JEAN M.

AUEL

A Barlangi Medve népe

A fordít{s az al{bbi kiad{s alapj{n készült:

Jean M. Auel: The Clan of the Cave Bear. Bantam
Books, 1989 Copyright © 1980 by Jean M. Auel.
By arrangement with the Jean V. Naggar Literary
Agency
Hungarian translation © Rindó Kl{ra és Szabados
Tam{s,
1998
 __1.__

Meztelen kisl{ny szaladt ki az {llatbőrökkel fedett

kunyhóból. A folyó kanyarulat{nak szikl{s partszakasza
felé tartott. Eszébe sem jutott h{trapillantani. Tudta, hogy
a kis h{z és a benne lakók ugyanitt v{rj{k, amikor
visszatér a csatangol{sból.
Beleg{zolt a folyóba. Kicsit szúrta l{b{t a kövecses
patakmeder. Lebukott a vízbe. Jó p{r méterrel odébb
bukkant fel ismét. Prüszkölve kifújta a levegőt, és erős
karcsap{sokkal indult a túlsó part felé. Noha csak
nemrég múlt ötéves, tökéletes biztons{ggal szelte a
hull{mokat. M{r azelőtt megtanult úszni, hogy j{rni
tudott volna. G{zló nem volt a közelben, úgyhogy
többnyire csak úszva lehetett {tkelni a folyón.
A kisl{ny jókedvűen lubickolt. Miut{n elf{radt,
fölfeküdt a vízre, és hagyta, hadd sodorja lefelé az {r. A
folyó egy idő ut{n kiszélesedett. Ezen a szakaszon
fölgyorsult, a tajtékos hull{mok {t– meg {tcsaptak a
gömbölyű szikl{kon. A kisl{ny a partra g{zolt, és
visszatért a homokos szakaszhoz. Közben kavicsokat
gyűjtött, azut{n megprób{lt tornyot emelni belőlük. Épp
egy különösen szép kavicsot tett az építmény tetejére,
amikor megremegett a föld.
A kisl{ny csod{lkozva nézte, ahogy a kő legurul a kis
piramis tetejéről. A torony megbillent. A l{ny csak
m{sodpercek múlva döbbent r{, hogy ő maga is együtt
r{zkódik a földdel. Ennek ellenére nem félt, ink{bb csak
csod{lkozott. Körbepillantott. Nem értette, mi
történhetett. Elvégre a föld nem mozog; ez ellentmondott
mindannak, amit tudott a vil{gról.
Azt{n vad hull{mokat vetett az imént még békésen
kanyargó folyócska. A meder megremegett. Az {ttetsző
vizet sötétre festette a felkavart iszap. A part is
hull{mzani kezdett, mintha l{bra kaptak volna a bokrok.
A víz mélyén megmozdultak az időtlen idők óta
moccanatlan szikladarabok. A l{tóhat{r szélén sötétlő
fenséges tűlevelű erdő megbillent, mintha óri{si kéz
taszította volna meg. A parton {lló hatalmas fenyő lassan
a meredély felé dőlt. Gyökerei iszonyú recsegéssel
szakadtak ki a talajból, majd sorra elpattantak; az
évsz{zados törzs elzuhant, és hidat vert a kavargó
hull{mok fölött. Imm{r függőlegesen {lló {gai tov{bb
r{zkódtak.
A l{nyt megriasztotta a ledőlő fa robaja. Összer{ndult a
gyomra. Hirtelen r{döbbent, veszélyben forog az élete.
Felpattant, de azon nyomban visszahuppant a földre.
Képtelen volt talpon maradni a folyamatosan mozgó,
imbolygó talajon. Nem adta fel. Újból felegyenesedett;
ezúttal sikerült meg{llnia. Mégsem mozdult. Félt
elindulni, h{tha újból elesik.
Végül elsz{nta mag{t, és bizonytalan léptekkel a
kunyhó felé iramodott. Félúton megtorpant. Rettegéssel
töltötte el a hull{mzó föld egyre erősödő moraja. Mintha
az egész mindenség bömbölt volna ebben a hangban. Ott
rezgett a földben, a légben, a csontjaiban, a zsigereiben.
Hitetlenkedve b{multa, hogy kettényílik a föld a l{ba
előtt. F{k és szikl{k hullottak az egyre szélesedő
szakadékba.
A bőrökkel borított kunyhó a hasadék szélén t{ncolt.
Karcsú tartóoszlopai reménytelen küzdelmet vívtak az
elemekkel; néh{ny pillanat múlva összedőlt, és a kr{terbe
zuhant. A l{ny t{gra nyílt szemmel figyelte, hogy az
mohó ragadozóként, szemvillan{s alatt elnyel mindent,
ami ez id{ig a biztons{got jelentette sz{m{ra: az otthon{t,
a szeretteit.
– Anyu! Anyuuu! – ki{ltotta. Nem érkezett v{lasz. Majd
iszonyatos sikoly hasított a levegőbe. A kisl{ny nem
tudta, ő maga ki{ltott-e, a mélyben rekedtek, vagy
csup{n a meghasadt föld mennydörgése visszhangzik a
fülében. Megindult a szakadék felé, {m elesett, mert
megmozdultak talpa alatt a göröngyök. Hason csúszva
igyekezett biztons{gosabb helyet tal{lni.
És összez{rult a hasadék. Az imént még hull{mzó,
remegő talaj elcsendesült. A gyerek a fűre rogyott, és
kitört belőle a zokog{s.
Mag{ra maradt a gyér erdőkkel tarkított füves róna
közepén. Ez idő t{jt meg{llíthatatlanul araszoltak dél felé
a gleccserek, maguk előtt tolt{k a jeges sarki levegőt, és
egyre délebbre szorított{k a növényevőket és a
nyomukban vonuló ragadozókat. A síks{gon {llatok
sz{zezrei v{ndoroltak, emberrel azonban csak elvétve
lehetett tal{lkozni. A kisl{ny senkire nem sz{míthatott.
Ismét megmoccant a föld, azt{n végleg elcsendesedett,
ak{r egy jóllakott ragadozó, amelyik fészkelődik kicsit,
mielőtt elégedetten {lomra hajtan{ a fejét. Tompa moraj
hallatszott a mélyből, mintha az imént elnyelt zs{km{nyt
emésztené. A gyerek rémülten felpattant, h{tha
újrakezdődik minden. Önkéntelenül is a kunyhó el{rvult
helye felé pillantott. Itt nőtt fel, ismerte a környék
minden szegletét, most azonban egy csap{sra idegenné
lett a t{j: mindenfelé kidőlt bokrok hevertek, égnek
meredő gyökerek {gaskodtak. Könnyek csorogtak az
arc{n. Visszaszaladt a folyóhoz. Megbotlott egy part
menti buck{ban, és elterült a s{rban.
Ezúttal a m{skor oly hívogató folyó sem nyújtott
menedéket. Újabb utórengés r{zta meg a vidéket. A
kisl{nyon {tcsaptak a hideg hull{mok, és visszafojtott
lélegzettel v{rta, mi következik. Ismét hatalm{ba
kerítette a rettegés. El kell mennie erről a rettenetes
helyről, ahol minduntalan r{zkódik és meghasad a föld.
Biztons{gba kell jutnia! Csak éppen elképzelni sem tudta,
merre induljon.
A szikl{s parton nem élt meg semmiféle növény, de a
folyó felső foly{s{n{l m{r rügyeztek a bokrok. Valami ősi
ösztön azt súgta neki, maradjon a víz közelében, {m
visszarettentette az {thatolhatatlannak tűnő bozót.
Letörölte könnyeit, és a magas, tűlevelű erdők ir{ny{ba
fordult.
A folyó két partj{n összehajló örökzöldek {gai közt
vékony sugarakban esett be a napfény. Az {rnyas
erdőben alig volt némi aljnövényzet, {m a f{k többsége
m{r nem {llt egyenesen. Néh{ny fenyő a földre dőlt,
szűk tiszt{sokat v{gva a rengetegben. M{sok éles
szögben kihajlottak, {m ezeket még tartott{k gyökereik
és a szomszédos f{k. A f{kon túl, a hatalmas, északi erdő
sötétlett. Ugyanolyan félelmetes volt, mint a folyó menti
bozótos. A kisl{ny nem tudta eldönteni, merre induljon
el. Hol az egyik, hol a m{sik ir{nyba tekingetett, azonban
még mindig nem sz{nta el mag{t igaz{n, hogy végleg itt
hagyja szülőföldjét. Ekkor megint megremegett a föld. A
gyerek megindult a folyó sodr{sa mentén. Egy pillanatra
meg{llt. Visszanézett. Szíve mélyén titkon azt remélte,
hogy mindent ugyanúgy tal{l, mint azelőtt: a hívogató
kunyhó képe v{rja. De csak a kidőlt bokrokkal, f{kkal
szabdalt, feldúlt, siv{r vidék nézett vissza r{. Elfutotta
szemét a könny, és berohant a susogó lombú, hatalmas
fenyők közé.
Noha a h{za népét elpusztító földrengés moraja m{r
réges-rég elhalt, a kisl{ny sietve követte a folyót. Csak
addig {llt meg, amíg ivott, azt{n m{r indult is tov{bb.
Minduntalan frissen kidőlt f{k keresztezték az útj{t. A
gyerek hol a fatörzseket, hol a kitépett gyökerek helyén
keletkezett kr{tereket kerülgette, időnként egy-egy
pillant{st vetve a kusza gyökerekről csüngő óri{s
kődarabokra és földkoloncokra.
Az alkony közeledtével mind kevesebb nyom{t l{tta a
pusztít{snak. Megritkultak a kifordult fenyők, a
helyükből elmozdult szikl{k, tiszt{bb lett a patak vize is.
Miut{n lesz{llt az est, és nem l{tta az utat, kimerülten a
földre rogyott. Noha mindeddig nem f{zott, hiszen
kimelegedett a folyamatos gyalogl{sban, most egyszerre
reszketni kezdett. Hűvös volt az est. A gyerek be{sta
mag{t a lehullt fenyőtűk vastag szőnyegébe,
összegömbölyödött, és mag{ra húzott néh{ny marék
avart.
Noha rettenetesen elf{radt, nem jött {lom a szemére.
Amíg talpon volt, lekötötte a figyelmét a bolyong{s az
erdőben, és minden m{sról elfeledkezett. Most viszont
megrohant{k az emlékek. Lassan hatalm{ba kerítette a
félelem. T{gra nyílt szemmel leste, hogyan vastagodik a
sötétség. Csöndben feküdt, szinte lélegezni se mert.
Még sose töltötte egyedül az éjszak{t. A kunyhóban
mindig égett a tűz, és a lobogó l{ngok rőt fénye t{vol
tartotta a sötétség {rnyait. Csöndesen szipogott, azut{n
hirtelen kitört belőle a zokog{s. Patakokban folytak a
könnyei. Kis teste görcsösen r{zkódott, míg végül
lassacsk{n {lomba sírta mag{t. P{r perccel később
óvatosan körbeszagl{szta egy apró éjszakai emlős, de
m{r nem vette észre. Mélyen aludt.
Sikoltozva ébredt.
A föld még kor{ntsem volt nyugodt. A mélyben
visszhangzó fenyegető, tompa morg{s felidézte benne a
tegnap történteket. Talpra ugrott. Menekülni akart, de
hi{ba erőltette a szemét, nem l{tott. Éjszaka volt. Először
azt se tudta, hol van. Szíve a tork{ban dobogott. Miért
nincs fény? Vajon hol vannak az óvó, ölelő karok,
amelyek mindig biztons{got adtak, ha felriadt {lm{ból?
Azt{n ahogy fokozatosan r{ébredt a valós{gra, a hidegtől
és a félelemtől reszketve lassan összekucorodott, és újból
elvackolt a levéltakaróban.
 M{r jócsk{n délelőttre j{rt, mikor felébredt. Tegnap este
elhagyta a folyót, és most p{nikba esett, hogy nem l{t
m{st, csak a f{k végtelen sor{t.
A szomjús{g vezette el ismét a folyóhoz. A csobogó víz
hangj{t követve sikerült visszatal{lnia. A part l{tt{n
megkönnyebbült. Noha itt sem érezte biztons{gban
mag{t, legal{bb ihatott, és valami kijelölte v{ndorl{sa
ir{ny{t.
Mivel éhesen ébredt, első dolga volt ennivalót keresni.
B{r ismerte az ehető bogyókat, gyökereket, arra senki
nem tanította meg, mit nem szabad megenni. Az első
levél, amit megkóstolt, keserűnek és csípősnek bizonyult.
Azonnal kiköpte, és ösztönösen kimosta ut{na a sz{j{t;
ezut{n nemigen mert prób{lkozni. Ink{bb sokat ivott,
mert ez legal{bb azt az érzetet keltette, hogy van valami
a gyomr{ban, azut{n tov{bb követte a folyót. Az erdőben
uralkodó félhom{ly visszariasztotta, ezért mindvégig a
folyó közelében maradt, ahol hét{gra sütött a nap.
Amikor lesz{llt az est, ismét üreget v{jt az avarba,
összegömbölyödött és elaludt.
Életének m{sodik egyedül töltött éjszak{ja ugyanolyan
rettenetesnek bizonyult, mint az előző. F{zott, félt és
éhezett. Még sose volt ilyen rémült és mag{nyos. Olyan
f{jdalmas volt a veszteség, hogy szinte erőnek erejével
törölte ki emlékezetéből a múltat: az anyj{t, a kunyhót, a
csal{dot és a mindent elsöprő földrengést. Ugyanígy
rettegett attól, hogy belegondoljon, mi következik ezut{n:
mit rejt a jövő, és ki fogja megvédeni a r{ leselkedő
veszedelmektől.
 A pillanatnak élt. Mindig csak a következő akad{lyon
m{szott {t, a következő fatörzset kerülte ki. A folyót sem
azért követte, mintha érdekelte volna, hova vezeti –
egyszerűen útjelzőként szolg{lt. V{ndorolt, mert ez
legal{bb valamiféle célt adott neki. Azt a benyom{st
keltette, mintha csin{lna valamit. Musz{j volt elfoglalnia
mag{t, különben megrohant{k az emlékek.
Egy idő ut{n a gyomr{ban lévő üresség egyfajta tompa
f{jdalomm{ v{lt, és ez a tompas{g az agy{ra is
r{telepedett. Időről időre elfogta a zokog{s, de ilyenkor
sem {llt meg. Arc{n peregtek a könnyek. Meztelen testét
belepte a s{r és a piszok, valaha csaknem fehér, selymes
szőke haja összeragadt, teli volt lehullott {gakkal és
tűlevelekkel.
Egyre keservesebbé v{lt a v{ndorl{s, ahogy a fenyvest
lassan felv{ltotta a nyíltabb, bozótossal benőtt, apró
levelű f{kból {lló lombhullató erdő. Ha eleredt az eső,
bebújt egy odvas fatörzsbe, behúzódott egy nagyobb
szikla al{, vagy csak tűrte, hogy csupasz testét verje a
z{por. Esténként nagy halmot rakott a talajt borító vastag
avartakaróból, és belefúrta mag{t.
Az iv{s megmentette ugyan a kisz{rad{stól, {m sz{mos
m{s veszély leselkedett r{: hal{lra fagyhatott volna, ha
túls{gosan lehűl az idő, és ott volt az {llandó éhezés is.
Mostanra m{r nem érzett éhséget, gyomr{ban azonban
{llandósult a tompa f{jdalom. Szédült, és gyengének
érezte mag{t, de igyekezett nem foglalkozni ezzel.
Minden idegsz{l{val a folyóra összpontosított. Követte
az {raml{s ir{ny{t.
 Az avarból rakott fészkén {tszűrődő napfény
ébresztette fel. Kik{sz{lódott a levelek közül, és
lebotork{lt a folyóhoz. Szomjas volt. A tegnapi eső és a
hideg éjszaka ut{n jólesett a hajnali napfény melege.
Ivott, és újra elindult. A folyó mentén vezető szűk csap{s
észrevétlenül emelkedni kezdett. Mire észlelte, m{r mély
szakadék v{lasztotta el a parttól. Megkísérelt
leereszkedni, de megbotlott, és legurult a lejtő alj{ra.
Alig p{r lépésnyire hevert a víztől. Egész teste sajgott
az esés közben szerzett zúzód{soktól és horzsol{soktól.
Elsírta mag{t. M{r gondolkozni sem tudott. Hangosan
kiab{lt. Anyj{t, apj{t és a többieket szólította. Senki nem
v{laszolt. Ki{ltoz{sa lassan nyöszörgéssé csendesedett.
Senki se jött, hogy megvigasztalja. Hevesen r{zta a
zokog{s. Nem akart fel{llni, nem akart tov{bbmenni.
Mégis tudta, hogy nincs m{s lehetősége. Elvégre nem
fekhet itt a s{rban élete végéig.
Miut{n kisírta mag{t, az oldal{ra hemperedett. Hirtelen
r{döbbent, hogy egy gyökér böki a h{t{t, és teli van a
sz{ja földdel. Felült, törődötten fel{llt, és a vízhez
vonszolta mag{t. Hosszan kortyolt, és tov{bbment.
Félrehajtotta maga előtt az {gakat, {tlépte a moh{val
borított, kidőlt fatörzseket. A nagyobb akad{lyokat a
folyóba g{zolva kerülte ki.
A tavaszi {rad{s miatt meglehetősen magas volt a
víz{ll{s. A mellékfolyók vízhozama is megkettőződött. A
gyerek fülét m{r messziről megütötte a nagy zuhatag
moraja, onnan, ahol egyesült a folyó két {ga, hogy azut{n
dübörögve zúduljon a mélybe, és a szikl{kon
{tbukd{csolva folytassa útj{t a füves pusztas{g felé.
Széles vízfüggönyként zubogott al{ a mennydörgő
zuhatag. A fölcsapódó p{ra fehér ködbe burkolta az
örvénylő vizet. A kiugró szikl{k keskeny ereszt képeztek
a zuhatag és a sziklafal között. A kisl{ny óvatosan
bekémlelt a vízfüggöny és a sziklafal közti félhom{lyos
alagútba. Rövid tétov{z{s ut{n óvatosan elindult a túlsó
part felé. Bízott benne, hogy ott könnyebben ereszkedhet
al{. A síkos, zöld moszattal borított kövekbe
kapaszkodva araszolt előre. Rettegett, hogy megbotlik, és
mag{val ragadja a robajló víztömeg. Szédült, ha csak
r{pillantott. Aszúk {tj{ró felerősítette a zuhatag moraj{t.
Minden b{tors{g{t össze kellett szednie; összeszorított
fogakkal, s{padtan kúszott előre.
M{r csaknem a túlpartra ért, amikor v{ratlanul véget
ért az {tj{ró. A sziklafalban futó padka fokozatosan
szűkült, végül eltűnt a vízfüggönyben. Kénytelen volt
visszafordulni.
Mikor végre ismét a folyóparton {llt, felsóhajtott, és
szomorúan megr{zta a fejét. Egyetlen módon juthatott
csak tov{bb.
A folyóba g{zolt. A víz hidegétől elakadt a lélegzete.
Néh{ny karcsap{ssal elérte a vízfoly{s közepét, és
hagyta, hadd ragadja mag{val a sodr{s. Fél percbe se telt,
és {tjutott a zuhatagon. Egy csöndesebb szakaszhoz érve
kiúszott a víz szélére, és a partra g{zolt. Rettenetesen
kimerítette az erőfeszítés, de napok óta most tiszt{lkodott
először tisztességesen; némiképp felfrissülve indult
tov{bb.
Szokatlanul forrón tűzött a tavaszi nap. A kisl{ny
eleinte roppantul élvezte, hiszen a vízben alaposan
{tj{rta a hideg. De ahogy egyre magasabbra h{gott a nap,
a hőség felemésztette a gyerek utolsó erőtartalékait is.
Délut{n a folyó és a partot övező meredek sziklafal
közötti szűk homoks{von botladozott. A csillogó
víztükör és a fehér szikl{k szikr{zva verték vissza a
perzselő fényt.
A túlparton apró fehér, vörös és s{rga vir{gok dugt{k
ki fejüket a frissen sarjadt fűsz{lak közül. A kisl{ny
azonban ügyet sem vetett a tavaszi rét szépségére. Az
éhségtől és a kimerültségtől k{b{n l{tom{sai t{madtak.
– Mondtam, hogy ne aggódj, mama. Csak elmentem
úszni egyet. De te hol volt{l ilyen sok{ig? – motyogta. –
Mama, mikor eszünk m{r? Olyan éhes vagyok, és
annyira meleg van. Miért nem jöttél? Hívtalak... Hi{ba
kiab{ltam, nem volt{l sehol. Most hova mész? Ne menj
el! Mama! Mamaaa! Nem hallod? V{rj meg! Ne hagyj itt!
Mama!
A l{tom{s felé szaladt, {m az eltűnt a szeme elől. A
kisl{ny kétségbeesetten szaladt tov{bb a sziklafal
mentén. Észre sem vette, hogy közben elkanyarodott a
folyótól. Vakon rohant arra, amerre az anyj{t sejtette.
Azt{n megbotlott egy kőben, és elv{gódott; a f{jdalom
visszar{ntotta a valós{gba. Sziszegve dörzsölgette sajgó
l{bujjait, miközben megkísérelte összeszedni a
gondolatait.
 A magas homokkőfalat szűk repedések, hasadékok és
sötéten {sító barlangtorkolatok tarkított{k. A ny{ri hőség
és a kemény téli fagyok folyamatosan m{llasztott{k a
l{gy kőzetet. A gyerek bekukkantott az egyik
mélyedésbe, de a szűk hasadék nem tett r{ különösebb
benyom{st.
Ann{l jobban megrémült, amikor felfedezte a
folyóparton legelésző őstulokcsord{t. A l{tom{st követve
nem vette észre a hatalmas, közel sz{znyolcvan centi
marmagass{gú, vészjósló görbe szarvakkal pomp{zó rőt
színű vadakat. Elkerekedett szemmel meredt r{juk. Egy
csap{sra kijózanodott. Az {llatok kit{gult orrlyukkal
ízlelgették a levegőt. L{thatóan nyugtalankodtak. A
kisl{ny óvatosan a sziklafal felé h{tr{lt. Vigy{zott,
nehogy egy hirtelen mozdulattal t{mad{sra ingerelje a
hatalmas vezérbik{t, amely mindvégig rajta tartotta a
szemét. Mikor végre a szikl{k fedezékébe jutott, sarkon
fordult és fut{snak eredt. Egy pillant{st vetett h{tra, és
elakadt a lélegzete. Egy barlangi oroszl{n, kései
rokonain{l kétszerte nagyobb ragadozó lopakodott a
csorda felé. A gyerek a sz{j{ba tömte öklét, nehogy
felsikoltson, amikor l{tta, hogy a hatalmas macska
megrohamozza a csord{t.
A nőstény oroszl{n r{vetette mag{t kiszemelt
{ldozat{ra, és a földre terítette. A tulokcsorda dübörögve
zúdult az ellenkező ir{nyba. A leterített {llat
kétségbeesetten igyekezett szabadulni, de gyilkosa a
földre szorította, és {tharapta a tork{t. A felszakított
erekből kiömlő vérvörösre festette a ragadozó bund{j{t.
A tulok l{ba még azut{n is remegett, hogy az oroszl{n
felhasította a has{t, kiontotta a beleit, és falni kezdte a
még gőzölgő m{jat.
A kisl{ny a félelemtől félőrülten menekült. Nem vette
észre, hogy közben épp a barlangi oroszl{nok területére
tévedt. Szok{sos körülmények között még így sem
fenyegette volna veszély; ezek a nagymacsk{k nemigen
törődtek az efféle aprócska zs{km{nnyal. Ink{bb az
olyan kiadós falatok keltették fel az érdeklődésüket, mint
az őstulok, a bölény vagy az óri{sszarvas, melyekkel
napokra elverhették az éhségüket. Ezúttal azonban
m{sképp {llt a helyzet. Újszülött kölyköket rejtett a
vacok, és a gyerek túl közel került hozz{juk.
Az őrzésükre h{tramaradt hím figyelmeztetően
elbődült. A kisl{ny h{trakapta a fejét, és pillant{sa az
ugr{sra készülő vad{llatra esett. Sarkon fordult, és
minden erejét megfeszítve rohant az ellenkező ir{nyba. A
hatalmas macska nem sietett. Tudta, úgysem menekülhet
előle a kis betolakodó. Kényelmes tempóban kocogott a
gyerek ut{n, aki a sziklafal felé igyekezett. A kisl{ny
szeme könnybe l{badt, szúrt az oldala, alig kapott
levegőt. Az utolsó pillanatban vette észre a n{l{n{l nem
sokkal nagyobb repedést. [tszuszakolta mag{t a
nyíl{son. Sekély üregben tal{lta mag{t, épphogy elfért
benne. Óvatosan megfordult, hogy szembekerüljön a
fénnyel. A szikl{nak vetette a h{t{t, valós{ggal eggyé
v{lt vele.
A barlangi oroszl{n csalódottan felbődült, mikor l{tta,
hogy a kiszemelt préd{nak sikerült egérutat nyernie. De
nem adta fel. Meg{llt a repedés előtt, és lassan
becsúsztatta mancs{t az odúba. A kisl{ny meredten
b{multa, hogy az oroszl{n kieresztett karmai
körbetapogatj{k a mélyedést, és egyre közelebb kerülnek
hozz{ –a szűk helyen nem volt mód kitérni előlük.
Felsírt, mikor az éles karmok felsz{ntott{k a combj{t.
Még jobban összehúzta mag{t, és belesimult a h{ta
mögötti kis horpad{sba. Maga al{ húzta a l{b{t, és
kipréselt mag{ból minden levegőt. Az oroszl{n mancsa
ismét megjelent a nyíl{sban, csaknem az összes fényt
elfogta. De a nagymacska hi{ba keresgélt, semmit se
tal{lt. Dühösen felmordult, azt{n megr{zta mag{t, és
j{rk{lni kezdett a barlang előtt.
A kisl{ny mozdulatlann{ dermedve töltötte az éjszak{t.
Még m{snap sem merészkedett elő. L{ba teljesen
elzsibbadt. A vad{llat {ltal ejtett seb elgennyesedett és
rettenetesen f{jt. Arra sem volt hely, hogy kinyújtózzon,
vagy legal{bb elforduljon egy kicsit. Az itt töltött ór{k
nagyobb részében eszméletlenül hevert. A f{jdalom és az
éhség leverte l{b{ról. Rém{lmok gyötörték: egyetlen, vég
nélküli l{tom{sba olvadt össze a földrengés, a
barlangban tapogatózó éles karmok, a mag{ny és a
félelem. Végül azonban nem a sebl{z vagy az éhség
csalogatta elő rejtekéből, hanem a szomjús{g.
Miut{n végre sikerült összeszednie b{tors{g{t, kilesett
a hasadékon: sehol sem l{tta az üldözőjét. Hosszúra
nyúlt a szélben hajlongó fenyők és folyóparti fűzf{k
{rnyéka. Alkonyodott. A kisl{ny sok{ig b{multa az ide-
oda hull{mzó fűtengert, míg nagy nehezen r{sz{nta
mag{t, hogy előmerészkedjen. Az oroszl{n réges-rég
elvonult. A nőstény féltette kölykeit, és hogy felfedezték
a búvóhelyüket, új rejteket keresett.
A gyerek kim{szott a szűk hasadékból.
Felegyenesedett. Szédült, apró, éles pontok t{ncoltak a
szeme előtt. Minden lépésnél f{jdalom hasított a testébe.
Sebe felfakadt, ömlött belőle a genny.
A végsőkig kimerült. Alig {llt a l{b{n. A szomjús{g
azonban mindennél erősebbnek bizonyult. Amikor
összeesett, négykézl{b tette meg az utolsó métereket. A
folyóhoz érve hasra feküdt, és hosszú kortyokban nyelte
az éltető vizet. Miut{n csillapította szomj{t, ismét
megkísérelt talpra {llni, l{bai azonban felmondt{k a
szolg{latot. Ereje végére ért. Ahogy megprób{lt
felegyenesedni, megingott, és minden elsötétült előtte.
Arccal a porba zuhant.
Egy dögkeselyű felfedezte a mozdulatlanul fekvő
alakot. Egy darabig lust{n körözött fölötte, azt{n lassan
egyre lejjebb ereszkedett.

__2.__

Kis csapat kelt {t a vízesés alatt, ahol a kerek szikl{k

körül tajtékosan örvénylett a víz. A törzs húsz főből {llt:
öregek, fiatalok, gyerekek vegyesen. P{r napja, mielőtt a
földrengés elpusztította a barlangjukat, még huszonhatan
voltak. Két javakorabeli férfi vezette a menetet, majd a
nők és gyerekek következtek. Őket néh{ny idősebb
vad{sz fogta közre. A fiatal férfiak z{rt{k a sort.
A füves puszt{t {tszelő, szélesen kanyargó folyót
követték. Mikor észrevették az égbolton köröző
dögevőket, arra indultak. A madarak még nem sz{lltak
le, a zs{km{ny teh{t még élt. A keselyűk csak akkor
buknak al{, amikor az {ldozat m{r a végét j{rja. Az efféle
sebesült {llat pedig könnyen megszerezhető élelmet
jelent, feltéve persze, hogy egyetlen nagyragadozó sem
jut hasonló gondolatra a keselyűk l{tt{n.
Terhes asszony haladt a nők menetének élén. Az ötödik
hónapban j{rhatott. Most v{rt először gyermeket. L{tta,
hogy a két elöl gyalogló férfi csup{n egyetlen pillant{st
vet a földre, és m{r indul is tov{bb. „Biztosan valami
ragadozó lesz" – futott {t az agy{n; a törzs tagjai csak
végső esetben fogyasztottak húsevő {llatot.
Az asszony mintegy m{sfél méter magas lehetett.
Zömök testét alacsony, izmos, görbe l{bak hordozt{k, de
teljesen felegyenesedve j{rt. Talpa ellapult a földön, nem
volt boltozata. Testéhez képest hosszú karja ugyanolyan
görbe volt, mint a l{ba. Arc{t széles, hajlott orr,
előreugró, {llcsúcs nélküli {llkapocs hat{rozta meg.
Hosszúk{s feje vaskos, rövid nyakon ült. Nyakszirtje
erősen kidudorodott, homloka kifejezetten alacsonyan
ült.
L{b{t, v{ll{t és h{t{t puha, kicsit göndör szőr borította,
mely a nyak{n összenőtt gubancos haj{val. A tavaszi nap
megkapta arc{t. Kiugró szemöldökcsontja alatt okosan
csillogó nagy, kerek, sötét szeme kív{ncsian fürkészte, mi
mellett mentek el olyan közömbösen a férfiak.
Megszapor{zta lépteit.
A nő túls{gosan idős volt ahhoz, hogy most v{rjon
először gyereket: húszéves múlt. A törzs tagjai
meddőnek tartott{k, {m néh{ny hónappal ezelőtt
megmoccant benne az élet. Noha m{r az ötödik
hónapban j{rt, nem cipelt kevesebb m{lh{t a többieknél.
H{t{n alaposan megrakott kosarat hurcolt, melynek
tetejére néh{ny összetekert göngyöleget kötözött. A
kos{rról kisebb zacskók és kos{rk{k csüngtek al{. Az
egyik isz{k különösen furcsa volt: vidrabőrből készült,
hogy teljesen vízhatlan legyen. Ugyanezért nem a
szok{sos módon nyúzt{k meg az {llatot, hanem a tork{t
hasított{k föl, és ezen a nyíl{son {t mintegy kifordított{k
a bőréből. A l{bakat, a fejet és a farkat érintetlenül
hagyt{k. A nyaki részt vékony bőrszíjjal lehetett
összehúzni, míg a vidra feje afféle biztons{gi kupakként
szolg{lt.
Mikor az asszony megpillantotta a férfiak {ltal ott
hagyott földön heverő teremtést, az első percben maga se
tudta, miféle szerzet lehet. De ahogy közelebb hajolt,
önkéntelenül is h{trahőkölt, és a nyak{ban lógó
zacskóhoz kapott, hogy t{vol tartsa az {rtó szellemeket.
Kitapogatta a zacskóban lévő apró t{rgyakat,
védelmükbe aj{nlotta mag{t, majd újra előrelépett. [m
most sem mert igaz{n hinni a szemének.
A földön heverő különös teremtmény egyetlen
{llatfajhoz sem tartozott. Kétségkívül ember volt, noha
roppant különös ember. A nő el sem tudta képzelni, hogy
emberi lény ilyen furcsa is lehet.
Az asszony gondosan körülnézett, nem l{t-e valamilyen
rossz előjelet a közelben, azt{n habozva lehajolt, és
megkísérelte megfordítani a gyereket. Érintésére az
eszméletlen kisl{ny felnyögött. A hang hallat{n a nő
azonnal elfeledte kor{bbi félelmét. Letérdelt a kis test
mellé, és óvatosan élesztgetni kezdte. Ahogy megakadt a
szeme a l{ny combj{n lévő gyulladt, gennyes sebeken,
levette a vidrabőr t{sk{t, és bogozni kezdte az isz{k
nyak{t összefogó zsinórt.
Az élen haladó férfi h{tranézett, és l{tta, hogy a
javasasszony a gyerek mellett térdel. Megfordult és
odament hozz{.
– Gyere, Iza! – mordult r{. – Barlangi oroszl{n nyomait
l{tom. Az ürülékéből ítélve még a közelben j{rhat.
– Ez egy gyerek, Brun – felelte az asszony. – Megsérült,
de még él.
Brun végigmérte a sov{ny kisl{nyt. Tekintete
meg{llapodott magas homlok{n, pisze orr{n, szokatlan,
lapos arc{n.
– Nem tartozik a törzshöz – jelentette ki, azzal sarkon
fordult, hogy folytassa az utat.
– De Brun, ez egy kisgyerek! – folytatta a javasasszony.
– Megsebesült. Elpusztul, ha itt hagyjuk. – Iza
könyörögve pillantott a férfira, és heves
kézmozdulatokat tett.
 A kis törzs vezére szótlanul az asszonyra meredt.
Sokkal termetesebb volt a nőnél. Erőteljes felsőteste,
vaskos, görbe l{ba, elnagyolt arcvon{sai a
javasasszonyéira hasonlítottak, csak az orra volt
nagyobb. Az ő testét is göndör barna szőr fedte. [llcsúcs
nélküli, csapott, mégis nagy {ll{t bozontos szak{ll
borította. Csomagja jóval kevesebb zacskóból és
csomagocsk{ból {llt, mint a javasasszonyé.
Nem cipelt mag{val kosarat, csup{n egy összegöngyölt
takaró verdeste h{t{t. Fegyvereit a kezében vitte. Jobb
combj{n megfeketedett sebhely éktelenkedett. A teteje U
alakban kiszélesedett, mint totem{llat{nak, a bölénynek a
jele. Nem érezte szükségét, hogy b{rmiféle vezéri
jelvényt viseljen; hatalmas termete, parancsoló modora
vitathatatlann{ tették helyzetét.
Levette v{ll{ról a v{dló combcsontj{ból faragott
buzog{ny{t, és a l{b{nak t{masztotta. Iza tiszt{ban volt
vele, hogy Brun komolyan fontolóra veszi a kérést.
Igyekezett szenvtelennek l{tszani. Nem
türelmetlenkedett; időt adott a férfinak, hogy alaposan
{tr{gja a dolgot. A törzsfőnök letette d{rd{j{t, vallanak
döntötte a nehéz, tűzben edzett rudat, megigazította a
nyak{ban lógó ból{t és amulettes zacskój{t. Őzbőr
kötőjéből kavicsokkal díszített madzagot húzott elő, és
ném{n j{tszadozni kezdett vele.
Brun nem szívesen hozott gyors döntést a törzs életét
érintő kérdésekben, különösen most, hogy elveszítették
az otthonukat. Ellen{llt h{t a kísértésnek, hogy
gondolkoz{s nélkül elutasítsa Iza kérését. „Tudnom
kellett volna, hogy segíteni akar majd rajta – tűnődött el.
– Iza {llatokon is szokta gyakorolni a tudom{ny{t:
különösen akkor, ha kölykökről van szó. Feldúlja, ha
nem hagyom, hogy segítsen ezen a gyereken. L{thatóan a
legkevésbé sem törődik vele, hogy a törzshöz tartozik-e
vagy sem. Csup{n a bajba jutott kicsi lényt l{tja benne.
Meglehet, éppen ezért olyan jó javasasszony.
M{srészt viszont, javasasszony vagy sem, mégis csak
nő. Mit sz{mít, megharagszik-e? Pontosan tudja, hogy
elég bajunk van e nélkül a sebesült kisl{ny nélkül is. A
toteme azonban megérzi, hogy neheztel r{m a gazd{ja, és
a többi szellem is a segítségére siet. Mi lesz, ha
megharagszanak, amiért feldühítettem Iz{t? Ha tal{ln{nk
egy új barlangot... nem... ha megtal{ljuk az új barlangot,
Iz{nak kell elkészítenie a szertart{si italt. De ha nagyon
dühös, akkor hib{t véthet. A szellemek m{r így is épp
eléggé haragszanak r{nk. Nem szabad hib{zni az új
barlang avat{s{n!
Csin{ljon a gyerekkel, amit akar – vonta le végül a
következtetést. – Nemsok{ra túl f{radt lesz ahhoz, hogy
ezt a többletterhet is cipelje. A gyerek m{r messze j{r...
lehet, hogy még Iza var{zsereje sem lesz képes
visszahívni."
Brun visszafűzte övébe a paritty{t, kézbe vette
fegyvereit, és alig észrevehetően v{llat vont. Ez azt
jelentette, hogy Iz{ra bízta, mit tesz a l{nnyal. Azt{n
sarkon fordult, és ismét az élre v{gott.
Iza egy bőrdarabot vett elő kosar{ból, az öntudatlan
l{ny köré csavarta, és csípőjéhez kötözte vele a gyereket.
Maga is meglepődött, hogy milyen könnyű a
magass{g{hoz mérten. A kisl{ny felnyögött, ahogy a
javasasszony fölemelte. Iza b{torítólag {tölelte, azt{n
elfoglalta helyét a két férfi mögött a menetben.
A többi asszony engedelmesen meg{llt, amikor Brun
visszafordult. Nem avatkoztak a főnök és a javasasszony
dolg{ba. L{tva, hogy Iza fölemeli és mag{val viszi a
földről azt a titokzatos lényt, kezük sebesen j{rni kezdett,
ak{r a motolla. Néh{ny torokhanggal is kiegészítették a
mutogat{st, miközben izgatottan t{rgyalt{k a v{ratlan
eseményt. A vidrabőr isz{któl eltekintve ugyanolyan
m{lh{t hordtak, mint a javasasszony, a törzs megmaradt
értékeivel.
Két asszony a testére kötözött csecsemőt cipelt
mag{val, így b{rmikor meg tudt{k szoptatni őket. Míg a
főnök döntésére v{rtak, egyikük nedvességet érzett a
derek{n. Felkapta a gyereket, és messzire tartott{
mag{tól, míg az be nem fejezte a pisilést. Amikor nem
v{ndoroltak, többnyire puha bőrökbe takart{k a kicsiket,
de most, hogy úton voltak, kevesebb bonyodalommal j{rt
meztelenül vinni őket. így egyszerűen a földre
piszkítottak, és az anyjukat sem h{tr{ltatt{k.
Mikor újra elindultak, a harmadik nő felvette
nagyobbacska fi{t, és a csípőjére kötözött, bőrből
eszk{b{lt tartóba ültette. A gyerek néh{ny perc múlva
mocorogni kezdett; le akart sz{llni. Az anya haboz{s
nélkül elengedte, tudta, ha elf{rad, úgyis visszajön.
Egy idősebb l{ny, noha még nem volt asszonysorban, a
többi nővel azonos terhet cipelt; h{tra-h{trapillantott arra
a fiúra, aki igyekezett leszakadni tőlük, hogy
csatlakozhasson a vad{szokhoz. Mindenesetre igyekezett
minél nagyobb t{vols{got tartani a nőktől. Rettenetesen
v{gyott m{r r{, hogy a maga {ltal elejtett vadat vihesse.
Még azt az öregembert is mélységesen irigyelte, aki egy
paritty{val elejtett nyúllal a v{ll{n baktatott az asszonyok
között.
A törzset nemcsak a vad{szok l{tt{k el élelemmel. A
nők folyamatosan gyűjtögettek. Ez a fajta élelemforr{s
sokkal megbízhatóbb volt a vad{szokén{l. V{ndorl{s
közben is szedegették a bogyókat, gomb{kat, gyökereket,
r{ad{sul úgy, hogy ez egy{ltal{n nem lassította a csapat
halad{s{t.
Iza hirtelen felnézett. Egy harmincas éveit taposó
öregember lépett mellé. Az öreg nem vitt mag{val se
m{lh{t, se fegyvert. Hosszú, egyenes botot markolt, erre
t{maszkodott j{r{s közben. Jobb l{ba valamivel rövidebb
volt, mint a bal, ennek ellenére ugyanolyan iramban
haladt, mint a többiek, sőt a törzs jó néh{ny tagj{n{l
jobban bírta szusszal.
Jobb v{lla és felsőkarja elcsökevényesedett; ezt a karj{t
könyékből amput{lt{k. Izmos bal karja és l{ba miatt
egészen féloldalasnak l{tszott. Hatalmas feje nagyobb
volt, mint t{rsaié. Születése közben nyomorodott meg.
Ő is Brun testvére volt, ak{rcsak Iza. Elsőszülöttként ő
vezette volna a törzset, ha nem ilyen torz az alkata.
Férfias szab{sú {gyékkötőt viselt. Alv{shoz is haszn{lt
meleg takarója a v{ll{n {tvetve lógott. Derek{n az övről
több, apró bőrzacskó csüngött al{. Köpenyét maga köré
tekerte: nagy, dudoros t{rgyat erősített vele a h{t{hoz.
Bal arc{t sebhelyek borított{k, ezen az oldal{n a szemét
is elveszítette, jobb szeme azonban okosan csillogott. Volt
valami megragadó a tekintetében. Bicegése ellenére
rendkívül méltós{gteljesen viselkedett. Ez részint
bölcsességéből, részint a törzsben elfoglalt helyzetéből
fakadt. Ő volt a mogur, a var{zslók var{zslója, akit
minden törzs egy emberként tisztelt. Szentül hitte, hogy
azért adtak neki gyarló testet az égiek, hogy ne a törzs
vezére, hanem az ég és föld követe legyen. Bizonyos
szempontból nagyobb hatalommal rendelkezett, mint
b{rki a törzs tagjai közül. Csup{n legközelebbi rokonai
ismerték az igazi nevét. A többiek mogur-nak, azaz
var{zslónak szólított{k.
– Creb – szólította meg Iza, és egy kézmozdulattal
jelezte, mennyire örül, hogy fivére csatlakozott hozz{.
– Iza? – a mogur kérdő mozdulattal intett a gyerek felé.
Az asszony szétnyitotta köpenyét, és Creb szemügyre
vette az apró, vörös arcocsk{t. Tekintete a kisl{ny sebes
l{b{ra siklott. Felnézett a javasasszonyra. A gyerek
felnyögött, és a mogur tekintete hirtelen ell{gyult.
Mosolyogva biccentett, jelezve, hogy helyesli húga
döntését.
– Jól van – jegyezte meg. Mélyen, a tork{ban képezte a
hangokat. Ujabb kézmozdulattal kísérte a mondatot, ami
azt jelentette: épp elegen haltak m{r meg.
Creb Iza mellett maradt. R{ nem vonatkoztak a
kialakult szok{sok, amelyek szigorúan meghat{rozt{k
mindenki helyét a v{ndorl{s sor{n. B{rkihez
csatlakozhatott, akihez csak akart, beleértve ak{r mag{t a
főnököt is. A mogur a rangsoron kívül, sőt fölötte {llt.
Brun alaposan szemügyre vette a nyomokat és a t{jat.
Az egykori oroszl{nbarlangot széles ívben kikerülve
vezette a többieket. A folyón túl, ameddig ell{tott,
alacsony dombokkal tarkított, füves puszta hull{mzott. A
néh{ny, mag{nyos, szelektől tépett fa csak még ink{bb
kiemelte a síks{g végtelenjét.
A l{tóhat{r szélén kavargó porfelhő el{rulta Brunnak,
hogy valamiféle nagyobb csorda vonulhat arra. Sokért
nem adta volna, ha most jelezni tudna vad{szainak.
Tal{n még lenne esélyük, hogy bőséges zs{km{nyt
ejtsenek. A h{ta mögött magasodó sűrű, tűlevelű erdő
valós{ggal eltörpült a hat{rtalan róna mellett.
A folyó itteni partj{n hirtelen véget ért a puszta, mintha
csak elv{gt{k volna. A hatalmas, jégsipk{val koron{zott
hegyek l{ba a folyót övező meredek sziklafalban
végződött. A szél föllebbentette a ködf{tylat a
gleccsernyúlv{nyról. Az alkonyat rózs{s és bíbor színei
visszaverődtek a hegycsúcsot fedő hótakaróról. Még az
amúgy m{r-m{r földhözragadtan gyakorlatias főnököt is
lenyűgözte a l{tv{ny.
Elkanyarodott a folyótól, és a meredek sziklafal
ir{ny{ba vezette a törzset. Remélte, hogy itt sikerül
megfelelő barlangra lelniük; nagy szükségük lett volna az
{llandó menedékre. Tal{n még ennél is fontosabb, hogy
biztos búvóhelyet nyújtsanak a törzs védőszellemeinek,
ha ugyan nem t{voztak el m{ris tőlük. Valamiért
megharagudtak r{juk; ezt igazolta a hat életet követelő
földrengés, ami lerombolta az otthonukat. Ha nem
tal{lnak {llandó lakhelyet a szellemeiknek, a gonosz
kezére juthat a törzs: ez pedig éhséget, betegséget és
pusztul{st jelent. Senki se tudta, mi dühíthette fel a
szellemeket, még maga a mogur se, noha esténként
titokzatos szertart{sokat végzett, hogy visszanyerje
jóindulatukat. A törzs tagjait kivétel nélkül aggasztotta a
szellemek haragja, de Brun volt köztük a
legnyugtalanabb.
Ő felelt a törzsért. Most kétszeres súllyal nyomta v{ll{t
a teher. Mindig nyomasztóan hatott r{ a l{thatatlan
lelkek kifürkészhetetlen akarata. Sokkal biztosabban
érezte mag{t itt, az anyagi vil{gban, ahol a hétköznapi
gondokkal kellett megküzdeni. De hi{ba vette szemügyre
egyik barlangot a m{sik ut{n, nem tal{lt megfelelő
menedéket a törzsnek. Brun egyre jobban kétségbeesett.
A kora ny{r értékes napjai az új otthon keresésével teltek
– pedig most kellett volna élelmiszer-tartalékot gyűjteni
télire. Nemsok{ra kénytelen lesz valamiféle ideiglenes
sz{ll{s mellett dönteni, és azut{n jövőre halasztani a
tov{bbi keresést, ami bizonytalans{got keltene a
többiekben. A főnök őszintén remélte, hogy nem így
történik.
A sziklafal mentén haladtak. Mind hosszabbra nyúltak
az {rnyékok. Amikor elérték a sziv{rv{ny színeiben
j{tszó vízesést, Brun intett a többieknek, hogy {lljanak
meg. A f{radt asszonyok végre letehették terhüket. [m
ezzel még nem ért véget sz{mukra a nap. Gyorsan
szétszéledtek, hogy tüzelőt gyűjtsenek.
Iza leterítette takarój{t, r{fektette a kisl{nyt, azut{n a
többiek ut{n indult, hogy segítsen nekik. Aggódott a
gyermek miatt. Alig lélegzett. M{r fel se nyögött, amikor
megmozdította. Azon törte a fejét, hogyan segíthetne
rajta. Rőzsegyűjtés közben megfigyelte a környéken
tal{lható füveket. Sz{m{ra – ak{r ismerte őket, ak{r nem
– mindegyik értékes volt. Az egyik étv{gyat csin{lt, a
m{sik beforrasztotta a sebeket. Olyan növényt azonban
nemigen tal{lt, ami valódi újdons{got jelentett volna a
sz{m{ra.
Amikor észrevette a folyóparton nyíló írisz hosszú
sz{r{t, azonnal leguggolt, és ki{sta a gyökerét. Az egyik
fa tövében növő komló szintén megfelelő adalék lett
volna, a javasasszony azonban ink{bb az isz{kj{ban
őrzött sz{rított komló mellett döntött. Leh{ntotta az
égerfa l{gy, szürke kérgét, és az orr{hoz emelte.
Csöndesen bólintott, ahogy megérezte a jellegzetesen
erős illatot. Mielőtt csatlakozott volna a többiekhez,
néh{ny marék friss lóherét is szedett.
Miut{n megrakt{k a tüzet, minden szem Grodra
szegeződött. Ő haladt a főnök oldal{n. A férfi elővette az
őstulok szarv{ba rejtett, moh{ba csomagolt izzó
faszéndarabot. B{r ismerték a tűzcsihol{s tudom{ny{t,
sokkal kényelmesebbnek bizonyult megőrizni az előző
esti tűz parazs{t, mint esténként a tűzgyújt{ssal bajlódni.
Sose lehettek biztosak benne, hogy tal{lnak-e hozz{
megfelelő anyagot.
 Grod gondosan t{pl{lta a tüzet az utaz{s sor{n. A
mostani par{zs még a régi barlang tüzéből eredt. Az új
barlangban végzett szertart{sokban nagy szerepet
j{tszott a régi otthonból sz{rmazó l{ng.
Ezért sz{mított nagy tisztességnek a tűz őrzése. Csup{n
a legmagasabb rangú férfiak v{llalhatt{k magukra. Ha
véletlenül kialszik a tűz, a szellemek elhagyj{k a törzset,
és Grod főnökhelyettesből a rangsor végére kerül.
Amíg Grod a sz{raz gallyakra helyezte a parazsat, és
óvatosan élesztgetni kezdte a tüzet, az asszonyok újból
munk{hoz l{ttak. Nemzedékről nemzedékre örökített
mozdulatokkal nyúzt{k és darabolt{k az aznapi
zs{km{nyt. Röviddel azut{n, hogy fellobbant a tűz, m{r
szétosztott{k az éles, zöld ny{rsakra húzott falatokat. A
l{ngok megpirított{k a húst, így megőrizte a
nedvességet, és nem égett meg, amikor később par{zson
sütötték.
Az asszonyok ugyanazzal az éles kőkéssel h{mozt{k és
darabolt{k a gyökereket, amivel a zs{km{nyt nyúzt{k. A
szorosan font, vízhatlan kosarakat és a f{ból v{jt t{lakat
megtöltötték vízzel, és forró köveket raktak beléjük.
Mikor kihűltek a kövek, visszarakt{k őket a tűzbe, és
megv{rt{k, míg újból {tizzanak, majd ismét az
edényekbe süllyesztették, hogy felforrjon a víz, és
megfőjenek a gumók. Az út sor{n szedett kövér l{rv{kat
ropogósra sütötték. A kis gyíkokat a par{zsba dob{lt{k.
Miut{n megfeketedett a bőrük, kikotort{k a tűzből, és
élvezettel ették az illatos húsdarabokat.
 A lakoma elkészülte ut{n Iza megkezdte a
gyógyítómunka előkészületeit. Vizet forralt egy
fatörzsből v{jt régi edényben. Lecsutakolta az
íriszgyökeret, péppé r{gta, majd az edényben lobogó
vízbe köpte. Egy szarvas{llkapocsból faragott csészében
összekeverte a sz{rított komlólevelet az aznap szedett
égerfakéreggel, és forró vizet töltött r{. Kevéske sz{rított
húst vett ki a kosar{ból, két kő közt porr{ őrölte, majd
egy harmadik edényben összekeverte a növények pépes
főzetével.
A többi asszony körülötte tébl{bolt. Fúrta oldalukat a
kív{ncsis{g. Ennek ellenére megprób{ltak úgy tenni,
mint akit a legkevésbé sem érdekel, mit kotyvaszt a
javasasszony. Valamennyien tanúi voltak, hogy Iza
fölemeli a földről a gyereket. Miut{n let{boroztak,
valahogy a törzs összes tagj{nak a környékén akadt
dolga, és izgatottan t{rgyalt{k az eseményt. A legvadabb
feltételezések hangzottak el arról, hogyan került oda a
l{ny, hol lehet a népe, és ami a legfontosabb: miért
engedte meg Brun, hogy Iza mag{hoz vegye, amikor
nyilv{nvalóan idegen.
Ebra mindenkinél jobban tudta, milyen feszültség
uralkodott el Brunon. Esténként ő masszírozta ki a
görcsöt a nyak{ból, és neki kellett viselnie Brun felettébb
ritka dühkitöréseinek nyom{t. Brunt úgy ismerték, mint
aki minden helyzetben megőrzi nyugalm{t. Ebra sejtette,
ura szégyelli, hogy mostan{ban néha elveszti a fejét, de
tudta, hogy ezt senkinek nem lenne hajlandó bevallani.
Azt azonban még ő se értette, hogyan engedhetett Brun
Iz{nak, különösen ezekben a nehéz időkben, amikor
b{rmilyen szokatlan esemény tov{bb szíthatja a
szellemek haragj{t.
Ebra ennek ellenére megfékezte kív{ncsis{g{t, a többi
asszony pedig nem volt abban a helyzetben, hogy
kérdésekkel zaklassa a javasasszonyt elfoglalts{ga
közben. Iza l{thatóan csup{n a gyerekkel törődött.
Egyedül Creb telepedett mellé.
A javasasszony csöndes mosollyal figyelte, ahogy a
mogur leteszi holmij{t, és az öntudatlan kisl{ny fölé
hajol. A férfi p{r pillanatig elgondolkozva figyelte a
gyereket, majd fél kezével lassú, körkörös mozdulatokkal
kérte a szellemeket, hogy segítsék a gyógyít{s munk{j{t.
Iza népe a szellemek harc{nak tulajdonította a
betegségeket és baleseteket. Úgy tartott{k, hogy ezek
olyan ütközetek, melyek az emberi test csataterén
j{tszódnak le. Iza tudom{nya a gyógyító szellemektől
eredt, akik {ltala gyakorolt{k hatalmukat, {m a mogur
segítsége nélkül nem lehetett teljes a gyógyít{s. A
javasasszony a szellemek követe, de csak a mogur tudott
parancsolni a szellemeknek.
Iza maga se értette, miért ilyen fontos neki a gyerek,
hiszen annyira különbözött a törzs tagjaitól. Mégis
mindent megtett életben tart{sa érdekében. Miut{n a
mogur befejezte a rögtönzött szertart{st, a javasasszony
ölbe kapta a beteget, és a vízesés l{b{n{l lévő védett
öbölhöz vitte. Al{merítette, hogy csak a feje l{tszódott ki,
majd gondosan letisztogatta a testet. A hideg víz
felélénkítette a gyereket, de nem tért mag{hoz.
Nyugtalanul forgolódott, dob{lta mag{t: érthetetlen
szavakat hadart. Iza mag{hoz ölelte a kisl{nyt.
Simogatta, csitítgatta, miközben visszatért vele a tűzhöz.
A javasasszony lefektette a gyereket, és egy kifőzött
nyúlbőrdarabk{val kitisztította a sebeit. A bőrt időről
időre belemerítette az edényben bugyborékoló írisz-
főzetbe. Óvatosan, de nagyon alaposan dolgozott.
Amikor végzett, kikotorta az edényből a massz{t,
bekente vele a sebeket, és l{gy őzbőrrel bekötözte őket.
Ezut{n két{gú bottal kiemelte a forró köveket a lóhere és
égerkéreg keveréket tartalmazó csontt{nyérból, és az
edény mellé rakta, hogy lehűljenek.
Creb kérdőn intett fejével az edények felé. Nem akart
beleszólni a javasasszony munk{j{ba – ezt még a mogur
se engedhette volna meg mag{nak –, csup{n jelezte, hogy
érdekli a dolog. Iz{t nem zavarta testvére
kív{ncsiskod{sa, hiszen az egész törzsből ő becsülte
legtöbbre tud{s{t. Mindketten ugyanazokat a füveket
haszn{lt{k – b{r a mogur egészen m{s célból keverte a
maga főzeteit. Mindenesetre Creb értett a legtöbbet Iza
munk{j{ból – eltekintve azoktól a ritka alkalmaktól,
amikor a közös törzsi gyűléseken megjelentek a többi
nemzetség javasasszonyai is.
– Ez elpusztítja a fertőzést okozó {rtó szellemeket –
mutatott Iza az íriszfőzetre. – Ha a sebre teszem,
gyorsabban gyógyul. – Fölemelte a csontból faragott
edényt, és beledugta az ujj{t, hogy ellenőrizze, kihűlt-e
m{r.
 – A lóhere erősebbé teszi a szívet – folytatta. – így
b{trabban sz{ll szembe a rossz szellemekkel. – Iza csak
néh{ny szót haszn{lt, viszont gyors mozdulatokkal és
élénk arcj{tékkal kísérte beszédét. A viszonylag szűk
szókincs ellenére {rnyalatokban gazdagg{ és kifejezővé
tette a törzs nyelvét a hangokkal megegyező értékű
mozdulatok sokas{ga.
– A lóhere étel – vetette közbe Creb. – Tegnap is azt
ettünk.
– Igen — bólintott Iza. – És ma is azt vacsor{zunk. De
ha gyógyírt főzök belőle, m{sképp készítem el. Most egy
nagy marékkal tettem egy kevéske vízbe. Némi {ztat{s
ut{n kidobom a maradékot. Csak a levére lesz
szükségem.
Creb biccentett, jelezve, hogy érti. Testvére folytatta:
– Az égerfa kérge megtisztítja a vért. Kiűzi belőle a
mérges szellemeket.
– L{ttam, hogy a gyógyfüves zacskódból is kivettél
valamit.
– Csak egy kis porr{ tört komlót. A termése nyugodt
{lmot ad. Jobb, ha pihen a beteg, amíg a szellemek
csat{znak.
Creb újból bólintott. Ismerte a komló hat{s{t. Ő
m{sként készítette el: úgy közepes önkívületet okozott.
Noha mindig is érdekelte Iza tudom{nya, ő maga nem
szívesen mesélt neki a maga var{zslatairól. A titkos tan a
mogur előjoga. A nők nem ismerhetik meg, még akkor
se, ha olyan nagy tud{sú javasasszonyról van szó, mint
Iza. Testvére mindig is többet tudott a növényekről. Creb
attól félt, túl sokat les el tőle. Kisz{míthatatlan
következményekkel j{rna, ha egy nő elsaj{títan{ a férfiak
var{zslatait.
– És a m{sik edény? – kérdezte.
– Egy kis húsleves. Szegény gyerek m{r majdnem éhen
halt. Szerinted mi történhetett vele? Honnan jött? Hol él a
népe? Biztosan több napja v{ndorolt egyedül.
– Csak a szellemek tudhatj{k a v{laszt – felelte
komolyan a mogur. – Biztos vagy benne, hogy rajta is
segít a tudom{nyod? Elvégre nem törzsbeli.
– Hatnia kell – v{laszolta Iza. – Igaz, hogy idegen, de ő
is csak ember. Emlékszel, any{nk egyszer mesélt a törött
karú idegenről, akit az ő anyja gyógyított meg. A törzsi
var{zslat rajta is segített, b{r any{nk úgy mondta, hogy a
v{rtn{l nehezebben ébredt fel az altat{sból.
– K{r, hogy any{nk anyj{t m{r nem ismerhetted. Híres
javasasszony volt. Még m{s törzsekből is
elzar{ndokoltak hozz{, hogy l{thass{k. Sajnos nem
sokkal a születésed ut{n a szellemek földjére költözött.
Nagyany{nk és mesterem, az előző mogur beszéltek
nekem arról az emberről. Gyógyul{s{t követően egy
darabig velünk maradt. Együtt vad{szott a törzzsel.
Biztosan jó vad{sz lehetett, mert megengedték neki, hogy
részt vegyen a törzs szertart{sain. Az idegenek valóban
emberek, de azért sokban különböznek tőlünk.
A mogur szünetet tartott. Tudta, milyen éles eszű Iza.
Creb attól félt, hogy ha túl sokat mond, a javasasszony
megsejti, mi történik a férfiak titkos rítus{n.
 Iza újból ellenőrizte a leves hőmérsékletét, azut{n ölébe
vette a gyerek fejét, és lassú kortyokban itatni kezdte. így
volt a legkönnyebb t{pl{lni. A kisl{ny még mindig nem
tért mag{hoz. Összefüggéstelenül motyogott,
megkísérelte kiköpni a keserű orvoss{got, de az ételt
öntudatlan {llapotban is elfogadta. Iza mindaddig az
ölében tartotta, míg nyugodt {lomba nem szenderült.
Időről időre ellenőrizte betege szívverését és légzését.
Tudta, hogy megtett minden tőle telhetőt. Ha a l{ny nem
ment túl messze a szellemek ösvényén, tal{n van esélye.
Most m{r a szellemeken és a gyerek erőtartalékain múlik
a siker.
Iza észrevette, hogy Brun rosszalló pillant{st vet r{.
Gyorsan fölkelt, és segített a többi asszonynak
felszolg{lni a vacsor{t. A főnök szinte m{r meg is
feledkezett a gyerekről, most azonban, hogy l{tta,
mennyire feldúlja jelenléte a törzs tagjait, arra gondolt,
tal{n mégis rosszul döntött. Noha nem illett egym{st
figyelni, mert ezzel „kihallgathatt{k", mit beszélnek
egym{s közt a többiek, Brun képtelen volt szemét lesütve
üldögélni. T{rsai nyilv{nvalóan nem értették, miért
engedett a főnök a javasasszonynak. Brun
elbizonytalanodott. Attól tartott, hogy az idegen
befogad{s{val még ink{bb magukra vonj{k a szellemek
haragj{t. De nem kív{nt vit{ba sz{llni Iz{val. Fel{llt,
hogy elmenjen, de Creb mag{hoz intette:
– Mi baj, Brun? Min tépelődsz?
– Jobb lett volna otthagyni a l{nyt, mogur – felelte Brun.
– Nem tartozik a törzshöz. Nem tudom, helyesen
cselekedtem-e, amikor megengedtem Iz{nak, hogy a
gondjaiba vegye. Félek, hogy nem tetszik a szellemeknek
a dolog.
– Nincs igazad – vetette ellene Creb. – A
védőszellemeket nem bőszíti, ha kedves vagy m{sokkal.
Ismered jól a húgodat: képtelen szó nélkül elmenni a
segítségre szoruló mellett. Miből gondolod, hogy a
szellemek ezt nem tudj{k róla? Ha nem akarj{k, hogy a
gondjaiba vegye, miért tették az útj{ba? Kell, hogy legyen
valami értelme. Egyébként is, könnyen lehet, hogy a l{ny
nem marad életben. Ha Ursus mag{val akarja vinni a
szellemek földjére, akkor úgyis megteszi. Semmit nem
tehetünk ellene. Ha viszont otthagytuk volna, m{r halott
lenne.
Brunt nem győzték meg Creb szavai; valami zavarta a
l{nyban. Ennek ellenére kész volt meghajolni a mogur
érvei előtt. Kettejük közül kétségkívül a b{tyja
rendelkezett több tapasztalattal – m{r ami a szellemek
vil{g{t illeti.
Creb csöndesen üldögélt a tűz mellett. Arra v{rt, hogy a
többiek is befejezzék az evést, és végre megkezdődjön az
esti szertart{s. Iza elkészítette esti sz{ll{shelyét. A mogur
megtiltotta, hogy a férfiak és nők együtt aludjanak, amíg
nem sikerül új barlangot tal{lni. Ez az utasít{s is arra
szolg{lt, hogy a férfiak minden idegsz{lukkal a
szertart{sra koncentr{ljanak.
Iz{t nem érintette a dolog. Az ő p{rja ottveszett a
földrengés sor{n. Kellően gy{szolta – szerencsétlenséget
hozott volna, ha nem így tesz –, de esze {g{ban sem volt
b{nkódni miatta. Mindenki tudta, milyen kegyetlenül
b{nt vele a férje. Sose érzett szeretetet ir{nta. Nem tudta,
most, hogy egyedül maradt, miként hat{roz felőle Brun.
Valakinek be kell fogadnia őt és megszületendő
gyermekét. Iza csup{n abban bízott, hogy ezut{n is
főzhet majd Crebnek.
A kezdetektől megosztotta tüzüket b{tyj{val. Érezte,
hogy fivére se kedveli férjét, b{r sose szólt bele kettőjük
dolg{ba. Iza úgy gondolta, megtiszteltetés főzni a
mogurnak, sőt az évek sor{n olyan meghitt érzelmi
sz{lak szövődtek közöttük, ami csak férj és feleség közt
szok{s.
Iza néha sajn{lta Crebet. A mogur tal{lhatott volna
mag{nak t{rsat, ha akar. De var{zsereje és a törzsben
elfoglalt vezető helyzete ellenére egyetlen asszony se
tekintett félelem nélkül roncsolt testére, sebhelyes arc{ra
– és ezzel maga Creb is tiszt{ban volt. így sose nősült
meg. A törzs tagjai ugyan furcs{llt{k, de mindannyian
tartottak tőle, kivéve Iz{t, aki gyerekkora óta ismerte, és
tudta, milyen érzékeny és kedves a b{tyja, noha a többiek
előtt Creb rendszerint leplezte természetének ezt az
oldal{t.
Ahogy ezúttal is. Miközben mindenki azt hitte, a mogur
a szertart{st készíti elő, Creb gondolatai a kisl{ny körül
j{rtak. Mindig is kív{ncsi volt r{, vajon hogyan festenek
az idegenek. A törzs tagjai kerülték a velük való
tal{lkoz{st, úgyhogy mind ez id{ig egyet se l{thatott
közülük. Gyanította, hogy a kisl{ny a földrengés miatt
maradt egyedül. Meglepte, hogy a népe ilyen közel él
hozz{juk; rendszerint jóval északabbra tany{ztak.
Hirtelen észrevette, hogy néh{ny vad{sz összeszedi
holmij{t, és fel{ll a tűz mellől. Arra készültek, hogy
ellenőrizzék az előkészületeket. A szertart{s a férfiak
előjoga és kötelessége volt. Csak nagyon ritk{n fordult
elő, hogy nők is részt vegyenek a ceremóni{n, és
teljességében sosem ismerhették meg. Szörnyű volna, ha
egy nő meglesné a férfiak titkos szertart{s{t. A szellemek
tüstént magukra hagyn{k a törzset, és akkor ők
nyomorultul elpusztuln{nak.
Valój{ban senki sem tartott attól, hogy ez megtörténhet.
A nők ilyenkor ink{bb fellélegeztek: végre
megszabadultak a férfiaktól, akik megkövetelték tőlük,
hogy mindig kellő tisztelettel {lljanak a rendelkezésükre.
Az asszonyok helyzete cseppet sem volt könnyű,
különösen az ilyen bizonytalan időszakokban, amikor a
férfiak rajtuk vezették le felgyülemlett feszültségüket. A
nők ugyanúgy aggódtak, mint ők. Szerettek volna végre
új otthonra lelni. [m nem tehettek semmit. Brun szabta
meg a menetir{nyt. Senki se kérte ki a véleményüket, és
ami azt illeti, nem is volt véleményük.
A nők {tengedték a férfiaknak a vezetést, és az ezzel
j{ró felelősséget is. A törzs közel sz{zezer éve alig
v{ltozott, szok{saik m{r genetikusan öröklődtek: a nők
és férfiak gondolkoz{s nélkül elfogadt{k a nekik kijelölt
szerepet. Ugyanúgy nem prób{lt{k megv{ltoztatni ősi
szok{saikat, ahogy új kart sem akartak növeszteni.
 Miut{n a férfiak elhagyt{k a tüzet, az asszonyok Ebra
köré gyűltek. Remélték, hogy Iza is csatlakozik hozz{juk,
és végre kielégíthetik a kív{ncsis{gukat, de a
javasasszony túls{gosan kimerült volt, és nem akarta
otthagyni a l{nyt. Amikor Creb elment, lefeküdt a l{ny
mellé, és mindkettejüket betakarta takarój{val. A lassan
kihunyó tűz fényénél alaposan szemügyre vette a gyerek
arc{t.
„Milyen különös lény – gondolta mag{ban. – Olyan
csúnya! Az arca lapos, a homloka szokatlanul boltozatos,
az orra túl pisze, és az a furcsa kinövés ott a sz{ja alatt...
Vajon h{ny éves lehet? Biztos, hogy sokkal fiatalabb,
mint először gondoltam. Megtévesztett a magass{ga.
Olyan sov{ny, szinte ki{llnak a csontjai. Szegényke, m{r
biztosan régen nem evett, csak bolyongott egyedül/' Iza
{tkarolta a kisl{nyt. A javasasszony még a beteg
{llatokon is segített; ezúttal ezt a gyereket fogadta a
szívébe.
Amikor mindenki megérkezett, a mogur letelepedett a
f{kly{kkal kijelölt kör közepén {lló szikla tövébe. A nyílt
síks{gon voltak, messze a t{bortól. A var{zsló
mindaddig v{rt, míg az összes férfi el nem helyezkedett,
azut{n egy illatos{n füstölő, égő {gat a feje fölé tartva
előrelépett, majd egy lendületes mozdulattal a földbe
döfte a f{kly{t.
A jó l{b{ra {llva kiegyenesedett, és messze elnézett a
többiek feje fölött, mintha egyetlen szemével olyan
dolgokat l{tna, amelyek mindenki m{s előtt rejtve
maradnak. A barlangi medve nehéz bund{j{t öltötte
mag{ra. A szőrme eltakarta torz tagjait, és furcsa, {m
mégis valós{gosnak tűnő alakot form{lt. Tökéletlensége
most előnyére v{lt. A mogur sose sug{rzott annyi
méltós{got, mint a szertart{sok sor{n.
Hirtelen előhúzott egy kopony{t a bőrredők közül, és a
feje fölé tartva lassan körbefordult, hogy a törzs minden
tagja alaposan szemügyre vehesse. A férfiak
lélegzetvisszafojtva b{mult{k a f{kly{k tüzében fehéren
ragyogó medvekopony{t. Creb letette a kopony{t a
f{klya mellé, majd letelepedett.
A mellette ülő fiatal vad{sz felkelt a helyéről, és fölvette
az előtte {lló faedényt. M{r elmúlt tizennégy éves; nem
sokkal a földrengés előtt avatt{k férfiv{. Goov kisfiúként
lett a mogur segítője, de nem vehetett részt a
szertart{son, míg fel nem övezték. Most új szerepet
kapott, és még mindig bizonytalannak érezte mag{t,
amikor r{ került a sor.
Az a tény, hogy elveszítették a régi barlangjukat,
lehetőséget adott neki, hogy elsaj{títson egy különös,
ritka szertart{st: az új barlang keresését. Goov
kisgyermekként nagyon félt mesterétől, az évek sor{n
azonban megtanulta, hogy Creb nem csup{n a
legnagyobb tud{sú mogur a törzsek var{zslói közt,
hanem arra is r{jött, hogy milyen érzékeny és gyengéd
ember. Nemcsak tisztelte, hanem meg is szerette
tanítój{t.
Amikor Brun kijelölte az esti t{borhelyet, a fiú azonnal
hozz{l{tott a szertart{son fogyasztott ital elkészítéséhez.
Fogta a mogurtól kapott maszlagot, és két kő közt
összemorzsolta a növényt. Ez meglehetősen nehéz
feladat volt, mert ügyelni kellett a levelek, a vir{gok és a
sz{r részeinek pontos ar{ny{ra. Majd forró vizet öntött a
keverékre, és {llni hagyta a szertart{s kezdetéig.
Goov a szertart{s kezdetén a faedénybe öntötte a
főzetet. Megkönnyebbült, mikor a körbe lépő mogur
bólintott az eredmény l{tt{n. Azt{n körbevitte az edényt,
és mindenkinek odakín{lta. Természetesen Brunhoz
ment oda először. Miut{n mindenki belekortyolt az
italba, a fiú is sz{j{hoz emelte az edényt.
A mogur megv{rta, míg mindannyian isznak, azut{n
jelt adott. A vad{szok l{ndzs{juk tompa végével
ritmikusan dobolni kezdtek a földön. Lassanként
fel{lltak, és a dobol{s ütemére t{ncra perdültek. A szent
ember kitartóan nézte a kopony{t, és ez a feszült
figyelem egy idő ut{n mindannyiuk tekintetét felé
fordította. Ennél a szertart{sn{l az időzítés volt a
legfontosabb. A mogur teh{t mindaddig v{rt, míg a
feszültség a tetőpontj{ra h{gott, majd Brunra pillantott,
aki erre abbahagyta a t{ncot, és leguggolt a koponya
előtt.
– Bölény szelleme, Brun védelmezője! – k{nt{lta a
mogur. De csup{n egyetlen szót ejtett ki hangosan: Brun.
A mondat többi részét karj{val jelezte. A törzs ezen a
módon érintkezett a szellemekkel, és a többi törzs
tagjaival is, akiktől némileg eltérő hangokat haszn{ltak.
A mogur most megidézte a bölény szellemét, kérte,
bocs{ssa meg, ha b{rmi rosszat tettek ellene, és
könyörgött, legyen a segítségükre.
 – Brun mindig tisztelte a szellemeket, Nagy Bölény –
folytatta Creb. – Megtartotta a törzs parancsolatait. Bölcs,
igazs{gos és erős vezér. Jó vad{sz. Méltó a bölény
szelleméhez. Ne hagyd mag{ra: vezéreld új otthonhoz,
amelyik neked is kedvedre van. A törzs most e férfi
totemének segítségét kéri – fejezte be a mogur, azut{n
Brun helyettesére tekintett. A főnök h{tralépett, és Grod
guggolt a barlangi medve kopony{ja elé.
Egyetlen nőnemű lény se l{thatta a szertart{st, azt,
hogy a mindig higgadt és rezzenéstelen arcú főnök úgy
könyörög a szellemeknek, ahogyan előtte esdekelnek az
asszonyok.
– Barna medve szelleme, Grod védelmezője – kezdte a
mogur újra a k{nt{l{st. Ugyanazokat a szavakat
haszn{lta, mint Brun esetében az imént. Egym{s ut{n
kerültek sorra a férfiak. Creb mindvégig a medve
kopony{j{ra meredt. A vad{szok ismét kört form{ltak, és
megint doboltak a l{ndzs{juk nyelével.
Valamennyien tudt{k, mi következik. A szertart{s
ugyanígy zajlott le minden este. Mégis feszülten v{rtak.
V{rt{k, hogy a mogur szólítsa Ursust, a medve szellemét.
Ursus nemcsak a mogur védelmezője volt, hanem
mindannyiuké. Sőt ennél is több: ő emelte törzzsé az
összeverődött embereket. Ursus a legfőbb szellem és
védelmező. Az ő tisztelete kov{csolta egybe őket. [ltala
lettek néppé, a Barlangi Medve népévé.
A félszemű var{zsló ismét jelt adott. Az emberek
abbahagyt{k a dobol{st, és leültek a földre, a tompa
ritmus azonban tov{bbra is ott dübörgött az ereikben. A
mogur egy kevéske korpafűspór{t szórt a f{klya tüzébe.
A sz{raz porszemek l{ngra kaptak, és egy pillanatra
fény{rba borított{k a kopony{t.
A vad{szok, akiknek tudat{t m{r eltompította a
szertart{s elején ivott, maszlagból készült főzet, úgy
l{tt{k, mintha a medvefő életre kelt volna. A t{volban
egy bagoly rikoltott.
– Nagy Ursus, törzsünk védelmezője – mormolta a
mogur –, mutasd meg nekünk új otthonunkat, ahogy a
medve megmutatta nekünk, hogyan éljünk barlangban,
és takarjuk testünket az {llatok bőrével. Védj meg
bennünket a jéghegyektől, anyjuktól, a Porhó szellemétől,
és apjuktól, a Hóvihar lelkétől. A törzs arra kér téged, ne
érjen baj minket, míg hontalan bolyongunk. A szellemek
közt te vagy a leghatalmasabb, és néped arra kér, légy
velük útjukon, egészen a kezdetekig!
A mogur kiegyenesedett, és megfeszítette szelleme
erejét.
A törzs tagjai ugyan nem rendelkeztek fejlett
homloklebennyel, a folyamatos tagolt beszéd képessége
sem adatott meg nekik, de hatalmas agyuk – amely
nagyobb volt, mint b{rmely akkor élt vagy azóta
kialakult emberfajt{é – egyedül{lló képességekkel
ruh{zta fel őket. Bizonyos szempontból ők képviselték a
törzsfejlődés csúcs{t. Agyuknak a nyakszirti része
fejlődött ki: ez a terület ellenőrzi a l{t{st, az érzékelést, és
rakt{rozza az emlékeket.
Az emlékezetük tette különlegessé őket. Agyuk
megnyúlt h{tsó részében nem csup{n saj{t emlékeik
t{rolódtak, hanem elődeik emlékei is. Fel tudt{k idézni
őseik tud{s{t, sőt ann{l is többet, különleges esetekben
képesek voltak a faji emlékezet gyökeréig hatolni – a
kezdetekig. Ha elég messzire nyúltak vissza az időben,
megszűntek egyéni korl{taik, és egyetlen elmévé
fonódtak össze.
De csup{n a sebhelyes arcú nyomorék agy{ban
teljesedett ki minden erejével ez az aj{ndék. Creb, a
kedves, szégyenlős Creb, a mogur, akinek épp hatalmas
agya tette torzz{ testét, az évek sor{n megtanulta,
hogyan haszn{lja elméjét, és kov{csolja egyetlen
hatalmas aggy{ a többieket. Ő ir{nyította a törzset a nagy
utaz{s sor{n. Elröpítette őket a múltba, hogy eggyé
v{ljanak valamennyi ősükkel. Ezért lett Creb a mogur.
Valódi hatalom {llt a rendelkezésére, nem csup{n a
k{bító hat{sú szerek adt{k kezébe a lelkek kulcs{t. A
szertart{s elején fogyasztott főzet csak abban segített,
hogy a résztvevők könnyebben elfogadj{k az ir{nyít{s{t.
Azon a hajdanvolt éjszak{n, a csillagok pisl{koló fénye
alatt ülve a törzs tagjainak olyan l{tom{sban volt része,
amit képtelenség szavakkal leírni. Nem l{tt{k a képeket –
egyek voltak azokkal. Éreztek és emlékeztek. Agyuk
eggyé v{lt a meleg tengerben sodródó par{nyi lénnyel.
Megélték az első lélegzetvétel f{jdalm{t, azut{n kétéltűek
lettek: otthon voltak a sz{razon és a vízben egyar{nt.
Mivel a törzs a barlangi medvétől eredeztette mag{t, a
mogur megidézte ennek a lénynek az emlékezetét is – így
összeolvasztotta születésüket a medve kialakul{s{val.
Majd egyik létform{ból a m{sikba alakultak, követve az
évezredek vonul{s{t, és ez az emlék eggyé tette őket a
föld minden élőlényével, köztük azokkal is, amelyekre
vad{szni szoktak; így olvadtak össze totemeikkel.
Mindannyiuk agya egyetlen egészet alkotott. Csak
időben közelebb érve v{ltak szét közvetlen elődeikre, és
lettek végül önmagukk{. Örökkévalós{gnak tűnt az
utaz{s. Ahogy az emberek magukhoz tértek, lassan
felt{p{szkodtak, és sorra visszabotork{ltak a t{bortűz
mellé, hogy reggelig tartó mély {lomba zuhanjanak.
Mogur maradt utolsónak. Mag{nyosan medit{lt a
tapasztalatokon. Egy idő ut{n ismerős nyugtalans{g
fogta el. A többiek is ismerték a múlt lelket lenyűgöző,
végtelen hatalm{t, nekik azonban nem adatott meg, hogy
a jövőre gondoljanak, míg Creb rendelkezett ezzel a
képességgel.
A törzs tagjai nem tettek különbséget múlt és jövő közt.
Nem töprengtek azon, mit hoz a holnap, ezért nem is
v{ltoztattak életükön. Minden tud{suk a múltban
gyökerezett: szokatlan helyzetben mindig úgy
cselekedtek, ahogy hasonló esetben valamelyik ősük.
Még az élelmiszert is úgy tartósított{k, ahogy azt törzsi
emlékezetük dikt{lta.
Sok-sok esztendővel ezelőtt még könnyebben
v{ltoztattak a dolgokon. Amikor sz{zadokkal ezelőtt
valaki felfedezte, hogy a törött kő élesebb, hamar
megtanult{k céltudatosan hasítani a köveket. Mikor
valaki m{s észrevette, hogy a kihegyezett fa keményebb
lesz a tűzben, sokat prób{lgatt{k, vajon milyen
hőmérsékleten lesz a legedzettebb. De minél több emlék
rakt{rozódott el megnyúlt agyukban, ann{l nehezebben
v{ltoztattak a dolgokon. Nem maradt hely az új ötletek
sz{m{ra.
Agyuk így is túls{gosan nagyra nőtt. Az asszonyok
csup{n nagy nehézségek {r{n tudtak szülni: nem
engedhették meg maguknak, hogy újabb tud{ssal
terheljék magukat.
A törzs a rendíthetetlen hagyom{nyok szerint élt
tov{bb. Életük minden mozzanat{t – születésüktől addig
a percig, míg vissza nem kerültek a szellemek vil{g{ba –
a múlt hat{rozta meg. Ez volt a túlélés z{loga, a
természet utolsó, erőtlen kísérlete, amivel megprób{lta
megmenteni a fajt a kipusztul{stól. De ez nem
sikerülhetett, hiszen a törzs nem tudta elejét venni a
v{ltoz{soknak.
Lassúak voltak. Ha mégis újítottak valamin, az gyakran
gazdas{gtalannak bizonyult. Amikor valami új
eseménnyel kerültek szembe, az hozz{adódott h{tsó
agyukban őrzött emlékeikhez, {m nagy erőfeszítésükbe
került elfogadni b{rmilyen v{ltoz{st, és ha mégis
megtették, akkor a végsőkig kitartottak mellette. De egy
olyan faj, amely m{r képtelen a tanul{sra, és nem tud
alkalmazkodni a folytonosan v{ltozó körülményekhez,
elkerülhetetlenül kipusztul{sra ítéltetett. M{r túljutottak
azon a ponton, hogy megújulhassanak. Ez a feladat egy
új népre v{rt.
A mogur a kihunyó f{klya tüzét figyelte. Egyre
nyugtalanabb lett. Gondolatai a ma tal{lt gyermek körül
j{rtak. M{r azelőtt is tal{lkoztak a fajt{j{val, és ezek a
tal{lkoz{sok nem sok jót ígértek. Rejtély, honnan jöttek,
de mióta felbukkantak, minden megv{ltozott. Úgy tűnt,
ők maguk hozz{k a v{ltoz{sokat. Creb megr{zta mag{t,
hogy elűzze feszültségét. Gondosan összeszedte holmij{t,
mag{ra borította takarój{t, és visszabicegett a t{borba
aludni.

__3.__

A gyerek hirtelen megfordult a takaró alatt. Félig

nyitott sz{jjal, zih{lva kapkodott levegő ut{n. Nem volt
mag{n{l.
– Mama – suttogta l{zasan. Szétt{rta karj{t, és
megismételte: – Mama!
Iza {tölelte, és l{gy hangon mormolt valamit. A női test
melege, a megnyugtató szavak lecsillapított{k a gyereket.
Egész éjjel aludt, noha szüntelen forgolód{s{val,
motyog{s{val, nyöszörgésével gyakran fölébresztette az
asszonyt. Beszéde furcsa volt, egészen m{s, mint a törzs
nyelve. Folyékonyan peregtek sz{j{ról a szavak, a
hangok teljesen egym{sba fonódtak. Iza egyiket se tudta
volna ut{nozni, gyakorlatlan füle nem volt képes
megkülönböztetni az ilyen finom {rnyalatokat. De a
kisl{ny olyan gyakran haszn{lta az egyik hangsort, hogy
Iza végül felismerte, és úgy gondolta, valami nagyon
fontosat jelenthet sz{m{ra. Amikor l{tta, hogy jelenléte
megnyugtatja a kisl{nyt, r{jött, hogy mi lehet az.
 „Nem lehet túl idős – gondolta a javasasszony. – Még
azt sem tudja, hogyan szerezzen élelmet. Vajon mióta
lehet egyedül? Mi történhetett a népével? A földrengés
pusztította el őket? Olyan rég bolyongna? És hogyan
menekült meg a barlangi oroszl{n elől ezzel a p{r
karcol{ssal?" Iza elég sebet kezelt ahhoz, hogy felismerje,
ezek a nyomok a rettegett nagymacsk{tól sz{rmaznak.
„Hatalmas szellemek védelmezhetik!" – döntötte el
végül.
M{r csaknem hajnalodott, mikor a kisl{ny végre
kiizzadt. Lement a l{za. Iza alaposan betakarta, és
mag{hoz ölelte. A l{ny nem sokkal ezut{n felébredt.
Nem tudta, hol van, semmit se l{tott a sötétben, {m
érezte az asszonyi test biztons{got adó melegét, úgyhogy
újra becsukta a szemét, és {lomba szenderült.
Ahogy kivil{gosodott, és végre kibontakoztak a
sötétből a f{k körvonalai, Iza kibújt a takaró alól.
Megpiszk{lta a tüzet, tett r{ egy kis f{t, azt{n a forr{shoz
ment, és telimerte az edényét, majd a tüzek felé indult. A
fa előtt meg{llt, megfogta az amulettjét, és köszönetet
mondott a szellemeknek a mindenütt megtal{lható,
f{jdalomcsillapító kéreg miatt. Valah{nyszor fűzf{ra
tal{lt, mindig elmondta ezt az {ld{st. Nem is emlékezett
r{, h{nyszor gyűjtött m{r fűzkérget, hogy enyhet adó te{t
készítsen belőle. Persze ismert ennél erősebb
f{jdalomcsillapítókat is, de azok mind tompítj{k a
tudatot, míg a fűzfafőzetnek semmilyen mellékhat{sa
sincs: csup{n csökkenti a f{jdalmat és leviszi a l{zat.
 Néh{nyan m{r mocorogtak, amikor Iza a tűz fölé hajolt,
és apró, forró köveket tett az edénybe, hogy elkészítse a
főzetet. Mikor elkészült, visszavitte a bőrhöz, óvatosan
egy kis mélyedésbe tette az edényt, majd becsusszant a
gyerek mellé. Gyors pillant{st vetett r{. Örömmel l{tta,
hogy szab{lyos a légzése. Izgatta ez a szokatlan arc. A
tegnap még r{kvörös bőr mostanra barna lett, csak az
orra h{mlott egy kicsit.
Iza egyszer m{r l{tott egy embert a kisl{ny népéből, de
csak messziről. A törzs asszonyai mindig elrejtőztek
előlük. A törzsi gyűléseken félelmetes dolgokat meséltek
az idegenekkel való tal{lkoz{sokról, úgyhogy ink{bb
elkerülték őket. A nők még ritk{bban futottak össze
velük. [m az az egyetlen eset, amiről Iza is hallott,
különös módon csöppet sem bizonyult veszedelmesnek.
Erről beszéltek tegnap Crebbel, amikor szóba került a
barlangjukba tévedt sebesült idegen vad{sz.
Noha többé-kevésbé elsaj{tította nyelvüket,
meglehetősen furcsa szok{sai voltak. Az asszonyokkal is
szívesen beszélgetett, a javasasszony ir{nt meg szinte
hódolattal viseltetett. Mindez azonban nem akad{lyozta
meg abban, hogy elnyerje a férfiak megbecsülését is. Míg
a kisl{nyt nézte, Iza az idegeneken gondolkozott.
Hajnalodott. A gyerek szemhéja megrebbent. Kinyitotta
szemét. Pillant{sa az eddig még sose l{tott arcra esett.
Rémülten felki{ltott, és behunyta a szemét. Iza közelebb
húzta mag{hoz a gyereket. Érezte, egész teste remeg a
félelemtől. Megnyugtató szavakat mormolt.
 A hangok ismerősen csengtek a kisl{ny fülében, a
meleg test pedig valahogy biztons{got adott. Lassan
csillapult a remegés. Ismét kinyitotta szemét. Ezúttal nem
ki{ltott fel. Figyelmesen szemügyre vette az asszonyt.
Iza maga is csod{lkozva b{multa a gyereket. Még nem
l{tott égszínkék szemet. Az első percben azt hitte, a
kisl{ny vak; az idősebbek szemére olykor vil{gos színű
h{lyog borul. Az ő tekintetükre emlékeztette a gyereké.
A l{ny pupill{j{nak azonban semmi baja nem volt.
Semmi kétség, tiszt{n l{t. „Ez a kékesszürke szem
biztosan jellemző a faj{ra" – gondolta Iza.
A kisl{ny ném{n feküdt. Egyetlen ujj{t sem merte
mozdítani. Szemét t{gra meresztette. Amikor a
javasasszony segítségével felült, felki{ltott a f{jdalomtól.
Egyszerre megrohant{k az emlékek. Eszébe jutott a
barlangi oroszl{n feléje tapogatózó hatalmas mancsa, a
rettegés, a gyötrő szomjús{g, amely végül előcsalta
rejtekéből. De nem emlékezett r{, hogy mi történt azelőtt.
Agya időlegesen mindent kitörölt: az éhséget, a félelmet,
a földrengést, szerettei elvesztését.
Iza folyadékkal telt edényt emelt a gyerek sz{j{hoz.
Mivel szomjas volt, ivott, de nagyon fintorgott tőle.
Keserű volt. Amikor azonban az asszony újra a sz{j{hoz
emelte a csészét, engedelmesen kortyolt tov{bb. Félt
visszautasítani. A javasasszony helyeslően bólintott,
azt{n mag{ra hagyta. Csatlakozott a többiekhez a reggeli
elkészítésében.
A kisl{ny pillant{s{val követte védelmezőjét.
Elcsod{lkozott, ahogy megl{tta a nyüzsgő t{bort. A főzés
hangjaira felt{madt mardosó éhsége, és mikor a
javasasszony visszatért egy csésze húslevessel, mohó
kortyokban nyelte. Iza úgy tal{lta, még nem elég erős a
szil{rd t{pl{lékhoz. Nem kellett sok étel ahhoz, hogy
kitöltse az összeszűkült gyomrocsk{t. Iza egy
vizesedénybe öntötte a maradékot, hogy a gyerek
útközben is ehessen, ha akar. Amikor végzett, leszedte a
kisl{ny l{b{ról a kötést. A sebek behegedtek, és nem
gennyesedtek tov{bb.
– Jó – mormolta maga elé Iza.
A gyerek összerezzent, ahogy meghallotta a durva
torokhangot. Egy{ltal{n nem emlékeztetett beszédre.
Ink{bb egy vad{llat kaffant{s{ra hasonlított. De a nő
mégis emberszerű volt. Emberséges. A javasasszony új
kötést készített. A kisl{ny hirtelen észrevette, hogy egy
nyomorék, a valaha l{tott legfélelmetesebb ember biceg
feléjük. Fél arc{t sebek borított{k, egyik szemét bőrszalag
takarta.
A l{ny nem tudta, kik ezek, és hogyan került közéjük,
de azt értette, hogy az asszony {polja őt. Enni adott neki,
a kötés csillapította f{jdalm{t, és ami a legfontosabb:
mélységes örömet érzett lelke mélyén, hogy végre
tartozik valakikhez, még ha idegenek is.
A nyomorék leült, és alaposan szemügyre vette a l{nyt.
A gyerek őszinte kív{ncsis{ggal pillantott vissza r{, ami
meglepte az öreget. A törzsbéli gyerekek rettegtek tőle.
Hamar megtanult{k, hogy még a felnőttek sem
bizalmaskodnak a mogurral, és ez a tiszteletteljes
t{vols{gtart{s tov{bb növelte a var{zsló mag{ny{t. Creb
szemében érdeklődés csillant, mikor l{tta, hogy az idegen
gyerek félelem nélkül {llja a tekintetét.
– A gyerek jobban van – jelezte mozdulatokkal elegyes
nyelvén. A hangja mélyebb volt, mint az asszonyé, szavai
épp emiatt még kevésbé hasonlítottak emberi beszédre. A
kisl{ny nem vette észre a hangokat kísérő kézjeleket.
Egyetlen szót se értett. Csup{n annyit tudott, hogy a férfi
mondott valamit a nőnek.
– Még nagyon erőtlen – felelte Iza. – Az éhség
legyengítette, de a seb sokat javult. A karmol{s ugyan
elég mély, {m nem tett k{rt a l{b{ban, a gyullad{s pedig
megszűnt. Barlangi oroszl{n t{madt r{, Creb. Hallott{l
ilyesmit, hogy egy barlangi oroszl{n csup{n néh{ny
karcol{st ejt az {ldozat{n? Csoda, hogy életben maradt.
Biztosan nagyon erős szellemek védelmezik... persze mit
is tudok én, egyszerű asszony a szellemekről?
Iz{nak semmiképp sem volt a feladata – még javas-
asszonyi minőségében sem –, hogy szellemek ügyében
eligazítsa a mogurt, épp ezért gyors kézmozdulattal
elnézést kért elszól{s{ért. Creb nem vett róla tudom{st –
húga nem is v{rta el tőle –, mindenesetre most, hogy
kiderült, milyen erős védőszelleme van, fokozott
érdeklődéssel nézett a l{nyra. Ő maga is azonnal erre
gondolt, mikor fény derült a gyerek kalandj{ra a barlangi
oroszl{nnal, r{ad{sul – b{r ezt sose vallotta volna be
senkinek – mindig is adott húga véleményére.
Gyorsan t{bort bontottak. Iza mag{ra aggatta m{lh{j{t,
azut{n lehajolt, fölvette a l{nyt, és be{llt a menetbe Brun
és Grod mögé. A kisl{ny kív{ncsian figyelt az utaz{s
sor{n. Mindent megjegyzett, amit Iza és a többi asszony
tett. Különösen az élelemgyűjtés érdekelte. Iza gyakran
adott neki egy-egy friss rügyet vagy fiatal hajt{st. A
kisl{ny eddig is evett növényeket, de most hirtelen
érdekelni kezdte, melyik milyen. Alaposan szemügyre
vette jellegzetességeiket. Az éhség napjai felkeltették
érdeklődését az ehető növények ir{nt. R{mutatott egy
növényre, és nagyon örült, mikor Iza meg{llt és ki{sta
gyökerét. „Gyorsan tanul a l{ny – gondolta az asszony
elégedetten. – Ha mindezt eddig is tudta volna, akkor
nem gyöngült volna le ennyire."
Dél körül megpihentek, míg Brun barlangot keresett a
környéken. Iza odaadta az utolsó korty húslevest is a
gyereknek, majd a kezébe nyomott egy darab húst, hogy
legyen mit r{gcs{lnia. Brun csalódottan tért vissza a
t{borba. Ezúttal sem sikerült megfelelő barlangot
tal{lnia. Késő délut{n a l{ny l{ba újból lüktetni kezdett.
M{r nem hatott a fűzfakéregfőzet. Nyugtalanul
mocorgott, míg Iza nem ültette úgy, hogy kényelmesebb
helye legyen. A gyerek teljesen az asszonyra bízta mag{t.
Sov{ny karj{t Iza nyaka köré fonta, fejét a v{ll{ra
hajtotta. A javasasszony v{ratlan melegséget érzett az
{rva kisl{ny ir{nt. A gyerek még mindig nagyon
kimerült volt; elszunnyadt az asszony nyugodt lépteinek
ritmus{ra.
Mire lesz{llt az este, Iza ugyancsak érezte az önként
v{llalt teher súly{t. Megkönnyebbülten tette le a
gyereket, amikor Brun végre meg{lljt parancsolt. A
kisl{ny l{za felszökött. Arca kipirult, csillogott a szeme.
Egész teste égett. Míg a többiek rőzsét gyűjtöttek, Iza
gyógynövényeket keresett. Noha nem tudta, mi okozta a
fertőzést, tiszt{ban volt vele, mit tegyen ellene.
Hab{r a gyógyít{s munk{j{t a szellemek végezték, ez
semmit se vont le Iza orvoss{gainak értékéből. A törzs
mindig is vad{szatból és gyűjtögetésből élt. Nemzedékek
óta ismerték a növények hat{s{t. A vad{szok {ltal elejtett
vadakat az asszonyok darabolt{k föl. Az anyja
megmutatta Iz{nak a különböző belső szerveket.
Elmesélte, melyiknek mi a szerepe. Mindez azonban
csup{n felidézte a benne meglévő tud{st. Iza a nagy
tiszteletnek örvendő javasasszonyok csal{dj{ból
sz{rmazott –ősanyjai tud{sa az ő tud{sa volt.
A t{bor környékén Iza rengeteg, ragyogó vir{gú
m{lyvarózs{t tal{lt. Ez a sokszínű növény ugyanolyan
alkalmas r{, mint az írisz, hogy csillapítsa a gyulladt
sebeket. A forr{zott vir{gok leve enyhíti a f{jdalmat, és
könnyű {lmot hoz.
A vacsora ut{n a kisl{ny egy nagy kőnek t{maszkodva
figyelte az esti sürgést-forg{st. Az étel és a friss kötés erőt
adott neki, úgyhogy folyamatosan csacsogott, noha
tudta, hogy {polója egyetlen szót se ért belőle. A törzs
többi tagja időnként helytelenítő pillant{sokat vetett felé,
de a gyerek nem fogta fel ezek jelentőségét. Az ő népe
sokkal fejlettebb nyelvet haszn{lt. A törzs legink{bb
kézjelek, taglejtések útj{n érintkezett. A hangok ink{bb
csak kiemelték a mondanivalót. A gyermek pergő
beszéde megzavarta őket. Egyre bizalmatlanabbul
méregették. Noha szerették a gyerekeket, és kedvesen
b{ntak velük, az évek múl{s{val egyre szigorúbban
fogt{k a kicsiket. A csecsemőket a nők és férfiak egyar{nt
dédelgették. A kisgyerekekről m{r nemigen vettek
tudom{st. A gyerekek csakhamar r{jöttek, hogy a
felnőttek magasabb helyet foglalnak el a ranglétr{n, és
ettől fogva mindent megtettek annak érdekében, hogy
őket is ide sz{míts{k. Ezért ink{bb lemondtak az anyai
szeretet megannyi l{tható jeléről, amiről úgy vélték, hogy
csak a kicsiknek valók. Az ifjak gyorsan elsaj{tított{k a
törzs életének szigorú szab{lyait, amelyek közt így szólt
az első: ne hangoskodj fölöslegesen. A kisl{nyt szokatlan
magass{ga miatt idősebbnek hitték a kor{n{l, és úgy
vélték, nem kapott megfelelő nevelést.
Iza, aki sokkal közelebb {llt hozz{, sejtette, hogy
fiatalabb, mint amilyennek l{tszik. Gyanította a kisl{ny
pontos életkor{t, és több megértéssel fogadta
csacskas{gait. Arra is r{jött m{r, hogy az ő fajt{ja
folyékonyabb nyelvet haszn{l. A javasasszony nagyon
megszerette a gyereket, ahogy az is a bizalm{ba fogadta.
„Lesz r{ elég idő, hogy megneveljem,, – mormolta
mag{ban. M{ris úgy gondolt r{, mint a saj{tj{ra.
Míg Iza forró vizet öntött a vir{gokra, Creb
odaballagott, és leült melléjük. Érdekelte az idegen, és
mivel a többiek még nem készültek elő az esti
szertart{sra, eljött megnézni, hogyan gyógyul. A kisl{ny
és az öregember elmélyülten méregették egym{st. A
var{zsló még senkit se l{tott az idegenek közül, a
kisl{nynak pedig mindaddig fogalma se volt m{s
emberek létezéséről, amíg egyszer csak közöttük nem
tal{lta mag{t. Ennek ellenére nem a faji különbözőségek
kötötték le a figyelmét, hanem a var{zsló r{ncoktól
szabdalt bőre. Még sose l{tott efféle sebeket. Hirtelen
kinyújtotta a kezét, és megérintett a var{zsló arc{t;
kív{ncsi volt, milyen lehet a hegek tapint{sa.
Creb h{trahőkölt, mikor a kisl{ny könnyű ujjai
végigsimított{k az arc{t. Ez id{ig egyetlen törzsbéli
gyerek sem érintette meg. A felnőttek is elkerülték a vele
való érintkezést, kivéve a húg{t, aki telente egyre
súlyosabb{ v{ló ízületi gyullad{s{t kezelte. Az asszonyt
nem borzasztotta az összetört test, a sebhelyes arc, sem a
mogur előkelő helye a rangsorban. A kisl{ny érintése
titkos húrt pendített meg az öregember szívében.
Minden{ron beszélgetni akart vele. Egy pillanatig
gondolkozott, azut{n r{jött, hogyan fogjon hozz{.
– Creb – mondta, és mag{ra mutatott. Iza csöndesen
figyelt. V{rta, hogy ki{zzanak a vir{gok. Örült, hogy
b{tyj{t is érdekli a kisl{ny. Nem kerülte el a figyelmét,
hogy a mogur a saj{t eredeti nevét haszn{lja.
– Creb – ismételte az öreg, és a mellére mutatott.
A gyerek l{thatóan törte a fejét. Vajon mit akarhatnak
tőle? Tal{n tennie kéne valamit? Amikor Creb
harmadszor mondta ki a nevét, a kisl{ny arca
felragyogott.
– Grep? – v{laszolta, és megprób{lta ugyanúgy
görgetni az „r"-t, mint az öregember.
A férfi helyeslően bólintott. A gyerek kiejtése egészen jó
volt. Azt{n a kisl{nyra mutatott. Az önkéntelenül is
összerezdült. Megint nem értette, hogy mit akarnak tőle.
Az öregember még egyszer mag{ra mutatott,
megismételte a nevét, majd a kisl{nyra bökött, és
v{rakoz{steljesen nézett r{. Újabb széles mosoly jelezte,
hogy a gyerek megértette, mit akar tőle, majd egy sok szó
tagból {lló szó következett. Creb egyetlen kukkot se
értett belőle. Megint a l{nyra mutatott, és közelebb hajolt,
hogy jobban hallja, mit mond. A gyerek újra kimondta a
nevét.
– Aayrr – kísérletezett Creb, majd megr{zta a fejét, és
újra prób{lkozott: – Aay-la, Ayla? – Ennél jobban nem
tudta megközelíteni a kisl{ny {ltal haszn{lt hangalakot.
A törzs többi tagja még erre se lett volna képes. A kisl{ny
élénken bólogatott. Noha nem ez volt a neve, érezte,
hogy az öreg nem tudja pontosabban kiejteni.
– Ayla – ízlelgette a szót a mogur.
– Creb? – szólalt meg v{ratlanul a l{ny Megérintette a
férfi karj{t, és a javasasszonyra mutatott.
– Iza – mondta Creb. – Iza.
– Eeeezza – ismételte a l{ny Élvezte a j{tékot. – Iza, Iza
– mondogatta egyre folyékonyabban, és az asszonyra
nézett.
Iza komoly arccal bólintott. A nevek hangalakja
rendkívül fontosnak sz{mított. Előrehajolt, megérintette
a l{nyt, ugyanúgy, ahogy az előbb Creb. Az akarta, hogy
még egyszer mondja a nevét. A l{ny elismételte a teljes
nevet, de Iza megr{zta a fejét. Ő sem tudott mit kezdeni a
l{ny {ltal könnyedén kiejtett hangsorozattal. A l{ny
megdöbbent, azt{n Crebre nézett, és megprób{lta úgy
ejteni a nevet, ahogy az imént a var{zsló.
 – Eyeghha? – prób{lkozott az asszony. A l{ny megr{zta
a fejét, és megismételte a nevet.
– Eye-ya? – kísérletezett tov{bb Iza.
– Aay és nem Eye – szólt közbe Creb. – Aaaylla –
ismételte nagyon lassan a szokatlan szót.
– Aay-lla – mondta óvatosan a nő. Igyekezett úgy
form{lni a hangokat, mint a b{tyja.
A l{ny mosolygott. Nem sz{mított, hogy pontatlanul
ejtették a nevét. Iza annyira igyekezett, hogy a gyerek
elfogadta: ezentúl így hangzik a neve. Önkéntelenül is
megölelte az asszonyt.
Iza gyöngéden viszonozta az érintést, azut{n
elhúzódott. Meg kell tanítani a gyereket, hogy nem
helyénvaló ilyen túl{radóan kimutatni az érzelmeit,
ennek ellenére mély elégedettség töltötte el.
Ayla csaknem mag{nkívül volt az örömtől. Olyan
mag{nyosnak érezte mag{t az idegenek között. Hi{ba
prób{lt beszédbe elegyedni azzal a nővel, aki {polta,
kudarcot vallott. Igaz, ez csak a kezdet, de legal{bb tudta,
hogyan fogj{k ezentúl szólítani, és hogy hívj{k a sz{m{ra
legfontosabb két embert. Creb felé fordult. M{r
kor{ntsem l{tta olyan csúny{nak. Forró h{la öntötte el:
az öregember t{volról emlékeztetett valakire, aki valaha
sokat jelentett sz{m{ra. [tölelte a var{zsló nyak{t,
mag{hoz húzta, és arc{t az arc{hoz szorította.
Crebet megrendítette ez az érzelemkitörés. Ellen{llt a
kísértésnek, hogy viszonozza az ölelést. Helytelen volna,
ha a többiek l{tn{k, hogy ezt a furcsa teremtést
babusgatja. De azért tűrte egy kicsit, hogy arc{t bozontos
szak{ll{hoz nyomja, majd gyengéden lefejtette mag{ról.
Creb lassan fölegyenesedett, és a holmij{val babr{lt,
míg összeszedte mag{t. A tűz felé indult, a kisl{nyon
gondolkozott. „Meg kell tanítanom beszélni – mormolta
mag{ban. – Elvégre nem bízhatom teljesen egy asszonyra
a nevelését! Tudta, hogy mindez ürügy csup{n.
Egyszerűen több időt szeretne tölteni vele. Anélkül, hogy
megfogalmazta volna, m{ris úgy gondolt r{, mint a törzs
teljes jogú tagj{ra.
Brun egy{ltal{n nem tartotta lényeges mozzanatnak,
amikor megengedte Iz{nak, hogy fölszedje az út mellett
fekvő gyereket. Nem az ő hib{ja volt: a faj saj{toss{gaiból
fakadt. Nem sejtette előre, hogy sebesült gyerekre fognak
bukkanni, épp ezért a dolog következményeit sem tudta
felmérni. Azzal, hogy magukkal vitték, megmentették az
életét. Ha a sors{ra hagyj{k, meghal; ehhez semmiféle
előrel{t{s nem kellett, valamennyiük sz{m{ra
egyértelmű volt. De hogy most kitaszítsa, ahhoz m{r
szembe kellene sz{llnia Iz{val, aki a maga oldal{n
tudhatta a szellemek erejét. R{ad{sul Creb is mellé {llt,
m{rpedig az ő hatalma sem lebecsülendő. Brun semmi
szín alatt nem mert volna ujjat húzni a szellemekkel, így
– b{r nem tudatosult benne ebben a form{ban – a törzs
imm{ron huszonegy főre gyarapodott.
Amikor a javasasszony reggel szemügyre vette Ayla
l{b{t, örömmel l{tta a javul{st. A szakszerű kezelés
eredményeképp elmúlt a gyullad{s, és csak a négy
p{rhuzamos heg l{tszott; ezeket élete végéig viselni fogja
a l{ny. Iza úgy döntött, nincs szükség tov{bbi dunszt-
kötésre, de azért újabb fűzfakéregte{t készített. Mikor
összetekerte az alvóbőrt, Ayla megprób{lt talpra {llni.
Iza segített neki, és tartotta, amíg a l{ny megkísérelt a
l{b{ra nehezedni. F{jt ugyan, de az első néh{ny lépés
ut{n egyre jobban ment.
Iza csak most l{tta, hogy a kisl{ny még ann{l is
magasabb, mint ahogyan eddig gondolta. Hosszú l{ba
teljesen egyenes volt. A javasasszony az első pillanatban
azt hitte, tal{n nyomorék, hiszen a törzsbeliek l{ba mind
kifelé görbült, a kisl{ny sz{m{ra azonban l{thatóan
semmiféle gondot nem jelentett a j{r{s. Iza végül úgy
döntött, hogy valószínűleg ez is a kék szemhez hasonló
faji saj{toss{g.
Amikor elindultak, a javasasszony ismét felvette a
gyereket. Még nem erősödött meg annyira, hogy a saj{t
l{b{n tegyen meg ilyen hosszú utat. A menetelés
szüneteiben Iza letette a földre, és megengedte neki, hogy
j{rk{ljon egy kicsit. A l{ny a hosszú éhezés miatt nagyon
mohón evett, és Iza érezte, hogy m{ris fölszedett valamit
mag{ra. Megkönnyebbült, amikor néha letehette,
különösen most, hogy egyre nehezebbé v{lt a terep.
Maguk mögött hagyt{k a végtelen síks{got, és
nekiv{gtak a hegyeknek. Napról napra közeledtek a
csillogó jégsapk{t viselő csúcsokhoz. A hegyeket sűrű,
lombhullató erdő borította. Itt m{r véget ért a fenyvesek
uralma. A hőmérséklet sokkal gyorsabban emelkedett,
mint ahogy az az évszaknak megfelelt volna, ami
gondolkozóba ejtette Brunt. A férfiak csup{n {gyékkötőt
viseltek, {m a nők nem vették le téli öltözetüket, mert a
testüket borító takaró megvédte őket a sűrű, tüskés
bozótostól. A t{j m{r csöppet sem emlékeztetett a régi
barlangjukat övező hideg, füves pusztas{gra. A
rengetegben haladva egyre gyakrabban hagyatkoztak
mélyebb emlékeikre, mint saj{t életük tapasztalataira.
Az emelkedő tetejére érve megpihentek. A meredek
hegyoldalak hirtelen véget értek, és ismét
megpillantott{k a végtelen rón{t. Odalenn a
messzeségben csord{k legelésztek. A vad{szok
könnyedén becserkészhették volna őket, ha nem lassítj{k
a menetet az asszonyok és a gyerekek. A síks{g fölött
tiszt{n ragyogott az ég, {m délen sötét viharfelhők
gyülekeztek.
Brun és a többi férfi gyors tan{cskoz{st tartott. A nőket
természetesen kiz{rt{k belőle, de az aggodalmas
pillant{sok és heves kézmozdulatok semmi kétséget se
hagytak afelől, hogy miről folyik a vita. El kellett
dönteniük, visszaforduljanak-e vagy sem. Ezt a vidéket
nem ismerték, és ami még fontosabb, úgy érezték,
túls{gosan elt{volodtak a puszt{tól. Noha az erdőben is
sok {llatot l{ttak, az itteni vadbőség meg sem közelítette
a füves síks{gon összeverődött hatalmas csord{k {ltal
kín{lt lehetőségeket. A nyílt terepen sokkal könnyebben
lehetett vad{szni, a zs{km{nyt nem rejtette el a rengeteg,
és jóval több volt a vad, mint a hegyekben.
Iza sejtette, hogy valószínűleg feleslegesen küzdöttek
fel magukat a meredélyen: hamarosan visszafordulnak.
A készülődő vihar miatt valamennyien nyomottak
voltak. A pihenőt kihaszn{lva Iza letette Ayl{t, hogy
kicsit kifújja mag{t. A gyerek élvezte, hogy szabadon
mozoghat, és mire a javasasszony észbe kapott, m{r el is
tűnt a kiugró hegygerinc mögött. Iza nem akarta, hogy a
kisl{ny túl messzire kalandozzon. Tudta, Brun nem
nézné jó szemmel, ha éppen a jövevény h{tr{ltatn{ a
csapatot, ezért ut{na indult. Néh{ny lépéssel utolérte, és
ekkor valami olyasmit l{tott, amitől elakadt a lélegzete.
Visszasietett a többiekhez. A férfiak még mindig
tan{cskoztak, és Iza nem merte félbeszakítani őket.
Türelmetlenül v{rta, hogy végre befejezzék. Brun, noha
nem adta jelét, észrevette, hogy testvére nagyon izgatott.
Amikor a vad{szok szétszéledtek, Iza Brunhoz futott,
letérdelt előtte, és a földre szegezte tekintetét – így
jelezte, hogy beszélni kív{n vele. Az m{r Brunon múlott,
hogy engedélyt ad r{ vagy sem. Ha megtagadta a kérést,
a nőnek hallgatnia kellett.
Brun oldal{t nagyon fúrta, vajon mit akarhat mondani
Iza. Természetesen észrevette, hogy Ayla elcsatangolt –
nemigen akadt olyasmi, ami elkerülte volna a figyelmét –
, e percben azonban sokkal nyomasztóbb gondok
foglalkoztatt{k. „Biztosan a l{nnyal van kapcsolatban" –
gondolta, és heves kísértést érzett, hogy megtagadja
testvére kérését. Nem sz{mít, mit mond a mogur, ő akkor
se lelkesedett azért, hogy a gyerek csatlakozzon
hozz{juk. Hirtelen felnézett; megérezte mag{n Creb
tekintetét. De hi{ba fürkészte fivérét, annak arc{ról
semmit sem tudott leolvasni.
 Ismét az előtte térdelő asszonyra pillantott. L{tta rajta,
mennyire izgatott. Brun csöppet sem volt érzéketlen,
r{ad{sul nagyra becsülte testvérét. Noha mindenki tudta,
milyen rosszul élnek a férjével, Iz{ról valamennyi
asszony péld{t vehetett. Sose zavarta apró-cseprő
dolgokkal. Tal{n mégiscsak engednie kéne, hogy
beszéljen. Lehajolt hozz{, és megérintette húga v{ll{t.
Iz{ból szinte kirobbant a levegő. Eddig észre sem vette,
hogy visszatartotta. Brun sok{ig fontolgatta a döntést. Az
asszony m{r biztosra vette, hogy nem hallgatja meg.
Felegyenesedett, a hegygerincre mutatott, és csak
egyetlen szót mondott: – Barlang!

__4.__

Brun feledte méltós{g{t, és futva indult a hegytető felé.

Ahogy megkerülte a kiugró szirtet, szinte földbe
gyökerezett a l{ba a l{tv{nytól. Egy barlang! Méghozz{
micsoda barlang! Az első pillant{sra tudta, hogy éppen
ezt a barlangot kereste, {m visszafogta kitörni készülő
érzelmeit. Kényszerítette mag{t, hogy t{rgyilagosan
mérlegeljen minden apró részletet.
A hegy oldal{ban viszonylag nagy, h{romszög alakú
nyíl{s t{tongott. Brun m{r ebből is sejtette, hogy odabent
elegendő hely lesz mindannyiuknak. A bej{rat délre
nézett, ami azt jelentette, hogy kielégítő mennyiségű
fényt kap napközben. Északról kiugró, meredek szirtfal
védelmezte a szelektől. A barlangtól nem messze szelíd
patak csörgedezett, ami szintén megerősítette a főnök
elhat{roz{s{t. ígéretesnek tűnt a hely. Jelt adott Crebnek
és Grodnak, hogy együtt vizsg{lj{k meg a barlang
belsejét.
A két férfi a főnökhöz sietett. Iza mögöttük haladt.
Elismerő pillant{st vetett a barlang sz{j{ra, mielőtt
visszatért volna az izgatottan gesztikul{ló törzsbeliekhez.
Addigra valamennyien tudt{k, hogy barlangot tal{ltak.
Brun és Grod keményen megragadta l{ndzs{j{t, ahogy
a barlang tork{hoz közeledtek. Ugyan nem l{tt{k emberi
élet nyomait, de attól még előfordulhat, hogy a barlang
nem lakatlan. A széles nyíl{son madarak repkedtek ki-
be, izgatottan csicseregve köröztek a behatolók felett. „A
madarak jó jelnek sz{mítanak" –futott {t a mogur agy{n.
Minél közelebb értek, ann{l gondosabban fürkészték a
talajt. Nyomokat, ürüléket kerestek, {m a legfrissebb is
m{r többnapos volt. A barlang körül heverő nehéz
l{bsz{rcsontokon lévő fognyomok el{rult{k a
vad{szoknak, hogy a helyet hiénacsapat haszn{lta
{tmeneti sz{ll{sul. Az {ltaluk elejtett idős szarvasbik{t a
barlang mélyére vonszolt{k, hogy viszonylagos
nyugalomban fejezhessék be lakom{jukat. A nyugati
oldalon kis, f{kkal és bokrokkal körülvett tavacsk{t
tal{ltak. Csermely t{pl{lta az aprócska vízgyűjtőt. Brun a
víz foly{s{t követve r{tal{lt a forr{sra is; ezt a felfedezést
ugyancsak a leendő sz{ll{shely jav{ra írta. Most m{r nem
halaszthatt{k tov{bb a barlang belsejének felderítését. A
két vad{sz és a nyomorék var{zsló felkészült, hogy
behatoljon a hegy gyomr{ba vezető széles nyíl{son.
 Lassan, szinte túlzott óvatoss{ggal haladtak.
Valamennyi érzéküket pattan{sig feszítve figyeltek.
Szorosan a falhoz tapadva araszoltak előre. Mikor
szemük hozz{szokott a félhom{lyhoz, csod{lkozva
j{ratt{k körül pillant{sukat. A föléjük tornyosuló t{gas
föld alatti teremben ak{r több hasonló nagys{gú törzs is
elfért volna. Alaposan szemügyre vették a durva falakat,
abban a reményben, hogy tal{n újabb folyosót tal{lnak. A
barlang belsejében újabb forr{st fedeztek fel. A forr{s
mögött azt{n éles ívben a kij{rat felé fordult a sziklafal.
Kifelé menet v{ratlanul egy sötét hasadékra lettek
figyelmesek. Brun jelére Creb kicsit h{tramaradt, míg
Grod és a főnök l{ndzs{jukat markolva óvatosan
bepislantottak a nyíl{son. Odabent teljes sötétség honolt.
– Grod! – vakkantotta Brun, és kézjellel mutatta, mire
van szüksége. A főnök helyettese elsietett. Brun és Creb
feszülten v{rakoztak. Grod a közelben magasodó
ezüstfenyőhöz futott. Leh{ntotta kérgét; a friss sebekből
fehér gyanta fakadt. A vad{sz néh{ny zöld gallyat
v{gott, sz{raz füvekkel fogta össze őket, majd az egészet
belem{rtogatta a fa kérgének helyén gyöngyöző
gyant{ba. Ezut{n óvatosan kir{zta a derek{n tartott
őstulokszarvból az ott őrzött parazsat, a gyant{s {ghoz
tartotta, és élesztgetni kezdte a tüzet. Hamarosan lobogó
f{kly{val a kezében tért vissza a barlangba.
Grod magasan a feje fölé tartotta a l{ngot, és a két férfi
behatolt a kürtőbe. Csöndben haladtak. Aszúk folyosó
p{r lépés ut{n elkanyarodott, majd egy újabb t{gas
teremmé szélesedett. Ez a helyiség sokkal kisebb volt,
mint a főbarlang. Szinte teljesen kör alakúra form{lt{k az
elemek. A h{tsó faln{l hatalmas csontkupac vil{gított a
f{klya lobogó tüzében. Brun közelebb lépett, hogy
alaposabban szemügyre vegye. Hirtelen elkerekedett a
szeme: jelt adott Grodnak, és mindketten gyorsan
visszatértek Crebhez.
A mogur botj{ra t{maszkodva v{rakozott. Aggódott
t{rsai miatt. Amikor visszatértek, a var{zsló őszintén
megdöbbent; Brunt csak a legritk{bb esetben l{tta
ennyire izgatottnak. A főnök kézjelére a mogur követte
őket a szűk {tj{rón {t. Ahogy megpillantotta a fehérlő
csonthalmot, összeszűkült a pupill{ja. Előreszaladt, és
térdre hullott a csontok előtt. Egyenesen a hosszúk{s
koponya ut{n nyúlt.
Semmi kétség. A kezében tartott csont a szertart{sokon
haszn{lt koponya szakasztott m{sa volt. Kicsit
hitetlenkedve, de mélységes tisztelettel nézett
farkasszemet az üresen t{tongó szemgödrökkel. Egykor
maga Ursus lakta a barlangot! A csontok mennyiségéből
ítélve a barlangi medve sok-sok éven {t aludta itt téli
{lm{t. A mogur most m{r értette, miért olyan izgatott
Brun. Legmerészebb {lmaiban sem remélt ilyen kedvező
előjelet. A barlang valaha Ursusnak adott menedéket – ha
itt telepednek le, a barlangi medve szelleme vigy{zza
őket! A csontok kor{ból ítélve egyértelműen l{tszott,
hogy a hely m{r évek óta lakatlan. Mintha csak r{juk v{rt
volna.
A barlang tökéletesen megfelelőnek bizonyult. T{gas, jó
fekvésű, r{ad{sul a kisebb terem remekül megfelelt a
titkos szertart{soknak. Itt minden egyes követ Ursus
szelleme ural. A mogur m{r l{tta maga előtt a rítusokat.
A belső terem lesz az ő birodalma. Véget értek a kutat{s
napjai. A törzs új otthonra lelt – feltéve, hogy sikerrel j{r
majd az első vad{szat.
Mikor a h{rom ember elhagyta a barlangot,
csod{lkozva l{tt{k, hogy a készülődő viharfelhőket
elsöpörte a metsző keleti szél. Brun ezt is a jó előjelek
között könyvelte el. Meg{llt a barlang előtt, és
körbetekintett leendő birtok{n. Csak most vette észre,
hogy a hegyek egy tengeröblöt fognak közre. Ez
megoldotta a rejtélyt, miért olyan szokatlanul meleg itt az
időj{r{s.
A barlang a hegyl{nc déli csücskénél terült el. A hegyek
az öbölbe mélyen benyúló félszigetet alkottak. A félsziget
északkeleti részén hatalmas, szittyós mocs{r foglalta el a
l{that{rt.
A h{tuk mögött magasodó hegyl{nc megvédte őket a
metsző szelektől. A l{bukn{l hull{mzó tenger enyhítette
a zord teleket. A lejtőkön sűrű erdő zöldellt. Abar-lang a
lehető legjobb helyen feküdt. Itt melegebb volt, mint
b{rhol a környéken, és elegendő fa nőtt, hogy a
dermesztő hidegben t{pl{lj{k a tüzet.
Könnyen elérhették a halaktól nyüzsgő tengert. A parti
szikl{k sz{mos mad{rfajnak kín{ltak költőhelyet. A
meleg erdőben szinte egym{st érték a friss gyümölcsök,
ehető magvak és m{s növények. De a legfontosabb, hogy
könnyen eljuthattak a nagy testű növényevők csord{itól
nyüzsgő füves pusztas{gra, mely élelmet, ruh{t és
eszközöket jelentett sz{mukra. A gyűjtögető, hal{szó,
vad{szó törzset a föld tartotta el, és ez a földdarab
hihetetlenül termékenynek bizonyult.
Brun úgy érezte, szinte a fellegekben j{r, mikor
visszament a törzséhez. Nem is {lmodhatott volna
tökéletesebb barlangról. „Visszatértek a szellemek! –
gondolta örvendezve. – Az is lehet persze, hogy sose
hagytak el. Tal{n csak azt akart{k, hogy költözzünk ide.
Megunt{k a régi barlangot, és új otthonra v{gytak. Lehet,
hogy ezért t{madt a földrengés. De az is elképzelhető,
hogy a halottak lelkét hívta a szellemvil{g. Meglehet,
hogy ők vezettek utunkon. Biztosan megnézték, valóban
jó főnök vagyok-e. Ezért haboztam olyan sok{,
visszaforduljunk-e vagy sem/7 Brun örült, hogy ki{llta a
prób{t. A legszívesebben odarohant volna a többiekhez,
hogy közölje velük az örömhírt.
Azok egyetlen pillant{sból is r{jöttek, hogy a v{ndorl{s
véget ért. Közülük mindeddig csak Ayla és Iza l{tta a
barlangot. A javasasszony biztosra vette, hogy Brun
megfelelőnek tal{lja majd. „Most m{r nem küldheti el
Ayl{t – gondolta. – Ha ő nem lenne, Brun visszafordult
volna, mielőtt megtal{ljuk a barlangot. Nagyon erős lehet
a védőszelleme. De ha olyan erős szellem védelmezi,
vajon miért veszítette el a szüleit? Sosem fogok
kiigazodni a m{svil{giakon."
Brun is a gyereket figyelte. Amikor megl{tta, hirtelen
eszébe jutott, hogy Iza szólt neki a barlangról, és ő se
fedezte volna fel, ha nem indul a kisl{ny ut{n. A vezért
rendkívül bosszantotta, hogy Ayla elkóborol, hiszen
kifejezetten felszólította őket a v{rakoz{sra. [m ha a
gyerek nem olyan engedetlen, sose tal{lj{k meg a
barlangot. Vajon miért éppen őt vezették oda a
szellemek? Igaza lehet a mogurnak: a szellemek nem
haragszanak, hogy befogadt{k. Ink{bb örülnek neki.
Brun a nyomorékra pillantott. Tudta, ha nem torz
tagokkal születik, ma ő a vezér. „Szerencsénk, hogy
fivérem a mogur – futott {t az agy{n. – Furcsa, m{r jó
ideje nem gondolok r{, hogy valój{ban a testvérem.
Voltaképpen gyermekkorom óta meg sem fordul a
fejemben." Amíg fiatal volt, és még nem rendelkezett
azzal az önuralommal, ami végül a törzs fejévé avatta, a
testvérének tekintette b{tyj{t. Creb úgyszintén megvívta
a maga küzdelmeit, hiszen a többiek lenézték, mert nem
tudott vad{szni. [m valami rejtélyes módon mindig
tudta, mikor ér Brun erőtartalékai végére, és ilyenkor
szótlanul letelepedett mellé. Noha egyetlen szót se
szóltak, Brun úgy érezte, t{maszra tal{l.
Az egy any{tól született gyermekek testvérek voltak.
[m csak az azonos neműek szólított{k egym{st
nővérnek, fivérnek. Creb és Brun fivérek voltak, {m Iz{t
csup{n testvérnek tekintették.
Valaha régen sajn{lta Crebet, m{ra azonban tisztelettel
nézett r{, mint valamennyien. Gyakran kikérte tan{cs{t.
Brun biztosra vette, fivére nem sajn{lja, hogy nem lett
főnök, afelől azonban nem tette volna tűzbe a kezét, hogy
sose akart mag{nak asszonyt és gyerekeket. A nők
gyakran nagyon f{rasztóak, de egyúttal rengeteg örömet
és melegséget adnak. Creb nem tudott vad{szni, nem
volt asszonya, sohasem érezte azt az örömet és
felelősséget, amit minden férfi, {m mogur volt –sőt, ő
volt a mogur.
Brun mit sem tudott a var{zsl{sról, a szellemekről is
nagyon keveset, {m főnökké emelték, és felesége szép
fiúnak adott életet. Arca örömtől sug{rzott, ha a fi{ra,
Broudra gondolt, akit arra sz{nt, hogy egy napon majd
{tadja neki a vezéri tisztet. „A legközelebbi vad{szatra
magammal viszem – hat{rozta el hirtelen Brun. – Ezen a
hajt{son avatjuk az új barlangot. Legyen egyúttal férfiv{
avat{s{nak ünnepe. Ebra igaz{n büszke lehet. Broud m{r
elég idős. B{tor és erős. Kicsit még önfejű, de remélem,
hamar megtanulja legyűrni indulatait/' A törzsnek
szüksége volt egy újabb vad{szra. Most, hogy végre
sikerült barlangot tal{lni, fel kellett készülniük a
következő télre. A fiú m{r csaknem tizenkét esztendős.
Itt az ideje, hogy vad{ssz{ legyen. Akkor m{r Broud is
részt vehet a szertart{sokon. „A mostani különleges
alkalom lesz – gondolta Brun. – Megkérem Iz{t, keverje ő
a szent italt/'
„De mi legyen vele? – töprengett tov{bb. – És mi legyen
a l{nnyal? Iza m{ris ragaszkodik hozz{. Tal{n azért, mert
olyan sok{ig meddő volt. Csakhogy hamarosan megszüli
majd a saj{t gyermekét, és egyelőre nincs senki, aki
védelmezné őt. A l{nnyal együtt m{r két gyerekről kell
gondoskodnia. R{ad{sul m{r nem is fiatal. Tal{n
javasasszony mivolta elég lenne ahhoz, hogy valamelyik
vad{sz m{sodik asszonya lehessen, ha nem lenne ez az
idegen, akit úgy kedvelnek a szellemek. Biztosan
megharagudn{nak, ha elküldeném. Még az is meglehet,
hogy újra megr{zz{k a földet." Brun h{t{n végigfutott a
hideg.
„Tudom, hogy Iza meg akarja tartani a l{nyt, és végül is
ő fedezte fel a barlangot. Ezért pedig h{l{snak kell
lennem. Az lenne a lehető legjobb módja, ha
megengedem, hogy megtartsa a l{nyt, aki viszont nem
tartozik a törzshöz! Vajon befogadj{k-e a törzs szellemei,
ha még totem sem védelmezi? Szellemek! Nem értem a
szellemeket!"
– Creb! – szólalt meg Brun. A var{zsló felkapta fejét.
Meglepte, hogy a főnök a nevén szólítja. Odabicegett
hozz{.
– A l{ny, akit Iza mag{hoz vett, nem tartozik a törzshöz
– jelentette ki Brun kissé bizonytalanul. Még mindig nem
tudta, miként döntsön. – Te mondtad, bízzuk Ursusra,
életben marad-e vagy sem. Nos, úgy tűnik, megmarad,
de most mihez kezdjünk vele? Nem közülünk való. Még
toteme sincsen. A szellemek nem engedik, hogy idegen is
részt vegyen a barlang avat{s{n. Csak azok lehetnek ott a
szertart{son, akiknek velünk él a védőszelleme. Túl fiatal
ahhoz, hogy egymag{ban életben maradjon, ha
kitaszítjuk, és Iza is nagyon ragaszkodik hozz{... így
viszont hogyan szenteljük fel az új helyet?
A var{zsló m{r v{rta ezt a kérdést:
– A l{nynak van védőszelleme, méghozz{ nagyon is
erős szellem – felelte –, csak éppen nem tudjuk, mi az.
Barlangi oroszl{n t{madott r{, és ő néh{ny karcol{ssal
megúszta az esetet.
 – Barlangi oroszl{n? – kerekedett el Brun szeme. – Alig
egy-két vad{szról tudok, aki túlélte a vele való
tal{lkoz{st.
– Igen – folytatta a mogur –, és arról se feledkezz meg,
hogy milyen sok{ig v{ndorolt egyedül. M{r csaknem
éhen halt, amikor Iza r{tal{lt. Szerintem nagyon fiatal az
ilyen szenvedésekhez. Azt hiszem, a védőszelleme
prób{ra akarta tenni. Ne feledd: a l{ny szelleme nem
csup{n erős, de szerencsét is hoz. Tal{n nekünk se {rt, ha
megosztjuk vele a szerencsét. Az is lehet, hogy m{r
megtörtént a dolog...
– A barlangra gondolsz?
– Neki mutatkozott meg először. Emlékezz, m{r csaknem
visszafordultunk, pedig nagyon közel vezettél hozz{
bennünket.
– A szellemek vezettek, mogur. Új lakhelyet akartak.
– Persze hogy ők vezettek, {m mégis a l{nynak
mutatt{k meg először a barlangot. Gondolkoztam a
dolgon, Brun. Van két kisgyerek, akinek még nincs
védőszelleme. Eddig nem volt időm, hogy totemet
keressek sz{mukra. A barlang avat{s{n erre is sort
keríthetnénk.
– És mit csin{ljunk a l{nnyal?
– Amikor megidézem a két csecsemő totemét,
megkérdezem az ő védőszellemét is. Ha megjelenik
előttem, a l{ny is részt vehet a szertart{son. így
befogadhatjuk a törzsbe, és nem lesz vele több gond.
 – Befogadni a törzsbe? De hiszen m{s népből való! –kelt
ki mag{ból Brun. – Ez biztosan nem tetszene Ursusnak.
Ilyet még senki nem csin{lt azelőtt! Eszem {g{ban sincs
befogadni a törzsbe. Legfeljebb arról lehet szó, hogy
velünk marad, amíg felnő.
– Csakhogy Iza mentette meg az életét – vetette ellene
Creb. – így részben az övé a l{ny szelleme. Te is tudod,
milyen közelj{rt a m{sik vil{ghoz. És most él. Ez
majdnem olyan, mintha újj{született volna. Újj{született,
mégpedig ebben a törzsben. – Creb észrevette, hogy Brun
{llkapcsa megfeszül. Gyorsan folytatta, mielőtt a főnök
b{rmit szólhatott volna: – Időnként előfordul, hogy az
egyik törzs tagjai felvételt nyernek egy m{sik törzsbe.
Ebben nincs semmi szokatlan. Volt idő, mikor több törzs
ifjai egyesültek, hogy új törzset alkossanak. Emlékszel az
utolsó törzsi gyűlésre, amikor két kis törzs úgy
hat{rozott, hogy összeolvadnak? Az ilyesmi egy{ltal{n
nem újdons{g.
– Igaz, hogy egy-egy törzs tagjai néha m{s törzshöz
csapódnak – bólintott Brun –, csakhogy ez a l{ny idegen
nép sarja. Még azt sem tudhatod, mogur, hogy szóba {ll-
e veled a szelleme. Ha mégis, vajon hogyan fogod
megérteni? Hiszen én még a l{ny beszédét sem értem.
Tényleg azt hiszed, hogy sikerülhet? Meg fogod tal{lni a
l{ny totemét?
– Mindenesetre megprób{lom. Kérni fogom Ursust,
hogy segítsen. A szellemek különös nyelven érintkeznek.
Ha a l{ny védőszelleme meg akar nyilatkozni nekem,
biztosan tal{l r{ módot. Brun kis ideig szótlanul
töprengett.
– Jó, tegyük fel, meglesz a toteme, de vajon melyik
vad{sz veszi az oltalm{ba? Iza és leendő gyermeke
önmag{ban is nagy tehertétel. Kevés vad{szunk van.
Nemcsak Iza férje veszett ott a földrengés sor{n. Grod
feleségének fia is meghalt. Azt{n elment Aga férje is: ő
két gyereket nevel, és az anyja szintén ott él a tüzüknél. –
A főnök tekintete elhom{lyosult, mikor eszébe jutottak a
törzs halottai.
– Ott van Oga is – folytatta Brun. – Először az apja
kapott hal{los sebet, ut{na meg az anyja halt meg,
amikor a régi barlang összedőlt. Mondtam Ebr{nak,
fogadjuk a tüzünkhöz. Oga lassan nővé érik; ha elég idős
lesz, Broudnak adom. – Brun ismét elhallgatott, majd
visszakanyarodott oda, ahonnan elindultak: – Elég teher
nehezedik a törzsre a l{ny nélkül is, mogur. Ha
befogadom a törzsbe, vajon kinek kell Iza?
– Miért, kinek akartad adni Iz{t, ha a l{ny olyan idős
lesz, hogy elhagyhat bennünket? – kérdezett vissza Creb.
Brun zavarba jött. A var{zsló folytatta, mielőtt fivére
megszólalhatott volna: – Semmi szükség r{, hogy
valamelyik vad{szt terheld Iz{val és a két gyerekkel,
Brun. Én fogok felelni értük.
– Te?
– Miért ne? Nők. Iz{nak nincs fia, akit meg kéne
tanítani a vad{szat fortélyaira. Engem viszont minden
vad{szat ut{n megillet a mogur részesedése. Eddig még
nem kértem, mert nem volt r{ szükségem, {m ha úgy
adódik, kérni fogom. Mindenkinek könnyebb, ha
odaadj{k a részemet. így el tudom l{tni a gyereket és
Iz{t. M{r gondoltam r{, hogy saj{t tüzet gyújtok, hogy
magamhoz vehessem Iz{t, ha m{s férfi nem kéri
asszonyul. Sok éven {t megosztotta velem a tüzüket.
Most itt az alkalom, hogy viszonozzam. Azonkívül segít
rajtam, ha elővesz a csúz. Ha l{nyt szül, őt is elfogadom.
Ha fiút... akkor majd újra beszélünk.
Brun megh{nyta-vetette mag{ban a dolgot. Végül is
miért ne? Mindenkinek így lenne a legjobb. Csup{n azt
nem értette, miért ragaszkodik Creb annyira ehhez az
elképzeléshez. Hiszen nincs olyan vad{sz, aki ne érezné
megtiszteltetésnek, ha a mogur az ő tüze mellé telepedik.
Pont most, öregkor{ban akar a nyak{ba venni egy
csal{dot? Vajon miért akarja felnevelni ezt az idegen
gyereket? Brunnak egy{ltal{n nem tetszett az ötlet, hogy
Ayl{t befogadja a törzs, {m még mindig sokkal jobb volt,
mintha egy olyan idegen élne közöttük, aki nem tartozik
engedelmességgel neki. Tal{n valóban az lesz a
legmegfelelőbb, ha ő is a törzshöz tartozik majd. Ha Creb
hajlandó mag{hoz venni őket, semmi értelme megtiltani.
Brun beleegyező mozdulatot tett:
– Jól van, mogur. Tal{ld meg a védőszellemét, és a törzs
tagja lehet. Éljenek a te tüzednél, amíg meg nem születik
Iza gyermeke. – Brun most először szerette volna, hogy
egy születendő gyermek l{ny legyen és ne fiú.
Miut{n végre sikerült döntésre jutnia, Brun érezhetően
megkönnyebbült. Ezzel legal{bb nem kell a jövőben
foglalkoznia. Creb javaslata egy sor kérdést megoldott. A
földrengés óta azon töprengett, mi legyen Iz{val, {m
mindeddig nem tal{lt jobb megold{st, mint hogy őt és
Crebet a saj{t tüzéhez ülteti. Csakhogy m{ris felel
Broudért, Ebr{ért, sőt még Og{ért is. Több ember több
gondot jelent. Brun tudta, ennek a megold{snak a
felesége is örülni fog. Ebra és Iza ugyan jól kijöttek
egym{ssal, de vajon mi lenne, ha közös tűz mellé
kerülnének? B{r erről sose beszéltek, Brun azonban jól
tudta, hogy Ebra titokban féltékeny Iz{ra. Mint a főnök
feleségét, őt illette meg a legmagasabb rang a törzs
asszonyai közt, Iza viszont javasasszony volt, méghozz{
a legtiszteletreméltóbb javasasszonyok lesz{rmazottja, és
nem a férje ut{n ítélték meg. Amikor Iza fölszedte a
l{nyt, senki sem mert szólni ellene. Brunnak meg se
fordult a fejében, hogy Creb mag{ra v{llalja értük a
felelősséget. Igaz, a mogur nem tudott vad{szni, {m
hatalma volt m{s erők fölött.
Mivel a kérdést megoldottnak tekintette, Brun a
többiekhez sietett. Azok izgatottan v{rt{k, mit fog
mondani. Brun jelt adott, hogy lem{lh{zhatnak.
– Nem megyünk tov{bb – jelentette ki hat{rozottan. –
Barlangot tal{ltunk.
– Iza – szólt Creb, amikor az asszony elkészítette Ayla
fűzfate{j{t –, ma este nem vacsor{zom.
Iza fejet hajtott, jelezve, hogy érti a dolgot. Tudta, hogy
Creb meg akarja tisztítani lelkét a szertart{s előtt.
Ilyenkor sosem evett.
A törzs a patakparton t{borozott. Míg nem szentelték
fel a barlangot, senki sem léphetett be. De mindenki tal{lt
valami ürügyet, hogy legal{bb egy pillant{st vethessen a
barlang belsejébe. Az asszonyok a bej{rat körül
gyűjtögettek, a férfiak pedig úgymond „felügyelték"
őket. A törzs izgatottan v{rta, mikor vehetik birtokba az
új barlangot. A földrengés óta nem volt otthonuk, és ez
módfelett nyomasztotta őket. [m végre-valah{ra véget
ért a bizonytalans{g. Az új barlang mindenkinek tetszett.
Noha nem sokat l{ttak belőle, abban valamennyien
megegyeztek, hogy jóval t{gasabb, mint a régi volt.
A mogur félrevonult a többiektől. Nyugalomra v{gyott.
Olyan helyet keresett, ahol zavartalanul mag{ba
merülhet. Végül meg{llt egy homokpadk{n, leterítette
köpenyét, elhelyezte rajta a barlangi medve kopony{j{t,
majd leült vele szemben. Szertart{sos mozdulatok
kíséretében kérte Ursust, tisztítsa meg elméjét minden
felesleges gondolattól, hogy a gyerekek védőszellemére
tudjon összpontosítani.
A gyerekek mindig is érdekelték a var{zslót. Sokszor
előfordult, hogy míg l{tszólag gondolataiba mélyedve ült
a t{bor közepén, valój{ban a kicsiket figyelte. A két
gyerek egyike, egy közel féléves, erőteljes csecsemő
mindig vadul üvöltött, ha enni kért. Borg harciasan
döfködve kereste anyja mellét, és ha megtal{lta,
elégedetten nyögdécselve szopott. „Ak{r egy vadkan" –
gondolta mosolyogva Creb. Felidézte mag{ban a röfögve
dagony{zó vaddisznócsapat képét. A vadkan tiszteletet
parancsoló jelenség. Intelligens, komoly ellenfél, és
meglepően gyorsan t{mad, ha feldühítik. Minden vad{sz
büszke lehetne r{, hogy a vadkan szelleme védelmezi.
„Igen, őt v{lasztom Borg totemjének" – mosolyodott el a
var{zsló örömében, hogy ilyen gyorsan megmutatkozott
előtte a fiú toteme.
A mogur elégedett volt a v{laszt{ssal. Azt{n a m{sik
csecsemőre, On{ra fordította figyelmét. A kisl{ny
elveszítette apj{t a földrengés sor{n. Nem sokkal a
katasztrófa előtt született, és tüzüknél most négyéves
testvére, Vorn volt az egyetlen hímnemű lény. „Ag{nak
új férfira lesz szüksége – töprengett a var{zsló méghozz{
olyan valakit kell v{lasztani, aki idős édesanyj{t is
mag{hoz veszi. Ez azonban Brun feladata – sóhajtott fel
Creb. – Az én dolgom, hogy védőszellemet tal{ljak a
l{nynak."
A nőknek szelídebb totemre van szükségük. Ha a nő
védőszelleme erősebb, mint a t{rs{é, teste kiveti mag{ból
a férfi gyermekét. A mogur önkéntelenül is Iz{ra gondolt.
Az ő védőszelleme, a szajgaantilop hosszú éveken {t nem
hódolt be férjének. Vagy mégsem ez volt az ok? Creb
gyakran töprengett ezen. Iza rengeteg titkos var{zslatot
tudott, és nem szerette a t{rs{ul rendelt férfit. Noha
mindig megadta neki a kellő tiszteletet, nem volt titok,
hogy rosszul élnek. „Nos, a férfi elment – gondolta a
mogur. – Mostantól én védelmezem." Mivel testvérek
voltak, nem h{lhatott Iz{val. Ezt tiltotta a törzs íratlan
törvénye. Creb azonban m{r amúgy is rég elveszítette
érdeklődését a női nem ir{nt. Iza jó t{rsa volt, főzött r{, és
mindannyiuk élete sokkal kellemesebb lesz, hogy a férje
nincs többé. Ayla pedig sok mindent pótol majd, amitől
megfosztotta az élet. Creb melegséget érzett, mikor
eszébe jutott, ahogy a kisl{ny {tölelte. „Később! –
figyelmeztette mag{t. – Most On{n a sor."
A csöndes, nyugodt gyerek tekintete gyakran
megpihent a moguron. Érdeklődéssel szemlélte a
dolgokat, úgy tűnt, semmi se kerüli el a figyelmét. Egy
bagoly képe villant {t Creb agy{n. „Nem lesz túl erős? –
aggodalmaskodott a var{zsló. – Elvégre a bagoly
ragadozó. Persze az is igaz, hogy csup{n kisebb {llatokra
vad{szik. Mindenesetre a férjének erős védőszellemmel
kell majd rendelkeznie, különben nem lesz jó a
h{zaséletük. Remélhetőleg a megfelelő ember szemeli ki
mag{nak. Legyen csak bagoly – döntötte el végül. – A
nőknek amúgy is erős totemű férfira van szükségük.
Lehet, hogy én ezért nem v{lasztottam t{rsat magamnak?
Vajon milyen védelmet adhatna b{rkinek egy őz? Ennél
még Iza toteme is sokkal erősebb. Pedig az is éppolyan
sűrű erdőségekben lakik, mint a vadkan" – mosolyodott
el mag{ban. Crebnek m{r nagyon rég nem jutott eszébe
eredeti totem{llata. A mogur azon ritka emberek közé
tartozott, akiket két szellem is védelmezett. Crebet az őz
óvta, a mogurt viszont Ursus, a barlangi medve szelleme.
A barlangi medve, ez a hatalmas ragadozó csaknem
kétszer nagyobb b{rmely rokon{n{l. Nagyon ritk{n
t{mad, {m valamikor régen egy védtelen, nyomorék fiú
felingerelt egy nőstényt, mert tudt{n kívül túl közel
merészkedett a kölykeihez. A vérben {zó, félholt
gyerekre az édesanyja tal{lt r{. Arc{t összetépte, fél
szemét kiverte a vad{llat. Az asszony könyékből lev{gta
a gyerek összezúzott, amúgy is haszn{lhatatlan,
nyomorék bal karj{t. A fiút nem sokkal ezut{n mag{hoz
vette az akkori mogur. Azt mondta neki, hogy Ursus
prób{ra tette őt. Viselje büszkén a sebeit: azok
kiv{lasztott mivolt{nak jelei.
Ursus nem engedte, hogy b{rmely asszony elrabolja
Creb lelkét. A barlangi medve csak a próbatételt
követően vette oltalm{ba a kiszemeltet. Csup{n
keveseket v{lasztott mag{nak, és még kevesebben
akadtak, akik túlélték ezt a megtiszteltetést. Creb a fél
szemét {ldozta a tud{sért, {m nem b{nta meg a cserét.
Egyetlen var{zslónak sem volt az övéhez fogható
hatalma, és biztosra vette, hogy ezt Ursusnak köszönheti.
Megmarkolta amulettjét, és a barlangi medvéhez
foh{szkodott, hogy mutassa meg neki az idegen l{ny
védőszellemét. Creb tudta, hogy ez képességeinek igazi
prób{ja. A gyerekre összpontosította gondolatait. „Nem
fél – mondta mag{ban. – Se tőlem, se attól, hogy
kimutassa az érzéseit. Ez nagy ritkas{g, a l{nyok
rendszerint az anyjuk mögé húzódva figyelnek. Kív{ncsi,
és gyorsan tanul." Egy kép bukkant föl agy{ban, {m
elhessegette; semmi esetre sem lehet nőtotem! De hi{ba
igyekezett elűzni mag{tól, a l{tom{s makacsul visszatért.
Creb nagyot sóhajtva megadta mag{t a sorsnak.
A barlangi oroszl{n képe jelent meg előtte. Tiszt{n l{tta,
ahogy a nagymacska lust{n sütkérezik a napon. Két
kölyke körülötte j{tszadozott. Az egyik r{gcs{lók ut{n
kutatott a fűben. Időnként, ha r{bukkant egy-egy üregre,
dühösen morgott, és t{mad{st színlelt. Nőstény volt. Ha
felnő, ő vad{szik majd, és élelemmel l{tja el a p{rj{t.
Amikor megunta a j{tékot, visszament a hímhez, és
j{tszani hívta. A nagymacska a földre szorította a
kölyköt, és érdes nyelvével mosdatni kezdte. „A barlangi
oroszl{n odaadóan neveli kölykeit" – futott {t a mogur
agy{n. Sehogy se értette, miért tér vissza újra meg újra a
kölykeit vigy{zó oroszl{n képe.
Még egyszer megkísérelte kitörölni fejéből a jelenetet,
és igyekezett a kisl{nyra összpontosítani, {m ezúttal sem
j{rt sikerrel.
– Ursus – könyörgött védőszelleméhez –, miért barlangi
oroszl{n?! Túl erős totem lenne egy nő sz{m{ra. Kivel
élhet majd így együtt?
A törzsben senki se viselte a barlangi oroszl{n totemét.
M{s törzsek fiai se nagyon v{lasztott{k védelmezőnek.
Elképzelte, milyen lesz a gyerek felnőtt kor{ban: magas,
csontos, s{padt, lapos arcú, a homloka pedig domború. A
szeme is túl vil{gos. „H{t biztosan nem kapkodnak ut{na
a férfiak – vallotta be mag{nak. – Egy{ltal{ban, tal{l-e
olyan férfit, aki szemet vet r{? Pont olyan lesz, mint én.
Engem is messze kerültek a többiek. Ha viszont nem lel
t{rsat, erős védőszellemre van szüksége. De hogy épp a
barlangi oroszl{n?..." Megprób{lt visszaemlékezni,
ismert-e egy{ltal{n nőt, akinek ez az {llat volt a toteme.
„Ayla nem a mi népünkből való – emlékeztette mag{t. –
Kétségtelenül nagyon erős szellem védelme alatt {ll,
különben nem maradt volna életben. Csoda, hogy nem
végzett vele az a barlangi oroszl{n." Újabb gondolat
krist{lyosodott ki az elméjében. A barlangi oroszl{n!
Megt{madta, {m nem végzett vele... Valóban végezni
akart volna vele? Vagy csup{n prób{ra tette, mint Ursus
egykoron őt? Egy csap{sra elsz{llt minden eddigi
kétsége. „Biztos, hogy nem tévedek – gondolta. – Maga a
barlangi oroszl{n jelölte meg négy p{rhuzamos
karmol{ssal. Ennek nyom{t egész életében viselni fogja."
Hirtelen eszébe jutott, hogy a férfiv{ avat{s ünnepén,
amikor a mogur az ifjak totemét a bőrükbe karcolja, a
barlangi oroszl{n jele a combon futó négy, p{rhuzamos
vonal! „A barlangi oroszl{n ugyanúgy oltalm{ba vette,
ahogyan Ursus v{lasztott engem annak idején" –
sóhajtotta Creb. Farkasszemet nézett az előtte heverő
koponya üres szemgödrével. Csöndes megad{ssal
töprengett a szellemek természetén. Minden olyan
vil{goss{ v{lik, miut{n az ember m{r megérti a dolgokat.
Megkönnyebbült, ugyanakkor sötét balsejtelem sz{llta
meg. Vajon miért kell a kisl{nynak ilyen hihetetlenül erős
védelem?

__5.__

A fekete levelű f{k lombj{t szelíden rezgette az

alkonyati szél. A t{bor elcsendesült. Valamennyien
elvackolódtak. A t{bortűz parazs{nak halov{ny fényénél
Iza sz{mba vette a pokróc{n sorakozó gyógyfüves
zacskókat. Az asszony időnként aggodalmas pillant{st
vetett abba az ir{nyba, amerre Creb eltűnt. Féltette ebben
az idegen erdőben. Tudta, hogy nincs n{la fegyver. A
gyerek m{r aludt, és ahogy nyúltak az {rnyak, velük nőtt
Iza nyugtalans{ga.
 A délut{n sor{n szemügyre vette a barlang körül
tal{lható növényeket. Noha mindig hordott mag{n{l
bizonyos szereket – sz{rított leveleket, vir{gokat,
gyökérdarabokat, fakérget és magokat – vidrabőr
t{sk{j{ban, ez csup{n elsősegélyre volt elég. Most, hogy
új barlangba költöznek, végre felfrissítheti készleteit. Iza
egyetlen lépést sem tett gyógyfüves isz{kja nélkül.
Valós{ggal meztelennek érezte mag{t nélküle.
Végre megpillantotta az erdőből kilépő var{zslót.
Felélesztette a tüzet, hogy megmelegítse a félretett ételt,
és neki{llt elkészíteni kedvelt gyógyfüves te{j{t. Az öreg
letelepedett Iza mellé, és szótlanul figyelte, ahogy az
asszony rendezgeti a holmij{t.
– Hogy volt este a gyerek? – kérdezte végül.
– Sokkal nyugodtabban alszik – felelte Iza. – M{r alig
f{jnak a sebei. Kérdezte, hol vagy.
Creb elégedetten felmordult.
– Csin{lj neki amulettet – mondta a húg{nak.
Az asszony engedelmesen fejet hajtott, azt{n felugrott,
hogy ellenőrizze az ételt. Musz{j volt valamit csin{lnia. A
legszívesebben t{ncolt volna örömében. Ezek szerint
Ayla maradhat. „Creb biztosan megidézte a l{ny
védőszellemét – gondolta. A szíve a tork{ban dobogott.
A két csecsemő anyja m{r délut{n elkészítette a gyerek
amulettjét. Biztosra vették, hogy a barlang avat{s{n
kapj{k meg a totemüket. Ez nagy szerencsét jelent, és a
két any{t csaknem szétvetette a büszkeség. Szóval ezért
időzött Creb olyan sok{ a rengetegben. Iza oldal{t
nagyon fúrta, vajon mi lehet a l{ny védőszelleme, de
visszafogta mag{t. A mogur biztosan nem mondan{
meg, és hamarosan úgyis kiderül.
Odahozta b{tyja vacsor{j{t, és te{t töltött
mindkettőjüknek. Csöndben üldögéltek egym{s mellett.
Mire Creb befejezte a vacsor{t, rajtuk kívül m{r
mindenki aludt.
– Holnap hajnalban útra kelnek a vad{szok – mondta a
mogur. – Ha sikerrel j{rnak, m{snap lesz az ünnepség.
Felkészültél r{?
– Ellenőriztem a t{sk{t – felelte Iza. – Elegendő
gyökerünk van. – Azzal előhúzott egy kis zacskót. Ez
egészen m{smilyen volt, mint a többi. Medvebőrből
készült, és finomra őrölt okkerrel vörösre festették. M{s
asszonyok nem tarthattak vörös színű, szent t{rgyat
magukn{l, noha mindenki hordott egy darabka vörös
követ az amulettjében.
– Holnap reggel megtiszt{lkodom – mondta Iza. Creb
újra felmordult. A férfiak legtöbbször így jelezték, hogy
egyetértenek a nővel. Kis ideig hallgattak, azt{n a mogur
letette csészéjét, és a húg{ra pillantott:
– Én magam foglak óvni téged és a gyermeked, de csak
akkor, hogyha l{ny lesz. Az új barlangban az én
tüzemnél lesz a helyed – jelentette ki, azut{n fogta a
botj{t, és alvóhelyére bicegett.
Iza úgy ült ott, mint akit vill{m sújtott. Erre a
bejelentésre {lm{ban sem sz{mított. Amikor a férje
meghalt, tudta, hogy valaki m{s fogja befogadni.
Igyekezett nem sokat foglalkozni a dologgal – Brunt a
legkevésbé sem érdekelték egy asszony érzései –, de azért
időnként eltöprengett rajta, mi lesz ezut{n. A lehetséges
jelöltek közül egyik se tetszett neki, akikre meg ő
gondolt, azok szóba sem jöhettek.
Péld{ul ott volt Droog. Goov anyja meghalt a
földrengés sor{n, a férfi és a gyermek mag{ra maradt. Iza
tisztelte a férfit. Ő készítette a törzsben a legjobb
szersz{mokat. Persze valamennyien tudtak szil{nkot
hasítani a kőből, balt{t, szakóc{t, kaparót csin{lni, {m
Droog kezéből csupa mestermunka került ki. M{r akkor
l{tta maga előtt a leendő szersz{mot, amikor kézbe vette
a követ, és az valóban pontosan olyan méretű és alakú
lett, ahogy eltervezte. Az {ltala készített szersz{mok
nagy értéket képviseltek. Ha Iza szabadon v{laszthatott
volna, haboz{s nélkül mellette dönt. Jól b{nt Goovval is.
Kedvelték egym{st.
[m sokkal valószínűbb l{tszott, hogy Brun Ag{t adja
neki. A fi{nak, Vornnak nemsok{ra szüksége lesz
valakire, aki bevezeti a vad{szat mesterségébe, és húga,
Ona is védelmezőre szorul. Droog r{ad{sul Aga anyj{t is
hajlandó mag{hoz venni, b{r ezzel fenekestül felfordul a
férfi eddigi nyugodt, békés élete. Aga időnként nehéz
természetű, kor{ntsem olyan békés, mint Droog első
felesége volt. Goov azonban nemsok{ra saj{t tűzhelyet
alapít, és Droognak asszonyra van szüksége.
Goov szóba sem jöhet. Túl fiatal. Sose h{lt asszonnyal.
Brun nem adna hozz{ egy öregasszonyt, és Iza is úgy
érezné, mintha a fi{val élne.
Iza fejében megfordult, hogy tal{n Grod, Uka és Uka
anyj{nak férje, Zoug veszik magukhoz. A kevés szavú,
z{rkózott Grod sose kegyetlenkedett senkivel.
Mélységesen tisztelte Brunt. Iza nem b{nta volna, ha az ő
tüzéhez kerül, csakhogy Uka Ebra nővére volt, és sose
bocs{totta meg Iz{nak, hogy „bitorolta" nővére helyét a
rangsorban. R{ad{sul fi{nak hal{la óta keserű és
visszahúzódó lett. Még kisl{nya, Ovra sem tudta
enyhíteni gyermeke elvesztése fölött érzett f{jdalm{t.
Crug tüzére gondolni sem akart. B{r felesége, Ika,
nyíltszívű, bar{ts{gos fiatalasszony, {m Iza szívből ut{lta
az öreg Dorvot, aki elvette Ika anyj{t, és most
ugyanennél a tűznél élt.
Maradt teh{t Brun, akinek tüzénél még m{sodik
asszony se lehetett, hiszen testvérek voltak. Igaz, ez nem
sz{mított, hiszen javasasszonyként előkelő helyen {llt a
rangsorban. Legal{bb nem kell megélnie azt, amit annak
az öregasszonynak, akit elvitt a földrengés: nem volt
senkije, tűzről tűzre adogatt{k, és mindenütt csak terhet
jelentett.
Az a lehetőség azonban, hogy Crebbel ossza meg tüzét,
eszébe sem jutott, noha senki nem akadt a törzsben, akit
n{la jobban szeretett volna. „Még Ayl{t is kedveli –
gondolta. – Ebben biztos vagyok. Ez a lehető legjobb
megold{s... hacsak nem fiam születik. Egy fiúnak el kell
saj{títania a vad{szat fog{sait, és Creb nem tudn{
megtanítani r{. Tal{n be kellene vennem valamit – futott
{t hirtelen az agy{n –, hogy ne szüljek." Megsimogatta
has{t, és megr{zta a fejét. Túl késő. Az életével j{tszana,
ha megkísérelné a dolgot. R{jött, hogy v{gyik erre a
gyerekre. Egyelőre úgy tűnt, nincs semmi baj: a kicsi
vélhetően egészséges. A gyerekek sokkal értékesebbek
ann{l, hogy csak úgy elvesse mag{tól. „Majd megkérem
a védőszellememet, hogy l{nynak adjak életet – gondolta.
– Úgyis tudja, hogy kezdettől fogva l{nyt akartam.
Megígérem, hogy vigy{zok magamra, és egészséges lesz
a születendő gyerek, ha ő elintézi, hogy kisl{ny legyen."
Iza tiszt{ban volt vele, hogy a korabeli nőknek gondjai
lehetnek a szüléssel, ezért olyan ételeket és gyógyfüveket
evett, amelyek a segítségére voltak. Noha most volt
először v{randós, a többi asszonyn{l többet tudott a
terhességről és a szülésről. Ezenkívül ismerte azt a titkos
var{zslatot, ami any{ról l{nyra sz{llt a nemzetségben.
Sose fedték fel senki előtt, és Iza ink{bb meghalt volna,
mint hogy elmondja egy férfinak, ann{l is ink{bb, mert
ha b{rmely férfi tudom{st szerezne róla, azonnal
megtiltan{k az alkalmaz{s{t.
A var{zslat csup{n azért maradhatott titok, mert soha
senki nem kérdezte felőle a javasasszonyokat. Egyenes
kérdést feltenni illetlenségnek sz{mított. De ha b{rmely
férfi r{kérdezne, Iza nem kerülhetné el, hogy v{laszoljon.
V{laszolnia kellene, és a törzs tagjai nem ismerték a
hazugs{got. Gesztusokra épülő nyelvük azonnal el{rult
volna minden ilyen ir{nyú kísérletet. Még szavuk sem
volt r{. Legfeljebb annyit tehettek, hogy megtagadj{k a
v{laszad{st.
Iza sose beszélt senkinek az {ltala haszn{lt var{zslatról,
mely megakad{lyozta a férfi védőszellemet abban, hogy
a nő sz{j{ba hatoljon, és gyereket nemzzen. Férjének sose
jutott eszébe r{kérdezni a dologra. Úgy vélte, túl erős az
asszony toteme. Gyakran panaszkodott a többieknek,
hogy védőszelleme nem képes legyőzni Iz{ét. A nő meg
akarta szégyenítem férjét, hadd l{ssa a törzs, hogy a
toteme úgysem tudja megtörni az ő totemét, ak{rhogy üti
is a férfi. Ezért ette rendszeresen a gyógynövényeket.
Az ütlegeket azért kapta, hogy megtörjön a toteme, de
Iza tudta, hogy a férje örömét leli a verésében. Eleinte
reménykedett, odaadja egy m{sik férfinak, ha l{tja, hogy
nem sikerül teherbe ejtenie. M{r azelőtt is gyűlölte ezt a
hencegő alakot, mielőtt hozz{adt{k. Mikor megtudta, ki
lesz a férje, anyj{hoz menekült, {m ő se tehetett semmit
ellene. A főnök döntésével szemben senkinek nem
lehetett szava. [m a férje nem mondott le róla. A férfi
élvezte, hogy a hatalm{ban tartja Iz{t, a törzs
legmegbecsültebb javasasszony{t. Mikor l{tta, hogy a
toteme nem képes legyőzni az asszonyét, ütlegekkel
igyekezett erőt venni rajta.
B{r senki se szólt bele kettejük dolg{ba, Iza érezte, hogy
Brun nem helyesli férje viselkedését. Biztosra vette, ha
Brun m{r akkoriban a vezérük, sose adj{k ehhez az
emberhez. Egy igazi férfinak nincs szüksége verésre
ahhoz, hogy diadalmaskodjon az asszony{n. A nők
egyetlen utat v{laszthattak: tűrték, ami r{juk méretett. A
férfi tekintélye viszont csorb{t szenvedett, amikor kezet
emelt az alacsonyabb rangúakra. Különösen a nők
b{ntalmaz{s{t nézték rossz szemmel.
A férfinak az a dolga, hogy fegyelmet tartson, vad{szni
menjen, és uralkodjon mag{n. Nem illett kimutatnia sem
a f{jdalm{t, sem az örömét. Az asszonyokat persze
megverték, amikor lust{k voltak, vagy ha nem adt{k meg
a kellő tiszteletet, {m ebben a férfi nem lelhetett örömet,
csak a kötelességét teljesítette. Néh{ny vad{sz ugyan
némileg gyakrabban verte asszony{t, de csak Iza embere
tette ezt rendszeresen.
Miut{n Creb csatlakozott a tüzükhöz, a férj hallani se
akart arról, hogy túladjon Iz{n. Ha felesége elhagyja, a
mogur is biztosan vele megy. Férje azzal {ltatta mag{t,
hogy a többiek szemében így ő is osztozik a var{zsló
hatalm{ban. Creb természetesen megadta neki a kellő
tiszteletet, amíg egy tűznél ültek, egyébként azonban
levegőnek tekintette sógor{t. Különösen olyankor,
amikor megl{tta Iz{n a verés nyomait.
Iza, hogy bosszút {lljon a folytonos verés miatt, tov{bb
szedte a füveket. Amikor azt{n ennek ellenére teherbe
esett, megadta mag{t a sorsnak. Úgy vélte, valamelyik
szellem végül erőt vett totemén. Biztosra vette, hogy nem
a férjéé, hiszen őt maga al{ temette a régi barlang. Az
asszony bízott benne, hogy l{nya születik, ami tov{bb
rombolta volna férje tekintélyét. A l{nyokat nem
tekintették teljes értékűnek, Iza azonban tov{bb akarta
adni a tud{s{t. Most még ink{bb v{gyott r{, hogy l{nya
legyen, mert akkor tov{bbra is Crebbel maradhatna.
Elcsomagolta a gyógyfüveket, és becsusszant a meleg
szőrme al{ Ayl{hoz. „Szerencsés gyerek! – gondolta. –
Sikerült új barlangot tal{lni, velünk maradhat, és Creb
tüzénél kap helyet. Tal{n nekem is segítségemre lesz a
szerencséje, és l{nyom születik." Mag{hoz ölelte a
szuszogó kisl{nyt, és mély {lomba merült.
 M{snap, miut{n fölkeltek, odaintette mag{hoz a
gyereket, és megindult vele a patak mentén.
Gyógynövények ut{n kutatott. P{r perc múlva tal{lt egy
tiszt{st a túloldalon. [tg{zoltak a vízen. Iza csakhamar
megpillantotta a hosszú sz{rú, vörös gyökerű libatopot.
Ki{sta, majd megindult a mocsaras partszegély felé.
Zsurlót és szappangyökeret keresett. Rövid idő alatt
meglelte mindkettőt. Ayla érdeklődve figyelte, mit csin{l.
Ezer kérdés motoszk{lt fejében, {m fogalma sem volt,
hogyan értethetné meg mag{t.
Visszamentek a t{borhelyre, és a kisl{ny
lélegzetvisszafojtva nézte, hogyan tölti meg Iza vízzel
kéregből font kicsinyke kosar{t, és aprítja bele a
p{fr{nylevelet. Az asszony mellett guggolt, amíg az
néh{ny gyors mozdulattal kerek darabot v{gott le a
t{sk{j{ból előhúzott bőrből, egy sor lyukat fúrt a szélébe,
és egy kötéllé sodort kéregdarabot {tfűzve a lyukakon kis
zacskót készített, majd a l{ny nyak{hoz tartotta és
bólintott. Az egész művelet alig néh{ny percet vett
igénybe.
Mikor a víz m{r forrt, fogta a frissen gyűjtött
növényeket és a nyírfakéregből font edényt, és visszavitte
Ayl{t a patakhoz. Olyan partszakaszt keresett, ahol
fokozatosan mélyült a víz. Itt kinézett mag{nak egy lapos
szikladarabot, és eldörzsölte rajta a szappangyökeret.
Hamarosan sűrű hab borította a követ. Ekkor óvatosan
lerakta holmij{t a fűbe, levette ruh{j{t, és végül a kupac
tetejére helyezte nyak{ban lógó talizm{nj{t is.
 Ayla el volt ragadtatva, mikor Iza kézen fogta és
bevezette a patakba. Szerette a vizet. De miut{n
ledörgölték magukat, az asszony kivitte a partra, és
tetőtől talpig bekente a szappangyökérreL Újra
visszamentek, leöblítették magukat, azut{n Iza szorosan
lehunyta szemét, majd a kisl{nyra nézett. Ayla
megértette, hogy azt akarja, hunyja le a szemét. Ezut{n
érezte, hogy Iza előrehajtja a fejét, és valami meleg
folyadékot önt r{. A javasasszony apró, tekergőző
férgeket vett észre előző nap a gyerek haj{ban. Most
alaposan bekente a fejét a p{fr{nylevél-főzettel, azt{n
ismét leöblítette a haj{t, és újra bekente, {m ezúttal a
libatopból nyert péppel. Az utolsó öblítés ut{n Iza mag{n
is elvégezte a kezelést, miközben a gyerek a patakban
pancsolt.
Miut{n végeztek, kimentek a partra. Sz{rítkoz{s
közben az asszony letört egy gallyat, leh{ntotta kérgét, és
kifésülte mindkettejük haj{t. Újra meglepte, milyen
selymes a kisl{ny haja. „Szokatlan, de szép – {llapította
meg mag{ban. – Azt hiszem, a haja a legszebb benne."
Lopva a gyerekre pillantott. Noha Ayl{t megkapta a nap,
még így is sokkal vil{gosabb volt Iz{n{l. A javasasszony
elbűvölően csúny{nak tal{lta. Az idegenek minden
kétséget kiz{róan emberek, de mégis... olyan rond{k.
Szegény gyerek, vajon hogy szerez majd férjet mag{nak?
„Mi lesz vele, ha nem megy férjhez? – töprengett Iza. –
Lehet, hogy úgy éli le az életét, mint az az öregasszony,
akit eltemetett a földoml{s. Ha az én vérem lenne, akkor
megbecsülné a törzs. Tal{n taníthatn{m... Lehet, hogy
fiam születik. Akkor nincs senki, aki tov{bbvigye any{im
tudom{ny{t. A törzsnek szüksége van javasasszonyra.
Ha ő örökli a var{zserőmet, biztosan befogadja a törzs, és
tal{n még férjet is tal{l." Iza m{r saj{t l{nyaként tekintett
Ayl{ra.
Fölnézett; magasan {llt a nap. Észre sem vette, hogy így
elrepült az idő. „Meg kell csin{lnom az amulettjét, és el
kell készítenem az italt a szertart{sra" – villant {t az
agy{n.
– Ayla! – szólt a patakparton kósz{ló gyereknek. A
kisl{ny azonnal odafutott hozz{. Iza szemügyre vette a
l{b{t. L{tta, hogy a víz fölpuhította a vart, de a seb
nagyon szépen gyógyult. Gyorsan mag{ra kapkodta
ruh{j{t, azt{n a hegygerinc felé indult a gyerekkel.
Útközben észrevett egy vörös szikl{t, nem messze attól a
helytől, ahonnan először megpillantott{k a barlangot.
Fogta {sóbotj{t, és addig feszegette a követ, amíg sikerült
letörnie néh{ny darabot. Ayla felé nyújtotta őket. A
kisl{ny félénken nézett vissza r{. Nem volt biztos benne,
hogy érti, mit kell tennie. Óvatosan kinyúlt, és
megérintette az egyik rögöcskét. Iza fogta a követ,
előhúzta a reggel készített bőrzacskót, beletette a
kavicsot, majd az egészet ruh{ja r{ncai közé süllyesztette.
Mielőtt a t{borhelyre értek, Iza visszapillantott a síks{g
ir{ny{ba. Alant a puszt{n apró alakok lopakodtak a
fűben; a vad{szok m{r kora reggel elindultak.
A hat vad{sz hajnalban hagyta el a t{bort. Meg{lltak a
hegytetőn, és hosszasan fürkészték az alattuk elterülő
t{jat. A nap első sugarai épp ekkor p{szt{zt{k végig a
síks{got. Északkeleten lust{n vonuló bölénycsapatot
vettek észre. Mivel m{r nem h{tr{ltatt{k őket az
asszonyok és a gyerekek, azonnal felkerekedtek, és a
csorda nyom{ba eredtek.
Szél ellenében közelítették meg az {llatokat. A magas
fűben lapulva egyre közelebb kúsztak a bölényekhez.
Visszafojtott lélegzettel lestek a mit sem sejtő, hatalmas
jósz{gokat. A csapott farú, bozontos fejű, fekete szarvú
kérődzők békésen legelésztek. A több sz{z {llat szúrós
izzads{gszaga megülte a levegőt. Legyek ezrei rajzottak
köröttük.
Brun nem sietett. Alaposan szemügyre vette a csorda
minden egyes tagj{t. Latolgatta, melyiket ejthetnék el a
legkönnyebben. Első pillant{sra nem l{tszott rajta,
milyen feszült. Csup{n a hal{nték{n lüktető ér és
szorosan összez{rt {llkapcsa {rulta el idegességét. Ez volt
élete legfontosabb vad{szata. Még a legelső, amelyik a
férfiak sor{ba emelte, még az sem ért fel a mostanival.
Ezen a porty{n múlott, hogy elfoglalhatj{k-e az új
barlangot. Ha sikerrel j{rnak, az azt jelenti, hogy
védőszellemeik megkedvelték kiszemelt otthonukat.
Amikor
Brun a hegy tetejéről felfedezte a bölénycsord{t,
reménykedni kezdett. A bölény volt a totem{llata.
Brun a többiekre pillantott. Érezte rajtuk a
türelmetlenséget. Tudta, hogy a tétlen v{rakoz{s percei a
legnehezebbek, {m ha elkapkodj{k a dolgot, az végzetes
következményekkel j{rhat. Biztosra akart menni. A fi{ra
nézett. L{tta, hogy nagyon aggódik. M{r-m{r megb{nta
döntését, hogy Broudnak kell elejtenie a vadat. De azut{n
eszébe jutott, milyen csillogó szemmel készülődött a fiú,
amikor közölte vele, hogy velük jöhet. „Persze hogy izgul
– mosolyodott el mag{ban –, hiszen nem csup{n a férfiv{
avat{sa, hanem az új barlang is a tét."
Broud észrevette, hogy apja figyeli, és igyekezett
közömbös arcot v{gni. Csak most döbbent r{, milyen
hatalmas {llat a bölény, és mennyire veszedelmes lehet,
ha megvadul a csorda. „Mi lesz, ha elhib{zom? – szorult
össze a szíve. – Mit tegyek, ha nekem ront?"
Kor{ntsem érezte mag{t olyan magabiztosnak, mint az
előző nap, amikor Oga szeme l{tt{ra gyakorolt. A l{ny
tekintetéből leplezetlen csod{lat {radt feléje. Broud
természetesen úgy tett, mintha nem vette volna észre.
Hiszen még gyerek. De nemsok{ra asszony lesz belőle.
„Og{ból jó t{rs lenne – villant {t rajta. – Szüksége is lesz
valakire, hiszen mindkét szülője elt{vozott." Broudnak
tetszett, hogy a kisl{ny al{zatosan lesi minden
kív{ns{g{t, noha még nem is avatt{k férfiv{. „De mi lesz,
ha nem sikerül elejtenem a vadat? – hasított bele ismét a
kétely. – Hogyan nézek majd ap{m szemébe, és mit
gondolnak rólam a többiek? Mi lesz, ha miattam kell itt
hagynunk ezt a csod{s, új barlangot?" Broud izzadó
kézzel markolta l{ndzs{j{t, és balj{val könnyedén
megérintette amulettjét. Védőszelleméhez, a gyapjas
orrszarvúhoz foh{szkodott, tegye b{torr{ és erőssé ezen
a vad{szaton.
Brun természetesen gyakorlatilag nem adott esélyt az
{llatoknak, de hagyta, hadd higgye a fiú, hogy minden
rajta múlik. Egyszer tal{n főnök lesz belőle: érezze csak a
felelősség súly{t. Megadta neki a lehetőséget, {m
mindvégig a közelben maradt, hogy közbeléphessen, ha
kell. Remélte, nem lesz r{ szükség, mert tudta, milyen
büszke a fiú, {m esze {g{ban se volt kock{ra tenni
Broudért a barlangot.
Brun sok{ig figyelte a csord{t. Egyszer csak észrevette,
hogy az egyik fiatal bika elkósz{l a többiektől. M{r
teljesen kifejlett {llat, de még tapasztalatlan. V{rt, míg a
bölény még jobban leszakadt, amikor m{r nem védte a
sokas{g. Ekkor jelt adott.
A vad{szok szétszóródtak. Broud haladt legelöl. Apja a
szeme sark{ból ellenőrizte, mindenki elfoglalta-e a
helyét, miközben tekintetét tov{bbra is az elbitangolt
{llaton tartotta. Azt{n újabb jelt adott, és az emberek
üvöltve, hadon{szva a csord{ra rontottak. A bölények
megriadtak, és szökellő fut{ssal nekiiramodtak. Döngött
a föld a sok sz{z pata nyom{n. Ugyanakkor Brun a
csorda és a fiatal {llat közé vetette mag{t,
megakad{lyozva, hogy a nekilódult {llatok a kiszemelt
zs{km{nyt is magukkal ragadj{k. A terv sikerült. Az ifjú
bölénybika az ellenkező ir{nyba menekült. Brun
ut{navetette mag{t. Minden erejét megfeszítve üldözte
az {llatot. A rohanó {llatok l{ba nyom{n hatalmas
porfelhő kerekedett. Brun alig tudott t{jékozódni,
kr{kogott, köhögött, szeme könnybe l{badt, de
rendíthetetlenül hajtotta tov{bb a bik{t. Csak akkor {llt
meg, amikor l{tta, hogy Grod {tveszi az üldözést.
 A csorda m{r messze j{rt. Rettegésüket megsokszorozta
a rohan{s. A fiatal bölény mag{ra maradt. Grod
t{mad{s{tól megriadva újra v{gtatni kezdett. Grod
szélsebesen futott ut{na, noha úgy érezte, mindj{rt
szétrobban a szíve. Patakokban folyt róla a veríték.
Amikor m{r csaknem kidőlt, Droog vette {t a helyét.
A vad{szok mindenre elsz{ntan hajszolt{k, {m a bika
kimeríthetetlennek tűnő erőtartalékokkal rendelkezett.
Droog, a törzs legmagasabb tagja valamivel gyorsabban
futott t{rsain{l. Rohama újabb menekülésre sarkallta az
{llatot, úgyhogy mire Crug vette üldözőbe, a fiatal
bölény m{r l{thatóan lankadni kezdett. Friss üldözője
végig a nyom{ban loholt, és egy pillanatra se hagyta
megpihenni.
Mire Goovra került a sor, a hatalmas {llat alig
t{ntorgott. A hajsza a maradék erőt is kivette belőle.
Broudnak alig kellett futnia ut{na. A bölény feladta.
Meg{llt, és nem mozdult. Sz{ja habzott, fújtatóként j{rt
az oldala. A fiú döfésre kész l{ndzs{val közelített hozz{.
Brun fejében szinte viharzottak a gondolatok:
„Túlzottan ideges a fiú! Nyomasztja a felelősség, vagy
tal{n fél? Vajon tényleg erői végére ért a bölény?" Az
öreg bölények gyakran tettették kimerültnek magukat,
hogy azt{n az utolsó pillanatban nekirontsanak a
vad{sznak. A tapasztalatlan vad{sz könnyen
megsebesülhet ilyenkor. Brunon {tfutott a lehetőség,
hogy tal{n haszn{lnia kéne a ból{j{t; ha leveri l{b{ról az
{llatot, akkor fia bizonyosan elejti a vadat. A bölény feje
azonban csaknem a földig lógott; lüktető oldala is a végső
kimerültségről {rulkodott. Ha haszn{ln{ a ból{t, azzal
csak Broud érdemét csorbítan{. Brun úgy döntött,
{tengedi a fiúnak a dicsőséget.
Mielőtt az {llat összeszedhette volna mag{t, Broud
mellé lépett, keményen megmarkolta l{ndzs{j{t, a
védőszellemére gondolt, és a bölény oldal{ba v{gta a
fegyvert. A tűzben edzett hegy keresztülhatolt a bőrön,
eltörte az egyik bord{t, és megakadt a vad tüdejében. A
bölény f{jdalmasan felbődült, és b{r mellső l{ba m{r
megroggyant, t{madója felé fordult. Brun azonnal
odaugrott, két kézre fogta hatalmas bunkój{t, és az {llat
szeme közé sújtott. A fiatal bika összeesett. L{bai még
r{ndultak néh{nyat, majd az {llat elcsendesedett.
Broud néh{ny pillanatig dermedten {llt. Maga sem
merte elhinni, hogy sikerült. Azt{n diadalittasan
felüvöltött. Ki{lt{sa megremegtette a levegőt. Sikerült!
Mostantól a férfiak közé sz{mítj{k. Megragadta
l{ndzs{j{t, és kir{ntotta az {llat oldal{ból. A meleg
vércsöppek az arc{ra fröccsentek. Önkéntelenül is
odanyúlt, és megízlelte. Brun megveregette v{ll{t. Arca
ragyogott a büszkeségtől.
– Szép volt – mondta beszédes mozdulata. Örült, hogy
egy erős vad{sszal több gyarapítja a csapatot, aki
r{ad{sul éppen az ő fia.
Most m{r semmi se akad{lyozhatta meg, hogy birtokba
vegyék a barlangot. A szertart{sra ugyan csak később
kerül sor, de Broud zs{km{nya m{r biztosította a
szellemek jóindulat{t. A fiú magasra tartott l{ndzs{val
futott a többiek felé, míg Brun előhúzta kését, kibelezte
az {llatot, és darabokra szelte a m{j{t. A m{j, a vad
legértékesebb része mindig a férfiaknak jutott, hogy
erősebbé, ügyesebbé tegye őket a következő vad{szaton.
Brun kihasította a bölény szívét, és el{sta az elesett {llat
közelében, ahogy azt a vad{szat kezdetén ígérte a
szellemeknek.
Broud cs{mcsogva nyelte a nyers m{jat. Túl{radó
boldogs{g töltötte el. Férfiv{ avatj{k! Abarlang
szentelésén ő vezeti majd a vad{szt{ncot, és részt vehet a
férfiak titkos szertart{sain. Úgy érezte, ez élete legszebb
pillanata. Mindenki őt figyeli majd, az ő ügyességét
zengik a törzs tagjai. A mai nap az ő napja, és Oga szeme
kimondhatatlan odaad{ssal fog csüggeni rajta.
A férfiak összeszíjazt{k a bölény l{b{t, azt{n Grod és
Droog, az {llat mellső, Crug és Goov pedig a h{tsó l{bai
közé dugt{k l{ndzs{ikat. Brun és Broud a bika szarvait
ragadt{k meg, majd a hat ember vezérük kézjelére
vonszolni kezdte a hatalmas {llatot. Minden erejüket
össze kellett szedniük, hogy felküzdjék magukat a hegy
tetejére.
Oga, aki kív{ncsian leste a vad{szokat, riasztotta a
többieket. Mire a hegygerincre értek, az egész törzs ott
v{rta őket, hogy elkísérjék a kis csapatot az út végső
szakasz{n. Vitathatatlanul Broud volt a nap hőse. Még
Ayl{t is megérintette a pillanat, noha nemigen fogta fel a
történtek jelentőségét.

__6.__
 – Asszonyod vére és a te véred meg{llta a helyét –
jelentette ki ünnepélyesen Zoug, mikor a vad{szok
kiterítették a bölényt a barlang előtti réten. – Örülhetsz,
hogy ilyen vad{szod van.
– A szíve b{tor, a karja erős – felelte Brun. Karj{t a
fiatalember v{ll{ra tette. Broud ragyogott a büszkeségtől
Zoug és Dorv alaposan szemügyre vette a megtermett
fiatal bik{t. Csöndes nosztalgi{val gondoltak az üldözés
izgalmaira, a siker ízére, {tmenetileg megfeledkeztek a
veszélyről és a sz{mtalan kudarcról, ami szintén
hozz{tartozott a vad{szatokhoz. M{r túl öregek voltak
ahhoz, hogy a fiatalokkal tartsanak, de azért megtették,
ami tőlük telt: apróvad ut{n kutatva becserkészték a
környéket.
– L{tom, nagyon jól kezelitek a paritty{t – folytatta
Brun. – A felfelé vezető úton éreztem a készülő pecsenye
illat{t. Mikor letelepszünk, megfelelő gyakorlóteret kell
keresnünk. Nem {rt, ha valamennyi vad{sz megtanul
b{nni a paritty{val. Azonkívül jó lenne, ha Vorn is
csatlakozna hozz{tok.
A vezér tudta, hogy az idős férfiak milyen sokat
segítenek a törzs ell{t{s{ban. A vad{szok nem mindig
j{rtak sikerrel. Nemegyszer csak az öreg vad{szoknak
köszönhetően ehettek sültet, és a hosszan tartó, havas
teleken is nekik köszönhették a friss hús java részét.
Ennek főleg tél végén l{tt{k nagy haszn{t, amikor az őszi
készletek m{r fogyóban voltak.
– Ugyan nem dicsekedhetünk ilyen szép zs{km{nnyal,
de azért az utunkba akadt p{r kövér nyúl és néh{ny hód.
Az étel m{r elkészült. L{ssatok hozz{ – v{laszolta Zoug.
– Egyébként a barlanghoz közel van egy kis tiszt{s. Azt
hiszem, megfelelő gyakorlótér lenne.
Zoug felesége hal{la óta Grod tüzénél élt. Mióta
kiöregedett a nagy hajtóvad{szatokból, tökélyre
fejlesztette parittyatud{s{t. A törzs vad{szai a
legnehezebben a ból{t és ezt a szersz{mot kezelték. B{r
erejük és kézügyességük nem hagyott semmi
kív{nnivalót maga ut{n, inaik úgy tapadtak csontjaikhoz,
hogy az lehetetlenné tette az ízületek körbeforg{s{t, így
dob{skor nem tudt{k kihaszn{lni a lendület erejét.
A l{ndzs{kat se hajított{k, hanem ink{bb közvetlen
közelről döfték le zs{km{nyukat; hihetetlenül erős
izmaik révén ez nem okozott gondot sz{mukra. A
parittya vagy a bóla kezelésének megtanul{sa viszont
elképesztően sok idejükbe került. Zoug ann{l büszkébb
volt r{, hogy tökéletesen b{nt ezzel a fegyverrel. Azzal,
hogy maga Brun kérte fel a fiatal vad{szok tanít{s{ra, a
vezér is elismerte tud{s{t.
Míg Dorv és Zoug elmesélte a hajnali cserkészés
részleteit, és az asszonyok folytatt{k szok{sos
feladataikat, a vad{szok r{ébredtek, mennyire
megéheztek. A reggeli ut{n a férfiak elégedetten
heverésztek, és újra felidézték a vad{szat részleteit.
Broud valós{ggal sug{rzott az örömtől. Hirtelen
észrevette, hogy a négyéves Vorn {hítattal figyeli. Mióta
Goovot férfiv{ avatt{k, Vorn és Broud egyenrangúaknak
sz{mítottak – a mai napig.
 Broud emlékezetében még élénken élt, hogy nemrég ő
is ilyen feszülten leste a vad{szokat, amikor visszatértek
a porty{ról. Többé m{r nem kell a kör szélénél
{csorognia, míg a felnőttek róla tudom{st se véve
besz{molnak a történtekről. Mostantól nem kell
engedelmeskednie az anyj{nak. Egyetlen asszony se
parancsolhat r{, hogy tegye meg ezt vagy azt. A mai
nappal felnőtté lett. A barlang avat{s{n emelik férfiv{,
ami különös szerencsét jelent.
Igaz, hogy ezzel még mindig az utolsónak sz{mít a
férfiak sor{ban, {m Broud a legkevésbé se izgatta mag{t
emiatt. Az idő múl{s{val úgyis egyre előbbre lép, és Brun
fiaként egyszer majd jó eséllyel p{ly{zhat a főnöki címre.
Vorn időnként elég f{rasztó tudott lenni, {m Broud ma
nagylelkű hangulatban volt. Odasét{lt a négyéves fiúhoz.
Vorn alig merte elhinni, hogy ilyen nagy megtiszteltetés
éri.
– Vorn, azt hiszem, m{r elég idős vagy – mondta
ünnepélyesen Broud. – Kapsz tőlem egy l{ndzs{t. Itt az
ideje, hogy megkezdd a gyakorl{st, ha azt akarod, hogy
jó vad{sz légy.
Vorn felragyogott az örömtől. [hítattal b{mult a fiatal
férfira, aki ezen a napon lett vad{ssz{.
– Igen – bólintott lelkesen. – M{r elég nagy vagyok! –
Azt{n a l{ndzsa hegyére mutatott: – Megérinthetem? –
kérdezte félénken.
Broud a föld felé fordította a fegyvert. Vorn óvatosan
végigsimított a f{ra sz{radt bölényvéren.
– Nem féltél?
 – Brun azt mondta, hogy mindenki ideges az első
vad{szaton – kerülte meg az egyenes v{laszt Broud.
– Vorn! H{t itt vagy? Tudhattam volna! – csattant fel
Aga hangja. – Menj Og{val f{t gyűjteni.
Vorn kelletlenül követte anyj{t. Időnként vissza-
visszanézett halv{ny{ra. Brun helyeslő pillant{ssal
nyugt{zta a jelenetet. „Jó vezér lesz belőle – gondolta. –
Nem hessegeti el mag{tól a fiút csak azért, mert ma
reggel vad{ssz{ lett. Amikor Vornt férfiv{ avatj{k, eszébe
jut majd ez a nap."
Broud kissé összeszorult gyomorral figyelte az anyj{t
követő Vornt. Ebra tegnap még őt is munk{ra fogta.
Tekintete a gödröt {só asszonyokra tévedt. Egy pillanatra
beléhasított, hogy el kéne bújnia, mielőtt r{szól az anyja,
hogy segítsen, de ekkor észrevette Og{t, aki rajongó
tekintettel követte minden mozdulat{t. „Any{m m{r
nem parancsolhat nekem – futott {t agy{n a gondolat. –
Férfi vagyok. A mai naptól ő engedelmeskedik nekem!"
– Ebra! – vakkantotta. – Hozz nekem vizet! – Kicsit még
bizonytalan volt, félig-meddig arra sz{mított, hogy az
anyja r{pirít, és elküldi rőzsét szedni, hiszen valój{ban
csak a szertart{s ut{n sz{mít igazi férfinak, de nem így
történt. Ebra azonnal ugrott, a barlang melletti
tavacsk{hoz sietett, és vizet merített a fi{nak. Tekintete
sug{rzott a büszkeségtől, mintha csak ezt mondta volna:
– Nézzétek a fiamat. Erős férfi és b{tor vad{sz!
Broud felsóhajtott. Elégedetten kiitta a vizet, azt{n
lassan, kényelmesen tov{bbsét{lt. Oga a szemével
követte, míg el nem tűnt a f{k között.
 A l{ny teljesen összetört anyja hal{la ut{n. Apj{t nem
sokkal a földrengés előtt veszítette el. Szülei egyetlen
gyermeke volt, és mindketten rajongtak érte. Brun
asszonya is kedvesen b{nt vele, őt követte, miközben
barlangot kerestek, de a kevés szavú főnök sokkal
nyersebben b{nt vele., mint az apja. Ebra is ink{bb a
férjével törődött, nem maradt túl sok ideje Og{ra. De
Broud egy este észrevette, mennyire szomorú. A kisl{ny
szívét elöntötte a h{la, mikor arra gondolt, milyen
kedvesen b{nt vele a m{r csaknem férfisorba lépő fiú.
L{gyan {tölelte v{ll{t, amíg ő elsírta b{nat{t. Attól fogva
Oga csup{n egyet akart: Broud asszonya lehessen, ha
felnő.
Szinte forrt a levegő a késő délut{ni hőségben. Egyetlen
levél sem rezdült. A csöndet csup{n a döglegyek
zümmögése zavarta meg. Az asszonyok persze most is
dolgoztak: a hús sütésére szolg{ló gödröket {st{k. Ayla
Iza mellett ücsörgött, míg a javasasszony a vörös zacskót
keresgélte a vidrabőr isz{kj{ban. A gyerek egész nap a
nyom{ban j{rt, de most eljött az ideje, hogy kettesben
legyen a mogurral, és előkészítsék a holnapi szertart{st.
Így h{t kézen fogta a kisl{nyt, és a tűzhelyet készítő
asszonyokhoz vitte. M{r befejezték az {s{st, és most
kövekkel bélelték a lyuk belsejét. Este majd nagy tüzet
raknak benne, ami egész éjjel lobogni fog. Reggel azut{n
beleteszik a levelekbe csomagolt, felszeletelt bölényhúst,
tov{bbi leveleket és földet tesznek r{, és délut{nig így
hagyj{k a kemencét.
 Az {s{s lassú, f{rads{gos munka volt. Hegyes botokkal
törték fel a talajt, és a markukkal merték ki a gödörből a
törmeléket. De ha elkészül a tűzhely, sok{ig haszn{lható
lesz, csak olykor meg kell tisztítani a hamutól. Amíg az
asszonyok a földbe v{jt kemencén dolgoztak, Oga és
Vorn rőzsét gyűjtött, és köveket hordott a patakból. Uka
hajadon le{nya, Ovra vigy{zott a két gyerekre.
Amikor észrevették Iz{t és a gyereket, abbahagyt{k a
munk{t.
– A mogurhoz kell mennem – mondta Iza egy gyors
kézjel kíséretében, azzal a csoport felé taszította a
kisl{nyt. Ayla persze rögtön a javasasszony ut{n indult,
Iza azonban megr{zta a fejét, visszatolta a gyereket,
majd sarkon fordult és elsietett.
Ayla először {llt szemtől szemben a törzsbeliekkel.
Védtelennek érezte mag{t. Nem mert r{juk nézni.
Lehajtotta fejét, és mereven b{multa a l{b{t. Időnként
idegesen felpillantott, azut{n ismét a földre szegezte a
tekintetét. Az asszonyok minden illemszab{lyról
megfeledkezve mustr{lgatt{k a l{ny sov{ny l{b{t, lapos
arc{t, domború homlok{t. M{r valamennyien rettentő
kív{ncsiak voltak r{, de csak most nyílt r{ alkalmuk,
hogy alaposan szemügyre vegyék.
Végül Ebra törte meg a var{zst:
– Gyűjtsön f{t! – vetette oda Ovr{nak, és újra nekil{tott
a gödörnek. A fiatalasszony mag{hoz intette a h{rom
gyereket. Ayla tétov{zott. Nem tudta, jól érti-e, mit
akarnak tőle. L{tta, hogy a két, vele egykorú gyerek
követi Ovr{t. Kicsit gondolkozott, azut{n habozva b{r,
de ut{nuk indult.
Oga és Vorn gallyakat szedett, míg Ovra a kőbalt{j{val
aprította a nagyobb fatörzseket. Oga a készülő
kemencéhez hordta a rőzsét, azt{n visszajött,
megragadott egy kidőlt fatörzset, és vonszolni kezdte a
barlang felé. Ayla l{tta, milyen nehezen boldogul, és
odament hozz{, hogy segítsen. Lehajolt, és megfogta a
fatörzs m{sik felét. Ahogy mindketten kiegyenesedtek,
egym{sba kapcsolódott a tekintetük.
A két l{ny a tűzhöz cipelte a fatörzset, majd
visszaindultak a f{k közé. Az asszonyok önkéntelenül is
összehasonlított{k őket. Noha Ovra csaknem kétszer
annyi évet sz{ml{lt, mint a jövevény, csaknem egyforma
magasak voltak. Az egyik karcsú, hosszú combú, szőke; a
m{sik zömök, görbe l{bú, sötétebb. A két l{ny azonban
hamarosan megfeledkezett minden különbségről. Egész
nap együtt dolgoztak, sőt a munka szünetében kicsit
j{tszottak is. Mire lement a nap, tökéletesen értették
egym{s jeleit.
Aznap este egym{s mellett ültek. Mindketten élvezték,
hogy végre hasonló korú t{rsuk akadt. Iza boldogan
l{tta, hogy a két l{ny összemelegedett, és csup{n
sötétedés ut{n hívta lefeküdni. A két gyerek egym{s
szemébe nézett, azt{n Oga Ebr{hoz, Ayla Iz{hoz ment. A
férfiak és nők még mindig külön aludtak. A mogur
tilalma csak a barlang felavat{sa ut{n oldódik fel.
Iza a hajnal első sugar{ra ébredt. Csöndben feküdt,
hallgatta a madarakat. „Holnaptól m{r a barlangban
töltjük az éjszak{t" – gondolta. Igaz, nem zavarta, hogy a
szabadban alszanak, hiszen elég meleg volt az idő, de
nagyon v{gyott m{r a biztons{got jelentő sziklafalak
védelmére. Hirtelen eszébe jutottak a barlangavat{ssal
kapcsolatos aznapi teendői, és ez véget vetett a kellemes
lust{lkod{snak.
Creb m{r réges-rég felkelt. „Tal{n le se feküdt" – futott
{t Iza fején, mikor l{tta, hogy b{tyja még mindig
ugyanazon a helyen ül, ahol előző este utolj{ra l{tta. A
mogur félig lehunyt szemmel figyelte a pisl{koló tüzet. A
javasasszony vizet melegített, és mire elkészítette a
gyógyte{t, m{r Ayl{t is Creb mellett tal{lta. Iza egy kis
előző napi maradékot hozott a gyereknek. A férfiak és
nők aznap csak a szertart{s ut{n ehettek.
Késő délut{nra m{r csod{s illatok sz{lltak a barlang
körül {sott főzőgödrökből. Az asszonyok kicsomagolt{k
a régi barlangból hozott edényeket. A sűrűre szőtt,
vízhatlan kosarakat főzésre, vízhord{sra és t{rol{sra
egyar{nt haszn{lt{k. [f{ból és csontból készült eszközök
ugyancsak többféle feladatot l{ttak el. A bord{kat
fakan{lnak, a medencecsontokat és vékony falapokat
t{nyérnak haszn{lt{k. A kopony{k poh{rként és
merőkan{lként szolg{ltak. A balzsamfűgyökérrel
megerősített nyírfakéregből font edényeket a
legkülönfélébb form{júra alakított{k.
Ínycsiklandó eledel rotyogott a tűz fölött, valamint a
fakeretre feszített {llatbőrből készült bogr{csban.
Nagyon vigy{ztak, hogy el ne forrjon belőle a víz, mert
amíg a leves szintje a l{ngok fölött {llt, addig nem kellett
attól tartani, hogy elég az edény. Ayla
lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy Uka felaprítja a
bölény hús{t, és vadhagym{val, sós martilapuval és m{s
növényekkel fűszerezi az ételt. Uka kisv{rtatva
megkóstolta főztjét, azt{n sz{rított gomb{t, liliombimbót,
vízitorm{t, disznóköményt, apró yamgyökeret meg
{fony{t tett még hozz{. Ezek a fűszerek a régi barlangból
sz{rmaztak.
A kemény öreg gyékénygyökereket apróra zúzt{k.
Kiv{logatt{k belőle a r{gós rostokat, majd a maradékot
egybegyúrt{k sz{rított {fony{val és az útközben gyűjtött
fűfélék apró magvaival. Az így készített nyers tészt{t
forró kövekre kenve sütötték meg.
Iza nagyon megörült, amikor l{tta, hogy Zoug néh{ny
kövér hófajddal tér vissza a reggeli cserkészésből. A
nehézkes röptű madarakat viszonylag könnyen el
lehetett ejteni paritty{val. Creb mindennél jobban
kedvelte a fűszerekkel, zöldségfélékkel, toj{ssal töltött,
levelekbe csavart sült sz{rnyasokat. A par{zs fölött
ny{rsra húzott nyulak és óri{s hörcsögök pirultak. A
reggeli napfényben friss szamócahalmok ragyogtak.
A lakoma az alkalomhoz méltón sikerült.
Ayla mag{ra hagyottan ténfergett egész nap. Iza és
Creb elvonultak valahova, és mikor végre visszatértek,
Iz{nak tov{bbi elfoglalts{ga akadt. Oga is a többi nő közt
szorgoskodott. Senkinek sem volt most sem kedve, sem
ideje a l{nnyal bíbelődni. Néh{ny nyers vak-kant{st és
finomnak nem mondható oldalba taszít{st követően Ayla
letett arról, hogy hasznoss{ tegye mag{t.
 Alkonyat felé a törzsön egyre ink{bb úrr{ lett az
izgalom. Mindenki a főzőgödrök körül gyülekezett. Ebra
és Uka elkaparta a parazsat és a földet a bölénysült fölül.
Leh{mozt{k a húsról a megperzselődött leveleket, és
kivették a kemencéből a vajpuh{ra p{rolódott húst. A
vacsora szétoszt{sa Ebra tiszte volt. Szertart{sos
mozdulataiból sug{rzott a büszkeség, ahogy a zs{km{ny
elejtőjét megillető első falatot a fia elé tette.
Broud egykedvűen tűrte, hogy az anyja kiszolg{lja.
Egy{ltal{n nem jött zavarba a r{szegeződő tekintetek
kereszttüzében. Ezut{n a többi vad{sz következett, majd
az asszonyok is megkapt{k a részüket. A gyerekek
természetesen a sor végén következtek. Ayla volt a
legutolsó, {m ezen a napon valamennyien kedvükre
ehettek. Brun jelt adott, és a törzs tagjai végre
nekieshettek az {ldozati lakom{nak.
Lesz{llt az est. Miut{n befejezték az evést, a levegő
lassan megtelt v{rakoz{ssal. Brun egy jelentőségteljes
pillant{st vetett az asszonyokra, akik vill{mgyorsan
eltakarított{k a vacsora maradékait. A törzs {tvonult a
barlang bej{rat{n{l fölhalmozott farak{shoz. Noha
l{tszólag ki-ki véletlenszerűen foglalt helyet, az avatott
szem az ülésrendből leolvashatta, kinek hol a helye a
rangsorban. A nők helyzete férjüktől függött. Egyedül a
mogurt nem lehetett l{tni.
Brun ült a legközelebb a tűzhöz. Intett Grodnak, aki
méltós{gteljesen felemelkedett helyéről, és elővette a
derek{n tartott őstulokszarvban őrizgetett szenet. Ez a
par{zsló fadarab hihetetlen jelentőséggel bírt, hiszen a
par{zs még a régi barlang tüzéből sz{rmazott. A tűz
folytonoss{ga a törzs folytonoss{g{t jelképezte. A
barlang bej{rat{n{l előkészített tűz meggyújt{sa az új
otthon birtokbavételét jelentette.
A ritu{lis tűzgyújt{st m{s szertart{sok is követték.
Ennek első lépéseként a mogur megmutatta az új
barlangot a törzs védőszellemeinek. Noha az ilyen jellegű
szertart{sokon rendszerint csup{n férfiak vehettek részt,
most az asszonyoknak is megengedték, hogy
végignézzék. Ezért a mai napon Iza készítette el a férfiak
var{zsital{t.
Grod letérdelt, és lassan élesztgetni kezdte a tüzet. A
törzs tagjai egy emberként hajoltak előre, és
lélegzetvisszafojtva figyelték a műveletet. Mikor
magasba csaptak a l{ngok, hatalmas, közös sóhajban tört
ki belőlük a megkönnyebbülés. Amint fellobogott a tűz,
félelmetes alak bukkant elő a semmiből. Vörösre festett
arc{t hófehér koponya koron{zta. Olyan közel {llt a
m{gly{hoz, hogy úgy tűnt, körülölelik a l{ngok.
Ayla megrettent a rémalaktól. Csaknem felsikoltott, {m
ekkor Iza b{torítólag megszorította a kezét. A férfiak
dobolni kezdtek a l{ndzs{jukkal. A kisl{ny a gyomr{ban
érezte a ritmus dübörgését. H{trahőkölt, amikor Broud a
kör közepére ugrott.
Lekuporodott, és a t{volba meredt, mint aki keres
valamit. A többi vad{sz is felemelkedett, és csatlakozott
hozz{. Ez a szertart{s nemzedékről nemzedékre
öröklődött, és az idők sor{n tökéletesre csiszolódott. A
nézők maguk is úgy érezték, mintha részt vennének a
vad{szaton. Még az alig ötéves, idegen kisl{nyt is
megragadta a t{nc, {m a törzs tagjai, akik értékelni
tudt{k az előad{s finom részleteit, valóban maguk előtt
l{tt{k a lengő füvű puszt{n lej{tszódó dr{m{t. Ezekben a
ritka pillanatokban az asszonyok bepillant{st nyerhettek
a vad{szok életébe.
A t{ncot az első pillanattól Broud ir{nyította. Ez az ő
éjszak{ja, az ő vad{szata volt. Szinte együtt lélegzett a
közönséggel. Ösztönös színészi tehetsége révén kénye-
kedvére j{tszott a nézők érzelmeivel. Élvezte, hogy a
figyelem középpontj{ban {ll. Amikor l{ndzs{j{t a
bölénybe v{gta, az asszonyok testén {thull{mzott a
gyönyör. A mogur is lenyűgözve figyelte a színj{tékot. A
tűznél üldögélve gyakran hallgatta a vad{szok
beszélgetéseit, de csup{n az ehhez hasonló pillanatokban
sikerült {téreznie, mit jelent sz{mukra a vad elejtése. „Jól
csin{lta a fiú – gondolta. – Megérdemli, hogy viselje a
totemjelét."
A végső mozdulattal egy csap{sra vége szakadt a
dübörgésnek is. Az öreg var{zsló és a fiatal vad{sz
farkasszemet néztek egym{ssal. A mogur hagyta, hogy
elcsendesedjen a vad{szt{nc keltette izgalom, és
tetőfok{ra h{gjon a v{rakoz{s feszültsége. Nehéz
medvebőrbe öltözött alakja komoran magasodott a
ragyogó tűz fölé. Vörösre festett arc{t be{rnyékolta a
koponya.
Az éjszaka csendjét csup{n a tűz pattog{sa törte meg
időnként. Sejtelmesen susogott a f{k lombja. A t{volban
felkacagott egy hiéna. Broud testét kiverte a veríték.
Szemében még ott ragyogott a t{nc öröme, {m lassacsk{n
hatalm{ba kerítette a félelem.
Tudta, mi következik, és minél tov{bb v{rt r{, ann{l
nehezebben tartotta vissza a remegést. A mogur a testébe
v{gja a totemét. Egészen eddig sikerült elkerülnie, hogy
erre a percre gondoljon, most azonban eljött az idő.
Hasztalan prób{lt úrr{ lenni a félelmén. Egyre jobban
rettegett. Csaknem felüvöltött a feszültségtől, és ekkor
hirtelen, ak{r a forgószél, mag{val ragadta a mogur ereje.
Broud a szellemvil{g hat{rmezsgyéjén j{rt. Sokkal
félelmetesebb volt, mint a tegnap reggel vele szemben
{lló hatalmas bölény. Csak a szent emberek mertek
szembenézni ezzel a testetlen vil{ggal, és a fiatal vad{sz
azt kív{nta, b{rcsak minél előbb véget érne a
lidércnyom{s.
A var{zsló felemelte karj{t, és a holdra nézett.
Folyamatos, l{gy mozdulatokból {lló, hangtalan
könyörgésbe kezdett. A szertart{s most nem a
megbabon{zva b{muló törzsbelieknek szólt. Creb a
szellemekhez intézte szavait. Noha csak fél karja volt,
sokkal {rnyaltabban fogalmazott, mint a legtöbben két
kézzel. Mire befejezte, mindenki érezte, hogy a törzs
védőszellemei itt vannak körülöttük.
Majd hirtelen előr{ntott egy kőkést, és Broud felé
sújtott. Az utolsó tizedm{sodpercben azonban
meg{llította a pengét, és egy alig l{tható mozdulattal két
vonalat hasított a fiatalember bőrébe: a gyapjas orrszarvú
jelét.
 Broud, noha nem rettent meg, önkéntelenül is lehunyta
szemét, ahogy a hús{ba v{gott a kés. Mellén vörös
patakban csorgott a vér. Ekkor Goov fel{llt, és egy kis
csuprot nyújtott {t a mogurnak. Creb belem{rtotta ujj{t a
kőrisfahamuból és bölényzsírból kevert kenőcsbe, és a
sebekbe dörzsölte a fekete gyógyírt. A kőris hamuja
csökkenti a vérzést, lelohasztja a gyullad{st, és örökre
sötétre festi a sebhelyet. Ezentúl mindenki l{tja majd,
hogy Broud felnőtt férfi, aki a hatalmas erejű gyapjas
orrszarvú védelme alatt {ll.
A fiatalember visszament helyére. Tudta, most minden
szem r{szegeződik. Élvezte, hogy a figyelem
középpontj{ba került. Biztosra vette, hogy hosszú ideig
beszédtéma lesz a remekbe sikerült vad{szt{nc és az a
rendíthetetlen nyugalom, ahogy totemjelét fogadta. Arra
gondolt, egyszer tal{n mindez legend{v{ érik, mint azok
a hajdanvolt történetek, amelyeket olyan lelkesen
mesélnek a törzsi gyűléseken. „Hogyha nem lettem volna
ott, most nem lenne miénk a barlang –mondta mag{ban.
– Ha nem ölöm meg a bölényt, megint úton lennénk."
Broud lassacsk{n meggyőzte mag{t, hogy az új barlang
és a mostani ünnepség egyes-egyedül neki köszönhető.
Ayla félelemmel vegyes elragadtat{ssal figyelte az
eseményeket. Reszketett, amikor a tűz előtt {lló, vörös
arcú alak előr{ntotta kését, és megsebezte Broudot.
Els{padt, amikor Iza talpra {llította, és a medvebőrbe
öltözött var{zsló felé terelte. A kisl{ny nem tudta, mi
következik. Aga és Ika szintén a var{zsló felé indultak,
ki-ki a gyermekével. Ayla felsóhajtott a
megkönnyebbüléstől, mikor l{tta, hogy mindkét asszony
Iza elé nyomakszik.
Goov szorosan font kos{rk{t vett elő. Ebben tartott{k a
szertart{sokn{l haszn{lt szent vörös okkert. Olyan régi
volt, hogy szinte megkövesedett a festéktől. A mogur
elnézett az asszonyok feje fölött. Hívta a szellemeket,
hogy ereszkedjenek le körükbe. Azt{n belem{rtotta ujj{t
a festékbe, és kis spir{lt rajzolt Borg csípőjére. A törzsön
halk mormog{s futott {t. Tetszett nekik a fiú toteme.
– Vadkan szelleme, kérlek, vedd oltalmadba e
fiúgyermeket – szavalta a var{zsló a taglejtésekből {lló,
szent nyelven, és egy zsinórral összefogott kis zacskót
akasztott a gyerek nyak{ba.
Ika lehajtotta fejét. Örült, hogy fia ilyen erős szellem
védelme alatt {ll. Lassan kih{tr{lt a körből, és elfoglalta
kor{bbi helyét.
A var{zsló ismét foh{szkodott, majd festékbe m{rtott
ujj{val egy kört rajzolt Ona karj{ra:
– Bagoly szelleme – ismételte meg az ilyenkor szok{sos
formul{t –, kérlek, vedd oltalmadba ezt a
le{nygyermeket. – Azzal a kisl{ny nyak{ba akasztotta az
anyja {ltal készített amulettet. A törzsön halk mormog{s
futott {t. A l{ny gyerekek ritk{n rendelkeztek ilyen nagy
erejű totemmel. Aga boldog volt; a mogur v{laszt{sa
biztosította, hogy le{nya olyan férjet kapjon, akinek
szintén erős a védőszelleme. Remélte, így nem lesznek
gondjai a gyerekszüléssel.
A törzs tagjai kív{ncsian hajoltak előre, mikor Iz{ra
került a sor. A többiekhez hasonlóan ő is a karj{ban
tartotta a gyereket. Ayla m{r nem félt. Most, hogy
közelebb kerültek, r{jött, hogy a vörös arcú alak nem
m{s, mint Creb. A var{zsló meleg pillant{st vetett a
kisl{nyra.
A tűz körül ülők meglepődve tapasztalt{k, hogy a
mogur egészen m{s taglejtésekkel szól a szellemekhez.
Ezeket a kézjeleket a hétnapos újszülöttek névad{si
ceremóni{j{n haszn{lt{k. Szóval az idegen l{nynak nem
csup{n a totemét nevezik meg, hanem ezentúl ő is a törzs
tagja lesz! A mogur vörös festékbe m{rtott ujj{val a l{ny
homlok{nak közepétől az orra hegyéig tartó vonalat
rajzolt a gyerek arc{ra:
– A gyermek neve Ayla – mondta tagoltan, hogy mind
a szellemek, mind a törzs tagjai értsék.
Iza szembefordult a többiekkel. Ayla befogad{sa őt is
meglepte. A kisl{ny érezte, milyen gyorsan ver a szíve.
„Ez azt jelenti, hogy ő az én l{nyom, mert csak a gyerek
anyja tarthatja a csecsemőt, amikor a törzs tagjai közé
fogadj{k – gondolta. – Azt hiszem, hét nappal ezelőtt
tal{ltam. Nem vagyok benne biztos... majd meg kell
kérdeznem Crebet. Mostantól teh{t az én l{nyom – h{t
persze, ki m{s lehetne az anyja?"
A törzs tagjai több-kevesebb pontoss{ggal
megismételték a l{ny nevét: kinek hogy sikerült. Azt{n
Iza visszafordult a var{zslóhoz. Az a magasba nézett, és
újból megidézte a szellemeket. Mindenki
lélegzetvisszafojtva v{rta, mi következik. A mogur nem
sietett. Lassú, kisz{mított mozdulattal a festékbe m{rtotta
mutatóujj{t, és egy vonalat festett a kisl{ny combj{n lévő
legfelső karmol{s fölé.
Vajon mi lehet ez? Miféle védőszellem jele? A törzs
tagjai tan{cstalanul meredtek egym{sra. A szent ember
újra a kos{rk{ba nyúlt, és újabb vonalat húzott a
következő heg fölé. A l{ny érezte, hogy Iza reszketni
kezd. Senki se mozdult. Minden szem a mogur ujj{ra
tapadt. Amikor Creb {tfestette a harmadik sebet is, Brun
megkísérelte elkapni a var{zsló pillant{s{t, {m az nem
tekintett felé. Miut{n a negyedik vonal is ott vöröslött a
kisl{ny combj{n, a törzs egy emberként hördült fel. Ezt a
jelet a m{sik l{bukon viselik a kiv{lasztottak. Creb most
Brun felé fordult, és farkasszemet nézett a vezérrel:
– Barlangi oroszl{n szelleme – mondt{k a mozdulatai –,
kérlek, vedd oltalmadba ezt a le{nygyermeket!
Ez azt{n végképp elsöpörte a kétségeket. Ahogy a
mogur Ayla nyak{ba akasztotta az amulettet, felvert
mad{rrajként röpködtek a kezek. H{t tényleg igaz? A
l{ny védőszelleme az egyik legerősebb férfitotem, a
rettegett barlangi oroszl{n?!
Creb rezzenéstelenül {llta fivére dühtől szikr{zó
pillant{s{t. Egy végtelennek tűnő m{sodpercig
elkeseredett, néma harcot vívtak egym{ssal. De a mogur
tudta, hogy a totem kiv{laszt{sa kikezdhetetlen jeleken
alapul. Nem sz{mít, mennyire szokatlan a dolog. A
mogur csup{n kiemelte a barlangi oroszl{n saj{t
mancs{val elhelyezett kézjegyét. Noha Brun sose
kérdőjelezte meg Creb l{tom{sainak igaz{t, most
becsapva érezte mag{t. [m minél tov{bb gondolkozott
rajta, ann{l ink{bb l{tta, hogy a mogur helyesen
hat{rozott. Lehajtotta a fejét, jelezve, hogy elismeri fivére
igaz{t.
Iza még mindig dermedten {llt. Mag{hoz szorította a
gyereket. Szemét megadóan a földre sütötte. Ha a mogur
így mondta, akkor biztosan igaz. Tudta, hogy Ayl{t erős
szellem óvja, de hogy a barlangi oroszl{n... mihez
kezdhet egy nő, aki a leghatalmasabb nagymacska
totemét viseli mag{n? Iza most m{r biztosra vette, hogy a
gyerek sose megy férjhez. Elhat{rozta, megtanítja Ayl{t
any{i tudom{ny{ra, hogy tisztelettel nézzenek r{ a
törzsbeliek. Creb nevet adott neki, és fölfedte totemét,
míg ő a karj{ban tartotta. Ha nem a le{nya, akkor
micsoda? Iza hirtelen r{döbbent, hogy nemsok{ra újra itt
{ll majd a var{zsló előtt, karj{n egy m{sik gyerekkel, ő,
aki annyi éven {t gyermektelen volt, nemsok{ra két
aprós{got nevelhet.
A törzs teljesen felbolydult. Mindenki izgatottan
t{rgyalta az esetet. Iza k{b{n tért vissza a helyére.
Tucatnyi szemp{r követte lépteit. Megprób{ltak nem
közvetlenül b{mulni r{ – ez nagyfokú udvariatlans{gnak
sz{mított –, akadt azonban valaki, aki nem egyszerűen
elképedve méregette őket.
A Broud szemében megvillanó gyűlölet megrémítette
Iz{t. Önkéntelenül is elfordult, hogy a testével védje
Ayl{t. Broud képtelen volt elviselni, hogy senki se figyel
r{. Valamennyien a kisl{nyról beszéltek.
Fenyegető pillant{sa követte Iz{t, ahogy a patak
ir{ny{ba sietett. Mikor elnyelte őket a sötétség, a fiatal
vad{sz újra a mogur felé fordult. Nemsok{ra ő is részt
vehet a férfiak titkos szertart{s{n. Nem tudta, mi v{r r{.
A többiek csup{n annyit mondtak neki, hogy mostantól
új értelmet nyer sz{m{ra ez a szó: emlékezet. A szertart{s
ut{n végleg a férfiak közé sz{míthatja mag{t.
A patakparton lobogó tűzhöz érve Iza gyorsan
levetkőzött. Elővett egy f{ból faragott, öblös t{lat, fogta a
vörösre festett gyógyfüves bőrzacskót, megtöltötte vízzel
a t{lat, és visszaindult. A barlang előtti tűz most
erősebben lobogott, mert Grood időközben új köteg
rőzsét dobott r{.
A javasasszony ruh{ja mindeddig eltakarta a nap sor{n
Crebbel közösen végzett szertart{s eredményét. A mogur
{br{kkal festette tele Iza testét. Kerek has{t nagy, vörös
kör tette hangsúlyosabb{. Melleit szintén kiemelte: a
bimbóktól két, hosszú h{romszög tört a magasba, {tfutott
mindkét v{ll{n, és a két idom csúcsa a nő h{t{n
tal{lkozott. Farpof{it ugyancsak körök foglalt{k keretbe.
A titokzatos jelek egyszerre szolg{lt{k Iza és a férfiak
védelmét. Veszélyes nőket engedni a férfiak
szertart{sainak közelébe, {m a mostani rítusn{l nem
nélkülözhették a javasasszony segítségét.
Iza közel lépett a mogurhoz. A tűz fényében tiszt{n
l{tta a Creb arc{n gyöngyöző verejtékcsöppeket. A
var{zsló szinte észrevehetetlen kézjelére a magasba
emelle a t{lat, és szembefordult a többiekkel. Ezt az
edényt nemzedékek óta őrizgették. Kiz{rólag a
jelenlegihez hasonló, különleges alkalmakkor haszn{lt{k.
Valamikor régen kidőlt fatörzsből faragt{k a
javasasszonyok. I lomokkal és kövekkel csiszolt{k
sim{ra. Amikor elkészült, zsurlósz{rral dörzsölték {t:
ettől selymes fényt kapott. Az edény belsejét fehére szívta
a szent ital.
Iza sz{j{ba vett egy kis sz{rított gyökeret, lassan
megr{gta, vigy{zva, nehogy egy csepp ny{lat is
lenyeljen, majd az így nyert massz{t a vízzel telt t{lba
köpte, és addig keverte, amíg az egész hófehér nem lett.
A javasasszonyok közt is csak Iza ismerte a gyökér titk{t.
A növény viszonylag ritk{nak sz{mított, noha egy{ltal{n
nem volt ismeretlen a törzs többi tagja előtt. Csakhogy a
friss gyökér egy{ltal{n nem rendelkezett az annyira
{hított var{zserővel. A növényt legal{bb két évig
sz{rított{k, méghozz{ a szok{sostól eltérő módon, azaz
gyökerével lefelé. B{r az italt Iza nemzetségén kívül senki
se tudta elkészíteni, kiz{rólag férfiak ihattak belőle.
A javasasszonyok az ital elkészítésének titk{val együtt
egy ősi legend{t is le{nyaikra hagyom{nyoztak. Úgy
tartott{k, hogy régen csak az asszonyok élhettek a
szerrel. A férfiak azonban ellopt{k tőlük az italt, és
megtiltott{k, hogy ezentúl elvégezzék a hozz{
kapcsolódó titkos szertart{st. Csakhogy a var{zsital
készítésének titk{t nem sikerült megszerezniük: az
tov{bbra is a nők kezében maradt, és a javasasszonyok
kiz{rólag a le{nyuknak {rult{k el. Csup{n akkor adt{k
oda a férfiaknak az {hított szert, ha legal{bb olyan ritka
és értékes dolgot kaptak érte cserébe. így maradt r{juk a
múltból.
 Amikor elkészült az ital, Iza bólintott, mire Goov
előlépett, és felé nyújtott egy m{sik öblös t{lat, amiben
frissen készült maszlagtea gőzölgött. Szertart{sos
mozdulatokkal kicserélték a két edényt, majd a férfiak a
mogur vezetésével visszavonultak a belső barlangba.
Miut{n elmentek, Iza körbehordozta a maszlagte{t, és
megkín{lta a nőket. A javasasszony maga is gyakran
haszn{lta a növényt. Többféle szert kevert belőle:
érzéstelenítő t, f{jdalomcsillapítót, altatót, sőt még
nyugtatót is a gyerekek sz{m{ra. A nők ugyanis csak
akkor kapcsolódhattak ki, ha tudt{k, hogy gyermekük
egész biztosan alszik.
Miut{n lefektették a gyerekeket, az asszonyok
visszatértek a tűzhöz. Iza is betakargatta Ayl{t, majd
ahhoz a felfordított edényhez lépett, amit Dorv a
vad{szt{nc sor{n haszn{lt, és dobolni kezdett rajta.
Az asszonyok az első percekben mozdulatlanul ültek. A
vérükbe ivódott, hogy minden körülmények közt
ügyelniük kell a mozdulataikra. A maszlag főzete
azonban lassan feloldotta g{tl{saikat, és mivel tudt{k,
hogy a férfiak végre t{vol vannak, lassan {tadt{k
magukat a feszes ritmusnak. Először Ebra ugrott fel.
Bonyolult léptekkel körbet{ncolta Iz{t. A javasasszony
fokozta a tempót. A dob dübörgése felébresztette a nők
szunnyadó ösztöneit. Egyre többen csatlakoztak a vezér
asszony{hoz.
Minél pergőbbé v{lt a t{nc üteme, ann{l ink{bb
megfeledkeztek magukról. A m{skor oly szemérmes
asszonyok ledob{lt{k magukról a ruh{t, és meztelenül
ugr{ndoztak tov{bb. Észre se vették, hogy Iza
abbahagyta a dobol{st, és csatlakozott hozz{juk. M{r
mindannyian a saj{t belső ritmusukra mozogtak. Most
végre kitombolhatt{k magukból a feszültséget. A forgó,
ugr{ndozó, vadul hadon{szó nők mindaddig ropt{k, míg
bírt{k erővel, és a hajnal közeledtével ki-ki ott aludt el,
ahol összerogyott.
A férfiak a pirkadat első fényeinél t{molyogtak elő Creb
szentélyéből. Keresztülbotork{ltak a t{boron,
megkeresték alvóhelyüket, és mély, {lomtalan alv{sba
zuhantak. Az ő szertart{suk egészen m{s jellegű volt,
mint az asszonyoké: sokkal visszafogottabb, ink{bb
befelé forduló, de legal{bb annyira izgalmas.
Mikor a nap felbukkant a hegygerinc fölött, Creb
előbicegett a barlangból, és végignézett az összevissza
heverő testeken. Egyszer régen kív{ncsis{gból megleste,
mit művelnek titkos szertart{sukon az asszonyok. Az
öreg var{zsló senkinek sem {rulta el, mit l{tott.
Megértette, hogy a nőknek időnként szükségük van r{,
hogy megszabaduljanak az {llandó feszültségtől. Noha a
férfiakat rendkívül izgatta, miért tal{lj{k ilyen kimerülten
asszonyaikat, a mogur nem vil{gosította fel őket. Tudta,
hogy ugyanolyan értetlenül néznék asszonyaik féktelen
t{nc{t, mint ahogy a nők se tudn{k elképzelni a mindig
oly nyugodt, kimért vad{szokat, amint térden {llva
hajlongnak a szellemek előtt.
Creb az alvóbőréhez bicegett, és leheveredett r{.
Önkéntelenül is Iz{ék felé pillantott. Mikor megl{tta a
javasasszony karj{ban szuszogó szőke kisl{nyt, melegség
j{rta {t. Vajon hogyan tudta ez az idegen gyerek ilyen
gyorsan belopni mag{t a szívébe? Zavarta, hogy Broud
rossz szemmel nézi Ayl{t. A mogur is észrevette, milyen
gyűlölettől izzó tekintettel méregette a l{nyt a fiatal
vad{sz, miut{n fölfedte a törzs előtt a gyerek totemét.
„Broud nem hagyja annyiban ezt a dolgot – sóhajtotta
mag{ban. – Nemhi{ba a gyapjas orrszarvú a
védőszelleme. Lehet, hogy b{tor, de túl büszke és
akaratos. Az egyik pillanatban megértő, kedves, a
m{sikban meg minden különös ok nélkül őrjöngeni kezd.
Remélem, nem fordul Ayla ellen.”
„Ne légy ostoba – csitította mag{t némi tűnődés ut{n. –
Hiszen Brun fia! Csak nem fog egy kisl{nnyal
hadakozni... Egykor majd ő lesz a vezér. Broud tegnaptól
férfi, és nagyon gyorsan meg kell tanulnia féken tartani
az indulatait, különben oda a tekintélye.”
Az öregember beburkolta mag{t a takaróba. Csak most
ébredt r{, mennyire f{radt. A földrengés óta {llandó
feszültségben élt; most végre kipihenheti mag{t. A
barlang az övék lett, a védőszellemeik is igent mondtak
r{. A var{zsló lehunyta szemét, nagyot {sított, és
hamarosan mély {lomba szenderült.

__7.__

Mikor először léptek be új sz{ll{sukra, a törzset mély

{hítat fogta el a barlang hatalmas méretei l{tt{n, {m
hamar hozz{szoktak, és attól kezdve természetesnek
vették. A régi barlang elvesztése és a hosszú v{ndorl{s
emléke fokozatosan elhalv{nyult. Minél jobban
megismerkedtek új otthonukkal, ann{l több előnyét
fedezték fel. Hamar beler{zódtak a szok{sos ny{ri
taposómalomba. Ilyenkor halmozt{k fel a téli élelmiszer-
tartalékot. Ezen a vidéken szerencsére minden bőséggel
termett.
A patakok vizében ezüstös pisztr{ngok surrantak: a
gyakorlottabbak ak{r kézzel is ki tudt{k fogni őket,
amikor a f{k vízbe lógó gyökerei közt vagy a szikl{k
{rnyék{ban pihentek. A folyókban hatalmas lazacok,
vörös és fekete ikr{val telt tokfélék vonultak. Ezeket az
{llatok szőréből font kötelekből csomózott vonóh{lókkal
kerítették kézre. Gyakran leballagtak a tengerpartra, és
nemsok{ra kitanult{k a tengeri halak horg{szat{t is. A
zs{km{nyt füstöléssel tartósított{k.
Kagylókat, csig{kat gyűjtöttek. Miut{n megették őket, a
h{zukból poharat, merőkanalat készítettek. A szikl{kon
mad{rtoj{st szedtek, és ha szerencséjük volt, egy-egy
pontosan dobott kő a fejük fölött köröző sir{lyt, alkat,
szul{t is leterítette.
Az asszonyok és gyerekek a ny{r sor{n begyűjtöttek
minden ehető növényt: gyökeret, magot, gyümölcsöt. A
gyógynövények vir{g{t, sz{r{t, levelét gondosan
kisz{rított{k és elrakt{k, hogy azt{n tea vagy fűszer
legyen belőle. A jegesedés következtében csökkent a
tengerek szintje. A törzs tagjai összelap{tolt{k a parton
lerakódott sót, és magukkal vitték a barlangba.
 A vad{szok hosszú porty{kra indultak. A füves
puszt{n hatalmas csord{k legelésztek. A síks{gra
időnként kimerészkedett a csaknem két méter magas
óri{sszarvas. A sztyepp szajgaantilopok ezreitől
hemzsegett. A szamarak és félszamarak a félsziget nyílt
térségén nyargal{sztak, míg rokonuk, az erőteljesebb
alkatú erdei ló a barlangot övező sűrűségben élt.
A síks{g és az erdő közt elterülő ligetes rész a
feketebarna foltos, görbe szarvú őstulkoknak adott
otthont. A gyapjas orrszarvú – ak{rcsak a döngő léptű
mamut –csup{n ősszel tévedt erre a vidékre. A ny{r túl
forró volt sz{m{ra, telente pedig nem tudta kikaparni a
füvet a mély hó alól. Sok {llat v{ndorolt ilyenkor a hideg,
{m sz{razabb területekre, és a többségük csak ny{ron
bukkant fel ismét.
Az erdős t{jon sz{mos nagyvad élt: j{vorszarvasok,
őzek, tar{ndszarvasok. A hegycsúcsok környékét
muflonok és kősz{li kecskék népesítették be. A madarak
közül a hófajdot szerették legink{bb. Késő ősszel h{lókat
feszítettek ki a mocsaras hegyi tavak színén, hogy
csapd{ba ejtsék a pihenni térő récéket és ludakat.
Az erdő és a síks{g rengeteg apró {llatnak adott
otthont. A vidra, a róka, a hermelin, a coboly, a
mosómedve, a vadmacska, a borz és m{s ragadozók
prémje meleget adott a hideg téli napokon.
Zs{km{ny{llataikat, a mókust, a mezei és üregi nyulat,
hódot, vakondot, pocoknyulat, lemminget,
óri{shörcsögöt az emberek is szívesen vad{szt{k.
 A vadaknak ez a hihetetlen bősége természetesen
odavonzotta a nagyragadozókat: a farkasokat, hiúzokat,
tigriseket, p{rducokat és a macskafélék kir{ly{t, az óri{s
termetű barlangi oroszl{nt. A maradékra barlangi hién{k
lestek. A vad{szok nemegyszer bukkantak a mindenevő
barnamedve nyom{ra, {m óri{s rokona, a kiz{rólag
növényekkel t{pl{lkozó barlangi medve nem j{rt a
környéken.
A föld gazdags{ga kimeríthetetlennek l{tszott
ekkoriban. Az ember az élővil{g elhanyagolható kis
szeletének sz{mított a fagyos gleccserek hajdanvolt
édenkertjében.
Ragyogó, kora ny{ri napra ébredtek. A f{k m{r
kibontott{k leveleiket. A növények üde, friss zöldben
pomp{ztak. A szertedob{lt csontok körül lusta
döglegyek döngtek. A tenger felől t{voli illatokat sodort
a szél. A susogó lombok imbolygó {rnyékot vetettek a
barlang előtti rétre.
Most, hogy elfoglalt{k új otthonukat, a mogurnak alig
akadt dolga. Néha rendezett egy-egy szertart{st a
vad{szok sz{m{ra, hogy sikerrel j{rjanak, esetleg valaki a
szellemek segítségét kérte, amikor megsérült vagy
megbetegedett. A vad{szok rendszerint porty{n j{rtak, és
az asszonyok többsége is velük tartott. Időnként több
napig t{vol maradtak. Ha zs{km{nyt ejtettek, az
asszonyok helyben tartósított{k a húst, mert így sokkal
könnyebben lehetett hazasz{llítani. A szikr{zó nap és a
puszt{n {llandóan ide-oda forgó szél gyorsan
megszikkasztja a sz{radni kitett, szeletekre v{gott húst.
A döglegyeket sz{raz fűből és tr{gy{ból rakott tűz
tartotta t{vol, nehogy beköpjék a készleteket. A teher
nagyobb részét természetesen az asszonyok cipelték
hazafelé.
Creb csaknem minden idejét Ayl{val töltötte. Miut{n
beköltöztek a barlangba, megkísérelte megtanítani őt a
törzs nyelvére. Az alapszavakat könnyen megtanulta, a
kézjeleket azonban nem sikerült megfejtenie. A var{zsló
ugyan megprób{lta megvil{gítani, mi célt szolg{lnak a
gesztusok, {m ezen a téren Ayla nem bizonyult
fogékonynak. Az öreg napokon {t törte a fejét, hogyan
értesse meg a l{nnyal a mozdulatok fontoss{g{t, de nem
sikerült dűlőre jutniuk. Ayla is csalódott volt.
Tudta, hogy valami lényegbev{gó dolog elkerüli a
figyelmét. Nagyon szeretett volna beszélgetni.
Mindeddig azonban csup{n a legalapvetőbb szavakat
sikerült elsaj{títania. Arra m{r r{jött, hogy a törzs tagjai
hosszú beszélgetéseket folytatnak egym{ssal, {m nem
értette, hogyan lehetséges, amikor alig néh{ny szót
haszn{lnak. Az volt a baj, hogy nem fogta fel a
mozdulatok jelentőségét. Noha l{tta, hogy a többieknek
{llandóan j{r a keze beszéd közben, azt hitte, ezek
csup{n a mondatokat kísérő önkéntelen mozdulatok.
Eszébe sem jutott, hogy a nyelv szerves alkotóelemei.
Amikor Creb r{ébredt, mi lehet a baj, először maga sem
akarta elhinni. De minél tov{bb töprengett rajta, ann{l
nyilv{nvalóbb lett sz{m{ra, hogy a kisl{ny nem érti: a
kézjelek ugyanolyan lényegesek, sőt esetenként
lényegesebbek, mint a szavak.
 – Ayla! – szólt oda neki, és intett, hogy kövesse. „Igen,
valószínűleg ez lesz a baj – folytatta a gondolatmenetet,
miközben gyorsan haladt előre a patak mentén futó
ösvényen. – Persze az is lehet, nincs elég esze hozz{."
Creb azonban elég régóta figyelte Ayl{t, és nem hitte,
hogy b{rmi gond lenne a fejével. Mindez persze nem
v{ltoztatott azon, hogy a l{ny nem érti a kézjeleket. A
mogur végül arra a következtetésre jutott, hogy sokkal
jobban kell hangsúlyozni azokat.
A törzsbeliek gyakran indultak errefelé, ha vad{szni
vagy gyűjtögetni mentek. A sok l{b időközben sim{ra
taposta az utat. Hamarosan a közeli, {rnyas tiszt{sra
értek. Creb ezt a helyet kedvelte legjobban. A tiszt{s
szélén magasodó ősöreg tölgy ki{lló gyökerei kitűnő
ülőhelyet kín{ltak. Itt sokkal könnyebben le tudott ülni,
mint ha a földre telepedett volna. A var{zsló r{mutatott a
tölgyre, jelezve, hogy kezdetét veszi a tanul{s.
– Tölgy – v{gta r{ vill{mgyorsan Ayla. Creb helyeslően
bólintott, majd a patakra mutatott.
– Víz – mondta a l{ny.
Az öregember újra bólintott, és most egy kézmozdulat
kíséretében ismételte a szót:
– Folyó víz. – A mozdulat és a szó imm{r a patakot
jelentette.
– Víz? – kérdezte tétov{n a kisl{ny. Az előbb jó volt a
szó, hiszen Creb bólintott. Akkor most miért kérdi újra?
Összeszorult a gyomra. Tudta, hogy az öregember
valamit akar tőle, {m nem tudott r{jönni, mi lehet az.
 Creb megr{zta a fejét. Nem! M{r sokszor megkísérelt
tov{bblépni a gyerekkel, ezen a ponton azonban rendre
kudarcot vallott. Újra prób{lkozott. Ezúttal a l{b{ra
mutatott.
– L{b – v{gta r{ Ayla.
– Igen – biccentett helyeslően a var{zsló. „Valahogy
meg kell tanítanom r{, hogy ugyanúgy l{ssa a
mozdulatokat, ahogyan hallja a szavakat" – gondolta.
Föl{llt, megfogta a kisl{ny kezét, és néh{ny lépést sét{lt
vele. Megismételte a mozg{s kézjelét, miközben újra meg
újra kimondta a szót: l{b.
– Mozgó l{b. J{r{s. – A l{ny feszülten figyelt. Igyekezett
r{jönni, mi az a hangsúlybeli eltérés, amit nem sikerül
kihallania.
– L{b? – kérdezte reszketve, biztos lévén benne, hogy
Creb nem ezt a v{laszt v{rja tőle.
– Nem, nem, nem! – r{zta meg a fejét a mogur.
Hangsúlyosan megismételte a mozdulatot, majd
megragadta a l{ny kezét, tettek együtt p{r lépést,
miközben a l{b{ra mutatott. A mogur a kétségbeesés
hat{r{n j{rt. Úgy érezte, sose érti meg a gyerek, mit akar
tőle.
Ayla szemét elfutotta a könny. L{b! L{b! Tudta, hogy a
megfelelő szót haszn{lja. „Akkor meg miért r{zza a fejét
az öreg? B{rcsak ne hadon{szna itt az arcom előtt. Mit
csin{lhatok rosszul?"
Creb nem adta fel. Tett néh{ny lépést, a l{ny l{b{ra
mutatott, és megismételte a kézjelet és a szót. Azt{n
elismételte újra, majd még egyszer. Megint és megint. A
l{ny lélegzetvisszafojtva figyelte. A var{zslóban felébredt
a remény. Vég nélkül mutatta a jelet, és ismételte hozz{ a
szót. Lehajolt, és mélyen a gyerek szemébe nézett.
Mozdulat, szó. Mozdulat, szó.
„Mit akarhat? Vajon mit v{r tőlem?" – erőltette az agy{t
a kisl{ny. Szerette volna megérteni az öreget. Tudta,
hogy valamit meg akar értetni vele. Tekintete szinte
megbabon{zva tapadt az előtte t{ncoló kézre. Hirtelen
beléhasított a felismerés: „A keze! Mindig ugyanazt a
mozdulatot ismétli a kezével..."
– L{b? – mondta, miközben tétov{n felemelte a karj{t.
– Igen! Ez az! – bólogatott élénken Creb, miközben
szünet nélkül hajtogatta:
– L{b. Mozgó l{b. J{r{s. Csin{ld a mozdulatot! Rajta!
Mozgó l{b! J{r{s!
A kisl{ny megprób{lta ut{nozni a kézjelet. Creb
élénken bólogatott. Végre megértette, mit v{r tőle!
Ayla l{zasan ismételte a szót és ut{nozta a mozdulatot.
Noha fogalma se volt, mit jelenthet, m{r tudta, hogy ezt
akarja tőle az öregember. Mikor m{r egész jól csin{lta,
Creb megragadta a karj{t, és elindult vele a tölgyfa
ir{ny{ba. Lépés közben megint a kisl{ny l{b{ra mutatott,
és megismételte a szó és mozdulat kettősét.
A gyerek arca felderült. Végre megvil{gosodott előtte
az összefüggés. Mozg{s l{bbal. Ezt akarja mondani! A
kézjel és a szó együtt j{r{st jelent. Szélsebesen j{rt az
agya. Csak most tudatosult benne, hogy a törzsbeliek
keze folyamatosan mozog, valah{nyszor beszélgetnek.
Lelki szemeivel l{tta maga előtt, amint Iza és Creb
egym{ssal szemben ül, egy-egy szót mondanak,
miközben a kezük úgy j{r, mint a motolla. Teh{t így
beszélgetnek? Így beszélnek egym{ssal? Ezért
haszn{lnak olyan kevés szót, mert a kezükkel jelzik a
mondat m{sik felét?
Creb leült. Ayla csillogó szemekkel {llt előtte.
– L{b – mondta, és vézna l{bacsk{ira mutatott.
– Igen – bólintott Creb, kív{ncsian v{rva a folytat{st. A
kisl{ny sarkon fordult, tett egy kis kört, megcsin{lta a
mozdulatot, és hozz{tette a „l{b" szót.
– Igen... igen! – ki{ltotta boldogan Creb. – Ez az!
Sikerült! Megértette!
A gyerek kis szünetet tartott, azt{n rohanni kezdett. Kis
kört tett a tiszt{son, majd visszaszaladt az öregemberhez,
és lihegve meg{llt előtte.
– Fut{s – mutatta a mogur a mozdulatot. Ayla feszülten
figyelt. Ez a kézjel nagyon hasonlított az előzőhöz, de
mégis különbözött tőle.
– Fut{s – ut{nozta kicsit bizonytalanul a var{zslót.
Tudja!
Creb megkönnyebbülten felsóhajtott. Ez a mozdulat
még a törzsbeli gyerekeknek is gondot okozott, {m a l{ny
elsőre felfogta a különbséget. Élénken bólogatott.
Csaknem leesett a fa gyökeréről, amikor Ayla az ölébe
ugrott és hevesen megölelte.
 Az öreg var{zsló gyorsan körülnézett. A törzs illemtana
csup{n a csal{di tűzhely mellett engedte meg az effajta
érzelemkitöréseket. De tudta, hogy kettesben vannak. A
félkarú ember {tölelte a gyereket, és közben olyan
boldognak érezte mag{t, mint addig soha.
Most, hogy végre megértette a kézjelek jelentőségét,
Ayla előtt egy új vil{g t{rta szélesre kapuj{t. A kisl{ny
könnyen tanult, és csaknem hal{los biztons{ggal
ismételte az öregember gesztusait. A mogur azonban
csak a fél kezét haszn{lta, így Iza vezette be a gyereket a
hétköznapi beszéd {rnyalataiba. Ayla gyorsan haladt.
Nagyon szenvedett attól, hogy nem tud szót érteni a
többiekkel, ezért éjjel-nappal tanult.
Ennek eredményeképp megelevenedett előtte a törzs
élete is. Feszülten figyelte a körötte élők mozdulatait, és
megprób{lta kital{lni, hogy miről beszélnek. Azok
először nem szóltak érte, hiszen gyereknek tekintették, de
ahogy múlt az idő, egyre több helytelenítő pillant{s
jelezte, zavarja őket a l{ny tolakodó viselkedése. A
b{mészkod{s ugyanolyan modortalans{gnak sz{mított,
mint a későbbi kultúr{kban a hallgatóz{s. Az illem azt
dikt{lta, hogy fordíts{k el a tekintetüket, amikor m{sok
beszélgetnek. A törzs sok{ig csendben tűrt, {m egy meleg
ny{ri éjszak{n kirobbant a botr{ny.
Esteledett. Mindenki behúzódott a barlangba. Most,
hogy elfogyasztott{k a közös lakom{t, ki-ki a saj{t
tüzénél melegedett. A barlang sz{j{n{l hatalmas m{glya
lobogott, hogy elűzze a rossz szellemeket, a ragadozókat
és a nyirkos éjjeli levegőt.
 Ayla a Creb területét jelző köveken belül ült, és a Brun
tüzénél folyó eseményeket b{multa. Broud nagyon dühös
volt. Most anyj{n és Og{n töltötte ki mérgét. Úgy
parancsolgatott nekik, mint b{rmelyik javakorabeli férfi.
Hajnalban kelt, és hosszú, f{rads{gos ór{kat töltött
nyomkereséssel, hogy elejtse a rók{t, amit Og{nak ígért.
Csakhogy elügyetlenkedte a cserkészést, és a vack{ról
felvert ragadozó szemvillan{s alatt eltűnt a bozótban.
Oga megértő viselkedése csak olaj volt a tűzre. Elvégre ő
a férfi, az ő tiszte lenne, hogy elnézze m{sok balfog{sait.
Az asszonyokat is kimerítette a nap. Ebra megkísérelte
befejezni a h{zimunk{t, de Broud {llandó követelőzése
miatt úgy érezte, sose fog a végére érni. Apró jelet adott
Brunnak. A vezér figyelmét természetesen nem kerülte el
fia viselkedése. Noha Broudnak jog{ban {llt
parancsolgatni, Brun úgy érezte, megértőbb lehetne az
asszonyokkal. Fölösleges {llandóan ugr{ltatni őket,
amikor m{r alig vonszolj{k magukat.
– Broud, hagyd békén az asszonyokat – mondta. –
Anélkül is van elég dolguk.
A fiatalember úgy érezte, ez volt az utolsó csepp a
poh{rban. Az apja r{pirít, és r{ad{sul épp Oga
jelenlétében. Felpattant, és h{trament egészen a terület
hat{r{t jelző kövekhez, és ekkor észrevette Ayl{t, aki
csöndesen figyelte őt. Nem sz{mított, hogy nem ismeri az
illemszab{lyokat; Broud képtelen volt elviselni, hogy a
kis betolakodó l{tta, ahogy az apja megdorg{lta, ak{r egy
gyereket. Legyőzte minden beidegződését, és egy hosszú,
gyűlölettől izzó pillant{st vetett a gyerekre.
 Creb pontosan tudta, mi történt Brun tűzhelyénél,
ugyanúgy, ahogy a többiekről is tudta, mikor mit
csin{lnak. Rendszerint nem törődött vele, de a mostani
eset, mint minden, ami kapcsolatban {llt Ayl{val,
fölkeltette a figyelmét. Tudta, milyen hatalmas
erőfeszítésébe került Broudnak, hogy legyőzve eddigi
beidegződéseit, nyíltan {tnézzen egy m{sik ember
tüzének területére. „Broud kimondottan ellenséges
érzelmeket t{pl{l a l{ny ir{nt – gondolta. – A gyereknek
meg kell tanulnia az illemszab{lyokat, méghozz{ a saj{t
érdekében/'
– Ayla! – förmedt r{ élesen. – Ne b{muld a többieket! A
kisl{ny nem értette a dolgot:
– Miért ne nézzem őket? – kérdezte.
– Ne figyeld őket – prób{lta Creb megmagyar{zni. –
Nem szeretik.
A mogur tiszt{ban volt vele, hogy Broud a szeme
sark{ból figyeli. A fiatal vad{sz még arra sem vette a
f{rads{got, hogy elrejtse örömét, amikor a var{zsló
megszidta a l{nyt. „Egyébként is túl sokat enged meg
neki – gondolta Broud. – Ha a mi tüzünknél élne,
megtanítan{m, hogy hol a nők helye a csapatban."
– Tanulni akartam – magyar{zkodott Ayla. Még mindig
nem értette, miért teremtette le Creb ilyen goromb{n.
A mogur természetesen nagyon jól tudta, miért figyeli a
l{ny a többieket. De előbb-utóbb úgyis illemet kell
tanulnia. Tal{n Broud is megenyhül ir{nta, ha l{tja, hogy
megszidj{k a b{mészkod{s miatt.
 – Ayla, ne nézd a többieket – mondta Creb szigorúan. –
Nem szabad. Ne feleselj, ha férfi szól hozz{d. Azt se
szabad. Legfőképp pedig, ne figyeld az embereket,
amikor azok a tüzüknél ülnek, mert azt végképp nem
szabad. Megértetted?
Creb nyersen beszélt, mert azt akarta, hogy a kisl{ny az
eszébe vésse a hallottakat. Szeme sark{ból l{tta, hogy
Broud elégedett arccal visszatér a tűzhöz, amikor az apja
mag{hoz inti.
Ayla teljesen összetört. Creb még sose beszélt vele ilyen
hangon. Azt hitte, nagyon örül neki, amiért ilyen
szorgalmasan tanulja a nyelvüket. Most meg azt mondja,
hogy ne figyelje az embereket. De akkor hogyan fogja
ellesni a szavakat? Szeme könnybe l{badt. Hangtalanul
sírni kezdett.
– Iza! – szólt Creb aggodalmasan. – Gyere ide! Valami
baj van Ayla szemével. – A törzsbeliek szeme csak akkor
könnyezett, ha valami belement, vagy szembetegségben
szenvedtek. A mogur még sose l{tott senkit b{nat{ban
zokogni. Iza azonnal odafutott a hív{sra.
– Nézd csak: könnyezik a szeme. Lehet, hogy szikra
pattant belé. Jobb lesz, ha megvizsg{lod.
Iza bólintott. Felhúzta a gyerek szemhéj{t, és tüzetesen
megvizsg{lta, {m semmit sem tal{lt.
– F{j a szemed? – kérdezte.
– Nem, nem f{j – felelte Ayla. Nem értette, miért
aggódnak ennyire, de hirtelen r{ébredt, hogy törődnek
vele, még ha Creb meg is szidta az imént.
 – Iza, miért lett dühös r{m Creb? – szipogta.
– Meg kell tanulnod bizonyos dolgokat – magyar{zta
komoly hangon Iza. – Udvariatlans{g figyelni m{sok
tüzét, és nézni, hogy miről beszélnek. Ha egy férfi szól
hozz{d, süsd a földre a tekintetedet – mutatta a
javasasszony. – Ne kérdezz vissza. Csak a
kisgyerekeknek szabad b{mészkodniuk. Ahhoz m{r
nagy vagy. Megharagszanak r{d, ha b{mulod az
embereket.
– Creb dühös r{m? M{r nem törődik velem? – tört ki a
kisl{nyból a zokog{s.
Iza csod{lkozva figyelte a könny{radatot.
Megsimogatta Ayl{t, és mélyen a szemébe nézett.
– Dehogynem törődik veled – nyugtatgatta a gyereket.
– Hiszen tanítani akar téged. De nem csup{n a törzs
nyelvét kell elsaj{títanod, hanem a szok{sainkat is. –
[tölelte a kisl{nyt, és ringatta, míg Ayla kisírta mag{t.
Amikor a gyerek megnyugodott, a javasasszony puha
bőrrel megtörölte a szemét, és újból megvizsg{lta, hogy
megbizonyosodjék róla, nincs semmi baj.
– Mi van a szemével? – kérdezte Creb. – Beteg?
– Azt hitte, hogy m{r nem szereted. Úgy gondolta,
dühös vagy r{. Valószínűleg emiatt könnyezett. Tal{n a
kék színű szem gyengébb, mint a miénk. Nem l{ttam,
hogy b{rmi baja lenne, és ő is azt mondta, nem f{j. A
szomorús{gtól könnyezett a szeme.
– A szomorús{gtól? – kérdezte Creb. – Olyan szomorú
lett, hogy megbetegedett a szeme?
 A férfi megdöbbent. Felkavarta, amit Iz{tól hallott.
Agy{ban egym{st követték a gondolatok. Vajon beteg
lenne? Egészségesnek l{tszik, de... még senkit se l{tott,
aki beteg lett volna attól, mert azt hiszi, hogy nem
szeretik – hogy ő nem szereti. Húg{t kivéve mindeddig
senki nem szerette. Féltek tőle. Tisztelték és felnéztek r{.
De soha senki nem könnyezett azért, hogy ő, hogy éppen
ő szeresse. „Tal{n mégiscsak Iz{nak van igaza –mondta
mag{ban –, noha jól l{t, gyönge a szeme. Valahogy meg
kell értetnem vele, hogy musz{j betartania az
illemszab{lyokat. Ha {llandóan megszegi a törzs
törvényeit, Brun előbb-utóbb kiz{rja a csapatból.
Megteheti, hiszen a hatalm{ban {ll. Mindez azonban nem
jelenti azt, hogy nem szeretem. Épp ellenkezőleg: nagyon
is szeretem!"
Ayla lassan odacsoszogott az öregemberhez, és a földre
sütötte a tekintetét. Azt{n lassan felemelte könnyben
úszó szemét:
– Nem b{mészkodom többé – mondta. – Ugye, nem
haragszol m{r r{m?
– Nem vagyok dühös r{d – felelte a mogur. – De most
m{r te is a törzshöz tartozol. Nemcsak a nyelvünket kell
megtanulnod, hanem a szok{sainkat is. Megértetted?
– Ugye, nem küldesz el? Szeretsz még? – kérdezte a
l{ny.
– Szeretlek – v{laszolta Creb.
A kisl{ny elmosolyodott, és az öregember ölébe
telepedett. Szorosan hozz{bújt.
 A mogurt mindig érdekelték a gyerekek. Csak nagyon
ritk{n fordult elő, hogy a törzs nem értett vele egyet,
amikor felfedte egy gyerek totemét. A többiek azt hitték,
hogy mindez Creb var{zserejének köszönhető, pedig a
siker kulcsa az volt, hogy a var{zsló születésüktől fogva
figyelemmel kísérte a gyerekeket. Nemegyszer l{tta,
hogy a férfiak és nők ugyanúgy dajk{lj{k a kisdedeket, ő
maga azonban még senkit se tartott így a karj{ban.
A kisl{nyt kif{rasztott{k a lelkében dúló érzelmek.
Elszenderedett a var{zsló ölében. Mellette biztons{gban
érezte mag{t. Egy m{sik férfi helyét töltötte be a
szívében, azét, akire m{r nem is emlékezett: csup{n
{lmaiban tért vissza hozz{. Creb megsimogatta az ölében
szuszogó gyereket. Akkor se szerethette volna jobban, ha
vér szerint is az övé.
Gyerekkor{ban volt utolj{ra ilyen boldog. Attól félt
csup{n, hogy Iza születendő gyermeke fiú lesz. Ha fia
születik, azt egy vad{sznak kell nevelnie. Creb
mindennap kérte a szellemeket, hogy Iza ne fiút szüljön,
ennek ellenére ott motoszk{lt benne a bizonytalans{g.
Ahogy telt az idő, Creb gyöngéd türelme és Ayla
kitart{sa lassan meghozta a gyümölcsét. A l{ny nem
csup{n a törzs nyelvét saj{tította el, hanem a szok{sait is.
Az, hogy el kell fordítania tekintetét a többiekről, mert
csak így kerülhető el, hogy ne hallgassa ki
beszélgetésüket, csak az első volt a r{ v{ró leckék
sor{ban. Sokkal nehezebben tanulta meg elfojtani
természetes kív{ncsis{g{t, és leplezni nevelőszülei ir{nt
érzett rajongó szeretetét, hogy ne lógjon ki a törzs
asszonyainak és l{nyainak sor{ból.
Iza és Creb szintén nagyon sokat tanult. R{jöttek, hogy
amikor a gyerek kivillantja fogait, és közben különös
hangokat hallat, nem fenyeget senkit, csup{n örömét
fejezi ki vele. Sok{ig aggódtak amiatt, hogy a gyerek
könnyezik, amikor szomorú. Iza végül úgy döntött, hogy
ez valószínűleg a gyerek vil{gos szemével függ össze, és
nagyon kív{ncsi volt, hogy minden idegen ilyen-e, vagy
egyedül Ayla könnyezik.
A kisl{ny viszonylag ritk{n sírt. Ha pityergett,
mindenki őt b{multa, úgyhogy igyekezett fegyelmezni
mag{t. Nemcsak azért, mert ilyenkor az a két ember, akit
legjobban szeretett, teljesen kétségbeesett, hanem mert a
törzsbeliek sohasem sírtak. Ayla minden{ron be akart
illeszkedni, és a könnyek kiemelték, hogy m{smilyen,
mint a többiek. A törzs lassanként befogadta, {m még
mindig gyanakodva figyelték különcségeit.
Ayla nemsok{ra mindenkit megismert. A férfiak is
kív{ncsiak voltak r{, {m méltós{gukon aluli lett volna,
ha érdeklődést mutatnak egy kisl{ny ir{nt. Ő ugyanúgy
nem vett tudom{st róluk, ahogy azok se róla. Brun ugyan
több időt szentelt neki, mint a többiek, de rezzenéstelen
arca megrémítette a gyereket. Sokkal merevebb volt
Crebnél. Ayla {lm{ban se gondolta volna, hogy
félelmetesebbnek tartsa a mogurt, mint a főnököt, és
{ltal{nos csod{lat t{rgya, hogy ő maga milyen közel
került a var{zslóhoz. A kisl{ny Broudot kedvelte a
legkevésbé. A fiatal vad{sz szinte mindig gonoszul
pillantott r{.
Először az asszonyokhoz került közel. Ideje jav{t velük
töltötte. Iza időnként elvitte mag{val gyógyfüvet
gyűjteni, de azért neki is együtt kellett dolgoznia a törzs
asszonyaival. Ayla kezdetben csak ott tébl{bolt köröttük,
és nézte, hogyan nyúzz{k meg az {llatokat, tartósítj{k a
húst, készítik ki a prémet, fonnak h{lót, kosarat,
gyékényszőnyeget, form{znak agyagedényeket és
főznek. Amikor azonban l{tt{k, hogy a l{ny valóban
tanulni szeretne, megmutattak neki néh{ny egyszerűbb
műveletet.
Noha nem volt olyan erős, mint a törzsbeliek, meglepő
kézügyességről tett tanúbizonys{got. Gyerek létére egész
jól font kosarat, hasított egyforma hosszú és széles
szíjakat. Hamarosan összemelegedett Ik{val. A
fiatalasszony megengedte, hogy időnként foglalkozzon
Borggal, amikor l{tta, hogy a kisl{nyt érdekli a gyerek.
Ovra nemigen {llt szóba senkivel, {m Ayl{val ő is, Uka is
kedvesen b{nt. Mivel hozz{ hasonlóan elveszítették
rokonaikat a földrengés sor{n, sorsközösséget éreztek
vele. [m a kisl{nynak nem akadt j{tszót{rsa.
Noha az ünnepség előtt úgy l{tszott, összemelegednek
Og{val, a serdülőfélben lévő l{ny fokozatosan elhúzódott
tőle: túls{gosan kötődött Broudhoz. Hab{r a jövevénnyel
megoszthatta gyermeki gondjait, és sorsuk is
hasonlóképp alakult, nem tehetett úgy, mintha nem
venné észre Broud Ayla ir{nti ellenszenvét. Ink{bb
kerülte h{t a l{nyt, hiszen azt remélte, hogy egyszer majd
Broud felesége lesz. Csak akkor beszélgetett vele, amikor
együtt dolgoztak. Miut{n közeledési kísérletei rendre
z{tonyra futottak, Ayla is felhagyott a prób{lkoz{ssal.
Mióta az asszonyok közt töltötte a napot, Ayla
beszédkészsége gyorsan javult. Még mindig élénken
figyelte a többieket, de m{r megtanulta, hogyan teheti ezt
feltűnés nélkül.
Egy napon észrevette, hogy Ika feltűnően sokszor
mutatja Borgnak ugyanazt a kézjelet. Amikor a kisfiú
végre megismételte, nagyon megörült, és eldicsekedett
vele a többi asszonynak is. Ayla megfigyelte, hogy Vorn
ezzel a kézjellel szólítja meg Ag{t, és Ovra is mindig ezt
haszn{lja, amikor Uk{val beszél.
Amikor aznap este valamit kért Iz{tól, Ayla
szégyenkezve b{r, de a frissen ellesett jelet haszn{lta. A
javasasszony szeme elkerekedett:
– Creb – kérdezte elhűlten –, te tanítottad neki, hogy
any{nak szólítson?
– Nem, Iza – r{zta meg a fejét a mogur. – Ha tudja,
biztosan mag{tól tanulta.
Iza a gyerekhez fordult:
– Mondta valaki, hogy így szólíts?
– Nem, any{m – felelte Ayla, ugyanazzal a
kézmozdulattal.
Noha a kisl{ny nem volt egészen biztos benne, mit
jelent a gesztus, arra r{jött, hogy a gyerekek az anyjuk
sz{m{ra tartj{k fönn. B{r agy{ból a katasztróf{t követően
kitörlődtek a csal{dj{ra vonatkozó emlékek, a szíve nem
felejtett. Iz{ban megtal{lta azt, akit elveszített.
A javasasszony torka elszorult:
– L{nyom – suttogta, és mag{hoz ölelte a gyereket.
Azut{n a mogurhoz fordult: – Kezdettől fogva tudtam,
hogy Ayla az én gyermekem. A szellemek nekem adt{k,
Creb. Emlékszel, mikor erről beszéltem neked?
A var{zsló nem vitatkozott. „Lehet, hogy Iz{nak igaza
van" – gondolta.
Ettől kezdve Ayl{t ritk{bban gyötörték rém{lmai, hab{r
néha még elő-előjöttek. Az egyikben a szűk hasadékban
igyekezett elkerülni a feléje tapogatózó hatalmas
mancsokat. A m{sikban hirtelen megindult alatta a föld.
Ilyenkor azon a furcsa nyelven sikoltozott, amit m{r csak
{lm{ban haszn{lt. Egy idő múlva nem is emlékezett az
{lomképekre, de ébredés ut{n elhagyatottnak és
kitaszítottnak érezte mag{t.
Gyorsan elrepült a rövid, forró ny{r. Csípőssé v{ltak a
reggelek. A f{k zöldje vörösre és s{rg{ra v{ltozott. A dér
hajnalonta fehérbe vonta a t{jat. Megérkeztek a szűnni
nem akaró, nehéz őszi esők. Az erdő elhullatta lombj{t.
Az {gak csupaszon nyúltak a magasba, csak egy-két
megmaradt levél {rv{lkodott rajtuk. Néh{ny enyhe nap
ugyan visszacsempészte még a ny{r emlékét, de a jeges
szelek a küszöbön {lló tél leheletét hozt{k magukkal.
A törzs a barlang előtt szorgoskodott. Élvezték a nap
melegét. Az asszonyok a puszt{n gyűjtött gabonaféléket
tisztogatt{k. A széles kosarakba rakott kal{szokat
feldobt{k a levegőbe. A szél mag{val sodorta a pelyv{t,
míg a súlyosabb magok visszahullottak a kos{rba. Iza
Ayla mögött {llva ir{nyította a kisl{ny kezét, hogy a
magok ne szóródjanak szét, amikor a magasba dobja
őket.
A kisl{ny érezte a h{t{n az asszony kemény,
előredudorodó has{t, és azt a hirtelen összehúzód{st is,
ami ut{n Iza meg{llt és abbahagyta a munk{t. Röviddel
azut{n, hogy Iza otthagyta őket, Ebra és Uka ut{nament
a barlangba. A gyerek nyugtalan pillant{st vetett a
beszélgető férfiakra. Azt hitte, nemsok{ra
visszaparancsolj{k a h{rom asszonyt, hiszen rengeteg
munka v{rt még r{juk. De a férfiak valamiért különösen
engedékenynek bizonyultak. Ayla úgy döntött,
kihaszn{lja a helyzetet, és a h{rom nő ut{n osont.
Iza az alvóhelyén feküdt, Ebra és Uka közrefogt{k.
„Vajon miért pihent le Iza napközben? – szorult össze
Ayla szíve. – Lehet, hogy beteg?" Iza észrevette a l{ny
aggódó pillant{s{t, és intett neki, hogy semmi baj, {m ez
cseppet sem nyugtatta meg a gyereket. Mostanra eleget
tudott ahhoz, hogy l{ssa Uka és Ebra testtart{s{n a
feszültséget. Úgy döntött, mindaddig itt marad, amíg
meg nem tudja, mi történt, és Iza l{b{hoz telepedett.
Estefelé Ika és Aga is {tjött. Mindketten magukkal
hozt{k a gyereküket, és a szoptat{s ideje alatt is Iz{val
maradtak. Oga és Ovra aggodalommal vegyes
kív{ncsis{ggal nézegette a javasasszonyt. B{r Uka l{nya
még nem ment férjhez, m{r eladósorban volt, Og{ról
pedig mindenki tudta, hogy mihelyst eljön az ideje,
Broud asszonya lesz. Mindkettőjüket nagyon érdekelte,
mi történik Iz{val.
Az asszonyok nem sokkal ezut{n elsz{llingóztak,
hiszen el kellett készíteniük a vacsor{t, de Uka
mindvégig a javasasszony mellett maradt. Ebra és Oga
főzés közben is oda-odapislantott. Ebra ugyanúgy
kiszolg{lta Crebet, mint ahogy Broudot és Brunt, azut{n
Iz{nak, Uk{nak és Ayl{nak is hozott ennivalót. Ovra
elkészítette anyja férjének vacsor{j{t, de amikor Grod
{tsét{lt Brun és Creb tüzéhez, Og{val együtt visszatért,
és leült Ayla mellé.
Iza csup{n egy kis te{t ivott. Ayla sem kív{nta az ételt,
csak tessék-l{ssék turk{lt a t{nyérban. Agy{ban egym{st
követték a gondolatok. „Mi baja lehet Iz{nak? Miért nem
kelt fel, hogy elkészítse Creb vacsor{j{t? Vajon miért nem
jön ide a mogur, hogy a szellemek segítségét kérje a
gyógyul{shoz? Miért üldögél Brun mellett, mintha mi
sem történt volna?"
Iza homlok{n kiütközött a veríték. Egyre gyorsabban
lélegzett, és erősen szorította a mellette ülő asszonyok
kezét. A törzs valamennyi tagja vele virrasztott ezen az
éjszak{n. A férfiak Brun tüze köré gyűltek, és l{tszólag
elmerülten vitatkoztak valamin, de egy-egy akaratlan
pillant{suk el{rulta, hogy valój{ban mi foglalkoztatja
őket. Az asszonyok időnként odamentek Iz{hoz, kicsit
maradtak, majd visszatértek a tüzükhöz. Most, hogy új
életet készült vil{gra hozni, lélekben valamennyien vele
tartottak.
 Réges-rég lesz{llt az est. Azt{n egyszer csak v{ratlanul
nyüzsögni kezdtek az asszonyok. Ebra egy bőrt terített a
földre, míg Uka segített Iz{nak felguggolni. A
javasasszony mélyeket lélegzett, megfeszítette hasizm{t,
majd felsikoltott a f{jdalomtól. Ayla Oga és Ovra között
ült. Reszketett a félelemtől. A két nő együtt nyögött és
sóhajtozott Iz{val. Az asszony mély lélegzetet vett, és
összeszedte minden erejét. Megjelent a gyerek
koponyateteje. Újabb izomszaggató nyom{s következett,
és a csecsemő feje napvil{gra került. A folytat{s m{r
sokkal könnyebb volt. Ebra m{r be is csomagolta a
kisdedet. Iza még kipréselte mag{ból a méhlepény
maradék{t, majd kimerülten a földre roskadt.
Ebra megtisztogatta a gyerek sz{j{t, és a has{ra fektette
az újszülöttet. Finoman megpaskolta a csecsemő h{t{t, és
egy pillanat múlva hangos visít{s jelezte az első
lélegzetvételt. Ebra csomót kötött a köldökzsinórra, és a
magasba emelte a kicsit, hogy Iza is l{thassa. Azut{n
visszament a saj{t tüzéhez, hogy bejelentse a sikeres
szülést, és közölje a gyerek nemét a férjével. Leült Brun
elé, tekintetét a földre szegezte, és csak akkor nézett fel,
amikor a főnök megérintette a v{ll{t.
-Lgj-

__8.__

– Szomorúan jelentem – mondta Ebra a sajn{lkoz{s

kézjelét haszn{lva –, hogy Iza gyermeke l{ny.
 De senki sem fogadta leverten a hírt. Brun
megkönnyebbült, noha ezt sose vallotta volna be. Creb
ötlete, miszerint ő gondoskodik Ayl{ról és a húg{ról,
v{rakoz{son felül sikerült. Nem szívesen v{ltoztatott
volna a mostani berendezkedésen. A mogur valóban
nagyon ügyesen tanította a kisl{nyt. A gyerek nemcsak a
törzs nyelvét saj{tította el, hanem a szok{saikat is.
Creb a legszívesebben ugr{ndozott volna örömében.
Életében először tapasztalta meg, mit jelent, ha egy
kisgyerek bízik benne és szereti. Az, hogy Iz{nak l{nya
van, azt jelentette, hogy tov{bbra is együtt maradhatnak.
Iza is fellélegzett. Örült, hogy minden különösebb baj
nélkül lezajlott a szülés. Sok asszonynak segédkezett m{r
életében, és tudta, hogy túl öreg az első gyerek
szüléséhez. Némelyek belebetegedtek, m{sok bele is
haltak a szülésbe. A csecsemőkre szintén sz{mtalan
veszély leselkedett. A javasasszony úgy vélte, a gyerekek
feje túl nagy a nők szülőcsatorn{j{hoz képest. Ennek
ellenére sokkal jobban aggasztotta a gyermek neme, mint
az esetleges nehézségek. A bizonytalan jövő miatti
aggód{s szinte elviselhetetlen terhet jelentett a
törzsbeliek sz{m{ra.
Iza az {gy{n hevert. Uka puha nyúlszőrbe takarta a
csecsemőt, és az anya karj{ra helyezte. Ayla nem
mozdult. Sóv{rgó pillant{st vetett a javasasszonyra. Iza
észrevette, és mag{hoz intette.
– Gyere ide – mondta. – Szeretnéd l{tni a bab{t? Ayla
szégyenlősen bólintott:
– Igen.
 A javasasszony kibontotta a takarót, hogy a l{ny
szemügyre vehesse a csecsemőt. A kicsi fejét barna pihe
borította. Hogy nem takarta haj, még feltűnőbb volt a
vastag nyakszirti dudor. A gyerek feje kerekebbnek tűnt,
mint a felnőtteké, mert még nem fejlődött ki a vastag
szemöldökeresz. Ayla kinyújtotta a kezét, és óvatosan
megsimogatta a csecsemő arc{t. A gyerek ösztönösen felé
fordult. Ajkai mozogtak, mintha szopna.
– Csod{latos – suttogta a kisl{ny. – Beszélni akar? –
kérdezte, amikor az újszülött megmozdította apró kezét.
– Még nem, de nemsok{ra m{r fog. Te is segíthetsz
ebben.
– Jó – bólintott komolyan a l{ny. – Meg fogom tanítani
r{, ahogy te és Creb tanítottatok engem.
– Tudom – felelte Iza, és újból betakargatta a kicsit. Míg
Iza aludt, l{ny mindvégig a közelben maradt.
Ebra becsomagolta a méhlepényt a szülés kezdetén e
célra odakészített bőrbe, és eldugta egy sarokba, míg Iza
annyira meg nem erősödik, hogy kimenjen, és el{ssa
valahov{, amikor senki se l{tja. A holtan született
gyerekeket a méhlepénnyel együtt temették el. A törzs
ilyenkor sose beszélt többé az eseményről, és az anya se
mutatta ki f{jdalm{t, {m jó ideig mindenki nagyon
kedvesen b{nt vele.
Ha a gyerek valamilyen rendellenességgel született,
jóval keservesebb feladat v{rt az any{ra. A nyomorék
csecsemőket csak a legritk{bb esetben hagyt{k életben. A
l{nyokat mindig megölték. A fiúk esetében csak akkor
tettek kivételt, ha elsőszülött volt, és az apa kérte erre a
főnököt. Ilyenkor hét napon {t v{rtak, hogy életben
marad-e. A törzs törvényei szerint a gyerekek hét nap
ut{n nevet kaptak, és befogadt{k őket.
Annak idején Creb életének első p{r napja is
bizonytalans{gban telt. Anyja csaknem belehalt a
szülésbe, férje a törzs feje volt, így csup{n rajta {llt a
döntés. De ink{bb az anya miatt hat{rozott úgy, hogy
életben maradhat a gyerek. A csecsemő mozdulatain
l{tszott, hogy súlyosan megsérült a szülés sor{n. Az
asszony rengeteg vért veszített, maga is a hal{l szélén
{llt. A férje nem parancsolhatta meg neki, hogy tegye ki a
gyereket. Ilyen esetekben a javasasszonyra bízt{k ezt a
feladatot, {m a javasasszony ezúttal az anya volt. A vezér
teh{t nem vette el tőle a gyereket, noha senki sem
remélte, hogy életben marad.
Anyja teje nagyon nehezen indult meg. Az első időkben
egy m{sik asszony t{pl{lta. Így kezdődött a mogur élete,
aki később a nemzetség leghatalmasabb var{zslója lett.
A var{zsló és Brun felkeltek, és lassan Iz{hoz ballagtak.
Brun jelt adott, mire Ayla gyorsan arrébb ment, {m
szeme sark{ból tov{bb figyelte az eseményeket. Iza
felült, kitakarta a gyereket, és Brun felé nyújtotta. Közben
gondosan ügyelt, nehogy a férfiakra nézzen. A két férfi
szemügyre vette a csecsemőt. A kicsi hangosan
tiltakozott, amiért elvették az anyj{tól, és kitakart{k
ebben a hidegben. Creb és Brun ugyancsak ügyelt r{,
nehogy a javasasszonyra tévedjen a tekintetük.
 –A gyerek egészséges. – Brun mozdulata
kinyilatkoztat{snak sz{mított. – Az anyj{val maradhat.
Ha túléli a névad{s napj{t, a törzs tagja lehet.
Noha Iz{nak nem kellett attól félnie, hogy Brun
kitaszítja a l{ny{t, megnyugtatta a törzs vezetőjének
ítélete.
Az elkövetkező hét napban az újdonsült anya nem
hagyhatta el csal{dja tűzhelyét, kivéve azt a rövid
időszakot, amíg el{sta a méhlepényt, illetve amikor
könnyített mag{n. A törzs többi tagja nem létezőnek
tekintette a gyereket, hab{r az asszonyok gyakran hoztak
Iz{nak egy kis ennivalót, és ilyenkor nem {llt{k meg,
hogy futó pillant{st ne vessenek az újszülöttre.
Iza szoptat{ssal és a gyerek ell{t{s{val töltötte a hetet.
Amikor elf{radt, lepihent. Közben újra {trendezte a
tartalék élelmiszert, a gyógyfüveket, rendbe rakta a
derékaljakat, hiszen ezentúl m{r négyen ültek a tűznél.
A mogur, helyzetéből fakadóan, az egyik legjobb helyet
kapta a barlangban, elég közel a bej{rathoz, hogy
elegendő fényt és meleget kapjanak, de mégsem annyira,
hogy a hideg téli szél gondot jelenthessen. Egy kiugró
szikla még külön is óvta őket a huzattól. Creb ízületi
gyullad{sa ismét kiújult, ezért Iza úgy intézte, hogy az
öreg vacka a legvédettebb sarokba kerüljön. A földet friss
szén{val borította.
Creb alvóhelye mellett két, bőrökkel letakart derékaljat
csin{lt. Ezek a bőrök napközben felsőruhaként
szolg{ltak. A mogur természetesen medvebőrt haszn{lt.
A javasasszony a szajgaantilop prémjével takarózott.
Ayla alvóhelyét egy hóp{rduc bund{ja takarta. Az {llat
elhagyta szok{sos, hegyvidéki vad{szterületét, és a
barlang közelében porty{zott. Goov belebotlott,
megküzdött vele, és a mogurnak aj{ndékozta a pettyes
szőrmét.
A törzsbeliek közül sokan viselték totem{llatuk fog{t,
karm{t, esetleg bund{j{t. Creb úgy gondolta, hogy a
hóp{rduc prémje szerencsét hoz majd Ayl{nak. Igaz,
nem ez a ragadozó a védőszelleme, de meglehetősen
közeli rokona. R{ad{sul nem valószínű, hogy a vad{szok
barlangi oroszl{nt hozzanak haza. A hatalmas
nagymacska csak ritk{n hagyta ott a rón{t. Szinte kiz{rt,
hogy a barlangbeliekre t{madjon, és biztosan nincs olyan
vad{sz, aki nyomós ok nélkül összemérné vele az erejét.
Iza nem sokkal a szülés előtt fejezte be a bőr kikészítését
és varrta meg a kisl{ny téli l{bbelijét. Ayla el volt
ragadtatva, amikor megl{tta, mit kapott. Minden
alkalmat megragadott, hogy kimehessen, és mag{ra
ölthesse új ruh{j{t.
Iza citvermagte{t készített mag{nak. Ez a szer
serkentette a tejelv{laszt{st, és csökkentette a f{jdalmas
méhösszehúzód{sokat. A hosszú, keskeny leveleket és az
apró, zöld vir{gokat még a ny{r folyam{n gyűjtötte. A
bej{rat felé pillantott; Ayl{t kereste. Az asszony ki akart
menni, hogy el{ssa az {t{zott bőrdarabot, amit a szülést
követő napokban haszn{lt, éppen úgy, mint a havi
vérzése idején. Szerette volna, ha a kisl{ny vigy{z a
gyerekre, amíg elintézi ezt az ügyet.
 Ayla a patak mentén kóborolt. Apró, kerek köveket
keresett. Iza p{r napja azt mondta, hogy szeretne néh{ny
főzőkövet szedni, mielőtt befagy a patak. A kisl{ny úgy
gondolta, meglepi velük. Most a parton bókl{szott, és
megfelelő méretű kavicsok ut{n kutatott. Amikor
elf{radt, felpillantott, és az egyik bokor alj{n kicsike,
vil{gos szőrcsomón akadt meg a tekintete. Odafutott.
Félrehajtotta a csupasz {gakat, és csod{lkozva nézett a
földön lapuló süldő nyúlra. Az {llat l{ba eltörött, ezért
nem menekült el, mikor a gyerek közeledett.
A sebesül {llat félholt volt a kimerültségtől és
szomjús{gtól. Zakatoló szívvel meredt a l{nyra, mikor az
végigsimította puha szőrét. Egy süldő farkas vette
üldözőbe, de sikerült kiszabadítania mag{t. Mielőtt a
ragadozó újra a nyom{ba szegődhetett volna, az
anyafarkas gyülekezőt fújt. A kölyök nem lehetett igaz{n
éhes, mert azonnal engedelmeskedett anyja hív{s{nak. A
nyúl mozdulatlann{ dermedt, remélve, hogy üldözője
nem veszi észre. Törött l{ba annyira f{jt, hogy még a
patakig sem tudott elvergődni. Mire Ayla r{tal{lt, m{r
teljesen elhagyta az ereje.
A kisl{ny fölvette a hal{lra rémült {llatot, és szorosan
mag{hoz ölelte. Iza kisbab{j{t is l{gy nyúlszőrbe
csavarva tartott{k: ez egy kicsit olyan volt, mintha az ő
gyereke lenne. Leült a földre, ringatta, becézte. Hirtelen
észrevette, hogy a h{tsó l{ba csupa vér, és furcs{n
kicsavarodott. „Szegény kicsikém – gondolta a l{ny –,
biztosan nagyon f{j a l{ba. Tal{n Iza meg tudja
gyógyítani, hiszen engem is ő mentett meg/' Elfelejtette,
hogy eredetileg főzőkövekért jött. Fölugrott, és a sebesült
{llattal a karj{ban hazaszaladt.
Iza épp szundik{lt, mikor Ayla felbukkant a barlang
bej{rat{ban. Azonnal felriadt: megismerte a gyerek
lépteit. A kisl{ny leguggolt elé, és felé nyújtotta a nyulat.
Iza időnként maga is segített a sebesülten tal{lt {llatokon,
arra azonban még sose vetemedett, hogy b{rmelyiket is a
törzs barlangj{ba vigye.
– Ayla, {llatokat nem szoktunk a barlangba hozni –
mondta szigorúan.
A kisl{ny arca elfelhősödött. Szomorúan lehajtotta a
lejét, és a nyulat mag{hoz ölelve megindult kifelé. Nagy,
kék szemét elborított{k a könnyek. Iza l{tta, mennyire
csalódott, és ut{naszólt:
– Tudod mit, mutasd meg, ha m{r id{ig hoztad.
Megvizsg{lom.
Ayla szeme felragyogott. Újra leguggolt, és odaadta a
nyulat a javasasszonynak.
– Ez az {llat szomjas. Hozz neki vizet – jelezte Iza.
Ayla fogott egy csészét, és csurig töltötte a földön {lló
edényből. Iza közben néh{ny gallyból sínt faragott, és
p{r frissen hasított bőrszíjjal rögzítette a nyúl l{b{t.
– Fogd az edényt, és töltsd újra tele. M{r alig van benne
– utasította a gyereket. – Melegíts néh{ny követ, hogy
felforraljuk a vizet. Ki kell tisztítani a sebeket –mondta,
miközben felpiszk{lta a tüzet. Ayla beletette a
főzőköveket, azut{n kiszaladt a tavacsk{hoz, és
telimerítette az edényt. A nyúl közben mag{hoz tért a
víztől, amit a kisl{ny adott neki, és vígan r{gcs{lta az
Iz{tól kapott sz{raz füvet.
Creb meglepődött, amikor visszatért, és l{tta, hogy
Ayla egy nyulat tart a karj{ban, és ugyanúgy ringatja,
mint Iza a gyermekét. Persze azonnal észrevette a kötést
az {llat l{b{n. Kérdő pillant{st vetett Iz{ra, aki alig
észrevehetően megvonta a v{ll{t:
– Mit tehettem volna? – kérdezte hangtalanul. Míg a
gyerek az {llattal bab{zott, Creb és a javasasszony
kézjelekkel beszélgetett:
– Miért hozta a nyulat a barlangba? – kérdezte a mogur.
– Mert megsérült. Szerette volna, ha meggyógyítom.
Nem tudta, hogy nem szoktunk {llatokat hozni a
barlangba. De nem hiszem, hogy b{rkinek is {rtana ezzel.
Szerintem megszólalt benne a javasasszonyok ösztöne. –
Iza kis szünetet tartott. – Erről m{r régóta beszélni
akarok veled. Tudod, hogy nem túl vonzó teremtés.
Creb Ayl{ra pillantott.
– Igaz. Nagyon kedves, de cseppet se szép – vallotta be.
– De mi köze mindennek a nyúlhoz?
– Mit gondolsz, mennyi esélye van, hogy férjet tal{ljon
mag{nak? Egyetlen ember se akad, akinek erősebb a
toteme, mint az övé. Mi lesz vele, amikor felnő? Ha nincs
férje, semmibe veszik a többiek.
– Ezen én is eltöprengtem, de fogalmam sincs, mit
lehetne tenni.
 – Ha javasasszonynak nevelném, az megfelelő rangot
adna neki – felelte Iza. – Egyébként is, sz{momra olyan,
mintha én szültem volna.
– De akkor sem a te nemzetségedből sz{rmazik –
vetette ellene Creb. – A l{nyodra kell hagynod az
örökségedet.
– Tudom, hogy l{nyom született, de mi szól ellene,
hogy Ayl{t is tanítsam? A karomban tartottam, amikor
nevet kapott. Ugyanakkor fedted fel a totemét. Így az én
l{nyomm{ lett, nem igaz? A törzs befogadta. – Iza
izgatottan hadart, mert félt, hogy Creb valami ellenvetést
tesz. – Azt hiszem, jó javasasszony v{lna belőle. Folyton
kérdezősködik, amikor gyógyítok. Érdekli a dolog.
– Többet kérdez, mint b{rki, akit eddig ismertem –
v{gott közbe Creb. – B{rmiről legyen szó. Meg kell
tanítani r{, hogy udvariatlans{g ennyit kérdezősködni.
Iza nem hagyta, hogy a mogur eltérítse a t{rgytól.
Tov{bb sorolta érveit:
– Gondolj csak bele, Creb, megl{t egy sebesült {llatot,
és meg akarja gyógyítani. Ez csak egy javasasszonynak
juthatna eszébe.
Creb csöndesen mérlegelte a hallottakat:
– Az, hogy befogadtuk a törzsbe, nem v{ltoztat azon,
hogy nem a mi népünkből való. Nézz csak r{, Iza. Első
pillant{sra l{tszik, hogy idegen. Hogyan tanulhatn{ meg
mindazt, amit tudsz? Hiszen nincs törzsi emlékezete.
– Magad is tapasztalhattad, milyen gyorsan tanul. Te se
hitted volna, hogy ilyen hamar elsaj{títja a nyelvünket.
Azonkívül úgy tűnik, természet adta tehetsége van a
gyógyít{shoz. Ő tartotta a nyulat, amíg felraktam a sínt.
Az {llat bízott benne – Iza közelebb hajolt a mogurhoz, és
lehalkította a hangj{t: – Egyikünk se fiatal m{r, Creb. Mi
lesz vele, ha visszatérünk a szellemek vil{g{ba? Ha nincs
senkije, ő lesz a legutolsó a csapatban! Nem akarom,
hogy tűzről tűzre adogass{k.
Creb maga is aggódott emiatt, de mivel nem tal{lt
semmilyen megold{st, egyelőre nem foglalkozott a
kérdéssel. Iza javaslata viszont ésszerűnek tűnt.
– Tényleg azt hiszed, hogy megtaníthatod a
tudom{nyodra? – kérdezte kétkedve.
– Egyelőre elkezdtem a nyúllal. Igaz, hogy sokféle
betegség és sérülés van, de Ayla még fiatal. Lesz r{ elég
ideje, hogy megismerkedjen velük. Nem lesz szüksége a
törzs emlékezetére.
– Még gondolkozom rajta – sóhajtotta végül megadóan
a mogur.
A gyerek ezalatt odaadóan dajk{lta a nyulat. Azt{n
eszébe jutott, hogy Iza mindig megkéri a var{zslót,
segédkezzen a gyógyít{sn{l. Fogta az {llatot, és
odasompolygott a mogurhoz:
– Megkérnéd a szellemeket, hogy gyógyíts{k meg a
nyuszit? – kérdezte félénken, és az öregember elé tette az
{llatot.
Creb meghökkent. Még sose kív{nta a szellemektől,
hogy gyógyítsanak meg egy {llatot. De azt{n a gyerek
aggódó arc{ra pillantott, és nem volt szíve
visszautasítani. Óvatosan körbepillantott, azt{n néh{ny
vill{mgyors mozdulatot tett a nyúl fölött.
– Most m{r biztosan rendbe jön – mondta Ayla
boldogan. Azt{n észrevette, hogy Iza m{r befejezte a
szoptat{st, és hozz{ fordult: – Tarthatom egy kicsit a
kisbab{t, any{m? – A nyuszi igaz{n remek mulats{g volt,
de semmiképpen se mérhető egy igazi kisgyerekhez.
– Rendben – biccentett Iza. – De nagyon vigy{zz r{.
Ayla ugyanúgy dajk{lta a kicsit, ahogy az imént a nyulat.
– Milyen nevet adsz majd neki, Creb? – kérdezte a
var{zslót.
Iz{t legal{bb ennyire furdalta a dolog, de mag{tól sose
kérdezte volna meg. Creb tűzhelyénél éltek, ő vigy{zott
r{juk, és az ő joga, hogy nevet adjon a gyereknek.
– Még nem döntöttem el – felelte a mogur. Azt{n
zsörtölődve hozz{tette: – [llandóan kérdezősködsz. Ez
cseppet sem illendő. – Ettől függetlenül nagyon büszke
volt r{, hogy Ayla olyannyira bízik a tudom{ny{ban,
még olyankor is, ha csup{n egy nyúlról volt szó.
– Remélhetőleg nem lesz baj belőle, ha az {llat itt
marad, amíg meggyógyul a l{ba – mondta Iz{nak.
Iza h{l{san bólintott. Most m{r biztosra vette, Creb
nem tiltja meg, hogy tanítsa a l{nyt, noha a mogur még
nem mondott igent. A javasasszony azonban nem is v{rta
ezt azonnal. Örült, hogy b{tyja nem mondott nemet.
– Kív{ncsi vagyok, hogyan képzi ezeket a hangokat –
intett a dudor{szó gyerek felé, hogy tém{t v{ltson. –
Nem mondan{m kellemetlennek, de azért szokatlan.
 – L{tod, ez is különbség köztünk és az idegenek között
– jegyezte meg Creb. – Időnként olyan furcsa hangokat
adnak, b{r igaz, hogy Ayla nem karattyol annyit, mióta
megtanulta a nyelvünket.
Ovra lépett a tűzhöz; ennivalót hozott nekik. Nagyon
megdöbbent, amikor észrevette a nyulat. Még ennél is
jobban elcsod{lkozott, amikor Iza {tvette Ayl{tól a
gyereket, mire a kisl{ny felvette az {llatot, és ugyanúgy
dajk{lta tov{bb, mintha csecsemő lenne. Ovra
önkéntelenül is Crebre pillantott, hogy l{ssa, mit szól
hozz{ a mogur, {m a var{zsló tüntetően nem vett
tudom{st a dologról. Ovra alig v{rta, hogy elmesélhesse
az anyj{nak, mit l{tott a mogur tüzénél. „Képzeld,
any{cska, egy {llatot tart a karj{ban. Annak a l{nynak
biztos nincs ki a négy kereke, hiszen úgy b{nik vele,
mintha ember volna!"
Brun nem sokkal ezut{n Creb felé fordult, és mag{hoz
intette. A var{zsló sz{mított r{, hogy fivére beszélni fog
vele. A mindenkitől t{vol eső bej{rati tűzhöz telepedtek.
– Mogur... – kezdte tétov{n Brun.
– Igen? – Creb v{rakoz{steljesen nézett a főnökre.
– Gondolkoztam – vett mély levegőt Brun. – Ideje, hogy
h{zass{gi szertart{st rendezzünk. Úgy döntöttem, hogy
Ovr{t Goovnak adom. Droog beleegyezett, hogy
mag{hoz vegye Ag{t a gyerekekkel, és azt is
megengedte, hogy Aba velük éljen. – Brun elakadt. Nem
tudta, hogyan térhetne r{ a fő gondj{ra: mit keres egy
nyúl a var{zsló tüzénél?
 – M{r régóta v{rtam, mikor hat{rozod el, hogy
összeadd őket – felelte a mogur, és gondosan kerülte a
főnököt legjobban izgató tém{t.
– Musz{j volt v{rni. Nem köthettem le két vad{szt,
amíg tartott a vad{szat ideje. Mit gondolsz, mi lenne a
legalkalmasabb időpont a szertart{sra? – Brunnak
iszonyatos erőfeszítésébe került, hogy ne pillantson Creb
tűzhelye felé. A mogur egyre jobban élvezte fivére
kínlód{s{t.
– Nemsok{ra nevet kell adnom Iza gyermekének–
felelte némi töprengés ut{n a mogur, és {rtatlanul Brun
szemébe nézett. – Azt hiszem, egyúttal a két esküvőt is
megtarthatn{nk.
– Megmondom nekik – egyezett bele a főnök. Még
mindig nem tudta, hogyan kezdjen hozz{. Fél l{bra {llt,
és a mennyezetre b{mult. Azt{n l{bat v{ltott, és
kipislantott a hasadékon, majd a barlang mélye felé,
egyszóval mindenhova, kivéve Ayl{t, aki mit sem sejtve
ringatta a nyulat. Az udvariass{g azt követelte, hogy ne
nézzen m{s ember tüzére, {m ahhoz, hogy tudom{st
vehessen az {llatról, mégiscsak meg kellett tennie.
Elvégre nem tehet úgy, mintha mi sem történt volna.
Valami elfogadható megold{son töprengett, míg Creb
készségesen v{rakozott.
– Miért van az az {llat a tüzednél? – tört ki a kérdés
hirtelen Brunból. Persze mindketten tiszt{ban voltak
vele, hogy a lehető legszerencsétlenebb módon kezdte el
beszélgetést. Creb nyugodtan megfordult, és lassan
végignézett a tüzénél ülőkön. Iza pontosan tudta, miről
van szó, ezért gondosan elfoglalta mag{t a csecsemővel,
nehogy Brun őt is odaintse. Ayla viszont semmit se vett
észre. Tov{bb dédelgette a sebesültet.
– Teljesen {rtalmatlan lény – felelte kitérően Creb.
– De hogy került {llat a barlangba? – ismételte meg a
kérdést a főnök.
– Ayla hozta. Észrevette, hogy eltört a l{ba, és megkérte
Iz{t, hogy gyógyítsa meg – v{laszolta a mogur, és úgy
tett, mintha semmi különöset nem tal{lna az esetben.
– Eddig még senki se hozott {llatot a barlangba –
jelentette ki Brun, {m módfelett zavarta, hogy nem tal{l
egyéb ellenérvet.
– Nem értem, mi a baj – v{gott értetlen képet Creb. –
Csak addig marad itt, amíg meggyógyul.
Brunnak fogalma sem volt, hogyan vehetné r{ a b{tyj{t,
hogy hajítsa ki a nyulat a barlangból. Elvégre a saj{t
tüzénél mindenki azt csin{l, amit akar. A törzs szok{sai
nem tiltott{k, hogy valaki {llatot hozzon a barlangba.
Csup{n arról volt szó, hogy ez id{ig még senki nem tett
ilyesmit. A főnök igaz{ból nem emiatt érezte kínosan
mag{t. R{jött, hogy az igazi gondot nem is a nyúl jelenti,
hanem a l{ny. Mióta Iza fölszedte, {llandóan valami
szokatlant művel. Brunnak folyton mérlegelnie kellett,
helyes-e vagy helytelen, amit Ayla tesz. Mi lesz, amikor
felnő? A főnök rettegve gondolt a jövőre. Semmiféle
tapasztalata nem volt arra vonatkozóan, hogyan kell
kezelni egy idegent. R{ad{sul Creb nem mutat
hajlandós{got, hogy megt{rgyalja a l{nnyal kapcsolatos
nehézségeket.
 A mogur l{tta testvére zavar{t, és úgy döntött, kisegíti
néh{ny érvvel, hogy meg tudja indokolni maga előtt,
miért enged ismét.
– Emlékezz csak, hogy a gyűléseket tartó törzs egy
eleven medvekölyköt tart a barlangj{ban – jegyezte meg.
– Az egészen m{s – tiltakozott Brun. – Az Ursus, és a
medveünnep miatt él velük. A medvék m{r az emberek
előtt is barlangokban éltek, a nyulak viszont sosem laktak
barlangban.
– Igaz – bólintott a mogur –, a medvekölyök azonban
akkor is barlangban tartott {llat.
Brun kifogyott az ellenérvekből. Creb szavai
mindenesetre megmutatt{k a kiutat, {m most se értette,
hogy miért kellett a l{nynak idehoznia azt az {tkozott
nyulat. Ha Ayla nem lenne, föl se merült volna a kérdés.
Amikor id{ig jutott, úgy érezte, mintha a futóhomok
sebességével csúszna ki l{ba alól a talaj. Ink{bb
felhagyott a töprengéssel.
A névad{s ünnepe előtti napon hideg, {m napos idő
köszöntött r{juk. Creb csontjai tomp{n sajogtak. Biztosra
vette, hogy vihar közeleg. Szerette volna kiélvezni az
utolsó őszi napokat, mielőtt leesik a hó, ezért úgy
döntött, sét{l egyet a patakparton. Ayl{t is mag{val vitte.
A kisl{ny most vette fel először új cipőjét. A l{bbelit
Iz{tól kapta. A javasasszony őstulokbőrből v{gta ki a
kellő darabokat, kibélelte puha szőrmével, és alaposan
bedörgölte zsírral, hogy vízhatlan legyen. A szélét
ugyanúgy kilyuggatta, mint amikor zacskót készített,
vékony bőrszíjat fűzött bele, és szorosan összehúzta a
l{ny bok{j{n.
Ayla nagyon örült az aj{ndéknak. Időről időre magasba
lendítette l{b{t, hogy gyönyörködjön benne. Ruh{j{t a
hóp{rduc bund{ja takarta. Puha nyúlszőrt kötött a fejére.
Iza vigy{zott, hogy a füle is be legyen takarva, és
gondosan összekötötte Ayla {lla alatt a prémet. A gyerek
egy ideig föl-al{ rohang{lt, majd miut{n megunta,
csatlakozott Crebhez. Csöndesen sét{ltak, ki-ki a saj{t
gondolataiba mélyedt.
„Vajon milyen nevet adjak Iza gyermekének?" –
morfondírozott a mogur. Nagyon szerette testvérét, ezért
olyan nevet keresett, ami biztosan tetszik majd neki. A
kisbab{ra gondolt, aki tov{bb fogja vinni Iza örökét,
édesanyjuk a törzs egyik legtekintélyesebb javasasszonya
volt. M{s törzsekből is felkeresték a betegek, hogy
segítsen rajtuk. Iza semmivel sem maradt el mögötte, és a
l{ny{nak minden esélye adott, hogy folytassa ezt a
hagyom{nyt. Olyan nevet kell kapnia, ami m{r eleve
mag{ban hordozza ősei hírnevét.
Creb sz{mba vette Iza felmenőit, és megelevenedett
előtte anyai nagyanyjuk. Ő mindig kedves és gyengéd
volt hozz{. Brun születése ut{n jóval többet törődött vele,
mint az édesanyja. Az ő nevét is messze földön ismerték.
Még a barlangjukba tévedt idegent is sikerült
meggyógyítania. „K{r, hogy Iza m{r nem ismerte" –
tűnődött el Creb. Azt{n hirtelen eszébe villant a
megold{s.
 „Ez az! Az anyai nagyanyj{ról fogom elnevezni" –
gondolta elégedetten. Most, hogy r{tal{lt a gyerek
nevére, a h{zass{gi szertart{s részleteire összpontosította
figyelmét. A tanít{s évei sor{n nagyon megszerette
Goovot. A csendes, komoly fiatalember joggal viselte az
őstulok totemét. A védőszelleme elég erős, hogy legyőzze
Ovr{ét, aki a hód oltalma alatt {llt. A l{ny szorgalmasan
dolgozott, csak a legritk{bb esetben kellett r{pirítani. Jó
t{rsa lesz a fiatal vad{sznak. Minden bizonnyal sok
gyermekük születik. Goov jó vad{sz, úgyhogy
könnyedén ell{tja őket. Ha mogur lesz belőle, a
var{zslónak j{ró köteles rész k{rpótolja azért, hogy többé
nem vad{szhat.
Hogy hatalmas mogur lesz-e belőle? Creb nem hitt
benne igaz{n. Megr{zta a fejét. B{rmennyire szerette is
tanítv{ny{t, tudta, hogy Goovból sose lesz igaz{n jó
s{m{n. Megnyomorodott teste miatt ő maga minden
idejét hatalm{nak növelésére fordította. Nem kötötte le
se a vad{szat, se az asszonyok. Ezért lett ő a mogur. A
többi mogur csup{n különböző praktik{k révén nyert
hatalmat a lelkek felett. Creb viszont valóban egybefogta
a törzs szellemét a szertart{sok sor{n. Erről eszébe jutott
a soron következő törzsi nagygyűlés. Ezeket minden
hetedik évben tartott{k. Az utolsóra a régi barlang
összeoml{sa előtti ny{ron került sor. „A következő lesz
az utolsó az életemben: m{r ha egy{ltal{n sikerül
megérnem" – döbbent r{ hirtelen.
Creb gondolatai visszatértek Droog és Aga h{zass{gi
szertart{s{hoz. Droog tapasztalt vad{sz. Sz{mtalan
esetben bizonyította ügyességét. Senki se készít n{la jobb
szersz{mokat a törzsben. Ugyanolyan komoly és
csöndes, mint elhunyt felesége. Ugyanaz a totem óvta őt
is, mint Goovot. Sz{mos tekintetben hasonlítottak, és
Creb biztosra vette, hogy Goovot is Droog védőszelleme
hívta életre. „K{r, hogy Droog asszony{t magukhoz
szólított{k a szellemek – gondolta a mogur. – Szerették
egym{st. Aga valószínűleg sokkal rosszabb asszonya
lesz. De mindkettejüknek új t{rsra van szüksége. Ezt a
h{zass{got a józan ész dikt{lja."
Egy nyúl futott {t előttük a keskeny ösvényen. A
kisl{nynak egyszerre eszébe jutott a barlangban hagyott
{llat, és gondolatai visszatértek oda, ami napok óta a
legink{bb foglalkoztatta: Iza kisbab{j{hoz.
– Creb, hogyan került a gyerek Iz{ba? – kérdezte.
– Az asszony lenyeli a férfi totemének szellemét –
felelte Creb szórakozottan –, és az harcolni kezd a nő
védőszellemével. Ha a férfié győz, egy részét ott hagyja,
és új élet kezdődik.
Ayla gyorsan körülnézett. Szeretett volna legal{bb
egyet megpillantani a mindenütt jelen lévő szellemek
közül. [m ezúttal sem sikerült felfedeznie őket.
Mindazon{ltal rendíthetetlenül hitte, hogy itt vannak,
hiszen Creb a leghat{rozottabban {llította.
– B{rmelyik férfi toteme bekerülhet az asszonyba? –
folytatta a faggatóz{st.
– Igen, de csak az győzhet, amelyik erősebb, mint a nő
védőszelleme. Ha az asszony ur{nak toteme túl gyenge,
akkor egy m{sik szellem segítségét kell kérnie, de a férj
védőszelleme rendszerint sikerrel j{r. Ha a fiúgyerek
toteme ugyanaz, mint a férjé, akkor boldogok lesznek –
magyar{zta Creb.
– Csak nőknek lehet gyerekük? – kérdezte Ayla.
– Igen – felelte az öreg.
– Az asszonyoknak musz{j férjhez menniük ahhoz,
hogy gyerekük lehessen?
– Nem feltétlenül – v{laszolta a mogur. – Előfordul,
hogy m{r azelőtt lenyelik egy férfi szellemét, mielőtt
férjhez mennek. De ha a nő nem megy férjhez, mielőtt
szül, az nagyon rossz lehet a gyereknek.
– Nekem is lehet gyerekem? – bökte ki végre Ayla azt,
ami kezdettől fogva fúrta az oldal{t.
Creb a l{ny totemére gondolt. Nemigen valószínű,
hogy legyőzhetné b{rmely szellem ereje. „Persze erre
előbb-utóbb ő maga is r{jön" – sóhajtott mag{ban.
– Még nem vagy elég idős hozz{ – felelte végül.
– És mikor jön el az ideje?
– Amikor asszony leszel.
– Mikor leszek asszony?
„Sose fogy ki a kérdésekből" – gondolta kimerülten a
mogur.
– Amikor a totemed először harcol egy m{sik
szellemmel, vérezni fogsz. Ez annak a jele, hogy
megsebesült a védőszellemed. A győztes szellem egy
része benned marad, hogy felkészítse a testedet. Megnő a
melled, és egyéb v{ltoz{sokat is tapasztalsz. A totemed
ezt követően majd rendszeresen küzd a m{sik
szellemmel. Ha a szellem, amit lenyeltél, végül diadalt
arat, megszűnik a vérzés. Nemsok{ra új élet születik.
– De mikor leszek asszony?
– Ehhez legal{bb nyolc-kilencszer meg kell érned az
évszakok körforg{s{t. A legtöbb l{ny ekkor v{lik nővé.
– És ez milyen sok{ra lesz? – tudakolta a l{ny.
A var{zsló felsóhajtott. Sejtette, hogy ennek sose szakad
vége. Fölvett egy botot a földről, és előkereste kését. Nem
bízott benne, hogy a l{ny megérti, de h{t ő kérdezte.
– Gyere ide – mondta. – Megprób{lom elmagyar{zni.
A sz{mok túls{gosan elvont fogalmaknak bizonyultak
ahhoz, hogy a törzs tagjai megértsék őket. Alig néh{nyan
jutottak el erre a szintre. A legtöbben mindössze h{romig
tudtak sz{molni: én, te és még valaki. Csup{n
intelligencia kérdése volt, hogy sz{mon tudj{k-e tartani a
jelenlevőket. Brun péld{ul azonnal észrevette, ha a törzs
huszonkét tagja közül b{rki hi{nyzott – csak egyenként
sorra kellett vennie a törzs tagjait. Ezt szinte öntudatlanul
végezte. Az azonban, hogy valakit „egy"-nek
nevezzenek, meghaladta a legtöbb törzsbeli képességeit.
Hogyan lehet valaki „egy", azut{n pedig valaki m{s az
„egy", amikor két különböző emberről van szó? A
legtöbben elakadtak ennél a nehézségnél.
Creb népe nem ismerte az elvont fogalmakat.
Mindennek külön neve volt. Ismerték a tölgyet, a fűzf{t,
a különféle fenyőket, {m nem volt összefoglaló szavuk
r{, hogy fa. A különböző szikl{kat, köveket, talajfaj t{kat,
sőt a m{s-m{s halmaz{llapotú havat is a maga nevén
emlegették. A törzs emlékezetébe minden bevésődött.
Semmit se felejtettek el. A nyelvük teli volt színnel,
leír{ssal, {m a felmerülő gondok elméleti megold{sa, az
{ltal{nosít{s idegen volt tőlük. Azt a néh{ny dolgot, amit
sz{mon kellett tartani, a mogurra bízt{k: a törzsi
gyűlések közötti időt, a törzs tagjainak kor{t, a fiatal
h{zasok mézesheteit, a gyermek életének első hét napj{t.
Hogy Creb tudott sz{molni, azt var{zserejének
kézzelfogható jeleként élték meg.
Creb leült egy szikl{ra, és a botot a l{ba és a kő közé
szorította:
– Iza azt mondja, hogy valamivel idősebb vagy, mint
Vorn – kezdte. – Vorn megélte születésének évét, j{rni
tanul{s{nak évét, a szop{s évét és az elv{laszt{s évét. –
Miközben mindezt felsorolta, valamennyi évnél v{gott
egy rov{st a fa{gra.
– Most még egy von{st csin{lok neked – folytatta. –
Ennyi idős vagy most. Ha a kezem ujjait egy-egy rov{sra
teszem, akkor mindet eltakarom. L{tod?
Ayla összevonta szemöldökét. Azt{n felragyogott az
arca, és kifeszítette fél kezének ujjait:
– Annyi idős vagyok, mint ah{ny ujjam van – jelentette
ki diadalmasan. – De mikor lehet majd végre gyerekem?
– kérdezte újfent. Sokkal jobban érdekelte a gyerekszülés,
mint az imént tanultak.
Crebnek csaknem tork{n akadt a szó a csod{lkoz{stól.
Ezt a dolgot sz{mtalanszor el kellett ismételnie Goovnak,
mire a fiú végre megértette. Vajon hogyan csin{lta a
l{ny? De nem volt mit tenni, folytatnia kellett. Újabb
h{rom rov{st metszett a fa{gra, és a friss v{g{sokra
helyezte ujjait. Mivel ő fél kézzel tanulta ezt, különösen
sok{ig tartott, míg sikerült felfognia. Ayla egy pillant{st
vetett a botra, azt{n feltartotta jobbj{t és bal kezének
h{rom ujj{t.
– Azt mondod, amikor ennyi leszek? – kérdezte. Creb
helyeslőleg bólintott. A kisl{ny következő lépése azt{n
teljes meglepetésként érte. Ezt a fogalmat ugyanis hosszú
éveken {t kellett tanulnia.
Ayla leengedte jobbj{t, és csup{n bal kezének h{rom
ujja meredt a magasba:
– Szóval ennyi év kell még ahhoz, hogy gyerekem
lehessen – jelentette ki magabiztosan. Fel sem merült
benne, hogy esetleg téved. Tudta, hogy jól következtetett.
Az öreg var{zsló sz{jt{tva nézett r{. Felfoghatatlan volt
sz{m{ra, hogy valaki ilyen gyorsan eljusson erre a
pontra.
– Ez a lehető legkor{bbi időpont – mondta, miközben
igyekezett elrejteni a zavar{t. – Esetleg ennyi év kell
hozz{ – folytatta, és újabb két vonalat metszett a botra. –
Vagy ennél is több. Nem lehet tudni biztosan.
Ayla rövid ideig emésztette a hallottakat, majd
feltartotta mindkét kezét, és a var{zslóra nézett:
– És honnan van ennél több év?
Creb szúrós szemmel nézett vissza r{. A l{ny olyan
területre tévedt, amivel m{r neki is nehézségei t{madtak.
Szinte m{r sajn{lta, hogy belev{gott a magyar{zatba.
Brunnak biztosan nem tetszene, hogy a l{nyt a mogurok
titkos tudom{ny{ra tanítja. De nem tudott ellen{llni a
kív{ncsis{gnak, megérti-e a l{ny az efféle magasrendű
m{gi{t.
– Most takard le az ujjaiddal a boton l{tható jeleket –
utasította Ayl{t. Amikor a l{ny engedelmeskedett, újabb
rov{st vésett a fa{gra, és letakarta a saj{t kisujj{val:
– A következő jelet m{r az én kisujjam fedi el. Ha
elfogynak az ujjaid, képzeld oda egy m{sik ember
kezének ujjait. Érted?
A gyerek ezúttal sokkal tov{bb gondolkozott. Két
kezére nézett, azut{n Creb kezét figyelte, majd egyszer
csak megjelent arc{n az a furcsa fintor, amiről a mogur
tudta, hogy most nagyon boldog. Bólintott, hogy érti.
Amikor megszólalt, olyan dolgot mondott, ami kis híj{n
a var{zsló képességeit is meghaladta.
– Ha pedig elfogyott, akkor gondoljak egy m{sik ember
kezére, és azut{n egy következő ember kezére, igaz? –
kérdezte.
Ez m{r Crebnek is túl sok volt. Alig tudta követni a
l{nyt. A mogur nagy nehezen elsz{molt húszig. Az ennél
nagyobb sz{mokat ő is csak soknak nevezte. Csup{n
néh{ny ritka alkalommal – akkor is többór{s kimerítő
medit{ció ut{n – sikerült eljutnia abba a tartom{nyba,
amit Ayla néh{ny perc alatt meghódított.
Szemvillan{snyi időre felcserélődtek a szerepek. Creb
bizonytalanul bólintott. Hirtelen megértette, miféle
szakadék t{tong Ayla és az ő népe között. Nagy nehezen
összeszedte mag{t.
 – Ez micsoda? – mutatott botj{val egy f{ra, hogy tém{t
v{ltson. Ayla rövid ideig gondolkozott, azt{n kibökte a
v{laszt:
– Azt hiszem, fűz – {llapította meg bizonytalanul.
– Igen – felelte a var{zsló. Megfogta a kisl{ny v{ll{t, és
mélyen a szemébe nézett: – Ayla, az lesz a legjobb, ha
erről senkinek se beszélsz – mutatott a boton sorakozó
rov{sokra.
– Jó – v{laszolta Ayla, mert megérezte, mennyire fontos
ez Crebnek. A legapróbb jelekből is tudta, mit érez vagy
gondol az öreg. Jobban ismerte, mint a törzsből b{rki –
persze Iza kivételével.
Creb felt{p{szkodott a szikl{ról:
– Itt az ideje, hogy visszamenjünk– jelentette be.
– Musz{j? – kérdezte a l{ny, majd hozz{tette: – Olyan
szép idő van...
– Igen – mondta hat{rozottan a mogur. – És egy{ltal{n
nem illik tov{bb kérlelni egy férfit, miut{n m{r
eldöntötte, mit akar.
Ayla lehajtotta fejét, ahogyan tanulta. így jelezte, hogy
egyetért a m{sikkal. Kis ideig csöndben baktatott az
öregember mellett, {m nemsok{ra megélénkült:
különböző bokrokra, f{kra, szikl{kra mutatott, miközben
a nevüket sorolta. Ha valamit nem tudott, megkérdezte
Crebet, aki szórakozottan v{laszolt. Kicsit terhesnek
tal{lta a j{tékot, és szeretett volna végre mag{ra maradni,
hogy nyugodtan végiggondolhassa a r{ v{ró teendőket.
 A hajnal első sugara föllibbentette a sötétség takarój{t.
A mai reggel melegebbnek tűnt, mint a kor{bbiak, ami
azt jelezte, hogy hamarosan leesik a hó. Iza az {gy{ban
feküdt, és ném{n figyelte, ahogy a barlang ismerős
körvonalai lassacsk{n kibontakoznak a sötétből. A mai
napon nevet adnak a l{ny{nak, és ezzel a törzs teljes jogú
tagj{v{ fogadj{k.
Iza nagyon v{rta, hogy végre túlessenek a szertart{son.
Rendkívül unta, hogy Creb tüzének hat{rkövei közé van
z{rva. Az elmúlt néh{ny napban sóv{rogva nézte a
szikr{zó napsütést. Most m{r tűkön ült. Türelmetlenül
leste, mikor jelzi Creb, hogy összegyűlt az egész törzs. A
névad{st legtöbbször reggeli előtt tartott{k. A
védőszellemek ilyenkor még a közelben vannak, mert
egész éjjel óvj{k az alvó emberek h{trahagyott testét.
Amikor Creb végre mag{hoz intette, Iza vill{mgyorsan
felpattant, a var{zsló elé {llt, és kitakarta a gyermekét.
P{r m{sodpercig földre sütötte a szemét, azt{n a
magasba emelte a csecsemőt. A mogur tekintete a t{volba
révedt, majd néh{ny lendületes mozdulattal mag{hoz
szólította a szellemeket.
Ujj{t a vörös okker festékbe m{rtotta, és a gyerek
homlokereszétől az orrnyergéig tartó vonalat húzott a kis
arcocsk{ra.
– A l{ny neve: Uba – jelentette be ünnepélyesen. A
meztelen csecsemő f{zott, és teli torokból sírni kezdett. A
törzsbéliek elismerő hümmögéssel nyugt{zt{k az esetet.
– Uba – ismételte Iza, és mag{hoz ölelte a reszkető
csecsemőt. „Tökéletes név – gondolta. – B{rcsak én is
ismerhettem volna őt!" A törzs tagjai sorban elvonultak
előtte, és mindegyikük megismételte a nevet, hogy
totemük megismerje a jövevényt. Iza mindvégig a földre
szegezte tekintetét. Nem nézett a vad{szokra, akik
valamennyien eljöttek, hogy befogadj{k a törzsbe a
gyereket. Amikor véget ért a ceremónia, betakarta a
nyúlszőrbe a csecsemőt, és a ruh{ja al{ csúsztatta. A kicsi
megtal{lta a mellbimbój{t, és boldogan szopni kezdett. A
sír{s abbamaradt, mintha csak elv{gt{k volna. Iza
visszalépett a körbe, és kezdetét vette a két h{zass{gi
szertart{s.
Ennél az ünnepnél csup{n s{rga festéket haszn{ltak.
Goov {tadta a festékes tégelyt a mogurnak, aki
könyökhajlat{ba fogta az edénykét. A var{zsló segédje
meg{llt a szent ember előtt, és türelmesen v{rta, hogy
Grod elővezesse a l{nyt. Uka vegyes érzelmekkel figyelte
a jelenetet: egyrészt büszke volt, hogy l{nya ilyen férjet
tal{lt, m{srészt sajn{lta, hogy elhagyja a tűzhelyüket.
Ovra vadonatúj ruh{ban lépkedett Grod mögött. Szemét
a földre sütötte, de arc{ról csak úgy sug{rzott a
boldogs{g. Leült a mogur elé, és a vil{gért se nézett volna
fel.
A mogur ismét a szellemek segítségét kérte, majd
középső ujj{t a tégelybe m{rtotta, és Goov totemjele fölé
festette Ovra totemét. Ez jelképezte védőszellemeik
egyesülését. Azt{n újból a szent edénybe nyúlt, és ezúttal
segédje jelét rajzolta a nő testén l{tható totemjel-re, ezzel
is jelezve, hogy a kettejük közül a férfi az úr.
 – Őstulok szelleme, Goov védelmezője, te biztosan
legyőzöd majd Ovra totemét, a hódszellemet – mondta
folyékony jelbeszéddel a mogur. – Ursus is segít abban,
hogy így legyen. Goov, mondd, elfogadod-e ezt a nőt
t{rsadul?
Goov v{laszképpen megérintette a l{ny v{ll{t, hogy
kövesse a tűzhelyhez, amelyet ma reggel jelöltek ki, és
mostantól kiz{rólag a kettejüké. Ovra felugrott, és sebes
léptekkel követte férjét. A p{r mostantól kezdve
tizennégy napon {t nem v{lthat szót m{sokkal. Külön
esznek és külön alszanak. Két hét múlva majd nagy
ünnepséget fognak rendezni a férfiak, ezzel is
megerősítve kettejük frigyét.
A törzs úgy vélte, hogy az új élet a szellemek csat{j{ból
születik: a testiségnek ehhez semmi köze. A szeretkezést
ugyanolyan természetes szükségletnek tekintették, mint
az alv{st vagy az evést. A gyerekek, mint mindenben,
ebben is ut{nozt{k a felnőtteket, hiszen ezen a módon
tanultak. A kicsik nemegyszer j{tszottak p{rosod{st. A
kamaszkorú fiúk gyakran h{ltak a l{nyokkal. A legtöbb
nő még ivarérése előtt elveszítette szüzességét, b{r a
férfiak rettegtek a vértől, és ilyenkor elmenekültek.
B{rmelyik férfi megkaphatta ak{rmelyik nőt, amikor
kedve t{madt r{. Csup{n a testvérek nem fekhettek
össze. Az asszonyokat ennek ellenére békén hagyt{k,
mivel tiszteletben tartott{k férfit{rsuk tulajdon{t. A nők
viszont egyértelműen jelezték, ha hajlandós{got éreztek
valaki ir{nt. A törzsbeliek sose hitték volna el, ha valaki
azt mondja nekik, hogy a szeretkezésnek b{rmi köze van
a gyereknemzéshez. Szil{rd meggyőződésük szerint az új
élet a védőszellemek harc{ból születik.
A következő szertart{son Creb Droog és Aga
védőszellemeit egyesítette. Noha az újdonsült p{rt két
héten {t nemlétezőnek tekintik, a tilalom nem
vonatkozott azokra, akik Droog tüzénél éltek. Ők
szabadon jöhettek-mehettek. Miut{n a m{sodik p{r is
eltűnt a barlangban, az asszonyok végre Iza és a gyerek
köré csoportosulhattak.
– Iza, ez egész egyszerűen tökéletes! – lelkesedett Ebra.
– Be kell vallanom, kicsikét aggódtam, amikor
megtudtam, hogy teherbe estél ennyi év ut{n.
– A szellemek vigy{ztak r{m – felelte a javasasszony. –
Az erős védőszellem a gyereket is óvja, ha egyszer m{r
megadta mag{t.
– Én attól tartottam, hogy valami bajt okoz a l{ny
toteme – tette hozz{ Aba. – Annyira m{s, mint mi, és
olyan különös a védőszelleme... nem féltél, hogy k{rt tesz
a gyerekben?
– Ayla nagyon szerencsés, és nekem is szerencsét hoz
felelte gyorsan Iza, és a kisl{nyra pillantott, nem hallott-e
meg valamit. De a gyerek éppen Og{t figyelte, aki most
vette szemügyre a csecsemőt. Ayla arca úgy ragyogott,
mintha Uba az ő gyereke volna. Oda se figyelt, mit
beszélnek a felnőttek, {m a javasasszony akkor sem örült,
hogy egy{ltal{n szóba kerülhetett ilyesmi.
– Ugyan m{r – legyintett –, hiszen mindannyiunknak
szerencsét hozott. Vagy erről m{r elfeledkeztetek? – intett
beszédes mozdulattal a barlang ir{ny{ba.
 – Lehet, hogy szerencsét hoz, de azért... elvégre csak
l{nyod született, nem fiad – védte Aba a maga
{ll{spontj{t.
– Én l{nyt akartam – jegyezte meg csendesen a
javasasszony.
– Iza! – ki{ltott fel döbbenten a m{sik. – Hogy
mondhatsz ilyent! – A nők csak nagyon ritk{n vallott{k
be, hogy jobban szeretik a l{nygyerekeket.
– Egyetértek vele – v{gta r{ azonnal Uka. – Ha fiút
szülsz, felneveled, óvod, {polod, és mire mész vele?
Amint felnő, elhagy téged. Ha nem hal meg a vad{szat
sor{n, akkor is rengeteg veszély leselkedik r{. A férfiak
fele nem éri meg az öregkort. Ovra legal{bb még mindig
életben van.
Egy pillanatra valamennyien elhallgattak. Őszintén
sajn{lt{k Uk{t, aki gyors egym{sut{nban veszítette el a
férjét és a fi{t. Ebra gyorsan tém{t v{ltott.
– Kív{ncsi vagyok, milyen lesz a tél itt az új barlangban
– mondta.
– A vad{szat jól sikerült – kapcsolódott be a
beszélgetésbe Ika. – Rengeteg élelmet gyűjtöttünk. A
vad{szok feltehetőleg ma mennek ki utolj{ra. Remélem,
elég helyünk lesz a fagyasztógödrökben, hogy
elrakt{rozzuk a húst. – A férfiak felé pislantott. – Úgy
l{tom, m{r türelmetlenkednek. Azt hiszem, jobb lesz, ha
indulunk, és csin{lunk nekik valami harapnivalót.
Az asszonyok kissé vonakodva hagyt{k ott Iz{t és a
csecsemőt, de tudt{k, nem vezet jóra, ha a férfiak éhesek.
Ayla leült Iza mellé. A javasasszony egyik karj{ban Ub{t
tartotta, a m{sikkal {tölelte a l{nyt. Nagyon örült, hogy
végre kijöhetett a barlangból, és élvezheti a késő őszi
napsütést. H{l{t adott a szellemeknek, hogy egészséges
kisl{nya született, és Crebnek, amiért úgy döntött, hogy
gondoskodik róla, és erről a különös, szőke teremtésről
is. Hol Ub{ra, hol pedig Ayl{ra pillantott. „A l{nyaim –
gondolta az asszony. – Mindketten az én l{nyaim.
Mindenki tudja, hogy Ub{ból javasasszony lesz, de én
Ayl{ból is azt nevelek. Ki tudja, egyszer tal{n még híres
gyógyító v{lik belőle."

__9.__

– Porhó Szelleme feleségül vette Pelyhes Hó Szellemét,

aki egy idő múlva fiút szült neki: a messzi Északi
Jéghegyet. A Nap Szelleme gyűlölte a fehéren csillogó
gyereket, aki elterült a vidéken, és megdermesztett
minden életet. Ezért elhat{rozta, hogy felolvasztja
Jéghegyet, de Pelyhes Hó fivére, Viharfelhő Szelleme
megsejtette a sz{ndék{t, és harcba sz{llt vele. Egész
ny{ron harcolt a Nappal, hogy megmentse Északi
Jéghegy életét.
Ayla Ub{val az ölében hallgatta Dorvot, aki ki tudja,
h{nyadszor mesélte el ezt a legend{t. Noha a kisl{ny
szóról szóra ismerte a mesét, most is ugyanúgy
lenyűgözte a történet, mint mikor először hallotta. Ez volt
a kedvence. Sose unta meg. De a m{sfél éves kisl{nyt
sokkal jobban érdekelte nővére hosszú, szőke haja.
Marokra fogta, és j{tszadozni kezdett vele. Ayla finoman
kiszabadította copfj{t, és tov{bb figyelte az öreget. A
törzs nyelvét kísérő lendületes gesztusok még
kifejezőbbé tették Dorv előad{s{t.
– Volt, hogy a Nap győzött: elolvasztotta Jéghegyet, és
felszívta az erejét. M{skor Viharfelhőnek sikerült
idejében odaérnie, hogy eltakarja a Nap arc{t. B{r a
Jéghegy nyaranta teljesen összezsugorodott, télen az
anyja újra t{pl{lni kezdte gyermekét. A Jéghegy minden
télen nagyobb és nagyobb lett. Messzebbre nyúlt, mint az
előző évben. Egyre nagyobb földet borított be. Ahogy
nőtt, növekedett, úgy nyomult előre a hideg. Szelek
süvítettek, hóvihar kavargott körötte. Az Északi jéghegy
egyre közelebb araszolt az emberek földjéhez. A törzs
f{zott és vacogott, egyre nagyobb tüzeket rakott,
miközben a t{jat belepte a hatalmas pelyhekben
sz{llingózó hó.
Az emberek nem tudt{k, mit tegyenek. „Miért nem
óvnak minket népünk szellemei? – kérdezgették. – Mit
követtünk el, hogy így haragszanak r{nk?" Végül a
mogur úgy döntött, útra kel, és megkeresi a törzs
védőszellemeit, hogy beszéljen velük. Telt-múlt az idő,
de a var{zsló nem tért vissza. Az emberek egyre
nyugtalanabbul v{rakoztak, {m Durc mindannyiukn{l
türelmetlenebb volt.
„A mogur m{r nem jön vissza – jelentette ki a fiatal
vad{sz. – Védőszellemeink nem szeretik a hideget, ezért
elköltöztek innen. Nekünk is követnünk kell őket."
 „Nem hagyhatjuk el ezt a földet – felelte a törzs főnöke.
– Népünk mindig is itt élt. Itt laknak a védőszellemeink.
Most is itt vannak. Tal{n most nem olyan erősek, de mivé
lennének, ha elmennénk innen? Nem vihetjük
magunkkal őket. A szellemek nélkül pedig mi lenne
velünk?"
„A védőszellemek m{r rég elhagyt{k a törzset – érvelt
makacsul Durc. – Ha jobb otthont tal{lunk, ők is
visszatérnek. Menjünk dél felé: kövessük a madarakat,
akik telente elrepülnek a Nap Birodalm{ba. Oda biztosan
nem jön ut{nunk a Jéghegy. Nagyon lassan tud csak
mozogni, mi pedig sebesen futunk, ak{r a szél. Sose fog
utolérni minket. Ha itt maradunk, megdermeszt minket."
„Nem – r{zta meg a fejét a főnök. – Meg kell v{rnunk a
mogurt. Amikor visszatér, megmondja, mit tegyünk."
Durc azonban nem hallgatott r{. Addig-addig beszélt a
többieknek, míg néh{nyan hajlottak szav{ra.
Elhat{rozt{k, hogy felkerekednek, és követik.
„Maradjatok – könyörögtek nekik a többiek. – Legal{bb
azt v{rj{tok meg, míg megjön a mogur."
Durc nem is figyelt r{juk. Tov{bb hajtogatta a mag{ét:
„A mogur nem tal{lja meg a szellemeket. Nem tér
vissza többé. Gyertek velünk, biztosan tal{lunk olyan
helyet, ahov{ nem tud követni a Jéghegy."
„Nem – felelték a többiek. – Ink{bb v{runk."
Az any{k és a férjek nagyon szomorúak voltak.
Sajn{lt{k a fiatalokat, akik minden bizonnyal odavesznek
a v{ndorl{s sor{n. Tov{bbra is v{rt{k a mogurt, de sok
nap elmúlt, és a var{zsló még mindig nem tért vissza.
Néh{nyan kételkedni kezdtek, és m{r b{nt{k, hogy nem
tartottak Durckal, aki elindult, hogy megkeresse a Nap
Birodalm{t.
Azt{n egy nap az őrt {llók valami furcsa {llatra lettek
figyelmesek. L{thatóan nem félt a tűztől. Az emberek
összegyűltek, és félelemmel eltelve nézték a közeledő
lényt. Még sose l{ttak ehhez hasonlót. De amikor odaért
hozz{juk, l{tt{k, hogy nem vad{llat, hanem a mogur, aki
a barlangi medve bund{j{t öltötte mag{ra. Végre
visszatért h{t! Összegyűjtötte a törzset, és elmondta
nekik Ursus szavait:
„Ursus megmutatta nekem, hogyan kell barlangban
élni, vad{szni, gyűjtögetni és élelmet rakt{rozni a téli
időszakra. Megtanított r{, hogy hideg időben elejtett
{llatok bőrét öltsem magamra. Jegyezzétek meg jól Ursus
tanít{s{t!"
A Jéghegy hosszú éveken {t prób{lta elűzni az
embereket az otthonukból. De most m{r nem sz{mított,
mennyi hideget és havat küld maga előtt: az emberek
csak kacagtak rajta, és nem tértek ki az útj{ból.
Az Északi Jéghegy végül is feladta a küzdelmet.
Összezsugorodott, és nem harcolt tov{bb. A Nap
Szelleme győzedelmeskedett. Viharfelhő Szelleme
nagyon megharagudott, amiért a Jéghegy megh{tr{lt, és
duzzogva elvonult. A Jéghegy elhagyta a vidéket.
Visszatért otthon{ba, a messzi északra, és mag{val vitte a
nagy hideget is. A Nap Szelleme örült a győzelemnek.
Haz{ig üldözte a visszavonulót. Nem volt olyan hely,
ahov{ elbújhatott volna a perzselő hőség elől, és Északi
Jéghegy végül megadta mag{t. Sok-sok éven {t nem volt
tél, csak szikr{zó ny{ri hónapok.
Pelyhes Hó nagyon szomorú volt. Siratta elveszett
gyermekét. Ekkor Porhó úgy döntött, hogy m{sik fiat
szül neki, és Viharfelhő Szellemének segítségét kérte.
Viharfelhő Szelleme megsajn{lta őt, összegyűjtötte
var{zserejét, Porhó pedig hamarosan vil{gra hozta az
újabb Jéghegyet. [m az emberek m{r nem reszketnek
tőle, és nem térnek ki az útj{ból.
Hogy mi történt Durckal és a többiekkel, akik vele
tartottak? Nem tudni. Néh{nyan azt mondj{k, felfalt{k
őket az oroszl{nok és farkasok. M{sok szerint
belefulladtak a Nagy Vízbe, amikor megkíséreltek {tkelni
rajta. Vannak, akik úgy vélik, mégiscsak sikerült elérniük
a Nap Birodalm{t, aki megharagudott r{juk, amiért a
földjére léptek, és hatalmas tűzlabd{t hajított r{juk, hogy
elpusztítsa őket. Egy biztos: azontúl senki se l{tta őket.
– L{tod, Vorn – fordult Ayla a kisfiúhoz, mert m{r
tudta, hogy mit mondanak a felnőttek a gyerekeknek,
miut{n meghallgatt{k Durc legend{j{t –, mindig tedd
azt, amit any{d, Droog, a mogur vagy Brun mond neked.
Ne légy engedetlen, és ne hagyd el a törzset, mert akkor
örökre nyomod vész.
– Creb – kérdezte a mellette ülő mogurtól, miut{n Vorn
visszatelepedett az anyja ölébe –, te mit hiszel? Szerinted
Durcnak sikerült új otthont tal{lnia? Eltűnt, de senki se
l{tta őt holtan, nem igaz? Akkor meg elképzelhető, hogy
mégiscsak életben maradt.
 – Senki se l{tta a holttestét, de a vad{szat eredménye
nagyon bizonytalan, ha csup{n ketten-h{rman űzik a
vadat. Lehet, hogy elég {llatot sikerült elejteniük azon a
ny{ron, hogy túléljék a telet, csakhogy sz{mtalan telet
kellett megérniük, mielőtt elérték a Nap Birodalm{t. A
védőszellemeknek {llandó lakhelyre van szükségük. Egy
idő ut{n feltehetőleg elhagyt{k a v{ndorlókat. Ugye, nem
akarod, hogy elhagyjon a védőszellemed?
Ayla önkéntelenül is megmarkolta a nyak{ban függő
kis talizm{nt:
– Engem nem hagyott el a védőszellemem, amikor
egyedül kóboroltam és nem volt otthonom.
– Igen, de csak azért, mert akkor tett prób{ra. Azut{n új
otthont tal{lt sz{modra. A barlangi oroszl{n szelleme
úgy döntött, hogy az oltalm{ba vesz, és most m{r vigy{z
r{d, amíg élsz. De mint minden totem, ő is jobban szereti,
ha {llandó lakhelye van. Ha odafigyelsz r{, segíteni fog
neked. Megmondja, mikor mit kell tenned.
– Honnan fogom tudni, hogy ő szól hozz{m? – kérdezte
a l{ny. – Még sose l{ttam a barlangi oroszl{n szellemét.
Te miből tudod, hogy a totemed figyelmeztetett?
– Persze hogy nem l{ttad a védőszellemed. Nem is
l{thatod, mert az a te részed. Benned lakozik. Mégis
beszél hozz{d. Ha döntés előtt {llsz, segít neked. Jelet ad,
amikor helyesen v{lasztott{l.
– Miféle jelet?
– Ezt nehéz megmondani. Rendszerint egy addig még
nem l{tott, furcsa kő, különös alakú gyökér vagy m{s
szokatlan dolog, ami felkelti a figyelmedet. Meg kell
tanulnod, hogy a szíveddel is l{ss, ne csak a szemeddel.
Csak te értheted meg, mit súg a totemed. Ebben senki se
segíthet neked. De ha eljön az ideje, és a védőszellemed
jelet hagy sz{modra, azt feltétlenül tedd be az
amulettedbe. Szerencsét hoz.
– A te amulettedben is van olyan jel, amit a totemed
hagyott neked? – kérdezte Ayla kív{ncsian, és szemét az
öreg nyak{ban függő bőrzacskóra függesztette. Uba
közben fel{llt az öléből, és {ttotyogott Iz{hoz, a kisl{ny
azonban nem törődött vele.
– Igen – bólintott Creb. – A barlangi medve elküldte
egy fog{t, amikor kiv{lasztott, hogy a tanítv{nya legyek.
Teljesen hib{tlan fog. Két kő közt tal{ltam. Innen tudtam,
hogy helyesen döntöttem.
– Az én védőszellemem is küld majd jelet nekem?
– Ezt senki sem tudhatja előre. Ha valami fontos döntés
előtt {llsz, akkor biztosan melletted lesz. Amíg n{lad van
az amuletted, a totemed biztosan megtal{l. Épp ezért
vigy{zz, hogy sose veszítsd el. Akkor kaptad, amikor a
védőszellemed felfedte mag{t. Ebben van a lelked egy
része. Nélküle nem tal{l vissza hozz{d a totemed, és
elköltözik a szellemvil{gba. Ha elvész az amuletted, és
nem tal{lod meg, hamarosan meghalsz.
Ayla megborzongott, és megérintette a nyak{ban lógó
bőrzacskót. Kív{ncsi volt, mikor ad jelt a védőszelleme.
– Nem lehet, hogy Durc jelet kapott a totemétől, amikor
úgy döntött, hogy megkeresi a Nap Birodalm{t?
 – Nem tudom, Ayla. Erről nem szól a legenda.
– Szerintem Durc nagyon b{tor volt. Nekiv{gott az
ismeretlennek, hogy új otthont keressen.
– Tal{n b{tor volt, tal{n csak ostoba – felelte
elgondolkozva Creb. – Azzal, hogy elhagyta törzsét és
ősei földjét, hatalmas kock{zatot v{llalt. És miért tette
ezt? Mert valami újabbat akart. Vonzotta a messzeség. A
fiatalok rendszerint azt gondolj{k, hogy Durc b{tor
lehetett, {m ahogy öregebbek és bölcsebbek lesznek,
r{ébrednek, hogy tévedtek.
– Azt hiszem, azért szeretem annyira, mert volt
b{tors{ga m{smilyennek lenni, mint a többiek –
sóhajtotta Ayla. – Ez a kedvenc történetem.
Ayla észrevette, hogy az asszonyok lassan nekil{tnak a
vacsorakészítésnek, és felt{p{szkodott, hogy
csatlakozzon hozz{juk. Creb a fejét csóv{lva nézett ut{na.
Amikor m{r azt hitte, hogy Ayla elfogadja és érti a törzs
szok{sait, mindig mondott vagy tett valamit, ami
gondolkodóba ejtette. Nem arról volt szó, hogy b{rmit is
rosszul csin{lt volna: egyszerűen csak nem volt törzsbeli.
Durc legend{j{t azért mesélik a tűznél, hogy megértessék
a fiatalokkal, milyen fontos megőrizni a régi szok{sokat.
Ayla viszont az ostoba fiatalembert csod{lja, aki
minden{ron valami újat akart. „Vajon leszokik-e valaha
is az ilyesfajta gondolatokról? – mél{zott el Creb. – Végül
is nem kiz{rt, hiszen nagyon gyorsan tanul."
A törzsbeli l{nyoktól elv{rt{k, hogy hét-nyolc éves
korukra j{rtasak legyenek a női tudom{nyokban. Sokan
ilyent{jt értek nővé, és nemsok{ra megh{zasodtak. Két
évvel ezelőtt, mikor r{tal{ltak, Ayla csaknem éhen halt,
mert még az ehető növényeket sem ismerte fel. Most m{r
meg tudta különböztetni egym{stól az ehető és mérgező
növényeket, elsaj{tította az élelmiszer-termelés
valamennyi fortély{t, és meglehetős gyakorlatra tett szert
a nőkre kirótt egyéb feladatokban is. Noha nem vehette
föl a versenyt az idősebb asszonyokkal, a fiatalok közt
meg{llta a helyét.
Egész ügyesen nyúzta meg a zs{km{nyt és készítette ki
a bőröket. B{rmit megvarrt, a takaróktól a ruh{kon {t
egész a gyógyfüves zacskókig. Azonos hosszús{gú és
szélességű szíjakat hasított. Szőrből, izomrostokból és
szívós fakéregből erős és hajlékony köteleket font. H{lót,
kosarat ő készített a legügyesebben. Tehetségesen
pattintott durva szakóc{t és kaparónak való finom
kovaszil{nkokat. A szersz{mait még Droog is
megdicsérte. Edényeket v{jt ki f{ból, és szép sim{ra
csiszolta. Megtanult tüzet gyújtani két fadarab
segítségével, és ami még meglepőbb, kezdte elsaj{títani
Iza orvostudom{ny{t. „Mégiscsak igaza volt a húgomnak
– morogta mag{ban Creb –, Ayla a törzs emlékezete
nélkül is jó tanítv{nya lesz."
Ayla apró darabokra szeletelte a yamgyökeret, és a tűz
fölött lógó bőrfazékba szórta. Miut{n kivagdosta a
haszn{lhatatlan részeket, nem sok maradt belőle. Noha a
barlang h{tsó része, ahol a zöldségeket t{rolt{k, sz{raz és
hűvös volt, így tél vége t{j{n m{r nem sokat értek az
ősszel gyűjtött növények. Amióta p{r napja észrevette,
hogy olvad a kis patakot borító jégtakaró, éjjel-nappal a
tavasz kezdetét leste. Tavasszal friss rügyeket szedtek,
bemetszették a juharf{k kérgét, és a ki-csorgó édes
szirupot edényekbe gyűjtve megv{rt{k, míg
kikrist{lyosodik.
Ayla m{r nagyon unta a bez{rts{got. Nem sokkal
ezelőtt néh{ny ór{ra felmelegedett az idő. A barlang
bej{rata fölött lógó jégcsapok csöpörészni kezdtek, {m
estefelé újra keményre fagytak. A törzsbelieknek azonban
ennyi is elég volt. Tudt{k, hogy hamarosan véget ér a tél.
Az asszonyok élénk beszélgetés közepette készítették a
vacsor{t. Tél vége felé, amikor m{r kezdenek kifogyni a
tartalékok, a csal{dok gyakran összerakt{k a készleteiket,
hab{r ilyenkor is külön étkeztek. Ilyenkor sűrűsödtek az
ünnepek – így kevésbé szenvedtek a bez{rts{gtól. Még
mindig elég sz{rított hús volt rakt{ron, és a vad{szok p{r
nappal ezelőtt tal{ltak egy megfagyott őzet. Az
asszonyok főzés közben szívesen tereferéltek. Aba egy
régi legend{t mesélt a többieknek:
– ...de a gyerek nyomoréknak született. Anyja a főnök
parancs{nak engedelmeskedve kivitte őt az erdőbe, de
nem volt szíve a sors{ra hagyni, ezért felm{szott egy
magas fa lombjai közé, és odakötözte a fi{t. A gyerek sírt,
amikor az anyja mag{ra hagyta, és éjszaka, mikor
megéhezett, még hangosabban üvöltött. Senki se tudott
tőle aludni. Az asszony éjjel-nappal együtt zokogott a
magzat{val, {m amíg hallotta a hangj{t, legal{bb tudta,
hogy él.
A hetedik nap reggelén azut{n az asszony újra
fölm{szott a f{ra, és lehozta onnan a gyerekét. A
csecsemő még mindig életben volt, sőt meggyógyultak a
tagjai. Teljesen egészséges lett. Noha a főnök nem akarta
befogadni a törzsbe a gyereket, mivel megérte a névad{s
napj{t, nem tehetett m{st. A fiú maga is vezérré lett,
amikor felnőtt, és mindvégig nagyon tisztelte az anyj{t.
Még akkor is {tadta neki a köteles részt, amikor
megnősült, és m{r nem kellett volna így tennie. Soha
nem szidta semmiért, és kezet se emelt r{ – fejezte be Aba
a történetet.
– Ugyan m{r, melyik gyerek lenne képes túlélni az első
p{r napot, ha nem t{pl{lj{k? – kérdezte Oga kétkedőn, és
gyors pillant{st vetett fi{ra, Bracra, aki szuszogva pihent
a tűz mellett. – Nem beszélve arról, hogy hogyan lehetett
főnök, ha egyszer az anyja nem volt a főnök asszonya?
Oga nagyon büszke volt a kisfi{ra, és Broud legal{bb
ennyire örült, hogy felesége nem sokkal h{zass{guk ut{n
fiúnak adott életet. Még Brun is feladta szokott
egykedvűséget, amikor karj{ba vette a gyereket.
Tekintete ell{gyult, amikor vele j{tszadozott, hiszen a
csecsemő biztosította a törzs vezéreinek folytonoss{g{t.
– És ki lenne az eljövendő főnök, Oga, ha nem születik
meg Brac? – tette fel a kérdést Ovra. – Vagy ha csak
l{nyaid voln{nak? Lehet, hogy az anya hozz{ment az
alvezérhez, és a főnökkel meg történt valami. – Ovra
kicsit dühös volt a fiatalasszonyra. Neki és Goovnak még
mindig nem született gyereke, noha régebben
összeh{zasodtak, mint Broud és Oga.
 – Jó – bólintott Oga –, de akkor se értem, hogyan lett
egyszer csak egészséges a gyerek, amikor nyomoréknak
született.
– Szerintem ezt a történetet egy olyan asszony tal{lhatta
ki, aki nyomorék gyereknek adott életet – szólt közbe Iza.
– Biztosan nagyon szerette volna, ha meggyógyul.
– Ez ősi legenda, Iza – mondta nyomatékkal Aba. –
Nemzedékek óta mesélik a tűznél. Lehet, hogy régen
mindaz megtörténhetett, amit ma m{r nem hinnénk el.
Honnan tudhatn{nk biztosan, hogy mi volt akkoriban?
– Igaz, hogy a múltban m{sként éltek az emberek, de
szerintem Og{nak igaza van. Egy nyomorék csecsemő
nemigen lesz teljesen ép, és az se valószínű, hogy
megérné a névad{s ünnepét, ha nem kap közben enni. De
igaz, ami igaz, valóban régóta mesélik. Tal{n mégiscsak
van benne valami – z{rta le a vit{t Iza.
Mikor elkészült az étel, Iza Creb tüzéhez vitte a
részüket, míg Ayla kézenfogva vezette ut{na a tipegő
gyereket. A javasasszony nagyon lesov{nyodott az
utóbbi időben. Elhagyta ereje. F{radékony lett. Az idő
nagy részében Ayla foglalkozott Ub{val, és ezért
különleges kapcsolat alakult ki kettejük között. A kicsi
mindenhov{ követte a l{nyt, akit egy{ltal{n nem
f{rasztott a gyerek t{rsas{ga.
Miut{n befejezték az evést, Uba odament az anyj{hoz,
hogy szopjon egy kicsikét, {m nemsok{ra nyafogni
kezdett. Iz{t köhögőroham fogta el, mire a gyerek még
nyugtalanabb lett. Végül odatolta Ayl{nak a hüppögő
Ub{t:
 – Vidd {t a gyereket – mondta dühösen, miközben
igyekezett visszafojtani a kínzó köhögést. – Tal{n Oga
vagy Aga meg tudja szoptatni.
– Jól vagy? – kérdezte Ayla aggodalmasan.
– Nincs semmi baj, csak m{r túl öreg vagyok ahhoz,
hogy ilyen kisbab{m legyen – felelte Iza. – Elapadt a
tejem, Uba meg éhes. Ez minden. Legutóbb Aga etette, de
azt hiszem, m{r megszoptatta On{t, úgyhogy nem sok
teje maradhatott. Vidd ink{bb Og{hoz, legutóbb azt
mondta, elég teje van. – A javasasszony észrevette, hogy
Creb figyeli, úgyhogy ink{bb elfordította fejét, és Ayl{t
követte a tekintetével.
A l{ny lehajtott fejjel, al{zatosan közeledett Broud tüze
felé. Tudta, hogy ha b{rmiben hib{zik, azzal mag{ra
vonja a fiatalember haragj{t. Biztosra vette, csak az
alkalomra v{r, hogy megszidja vagy megüsse. Nem
akarta, hogy miatta zavarja el Ub{t. Oga boldogan
szoptatta Iza gyermekét, de mivel Broud is jelen volt,
ezúttal nem beszélgettek. Amikor Uba jóllakott, Ayla
visszavitte a tüzükhöz, és az ölében tartva ringatta, míg
el nem aludt a kicsi. Noha m{r réges-rég elfeledte az
anyanyelvét, még mindig dúdolgatott a csecsemőnek.
– M{r csak arra vagyok jó, hogy zsörtölődjek –
kesergett Iza, miut{n Uba m{r lefeküdt. – Túl idős
voltam a gyerekszüléshez. Azt hiszem, nem tehetek m{st:
el kell v{lasztanom Ub{t. Jobb lett volna, ha legal{bb a
j{róévén túljut, de most, hogy elapadt a tejem... holnap
megmutatom, hogyan kell csecsemőt{pot készíteni. Nem
akarom m{snak adni Ub{t, ha módom van r{, hogy én
etessem.
– M{snak adni Ub{t? – ki{ltott fel a l{ny. – Hogy
adhatn{nk oda? Hiszen a mienk!
– Én sem akarom elveszíteni, de valahogy etetni kell, és
nekem m{r nincs tejem. Nem hordhatjuk {llandóan egyik
asszonytól a m{sikig. Ahogy Brac nő, egyre kevesebb teje
lesz az anyj{nak. Ha nem születik új csecsemő, Uba
élelem nélkül marad – magyar{zta Iza.
– B{rcsak én szoptathatn{m – sóhajtotta Ayla.
– H{t, ami azt illeti, elég magas vagy, mégsem nőttél
asszonysorba. Egyelőre semmi jele annak, hogy
hamarosan nővé érnél. Csak az asszonyok lehetnek
any{v{, és csup{n az any{knak van tejük. Holnaptól
rendes ételt fogunk adni Ub{nak, azt{n majd kiderül,
képes-e {ttérni r{. Mindenesetre azt akartam, hogy tudd,
mire sz{míthatunk a legrosszabb esetben. A gyerekek
ételét különleges módon kell elkészíteni. Mindent
alaposan össze kell törni, mert még nem tudnak rendesen
r{gni. A magvakat és a sz{rított húst finom porr{ kell
őrölni, mielőtt megfőzzük, a friss húsból és zöldségből
pedig ki kell v{logatni a kemény rostokat. Végül mindent
pépesre főzünk. Maradt még valamennyi makk h{tul a
barlangban?
– Amikor utolj{ra néztem, még volt egy halom, de m{r
nagyon rohad, és az egerek és mókusok is lopkodj{k –
v{laszolta Ayla.
– V{logasd ki, és hozd ide, amennyit tal{lsz. Majd
be{ztatjuk, hogy ne legyen keserű. A yamgyökér is jó
lesz. Nem tudod, hol vannak azok a kis kagylók, amiket a
ny{ron szedtem? Pont jók lesznek arra, hogy Ub{t
etessem. Szerencse, hogy nemsok{ra vége a télnek. A
tavasz legal{bb némi v{ltozatoss{got jelent.
Iza észrevette, milyen figyelmesen lesi minden szav{t
Ayla. Nagyon h{l{s volt, amiért ilyen segítőkész kisl{nyt
helyeztek az útj{ba a szellemek. Vajon azért adt{k neki,
hogy gyermeke m{sodik anyja lehessen? A javasasszony
nemcsak a kortól szenvedett. Noha sose hivatkozott
megrendült egészségére, és nem említette a többieknek a
mellében érzett szúró f{jdalmat, sem a vért, ami egy-egy
súlyosabb köhögőroham ut{n tört fel a tüdejéből, tudta,
hogy Creb tiszt{ban van az {llapot{val. „Ő is öregszik –
futott {t Iza agy{n. – Ez a tél nagyon megviselte. Túl
sokat üldögélt a barlangban, pedig a tűz se melegít
igaz{n."
A mogur bozontos sörénye megőszült. Az {llandó
ízületi gyullad{s és béna l{ba miatt igen nehezen j{rt.
Fogai elkoptak, és a jobbja – hiszen mindent egy kézzel
végzett – is hasogatott. Creb azonban m{r rég megtanult
együtt élni a f{jdalommal. Szelleme ugyanolyan
érzékeny és éber volt, mint fiatalkor{ban. Aggódott a
húga miatt. Miközben a két nő megvitatta, hogyan
készítsen ételt a csecsemőnek, a mogur sorra vette az
{ruló jeleket: a javasasszony arca beesett, szeme mély
gödörbe süppedt. Pofacsontj{ra r{feszült a bőr.
Lesov{nyodott. Haja őszbe vegyült. De Crebet az {llandó
köhögés zavarta legink{bb. „Ideje m{r, hogy véget érjen
a tél – gondolta. – Iz{nak legink{bb napfényre és melegre
lenne szüksége."
A tél végre kieresztette mark{ból a vidéket. A tavasz
első napjaiban hideg, csendes eső szit{lt az égből.
Elolvadt a hó, és a lezúduló víz csúszós, cuppogós
s{rtengerré v{ltoztatta a környéket. Csak a bej{rat körül
felhalmozott kövek maradtak úgy-ahogy sz{razon, {m a
barlangot így is nyirkoss{ tette a talajvíz.
A törzset azonban még a ragadós d{gv{ny sem
tarthatta vissza. A hosszú bez{rts{g ut{n valamennyien a
szabadba siettek, hogy üdvözöljék az első meleg
napsugarakat és a langyos tengeri szellőt. A latyakban
ink{bb mezítl{b j{rtak, mert a l{bbeliket még a vastagon
beléjük dörzsölt zsír se tette teljesen vízhatlann{. Iz{nak
ezekben a napokban sokkal több meghűléses betege
akadt, mint a téli hónapokban.
Ahogy melegedett az idő és felszikkadt a föld, a törzs
élettere hirtelen kit{gult. A hosszú téli napok főképp
meséléssel, fecsegessél, szersz{mkészítéssel teltek. Most
viszont kiszabadultak börtönükből. Az asszonyok
kirajzottak, hogy összegyűjtsék az első zöld leveleket,
hajt{sokat és bimbókat. A férfiak gyakorolni kezdték a
fegyverforgat{st, hogy sikeres legyen az első vad{szat.
Uba megszokta az új étrendet. Most m{r csak akkor
szopott, ha félt, vagy b{ntotta valami. Iza kevesebbet
köhögött, b{r még mindig nagyon gyenge volt, ezért nem
is v{llalkozott hosszabb gyógynövény gyűjtő utakra.
Creb újra nagyokat sét{lt Ayl{val a patakparton. A l{ny
minden évszak közül a tavaszt szerette a legjobban.
 Mivel Iza ink{bb a barlang közelében maradt, Ayla
j{rta be helyette a környéket, hogy a javasasszony
felfrissíthesse gyógynövénykészletét. Iza kicsit aggódott
amiatt, hogy fogadott l{nya egyedül m{szk{l, de a többi
asszony mind élelmet gyűjtött, a gyógynövények pedig
rendszerint m{shol nőnek, mint az ennivaló. Időnként
azért elkísérte a l{nyt, főleg hogy megmutassa neki a
nemrég kikelt növényeket. Lassanként megnyugodott, és
megengedte neki, hogy egyedül kósz{ljon.
Ayla nagyon élvezte ezeket az alkalmakat. Ilyenkor
végre szabadnak érezte mag{t. Megszabadult a többiek
fürkésző tekintetétől. Gyakran kiment az asszonyokkal
élelmet gyűjteni: gyorsan megszedte, amit elv{rtak tőle,
azt{n ment a maga útj{n. Nemcsak olyan
gyógynövényeket keresett, amit m{r ismert, hanem az
ismeretleneket is, hogy otthon majd kifaggathassa róluk
Iz{t.
Brun nem ellenezte a dolgot. Megértette, hogy
valakinek össze kell szednie a gyógynövényeket Iza
sz{m{ra. Ő is észrevette, hogy a javasasszony súlyos
beteg. Tudat alatt mégis zavarta, hogy Ayla szívesen
kóborol. A törzs asszonyai nem szerettek magukra
maradni. Ha Iz{nak valamilyen különleges
gyógynövényre volt szüksége, mindig gyorsan visszatért
a többiekhez. Természetesen Ayla sem hanyagolta el
kötelességeit. Mindig megfelelő módon viselkedett. Nem
tett semmi olyasmit, amin Brun megütközhetett volna.
Egész egyszerűen m{s volt, mint a többiek. M{sként
érzett, m{sként gondolkozott, és ez zavarta a főnököt.
 Előfordult, hogy Ayla nemcsak növényeket hozott haza
egy-egy kir{ndul{s{ról. Legutóbbi hóbortja, amin akkor
annyira megütköztek, rendes szok{s{v{ v{lt. Noha a
törzs tagjai lassanként hozz{edződtek a dologhoz, még
most is meglepődtek, ha a l{ny valamilyen sebesült
{llattal tért vissza a barlangba. A nagy vit{t kiv{ltó
sebesült nyúl csup{n az első volt a gyógyít{sra v{ró
{llatok sor{ban. Ayla ragyogóan b{nt velük. A pórul j{rt
jósz{gok megérezték, hogy segíteni akar rajtuk. Mivel az
első esetben Brun végül engedélyezte a dolgot,
kényelmetlenül érezte volna mag{t, ha v{ltoztat a m{r
bevett szok{son. Csup{n abban az egyetlen esetben
mondott nemet, amikor a l{ny egy farkaskölyökkel
{llított haza. A ragadozók {llandó harcban {lltak a
vad{szokkal. Többször előfordult, hogy a m{r elejtett
vagy csapd{ban lévő zs{km{nyt az utolsó pillanatban
elragadt{k tőlük négyl{bú vetélyt{rsaik. Brun sose
egyezett volna bele, hogy egy olyan {llaton segítsenek,
amely később megfoszthatn{ a friss hústól a törzset.
Egyszer, mikor Ayla épp egy nagy gyökeret {sott ki,
megzörrent az egyik bokor. Kicsit később egy s{nta nyúl
bújt elő a sűrűből. Óvatosan odaugr{lt hozz{, és
megszagl{szta a l{ny l{b{t. Ayla lélegzetvisszafojtva
figyelte, majd lassan kinyújtotta kezét, és megsimogatta
az {llatot. „Csak nem az én nyulam vagy? – futott {t az
agy{n. – Mindenesetre szép nagyra nőttél! Még mindig
nem tanultad meg, hogy óvatos légy? Nem {rtana
vigy{znod az emberekkel, különben ny{rsra húzva
végzed!" – gondolta, miközben finoman kurk{szott az
{llat szőrében. Ekkor valami megriaszthatta a nyulat,
mert hirtelen megdermedt, azt{n vill{mgyorsan
visszaiszkolt a sűrűbe.
– H{t, ha ilyen gyorsan futsz, nemigen tudnak elkapni –
nevetett fel a l{ny. Egyszerre r{döbbent, hogy m{r
nagyon rég nem nevetett hangosan. Ha nagy néha
felfelkacagott a törzsbeliek t{rsas{g{ban, a többiek
helytelenítő pillant{ssal mérték végig.
Aznap rengeteg dolgot tal{lt ellen{llhatatlanul
mulats{gosnak...
– Ayla, ez a cseresznyefakéreg túl régi. M{r semmire se
jó – sóhajtotta Iza egy reggelen. – Ha ma reggel kimész,
hozz helyette újat. A patak melletti tiszt{son tal{lsz
néh{ny f{t. Ugye tudod, hogy mire gondolok? A belső
kérget h{ntsd le. Ilyenkor az a legjobb.
– Igen, any{m – felelte a l{ny.
Csodaszép tavaszi reggelre ébredtek. Vir{gzott az
alacsony s{fr{ny és a magas sz{rú, kecses n{rcisz. Az idei
gyep első levelei m{r előbújtak a földből. A bokrok és f{k
{gai kipattanni kész rügyektől duzzadtak. A napfény
melege új életet lehelt a vidékbe.
Ha kikerült a többiek l{tóteréből, Ayla egy csap{sra
elhagyta az asszonyok al{zatos, görnyedt tart{s{t. Léptei
ruganyoss{ v{ltak. Kikerülte a szelíd emelkedőt, és
ink{bb a meredek domboldalon futott fel. Öntudatlanul
is élvezte, hogy végre szabadon mozoghat. Szemügyre
vette a sarjadó növényeket, és eszébe véste, hogy
melyiket hol tal{lja majd.
 Egész délelőtt az erdőben csatangolt. Hirtelen r{ébredt,
hogy közben alaposan elj{rt az idő, és ő még mindig nem
szedett cseresznyefakérget Iz{nak. Futva indult a patak
menti tiszt{s felé. Ahogy közelebb ért, zajt hallott.
Óvatosan közelített a rét ir{ny{ba. Amikor odaért,
megl{tta, hogy éppen ott tartózkodnak a férfiak. Első
gondolata az volt, hogy megfordul és elmegy, de azt{n
eszébe jutott, hogy Iz{nak nagy szüksége van a kéregre.
Mindettől függetlenül rendkívül izgatta, vajon mit
csin{lhatnak itt a vad{szok. Hangtalanul közelebb
lopódzott, és meghúzódott egy vastag fatörzs mögött.
A férfiak a fegyverforgat{st gyakorolt{k. Készülődtek a
vad{szatra. A l{ny t{gra nyílt szemekkel figyelte őket a
fedezékéből. A l{ndzs{kon kívül – amit a vad{szok
mindenhova magukkal hordtak – m{s fegyvereket is
haszn{ltak. A legtöbben paritty{val vagy ból{val
igyekeztek célba tal{lni. Vorn is velük volt. Brun úgy
döntött, itt az ideje, hogy megkezdjék a fiú tanít{s{t;
éppen Zoug magyar{zott neki.
Az öreg vad{sz megmutatta a gyereknek, hogyan fogja
össze a bőrszíj két sz{r{t, és illessze a kavicsot a középen
lévő öblös részbe. A fegyver meglehetősen régi volt m{r,
Zoug azon volt, hogy elhajítja, {m amikor Brun
megkérte, tanítsa a fiút, úgy döntött, kicsit rövidebbre
v{gja, és leendő tanítv{ny{nak aj{ndékozza.
Ayl{t legal{bb annyira megragadta a lecke, mint a fiatal
gyereket. Amikor Zoug befejezte a magyar{zatot,
h{tralépett, és {tengedte a fiúnak a terepet. Vorn azonban
hi{ba prób{lkozott: első kísérleteinél vagy
összekusz{lódott a bőrszíj, vagy a kavics esett ki
középről, lóként pedig nem tudta elég gyorsan pörgetni a
fegyvert ahhoz, hogy ne hulljon ki a kő.
Broud valamivel odébb {llt, és figyelt. A fiú mindeddig
szinte vall{sos {hítattal csüngött a fiatal vad{szon. Ő
készítette el Vorn első l{ndzs{j{t, amit a gyerek még az
{gyba is mag{val cipelt. Ő mutatta meg, hogyan döfjön a
fegyverrel, hogyan tartsa meg közben az egyensúly{t, és
mindezt olyan komolyan tette, mintha egyenrangúak
lennének. De Vorn most valaki m{s szavait leste. Broud
csalódottnak érezte mag{t. Szerette volna, ha a fiú
csup{n r{ néz fel ilyen tisztelettel, és dühös volt Brunra,
amiért úgy rendelkezett, hogy Zoug tanítsa meg a
parittya haszn{lat{ra. Miut{n Vorn többször is kudarcot
vallott, Broud félbeszakította a leckét:
– Hadd mutassam meg, hogyan kell csin{lni – mondta,
és félretolta az öreget.
Zoug h{tralépett, és szúrós pillant{st vetett a
fiatalemberre. Mindenki meg{llt, és őket figyelte. Brun
összevonta a szemöldökét. Nem tetszett neki, ahogy
Broud a törzs legjobb parittyavetőjét kezelte. Ő
rendelkezett úgy, hogy Zoug tanítsa a gyereket. „Nem
baj, hogy a védelmébe vette a fiút, {m ezúttal túl
messzire ment – gondolta Brun. – Mindenkinek az az
érdeke, hogy Vorn a legjobbtól tanuljon, és Broud még
nem b{nik tökéletesen ezzel a fegyverrel. A jó vezetőnek
minden előnyt ki kell akn{znia. A parittyavetésben
messze Zoug a leggyakorlottabb mindny{junk közül,
r{ad{sul elég ideje lesz r{, hogy csiszolgassa a fiú
tud{s{t, míg a többiek vad{sznak. Broud túlontúl büszke,
és ami még rosszabb, ezt m{sokkal is érezteti. Hogyan
léphetne előbbre a rangsorban, amíg az indulatai
vezérlik? Meg kell értenie, hogy nem lesz egy csap{sra
mindenben a legjobb csak azért, mert ő a vezér."
Broud elvette a fiútól a fegyvert, kavicsot tett a parittya
zsebébe, lendületesen megpörgette a szíjat, és lőtt. A kő a
cél előtt ért földet. Ez volt a legnagyobb gond ezzel a
fegyverrel: nagyon hosszú gyakorl{s kellett ahhoz, hogy
pontosan b{njanak vele, m{r csak azért is, mert
testfelépítésükből adódóan nem tudtak körözni
karjukkal. Broudot dühítette, hogy elvétette a célt.
Nevetségesnek érezte mag{t. Újabb követ tett a
paritty{ba, és gyorsan megpörgette. Helyre akarta hozni
a hib{t. Érezte, hogy minden szem r{tapad. A parittya
szíja jóval rövidebb volt, mint saj{t fegyvere. A dob{s
jócsk{n elvétette a célt, és ami még rosszabb, még mindig
rövidre sikerült.
– Most Vornt tanítod, vagy te magad gyakorolsz? –
kérdezte alattomosan Zoug. – Ha úgy gondolod,
közelebb hozhatom a célt.
Broud összeharapta a sz{j{t. Ki nem {llhatta, ha
kigúnyolt{k. Újra meglendítette a fegyvert, ezúttal
viszont túllőtt a célon: messze mögötte esett le a kő.
– Ha megv{rod, míg befejezem a gyerek tanít{s{t,
örömmel adok neked is néh{ny leckét – mondta
csúfond{rosan az öregember. – Úgy l{tom, r{d fér.
– Hogyan tanulhatn{ meg Vorn egy ilyen vacak
fegyverrel a követést? – vicsorogta Broud, és a földre
dobta a szíjat. – Ezzel képtelenség célba tal{lni. Holnap új
paritty{t készítek neked – fordult a fiúhoz. – Senki sem
v{rhatja tőled, hogy egy öregember elhaszn{lt fegyverén
tanulj. Vélhetően elfelejtette m{r, milyen fontos, hogy az
embernek mindig jó szersz{ma legyen. De nem is csoda,
hiszen vad{szni se tud.
Zoug dühbe gurult. A vad{szattól való kényszerű
visszavonul{s mindenkit megviselt; ennek
ellensúlyoz{s{ra komolyan dolgozott azon, hogy
tökélyre fejlessze tud{s{t ezen a legnehezebben
kezelhetőnek tartott fegyveren. R{ad{sul Zoug –
ak{rcsak most a fia, Grod – valaha a törzs alvezére volt,
ezért különösen nehezen tűrte, hogy egy tejfölössz{jú
ifjonc kioktassa.
– Jobb öregembernek lenni, mint olyan kölyöknek, aki
m{r embernek képzeli mag{t – v{gott vissza élesen, azzal
lehajolt a Broud l{b{n{l heverő paritty{ért.
Zoug gunyoros megjegyzése több volt, mint amit a
fiatal vad{sz elviselhetett. Betelt a poh{r. Önkéntelenül is
meglökte az öreget, aki elveszítette egyensúly{t, és a
földre zuhant. Döbbenten nézett a fiúra. Nem mozdult.
[lm{ban se hitte volna, hogy Broud ilyesmire mer
vetemedni.
A törzs vad{szai sose t{madtak egym{sra. Csup{n az
asszonyokra emeltek kezet. A fiatalok szigorúan
szab{lyozott erőprób{k sor{n vezették le fölös
energi{ikat: futó-, parittya– vagy l{ndzsavető
versenyeken, amelyek szintén növelték az ügyességüket.
A törzs mércéje szerint a férfi legfontosabb két
tulajdons{ga a vad{szat tudom{ny{ban való j{rtass{g és
az önfegyelem. Mindkettő a törzs fennmarad{s{t
szolg{lta. Broud legal{bb annyira megdöbbent attól, amit
tett, mint a többiek. Elvörösödött, és a földre szegezte a
tekintetét.
– Broud! – harsant Brun hangja. A fiú riadtan kapta oda
a pillant{s{t. Még sose l{tta ennyire dühösnek az apj{t.
Brun öles léptekkel közeledett felé.
– Megengedhetetlen, hogy ilyen gyerekes módon
szabadj{ra ereszd az indulataidat! Ha nem te lennél a
legalacsonyabb rangú vad{sz, most ebben a percben azz{
tennélek! – sziszegte fojtott hangon. – Kinek mondtam,
hogy tanítsa a fiút: Zougnak vagy neked? Rajta, felelj! –
ki{ltott a fi{ra, majd, hogy nem kapott v{laszt, folytatta: –
Még Vorn is jobban uralkodik mag{n, mint te. Egy
asszonyba több önfegyelem szorult. Azt hiszed, te leszel
az eljövendő vezér? Mit gondolsz, hogyan fogod vezetni
a többieket? Alig v{rod, hogy az egész törzsnek
parancsolhass, pedig még magadnak se tudsz. H{t ne
vedd olyan biztosra, hogy téged emelnek főnökké.
Zougnak igaza van: gyerek vagy, és közben férfinak
képzeled magad.
Broud rettenetesen megal{zottnak érezte mag{t. Azt
hitte, menten elsüllyed szégyenében. A legszívesebben
elfutott volna. Ha v{lasztani lehet, ink{bb egy felingerelt
barlangi oroszl{n mellett dönt, mint hogy szembenézzen
Brun haragj{val. A főnök csak ritk{n mutatta ki dühét;
nem volt szüksége r{. A legtöbb esetben elegendőnek
bizonyult egy futó pillant{s, hogy a törzs b{rmely tagja
engedelmeskedjen neki. Broud lehorgasztott fejjel {llt
előtte.
Brun lassan megfordult, a napra nézett, azt{n jelt adott
a többieknek, hogy kövessék. A vad{szok vill{mgyorsan
fölszedelőzködtek. A legtöbben fellélegeztek, hogy véget
ért az előbbi kínos jelenet. Felsorakoztak a vezér mögött,
aki gyors léptekkel indult a barlang felé. Broud legh{tul
maradt. Arca még mindig vöröslött.
Ayla hal{lra v{ltan kuporgott leshelyén. Szinte még
lélegezni se mert. Attól rettegett, hogy véletlenül
felfedezik. Tudta, hogy olyasminek volt tanúja, amit
asszonynak nem szabad l{tnia. Broudot sose hordta
volna le Brun, hogyha sejti, hogy egy nő is figyeli őket. A
férfiak mindig ügyeltek r{, hogy egyikük tekintélye se
szenvedjen csorb{t az asszonyok előtt. Ez az eset végre
felnyitotta a l{ny szemét. Eddig eszébe se jutott, hogy a
férfiak közt is van al{-fölérendeltségi viszony. Hirtelen
r{döbbent, hogy a mindenhatónak vélt felsőbbrendű
lények ugyanúgy parancsokat követnek, mint ahogyan a
nők is. L{thatta, hogy őket is ugyanúgy rendreutasítj{k,
amikor hib{znak. Egy csap{sra lehullott róluk az
érinthetetlenség nimbusza. Egyedül Brun tűnt
mindenhatónak. A l{ny nem értette meg, hogy a főnök
éppúgy fogoly, mint a többiek, sőt sokkal súlyosabb
kötelékek szorítj{k, mint t{rsait: a hagyom{nyok ereje
köti gúzsba a kezét. A kisz{míthatatlan szellemvil{g, a
természet ereje és a többiekért érzett felelősség korl{tozza
cselekedeteit. Noha nem fogta fel egészen, milyen
törvények ir{nyítj{k a férfiak vil{g{t, l{tta, hogy Broudot
ugyanúgy megszidj{k, amikor hib{zik, mintha asszony
vagy kisgyerek lenne. Ezt mély megelégedéssel vette
tudom{sul, mert gyűlölte az öntelt fiatalembert.
Ayla még azut{n is a fa mögött lapult, hogy a férfiak
eltűntek a l{that{ron. Félt, hogy net{n visszatérnek. Csak
nagy sok{ra mert kilépni a vastag fatörzs takar{s{ból.
Ahogy {tv{gott a tiszt{son, észrevette, hogy a parittya
még mindig ott hever a földön. Meg{llt fölötte, de nem
merte megérinteni. Rettegett, hogy ezzel mag{ra
vonhatja Brun haragj{t. A nők nem vehették kézbe a
fegyvereket. A paritty{t nézve felidézte mag{ban
mindazt, aminek az előbb tanúja volt. Eszébe jutott,
hogyan tanítgatta Zoug Vornt. „Tényleg olyan nehéz? –
futott {t az agy{n. – Vajon én meg tudn{m csin{lni?"
Minél tov{bb töprengett, ann{l erősebb késztetést
érzett, hogy prób{t tegyen vele. Óvatosan körülnézett,
mintha attól félne, hogy Brun megérzi, milyen
szentségtörő gondolatot forgat a fejében. „Még Broudnak
sem sikerült eltal{lni a célt" – gondolta. Felidézte
mag{ban, miként prób{lkozott egyre idegesebben az ifjú
vad{sz. Maga előtt l{tta Zoug csúfond{ros arc{t, amikor
a főnök fia kudarcot vallott, és halv{nyan elmosolyodott.
„Vajon nagyon dühös lenne, ha l{tn{, hogy nekem
sikerül az, ami neki nem?" – suhant keresztül a fején.
Tetszett neki a gondolat. Itt az alkalom, hogy valamiben
felülmúlja a fiatalembert. Még egyszer körülnézett,
azut{n lehajolt, és tétov{zva fölemelte a bőrszíjat.
Hirtelen eszébe jutott az elkerülhetetlen büntetés, ha
valaki megl{tja fegyverrel a kézben. Majdnem eldobta a
paritty{t. Önkéntelenül is arra nézett, amerre a férfiakat
elnyelte a sűrűség. Azt{n a gyakorl{sra előkészített
kőhalomra siklott a tekintete.
„Lehet, hogy valóban meg tudom csin{lni? – gondolta
izgatottan. – Brun biztosan nagyon dühös lenne. Ki tudja,
mit tenne velem. Creb valószínűleg bűnösnek nevezne.
Most m{r bűnös vagyok, hiszen kezembe vettem a
fegyvert. De vajon mi rossz van abban, hogy megfogtam
ezt a bőrdarabot? Csak azért nem szabad megtennem,
mert a vad{szok történetesen köveket hajig{lnak vele?
Ha kiderülne a dolog, Brun esetleg kezet is emelne r{m.
Broud egészen biztosan megverne. Boldog lenne, hogy
valami ürügyet tal{lna r{. A férfiak mind nagyon
dühösek lennének. És ahhoz mit szóln{nak, ha
kiprób{ln{m? Vajon el tudn{m-e tal{lni a célt a kővel?"
A l{ny hosszú ideig őrlődött. Tudta, hogy tiltott dolgot
csin{l, ugyanakkor nagyon v{gyott r{, hogy prób{ra
tegye mag{t. Még egyszer körülpillantott, majd
megindult a kőrak{s felé.
Fölvett egy kavicsot, és megkísérelt visszaemlékezni
Zoug utasít{saira. Óvatosan összeillesztette a szíj két
végét. A parittya laza hurkot képezve csüngött al{. Nem
tudta, hogyan tegye a kavicsot a kiöblösödő részbe. A kő
mindig leesett, valah{nyszor meglendítette a fegyvert.
Ayla összevont szemmel igyekezett felidézni mag{ban
Zoug mozdulatait, majd újra megprób{lta. Majdnem jó
volt, de kiesett a ritmusból, és a lövedék ismét a földre
hullt.
 Most m{r viszont r{jött a dolog nyitj{ra. Egyre
hosszabb ideig tudta forgatni a köveket. A parittya egyik
szíja kiszabadult a mark{ból, és a kő süvítve elrepült. A
következő néh{ny prób{lkoz{s{t nem koron{zta siker,
azut{n azonban egyre jobban uralta a fegyvert. A
kavicsok rendre a célként levert oszlop közelében
csapódtak be.
Mikor elfogyott a kő, a l{ny újra halomba gyűjtötte
őket. Negyedszerre m{r meglehetős biztons{ggal
hajította a kavicsokat. Csup{n néha-néha pottyantotta le
őket. Lenézett, és l{tta, hogy csak h{rom köve maradt.
Beletette a paritty{ba a következőt, összpontosított, és
megpörgette a feje fölött a fegyvert. A lövedék süvítve
sz{llt az oszlop felé. Hangos koppan{s jelezte, hogy
ezúttal végre sikerült célba tal{lnia. Ayla a magasba
ugrott örömében. Noha merő véletlen volt, amit az is
bizonyított, hogy a következő két lövés ismét elhib{zta a
célt, a kisl{ny végtelenül örült. Biztosra vette, hogy előbb
vagy utóbb megtanulhatja biztons{ggal kezelni a
fegyvert.
Ismét összeszedte a kavicsokat. Amikor felpillantott,
észrevette, hogy a nap a l{tóhat{r széléhez közeleg.
Hirtelen eszébe jutott az eredeti célja: azért jött, hogy
cseresznyefakérget szedjen Iz{nak. „Hogy szaladhatott el
ennyire az idő? – suhant {t az agy{n. – Iza m{r biztosan
aggódik. Tal{n Crebnek is szólt!" Gyorsan a ruh{j{ba
rejtette a paritty{t, a cseresznyef{khoz szaladt, leh{ntotta
késével a külső kérget, és hosszú, vékony sz{lakat tépett
ki a belső rétegből, azt{n gyorsan hazafelé indult. Csak
akkor lassított, mikor a patakhoz ért, és felvette az
asszonyokhoz illő, kissé görnyedt, al{zatos testtart{st.
Amúgy is félt, hogy megszidj{k, amiért ilyen sok{ig
elmaradt. Nem akart egyéb okot adni a büntetésre.
– Ayla! Hol j{rt{l? M{r egészen belebetegedtem az
aggodalomba. Biztosra vettem, hogy valami bajod esett –
tört ki Iza, amikor megl{tta. – Csaknem szóltam Crebnek,
hogy induljanak a keresésedre.
– Körülnéztem az erdőben, hogy merre mit lehet tal{lni
– védekezett a l{ny. – Elmentem a tiszt{sra is. Nem
vettem észre, hogy ilyen későre j{r. – Ayla nem hazudott,
attól azonban óvakodott, hogy besz{moljon a teljes
igazs{gról. – Itt a cseresznyefakéreg, amit kértél –
folytatta. – Az alkörmös ugyanott nő, mint tavaly. Ugye
azt mondtad, hogy a gyökere enyhíti Creb nyavaly{j{t?
– Igen – bólintott Iza. – [ztasd be a gyökereket: ha
lemosod vele a reum{s testrészt, enyhíti a f{jdalmakat. A
bogyój{ból viszont te{t főzünk. Rendkívül hat{sos szer a
daganatok és a vadhúsos kinövések kezelésére. –
Hirtelen abbahagyta, és {tható pillant{st vetett a l{nyra: –
Ayla, te el akarod terelni a beszélgetést. De értsd meg,
nagyon aggódtam, hogy ilyen sok{ elmaradt{l. – A
javasasszony haragja elsz{llt, mikor l{tta, hogy semmi
baja a gyereknek. Ennek ellenére szerette volna, ha
legközelebb nem kóborol messzire. Iza nagyon féltette
fogadott l{ny{t az erdőben r{ leskelődő veszélyektől.
– Többé nem megyek el anélkül, hogy előre ne szólnék
neked – ígérte Ayla. – Most se akartam eddig maradni,
de túl későn vettem észre, hogy m{r estére j{r.
 Mikor beléptek a barlangba, Uba, aki egész nap Ayl{t
kereste, felkapta fejét, azt{n kis görbe l{bain hozz{futott.
Az utolsó lépésnél megbotlott, {m a l{ny elkapta, mielőtt
földet ért volna. A magasba emelte a gyereket, és
megpörgette a levegőben.
– Iza, időnként nem vihetném magammal Ub{t? –
kérdezte. – Nem mennék vele messzire. Megmutatnék
neki egy-két növényt.
– Túl fiatal ahhoz, hogy megértse – felelte Iza. – Hiszen
csak nemrég kezdett el beszélni. – Azt{n l{tva, hogy
mennyire örülnek egym{snak, hozz{tette: – Persze, ha
kedved van hozz{, néha elmehettek. Csak ne vidd
messzire.
– Jaj de jó! – ragyogott fel Ayla, és mag{hoz ölelte a
javasasszonyt, miközben m{sik kezével a gyereket fogta.
– H{t nem csod{s, Uba? – fordult a kisl{nyhoz: –Anya
megengedte, hogy velem gyere.
„Vajon mi üthetett ebbe a gyerekbe? – gondolta Iza. –
Még sose l{ttam ennyire boldognak. Fura szellemek
kósz{lhattak ma az erdőben. Először a férfiak jöttek meg.
Nem ültek le beszélgetni, hanem ki-ki elvonult a saj{t
tüze mellé. Mindny{jan komorak, de r{ se hederítenek az
asszonyokra. Ma este még senkit se szidtak meg. Mióta
az eszemet tudom, nem fordult elő ilyesmi. Ayla meg
egész nap elmarad, és olyan vid{m, hogy madarat
lehetne fogatni vele. Vajon mi történhetett? Nem értem.”

__10.__
 – Mit akarsz? – vakkantotta türelmetlenül Zoug.
Szokatlanul meleg kora ny{ri nap volt. Az öreg vad{szt
kínozta a szomjús{g. Dőlt róla a víz. Mégsem hagyhatta
abba a munk{t. Egy nagy szarvasbőrt tisztogatott. Sietnie
kellett, hogy végezzen, mielőtt kisz{rad. Semmi kedve
sem volt beszélgetni, különösen nem ezzel a csúf, lapos
arcú l{nnyal, aki itt kuporgott előtte lehajtott fejjel, v{rva,
hogy megszólítsa őt.
– Nem kérsz egy kis vizet? – kérdezte Ayla, miut{n az
öregember megérintette a v{ll{t. – Most jövök a forr{stól,
és l{ttam, hogy a tűző napon dolgozol. Nem akarlak
zavarni, de úgy gondolom, szomjas lehetsz – mondta a
vad{szoknak kij{ró, tiszteletadó mozdulat kíséretében.
Egy fűzfakéregből font poharat tett a férfi elé, és
telitöltötte a mag{val hozott tömlőből.
Zoug elégedetten horkantott. Erre a legkevésbé sem
sz{mított. Vagy félór{ja kísérletezett azzal, hogy elkapja
valamelyik asszony pillant{s{t, és vizet hozasson vele,
{m senki sem figyelt r{. Nem hagyhatta itt a bőrt, mert az
m{r majdnem sz{raz volt. Folyamatosan kellett
dolgoznia, hogy a végén puha, hajlékony és mégis erős
szíjakat kaphasson. Tekintetével követte a l{nyt, aki az
{rnyékba tette a tömlőt, majd visszajött egy nyal{b
vesszővel, leült mellé, és nekikezdett a kos{rfon{snak.
Noha Uka mindig megadta neki a kellő tiszteletet és
teljesítette kív{ns{gait, mégiscsak fi{nak asszonya volt.
Mióta Zoug a felesége hal{l{t követően Grod tüzéhez
költözött, f{jón nélkülözte a tűzhely ur{nak kij{ró apró
figyelmességeket. Zoug időnként a mellette ücsörgő
l{nyra pillantott. Ayla elmerülten dolgozott. „Jól neveli a
mogur" – gondolta mag{ban. Nem vette észre, hogy a
l{ny a szeme sark{ból lesi minden mozdulat{t.
Aznap este Zoug a barlang előtt ülve elmélkedett az idő
múl{s{n. A vad{szok többnapos porty{ra indultak. Uka
és két m{sik asszony követte őket. Zoug Goov tüzénél
evett. Amint a vacsor{t készítő Ovr{t figyelte, eszébe
jutott, hogy ez a fiatalasszony nemrég még Uka karj{n
ülő csecsemő volt. Hirtelen megérintette az idő végtelen
hatalma. Evés ut{n otthagyta a tüzet, és felidézte
mag{ban azokat az éveket, amikor még elég ereje volt a
vad{szathoz. Gondolataiból Ayla léptei riasztott{k föl. A
l{ny egy vesszőből font kosarat hozott a karj{n.
– Jóval több szedret szedtem, mint amit meg tudunk
enni – mondta a l{ny. – Egy részét szívesen felkín{lom
neked. K{r lenne, ha veszendőbe menne.
Zoug örömmel fogadta a gyümölcsöt. Ayla tisztelet-
teljes t{volban üldögélt, míg a férfi mag{ba tömte az édes
bogyókat. Miut{n végzett, visszaadta neki az edényt. A
l{ny meghajolt és elment. „Nem tudom, miért mondja r{
Broud folyton, hogy neveletlen – gondolta az öreg. –
Nem l{tok semmi kivetnivalót benne, azon kívül, hogy
olyan csúnya."
M{snap Ayla ismét vizet hozott neki, miközben
dolgozott, majd mellé telepedett, és tov{bb fonta a
kosarat. Amikor Zoug befejezte a bőr kikészítését a
mogur odabicegett hozz{.
 – Pokoli meleg van – panaszkodott Zoug. – De
megígértem Vornnak, hogy új paritty{t készítek neki, és
ha m{r nekil{ttam, a többiekét is megcsin{lom. A
paritty{hoz nagyon hajlékony és szívós bőr szükséges,
ezért mindvégig kenegetni kell. A legjobb tűző napon
csin{lni, mert ilyenkor jobban mag{ba szívja a zsírt.
– Biztosra veszem, hogy a vad{szok nagyon örülnek
majd – jegyezte meg a mogur. – Mindenki tudja,
mennyire értesz a paritty{hoz. Figyeltem, hogyan tanítod
Vornt. A fiú nagyon szerencsés, amiért a sz{rnyaid al{
vetted. Nehéz dolog megbízhatóan kezelni ezt a fegyvert.
Az elkészítése is igazi művészet.
Zoug valós{ggal ragyogott, amiért a mogur ennyire
megdicsérte.
– Holnap fogom kiv{gni őket. Minden vad{sznak
tudom a méretét. Egyedül Vornnal vagyok gondban.
Fogalmam sincs, milyen hosszú szíjat hagyjak neki. A
parittya akkor jó, ha a lehető legtökéletesebben
illeszkedik az ember adotts{gaihoz.
– Iza és Ayla ma készítik el a fajdot, amit a múltkor
adt{l nekem. Iza m{r megtanította a l{nyt, hogyan kell
megsütni, hogy a lehető legpuh{bb legyen. Elköltenéd a
vacsor{t az én tűzhelyemnél? Ayla ötlete volt, hogy
kérdezzem meg tőled. Nagyon örülök, hogy eszébe jutott
a dolog, mert időnként jólesik elbeszélgetni egy m{sik
férfival. Az én tüzemnél sajnos csak asszonyok ülnek.
– Elfogadom a meghív{sodat – jelentette ki
szertart{sosan az öreg. L{tszott rajta, majd szétveti a
büszkeség, hogy a mogur tüzénél ehet. Noha gyakran
rendeztek közös lakom{t, és a közeli rokonok
nemegyszer megosztott{k egym{ssal az ennivalót, a
mogur csak ritk{n hívott meg m{sokat. Rendkívül
élvezte, hogy végre a saj{t tüzénél ülhet, és újdons{got
jelentett sz{m{ra a csal{dfő szerepköre is. Zougot pedig
kisgyerekkora óta szerette és tisztelte. Mikor megl{tta az
öregember arc{n felvillanó örömöt, r{jött, hogy m{r
sokkal előbb meg kellett volna hívnia. Elvégre Zoug, ha
tehette, mindig ell{tta kedvenc csemegéjével, a hófajddal.
Iza nemigen szokott hozz{ a vendégl{t{shoz, úgyhogy
nagyon aggódott. Mindenesetre igyekezett kitenni
mag{ért. A vacsora kitűnően sikerült. A végén Ayla
emésztést segítő, kamill{ból és ment{ból kevert te{t
szolg{lt fel. Uba négykézl{b m{szk{lt a két öregember
körül, fölkapaszkodott az ölükbe, a szak{llukban turk{lt,
míg azok felidézték a régi időket. Zoug nagyra értékelte –
és szíve mélyén kicsit irigyelte is – a mogur békés
tűzhelyét, Creb pedig kimondhatatlanul boldognak
érezte mag{t.
Ayla m{snap megint csak Zoug szomszéds{g{ban
dolgozott. Szeme sark{ból figyelte, hogyan vesz az
öregember mértéket Vorn paritty{j{hoz, és egyetlen szó
sem kerülte el fülét, amikor Zoug arról magyar{zott,
miért kell olyan gondosan kisz{mítani a bőrszíj
hosszús{g{t. Gondosan eszébe véste, hogyan nyújtotta ki
a bőrt az öreg a szíj közepébe csomózott, vízbe {ztatott
kődarab segítségével, hogy kellőképp kiöblösöd-jön a
kavicsnak sz{nt mélyedés. Amikor Zoug elkészült a
paritty{kkal, Ayla ismét vizet hozott neki.
 – Kellenek még neked ezek a maradék darabok? – intett
Ayla a kis kupac felé. – Nagyon finomnak l{tszanak.
Most, hogy elkészült a munka, Zoug nagylelkű
hangulatban volt:
– Nem haszn{lom őket semmire. Neked adjam?
– Nagyon megköszönném. Azt hiszem, némelyik darab
elég nagy ahhoz, hogy haszn{lni tudjam valamire –
jelezte lehajtott fejjel a l{ny.
M{snap Zoug hi{ba kereste Ayl{t, aki mindeddig
mellette volt, hogy vizet hozzon, ha megszomjazott.
Elkészült a fegyverekkel, és egyelőre nem akadt m{s
dolga. Amikor körülnézett, észrevette a l{nyt, aki az
elkészült kos{rral a h{t{n, {sóbotj{val a kezében akkor
indult a sűrűség felé. „Biztosan gyűjteni megy – gondolta
Zoug. – Egy{ltal{n nem értem Broudot." Az öregember
nem tartotta sokra a fiatal vad{szt. Nem felejtette el,
hogyan taszította dühében a földre. „Vajon miért üldözi
folyton ezt a l{nyt? Hiszen keményen dolgozik és
tisztelettudó." Zougnak eszébe jutott a mogur tüzénél
elköltött kellemes vacsora, és az is, hogy Ayla kérte meg
Crebet, hogy hívja meg őt. Tekintetével követte a l{nyt,
míg eltűnt a f{k között. „K{r, hogy ilyen csúnya –
sóhajtotta együttérzően. – De biztosan jó p{rja lesz
valamelyik férfinak."
Miut{n Ayla elkészítette új paritty{j{t a Zougtól kapott
maradék anyagból – a régi fegyver ugyanis m{r teljesen
elkopott –, úgy döntött, hogy keres egy helyet, ahol
nyugodtan gyakorolhat. Mindig attól rettegett, hogy
valaki rajtakapja paritty{val a kezében. Először a
vízesésnél prób{lkozott, majd megindult a patak
foly{s{val ellentétesen, a hegynek fölfelé. Erre nem
vezetett ösvény. Mag{nak kellett utat törnie. Sok{ig
csörtetett így a bokrok közt, míg egy meredek szikl{hoz
érkezett. A szirtfal útj{t {llta a pataknak, amely több {gra
szakadva dübörgött al{ a meredélyen. A szikla alj{n{l kis
tavacsk{t v{jt ki a zuhatag. A csermely innen
csörgedezett tov{bb a barlang felé.
Ayla szemügyre vette a terepet. Mikor alaposabban
megnézte a kőfalat, r{jött, hogy kor{ntsem olyan riasztó,
mint első pillant{sra. A szél és a víz sz{mtalan apró
kapaszkodót v{jt belé, afféle meredek lépcsőként. A l{ny
nekirugaszkodott, és néh{ny perc alatt fölm{szott a
tetejére. Egy szürkészöld fenyők {ltal uralt, t{gas
fennsíkon tal{lta mag{t.
[f{k {gain mókusok szaladg{ltak. A kidőlt fatörzseket
és a köveket vastag, puha, a s{rg{tól a sötétzöldig
minden {rnyalatban pomp{zó mohatakaró borította. A
tűlevelű {gak közt itt-ott vakító s{vokban esett be a
napfény. Ahogy tov{bb haladt a patakot követve, egyre
ritkult a fenyves, majd lombhullató f{kkal keveredett, és
végül bokrokkal borított erdőrész következett. A l{ny
nem sokkal ezut{n egy tiszt{sra ért. Ayla rögtön
észrevette a közelben szétterülő mogyoróbokrokat.
Szórakozottan letépett p{r szemet, megszabadította őket
héjuktól, és r{gcs{lni kezdte a magokat. Miut{n jól lakott,
neki{llt megszedni a kosarat. Egyszer csak sötét foltra lett
figyelmes a bokor {gai közt.
 Óvatosan széthajtotta a bokrot. A gallyak egy kicsiny
barlangot takartak. Ayla óvatosan bepislantott a
nyíl{son, majd mikor l{tta, hogy semmi sincs odabenn,
lem{szott a mélybe. A barlang négy-öt méter hosszú és
feleolyan széles lehetett. L{bujjhegyre {llva majdnem
elérte a bej{ratot.
Noha meg sem közelítette a törzs otthon{t, Ayla egész
kényelmesen elfért benne. A barlang végében nagy
halom mogyorót és némi mókusürüléket tal{lt. Innen
tudta, hogy ezt a helyet csup{n kisebb {llatok lakj{k.
Csaknem t{ncra perdült örömében. Úgy érezte, a
barlangot kifejezetten az ő sz{m{ra készítették a
szellemek.
Kim{szott a napfényre, és fölkúszott a szikla tetejére.
Lent a két folyó közti völgyben ezüstösen csillogva
kanyargott a patak. Aprócska alak futott a víz mellett.
Ayla csaknem pontosan a törzs barlangja fölött {llt.
Leereszkedett a szirtfokról, és körbesét{lt a tiszt{son.
„Tökéletes – gondolta. – Itt nyugodtan tudok
gyakorolni, vizem is van, és ha elered az eső,
meghúzhatom magamat a barlangban. A paritty{t is itt
fogom tartani, így legal{bb nem kell attól tartanom, hogy
valaki megtal{lja. A mogyoróbokrokról még kis
ennivalót is gyűjthetek. A férfiak sose kapaszkodn{nak
fel ide. Ez lesz az én titkos menedékem." Ayla
felkacagott, azt{n visszafutott a patakhoz, hogy sima,
kerek köveket szedjen. Alig v{rta, hogy kiprób{lhassa az
új paritty{t.
 Ha módja nyílt r{, Ayla rögtön elszökött a
rejtekhelyére. Tal{lt egy rövidebb, b{r jóval meredekebb
ösvényt, es ezen kapaszkodva nemegyszer meglepte a
békésen legelésző vadjuhokat, zergéket, félénk őzeket.
Az {llatok azonban hamar megszokt{k, és legfeljebb
annyit tettek, hogy {thúzódtak a tiszt{s m{sik oldal{ra,
amikor a l{ny megérkezett.
Mikor m{r meglehetős biztons{ggal sikerült eltal{lnia
az oszlopot, Ayla új célpontokat keresett mag{nak.
Mindig nagyon figyelt, amikor Zoug a parittya
kezelésére tanítgatta Vornt, azt{n a gyakorlatban is
kiprób{lta a hallottakat. Még izgalmasabb{ tette a
gyakorl{st, hogy {llandó versenyben érezte mag{t a
fiúval. A parittya ink{bb az öregemberek fegyverének
sz{mított, és ezért nem igaz{n kötötte le Vorn figyelmét.
Sokkal jobban izgatt{k a l{ndzs{val való vad{szat
fortélyai. Néh{ny lassúbb {llatot – egy-egy sünt, kígyót –
m{r sikerült ezen a módon elejtenie. Egész m{sként
kezelte a paritty{t, mint a l{ny, aki minden idejét
tudom{ny{nak csiszol{s{ra fordította. Ayla egyre
öntudatosabb{ v{lt, ahogy l{tta, mennyivel jobb a fiún{l.
Mindez persze nem kerülte el Broud éber tekintetét.
Egy különösen forró, f{rasztó reggelen Ayla a barlang
előtti tavacsk{hoz ment, hogy szomj{t csillapítsa. A
férfiak a barlang sz{j{n{l gyülekeztek, hogy
megbeszéljék a soron következő vad{szatot. A l{ny
boldog volt, mert ez azt jelentette, hogy Broud jó ideig
t{vol lesz. Csészéjét a kezében tartva ücsörgött a víznél,
és gondolkozott. „Vajon miért b{nik így velem? –
kérdezte mag{tól. – Ugyanolyan keményen dolgozom,
mint b{rmelyik asszony. Minden kív{ns{g{t teljesítem.
Mégsem hagy békén. Folyton kital{l valamit, amivel
gyötörhet. B{rcsak elfelejtené, hogy a vil{gon vagyok!"
– Jaj! – ki{ltott fel, ahogy Broud v{ratlan ütése a földre
terítette.
Mindenki odakapta a fejét, majd gyorsan elfordított{k a
tekintetüket. Egy csaknem asszonysorban lévő l{nynak
nem illik felki{ltania, ha egy férfi nyakon v{gja. Ayla
elvörösödött a szégyentől, és a fiatal vad{sz felé fordult.
– Csak ülsz, és b{mulsz a semmibe! Hi{ba szólongatlak,
a füled botj{t se mozdítod. H{nyszor mondjam, hogy
hozz egy kis te{t?
Ayla arca egyre jobban l{ngolt. Dühös volt mag{ra,
amiért felsikoltott, és Broudra is, hiszen őmiatta történt
az egész. Fölkelt, de nem a szok{sos gyors mozg{ssal,
ahogy azt a megfenyített asszonyoktól v{rt{k, hanem
lassan, vontatottan, miközben gyűlölködő pillant{st
vetett a férfira. A törzsbeliek lélegzetvisszafojtva
figyelték. Vajon honnan veszi a b{tors{got ahhoz, hogy
így viselkedjen?
Broud úgy érezte, menten szétveti az indulat. A l{ny
ut{n ugrott, megragadta v{ll{t, maga felé pördítette, és
ököllel az arc{ba sújtott. Ayla a földre zuhant. Broud újra
meg újra megütötte. Ayla maga elé kapta két karj{t, hogy
védje mag{t a z{porozó ütésektől. Összeszorította ajk{t,
hogy ne sikoltson, hab{r ilyen nagy verésnél ezt m{r
senki se v{rta el tőle. Broud őrjöngését növelte a l{ny
néma ellen{ll{sa. Hallani akarta, ahogy sír, könyörög,
ezért egyre növekvő dühvel ütötte. A l{ny azonban
véresre harapta a sz{j{t, de csendben maradt. Egy idő
ut{n m{r akkor se tudott volna ki{ltani, ha akar.
A szeme előtt t{ncoló vörös ködön {t érzékelte, hogy
abbamaradtak az ütések. Iza fölsegítette a földről, és
nagy nehezen bet{molyogtak a barlangba. Ayl{ra
hull{mokban tört r{ a f{jdalom. Hom{lyosan tudat{ban
volt, hogy Iza hűs borogat{st rak összetört testére, azt{n
mag{val ragadta a k{bulat örvénye.
M{r pirkadt, mire újra mag{hoz tért. A pisl{koló tűz
vöröslő fénybe vonta a barlangot. Megkísérelt talpra
{llni, {m minden porcik{ja tiltakozott a mozdulat ellen.
Önkéntelenül is felnyögött, mire Iza rögtön mellette
termett. Az asszony szeméből együttérzés és f{jdalom
sug{rzott. Még sose l{tott senkit ennyire összeverve,
noha őt is rendszeresen ütötte a férje. Biztosra vette, hogy
ha nem {llítj{k meg, Broud megöli a l{nyt. Nem hitte
volna, hogy valaha sor kerülhet ilyen jelenetre, és nem
akarta, hogy ez még egyszer megismétlődhessen.
Ayl{t elöntötte a düh, amikor eszébe jutott, hogy került
ide. Tudta, hogy tiszteletlen volt a fiatal vad{sszal, az
azonban elképzelhetetlennek tűnt sz{m{ra, hogy egy
férfi ennyire elveszítse az önuralm{t. Vajon miért t{madt
ilyen őrjöngve r{?
Brun szintén haragos volt, noha ennek semmi l{tható
jelét nem adta. A törzsbeliek mégis jobbnak l{tt{k, ha
l{bujjhegyen j{rnak körötte. Aki csak tehette, elkerülte a
főnököt. Brun rendkívül helytelenítette Ayla pimasz
viselkedését, Broud azonban sokkal ink{bb
megdöbbentette. Igaza volt, amikor úgy döntött,
megbünteti a l{nyt, de tudnia kellett volna a mértéket.
Még akkor se hagyta abba, amikor szólt neki. Erőszakkal
kellett elvonszolnia. R{ad{sul egy nő miatt veszítette el
az önuralm{t! Hagyta, hogy a l{ny felkorb{csolja az
indulatait.
Brun a gyakorlótéren történtek ut{n biztosra vette,
hogy nem kell többé figyelmeztetnie Broudot. Most
kiderült, hogy tévedett, s ami még rosszabb, a fiatal
vad{sz veszélyes: férfikorba lépett. Brun először
töprengett el rajta, jó lesz-e vajon, ha egyszer majd Broud
lép az örökébe. Mindez sokkal jobban b{ntotta, mint
ahogy azt be merte volna vallani mag{nak. Broud több
volt sz{m{ra, mint a felesége gyermeke. A főnök biztosra
vette, hogy a fiút az ő védőszelleme nemzette. Jobban
szerette őt, mint a saj{t életét. Mag{t okolta, amiért a
fiatalember kudarcot vallott. Tal{n túlontúl engedékeny
volt vele. Szigorúbban kellett volna nevelnie.
A főnök v{rt néh{ny napot, mielőtt beszélt volna a
fi{val. Nem akart kapkodni. Alaposan {tgondolta a
történteket. Broud sz{m{ra mérhetetlen kínszenvedést
jelentett ez az időszak. Alig hagyta el a tűzhelyét.
Valós{ggal megkönnyebbült, amikor Brun végre intett,
hogy beszélni akar vele. Noha semmitől se félt jobban,
mint apja haragj{tól, ezúttal épp a nyugalma rettentette
meg.
Brun csöndes hangon elmondta mindazt, amin napok
óta tépelődött. A lehető legegyszerűbben fogalmazott.
Önmag{t okolta Broud hib{iért. A fiatalember jobban
szégyellte mag{t, mint valaha életében. Megértette, hogy
apja azért ilyen végtelenül szomorú, mert nagyon szereti
őt. Most nem a büszke vezér v{ltott vele szót, hanem az
az ember, aki mélységesen csalódott benne.
Azt{n Broud egy f{jdalmas, de kemény villan{st l{tott
apja szemében. Brun úgy érezte, mindj{rt megszakad a
szíve, {m mindennél előbbre való volt a törzs érdeke.
– Még egy hasonló dühkitörés, Broud: sőt az is elég, ha
észreveszem, hogy ak{r egy szemvillan{sra
megfeledkezel magadról, és nem vagy többé az
asszonyom fia. Az lenne a dolgod, hogy kövess a törzs
élén, de nem bízhatom a törzset olyan emberre, aki még
mag{nak se képes parancsolni. Ha kell, megtagadlak, és
hal{lra ítéllek. – Brun arc{n nem tükröződött semmiféle
érzelem, miközben e szavakat mondta. – Míg nem l{tom
jelét, hogy férfiv{ értél, semmi reményed, hogy elnyerd a
vezérséget. Tov{bbra is figyellek, de a többi vad{sz
ugyanolyan eséllyel indul, mint te. Ahhoz, hogy az
örökömbe léphess, nem elég, hogy megfékezd a haragod:
férfiv{ kell érned. Ha valaki m{st kell helyetted
v{lasztanom, örökre a legutolsó maradsz a vad{szok
sor{ban. Megértetted?
Broud nem akart hinni a fülének. Brun képes lenne
kitagadni és hal{lra ítélni? Valaki m{st tenne meg
vezérnek, és ő örökre a legalacsonyabb rangú vad{sz
maradna? „Ezt nem gondolhatja komolyan" – villant {t a
fiatalember agy{n. De Brun megfeszülő {lla és
kérlelhetetlen tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy
komolyan beszél.
 – Igen – bólintott hamuszín arccal Broud.
– Egyelőre nem szólok a többieknek. Egy ilyen v{ltoz{st
nagyon nehéz lenne megemészteni. Nem akarok
fölöslegesen zavart kelteni. De ne legyenek kétségeid,
hogy ha kell, megteszem, amit mondtam. A törzs
vezetőjének mindig a többiek érdekét kell szem előtt
tartani, és nem a mag{ét. Ez a legelső, amit meg kell
tanulnod. Ezért olyan fontos az önfegyelem. A vezér
kezében van a többiek élete. B{rmelyik asszony több
szabads{got élvez, mint a törzs vezére. Sz{mos olyan
dologra kényszerül, amit nem akar megtenni. Ak{r arra
is, hogy kitagadja azt, akit legjobban szeret. Ugye
megértetted?
– Igen – v{laszolta Broud, noha egy{ltal{n nem volt
biztos benne. Vajon hogy érthette Brun, hogy kevesebb
szabads{ga van, mint b{rmelyik asszonynak? Hiszen a
vezér ak{rmit megtehet. Mindenkinek ő parancsol:
férfinak, nőnek egyar{nt.
– Most pedig hagyj magamra, Broud. Egyedül akarok
maradni.
Ayla csak napok múlva tudott l{bra {llni, a lassan
s{rg{ra v{ló, f{jdalmas véral{fut{sok pedig még sok{ig
ott virítottak a bőrén. Az első időben annyira rettegett
Broudtól, hogy felpattant és odébb szaladt, valah{nyszor
megpillantotta. [m ahogy felépült, észrevette, hogy a
fiatal vad{sz is nagyon megv{ltozott. M{r nem üldözte,
ink{bb elkerülte őt. A l{ny a még sok{ig kísértő f{jdalom
ellenére is úgy érezte, megérte a dolog. Az emlékezetes
eset óta Broud békén hagyta.
 A l{ny végre fellélegezhetett. Megszűnt az {llandó
nyom{s. A fiatalember nem üldözte többé. Végre
szabadnak érezte mag{t, noha ugyanúgy kellett
engedelmeskednie és dolgoznia, mint b{rmelyik
asszonynak. Ennek ellenére sütött róla a boldogs{g:
vid{man j{rk{lt, néha még szökdécselt is, ha nagyon
izgatott volt, futott, kihúzta mag{t, fejét se hajtotta le,
karj{t ide-oda lengette, és néha még nevetett is. Iza tudta,
hogy csup{n azért viselkedik így, mert örül, {m a törzs
nem szokott hozz{, hogy valaki ilyen nyíltan kifejezze,
mi érez. Helytelenítő pillant{sokat vettek r{. Túlontúl
felszabadultan viselkedett, és ez nagyfokú illetlenségnek
sz{mított.
Csakhamar mindenki sz{m{ra nyilv{nvalóv{ v{lt, hogy
Broud kerüli a l{nyt, ami természetesen rengeteg
tal{lgat{sra adott okot. Az itt-ott elkapott
beszélgetésfoszl{nyokból Ayla hamarosan összerakta,
hogy Brun tudt{ra adta a fiatal vad{sznak, komoly
következményei lesznek, ha még egyszer kezet emel r{.
A l{ny nagyon gyorsan r{jött, hogy Broud akkor se fogja
b{ntani, ha kihívóan viselkedik vele. Először csup{n
kicsit nemtörődöm volt, {m p{r nap múlva m{r
sz{ndékosan gonoszkodott vele. Arra persze nagyon
vigy{zott, hogy ne legyen egyértelmű a dolog, de jól
kisz{mított aprós{gokkal lépten-nyomon a férfi
hiús{g{ba g{zolt. A l{ny mindenképpen vissza akart
v{gni a fiatal vad{sznak, és úgy érezte, megteheti, hiszen
Brun védelme alatt {ll.
 Akadtak azonban olyan helyzetek, amikor
elkerülhetetlenné v{lt, hogy Broud utasítsa Ayl{t
valamire. A l{ny ilyenkor kicsit lassabban mozdult a
kelleténél. Amikor úgy gondolta, senki se l{tja, fölemelte
tekintetét, és kihívó pillant{st vetett a m{sikra. Broudnak
rettenetes erőfeszítésébe került, hogy féken tartsa mag{t.
Persze a l{ny sokkal óvatosabban viselkedett, ha valaki
m{s is tartózkodott a közelben. Nem akarta mag{ra
vonni a vezér haragj{t. Roppantul élvezte Broud
tehetetlen haragj{t, és ahogy telt a ny{r, egyre
vakmerőbbé v{lt.
Broud természetesen Ayl{t okolta a történtek miatt. Ha
nem lett volna engedetlen, most nem függne hal{los
ítélet az ő feje felett. A l{ny leplezetlen jókedve csak olaj
volt a tűzre. Nyilv{nvaló, hogy sz{ndékosan kötekedik
vele. Miért hagyj{k ezt a többiek? Broud egyre jobban
gyűlölte a l{nyt, {m nagyon ügyelt, hogy ennek ne adja
jelét, különösen akkor, ha Brunt is a közelben l{tta.
A két fiatal p{rviadala hitük szerint a felszín alatt folyt,
Ayla azonban kor{ntsem volt olyan ravasz és óvatos,
mint ahogy hitte mag{ról. Az egész törzs érezte a
kettejük közt szikr{zó indulatokat, és nem értették, miért
nem lép közbe Brun. A férfiak a vezér péld{j{t követve
nem avatkoztak a dologba, és ezzel tov{bb növelték Ayla
mozg{sterét, amitől viszont az egész törzs kínosan érezte
mag{t.
Brun figyelmét természetesen nem kerülte el a l{ny
viselkedése, és éppúgy nem örült neki, mint ahogy annak
se, hogy Broud szó nélkül tűri ezt. Az efféle l{zadó
magatart{s megengedhetetlen, sőt elképzelhetetlen volt.
Megdöbbent, mikor l{tta, hogy a l{ny sz{ndékosan
ellenszegül a férfinak. A törzs egyetlen asszonya se mert
volna így viselkedni; természetesnek érezték a
helyzetüket. Ösztönösen tudt{k, milyen nélkülözhetetlen
szerepet töltenek be a törzs fennmarad{s{ért vívott
mindennapi küzdelemben. A férfiak ugyanúgy kudarcot
vallottak volna az asszonyok mesterségeiben, mint ők a
vad{szatban. „Vajon miért akarhat egy asszony
v{ltoztatni a megszokott renden? – töprengett Brun. –
Hiszen ez pont olyan, mintha sz{ntsz{ndékkal nem
venne többé levegőt!" Ha nem lett volna bizonyos abban,
hogy Ayla nő, cselekedetei alapj{n férfinak hiszi. Mégis:
a l{ny maradéktalanul elsaj{tította a női mesterségeket,
sőt Iza gyógyító m{gi{j{ban is jelentős előrehalad{st ért
el.
B{rmennyire is zavarta a mostani helyzet, a főnök nem
lépett közbe, mert l{tta, Broud napról napra jobban
uralkodik mag{n. Ayla {llandó piszk{lód{sa segített
neki, hogy elsaj{títsa a leendő vezér sz{m{ra
nélkülözhetetlen rendíthetetlen nyugalmat. B{r Brun
komolyan gondolta, hogy adott esetben m{st jelöl ki
utódj{nak, szerette volna, ha nem kerül r{ sor. Broud
félelmet nem ismerő vad{sznak bizonyult, és az apja
nagyon büszke volt r{. „Ha kiirtja mag{ból az
indulatokat, Broudból jó vezető lehet" – gondolta.
Ayl{nak fogalma sem volt a körülötte gyűrűző
indulatokról. Ezen a ny{ron boldogabbnak érezte mag{t,
mint b{rmikor életében. Kihaszn{lta, hogy több
szabads{gra tett szert. Sokat j{rt egyedül, növényeket
gyűjtött, és közben szorgalmasan gyakorolt a paritty{val.
Természetesen nem hanyagolta el a r{bízott munk{kat –
ezt nem is tűrték volna –, de mivel feladatai közé
tartozott, hogy gyógynövényeket szedjen Iz{nak, sokszor
elmaradt a többiektől. Creb és Iza egyar{nt aggódott a
l{ny miatt. Iza biztosra vette, hogy ez nem mehet így
sok{ig, ezért elhat{rozta, vele megy gyógynövényt
gyűjteni, hogy négyszemközt beszélgethessenek.
– Uba, gyere, anya m{r útra kész – ki{ltotta vid{man
Ayla, és szorosan csípőjére kötözte a kicsit. Lementek a
patakhoz, {tg{zoltak a vízen, és nyugat felé haladtak a
többiek {ltal kitaposott csap{son. Hamarosan egy kis
tiszt{sra értek. Iza meg{llt, körülnézett, és lehajolt egy
magas sz{rú, rikítóan s{rga vir{gért:
– Örvénygyökér – mondta, miut{n ki{sta a növényt. A
nyílt, napos területeket kedveli. A levelei kissé
nyújtottak, és mindig hegyes a végük. A színük
sötétzöld, a fon{kjuk meg szőrös. A középső ér mindig
vastag és húsos – mutatta Ayla felé fordítva a levelet.
– L{tom – bólintott a l{ny.
– Minden évben ugyanarról a gyökérről nő, de legjobb
a m{sodik évben felszedni. A gyökér ilyenkor sima és
kemény. V{gd apró darabokra, és maroknyit végy belőle
egy kis csésze te{hoz. Hűtsd le, mielőtt iszol belőle. Úgy
kétcsészényi kell naponta. Kitűnő szer súlyos
megf{z{sok esetében. Enyhíti a köhögést, izzaszt, és
vizelethajtónak is jó. – Iza a földön guggolva magyar{zott
tov{bb, miközben újabb gyökereket kapart ki {sóbotj{val:
– A gyökereket ki kell sz{rítani. Porr{ őrölve is t{rolható.
Amikor a javasasszony megszedte kosar{t,
felegyenesedett, és tov{bbmentek. [tv{gtak a dombon.
Uba közben elaludt Ayla csípőjén.
– L{tod azt a s{rga tölcsérvir{gú növényt? – mutatott
Iza a földre. – Arról beszélek ott, amelyiknek bíborszínű
a közepe.
Ayla lehajolt, és letépte az egyiket:
– Ez az?
– Igen – bólintott a javasasszony. – A neve beléndek.
Nagyon jó orvoss{g, de nem szabad megenni, mert
veszedelmes méreg.
– Melyik része gyógyít? A gyökere?
– Minden részét hasznosítjuk: a gyökerét, sz{r{t,
magj{t, levelét. A levelek jóval nagyobbak, mint a
vir{gai. V{ltakozva nőnek a sz{r két oldal{n. Figyeld
meg, milyen tompa, halv{nyzöld a színe. Hosszú szőrök
nőnek a közepén. – Iza lehajolt, és megérintette a finom
szőröket, míg Ayla szemügyre vette a növényt. Azt{n a
javasasszony letépett egy levelet, és szétmorzsolta az ujjai
között: – Szagold meg – mondta a l{nynak. Ayla
közelebb hajolt. Megcsapta a növény bódító illata.
– Ha kisz{rítod, elmúlik a szaga. Miut{n elvir{gzott,
sok kis barna magot nevel. – Iza le{sott a földbe, és
előhúzott egy vastag és r{ncos gyökeret. Kettétörte, és
megmutatta a l{nynak, milyen fekete legbelül.
 – A beléndek minden részét m{sra haszn{ljuk, de a
lényeg közös bennük: valamennyi erős
f{jdalomcsillapító. Te{t vagy m{s italt készíthetsz belőle,
de nagyon erős, úgyhogy ne csin{lj sokat. Legink{bb
borogat{snak haszn{lom. Ellazítja az izmokat, és mély
{lmot hoz.
Iza a beléndekből is jó sokat szedett, majd a
szomszédban tenyésző m{lyvarózs{khoz lépett, és
letépett p{r marék vir{got:
– A m{lyvarózsa nyugtató hat{sú. Elmulasztja a
torokf{j{st, és felszívja a zúzód{sok kék foltjait. A
gyökeréből sebekre való gyógyírt készíthetsz. A
vir{gokból te{t csin{lhatsz. Csillapítja a f{jdalmakat, és
segít, hogy kipihend magad. A te l{badra is
m{lyvarózsagyökeret raktam – mondta a javasasszony,
könnyedén megérintve a l{ny combj{n futó sebhelyet.
Ayla önkéntelenül is odanézett, és arra gondolt, mi lenne
most vele, ha Iza annak idején nem tal{l r{.
Folytatt{k az utat. Élvezték a napsütést. Szótlanul
haladtak, és Iza éber tekintete mindvégig a
növénytakarót fürkészte. A réten magas sz{rú füvet
lengetett a szél. Az asszony összehúzott szemmel nézte
az aranyló kal{sztengert, azt{n mikor megtal{lta, amit
keresett, felragyogott a tekintete, és hat{rozott léptekkel a
kiv{lasztott növénycsoport felé indult. Ezek a kal{szok
sötétlil{k voltak, és nem s{rg{k, mint a többiek.
– Gyere csak, Ayla – intett a l{nynak, és az
elszíneződött magokra mutatott. – Ez a növény beteg. A
neve anyarozs.
 – Pfuj – fintorgott a l{ny –, olyan szagot {raszt, mint a
döglött hal.
– Igaz, de hatalmas var{zslat lakozik a beteg magokban.
Legfőképp a terhes asszonyokon segíthetsz vele. Ha egy
asszony vajúdni kezd, az anyarozs hat{s{ra gyorsabban
megszüli gyermekét, mert az ebből készült szer fokozza a
méh összehúzód{sait. Ha túl kor{n adod be, az asszony
elvetél, és ez nagyon fontos lehet, ha nem sokkal szülés
ut{n ismét teherbe esik. Egy asszonynak nem lehet
egyszerre több apró gyereke, mert ha elmegy a teje, nem
tudja etetni a kicsit. Így is nagyon sok csecsemő hal meg
születéskor vagy az azt követő első év sor{n. Az any{nak
a m{r felcseperedett gyerekkel kell törődnie, hiszen
sokkal nagyobb az esélye, hogy megéri a felnőttkort.
Egyébként m{s növények is segíthetnek előidézni a
vetélést. Az anyarozs csup{n egy a sok közül. A szülést
követően kipréseli a régi vért, a méh pedig könnyebben
visszanyeri tőle eredeti alakj{t. Az íze elég kellemetlen,
de szerencsére kor{ntsem olyan förtelmes, mint a szaga.
Ha okosan haszn{lj{k, kitűnő gyógyszer, ha viszont túl
sokat adsz belőle, akkor görcsös h{ny{st, sőt ak{r hal{lt
is okozhat.
– Ezek szerint pont olyan, mint a beléndek: egyszerre
méreg és gyógyszer – jegyezte meg a l{ny.
– Ez sz{mos orvoss{gra igaz. Nemegyszer a
legmérgezőbb növényekből készülnek a leghatékonyabb
gyógyszerek. Csak tudnod kell, hogyan haszn{ld őket.
 Nemsok{ra visszafordultak. Ahogy a patakhoz érlek,
Ayla meg{llt, és r{mutatott egy nagyobb csomóban növő,
magas sz{rú, lila vir{gú növényre.
– Nézd, izsóp! Azt mondtad, hogy enyhíti a
köhögésedet, igaz?
– Így van – bólintott Iza. – Ezenkívül minden te{nak
kellemes, fűszeres illatot ad. Szednél belőle?
A l{ny leguggolt, és jó csomót letépett a hosszú,
keskeny levelű vir{gokból. Nem nagyon törődött velük,
sokat gyökerestül kitépett. Iza szemügyre vette a
növényeket, és megcsóv{lta a fejét:
– Ayla, azok a növények minden évben kihajtanak.
Persze csak akkor, ha megmarad a gyökerük. Nem
érdemes gyökerestül kiszaggatni őket, mert akkor jövőre
nem marad belőlük. A legjobb a növények levelét és
vir{g{t szedni, m{r amennyiben nincs szükséged a
gyökerükre.
– Erre nem is gondoltam – vallotta be Ayla. – Ígérem,
ezentúl ügyelni fogok r{.
– Hogyha gyökeret keresel, akkor is jobb, ha nem egy
helyről gyűjtőd be az összeset. Mindig hagyj néh{nyat,
ami jövőre tov{bb szaporodik.
Folytatt{k útjukat a patak mentén. Mikor a mocsaras
részhez értek, Iza újabb növényre mutatott:
– Ez a fenyérfű. Majdnem olyan, mint az írisz. A főtt
gyökeréből készült borogat{s csillapítja az égési sebeket.
Fogf{j{s esetén pedig jót tesz, ha r{gcs{lj{k. A terhes
asszonyokn{l viszont vetélést okozhat, hab{r nemigen
haszn{lt, amikor ilyen céllal adtam az asszonyoknak. A
főzete megnyugtatja a h{borgó gyomrot, és hashajtó
hat{sú. Az írisztől legkönnyebben a gyökere alapj{n
különböztetheted meg, azonkívül jóval erősebb az illata.
Meg{lltak, és megpihentek egy széles levelű juhar
{rnyék{ban. Ayla letépett egy levelet, kúp alakúra
tekerte, felhajtotta az alj{t, a hüvelykujja al{ tűrte, és
merített vele a hűvös patakból. Miut{n csillapította
szomj{t, Iz{nak is vitt egy poh{r vizet.
– Ayla – mondta az asszony, miut{n megköszönte a
vizet –, engedelmeskedned kellene Broud parancsainak.
Elvégre férfi. Joga van hozz{, hogy utasítson téged.
– De h{t mindent megteszek, amit csak mond – felelte a
l{ny tettetett csod{lkoz{ssal.
Iza megr{zta a fejét:
– Csakhogy ez nem elég. Tudod jól, miről beszélek.
Túlontúl kihívóan viselkedsz vele. Ezt később még
nagyon megb{nhatod. Eljön a nap, amikor ő veszi {t a
vezérséget. Azt kell tenned, amit a férfiak mondanak. Nő
vagy, nincs m{s v{laszt{sod.
– Miért parancsolhatnak nekünk a férfiak? – fakadt ki
keserűen Ayla. – Mennyiben jobbak az asszonyokn{l?
Hiszen még gyereket szülni se tudnak!
– H{t... ez m{r csak így van. A mi törzsünkben mindig
ez volt a rend, és te is a törzshöz tartozol. Az én l{nyom
vagy. Úgy kell viselkedned, mint a többi törzsbeli
asszonynak.
 Ayla lehajtotta fejét. Bűnösnek érezte mag{t. „Iz{nak
igaza van – gondolta. – Sz{ndékosan pimaszkodom
Brouddal. Mi lenne velem, ha Iza nem tal{l r{m akkor?
Vagy ha Brun nem engedi meg, hogy mag{val vigyen?
Creb a névadó szertart{ssal a törzs tagj{v{ avatott." Iz{ra
nézett, az egyetlen any{ra, akire emlékezett.
Megöregedett és lesov{nyodott az elmúlt év sor{n.
Valaha izmos karj{n lötyögött a bőr, haja őszbe vegyült.
Amikor először tal{lkoztak, úgy tűnt, Creb sokkal
öregebb n{la, most viszont m{r ő l{tszott az idősebbnek.
Ayla nagyon aggódott miatta, de valah{nyszor
előhozakodott a dologgal, Iza mindig m{sra terelte a
szót.
Uba, aki mindeddig békésen szuszogott Ayla csípőjén,
egyszer csak mocorogni kezdett. Felnézett, először nem
értette, hol van, de csakhamar megnyugodott, és ragyogó
szemeket vetett anyj{ra:
– Éhes vagyok – jelentette ki ellentmond{st nem tűrő
hangon.
Iza az égre pillantott:
– Későre j{r – jegyezte meg. – Ideje visszaindulnunk.
„B{rcsak jobban lenne Iza – gondolta mag{ban Ayla,
miközben hazasiettek. – Akkor sokkal több időt
tölthetnénk együtt. Sokkal jobb a t{rsas{g{ban tanulni."
Ayla a beszélgetést követően megkísérelt
visszafogottabban viselkedni Brouddal. R{ kellett
azonban jönnie, hogy újonnan felvett viselkedésmódja
m{r-m{r szok{s{v{ lett. Hatalmas erőfeszítésébe került,
hogy fékezze mag{t. Túls{gosan a vérébe ivódott egy és
m{s. Nem figyelt péld{ul a fiatal vad{szra, mert tudta,
m{shoz fordul, ha teheti. Farkasszemet nézett vele,
ahelyett hogy lehajtotta volna a fejét előtte. Ezek az
öntudatlan aprós{gok még jobban bőszítették a férfit,
mint a sz{ndékosan kihívó viselkedés. Úgy érezte, Ayla
semmibe veszi, noha csak arról volt szó, hogy a l{ny m{r
nem félt tőle.
Lassan őszre fordult az idő. Kérlelhetetlenül közeledett
a tél, amikor a metsző szél és a sűrű hó a barlang mélyére
szorítja a törzset. Ahogy teltek a hetek, Ayla egyre
levertebb lett, hab{r az ősz ragyogó színpomp{ja őt is
lenyűgözte. Az erdő gazdagon ontotta a gyümölcsöket. A
törzs asszonyai hajnaltól napnyugt{ig a termés
betakarít{s{n és tartósít{s{n dolgoztak. Az idő gyorsan
elsz{llt, és mire a l{ny észbe kapott, m{r kopogtatott is a
tél.
Mikor a munka dand{rja véget ért, Ayla fogta a kosar{t
és {sóbotj{t, és felkapaszkodott rejtekhelyére, hogy
leszedje a bokrokról a maradék mogyorót. Amint a
tiszt{sra ért, letette a kosarat, és bement a barlangba a
paritty{ért. Az eltelt hónapok sor{n egész otthonoss{
tette. Idehozta régi alvóbőrét, készített néh{ny poharat,
edényt, egy kovakést, és elegendő mogyorót halmozott
fel a sarokban.
Néh{ny megfelelő kavicsot keresett, és gyakorolt kicsit
a fegyverrel. „Vorn sokkal ritk{bban tal{lja el a célt" –
gondolta elégedetten. Kis idő múlva abbahagyta a
követést, és összeszedte a bokrok alj{n heverő mogyorót.
Boldog volt; úgy érezte, most m{r semmi sem zavarhatja
meg az örömét.
Hideg szelek zörgették a bokrok alj{t borító
avartakarót. A férfiak az év utolsó vad{szat{t tervezték.
Kora reggel óta azon vitatkoztak, melyik csap{st
kövessék. Brun elküldte Broudot, hogy hozzon vizet. A
fiatal vad{sz kiment, és l{tta, hogy Ayla a barlang
bej{rata előtt ül, és keretet készít a tegnap szedett
szőlőnek. A fürtöket a botokból és zsinórokból összerótt
alkotm{nyra akasztott{k, és mazsol{v{ aszalt{k.
– Ayla! Hozz vizet! – vakkantott r{ Broud, és
visszaindult a többiekhez.
A l{ny éppen a munka legkényesebb szakasz{n{l
tartott. Most kötötte össze az egyik sarkot, míg a keret
többi részét a testéhez szorította. Ha most leteszi, az
egész összeomlik, és elölről kezdheti az egészet. Egy
pillanatig tétov{zott, körülnézett, nincs-e egy m{sik
asszony a közelben, azt{n nagyot sóhajtva letette a
holmit, és el-indult, hogy vizet hozzon.
A fiatal vad{sz agy{t elöntötte a vér. Úgy érezte, Ayla
m{r megint sz{ndékosan késlekedett. Körülnézett, nincs-
e m{sik nő a közelben, aki megfelelő igyekezettel
teljesítené a parancsot, {m ekkor meggondolta mag{t.
Visszafordult Ayl{hoz, aki pont ekkor emelkedett fel.
Broud szeme résnyire szűkült. „Vajon ki jogosította fel r{,
hogy ilyen engedetlen legyen? Brun sose mondta, hogy
nézzem el neki, ha tiszteletlen velem – futott {t rajta. –
Tal{n nem vagyok férfi? Akkor meg miért nem
engedelmeskedik nekem? Brun nem ítélhet hal{lra
amiatt, hogy móresre tanítom. Miféle főnök lesz belőlem,
ha hagyom, hogy egy l{ny dacoljon velem? Túl sok{ig
tűrtem, hogy szembeszegüljön az akaratommal, Ezt nem
hagyhatom annyiban. Ideje letörni a szarv{t!"
Időközben megtette a kettejüket elv{lasztó néh{ny
lépést. A l{nyt meglepetésként érte, mikor a férfi ökle
lesújtott r{. Felt{madt benne a harag. Gyorsan
körülpillantott. Tekintete Brunra esett, de volt valami a
vezér arc{ban, ami r{döbbentette Ayl{t, hogy tőle hi{ba
v{r segítséget. A Broud szemében megvillanó düh
felébresztette benne a régi félelmet. Broud érezte, hogy a
l{ny megretten, és ez felt{masztotta benne az eddig
elnyomott gyűlöletet.
Ayla elhajolt a következő ütés elől, és a barlang felé
futott, hogy vizestömlőt keressen. Broud ökölbe szorult
kézzel b{mult ut{na. Minden erejével igyekezett úrr{
lenni haragj{n. A férfiak felé nézett. Tekintete Brun
rezzenéstelen arc{ra esett. Nem b{torította, de nem is
{llította le. Broud figyelmét nem kerülte el, hogy a l{ny
szemében tükröződő harag milyen gyorsan v{ltozott {t
félelemmé. Ez lecsillapította őrjöngését. „Nagyon
engedékenyen b{ntam vele eddig – gondolta. – Hiba
volt!"
Ahogy Ayla elhaladt Broud mellett, a férfi meglökte,
úgyhogy majdnem elesett. Arc{ba szökött a vér.
Gyűlölködő pillant{st vetett kínzój{ra, és önkéntelenül is
lelassította lépteit. Broud ut{nament, és újból felé csapott.
A l{ny elhajolt előle, így csup{n a v{ll{n érte az ütés.
Ayla a férfiakra nézett. Tekintete tal{lkozott a főnök
szemével. Brun kemény arckifejezése sokkal ink{bb
sietségre ösztönözte, mint a fiatal vad{sz ütlegei. Futva
tette meg a h{tralévő p{r lépést, azt{n letérdelt, és
lehajtott fejjel kitöltötte a vizet. Broud lassan követte.
Nem volt biztos benne, hogy apja helyesli-e, amit tett.
– Crug azt mondja, l{tott egy csord{t észak felé –
mondta megfontoltan Brun, amikor Broud visszatért a
többiekhez. A fiatal vad{sz megkönnyebbülten
felsóhajtott. Ezek szerint nem lesznek következményei
tettének.
Miut{n a férfiak oltott{k a szomjukat, Ayla visszatért a
barlang bej{rat{hoz. A legtöbben m{r nem foglalkoztak
vele, Creb azonban még mindig a barlang előtt {llt, és őt
figyelte.
– Creb, Broud majdnem leütött – panaszolta a l{ny.
Felnézett az öregemberre, {m hi{ba v{rt tőle
együttérzést.
– Csak azt kaptad, amit megérdemeltél – felelte a
mogur. Azzal h{tat fordított neki, és visszabicegett a
tűzhelyéhez. „Miért haragszik r{m?" – gondolta
értetlenül Ayla.
Aznap este odabújt hozz{, és szégyenlősen {tkarolta a
var{zsló nyak{t. Ez a gesztus eddig még sose tévesztette
el hat{s{t: Creb szíve megenyhült tőle. Most azonban
rezzenéstelen arccal tűrte a hízelgést. Még arra se
méltatta, hogy ler{zza mag{ról. Hideg tekintete a t{volba
révedt. A l{ny visszahőkölt.
 – Ne zavarj – mondta érzelemmentes hangon a
var{zsló. – Gondolkozom. Nincs időm holmi engedetlen
nőszemélyekre.
Ayla szeme megtelt könnyel. Nagyon b{ntotta a dolog.
Kicsit megijedt az öregtől. Most nem az a Creb volt, akit
ismert és szeretett. Megmutatta énjének m{sik oldal{t, a
mogurt. Mióta itt élt, először fogta fel, miért tiszteli és féli
mindenki a var{zslót. P{r rövid mondattal éreztette
haragj{t, és a l{ny mag{ra maradt. A legszívesebben
{tölelte volna, hogy elmondja, mennyire szereti, de nem
merte megtenni. Csöndesen Iz{hoz oldalgott.
– Miért ilyen dühös r{m Creb? – kérdezte.
– Mondtam m{r neked, hogy engedelmeskedned kell
Broud parancsainak – felelte a javasasszony. – Férfi. Joga
van megmondani, mit tégy.
– De h{t én mindent megtettem, amit mondott –
védekezett Ayla. – Sose szegültem ellene.
– Az a baj, hogy ellen{llsz neki, és ő is érzi ezt – mondta
l{gyan Iza. – Te is tudod, hogy szemtelen vagy vele.
Egy{ltal{n nem viselkedsz úgy, ahogy egy jól nevelt
l{nynak kellene. Ez pedig rossz fényt vet r{m is és Crebre
is. Úgy érzi, hogy helytelenül nevelt: túls{gosan
szabadj{ra engedett. Hagyta, hogy a magad módj{n
viselkedj vele, és ezért azt{n m{sokkal is ugyanezt
teszed. Brun sincs túls{gosan elragadtatva tőled.
[llandóan szaladg{lsz. Csak a gyerekek futk{roznak
összevissza. Időnként különös hangokat hallatsz. Nem
mozdulsz elég gyorsan, ha szólítanak. Mindenki
helyteleníti a viselkedésedet. Szégyent hozol Crebre.
 – Nem tudtam, hogy ekkora bajt okozok – v{laszolta a
l{ny. – Nem akartam rossz lenni, csak nem gondoltam {t
a dolgokat.
– Pedig ezt kellett volna tenned. Kinőttél a
gyerekkorból. Ideje, hogy megkomolyodj.
– Csak azért csin{ltam, mert Broud olyan gonosz volt
velem. [llandóan azt leste, mikor köthet belém.
– Ne felejtsd el, hogy azt tesz, amit akar. Férfi. Akkor üt
meg, amikor csak akar, és addig ver, míg jónak l{tja. Egy
napon majd ő lesz a törzs vezére, és neked mindenben
engedelmeskedned kell az akarat{nak. Nincs m{s
v{laszt{sod – magyar{zta Iza. Szomorúan l{tta, mennyire
feldúlj{k a l{nyt a szavai. „Vajon miért fogadja el ilyen
nehezen, mikor ez a dolgok rendje?" – tűnődött mag{ban.
Egyszerre nagyon megsajn{lta a gyereket: – Késő van,
Ayla. Menj lefeküdni – mondta.
A l{ny szó nélkül engedelmeskedett, de nehezen jött
{lom a szemére. Sok{ig forgolódott, míg nagy nehezen
sikerült elaludnia. M{snap kor{n kelt. Fogta az {sóbotj{t
és a kosar{t, és felkapaszkodott a rejtekhelyére. Elővette a
paritty{t, hab{r nem sok kedve volt gyakorolni.
„Mindennek Broud az oka – gondolta. – Csak tudn{m,
miért köt folyton belém. Mit követhettem el ellene?
Mindig is ut{lt. Ugyan mitől jobb n{lam? Még akkor is,
ha férfi! Nem érdekel, hogy egyszer majd vezér lesz
belőle. Na és akkor mi van? Még Zoug is jobban b{nik a
paritty{val, mint ő. Egyszer tal{n legal{bb annyira jó
leszek. M{r most felülmúlom Vornt. Sokkal többet
hib{zik, mint én. Lehet, hogy Broud se jobb n{lam.
Amikor Vornt prób{lta tanítani, egyszer se tal{lt.”
Dühösen dobta egyik követ a m{sik ut{n. Az egyik
elhib{zta a célt, és a közeli bokorba esett, ahonnan
kisv{rtatva {lmos sün bukkant elő. Erre az apró éjszakai
{llatra csak ritk{n vad{sztak. „Milyen felhajt{st csapott
mindenki, amikor Vorn leterítette azt a sünt" – villant {t
Ayla agy{n a gondolat. Új követ tett a paritty{ba,
megpörgette feje fölött a fegyvert, és elhajította a
kavicsot. A viszonylag lomha sün könnyű célpontot
jelentett. Az {llat összerogyott, ahogy eltal{lta a lövedék.
Ayla boldogan futott oda hozz{. Nagyon elégedett volt
önmag{val. De mikor közelebb ért, l{tta, hogy a sün még
él. Csak elk{bította a lövés. Ahogy kezében tartotta,
érezte a szívverését. Nagyon elszégyellte mag{t. A
legszívesebben hazavitte volna a barlangba, hogy
meggyógyítsa, mint a többi sérülten tal{lt {llatot. „Nem
akartam b{ntani – gondolta. – De nem vihetem a
barlangba. Iza rögtön r{jönne, hogy kővel dobt{k meg.
Éppen elég paritty{val leterített {llatot l{tott m{r
életében."
A gyerek elszorult torokkal nézte a sebesültet. „Sose
vad{szhatok – döbbent r{. – Még ha sikerül is elejtenem
valamit, akkor se vihetem haza a barlangba. Akkor meg
mit ér, hogy nap mint nap gyakorlom a követést? Vajon
mit szólna Creb, ha tudn{, mivel töltöm az időt? És Brun
mit mondana?"
„Rossz voltam – hasított belé a gondolat –, engedetlen,
és Creb végül megharagudott r{m. B{rcsak
megbocs{tana..." Könnyek szöktek a szemébe. Miut{n
kisírta mag{t, kezével megtörölte orr{t, de időnként még
megr{zkódott a fel-feltörő zokog{stól. „Többé nem
ellenkezem senkivel – fogadkozott mag{ban. – Jó leszek.
Engedelmeskedni fogok Broud parancsainak. Ezentúl
hozz{ se nyúlok a paritty{hoz." Hogy nyomatékot adjon
a szavainak, az egyik bokor tövébe hajította a fegyvert,
majd visszafutott a kosar{hoz, és a barlang felé indult.
Iza m{r tűvé tette érte a környéket.
– H{t te meg hol j{rt{l? – kérdezte. – Egész reggel
elvolt{l, és mégis üres a kosarad? – csod{lkozott.
– Gondolkoztam azon, amit tegnap mondt{l, any{m –
felelte komolyan a l{ny. – Igazad van, rossz voltam.
Többé nem leszek ilyen. Mindent megteszek, amit csak
mondanak. Nem szaladg{lok többé. Szerinted megbocs{t
nekem Creb, ha ezentúl nagyon-nagyon jó leszek?
– Egész biztosan, Ayla – v{laszolta a javasasszony, és
l{gyan megölelte a l{nyt. „Kiújult a betegsége –
{llapította meg mag{ban. – Újra könnyezik a szeme, mert
azt hiszi, hogy Creb nem szereti." Elfacsarodott a szíve,
ahogy a gyerekre nézett. „Biztosan azért ilyen nehéz
neki, mert m{s népből sz{rmazik – gondolta. – Ezentúl
tal{n könnyebb lesz."
__11.__
Ayla egyik napról a m{sikra úgy megv{ltozott, mintha
csak kicserélték volna. Egészen m{s ember lett belőle.
Alig lehetett észrevenni, hogy jelen van. Készségesen
teljesítette Broud parancsait. A férfiak meg voltak
győződve arról, hogy a szigorú büntetés mindig megteszi
a kellő hat{st. Ayla fényes bizonyítékként szolg{lt arra,
hogy a férfiak ir{nyít{sa nélkül a nők egykettőre
elkan{szodn{nak. Épp ezért szükséges kord{ban tartani
őket, hogy hasznos tagjai lehessenek a törzsnek.
Nem érdekelte őket, hogy a l{ny gyakorlatilag gyerek
még. Úgy gondolt{k, nemsok{ra asszonysorba ér.
M{r így is magasabb a legtöbbjüknél. Broud azonban
jóval tov{bb ment ennél. Bosszút forralt. Og{val szintén
elég keményen b{nt, {m ez meg sem közelítette azt az
örömet, amit Ayla gyötrése jelentett sz{m{ra. [llandóan
a sark{ban j{rt. Kétszer annyit zaklatta, mint kor{bban.
Jelentéktelen feladatok özönével {rasztotta el. [llandóan
üldözte, zaklatta, ugr{ltatta. A l{ny kétségbe merte vonni
férfi volt{nak felsőbbrendűségét. Ezért megfizet. Túl
gyakran {llt neki ellent. A legszívesebben újra összeverte
volna, de tudta, hogy nem teheti. Mindegy, gondolta,
most végre rajta a sor.
Ayla mindent elkövetett, hogy belopja mag{t a szívébe,
de hi{ba. Megkísérelte előre kital{lni, mit akar, {m ez is
visszafelé sült el: a férfi legközelebb m{r megkövetelte a
dolgot. Abban a percben, amint elhagyta a Creb
tűzhelyének hat{r{t jelző köveket, a fiatal vad{sz
lecsapott r{. R{ad{sul a l{ny csup{n nyomós okkal
maradhatott a menedékben, mert ez volt az évszak
legmunk{sabb szakasza. Most ért véget az őszi
készülődés. Sietniük kellett, hogy befejezzék a munk{t,
mielőtt leesik a hó. Mivel Iza gyógynövénykészlete
gyakorlatilag hi{nytalan volt, Ayl{nak nemigen maradt
ürügye, hogy elbújjon Broud tekintete elől. A férfi egész
nap hajszolta. [ l{ny esténként teljesen kimerülten
zuhant az {gy{ba.
Iza biztosra vette, hogy Broudnak sokkal kevesebb köze
van a l{ny viselkedésében bekövetkezett v{ltoz{shoz,
mint képzeli. Creb ir{nt érzett szeretete jóval erősebb
volt, mint Broudtól való félelme. Elbeszélgetett Crebbel,
és mintegy mellékesen megemlítette, hogy Ayl{t ismét
elővette régi betegsége, ami akkor t{madja meg, amikor
úgy véli, hogy Creb nem szereti őt.
– Te is tudod, hogy túl messzire ment – védekezett a
mogur. – Tennem kellett valamit. Ha Broud nem ugrik
neki, akkor előbb-utóbb Brunnak kellett volna lépnie.
Ennek pedig kisz{míthatatlanok lennének a
következményei: ak{r ki is z{rhatj{k a törzsből. Broud
csup{n megkeserítheti az életét, de Brun megölheti, ha
akarja – v{laszolta, de egészen meghatódott, amikor
r{jött, hogy a l{ny felett sokkal nagyobb a hatalma a
szeretetnek, mint a félelemnek. Napokig ezen r{gódott.
Noha megenyhült ir{nta tov{bbra sem engedte közel
mag{hoz.
Az első vékonyka havat ugyan elmost{k a hűvös őszi
esők, {m reggelre vékony jégréteg fedte a pocsoly{kat.
Csup{n akkor olvadt fel, mikor a déli szél szétoszlatta a
felhőket, és a tétova napfény úgy döntött, még egyszer,
utolj{ra felvillantja ny{ri hatalm{t. A késő ősz és a kora
tél így vívta csat{j{t, {m Ayla az idő múl{s{val sem
feledte fogadalm{t. Azonnal ugrott, amikor szólított{k,
al{zatosan lehajtotta fejét, nem futott, nem nevetett, sőt
alig mosolygott – noha rettenetes erőfeszítésébe került.
 Alig evett. Lefogyott, még Creb tüze mellett sem
oldódott fel. Iza nagyon aggódott miatta, és ezért úgy
döntött, hogy egy kis szabads{got ad a l{nynak, mielőtt a
tél beszorítja őket a barlangba.
– Ayla – mondta jó hangosan, amikor kiléptek a
barlangból –, {tnéztem a gyógyfüveimet, és nem tal{lom
a hasf{j{s enyhítésére szolg{ló hóbogyót. Úgy l{tszik,
elfogyott. Könnyű megismerni: a bokrokon még a levelek
lehull{s{t követően is ott virítanak a fehér bogyók.
Iza azt m{r nem tette hozz{, hogy sz{mos, hasf{j{s
elleni egyéb szer lapul a t{sk{j{ban. Broud dühöngött,
amiért a l{ny egész napra kicsúszik a kezei közül, de
tudta, hogy Iza gyógynövénykészletének feltöltése
sokkal fontosabb, mint egy-egy poh{r vízért vagy egyéb
aprós{gért ugr{ltatni Ayl{t. így h{t ink{bb eloldalgott,
mikor a l{ny {sóbotj{val és kosar{val felszerelkezve
kijött a barlangból.
A l{ny boldogan futott be a f{k közé. H{l{s volt Iz{nak,
hogy végre ismét egyedül lehet. Nem figyelt a t{jra.
Teljesen lekötötték gondolatai. Egyszer csak azon vette
észre mag{t, hogy a barlang feletti réten {ll, nem messze
rejtekhelyétől. Itt m{r vastag hótakaró borította a földet.
Ayl{t azonban nem nyűgözte le a téli t{j szépsége. A
hóról önkéntelenül is az jutott eszébe, hogy a hideg
nemsok{ra a barlangba szorítja a törzset, és akkor egész
tavaszig Broud szeme előtt lesz.
A barlangja felé pillantott, és eszébe jutott a parittya,
amit legutóbb az egyik bokor al{ hajított. Keresni kezdte,
és nemsok{ra r{ is tal{lt. Noha {tnedvesedett, az eső és a
hó még nem tett k{rt benne. Ujjai közt forgatta a szíjat.
Szerette a puha szarvasbőr tapint{s{t. Visszagondolt
arra, mikor először fogott fegyvert a kezébe.
Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, mennyire rettegett
Broud az apj{tól, miut{n földre lökte Zougot.
Ayla felvett a földről néh{ny kavicsot, és széles
lendülettel a völgybe rohanó patak ir{ny{ba dobta.
Azt{n szinte öntudatlanul a parittya öblébe illesztette az
egyik követ. Észrevette az egyik {g végén himb{lózó
utolsó falevelet, majd megpörgette a fegyvert. A lövedék
süvítve repült a cél felé. Ayla elégedetten l{tta, hogy
célba tal{lt. „Milyen k{r, hogy semmit sem ér ez a
tudom{ny – sóhajtotta mag{ban. – Úgysem vihetem haza
a zs{km{nyt." Azt{n hirtelen {tvillant az agy{n, hogy a
férfiak időnként ragadozókra is szoktak vad{szni. Sose
ették a húsukat, így akkor se veszne k{rba a tetemük, ha
a dögevőknek hagyn{ őket. „Ha leterítenék egy rók{t
vagy rozsom{kot, többé nem fenyegetné az élelmiszer-
tartalékainkat – gondolta elégedetten. – Nem is beszélve
azokról a gusztustalan hién{król. Tal{n őket is sikerül
elejtenem." A l{ny szinte l{tta mag{t, ahogy becserkészi
az óvatos ragadozót.
Egész ny{ron {t gyakorolta a parittyavetést. Eredetileg
vad{szni akart, irtózott azonban az értelmetlen
öldökléstől. Amikor leterítette a sünt, r{döbbent, hogy
sose fog a gyilkol{s öröméért ölni. Akkor megfogadta,
hogy abbahagyja a gyakorl{st, {m ez a legújabb ötlet
ismét értelmet adott eddigi erőfeszítéseinek. Minél többet
töprengett ezen, ann{l ink{bb meggyőzte mag{t, hogy ez
a megold{s. Mindazon{ltal gyötörte a bűntudat.
Elvégre mind Creb, mind pedig Iza azt mondta, hogy a
nők nem érinthetik meg a fegyvereket. „De én jóval
többet tettem ennél – futott {t az agy{n. – Vajon még
nagyobb bűn, ha haszn{lom a tudom{nyomat?" Ismét a
paritty{ra pillantott. Azut{n úgy döntött, legyőzi a
bűntudatot.
– Igen! Vad{szni fogok. De csup{n ragadozókat ölök –
jelentette ki fennhangon, hogy ezzel is nyomatékot adjon
elhat{roz{s{nak. Elpirult, és a patakhoz szaladt, hogy
újabb köveket keressen.
Miközben a parittyavetéshez szükséges kicsi, kerek
kavicsok ut{n kutatott, különös alakú t{rgyra lett
figyelmes. Noha kétségkívül kő volt, ink{bb azokra a
kagylóhéjakra emlékeztetett, amiket ap{lykor lehetett
tal{lni a tengerparton. Fölvette, és alaposabban
szemügyre vette.
„Milyen furcsa a form{ja – gondolta. – Még sose l{ttam
ilyet." Azt{n hirtelen eszébe jutott, mit mondott Creb,
amikor a toteméről faggatta. Szemvillan{s alatt
kocsony{ss{ v{lt a térde. A földre rogyott. A toteme jelt
adott neki. Creb azt mondta, hogyha fontos döntés előtt
{ll, és valami szokatlan jelenséggel tal{lkozik, akkor jó
utat v{lasztott. „Meg kell tanulnod, hogy a szíveddel is
l{ss, ne csak a szemeddel!" – visszhangoztak benne Creb
szavai. A lelkében lakozó védőszellem {ld{s{t adta
sz{ndék{ra.
 – Barlangi Oroszl{n Szelleme, ez azt jelentené, hogy jó
úton j{rok? – kérdezte az ősi, csak kézjelekből {lló
nyelven, amit a mogur akkor haszn{lt, amikor a
szellemvil{ggal beszélt. – Azt mondod, nem baj, ha l{ny
létemre vad{szni fogok?
A földön ülve forgatta kezében a követ, és megprób{lt
medit{lni, ahogy azt Crebtől l{tta. Tudta, a törzsbeliek
nagyon furcs{llj{k, hogy a barlangi oroszl{n oltalma alatt
{ll, de mindeddig nem törődött vele. A ruh{ja al{ nyúlt,
és végigsimította a combj{n futó négy, p{rhuzamos
sebhelyet. „Vajon miért engem szemelt ki a barlangi
oroszl{n? – kérdezte mag{tól. – Erős totem, igaz{ból csak
a leghatalmasabb férfiaknak való. Akkor meg miért
döntött mellettem? Kell, hogy valami oka legyen r{.
Vajon miért vettem fel a paritty{t, amit Broud a földre
hajított? Egyetlen asszony se mert volna lehajolni érte.
Tal{n ezt is a totemem akarta? Igaz, hogy csak a férfiak
vad{sznak, de a védőszellemem is férfiaknak való. Igen,
ez lehet az oka. A totemem férfitotem. Ezért akarja, hogy
vad{sszak!"
– Barlangi Oroszl{n Szelleme – foh{szkodott –, tudod,
hogy a rejtett hatalmak vil{ga idegen tőlem. Nem tudom,
miért akarod, hogy vad{sszak, de nagyon köszönöm,
hogy jelt adt{l nekem.
Ayla levette nyak{ból az amulettet, és óvatosan berakta
a kövületet a zacskóba a vörös okkerdarab mellé. Azt{n
gondosan összekötözte, és újra a nyak{ba tette. Érezte,
hogy kicsit nehezebb lett, mintha a toteme így akart
volna nyomatékot adni a döntésnek.
 Most m{r nem gyötörte a bűntudat. Csup{n
védőszellemének akarat{t teljesíti azzal, hogy vad{szni
fog. Nem sz{mít, hogy nőnek született. „Olyan vagyok,
mint Durc lehetett annak idején – gondolta. – Azt tette,
amit helyesnek vélt, még akkor is, amikor mindenki
ellene szólt. Vajon eljutott-e arra a helyre, ahol m{r nem
érte utol a Jéghegy lehelete? Valószínűleg új törzset
alapított. Biztosan nagyon erős védőszelleme volt. Creb
szerint az erős védőszellem megnehezíti az életet. Azt
mondja, az ilyen totem újra meg újra prób{ra teszi az
embert, hogy l{ssa, méltó-e az adom{nyaira. Ezért
haltam meg majdnem, amikor Iza r{m tal{lt. Vajon
Durcöt is prób{ra tette a védőszelleme? Lehet, hogy a
barlangi oroszl{n nemsok{ra újból mérlegre tesz? Az
effajta próbatétel mindig nagyon nehéz. És mi van, ha
nem tal{l mag{hoz méltónak? Honnan tudjam, hogy
megmérettetek? Miféle nehézség v{r r{m a jövőben?"
Ayla végigpörgette mag{ban a közelmúlt eseményeit.
Hirtelen minden megvil{gosodott előtte:
– Broud! – ki{ltotta. – Broud a próbatételem! Lehet-e
nehezebb dolog, mint egész télen nap mint nap
szembenézni vele? De ha méltónak bizonyulok r{, a
védőszellemem tavasszal vad{szatra vezet!
Mikor visszatért a barlangba, Ayla érezhetően
megv{ltozott. Iz{nak azonnal feltűnt, b{r nem tudta
volna megfogalmazni, mi a különbség. Ugyanolyan
tisztelettudóan és al{zatosan viselkedett, de valahogy
mégsem érintette olyan mélyen a dolog. Kevésbé tűnt
feszültnek. Elfogadta a helyzetet. Ez azonban nem
jelentette azt, hogy belenyugodott volna. Creb azt is
észrevette, hogy új t{rgy lapul a l{ny amulettjében.
Mindketten boldogok voltak, hogy az élet még a tél
beköszönte előtt visszatért a régi kerékv{g{sba, noha
Broud tov{bbra is élvezettel üldözte a l{nyt. B{r a l{ny
most is f{radt volt, gyakrabban mosolyogott, különösen,
amikor Ub{val j{tszadozott. Creb sejtette, hogy valami
jelet kaphatott a védőszellemétől, és ezért tal{lja meg
könnyebben a helyét. Mindenesetre nagy kő esett le a
szívéről. Tudta, hogy Ayla lelkében tov{bbra is kemény
harc dúl, de tiszt{ban volt vele, hogy mindenképpen
musz{j meghajolnia Broud akarata előtt. Előbb-utóbb fel
kell hagynia a küzdelemmel. Ehhez viszont
önmérsékletet kell tanulnia.
Ezen a télen Ayla végre asszonny{ lett. Külsőleg semmi
se mutatta rajta a küszöbön {lló v{ltoz{st: teste most is
ugyanolyan fejletlen és nyurga volt, mint a fiatal l{nyoké.
De ezen a hosszú, hideg télen Ayla felnőtté érett.
Időnként olyan elviselhetetlennek érezte az életet, hogy
reggelenként, amikor pillant{sa ébredés ut{n az ismerős
sziklatetőre esett, néha azt kív{nta, b{rcsak örökre
elaludna. Ilyenkor gyorsan megragadta az amulettjét, és
kitapintotta benne a patakban tal{lt kövületet, ami
elegendő erőt adott ahhoz, hogy elviselje az előtte {lló
napot. M{rpedig minden egyes nap közelebb hozta a
tavaszt, amikor végre eltűnik a hó, kizöldülnek a mezők,
és végre szabadon j{rhatja a sűrűséget.
Az amulett felvértezte. Hitt benne, hogy mindez csup{n
próbatétel. Ha sikeresen ki{llja, a védőszelleme vad{ssz{
emeli. Minél ink{bb gyötörte Broud, ann{l eltökéltebb
lett. Alig v{rta, hogy újrakezdhesse a gyakorl{st.
M{ris leckéket vett a vad{szat tudom{ny{ból, noha
ennek ő maga sem volt igaz{n tudat{ban. Broud
folytonos zaklat{sai dac{ra is vonzotta a férfiak
t{rsas{ga. Mindig fülelt, valah{nyszor a vad{szok
leültek, és felelevenítették régi kalandjaikat. Ilyenkor
szerét ejtette, hogy közelebb húzódjon hozz{juk.
Különösen Zoug és Dorv történeteit hallgatta szívesen,
hiszen ők m{r évek óta csak paritty{val vad{sztak. Ismét
felelevenítette bar{ti kapcsolat{t Zouggal: ha módja volt
r{, kiszolg{lta, esetleg meglepte néh{ny aprós{ggal. Az
öreg vad{sz bizonyos szempontból nagyon hasonlított
Crebre. Noha mindig méltós{gteljesen viselkedett,
azonnal feloldódott és kedves lett, ha szeretettel
fordultak felé.
Zoug hamar észrevette, hogy a l{ny milyen csillogó
szemekkel hallgatja a régi időkről szóló történeteit,
amikor még ő volt a vezér helyettese Brun apj{nak
oldal{n. A l{ny érdeklődő, csöndes és felettébb
tisztelettudó hallgatós{gnak bizonyult. Amikor Zoug a
nyomkeresésről vagy m{s vad{szfortélyokról mesélgetett
Vornnak, a l{ny valami ürüggyel azonnal közelebb
húzódott. Az öreg vad{sz persze úgy tett, mintha semmit
nem venne észre mindebből, Ayla viselkedése azonban
nagyon is legyezgette hiús{g{t. Elvégre mi rossz lenne
abban, hogy a l{ny élvezi a mesét?
„Ha fiatalabb lennék, és még el tudn{m tartani a
csal{domat, tal{n feleségül venném – morfondírozott
Zoug. – Hamarosan férjhez kell adni, b{r ez elég nehéz
kérdés. Olyan csúnya szegény! Igaz viszont, hogy fiatal,
erős és tisztelettudó. Vannak rokonaim a többi törzsben
is. Ha még elég erős leszek, jövőre elmegyek a törzsi
gyűlésre, és szólok néh{ny szót az érdekében. Tal{n nem
akar n{lunk maradni, ha Broud lesz a törzs vezére.
Remélem, addigra én m{r a szellemek földjén leszek. A
l{ny persze megérdemelte a büntetést, de vannak
hat{rok, amiket sohasem szabad {th{gni, mint Broud
tette. Ayla sosem viselkedett tiszteletlenül vele szemben.
Ha elég bölcs lenne, tudn{, hogyan kell b{nni vele. Igen,
mindenképpen szólok majd az érdekében. Ha nem tudok
elmenni, majd üzenek valakivel. B{rcsak valamivel szebb
lenne" – sóhajtotta szomorúan.
Ak{rmilyen nehéz sorsa is volt a l{nynak, azért akadtak
jó pillanatok az életében. A tél sor{n nemigen volt
munka. Egy idő ut{n Broud se tal{lt semmilyen ürügyet
a zaklat{sra; voltaképpen elunta, hiszen a l{ny l{thatóan
behódolt neki.
Iza úgy döntött, itt az ideje, hogy {tadja Ayl{nak a
tud{s{t. A l{nyt teljesen elbűvölte a gyógyít{s
művészete. Élénk érdeklődése arra késztette a
javasasszonyt, hogy újra meg újra {tgondolja
tudom{ny{t. Néha azon töprengett, tal{n kor{bban is
elkezdhette volna a tanít{st. Csak most fogta fel,
mennyire m{sképp működik a l{ny agya, mint a
törzsbelieké.
Ha Ayla vér szerinti l{nya lett volna, Iz{nak csup{n fel
kellett volna ébresztenie az agysejtjeiben évsz{zadok óta
elrakt{rozódott tud{st. De Ayl{nak meg kellett szereznie
mindazt, ami Ub{val vele született, és Iza tudatos
emlékezőtehetsége kor{ntsem működött olyan jól, mint
az ösztönös. A javasasszonynak újra végig kellett
gondolnia mindent. Most, hogy rendszerbe foglalta
tudom{ny{t, maga is meglepődött rajta, h{nyféle módj{t
ismeri a gyógyít{snak. Neki mag{nak sose kellett
semmin töprengnie. Ha szüksége volt valamire, azonnal
eszébe jutott a megold{s. Néha kétségbeesett: maga se
tudta, vajon képes lesz-e javasasszonyt faragni Ayl{ból,
{m a l{ny töretlen szorgalma l{tt{n úgy döntött, mindent
megtesz azért, hogy biztos helyet teremtsen sz{m{ra a
törzsben. Most, hogy nem volt m{s dolguk, reggeltől
estig tanultak.
– Mondd, Ayla, mit tennél egy égési sebre?
– Hadd gondolkodjak egy kicsit. Az izsóp, az
aranyvessző vir{ga és a csutkakúp egyenlő ar{nyú,
kisz{rított keverékét porr{ zúzom, majd benedvesítve a
sebre kenem, és kötést teszek r{. Amikor kisz{rad, hideg
vízzel kell locsolni a kötést. – Ayla rövid töprengés ut{n
folytatta: – A sz{rított vízimenta ugyanilyenje az égett
sebre. A fenyérfű gyökeréből készült borogat{s
ugyancsak hasznos.
– Ezenkívül? – nézett Iza v{rakozón a l{nyra. Ayla
tov{bb kutatott az emlékezetében:
– A friss óri{s izsóp összer{gott levele szintén enyhíti a
f{jdalmat és gyógyítja a sebet. Azonkívül... igen, a s{rg{s
neb{ncsvir{g főzete is f{jdalomcsillapító, és persze nem
szabad megfeledkezni a zsírral összekevert
zsurlókéreghamuról sem.
Miut{n végeztek, Ayla nekil{tott a vacsorafőzésnek. Az
utóbbi időben ő készítette el Creb ételét, hab{r ezt
egy{ltal{n nem tekintette f{rads{gnak, annak ellenére,
hogy az öregember sz{m{ra különösen finomra kellett
őrölni a magokat, hogy könnyebben tudjon r{gni. A
mogyorót is gondosan felaprította, mielőtt a mogurnak
adta. Iza megtanította, hogyan készítse el a var{zsló
reum{j{t csillapító főzetet, és r{bízta az öregek téli
nyavaly{ira való gyógyszer kikeverését. Ayla ezen a
télen segített először a javasasszony munk{j{ban. Első
betegük pedig természetszerűleg a mogur lett.
Tél közepén történt. A sűrű hóesés több méter magas
falat emelt a barlang bej{rata elé. A hótakaró benntartotta
a meleget, {m a hó fölötti nyíl{son azért még befütyült a
szél. Creb szokatlanul szomork{s hangulatban ücsörgött.
Időnként zsörtölődött a két nővel, majd kisv{rtatva
bocs{natot kért, és szótlanul üldögélt tov{bb. Ayla nem
értette, mitől ilyen, {m Iza sejtette a különös viselkedés
ok{t. Crebnek a foga f{jt.
– Nem nézhetném meg a fogadat? – kérdezte félénken
Iza.
– Ugyan m{r – legyintett a mogur. – Hiszen ez
semmiség. Egyszerű fogf{j{s. Azt hiszed tal{n, hogy nem
tudok elviselni egy kis f{jdalmat? Mi ez azokhoz képest,
amiken keresztülmentem?
 – Bocs{ss meg, Creb – v{laszolta lehajtott fejjel Iza.
B{tyja elszégyellte mag{t. Elvégre a húga igaz{n jót akar
neki.
– Jól van – legyintett. – Nem érdekes. Tudom, hogy
csak segíteni szeretnél.
– Ha hagyn{d, hogy megnézzem, tal{n adhatnék
valamit, amitől meggyógyul. Honnan tudn{m, mit adjak,
amikor egy pillant{st se vetettem még r{?
– Minek nézegetni? – mordult fel Creb. – Az egyik
odvas fog éppolyan, mint a m{sik. Ink{bb csin{lj egy kis
fűzfakéregte{t. – Azzal leült a medvebőrére, és a
semmibe b{mult.
Iza megcsóv{lta fejét, és neki{llt elkészíteni az
orvoss{got.
– Asszony! – ki{ltott fel nem sokkal ezut{n
türelmetlenül a mogur. – Hol késik az a fűzfakéregtea?
Mi tart ilyen sok{ig? Hogyan elmélkedjek, amikor
képtelen vagyok összpontosítani?
Iza gyorsan odavitte neki a csészét, és intett Ayl{nak is,
hogy tartson vele.
– Hozom m{r – felelte –, de nem hinném, hogy a
fűzfakéregfőzet túl sokat haszn{lna. Creb, engedd, hogy
megnézzem. Ígérem, nem nyúlok hozz{.
– Jól van, nézd meg, ha annyira akarod – egyezett bele a
var{zsló, azzal kinyitotta sz{j{t, és megmutatta neki a
rossz fogat.
– L{tod, milyen nagy lyuk van azon a h{tsó fogon,
Ayla? – bökött r{ Iza. – A gyökérre is r{húzódott. Attól
tartok, itt csup{n egyetlen dolog segíthet. Ki kell húzni a
fogat.
– Kihúzni?! – tiltakozott felh{borodottan Creb. – De
hiszen azt mondtad, hogy csak megnézed, mivel
segíthetsz rajta. Szó se volt arról, hogy ki fogod húzni.
Ink{bb adj r{ valami gyógyszert, ahogyan ígérted!
– Igenis, Creb – felelte lehajtott fejjel Iza. – Itt a
fűzfakéregtea, amit kértél.
– Az előbb azt mondtad, hogy a fűzfakéreg semmit se
ér – csattant fel a var{zsló.
– Ezt a fogat m{r nem lehet megmenteni. Esetleg
megprób{lhatsz egy kis fenyérfűgyökeret r{gni, de
kétlem, hogy sokat haszn{lna.
– Micsoda javasasszony! – dohogott a mogur. – Még
egy egyszerű fogf{j{st se képes elmulasztani!
– Megkísérelhetem kiégetni a f{jdalmat – v{laszolta Iza.
Creb érezhetően megrettent:
– Hol az a gyökér? – kérdezte gyorsan.
M{snap reggelre l{thatóan feldagadt az arca. Szeme
vöröslött a kialvatlans{gtól.
– Iza – morogta megadóan nem tudn{l valamit csin{lni
ezzel a fogf{j{ssal?
– Ha hagytad volna, hogy kihúzzam, m{r elmúlt volna
a f{jdalom – felelte Iza, és visszament a tűzhöz, hogy
megkeverje a k{s{t.
– Asszony – hördült föl f{jdalmasan Creb –, h{t nincs
benned egy cseppnyi jóérzés? Egész éjjel nem tudtam
aludni!
 – Tudom – v{laszolta Iza mogorv{n. – Engem se
hagyt{l.
– H{t akkor csin{lj valamit! – robbant ki Crebből az
indulat.
– Jó – bólintott a javasasszony –, de addig nem tudom
kihúzni, amíg le nem lohadt a gyullad{s.
– Mondd, nem tudn{l a v{ltozatoss{g kedvéért m{sra
gondolni, mint a foghúz{sra?
– H{t, megprób{lkozhatnék még valamivel, de attól
tartok, azzal se sikerülne megmenteni a fogadat –
jelentette ki együttérző hangon Iza. – Ayla, hozd ide azt a
csomagot, amiben a vill{msújtotta f{ból szedett
szil{nkokat tartom – fordult a l{nyhoz. – Meg kell
nyitnunk a gyökeret, hogy csökkentsük a gyullad{st,
mielőtt kihúzn{nk a fogat. Azt is megnézem,
kiégethetjük-e a f{jdalmat.
Creb megborzongott Iza utasít{sai hallat{n, de azt{n
v{llat vont. „Ez se lehet sokkal rosszabb, mint a fogf{j{s"
– vigasztalta mag{t.
A javasasszony gondosan szemügyre vette a
szil{nkokat. Kettőt kivett az isz{kból, és odanyújtotta
Ayl{nak:
– Hevítsd forróra őket – utasította a l{nyt. – Végy
parazsat a tűzből, és nyomd a hegyükhöz. Legyenek
nagyon melegek, de vigy{zz, hogy ne törjenek. Mielőtt
nekil{tn{l, gyere, megmutatom, hogyan kell felnyitni a
foggyökeret. Fogd erősen a sz{j{t. Ne hagyd, hogy
becsukja.
 Ayla kív{ncsian belepislogott Creb hatalmasra nyitott
sz{j{ba. Most l{tta először egy ember teljes fogsor{t.
– Első lépésként beleszúrunk a fogínybe, hogy kifolyjon
a genny – magyar{zta Iza, és abban a pillanatban Creb
ínyébe döfte a szil{nkot. A mogur keze ökölbe szorult, de
egy hang se hagyta el a tork{t.
– Hevítsd fel gyorsan a m{sik szil{nkot, amíg kitisztul
ez a seb – mondta a javasasszony Ayl{nak.
A l{ny gyorsan a tűzhöz szaladt, és nemsok{ra
visszatért kezében görgetve az izzó parazsat. A szil{nk
hegyét szorosan hozz{nyomta, ahogy Iza kérte. A
javasasszony {tvette tőle, alaposan szemügyre vette,
bólintott, majd intett Ayl{nak, hogy ismét húzza szét a
var{zsló sz{j{t. Amikor a l{ny szil{rdan tartotta a mogur
fejét, Iza egy hat{rozott mozdulattal belenyomta a sebbe
az izzó fadarabot. Ayla érezte, hogy Creb összer{ndul.
– Jó – bólintott Iza. – Most megv{rjuk, hogy
elmulasztotta-e a f{jdalmat. Ha nem, ki kell húznunk a
fogat. – Azzal óvatosan kitisztította a sebet, és bekente
gólyaorr– és k{rdusgyökérpor keverékével.
– K{r, hogy nincs fogf{j{sra való piros kalapos gomb{m
– mondta sajn{lkozva. – Az elöli az idegeket, és néha
mag{tól kilöki a fogat. A legjobb frissen felhaszn{lni, de a
sz{rított péld{nyok is hatékonyak. Ny{r végén lehet
begyűjteni. Jövőre elmegyünk, és megmutatom, milyen.
– F{j még a fogad? – kérdezte a javasasszony m{snap a
mogurtól.
 – M{r sokkal jobb, Iza – felelte reménykedve Creb.
Semmi kedve sem volt al{vetni mag{t egy újabb
kezelésnek.
– Ugye, még mindig f{j? – kérdezett r{ Iza. – Ha nem
múlt el teljesen a f{jdalom, musz{j kihúzni, különben
ismét feldagad.
– H{t... nem tökéletes – vallotta be nagy nehezen Creb.
– De tényleg sokkal jobb. Szerintem v{rjunk még egy
napot. Erős var{zslatot végeztem az éjjel: megkértem
Ursust, pusztítsa el a fogf{j{st okozó gonosz szellemet.
–Szerintem te m{r sz{mtalan esetben megkérted
Ursust, hogy mulassza el a fogf{j{sodat, Ursus azonban
azt kív{nja tőled, hogy {ldozd fel a fogad. Csak ekkor fog
megszűnni a f{jdalom.
– Mit tudhatsz te, asszony, Ursus sz{ndék{ról? –
dörrent r{ dühösen Creb.
– Bocs{ss meg nekem – hadarta gyorsan lehajtott fejjel
Iza. – Valóban tiszteletlen voltam. Én semmit se tudhatok
a szellemek vil{g{ról. – Majd, hogy Creb elégedetten
felhorkant, félénken a b{tyj{ra nézett, és folytatta: –
Viszont mindent tudok a fogf{j{sról. És ebben az esetben
csak akkor múlik el a f{jdalom, ha kihúzzuk a fogat.
Creb h{tat fordított neki, a medvebőréhez bicegett, és
leült r{. Rövid ideig lehunyt szemmel töprengett a
hallottakon.
– Iza! – szólalt meg néh{ny perc ut{n.
– Igen?
 – Rendben van. Ursus valóban azt v{rja tőlem, hogy
{ldozzam fel neki a fogamat. Essünk túl rajta.
Iza odament hozz{, és egy kis csészét nyújtott {t:
– Idd meg, Creb – mondta. – Ez csillapítani fogja a
f{jdalmat. – Azt{n a l{nyhoz fordult: – Ayla,
kikészítettem egy hosszú zsineget és egy vékony
fadarabot az isz{kom mellé. Hozd ide.
– Honnan tudtad, hogy el kell készíteni ezt az italt? –
kérdezte a mogur.
– Tudtam. Mint ahogy azt is, hogy milyen nehéz
megv{lni a fogadtól. [mha Ursus úgy akarja, odaadod
neki. Nem ez lesz a legnagyobb {ldozat, amit neki hozt{l.
Az erős totem sokszor prób{ra teszi az embert, de Ursus
nem v{lasztott volna ki, ha nem vagy méltó r{.
Creb bólintott, és lenyelte az italt. „Maszlag – ismerte
fel. – Én is ezt haszn{lom a szertart{sokon. De ez ink{bb
főzet, mint forr{zat. így jóval erősebb, mint ahogy én
csin{lom. A maszlag nagyon hasznos növény. Biztosan
Ursus aj{ndéka." Érezte, hogy a k{bulat lassan ködbe
vonja az agy{t.
Iza intett Ayl{nak, hogy feszítse szét a var{zsló sz{j{t,
majd óvatosan a lukas fog alj{hoz illesztette a f{t, és
erősen a végére ütött egy kődarabbal, hogy meglazítsa a
fogat. Creb talpra ugrott, {m jóval kisebb f{jdalmat
érzett, mint v{rta. Ezt követően Iza a sérült fog köré
tekerte a madzagot, a m{sik végét pedig a közeli, földbe
vert oszlophoz kötötte.
 – Húzd h{tra a fejét, míg feszes nem lesz a kötél –
mondta a l{nynak, azt{n erősen megr{ntotta a zsinórt.
– Kész – mondta végül elégedetten, és a magasba
tartotta a sérült z{pfogat. Ezt követően sz{rított
gólyaorrgyökeret tett a vérző sebre, és gyullad{sg{tló
balzsamgyökérkéregből készült kenőccsel kente be a
környékét.
– Itt a fogad, mogur – mondta, és a még mindig szédülő
var{zsló kezébe tette az őrlőfogat.
A törzs természetesen lépésről lépésre követte a műtét
minden mozzanat{t, noha valamennyien úgy tettek,
mintha nem néznének oda. Mikor l{tt{k, hogy a mogur
egykettőre felépül, meg{llapított{k, hogy a l{ny jelenléte
nem riasztotta el a gyógyító szellemeket. így azt{n
legközelebb m{r ők is megengedték, hogy Iza Ayla
segítségével gyógyítsa őket. A tél sor{n a l{ny
megtanulta, hogyan kell az apróbb égési sebeket,
v{g{sokat, zúzód{sokat, a könnyebb n{th{t és a
torokf{j{st, hascsikar{st, fülgyullad{st kezelni, egyszóval
minden olyan betegséget, ami a leggyakrabban gyötörte
a törzsbelieket.
Idővel maguktól is Ayl{hoz fordultak apróbb
nyavaly{ikkal, ha l{tt{k, hogy Iza m{ssal van elfoglalva.
Tudt{k, hogy a l{ny gyűjti a javasasszony sz{m{ra a
gyógynövényeket, és azt is l{tt{k, hogy nap mint nap
szorgalmasan tanul. Az se kerülte el a figyelmüket, hogy
Iza egyre betegebb, és tiszt{ban voltak vele, hogy Uba
még túl fiatal. A törzs lassanként megszokta az idegen
l{nyt, és kezdték megemészteni a gondolatot, hogy tal{n
ő lesz a javasasszonyuk.
Az év leghidegebb időszak{ban j{rtak, amikor
megkezdődtek Ovra szülési f{jdalmai.
– Túl korai – mondat Iza Ayl{nak. – Csak tavasszal
kellett volna életet adnia a gyereknek. R{ad{sul az utóbbi
időben nem érzett mozg{st. Félek, koraszülött lesz a
gyerek.
– Ovra m{r annyira v{rta ezt a gyereket – v{laszolta a
l{ny. – Olyan boldog volt, mikor teherbe esett. Nem
tudsz tenni valamit?
– Megteszem, amit tudok, de vannak dolgok, ami fölött
m{r nincsen hatalmam – felelte a javasasszony.
Goov feleségének korai szülése az egész törzset
aggodalommal töltötte el. Az asszonyok igyekeztek a
segítségére lenni, míg a férfiak a tűz köré gyűlve v{rt{k
az eredményt. A földrengés sokukat elvitte, és létkérdés
volt sz{mukra, hogy új gyerekek szülessenek. A
gyerekek természetszerűleg még több éhes sz{jat
jelentettek Brun vad{szainak, és még több gondot az
asszonyok sz{m{ra, {m lassan felnőnek, és akkor ők
tartj{k el az öregeket. A törzs sz{m{ra minden egyes
ember létfontoss{gú jelentőséggel bírt. Szükségük volt
egym{sra, így h{t elszomorította őket a hír, hogy Ovra
csecsemője valószínűleg holtan születik.
Goov sokkal jobban aggódott feleségéért, mint a
gyerekért, és azt kív{nta, b{rcsak tehetne érte valamit.
Nem akarta, hogy Ovra szenvedjen, különösen most,
hogy úgy tűnt, semmi értelme az egésznek.
 Droog megértette a fiatalembert. Volt idő, amikor ő is
hasonló érzésekkel viseltetett a felesége ir{nt. Ha
azonban őszinte akart lenni mag{hoz, be kellett vallania,
hogy nagyon szereti mostani csal{dj{t, és még arra is
esélyt l{tott, hogy Vorn esetleg megtanulja tőle az
eszközkészítés művészetét. Elv{laszt{sa ut{n Ona
elbűvölő kisl{nny{ cseperedett, és a maga gyerekes
módj{n ut{nozni kezdte a felnőtt nők viselkedését.
Droognak sose volt l{nya; amikor elvette Ag{t, Ona még
olyan fiatal volt, hogy úgy érezte, mintha a kisl{ny az ő
tűzhelyénél született volna.
Ebra és Uka Ovra mellett ültek, míg Iza elkészítette a
gyógyszereket. Uka nagyon v{rta le{nya gyermekét, és
most mindvégig fogta Ovra kezét. Oga visszament a
tűzhöz, hogy vacsor{t készítsen Brunnak, Grodnak és
Broudnak. Meghívta Goovot is. Ika ugyan felaj{nlotta,
hogy segít, de amikor Goov visszautasította a meghív{st,
Oga közölte, hogy nincs szüksége segítségre. Goov nem
sok kedvet érzett ahhoz, hogy egyen. Ink{bb
megl{togatta Droog tűzhelyét, ahol Aga végül is
r{beszélte, hogy kapjon be néh{ny falatot.
Oga nagyon aggódott Ovra miatt, ezért azt{n azt se
tudta, hol {ll a feje. M{r b{nta, hogy nemet mondott Ika
aj{nlat{ra. Fogalma sem volt, hogyan történhetett, de
mikor felszolg{lta a levest, megbotlott, és az egész
fazekat Brun karj{ra öntötte.
– Aaarghhh! – hördült fel Brun, ahogy a leves leforr{zta
kezét. Talpra ugrott, és a fog{t csikorgatta. Minden fej
felé fordult. Végül Broud ki{lt{sa törte meg a csendet:
 – Oga! – förmedt a bénultan {lló asszonyra. – Hogy
lehettél ilyen ostoba! – Azt hitte menten szétveti a méreg.
Miért veri a sors? Pont az ő feleségének kell leforr{zni a
vezért?
– Ayla, menj, és segíts neki – intett a l{nynak Iza. –
Most nem mozdulhatok innen.
Broud ökölbe szorította kezét, és vészjósló arccal indult
a felesége felé.
– [llj! – mondta ellentmond{st nem tűrő hangon Brun,
és elkapta a fiatalember karj{t. Minden önuralm{ra
szükség volt, hogy leplezze f{jdalm{t. – Nem tehet róla –
folytatta. – Teljesen fölösleges lenne megverned. – Oga
térden {llva kuporgott férje l{bain{l. Reszketett
szégyenében és rettegésében.
Ayla gyomra összeszorult, mikor meghallotta Iza
utasít{s{t. Még sose kezelte a főnököt. Creb tűzhelyéhez
szaladt, felkapott egy t{lat, és a barlang bej{rat{hoz
futott. Felmarkolt egy csomó havat, majd visszasietett a
vezér tűzhelyéhez, és térdre hullt előtte.
– Iza engem küldött, mert most nem hagyhatja mag{ra
Ovr{t. Megengeded, hogy segítsek? – hadarta, miut{n
Brun megérintette a v{ll{t.
A férfi bólintott. Nem bízott ugyan a l{nyban, de nem
volt m{s v{laszt{sa. Ayla idegesen r{szorította a havat a
vöröslő bőrre, és érezte, hogy Brun izmai ellazulnak,
ahogy enyhül a f{jdalom. Visszafutott, előkereste a
sz{rított víziment{t, és kevés forró vizet öntött a
levelekre. Ahogy felkente a pépet a sebre, Brun még
nyugodtabb lett. Érezhetően elviselhetőbbé v{lt a
sérülése. Helyeslően bólintott, mire a l{ny is
megnyugodott.
„Úgy l{tom, sikerült elsaj{títania Iza var{zstudom{ny{t
– gondolta elégedetten Brun. – Az utóbbi időben teljesen
megv{ltozott. Most m{r asszonyhoz illőn viselkedik.
Tal{n csak azért viselkedett úgy, mert még nem nőtt fel
teljesen. Ha valami történne Iz{val, mielőtt Uba
felcseperedik, javasasszony nélkül maradna a törzs. Bölcs
dolog Iz{tól, hogy tanítja ezt a l{nyt."
Nem sokkal ezut{n odajött Ebra, és jelentette férjének,
hogy Ovra koraszülött gyereket hozott a vil{gra. Brun
bólintott, az asszonyok felé pillantott, és megcsóv{lta a
fejét. „R{ad{sul fiú – gondolta szomorúan. – Ovr{nak
biztosan majd megszakad a szíve. Mindenki tudja,
mennyire v{rta m{r ezt a gyereket. Remélem,
legközelebb sokkal könnyebben esik teherbe. Ki hitte
volna, hogy ilyen keményen ellen{ll a Hód Szelleme!"
B{r a főnök nagyon sajn{lta a fiatalasszonyt, nem szólt
semmit, mert a törzs törvényei szerint nem volt szabad
emlegetni a tragédi{t. De Ovra pontosan tudta, miért jön
el hozz{ Brun közölni vele, hogy annyi ideig l{badozik
betegségéből, amíg jónak l{tja. B{r a férfiak sűrűn
összejöttek a vezér tüzénél, Brun igen ritk{n ment el
m{sokhoz, arra pedig szinte alig volt példa, hogy épp
egy asszonyt l{togasson meg. Ovra h{l{s volt a többiek
együttérzéséért, b{r ez se tudta igaz{n enyhíteni
f{jdalm{t.
Iza azt javasolta Ayl{nak, hogy a tov{bbiakban is ő
kezelje Brunt. A seb szépen gyógyult, és ezzel sokat nőtt
a l{ny tekintélye. Ayla nyugodtabban viselkedett ezut{n
a vezér jelenlétében. R{jött, hogy ő is csak ember.

__12.__

Ahogy véget ért a tél, a törzs hirtelen megélénkült. A

nagy hidegben keveset mozogtak és sokat aludtak.
Vastag zsírp{rna védte testüket. A tavasz beköszöntével
viszont égtek a v{gytól, hogy a szabadban lehessenek.
Mindezt tov{bb fokozta Iza erősítő teakeveréke, ami
vasban gazdag lórumgyökérből, szagosmüge sz{rított
leveléből és valami vastag fűféléből készült. A
javasasszony ezt itatta öreggel-fiatallal egyar{nt. A törzs
kitört a barlang fogs{g{ból, és megkezdte a fölkészülést a
következő télre.
A mostani tél viszonylag könnyűnek bizonyult. Csup{n
egyetlen embert veszítettek, Ovra koraszülött gyerekét,
de mivel még nem kapott nevet, nem is volt a törzs tagja,
ezért nem sz{mított. Iza sokkal jobban viselte a hideget,
hogy nem kellett szoptatnia. Creb a szok{sos
nyavaly{ival bajlódott, ezekhez azonban m{r évek óta
hozz{edződött. Aga és Ika ismét teherbe esett, és mivel
kor{bban m{r mindketten egészséges gyermeknek adtak
életet, valamennyien remélték, hogy végre nőni fog a
törzs létsz{ma. Az asszonyok összegyűjtötték a
környéken föllelhető összes új hajt{st és rügyet, a férfiak
pedig jav{ban tervezték az első tavaszi vad{szatot, hogy
friss hússal köszönthessék a szellemeket a télbúcsúztató
ünnepségen.
 Ayla külön is h{l{t adott a védőszellemének. Igaz, a téli
időszak kemény prób{ra tette, {m ez a feladat egyben
izgalmas kihív{st is jelentett. Noha még jobban
megut{lta Broudot, megtanult együtt élni vele. A férfi
mindvégig a legrosszabb oldal{t mutatta, a l{ny pedig
elfogadta ezt. Bizonyos hat{rokat még Broud se léphetett
{t. Sokat segített, hogy Iza tanítgatni kezdte a gyógyít{s
művészetére. Minél többet tudott, ann{l jobban érdekelte
a dolog. Most, hogy gyógyított, alig v{rta a tavaszt, hogy
végre saj{t mag{nak is gyűjthessen gyógynövényeket –
ami mellékesen még több szabad időt jelentett. Míg
odakünn szakadt a hó és tomboltak a jeges viharok, a
l{ny türelmesen v{rakozott. [m ahogy enyhülni kezdett
az idő, egyre nyugtalanabb lett. Mióta az eszét tudta,
nem v{rta ennyire a tavaszt. Az idei év a vad{szat éve
lesz!
Amint felsz{radt a s{r, Ayla j{rni kezdte a környéket.
Most m{r nem rejtegette a barlangban a paritty{t. Mindig
mag{val hordta. A vad{szmesterség elsaj{tít{sa sokkal
keservesebben ment, mint gondolta. Senki se {llt
mellette, hogy tanítgassa. Az {llatok nem v{rt{k be.
Amint észrevették, menekültek, és a mozgó célpontot
sokkal nehezebb eltal{lni. Az asszonyok gyűjtögetés
közben mindig zajongtak, hogy elriassz{k a vad{llatokat,
és ezt a szok{st Ayla nagyon nehezen vetkőzte le.
Legtöbbször ő maga verte fel a kiszemelt vadat. Hosszú
hetekbe telt, míg megtanult hangtalanul lopakodni.
Sok-sok tévedés {r{n elsaj{tította a nyomolvas{st is.
Lassanként megértette a férfiak beszélgetéseiből ellesett
vad{szfortélyokat. Mivel a növénygyűjtés sor{n
megtanulta, milyen fontosak lehetnek az apró részletek
is, hamarosan tiszt{ba jött a különböző halv{ny nyomok:
az ürülék, esetleg egy meghajolt fűsz{l vagy leszakadt
levél jelentésével. Megismerte az {llatok l{bnyom{t,
szok{saikat, élőhelyüket. Noha nem hagyta figyelmen
kívül a növényevőket sem, elsősorban kiszemelt
zs{km{nyaira, a ragadozókra összpontosított.
Mindig megjegyezte, hogy a férfiak milyen úton
indulnak vad{szni. Persze nem Brun vad{szai jelentették
a fő veszélyt. Ők legtöbbször a síks{g felé vették az utat,
és Ayla sose mert volna a lombok fedezéke nélkül
fegyvert venni a kezébe. A két öregember sokkal jobban
aggasztotta. Amikor még Iza sz{m{ra gyűjtögetett,
többször is összefutott velük a rengetegben. Mivel hozz{
hasonlóan vad{sztak, időnként óhatatlanul is
keresztezték egym{s útj{t. Folyton résen kellett lennie,
nehogy rajtakapj{k.
Amikor azonban m{r nesztelenül mozgott az erdőben,
néha a nyomukba eredt. Ilyenkor különösen óvatosan
kellett elj{rnia. A vad{szok követése legal{bb akkora
kihív{st jelentett, mint az {llatok megfigyelése.
Ugyanolyan csendben kellett osonnia, észrevétlennek
maradnia, amikor véletlenül feléje fordultak, mintha
vad{szott volna. Remek iskol{nak bizonyult.
Időnként, amikor gyanútlan növényevőkbe botlott,
kísértésbe esett, hogy haszn{lja fegyverét. De mindig
legyűrte mag{ban a v{gyat. Úgy döntött, hogy csup{n
ragadozókra vad{szik, és a védőszelleme {ld{s{t adta r{.
A tavaszi rügyekből vir{gok fakadtak, a vir{gok m{r
félig zöld termést érleltek, Ayla azonban még
egyetlenegyszer sem j{rt sikerrel.
– Takarodj! Nyavaly{s tolvaj!
Ayla kifutott a barlangból, hogy megnézze, mi a
hangzavar oka. Az asszonyok egy zömök, sötét szőrű
{llatot hajszoltak. A rozsom{k a barlang felé menekült,
{m ahogy megl{tta a l{nyt, visszafordult, és keresztültört
a kiab{ló nők sorfal{n. Elégedett ügetéssel tűnt el a
sűrűben.
– Hogy pusztuljon el! Épp most tettem ki azt a darab
húst sz{radni! – h{borgott Oga. – Csak egy pillanatra
fordultam el. Ez a dög egész ny{ron itt ól{lkodott. Egyre
pimaszabb lett. B{rcsak elkapn{ Zoug! Jó, hogy
szembejöttél a rohadékkal. Képzeld, micsoda felfordul{s
lett volna belőle, ha a barlangban prób{ljuk sarokba
szorítani.
– Azt hiszem, nőstény volt – v{laszolta a l{ny. – Valahol
a közelben lehet a fészke.
– Na, m{r csak erre van szükségünk. Egy falk{ravaló
ebből a pokolfajzatból! – csattant fel dühösen Oga,
haragos mozdulatokkal kísérve szavait. – Zoug és Dorv
ma reggel mag{val vitte Vornt. B{rcsak erre a dögre
vad{szn{nak a szok{sos hörcsögök és hófajdok helyett.
De erre úgyse lehet r{venni őket. A rozsom{k semmire se
jó.
– Azért a bőrükből nagyon jó sapk{t és csukly{t lehet
készíteni – vetette ellene a l{ny.
 – B{rcsak m{r ez is szőrmesapka lenne! – sóhajtotta
Oga.
Ayla visszaballagott Creb tűzhelyéhez. Aznap nem
akadt m{r dolga, és Iz{nak újabb gyógynövényekre volt
szüksége. Ügy döntött, hogy kimegy, és megkeresi a
rozsom{k vack{t. Fölkapta gyűjtőkosar{t, és arra indult,
amerre az {llat eltűnt az előbb.
Ahogy beért a sűrűbe, kutatni kezdte az {llat nyomait.
Csakhamar r{bukkant a csap{sra. Követte a nyomot. A
torkosborz eltéveszthetetlen hosszú körme helyenként
élesen kirajzolódott a talajon. M{skor csup{n egy letört
gally, letaposott fűsz{l igazította útba. Időnként meg{llt
és fülelt. Nemsok{ra éles, sipogó hangokra lett figyelmes.
Teljesen nesztelenül folytatta útj{t. P{r lépés ut{n
megl{tta a rozsom{kot, amint kölykeivel huzakodik az
ellopott húsdarab fölött. Óvatosan elővette ruh{j{ból a
paritty{t, és követ illesztett a kiöblösödő részbe.
Lélegzetvisszafojtva figyelt. V{rta a kedvező
lehetőséget. A rozsom{k viszonylag nagy testű {llat.
Csak a fején érdemes megsebezni. Egy pillanatra
megfordult a szél. Az {llat gyanút fogott. Fölemelte fejét,
és szapor{n szimatolt. Ayla erre a percre v{rt.
Megpörgette a paritty{t, és útj{ra engedte a követ. A
rozsom{k úgy zuhant a földre, mintha vill{m sújtotta
volna. A négy kölyök szemvillan{s alatt eltűnt a szikl{k
mögött.
Ayla előlépett a bokor fedezékéből, és lehajolt, hogy
megvizsg{lja a tetemet. A medveszerű {llat közel
méteres lehetett. Vörösesbarna, tömött bund{t viselt. A
torkosborz nagyon harcias. Sokszor még a n{l{n{l
nagyobb ragadozóktól is elveszi zs{km{ny{t. Okos és
b{tor. A rozsom{kok gyakran megdézsm{lt{k a törzs
élelmiszerkészletét. Az emberek még a hién{kn{l is
jobban gyűlölték ezt az elsz{nt és erőszakos ragadozót.
A l{ny {ltal elhajított kő pontosan a szeme fölött tal{lta
az {llatot. „Ez se lop több húst" – gondolta elégedetten
Ayla. Noha nagyon büszke volt első zs{km{ny{ra, tudta,
hogy nem viheti haza. Dicséret helyett büntetés v{rna r{.
Nem sz{mított, hogy amit tett, az a törzs jav{ra v{lik. Az
asszonyok nem vad{sznak. Ez a szok{s.
Ayla mélyet sóhajtott. „Tudtam, mindvégig tudtam! –
mondogatta mag{ban. – Amikor először kézbe vettem a
paritty{t, megéreztem, hogy nem kellett volna
megtennem." A legb{trabb kölyök lassan
előmerészkedett, és megszagl{szta a döglött {llatot. A
kölykök m{r csaknem felcseperedtek. „Nemsok{ra
legal{bb annyi gondot jelentenek, mint az anyjuk –
gondolta a l{ny. –A legjobb megelőzni a bajt. Ha
elhúzom innen a tetemet, a kölykök követni fogj{k a
szag{t. Tal{n nem térnek vissza a barlang környékére."
Ayla megragadta a rozsom{kot, és vonszolni kezdte
maga ut{n. Jó messzire cipelte a rengetegben. Amikor
ledobta terhét, nekil{tott gyógynövényeket keresni.
A rozsom{k volt az első a l{ny {ltal elejtett {llatok
sor{ban. Hamarosan követte a többi kisragadozó:
rengeteg menyét, nyest, vidra, görény, hermelin, borz,
róka és vadmacska esett paritty{ja {ldozat{ul. Az a
döntése, hogy csup{n ragadozókra vad{szik, sokkal jobb
vad{szt faragott belőle, mint ha növényevők ut{n
cserkészett volna. A ragadozók gyorsabbak, óvatosabbak,
ravaszabbak és intelligensebbek {ldozataikn{l.
Csaknem véget ért a ny{r, de v{ltozatlanul
elviselhetetlen volt a forrós{g. Az erdő mélyén szinte
v{gni lehetett a sűrű, nedves levegőt. A legkisebb szellő
sem enyhítette a hőséget. Előző nap hatalmas vihar
tombolt. A vill{mok fénye szinte félpercenként
bevil{gította a hegytetőt. Az égből z{porozó dió
nagys{gú jégdarabok a barlang mélyére kergették a
törzset. M{snapra azonban nyoma se maradt az
ítéletidőnek. A rekkenő melegben {lmos legyek és
szúnyogok döngtek a ny{lk{s, zöld pocsoly{k fölött.
Ayla egy vörös róka nyomait követte. Csöndesen haladt
előre, mint az {rnyék. Csorgott róla a veríték. Nem
igaz{n érdekelte a vad{szat. Sokkal nagyobb kedve lett
volna úszni egyet a patakban. M{r-m{r arra gondolt,
hogy visszafordul, de azt{n mégis a róka nyom{ban
maradt. Amikor a nyomok keresztezték a csermelyt,
letérdelt, és ivott a krist{lyosan futó, jéghideg vízből.
Ahogy felnézett, elakadt a lélegzete. Az előtte lévő
szikl{n nagy, bojtos fülű hiúz lapult. A l{nyra szegezte
tekintetét, miközben rövid farka ide-oda csapkodott.
Kisebbre nőtt a nagymacsk{k többségénél, de azért elég
veszélyesnek sz{mított. Rendszerint nyúlra, mókusra és
m{s r{gcs{lókra vad{szott, nemegyszer azonban őzeket
is leterített. A nyolcéves kisl{ny még becserkészhető
zs{km{nynak tűnt a sz{m{ra; csakhogy túl meleg volt, és
mindeddig soha nem tal{lkozott emberrel, ezért nem
sz{nta r{ mag{t, hogy t{madjon.
Ayla ijedségét lassan felv{ltotta a vad{szl{z.
Farkasszemet nézett a ragadozóval, és azon töprengett,
vajon megemlítette-e Zoug a hiúzt a paritty{val
leteríthető {llatok között. Felidézte mag{ban az
öregember Vornhoz intézett szavait. „Azt mondta, hogy
ne prób{lkozzon nagyobb {llatokkal, de hozz{tette, hogy
a parittya megölhet egy farkast, hién{t vagy hiúzt –
gondolta a l{ny. – Igen, tiszt{n emlékszem r{, hogy azt
mondta, hiúz/' Még sose vad{szott közepesnél nagyobb
ragadozókra, {m a törzs legjobb parittyavetőjévé akart
v{lni. Ha Zoug képes megölni egy hiúzt, akkor neki is
sikerülni fog. R{ad{sul itt van az orra előtt. Ilyen alkalom
csak egyszer kín{lkozik az életben!
Lassan az isz{kj{ba nyúlt, és kikereste a legnagyobb
követ. Szemét egy pillanatra se vette le a nagymacsk{ról.
Izzadó tenyérrel helyezte a kavicsot a parittya közepén
lévő mélyedésbe. Gyorsan megpörgette a fegyvert, és
lőtt. Az {llat azonban észrevette a mozdulatot, és
félrekapta a fejét. A kő csup{n súrolta a pof{j{t, nem tett
k{rt benne.
A hiúz felhördült a f{jdalomtól. Mielőtt a l{ny újabb
kőért nyúlhatott volna, m{r ugrott is. Ayla ösztönösen
oldalra vetette mag{t, hogy elkerülje a t{mad{st. A
patakmederbe zuhant. Önkéntelenül is valamiféle
fegyver ut{n tapogatózott. Egy {tnedvesedett fa{g akadt
a kezébe. Szembefordult a macsk{val. A hiúz éppen
akkor t{madott. A l{ny összeszedte minden erejét, és
félrecsapta a nehéz fadarabbal a ragadozó fejét. A hiúz
megtorpant. Fejét r{zva fújt, {m nem prób{lkozott
tov{bb. Aznap m{r két f{jdalmas ütést kapott; lassan
megfordult és eloldalgott.
Ayla sok{ig mozdulatlanul ült, és reszketett. Úgy
érezte, j{rt{nyi ereje sem maradt. A tork{ban dobogott a
szíve. Nagy nehezen felt{p{szkodott, és visszam{szott a
partra, hogy megkeresse a paritty{t. Igazs{g szerint Zoug
sosem hitte, hogy valaki egy sz{l paritty{val
fölfegyverkezve meg meri kísérelni egy ilyen veszélyes
ragadozó vad{szat{t. Ayla azonban, aki gyakorl{s
közben szinte m{r alig tévesztette el az {ltala kiv{lasztott
célt, túls{gosan is bízott a saj{t képességeiben.
Egyszerűen eszébe sem jutott, hogy hib{zhat. Még akkor
is sokkos {llapotban volt, mikor visszatért a barlangba. A
gyűjtőkosar{t is majdnem a rejtekhelyen felejtette, ahov{
akkor tette, mikor megpillantotta a róka nyom{t.
– Ayla! Mi történt veled? Tiszta s{r vagy! – ki{ltotta Iza,
amikor megpillantotta a l{nyt. Az nem v{laszolt. Arca
még mindig hamuszürke volt. Megr{zta a fejét, és
bement a barlangba. Iza l{tta rajta, hogy valami történt,
{m a l{ny semmit se mondott. Arra gondolt, hogy
megprób{lja kifaggatni, azt{n meggondolta mag{t.
Remélte, hogy a gyerek mag{tól is elmeséli, b{r nem volt
benne biztos, hogy valóban akarja tudni.
A javasasszonyt módfelett zavarta, hogy Ayla egyedül
m{szk{l az erdőben, de kellett valaki, aki begyűjti a
gyógynövényeket, ő maga nem tudott vele tartani, Uba
pedig túl kicsi volt. A többi asszony nem tudta, mit kéne
keresnie, és semmi kedvet sem éreztek hozz{, hogy
megtanulj{k a gyógyít{s alapjait. Ezért azt{n hagyta,
hadd menjen a l{ny, ahov{ csak akar, b{r nagyon féltette,
és szerette volna, ha alkalmanként nem marad el olyan
sok{ig.
Ayla aznap este alig szólalt meg. Kor{n lefeküdt, de
nem jött {lom a szemére. [llandóan a t{madó hiúz j{rt a
fejében. Most, hogy újra meg újra lej{tszotta agy{ban a
történteket, még félelmetesebbnek tűnt, mint mikor
{télte. Csak hajnal felé sikerült elszenderednie. Alig egy
óra múlva sikoltozva ébredt.
– Ayla! Ayla! – hallotta a t{volból a javasasszony
hangj{t, aki gyengéden megr{zta, hogy felébressze. –Mi
történt? – kérdezte aggodalmasan a l{nyt.
– Azt {lmodtam, hogy egy apró barlangban lapulok, és
egy barlangi oroszl{n mancsa tapogatózik felém... Most
m{r jól vagyok. Ne aggódj.
– Régóta nem {lmodtad ezt. Vajon miért jött elő
megint? Tal{n történt valami odakint?
Ayla bólintott, de nem részletezte a dolgot. A par{zs
vöröslő fénye megvil{gította bűntudatos arc{t. Mióta
megtal{lta a kövületet a patakban, nem gyötörte a
bűntudat. Most azonban kételkedni kezdett benne, hogy
valóban védőszelleme küldte-e a jelet. Tal{n csak ő
gondolta annak. Lehet, hogy nem egyéb egy véletlenül
odakerült különös kavicsn{l. Ha a kő nem a totemétől
sz{rmazik, nem lenne szabad vad{sznia. Különösen nem
ilyen veszélyes {llatokra. Ki hallott m{r olyasmit, hogy
egy kisl{ny hiúzra vad{sszon?
 – Sosem örültem neki, hogy egyedül j{rk{lsz – suttogta
Iza. – Túl sok{ elmaradsz. Tudom, hogy szeretsz egyedül
lenni, de én nagyon aggódom miattad. Sz{mtalan
veszélyt rejt az erdő.
– Igazad van, Iza – bólintott a l{ny. – Tal{n legközelebb
magammal viszem Ub{t, vagy megkérem lk{t, tartson
velem.
Iza megnyugodva l{tta, hogy Ayla megfogadta a
tan{cs{t. Mindig a barlang körül maradt, és ha elment
gyógynövényt gyűjteni, gyorsan visszatért. Ha egyedül
maradt odakint, l{thatóan ideges volt. Mindenütt ugr{sra
kész vad{llatokat l{tott. Kezdte megérteni, hogy miért
nem mennek szívesen a törzsbeli asszonyok egyedül az
erdőbe. Nemcsak az esetleg arra kósz{ló ragadozók
jelentettek veszélyt. A vaddisznók éles agyara, a
vadlovak pat{ja vagy a megriadt hegyi kecske szarva is
súlyos sérüléseket okozhatott, ha az {llat a kölyke
védelmében t{madott. Ayla nem győzött csod{lkozni
mag{n, honnan vette a b{tors{got, hogy egyedül
vad{sszon.
A nők ugyanúgy ismerték meg a félelmet, mint a
férfiak. Amikor egy l{ny először lett asszonny{, bizonyos
időt egyedül kellett töltenie az erdőben. Ez legal{bb
annyira embert prób{ló feladat, mint az első vad{szat.
Bizonyos szempontból még több b{tors{got is kív{nt,
hiszen a nőknek egyedül kellett szembenézniük az
ismeretlennel. A végtelennek tűnő éjszak{k sor{n csak
magukra sz{míthattak. A l{nyokat születésüktől
védelmezték a fegyverforgató férfiak. De ezekben a
napokban senki se maradt a közelükben, és fegyvert se
vihettek magukkal. Mindaddig nem sz{mított{k őket a
felnőttek közé, amíg le nem győzték a félelmet.
Ayla néh{ny napig a barlang közelében maradt, egy idő
múlva azonban ismét felt{madt benne a
vad{szszenvedély. [m ha egyedül m{szk{lt,
nyugtalans{g fogta el, míg a törzs közelében szabads{gra
v{gyott.
Egyik gyűjtögetőútja sor{n ismét felkapaszkodott a
rejtekhelyéhez. Megnyugtatóan hatott r{ az ismerős kis
tiszt{s. M{r nagyon régen j{rt itt, és most egyszerre
megrohant{k az emlékek. Ezen a helyen tanult meg
b{nni a paritty{val, ann{l a bokorn{l ölte meg a sünt, ott
a patakban tal{lta meg a nyak{ban hordott furcsa követ,
amit a védőszelleme küldött neki.
A fegyverét mindig mag{n{l tartotta. Nem merte a
barlangban hagyni, mert félt, hogy Iza esetleg megtal{lja.
Szedett néh{ny kavicsot, és gyakorolt egy kicsit. De
csakhamar megunta a céltalan dob{l{st. Egyre a hiúz
t{mad{sa j{rt a fejében.
„Tal{n ha még egy kő lenne a paritty{mban – gondolta.
– Akkor leteríthettem volna a hiúzt, mielőtt elugrik." Két
követ vett a kezébe, latolgatta, méricskélte őket. B{rcsak
lenne valami mód r{, hogy gyors egym{sut{nban
elhajítsa őket! Vajon mondott-e erről b{rmit is Zoug,
amikor Vornt tanítgatta? Ha igen, akkor nem hallotta.
„Mi lenne, ha újabb követ csúsztatnék a parittya zsebébe,
anélkül hogy meg{llítan{m? – töprengett tov{bb. –
Akkor biztosan sikerülne egym{st követően elhajítani a
két lövedéket."
Néh{nyszor kiprób{lta a dolgot, de pont olyan
ügyetlenül csin{lta, mint mikor először vett paritty{t a
kezébe. Azt{n lassanként elkapta a ritmust. Megfogta a
parittya elengedett sz{r{t, amikor visszajött, új követ
csúsztatott a zsebbe, és m{r lendítette is tov{bb. A kövek
persze sokszor leestek, vagy elkerülték a célt. Ennek
ellenére örült, hiszen sikerült megoldania a problém{t.
Mindennap visszatért a rétre, és gyakorolt. Még mindig
nyugtalan volt, amikor egyedül j{rta az erdőt, az új
technika megtanul{sa azonban ismét felkeltette a fegyver
ir{nti érdeklődését.
Mire beköszöntött az ősz, ugyanolyan pontosan dobott
két kővel, mint kor{bban eggyel. A tiszt{s közepére
{llított cél kettős koppan{sa el{rulta, hogy mindkét kő
tal{lt. Mivel senki sem mondta, hogy lehetetlenre
v{llalkozik, hiszen kor{bban még senki se csin{lt
ilyesmit, eszébe se jutott, hogy képtelenség megoldani a
kérdést.
Egy meleg, késő őszi napon Ayla ismét felkapaszkodott
a rejtekhelyéhez, hogy mogyorót gyűjtsön. Ahogy a
tiszt{s felé közeledett, kétségbeesett visít{st hallott, amit
a barlangi hiéna izgatott kacag{sa követett. A l{ny
hangtalanul lopakodott tov{bb. Mikor a fennsíkra ért,
azonnal felfedezte a réten lakm{rozó ragadozót: addigra
m{r félig eltűnt a frissen elejtett őzbak testében.
A l{nyt elöntötte az indulat. Hogy merészel ez a bűzös
dögevő az ő rétjén az ő őzeire vad{szni? A hiéna felé
rohant, hogy elzavarja a zs{km{nytól, de félúton
megtorpant. A hiéna nemcsak dögöt eszik. Ha
r{kényszerül, ügyesen vad{szik, erős {llkapcs{val pedig
ak{r a l{bsz{rcsontot is képes szétroppantani.
Valószínűleg nem hagyn{ ott jósz{nt{ból a zs{km{nyt.
Ayla a földre dobta a kosar{t, és előhúzta ruh{j{ból a
paritty{t. Felvett a földről néh{ny megfelelőnek l{tszó,
éles követ, és nesztelenül osont előre a sziklafal
takar{s{ban. Mégsem volt elég óvatos. A l{ba alatt
megreccsent egy gally, és a halk hang riasztotta a
vad{llatot. A hiéna felnézett, és szembefordult a l{nnyal.
Csaknem akkora volt, ak{r egy kifejlett hiúz.
Ayla kilépett a sziklafal mögül, és meglendítette a
paritty{t. Az első lövedéket ugyanabban a
tizedm{sodpercben követte a m{sodik is. A l{ny nem
tudta, hogy ez a kő fölösleges – az első végzett a
ragadozóval. A következő pillanatban m{r újabb követ
csúsztatott a parittya zsebébe, míg a következőt a
kezében szorongatta. A múltkor alaposan megtanulta a
leckét. A barlangi hiéna azonban m{r a földön hevert. A
l{ny gyorsan körülnézett, nincs-e több is a közelben,
azt{n fegyverét készenlétben tartva közelebb lépett a
vad{llathoz. Mentében felvett egy földön heverő
l{bsz{rcsontot, és egy koponyalapító ütéssel biztosította,
hogy a hiéna ne kelhessen fel többé.
Ahogy szemügyre vette a döglött {llatot, a bunkó
lassan kicsúszott kezéből. Csak most ébredt r{, hogy
tulajdonképpen mit művelt. „Megöltem egy barlangi
hién{t – suttogta mag{ban. – Nem valami apró
ragadozót, hanem egy olyan vadat, amelyik képes lett
volna megölni! Ez vajon azt jelenti, hogy igazi vad{sz lett
belőlem?" Mélységes elégtételt érzett, ez azonban nem a
zs{km{nyszerzés öröme vagy a veszélyes nagyvad feletti
győzelem adta büszkeség volt, hanem a tudat, hogy
legyőzte önmag{t. Önkéntelenül is beszélni kezdett. A
szellemvil{g ősi, kézjelekből {lló nyelvét haszn{lta.
– Barlangi Oroszl{n Szelleme, tudod, hogy egyszerű
l{ny vagyok csup{n. Nem ismerem a sz{ndékaidat. De
azt hiszem, most kicsivel többet értek. A barlangi hiéna
ugyanolyan próbatétel, mint Broud. Creb sokszor
elmondta, hogy az erős védőszellem sokszor prób{ra
teszi az emberét, {m azt nem {rulta el, mit kapunk
cserébe. Sose mondta, milyen csod{s érzés megérteni a
szellemek akarat{t. Apróba nem csup{n maga a feladat: a
próba az a tudat, hogy valamit képes vagyok megtenni.
H{l{s vagyok, hogy engem v{lasztott{l, és ígérem,
mindig méltó leszek hozz{d!
Mikor a ragyogó ősz elveszítette fényeit, a
csontv{zszerű {gakról lepotyogtak az elsz{radt levelek és
véget értek a betakarít{s munk{latai, Ayla ismét
visszatért az erdőbe. Nyomot követett, tanulm{nyozta a
zs{km{nyként kiszemelt {llatok szok{sait. Most m{r
megtanulta tisztelni őket. Tudta, hogy alkalomadt{n
veszélyesek lehetnek. Sokszor az utolsó pillanatban fogta
vissza paritty{j{t. Sajn{lta megölni az olyan {llatokat,
amelyek nem jelentettek veszélyt a törzsre, ugyanakkor
viszont azt akarta, hogy ő legyen a legjobb vad{sz. Ezt
pedig csak egyetlen módon lehetett elérni: ha vad{szik.
 A férfiak egyre gyakrabban fedezték fel Ayla
tevékenységének nyomait. Az emberek nyugtalankodtak.
– Újabb döglött rozsom{kot tal{ltam a gyakorlótér
közelében – mondta Crug. – Legal{bbis azt, ami
megmaradt belőle.
– A hegyh{ton túl egy széttépett farkasra bukkantam –
tette hozz{ Goov.
– Furcsa, milyen sok ragadozó hullt el az idén –
jegyezte meg Broud. – Grod azt ígérte, beszélni fog a
mogurral.
– A legtöbb tetem kis termetű ragadozóé. Ez rendkívül
különös – töprengett hangosan Crug. – Anagymacsk{k,
hién{k és farkasok gyakran vad{sznak szarvasra,
kecskére, lóra, de vajon mi pusztíthatja a kisragadozókat?
Sose l{ttam még ezekből ennyi dögöt.
– H{t ez izgat engem is – szólalt meg ismét Broud. –
Nem mintha sajn{ln{m azt a p{r farkast és hién{t, amivel
kevesebb j{rja az erdőt, de ha nem mi pusztítjuk őket,
akkor... szóval Grod beszélni fog a mogurral? Tal{n azt
hiszi, hogy valami szellem? – kérdezte borzongva a fiatal
vad{sz.
– De ha szellem, akkor vajon segíteni akar nekünk,
vagy épp ellenkezőleg, azért öli a vadakat, mert
haragszik a totemeinkre? – vakarta meg a fejét Goov.
– Ezt neked kéne tudnod – jegyezte meg élesen Crug.
– Elvégre te vagy a mogur tanítv{nya.
– Azt hiszem, meg kell kérdeznem a szellemeket,
mielőtt v{laszt adnék neked.
 – M{ris úgy beszélsz, mint a mogur – dohogott Broud. –
Mindig elkerülöd az egyenes v{laszt.
– Akkor halljuk, mit mondasz te, Broud? – v{gott vissza
Goov. – Mondd meg, mi pusztítja a környékbeli {llatokat!
– Nem én vagyok a mogur, de még a tanítv{nya sem.
Ne engem kérdezz.
Ayla a közelben szöszmötölt. A beszélgetést hallva
elfojtott egy mosolyt. „Szóval szellem lett belőlem –
gondolta. – Csak még nem tudt{k eldönteni, hogy jó lélek
avagy rossz/'
A mogur v{ratlanul toppant közéjük. M{r messziről
l{tta, miről vitatkoznak, és úgy döntött, ideje
közbeavatkozni, mielőtt elszabaduln{nak az indulatok.
– Még nincs v{lasz a kérdésedre – fordult a fiatal
vad{szhoz. – Előbb beszélnem kell a szellemekkel.
Annyit azonban most is elmondhatok, hogy a szellemek
rendszerint m{s utat v{lasztanak.
„A szellemek – folytatta mag{ban a mogur – túl nagy
meleget vagy hideget hoznak, szűnni nem akaró esőket,
vagy épp ellenkezőleg, perzselő asz{lyt, betegségeket
küldenek, elhajtj{k az {llatokat, vihart zúdítanak r{nk,
földrengést t{masztanak, de nem öldösnek egyes
{llatokat. A mostani rejtélyben ink{bb emberkéz nyom{t
sejtem."
Ayla közben föl{llt, és visszament a barlanghoz. A
var{zsló követte a tekintetével. „Milyen különös a j{r{sa
– gondolta Creb. – Megint megv{ltozott. Tal{n azért,
mert nem a népünkből való. De az is lehet, hogy felnőtté
v{lt" – fejezte be a gondolatmenetet a mogur, de érezte,
hogy nem ez az igazi v{lasz.
Ayla valóban megv{ltozott. Ahogy egyre biztosabb
kezű vad{sz lett, úgy nőtt az önbizalma is. A törzs
asszonyai nem ismerték ezt az érzést. Csendben j{rt, ak{r
a tapasztalt nyomkövetők. A folytonos gyakorl{s
ruganyoss{ tette izmait. Pontosan ismerte saj{t
képességeit, és biztosan uralkodott érzésein és
gondolatain.
Ha Broud szólította, azonnal ugrott, de m{r nem félt
tőle. A szeme ilyenkor a messzeségbe révedt, mintha
valahol egészen m{shol lenne.
A fiatal vad{sz figyelmét nem kerülte el a v{ltoz{s.
Felismerte, hogy a l{ny tov{bbra sem engedelmes,
csup{n úgy döntött, hogy engedelmeskedik. B{rhogy is
igyekezett, nem sikerült kizökkentenie. A l{ny nem
hódolt be neki, de hasztalan prób{lt belekötni, nem tal{lt
r{ okot.
Ak{rh{nyszor igyekezett éreztetni vele
felsőbbrendűségét, ő maradt alul, noha Ayla volt
kiszolg{ltatott helyzetben. Ezért még jobban üldözte, {m
minél többet zaklatta, ann{l nyilv{nvalóbb{ v{lt, hogy
nincs fölötte hatalma. Egy idő ut{n ink{bb kitért a l{ny
útj{ból, és csak nagy ritk{n kötött bele, hogy
bebizonyítsa, fölötte {ll. A férfi egyre jobban gyűlölte
Ayl{t, és megesküdött, hogy egyszer még összetöri.
Vissza akart v{gni az önérzetét ért sérelemért. A
megfelelő alkalomra v{rt csup{n.
 __13.__

A tél beköszöntével ismét lelassult a törzs életritmusa.

Ugyanúgy követték az évszakok v{ltakoz{s{t, ahogy az
{llatok is. Ayla életében először v{rta jókedvűen a telet.
Amikor leesett a hó, Iza ismét folytatta a tanít{s{t. A
törzs élete tavaszig a m{r megszokott mederben folyt.
Ebben az évben nehezen jött el a kikelet. R{ad{sul
hi{ba enyhült az idő, a törzs még hosszú hetekre a
barlangba szorult. A lassú olvad{st szűnni nem akaró,
hideg z{porok követték. Csak nagy ritk{n, néh{ny ór{ra
sütött ki a nap. A patakok és folyók kiléptek medrükből,
és elöntötték a környéket. A törzs {ltal haszn{lt ösvények
belevesztek az ingov{nyba. A rohanó víz f{kat csavart ki
tövestül. Azt{n egy rövid időre r{juk tört a ny{r. Vir{gba
borultak a f{k, {m nem sokkal később végigsöpörtek a
t{jon a tavaszi fagyok, elpusztítva a késő őszi termés
ígéretét. Majd lassan-lassan mégiscsak felengedett az idő,
és az erdő nemsok{ra ismét bőven ontotta a kora ny{ri
gyümölcsöket, gyökereket, hüvelyeseket és tökféléket.
A törzs f{jón nélkülözte az idén elmaradt tavaszi
heringhal{szatot, ezért valamennyien felvillanyozódtak,
amikor Brun bejelentette, hogy megkísérlik csapd{ba
ejteni a folyón felfelé vonuló hatalmas tokokat. B{r a
legtöbben gyakran megtették a tengerpartra vezető közel
tizenöt kilométeres utat, hogy r{kokra hal{sszanak és
toj{sokat raboljanak a szikl{kon fészkelő madaraktól, a
tokfélék hal{szata a törzs azon ritka tevékenységei közé
tartozott, amihez minden épkézl{b emberre szükség volt:
férfiakra és nőkre egyar{nt.
Droog külön is örült a mostani utaz{snak. A friss
tavaszi z{porok kimost{k a magas mészkőszikl{kból a
kovaz{rv{nyokat, és ezek most ott hevertek mindenfelé a
síks{gon. Droog m{r kor{bban szemügyre vette a partot,
és eltervezte, hogy egyszer még visszatér. A mostani
hal{szat jó alkalomnak l{tszott, hogy felfrissítse
eszközkészletüket. A kov{t sokkal könnyebb a
helyszínen megmunk{lni és hazahozni, mint a barlangig
cipelni a köveket. Droog m{r jó ideje nem készített
eszközöket a többiek sz{m{ra. Saj{t, sokkal durv{bb
eszközeikkel dolgoztak, amikor az {ltala gy{rtott finom
szersz{mok eltörtek. Noha valamennyien értettek az
eszközkészítéshez, ezek meg se közelítették a Droog {ltal
készített darabokat.
Valamennyien vid{man készülődtek az útra. A törzs
csak ritk{n hagyta el együtt a barlangot, és a
tengerparton való t{boroz{s új, izgalmas élménynek
ígérkezett. Brun úgy tervezte, mindennap visszaküld p{r
embert, hogy nézzék meg, nem történt-e valami
szokatlan a t{vollétükben. Még Creb is nagyon v{rta a
v{ltoz{st, noha különben ritk{n t{volodott el a
barlangtól.
A négyméteresre is megnövő nagy testű tokfélék ny{r
elején felúsznak a tengerből a folyókba, hogy a szokott
helyükön lerakj{k ikr{ikat. A n{luk sokkal kisebb
tőkehalak jól tartósítható, fehér húsuk miatt szinten
értékes zs{km{nyt jelentettek.
 A tokfélék tizennégy napos ív{si időszak{ban a folyók
és patakok hemzsegnek a halaktól. B{r a kisebb vizekben
kor{ntsem tal{lhatók olyan hatalmas péld{nyok, mint az
óri{s folyamokban, a törzs élelmiszerigényét ezek is
bőségesen kielégítették. A v{ndorl{s időszak{ban Brun
mindennap kiküldött valakit a partra. Amint az első
halak feltűntek a torkolatn{l, parancsot adott az
indul{sra.
Ayla izgatottan ébredt. Gyorsan összetekerte alvóbőrét,
edényeit bepakolta gyűjtőkosar{ba, és egy nagy,
s{torként haszn{lt bőrt tett a tetejére. Iza sose ment
sehov{ orvoss{gos t{sk{ja nélkül, és amíg összeszedte a
legszükségesebbeket, Ayla kiszaladt, hogy megnézze,
útra készen {llnak-e a többiek.
– Siess m{r! – sürgette Iz{t, mikor visszajött. – Mindj{rt
indulunk.
A javasasszonyt azonban nem lehetett olyan könnyen
kizökkenteni nyugalm{ból:
– Ne izgulj – felelte, miközben komótosan összekötötte
az isz{kot. – A tenger nem fut el.
Ayla fölkapta a gyűjtőkosarat, majd a csípőjére kötözte
Ub{t. Iza öregesen követte őket. A bej{ratn{l még
meg{llt, és visszanézett, nem felejtett-e el valamit.
„Legfeljebb Ayla visszajön érte, ha annyira fontos" –
legyintett végül. A törzs m{r készen {llt, és amint a
javasasszony is elfoglalta helyét, Brun jelt adott az
indul{sra. Alig hagyt{k el a barlangot, amikor Uba
mocorogni kezdett:
 – M{r nem vagyok kisbaba! – jelentette ki hat{rozottan.
– Én is gyalog megyek. – Noha még a negyedik évét se
töltötte be, Uba m{r ut{nozni kezdte a felnőtteket.
Visszautasította a csecsemőknek és kicsiknek kij{ró
dajk{l{st. Nemsok{ra felnőtt lesz. Az addig h{tralévő
négy évben rengeteget kell még tanulnia, de lélekben
m{r most készült majdani kötelességeire.
– Jól van – egyezett bele Ayla, és letette a kisl{nyt. –De
maradj mindig szorosan mögöttem.
A patak foly{s{t követték. A terep viszonylag könnyű
volt, és még dél előtt elérték a partot. Gyorsan fölverték a
s{trakat, tüzet gyújtottak, és kibontott{k a h{lókat.
M{snap reggel megkezdik a hal{szatot. Miut{n
föl{llított{k a t{bort, Ayla a tenger felé indult.
– Bemegyek a vízbe – mondta Iz{nak.
– Miért indulsz neki folyton, mikor vizet l{tsz? –
zsörtölődött Iza. – Tudod, hogy veszélyes, és mégis olyan
messzire bemész.
– De olyan csod{latos érzés, any{m! – felelte a l{ny. Iza
mindig nagyon aggódott, ha Ayla úszni ment. A
törzsbeliek közül egyedül ő uralta ezt az elemet. A
többiek merev izomzatuk és nehéz csontjaik miatt elég
bizonytalanul mozogtak a mélyebb részeken. Persze
haboz{s nélkül lebuktak egy-egy nagyobb hal ut{n, de
legfeljebb a derékig érő vízben érezték biztons{gban
magukat. Azt, hogy Ayla szívesen úszk{l, a l{ny
különcségei közé sorolt{k – akadt belőlük bőven.
Mire Ayla betöltötte a kilencedik esztendejét, m{r
magasabb volt, mint b{rki a törzsben, és még mindig
nem mutatta jelét, hogy asszonny{ érne. A legtöbben úgy
vélték, hogy ennek férfias védőszelleme lehet az oka.
Egyesek azt tartott{k, hogy a l{ny majd afféle nemtelen
lényként éli le életét. Nemcsak csúny{nak tartott{k,
hanem nőietlennek is.
– Creb – fordult Iza a mogurhoz, miut{n a l{ny lement
a tengerhez –, Aga és Aba szerint Ayl{ból sose lesz nő.
Szerintük túl erős a védőszelleme.
– Ne aggódj, Iza. Előbb-utóbb felnő. Igaz, hogy
befogadtuk a törzsbe, de ettől még m{s népből
sz{rmazik. Lehet, hogy az idegenek asszonyai jóval
később érnek. Még n{lunk is előfordul, hogy némelyik
l{ny csak tízéves kor{ra lesz asszonny{. Azt hiszem,
legal{bb ezt az időt ki kéne v{rniuk, mielőtt b{rmiféle
rendellenességről beszélnek. Nevetséges! – fújtatott
felh{borodottan a var{zsló.
Iza megnyugodott, de azért nagyon szerette volna, ha
fogadott l{ny{n m{r l{tszan{nak a női nem jegyei.
Hosszan nézett ut{na, mikor a l{ny beg{zolt a vízbe, és
erőteljes karcsap{sokkal szelte a hull{mokat.
Vacsora ut{n lefektette Ub{t, és visszatért a tűzhöz
Ayla és Creb mellé. A szikr{zóan tiszta égen ragyogtak
a csillagok.
– Mik azok, Creb? – kérdezte a l{ny az égi fényekre
mutatva.
– Égi tüzek – felelte a mogur. – Amikor valaki meghal,
tüzet gyújt a m{svil{gon.
– Olyan sok ember élt m{r a földön?
 – Ezek mindazok tüzei, akik m{r elmentek a
szellemvil{gba, és azoké is, akik még nem születtek meg.
Azok ott pedig a védőszellemek tüzei. L{tod azt? –
mutatott a magasba Creb. – Az ott Ursus lakhelye. Az
pedig –mutatott egy m{sik csillagképre – a te totemed, a
barlangi oroszl{n.
– Szeretek itt a szabadban aludni – mondta Ayla. – Jó
nézegetni az égi tüzeket.
– Most valóban jó – szólt közbe Iza –, de vajon akkor is
szeretnéd-e, mikor esik a hó és fúj a szél?
– Én is szeretem az égi tüzeket – mondta Uba, aki
közben észrevétlenül előtotyogott a s{torból.
– Azt hittem, m{r alszol – fordult felé Creb.
– Nem – r{zta meg a fejét kedvesen a gyerek –, ink{bb
veletek együtt nézem a kis tüzeket.
– Itt az ideje, hogy mindny{jan nyugovóra térjünk –
jelentette ki Iza. – Holnap nehéz napunk lesz.
Kora reggel kifeszítették a h{lókat. Az előző hal{szat
sor{n félretett úszóhólyagokat gondosan kimost{k és
óvatosan felfújt{k. Ezek segítettek a víz színén tartani a
h{ló tetejét. Az alj{ra köveket kötöttek, hogy jó feszes
legyen. A felnőttek és az idősebb gyerekek lassan
beg{zoltak a patakba. Uba is megindult, hogy kövesse
őket.
– Szó sem lehet róla, Uba – mondta hat{rozottan Iza. –
Te a parton maradsz. Még túl kicsi vagy ahhoz, hogy
hal{ssz{l.
– De anya – könyörgött a gyerek hiszen Ona is segít!
 – Ona jóval idősebb n{lad – z{rta le a vit{t a
javasasszony. – Majd akkor segítesz, amikor partra
húztuk a halakat. Ne félj, lesz munka elég. A patak
nagyon veszélyes lehet. Nézd meg, Creb is a part
közelében marad.
– Igen, any{m – felelte csalódottan Uba.
A többiek lassan haladtak előre. Vigy{ztak, hogy
lehetőleg minél kisebb zavart keltsenek. Hatalmas félkört
form{ztak, és megv{rt{k, míg ismét leülepedik a l{buk
nyom{n felkeveredett iszap. Ayla szétvetett l{bakkal
igyekezett megkapaszkodni a fenéken. Érezte, milyen
erős a sodr{s. Csaknem a patak közepén {llt. Tekintetét
Brunra szögezte, és v{rta, mikor ad jelt. Észrevette, hogy
elúszik mellette egy nagy, sötét {rnyék. A halak m{r
megindultak fölfelé a folyón.
Brun felemelte karj{t. A többiek feszülten figyelték.
Amikor leengedte a karj{t, mindenki kiab{lni kezdett.
Hangosan kurjongattak, csapkodt{k a vizet. Noha az első
p{r pillanatban teljességgel {tl{thatatlan volt a kép,
hamarosan kiderült, hogy a törzs tagjai céltudatosan
terelik a h{ló felé a halakat. A két szélen {lló Brun és
Droog lassan megindult egym{s felé, míg a többiek
zsivaja megakad{lyozta, hogy a halak kitörjenek a
csapd{ból. A kör bez{rult. A halak egyre jobban
összezsúfolódtak. Néh{ny termetes péld{ny neki-
nekirontott a h{lónak, azzal fenyegetve, hogy
szétszaggatja a csomókat. Mind több kéz nyúlt a h{lóért,
és a part felé vonszolt{k. Lassan sz{razra került a
zs{km{ny.
 Ayla felpillantott, és észrevette a felé igyekvő Ub{t,
amint térdig g{zol az ezüstösen csillogó halak közt.
– Uba! – ki{ltott r{. – Azonnal menj vissza!
– Ayla! Ayla! – sikoltotta a gyerek a tenger felé
mutatva. – On{t elragadta a víz!
A l{ny megfordult, és megl{tta a hull{mok közt
bukd{csoló sötét fejecskét, ahogy időnként a felszínre
bukkanva sodródik a tengerparti zuhatag felé. Az Ub{n{l
alig egy évvel idősebb gyerek elveszítette l{ba alól a
talajt, és abban a percben mag{val ragadta az {r. A
hal{szat izgalm{ban senki sem vette észre, mi történt,
kivéve Ub{t, aki mindvégig csod{lattal figyelte a partról
j{tszópajt{s{t, és most mindent elkövetett, hogy felhívja a
többiek figyelmét a kétségbeesetten küszködő gyerekre.
Ayla visszag{zolt a patakba, és megindult a tenger felé.
M{sodpercek alatt mag{val ragadta az {r. Hihetetlen
sebességgel sz{guldott a vízesés felé. Még sose úszott
ilyen gyorsan, csak az volt a baj, hogy On{t is ugyanez az
{raml{s sodorta lefelé. Amikor ismét felbukkant a
kisgyerek feje, Ayla gyorsított. M{r csak néh{ny tempó
v{lasztotta el őket, de attól félt, hogy a vízesés az utolsó
percben kiragadja a kezei közül. Tudta, ha a l{ny eltűnik,
nincs sok esély r{, hogy megtal{lja a zuhatag alatt
kavarogva örvénylő, tajtékos habokban.
Egy hull{m {tcsapott a feje felett. Ayla sós ízt érzett a
sz{j{ban. Közel volt a tenger. Az előtte bukd{csoló
aprócska, sötét fej megadta mag{t a sorsnak. A kisgyerek
elmerült a hull{mokban. A víz érezhetően hidegebb lett.
Ayla kétségbeesetten l{tta, hogy nem sikerül elérnie
On{t. Lebukott, és egy végső nekirugaszkod{ssal még
éppen elkapta a l{ny lebegő fürtjeit. Megmarkolta, és a
felszín felé rúgta mag{t.
Most azonban mindkettejük súly{t vonszolnia kellett.
Úgy érezte, l{ngra lobban a tüdeje. Mielőtt lemerült, nem
volt ideje mély lélegzetet venni, és a szokatlan
erőfeszítéstől szédülni kezdett. M{r éppen ott tartott,
hogy feladja, amikor végre sikerült a víz fölé vergődnie.
Elfeküdt a hull{mokon, és valahogy Ona fejét is a
hull{mok fölé torn{szta. A gyerek öntudatlan volt. Ayla
elég jó úszónak sz{mított, de még sosem kellett holt
terhet mag{val cipelnie. Egyik kezével evezett, a
m{sikkal pedig a gyereket tartva araszolt a sekély víz
felé.
Mire odaért, l{tta, hogy az egész törzs a folyóba g{zol,
hogy a segítségére legyen. Ahogy talajt ért a l{ba,
kiemelte a gyereket a vízből, és {tadta Droognak. Csak
most döbbent r{, mennyire kimerült. Creb megfogta a
karj{t, és a partra segítette. Ayla döbbenten l{tta, hogy a
m{sik oldal{n maga Brun {ll. Mire Ayla kit{ntorgott a
fövényre, Iza m{r munk{hoz is l{tott: lefektette a
kisl{nyt, és pump{lni kezdte a tüdejét, hogy kipréselje
belőle a vizet.
Nem ez volt az első eset, amikor valaki csaknem
megfulladt. Iza tudta, mit kell tennie. A tavaszi nagy
hal{szatok sor{n m{r több embert elveszítettek, {m a
folyó ezúttal lemondott {ldozat{ról. Ona köhögni
kezdett, és nemsok{ra megrebbent a szeme.
 – Ona! Ona! – ki{ltotta Aga. Letérdelt a földre, és
mag{hoz ölelte gyermekét. – Azt hittem, meghalt. Szinte
m{r biztosra vettem. Alig merem elhinni, hogy él.
Droog fölemelte a l{nyt, és visszavitte a t{borba. Aga a
szok{stól eltérően mindvégig mellette ment, simogatta,
becézgette m{r elveszettnek hitt gyermekét.
A többiek nyíltan b{mult{k Ayl{t. Eddig még senkit se
mentettek meg, akit elsodort a víz. Ona megmenekülése
csod{val hat{rosnak tűnt. Brun törzséből senki se fog
többé nevetni, amikor a l{ny azokkal a különös
mozdulatokkal sz{ntja a vizet. „A szerencse mellette {ll –
mondogatt{k. – Mindig is szerencséje volt. Emlékeztek
r{, hogy ő fedezte fel a barlangot?”
Senki se törődött a halakkal. Néh{nyuknak ugyan
sikerült visszaugr{lnia a vízbe, amikor ledobt{k a h{lót,
hogy Ayla ut{n rohanjanak, de a legtöbb hal a kötelekbe
gabalyodva vergődött a fövenyen. Most visszatértek és
munk{hoz l{ttak. A férfiak agyoncsapt{k a halakat, a nők
pedig megpucolt{k és felszeletelték őket.
– Ikr{s! – ki{ltott fel boldogan Ebra, ahogy felnyitotta az
egyik hatalmas tok gyomr{t. Valamennyien a hal köré
gyűltek.
– Nézzétek, milyen sok – suttogta {hítattal Vorn.
Mindny{jan rajongtak a kavi{rért. Az év első tokj{nak
ikr{j{ból mindenki evett egy-egy marékkal. A később
tal{lt ikr{t rendszerint besózt{k, és eltették télire, {m ez
sosem volt olyan finom, mint a frissen kifogott halakból
kiszedett kavi{r. Vorn m{r nyúlt volna a tok felé, Ebra
azonban meg{llította, és intett Ayl{nak, hogy lépjen
közelebb.
– Ayla, ma te vegyél elsőnek – mondta.
A l{ny csod{lkozó pillant{st vetett r{. Kicsit zavarta,
hogy egy csap{sra a figyelem középpontj{ba került.
– Igen, Ayla. Vegyél te elsőnek – csatlakoztak Ebr{hoz a
többiek.
A l{ny Brunra nézett. A férfi bólintott. A l{ny
szégyenlősen előrelépett, kivett egy maréknyi csillogó,
fekete kavi{rt, azt{n fel{llt és belekóstolt. Ebra jelt adott,
és a többiek is elvették a maguk részét. Boldogan
falatoztak a nagy hal körül. Sikeresen elkerültek egy
tragédi{t, a friss halikra pedig szinte ünnepi hangulatba
ringatta a törzset.
Ayla lassan visszasét{lt a s{trukhoz. Tudta, hogy
nagyon nagy tisztesség érte. Apró falatokat vett a
sz{j{ba, élvezte a kavi{r ízét, és érezte, hogy most végleg
befogadta a törzs. Csod{latos érzés volt.
Miut{n a férfiak agyonütötték a partra húzott halakat,
félrevonultak. A hús feldolgoz{s{t az asszonyokra bízt{k.
A h{lókba nem csup{n tokfélék keveredtek. Tőkehalat,
pontyot, pisztr{ngot, sőt r{kokat is zs{km{nyul ejtettek.
A parton széthajig{lt belsőségek m{gnesként vonzott{k a
madarakat. A nagy testű tengeri sir{lyok időnként
lecsaptak az őrizetlenül hagyott húsra. A szeletekre
aprított halat a napra rakt{k, vagy a tűz fölé akasztva
füstölték. A h{lókat a m{r tartósított hús fölé feszítették.
így könnyebben kisz{radt, észrevették rajta a lyukakat, és
t{vol tartotta a madarakat is.
 A hal{szat vége felé m{r mindannyian
megcsömörlöttek kissé a hal ízétől és szag{tól. Ezen az
estén azonban még valamennyien szívből örültek a
kiadós lakom{nak. Az első zs{km{ny tiszteletére ünnepi
vacsor{t rendeztek. A fő fog{s a fehér húsú, bőven
fűszerezett, par{zson sült tőkehal volt. Noha senki se
mondta ki hangosan, Ayla érezte, hogy az ünnepséget
részben az ő tiszteletére is rendezték. Az asszonyok
rengeteg kagylót tukm{ltak r{, Aga pedig egy különös
gonddal kisütött halszelettel kedveskedett neki.
M{r lesz{llt az est, mire ki-ki visszasz{llingózott a saj{t
tűzhelyéhez. Iza és Creb a központi tűz egyik oldal{n
beszélgetett, míg Aga és Ayla csöndben nézték, ahogy
Uba és Ona együtt j{tszanak. Aga egyéves kisfia, Groob
békésen szuszogott anyja karj{ban.
– Ayla – kezdte az asszony tétov{n –, szeretnék
bocs{natot kérni tőled, amiért csak ritk{n voltam kedves
hozz{d.
– Ugyan m{r, Aga – szakította félbe a l{ny –, hiszen
mindig nagyon udvarias vagy.
Aga megr{zta a fejét:
– A kettő nem ugyanaz – jelentette ki hat{rozottan.
Kicsit v{rt, megköszörülte a tork{t, és jóval halkabban
folytatta: – Beszéltem Drooggal. Nagyon szereti a
l{nyomat, noha az első férjem tüzénél született. Neki
sosem volt l{nya ezelőtt. Szerinte ezentúl magadban
hordod Ona lelkének egy darabk{j{t. Én nem igaz{n
értek a szellemek dolgaihoz, de Droog azt mondja, hogy
mikor egy vad{sz megmenti a t{rsa életét, vele marad a
m{sik lelkéből egy csipet. Szeretném, hogy tudd: nagyon
örülök, hogy Ona lelkén osztozol. Boldog vagyok, amiért
így történt. Ha még egyszer l{nyom születik, Droog
Ayl{nak fogja nevezni.
Ayla meglepődött. Nem tudta, mit feleljen.
– De Aga, ez túl nagy megtiszteltetés – mondta végül. –
Az Ayla nem törzsbeli név.
– Most m{r az – v{laszolta röviden az asszony, majd
fel{llt, intett On{nak, és megindult a s{truk felé. P{r
lépés ut{n visszafordult: – Elmegyek – mondta.
A törzsbeliek sose köszöntek egym{snak. Nem volt
szavuk r{. A legtöbbször egyszerűen csak elmentek. Aga
kijelentése legink{bb az „istenhozz{d"-nak felelt meg.
Ugyanígy nem ismerték a köszönet fogalm{t sem. A
h{l{ra volt szavuk, de ez ink{bb lekötelezettséget
jelentett. Segítették egym{st, hiszen enélkül nem
maradhattak volna életben, ezért azt{n nem v{rtak
köszönetet semmiért. Ha néha megaj{ndékoztak valakit,
azt azért tették, mert valami hasonló értékű dolgot
szerettek volna cserébe. Ezt nagyon szigorúan
betartott{k. Amíg Ona él – hacsak nem lesz r{ valami
alkalom, hogy viszonozza Ayla lekötelezettje lesz. Aga
aj{nlata nem csup{n kötelesség volt: így fejezte ki a
h{l{j{t.
Röviddel azut{n, hogy a l{nya és az unok{ja elment,
Aha is szedelőzködni kezdett:
– Iza mindig mondta, hogy szerencsés vagy – jegyezte
meg az öregasszony, mikor indult. – Most m{r elhiszem
neki.
 Miut{n őt is elnyelte a sötétség, Ayla Iza mellé
telepedett:
– Iza – kezdte –, Aga azt mondta, hogy ezentúl
hordozni fogom Ona lelkének egy darabk{j{t. Nem
értem, miért, hiszen én csup{n kihúztam a vízből, de te
hoztad vissza az életbe. Legal{bb annyit tettél érte, mint
én. Te nem hordod a lelke egy darabj{t? Sok lélekszemcse
lehet a lelkedben, hiszen rengeteg életet mentettél meg.
– Mit gondolsz, miért tisztelik annyira a
javasasszonyokat? A javasasszony a törzs valamennyi
tagj{nak lelkét viseli. Bizonyos szempontból ő maga a
törzs. Segít nekik vil{gra jönni, és {polja, óvja őket életük
sor{n. Mindenki odaadja a javasasszonynak lelke egy
darabk{j{t, még az is, akinek nem mentette meg az életét,
mert ki tudja, mikor szorul r{. Amikor egy ember
meghal, és {tmegy a szellemvil{gba, a javasasszony
lelkéből kihasad egy rész. Van, aki azt hiszi, hogy a
javasasszonyok ezért olyan gondosak, de az az igazs{g,
hogy a legtöbb gyógyító enélkül is megtenne mindent.
Csak a kiv{lasztottakból lehet javasasszony. Ha valaki
nem érzi úgy, hogy minden szenvedőn segítenie kell,
abból sose lesz gyógyító. Benned megvan ez a
tulajdons{g. Ezért tanítalak. M{r a kezdet kezdetén
észrevettem, amikor hazahoztad azt a nyulat, hogy
segítsek rajta. Ma haboz{s nélkül Ona ut{n vetetted
magad, hogy megmentsd az életét. A legjobb
javasasszonyok az én nemzetségemből valók. Ha
meghalok, az utódom leszel.
 – De én nem vagyok a vér szerinti l{nyod. Bennem
nincs meg a törzs emlékezete. Még azt sem értem, hogy
mit is jelent az igaz{n. Hogyan lehetnék az utódod?
– Az én nemzetségemből sz{rmazó javasasszonyok a
legrangosabbak. Any{m, az ő anyja meg az ő anyja, és
azok, akikre m{r nem is emlékszem. Mindegyikük {tadta
az ut{na következőknek, amit örökölt és amit megtanult.
Te törzsbeli vagy, Ayla. Az én l{nyom. A tanítv{nyom.
Megtanítalak, amire tudlak. Tal{n nem mutatok meg
mindent, amit tudok – igaz{ból én se vagyok tiszt{ban
vele, meddig terjed a tudom{nyom –, de amit
elmondtam, az elegendő lesz, mert a tud{s önmag{ban
nem elég. Tehetséged van a gyógyít{shoz. Szerintem te a
ti javasasszonyaid véréből sz{rmazol.
– Nem rendelkezel ugyan a törzs emlékezetével –
folytatta a javasasszony –, mégis ösztönösen tudod, mi
kell a szenvedőknek. Ha tudod, mi f{j, megtal{lod r{ a
gyógyszert. Nem mondtam neked, hogy rakj havat Brun
karj{ra, amikor Oga megégette. Lehet, hogy én is azt
tettem volna. Lehet, hogy nem. Nem tudom. A benned
lévő gyógyító ösztön legal{bb annyit ér, mint a törzs
emlékezete. Tal{n többet is. Egy biztos: a jó javasasszony
az jó javasasszony. Te az én nemzetségemhez tartozol.
Megérdemled, mert egyszer még a legjobbak közt leszel.
A törzs hamar beleszokott a hal{széletbe. Naponta
csup{n egyszer feszítették ki a h{lót, de az asszonyok így
is késő délut{nig dolgoztak a zs{km{ny tartósít{s{n.
Nem volt több baleset. Ona a tov{bbiakban nem
segíthetett a hal{szatban. Droog úgy döntött, hogy túl
fiatal hozz{. A m{sodik héten csitult a tokfélék rohama,
és az asszonyoknak maradt némi szabad ideje. A
halaknak p{r napig sz{radniuk kell, mielőtt elrakn{k
őket. A készlet napról napra nőtt.
Droog szersz{mkészítésre alkalmas kovaköveket
keresett a fövenyen. A délut{nokat rendszerint
eszközkészítéssel töltötte. Ayla egyik nap észrevette,
hogy a férfi egy nagy batyut cipel ahhoz a fatörzshöz,
ahol a szersz{mokat szokta pattintgatni. A l{ny szívesen
nézte, ahogy dolgozik. A nyom{ba eredt, és lehajtott fejjel
leült előtte.
– Szeretném figyelni, hogyan dolgozol – szólalt meg,
mikor a férfi r{nézett.
– Hmm – mordult fel beleegyezően a férfi, és a l{ny
leült a fatörzsre.
Ayla m{r azelőtt is ücsörgött Droog közelében. A férfi
tudta, hogy a gyereket csaknem minden érdekli.
Csöndben volt, nem tett fel kérdéseket. „Milyen jó lenne,
ha Vornt félennyire érdekelné a dolog" – sóhajtotta
mag{ban. A törzsbeliek közül senki sem mutatott
kív{ncsis{got az eszközkészítés művészete ir{nt, Droog
pedig, mint minden igazi mester, szerette volna
tov{bbadni a tud{s{t.
„Tal{n Groob majd {tveszi a helyemet – folytatta a
gondolatmenetet. – Lehet, hogy belőle eszközkészítőt
faraghatok!' Ő is nagyanyja férjétől tanulta a kőpattin-t{s
fortélyait. Most m{r értette az öregember örömét, amikor
kiderült, hogy érdeklődést mutat a mesterség ir{nt.
 A l{ny gyakran figyelte őt munka közben. A férfi l{tta
az {ltala készített eszközöket. Könnyű keze volt, és jól
alkalmazta az ellesett fog{sokat. Az asszonyok is
csin{lhattak szersz{mokat, a fegyverkészítést azonban
megtiltott{k nekik. Épp ezért semmi értelme sem lett
volna Ayl{t tanítgatni. Droog azért úgy gondolta, még
egy l{ny is jobb a semminél, és időnként magyar{zgatott
neki.
A kőfaragó kibontotta isz{kj{t, és kitette a maga elé
terített bőrre a szersz{mait. Lopva Ayl{ra pillantott, és a
l{ny feszült arc{t l{tva úgy döntött, hogy bevezeti a
mesterség alapjaiba. Fölvette az előző nap kiv{lasztott
követ. Hosszú évsz{zadok tapasztalatai sor{n Droog
elődei lassan megtanult{k, hogy – megfelelő
tulajdons{gai révén – a kovakőből készíthetők a legjobb
eszközök.
Ayla jól eszébe véste a mester szavait. A kiv{lasztott
kőnek elég keménynek kell lennie ahhoz, hogy v{gni,
nyúzni, hasítani lehessen vele a különböző {llati és
növényi anyagokat. A kovakőnek azonban van egy
tulajdons{ga, ami a legtöbb kőből hi{nyzik: ha megfelelő
módon ütik vagy nyomj{k, könnyen eltörik. Droog
felvett két követ, és összecsapta őket, hogy megmutassa a
l{nynak, miről beszélt.
Droog megakadt. Nem tudta, hogyan mesélje el a
l{nynak a kovakő harmadik előnyét, ami minden m{s
{sv{ny fölé helyezte, mivel ezt mindeddig nem mesélte
el senkinek. Sose gondolkozott rajta, ink{bb csak a lelke
mélyén érezte. A kova ugyanis egynemű, és ezért
m{sként törik, mint a legtöbb {sv{ny.
A legtöbb kő laposan törik. A hasad{s mindig a
krist{lyszerkezet vonal{t követi, és így csak bizonyos
form{ra alakítható. Droog időnként obszidi{nból – a
vulk{nkitörések ut{n megmaradt, természetes fekete
üvegből – is készített szersz{mokat, mivel könnyű
alakíthatós{ga és keménysége miatt ez sz{mított a
legjobb anyagnak, {m az obszidi{n nagyon ritka
kincsnek sz{mított.
A kova krist{lyszerkezete viszont annyira apró, hogy a
szersz{m megmunk{l{s{nak egyetlen korl{tja a kő-
pattintó kézügyessége. Droog tökélyre fejlesztette ezt a
mesterséget. A kova elég kemény ahhoz, hogy {tv{gja a
szívós {llatbőröket, és elég törékeny, hogy form{lni
lehessen, ak{r az üveget. A férfi Ayla felé nyújtotta a
kettétört követ, hogy a l{ny l{ssa, milyen éles.
Ezut{n letette a földre a törött darabot, és ölébe vette az
előre kikészített bőrt. A jó mester első lépésként
kiv{logatja a megfelelő anyagot. Csak a gyakorlott szem
képes felismerni a kova külsejéről, hogy mit rejt belül a
kő. Sok év kellett hozz{, míg megtanulta, hogy vannak
kavicsok, amelyek frissebbek, kevésbé szennyezettek a
többinél. Tal{n egy nap igazi tanítv{nya lesz, akinek
megtaníthatja ezeket a fortélyokat.
Ayla azt hitte, a férfi megfeledkezett róla, ahogy ném{n
rakosgatta eszközeit, majd amulettjét fogva csöndes
medit{cióba merült. Úgyhogy nagyon meglepődött,
amikor Droog ismét megszólalt.
 – Ezek az eszközök, amiket most készítek, nagyon
fontosak. Brun úgy döntött, hogy ősszel mamutra fogunk
vad{szni. Amikor leperegnek a levelek, messze északra
indulunk, a mamutcsord{k nyom{ban. A vad{szathoz
sok-sok szerencse kell. Most kifejezetten a
mamutvad{szat célj{ra csin{lok fegyvert. A mogur erős
var{zslatra készül, hogy megnyerje nekünk a
szellemeket, de először a fegyvereknek kell elkészülniük.
Ha könnyedén sikerülnek, az jó jel a későbbiekre.
A l{ny nem tudta biztosan, hogy a férfi hozz{ beszél-e,
vagy csak hangosan kimondja a gondolatait, hogy rendet
teremtsen elméjében, mielőtt munk{hoz l{t.
Mindenesetre megértette, csöndben kell maradnia, hogy
ne zavarja Droogot. Mikor megtudta, milyen fontosak a
most készülő fegyverek, félig-meddig v{rta, hogy a férfi
elküldi. Droognak azonban meg se fordult a fejében
ilyesmi. Amióta a l{ny megtal{lta a barlangot, a mester
úgy vélte, Ayla szerencsét hoz. Ona megmenekülése
pedig tov{bb erősítette ebbéli hitében.
Droog bal kezébe vette az egyik kovakövet, míg
jobbj{val egy előre kikészített, ov{lis kőért nyúlt. Addig
forgatta, míg a kezéhez nem {llt. Sok{ig kereste a
megfelelő fog{sú kalap{cskövet. A mostani m{r hosszú
évek óta szolg{lta. Ezzel ütögette le a kov{t borító szürke
mészkőréteget, hogy tiszt{n l{ssa maga előtt a
form{landó darabot. Amikor végzett, meg{llt, és
hosszasan vizsg{lgatta a kov{t. A kő szemcsézete és
színe megfelelőnek l{tszott. Nem tal{lt rajta semmiféle
idegen anyagra utaló nyomot. Végül mély levegőt vett, és
neki{llt kifaragni a szakóc{t. A lepattogzott hosszú
kődarabokat gondosan félretette; ezekből éles peremük
miatt kiv{ló kaparót lehet készíteni.
Amikor végzett a szersz{m kinagyol{s{val, letette a
kalap{csot, és kézbe vette az előre kikészített
csontdarabot. A kőkalap{cs egyenetlen, hull{mos
nyomot hagyott maga ut{n. A csont, jóval hajlékonyabb
lévén, keskenyebb rétegeket hasított le a magról, sokkal
egyenesebb vonalat hagyott maga ut{n, és nem zúzta
szét a kő vékony, éles peremét, mint a kőpöröly tette
volna.
Droog néh{ny perc múlva a magasba emelte az
elkészült szersz{mot. A szakóca mintegy tíz centiméter
hosszú lehetett. Egyik vége hosszú, éles és hegyes, a
m{sik viszonylag keskeny és sima, hogy jól lehessen
fogni. Hihetetlenül sok mindenre lehetett haszn{lni:
balt{nak, vésőnek, az elejtett {llat feldarabol{s{ra és még
sz{mtalan egyébre.
Ősei m{r évezredek óta készítettek ehhez hasonló
eszközöket. Egyszerűbb v{ltozata az ember első
szersz{mai közé tartozott. Droog azonban csup{n
bemelegítésnek sz{nta a szakóc{t. Most egy m{sik követ
vett kézbe, amit különösen finom szemcsézete miatt
v{lasztott. Ezt m{r sokkal nehezebb lesz megmunk{lnia.
A mester l{ba közé fogta az üllőként haszn{lt
mamutl{bsz{rcsontot. R{helyezte a kiv{lasztott követ, és
keményen megmarkolta. Fogta a kalap{cskövet, és úgy
verte le a kov{ról a mészkőréteget, hogy egyúttal durva
toj{sform{t kapjon. Mire végzett, lapos, egyik felén
vastagabb, babérlevél alakú követ tartott a kezében.
Szünetet tartott, és néh{ny percig lehunyt szemmel
összpontosított. Jobbj{val megmarkolta amulettjét, és a
szellemekhez foh{szkodott. A most következő
művelethez nem elegendő a mesterségbeli tud{s:
szerencse is kell. Azt{n letette a követ, és a
csontkalap{csért nyúlt. Ayla lélegzetvisszafojtva figyelt.
Droog kis bemélyedést akart vésni a kova felszínébe,
hogy könnyebben t{volíthassa el a magról az előre
kiszemelt rétegeket. Sok{ig forgatta a munkadarabot,
majd kiv{lasztotta a legmegfelelőbb pontot, felemelte a
csontkalap{csot, és ütött. Nagyot sóhajtott, ahogy lehullt
a kiszemelt darab. Azt{n az üllőre szorította a követ, és a
csontkalap{ccsal a bemélyedésre csapott. Az előkészített
réteg könnyedén lev{lt a magról. Droog egy lapos, levél
form{jú, egyik felén elvékonyodó kőpengét kapott.
Megfordította a kov{t, m{sik, bemélyedésnek alkalmas
pontot keresett, majd lepattintott egy újabb, az előzővel
szemben lévő réteget. Hat réteget fejtett le a magról gyors
egym{sut{nban, és mindegyiknek tökéletes
pengeform{ja lett. Félretette a magot, és neki{llt, hogy
befejezze a hat szersz{mot. Ezzel a technik{val hat
eszközt tudott készíteni egy akkora darabból,
amekkor{ból az előbb a szakóc{t csin{lta.
Droog kis kerek kővel l{gyan lekerekítette a kések
nyelét, nehogy megv{gj{k majdani haszn{lójukat, majd
sorban mindegyiket maga mellé fektette. Ezut{n ismét
kezébe vette a kovakőmagot, és egy kis csontdarab
segítségével keskeny szil{nkokat feszegetett le a széléről.
Ezeket is letompította, majd újra szemügyre vette őket, és
letette a bőrre. A csontdarab segítségével munk{ba vette
a magot, és p{r perc alatt zömök, domború balt{v{
form{lta. Amikor végzett, megint kézbe vette az előbbi
szil{nkokat. Némelyikbe V alakú élt metszett, hogy
könnyebben lehessen velük l{ndzs{t hegyezni. A
maradék szil{nkok mindkét végét tűhegyesre faragta. Az
asszonyok az {llatbőrök varr{s{hoz haszn{lt{k ezeket.
Amikor végzett, sz{mba vette az eszközkészletét, majd
Ayl{hoz fordult, és {tnyújtott neki egy késpengét és egy
kaparót:
– A tiéd lehet – mondta. – Haszn{t veheted, ha velünk
jössz a mamutvad{szatra.
A l{ny szeme felragyogott. Droog eszközei nagyon
nagy értéknek sz{mítottak a törzsbeliek szemében.
– Megőrzöm őket – felelte lehajtott fejjel. – Akkor
haszn{lom őket először, amikor elmegyünk a mamutok
ut{n.
Droog felmordult, azt{n ler{zta az ölében tartott
bőrdarabról az éles szil{nkokat. Leterítette a bőrt,
beletekerte az üllőként haszn{lt mamutl{bsz{rcsontot, a
kő-pörölyt, a csontkalap{csot és a finomabb form{z{sra
szolg{ló apró kerek követ, majd egy kötél segítségével
batyut csin{lt a csomagból. Összeszedte legújabb
készítményeit, és visszament a s{tr{hoz. Kora délut{n
volt, de m{r sz{mos kitűnő eszközt készített. Nem akarta
tov{bb kísérteni a szerencsét.
 – Iza! Iza! – Ayla lelkendezve futott a javasasszonyhoz.
– Nézd, ezeket Droog adta nekem – mutatta újonnan
kapott kincseit. – Megengedte, hogy figyeljem, hogyan
dolgozik. Azt mondta, ősszel mamutvad{szatra mennek
a férfiak. Szerinted magukkal visznek?
– Valószínűleg – bólintott Iza. – De nem értem, miért
v{gysz annyira r{. Kemény munka lesz. Miut{n elejtették
a mamutot, ki kell sütni a zsírt, felszeletelni és
megsz{rítani a húst. Fogalmad sincs, milyen hatalmas
egy ilyen {llat. A mamutok fönn tany{znak messze
északon, és onnan még majd haza kell cipelni az egészet.
– Nem baj. Tudod, eddig csak egyetlen mamutot l{ttam
életemben: azt is innen a hegyről, ahogy a síks{gon
v{ndorolt. Nagyon remélem, hogy én is mehetek.
– A mamutok csak ritk{n húzódnak le ide délre. A
hideget szeretik, és erre ny{ron nagy a meleg. Télen
pedig túl sok a hó, nem tudnak legelni. De kevés
finomabb falat akad, mint a friss mamuthús, a zsírj{t meg
rengeteg mindenre lehet haszn{lni.
– Szerinted magukkal visznek?
– Brun nem vitatja meg velem, mire készül. Én azt se
tudtam, hogy mamutvad{szat lesz – vont v{llat Iza. –
Mindenesetre Droog nem szokott összevissza fecsegni.
Azt hiszem, nagyon h{l{s, amiért megmentetted On{t. Ő
az egyik legrendesebb ember, akit életemben ismertem.
Szerencsés vagy, amiért méltónak tal{lt, hogy
megaj{ndékozzon.
– A mamutvad{szatig elteszem őket. Ott fogom először
haszn{lni. Megmondtam Droognak is.
 – Jól tetted – bólintott a javasasszony. – Azt hiszem,
örült neki.

__14.__

A kora őszre tervezett mamutvad{szat az egész törzset

l{zban tartotta. A hatalmas, gyapjas {llatok ilyenkor
v{ndoroltak délre. Minden épkézl{b emberre szükség
volt a félsziget északi felére induló nagy vad{szaton.
Hosszú utat kellett megtenniük, hogy elejthessék a
mozgó húshegyet. Miut{n kisütik a zsírt és tartósítj{k a
húst, még vissza kell térniük a barlangba. A mamut-
vad{szat ideje alatt természetesen nem indulhattak m{s
zs{km{ny ut{n, és egy{ltal{n nem vehették biztosra,
hogy sikerrel j{rnak. Ha viszont igen, akkor a hatalmas
{llat hosszú hónapokra ell{tja az egész törzset élelemmel.
Brun ezért döntött úgy, hogy megkísérlik a dolgot.
A vad{szok a ny{r folyam{n elegendő élelmet
gyűjtöttek télire. Nem kock{ztathatt{k meg a mamut
ut{ni hajsz{t anélkül, hogy elegendő tartalékaik lettek
volna. A soron lévő törzsi gyűlés ideje azonban a
következő ny{rra esett. Ebben az évben alig vad{sznak
majd. Szinte az egész évszak azzal telik, hogy fölkeressék
a vendégl{tó törzs barlangj{t, és részt vegyenek a nagy
ünnepségen. A hosszú évek tapasztalata meggyőzte
Brunt, hogy ilyenkor a törzsnek jó előre fel kell
halmoznia a jövő évi tartalékokat. Ezért hat{rozta el
mag{t a mamutvad{szatra. Ha sikerrel j{rnak, az jó
előjelnek sz{mít. A megfelelő módon sz{rított hús és
zöldség két éven {t is kitarthat.
A készülődés izgalm{t a törzs életét {tszövő babon{k
sokas{ga fokozta. A vad{szat sikere jelentős mértékben
függött a szerencsétől, ezért a legkisebb mozzanatokban
is előjelet l{ttak. Mindenki nagyon óvatos volt. Senki se
akart olyasmit tenni, ami kivívhatja a szellemek dühét.
Az asszonyok nagyon vigy{ztak a főzésnél, mert a leégett
ételt is baljós jelnek tekintették.
A férfiak a tervezgetés minden szakasza előtt hosszasan
könyörögtek a köröttük lévő l{thatatlan erőkhöz, és a
mogur szerencsehozó var{zslatokat végzett a maga
szentélyében.
Brun összehívta a vad{szokat, hogy megbeszéljék, ki
megy, és ki marad otthon. A barlang védelme legal{bb
olyan fontos volt, mint maga a vad{szat.
– Úgy hat{roztam, hogy egy vad{sz itt marad –
jelentette be a vezér. – Legal{bb egy hónapig t{vol
leszünk. Tal{n kettőig is. Ez túl hosszú idő ahhoz, hogy
védelem nélkül hagyjuk a barlangot.
– Brun, szükséged lesz az összes vad{szra – vetette
ellen Zoug. – Igaz, a l{bam m{r nem elég gyors ahhoz,
hogy veletek menjek, de a karom még elbírja a bunkót.
Nemcsak a paritty{t tudom haszn{lni. Dorv l{t{sa se túl
jó, de azért ügyesen forgatja a l{ndzs{t. Mi ketten meg
tudjuk védeni a barlangot. Ha vigy{zunk a tűzre,
egyetlen {llat se merészkedik közel. Ne aggódj a barlang
miatt. A mamutvad{szat enélkül is elég gondot jelent
majd. A döntés joga persze nem az enyém, de úgy vélem,
jobb, ha valamennyi vad{sz veled tart.
– Én is egyetértek vele, Brun – csatlakozott Dorv az
előtte szólóhoz. – Mi ketten meg tudjuk védelmezni a
barlangot.
Brun Zougról Dorvra pillantott, majd ismét Zougra.
Nem akart egyetlen vad{szt se itthon hagyni, hiszen az
m{r önmag{ban is csökkentette az esélyt a vad{szat
sikerére.
– Igazad van, Zoug – mondta végül. – Hogy ti ketten
nem tudtok mamutra vad{szni, még nem jelenti azt,
hogy nincs elegendő erőtök a barlang védelmére. A törzs
nagyon szerencsés, hogy velünk vagytok, és én örülök,
hogy ilyen bölcs az előző főnök helyettese. – Brun
tiszt{ban volt vele, nem {rt, ha az idős ember érzi, hogy
megbecsülik.
A vad{szok felsóhajtottak. Egyikük se akart itthon
maradni. Sajn{lt{k a két öreget, amiért m{r nincs elég
erejük ahhoz, hogy velük tartsanak, ugyanakkor örültek,
hogy megvédik a barlangot. Azt valamennyien tudt{k,
hogy a mogur nem tart velük: nem volt vad{sz. Brun
azonban, aki néha l{tta, hogyan forgatja a botj{t, őt is a
barlang védelmezői közé sorolta. H{rman bizonyosan
felérnek egy mag{nyos vad{sszal.
– Melyik asszonyt vigyük magunkkal? – nézett a
többiekre Brun. Azt{n kijelentette: – Ebra jön.
– Uka is – tette hozz{ Grod. – Erős, tapasztalt, és
nincsenek gyerekei.
 – Igen, jó v{laszt{s – helyeselt a főnök, majd Goovra
pillantott: – Ovra szintén jöhet.
A mogur tanítv{nya egyetértően bólintott.
– Mit szóln{tok Og{hoz? – kérdezte Broud. – Brac m{r
j{r. Nemsok{ra eléri az elv{laszt{s évét. M{r nemigen
foglalja le az anyj{t.
– Miért ne – felelte Brun némi töprengés ut{n. – A többi
asszony segíthet vigy{zni a gyerekre. Oga jól dolgozik.
Hasznunkra lesz.
Broud kihúzta mag{t. Örült, hogy az apja megdicsérte a
feleségét. Ez bóknak sz{mított, hiszen azt jelentette, hogy
jól nevelte asszony{t.
– Néh{ny nőnek itt kell maradnia, hogy felügyeljenek a
gyerekekre – jelentette ki Brun. – Kérdés, hogy mi legyen
Ag{val és lk{val. Groob és Igra túl kicsik ahhoz, hogy
ilyen nagy útra vigyük őket.
– Aba és Iza vigy{zhatna r{juk – szólt közbe Crug. –
Igra nem jelent sok gondot lk{nak. – A legtöbb férfi
szerette volna, ha asszonya elkíséri a hosszú úton. így
nem kellett egy m{sik vad{sz asszony{nak kiszolg{lnia
őket.
– Nem tudom, mi legyen lk{val – mondta Droog –, de
azt hiszem, hogy Aga ink{bb itt maradna. H{rom
gyereke van, és ha Groobot magunkkal visszük, On{nak
akkor is hi{nyozni fog. Vorn viszont szeretne velünk
tartani.
– Aga és Ika itt marad – hat{rozott Brun. – Vorn
úgyszintén. Nincs ott semmi dolga. Nem elég idős ahhoz,
hogy vad{sszon, és nem túl lelkes, amikor segítenie kell
az asszonyoknak. Az anyja se lesz ott, hogy rendre
tanítsa. Lesz még elég mamutvad{szat, amin részt vehet.
A mogur úgy érezte itt az ideje, hogy közbeszóljon:
– Iza túl gyönge ahhoz, hogy velünk tartson, de Ayla
jöhetne.
– Még nem is asszony – vetette ellene Brun. –
Azonkívül a szellemeknek esetleg nem fog tetszeni, ha
egy idegent viszünk a vad{szatra.
– Magasabb a legtöbb asszonyn{l, és erős is – szólt
közbe Droog. – Keményen dolgozik. Ügyes, és kedvelik a
szellemek. Gondoljatok a barlangra vagy On{ra. Azt
hiszem, szerencsét hoz.
– Droognak igaza van. Jól dolgozik, és erős, mint a
felnőtt asszonyok. Nincs gyereke, akiért aggódni kellene,
és ért a gyógyít{shoz. Ha Iza erősebb lenne, ink{bb őt
vinném, de így is jó. Ayla velünk jön – döntötte el Brun.
A l{ny nagyon izgatott lett, amikor kiderült, hogy a
férfiak magukkal viszik a mamutvad{szatra. Képtelen
volt csöndben maradni. Egész idő alatt arról faggatta
Iz{t, mit vigyen mag{val. Az indul{s előtti napokon
legal{bb egy tucatszor újrapakolta kosar{t.
– Túl sok holmit csomagolt{l – figyelmeztette a
javasasszony. – Ha a vad{szok sikerrel j{rnak, rengeteg
terhed lesz. Valamit azonban mindenképpen magaddal
kellene vinned!
Ayla szemét elöntötték az öröm könnyei, amikor Iza
{tnyújtotta neki az aj{ndékot: egy vidrabőrből készült
isz{kot. A fejét, fark{t és l{bait ugyanúgy meghagyt{k,
mint Iza t{sk{ja estében. Iza megkérte Zougot, hogy
ejtsen el sz{m{ra egy vidr{t. A t{sk{t Droog tűzhelyénél
rejtette el. Ag{t és Ab{t is beavatta a titokba.
– Az én orvoss{gos t{sk{m! – ki{ltott fel Ayla, és
megölelte a javasasszonyt. Leült a földre, és kipakolta
maga elé az isz{k tartalm{t. Sorba rakta a kis
csomagokat, ahogy Iz{tól tanulta. Mindegyiket
kinyitotta, megszagolta, majd gondosan visszakötözte
őket, ügyelve r{, hogy pontosan az eredetiekkel azonos
csomókat kössön, és visszatette a t{sk{ba.
A sokféle sz{rított növényt nehéz volt
megkülönböztetni egym{stól, noha gyakran kevertek
hozz{juk {rtalmatlan, {m erős szagú adalékokat, hogy ne
keverjék össze őket. Valój{ban azonban a zacskókat
összefogó, bonyolult csomók alapj{n t{jékozódtak.
Miut{n mindent visszapakolt, Ayla a derek{ra kötözte
az orvoss{gos t{sk{t. Amikor kigyönyörködte mag{t,
lecsatolta az isz{kot, és a gyűjtőkosara meg a
mamuthúsnak sz{nt hatalmas t{sk{k mellé helyezte.
Minden készen {llt. Csup{n egyetlen dolog jelentett
gondot sz{m{ra: a paritty{ja. A vad{szat sor{n biztosan
nem lesz alkalma haszn{lni, de nem akarta itt hagyni,
mert félt, hogy Iza vagy Creb r{tal{l. Arra is gondolt,
hogy elrejti az erdőben, {m attól tartott, k{rt tesz benne
valami vad{llat, vagy tönkreteszi a nedvesség. Végül úgy
döntött, mag{val viszi.
Még sötét volt, amikor a vad{szok szedelőzködni
kezdtek. A f{k lombja fekete {rnyéknak tűnt csup{n. M{r
elhagyt{k a hegygerincet, mire a nap arany ragyog{sa
elömlött a síks{gon. Kora reggelre érték el a rón{t. Brun
gyors iramot dikt{lt: majdnem olyant, mintha csakis a
vad{szokkal haladt volna. Az asszonyok nem cipeltek
sok holmit, de így is kif{rasztotta őket a szokatlan tempó.
Napfelkeltétől napnyugt{ig mentek. Sokkal nagyobb
t{vot tettek meg, mint amikor barlangot keresve
v{ndoroltak. Nem főztek, csup{n vizet forraltak a te{hoz.
Ez nem foglalta le nagyon az asszonyokat. Nem
vad{sztak; valamennyien úti élelmet fogyasztottak:
zsírral kevert sz{rított húst, aszalt gyümölcsöket. Ez
biztosította sz{mukra a kellő energi{t.
Kinn a puszt{n elég hideg volt, és ahogy északabbra
hatoltak, még hűvösebb lett az idő. Ennek ellenére
hamarosan levették a felsőruh{jukat. A gyors gyalogl{s
felhevítette őket. Csak akkor vették észre, milyen harapós
az idő, amikor meg{lltak egy kicsit pihenni. Az első
néh{ny napban heves izoml{z gyötörte őket. Azt{n az is
elmúlt.
A félsziget északi felén jóval durv{bb volt a talaj. A
széles, lapos fennsíkot meredek sziklafalak, mély
szakadékok szabdalt{k. Ez a földrengések emléke volt. A
szűk szurdokok némelyike vízesésekbe torkollt. A
keskeny patakok és a széles folyók egyform{n félelmetes
robajjal zúdultak le a kőp{rk{nyokon. A zuhatagok
mellett néh{ny szél szaggatta fenyő-, nyír- vagy fűzfa
törte meg a síks{g végtelen egyhangús{g{t.
Az út sor{n nem történt semmi különös esemény. Tíz
napig megfeszített tempóban haladtak. Ezut{n Brun
időről időre szétküldte az embereket, hogy fésüljék {t a
környéket. Ettől kezdve lassabban haladtak. M{r
csaknem elérték a félsziget nyak{t. Ha a mamutok a
környéken vannak, hamarosan össze kell futniuk velük.
A csapat meg{llt egy kis folyó kanyarulat{n{l. Brun
még kora délut{n kiküldte Broudot és Goovot. Most a
többiektől kicsit t{volabb {llva figyelt abba az ir{nyba,
amerre eltűntek. Nemsok{ra döntenie kell, hogy itt
t{borozzanak-e le, vagy menjenek tov{bb, mielőtt esti
sz{ll{st keresnek. Az {rnyak egyre hosszabbak lettek. Ha
a két fiatalember nem tér vissza hamarosan, mag{tól
eldől a kérdés. Brun farkasszemet nézett a metsző keleti
széllel. Hosszú takarój{t a térde közé szorította. Bozontos
szak{lla összegubancolódva röpködött a légben.
Hirtelen mintha mozg{st l{tott volna a t{volban. A
vezér még jobban erőltette a szemét, és ahogy v{rta, két
futó alak bontakozott ki a l{tóhat{r peremén. Hirtelen
megdobbant a szíve. Tal{n az ösztönei súgt{k meg a
dolgot, tal{n csak a mozg{sukból l{tta, hogy sikerrel
j{rtak. Amikor megpillantott{k, új erőre kaptak, és széles
mozdulatokkal integettek neki. Brun m{r jóval előbb
tudta, hogy megtal{lt{k a csord{t, mielőtt hallotta volna
a ki{lt{sukat:
– Mamutok! Mamutok! – harsogt{k teli torokból, ahogy
a t{bor felé rohantak. A többiek szoros gyűrűbe fogt{k a
két elcsig{zott fiatalembert.
– Nagy csord{t tal{ltunk keletre – jelentette izgatottan
Broud.
– Milyen messze vannak? – kérdezte Brun.
 Goov az égre mutatott, azt{n rövid ívben leengedte
kezét.
– P{r óra – jelezte a mozdulat.
– Induljunk – hat{rozott Brun, és intett a többieknek,
hogy kövessék. Elegendő idejük volt r{, hogy
megkíséreljék beérni a mamutokat. Még napsz{llta előtt
megpillantott{k a t{volban haladó sötét foltokat. „Nagy
csorda!" – futott {t Brun agy{n. Jelzett a többieknek, hogy
verjenek t{bort. Igaz, így meg kellett elégedniük a
tömlőikben hozott vízzel, {m túl sötét volt ahhoz, hogy
patakot keressenek. Reggel r{érnek alkalmasabb
t{borhely ut{n nézni. Mostantól minden a vad{szokon
múlik majd.
Miut{n reggel felütötték t{borukat a kanyargó
patakparton, Brun elindult a vad{szokkal, hogy
szemügyre vegye a terepet. A mamutot nem lehet úgy
lerohanni, mint a bölényt, vagy ból{val leverni a l{b{ról.
A hatalmas, gyapjas növényevők ellen egész m{s taktik{t
kell v{lasztani. Brun és emberei bej{rt{k a közelben lévő
szurdokokat. Olyan szűk szorost kerestek, ami
összeszűkül a végén, fentről jól megközelíthető, és közel
van a csord{hoz.
M{snap hajnalban Oga leült Brun elé, és lehajtott fejjel
v{rta, hogy a főnök figyelemre méltassa. Ovra és Ayla
aggodalmasan figyelték, mire jut.
– Mit akarsz? – kérdezte Brun, és megérintette az
asszony v{ll{t.
– Kérni szeretnék valamit – felelte tétov{n Oga.
 – Igen?
– Még sohase l{ttam mamutot. Ovra és Ayla se.
Szeretnénk közelebb menni, hogy megnézzük, milyen.
– Ebra és Uka is l{tni akarja a mamutot?
– Azt mondj{k, elég mamutot l{tnak majd, míg
tartósítj{k a hús{t. Nem akarnak velünk tartani.
– Bölcs asszonyok – felelte Brun. – Persze, l{ttak m{r
mamutot azelőtt. Szél alatt vagyunk. Nem fogj{tok
zavarni a csord{t, ha nem mentek túl közel hozz{juk.
– Ígérem, hogy csak messziről nézzük majd őket –
fogadkozott Oga.
– Nem hiszem, hogy túl közel merészkednétek, miut{n
megpillantott{tok őket – v{laszolta Brun. – Mehettek.
„Nincs semmi rossz abban, ha az asszonyok sét{lnak
egyet a környéken – tette hozz{ mag{ban. – Most
úgysincs dolguk, és hamarosan épp eléggé el lesznek
foglalva... ha a szellemek is úgy akarj{k.”
Mindh{rman nagyon izgatottak voltak. Felcsig{zta őket
a kaland. Ayla beszélte r{ Og{t, hogy kérjen engedélyt
Bruntól, de valój{ban mindh{rman v{gytak a kalandra.
Az út sor{n közelebb kerültek egym{shoz. Ovra csöndes,
visszahúzódó asszony volt. Gyereknek tartotta Ayl{t.
Oga sem kereste a l{ny t{rsas{g{t, mert ismerte Broud
ir{nta t{pl{lt érzelmeit. A két asszony férje tüzének
úrnője volt. Ayla v{ll{t még nem nyomta ilyen felelősség.
A l{ny csak ezen a ny{ron került a felnőttek közé. A
férfiak időnként elvitték a vad{szatokra, hogy segítsen
hazahozni a zs{km{nyt. A nők ettől kezdve kicsit m{s
szemmel néztek r{. Félig felnőttként kezelték, különösen
miut{n kiderült, hogy ő is részt vesz a
mamutvad{szaton. Ayla különben is magasabb volt a
legtöbb törzsbelinél. Crug és Droog szívesen fordultak
hozz{; az ő feleségük a barlangban maradt. Ayl{nak
viszont nem volt férje, úgyhogy senkitől sem kellett
engedélyt kérniük, ha akartak tőle valamit. A h{rom
fiatal nő között szoros kapcsolat alakult ki a vad{szat
sor{n. Ayla azelőtt jóform{n csak Iz{val és Crebbel
érintkezett komolyan, úgyhogy nagyon élvezte, hogy a
két asszony befogadta.
Röviddel azut{n, hogy a férfiak útra keltek, Oga Ebr{ra
és Uk{ra bízta Bracot, és elindultak a mamutok felé.
Kellemes idő volt. Nemsok{ra élénk beszélgetésbe
kezdtek. Sebesen mozgó kézjeleiket időnként
indulatszavak {rnyalt{k. Ahogy közelebb értek a
csord{hoz, abbahagyt{k a csevegést. Szótlanul b{mult{k
a hatalmas teremtményeket.
A gyapjas bund{jú {llatok kitűnően alkalmazkodtak a
hideghez. A testüket borító vastag, bozontos, huszonöt
centis szőrtakaró alatt egy m{sik, l{gy szőrmeréteg volt.
Bőrük alatt tizenöt centi zsírréteg húzódott. Magass{guk
{tlagosan mintegy h{rom és fél méter lehetett. Hatalmas
fejük mögött vaskos zsírpúp magasodott. Kis fül és
viszonylag rövid orm{ny jellemezte őket: az orm{ny
végének alsó és felső „ujj{"-val fogt{k meg a t{pl{lékot.
H{tuk a zsírpúp ut{n hirtelen lejtett. H{tsó l{buk
valamivel rövidebb volt a mellsőnél. De a
legl{tv{nyosabbnak kétségkívül hatalmas, erős,
többszörösen hajlott agyaruk bizonyult.
– Azt figyeld! – mutatott Oga egy vén bik{ra. Az óri{si
hím vaskos agyarai több mint kétméteresek lehettek. A
mamut egy csomó füvet tépett orm{ny{val, a sz{j{ba
helyezte, és lassan r{gni kezdte. Egy mellette {lló fiatal
{llat – az agyara nem volt olyan hosszú, ezért haszn{lni
is tudta – ki{sott egy vörösfenyőt, leh{ntotta róla a
gallyakat és a kérget.
– Milyen nagyok! – suttogta borzongva Ovra. – Nem
hittem volna, hogy egy {llat ilyen óri{si lehet. Hogyan
lehet elejteni őket? Hiszen el sem érik a l{ndzs{k!
– Fogalmam sincs – r{zta meg a fejét Oga. Őt is
lenyűgözte a mamutok mérete.
– B{rcsak ne jöttünk volna el – tette hozz{ Ovra. – Ez
nagyon veszélyes vad{szat lesz. Lehet, hogy megsérül
valaki. Csak nehogy történjen valami Goovval.
– Brunnak biztosan van valamilyen terve – mondta
Ayla. – Nem hiszem, hogy elhozott volna bennünket, ha
nem tudn{, hogyan kell elejteni őket. B{rcsak l{thatn{m a
vad{szatot – sóhajtotta v{gyakozva.
– Én bizony cseppet sem v{gyom r{ – tiltakozott Oga. –
A legszívesebben jó messzire lennék innét. Alig v{rom,
hogy vége legyen ennek az egésznek. – Og{nak eszébe
jutott az apja, aki egy vad{szat sor{n lelte hal{l{t, nem
sokkal a földrengés előtt, ami azut{n anyj{t is elvitte.
Tudta, hogy a vad{szat a legjobb terv birtok{ban is
veszélyes lehet.
 – Azt hiszem, ideje visszafordulnunk – jegyezte meg
Ovra. – Brun azt mondta, ne menjünk túl közel.
Szerintem m{ris közelebb vagyunk hozz{juk, mint
kellene.
A t{borhely felé indultak. Ayla időnként h{tranézett;
csak nehezen tudott elszakadni a hatalmas {llatoktól.
Ném{n ballagtak visszafelé, egyikük sem volt beszédes
kedvében.
Amikor a férfiak visszatértek, Brun megparancsolta az
asszonyoknak, hogy bontsanak t{bort, és költözzenek
arrébb, miut{n a férfiak útra keltek. Tal{lt egy kedvére
való szurdokot, és nem akarta, hogy az asszonyok a
közelben legyenek. Noha a kiv{lasztott hely elég t{vol
esett a mamutoktól, a csorda lassanként abba az ir{nyba
v{ndorolt. A főnök biztató előjelnek tekintette ezt a
fejleményt.
M{snap reggel könnyű porhó sepert végig a t{jon. A
vad{szok kissé elgémberedve m{sztak ki a takaróik alól.
A nap még nem kelt fel, de m{r vil{gosodott az ég alja.
Az asszonyok sietve melegítették a te{t. A vad{szok a
forró italon kívül semmit se töltöttek magukba.
Könnyedén {tmozgatt{k tagjaikat. Szinte tapintani
lehetett a feszültséget.
Grod izzó parazsat kapart ki a tűzből, és az övén függő
őstulokszarvba helyezte. Goov egy m{sik parazsat vitt
mag{val. A vad{szok könnyű bőrtakarókba öltöztek,
amelyek nem akad{lyozt{k őket a mozg{sban. Egyikük
sem f{zott: túlontúl izgatottak voltak ahhoz. Brun
indul{s előtt még egyszer elmondta a tervet.
 Ezut{n lehunyt{k szemüket, és megragadt{k az
amulettjüket. Ki-ki a maga védőszelleméhez
foh{szkodott, hogy j{rjanak sikerrel. Azt{n fogt{k az
előző este elkészített f{kly{kat, és a csorda felé indultak.
Ayla a legszívesebben követte volna őket, de tudta, hogy
ez lehetetlen. így azt{n csatlakozott a sz{raz füvet és
gallyakat gyűjtő asszonyokhoz.
A férfiak hamarosan utolérték a mamutokat. A csorda
m{r úton volt. A vad{szok meglapultak a magas fű
takar{s{ban. A többiek a földön fekve v{rtak, míg Brun
szemügyre vette az {llatokat. Először a vezérbik{n akadt
meg a tekintete. „Micsoda fog{s lenne!" – mormolta
mag{ban, de azt{n elvetette az ötletet; hosszú az út a
barlangig. A nehéz agyarp{r fölösleges terhet jelentene.
A fiatalabb {llatok agyara sokkal könnyebb. A húsuk is
finomabb. Ez sokkal lényegesebb, mint a pomp{s
agyarp{r.
„A fiatal bik{k a legveszélyesebbek" – gondolta.
Rövidebb agyaruknak nemcsak a gyökér{s{skor és
fadöntéskor vették haszn{t, a harcban is rendkívül
hat{sos fegyvernek bizonyult. Brun türelmesen v{rt.
Nem azért tette meg a hosszú utat, hogy most elkapkodja
a dolgot. Tudta, milyen nehéz csapd{ba csalni ezeket az
óri{s növényevőket, úgyhogy elhat{rozta, ink{bb holnap
is visszatér, mint hogy a vad{szat sikerét kock{ztassa. A
többi vad{sz a fűben hevert. Némelyikük nem volt olyan
türelmes, mint a főnök.
A nap lassan szétoszlatta a felhőket. El{llt a hóesés. A
s{padt sugarak {ttörtek a felhők között.
 – Mikor ad m{r jelt? – morogta Broud félhangosan
Goovnak. – Nézd, milyen magasan j{r a nap. Miért
indultunk olyan kor{n, ha azt{n semmit se csin{lunk?
Grod füle elkapta Broud szavait.
– Brun a megfelelő pillanatra v{r – súgta a fiúnak. –
Ink{bb üres kézzel térnél haza, mint hogy most v{rj még
egy kicsikét? Légy türelemmel, és figyelj. Van még mit
tanulnod. Egy napon majd neked kell felismerned, mikor
jön el a megfelelő pillanat. Brun jó vezér és vad{sz.
Szerencsés vagy, hogy ő a mestered. A vezérnek nem
elég b{tornak lennie.
Broud nem örült neki, hogy Grod kioktatta. „Az biztos,
hogy nekem nem ő lesz a helyettesem – gondolta. – Egyre
jobban öregszik.” A fiatalember óvatosan fészkelődött.
F{zott.
A nap m{r csaknem delelőre j{rt, amikor Brun jelzett a
többieknek, hogy készüljenek. A vad{szok szíve
hevesebben vert. Az egyik legelésző vemhes nőstény a
csorda peremére sodródott. Elég fiatalnak tűnt, noha
Brun úgy ítélte az agyara hossz{ból, hogy nem először
v{r borj{t. Előrehaladott {llapota miatt valószínűleg nem
lesz olyan gyors és vad, mint a többiek. A magzat húsa is
többletet jelent.
A mamut fölfedezett egy fűcsomót, amit meghagytak a
többiek, és elindult felé. Egy pillanatra elszakadt a
csord{tól – mag{nyos {llatt{ v{lt. Brun erre a pillanatra
v{rt. Intett a többieknek, hogy kezdhetik.
 Grod elővette az övén tartott tülökből a parazsat, és a
f{kly{hoz nyomta. Brun jelére addig fújta, míg a f{klya
l{ngra nem lobbant. Droog két újabb f{kly{t gyújtott. Az
egyiket Brunnak nyújtotta. A h{rom fiatal vad{sz a
szurdok felé rohant, amikor Brun jelzett; r{juk majd
később kerül sor. Mikor l{ngra lobbantak a f{kly{k, Brun
és Grod a nőstény és a csorda közé rohant, és l{ngra
lobbantott{k a sz{raz füvet.
A kifejlett mamutoknak nincsenek ellenségeik. Csak a
nagyon fiatalok vagy öregek eshetnek a ragadozók
{ldozat{ul. A tűztől azonban ők is féltek. Ha a puszta
l{ngra lobban, napokig dühöng a tűzvész. Mindent
elpusztít. Az ember {ltal okozott tűz ugyanilyen
veszélyes volt. Abban a percben, hogy megérezték a
veszélyt, a csorda összébb húzódott. Brunnak és Grodnak
sietnie kellett. Ha nem sikerül l{ngtengerré v{ltoztatniuk
a füvet, a vemhes {llat csatlakozik a csord{hoz, és
könnyen eltaposhatj{k őket a megvadult mamutok.
A füstszag megriasztotta az addig békésen legelésző
{llatokat. Nyugat felé v{gtattak, igyekeztek egérutat
nyerni a gyorsan terjedő l{ngok elől. A tűz m{r
ellenőrizhetetlenné v{lt, az emberek azonban egy{ltal{n
nem törődtek vele: a l{ngok épp az útjukkal ellenkező
ir{nyba terjedtek.
A nőstény mamut üvöltve menekült kelet felé. Droog
addig v{rt, míg megpillantotta a l{ngokat, azut{n maga
is rohanni kezdett. Mikor megl{tta, hogy a mamut
rémülten fut, a megzavarodott {llat felé szaladt, és
hangosan kiab{lva lengette f{kly{j{t. Igyekezett délkelet
felé terelni az {llatot.
A leggyorsabbak és legfiatalabbak, Crug, Broud és
Goov, inuk szakadt{ból futottak. Attól féltek, hogy a
megriadt {llat minden előnyük ellenére utoléri őket.
Brun, Grod és Droog a mamut mögött szaladt. Remélték,
hogy a nőstény nem fordul meg az utolsó pillanatban.
[m a behemót {llat ész nélkül menekült arra, amerre
terelték.
A h{rom fiatal vad{sz elérte a szurdokot. Crug
befordult, míg Broud és Goov meg{llt a déli fal előtt.
Goov az övébe dugott őstulokszarvért nyúlt, és
toteméhez foh{szkodott, hogy életre tudja kelteni a
parazsat. Olyannyira kimerültek, hogy ketten is alig
tudt{k l{ngra lobbantani a f{kly{t. Brun r{juk bízta, hogy
hajts{k a szorosba a rémült {llatot.
A p{nikba esett vastagbőrű eszét vesztve menekült a
tűz elől. Most szemből is megcsapta a füstszag. Gyorsan
elkanyarodott, és bev{gtatott a szurdokba. Broud és
Goov mögötte rohant. A mamut {tv{gtatott a szoroson,
de elz{rva tal{lta az utat. Nem tudott tov{bbmenni, és túl
szűk volt a hely ahhoz, hogy megforduljon.
Kétségbeesésében torkaszakadt{ból üvölteni kezdett.
Broud és Goov kifulladva loholtak a nyom{ban.
Broud vadonatúj kést tartott a kezében. Droog nagy
gonddal készítette ezt a darabot, és a mogur külön
var{zslatot mondott r{, mielőtt {tnyújtotta volna
tulajdonos{nak. Broud az {llat bal h{tsó l{b{hoz rohant,
és egyetlen mozdulattal {tv{gta inait. A mamut
f{jdalomki{lt{sa megremegtette a levegőt. Nem tudott
előremenni, nem tudott megfordulni, és most m{r
h{tr{lni se tudott. Goov a jobb l{bhoz szaladt, és követte
Broud péld{j{t. A hatalmas {llat térdre rogyott.
Ekkor Crug felugrott a szikla mögül, ahol eddig lapult,
és l{ndzs{j{t egyenesen a kétségbeesetten bömbölő
vad{llat sz{j{ba v{gta. A mamut t{madni prób{lt. Vért
köpött a fegyvertelen emberre. [m a vad{sz alig egy
pillanatig maradt fegyver nélkül: a szikl{k mögött
sz{mos l{ndzsa v{rakozott. Brun, Grod és Droog akkor
érték el a szorost, amikor Crug a m{sodik l{ndzs{ért
nyúlt. A h{rom vad{sz a szurdok z{rt vége felé szaladt.
Elrohantak a sebesült {llat oldala mellett, és szinte
egyszerre v{gt{k belé l{ndzs{jukat. Brun fegyvere
{tdöfte az {llat szemét. A kifröccsenő vér a vezér arc{ba
csapott. Az {llat haldoklott. Még trombit{lt egy végsőt,
majd a földre rogyott.
[ kimerült emberek csak lassan fogt{k fel, hogy vége.
A hirtelen t{madt csöndben egym{sra néztek a vad{szok.
Még mindig zakatolt a szívük. Azt{n kitört belőlük a
diadalordít{s. Sikerült! Megölték a mamutot!
A hat ember, aki a hatalmas {llattal összehasonlítva
sz{nalmasan gyengének tűnt, esze, ügyessége és
merészsége révén diadalmaskodott a mamut felett. Ezt
rajtuk kívül egyetlen ragadozó se tudta megtenni. Broud
felugrott Brun mellé a szikl{ra, majd onnan a zs{km{ny
h{t{ra lendült. Apja egy pillanattal később követte
péld{j{t. Megveregette fia v{ll{t, azt{n kir{ntotta
l{ndzs{j{t az {llat szemgödréből, és a magasba tartotta. A
többiek csatlakoztak hozz{juk, és p{r m{sodperc múlva
mindannyian az óri{s húshegy tetején t{ncoltak.
Végül Brun leugrott róla, és körbej{rta a tetemet. Az
{llat csaknem kitöltötte a szűk teret. „Egyetlen ember
sem sebesült meg – gondolta Brun. – Szerencsés vad{szat
volt! Biztos elégedettek velünk a védőszellemeink."
– Tudatnunk kell a szellemekkel, mennyire h{l{sak
vagyunk – mondta a többieknek. – Ha visszamegyünk,
szólok a mogurnak, hogy rendezzen egy különleges
szertart{st. Most kiv{gjuk az {llat m{j{t, és mindny{jan
eszünk belőle. Zougnak, Dorvnak és a mogurnak is
viszünk egy-egy falatot. A többit a mamut szellemének
adjuk. A mogur mondta, hogy így kell tennünk.
Eltemetjük itt, ahol elesett, és a benne lévő kis mamut
m{j{t is ugyanide {ssuk. A mogur azt mondta, ne
nyúljunk az agy{hoz. Az is a szellemeké lesz. Ki sújtott
először? Broud vagy Goov?
– Broud – felelte Goov.
– Akkor ő kapja az első darabot, de a zs{km{ny közös.
Brun elküldte Broudot és Goovot az asszonyokért. A
vad{szat befejeztével véget ért a férfiak munk{ja. Most az
asszonyokon a sor. Az ő dolguk, hogy feldarabolj{k és
tartósíts{k a zs{km{nyt. Az ottmaradt férfiak felnyitott{k
a mamutot, és kiemelték belőle a csaknem kifejlett
magzatot. Amikor az asszonyok megérkeztek, a férfiak
segítettek megnyúzni az {llatot. Olyan hatalmas volt,
hogy csak együttes erővel tudt{k feldolgozni. Kiv{gt{k a
belsőségeket, és kövekkel bélelt gödrökbe helyezték,
hogy megfagyjanak. A hús köré viszont tüzeket raktak,
részint, hogy megóvj{k a fagytól, részint, hogy t{vol
tarts{k a vérszagra odagyűlt ragadozókat.
A vad{szok f{radtan, de boldogan feküdtek le. Most
először ettek friss húst, mióta elhagyt{k a barlangot.
M{snap reggel, mialatt a férfiak összegyűltek a tűznél,
hogy felelevenítsék az előző nap eseményeit, és élénk
szavakkal ecseteljék egym{s b{tors{g{t, az asszonyok
munk{hoz l{ttak. Szerencsére egy patak csörgedezett a
közelben, noha elég t{vol esett a szurdoktól. Miut{n
feldarabolt{k a tetemet, a patak partj{n ütöttek t{bort, és
{tvitték oda a húst. A csontokat és az apróbb
húscafatokat a szurdokban hagyt{k, hogy odacsalj{k a
dögevőket és ragadozókat.
Az {llat szinte valamennyi részét felhaszn{lt{k. A
mamut bőréből tartós l{bbelit, illetve a barlang sz{ja elé
akasztható szélfogót, főzőedényeket és s{tortartó
köteleket csin{ltak. Az {llat bőrét borító puha szőrzettel
derékaljakat tömtek. A hosszú szőrökből kötelet
sodortak. A belekből zsineget készítettek. A gyomorból, a
hólyagból tömlő, levesfőző edény, vízhatlan isz{k és
esőköpeny lett. A zs{km{ny egyetlen porcik{ja se veszett
k{rba.
Az egyik legnagyobb értéket az {llat zsírja jelentette. Ez
teremtette meg sz{mukra az oly szükséges
energiaegyensúlyt a téli hónapokban, és biztosította
ny{ron a vad{szat sor{n a kirobbanó erőt. A bőrök
kikészítésénél is sok haszn{t vették, mert az {ltaluk
elejtett {llatok többsége – a bölény, a v{dló, az őstulok, a
megannyi apró r{gcs{ló ~ valój{ban elég sov{nynak
bizonyult. Zsír égett a l{mp{saikban, ezzel tették
vízhatlann{ ruh{zatukat, a f{kly{kat is zsírba m{rtott{k,
és zsírral tüzeltek, ha elfogyott a télire fölhalmozott fa.
Amíg tartott a munka, aggodalmasan figyelték az eget.
Az időj{r{stól függött, hogy milyen gyorsan végeznek. A
csíkokra vagdalt hús körülbelül egy hét alatt sz{rad meg
az {llandó szélben. Ezúttal nem volt szükség füstölésre;
ebben a hidegben m{r rég megdermedtek a döglegyek.
R{ad{sul itt sokkal kevesebb tüzelőt tal{ltak, mint a
barlang körüli erdőben vagy a facsoportokkal tarkított
déli rón{kon. Ha viszont felhős az ég, ak{r h{rom hétig is
eltart, míg megszikkadnak a vékony húsdarabok. A
könnyű porhó nem jelentett gondot. Csup{n az
szakíthatta volna meg a munk{t, ha v{ratlanul melegre
fordul az idő. A törzs tagjai remélték, hogy sz{raz, derült
idő lesz a következő napokban, mert csak akkor vihették
haza a húst, ha az m{r teljesen kiszikkadt.
A nehéz, vastag bőrt megtisztított{k a hozz{tapadt
zsírtól, vérerektől és idegektől, majd kisebb darabokra
v{gt{k, összetekerték, és hagyt{k, hogy keményre
fagyjon. Majd azut{n fogj{k kikészíteni, hogy
visszatértek a barlangba. A hidegben megszil{rdult
zsírdarabokat nagy bőredényekbe rakt{k, kiolvasztott{k,
és a megtisztított belsőrészekbe töltötték. Az agyarakat is
hazaviszik majd, és fel{llítj{k a tűz mellett.
Míg az asszonyok a zs{km{ny feldolgoz{s{val
foglalkoztak, a férfiak apróbb {llatokra vad{sztak vagy
őrt {lltak. A dögevők az új t{borhelyre is követték őket.
A zsinórokra, kötelekre aggatott húst {llandóan vigy{zni
kellett. Egy hatalmas foltos hiéna péld{ul {llandóan a
közelben ól{lkodott. Noha többször is elzavart{k,
mindegyre visszatért. L{thatóan nem tartott igaz{n az
emberektől. Az {llat elég ügyesnek bizonyult, és többször
is sikerült megdézsm{lnia a sz{radó húskészletet.
Ebra és Oga épp az utolsó hústömböt szeletelte. Ha
ezzel is végeznek, csup{n meg kell v{rniuk, amíg
kisz{rad. Uka és Ovra zsírt töltött a belekbe. Ayla a
patakn{l tisztogatta a következő adagot. A víz széle m{r
befagyott, de még nem kellett feltörni a jeget. A férfiak
azon tanakodtak, hogy kimenjenek-e bukórécére
vad{szni paritty{val.
Brac az anyja és Ebra mellett ült. Kavicsokkal j{tszott.
Azt{n megunta, és elindult, hogy valami érdekesebb
elfoglalts{got keressen mag{nak. Az asszonyokat
túls{gosan lekötötte a munka, és nem vették észre, hogy
a puszta felé csatangol. Akadt azonban egy szemp{r,
amelyik éberen követte minden mozdulat{t.
Oga sikolt{s{ra minden fej felé fordult:
– Brac! – ki{ltotta. – Elragadta a hiéna!
Az erős dögevő, mely mindig kész megt{madni a beteg
vagy az elkósz{lt fiatal {llatokat, erős {llkapcs{val
elkapta a gyereket, és sebesen vonszolta mag{val a
puszta belsejébe.
– Brac! Brac! – ki{ltotta Broud, és rohanni kezdett. A
többiek követték. Futt{ban felkapott egy követ – az {llat
m{r kikerült a l{ndzsa hatósugar{ból –, meglendítette a
paritty{t, és megcélozta vele a ragadozót.
 – Ó, nem! – jajdult fel kétségbeesetten, amikor l{tta,
hogy a kő a hiéna előtt hullott a talajra. – Brac! Braaaaac!
Hirtelen két kő csattant gyors egym{sut{nban a hiéna
kopony{j{n. Az {llat a földre zuhant. Broud sz{ja t{tva
maradt a csod{lkoz{stól, amikor l{tta, hogy Ayla rohan a
kisgyerek felé. A paritty{t még mindig a kezében tartotta.
Ő ejtette el a dögevőt! Hosszú ideig tanulm{nyozta
ezeket az {llatokat. Ismerte szok{saikat, gyönge
pontjaikat. Addig gyakorolt, míg vad{szatuk
mindennapos tevékenységévé nem v{lt. Amikor
meghallotta Brac sír{s{t, nem latolgatta a
következményeket. Előkapta paritty{j{t, fölvett két
követ, és megpörgette a fegyvert. Egyetlen gondolata az
volt, hogy meg{llítsa a hién{t.
Miut{n odaért és kiszabadította a gyereket a döglött
{llat {llkapcsa közül, megfordult, és a többiek b{muló
tekintetével tal{lta szemközt mag{t. Csak most jött r{,
hogy el{rulta mag{t. Görcsbe r{ndult a gyomra. „Vajon
mit tesznek velem?" – futott {t agy{n a gondolat.
Ayla a gyereket a kezében tartva tért vissza a
t{borhelyre. Elkerülte a hitetlenkedő pillant{sokat. Oga
mag{hoz tért első döbbenetéből, odaszaladt hozz{juk, és
mag{hoz ölelte fi{t. Amikor visszaért a tűzhöz, Ayla
szemügyre vette a gyereket. Brac felsőkarja eltört ott,
ahol megragadta a hiéna, szerencsére azonban tiszt{nak
l{tszott a törés.
Még sose rakott helyre sérült kart, de többször l{tta,
hogyan csin{lja Iza. A javasasszony indul{s előtt
elmondta, mi a teendő ilyen esetekben. Iza ink{bb a
vad{szok miatt aggódott. Eszébe se jutott, hogy
valamelyik gyerekkel történik majd baj. A l{ny felszította
a tüzet, vizet forralt, és elővette orvoss{gos t{sk{j{t.
A férfiak csöndben figyelték. Még mindig nem merték
elhinni, amit az imént l{ttak. Broud életében először
h{l{s volt Ayl{nak. Gondolatai nemigen léptek túl azon,
hogy Brac megmenekült. Brun azonban rögtön {tl{tta,
milyen súlyos döntés elé került.
A törzs hagyom{nyai hal{llal sújtott{k azt az asszonyt,
aki fegyvert fog. Ez alól nem volt kivétel. Maga a törvény
m{r réges-rég a törzs génjeibe ivódott. Az ezzel
kapcsolatos legend{k azokba az időkbe nyúltak vissza,
amikor a férfiak elragadt{k az asszonyoktól a
szellemvil{g kapuj{t.
Ennek alapj{n tettek különbséget férfi és nő között.
Csak azok az asszonyok maradtak életben, akik
elfogadt{k a r{juk kirótt szerepet a törzs életében. A
törvény annak ellenére is elevenen élt, hogy m{r sok-sok
nemzedék óta nem született olyan nő, aki vad{szni
kív{nt volna. Ayla azonban nem a Barlangi Medve
népéből sz{rmazott.
Brun nagyon szerette unok{j{t. Brac volt az egyetlen,
aki meg tudta törni rendíthetetlen közömbösségét. A
gyerek b{rmit megtehetett vele. A szak{ll{t húzogatta,
m{szk{lt rajta, kív{ncsi ujjaival a szemébe nyúlk{lt. Brun
még sose tűnt olyan elérzékenyültnek, mint amikor erős
karja oltalm{ban pihentette Bracot. Tudta, hogy a gyerek
m{r nem lenne életben, ha Ayla nem öli meg a hién{t.
Hogyan ítélhetné hal{lra azért, amivel megmentette
unok{ja életét? Pedig meg kell tennie.
„Vajon hogy csin{lta?" – töprengett. Az {llat jóval
t{volabb j{rt tőle, mint a férfiaktól: kívül esett a parittya
hatósugar{n. Brun odasét{lt a vad{llathoz, és
megérintette a végzetes sebekből sziv{rgó vért. „Sebek?
Két seb? – morfondírozott a főnök. – Hol tanulhatta meg
ilyen jól haszn{lni a paritty{t?" Még Zougtól se hallotta,
hogy ilyen gyorsan ki lehetne lőni két követ. Nem
beszélve arról, hogy milyen erővel kellett dobnia ahhoz,
hogy leterítse a ragadozót.
Senki se haszn{lt paritty{t, ha egy hién{val kellett
szembenéznie. Brun biztosra vette, hogy Broud
kétségbeesett kísérlete m{r eleve kudarcra ítélt
prób{lkoz{s. Zoug ugyan azt {llította, hogy meg lehet
csin{lni, a maga részéről azonban Brun sosem adott hitelt
neki, még ha nem is vitatkozott ezen az öreggel. Zoug
hajlott kora ellenére mindm{ig hasznos tagja a törzsnek.
Semmi értelme nem lett volna megkérdőjelezni a
kijelentését. Nos, Ayla tette mindenesetre igazolta az
öreget. A paritty{val valóban meg lehet ölni egy hiúzt
vagy egy hién{t. Brun eltöprengett a dolgon. Hirtelen
összeszűkült a szeme. „Hiúzt, vagy tal{n farkast is? –
villant {t az agy{n. – És a barlang környékén holtan tal{lt
ragadozókat?"
– H{t persze! – Brun mozdulata el{rulta gondolatait.
Csakis ő tehette. Ezek szerint Ayla m{r jó ideje vad{szik.
Hogy is lehetne különben ilyen ügyes? De mégiscsak nő.
Elsaj{tította az asszonyok tudom{ny{t is. Akkor viszont
hogyan tanulhatott meg vad{szni? És miért pont a
ragadozókat szemelte ki célpontul? És miért a
legveszedelmesebbeket? Egy{ltal{n, miért tette?
Ha férfi lenne, minden vad{sz a példaképének
tekintené. Csakhogy asszony. Ayla nő, és nő létére
fegyvert ragadott. Meg kell halnia, különben a szellemek
megharagszanak a törzsre. Megharagszanak? Hiszen a
l{ny m{r régóta vad{szik. Akkor meg miért nem
tapasztalj{k a neheztelésüket? Hiszen most ejtettek el egy
hatalmas mamutot. R{ad{sul úgy, hogy senki se sérült
meg. „Nem, a szellemek egészen biztosan nem
haragszanak r{nk. Nem tudok dönteni, amíg nem
beszéltem a mogurral – sóhajtotta végül megadóan Brun.
– V{rnom kell, míg visszaérünk a barlanghoz/'
A főnök visszaballagott a t{borhelyre. Ayla közben
f{jdalomcsillapítót adott a fiúnak, és megv{rta, amíg
elalszik tőle. Ezut{n kitisztította a sebeit, bekente őket
gyullad{sg{tlóval, helyre tette a karj{t, és nyírfakéreg
kötést tett r{, egyelőre borogat{sul, ami később, amikor
kisz{rad, megszil{rdul, és helyükön tartja a csontokat.
Igaz, vigy{zni kell, hogy ne dagadjon meg túls{gosan a
törés környéke.
A l{ny remegve v{rta, mi történik, amikor a főnök
visszajön. Szeme sark{ból figyelte, ahogy Brun
megvizsg{lta a hién{t. A vezér azonban egyetlen szót se
szólt, amikor elment mellette. Ayla megértette, hogy
majd akkor döntenek a sorsa felől, ha m{r visszatértek a
barlangba.
 __15.__

Egyre melegebb lett, ahogy dél felé tartottak. A

fenyegető hófelhők siettették őket. Semmi kedvük sem
volt be v{rni a félsziget északi felének heves hóviharait.
Ahogy hazafelé tartottak, úgy érezték, mintha
tavaszodna. A legtöbb fa azonban m{r elhullatta színes
leveleit. Errefelé is közeledett a tél.
A visszaút jóval tov{bb tartott, mint a mamutok
megtal{l{sa. A nehéz teher lehetetlenné tette a gyors
halad{st. Ayl{ra pedig még a mamutn{l is nagyobb súly
nehezedett. Gyötörte a bűntudat és az aggodalom. Senki
se beszélt az esetről, {m ez nem jelentette azt, hogy
megfeledkeztek volna róla. Időnként jelentőségteljes
pillant{st vetettek r{, majd gyorsan elfordultak. A
többiek nemigen {lltak szóba vele. Többnyire csak akkor
szóltak hozz{, ha az elkerülhetetlenül szükségesnek
bizonyult. A l{ny teljesen elszigetelve érezte mag{t.
Nagyon rémült és mag{nyos volt. Érezte, hogy szörnyű
nagy bűnt követett el.
Az otthon maradottak türelmetlenül v{rt{k a vad{szok
visszatértét. Azt{n egy napon Vorn izgatottan rohant be
a hegygerincről a barlangba:
– Agyar! Agyar! – kiab{lta.
– Agyar? – kérdezett vissza értetlenül Aga. – Mit akarsz
ezzel mondani?
– Visszajöttek! – harsogta diadalmasan a fiú. – Brun,
Droog és a többiek! L{ttam, hogy agyarakat hoznak.
 Mindannyian kicsődültek a barlangból, hogy a
vad{szok üdvözlésére siessenek. Amikor azonban
odaértek hozz{juk, nyilv{nvalóv{ v{lt, hogy valami baj
történt. A vad{szoknak örülniük kellett volna, hiszen
sikerrel j{rtak. Ehelyett komoran és visszafogottan
viselkedtek, Brun kifejezetten mogorv{nak tűnt. Iza
csup{n egyetlen pillant{st vetett Ayl{ra, és tudta, hogy a
l{nya valami borzasztó dolgot követett el.
Mialatt a vad{szok {tadt{k a teher egy részét az
otthoniaknak, köztudott{ v{lt a gy{szos csend oka. Ayla
lehajtott fejjel ment előre, a többiek kív{ncsi pillant{saitól
kísérve. Iza gyomr{t összeszorította a rémület.
Mikor visszaértek a barlangba, Oga és Ebra odavitte
Bracot Iz{hoz. A javasasszony lev{gta a nyírfakéreg
kötést, és szemügyre vette a kicsit.
– A karja nemsok{ra olyan lesz, mint új kor{ban –
jelentette ki végül. – A sebhelyek persze megmaradnak,
de szépen gyógyulnak, és minden a legnagyobb rendben
van. M{sik kötést teszek r{.
A két asszony fellélegzett. Tudt{k, hogy Ayla még elég
tapasztalatlan, de nem volt m{s v{laszt{suk: r{ kellett
bízniuk a fiút. A vad{szoknak erős karra van szükségük.
Ha Brac nem tudja haszn{lni az egyiket, sose lesz belőle
vezér. Soha nem vad{szhat, nem tekintik férfinak, csak
olyan bizonytalan helyzetű embernek, aki elérte ugyan a
férfikort, de nem ejtett zs{km{nyt.
Brun és Broud is megkönnyebbült. Brun érezte, hogy
így még nehezebb lesz döntést hoznia. Ayla nem csup{n
a fiú életét mentette meg, hanem leendő helyét is
biztosította a törzsben. De m{r így is elég sok{ig
halogatta a dolgot. Intett a mogurnak, és félrehúzódott
vele.
Crebet mélyen megrendítették a hallottak. Ayla az ő
tüzénél nőtt fel. Ami most történt, az nyilv{nvalóan a
saj{t kudarca. Nem vette észre, hogy mit művel titokban
a l{ny. Hagyta, hogy elvakítsa az Ayla ir{nt érzett
szeretet. Fel se merült benne, hogy esetleg vad{szik. Az
öreg var{zsló teljesen kétségbeesett. Lehet, hogy
alkalmatlan feladata betöltésére? Hiszen Ayla cselekedete
könnyen a törzs fejére vonhatta volna a szellemek
haragj{t! Vajon méltó-e még a törzs bizalm{ra? Még
mindig a felkentjének tekinti Ursus?
A mogur mag{t okolta a történtek miatt. Túlzottan
szabadj{ra engedte Ayl{t. Ha szigorúbban fogja, nem
történik meg a baj. Mindez azonban nem v{ltoztat azon,
amit meg kell tennie. Noha a döntés egyedül Brun
kezében van, neki kell r{vezetnie, mit tegyen.
M{rpedig Ayla tette egyetlen ítéletet vonhat maga ut{n.
– Egyelőre csak gyanítom, hogy esetleg ő ölte meg az
{llatokat – mondta Brun. – Ki kell kérdeznünk.
Mindenesetre végzett a hién{val, és ehhez gyakorolnia
kellett. Különben hogy tehetett volna szert ilyen
biztons{gra? Mogur, Ayla még Zougn{l is jobb, pedig
csak nő. Hol tanulhatta? Mindig sejtettem, hogy van
benne valami férfias von{s. Olyan magas, mint a
vad{szaim, és még mindig nem érett asszonny{. Lehet,
hogy örökre így marad?
 – Ayla l{ny, Brun – felelte Creb. – Amikor eljön az ideje,
ő is nővé érik, mint a többiek. Asszony, és fegyvert
haszn{lt – a mogur szorosan összepréselte az ajk{t.
Tudta, hogy ezzel kimondta a l{ny hal{los ítéletét.
– Mindenesetre kív{ncsi vagyok, milyen régóta
vad{szik – sóhajtotta Brun. – Persze holnap is r{érek
kikérdezni. Mindny{jan nagyon elf{radtunk. Hosszú út
{ll mögöttünk. Mondd meg Ayl{nak, hogy holnap
kihallgatjuk.
Creb visszas{ntik{lt a tüzéhez. Csak egy pillanatra {llt
meg: jelzett Iz{nak, hogy a férfiak tan{csa holnap
meghallgatja a l{nyt, majd visszavonult a szentélyébe.
Ott maradt egész éjszak{ra.
A nők szótlanul figyelték, ahogy a férfiak, Ayl{val a
nyomukban, eltűnnek a f{k között. Mindannyian
zavarban voltak. Ayla is. Mindig tudta, hogy nem szabad
vad{szni, noha nem sejtette, hogy ez főbenj{ró bűn. „
Vajon m{sként {llna most a helyzet, ha tudtam volna? –
kérdezte mag{tól. – Nem. Vad{szni akartam. De nem
szeretném, ha emiatt kitaszítan{nak a szellemvil{gba."
Beleborzongott a gondolatba.
A férfiak egy tiszt{sra értek, és Brun két oldal{n
letelepedtek a fatörzsekre és a kövekre. Ayla a földön
guggolt. Brun lehajolt, megérintette a v{ll{t. A l{ny most
m{r r{emelhette tekintetét.
– Te ölted meg azokat a ragadozókat, amiket a
környéken tal{ltunk? – kérdezte a főnök.
 – Igen – bólintott a l{ny. Semmi értelme nem lett volna
tagadni. Most m{r tudt{k a titk{t. Azonnal észrevennék,
ha megkísérelne elhallgatni valamit.
– Hogyan tanult{l meg b{nni a fegyverrel?
– Zougtól – felelte a l{ny.
– Zoug! – visszhangozta Brun. Minden fej az öregember
felé fordult.
– Én sose tanítottam parittyavetésre – védekezett Zoug.
– Zoug nem tudta, hogy tanulok tőle – kelt az öreg
védelmére Ayla. – Csak figyeltem, amikor Vornt
tanította.
– Mióta vad{szol? – kérdezte Brun.
– Két nyara. Azelőtt csak gyakoroltam, de még nem
tudtam vad{szni.
– Vorn is azóta tanul – fűzte hozz{ Zoug.
– Tudom – bólintott Ayla. – Azon a napon kezdtem.
– Honnan tudod, hogy egy napon kezdtetek? – kérdezte
kív{ncsian Brun, akit érdekelt, honnan tudja a l{ny ilyen
pontosan mindezt.
– Ott voltam, és figyeltem.
– Mit értesz azon, hogy ott? Pontosan hol?
– A gyakorlótéren. Iza elküldött, hogy szedjek
vadcseresznyekérget, de amikor odaértem, m{r mind ott
voltatok. Iz{nak kellett a kéreg – magyar{zta tov{bb –, én
meg nem tudtam, hogy meddig maradtok. Ezért azut{n
v{rtam és figyeltem. Zoug akkor tanította először Vornt a
parittyavetés fortélyaira.
 – L{ttad, amikor Zoug az első leckét adta Vornnak? –
v{gott közbe Broud. – Biztos vagy benne, hogy az volt az
első? – A fiatal vad{sz túlontúl jól emlékezett erre a
napra. Még most is elvörösödött, ahogy eszébe jutott az
eset.
– Igen – felelte Ayla.
– Es mit l{tt{l még? – szűkült össze Brun szeme.
Hirtelen eszébe jutott, mi történt aznap a gyakorlótéren,
és egy{ltal{n nem örült, hogy egy nő is tanúja lehetett a
történteknek.
Ayla tétov{zott:
– L{ttam, hogy m{sok is gyakorolnak – prób{lta
megkerülni a v{laszt, {m amikor l{tta, hogy Brun
tekintete megkeményedik, gyorsan hozz{tette: – És azt is,
hogy Broud leütötte Zougot, és te nagyon dühös lettél r{.
– L{ttad? L{ttad az egészet? – ki{ltott fel Broud.
Rettentően zavarba jött. „Miért pont neki kellett ott
lennie?" – gondolta. Minél többet töprengett ezen, ann{l
dühösebb lett. A l{ny tanúja volt annak, hogy Brun
megal{zta! Arra is emlékezett, hogy nem sikerült
eltal{lnia a célt, és most eszébe jutott, hogy a hién{t is
elhib{zta. A l{ny viszont megölte a ragadozót.
Egy pillanat alatt szertefoszlott az a kevéske h{la, amit
Ayla ir{nt érzett. „Boldog leszek, ha meghal –mormolta
mag{ban. – Megérdemli!" Nem tudta elviselni a
gondolatot, hogy a l{ny, aki tanúja volt a szégyenének,
ak{r csak egy nappal is tov{bb éljen.
 Brun figyelte a fi{t. Szinte olvasott a gondolataiban.
„K{r – morfondírozott mag{ban –, végre itt lett volna az
alkalom, hogy véget vessenek a gyűlölködésnek. Igaz,
m{r nem sokat sz{mít."
– Azt mondod, hogy ugyanaznap kezdted a gyakorl{st,
mint Vorn – fordult vissza Ayl{hoz. – Mesélj erről egy
kicsit.
– Miut{n elmentetek, kióvakodtam a gyakorlótérre.
Megl{ttam a földre dobott paritty{t. Mindenki
megfeledkezett róla, amikor r{t{madt{l Broudra.
Kív{ncsi lettem, hogy tudok-e vele követ hajítani.
Emlékeztem r{, hogy miket mondott Zoug, és
megprób{lkoztam vele. Nem volt könnyű, de egész
délut{n ezt gyakoroltam. Észre se vettem, hogy milyen
későre j{r. Végre eltal{ltam az oszlopot. Azt hiszem,
véletlen volt, {m akkor úgy gondoltam, m{skor is meg
tudom csin{lni, ha szorgalmasan gyakorlok, így h{t
megtartottam a fegyvert.
– Gondolom, ezut{n a parittyakészítés fortélyait is
ellested Zougtól.
– Igen.
– Egész ny{ron {t gyakorolt{l?
– Igen.
– Azt{n meg elhat{roztad, hogy vad{szni fogsz –
bólintott Brun. – De miért épp ragadozókra? Az
nehezebb és veszélyesebb is. Döglött hiúzokat és
farkasokat is tal{ltunk. Zoug mindig azt mondta, hogy
meg lehet őket ölni paritty{val, és te bebizonyítottad,
hogy igaza van. De miért?
– Tudtam, hogy semmit se hozhatok haza, hiszen nő
vagyok, de vad{szni akartam. A ragadozók mindig
fosztogatt{k a készleteinket. Elhat{roztam, hogy
megritkítom őket. Ezzel is segítek a törzsnek. Mivel
úgysem esszük meg őket, semmi se vész k{rba.
Ez részben kielégítette Brun kív{ncsis{g{t, noha most
se értette, miért kezdett el vad{szni Ayla.
– Tudod, hogy veszélyes olyan messziről követ hajítani
egy hién{ra? Ak{r Bracot is eltal{lhattad volna –mondta
Brun. Ó maga is fontolgatta, hogy a dögevő ut{n hajítja a
ból{j{t, {m félt, hogy a nehéz kő esetleg a fiút tal{lja el.
– Tudtam, hogy sikerülni fog – felelte Ayla.
– Hogy lehettél annyira biztos a dolgodban? A hiéna
nagyon messze j{rt.
– Én ilyen t{vols{gról szoktam elejteni az {llatokat. A
legritk{bb esetben hib{zom csak el őket.
– Azt hiszem, két kő nyom{t l{ttam.
– Mert két követ hajítottam. Akkor tanultam meg,
amikor megt{madott a hiúz.
– Megt{madott egy hiúz? – húzta fel a szemöldökét
Brun.
– Igen – felelte Ayla, és elmesélte a történetet.
– Milyen messzire tudsz dobni? – kérdezte hirtelen
t{madt érdeklődéssel Brun. – Nem, ne mondd. Ink{bb
mutasd meg. Itt a paritty{d?
Ayla bólintott és fel{llt.
 – Ott az a fehér szikla a nagy kő mellett – mondta,
miut{n szemügyre vette a terepet.
Brun mély lélegzetet vett. Ez jó m{sfélszer akkora t{v
volt, mint ameddig b{rmelyikük el tudott dobni. Ayla
célzott, meglendítette a fegyvert, és a következő
pillanatban m{r a m{sik kő is repült. Zoug odaszaladt,
hogy ellenőrizze a tal{latot.
– Két friss sérülést tal{ltam a szikl{n – jelentette
csod{lkozva amikor visszajött. – Mind a kétszer tal{lt!
Zoug önkéntelenül is büszkeséget érzett. Ayl{nak
ugyan nem lett volna szabad fegyvert fognia – de jól
forgatta, és ak{r tudott róla, ak{r nem, végső soron ő
tanította r{. „Meg kellene tanulni azt a kétköves dob{st"
– gondolta. Nem b{nta, hogy a tanítv{ny túltett a
mesterén, hiszen ezzel is igazolta a szavait.
– Miért vetted föl a földről azt a paritty{t? – kérdezte
sötéten a mogur.
– Nem tudom – r{zta meg a fejét a l{ny, és a földre
sütötte pillant{s{t. Nagyon b{ntotta, hogy Creb
haragszik r{.
– És még többet is tettél. Vad{szt{l vele, noha tudtad,
hogy tilos!
– A totemem jelt adott nekem. Legal{bbis azt hittem.
– Ayla kibontotta amulettjét, és {tnyújtotta a patakban
tal{lt kövületet a mogurnak. – Ezt tal{ltam, amikor
elhat{roztam, hogy vad{szni fogok.
Jel? Ayla kijelentése új értelmet adott a történetnek. De
miért döntött úgy, hogy vad{szni fog?
 A var{zsló alaposan szemügyre vette a kavicsot.
Kétségkívül szokatlan volt a form{ja. Alakra valamiféle
tengeri élőlényt mint{zott, de egész bizonyosan kő.
Lehet, hogy jel, {m az ember és a toteme közti
p{rbeszédet csak ők ketten érthetik. Visszaadta a l{nynak
a kövületet.
– Creb – könyörgött a l{ny –, én azt hittem, hogy a
totemem prób{ra tesz. Úgy gondoltam, Broud a
próbatételem. Ha megtanulom elfogadni, ahogy b{nik
velem, a védőszellemem megengedi, hogy vad{sszak. –
A többiek kív{ncsi pillant{sokat vetettek a fiatal
vad{szra. L{tni akart{k a reag{l{s{t. A l{ny valóban azt
hiszi, hogy Broud volt a próbatétele? A fiatal vad{sz
kényelmetlenül fészkelődött.
– A hiúz t{mad{s{t is ilyen próbatételnek gondoltam.
Ezut{n majdnem abbahagytam a vad{szatot. Nagyon
féltem. Később eszembe jutott, mi lenne, ha két kővel
prób{lkoznék. Szerintem a totemem sugallta ezt az
ötletet.
– Értem – bólintott végül a szent ember. Azt{n Brun felé
fordult: – Gondolkoznom kell a hallottakon.
– Azt hiszem, valamennyiünknek {t kell gondolnia a
dolgot – jelentette ki a vezér. – Holnap újra tal{lkozunk.
Ayla, te a barlangban maradsz.
– Mi tépelődnivaló van ezen? – mordult fel Broud. –
Mindannyian tudjuk, milyen büntetést érdemel!
– Ayla sorsa az egész törzsre kihathat – v{laszolta
megfontoltan Brun. – Biztosnak kell lennem benne, hogy
helyesen döntök, mikor ítéletet mondok felette. Holnap
újra tal{lkozunk.
Ayla a férfiak mögött kullogott vissza a barlangba.
Egyenesen Creb tűzhelyéhez ment, leült az alvóbőrére, és
mereven b{mult maga elé. Iza megkísérelte r{venni,
hogy egyen valamit, de ő csak a fejét r{zta. Uba nem
tudta, mi folyik, azt azonban megérezte, hogy valami
b{ntja bar{tnőjét. Ayl{hoz ment, és az ölébe kuporodott.
Ayla {tölelte a gyereket, és csöndesen ringatta. Uba l{tta,
hogy a t{rsas{ga megnyugtatja, úgyhogy nem mozdult:
hagyta, hogy ringass{k. Végül elaludt. Iza elvette Ayl{tól
a gyereket, lefektette, majd ő is lefeküdt, {m nem jött
{lom a szemére. Szíve eltelt szomorús{ggal fogadott
l{nya miatt, aki szótlanul b{multa a kihunyó parazsat.
Tiszta, hideg hajnal köszöntött r{juk. A patak széle
befagyott, és vékony jégréteg borította a barlang melletti
apró tavacsk{t. Noha a nap heve dél felé elolvasztotta a
jeget, mindez jelezte, hogy nemsok{ra be{ll a tél.
Iza nem tudta, aludt-e Ayla valamit ezen az éjszak{n.
Amikor a javasasszony felébredt, ugyanúgy ült a tűzbe
meredve; gondolataiba merülten v{rakozott. Creb m{r
m{sodik éjszaka nem aludt velük. Iza l{tta az {rnyék{t,
amint föl-le j{rk{lt a belső szentélyben. Csak
napfelkeltekor jött elő. Miut{n a férfiak elmentek, Iza
főzött egy kis te{t a l{nynak, aki tov{bbra is néma
maradt, és a javasasszony gyöngéd kérdéseire sem
v{laszolt. Iza később érintetlenül tal{lta a l{ny mellett a
te{t. „Mintha m{r halott lenne" – gondolta elszoruló
szívvel a javasasszony. Alig tudta elviselni a gondolatot.
 Brun szél{rnyékos helyre vezette a többieket. A
tan{cskoz{s kezdete előtt nagy tüzet raktak. Remélte,
hogy a metsző szél és a hideg sietteti őket. Nem
kerülgetik annyit a forró k{s{t, hanem gyorsan
kimondj{k, ami a szívükön fekszik. Brun kív{ncsi volt,
hogyan vélekednek erről az esetről. Az elején hang
nélkül szólt a szellemekhez. Ezzel tudatta az:
emberekkel, hogy nem közönséges megbeszélésen
vesznek részt, hanem a törzs sors{t érintő tan{cskoz{son.
– Ayla, törzsünk tagja, paritty{t haszn{lt, amikor
megölte a Bracot elragadó hién{t. Harmadik éve hordja
mag{val a fegyvert. Ayla nő. A hagyom{ny úgy
rendelkezik, hogy az az asszony, aki fegyvert fog, haljon
meg. Akar közületek szólni valaki?
Droog feltette kezét:
– Én.
– Beszélj – bólintott Brun.
– Amikor a javasasszony megtal{lta a l{nyt, mi éppen
új barlangot kerestünk. A szellemek megharagudtak
r{nk, és romba döntötték a régi barlangot. Az is lehet,
hogy nem haragudtak annyira. Tal{n csak azt akart{k,
hogy jobb helyet tal{ljunk. Tal{n azt, hogy r{leljünk a
l{nyra. Ugyanolyan különös mindez, mint a
védőszellemektől kapott jelek. Mióta megtal{ltuk,
szerencsések vagyunk. Azt hiszem, ez a szerencse a l{ny
toteméből fakad. M{r az is szokatlan, hogy épp a
barlangi oroszl{n kiv{lasztottja. Furcs{nak tal{ltuk, hogy
szívesen úszk{l a tengerben, de ha nem tett volna így,
Ona most m{r a szellemvil{gban sét{lgatna. Ona csak
l{ny, és nem az én tűzhelyem mellett született, ennek
ellenére nagyon megszerettem. Hi{nyozna nekem.
Örülök, hogy Ayla megmentette az életét.
Ayl{t mindannyian furcs{nak tartjuk, de az az igazs{g,
hogy nagyon keveset tudunk az idegenekről. Most ugyan
törzsbeli, eredetileg azonban nem annak született. Nem
tudom, miért akart vad{szni. Az ő asszonyaik tal{n
vad{sznak. Persze attól még a mi törvényeink tiltj{k,
hogy nők fegyvert forgassanak, {m ha nem tanult volna
meg a paritty{val b{nni, Brac halott lenne. Nem szeretek
erre gondolni. Ha egy felnőtt férfival végez valami
ragadozó, az a vad{szattal j{ró kock{zat része, Brac még
csak csecsemő. Az ő hal{la az egész törzs vesztesége
lenne, és nemcsak a tiéd vagy Broudé. Ha meghalt volna,
most nem ülnénk itt, azt latolgatva, mit tegyünk a
megmentőjével. Gy{szoln{nk a fiút, aki viszont így egy
napon a törzs vezére lehet. Szerintem a l{nyt meg kell
büntetni, de nem ítélhetjük hal{lra. Befejeztem.
Zoug tartotta fel a kezét.
– Tied a szó – intett felé szertart{sosan Brun.
– Droognak igaza van. Hogyan ítélhetnénk el a l{nyt,
amikor neki köszönhetjük Brac életét? M{smilyen, mint
mi. Nem született törzsbeli. Tal{n nem mindenben
gondolkozik úgy, ahogyan egy asszonynak kéne, {m a
mostani esettől eltekintve nem lehet r{ panasz.
Engedelmes és tisztelettudó...
– Nem igaz! – szakította félbe Broud. – Nyakas és
tiszteletlen...
 – Most én beszélek! – emelte fel a hangj{t Zoug. Brun
helytelenítő pillant{st vetett a fi{ra, aki gyorsan
visszanyelte mondandój{t.
– Igaz – folytatta az öreg vad{sz Broudra nézve hogy
fiatalabb kor{ban nem adta meg neked a kellő tiszteletet.
Ezt azonban magadnak köszönheted. Ha úgy viselkedsz,
ak{r egy gyerek, ne csod{ld, ha a l{ny nem kezel
férfiként. Velem mindig nagyon tisztelettudóan
viselkedett. A többiekkel se pimaszkodott soha.
Broud öldöklő pillant{st vetett Zougra, de fékezte
dühét.
– Mindezeken túl pedig – mondta Zoug –, még senkit
se l{ttam, aki ilyen jól b{nt volna a paritty{val. Azt {llítja,
hogy tőlem tanult. Én nem tudtam róla, de nagyon
örülnék, ha köztetek ak{r csak egy ilyen szorgalmas
tanítv{nyom lenne. Be kell vallanom, most m{r ő
taníthatna engem. A törzs sz{m{ra akart vad{szni, és
amikor r{jött, hogy ez képtelenség, m{s módon akart
segíteni nekünk. Lehet, hogy idegennek született, a szíve
azonban közülünk való. Mindig a törzs érdekét tartotta
szem előtt. Nem gondolt a veszéllyel, amikor Ona ut{n
vetette mag{t. Ő is könnyen a tengerbe veszhetett volna.
Hi{ba uralja a vizet, l{ttam, mennyire kimerült, mikor
kimentette On{t. Tudta, hogy nem szabad v{ci asznia,
hiszen h{rom évig titkolta előlünk, mégse tétov{zott,
mikor Brac élete volt a tét.
Jól b{nik a fegyverrel. Sokkal jobban, mint b{rki, akit
életemben l{ttam. Szerintem k{r lenne veszni hagyni a
tud{s{t. Azt mondom, engedjük vad{szni, hogy haszn{ra
lehessen a törzsnek.
– Nem! – pattant fel a helyéről Broud. – Asszony, és az
asszonyok nem vad{szhatnak!
– Broud – szólt r{ az idősebb vad{sz –, még nem
végeztem. Majd beszélhetsz, ha befejeztem.
– Ülj vissza, Broud! – figyelmeztette a vezér. – Ha nem
tudod, hogy kell viselkedni a tan{cskoz{son, elmehetsz.
A fiatalember leült, és megprób{lt úrr{ lenni az
indulatain.
– A parittya nem tartozik a vad{sz elsődleges fegyverei
közé. Én is csak azut{n kezdtem gyakorolni vele, amikor
m{r túl öreg lettem ahhoz, hogy l{ndzs{val vad{sszak.
Az igazi férfiak m{s fegyvert forgatnak. Azt mondom,
engedjük meg, hogy paritty{val vad{sszon. Legyen ez az
öregek és az asszonyok fegyvere. Most végeztem.
– Te is tudod, Zoug, mennyivel nehezebb a
parittyaforgat{s, mint a l{ndzs{val való vad{szat.
Sokszor te l{tt{l el friss hússal, amikor nem sikerült a
vad{szat. A l{ny kedvéért nem kell lebecsülnöd magad.
A l{ndzs{hoz csup{n erős kar szükségeltetik – mondta
Brun.
– Meg erős l{b, szív, jó tüdő és jókora adag b{tors{g –
felelte Zoug.
– Kív{ncsi vagyok, vajon h{nyan mernének
megt{madni paritty{val egy újabb hiúzt, miut{n az első
prób{lkoz{suk m{r kudarcot vallott – tette hozz{ Droog.
– Én elfogadom Zoug javaslat{t, ha kikötjük, hogy a l{ny
kiz{rólag paritty{val vad{szhat. Úgy l{tszik, a szellemek
sem ellenzik. A l{ny még mindig szerencsét hoz nekünk.
Gondoljatok csak a mamutvad{szatra.
– Nem hiszem, hogy most ebben a kérdésben kellene
döntenünk – mondta Brun. – Még azt se tudom, életben
hagyjuk-e egy{ltal{n. Sose történt ilyesmi azelőtt. Vajon
tényleg nem haragszanak érte a szellemek? Egy{ltal{n,
hogy jutott eszébe, hogy vad{sszon? A törzs asszonyai
sohase vad{sznak.
– A törzs asszonyai tényleg nem vad{sznak, ő viszont
igen. Tal{n sose jutna eszembe, hogy képes r{, ha nem a
két szememmel l{tom. Szerintem hagyjuk, hadd csin{lja.
– Te mit mondasz? – fordult Brun a mogur felé.
– Mit v{rsz tőle? – fakadt ki keserűen Broud. – Hiszen
egy tűzhelynél él vele!
– Broud! – mennydörögte Brun. – Azzal v{dolod a
mogurt, hogy az érzéseit a törzs érdeke elé helyezi? H{t
nem ő a mogur? Azt hiszed, m{st mond, mint amit
mondania kell?
– Hagyd, Brun – legyintett a var{zsló. – Broudnak
részben igaza van. Mindenki tudja, hogy mennyire
szeretem a l{nyt. Ettől nagyon nehéz eltekinteni.
Mindenesetre megkíséreltem félretenni az érzéseimet.
Egyfolyt{ban böjtölök, mióta visszajöttetek. A múlt éjjel
olyan emlékek t{madtak fel bennem, amelyekről
mindeddig sejtelmem sem volt.
Régen, jóval azelőtt, hogy törzzsé lettünk volna, az
asszonyok is segítettek a vad{szatban a férfiaknak. – A
többieken végigsöpört a hitetlenség moraja. – Így igaz –
erősítette meg Creb. – Az egyik ünnepélyen majd
elviszlek oda titeket. Az ősidőkben, amikor először
tanultunk eszközöket form{lni, a férfiak és az asszonyok
még együtt vad{sztak. A férfiak ekkor még nem
gondoskodtak az asszonyokról. A nők, ak{r az
anyamedve, maguk ejtettek zs{km{nyt maguknak és a
kicsinyeiknek.
Csak jóval később kezdtek a férfiak az asszonyok
sz{m{ra is vad{szni. A nők és gyerekek így otthon
maradhattak. Ekkor kezdett megszületni a törzs. Addig,
ha egy kisgyerek anyja meghalt a vad{szat sor{n, a
gyerek is elpusztult. De azt{n az emberek megtanultak
együtt dolgozni. Törzzsé kov{csolódtak. [m azokban az
időkben, amikor még az asszonyok őrizték a szellemvil{g
kapuj{t, igenis akadtak vad{szó asszonyok.
Brun azt mondta az előbb, hogy a nők sose vad{sztak.
Tévedett. Az ősi szellemek segítették őket. Ezek azonban
nem a mai totemek szellemei voltak. Nem tudom, törzsi
szellemek voltak-e. Az ősök mindenesetre tisztelték őket,
{m mostanra nyugovóra tértek.
A többiek döbbenten hallgatt{k. Creb olyan időkről
beszélt, amelyek m{r teljesen elmosódottan éltek
emlékezetük peremén. Mégis, miközben beszélt,
többekben felt{madt a hajdani félelem emléke.
– Kétlem, hogy a törzs asszonyai vad{szni akarn{nak –
folytatta a mogur. – Nem lennének képesek r{. De Ayla
nem közülünk való. Az idegenek sokkal több dologban
különböznek tőlünk, mint ahogy elsőre gondoln{nk.
Nem hiszem, hogy a többi asszony vad{szni kezdene, ha
kivételt tennénk a l{nnyal. Őket ugyanúgy meglepte az
hír, mint minket. Nincs több mondanivalóm.
– Akar még valaki hozz{szólni? – kérdezte Brun. A
törzs tagjai nemigen szoktak hozz{, hogy ennyi érvet
kelljen mérlegre tenniük. Azt volt az érzése, hogy az agya
úgyis képtelen újabbat befogadni.
– Igen – jelentkezett szól{sra Goov.
– Beszélj – sóhajtotta megadóan a főnök.
– Én csup{n tanítv{ny vagyok. Még közel se tudok
annyit, mint a mogur – kezdte a beszédet Goov. – Ennek
ellenére azt hiszem, hogy valami elkerülte a figyelmét.
Tal{n épp azért, mert annyira ügyelt r{, hogy félretegye
az Ayl{val kapcsolatos érzéseit. Csup{n az emlékezésre
összpontosított, és nem a l{nyra, mert attól félt, hogy
akkor az ir{nta érzett szeretet szólal meg belőle. Ezért
azt{n nem jutott eszébe a l{ny toteme.
Elgondolkozott-e m{r b{rki azon, hogy miért v{lasztott
egy ilyen erős, férfias védőszellem éppen egy l{nyt?
Hiszen Ursust kivéve a barlangi oroszl{n a
leghatalmasabb totem! A barlangi oroszl{n még a
mamutot is képes elejteni: igaz, csak a fiatalokra és
öregekre vad{szik. A barlangi oroszl{n nem vad{szik
mamutra.
– Ennek semmi értelme, Goov – szólt közbe Brun. –
Egyszer azt mondod, hogy a barlangi oroszl{n mamutra
vad{szik, azt{n meg az ellenkezőjét {llítod.
 – A hím nem vad{szik, a nőstény azonban igen! Ezt
nem vettük figyelembe, mikor a toteméről beszéltünk. A
hím oroszl{n védi a területet, és a nőstény vad{szik. Ki a
legnagyobb, a legfélelmetesebb ragadozó? A nőstény
oroszl{n! Nem ő viszi haza a hímnek a zs{km{nyt?
Persze a hím is tud vad{szni, többnyire azonban a
nőstény l{tja el élelemmel. Ayl{t a barlangi oroszl{n
szelleme szemelte ki mag{nak. De megfordult-e b{rki
fejében, hogy ez az oroszl{n nem hím, hanem nőstény? A
vad{sz! Ez megmagyar{zza, miért akart a l{ny
minden{ron vad{szni. Egy{ltal{n, miért kapott jelet?
Tal{n a nőstény oroszl{n szelleme vezette. Lehet, hogy ő
jelölte meg a combj{t is. Nem tudom, így van-e, {m ha
belegondoltok, be kell vallanotok, hogy van benne
valami. Arra sz{nt{k, hogy vad{sszon – ak{r hím, ak{r
nőstény oroszl{n a védőszelleme. Ez tagadhatatlan.
Valamennyien tudjuk, milyen erős a toteme. Azért
akarjuk elítélni, mert teljesítette védőszelleme akarat{t?
Befejeztem – z{rta le beszédét Goov.
Brun feje kóv{lygott. Tomp{n kavarogtak benne a
felszólalók szavai. Időre lesz szüksége, hogy {tgondolja a
hallottakat. Igaz, hogy a nőstény oroszl{n vad{szik a hím
helyett, de ki hallott m{r női védőszellemről? A
szellemek egytől egyig férfiak. Vagy legal{bbis eddig a
pillanatig természetesnek vette, hogy így van. Csak olyan
ember juthat arra a következtetésre, hogy a nőket női
védőszellemek óvj{k útjukon, aki egész életét a szellemek
tanulm{nyoz{s{val tölti. Brun jobb szerette volna, ha
Goov nem hozakodik elő ezzel az elképzeléssel. Nem
akart szembesz{llni egy ilyen erős totemmel.
Az a tény, hogy egy asszony vad{szik, mindenkiben új
gondolatokat ébresztett. Valamennyien a saj{t
szemszögükből nézték az esetet. Csakhogy Brunnak
össze kellett fognia mindannyiuk szavait, hogy tiszt{n
l{sson, mielőtt a l{ny sors{ról döntene. Az ítéletet m{r
nem lehetett sok{ halogatni.
– Van még valaki, aki szólni kív{n?
– Igen – jelezte Broud.
– Hallgatlak.
– Mindaz, amit hallottunk, nagyon érdekes. A hosszú
téli napokon biztosan sokat töprengünk majd rajta. A
törzs hagyom{nyai azonban vil{gosan rendelkeznek.
Idegennek született vagy sem, a l{ny a törzshöz tartozik.
A törzs asszonyai pedig nem vad{szhatnak, nem
lóghatnak fegyvert, sőt még olyan eszközt sem
érinthetnek, amivel fegyvert lehet csin{lni. Mindannyian
tudjuk, mi j{r azért, ha egy asszonyt ilyesmin kapnak. A
l{nynak meg kell halnia. Nem sz{mít, hogy régen a nők a
férfiakkal együtt vad{sztak. Nem érdekes, hogy a
nőstény oroszl{n vagy a nőstény medve vad{szik-e vagy
sem. Nem vagyunk sem medvék, sem oroszl{nok. Azt
sem mérlegelhetjük, hogy milyen erős a toteme, vagy
szerencsét hoz-e a törzsnek. Ugyanígy k{r azon
töprengni, hogy milyen jól b{nik a paritty{val, vagy hogy
megmentette a fiam életét. Természetesen nagyon h{l{s
vagyok neki – ezt mindenki észrevehette a hazafelé
vezető úton de akkor se sz{mít. A törzs hagyom{nyai
senkivel sem tesznek kivételt. Az az asszony, aki fegyvert
haszn{l, meghal. Ez a törvény, és ezen mi sem
v{ltoztathatunk. Éppen ezért merő időpocsékol{s a
mostani tan{cskoz{s. Nem is hozhatsz m{s ítéletet.
Befejeztem.
– Broudnak igaza van – helyeselt Dorv. – Nem az a
dolgunk, hogy megv{ltoztassuk a törzs hagyom{nyait.
Ha most kivételt teszünk, m{skor is előfordulhat, és
akkor csakhamar semmink se lesz, amire
t{maszkodhatunk. A l{nynak meg kell halnia.
P{ran egyetértően bólogattak. Brun nem felelt azonnal.
„Broud helyesen szólt – gondolta. – Nem hozhatok m{s
döntést. Fegyvert haszn{lt, amikor megmentette Brac
életét." Brun egy tapodtat se jutott közelebb a
megold{shoz. Ugyanott tartott, mint mikor Ayla
paritty{t r{ntott és megölte a ragadozót.
– Valamennyiőtök gondolatait mérlegre teszem, mielőtt
döntést hozok – ígérte. – De előtte hat{rozott és
egyértelmű v{laszt kérek tőletek.
Az emberek a tűz körül guggoltak. Ökölbe szorított
kezüket a mellkasuk előtt tartott{k. A fel-le ir{nyuló
mozdulat igent jelentett. A vízszintes a nemet.
– Grod – kérdezte Brun a vezérhelyettest –, szerinted
ítéljük hal{lra a l{nyt?
Grod tétov{zott. Megértette, hogy a főnök milyen nehéz
döntés előtt {ll. Sok éve volt m{r Brun helyettese. Szinte
olvasott a gondolataiban. Ir{nta érzett tisztelete most
még ink{bb megerősödött. De nem l{tott m{s kiutat:
felemelte karj{t, azt{n leengedte.
 – Mi m{st mondhatnék? – tette hozz{ magyar{zatképp.
– Grod igent mondott. Droog? – nézett Brun a
szersz{mkészítőre.
Droog nem tétov{zott. Öklét a melléhez érintette.
– Droog nemmel szavazott. És te, Crug?
Crug Brunra nézett, azt{n a mogurra, végül Broudra.
Fölemelte a kezét.
– Crug igent mond – erősítette meg Brun. – Broud?
A fiatal vad{sz m{r azelőtt magasba emelte öklét,
mielőtt r{került volna a sor. Brun ugyanilyen gyorsan
lépett tov{bb.
– Igen. Zoug?
Az öreg paritty{s kihúzta mag{t, és öklét a melléhez
emelte.
– Zoug azt mondja, maradjon életben a l{ny. Te mit
szólsz ehhez, Dorv?
A m{sik öregember keze fölemelkedett. Most minden
szem a mogurra szegeződött.
– Dorv igennel szavazott. És te, mogur? – Brun sejtette,
hogyan szavaznak majd a többiek, {m a var{zsló ítéletére
maga is kív{ncsi volt.
Creb komolyan szenvedett. Ő ismerte legjobban a törzs
hagyom{nyait. Ayla bűnéért önmag{t okolta. Úgy vélte,
túl sok szabads{got adott neki. Félt, hogy a l{ny ir{nt
érzett szeretete megzavarja tiszt{nl{t{s{t, ezért úgy
döntött, Ayl{nak meg kell halnia. [m még mielőtt
felemelte volna a kezét, az ökle oldalra lendült, mintha
l{thatatlan erő taszította volna meg. Nem tudta elítélni a
l{nyt. Így egyedül Brunra maradt az ítélet.
– Egyform{n megoszlanak a vélemények – jelentette ki
a vezér. – A döntés mindig is az enyém volt. Csup{n
tudni akartam, hogyan éreztek. Időre van szükségem. [t
akarom gondolni mindazt, amit az előbb mondtatok. A
mogur azt mondta, ma este új szertart{st végez. Ez jó.
Szükségem lesz a szellemek segítségére. Reggel majd
közlöm veletek, miként hat{roztam. A l{ny is akkor tudja
meg az ítéletet. Most menjetek, és készüljetek fel az esti
szertart{sra.
A vad{szok felszedelőzködtek. Brun egyedül maradt a
tűz mellett. Az égen sötét felhők v{gtattak. Űzte, hajtotta
őket a szél. Időnként jeges cseppek szit{ltak, a főnök
azonban nem érezte a h{t{n doboló esőt. Gondosan
eltaposta a parazsat. Lassan visszament a barlangba.
Ayla most is ugyanott ült. „A legrosszabbra sz{mít –
gondolta Brun. – Mi m{st remélhetne?"

__16.__

A törzs m{snap kor{n kicsődült a barlang elé. Metsző

szél fújt. A nap épp akkor kelt fel a hegygerinc mögül.
Nem fecserésztek, mint szoktak. Kerülték egym{s
tekintetét. Csöndben v{rt{k, hogy megtudj{k, mi lesz az
idegen l{ny sorsa – aki m{r nem volt sz{mukra idegen.
Uba érezte, hogy az anyja reszket. Annyira szorította a
kezét, hogy m{r f{jt. A gyerek tudta, hogy Iza nem a szél
miatt reszket ennyire. Creb a barlang bej{rat{n{l {llt.
Arca mint a gr{nit, szeme ak{r a jég. Brun jelére
visszabicegett a barlangba. Lassan s{ntik{lt, mint aki
súlyos terhet cipel. A tűzhelyhez lépett, és meg{llt a l{ny
előtt.
– Ayla, Ayla – szólítgatta gyengéden A l{ny fölnézett. –
Itt az idő – mondta szomorúan a mogur. – Jönnöd kell.
A l{ny kifejezéstelen tekintettel meredt r{.
– Gyere – ismételte a var{zsló. – Brun m{r v{r. Ayla
bólintott. Összeszedte mag{t. A l{ba elzsibbadt a hosszú
ücsörgéstől, {m alig vett róla tudom{st. Lehajtott fejjel
követte az öregembert. Amikor megpillantotta Brunt,
térdre rogyott előtte, és szemét előír{sosan a földre
szegezte. A főnök megérintette a v{ll{t. Ayla lassan
fölemelte a fejét, és az előtte {lló férfira nézett.
A l{ny töviről hegyire ismerte Brun arc{nak minden
részletét. Ismerős volt az alacsony, h{tranyúló homlok, a
sűrű szemöldök, a nagy, horgas orr, a bozontos szak{ll –
de hi{ba kereste a vezér büszke, kemény pillant{s{t. A
férfi őszinte együttérzéssel és f{jdalommal pillantott le r{.
– Ayla – mondta hangosan, azut{n a szellemek
nyelvének ünnepélyes taglejtéseire v{ltott. – A törzs
le{nya vagy. Időtlen időkre nyúlnak vissza a
hagyom{nyaink. Csaknem azóta követjük őket, hogy a
törzs létezik. Noha nem ide születtél, közülünk való
vagy. R{d ugyanúgy vonatkoznak a törvényeink. Egyik
törvényünk, hogy a törzs asszonyai nem foghatnak
fegyvert. Ennek büntetése is a hagyom{ny része: ezt nem
lehet megv{ltoztatni. – Brun előrehajolt, és a l{ny ijedt,
kék szemébe nézett.
– Tudom, hogy miért haszn{ltad a paritty{t, noha nem
értem, miért vetted egy{ltal{n kézbe. Brac azonban m{r
nem élne, ha te nem lennél velünk. – Kiegyenesedett,
hogy mindenki l{ssa, és a legünnepélyesebb kézjelekkel
folytatta: – Én, a törzs vezére, h{l{s vagyok neked, amiért
megmentetted az unok{m életét.
A többiek összenéztek. Ritka alkalom volt, hogy egy
férfi – főleg, ha az a törzs vezére – kinyilv{nítsa egy
l{nnyal szembeni h{l{j{t.
– De a hagyom{ny nem ismer kivételt – folytatta Brun.
Intett Crebnek, aki bement a barlangba. – Nincs m{s
v{laszt{som, Ayla. A mogur most veti ki a csontokat, és
közben kimondja mindazok nevét, akiket nem szabad
néven nevezni, és akiknek kilétét csak a mogurok
ismerik. Ha végzett, te meghalsz. Ayla, te a törzs le{nya
vagy, és ezért hal{lra ítéllek.
A l{ny arc{ból kifutott a vér. Iza nyüszíteni kezdett.
Siratta elveszett gyermekét. [m hirtelen abbahagyta,
mert Brun a magasba emelte kezét:
– Még nem fejeztem be – mondta.
A törzs tagjai kív{ncsian pislogtak egym{sra. Vajon mit
akarhat még?
– A hagyom{nyok egyértelműen szólnak. Nekem, mint
a törzs vezérének követnem kell a szok{sokat. Azt az
asszonyt, aki fegyvert fogott, hal{llal kell sújtani, azt
azonban nem mondja ki a hagyom{ny, mennyi ideig tart
ez az ítélet. Ayla hal{la egy teljes holdfordulón {t tart. Ha
ezut{n a szellemek kegyelméből vissza tud térni közénk,
újból velünk élhet.
A csoport izgatottan fészkelődött. Ez újdons{gnak
sz{mított.
– Igaz – helyeselt Zoug. – Senki sem {llította, hogy az
ítélet örök időkre szól.
– De mi a különbség? – kérdezte Droog. – Ilyen hosszú
idő ut{n hogy jöhet vissza valaki a hal{lból? P{r nap ut{n
tal{n, de egy hónapot követően?
– Ha az ítélet csak p{r napra szólna, tal{n nem is lenne
büntetés – magyar{zta Goov. – Néh{ny mogur úgy tartja,
hogy a lélek {t se megy a m{svil{gra, ha az ítélet rövid
ideig tart. Itt köröz köröttünk, és v{rja az időt, hogy
visszatérhessen. Ha a lélek köröttünk van, akkor az {rtó
szellemek is megjelennek vele. Brun ítélete, noha csak
időleges, elég hosszú ahhoz, hogy {llandó lehessen, így
megfelel a hagyom{nyoknak.
– Akkor miért nem ítélte el egyszerűen? – mordult fel
dühösen Broud. – A hagyom{ny sehol sem említi, hogy
időlegesen ítéltek hal{lra valakit. A hal{los ítéletnek
egyben a l{ny végét kell jelentenie!
– És szerinted nem így lesz, Broud? Te tényleg azt
hiszed, hogy visszajöhet? – kérdezte Goov.
– Nem mondtam ilyesmit. Csak azt szeretném tudni,
hogy Brun miért nem ítélte el az ősi törvény szerint.
Miért nem lehet egyértelmű döntést hozni?
 Broud szavai felkavart{k a kedélyeket. A fiatal vad{sz
kimondta, ami mindenkinek megfordult a fejében. Miért
döntött úgy Brun, hogy csup{n időlegesen ítéli hal{lra a
l{nyt, ha nem bízik benne, hogy visszatér?
Brun egész éjjel ezen tépelődött. Ayla megmentette Brac
életét. Nem helyes, hogy emiatt haljon meg. A főnök
őszintén szerette a gyereket, és h{l{s volt a l{nynak,
amiért megmentette, de személyes érzésein túl m{s okok
is közrej{tszottak abban, hogy végül így hat{rozott. A
törzs hagyom{nyai megkövetelték a l{ny hal{l{t, {m
voltak m{s szok{sok, köztük a kötelezettség, ami
kimondja: életet életért. A l{ny lelkében hordozta Brac
lelkének egy szil{nkj{t. Megérdemelte, hogy Brun
ugyanilyen értéket aj{nljon fel neki, és a főnök pontosan
ezt tette.
Csak a hajnal első fényénél tal{lta meg a megold{st.
Tudta, hogy voltak, akik hasonló esetben visszatértek a
hal{lból. Nem volt sok esélye, de Brun legal{bb megadta
neki ezt a lehetőséget. Ak{rmilyen kevés, mégiscsak több
a semminél.
Egyszerre csönd t{madt. A mogur megjelent a barlang
sz{j{n{l. Semmit se kellett mondania. Mindenki tudta, mi
történt. Bevégeztetett. A mogur megtette kötelességét.
Ayla mostantól halottnak sz{mított.
Iza felzokogott. Oga és Ebra csatlakozott hozz{.
Kisv{rtatva valamennyi asszony együtt jajongott velük.
Amikor Ayla l{tta, hogy fogadott anyja milyen
vigasztalhatatlanul sír, odafutott hozz{. De ahogy {t
akarta ölelni, Iza odébb lépett, mintha nem is l{tta volna.
A l{ny zavarba jött. Ebr{ra pillantott, {m az
keresztülnézett rajta. Ag{hoz, azt{n Ovr{hoz ment.
Egyikük se vett tudom{st róla. Amikor feléjük
közeledett, elfordultak és odébb mentek. Hat{rozottan
kerülték. Ayla Og{hoz szaladt: – Én vagyok, Ayla –
mondta. – Itt {llok. Nem l{tsz? Oga kifejezéstelenül
b{mult maga elé. Ayla Crebre pillantott. Az öreg
var{zsló még mindig a barlang sz{j{n{l {llt. A l{ny
odarohant:
– Creb – hadarta izgatottan. – Ayla vagyok. Itt {llok
előtted.
Az öreg var{zsló arrébb ment. Épp csak annyira
húzódott félre, hogy ne ütközzön a l{nynak, aki
lekuporodott elé, mintha csak egy kődarab lenne.
– Creb! – nyüszítette. – Miért nem l{tsz? Felpattant, és
Iz{hoz szaladt:
– Anya! – lihegte a sír{stól elcsukló hangon: – Anyaaa!
Nézz r{m!
Iza ismét felzokogott. Öklével verte a mellét:
– Gyermekem! Ayl{m! A l{nyom halott. Itt hagyott
bennünket. Szegény, szegény Ayla!
Ayla pillant{sa Ub{ra esett, aki az anyja l{b{n{l
guggolt, és zavartan figyelte a jelenetet. Letérdelt a
kisl{ny elé:
– Te ugye l{tsz engem, Uba – suttogta. – Itt vagyok. A
kisgyerek szeme felcsillant. [m mielőtt b{rmit
mondhatott volna, Ebra lehajolt és elvitte.
 – Ayl{hoz akarok menni – nyafogta Uba, és igyekezett
kiszabadulni Ebra karjaiból.
– Ayla meghalt, Uba. Ez nem ő, hanem a szelleme. Most
keresi az utat a m{svil{gra. Ha szóba {llsz vele,
megprób{l mag{val ragadni. Ne néz^ r{:
szerencsétlenséget hoz, ha l{tod. Ugye nem akarod, hogy
b{rmi bajod essen?
Ayla a földre rogyott. Mindeddig nem tudta, mit jelent
az, ha valakit hal{lra ítél a törzs. Mindenféle borzalmat
képzelt, a valós{g azonban sokkal rettenetesebbnek
bizonyult. Egész egyszerűen megszűnt létezni a többiek
sz{m{ra. Szellemnek tekintették. A hal{l a törzsbeliek
sz{m{ra csup{n egy m{sik létform{t jelentett. Ha valaki
meghalt, azt tartott{k, hogy mindaz, ami a mozg{st, a
légzést, az életet okozta, {tköltözött a szellemvil{gba.
Úgy gondolt{k, hogy a mogur var{zslat{t követően Ayla
lelke m{r elt{vozott. Teljesen lényegtelen volt sz{mukra,
hogy az itt maradt porhüvely mutatja-e az élet jeleit
avagy sem.
Biztosra vették, hogy nemsok{ra elhagyja az életereje. A
teste még nem tud róla, de nemsok{ra meg fog történni.
Senki se hitte igaz{n, hogy még visszatér. Maga Brun
sem bízott benne. A test csup{n üres kagylóhéj. Nem
valószínű, hogy egy teljes holdfordulón {t életképes
marad. Úgy tartott{k, az élő szellem nélkül a test nem
tud enni, inni, és hamarosan elpusztul.
Amíg a lélek a test körül bolyong, az {rtó szellemek is
itt ól{lkodnak. Ezek mindig megprób{lhatnak magukkal
ragadni valakit. Nem volt szokatlan, hogy a halott t{rsa
vagy közeli rokona is jobblétre szenderült. A törzs nem
foglalkozott azzal, hogy mit tesz a testtel a lélek: mag{val
viszi-e, vagy itt hagyja a mozdulatlan kagylóhéjat.
Csup{n azt akart{k, hogy maga a szellem t{vozzon
mielőbb.
Ayla elnézte az ismerős arcokat. Mindenki úgy végezte
munk{j{t, mintha ő itt se lenne. De valamennyien
l{thatóan feszültek voltak. Creb és Iza visszament a
barlangba. Ayla föl{llt, és követte őket. Senki se
akad{lyozta meg benne. Csup{n Ub{t tartott{k t{vol tőle.
A gyerekeket különös gonddal óvt{k a halottaktól, senki
se akart azonban túlz{sba esni. Iza összeszedte Ayla
valamennyi holmij{t, és kivitte őket a barlangból. Creb
felkapott egy égő gallyat a tűzből, és a javasasszony ut{n
sietett. Iza egy előre elkészített farak{shoz vitte a l{ny
holmij{t, és a földre rakta őket. Creb meggyújtotta a
m{gly{t, és szertart{sos mozdulatokat tett az éledő tűz
fölött.
Ayla egyre növekvő döbbenettel figyelte, hogy Creb
egyenként a tűzbe dob{lja minden vagyon{t. Nem
tartottak halotti szertart{st: ez is az ítélet része volt.
Ennek ellenére a halott összes nyom{t el kellett tüntetni a
barlangból. Semmi se maradhatott, ami visszatarthatta
volna. A l{ny szótlanul figyelte, ahogy {sóbotj{t,
gyűjtőkosar{t, derékalj{t, ruh{j{t elnyelik a l{ngok.
Amikor Creb az alvóbőrért nyúlt, Ayla észrevette, hogy a
var{zsló keze megremeg. A mogur egy pillanatra a
melléhez szorította a szőrmét, de azut{n erőt vett mag{n,
és azt is a tűzbe hajította. Ayla szeme könnybe l{badt.
 – Szeretlek, Creb – mondta.
A var{zsló úgy tett, mint aki semmit se hallott. Fogta a
l{ny orvoss{gos t{sk{j{t, amit még a balvégzetű
mamutvad{szat előtt kapott Iz{tól, és a l{ngok közé
hajította.
– Creb, legal{bb az orvoss{gos t{sk{mat ne! –
könyörgött Ayla, {m m{r túl késő volt. A vidrabőr
isz{kba belekapott a tűz. A l{ny nem bírta tov{bb. Vakon
rohant a f{k közé. Zokogott. Nem nézte, hov{ megy.
Nem érdekelte, mi lesz vele. Addig rohant, míg
összerogyott a f{radts{gtól. Meg akart halni. Semmije se
maradt, a miért élni érdemes: se csal{dja, se törzse.
Közel {llt hozz{, hogy beteljesedjen rajta az ítélet. Két
napja nem evett, nem ivott. Nem volt meleg ruh{ja,
tagjait {tj{rta a hideg. Gyönge volt. Szinte teljesen
kisz{radt. Kevés v{lasztotta el attól, hogy megfagyjon.
[m az életösztön, ami a földrengés ut{n se hagyta, hogy
feladja, ismét diadalmaskodott.
Lassan kipihente mag{t. Felült. Reszketett a hidegtől.
Szomjas volt. Nem emlékezett r{, érzett-e életében ilyen
szomjús{got. Vízcsobog{st hallott a közelben. Nagy
nehezen talpra {llt. Elv{nszorgott a patakig, nagyot ivott,
és tov{bb v{ndorolt. A mozg{s némileg felmelegítette.
B{r nem törődött azzal, merre megy, l{ba önkéntelenül is
az ismerős útra vitte. Hamarosan a nyírf{kkal, tüzekkel
szegélyezett hegyi legelőn tal{lta mag{t.
Nagyon régen j{rt itt utolj{ra. Itt sose vad{szott, csup{n
a parittyavetést gyakorolta. Ayla félrehúzta a bokrok
{gait, és belépett a titkos barlangba.
 Még ann{l is kisebb volt, mint ahogy emlékezett.
Megtal{lta régi alvóbőrét, amit annak idején cipelt fel.
Néh{ny földimókus ugyan belefészkelt, de ahogy
felemelte és kir{zta, l{tta, hogy nem tettek benne
különösebb k{rt. A sz{raz barlang épségben megőrizte a
szőrmét. Maga köré csavarta, és szemügyre vette a
barlang belsejét. Tal{lt egy régi ruh{t, amit azért hozott
ide, hogy derékaljat készítsen belőle. Vajon megvan a
kése is? A polc összedőlt, de azért valahol itt kell lennie.
Megvan! Fölvette a pengét a földről. Levette nedves
l{bbelijét, és sz{raz bőrdarabot tekert a l{b{ra.
„Tüzet kell raknom – gondolta. – A sz{raz fű éppen
megfelelő lesz. – Összegyűjtötte és a fal mellé kupacolta a
derékalj egykori tömőanyag{t. – A polc is itt van a
földön. Jó alap lesz a tűzgyújt{shoz. M{r csak egy bot
kéne, amit forgatni lehet benne. [, megvan a nyírfakéreg
poharam. Jó lesz vizet hozni. Ez a kos{r viszont rég
tönkrement – gondolta, {m ahogy belenézett, megakadt
valamin a tekintete: – Ez meg mi? Persze, a régi
paritty{m! Nem is emlékeztem r{, hogy itt hagytam. –
Felemelte a fegyvert. – Túl kicsi, és az egerek is
megr{gt{k – {llapította meg szomorúan. – Újat kell
csin{lnom."
Egy percig elgondolkozva forgatta kezében a v{sott
bőrdarabot.
„Emiatt ítéltek el – sóhajtotta mag{ban. – Halott
vagyok. Hogyan gondolhatnék a parittyavetésre?
Csakhogy egy{ltal{n nem érzem halottnak magamat.
Éhes vagyok és f{zom. Vajon f{zik a halott? Egy{ltal{n,
milyen érzés halottnak lenni? A lelkem m{r a m{sik
vil{gban van? Azt se tudom, mi a lelkem. Sose l{ttam.
Creb azt mondja, a szellemeket senki se l{tja. Engem se
l{ttak a többiek. Biztosan halott vagyok. Akkor meg
miért j{r az eszem folyton a tűzön meg a paritty{n? Mert
f{zom és éhes vagyok.
Haszn{ljam tal{n a paritty{t? Lőjek valami ennivalót?
Miért ne? M{r úgyis hal{lra ítéltek. Mi m{st tehetnek
még velem? Csak az a baj, hogy újat kellene készítenem.
De miből? A ruh{ból? Nem jó: túl régóta van itt. L{gy,
hajlékony bőrre van szükségem. – Ayla körülnézett a
barlangban. – Hol szerezhetnék ilyet?" Ismét elfogta a
kétségbeesés. Leült a földre.
Tehetetlenül b{mult maga elé. Azt{n hirtelen tudatosult
benne, min nyugtatja a kezét. „A takaróm! – villant {t az
agy{n. – Ez kellőképp l{gy és erős. R{ad{sul elég hosszú
ahhoz, hogy kiv{ghassam belőle a megfelelő méretű
darabot." Ismét körülnézett a barlangban. Sz{mba vette a
kincseit. Itt volt a régi {sóbot. Tal{lt néh{ny edényt. P{r
kagylót is felhozott ide a tengerpartról. „B{rcsak lenne
valami ennivaló is – suhant {t agy{n a gondolat. Hirtelen
felragyogott az arca. – Az idén nem szedtem mogyorót.
Biztosan lesz még a bokrok alatt!"
Noha még nem ébredt r{, de m{r nem tekintette
halottnak mag{t. Összegyűjtötte a bokrok alj{ra hullt
mogyorót, bevitte a barlangba, és teletömte mag{t.
Azut{n levette mag{ról a takarót, és kiv{gott belőle egy
szalagot. B{r nem volt meg rajta a köveket tartó
kiöblösödés, haszn{lható fegyvernek bizonyult.
 Eddig még sose vad{szott azért, hogy élelmet szerezzen
mag{nak. A nyúl ugyan nagyon gyorsan futott, {m így is
könnyedén elejtette. Eszébe jutott, hogy idefelé jövet
l{tott egy hódv{rat. Akkor kapta el az {llatot, amikor
kijött a vízből. A barlang felé haladt{ban egy szürke
követ tal{lt a patakban. Kova! Fölvette és mag{val vitte.
Azt{n kiment f{t gyűjteni, és keresett egy kalap{csnak
alkalmas kődarabot.
„Szükségem lenne egy botra is a tűzgyújt{shoz" – futott
{t az agy{n. Az erdőben tal{lt fa túl nedves hozz{.
Tekintete megakadt a régi {sóboton. „Ez jó lesz" –
gondolta. A tűzgyújt{s kicsit nehezebbnek bizonyult,
mint ahogy elsőre gondolta, mert hozz{szokott, hogy
valaki tartja a f{t, amíg ő a p{lc{t sodorja. Kitartó munka
ut{n azonban sikerült némi parazsat csiholnia. Óvatosan
fújta, sz{raz szalm{val t{pl{lta az éledező l{ngokat.
Később a régi polc darabjait is r{tette. Amikor m{r jól
égett, megrakta az erdőn gyűjtött gallyakkal. A vid{man
pattogó l{ngok gyorsan felmelegítették a barlangot.
„Kell egy főzőedény is – gondolta, miközben a
megnyúzott nyulat megtűzdelte a hódfarokkal, hogy
annak zsírtartalma feldúsítsa kissé a pecsenyét. – Azt{n
egy új {sóbot és gyűjtőkos{r. Creb elégette a
gyűjtőkosaramat. Mindent elégetett, még az orvoss{gos
t{sk{mat is. Hi{ba könyörögtem, hogy nézzen r{m, azt
felelte, halott vagyok." A l{ny kicsit sírdog{lt, azut{n
kiegyenesedett, és letörölte a könnyeit. „Ha új {sóbotot
akarok csin{lni, akkor előbb egy szakóc{t kell
készítenem" – mondta mag{ban.
 Míg a nyúl sült, a Droogtól ellesett módon pattintott
mag{nak egy marokkövet, azt{n kihegyezett vele egy
{gat. Majd kiment, és még több f{t szedett. Alig tudta
kiv{rni, hogy elkészüljön az étel. Még sose evett ilyen jót,
{llapította meg mag{ban, amikor lenyelte az első falatot.
Besötétedett, mire végzett. Megrakta a tüzet, nehogy
kialudjon, és elvackolt. Sok{ig nem jött {lom a szemére.
Csak hevert, és b{multa a tüzet, miközben újra {télte a
nap eseményeit. Nem vette észre, mikor kezdtek peregni
szeméből a könnyek. Félt, hab{r ink{bb mag{nyosnak
érezte mag{t. Nem töltötte egyedül az éjszak{t, mióta Iza
r{tal{lt. Végül elszenderedett, {m ekkor rém{lmok
gyötörték. Iz{t hívta, és egy m{sik asszonyt, népének rég
elfeledett nyelvén. De senki se jött, hogy megvigasztalja.
Ayla igyekezett minél nagyobb készleteket felhalmozni.
M{r nem volt tapasztalatlan ötéves gyerek. A törzsben
töltött évek kemény munk{val teltek, miközben
megtanult mindent, ami a túléléshez kell. Szoros
kosarakat szőtt, hogy legyen miben vizet hozni a
patakról. Új gyűjtőkosarat font mag{nak. Kikészítette az
elejtett {llatok bőrét. A nyúl szőrméjéből l{bsz{rvédőt és
l{bbelit készített. A hódprémből kesztyűt varrt mag{nak.
A kov{ból különféle eszközöket készített, és puha fűvel
bélelte fekhelyét.
A hegyi legelő élelemmel is ell{tta. Rengeteg mogyoró,
{fonya, medveszőlő nőtt. Kicsit odébb kemény kis
alm{kat tal{lt. A réten a krumplihoz hasonló, ehető
gumókat {sott. Tal{lt baktövist, és a gabonamagvakhoz
hozz{keverte a libatop apró sz{raz magvait, hogy ezzel is
dúsítsa a főtt k{s{t.
Miut{n berendezkedett, elhat{rozta, hogy új takarót
szerez mag{nak. A tél még nem mutatta ki foga fehérjét,
de m{r elég hideg volt, és a l{ny tudta, hogy nemsok{ra
leesik a hó. Először hiúzra gondolt. A hiúz bund{j{nak
különös jelentése volt sz{m{ra. [m a ragadozók húsa
nem ehető, és az élelem ugyanolyan fontos a túléléshez,
mint a meleg. Megfelelő mennyiségű tartalékot kellett
felhalmoznia, mielőtt lehull a hó.
Elborzadt a gondolatra, hogy azokra a kedves,
szégyenlős teremtményekre vad{sszon, melyekkel
megosztotta a legelőt, és nem is vette biztosra, hogy
paritty{val el lehet ejteni őket. [m az őzek még most is
itt legeltek, és nem hagyhatta ki a kín{lkozó lehetőséget.
Az elejtett őzsuta szőrméje melegnek és puh{nak
bizonyult. Az {llat m{r a téli bund{j{t viselte. A friss
vérszag odacsalt egy rozsom{kot is, de Ayla idejében
észrevette, és végzett vele. A bőréből csukly{t készített.
A sz{rít{sra kitett hús köré m{gly{kat rakott, hogy
t{vol tartsa a ragadozókat. A barlang h{tsó részében
sekély gödröt {sott, és a patakból szedett kövekkel bélelte
ki. Ide rakta a húst.
Új takarója kissé füstszagú lett, {m kényelmes volt és
meleget adott. Az őz gyomr{ból vizestömlőt csin{lt, a
beleiből pedig madzagot sodort. Amíg a húst füstölte,
mindennap aggodalmasan vizslatta az eget, és
reménykedett, hogy még nem esik le a hó. A barlang
előtt aludt, és egész éjjel t{pl{lta a tüzet. Csak akkor
nyugodott meg, amikor m{r biztons{gban tudhatta a
tartalékait.
Később, mikor a nehéz felhők eltakart{k a holdat, újabb
aggodalom sz{llta meg a szívét. Pontosan emlékezett,
hogy mit mondott Brun: „Ayla hal{la egy teljes
holdfordulón {t tart. Ha ezut{n a szellemek kegyelméből
visszatérhet közénk, újból velünk élhet." De honnan fogja
tudni, hogy eljött az idő, ha közben nem l{tja a holdat?
Nem tudta, hogy a m{svil{gon van-e vagy sem. Vissza
akart térni a törzshöz.
Eszébe jutott, hogyan magyar{zta el neki Creb a
sz{mokat. Gyanította, hogy a rov{sokkal ell{tott botot a
jelentős események közt eltelt idő sz{montart{s{ra
haszn{lja. Ayla egyszer elhat{rozta, hogy készít mag{nak
egy hasonló botot. A hold ismétlődő ciklus{t követte.
Kív{ncsi volt, vajon h{nyadik jelnél telik be ismét az esti
égitest. Amikor Creb r{jött, hogy mivel foglalatoskodik a
l{ny, komolyan megszidta. Ayla emlékezetében
megmaradt a dolog – Creb csak nagyon ritk{n
veszekedett vele. Egy egész napot r{gódott azon, honnan
fogja tudni, mikor térhet vissza a barlangba, azut{n úgy
döntött, hogy minden este húz egy vonalat. Noha
küzdött ellene, mindig kicsordultak a könnyei, amikor
elővette a botot, hogy új rov{st véssen r{.
Éjszaka hullott le az első hó. Semmi se jelezte a
közeledtét. A l{ny felki{ltott örömében, mikor m{snap
reggel kilépett a barlangból. A csillogó fehérség
var{zslatos {lomt{jj{ v{ltoztatta a vidéket. A bokrok
hósipk{t viseltek. A f{k fehér ruh{t öltöttek. Ayla egy
darabig azzal j{tszott, hogy saj{t, hóban hagyott
l{bnyomait figyelte, azt{n nekieredt, és szaladni kezdett.
Egy kis {llat nyomait követte, de mikor elért a szakadék
peremére, meggondolta mag{t.
A fölötte magasodó hegyek kékesfehér {rnyékot
vetettek a t{jra. A tenger zölden hull{mzott a hóval
fedett, szikr{zó hegycsúcsok között. A keletre elterülő
síks{gon Ayla apró alakokat l{tott. A törzs barlangj{n{l
is hullt a hó. Az egyik ember lassan bicegett. A havas
t{jék egy csap{sra elveszítette minden var{zs{t. A l{ny
visszam{szott a vack{ra.
A következő havaz{s m{r közel sem volt ilyen
csod{latos. A hőmérséklet hirtelen zuhanni kezdett.
Valah{nyszor elhagyta a barlangot, a metsző szél
megannyi éles tüskeként csapott az arc{ba. A vihar több
napig tombolt, és olyan magasra tornyozta a havat, hogy
majdnem elz{rta a barlang bej{rat{t. Ayla az őz lapos
medencecsontja segítségével nagy nehezen ki{sta mag{t,
és az egész napot fahord{ssal töltötte. Az őz-hús
sz{rít{sakor eltüzelte a közelben tal{lható összes f{t. A
mély hóban való g{zol{s kimerítette. Ennivalója bőven
volt, a tüzelőgyűjtésben azonban m{r kor{ntsem
bizonyult ilyen előrel{tónak. Nagyon félt attól, mi lesz,
ha a hó annyira betemeti a bej{ratot, hogy nem tud
kimenni.
Most először fogta el a félelem, mióta megtal{lta a
barlangot. A hegyi legelő túl magasan feküdt. Ha
csapd{ba kerül, biztosan nem fogja kihúzni a telet. Ennyi
idő alatt nem tudott felkészülni Amikor este lefeküdt,
elhat{rozta, hogy m{snap még több f{t visz haza.
Reggel újabb vihar tombolt. A barlang bej{rat{t teljesen
betemette a hó. Ayla kív{ncsi volt, milyen magas a hófal,
ezért feldugott egy hosszú {gat. Addig-addig t{gítgatta a
lyukat, míg megl{tta a sivító szélben vízszintesen repülő
hópelyheket. Az {gat a kémlelőnyíl{sban hagyta, és
visszament a tűzhöz.
Ez mentette meg az életét. A lyukon {t friss levegő
{ramlott a barlangba, amire mind neki, mind a tűznek
nagy szüksége volt. A nyíl{s nélkül könnyen olyan mély
{lomba merülhetett volna, amelyből nincs ébredés. Noha
nem sejtette, komoly veszélyben forgott az élete.
R{jött, hogy nem kell annyit tüzelnie ahhoz, hogy
melegen tartsa a helyet. A hókrist{lyok közt apró
légzs{kok vannak, ezért az nagyon jó hőszigetelő. A
testmelege önmag{ban is csaknem elégnek bizonyult
ahhoz, hogy elviselhető hőfokon tartsa a barlangot.
A tűznél ücsörögve csup{n úgy tudta
megkülönböztetni a nappalt és az éjszak{t, hogy
beszűrődik-e némi lény a lyukon, vagy sem. Minden este
újabb rov{st tett a botj{ra, amikor eltűnt a vil{goss{g.
Újabb f{t rakott a tűzre, és evett kicsikét. Később
odament a légzőnyíl{shoz, és ellenőrizte, nappal van-e
még. Sötétedett. „A legjobb lesz, ha megjelölöm a botot –
gondolta. – H{t sose {ll el a vihar?" Fogta a botot, és ujjait
a rov{tk{kra helyezte. Előbb az egyik kezét, azt{n a
m{sikat, majd újra az elsőt – és így tov{bb, míg a vécére
nem ért. „Tegnap telt le az utolsó nap – {llapította meg. –
Most m{r visszamehetek." De hogyan is térhetne vissza
ilyen szörnyű hóviharban? Újra ellenőrizte a légzőnyíl{st,
{m az egyre növekvő sötétségben alig tudta kivenni a
vízszintesen nyargaló hópelyheket. Megr{zta fejét, és
visszatért a tűzhöz.
Mikor m{snap felébredt, első dolga volt, hogy
ellenőrizze a légzőnyíl{st. Az ork{n még mindig
dühöngött.
„Mikor lesz m{r vége? Ez nem mehet így örökké. Haza
akarok menni!" Aznap rosszul aludt. Többször felébredt:
földrengésről, barlangi oroszl{nn{ v{ltozó hiúzról,
végtelen hómezőkről {lmodott. A barlang különös,
nyirkos szagot {rasztott, {m épp a szag volt az, ami
r{ébresztette, hogy ébren van, noha nem l{t. Ahogy
fölfelé m{szott, beverte a fejét a szikl{ba.
„Hol a botom? – kérdezte mag{tól. – Éjszaka van, és
még nem véstem újabb jelet a botomba." Úgy kereste a
botot a sötétben, mintha ez lenne a legfontosabb dolog az
életében. Tapogatóz{s közben beleütközött a barlangban
lévő t{rgyakba. Amikor elérte a nyíl{st, halv{ny
derengést l{tott odafent. „Ott lesz a botom" – {llapította
meg mag{ban. Fölm{szott a lyuk tetejéig, megfogta a
szellőzőbe rakott {gat, és megmozgatta. Friss hó hullt a
nyak{ba, ahogy kikotorta a havat a szellőzőnyíl{sból.
Kéken ragyogott le r{ az égbolt.
A friss levegő kitisztította a fejét. „Végre el{llt a hó!
Hazamehetek! – futott {t az agy{n. – De hogy jutok ki
innét?" Tov{bb kotor{szott a bottal, hogy kit{gítsa a
lyukat. Újabb hótömb zuhant a barlangba. „Ha nem
vigy{zok, még betemetem magam – döbbent r{. –
Legjobb lesz, ha {tgondolom a dolgot." Visszaereszkedett
a tűz mellé. Noha nagyon izgatott volt, kényszerítette
mag{t, hogy leüljön és gondolkozzon.
„A paritty{t itt hagyom – hat{rozta el. – A
gyűjtőkosarat is: úgyse kell tavaszig, akkor meg majd
csin{lok m{sikat. A ruh{kra viszont szükségem lesz a
télen. Az eszközök se fognak {rtani." Ayla összeszedte
mindazt, amit vinni akart, majd felöltözködött. Fölvette a
l{bbelit, szersz{mait a zsebekbe süllyesztette, és mag{ra
kötözte a takarój{t. Fejére borította a rozsom{kszőr
csukly{t, és a nyíl{s felé indult. Félúton meg{llt, és
körülnézett a barlangban, amely több mint egy hónapig
otthont adott neki. Nagyot sóhajtott, levette kesztyűjét, és
újra visszament.
Nem tudta, miért érzi olyan fontosnak, hogy rendbe
tegye a kis barlangot, mielőtt elmegy, de meg kellett
tennie. Ayla eleve rendszerető volt, és Iza megerősítettea
benne meglévő hajlamot. A gyógynövényekkel való
munka sor{n ez elengedhetetlennek is bizonyult. A l{ny
gyorsan a helyükre tette a t{rgyakat, majd ismét fölvette
kesztyűjét, és a bej{rat felé fordult. Ki fog jutni, és
visszatér a törzshöz – noha még maga se tudta, hogyan.
„A legjobb lesz, ha a szellőzőnyíl{son bújok ki –
döntötte el végül. – Ebben a hóban nem tudom ki{sni
magam a bej{raton." Felm{szott a kürtőig, és botja
segítségével kit{gította a lyukat. Amikor végzett,
föltorn{szta mag{t, és kidugta a fejét a szabadba. Az eléje
t{ruló l{tv{nytól elakadt a lélegzete. Nem ismert r{ a
hegyi legelőre. Mindent belepett a hó. Hogy fog {tjutni
ezen? Hiszen rettenetesen mély. A l{ny teljesen
kétségbeesett.
Azt{n körülnézett, és felmérte a helyzetet. „A magas
fenyő melletti nyírf{k majdnem akkor{k, mint én –
gondolta. – Arrafelé nem lehet túl magas a hó."
Kikecmergett a kürtőből, és óvatosan lépkedni kezdett.
Legnagyobb meglepetésére a hó m{r elég keményre
fagyott ahhoz, hogy elbírja.
Ennek ellenére csak igen nehezen haladt. Rövideket
lepett, de időnként még így is csípőig szakadt a hóba.
Valahogy elvergődött a patakig. A vizet borító
jégp{ncélon vékonyabb volt a hó. A szél magasra
tornyozta a barlang mellett a havat, m{sutt azonban alig
takarta valami a földet. Ayla kis ideig töprengett, melyik
utat v{lassza. Végül a rövidebb mellett döntött. M{r
nagyon szeretett volna otthon lenni. Nem tudta, milyen
veszélyes dologra hat{rozta el mag{t.
Óvatosan lépkedett. Alig araszolt előre. A nap m{r
magasan j{rt, és még mindig csak az út felénél tartott. A
napsugarak felolvasztott{k a havat. A szokatlan
erőfeszítés kif{rasztotta. Egyre óvatlanabb lett. Ahogy
megindult a meredek, hófödte lejtőhöz vezető csupasz
hegygerincen, megcsúszott néh{ny kavicson. Miközben
megprób{lta lefékezni mag{t, kimozdított a helyéből egy
nagyobb szikl{t, amelyik azt{n újabb kövei-él sodort
mag{val. A görgeteg nekilódult a lejtőnek, és egyre több
havat sodort mag{val. Egy pillanat múlva az egész
mindenség megindult lefelé a lejtőn, és egyre nagyobb
görgeteggé v{lt. Ayla hi{ba igyekezett megkapaszkodni.
Mag{val r{ntotta a lezúduló hótömeg.
Creb ébren feküdt, amikor Iza odalépett hozz{ egy
csésze gőzölgő te{val.
– Tudtam, hogy fenn vagy – jelezte az asszony. –
Gondoltam, inn{l valami meleget, mielőtt felkelsz. A
múlt éjjel el{llt a vihar.
– Igen, l{tom, hogy kék az ég.
Csöndben ücsörögtek, és kortyolgatt{k a te{jukat. Az
utóbbi időben gyakran üldögéltek így. A tűzhely üres
volt Ayla nélkül. Nehéz volt elhinni, hogy ilyen ürességet
hagy maga ut{n a l{ny. Creb és Iza megkísérelték
kitölteni a helyét, {m ez se hozott igazi megnyugv{st.
Uba is folyton nyafogott. Senki se tudta meggyőzni róla,
hogy Ayla meghalt. Folyton felőle kérdezősködött. Nem
evett rendesen, ink{bb csak j{tszott az étellel, vagy
nyűgösködött, és addig nyaggatta Iz{t, míg megszidta,
amit persze rögtön meg is b{nt. Ismét kínozta a köhögés.
Gyakran fél éjszak{kat nem aludt tőle.
Creb többet öregedett ez alatt az egy hónap alatt, mint
az elmúlt év sor{n. Nem lépett be a kis barlangba, mióta
kivetette a barlangi medve csontjait és nevükön nevezte
az {rtó szellemeket. Ahhoz se volt kedve, hogy
megidézze a törzs védőszellemeit. Komolyan fontolgatta,
hogy {tengedi Goovnak a mogur tisztségét. Brun minden
ékesszól{s{t latba vetette, hogy lebeszélje erről, amikor
Creb szóba hozta neki a dolgot.
– Azt hiszem, Iza, ideje, hogy {tadjam a helyemet
Goovnak – mondta az asszonynak.
 – Ezt egyedül te döntheted el, Creb – felelte a nő. Nem
kísérelte meg lebeszélni a dologról. Tudta, a b{tyja nem
j{rt a szentélyben, mióta hal{lra ítélte a l{nyt.
– Letelt az idő, igaz? – kérdezte.
– Igen – felelte a mogur.
– És ő honnan tudja, hogy elmúlt? Senki se l{tta a
holdat ebben a szélviharban.
Creb arra a napra gondolt, amikor bevezette Ayl{t a
sz{mok tudom{ny{ba. Azt{n felidézte mag{ban, hogyan
kapta rajta, amint a holdciklus napjait követi.
– Ha él, tudja – felelte kurt{n.
– De olyan rettenetesen dühöngött a szél. Senki se
merészkedik ki ilyen ítéletidőben.
– Fölöslegesen {ltatod magad. M{r halott.
– Tudom – jelezte Iza lemondóan. Creb nagyot
sóhajtott. Úgy érezte, megoszthatja a titk{t a húg{val.
– Nem lenne szabad elmondanom, de m{r letelt az idő.
Az {rtó szellemek elhagyt{k a földet. Ayla szelleme
beszélt hozz{m, mielőtt elment. Azt mondta, szeret.
olyan valós{gosnak tűnt. Az elítéltek szelleme a
legveszélyesebb. Megprób{lj{k elhitetni velünk, hogy
még élnek, és azut{n elragadnak a m{svil{gra. Időnként
azt kív{nom, b{rcsak vele tartottam volna.
– Tudom, Creb. Amikor a szelleme any{mnak szólított,
én... én... – Iza nem tudta befejezni a mondatot.
– A szelleme könyörgött, hogy ne égessem el az
orvoss{gos t{sk{j{t – folytatta a mogur. – Könnyezett,
mintha csak élne. Azt hiszem, ha nem dobom gyorsan a
tűzbe, odaadtam volna neki. Ez volt a végső próbatétel.
Azut{n eltűnt.
Creb fel{llt, beburkolta mag{t a takarój{ba, és a botj{ért
nyúlt. Iza figyelte. A var{zsló csak nagy ritk{n hagyta el
a tűzhelyet. A barlang bej{rat{hoz bicegett, és a hóval
borított, ragyogó t{jat figyelte. Csak akkor jött vissza,
amikor Iza és Uba szólt, hogy kész az étel. Amikor
végzett, visszatért őrhelyére. Nem sokkal ezut{n Iza is
csatlakozott hozz{.
– Hideg van idekint, Creb – mondta. – Nem kéne a
huzatban {csorognod.
– Napok óta ma tisztult ki először az idő. Eddig nem
latiam m{st, mint dühöngő hóvihart.
– Jó, de néha azért gyere vissza a tűzhöz, és melegedj
meg.
Creb oda-vissza s{ntik{lt a tűzhely és a bej{rat közt.
Sok{ig {llt a barlang sz{j{ban a téli t{jat kémlelve. De
ahogy telt a nap, egyre ritk{bban ment oda. Az esti
étkezésnél, amikor lement a nap, Iz{hoz fordult.
– [tmegyek Brun tűzhelyéhez, és megmondom neki,
hogy mostantól Goov a mogur.
– Igen, Creb – felelte Iza. Ő is tudta, hogy nincs miben
reménykedni többé.
Creb felszedelőzködött, míg Iza elrakta az ételt.
Hirtelen rémült ki{lt{s hallatszott Brun tűzhelyétől. Iza
felpillantott. Egy idegen alak toporgott a barlang
bej{rat{n{l. Teljesen belepte a hó.
 – Creb! – ki{ltott fel önkéntelenül. – Mi ez? A var{zsló
egy pillanatig keményen nézett maga elé.
Felkészült, hogy felvegye a harcot az {rtó szellemmel.
Azut{n t{gra nyílt a szeme:
– Ayla! – ki{ltott fel, és megindult felé. Elfelejtette
botj{t, méltós{g{t, azt, hogy nem illendő kimutatni
érzelmeit a tűzhelyén kívül. [tölelte és a mellére
szorította a l{nyt.

__17.__

– Ayla? Tényleg ő az, Creb? Nemcsak a szelleme? –

kérdezte Iza, amikor a mogur a tűzhöz vezette a hóval
borított l{nyt. Félt elhinni. Attól rettegett, hogy
valós{gosnak tűnő fogadott gyermeke egyszer csak
szertefoszlik, és k{pr{zatnak bizonyul.
– Ő maga bizony – felelte Creb. – Letelt a kiszabott idő.
Legyőzte az {rtó szellemeket, és visszatért közénk.
– Ayla! – Iza a l{nyhoz szaladt, és hevesen mag{hoz
ölelte. Ayla könnyei peregni kezdtek. Uba is csatlakozott
hozz{juk.
– Ayla visszajött! – ki{ltozta teli torokból. – Mindig
tudtam, hogy nem halt{l meg!
Ayla fölkapta, és olyan erősen mag{hoz szorította, hogy
a gyerek alig kapott levegőt.
– Nedves vagy – mondta Uba, mikor végre kiszabadult.
 – Tényleg, vedd le a ruh{idat – szólt r{ Iza, miközben új
f{t tett a tűzre, és keresett valami sz{raz holmit a
l{nynak. – A végén még hal{lra f{zol.
Iza hirtelen elhallgatott, mert r{döbbent, hogy mit
mondott. A l{ny szelíden elmosolyodott:
– Igazad van, any{m – felelte. – Megf{zhatok. – Azzal
leült, levette csukly{j{t és köpenyét, majd neki{llt
kibogozni a l{bbeli kötőjét.
– Nincs valami ennivaló? – kérdezte. – Mindj{rt éhen
veszek. Egész nap nem ettem – mondta, miut{n mag{ra
vette Iza régi ruh{j{t. Kicsit rövid volt, de legal{bb
sz{raz. – M{r kor{bban itt lettem volna, de elkapott egy
lavina. Szerencsére nem temetett be túl mélyen, de így is
sok{ tartott, amíg ki{stam magamat.
Iza arc{n csup{n egy tizedm{sodpercre villant {t az
{mulat kifejezése. Ha Ayla azt mondja, {tkelt a tűzön,
hogy visszatérjen, azt is elhitte volna. Az, hogy itt van,
legyőzhetetlenségének bizonyítéka. Mit {rthat neki egy
lavina? A javasasszony Ayla takarój{ért nyúlt, hogy
felakassza sz{radni, {m hirtelen visszakapta kezet, és
gyanakodva méregette az ismeretlen bőrt.
– Ez honnan van? – kérdezte.
– Én csin{ltam.
– Ez... erről a vil{gról való?
Ayla ismét elmosolyodott:
– H{t persze. Elfelejtetted? Én tudok vad{szni.
– Sssss! – szólt r{ aggodalmasan Iza. Azt{n félig
elfordult, hogy a többiek ne l{thass{k, mit mond:
 – Ugye, nincs n{lad a paritty{d?
– Nem, otthagytam – felelte a l{ny. – Ez azonban
semmin se v{ltoztat. Mindenki tudja, Iza. Valamit
tennem kellett azut{n, hogy Creb elégette a holmimat.
Vad{sznom kellett, hogy takarót szerezzek. Szőrme nem
terem a f{n.
Creb csöndesen hallgatta a beszélgetést. Alig merte
elhinni, hogy Ayla tényleg visszatért. Noha egyes régi
legend{k megemlítették, hogy akadtak, akik visszatértek
a hal{lból, nem hitte, hogy lehetséges a dolog. Azt is
észrevette, hogy valahogy m{s lett a l{ny. Felnőttebb,
magabiztosabb. Persze nem csoda az ut{n, amiken
keresztülment. „Emlékszik r{, hogy elégettem a holmij{t
– {llapította meg mag{ban a mogur. – Vajon mi
mindenre emlékszik még? Milyen lehet a túlvil{g?"
– A szellemek! – ki{ltott fel hirtelen a var{zsló. A
csontok még mindig ugyanúgy {llnak! Fel kell oldania az
{tkot!
Creb besietett a szentélybe, hogy feloldja a ront{st.
Amikor belépett, h{trahőkölt a rémülettől. A barlangi
medve kopony{ja elmozdult, és a hosszú csont kihullt a
szemgödörből. Megtört az {tok.
Sz{mos apró r{gcs{ló osztotta meg a törzzsel a
barlangot. Az élelem és a meleg vonzotta ide őket.
Egyikük elmozdította a kopony{t. Creb könnyedén
megborzongott, és a levegőbe írta a védelem jelét.
Összeszedte a csontokat, és egy kupacba rakta őket a
sarokban. Mikor visszament a többiek közé, l{tta, hogy
Brun r{ v{rakozik.
 – Képzeld, mi történt – mondta a főnöknek a mogur.
– Tudod, hogy nem léptem a szentélybe, mióta
kimondtam Ayl{ra az {tkot. Az előbb bementem, hogy
feloldjam a var{zst, valaki azonban m{r megelőzött. –
Creb arca félelemmel elegyes csod{latot tükrözött.
– Szerinted mi történhetett?
– Valószínűleg a védőszelleme lehetett. Elvégre lej{rt a
kiszabott idő. Tal{n ő törte meg az {tkot, hogy
visszatérhessen a l{ny.
– Igazad lehet – bólintott Brun. Valamit akart még
mondani, {m meggondolta mag{t.
– Beszélni akarsz velem? – kérdezte Creb.
– Négyszemközt – mondta halkan a főnök. – Bocs{sd
meg a tolakod{somat, de {tpislogtam a tűzhelyhez.
Nagyon meglepett, hogy visszatért a l{ny.
A törzs minden tagja ugyanígy volt vele. Nem tehettek
róla. Még sose l{ttak senkit, aki visszatért a hal{lból.
– Ilyen körülmények közt teljesen érthető – nyugtatta
meg öccsét a var{zsló. – Nem hib{ztatlak érte. – Azzal
indult is tov{bb.
– Nem ezért jöttem – {llította meg Brun. – Egy
szertart{sról akarlak kérdezni. Azt hiszem, kell
rendeznünk egyet, most, hogy Ayla visszatért.
– Semmi szükség r{ – r{zta meg a fejét a mogur. –
Elmúlt a veszély. Az {rtó szellemek visszamentek.
– Nem erre gondoltam – mondta Brun.
– Hanem?
Brun tétov{zott. Nem tudta, hogyan v{gjon bele.
 – Figyeltem, miközben beszéltetek. Te is úgy l{tod,
hogy megv{ltozott?
– Mit értesz ezalatt? – kérdezett vissza a mogur.
Elképzelni sem tudta, hov{ akar kilyukadni a vezér.
– H{t... erős a védőszelleme. Droog azt mondja, nekünk
is szerencsét hoz. A toteme segítsége nélkül sose jutott
volna vissza. Ezt ő is tudja. Tal{n ezért tűnik
m{smilyennek.
– Igen – felelte Creb. – Magam is észrevettem a dolgot.
De még mindig nem értem, hogy mi köze ennek a
szertart{shoz.
– Emlékszel a mamutvad{szat ut{ni gyűlésre?
– Amikor kikérdeztük?
– Nem, az azt követőre, amin m{r nem volt ott. Mióta
elment, folyton ezen gondolkozom. Nem hittem, hogy
visszajön, azt viszont tudtam, ha mégis sikerül neki, az
azt jelenti, hogy nagyon erős a védőszelleme. Még ann{l
is erősebb, mint ahogy gondoltuk. Szóval azóta azon
gondolkozom, mit tegyünk.
– Szerintem semmit se kell csin{lnunk. M{r elt{vozlak
az {rtó szellemek. Ő visszatért, {m ugyanolyan, mint
annak előtte. Csup{n egy l{ny.
– És mi van, ha én akarok v{ltoztatni valamin? Tudsz
erre valamilyen szertart{st?
A mogur elgondolkozott:
– Szertart{st? Minek? Nem kell ahhoz semmilyen
szertart{s, hogy ezut{n m{sképp viselkedj vele. Nem
tudok segíteni, ha nem mondod meg, hogy mire kell a
szertart{s.
– A l{ny védőszelleme egyben a törzs védőszelleme is,
igaz? Nekünk minden védőszellem akarat{t teljesítenünk
kell. Azt akarom, hogy csin{lj egy szertart{st, vagy
mondd meg, ha nincs ilyen.
– Ennek semmi értelme, Brun.
A főnök mindkét kezével legyintett. Feladta. Míg Ayla
t{vol volt, alaposan megr{gta a törzsi gyűlésen
hallottakat, és meglepő elhat{roz{sra jutott. De még
mindig nem sz{nta el mag{t, hogy valóban megtegye.
– Igazad van. Ennek valóban semmi értelme. Hogyan is
adhatnék én b{rmit is neki? Egyébként ki v{rta volna,
hogy visszajön? Nem értem a szellemeket. Sose értettem
őket. Nem tudom, mit akarnak. Ezért vagy itt te.
Egyébként nem sokat segítesz. Azt hiszem, nevetséges ez
az egész ötlet. A legjobb lesz, ha még egyszer
{tgondolom.
Brun sarkon fordult, és visszaindult a tüzéhez. Creb
zavartan b{mult ut{na. Brun néh{ny lépés ut{n
megfordult:
– Mondd meg a l{nynak, hogy l{tni akarom – jelezte. A
mogur fejét csóv{lva tért vissza a saj{t tüzéhez.
– Ayla, Brun l{tni kív{n.
– Most azonnal? – kérdezte Iza, és újabb adag ételt tett a
l{ny elé. – Ugye nem b{nja, ha befejezi a vacsor{t?
– Jóllaktam, any{m. Egy falatnyi se fér belém. M{r
megyek is.
 Ayla {tment a szomszédos tűzhöz. Lehajtott fejjel a
vezér l{ba elé kuporodott. Brun most is ugyanazt a
l{bbelit viselte. Mikor legutóbb nézte a vezér l{b{t, holtra
rémült volt. Most nem érzett félelmet. Legnagyobb
meglepetésére egy{ltal{n nem tartott tőle: csak még
jobban tisztelte. A főnök l{tszólag sok{ig nem vett róla
tudom{st. Végül megérintette a v{ll{t. A l{ny felnézett.
– L{tom, visszajöttél – mondta tétov{n Brun.
– Igen.
– Meglepett, hogy itt vagy. Valój{ban nem reméltem,
hogy sikerül.
– Én se bíztam benne.
Brun zavarba jött. Beszélni akart a l{nnyal, de nem
tudta, mit mondjon neki. Ayla megtörte a csendet:
– Mondani szeretnék valamit, Brun.
– Beszélj.
A l{ny tétov{zott. Nem tudta, hogyan önthetné
szavakba mondandój{t.
– Nagyon boldog vagyok, hogy visszajöhettem –
mondta végül. – Többször azt hittem, hogy m{r nem
térek haza.
Brun felmordult. „Ebben biztos vagyok" – gondolta.
– Nehéz volt, de megvédelmezett a totemem. Először
sokat kellett dolgoznom, és nem értem r{ ezen töprengni,
később azonban, mikor be voltam z{rva, nem nagyon
tudtam m{st tenni.
Munka? Bez{rts{g? Vajon milyen lehet a szellemek
vil{ga? Brun m{r csaknem r{kérdezett, {m az utolsó
pillanatban mégis visszafogta mag{t. Ink{bb nem volt
kív{ncsi r{.
– Azt hiszem, akkor kezdtem megérteni valamit –
folytatta a l{ny.
Ayla meg{llt egy percre. Keresgélte a szavakat. Egy
érzést akart kifejezni. H{l{t érzett Brun ir{nt, de m{sfélét,
mint amilyet a nők szoktak a férfiak ir{nt. El akarta
mondani neki, hogy megértette: kapott tőle egy esélyt.
– Brun, én... h{l{s vagyok neked. Azt mondtad, hogy
h{l{s vagy nekem, amiért megmentettem Brac életét, én
megköszönöm neked az enyémet.
Brun h{tradőlt. Kív{ncsian tanulm{nyozta a l{nyt.
Magas, lapos arcú, kék szemű. A legkevésbé h{l{t v{rt
tőle. Elvégre ő ítélte el. És mégis... Nem azt mondta, hogy
h{l{s a hal{los ítéletért, hanem azt, hogy h{l{s az életéért.
Megértette volna, hogy nem volt m{s v{laszt{sa?
Megértette, hogy semmi m{st nem adhatott neki? Ez az
idegen l{ny jobban olvasott volna a gondolataiban, mint
a vad{szai vagy mint a mogur? „Igen" – döntötte el
mag{ban. Brun egy pillanatig úgy érzett ir{nta, mint
ahogy nővel szemben sosem. Abban a percben azt
kív{nta, b{rcsak férfi lenne. M{r nem kellett tov{bb
töprengnie, mit akar a mogurtól.
Tudta.
– Nem tudom, mire készülnek, és azt hiszem, a többi
vad{sz se tudja – mondta titokzatos arccal Ebra. – Csak
egy biztos: még sose l{ttam ennyire feszültnek Brunt.
 Az asszonyok közösen készítették az ételt a
szertart{sra. Fogalmuk sem volt, mit ünnepelnek majd –
Brun csup{n annyit mondott, készítsék el estére a
lakom{t úgyhogy meg{ll{s nélkül kérdésekkel
bomb{zt{k Ebr{t és Iz{t.
-A mogur a fél éjszak{t a szentélyben töltötte –mondta
Iza. – Készül. Míg Ayla t{vol volt, közelébe se ment a kis
barlangnak. Most alig jön ki onnan, és olyan szórakozott,
hogy még enni is elfelejt.
– De ha szertart{sra készülnek, akkor miért dolgozik
Brun egy fél napon {t a barlang mögötti részen? –
kérdezte Ebra. – Mikor felaj{nlottam, hogy megcsin{lom
helyette, elkergetett. Hiszen megvan a szertart{sokra
kijelölt hely. Akkor miért dolgozik, ak{r egy asszony, a
barlang mögött?
– Mire készülhetnek? – mondta Iza. – Valah{nyszor
l{tom őket, Brun és a mogur összedugja a fejét. Ha
észrevesznek, rögtön abbahagyj{k a beszélgetést. És
miért rendelt Brun ma estére lakom{t? A mogur egész
nap azon a helyen tany{zik, amit Brun tisztított meg a
növényektől. Néha bemegy a szentélybe, de szinte
azonnal kijön onnan. Úgy gondolom, valamit kihozott
onnan, csak a sötétben nem l{ttam tiszt{n, mit csin{l.
Ayla élvezte a többiek t{rsas{g{t. Öt nap telt el
megérkezése óta, {m még mindig nem hitte el igaz{n,
hogy újra itt lehet a barlangban a többiekkel, és ennivalót
készít az esti lakom{ra. Persze nem maradt minden
olyan, mint annak előtte. Az asszonyok kicsit feszélyezve
érezték magukat a t{rsas{g{ban. Úgy gondolt{k,
meghalt. Az, hogy visszatért, csod{nak sz{mított. Nem
nagyon tudt{k, hogyan viselkedjenek valakivel, aki
megj{rta a szellemek földjét. Ayla pillant{sa Bracra esett.
A kisfiú az anyj{hoz totyogott.
– Hogy van Brac karja? – kérdezte Ayla Og{tól.
– Nézd meg magad – felelte az asszony, és széthúzta a
gyerek köpenyét. – Iza egy nappal a megérkezésed előtt
vette le róla a kötést. Tudja mozgatni, csak kicsit
vékonyabb a m{sikn{l. Iza szerint megerősödik, ahogy
haszn{lja.
Ayla gyengéden megvizsg{lta a csontot és a beforrott
sebeket. A nagy szemű, komoly kisfiú ném{n b{multa
közben. Az asszonyok kerültek minden, a l{ny
elítélésével kapcsolatos tém{t. Emiatt persze
meglehetősen akadozott a t{rsalg{s.
– A sebek még pirosak, de nemsok{ra elhalv{nyulnak –
jelentette ki Ayla. Azt{n a gyerekre nézett: – Erős vagy,
Brac?
A fiú bólintott.
– Akkor mutasd meg, milyen erős vagy. Húzd le a
karomat. Ne azzal a kezeddel, hanem a m{sikkal!
Brac kezet v{ltott, és sebesült karj{val húzni kezdte a
l{ny kezét. Ayla egy pillanatig ellen{llt, hogy l{ssa,
milyen erős a gyerek, azt{n leengedte a kezét.
– Erős fiú vagy, Brac – dicsérte meg. – Egy napon majd
olyan b{tor és nagy vad{sz leszel, mint Broud.
Kinyújtotta a karj{t. Kív{ncsi volt, odamegy-e hozz{ a
kisgyerek. Brac először elfordult, {m azut{n
meggondolta mag{t, és engedte, hogy Ayla fölvegye. A
l{ny felemelte, és a térdére ültette.
– Brac nagy fiú – mondta. – Izmos és nehéz. – A gyerek
p{r pillanatig nyugodtan ücsörgött, de csakhamar
észrevette, hogy nincs miből szopnia, úgyhogy
lekéredzkedett, és visszament az anyj{hoz. A melléért
nyúlt és szopni kezdett. Közben Ayl{t b{multa nagy,
kerek szemével.
– Olyan szerencsés vagy, Oga – sóhajtotta a l{ny. –
csod{latos kisfiú.
– Nem lennék ilyen szerencsés, ha te nem lépsz közbe –
v{laszolta Oga, és megkönnyebbülten r{tért a tém{ra,
amit eddig olyannyira kerültek. – Még sose mondtam
neked, mennyire h{l{s vagyok. Először nagyon
aggódtam, azt{n meg nem tudtam, mit mondjak. Nem
v{rtam, hogy visszajössz. Nehéz elhinni, hogy újra
közöttünk vagy. Tudom, rossz dolog, hogy vad{szni
kezdtél, de én boldog vagyok, amiért megtetted.
Borzalmas volt, amikor... amikor el kellett menned, és
nagyon örülök, hogy megint itt vagy.
– Én is – tette hozz{ Ebra. A többi asszony egyetértőn
bólogatott.
Ayla érezte, hogy most m{r tényleg elfogadj{k
olyannak, amilyen. Elhom{lyosult a tekintete. Nem akart
sírni, mert félt, hogy a többieket zavarba hozz{k a
könnyek.
– Boldog vagyok, hogy veletek lehetek – mondta
szipogva. Iza tudta, hogy nem azért könnyezik, mert
beteg, hanem mert erős érzelmek érték. A többiek is
hozz{szoktak m{r a jelenséghez.
– Milyen volt? – kérdezte tétov{n Oga.
Ayla egy pillanatig elgondolkozott: –Mag{nyos – felelte
végül. – Nagyon mag{nyos. Mindenki hi{nyzott.
L{tta, hogy a többiek nagyon megsajn{lt{k, ezért úgy
érezte, mondania kell valamit, amivel feloldja a
hangulatot:
– Még Broud is hi{nyzott – tette hozz{ végül.
– Hmmm! – kuncogott Aga. – Akkor tényleg mag{nyos
lehettél! – Azt{n kicsit zavartan nézett Og{ra.
– Tudom, hogy nehéz vele – vallotta be Oga. – De
nekem ő a férjem, és hozz{m nem olyan rossz.
– Ne kérj bocs{natot miatta – mondta Ayla gyengéden.
– Mindenki tudja, hogy egész szívével törődik veled.
Büszke lehetsz r{, hogy a felesége vagy. B{tor vad{sz.
Egy napon ő lesz a vezér. Ő sebesítette meg először a
mamutot. Nem tehetsz róla, hogy engem nem szeret.
Részben az én hib{m: nem mindig viselkedtem vele úgy,
ahogy kellett volna. Fogalmam sincs, hogyan kezdődött,
és azt se, hogy hogyan fog végződni. Szívesen
abbahagyn{m, ha lehetne.
– Mindig indulatos volt – jegyezte meg Ebra. – Egészen
m{s, mint Brun. A mogurnak igaza volt, amikor azt
mondta, hogy Broud toteme a gyapjas orrszarvú. Azt
hiszem, segítettél neki, hogy megfékezze az indulatait,
így jobb vezér lesz belőle.
 – Ezt nem tudtam – r{zta meg a fejét Ayla. – Úgy
gondolom, ha nem lennék itt, nem veszítené el annyiszor
a fejét. A legrosszabbat hozom ki belőle.
Fagyos csönd telepedett a csoportra. Az asszonyok nem
szokt{k kit{rgyalni férjük hib{it, Ayla miatt azonban
valahogy kibukott belőlük. Iza úgy hat{rozott, ideje
m{sra terelni a szót.
Nem tudja valaki, hol van a yam? – kérdezte. Azt
hiszem, arrafelé volt, ahol Brun takarított – felelte Ebra. –
Tal{n a jövő ny{rig se tal{ljuk meg.
Broud szemmel tartotta Ayl{t. Amikor l{tta, hogy
megvizsg{lja Bracot, majd az ölébe veszi, összevonta
szemöldökét. Eszébe jutott ugyan, hogy a l{ny mentette
meg a gyerek életét, de rögtön az is, hogy tanúja volt
élete legarcpirítóbb megal{ztat{s{nak. A l{ny
visszatérése ugyanúgy fölzaklatta, mint a többieket. Az
első nap félelemmel vegyes csod{lkoz{ssal figyelte. Azt a
v{ltoz{st, amit Creb a felnőtté v{l{s jelének gondolt, és
amiről Brun úgy vélte, hogy Ayla saj{t szerencséjébe
vetett hitének következménye, a fiatal vad{sz kihívó
pimaszs{gként értékelte. A mostani próbatétel sor{n nem
csup{n a l{ny önbizalma erősödött meg, hanem valóban
megtanulta elfogadni az élet kellemetlen velej{róit is.
Ezut{n m{r semmi sem tudta kizökkenteni nyugalm{ból.
Ayl{nak valóban hi{nyzott Broud. A teljes mag{nyn{l
még a mindennapos durva b{n{smódot is
kív{natosabbnak l{tta. Az első napokban megnyugtatta a
férfi lankadatlan figyelme. A fiatalember követte
tekintetével a l{ny minden mozdulat{t. A harmadik
napra m{r minden visszazökkent a régi kerékv{g{sba.
Akadt azonban egy lényeges különbség. Ayl{nak most
m{r nem kellett küzdenie azért, hogy meghajoljon a férfi
akarata előtt. Még a lenézését sem éreztette vele. A l{ny
egész egyszerűen nem vett tudom{st Broud személyéről,
csak a parancsairól. A férfi semmit se tudott tenni, amivel
megzavarhatta volna végtelen nyugalm{t. Üthette,
szidhatta, a végsőkig bőszíthette mag{t. A l{ny nem
reag{lt r{. Ez volt a legrosszabb, amit az ifjú vad{sszal
tehetett.
Broud vil{géletében szomjúhozta a figyelmet. Semmi se
billentette ki jobban az egyensúly{ból, mint az, hogy nem
vettek tudom{st róla. Azzal nemigen törődött, szeretik-e
vagy sem. Sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a figyelem
középpontj{ba kerüljön. Biztosra vette, hogy a l{ny azért
néz keresztül rajta, mert l{tta, hogyan szégyeníti meg
Brun. Részben igaza volt. A l{ny megismerte a férfi
hatalm{nak korl{tait, és fölmérte belső erőforr{sait is.
Egyiket se tal{lta túl lenyűgözőnek. Nem tisztelte a férfit,
és nem is reag{lt r{.
R{ad{sul m{r megjelenésével is mag{ra vonta a többiek
figyelmét. Szokatlanul erős védőszellemmel rendelkezett;
a mogur tüzénél ült, sőt Creb l{thatóan szerette; napról
napra jobban elsaj{tította Iza tudom{ny{t; megmentette
Ona életét; jobban b{nt a paritty{val, mint a férfiak;
megölte a Bracot elragadó hién{t; és most visszatért a
szellemek földjéről is. Valah{nyszor Broud véghezvitt
valamit, amivel kivívhatta volna a törzs figyelmét, a l{ny
valami olyasmivel hozakodott elő, amivel a h{ttérbe
szorította.
– Creb, miért nyugtalankodsz? Nem emlékszem, hogy
valaha is ilyen idegesnek l{ttalak volna. Úgy viselkedsz,
mint egy ifjonc, mielőtt először tal{lkozik a feleségével.
Nem kérsz egy csésze te{t? Az megnyugtatn{ az
idegeidet – mondta Iza, miut{n a var{zsló m{r
harmadszor pattant fel a helyéből, hogy egy m{sodperc
múlva ismét visszatelepedjen a tűz mellé.
– Miből gondolod, hogy nyugtalan vagyok? – kérdezte
méltatlankodva a mogur. – Csup{n medit{lni akarok egy
kicsit, hogy jobban emlékezzek.
– Mire akarsz emlékezni? – szegezte neki a kérdést a
javasasszony. – [lmodban is tudod az összes szertart{st.
Még sose l{ttam, hogy föl-le pattogt{l volna, miközben
medit{lsz. Biztos, hogy nem kérsz te{t?
– Nem. Nem kérek. Ayla hol van?
– Ott – intett a javasasszony a barlang vége felé. –
Yamot keres. Miért?
– Csak tudni akartam – felelte a var{zsló. Nemsok{ra
arra j{rt Brun, és mag{hoz intette. Creb fölkelt, és
mindketten h{tramentek. „Vajon mi üthetett beléjük?"
csod{lkozott Iza.
– Még nincs itt az idő? – kérdezte a vezér, mikor az
előkészített helyre értek. – Minden kész?
– Megtettem az összes előkészületet, de azt hiszem,
alacsonyabban kell {llnia a napnak – felelte a mogur.
 – Azt hiszed? H{t nem tudod? – zsörtölődött Brun. –
Azt gondoltam, hogy tudod, mit kell csin{lni. Azt
mondtad, hogy a medit{ció sor{n tal{lt{l egy megfelelő
szertart{st. Mindennek a legnagyobb rendben kell
mennie. És erre azt mondod: „azt hiszem"...
– Medit{ltam – védekezett Creb. – De nagyon rég volt,
egy egészen m{s helyen. Szerintem tavasz vagy ny{r
lehetett. Nem könnyű meghat{rozni a szertart{s idejét.
Csak azt tudom, hogy alacsonyan j{rt a nap.
– Nem ezt mondtad! Hogy lehetsz biztos benne, hogy
minden a legnagyobb rendben megy? Tal{n az lenne a
legjobb, ha elfelejtenénk ezt az egészet.
– M{r beszéltem a szellemekkel. A kövek a helyükön
vannak. V{rnak bennünket.
– Egy{ltal{n nem tetszik, hogy elmozdítottad a köveket.
Tal{n jobb lett volna, ha a szentélyben tartjuk a
szertart{st. Biztos vagy benne, hogy a totemeink nem
haragszanak meg r{nk, amiért kihoztuk őket?
– Ezt m{r megbeszéltük egyszer. Úgy döntöttünk, jobb
kihozni a köveket, mint bevinni a szentélybe az ősi
szellemeket. Tal{n nem akarnak elmenni, ha megl{tj{k a
helyet.
– Honnan tudod, hogy visszamennek, ha egyszer m{r
felébresztettük őket? Ez nagyon veszélyes, mogur.
Legjobb lenne hagyni az egészet.
– Egy darabig lehet, hogy itt maradnak – töprengett a
mogur. – De hogyha mindent visszateszünk, l{tni lógj{k,
hogy nincs sz{mukra hely, és elmennek. A
védőszellemek majd elküldik őket. Minden rajtad {ll. Ha
meggondoltad magad, én megprób{lom meggyőzni a
szellemeket. Nem kell megtartanunk a szertart{st csak
azért, mert ők m{r felkészültek r{.
– Nem. Igazad van. Legjobb lesz végigcsin{lni.
Mindenki erre v{r: a szellemek és az emberek is. Persze
lehet, hogy nem lesznek túl boldogok tőle.
– Mondd, Brun, ki a vezér? Egyébként úgyis
hozz{szoknak, amikor l{tj{k, hogy minden rendben van.
– Tényleg rendben lesz, mogur? Olyan rég volt ez az
egész. Most nem az emberekre gondolok, hanem arra,
hogy mit szólnak a védőszellemek. Szerencsések
vagyunk. Szinte túlzottan szerencsések. Folyton attól
rettegek, hogy valami borzasztó dolog történik majd
velünk. Nem akarok olyasmit tenni, ami felzaklathatja
őket. Szeretném, hogyha minden úgy lenne, ahogy ők
kív{nj{k.
– Ezen dolgozunk, Brun – mondta gyöngéden a mogur.
– Igyekszünk azt tenni, amit ők akarnak.
– Biztos vagy benne, hogy a többi szellemnek is tetszeni
fog? Nem gondolj{k úgy, hogy az egyikükkel kivételt
teszünk?
– Nem, Brun. – A var{zsló érezte, milyen feszült a
vezér. Tudta, nehéz volt meghoznia a mostani döntést. –
Senki se lehet teljesen biztos ebben. Elvégre mi csak
emberek vagyunk. A mogur is ember. Csup{n
prób{lkozhatunk. De, ahogy mondtad, nagyon
szerencsések vagyunk. Ez pedig azt jelenti, hogy
valamennyi védőszellemünk elégedett. Gondolod, hogy
ilyen szerencsések lennénk, ha veszekednének
egym{ssal? Vajon milyen gyakran ejt el egy törzs
mamutot anélkül, hogy b{rkinek is baja történne? Az is
megeshetett volna, hogy egész idő alatt egyetlen {llatot
se l{ttok. Ti viszont sikerrel j{rtatok. Még Brac is
megmenekült.
A vezér a var{zsló komoly arc{ba nézett, és kihúzta
mag{t. Creb l{tta rajta, hogy döntésre jutott.
– Megyek és összeszedem az embereket – mondta. Szólt
az asszonyoknak, hogy ne menjenek a barlang h{tsó
része felé, sőt ne is nézzenek abba az ir{nyba. Iza
észrevette, hogy Brun összehívta a férfiakat, de nem
törődött vele. Ez az ő dolguk. Véletlenül épp akkor
pislantott fel, amikor két vörösre festett arcú vad{sz Ayla
felé tartott. Iza gyomr{t összeszorította a félsz. Vajon mit
akarnak a l{nytól?
Ayla nem vette észre a közeledőket. Yamot keresett a
kosarakban. Mikor megl{tta maga előtt a vezér vörösre
festett arc{t, elakadt a lélegzete.
– Ne ellenkezz – mondta Brun. – Egy hangot se. Azzal
bekötötte a l{ny szemét, majd felemelte, és a szertart{sra
kijelölt helyre vitte.
A férfiak nyugtalanok lettek, mikor megl{tt{k a l{nyt
cipelő Goovot és Brunt. Ők se tudtak többet a tervezett
szertart{sról, mint az asszonyok. A mogur figyelmeztette
őket, hogy egyetlen hangot se adjanak, és kézjelet se
tegyenek. A vad{szok helyet foglaltak a szentélyből
kihozott kövek mögött, majd a mogur két hosszú, a
barlangi medvétől sz{rmazó csontot adott
mindegyiküknek, hogy tarts{k maguk elé. Ez mindenkit
meggyőzött a veszély nagys{g{ról.
Brun leültette a l{nyt a földre, és mögé telepedett. A
var{zsló jelére levette Ayla szeméről a kötést. A l{ny
pislogott. A f{kly{k fényében l{tta, hogy a mogur a
barlangi medve kopony{ja mögött ül, és a többi férfi
keresztbe tett csontokat tart maga előtt. Megriadt, és
igyekezett minél jobban összehúzni mag{t.
– Ne mozdulj. Egy hangot se! – figyelmeztette újból a
mogur.
A var{zsló fel{llt, letette botj{t, és a mozdulatok
hangtalan, szertart{sos nyelvén hívta Ursust és a többi
szellemet. Ayla közelről ismerte Crebet. Tudta, hogy a
mogur testének egyik fele gyakorlatilag béna, a m{sikon
viszont túls{gosan is kifejlődtek az izmok, hiszen ezekre
kellett t{maszkodnia. Ennek ellenére mikor a
szertart{sok nyelvén szólt, {tszellemültté és
ut{nozhatatlanul kecsessé v{ltak a mozdulatai. Ezúttal
azonban olyan oldala t{rult fel előtte, amit mindeddig
nem ismert.
A mogur mozdulatainak ékesszól{sa mag{val ragadta
hallgatóit. Ayla még sose l{tta ilyen meggyőző erővel
szólni. A köré gyűlt szellemekhez intézte mondandój{t.
A Barlangi Medve népének var{zslója hihetetlen
erőt sug{rzott mag{ból, miközben azokhoz a
szellemekhez szólt, akiket fel akart ébreszteni a
szertart{shoz.
– Ősidők szellemei, ti, akiket nem szólítottunk a
kezdetek hom{lya óta, figyeljetek r{m! A segítségetekre
és védelmetekre van szükségem. Hatalmas szellemek,
kiknek neve csup{n halk suttog{sként él az
emlékezetünkben, ébredjetek fel, és engedjétek meg,
hogy tiszteljünk titeket. Szükségünk van az {ld{sotokra:
ezért most kimondom a neveteket!
– Szél szelleme: Oooha! – Ayla érezte, hogy végigfut
h{t{n a hideg, ahogy a mogur kiejtette ezt a nevet. –Eső
szelleme: Zheena! – folytatta a var{zsló. – Fojtó köd
szelleme: Eeesha! Jöjjetek elő, és nézzetek r{nk!
Egyikőtök itt van közöttünk. Ő az, aki nemrég az
{rnyékotokban j{rt, és azut{n visszatért a Barlangi
Oroszl{n kív{ns{ga szerint.
„Rólam beszél! – hasított Ayl{ba a felismerés. – Ez a
férfiak szertart{sa. Mit keresek itt? Kik ezek a szellemek?
Még sose hallottam róluk. Hisz ezek asszonynevek. Azt
hittem, hogy minden védőszellem férfinevet visel!"
A férfiak kővé dermedt arccal ültek. Ők se hallottak
eddig ezekről a szellemekről. [m nem voltak sz{mukra
teljességgel ismeretlenek. Az ősi nevek hallat{n
megmozdult agyuk mélyén a törzsi emlékezet.
– Tiszteletre méltó ősök, mi csup{n emberek vagyunk: a
szellemek útjai kifürkészhetetlenek sz{munkra. Nem
tudjuk, miért v{lasztotta ki ezt a l{nyt a Barlangi
Oroszl{n Szelleme, és miért vezette ősi utakra, de nem
fogunk szembesz{llni az akarat{val. A Barlangi Oroszl{n
Szelleme harcba sz{llt érte az {rnyak birodalm{ban, és
visszavezette közénk. Régmúlt élő szellemei, a törzs ma
m{r nem a ti törvényeitek szerint él, ez a l{ny azonban
mégis azokat követi. Kérünk benneteket, {ldj{tok meg őt
a magatok módj{n. Védjétek meg, és vele együtt a törzset
is. – A mogur a többiekhez fordult: – Hozz{tok ide a
l{nyt! – parancsolta.
Ayla érezte, hogy Brun a magasba emeli. A var{zsló
előtt {llt. Felszisszent, mikor a főnök megragadta haj{t és
h{trafeszítette a fejét. Szeme sark{ból l{tta, hogy a mogur
nagy kést vesz elő, és a magasba emeli. Rettegve nézte a
közeledőt. Csaknem el{jult, ahogy a penge a tork{hoz
közeledett.
Éles f{jdalom hasított belé, de sokkal jobban félt ann{l,
hogysem nyöszörögni merjen. A mogur kis bemetszést
ejtett a torka alatti gödörben. A kicsorranó vért egy
nyúlbőrdarabk{val itatta fel. A var{zsló v{rt, míg a bőrt
{titatja a vér, azut{n bekente a v{g{st a Goov {ltal felé
nyújtott edényből vett kenőccsel.
Brun elengedte a l{nyt. Ayla csod{lkozva figyelte, hogy
a mogur egy olajjal telt edénybe teszi a vér{ztatta
bőrdarabot, majd jelt ad Goovnak, aki meggyújtja az
olajat. A l{ngok csakhamar elemésztették a bőrdarabk{t.
Mikor az edény tartalma hamuv{ v{lt, Brun félrehúzta a
l{ny köpenyét, és felfedte bal combj{t. A mogur
belem{rtotta ujj{t az edényben lévő fekete koromba, és
négy vonalat húzott a l{ny l{b{n a barlangi oroszl{n
karmai emlékét őrző hegekre. A l{ny csod{lkozva
figyelte. Ez az egész megtévesztésig olyan volt, mint a
férfiv{ avat{s szertart{sa. Azt{n Brun felkapta, és ismét
h{travitte, a mogur pedig tov{bb foh{szkodott a
szellemekhez:
 – Fogadj{tok el ezt a vér{ldozatot, hatalmas szellemek!
Ti tudj{tok, hogy a barlangi oroszl{n szemelte ki őt
mag{nak, hogy kövesse az ősi törvényeket. Tisztelünk
titeket, és {ldoztunk nektek. Kérünk, térjetek vissza
nyugalmatokba, és ígérjük, hogy nem feledjük a
törvényeiteket.
„Vége" – gondolta Ayla, mikor Creb ismét a helyére ült.
Még mindig nem értette, miért kellett részt vennie ezen a
szokatlan szertart{son. De még nem végeztek. Brun elébe
{llt, és intett, hogy {lljon fel. A l{ny talpra ugrott. A vezér
a köpenyébe nyúlt, és vörösre festett mamutcsontot vett
elő.
– Ayla – mondta –, most az egyszer, az ősi szellemek
védelmében egyenlőként {llsz szemben velem.
A l{ny nem volt benne biztos, hogy pontosan érti a
vezér szavait.
– Ha elhagyod ezt a helyet, m{r nem leszünk egyenlők
– folytatta Brun. – Asszony vagy, és örökre az maradsz.
Ayla csod{lkozva bólintott. Kív{ncsian v{rta a
folytat{st.
– Ez a darabka a most elejtett mamut agyar{ból való –
folytatta Brun. – Igen szerencsés vad{szat volt. Senki sem
sérült meg, és sikerült hazahoznunk a hatalmas {llatot.
Ezt a darabk{t Ursus {ldotta meg. A mogur bekente a
szent vörös színnel: vad{sztalizm{n lett. A törzs minden
vad{sza hord ilyet az amulettjében.
Egyetlen fiú se v{lik addig felnőtté, amíg nem
vad{szott. Aki m{r vad{szott, az nem gyerek többé.
Régen, az ősszellemek kor{ban a nők is vad{sztak. Nem
tudjuk, miért akarta a védőszellemed, hogy űzőbe vedd a
vad{llatokat, de tiszteletben tartjuk a barlangi oroszl{n
kív{ns{g{t. Mivel kor{bban m{r vad{szt{l, viselned kell
a felnőttkorral j{ró felelősséget. De mert nőnek születtél,
mindvégig nő maradsz, egyetlen dolog kivételével:
ezentúl haszn{lhatod a paritty{t. Te leszel az Asszony,
Aki Vad{szik.
Ayla elpirult. Tényleg jól értette Brun szavait? Az első
pillanatban el sem merte hinni.
– Ez a te talizm{nod – folytatta a vezér. – Tedd az
amulettedbe.
A l{ny fogta a vörösre festett csontdarabot, és a nyak{n
függő zacskóba helyezte.
– Ne mondd el senkinek az ünnep előtt – figyelmeztette
Brun. – Én magam akarom bejelenteni a többieknek. A
mai lakom{t a te tiszteletedre tartjuk: első vad{szatod
tiszteletére. Remélem, a következő zs{km{nyod
gusztusosabb lesz, mint a barlangi hiéna – tette hozz{
vid{man csillogó szemmel.
Ismét bekötötték a szemét, és a helyére kísérték, majd
levették róla a kendőt. Ayla kissé k{b{n figyelte, ahogy
Brun és Goov visszatér a férfiak közé. „[lmodtam
volna?" – kérdezte mag{tól. Önkéntelenül is megérintette
a mogur kése {ltal ejtett sebhelyet, azt{n az amulettjére
csúszott a keze. Most m{r h{rom t{rgy sorakozott benne:
az Iz{tól kapott vörös okkerdarab, a patakban tal{lt
kövület és a Brun {ltal adom{nyozott csontszil{nk.
„Vad{sz vagyok! Vad{sz! A törzs vad{sza!"
 A szertart{s mindenkit meggyőzött arról, hogy Ayl{nak
valóban szabad vad{sznia. Broud őrjöngött. Ha nem
rettegett volna a mogur {ltal megidézett szellemek
haragj{tól, otthagyta volna a szertart{st. Nem akart részt
venni ezen a ceremóni{n, ami újabb kiv{lts{ggal ruh{zta
föl a gyűlölt asszonyszemélyt. A mogurt b{multa, de
legink{bb Brunra haragudott.
„Ez az ő műve – gondolta. – Mindig is különös gonddal
óvta Ayl{t. Hal{losan megfenyegetett, mikor
megbüntettem, amiért pimaszkodni mert velem. Most
pedig megengedi neki, hogy vad{sszon, ak{r a férfiak.
Hogy tehetett ilyent? Mindegy. Úgy l{tszik, Brun
öregszik. Nem lehet örökké vezér. Egy napon majd
{tveszem a helyét, és akkor megl{tjuk, mihez kezd a
kiv{lts{gaival!"

__18.__

Az Asszony, Aki Vad{szik, ezen a télen valóban

asszonny{ érett. Ekkor töltötte be tizedik életévét. Iza
megnyugodva l{tta rajta azokat a v{ltoz{sokat, amelyek
jelezték, hogy a l{ny nem marad örökre gyerek: a
hónalj{ban és a l{ba közt megjelenő finom pihéket, egyre
erősödő mellét. Nem sokkal ezut{n Ayla vérezni kezdett,
jelezve, hogy toteme először bocs{tkozott harcba egy
m{sik szellemmel.
A l{ny megértette, hogy valószínűleg sose lesz gyereke.
Túl erős a toteme. Mégis nagyon szeretett volna egy
csecsemőt. Erre v{gyott, mióta Uba megszületett, de
elfogadta a Barlangi Oroszl{n Szellemének újabb
próbatételét. Nagyon szerette a csecsemőket. Készséggel
vigy{zott r{juk, amikor anyjuknak valami dolga t{madt,
és csalód{st érzett, ha otthagyt{k, hogy szopjanak. [mde
végre maga is asszonynak sz{mított – nem csup{n
hatalmasra nőtt gyermeknek, aki valamennyi asszonyn{l
magasabb.
Ayla együtt érzett Ovr{val, akinek többszöri
prób{lkoz{s ut{n se sikerült kihordania gyermekét. Ovra
toteme, a hód is túl erős szellemnek sz{mított. Úgy tűnt,
arra ítéltetett, hogy gyermektelen maradjon. A
mamutvad{szat óta, különösen, hogy Ayla is elérte a
felnőttkort, a két nő közel került egym{shoz. A csöndes
asszony keveset beszélt – eleve visszahúzódó természetű
volt –, ennek ellenére a köztük kialakuló kapcsolat sok
tekintetben emlékeztetett a bar{ts{gra.
Az Ovra és férje, Goov közötti szoros kötelék
csakhamar mindenki sz{m{ra nyilv{nvaló lett. Ezért
azt{n még jobban sajn{lt{k Ovr{t. A férje oly kedves és
megértő, és az asszony mégsem tud gyermeket szülni
neki.
Oga, Broud nem csekély büszkeségére, ismét v{randós
lett. Nem sokkal azut{n esett teherbe, hogy a h{roméves
Brac befejezte bőgőéveit. Úgy tűnt, ő is olyan termékeny
asszony, mint Ika és Aga. Droog biztosra vette, hogy Aga
kétéves fia, Groob eszközkészítő lesz. Amikor megl{tta,
hogy a gyerek köveket ütöget össze, gyorsan csin{lt neki
egy marokkövet, ami pontosan illett Groob dundi kis
mark{ba, és megengedte neki, hogy a közelben j{tsszon,
amikor dolgozik. Ika kétéves l{nya, Igra mindenkit
elbűvölt mosoly{val. Brun törzse lassacsk{n
gyarapod{snak indult.
Ayla a kora tavasz néh{ny napj{t a törzstől t{vol
töltötte, mert a szok{s így követelte a nőktől a tisztul{s
időszak{ban. Úgy döntött, felmegy a barlangj{ba. A
hal{los ítéletet követő egy hónapi ittléte ut{n ez a p{r
nap valós{ggal pihenésnek tűnt. Egész nap a parittya-
vetést gyakorolta. Folyton figyelmeztetnie kellett mag{t,
hogy imm{r nem tilalom ellenére cselekszik. Az
élelemszerzés nem okozott gondot a sz{m{ra, ennek
ellenére mindennap tal{lkozott egy előre megbeszélt
helyen Iz{val, aki ennivalót vitt neki. A javasasszony
t{rsas{ga minden ételnél többet jelentett a l{ny sz{m{ra.
Még mindig komoly megprób{ltat{st jelentett sz{m{ra,
hogy egyedül kellett töltenie az éjszak{t, hab{r ez a
mostani sz{mkivetés – tekintettel arra, hogy bel{tható
ideig tartott – nem r{zta meg különösebben.
Gyakran sötétedésig beszélgettek. Ayla ilyenkor f{klya
segítségével botork{lt haz{ig. Mivel Iza mindig
nyugtalan lett, amikor előkerült az őzbőr, amit a l{ny a
hal{los ítélet egy hónapja alatt ejtett el, Ayla úgy döntött,
hogy ezt is felviszi mag{val a barlangba. Anyj{tól
megtanulta, hogyan {ssa el a vérével {titatott, puh{ra
cserzett bőröket a földbe, és milyen igéket mondjon
fölöttük, nehogy r{tal{ljanak az {rtó szellemek. Iza
kioktatta a leendő feleség minden tudom{ny{ra is.
Elmesélte, milyen testhelyzeteket kell felvennie, ha férje
úgy dönt, hogy vele h{l, milyen mozdulatokat tegyen
közben, és hogyan tisztítsa meg mag{t ut{na. Ayla
mostantól felnőtt nőnek sz{mít. Ideje, hogy úgy
viselkedjen, mint a többiek. Megbeszélték a nőket érintő
dolgokat. Ezek többségét a gyógyító leckékből m{r
ismerősnek tal{lta Ayla. Megvitatt{k a szülést, a
szoptat{st, a görcsöket enyhítő szerek különféle nemeit.
Iza elmagyar{zta, melyek azok a mozdulatok,
amelyekkel felkeltheti férje szunnyadó v{gyait. Beszéltek
a férjes asszony kötelességeiről is. Iza mindent elmondott
fogadott l{ny{nak, amit az anyja is elmondott neki annak
idején, noha nem volt meggyőződve róla, hogy e
visszataszító külsejű l{nynak valaha is szüksége lesz
mindezekre a tudnivalókra.
Egyetlen dologról nem ejtett szót; a legtöbb l{ny
ilyenkorra ugyanis m{r kiszemelt mag{nak valakit. B{r
sem ő, sem az anyja nem mondja ki egyenesen, a jó anya
úgy forgatja a dolgokat, hogy teljesülhessenek le{nya
v{gyai. A férjnek jog{ban {ll tudatni a vezérrel l{nya
kív{ns{g{t, és ezt a legtöbb esetben figyelembe is veszik.
Rendszerint ez köti le anya és le{nya legtöbb idejét.
Most azonban nem volt fiatal, nőtlen férfi a törzsben, Iza
biztosra vette, hogy Ayl{t egyetlen h{zasulni készülő
férfi se akarn{ első feleségnek, mint ahogy most se
kapkodott senki azut{n, hogy a l{ny a m{sodik asszonya
legyen. Igaz, Ayla se érdeklődött ir{ntuk. Egészen addig
nem gondolt a lehetséges férjekre, míg Iza nem mesélt
neki a h{ziasszonyok kötelmeiről. Később mégis
felmerült a téma.
 Egy tavaszi reggel, nem sokkal azut{n, hogy ismét
visszatért, Ayla elment a barlang melletti tavacsk{hoz,
hogy megtöltse vizestömlőjét. Egyedül volt. Ahogy
lehajolt az aprócska tóhoz, visszahőkölt. A moccanatlan
víztükörből idegen arc nézett vissza r{. A l{ny alaposan
szemügyre vette képm{s{t. Eddig még sose l{tta ilyen
tiszt{n mag{t.
A fiatal nő csod{lkozva szemlélte tükörképét. Egészen
mostan{ig abban a hitben élt, hogy ő is éppen olyan, mint
a többiek. Most hosszasan tanulm{nyozta saj{t von{sait.
Valahogy szögletesnek tal{lta az arc{t. [ll{n kis bev{g{s,
ajkai teltek, finom orra egyenes vonalú. Tiszta,
kékesszürke szemét sűrű szempill{k keretezték. Vastag
aranyhaja dús csig{kban omlott a v{ll{ra. Szemöldöke –
mint a szempill{i – kicsit sötétebb a haj{n{l. Homloka
magas, domború. Nyoma sincs rajta kiugró
homlokeresznek. Ayla s{padtan h{tr{lt, majd
visszaszaladt a barlangba.
– Mi a baj? – kérdezte Iza, aki l{tta, hogy valami b{ntja
le{ny{t.
– Most néztem meg magamat a tóban. Olyan csúnya
vagyok! Miért születtem ennyire rond{nak? – Ayla a
javasasszony karjaiba vetette mag{t, és sírva fakadt.
Mióta az eszét tudta, kiz{rólag törzsbelieket l{tott maga
körül. Nem volt m{s mértéke, és most r{ kellett
döbbennie, hogy alapvetően különbözik tőlük.
– Ugyan, ugyan, kicsikém – nyugtatgatta Iza a karjaiban
zokogó l{nyt.
 – Nem tudtam, hogy ilyen csúnya vagyok! – hüppögte
Ayla. – Ki kív{nna meg engem? Sose lesz férjem. Sose
lesz senkim! Miért lettem ilyen rút?
– Nem tudom, valóban csúnya vagy-e – suttogta a
javasasszony. – Ink{bb azt mondom: m{s vagy.
– Csúnya vagyok! Csúnya! Csúnya! – kiab{lta Ayla a
fejét r{zva. Nem akarta, hogy vigasztalj{k. – Nézz r{m!
Túl nagyra nőttem. Magasabb vagyok a legtöbb férfin{l.
Egyedül Brun nagyobb n{lam. Nagy és csúnya vagyok.
Senki se vesz el! – Újból könnyek szöktek a szemébe.
– Azonnal hagyd abba! – parancsolt r{ Iza. – Nem
v{ltoztathatod meg a külsődet. Idegennek születtél. Úgy
nézel ki, ahogy ők. Olyannak kell elfogadnod magad,
amilyen vagy. Lehet, hogy sose lesz férjed. Ezen nem
lehet segíteni: jobb, ha megbékélsz vele. De ne add föl a
reményt. Nemsok{ra javasasszony leszel. Ez akkor is
jelentős rangot jelent, ha egyedül maradsz.
A jövő ny{ron nagy törzsi gyűlést tartunk. Sok törzs
gyűlik majd egybe. Tal{n egy m{sik törzsben tal{lsz
magadnak valakit. Előfordulhat, hogy nem lesz túl fiatal.
Tal{n magas rangú se, de férj lesz. Zoug nagyon jó
véleménnyel van rólad. Szerencséd, hogy ilyen sokra tart.
M{r küldött is üzenetet m{s törzsben élő rokonainak.
Úgy gondolja, jó feleség leszel. Fel akarja hívni r{d a
többiek figyelmét. Azt mondta, elvenne, ha kicsit
fiatalabb lenne. Ne feledd, nem ez az egyetlen törzs a
vil{gon.
 – Zoug tényleg ezt mondta? Annak ellenére, hogy ilyen
csúnya vagyok? – A l{ny szemében megcsillant a
remény.
– Igen, Zoug pontosan ezt mondta Crebnek. Az ő
segítsége és az én csal{dom tekintélye elég lesz ahhoz,
hogy tal{ljunk valakit, aki elvesz.
Ayla ajk{ról lehervadt a mosoly.
– De ez ugye nem jelenti azt, hogy el kell mennem?
Nem akarlak elhagyni benneteket.
– Ayla, én m{r öregasszony vagyok. Creb se fiatal. Uba
p{r év múlva asszony lesz, és férjhez megy. Akkor mit
csin{lsz? Brun egy napon {tadja a vezérséget Broudnak.
Nem hiszem, hogy akkor megmaradn{l ebben a
törzsben. Az lesz a legjobb, ha elmész a többiekkel a
törzsi gyűlésbe. Legal{bb felmérheted a lehetőségeket.
– Tal{n igazad van, any{m. Nem hiszem, hogy itt
akarok élni, ha Broud lesz a vezér, de titeket se akarlak
elhagyni. – Hirtelen felragyogott az arca: – Még egy
egész év van jövő ny{rig. Addig nem kell félnem.
„Egy év – gondolta Iza. – Mi az? Tal{n egy pillanat. Ha
majd annyit élsz, mint én, megtanulod, milyen gyorsan
repülnek az esztendők. Nem akarsz elhagyni minket?
Fogalmad sincs, mennyire hi{nyzol majd nekem. B{rcsak
lenne valaki, aki elvenne! Miért épp Broud a vezéri cím
v{rom{nyosa?"
De semmit se szólt. Ayla letörölte könnyeit, és
visszament a tóhoz, hogy vizet hozzon. Ezúttal nem
pillantott a víztükörbe.
 Aznap délut{n az erdőszélen {llt, és a bokrok közül
figyelte a barlangot. A többiek odakint dolgoztak vagy
beszélgettek. Ayla v{ll{n két elejtett nyúl lógott. Az
övébe dugott paritty{ra esett a tekintete. Azt{n ismét a
barlangra pillantott.
„Brun azt mondta, hogy vad{szhatok – gondolta
idegesen. – Ezért rendezte az ünnepséget is. En vagyok
az Asszony, Aki Vad{szik!"
A l{ny felszegte fejét, és előlépett a növények
rejtekéből.
Egy hosszú, vérfagyasztó pillanatig mindenki a bokrok
közül kibukkanó fiatal nőt nézte. Azt{n, ahogy túltették
magukat az első megdöbbenésen, szégyenkezve
elfordultak. Ayla arca tűzben égett, de úgy döntött, nem
vesz tudom{st az {ltal{nos megrökönyödésről.
Hat{rozott léptekkel haladt a barlang felé.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel melléből, ahogy
belépett a barlangba. Végre megszabadult a kív{ncsi
tekintetektől.
Iza szeme kerekre nyílt, mikor megpillantotta a l{nyt,
{m csakhamar összeszedte mag{t, és úgy tett, mintha
semmi különös se lenne abban, hogy fogadott l{nya két
nyulat hoz haza. Creb a medvebőrön ücsörögve medit{lt.
Nem adta jelét, hogy b{rmit is észrevett volna. Persze ő is
észrevette, mikor a l{ny belépett a barlangba, {m mire
odaért a tűzhöz, sikerült úrr{ lennie meglepetésén.
Egyikük se szólt egy szót se, mikor Ayla letette a tűz
mellé a nyulakat. Uba egy pillanattal később odaszaladt
hozz{. A kisl{ny egy{ltal{n nem igyekezett elrejteni
csod{lkoz{s{t.
– Tényleg te lőtted őket? – kérdezte.
– Igen – bólintott Ayla.
– Szép kövér nyulaknak l{tszanak. Megesszük őket
vacsor{ra, any{m?
Iza egy pillanatig habozott:
– Igen – felelte végül.
– Megnyúzom őket – mondta Ayla, és előhúzta kését.
– Nem – tiltakozott a javasasszony. – Te ejtetted el a
zs{km{nyt. Úgy illendő, hogy én készítsem el. – Azzal
gyakorlott mozdulatokkal megnyúzta, kibelezte és
ny{rsra húzta a két {llatot.
– Finom volt – böffentette később elégedetten Creb.
Még mindig kerülte, hogy egyenes megjegyzést tegyen
Ayla vad{szat{nak eredményére, Uba azonban
kor{ntsem volt ilyen visszafogott.
– A nyulat is szeretem – mondta, majd elbűvölő
mosolyt vetett a l{nyra –, de nem hozn{l legközelebb
ink{bb hófajdot? – A kisl{ny maradéktalanul osztotta
Creb sz{rnyasok ir{nti rajong{s{t.
A következő alkalommal, mikor Ayla zs{km{nnyal
érkezett, m{r nem keltett akkora feltűnést, p{r nappal
később pedig m{r teljesen megszokott l{tv{nny{ v{lt az
elejtett vadakkal hazatérő l{ny. R{ad{sul az, hogy egy
vad{sz is ült a tüzénél, csökkentette a Crebnek j{ró
köteles részt. Csup{n a férfiak {ltal ejtett nagyvadakból
kaptak ezut{n.
 Ayla rengeteget dolgozott ezen a tavaszon. Az, hogy
vad{szott, egy{ltal{n nem mentette fel női kötelességei
alól, és ő gyűjtötte Iza gyógynövényeit is. De Ayla úgy
érezte, buzog benne az energia. Boldog volt. Örült, hogy
szabadon vad{szhat, hogy itt lehet a törzzsel, és hogy
asszonny{ lett.
Még Ebra és Uka is befogadta, noha a két idősebb nő
sose felejtette el, hogy m{s, mint a törzsbeliek. Ika viszont
mindig bar{ts{gosan viselkedett vele, Aga és az anyja
pedig a szívükbe fogadt{k, mióta megmentette On{t a
vízbefúl{stól. Ovr{val jó bar{tnők lettek, és Og{val is
melegedett a viszonya – noha Broud egy{ltal{n nem
nézte jó szemmel a két nő közeledését. Broud még
szenvedélyesebben gyűlölte a l{nyt, mióta vad{szhatott.
A férfi ir{nta tanúsított durvas{ga lassanként az élete
része lett. Megtanult együtt élni vele. Kezdte azt hinni,
hogy Broud m{r soha többé nem zavarhatja lelki békéjét.
A tavasz lassan ny{rba fordult, mikor egy nap
elhat{rozta, hogy megkísérel elejteni p{r hófajdot, hogy
örömet szerezzen Crebnek. Végiggondolta, milyen
gyógynövények nyílnak most. Úgy döntött, ideje
felfrissíteni Iza gyűjteményét. Reggel bej{rta a környéket,
majd megindult a széles rónas{g felé. Legszívesebben az
erdő és a síks{g tal{lkoz{s{n{l lévő bozótosban
porty{zott. Felriasztott néh{ny alacsonyan sz{lló
madarat. Egy gyors dob{ssal leszedett kettőt közülük,
azt{n {tkutatta a magas füvet a toj{sokért. Creb nagyon
szerette a saj{t toj{s{val, zöldségekkel és fűszerekkel
töltött madarat. Ayla felki{ltott örömében, amikor
felfedezte a fészket. Puha moh{ba takarta a zs{km{nyt,
és a zsebébe csúsztatta. Pomp{san érezte mag{t.
Keresztülszaladt a réten, és lihegve meg{llt az idei fűvel
borított domboldalon.
Letelepedett a fűre, ellenőrizte a toj{sokat, hogy
sértetlenek-e, azt{n elővett egy darabka sz{rított húst, és
megette. Közben figyelte a mező fölött repkedve trill{zó,
ragyogó, s{rgamellű pacsirt{t, a szederbokorn{l csivitelő
aranykoron{s verébp{rt, a fenyőodúj{ból kibe sz{lldosó
feketefejű cinkéket és az öreg almafa lombjai közt
szorgoskodó ökörszemet.
Ayla szerette ezeket a mag{nyos pillanatokat.
Sütkérezett a napon, és nem gondolt semmire. Boldog
volt. Észre se vette, hogy valaki m{s is van a közelben,
míg r{ nem vetült az {rnyéka. Riadtan nézett föl.
Pillant{sa Broud sötét arc{ra esett.
Ezen a napon nem mentek vad{szni, ezért Broud úgy
döntött, egyedül cserkészik egyet. Nem nagyon prób{lt
zs{km{nyt ejteni – elegendő húst halmoztak fel az elmúlt
napokban ink{bb csak sét{lgatott ezen a szép tavaszi
reggelen. Ahogy megpillantotta Ayl{t, képtelen volt
ellen{llni a kísértésnek, hogy belekössön.
Ayla rögtön felpattant, mikor megl{tta, de ezzel csak
tov{bb bőszítette a férfit. A l{ny magasabbra nőtt, mint ő.
Broud iszonyodott attól, hogy fel kell néznie r{. Jelezte,
hogy guggoljon le. Úgy tervezte, alaposan leteremti,
amiért lust{lkod{son kapta. [m amikor a l{ny
engedelmeskedett, és megl{tta szemében az egykedvű
nemtörődömséget, Broudot elöntötte a düh. Vajon mivel
csiholhatna ki belőle valamilyen indulatot? A barlangban
legal{bb mindig akad valami, amiért elküldheti.
Körülnézett, majd ismét megakadt a szeme a l{b{n{l
kuporgó, kifürkészhetetlen arcú asszonyon. „Mióta nő
lett, még rosszabb – gondolta sötéten a fiatal vad{sz. –
Hogy tehette ezt Brun?" Észrevette a l{ny mellett heverő
fajdokat. „Milyen pimaszul b{mul – szította önnön dühét
–, büszkélkedik, mert ejtett zs{km{nyt, én meg nem. Mit
csin{ljak vele? Itt semmi sincs, amiért elküldhetném.
Azaz, v{rjunk csak... hiszen m{r nő. Akkor mégiscsak
tehet nekem szolg{latot.”
Broud kézjelére Ayla szeme elkerekedett. Ez v{ratlanul
érte. Iza azt mondta, hogy a férfiak azoktól a nőktől kérik
ezt, akiket vonzónak tal{lnak, de tudta, hogy Broud
csúny{nak tartja. A l{ny arc{n tükröződő döbbenet
jelezte a férfinak, hogy megtal{lta Ayla gyenge pontj{t.
Ismét intett, ezúttal sürgetőbben.
A l{ny tudta, mire sz{míthat. Nemcsak Iza
elbeszéléséből, hanem maga is sz{mtalanszor l{tta a törzs
valamennyi tagj{t ilyen helyzetben. A gyerekek minden
viselkedésform{t a szüleiket ut{nozva tanultak, és ez alól
a szexu{lis élet sem jelentett kivételt. Ayl{t mindig
érdekelte, hogy miért csin{lj{k, és sose zavarta, ha l{tta,
hogy a fiatal gyerekek j{ték közben ebben is ut{nozz{k a
felnőtteket.
A j{ték időnként komolyra fordult. A l{nyok többsége
így veszítette el szüzességét, esetleg akkor, amikor egy,
{rtatlan kacérs{guktól feltüzelt férfi könnyített mag{n.
 Ayl{nak azonban nem akadt korban hozz{illő
j{tszót{rsa. Egyedül Vorn jöhetett volna szóba, Aga
azonban annak idején helytelenítette, hogy együtt
j{tsszanak, a fiú pedig később mindenben – így Ayl{val
való kapcsolat{ban is – Broudot ut{nozta. így senki se
akadt, akivel j{tszadozhatott volna. Ez magyar{zta, hogy
a l{ny még mindig szűz volt, noha a t{rsadalom,
amelyben élt, ugyanúgy kezelte a szeretkezést, mint az
alv{st vagy az evést.
Ayla zavarba jött, és Broud élvezte tan{cstalans{g{t.
Végre tal{lt egy pontot, ahol ismét megtörheti a l{ny
ellen{ll{s{t. A l{ny riadts{ga felkeltette v{gy{t. Lassan
fél térdre ereszkedett. Ayla nem szokott hozz{, hogy
ilyen közelségbe kerüljön b{rkihez. Broud szenvedélyes
lihegése megijesztette. Kicsit tétov{zott, mielőtt
engedelmeskedett volna.
Broud csakhamar elveszítette türelmét. A földre
nyomta a l{nyt, és letépte róla a ruh{t. „Mire v{r? –
gondolta mag{ban. – Olyan csúnya, hogy ink{bb
megtiszteltetésnek veheti. Kiz{rt, hogy b{rki is szemet
vessen r{."
Amikor Broud föléje hajolt, a l{nyban elszakadt valami.
Egész egyszerűen nem tudta megtenni. Elhagyta a józan
esze. Talpra ugrott, és rohanni kezdett. Broud
ut{navetette mag{t. Elkapta, és a földre teperte.
Megragadta a tork{t, és öklével az arc{ba csapott.
Kemény ökle felhasította a l{ny ajk{t. A férfi kezdte
élvezni a dolgot. Túl sokszor kellett visszafognia mag{t,
ha Ayl{ról volt szó, de itt végre nem fékezte tanúk
jelenléte. R{ad{sul jó oka volt r{, hogy megbüntesse:
megint ellene szegült az akarat{nak!
Ayla kétségbeesetten küzdött. Megprób{lt fel{llni, {m a
férfi újra meg újra földhöz csapta. Végre sikerült
kicsiholnia belőle valami érzelmet! Broud mennyei
gyönyört érzett. Most betöri ezt az elpimaszodott nő-
személyt. Újból és újból az arc{ba v{gott. Mélységes
elégtétellel figyelte, hogyan r{ndul össze a m{sik az
ütlegektől.
A l{ny úgy érezte, mindj{rt széthasad a feje. Orr{ból és
sz{j{ból dőlt a vér. Hi{ba kap{lódzott, a férfi erősen
tartotta. Ayla megkísérelt visszaütni, de Broud izmos
teste fel se vette a neki sz{nt csap{sokat. A l{ny ellen-
{ll{sa eddig sosem tapasztalt csúcsokra juttatta.
Ayla csaknem elveszítette eszméletét, ahogy Broud
arccal a földre dobta és szétfeszítette a l{b{t. Felsikoltott a
f{jdalomtól, mikor Broud egyetlen lökéssel belehatolt. Ez
tov{bb fokozta a férfi gyönyörét. Még egyet döfött,
amivel sikerült újabb f{jdalomki{lt{st kicsiholnia
{ldozat{ból. Egyre izgatottabb lett, ami arra sarkallta,
hogy fokozza a rohamot. Az utolsó vad v{gta, ami
hosszan tartó sikolyt csalt ki Ayl{ból, kirobbantotta
belőle a tüzet.
Broud a l{nyra zuhant. Egy pillanatra elsz{llt belőle
minden erő. Azt{n nehezen lihegve fölt{p{szkodott.
Ayla szipogva hevert a földön. Könnyei csípték a sebeit.
Egyik szeme alaposan bedagadt: alig l{tott vele. Broud
diadalittasan nézett le r{. Jól érezte mag{t. Még egyetlen
asszonnyal se élvezte ennyire a dolgot. Fölszedte
fegyvereit, és a barlang felé indult.
Ayla sok{ig feküdt a fűben. Csak nagy sok{ra szedte
össze mag{t. Megérintette lüktető ajk{t, és megnézte az
ujj{ra kenődött vért. L{tta a combj{n gyöngyöző
vércseppeket. „Újra harcolt volna a totemem? – kérdezte
mag{tól. – Nem, nem hiszem. Nincs itt az ideje. Biztosan
Broud sebesített meg. Nem tudtam, hogy belülről is
képes ütni. De a többi asszonynak nem f{j ez a dolog.
Hogyan sikerült neki megsebesítenie? Tal{n valami baj
van velem?"
Lassan felt{p{szkodott, és a patakhoz botork{lt.
Minden lépésnél beléhasított a f{jdalom.
Megmosakodott, {m ez se segített sokat. Fejében
összevissza kavarogtak a gondolatok. Miért akarta
Broud, hogy a kedvére tegyek? Iza azt mondja, hogy a
férfiak a vonzó nőket kérik meg erre. Én csúnya vagyok.
Miért b{ntana egy férfi olyan nőt, akit szeret? Az
asszonyok is v szeretik ezt, különben nem tennének
b{torító mozdulatokat a férfiak felé. Oga soha nem
szenved, ha Broud ezt teszi vele – m{rpedig napj{ban
többször is sort kerít r{.
Hirtelen megrettent. Nem! Mi van, ha Broud újra
akarja? „Ink{bb nem megyek vissza a barlangba –
hat{rozta el. – De hov{ mehetnék? Akis barlangomba?
Az nem jó. Túl közel fekszik, és nem húzom ki benne a
telet. Vissza kell mennem. Nem élhetek egyedül. Nem
hagyhatom itt Crebet és Iz{t. Ha Broud akarja, nem
utasíthatom vissza. Ezt egyetlen m{s asszony sem
kísérelte meg. Mi történt velem? Olyankor sose jutott
eszébe, mikor kisl{ny voltam. Miért is lett asszony
belőlem? Annyira örültem neki, de most m{r nem
b{nn{m, ha örökre gyerek maradnék. Úgyse lehet
gyerekem. Mire jó, hogy asszony valaki, ha nem szülhet
gyereket? Különösen akkor, amikor a férfiak folyton
ilyesmit csin{lnak vele. Mi ebben a jó?"
A nap m{r alacsonyan j{rt, mikor visszament, hogy
megkeresse a hófajdokat. A toj{sok, amiket olyan nagy
gonddal elcsomagolt, összetörtek. Csupa folt lett a
ruh{ja. Visszanézett a patakra, és eszébe jutott, milyen
boldog volt, miközben a madarakat figyelte. Olyan
t{volinak tűnt, mintha réges-rég történt volna. Vissza-
v{nszorgott a barlanghoz. Minden lépés pokoli kínokat
okozott.
Iza ór{ról ór{ra izgatottabb lett. Alkonyatkor m{r
bej{rta az összes környékbeli ösvényt, sőt a róna felé
vezető ösvényre is kimerészkedett. „Nem lenne szabad
egyedül elengedni – gondolta. – Sose lelkesedtem azért,
hogy Ayla vad{sszon. Mi van, ha megt{madta
valamilyen vad{llat? Lehet, hogy megsebesült?" Creb is
aggódott, noha nem mutatta. Még Brun is
nyugtalankodni kezdett, ahogy nőttek az {rnyak. Végül
Iza pillantotta meg először, ahogy a hegygerincen
botork{l a barlang felé. Először meg akarta szidni, {m
amikor megl{tta, belefagyott a szó.
– Ayla! – csapta össze a kezét. – Mi történt veled?
– Broud összevert – felelte sötéten a l{ny
– De miért?
 – Mert nem engedelmeskedtem neki – v{laszolta Ayla,
miut{n letelepedtek Creb tüze mellé.
Iza nem értette a dolgot. Ayla m{r évek óta nem tett
ilyesmit. „Vajon miért l{zadt föl ismét ellene? – kérdezte
mag{ban. – És Broud miért nem mondta, hogy
tal{lkozott vele? L{tta, hogy mennyire aggódom, ő pedig
m{r dél óta itthon van. Miért csak most jött haza Ayla?"
Iza gyors pillant{st vetett a fiatal vad{sz tűzhelye felé, és
l{tta, hogy a férfi a szok{sokat {th{gva szemérmetlen
vigyorral b{mulja őket.
Ayla m{snap nem merte elhagyni Creb tűzhelyét.
Ameddig lehetett, húzta az időt. Broud pedig v{rt r{.
Előző napi hat{rtalan élvezetére gondolt. Ez felizgatta,
úgyhogy mire a l{ny előkerült, Broud készen {llt. Mikor
intett a l{nynak, az csaknem elfutott, de azt{n
kényszerítette mag{t, hogy elfoglalja a kív{nt
testhelyzetet. Megkísérelte visszafojtani
f{jdalomki{lt{sait, {m nem bírta sok{. A többiek
csod{lkozó pillant{sokat vetettek r{. Nem értették, miért
kiab{l, mint ahogy a férfi ir{nta t{madt hirtelen
érdeklődésének ok{t se tudt{k.
Broud valós{ggal fürdött a gyönyörűségben, hogy
sikerült leig{znia a l{nyt. A többiek persze csod{lkoztak,
hogy miért részesíti oly gyakran előnyben csinos
feleségével szemben. Maga az aktus egy idő ut{n m{r
nem volt f{jdalmas, de Ayla így is megal{zónak tal{lta.
Irtózott a férfitól. Broud viszont épp ezt élvezte
legjobban. Végre megtal{lta a módj{t, hogy hatalmat
nyerjen felette. Szerette nézni a szemében tükröződő
félelmet, amikor megindult felé, ahogy erőt vesz mag{n,
amikor engedelmeskedik. M{r a gondolattól is izgalomba
jött. Amúgy is rendkívül forróvérű volt, de most még
jobban buzgott benne az erő, mint rendesen. Ha nem
mentek el vad{szni, reggelente mag{hoz intette a l{nyt.
Néha napközben is megismételte a dolgot. Minden
éjszaka készen {llt. Ilyenkor a feleségét haszn{lta, hogy
könnyítsen mag{n. A fiatal férfi ereje teljében volt, és
nagy örömét lelte abban, hogy megal{zhatja Ayl{t.
Ayla kedvetlenné v{lt. Semmi se érdekelte. Csup{n
egyetlen érzés töltötte el: a Broud ir{nti engesztelhetetlen
gyűlölet. Mindeddig naponta tiszt{lkodott. Most teljesen
elhanyagolta mag{t. A haja zsíros gubancokban lógott.
Napokig hordta ugyanazt a ruh{t. Még Iza gyógyszerei
se keltették fel érdeklődését. Csak nagy ritk{n vad{szott,
és akkor is gyakran tért haza üres kézzel. Creb
tűzhelyénél tany{t vert a kétségbeesés.
Iza mag{nkívül volt az aggodalomtól. Nem értette, mi
okozta Ayl{ban ezt a hirtelen v{ltoz{st. Tudta, hogy
valami módon összefüggésben {ll Broud hirtelen t{madt
érdeklődésével, {m nem értette az ok{t. Figyelte Ayl{t,
mióta először beteg lett: attól tartott, hogy valami rossz
szellem sz{llta meg.
Iza tapasztalt szemét azonban semmi nem kerülhette el.
Csakhamar feltűnt neki, hogy Ayla nem vonul önkéntes
sz{műzetésbe, noha itt lenne az ideje. Épp ezért jobban
szemügyre vette fogadott l{ny{t. Közben újabb
holdforduló telt el, és Iza gyanúja bizonyoss{gg{ v{lt.
Egy reggel, mikor Creb m{sfelé j{rt, Ayl{hoz lépett:
 – Beszélni akarok veled.
– Igen, any{m – felelte a l{ny, és felt{p{szkodott az
alvóbőréről.
– Mikor harcolt utolj{ra a védőszellemed?
– Nem tudom.
– Ayla, kérlek, prób{lj meg visszaemlékezni r{. Harcolt
azóta, hogy lehullottak a f{k vir{gai?
A fiatal nő összer{ncolt homlokkal töprengett:
– Tal{n egyszer.
– Magam is így gondolom. Reggelenként betegnek
érzed magad, igaz?
– Igen – bólintott a l{ny. Úgy gondolta, hogy Broud
miatt van így. Annyira ut{lja még a gondolat{t is az
érintésének, hogy rendszeresen kiadja mag{ból a
reggelit.
– Nem érzed teltnek a melleidet?
– Egy kicsit.
– És nagyobbak lettek, ugye?
– Azt hiszem. Miért kérded?
A javasasszony komoly arccal nézett r{: – Ayla, én nem
tudom, hogyan történhetett... az az igazs{g, hogy alig
hiszem el. . – Mit?
– Legyőzték a védőszellemedet. Gyereket v{rsz.
– Képtelenség. Nekem nem lehet gyerekem: túl erős a
totemem.
– Tudom. Én se értem, de mégis: gyereked lesz! –
ismételte Iza. – Nem hiszem, hogy akadna a törzsben
valaki, aki elvenne feleségül. Még m{sodik feleség se
lehetsz. A férj nélkül születő gyerek viszont
szerencsétlenséget hozhat. Legjobb lenne tenni valamit,
hogy elveszítsük. Azt hiszem, a fagyöngy a legjobb szer
erre a célra. Tudod, az a kis fehér bogyós növény: a
tölgyf{k {gain él. Nagyon hat{sos, és ha megfelelő
módon kezelik, nem túl veszélyes. Készítek neked egy
fagyöngyte{t. Az majd segít a totemednek, hogy kiűzze
belőled a készülő életet. Kicsit beteg leszel tőle, de...
– Nem! Nem! – tiltakozott Ayla. – Nem kell. Nem
akarom elveszíteni a gyereket. Erre v{gyom, mióta Uba
megszületett. Sose hittem, hogy az {lmom egyszer valóra
v{lhat.
– És mi lesz, ha... még az is megtörténhet, hogy
nyomorékon születik!
– Nem lesz semmi baj – felelte Ayla komolyan. –
Megígérem, hogy jól viselem magam. Mindent
megteszek annak érdekében, hogy egészséges legyen.
Akarom ezt a gyereket. Lehet, hogy soha többé nem
győzik le a védőszellememet. Tal{n ez az egyetlen
esélyem.
– Rendben van – bólintott a javasasszony. – Ha ennyire
akarod, legyen. Legjobb lesz, ha még senkinek nem
említjük. Nemsok{ra úgyis mindenki l{tni fogja.
– Ó, Iza – sóhajtotta a l{ny, és megölelte anyj{t. Most,
hogy legtitkosabb v{gya teljesült, úgy érezte, megtelik
energi{val. Képtelen volt nyugodtan üldögélni.
Egyszerűen úgy érezte, musz{j csin{lnia valamit.
 – Mit főzöl ma, any{m? – kérdezte. – Hadd segítsek
elkészíteni a vacsor{t.
– Őstulokpörköltet – v{laszolta Iza. – Aprítsd fel a húst,
ha annyira akarod.
Míg elkészítették az ételt, a javasasszony r{jött, hogy az
utóbbi hetekben szinte elfelejtette, milyen örömöt jelent a
l{ny. Úgy j{rt a kezük, ak{r a motolla. Főzés közben
beszélgettek. Ayl{ban hirtelen ismét felt{madt az
érdeklődés Iza tudom{nya ir{nt.
– Nem is tudtam a fagyöngyről, any{m – mondta. – Az
anyarozsról és a fenyérfűzről m{r beszéltél nekem, de a
fagyöngyöt még sose említetted.
– Biztos akad néh{ny dolog, amit nem mondok el –
v{laszolta Iza –, {m így is eleget tudsz m{r. Mivel mindig
nyitott szemmel j{rsz, életed végéig tanulni fogsz. Ami
azt illeti, a radicskóró is hasonló hat{sú, csak sokkal
veszélyesebb, mint a fagyöngy. Az egész növényre
szükséged lesz, a vir{goktól a gyökérzetéig. Dobd egy
ilyen nagys{gú edénybe – szemléltetésül fölemelte az
egyik poharat –, és forrald addig, amíg ennyi víz marad
benne – mutatta a csontcsésze oldal{n. – Egy csészényi
rendszerint elég. A krizantém vir{ga szintén jó szer. Nem
olyan veszélyes, mint a fagyöngy vagy a radicskóró, de
nem is hat olyan biztosan. Ink{bb olyan asszonyoknak
való, akik amúgy is hajlamosak elveszíteni a gyereküket.
Mindig haszn{ld a legenyhébb szert, ami még meghozza
a kív{nt eredményt. És még valami. – Iza körülnézett,
hogy nincs-e a közelben Creb. – Sose említsd ezt egyetlen
férfinak se: a titkot csup{n a javasasszonyok ismerik. A
legjobb, ha a nőknek se beszélsz róla. Ha a férjük
r{kérdez, felelniük kell. A javasasszonyokat viszont senki
se kérdezi. Ha viszont a férfiak r{jönnek a dologra,
biztosan meg fogj{k tiltani. Megértetted?
– Igen, any{m – v{laszolta meglepetten a l{ny.
– Nem hiszem, hogy valaha szükséged lesz r{ az
életben, de mert javasasszony vagy, jobb, ha tudsz róla.
Előfordulhat, hogy egy asszony nagyon megbetegszik a
szülés ut{n. Ilyenkor az a legjobb, ha nem hord ki több
gyereket. Egy javasasszony úgy is adhat orvoss{got,
hogy a beteg nem tudja, mi az. M{s oka is lehet, hogy egy
nő ne akarjon gyereket. Némelyik növénynek különös
var{zsereje van. Olyan erőssé tehetik az asszony
védőszellemét, hogy nem tudja legyőzni m{s szellem.
– Ismered ezt a var{zslatot, Iza? Tényleg meg lehet
erősíteni a nők totemét? Még akkor is, amikor a mogur
segít a férfi védőszellemének?
– Igen, Ayla. Ezért nem szabad, hogy a férfiak tudjanak
róla. Én hosszú évekig alkalmaztam ezt a var{zslatot,
miut{n férjhez mentem. Nem szerettem az emberemet.
Azt akartam, hogy valaki m{snak adjon. Abban
reménykedtem, nem fog megtartani, ha nem születik
gyerekem.
– Mégis megszülted Ub{t – mutatott r{ a l{ny.
– Lehet, hogy egy idő ut{n gyengülni kezd a var{zslat.
Tal{n feladta a harcot a totemem. Tal{n ő akarta, hogy
gyerekem legyen. Nem tudom. Semmi se tart örökké.
Vannak a var{zslatn{l is hatalmasabb erők. De nagyon
sok{ig bev{lt. Senki sem érti teljesen a szellemeket. Még a
mogur se. Ki gondolta volna, hogy a te totemed valaha is
megadja mag{t? – A javasasszony gyorsan
körülpillantott. – Ismered azt az apró levelű, s{rga
bogyót?
– A fakínra gondolsz?
– Igen. Néha fojtógyomnak is nevezik, mert előbb-
utóbb megöli a gazdanövényét. Sz{rítsd ki, azt{n törj
össze belőle egy jó maréknyit. Forrald fel egy csésze
vízben, és {ztasd addig, míg érett széna színű nem lesz.
Igy{l belőle két kortyot naponta, amíg nem kezd harcolni
a védőszellemed.
– Nem ebből csin{lunk borogat{st a karmol{sra és
harap{sokra?
– De igen. Ez jó ürügy arra, hogy mindig kéznél legyen,
ahhoz azonban, hogy erőt adjon a totemednek, innod kell
belőle. Amikor a totemed harcol, antilopzs{lyagyökeret
kell fogyasztanod. Mindennap igy{l egy csészével,
amikor sz{műzetésben vagy.
– Nem ezzel enyhíted Creb reum{j{t is?
– Az az. Ismerek még egy m{sik szert is, de azt sosem
haszn{ltam. Ez egy m{sik javasasszony var{zslata.
Annak idején kicseréltük a tud{sunkat. Van egy
bizonyosfajta yam – errefelé nem nő, de majd
megmutatom, miben különbözik az ittenitől –, azt
vagdald fel, főzz belőle sűrű pépet, majd sz{rítsd ki és
törd porr{. Napi fél csészényit igy{l, mikor nem harcol a
védőszellemed.
 Mikor Creb belépett a barlangba, l{tta, hogy a két nő
elmélyülten beszélget. Rögtön észrevette a v{ltoz{st.
Ayla lelkesen hallgatta Iz{t. Ismét a régi Ayla volt.
„Csakhogy kikecmergett a búskomors{g{ból! – gondolta
Creb, miközben a tűzhelye felé bicegett.
– Iza! – ki{ltotta hangosan, hogy felkeltse a figyelmüket.
– Ha így megy tov{bb, éhen halok.
Az asszony felugrott. Kicsit zavartnak l{tszott, a mogur
azonban nem figyelt fel a dologra. Elégedetten l{tta, hogy
Ayla ismét jókedvű és dolgozik.
– Nemsok{ra kész leszünk, Creb – mondta vid{man,
azzal odafutott az öregemberhez, és hevesen {tölelte. A
var{zsló szívét rég tapasztalt melegség j{rta {t. Alig ült
le, amikor Uba is berontott a barlangba:
– Éhes vagyok! – jelentette ki.
– Mindig éhes vagy – nevetett fel Ayla. Azzal felkapta a
kisl{nyt, és mag{hoz szorította. Uba boldog volt. Ayla
hosszú hónapok óta most j{tszott vele először.
Később, miut{n elfogyasztott{k a vacsor{t, a gyerek
Creb ölébe telepedett. Ayla csöndesen dudor{szott, míg
segített mosogatni Iz{nak. Creb megkönnyebbülten
sóhajtott. Végre minden a régi volt. „A fiúk sokkal
értékesebbek – gondolta –, de azt hiszem, én jobban
szeretem a l{nyokat. Nem kell folyton nagynak és
erősnek mutatkozniuk, és nem zavarja őket, ha valaki
m{s ölében alszanak. Időnként azt kív{nom, b{rcsak
Ayla megint kisl{ny lehetne.”
 Alany m{snap jókedvűen ébredt. „Gyerekem lesz –
gondolta. – Le kell mennem a patakhoz, hogy
megmossam a hajam/' Ahogy kibújt az {gyból, ismét
elfogta a h{nyinger. „Valami könnyűt fogok enni –
döntötte el. – Tal{n nem h{nyom ki/' Reggeli ut{n kicsit
szöszmötölt, majd meglepődve tapasztalta, hogy megint
megéhezett. Újból evett, és legnagyobb csod{lkoz{s{ra
jobban érezte mag{t. Még akkor is a terhesség csod{ja j{rt
az eszében, amikor megindult a patak felé.
Broud azonnal lecsapott r{.
– Ayla! – sziszegte.
A l{ny megtorpant. Egész megfeledkezett a férfiról.
Sokkal fontosabb dolgok j{rtak a fejében. „Essünk túl
rajta – gondolta, és szó nélkül felvette a kív{nt
testhelyzetet. – Remélem, igyekszik. Még le akarok
menni a patakhoz, hogy hajat mossak."
Broud egy{ltal{n nem élvezte a dolgot. A l{ny teljesen
közömbösen viselkedett. Nem küzdött, nem ellenkezett.
Mintha ott se lett volna. Valóban így is volt; egészen
m{shol j{rtak a gondolatai.
A férfi gyönyöre viszont a l{ny heves indulat{ból
fakadt. Most, hogy a l{ny közömbös maradt, egy{ltal{n
nem hozta izgalomba. Néh{ny alkalom ut{n felhagyott a
tov{bbi prób{lkoz{ssal. Túl megal{zónak érezte.
Egyébként is több időt pazarolt a l{nyra, mint amennyit
megérdemelt.
Oga örömmel fogadta vissza ur{t. Megnyugodott, hogy
véget ért Ayla ir{nt tanúsított szokatlan vonzalma.
Természetesen egy pillanatig se érzett féltékenységet a
l{ny miatt. Broud a férje volt, és semmi jelét nem mutatta,
hogy el akarn{ küldeni mag{tól. B{rmelyik férfi kedvét
töltheti azzal az asszonnyal, akit kiszemelt mag{nak, csak
éppen furcsa, hogy Broud épp Ayl{t v{lasztotta, aki
r{ad{sul l{thatóan egy{ltal{n nem élvezi.
A férfi viszont végre tal{lt egy gyenge pontot a l{ny
p{ncélj{n, és r{jött, milyen hihetetlen gyönyört jelent a
sz{m{ra, ha r{kényszerítheti akarat{t. Ettől kezdve azon
ügyködött, hogy ismét megtehesse...

__19.__

Ayla terhessége mindenkit meglepett. Senki se hitte

volna, hogy le lehet győzni egy ilyen erős védőszellemet.
Gyakran tal{lgatt{k, melyik szellemnek sikerült térdre
kényszerítenie a barlangi oroszl{nt. Valamennyi férfi
szerette volna, hogy övé legyen a dicsőség. Egyesek
szerint több szellem fogott össze ellene.
Mivel meghat{rozó jelentőségűnek tekintették, ki él a
nő közelében, úgy vélték, hogy az asszonyok többsége
férje gyerekét hozza vil{gra. Egy nő kétségkívül ura
tüzénél tölti a legtöbb időt, így nagy valószínűséggel az ő
totemét fogja lenyelni. Ayl{val ketten tal{lkoztak sokat,
mióta asszony lett: Broud és a mogur.
– Szerintem a mogur szelleme lehetett – jelentette ki
Zoug. – A barlangi medve erősebb, mint a barlangi
oroszl{n. R{ad{sul az ő tüzénél lakik a l{ny.
 – Ursus sose engedné meg, hogy egy asszony lenyelje a
lényegét – vetette ellene Crug. – A barlangi medve maga
v{lasztja ki, kit oltalmaz. Így tett a mogurral is. Tal{n azt
képzelitek, hogy az őz győzte le a barlangi oroszl{nt?
– Lehet, hogy Ursus segített neki. A mogurnak két
toteme is van. Az őznek nem kellett messze mennie
ahhoz, hogy segítséget kérjen. Nem azt mondtam, hogy
Ursus hagyta lenyelni a maga lényegét, hanem hogy
segített az őznek – védte Zoug a maga igaz{t.
– És miért nem esett teherbe múlt télen? Akkor is a
mogur tüze mellett élt. Csak azut{n fogant meg, hogy
felkeltette Broud figyelmét. A Gyapjas Orrszarvú
Szelleme is igen erős. Ha segítséget kap, legyőzheti a
barlangi oroszl{nt – érvelt Crug.
– Szerintem valamennyiünk toteme harcba sz{llt ellene
– vetette közbe Dorv. – De ha m{r itt tartunk, szembe kell
néznünk egy sokkal fogósabb kérdéssel: ki fogja elvenni?
Mindenki mag{nak szeretné a sikert, de mi lesz az
asszonnyal? Brun m{r kérdezte is, nem venné-e mag{hoz
valaki. Ha nincs férje, az szerencsétlenséget hozhat a
gyerekre. Én túl öreg vagyok, {m ez az a pillanat, amikor
cseppet sem sajn{lom, hogy elsz{llt fölöttem az idő.
– Nos, én minden teketória nélkül magamhoz venném,
ha lenne tűzhelyem – mondta hat{rozottan Zoug.
– Csúnya, de keményen dolgozik és nagyon
tisztelettudó. Tudja, hogyan kell gondoskodni egy
férfiról. Ez hosszú t{von sokkal fontosabb, mint a külseje.
– Nekem ugyan nem – r{zta meg a fejét Crug. – Nem
akarn{m, hogy egy vad{szó asszony éljen a tüzemnél. A
mogur persze nem törődik vele, hisz nem j{r vad ut{n.
De képzeld csak el, hogy üres kézzel térsz haza a
vad{szatról, és azt kell enned, amit a feleséged ejtett el!
Egyébként az én tüzemnél m{r éppen elegen ülnek: lka,
Borg és Igra is. Boldog vagyok, hogy Dorv saj{t tüzet
alapított, és hogy Ika elég fiatal ahhoz, hogy szüljön.
– Ami azt illeti, az én fejemben is megfordult a dolog –
vallotta be Droog –, de az én tüzem sem bír el újabb
embert. Épp elég nekem Aga, Aba, Ona, Vorn és Groob.
Mit kezdenék egy újabb nővel és gyerekkel? Grod, neked
mi a véleményed?
– Szó sem lehet róla. Legfeljebb akkor, ha Brun
parancsot ad r{ – felelte nyersen Grod. A főnök
helyettese nem köntörfalazott. Mindig kényelmetlenül
érezte mag{t az idegen l{ny közelében.
– És mi a helyzet Brunnal? – kérdezte hirtelen Crug. –
Végül is ő fogadta be a törzsbe.
– Olykor bölcsebb tekintettel lenni az első feleséged
érzelmeire, mielőtt új asszonyt hozn{l a tűzhöz – mondta
Goov. – Te is tudod, hogy Ebra mindig féltékeny volt
Iz{ra. Ayla Iza tanítv{nya. Mit gondolsz, mennyire
tetszene Ebr{nak, hogy egy fiatalabb asszonnyal ossza
meg tűzhelyét, aki r{ad{sul rangban is felette {ll? Én
viszont szívesen elvenném Ayl{t. Ha mogur leszek,
úgysem vad{szhatok. Ami azt illeti, nem b{nn{m, ha
néha egy-egy nyulat vagy sz{rnyast hozna a tüzemhez.
Elég jól kijönnek Ovr{val, aki viszont saj{t gyereket akar.
Nehéz lenne megosztania a tüzet egy új asszonnyal és az
újszülöttel. Szerintem Broud szelleme ejtette teherbe a
l{nyt. K{r, hogy úgy érez ir{nta, ahogy érez. Igazs{g
szerint neki kéne elvennie.
– Én nem vagyok olyan biztos benne, hogy Broud
szelleme nemzette azt a gyereket – mondta csendesen
Droog. Azt{n a var{zslóra nézett: – És veled mi a helyzet,
mogur? Te nyugodtan feleségül vehetnéd.
Az öreg var{zsló csöndesen figyelte a többiek vit{j{t.
– M{r megfontoltam a dolgot – v{laszolta. – Nem
hiszem, hogy Ursus vagy az őz felelne Ayla gyermekéért,
sőt lehet, hogy Broud védőszellemét is k{r okolni emiatt.
A l{ny toteme mindig titokzatos volt: ki tudja, mi történt.
De igaz, ami igaz, férjre van szüksége. Nem csup{n azért,
hogy a leendő gyermek ne legyen szerencsétlen, hanem
azért is, mert én nem tudom vad{szni tanítani, ha fiú
lesz. Egyébként se vehetem el: úgy tekintek r{, mint a
l{nyomra.
– Emiatt k{r aggódnod – nyugtatta meg sietősen Dorv.
– Az ember csup{n egyetlen nőt nem vehet el: a testvérét.
– Nem tiltj{k, de azért jó szemmel sem nézik az effélét –
felelte a mogur. – Egyébként a legtöbben nem akarnak a
l{nyukkal élni. Tov{bb{, még sosem volt asszonyom. Túl
öreg vagyok ahhoz, hogy elkezdjem a h{zaséletet. Iza azt
mondja, nehéz terhesség lesz. Tal{n elvetél. Tudom, hogy
Ayla nagyon akarja ezt a gyereket, {m úgy vélem,
mindenkinek az lenne a legjobb, ha elveszítené.
Tényleg gondok merültek fel a l{ny terhességével. A
javasasszony félt, hogy valami baj lesz a gyerekkel. A sok
nehézséggel j{ró terhességek gyakran torzszülötteket
eredményeztek, Iza ezért néha úgy gondolta, jobb
elveszíteni őket, mint vil{gra hozni. Ayl{t nem csup{n a
terhesség első harmad{ban gyötörte a reggeli rosszullét.
Később, mikor m{r jócsk{n megvastagodott, még mindig
küszködnie kellett, hogy mag{ban tartsa az ételt. Azt{n
vérzések riasztott{k meg. Iza ekkor megkérte Brunt, hogy
mentse fel a l{nyt a mindennapos munka alól. Ayla ettől
kezdve {gyban maradt.
A javasasszony aggodalma Ayla terhességének
előrehalad{s{val egyre nőtt. Biztosra vette, nem kéne
sokat tenni ahhoz, hogy elmenjen a gyerek. De Ayl{t
féltette legjobban. A gyerek nagyon sok erejét
felemésztette. Végtagjai egyre sov{nyabbak lettek. Alig
volt étv{gya. Kényszerítenie kellett mag{t, hogy
megegye az Iza {ltal készített étkeket. Szeme alatt
hatalmas karik{k sötétlettek. Régen oly dús, fénylő haja
töredezetté v{lt. [llandóan f{zott. Ideje jó részét a tűz
mellett ülve töltötte. Mégis, mikor Iza azt tan{csolta,
hogy vegyen be valamilyen szert, ami véget vetne a
terhességnek, a l{ny megr{zta fejét:
– Akarom ezt a gyereket. Kérlek, segíts – könyörgött. –
Tudom, hogy segíthetsz!
Iza képtelen volt visszautasítani. Eddig Ayla gyűjtötte
sz{m{ra a gyógynövényeket. Most mag{nak kellett
elvégeznie ezt a munk{t. A szokatlan erőfeszítés heves
köhögőrohamokat v{ltott ki. Sokat kezelte mag{t, hogy
elrejtse előrehaladott tüdőbaj{t, de minden télen
rosszabbodott az {llapota. Most mégis úgy döntött,
kimegy, és megkeresi Ayl{nak azt a bizonyos gyökeret,
amellyel megakad{lyozható a koraszülés.
 A javasasszony m{snap kora reggel elhagyta a
barlangot. Mikor elindult, sütött a nap. Iza úgy gondolta,
egész nap kitart a jó idő, ezért nem öltözött különösebben
melegen. Remélte, hogy még délelőtt visszatér. A r{törő
köhögés azonban lassította. Sokszor kellett pihenőt
tartania. Dél körül rosszabbra fordult az idő. Keletről
nagy, hideg felhők sodródtak felé. Csakhamar
megdördült az ég; Iza bőrig {zott.
A z{por csaknem el{llt, mire megtal{lta a keresett
növényeket. Reszketett a hidegtől. Egyre erősödött a
köhögése. Visszafelé jövet m{r vért köpött. Nem ismerte
a környéket, úgyhogy csak hosszas bolyong{s ut{n
sikerült hazatal{lnia. M{r csaknem besötétedett, mire
megérkezett.
– Hol volt{l, any{m? – kérdezte Ayla, aki nagyon
aggódott. – Teljesen {tfagyt{l. Gyere, ülj a tűzhöz. Hadd
adjak r{d sz{raz ruh{t.
– Tal{ltam néh{ny kígyógyökeret. Mosd meg, és v{gd...
– Iza abbahagyta, mert ismét elfogta a köhögés. Arca
kipirult, szeme l{zasan csillogott. – V{gd nagy darabokra
– fejezte be végül, mikor csillapult a roham. – Segít, hogy
megtartsd a gyereket.
– Nem kellett volna kimenned az esőbe! – A l{ny
sír{ssal küszködött. – Nem tudod, hogy sz{zszor ink{bb
elvesztem a gyereket, mint téged? Túl beteg vagy egy
ilyen nagy úthoz. Mondd, miért tetted?
Ayla évek óta tudta, hogy Iza nem egészséges, de csak
most döbbent r{, mennyire beteg. A fiatalasszony szinte
teljesen megfeledkezett terhességéről. Nem érdekelte,
vérzik-e vagy sem. Néha napokig nem evett. Egy
pillanatra se hagyta mag{ra Iz{t. Esténként a
javasasszony {gya mellé terítette alvóbőrét.
Uba is vele őrködött. A kisl{ny megértette, hogy anyja
hal{los beteg. T{gra nyílt szemmel figyelte Ayla minden
mozdulat{t. Miközben nézte, hogyan {polja Iz{t, lassan
megnyíltak előtte örökségének útjai. Nemcsak ő követte a
javasasszony gyógyul{s{t. Az egész törzs aggódott érte,
mivel még nem bíztak egészen Ayla képességeiben. A
l{ny mindebből semmit nem vett észre. Minden
idegsz{l{val Iz{ra figyelt.
Ayla kitartóan kutatott emlékezetében. Felidézett
mag{ban minden gyógynövényt, amiről Iz{tól hallott.
Alaposan kifaggatta Ub{t, mert tudta, annak ellenére,
hogy gyerek, elődei tudom{ny{nak örököse. Emellett
latba vetette logik{j{t is. Ez tette lehetővé sz{m{ra, hogy
felfedezze és kezelje a betegség igazi ok{t. Kitűnő
diagnoszt{nak bizonyult. A különböző töredékekből
csakhamar összerakta az egészet, sőt a hi{nyzó részeket
is pótolni tudta. Erre senki m{s nem volt képes a
törzsbeliek közül. Rengeteget fejlődött Iza betegsége
sor{n.
Először a javasasszonytól tanult gyógymódokat
alkalmazta, azt{n olyan új módszerekhez folyamodott,
amelyeket ezekből fejlesztett ki. Újabb és újabb
elj{r{sokkal prób{lkozott. Néha egész messzire ment.
B{rmi is hozta meg az eredményt: a gyógynövények, a
szerető gondoskod{s vagy Iza élni akar{sa, mire
beköszöntött a tél, a javasasszony ismét a régi volt.
 Ayla nagy {rat fizetett Iza felgyógyul{s{ért. Mindvégig
vérzett a tél folyam{n. [llandó h{tf{j{s gyötörte. Éjjel
gyakran arra ébredt, hogy görcs {llt a l{b{ba, és sokszor
h{nyt. Iza attól tartott, elveszíti gyermekét. A kicsi olyan
erősen rugdalt, hogy a l{ny alig tudott aludni tőle.
Ennek ellenére nem panaszkodott. Félt, hogy Iza esetleg
azt gondolja, hajlandó feladni. A terhességgel j{ró
rengeteg szenvedés még ink{bb meggyőzte arról, hogy
ha most elveszíti a magzatot, sose lesz gyereke.
Ayla az {gy{ból nézte, ahogy a tavaszi esők elmoss{k a
havat. Az első s{fr{nyt akkor l{tta, amikor Uba hozott
neki egyet. Iza nem engedte, hogy elhagyja a barlangot.
A fűzf{k m{r vir{goztak, a bimbókból kipattantak a
levelek, amikor egy kora tavaszi reggelen megkezdődött
a szülés.
Az első összehúzód{sok még könnyűek voltak. Ayla
fűzfakéregte{t ivott, beszélgetett Iz{val és Ub{val.
Biztosra vette, hogy m{snap m{r kezében tarthatja
gyermekét. Iza kételkedett benne, de nem mutatta ki
fenntart{sait. A beszélgetés – ahogy az utóbbi időben
egyre gyakrabban történt – a gyógynövényekre
terelődött.
– Mi volt az a gyökér, amit aznap hozt{l, amikor
megbetegedtél? – kérdezte Ayla.
– Kígyógyökér – felelte a javasasszony. – Nemigen
haszn{lj{k, mert csak frissen hat. Megakad{lyozza a
koraszülést. Persze kevés asszonyt fenyeget koraszülés
ebben az időszakban. Ha viszont kisz{rad, m{r semmit
se ér.
 – Hogy néz ki? – kérdezte Uba. Iza betegsége végre
felkeltette érdeklődését anyja mestersége ir{nt. Ayla és
Iza együttes erővel tanította. A kisl{ny azonban egészen
m{sként tanult, mint Ayla. Elég volt emlékeztetni arra,
amit úgyis tudott, vagy megmutatni, hogyan
alkalmazz{k a gyógyfüvet.
– Hosszú sz{ra a föld felszínén tal{lható levélcsomóból
nő ki. Apró, zöld vir{gai a tetejéhez közel lógnak.
– Ugye, azt mondtad, fenyvesekben él? – kérdezte Ayla.
– De csak a nedves részeken – tette hozz{ Iza. – Szereti
a lapos és nyirkos részeket.
– Nem lett volna szabad elmenned, Iza. Annyira
aggódtam... Ó, azt hiszem, újra megmozdult!
A javasasszony megvizsg{lta a l{nyt. Megprób{lta
megítélni, milyen hosszúan a f{j{sok. „Még sok idő van
h{tra" – gondolta.
– Sütött a nap, mikor elindultam – mondta. – Azt
hittem, meleg idő lesz. Tévedtem. Nehéz kisz{mítani az
őszi időj{r{st. De kérdezni szeretnék valamit. B{r
többnyire nem voltam magamn{l, mégis úgy rémlik,
olyan gyógynövényekből készült pakol{st tettél a
mellemre, amivel Creb reum{j{t szoktuk kezelni.
– Igen – bólintott Ayla.
– Ezt nem tanítottam neked.
– Tudom. De annyi vért köhögtél... olyasmit kerestem,
ami csillapítja a rohamot. Arra gondoltam, fel kéne hozni
a v{ladékot, anélkül hogy megerőltetnéd magad. Az a
szer, amit Crebnek adsz, mélyen hat, felmelegít, és
pezsdíti a vért. Reméltem, hogy viszonylag könnyen
kihajtja a köpetet, és akkor adhatok köhögéscsillapítót is.
Úgy tűnik, haszn{lt.
– Igen – bólintott a javasasszony. Most, hogy Ayla
felsorolta érveit, az egész nagyon ésszerűnek tűnt, Iza
azonban nem volt biztos benne, hogy neki is eszébe jutott
volna ez a megold{s. „Igazam volt – gondolta –, jó
gyógyító lett belőle. Megérdemli, hogy a nevemet viselje.
Beszélnem kell Crebbel a dologról. Lehet, hogy
nemsok{ra elhagyom ezt a vil{got, Ayla pedig most,
hogy anya lesz, megérett a javasasszonyi címre – m{r
amennyiben túléli a mai napot."
A reggeli ut{n Oga {tjött m{sodik fi{val, Grevvel. Leült
Ayla mellé, és megszoptatta a kicsit. A h{rom asszony
kellemesen fecsegett Ayla f{j{sainak szünetében, de
egyikük sem hozta szóba a szülést. A reggel folyam{n a
törzs valamennyi nőtagja felkereste Creb tűzhelyét. P{ran
épp csak hogy meg{lltak, m{sok szinte folyamatosan ott
ültek. Mindig akadt néh{ny asszony, aki ott tartózkodott,
Creb ellenben mindvégig t{vol maradt. Idegesen j{rk{lt
ki-be, néha meg{llt Brun tüzénél, hogy néh{ny szót
v{ltson az ott ülő férfiakkal, {m nem sok{ig tudott egy
helyben maradni. Az aznapra tervezett vad{szat
elmaradt. Brun azt hozta fel, hogy túl nedves az idő, de
valamennyien tudt{k az igazi okot.
Késő délut{nra tov{bb erősödtek Ayla f{jdalmai. Iza
készített sz{m{ra egyfajta yamgyökérfőzetet, ami
enyhítette a szülési görcsöket. A nap sor{n egyre
sűrűbbek és erősebbek lettek az összehúzód{sok. Ayla az
{gy{n feküdt. Egész testét kiverte a víz. Keményen
szorította Iza kezét. Megkísérelte visszafojtani
f{jdalomki{lt{sait, {m mire lement a nap, m{r hangosan
sikoltozott. A legtöbb asszony képtelen volt megmaradni
a közelében. Ebra kivételével valamennyien visszatértek
a saj{t tüzükhöz. Csup{n akkor pillantottak fel, amikor
Ayla ismét felki{ltott. Brun tűzhelye mellett is elakadt a
beszélgetés. A férfiak a földet nézték.
– Túl szűk a medencéje – mondta Ebr{nak Iza. – Emiatt
nem tud kellőképp kit{gulni a szülőcsatorna.
– Mi lenne, ha megkísérelnéd felhasítani a
magzatburkot? – kérdezte Ebra. – Az néha segít.
– Magam is gondoltam r{, de nem akarom elsietni. Ayla
képtelen lenne elviselni a sz{raz szülést. Reméltem, hogy
mag{tól felreped, de úgy l{tom, erre nincs sok esély. Azt
hiszem, ideje megprób{lni. Ideadn{d azt a szilfabotot? Új
összehúzód{s kezdődik. Ha vége van, megcsin{lom.
Ayla h{ta ívvé görbült. Megragadta a javasasszony
kezét, és éles ki{lt{s szakadt ki tork{ból.
– Megprób{lok segíteni – mondta a javasasszony,
miut{n elmúlt a görcs. – Rendben?
Ayla bólintott.
– Felv{gom a magzatburkot. Ut{na szeretném, ha
fölguggoln{l. Ez segíteni fog, hogy kinyomd a gyereket.
Képes leszel r{?
– Igyekszem – felelte elhaló hangon a l{ny
Iza kézbe vette a szilfabotot. A magzatvíz csakhamar
elfolyt, és újabb összehúzód{s következett.
 – Ülj fel! – nógatta Ayl{t a javasasszony. Ebra
segítségével felhúzta az {gyról, és egy bőrdarabot terített
al{.
– Most nyomj, Ayla. Nyomj erősen!
– Túl gyenge – szólt közbe Ebra. – Képtelen r{.
– Erősebben kell nyomnod – mondta Iza.
– Nem tudok – felelte a l{ny.
– Meg kell tenned, különben meghal a gyerek –
jelentette ki a javasasszony. Azt m{r nem tette hozz{,
hogy az ő élete is veszélyben forog. L{tta, hogy új
tolóf{j{s készülődik.
– Most, Ayla! Szedd össze minden erőd! Nyomd!
Amilyen erősen csak tudsz!
„Nem hagyhatom, hogy meghaljon a gyerek – gondolta
a l{ny. – Ha ő meghal, sose lesz gyerekem.” Összeszedte
minden erejét. Mély lélegzetet vett. Megragadta Iza
kezét. Olyan erővel nyomott, hogy kiverte homlok{t a
víz. Szédült. Úgy érezte, mindj{rt kiszakad az egész
belseje.
– Jó! Nagyon jó! – b{torította Iza. – M{r l{tom a fejét.
Ayla mély levegőt vett, és újra nekifeszült. Érezte, hogy
megreped a bőr, hasadnak az izmok, ahogy a gyerek feje
kibújt a szülőcsatorn{ból. Iza megragadta és húzta. Túl
voltak a nehezén.
– Csak még egyet nyomj, Ayla, hogy a méhlepény is
kijöjjön.
Alany követte az utasít{st, azt{n elsötétült körülötte a
vil{g, és elveszítette az eszméletét.
 Iza vörös madzaggal elkötötte az újszülött
köldökzsinórj{t, és addig ütögette a gyerek talp{t, míg fel
nem sírt. „Él!" – gondolta megkönnyebbülten, és
tisztogatni kezdte a csecsemőt. Hirtelen el{llt a
szívverése. „Miért? – kérdezte mag{tól keserűen. – Ennyi
szenvedés ut{n... Annyira akarta ezt a gyereket!" A
javasasszony l{gy bőrbe takarta az újszülöttet, azt{n
borogat{st készített Ayl{nak. A l{ny felnyögött, és
kinyitotta a szemét:
– Fiú vagy l{ny? – kérdezte.
– Fiú – mondta az asszony, azt{n gyorsan hozz{tette,
nehogy föléledjenek Ayla reményei: – De nyomorék.
A l{ny arc{ról lehervadt a mosoly. Szívét
összeszorította a félelem:
– Nem! Nem lehet! L{tni akarom! Iza odavitte neki a
csecsemőt.
– Az az igazs{g, hogy tartottam tőle. Gyakran megesik
ilyen nehéz terhesség ut{n.
A fiatalasszony kitakarta és megvizsg{lta a gyereket. A
karja és a l{ba ugyan vékonyabbnak tűnt, mint annak
idején Ub{é, de kéz- és l{bujjai mind megvoltak. A nemi
szervével se volt semmi baj. A feje azonban valóban
természetellenesnek l{tszott. Túls{gosan nagy kopony{ja
volt. Valószínűleg emiatt tartott ilyen sok{ig a szülés. De
nem ez jelentette a legnagyobb gondot, hanem az alakja.
A szemöldökeresze ugyanúgy kidudorodott, mint a
törzsbelieké, {m a homloka ezt követően magasan fölfelé
ívelt. Iza még sose l{tott ilyent. R{ad{sul a koponya
h{tsó fele is különbözött a megszokottól. Hi{nyzott a
megvastagodott nyakszirti dudor, ahol a törzs
emlékezete lakozott. Szemével, sz{j{val semmi baj nem
volt, {m az {llkapcsa megint csak eltért a norm{lis
csecsemőkétől. R{ad{sul vékony és gyenge nyaka nem
tudta megtartani fejét. Mikor Iza először emelte fel, a
gyerek kopony{ja h{tracsuklott. A javasasszony
ösztönösen odanyúlt, hogy megt{massza.
A csecsemő anyja meleg teste felé igyekezett. Ayla
mellét kereste, mintha a szülés előtt megéhezett volna. A
l{ny odatette.
– Ayla, ne csin{ld – mondta gyöngéden a javasasszony.
– Nem kéne t{pl{lnod ezt az életet. Akkor sokkal
nehezebb lesz megszabadulnod tőle.
– Megszabadulni? – kérdezte elkerekedő szemekkel a
l{ny. – Hogyan tehetnék ilyet? Hiszen a gyermekem.
– Nincs m{s v{laszt{sod. Ez a módja. Az any{knak meg
kell v{lniuk nyomorék gyermeküktől. Brun nemsok{ra
parancsot ad r{.
– De hiszen Creb is nyomorék, mégis életben maradt –
tiltakozott Ayla.
– Az ő apja a törzs vezére volt, és neki kellett döntenie.
Neked viszont nincs férjed, aki szót emelne a gyerek
érdekében. Mondtam, hogy szerencsétlen lesz. L{tod,
igazam lett, hiszen nyomorék. Mit ér egy gyerek, ha nem
lesz egész ember belőle? Legjobb, ha most meghal.
Ayla elkapta melléről a gyereket. Kicsordultak a
könnyei:
 – Annyira akartam ezt a gyereket, Iza – zokogta. – Sose
gondoltam, hogy így sikerül. Olyan boldog voltam. Nem
érdekel, hogy beteg-e vagy sem. Miért szenvedtem
ennyit, ha meg kell halnia? Nem akarok megv{lni tőle.
– Tudom, hogy nehéz, de meg kell lennie. – Iza szíve
rettentően f{jt a gyerekért, aki anyja mellét kereste, amit
hirtelen elvettek tőle. Egy idő ut{n bőgni kezdett, és
lerúgta mag{ról a takarót. Hangja betöltötte a barlangot.
Ayla nem bírta tov{bb, és visszatette mellére.
– Nem tehetek róla – mondta. – Nem tudom megtenni.
A fiam él. Lélegzik. Lehet, hogy nyomorék, {m akkor is
erős. Hallott{l valaha így sírni egy újszülöttet? L{tod,
hogy rúg? Nézd, hogy szopik! Akarom őt, Iza! Meg
fogom tartani. Ink{bb elmegyek, mint hogy megöljem.
Vad{szok. Élelmet gyűjtök. Egyedül vigy{zok r{, ha kell!
Iza els{padt.
– Ezt nem gondolhatod komolyan – tiltakozott. – Hov{
mennél? Gyenge vagy. Túl sok vért vesztettél.
– Nem tudom – r{zta meg a fejét a l{ny. – Valahov{.
B{rhov{. De nem hagyom mag{ra a gyermekem! – Ayla
egyre eltökéltebben beszélt. Iza nem kételkedett abban,
hogy kész megtenni, amit mond. [m túl gyönge volt
ahhoz, hogy elhagyja a barlangot. Ha megkísérli
megmenteni a gyereket, abba ő maga is belehal.
– Ne beszélj így – könyörgött a javasasszony. – Add
ink{bb nekem. Majd megteszem én, ha te képtelen vagy
r{. Azt mondom Brunnak, túl gyenge vagy ahhoz, hogy
magad csin{ld. – Iza a csecsemő ut{n nyúlt. – Elviszem.
Megl{tod, ut{na sokkal könnyebb lesz.
 – Nem! – v{gta r{ Ayla, és szorosan mag{hoz ölelte a
csecsemőt. – Minden{ron megvédem! Ha nincs r{ m{s
mód, h{t elmegyek.
Uba szótlanul figyelte a két nőt, akik mindeddig nem
vettek tudom{st a kisl{nyról.
– Ayla, ne menj el! – bukott ki belőle. – Ne hagyd, hogy
elmenjen, any{m. Nem akarom, hogy megint itt hagyjon
minket!
– Nem akarok elmenni, Uba, de nem engedhetem, hogy
meghaljon a gyerekem.
– Nem tehetned ki a f{ra, mint az az anya, akiről Aba
mesélt? – kérdezte a kisl{ny. – Ha hét napig életben
marad, Brunnak meg kell engednie, hogy megtartsd.
– Aba története csak legenda – magyar{zta Iza. –
Egyetlen csecsemő se bírja ki egy hétig étlen-szomjan a
hidegben.
Ayla elgondolkozott. Uba kérdése végre
megcsillantotta előtte a megold{st.
– A legenda egyik fele azonban igaz, ugye, any{m? –
kérdezte reménykedve.
– Mire gondolsz?
– Ha a gyerekem megéli a hetedik napot, Brun
kénytelen lesz befogadni őt a törzsbe?
– Mire gondolsz? Nem hagyhatod kinn hét napig abban
a reményben, hogy nem lesz semmi baja. Tudod, hogy ez
lehetetlen.
 – Nem hagyom mag{ra. Magammal viszem. Ismerek
egy helyet, ahol elbújhatok. Csak névad{s napj{n jövök
vissza. Akkor Brun megengedi, hogy megtartsam.
– Hogy mondhatsz ilyesmit! Ez engedetlenség lenne.
Ellenkezik a törzs szok{saival. Brun nagyon dühös lesz,
ha r{jön. Keresni fognak. Brun engem fog faggatni, hova
tűntél.
Iza életében még sose tett semmit, amivel megszegte
volna a törzs szok{sait. M{r maga a puszta gondolat is
rettenetesnek tűnt. Még a titkos fogamz{sg{tl{s
tudom{nya se sz{mított igaz{n annak: anyai öröksége
részeként kapta. A titok megtart{sa nem sz{mított
engedetlenségnek. Nem létezett olyan törvény, ami
tiltotta a szer haszn{lat{t. Egyszerűen nem tett említést
róla. Ayla terve viszont felrúgta a bevett szok{sokat.
[m tudta, mennyire akarta a l{ny ezt a gyermeket.
„Igaza van – gondolta. – A feje nyomorék, egyébként
viszont erős és egészséges. Creb is nyomorék – és most ő
a mogur. Elsőszülött fiú. Ha lenne férje, tal{n életben is
hagyn{k. Nem fogok hazudni... csak nem mondom meg
az igazat." Noha nem helyeselte Ayla tervét, úgy döntött,
a maga módj{n a segítségére lesz. Ez volt az első eset,
hogy ellenszegült a törzs szok{sainak.
Néh{ny forró követ tett egy edénybe, hogy anyarozs-
forr{zatot készítsen a l{nynak. A fiatalasszony közben
elaludt. Amikor elkészült a szer, Iza gyöngéden
keltegetni kezdte.
– Idd meg, Ayla – mondta. – M{r becsomagoltam a
méhlepényt. Ma még pihenhetsz, holnap azonban el kell
menned. Brun m{r tud a dologról. Ebra elmondta neki.
Nem kell megnéznie a gyereket. Elv{rja, hogy magad
intézd el a dolgot: tüntesd el a szülés nyomait.
Miut{n Iza mag{ra hagyta, Ayla végiggondolta, hogy
mit vigyen mag{val. „Kell egy alvóbőr. Nyúlszőr a
gyereknek. P{r takaró, ha v{ltani kell. P{r kés és a
paritty{m. Szükségem lesz élelemre és vizestömlőre is.
Megv{rom, amíg felkel a nap, és mindent összekészítek."
M{snap reggel Iza sokat főzött. Creb csak későn tért
vissza a tűzhelyhez. Nem akart beszélni Ayl{val ezen a
szomorú napon. Nem tudott mit mondani neki. „Túl erős
a toteme – gondolta. – Nem lehetett teljesen legyőzni.
Ezért vérzett mindvégig a terhessége alatt, és lett
nyomorék a gyerek. Igaz{n szomorú, hogy annyira
akarta."
– Iza, ez az étel az egész törzsnek elég lenne – jegyezte
meg csod{lkozva a mogur. – Hogyan esszük meg?
– Ayl{nak csin{ltam – felelte a javasasszony, és gyorsan
lehajtotta fejét.
Ayla még mindig szédelgett. Mikor felkelt, érezte, hogy
megint vérezni kezd. Az első lépések iszonyú f{jdalmat
okoztak. Sokkal gyengébb volt, mint hitte. De nem adta
fel. Tudta, ha nem szedi össze mag{t, Iza elviszi a
gyereket.
„Nem fogom elveszíteni – mondta mag{ban. – Ha kell,
négykézl{b teszem meg az utat." Mindent bepakolt a
gyűjtőkosar{ba, majd a tetejére rakta a becsomagolt
méhlepényt. Mellére kötözte a gyereket.
 Miut{n elindult, kitisztult a feje. [ gyomra viszont még
mindig h{borgott. Letért az ösvényről, és bement az
erdőbe. Iszonyú erőfeszítésébe került, míg ki{sta a
gödröt. Beletette a méhlepényt, majd néh{ny szertart{sos
mozdulat ut{n r{húzta a földet. Gyors pillant{st vetett
alvó gyermekére. „Nem temetlek el!" – mondta mag{ban.
Azt{n felfelé kapaszkodott a hegyen. Nem vette észre,
hogy figyelik.
Uba csöndben követte Ayl{t, miut{n a l{ny elhagyta a
barlangot. Megértette, milyen nagy veszélyben forog.
Attól félt, el{jul, és amíg tehetetlen, zs{km{nyul ejti
valami ragadozó. M{r csaknem visszatért a barlangba,
hogy elmondja Iz{nak, hov{ megy, {m az utolsó percben
meggondolta mag{t. Ink{bb Ayla ut{n osont. Csaknem
szem elől tévesztette, mikor letért az ösvényről, de azt{n
megpillantotta, ahogy fölfelé kapaszkodik a meredek
hegyoldalon.
Ayla az {sóbotj{ra t{maszkodva vonszolta mag{t a
meredélyen. Gyakran meg{llt. Nagyokat nyelt, hogy
legyűrje h{nyingerét. Érezte, hogy a vér folyamatosan
csorog a combj{n.
Késő délut{n, mikor a gyerek felébredt és sírni kezdett,
m{r vörös karik{k t{ncoltak a szeme előtt. Nem {llt meg,
hogy megetesse. Tov{bb kapaszkodott. „El kell érnem a
barlangot – mondogatta mag{ban minden lépésnél. –
Oda kell érnem!" M{r nem emlékezett, hogy miért. Csak
az akarat hajtotta előre.
Uba lemaradt. Nem akarta, hogy Ayla észrevegye.
 Nem sejtette, hogy a l{ny szeme előtt m{r réges-rég
ködben úszik a vil{g. „Még egy kicsit. Még egy kicsit" –
biztatgatta mag{t. Nagy nehezen széthajtotta a
mogyoróbokor {gait, leterítette a takarót, és végignyúlt
rajta. A mellére helyezte a kicsit, azut{n {tadta mag{t a
kimerültségnek.
Uba szerencsére épp akkor ért a fennsíkra, amikor
Ayl{t elnyelte a barlang, különben azt hitte volna, hogy
köddé v{lt. A mogyoróbokrok teljesen eltakart{k a
barlang bej{rat{t. Uba megfordult és hazasietett. Sokkal
tov{bb tartott eljutni ide, mint gondolta. Félt, hogy Iza
m{r aggódik, és megszidja, amikor visszamegy. [m a
javasasszony nem vett tudom{st l{nya megérkezéséről.
Sejtette, hol j{rt, de nem faggatta róla. Nem akart biztosat
tudni. Úgy döntött, így lesz a legjobb.

__20.__

– Nem kéne m{r itt lennie? – kérdezte Creb. Egész

délut{n ki-be j{rk{lt a barlangból. Iza idegesen bólintott.
– Nemrég beszéltem Brunnal – mondta Creb. – Ő is
aggódik. Senkinek se szabad tudnia, hogy egy asszony
hov{... tűnik ilyenkor. Tudod, mekkora
szerencsétlenséget hozhat b{rmely férfira, ha
megpillantja. Csakhogy annyira gyenge. Lehet, hogy
el{jult. Te viszont kimehetnél, hogy megnézd, merre van.
Javasasszony vagy. Nem mehetett túl messzire. Ne törődj
a főzéssel. Menj, mielőtt besötétedik.
 – Nincs értelme – felelte Iza.
– Ezt hogy érted? – kérdezte némileg megütközve Creb.
– Nem tal{ln{m meg.
– Honnan tudod, hogy nem tal{ln{d, ha meg se
prób{ltad? Miért nem akarsz a keresésére indulni?
– Mert hi{ba is keresném.
– Miért?
Iza lehajtotta fejét.
– Elbújt – felelte zavartan.
– Elbújt? De miért? Ki elől?
– Előlem, előled, Brun és az egész törzs elől.
Creb teljesen összezavarodott. Sehogy sem tudott
eligazodni Iza v{laszain.
– Jó lenne, ha végre megmagyar{zn{d, miről beszélsz –
mondta türelmetlenül. – Miért bújik el Ayla előlünk?
Különösen előled. Hiszen szüksége van r{d.
– Mert meg akarja tartani a gyereket – nyögte ki nagy
nehezen Iza, azt{n odaszaladt Crebhez, és könyörögve
kérte, értse meg a l{ny indokait: – Elmondtam neki, mi az
anya kötelessége, ha nyomorék gyereke születik. Azt
felelte, nem tudja megtenni. Ink{bb elbujdosik, és elrejti a
névad{s napj{ig. Brun ekkor kénytelen lesz befogadni a
törzsbe a gyereket.
Creb szigorú pillant{st vetett az asszonyra. Nagyon
gyorsan felfogta, mit akar kiharcolni Ayla.
– Igazad van – bólintott. – Brun kénytelen lesz
befogadni a gyereket, és ut{na el fogja ítélni Ayl{t, amiért
kij{tszotta a törzs törvényeit. Vagy elfelejtetted, mit
jelent, ha egy asszony r{kényszeríti akarat{t egy férfira?
Brunt azontúl nem fogj{k tisztelni az emberek. Még ha el
is ítéli majd a l{nyt, akkor is csorba esett a tekintélyén.
R{ad{sul épp most, a törzsi gyűlés előtt. Ayla tette az
egész törzsre kihat. Micsoda szégyen! – fejtegette
dühösen Creb. – Egy{ltal{n, hogy jutott eszébe ez az
őrültség?
– Aba mesélt egy történetet az any{ról, aki egy f{ra
akasztotta nyomorék gyermekét – v{laszolta
kétségbeesetten Iza. Csaknem mag{nkívül volt az
aggodalomtól. Miért nem jutott kor{bban eszébe, hogy
milyen következményekkel j{r az ilyen lépés?
– Vénasszonyok meséi! – prüszkölte undorral Creb. –
Aba is jobban tenné, ha nem tömné ilyen ostobas{gokkal
a fiatal nők fejét.
– Nemcsak Aba tehet róla. Magadról se feledkezz meg;
– Én? Mikor meséltem én efféle történeteket?
– Semmit sem kellett mesélned. Magad vagy az élő
példa. Nyomoréknak születtél, és most te vagy a mogur.
Iza kijelentése megdöbbentette a félkarú var{zslót.
Maga tudta a legjobban, h{ny véletlennek az
összej{tsz{sa eredményeként fogadta el a törzs. Csak a
szerencsének köszönheti, hogy életben maradt. Anyai
nagyanyja mindent elmesélt. Nem volt abban semmi
csod{latos. Miért akarja Ayla megismételni a dolgot?
Nem kényszerítheti Brunt, hogy elfogadja a fi{t. Ez
kiz{rólag a főnök döntésén múlhat!
 – És te, Iza? – kérdezte Creb keserűen. – Nem mondtad
neki, hogy nincs igaza?
– Könyörögtem neki, hogy ne menjen el. Felaj{nlottam,
hogy megszabadulok a gyerektől, ha ő képtelen r{. De a
közelébe se engedett. Ó, Creb, annyit szenvedett a gyerek
miatt!
– Mire te hagytad, hogy elmenjen. Azt hitted, hogy
bev{lik a terve, igaz? Miért nem szólt{l Brunnak vagy
nekem?
Iza megr{zta fejét. Crebnek igaza volt. Szólnia kellett
volna. Most Ayla is meghal, nemcsak a gyerek.
– Hov{ ment? – kérdezte a mogur.
– Nem tudom. Valami barlangról mesélt – felelte az
asszony. A var{zsló sarkon fordult, és {tment Brun
tüzéhez.

Ayla gyereksír{sra ébredt. A barlangban sötét volt.

Hi{nyzott a tűz. Érezte, hogy csupa víz a melle.
H{trament, könnyített mag{n, azt{n előkereste a
gyűjtőkos{rból az alvóbőrét, meg egy friss takarót a
gyereknek is. Ivott egy kicsit, azt{n megszoptatta a
gyereket. Amikor újra felébredt, m{r sütött a nap.
Reggelizett, majd megetette a csecsemőt.
Az alv{s és az étel felfrissítette. Csöndesen ringatta
gyermekét. „F{t kell gyűjteni – gondolta. – Az ennivalóm
se tart m{r sok{." Gyorsan sz{mba vette a lehetőségeket:
„A lucerna biztosan kihajtott. A vérzést is csillapítja. Új
lóhere is nőtt m{r. A juharfa kérge biztosan édes. Nem –
helyesbítette mag{t –, a juhar nem nő ilyen magasan,
viszont biztosan tal{lok nyírt és fenyőt. Bojtorj{n,
pitypang és p{fr{ny is akad. És itt a paritty{m is: sok a
földimókus, a hód és a nyúl."
Ayla a meleg évszak örömeiről {lmodott, {m amikor
fel{llt, ismét szédülni kezdett. A ruh{j{n sz{radó vér
eszébe juttatta kétségbeesett helyzetét.
Mikor elmúlt a szédülés, elhat{rozta, hogy
megtiszt{lkodik, és gyűjt egy kis f{t, de nem tudta, mihez
kezdjen a gyerekkel. Nem akarta itt hagyni, ha viszont
mag{val viszi, nem tudja összeszedni a f{t.
Óvatosan kikémlelt a bokrok közül, és szemügyre vette
a terepet. Senkit se l{tott a közelben. A talaj nedves volt.
A hókupacok itt-ott még megmaradtak az {rnyékos
helyeken. A metsző keleti szél jókora esőfelhőket hajtott
maga előtt. Ayla megborzongott, mikor beg{zolt a
patakba, hogy megmosdjon és kimossa ruh{it.
Miut{n felöltözött, szedett néh{ny sz{raz gallyat az
egyik fenyőf{ról. A gyerek m{r sírt, mikor visszament a
barlangba. Hideg volt, és hi{nyzott az anyja. Ayla
felvette, ringatta, de azut{n eszébe jutott, hogy a
vizestömlőt a patakn{l felejtette. Letette fi{t, és kirohant
az esőbe. Amikor visszajött, beburkolódzott a meleg
szőrmébe. P{r perc múlva mindketten aludtak.

– Én megmondtam, hogy engedetlen – jelentette ki

elégedetten Broud. – Hittetek nekem? Nem. Védtétek,
kifog{sokat kerestetek, hagyt{tok, hadd tegyen, amit
csak akar, beleértve a vad{szatot is. Nem érdekel, milyen
erős a toteme. Csak egy asszony. Most valamennyien
l{tj{tok, hova vezet, ha túl sok szabads{got adtok egy
asszonynak. íme: azt hiszi, hogy a nyomorék gyerekét is
r{erőltetheti a törzsre. Ezúttal azonban nincs sz{m{ra
kegyelem. Sz{ndékosan megszegte a törzs törvényeit. Ez
pedig megbocs{thatatlan!
Broud diadalt ült. Sz{zszor megismételte: „Én
megmondtam", miközben Brunra pillantott. A vezér
kényelmetlenül érezte mag{t. Ez az eset alaposan
megtép{zta tekintélyét, és fia egy{ltal{n nem könnyítette
meg a helyzetét.
– M{r meghallgattuk a véleményedet, Broud – mondta.
– Fölösleges tov{bb lovagolni az eseten. Ha visszajön,
megkapja, amit megérdemel. Egyetlen nő se
kényszerítette r{m az akarat{t, és ezut{n se fogja. Ha
holnap ut{naindulunk, olyan helyet kell keresnünk, ahol
ritk{n j{runk. Iza azt mondta, Ayla ismer valami
barlangot a közelben. Nem lehet túl messze, mert nagyon
gyenge. Fölösleges a síks{gon vagy az erdőben
keresgélnünk. Ink{bb ott kutassunk, ahol barlangok
lehetnek. Lehet, hogy a mai eső elmossa a nyomait, de
biztosan megtal{ljuk. Elő kell keríteni, kerül, amibe kerül.
Iza aggodalmasan leste, mikor ér véget a férfiak
tan{cskoz{sa. Megprób{lta összeszedni a b{tors{g{t.
Beszélni akart a vezérrel. Most úgy döntött, itt a
legmegfelelőbb pillanat. Mikor l{tta, hogy a férfiak
elmennek, a vezér tűzhelyéhez ment, és leguggolt előtte a
földre.
 – Mit akarsz? – kérdezte Brun, miut{n megérintette a
v{ll{t.
– Beszélni szeretnék veled.
– Hallgatlak.
– Nagy hib{t követtem el, amikor nem jöttem el hozz{d,
hogy megmondjam, mire készül a l{ny. De annyira
akarta azt a gyereket. Senki se hitte, hogy valaha is
megfoganhat. Legkevésbé ő bízott benne. Annyira örült,
amikor teherbe esett! Sosem panaszkodott, noha sokat
szenvedett. Majdnem belehalt a szülésbe. A végén csak
az adott neki erőt, hogy veszélyben forgott a gyerek élete.
Egyszerűen nem tudott megv{lni a fi{tól. Biztosra vette,
hogy nem lesz több gyereke. Mag{nkívül volt a
f{jdalomtól. Ha képes lett volna vil{gosan gondolkozni,
biztos nem teszi ezt. Noha nincs jogom, hogy b{rmit
kérjek tőled, könyörgök, hagyd élni a gyereket.
– Miért nem jöttél el hozz{m kor{bban? Ha úgy
gondolod, hogy semmi értelme kérni a gyerek életét,
miért vagy itt? Olyan kegyetlen voltam hozz{? Vagy
tal{n azt hitted, vak vagyok a szenvedéseire? Az ember
elfordíthatja szemét a m{sik tűzhelyétől, de a fülét nem
képes bez{rni. Nincs senki a törzsben, aki ne tudn{, mit
szenvedett Ayla a szülés sor{n. Ilyen kőszívűnek tartasz?
Ha eljöttél volna, hogy elmondd, mit érez,
meggondolom, mit tehetek. Biztosan megvizsg{lom a
csecsemőt, és ha nem túl súlyos az eset, megfontolom,
hogy életben hagyjam-e. De nem adtatok r{ lehetőséget.
Ink{bb cselekedtetek. Holott ez egy{ltal{n nem jellemző
r{d.
 Te sose mulasztottad el a kötelességedet. A többi
asszony példaképe volt{l. Mostani viselkedésedet csup{n
a betegség indokolhatja. Tudom, milyen beteg vagy, b{r
rejtegeted. Tiszteletben tartottam döntésedet, és senkinek
sem szóltam a dologról, noha l{ttam, hogy a múlt ősszel
kész volt{l {tköltözni az {rnyak földjére. Azzal is
tiszt{ban vagyok, hogy Ayla úgy gondolja, ez az egyetlen
lehetősége arra, hogy gyereke legyen. Azt hiszem, igaza
van. L{ttam, hogy ennek ellenére félretette minden baj{t,
és csak azzal törődött, hogy megmentse az életedet. Nem
tudom, hogyan csin{lta. Tal{n a mogur végzett valami
var{zslatot, amivel megl{gyította a szellemeket.
Mindenesetre Ayla is megtette a mag{ét, többet, mint
amennyire sokunk képes lett volna.
Kész voltam meghallgatni a mogur kérését, és
megengedni a l{nynak, hogy javasasszony legyen.
Kezdtem úgy tisztelni, ahogy valaha téged tiszteltelek.
Csod{latra méltó asszonynak tartottam. Mindig
teljesítette a kötelességét. Nem érdekelt, mit gondol róla a
fiam. Igen, tudom, hogy Broud nem kedveli. Nem méltó
hozz{, hogy ennyire kikeljen mag{ból egy asszony miatt.
B{tor vad{sz, és fölösleges attól félnie, hogy b{rmelyik
nő fenyegetheti a helyzetét. De lehet, hogy megl{tott
valamit, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Tal{n neki
van igaza, és engem elvakított a l{ny. Ha idejöttél volna,
biztos, hogy fontolóra veszem a kérésed. Elképzelhető,
hogy életben hagyom a fi{t. De most m{r túl késő. Azon
a napon, amikor visszatér, ő is, a gyerek is hal{llal lakol.
 Ayla m{snap reggel megprób{lt tüzet gyújtani. Alig
néh{ny sz{raz fa maradt a legutóbb fölhalmozott
készletből. Megkísérelt két fa segítségével parazsat
csiholni, de túls{gosan legyengült. Nem volt meg benne
a tűzgyújt{shoz szükséges erő és kitart{s; és ez volt a
szerencséje. Éppen aludtak, mikor Drog és Crug r{akadt
a hegyi legelőre: biztosan megérezték volna a füstszagot.
Annyira közel j{rtak a barlanghoz, hogy r{juk
bukkannak, ha a gyerek nyöszörög {lm{ban. De a
barlang sz{j{t olyan tökéletesen fedték a
mogyoróbokrok, hogy még az ő mindennapos
vad{szatok sor{n edzett szemük se fedezte fel a bej{ratot.
Előző nap hatalmas z{por söpört végig a vidéken. A
medréből kilépő kis patak partja s{rtengerré v{ltozott, és
elöntötte a legelőt. Noha a két vad{sz a l{bnyoma alapj{n
is felismert b{rkit a törzsből, a vizes legelőn hi{ba is
erőltették a szemüket. Valószínűleg feltűnt volna nekik a
ki{sott gyökerek, letépett növények csupasz helye, de a
l{ny ahhoz is gyenge volt, hogy ennivalót gyűjtsön
mag{nak – ez mentette meg attól, hogy észrevegyék a
rejtekhelyet.
Mikor később felfedezte a két férfi nyom{t a s{rban,
csaknem el{llt a szívverése. Ettől kezdve félt kimenni.
Minden neszre megriadt.
A mag{val hozott ennivaló m{r csaknem elfogyott.
[tkutatta a hal{lra ítélése alatt font gyűjtőkosarat,
melyben a készleteit tartotta. Néh{ny mogyoróhéjat tal{lt
csup{n. A r{gcs{lók m{r rég felfedezték, és elpusztított{k
az egészet. Valamivel később megmoccantak a barlang
sz{j{t takaró mogyoróbokor {gai. Ayla szíve
megremegett.
– Uba! – ki{ltott fel meglepetten, amikor a l{ny feje
feltűnt a bej{ratban. – Hogy tal{lt{l r{m?
– A nyomodba szegődtem, mikor eljöttél. Féltem, hogy
valami bajod esik. Hoztam ennivalót, és gyógyte{t, ami
serkenti a tejelv{laszt{st. Anya csin{lta.
– Iza tudja, hol vagyok?
– Nem. De sejti, hogy én tudom. Nem hiszem, hogy
tudni akarja, mert akkor meg kéne mondania Brunnak, és
ő most nagyon dühös r{d. A férfiak mindennap
keresnek.
– L{ttam a nyomukat, de nem fedezték fel a barlangot.
– Broud diadalm{morban úszik. Folyton azt harsogja,
hogy ő m{r a kezdet kezdetén megmondta, milyen
engedetlen vagy. Crebet alig l{tni, mióta elmentél.
[llandóan a szellemekkel t{rsalog. Anya pedig
nyugtalan. Azt akarja, mondjam meg neked, hogy gyere
vissza. – Uba szeme t{gra nyílt a félelemtől. Szörnyen
aggódott Ayla miatt.
– Ha any{nk nem beszél rólam, akkor hogyan küldött
üzenetet? – kérdezte értetlenül Ayla.
– Tegnap este és ma reggel nagyon sokat főzött. Nem
annyit, hogy Crebnek feltűnjön a dolog, de azért elég
bőségesen. Ő maga nem evett. Később elkészítette a te{t,
és leült mellém. Motyogni kezdett, mintha csak téged
gy{szolna, de közben végig engem nézett. Folyton ezt
mondogatta: „Ha valaki meg tudn{ mondani Ayl{nak,
hogy jöjjön vissza... Szegény l{nyom: nincs mit ennie,
pedig szoptatnia kell. Tejre van szüksége" – szóval
ilyesmiket. Azt{n meg elment. Otthagyta a tűzhelyet. Ezt
a vizestömlőt a tea mellett tal{ltam. Ott volt a
becsomagolt élelem is.
– Biztosan észrevett, mikor követtelek – folytatta Uba. –
Nagyon csod{lkoztam, miért nem szid meg, noha sok{
elmaradtam. Brun és Creb rettentő dühös volt, amiért
nem mondta meg, hogy szökni készülsz. Ha r{jönnének,
hogy sejti, hol lapulsz, nem tudom, mit tennének vele.
Engem persze senki se kérdez. A gyerekekre nem
figyelnek – én meg r{ad{sul csak l{ny vagyok. Tudom,
meg kellett volna mondanom Crebnek, hol rejtőzöl, de
nem akarom, hogy megtal{ljanak. Brun hal{lra akar
ítélni.
Ayla úgy érezte, tork{ban dobog a szíve. „Mit tettem?"
– gondolta. Amikor elhagyta a törzset, nem mérte fel,
mennyire gyenge, és hogy milyen nehéz lesz a sorsa
egyedül egy kisgyermekkel. Úgy tervezte, a névad{s
napj{n visszatér. Most mit tegyen? Fölkapta a csecsemőt,
és mag{hoz ölelte. „Nem hagylak meghalni!" – suttogta
szenvedélyesen. Uba együttérzőn figyelte a jelenetet.
– Ayla – szólalt meg végül –, megnézhetném a
gyereket? Még nem is l{ttam a kicsit.
– H{t persze – mosolyodott el az ifjú anya. Kicsit
kínosan érezte mag{t, amiért egy pillanatra
megfeledkezett a l{nyról, aki pedig oly sokat
kock{ztatott érte. Ha valaha r{jönnek, hogy mindvégig
ismerte a rejtekhelyét, Uba nagy bajba kerülhet.
 – Szeretnéd tartani?
– Megengeded?
Ayla a kisl{ny ölébe tette a csecsemőt. Uba elkezdte
bontogatni a gyerek takarój{t. Hirtelen abbahagyta és
Ayl{ra pillantott, aki bólintott, hogy folytassa csak
nyugodtan.
– Nem is néz ki rosszul – {llapította meg Uba. – Sokkal
form{sabb, mint Creb. Tal{n kicsit sov{ny... illetve a feje
m{s. Mindenesetre sokkal jobban hasonlít r{nk, mint te.
– Persze, mert én nem születtem törzsbelinek. Iza tal{lt
r{m, mikor kisl{ny voltam. Most a törzshöz tartozom –
mondta büszkén Ayla, azut{n hirtelen elszorult a szíve. –
De m{r nem sok{ig.
– Nem hi{nyzik az any{d? Nem Iza, hanem az igazi.
– Mióta az eszemet tudom, ő az any{m. Semmire se
emlékszem, ami a törzzsel való tal{lkoz{s előtt történt. –
Hirtelen kitört: – Hova menjek, ha nem mehetek vissza?
Kivel élek majd? Sose l{thatlak benneteket? Mégse
tehetek m{st. Nem hagyhatom itt a gyermekem!
– Nem tudom, Ayla – felelte a l{ny. – Any{m azt
mondja, Brun elveszti a tekintélyét, ha arra kényszeríted,
hogy fogadja be a fiad. Ezért olyan dühös r{d. Any{m
szerint nagyon rossz, ha egy asszony r{erőlteti az
akarat{t egy férfira, akit azut{n m{r senki sem fog
tisztelni. Ha visszatérsz is, mindenképpen csorbul a
tekintélye. Még az se segít sokat rajta, ha elítél. Nem
akarom, hogy elmenj, de meghalsz, ha visszajössz.
 A fiatalasszony zaklatott arccal meredt a l{nyra, azt{n
egym{s nyak{ba borultak.
– Menj vissza, Uba. Nem szeretném, ha bajba kerülnél.
Alany visszaadta a kicsit az anyj{nak, és fel{llt.
– Uba – szólt ut{na Ayla. – Örülök, hogy eljöttél, és még
egyszer tudtam beszélni veled. Mondd meg Iz{nak...
mondd meg az any{mnak, hogy nagyon szeretem. –
Ismét csorogni kezdtek a könnyei. – És mondd meg
Crebnek is!
– Rendben – bólintott komolyan a l{ny. Egy pillanatig
ném{n {llt, majd hozz{tette: – Most elmegyek – azzal
kilépett a barlangból.
Miut{n Uba elment, Ayla kibontotta az ennivalót. Nem
volt sok, de tapasztalatból tudta, hogy a sz{rított őzhús
több napig is kitart. „És mi lesz azut{n?" – tette fel
mag{nak a kérdést. Képtelen volt {ttekinteni a helyzetet.
Összevissza csapongtak a gondolatai. A terve kudarcot
vallott. Nem sikerült megmentenie a fi{t, sőt a saj{t életét
is veszélybe sodorta. Evett egy kicsit, de alig érezte a hús
ízét. Ivott az Uba {ltal hozott te{ból, majd mély {lomba
zuhant.
Éjszaka ébredt. Kiment a patakhoz, és vizet hozott, így
nem fenyegette a veszély, hogy megpillantj{k a vidéket
j{ró férfiak. Noha egyetlen törzsbeli vad{sz sem j{rt a
közelben, több éber szemp{r követte a l{nyt, míg a
patakhoz ment. Az éjjeli ragadozók zs{km{ny{llatai
ugyanoda j{rtak vizet inni. Ayla sebezhetőnek tűnt, és a
vérszag is t{mad{sra buzdította a b{rsonytalpú
vad{szokat. A paritty{ból kiröppenő vill{mgyors kövek
azonban egykettőre elvették kedvüket a kiszemelt
préd{tól. A húsevők ettől kezdve kerülték a környéket.
– Nem igaz, hogy csak úgy nyom nélkül eltűnhetett! –
mondta dühösen Brun. – Lehet, hogy vitt mag{val valami
élelmet, de az nem tarthat ki örökké. Nemsok{ra elő kell
jönnie. Ismét kutassatok {t minden helyet. Tudni akarom,
hogy meghalt-e vagy sem. Még a névad{s napja előtt kell
megtal{lni. Nem megyek el a törzsi gyűlésre, amíg nincs
meg a l{ny!
– Nocsak, most még azt is megakad{lyozza, hogy
elmenjünk a törzsi tal{lkozóra? – tajtékzott Broud. –
Miért is fogadtuk be? Ha én lennék a vezér, sose került
volna sor r{. Nem hagytam volna, hogy Iza felszedje!
Miért nem l{tja senki, hogy milyen veszélyes? Folyton
megszegi a törzs törvényeit. Megszidta valaki, amikor
{llatokat hozott a barlangba? Meg{llította valaki, amikor
elkezdte egyedül j{rni az erdőt? Nem csoda, hogy
kikémlelt bennünket, mikor gyakoroltunk. És mi történt,
miut{n kiderült, hogy vad{szik? Időleges hal{los ítéletet
kapott, majd megengedték neki, hogy folytassa, amit
elkezdett. Tudj{tok, mit gondol majd a többi törzs, ha
kiderül, hogy a l{ny paritty{t is haszn{lhat? Nem
meglepő, hogy ezek ut{n azt hitte, r{nk kényszerítheti a
fi{t is!
– Broud, ezt m{r legal{bb sz{zszor elismételted –
sóhajtotta f{radtan Brun. – Mondtam, hogy kemény
büntetést kap, amint előkerül.
Broud {llandó szónoklatai nemcsak a vezér idegeit
őrölték fel. Brun m{r megkérdőjelezte eddigi döntései
helyességét. A törzsi hagyom{ny nem sok teret engedett
a különbözőségnek. Ennek ellenére mindig nagylelkűen
b{nt a l{nnyal, mivel tudta, hogy nem ivódtak bele olyan
mélyen a törzs törvényei, mint a többiekbe. Alany
észrevette ezt, és visszaélt vele. Broudnak igaza van:
sokkal szigorúbbnak kellett volna lennie. Tal{n valóban
akkor hib{zott, amikor megengedte, hogy Iza fölszedje a
földről.
A fiatal vad{sz örökös harsog{sa a többiekre is hat{ssal
volt. A legtöbben elhitték, hogy Ayla valami módon az
ujja köré csavarta őket, és egyedül Broud l{tta, kicsoda is
valój{ban. A fiatalok halk megjegyzéseket tettek Brun
h{ta mögött, mondv{n, hogy túl öreg. A vezér érezte,
hogy lassacsk{n légüres térbe kerül. Ilyen körülmények
közt nem mert szembenézni a törzsi gyűlésen r{rótt
feladattal.
Ayla az egész napot a barlangban töltötte. Csup{n éjjel
lopakodott ki, hogy vizet hozzon. A szőrmék elég
meleget adtak, nem kellett tüzet gyújtani. Az Uba {ltal
hozott étel és a téliről megmaradt őzhús szükségtelenné
tette a vad{szatot. Elég ideje maradt, hogy kipihenje
mag{t, és végiggondolja a helyzetét.
A barlang sz{j{ban ülve ringatta kisfi{t. A kicsi sz{j{ból
kicsordult a tej. A délut{ni napot időnként eltakart{k a
gyorsan mozgó fehér gomolyfelhők. Ayla fia egyenletes
lélegzését figyelte. Óvatosan oldalra fordította, és
megnézte profilj{t.
„Uba szerint nem is olyan rossz – gondolta. – Szerintem
kifejezetten szép. Igaz, kicsit m{s, mint a többiek. Uba is
ezt mondta." Hirtelen eszébe jutott saj{t képm{sa, amit a
tavacsk{ban l{tott. „Jobban hasonlít r{juk, mint én."
Ismét szemügyre vette a fi{t, miközben megprób{lt
visszagondolni a tükörképére. „Az én homlokom
domborodik így – gondolta, és megérintette saj{t
kopony{j{t. – Az {lla is olyan, mint az enyém. Viszont
velem ellentétben van szemöldökeresze. Ha különbözöm
tőlük, akkor miért ne lehetne a gyerekem is m{s, mint
ők? Olyannak kell lennie, mint amilyen én vagyok. Egy
kicsit r{m hasonlít, egy kicsit pedig r{juk. Úgy néz ki,
mintha valamennyiünkből lenne belőle egy-egy darab.
Én nem születtem törzsbelinek, de a gyerekem m{r igen.
Tal{n ez a magyar{zat.
Szerintem nem nyomorék. Ha a szellemek keverednek,
akkor ennek a gyereken is l{tszania kell. A totemem tal{n
tudta, mennyire v{gyok egy gyerekre, épp ezért engedte
legyőzni mag{t. De miért hagyta, hogy legyőzzék, ha
tudta, hogy ez lesz a vége? Egy gyerek, aki csak félig
törzsbeli, élete végéig m{smilyen lesz. Nyomoréknak
fogj{k tartani. Hi{ba lenne férjem, akkor is ilyenek
lennének a gyerekeim. Sose engedik meg, hogy
megtartsam őket. Nekem is ezt a sorsot sz{nt{k.
Mindketten meghalunk, fiam."
Ayla mag{hoz szorította a csecsemőt. Arc{n peregtek a
könnyek. „Mit tegyek? – gondolta. – Ha hazamegyek a
névad{s napj{n, Brun hal{lra ítél. Iza azt mondta, ne
térjek vissza, de hov{ mehetnék? Túl gyenge vagyok. De
hi{ba is lenne elég erőm vad{szni- akkor se tudn{lak
hova tenni addig. Nem vihetlek magammal, és nem
hagyhatlak magadra. Tal{n elég élelmünk lenne vad{szat
nélkül is, {m akkor is szükségünk lenne takarókra,
ruh{kra, l{bbelikre.
Hol tal{lok lakható barlangot? Nem maradhatok itt.
Télen túl sok a hó, és nagyon közel a törzs lakóhelye.
Előbb-utóbb megtal{ln{nak bennünket. Az is lehet, hogy
nem sikerülne r{bukkanni a barlangra, {m a férfiak
felfedeznék a nyomaimat, és visszavinnének. De ha lenne
is barlangunk, ha elég élelmet tudnék gyűjteni, sőt
vad{szni is sikerülne, még mindig nagyon egyedül
érezném magam. Mi lesz, ha történik velem valami? Ki
viseli gondodat? Egyedül lennél, mint én, amikor r{m
tal{lt Iza.
Nem akarom, hogy egyedül legyél. Nem akarok
egyedül maradni! – zokogta Ayla. Fejét a csecsemő
takarój{ba temette. – L{tni akarom Ub{t, Crebet és Iz{t.
Az any{mat akarom. De nem mehetek haza: Brun
nagyon dühös r{m, mert csorba esett a tekintélyén. El fog
ítélni. Mi lett volna, ha könyörgök neki, hogy hagyja
életben a gyereket? Ha most visszamegyek, tal{n
megenyhül, hiszen két ujj maradt a névad{sig. így övé
lehet a döntés.
De mi lesz, ha mégis nemet mond? Mi lesz, ha
elvesznek tőlem? Nem akarok élni nélküled. Brun esetleg
úgy hat{roz, hogy meg kell halnod, és akkor megkérem,
ítéljen engem is hal{lra. Nem hagyom, hogy egyedül
menj a szellemvil{gba."
Ayla gyorsan bedob{lta holmij{t a gyűjtőkos{rba.
Testére kötözte a kicsit, és kilépett a szikr{zó napsütésbe.
Hirtelen észrevett egy csillogó követ. Lehajolt és fölvette.
Nem is egy kő volt, hanem h{rom. Összeforrtak. Ayla
csod{lkozva forgatta kezében. Noha éveken {t j{rt ki-be a
barlangból, sose vette észre ezt a követ.
A kezébe z{rta, és lehunyta szemét. Lehet, hogy megint
jelt kapott a védőszellemétől?
– Hatalmas Barlangi Oroszl{n – suttogta. – Mondd,
helyesen döntöttem? Te is azt mondod, hogy vissza kell
mennem? Remélem, ez annak a jele, hogy ismét ki{lltam
a prób{t. Ha így van, a gyerekem élni fog!
Reszkető ujjakkal bontotta ki amulettjét, és belehelyezte
a különös {sv{nydarabot. Szíve a tork{ban dobogott.
Hazaindult.

__21.__

Uba lélekszakadva rohant a barlangba:

– Any{m! Any{m! Ayla visszajött!
– Nem! Ez nem lehet! – ki{ltotta döbbenten Iza. – Vele
van a gyerek is? Tal{lkozt{l vele? Mondtad, mi v{r r{?
– Igen. Elmeséltem, milyen dühös Brun, és kértem, ne
jöjjön vissza.
Iza a bej{rathoz sietett. L{tta, hogy a l{ny Brun tűzhelye
felé tart. A földre kuporodott a vezér l{bain{l.
Védelmezőn borult gyermeke fölé.
– Túl kor{n jött – mondta Brun a var{zslónak, aki a
hírre előjött a szentélyből. – Valószínűleg eltévesztette az
időpontot.
 – Nem – r{zta meg a fejét a mogur. – Sz{ndékosan jött
vissza előbb.
A vezér csod{lkozva nézett a mogurra. Kív{ncsi lett
volna, miért ilyen biztos a dolg{ban. Lepillantott a
fiatalasszonyra, majd ismét Crebre nézett. L{thatóan
aggódott.
– Biztos vagy benne, hogy megvéd minket a var{zslat?
– kérdezte Crebet. Még nem múlt el a vérzés. A szülés
ut{n mindig tov{bb tart, mint rendesen.
– A var{zslat Ursus csontjaiból készült. Az ő védelme
alatt {llsz. Nyugodtan nézz r{.
Brun visszafordult, és az előtte térdeplő asszonyra
b{mult, aki félelemtől reszketve borult csecsemője fölé.
„Most rögtön kimondhatn{m r{ az ítéletet – gondolta
dühösen. – Csakhogy nem ez a névad{s napja. Ha tudja
az időt, miért jött vissza kor{bban? Mag{val hozta a
csecsemőjét is. Biztosan él, különben eltemette volna
valahol. Megbocs{thatatlan dolgot cselekedett, de vajon
miért éppen ma érkezett?" Brun kív{ncsi volt Ayla
indokaira. Megérintette a v{ll{t.
– Beszélni szeretnék veled – mondta Ayla lehajtott fejjel.
Ünnepélyes mozdulatokkal kísérte szavait. – Tudom,
nem vagyok r{ méltó, de kérlek, hallgass meg.
– Nem érdemled meg, a mogur azonban közbenj{rt,
hogy hadd mondd el, amit akarsz. Nagyon engedetlen
volt{l! Mit tudsz felhozni a mentségedre?
– Köszönöm – hajtotta meg mag{t ültében a l{ny. –
Ismerem a törzs szok{sait. Tudom, hogy el kellett volna
{snom a gyermeket, ahogy a javasasszony mondta, {m
én elfutottam. Csak a hetedik napon akartam visszatérni,
hogy kénytelen legyél befogadni.
– Csakhogy túl kor{n jöttél – felelte Brun diadalmasan.
– Ez még nem a névad{s napja. Ak{r ebben a percben
megparancsolhatn{m a javasasszonynak, hogy tüntesse
el a csecsemőt. – Brun feszültsége egy pillanat alatt
elsz{llt. Mag{tól megoldódott a helyzet. Övé a döntés.
– Tudom – bólintotta a l{ny. – Bel{tom, hogy tévedtem,
amikor arra gondoltam, hogy b{rmire is kényszeríthetem
a vezért. Nem az én dolgom eldönteni, hogy életben
maradjon-e a gyerek. Egyedül te hat{rozhatsz erről. Ezért
jöttem vissza.
Brun egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett a
l{nnyal. „Végre megjött az esze" – gondolta.
– Ha ismered a törzs szok{sait, miért hoztad vissza a
gyereket? – kérdezte. – Magad is tudod, milyen sors v{r
arra, aki nyomoréknak születik. Iza azt mondta, nem
tudod megtenni kötelességedet. Most képes vagy r{?
Vagy ink{bb azt szeretnéd, hogy ő tegye meg helyetted?
Ayla egy pillanatig tétov{zott, mielőtt v{laszolt volna:
– Lemondok róla, ha ezt parancsolod – mondta
f{jdalmasan. – De megígértem a fiamnak, hogy sose
hagyom mag{ra. Ha úgy döntesz, hogy {tküldöd az
{rnyékvil{gba, kérlek, engedd meg, hogy én is vele
tartsak. – A l{ny kiesett az ünnepélyes szerepből, és sírni
kezdett: – Kérlek, engedd élni a fiamat. Nélküle semmit
sem ér az életem.
 Ayla szenvedélyes szavai meglepték a vezért. A legtöbb
asszony örömmel szabadult meg nyomorék magzat{tól.
A nyomorék gyerek születése megbélyegezte az any{t.
Azt jelentette, hogy nem tud egészséges csecsemőt
vil{gra hozni, azaz képtelen megfelelni alapvető
feladat{nak. Ha megöregszik, ki fog vigy{zni r{? Ayla
kérése péld{tlannak sz{mított. Az anyai szeretet persze
nagyon erős – de annyira, hogy kész legyen követni
gyermekét a m{svil{gra?
– Miért akarsz meghalni a nyomorék gyermekedért? –
kérdezte Brun.
– A fiam nem nyomorék. Csup{n m{s, mint a többiek.
Én is m{smilyen vagyok. Az összes gyermekem r{m fog
hasonlítani, ha egy{ltal{n sikerül még egyszer legyőzni a
totememet. Sose lesz olyan gyerekem, akit élve hagynak.
Minek éljek, ha hal{l v{r minden gyermekemre?
Brun a mogurra pillantott:
– Ha egy nő lenyeli a férfi totemét, akkor a gyereknek
az ap{ra kell hasonlítania, igaz?
– Igen – bólintott Creb. – De ne feledd, hogy Ayl{t
férfitotem védi. Tal{n a barlangi oroszl{n is részt kér az
életből. Lehet, hogy ezért hasonlít annyira r{. Ezt még
meg kell vitatnom magammal.
– A gyerek még mindig nyomorék?
– Amikor egy asszony védőszelleme túl erősen harcol, a
nehéz terhesség gyakran megnyomorítja a gyermeket. Az
a legfurcs{bb, hogy a gyerek fiú lett. Ha az asszony
védőszelleme ennyire küzd, rendszerint l{ny születik.
Még nem is l{ttuk, Brun. Meg kéne vizsg{lnunk, milyen.
„Miért foglalkozom ennyit ezzel az egésszel? – kérdezte
mag{tól Brun. – Miért nem ítélem el, és szabadulok meg
gyorsan a gyerektől?" Ayla idő előtti visszatérése
megerősítette a vezér megrendült helyzetét, ennek
ellenére nagyon messze {llt attól, hogy kiengesztelődjön.
Csaknem elvesztette tekintélyét a l{ny miatt. R{ad{sul
nem ez az első eset, hogy gondot okozott. Jó, most
visszatért, de mit tal{l ki legközelebb? Azonkívül itt a
törzsi gyűlés is, amit Broud oly szívesen emleget.
Mert hogy Iza fölszed egy idegen gyereket, és ő
megengedi, hogy a törzs tagja legyen, az csak a kérdés
egyik oldala. [m Brun az utóbbi időben egyre
gyakrabban képzelte el, milyen hat{st tesz majd a többi
törzsre, amikor Ayla megérkezik a gyűlésre. Egyre
jobban csod{lkozott, miként hozhatott ennyi szokatlan
döntést. Amikor egyenként vizsg{lta, külön-külön
mindegyik nagyon ésszerűnek tűnt. [m mindez együtt –
és kicsit m{s szempontból vizsg{lva – meglehetősen
riasztóan hatott. Ayla engedetlen volt, ezért megérdemli
a büntetést. Az ítélet pedig mindenre megold{st jelent.
Csakhogy a hal{los ítélet kimond{sa a törzset is
veszélyezteti. Egyszer m{r kitette népét a gonosz
szellemeknek. A l{ny önkéntes visszatérése megóvta a
legnagyobb szégyentől. Tal{n mégiscsak Iz{nak van
igaza: a l{ny elvesztette a józan eszét a f{jdalomtól. Azt
mondta Iz{nak, fontolóra vette volna, ha a l{ny kéri,
hogy hagyja életben a gyereket. És most éppen ez történt.
Visszajött, noha tudta, mi v{r r{, és a gyereke életéért
könyörög. Brun nem szeretett elhamarkodott döntéseket
hozni. Visszaküldte Ayl{t Creb tűzhelyéhez, és
gondolataiba mélyedt.
A l{ny egyenesen Iza karjai közé repült. Ha semmi
m{st nem ért el, legal{bb még egyszer l{tta az asszonyt,
akit anyjaként szeretett.

– Mindannyian szemügyre vehetitek – mondta Brun. –

Rendes körülmények közt nem terhelnélek ezzel
benneteket: egyszerű döntés lenne. Ezúttal azonban
kív{ncsi vagyok, mit gondoltok. A hal{los ítélet súlyos
veszélyt jelent, és nem akarom ismét kitenni ennek a
törzset. Ha úgy gondolj{tok, hogy a fiú életben
maradhat, nem ítélem hal{lra az anyj{t. Ha meghalna,
valaki m{snak kellene mag{hoz vennie a gyereket. Olyan
asszonynak, aki még szoptat. Ha életben hagyjuk a
gyereket, Ayla büntetése sokkal enyhébb lesz. Holnap
lesz a névad{s napja. Addigra hat{roznom kell. A
mogurnak is időre van szüksége, hogy előkészítse a
szertart{st – b{rhogy döntőtök is.
– Nemcsak a fejéről van szó, Brun – mondta Crug. Ika
még szoptatott, és Crugnak nem {llt sz{ndék{ban Ayla
gyermekét a tűzhelyénél tudni. – Sokkal nagyobb baj,
hogy túl gyönge a nyaka. Milyen lesz, amikor felnő?
Hogyan tud vad{szni? Sose lesz képes ell{tni mag{t.
Csak nyűgöt jelent majd mindannyiunknak.
– Van egy{ltal{n valami esély r{, hogy később
megerősödik a nyaka? – kérdezte Droog. – Ha Ayla
meghal, mag{val viszi Ona lelkének egy darabk{j{t. Aga
elv{llaln{ a gyermeket – úgy érzi, sokkal tartozik Ayl{-
nak –, b{r nem hiszem, hogy épp egy nyomorék gyerekre
v{gyna. Ha mag{hoz veszi, én nem ellenzem.
– Nem bízom benne, hogy valaha is meg tudja tartani a
fejét – erősködött Crug. – Szerintem túl nagy a feje, a
nyaka meg túl vékony.
– Én semmiféle ürüggyel se engedem a tűzhelyemhez a
fiút – jelentette ki Broud. – Meg se kérdezem Og{t. Nem
engedem, hogy ez a nyomorék Brac és Grev testvére
legyen! Nem is értem, miért fecsegünk ennyit róla.
Kor{bban jött vissza, na és? Nem sokkal ezelőtt még
magad is kész volt{l elítélni. Erre most azt fontolgatod,
hogy életben hagyod, sőt még a nyomorék fi{t is kész
lennél befogadni a törzsbe.
Megal{zott, mikor megkísérelte r{d erőltetni az
akarat{t! Igaz, hogy még a névad{s napja előtt visszajött,
ez azonban csöppet se kisebbíti a vétkét. Mit kell vit{zni?
A gyerek nyomorék. A nőt hal{lra kell ítélni. Ezzel vége
az egésznek. Miért pocsékoljuk az időnket? Ha én lennék
a vezér, m{r rég elítéltem volna. Pimasz, engedetlen, és
rossz hat{ssal van a többi asszonyra is. Mi m{ssal
magyar{zhatjuk Iza viselkedését? – Broud egyre
szenvedélyesebben beszélt. – Megérdemli, hogy hal{lra
ítéld! Miért nem l{tod be? Vak vagy tal{n? [llandóan baj
van vele. Ha én lennék a vezér...
– De még nem vagy az, Broud – szakította félbe nyersen
Brun –, és nem is leszel az, ha képtelen vagy uralkodni
magadon. Csak egy asszonyról van szó. Miért érzed úgy,
hogy fenyegetést jelent sz{modra? Mit tehet ellened?
Egyetlen v{laszt{sa van csup{n: hogy engedelmeskedik a
parancsaidnak. [llandóan csak ezt hajtogatod: „Ha én
lennék a vezér../' Miféle vezér az, aki képes kitenni egy
egész törzset a veszélynek, csak hogy
megszabadulhasson egy asszonytól és egy gyerektől? –
Brun ugyancsak közel j{rt ahhoz, hogy elveszítse az
önuralm{t. Broud ezúttal túl messzire ment.
Az emberek nyugtalanul pislogtak az ap{ról a fiúra. A
nyílt összecsap{s megzavarta őket. Broud kétségkívül
elvetette a sulykot, de ehhez m{r mindenki hozz{szokott.
Brun indulatos v{lasza viszont meglepte őket.
Mindeddig nem kérdőjelezte meg fia alkalmass{g{t a
többiek előtt.
Egy végtelennek tűnő pillanatig farkasszemet néztek
egym{ssal. Azt{n Broud nem bírta tov{bb: a földre
sütötte tekintetét. Brun lassanként visszanyerte az
önuralm{t. Ő volt a vezér, és egyelőre nem sz{ndékozott
félre{llni. „Ez jó lecke volt – gondolta. – Broud végre
r{döbben, hogy nem is olyan biztos a helyzete.”
A fiatal vad{sz mag{ba fojtotta keserűségét. „Még
mindig neki kedvez – gondolta komoran. – Hogy teheti?
H{t nem én vagyok az elsőszülött fia?" Broudnak minden
erejét össze kellett szednie, hogy mag{ba fojtsa
indulatait.
– Végtelenül sajn{lom ezt a félreértést – mondta végül.
– Csup{n arról van szó, hogy nagyon aggódom a
vad{szok miatt, akiket egy napon majd én vezetek
tov{bb, ha a mostani vezér úgy gondolja, hogy méltó
leszek r{. Hogyan tudna vad{szni valaki, akinek a feje
ide-oda nyaklik?
Brun kemény pillant{st vetett a fiatalemberre. Broud
ünnepélyes szavai és testtart{sa között éles ellentét
feszült. Emiatt úgy tűnt, mintha gúnyolódna, és ez sokkal
jobban dühítette a vezért, mint a nyílt l{zad{s. Brun
tiszt{ban volt azzal, hogy a fiatal vad{sz megprób{lja
elrejteni érzéseit. B{ntotta, hogy csaknem elhagyta a
nyugalma Broud folytonos megjegyzései miatt. Sértette a
büszkeségét, hogy fia meg meri kérdőjelezni ítéletei
helyességét. Mindez azonban nem mentség arra, hogy
ilyen durv{n t{madt a fiatal vad{szra.
– M{r többször is hallottuk a véleményed, Broud –
mondta nyersen. – Tudom, hogy a gyerek az ut{nam
következő vezér sz{m{ra lesz teher, de a döntés még
mindig az én kezemben van. Azt teszem, amit a
legjobbnak l{tok. Nem mondtam, hogy befogadjuk a
gyereket, és azt sem, hogy elítéljük az asszonyt. A törzs
érdeke lebeg a szemem előtt, és nem az övé vagy a
gyereké. A hal{los ítélet mindenkit veszélybe sodorhat.
Az {rtó szellemek sok gondot okozhatnak. Nem hiszem,
hogy a csecsemő sok{ig életben maradna, de Ayl{t
lehetetlen meggyőzni erről. Nagyon akarta ezt a
gyereket. Tal{n ezért zavarodott meg. Mikor visszajött,
azt kérte, ítéljem hal{lra, ha nem hagyom életben a
gyereket. A véleményeteket kérem. Tal{n valamelyikőtök
tal{l megold{st. Nem szeretném újra kiszabni r{ a hal{los
ítéletet.
 Broud fellélegzett. „Úgy l{tszik, Brun mégsem kedveli
annyira a l{nyt, mint hittem" – gondolta.
– Igazad van – mondta engedelmesen. – A vezérnek az
egész törzs érdekét kell mérlegre tennie. H{l{s vagyok,
hogy ilyen bölcs vezértől tanulhatok.
Brun megkönnyebbült. Nem gondolta igaz{n
komolyan, hogy nem Broud lép majd az örökébe. Még
mindig szerette. „Néha nagyon nehéz az embernek
uralkodnia mag{n – mondta mag{ban, előbbi
dühkitörésére gondolva. – Broudnak kicsit több baja van
ez ügyben, de napról napra javul."
– Örülök, hogy megértetted. Ha vezér leszel, a te
kezedben lesz a törzs jóléte és biztons{ga.
Brun szavai a többi vad{sznak is jelezték, hogy
tov{bbra is fi{t tartja örökösének. Valamennyien
felsóhajtottak. Nagyon fontos volt sz{mukra, hogy a
törzsbeli rangsor – és benne saj{t helyük – a régiben
maradt. Nehezen viselték a függőben maradt
helyzeteket.
– Kiz{rólag a törzs érdekét tartom szem előtt – jelentette
ki Broud. – Nincs szükségem olyan férfira, aki nem tud
vad{szni. Mi haszn{t vehetnem Ayla fi{nak? A l{ny
engedetlen volt. Bőven r{szolg{lt a hal{los ítéletre. Jobb
lesz nélkülük. Ayla sz{ndékosan szegte meg a törzs
törvényeit. Nem érdemli meg az életet. A fia nyomorék.
Miért tartan{nk meg?
A többiek egyetértően bólogattak. Csup{n Brun fedezte
fel, hogy Broud nem egészen őszinte. Mégsem szólt.
Örült, hogy végre békét kötöttek. A nyílt szemben{ll{s
ugyanúgy zavarta, mint a többieket.
A vezér érezte, hogy ha most {ld{s{t adn{ a dologra,
mindenki egyetértene az ítélettel. Ennek ellenére
tétov{zott. „Ez lenne a leghelyesebb – gondolta. – A l{ny
az első perctől fogva gondot okozott. Persze Iza fel lesz
dúlva, de nem ígértem neki semmit, csup{n azt, hogy
fontolóra veszem a kérést. Még azt se mondtam, hogy
szemügyre veszem a gyereket, amikor visszajön.
Egyébként is, ki sz{mított r{? Az a baj, hogy sose tudom,
mit tesz legközelebb. Ha a szomorús{g legyengíti Iz{t,
még mindig itt van Uba. Elvégre ő is a csal{dban
született, és a törzsi gyűlésen megszerezheti a többiektől
a tud{st.
Vajon olyan nagy veszteség Brac lelkének egy darabja,
amit a l{ny hordoz? Ha Broud nem törődik vele, én miért
izgassam magam? Igaza van, a l{ny megérdemli a
büntetést. Nem értem, miért ragaszkodik ennyire a
gyerekhez. Nem ésszerű. A vénasszonyok meséi semmit
se bizonyítanak. Még azt se l{tja be, hogy a gyereke
nyomorék. Biztosan teljesen mag{nkívül van. Tényleg
ennyire f{jdalmas a szülés? A férfiak sokkal többet
szenvednek. Némelyikük nagyon komoly sebbel is a saj{t
l{b{n jön haza a vad{szatról. Persze Ayla csak asszony.
Nem v{rható el tőle, hogy jól tűrje a f{jdalmat.
Vajon milyen messze húzhatta meg mag{t? A
barlangnak itt kell lenni a közelben. Csaknem belehalt a
szülésbe. Túl gyenge volt ahhoz, hogy messzire menjen.
Mégsem tal{ltuk meg!
 Ha viszont életben hagyjuk, el kell vinni a törzsi
gyűlésre is. Mit gondol majd a többi törzs? Ennél csak az
lehet rosszabb, ha életben hagyjuk a gyereket. Tal{n
Broud is jobban fegyelmezi mag{t, hogyha nincs itt a
l{ny. Mégiscsak ez lenne a legkézenfekvőbb döntés,
nem?" – tűnődött.
– Hat{roztam – jelentette ki a vezér. – Holnap van a
névad{s napja, mikor a nap felkel.
– Brun! – szakította félbe a mogur. Ő nem vett részt a
vit{ban. Nem nagyon mutatkozott, mióta megszületett
Ayla gyermeke. Ideje jó részét félreeső szentélyében
töltötte. Magyar{zatot keresett a l{ny cselekedetére.
Tudta, milyen nehezen szokta meg a törzs törvényeit, {m
úgy gondolta, hogy végül sikerrel j{rt. Biztosra vette,
hogy valamilyen ismeretlen tényező ragadtatta ilyen
szélsőséges cselekedetre a l{nyt. – Mielőtt elköteleznéd
magad, szólni szeretnék – mondta.
Brun értetlenül b{mult a var{zslóra. Creb arca
kiismerhetetlen volt, mint rendesen. A vezér sose tudott
olvasni fivére von{saiból. „Vajon mit mondhat, amit nem
vettünk figyelembe? – gondolta. – Eldöntöttem, hogy
hal{lra ítélem, és ezt a mogur is tudja."
– Hallgatlak.
– Ayl{nak nincs férje. Mindig én védelmeztem. Én
vagyok érte a felelős. Ezért most úgy szólok, mintha az
asszonyom lenne.
– Beszélj, ha akarsz, de mit tudsz hozz{tenni
mindehhez? M{r fontolóra vettem a mellette szóló
érveket: azt, hogy mennyire szereti gyermekét, a szülés
közben {télt szenvedéseket. Minden lehetséges dolgot
felsoroltam, hogy mentsem cselekedetét, {m a tények
tények maradtak. Megszegte a törzs törvényeit. A
gyermeke nyomorék. Broud kifejtette, hogy miért nem
érdemlik meg az életet.
A mogur talpra {llt, és eldobta botj{t. A nehéz
medvebőrbe burkolódzott var{zsló lenyűgöző jelenség
volt. Csak a legidősebbek, mint Brun, emlékeztek a
gyerekkor{ra. A törzs legszentebb embere, aki ismeri a
szellemek nyelvét. A leghatalmasabb minden mogurok
közül!
Nem félt a l{thatatlanoktól, melyek sokkal
félelmetesebbek b{rmelyik vad{llatn{l. Ezek az erők a
legb{trabb vad{szt is megrettentik. Mindenki
biztons{gban érezte mag{t annak tudat{ban, hogy a törzs
a védelme alatt {ll. Valamennyien félték a hatalm{t.
Legfeljebb Goov gondolt arra néha, hogy egy napon majd
{tveszi a helyét.
A mogur egyedül {llt a törzs és az ismeretlen erők
között. Mindkét vil{gból részesedett. Noha saj{t tűzhelye
mellett élt, és két asszony vette körül, mégse tekintették
férfinak. Sokkal több volt ann{l.
Ahogy a szent ember r{juk szegezte tekintetét,
mindannyian megremegtek. Csak most döbbentek r{,
hogy a hal{lra ítélt nő az ő tűzhelyénél él. Emberi
kapcsolataiban a mogur ritk{n folyamodott földöntúli
hatalm{hoz, most azonban megtette. Végül Brunhoz
fordult:
 – Egy asszony férjének joga van nyomorék gyereke
érdekében szólni. Kérlek, tartsd meg Ayla fi{nak életét,
és az ő kedvéért hagyd élni az any{t is!
Brun egy csap{sra úgy érezte, hogy a l{ny mellett szóló
érvek sokkal súlyosabbak, mint mindaz, amit az elítélése
mellett hoztak fel. M{r csaknem teljesítette a mogur
kérését, valami mégis meg{lljt parancsolt neki. Ő volt a
vezér; nem adhatta be ilyen könnyen a derek{t.
Mikor Creb l{tta, hogy Brun meginog, hirtelen
{tv{ltozott. A szellemek ur{ból egy csap{sra sz{nalomra
méltó, béna öregember lett. Még botja is a földön hevert.
A szellemek nyelvéről a hétköznapi beszédre v{ltott.
Ennek ellenére sug{rzott belőle bizonyos méltós{g.
– Brun – kezdte –, mióta megtal{ltuk Ayl{t, az én
tűzhelyemnél él. Azt hiszem, mindenki egyetért azzal,
hogy a gyerekek a velük élőket veszik péld{nak. Ayla
szemében én voltam a példa.
Nyomorék vagyok. Olyan nehéz megérteni, hogy egy
asszony, aki egy nyomorék tüzénél nőtt fel, nehezen fogja
fel, mit jelent, ha a magzata nyomorék? Fél szemem és
karom hi{nyzik. Az egyik oldalam gyakorlatilag béna.
Félember vagyok, Ayla azonban kezdettől fogva
egésznek l{tott. A fia egészséges. Két szeme, két karja,
két l{ba van. Hogyan is v{rhatn{nk tőle, hogy bel{ssa:
gyermeke nem teljes értékű lény?
Én felelek a neveltetéséért. Én felelek a hib{iért. Én
néztem el a törzs szok{saival ellenkező furcsas{gait. Még
titeket is meggyőztelek róla, hogy mindezzel együtt
fogadj{tok el. En vagyok a mogur. R{m bízt{tok
magatokat, hogy tolm{csoljam nektek a szellemek
akarat{t, és sokszor kérdeztek m{s ügyekben is. Nem
hiszem, hogy nagyot tévedtem. Noha nehéz volt
sz{m{ra, végül törzsbeli asszonny{ v{lt. Azt hiszem, túl
elnéző voltam vele. Nem tiszt{ztam, mik a feladatai.
Ritk{n szidtam, és sose fenyítettem meg. Hagytam, hadd
tegyen, amit akar. Most fizetnie kell a hi{nyoss{gaim
miatt. De nem tudtam szigorúbb lenni vele.
Sose volt asszonyom. Noha b{rkit v{laszthattam volna,
nem tettem. Tudj{tok, miért? Brun, van fogalmad róla,
hogy néznek r{m az asszonyok? Milyen undorral tették a
dolgukat, amikor fiatalkoromban megmutattam nekik a
jelet? Ayla sose fordult el tőlem. Felém nyúlt és
megérintett. Nem félt tőlem. Szeretett. H{t b{nhattam
volna keményebben vele?
Születésem óta veletek élek, de nem tudok vad{szni.
Hogyan is vad{szhatna egy nyomorék? Mindig teher
voltam. Nevettek rajtam, csúfoltak. Nem avattak férfiv{.
Nem vagyok félember, Brun; egy{ltal{n nem vagyok
ember. Csak Ayla tisztelt és szeretett – nem mint a
mogurt, hanem mint embert. Én pedig úgy szeretem őt,
mint asszonyom gyermekét – aki sose adatott meg
nekem.
Creb széthúzta mag{n a nehéz medvebőrt, és felt{rta
torz, féloldalas testét.
– Ezt az embert l{tja teljesnek Ayla. Az ő szemében ez a
férfi mértéke. Ezt az embert szereti, és ehhez hasonlítja
fi{t. Nézz r{m, Brun! Megérdemeltem-e az életet? És
miként hat{rozol Ayla fia felől?
 A törzs lassan gyülekezni kezdett a barlang előtt.
Hajnalodott, de még nem kelt fel a nap. Ayla ébren
feküdt a takarój{ban. Csöndben figyelte a tűz körül
szorgoskodó Iz{t és Ub{t. A gyerek mellette aludt.
[lm{ban szopó hangokat hallatott. A l{ny egész éjjel
ébren volt. A viszontl{t{s öröme tovasz{llt;
aggodalommal v{rta, mit hoz a jövő. Nem nagyon
beszélgettek. Ink{bb csak kétségbeesett pillant{sokat
v{ltottak egym{ssal.
Creb nem ment a tüzéhez, mióta Ayla visszatért. A l{ny
csup{n egyetlenegyszer l{tta, amikor a mogur elindult a
Brun {ltal összehívott tan{cskoz{sra. Creb szeretettel
nézett vissza r{. Miut{n a mogur megtartotta
szónoklat{t, visszatért a szentélybe. Azóta nem bújt elő.
Iza te{t hozott az ifjú any{nak, azt{n leült mellé. Uba is
csatlakozott hozz{juk.
– M{r majdnem mindenki kint van – mondta végül Iza,
és elvette a csészét a l{nytól. – Ideje csatlakozni hozz{juk.
Ayla bólintott. Fölkelt, és betakarta a fi{t. A szeme
csillogott. Félő volt, hogy mindj{rt peregni fognak a
könnyei. Iz{ra és Ub{ra pillantott, azt{n felki{ltott, és
mindkettejüket megölelte. P{r pillanatig így maradtak,
majd lassú léptekkel elhagyt{k a barlangot.
Miközben a földre b{mult, eszébe jutott, hogy két évvel
ezelőtt ugyanígy követte Crebet, hogy szembenézzen a
végzettel. „Jobb lett volna, ha örökre hal{lra ítél –
gondolta. – Biztos büntetésre születtem: különben miért
lennék most itt megint? Ezúttal {tlépek az {rnyak
orsz{g{ba. Ismerek egy növényt, amitől mindketten
elalszunk. Gyorsan túlesünk rajta. A túlvil{gon majd
folytatjuk utunkat/'
Ahogy Brun elé ért, letérdelt a földre. Egyre vil{gosabb
lett; lassan fölkelt a nap. „Brunnak sietnie kell" –
gondolta, amikor megérezte v{ll{n az ismerős érintést.
Lassan felemelte fejét, és Brun szak{llas arc{ba nézett.
– Ayla, sz{ntsz{ndékkal megszegted a törzs törvényeit
– mondta ünnepélyesen a vezér. – Ezért büntetést
érdemelsz.
A l{ny bólintott.
– Egy teljes holdfordulón {t senki se l{t, senki se hall –
folytatta Brun. – Addig nem hagyhatod el a mogur
tűzhelyét.
Ayla hitetlenkedve b{mult a vezérre. Ez csup{n
asszonyi büntetés, nem hal{los ítélet. Creb tűzhelyénél
nem lesz igaz{n sz{műzetésben. Mit sz{mít, hogy egy
hónapig senki se vehet róla tudom{st a törzsből, amikor
ott lesz neki Uba, Iza és Creb! Ut{na pedig újra
csatlakozhat a többi asszonyhoz. Brun azonban még nem
fejezte be.
– Tov{bb{ megtiltom, hogy vad{ssz, amíg vissza nem
értünk a törzsi gyűlésről. Addig említeni se merd a
dolgot. A tél beköszöntéig nem hagyhatod el egyedül a
barlangot. Amikor növényt gyűjteni mész, megmondod
nekem, merre tartasz. Mindig szólsz, ha elmész.
Ezenfelül megmutatod a barlangot, ahol rejtőzködtél.
 – Igen – bólintott boldogan Ayla. „Életben maradok!" –
gondolta. Elöntötte az öröm hull{ma. [m a vezér
következő szavai ismét a kétségbeesés szélére sodort{k.
– Most pedig nézzük a fiadat. Az ir{nta érzett vak
szeretet tett engedetlenné. Tanuld meg: sose szabad
r{kényszeríteni akaratodat egy férfira. Ezzel egyetlen
asszony sem prób{lkozhat. – Brun jelt adott. Ayla
kétségbeesetten {tölelte a csecsemőt. „Nem hagyom,
hogy elvegyék" – futott {t az agy{n. L{tta, hogy a mogur
kilép a barlangból, és lassan előhúzza a szent festékkel
telt edényt. Ayla hitetlenkedve nézett vissza a vezérre.
Nem merte elhinni, hogy igaz, amit l{t.
– Kérdezhetsz, ha akarsz – mondta Brun –, de a mogur
m{r v{r. Nevet kell adni a fiadnak: különben nem lehet a
törzs tagja.
Ayla talpra ugrott, és a mogur elé futott. Kitakarta a
gyereket, és felé nyújtotta. A csecsemő felsírt.
A név! Ayla még nem is gondolt r{ eddig. Vajon milyen
nevet v{lasztott Creb a fi{nak? A mogur ünnepélyes
mozdulatokkal kérte a szellemeket, hogy vegyenek részt
a szertart{son, azt{n az edénybe nyúlt.
– Durc! – mondta hangosan, túlki{ltva a gyereksír{st. –
A fiú neve Durc! – Azzal egy vörös vonalat húzott a
csecsemő homlok{tól az orr{ig.
– Durc – ismételte Ayla, és mag{hoz ölelte a gyereket.
„Durc – gondolta –, mint a legend{ban. Creb tudja, hogy
mindig is ez volt a kedvenc történetem. Nem tartozik a
szok{sos törzsbeli nevek közé. Valószínűleg sokakat
meglepett. De tal{n ez a régmúlt időkből sz{rmazó név a
legmegfelelőbb ennek a gyereknek, akinek egy hajsz{lon
múlott az élete."
– Durc – visszhangozta Brun. Ő volt az első a sorban.
Ayla úgy vélte, kis kedvesség csillant meg a vezér büszke
tekintetében, mikor kimondta a nevet. A legtöbb arcot
csup{n elmosódva l{tta. A könnyek elhom{lyosított{k a
szemét. B{rhogy szerette volna, nem tudott meg{lljt
parancsolni nekik. Lehajtotta fejét, hogy elrejtse sír{s{t.
„Tényleg igaz? – kérdezte mag{tól. – Van neved,
kicsikém. Nem {lmodom?" Eszébe jutott a csillogó kő,
amit az indul{s reggelén az amulettjébe tett. „Ezek
szerint valóban jel volt. Köszönöm neked, Barlangi
Oroszl{n!" – suttogta hangtalanul. Valamennyi t{rgy
közül ezt becsülte legtöbbre.
– Durc – hallotta Iz{t. Felnézett. A javasasszony arc{n
ugyanolyan öröm tükröződött, mint a fiatal any{én.
– Durc – mondta Uba is, és egy gyors mozdulattal
hozz{tette: – Olyan boldog vagyok.
– Durc – hallatszott egy kényszeredett sziszegés. Ayla
odakapta fejét, és l{tta, hogy Broud épp akkor fordul el.
Túlzottan lekötötték saj{t érzései, ezért nem vette észre a
Brun és fia közt dúló hangtalan csat{t. A fiatalember
majdnem visszautasította a törzs legfiatalabb tagj{nak
elismerését. Csup{n a vezér hat{rozott jelére ismételte
meg a nevet. Azt{n sarkon fordult, és otthagyta a
többieket.
„Hogyan művelhetett ilyet? – kérdezte mag{ban a fiatal
vad{sz, miközben egyre messzebb került az ünneplőktől.
– Hogy hagyhatta életben és fogadhatta be közénk a
gyereket? Miért tette ezt velem?"

__22__

– Iza! Iza! Gyere gyorsan! Nézd mit csin{l Durc! – Ayla

megragadta a javasasszony karj{t, és a barlang bej{rata
felé húzta.
– Mi baj? – kérdezte riadtan Iza. – Csuklik? Megsérült?
– Nem – r{zta meg fejét a l{ny. – Nézd! – mutatott a
csecsemőre: – Tartja a fejét!
A gyerek a has{n hevert, és nagy, komoly szemekkel
nézett a két nőre. Feje reszketett a szokatlan
erőfeszítéstől, azut{n csakhamar visszazuhant a takaróra.
Öklét a sz{j{ba dugta, és cuppogva szopni kezdte.
– Ha ilyen fiatalon meg tudja tartani, akkor, ugye,
felnőttkor{ban is képes lesz r{? – kérdezte Ayla.
– Nem tudom – felelte Iza. – Mindenesetre jó jel. Creb
épp akkor lépett a barlangba. Ayla odafutott hozz{:
– Képzeld, Durc felemelte a fejét! – hadarta lelkesen.
– Igaz, Iza?
A javasasszony helybenhagyóan bólintott.
– Hm – mordult fel a var{zsló. – Akkor azt hiszem,
tényleg itt van az ideje.
– Minek?
– Arra gondoltam, védőszellemet kéne keresni sz{m{ra.
Kicsit még fiatal hozz{, de nemrég megmutatkozott
előttem a toteme. Semmi értelme tov{bb v{rni vele.
Később mindenkit leköt majd a készülődés. Még a törzsi
gyűlés előtt kellene megtartani a szertart{st.
Szerencsétlen dolog lenne úgy utazni, hogy nincs
védőszelleme. – Azt{n a javasasszonyhoz fordult: – Van
elég gyökered, hogy megtarthassuk a törzsi gyűlésen a
szok{sos szertart{st? Nem tudom, h{ny törzs lesz jelen.
Legutóbb az egyik törzs, amelyik keletre költözött, egy
hosszabb, de biztons{gosabb utat v{lasztott. Ha ők
eljönnek, biztosan elég gyökeret hoznak magukkal.
– Én nem megyek veletek, Creb – felelte a javasasszony.
– Nem tudok olyan messzire utazni. Itthon maradok.
„H{t persze – sóhajtotta mag{ban a mogur, ahogy a
sov{ny, csaknem teljesen fehér hajú javasasszonyra
nézett. – Iza nem jöhet velünk. Miért nem gondoltam erre
kor{bban? Hiszen olyan beteg. M{r a múlt ősszel is arra
sz{mítottam, hogy itt hagy bennünket. Nem tudom,
hogy sikerült Ayl{nak visszahoznia az életbe. De akkor
mi lesz az ünnepi szertart{ssal? Csakis Iza csal{dj{nak
tagjai ismerik a különleges ital elkészítésének receptjét.
Uba túl fiatal. M{rpedig asszonynak kell elkészíteni az
italt... Ayla! Iza megtaníthatja neki, mielőtt elindulunk.
Amúgy is itt az ideje, hogy javasasszonny{ avassuk."
Creb szótlanul figyelte a gyerekét dajk{ló
fiatalasszonyt. Megkísérelte olyan elfogulatlanul
szemlélni, amennyire csak lehetett. Vajon elfogadj{k-e a
többiek? Aranys{rga haja lapos arc{ba lógott. Tarkój{n
összefogott fürtjei l{thatóv{ tették magas, domború
homlok{t. A teste hat{rozottan nőies, beleértve a szülés
miatt kissé domborodó has{t is: de nagyon magas. Ha
felegyenesedett, a mogur fölé tornyosult.
„Egy{ltal{n nem hasonlít a törzsbeliekre – gondolta
szomorúan. – Nagy feltűnést fog kelteni, és attól tartok,
ez nem lesz kedvező a sz{munkra. Tal{n jobb lenne
megfeledkezni a szertart{sról. A többi mogur tal{n el se
fogadja Ayla kezéből az italt. Mégis meg kell prób{lni...
B{rcsak Uba idősebb lenne p{r évvel! Tal{n az lesz a
legjobb, ha Iza mindkettőjüket megtanítja az ital
elkészítésére, b{r erősen kétlem, hogy egy gyereket
jobban elfogadn{nak, mint egy idegen nőt. Azt hiszem,
meg kell beszélnem Brunnal. Ha megidézem a
szellemeket Durc totemének ünnepére, Ayl{t is
javasasszonny{ avathatjuk."
– [tmegyek Brunhoz – jelentette be hirtelen, azzal
elindult a vezér tűzhelye felé. P{r lépés ut{n
visszafordult: – Itt az ideje, hogy megtanítsd Ayl{t és
Ub{t, hogyan kell elkészíteni a var{zsitalt. Nem {rt, ha
mindketten tudj{k, noha fogalmam sincs, hogyan sül el a
dolog.
– Iza, sehol se tal{lom azt az edényt, amit a vendégl{tó
törzs javasasszony{nak sz{nt{l – hadarta Ayla izgatottan,
miut{n {ttúrta az alvóbőröket és a tűzhely mellett {lló
kosarakat. – Pedig mindenütt megnéztem.
– M{r elcsomagoltad – felelte f{radtan a javasasszony. –
Gyere, ülj le, és pihenj egy kicsikét. Brun úgyse indul el
addig, amíg nem fejezte be az evést. A legjobb lesz, ha te
is eszel. Úgyis kihűlt a k{s{d. A tied is, Uba. – Iza
megr{zta fejét. – Nem értem, miért vagytok ilyen
izgatottak. A múlt éjjel mindent ellenőriztünk.
Creb a derékalj{n üldögélve gyönyörködött az indul{s
előtti utolsó pillanatok zűrzavar{ban. Durc az ölében
szuszogott.
– Te se nagyon különbözöl tőlük, Iza – jegyezte meg a
mogur. – Miért nem ülsz le és eszel?
– Elég időm lesz r{, miut{n elmentetek – felelte a húga.
Creb a v{ll{ra ültette a gyereket. Durc felélénkült.
L{thatóan élvezte a dolgot.
– Nézzétek csak, milyen erős a nyaka – jegyezte meg
Iza. – Egy{ltal{n nem okoz nehézséget, hogy megtartsa a
fejét. Egyre erősebb, mióta megkapta a totemét. Hadd
fogjam meg: egész ny{ron nem lesz r{ módom.
– Tal{n ezért akarta a szürke farkas, hogy ilyen kor{n
legyen a szertart{s – tűnődött el Creb. – Segíteni akart a
fiúnak.
A var{zsló h{tradőlt a derékalj{n, és szótlanul figyelte
őket. B{r sosem beszélt róla, gyakran v{gyódott csal{dra.
Most, idős kor{ra két asszony élt a tüzénél, valamint egy
l{nygyermek és egy kisfiú. Megbeszélte Brunnal Durc
taníttat{s{t is. A vezér nem hagyhatta, hogy törzse egyik
férfitagja megfelelő képzés nélkül nőjön fel. Brun úgy
döntött, ő maga foglalkozik a gyerekkel, ha m{r elég
nagy lesz a vad{szathoz. Ayla rendkívül h{l{s volt érte.
Keresve se tal{lhatott volna jobb tanítómestert a fi{nak.
„A szürke farkas erős totem – gondolta Creb. – De
vannak mag{nyos farkasok, és olyanok, melyek együtt
futnak a többiekkel. A kettő közül melyik lehet Durc
védőszelleme?"
Miut{n összekészítették a csomagokat és felrakt{k az
asszonyok h{t{ra, valamennyien kimentek a barlang
előtti területre. Iza még egyszer megölelte a kicsit,
segített Ayl{nak a derek{ra kötözni, majd elővette a szent
gyökereket tartalmazó, vörösre festett isz{kot, és
{tnyújtotta a l{nynak:
– Mostantól te fogod viselni – mondta ünnepélyesen. –
Te vagy a törzs javasasszonya. Emlékszel valamennyi
lépésre? Semmit sem szabad kihagyni. Szívesen
megmutattam volna, de ez var{zslat, és a var{zslatot
nem lehet gyakorolni. Túls{gosan szent dolog ahhoz,
hogy csak úgy próbaképp csin{lj{k. Csup{n a
legfontosabb törzsi ünnepségeken haszn{lj{k. Emlékezz:
nemcsak a gyökerekben lakozik a var{zs. A szertart{s
legal{bb annyira fontos, mint maga az ital.
Ayla és Uba egyszerre bólintott. A fiatalasszony {tvette
az isz{kot, és orvoss{gos t{sk{j{ba tette. Mikor
javasasszonny{ avatt{k, Iza nekiaj{ndékozta a vidrabőr
isz{kot. Hirtelen eszébe jutott az a t{ska, amit Creb
elégetett. Ayla az amulettjéhez nyúlt, és megérintette a
benne lapuló fekete {sv{nydarabk{t. Ez volt az ötödik
t{rgy, amit a szellemektől kapott.
Ayla testét fekete olajjal jelölték. Ez mutatta, hogy attól
a naptól kezdve felelős a törzs valamennyi tagj{ért, és
Ursuson keresztül a törzs egészéért is. Creb csup{n a
legnagyobb és legszentebb rítusok alkalm{ból engedte
meg, hogy a javasasszonyok testét fekete jelekkel fessék
meg, és kiz{rólag a javasasszony tarthatott fekete követ
az amulettjében. A fiatalasszony nagyon szerette volna,
ha Iza is velük tart. Aggódott miatta. A javasasszonyt
egyre gyakrabban gyötörték köhögőrohamok.
– Biztos, hogy minden rendben lesz? – kérdezte, miut{n
megölelte. – Nagyon sokat köhögsz.
– Tudod, hogy minden télen rosszabb egy kicsit.
Ny{ron megint jobban leszek. Egyébként annyi
örvénygyökeret szedtetek Ub{val, hogy tal{n
hírmondójuk se maradt a környéken. Lehet, hogy szeder
se nagyon terem majd az idén: szerintem mindet
ki{st{tok. Ne aggódj miattam. Minden a legnagyobb
rendben lesz.
Ayla azonban tudta, hogy a jelenlegi javul{s csak
{tmeneti. A javasasszony m{r évek óta gyógyítgatta
mag{t. Betegsége túls{gosan előrehaladott ahhoz, hogy
megalapozott reményei lehessenek.
– Sét{lj sokat, amikor süt a nap – mondta Ayla. –
Nemigen lesz munk{d. Sok élelmet és f{t hagytunk
idehaza. Zoug és Dorv biztosan megrakj{k a tüzet, Aba
pedig kettőtök helyett is főzni fog.
– Igen, igen – bólogatott Iza. – De siess. Brun m{r
indul{sra kész.
Ayla megszokott helyére {llt a sor végén. Minden szem
felé fordult.
– Ayla – szólt r{ a javasasszony. – Senki sem indulhat
addig, míg el nem foglalod a helyed!
 A fiatalasszony kissé elpirult, és a nők csoportj{nak
élére {llt. Kényelmetlenül érezte mag{t. Bocs{natkérő
mozdulatot tett Ebra felé. Brun asszonya azonban
egy{ltal{n nem bosszankodott, amiért Ayla elé került. A
hosszú évek sor{n megszokta a m{sodik helyet.
Iza és a m{sik h{rom ember túl idős volt ahhoz, hogy
elkísérje a többieket. Csak {lltak, és nézték, ahogy a
menet egyre zsugorodó pontt{ v{lik a t{volban. Amikor
a törzs végképp eltűnt a szemhat{ron, lassan visszatértek
a barlangba. Aba és Dorv m{r a legutóbbi gyűlésre se
ment el. Egyikük sem győzött csod{lkozni, hogy még
mindig élnek. Iza és Zoug először maradtak otthon.
Noha Zoug időnként még elj{rt vad{szni, egyre
gyakrabban tért haza üres kézzel. Dorv alig l{tott,
úgyhogy nem is igen hagyta el a barlangot.
Mindannyian letelepedtek a tűz köré. Egyikük se szólt.
Iz{t újabb köhögőroham fogta el. Véres v{ladék tört fel a
tork{ból. Visszav{nszorgott Creb tűzhelyéhez, és
hamarosan ki-ki visszament a saj{t tüzéhez. Nem izgatta
őket a nagy utaz{s, a régi bar{tokkal, rokonokkal való
tal{lkoz{s lehetősége. Tudt{k, hogy elviselhetetlenül
mag{nyos lesz a ny{r.

Ahogy keletre tartottak, egyre s{padtabb{ v{ltak a kora

ny{r üde zöld színei. Lassan maguk mögött hagyt{k a
zöldellő erdőt. Kiértek a végtelen síks{gra. Ahogy
eltűntek a f{k, úgy lett egyre aranyszínűbb az egyhangú
vidék. Vastag, tömött fű borított mindent. Szikr{zóan
sütött a nap. Csak ritk{n takarta egy-egy kisebb felhő az
eget. A t{volban olykor kitört az égih{ború. Patakot,
tavat nemigen tal{ltak. Minden forr{sn{l, csermelynél
meg{lltak, és újratöltötték a tömlőket, mert bizonytalan
volt, mikor bukkannak újra vízre.
Esténként Brun pihenőt rendelt el, hogy bev{rj{k a
lemaradókat. Egyhangúan teltek a napok. A ny{r olyan
lassan v{nszorgott előbbre, hogy szinte észre sem vették
a v{ltoz{st. A nap heve felperzselte a síks{got. H{rom
napon {t füstszagot és kormot sodort feléjük a szél.
Valahol messze tűzvihar tombolt. Hatalmai
bölénycsord{k, szarvasok, vadlovak, félszamarak
csapatai mellett haladtak el. Néha görbe szarvú
szajgaantilopokba botlottak.
Mielőtt elérték volna a mocsaras földnyelvet, mely a
sz{razföldhöz csatolta a félszigetet, megl{tt{k a hóval
borított, magas hegyl{ncokat. Még az alacsonyabb
csúcsokat is jégsapka borította. Mikor a síks{g dimbes-
dombos t{jékk{ v{ltozott, Brun tudta, hogy nincs messze
a sós ingov{ny. Két napjukba telt, míg {tküzdötték
magukat a csatorn{kkal tarkított, vizenyős lap{lyon,
mielőtt elérték volna a sz{razföldet.
A térség nyugati része sokkal nedvesebbnek bizonyult.
Az erdős t{jon rengeteg bölényt, őzet, j{vorszarvast,
vaddisznót l{ttak. Időről időre ragadozókkal is
tal{lkoztak: rók{val, farkassal, hiúzz{l, p{rduccal. A
kisebb {llatok viszont mintha teljesen hi{nyoztak volna.
Még mókus se került a szemük elé. De itt pillantott{k
meg az első eleven barlangi medvét.
 Brun egyszer csak megtorpant, és a magasba emelte
kezét. Amikor köré gyűltek, szótlanul a barlangi medvére
mutatott. Az óri{s {llat egy fatörzsnél vakarózott. Még a
gyerekek is félelemmel vegyes tisztelettel b{mult{k a
hatalmas növényevőt. A környékükön élő barnamedvék
mintegy nyolcsz{z kilót nyomtak; a barlangi medve
közel kétszer ekkor{ra nőtt, hatalmas feje és bozontos
bund{ja pedig még nagyobbnak mutatta. Lust{n
vakarózott. L{thatóan tudom{st sem vett a sz{jt{tva
b{muló emberekről. Persze nem is élt olyan teremtmény,
amelyiktől tartania kellett volna. A vad{szok tudt{k,
hogy a barlang körül élő barnamedvék is egyetlen
csap{ssal képesek kitörni egy kisebb szarvas nyak{t.
Vajon mire lehet képes ez az {llat, ha feldühítik? Tal{n
csak egy m{sik barlangi medve lehetne méltó ellenfele!
[m nem csup{n az {llat hatalmas méretei nyűgözték le
a törzset. A rokonuk volt. Ő testesítette meg a törzs
lényegét. Még a csontjai is t{vol tartott{k az {rtó
szellemeket. B{r ez a rokons{g csup{n szellemi síkon
érvényesült, sokkal lényegesebbnek tartott{k, mint a
vérségi kötelékeket. Ursus fogta egységbe a törzset. Ez
adott értelmet a mostani utaz{snak is.
A medve lust{n négykézl{bra huppant. Szinte rengett a
föld, ahogy elügetett. Óri{s méretei ellenére a barlangi
medve békés természetű lény volt. Csak akkor t{madott,
ha sarokba szorított{k vagy a kölykeit védte.
– Ez Ursus volt? – kérdezte sz{jt{tva Uba.
– Igen – erősítette meg Creb. – Egyébként a
vendégl{tóinkn{l is l{thatsz egy barlangi medvét.
 – A vendégl{tó törzs tényleg medvét tart a
barlangj{ban? – kérdezte hitetlenkedve Ayla. – Olyan
nagy! – M{r hallott a szok{sról, hogy a mindenkori
vendégl{tók kötelesek egy barlangi medvét nevelni
magukn{l.
– Most m{r feltehetően ketrecben lakik – felelte a
mogur. – De kölyökkor{ban a barlangban élt. Úgy
nevelték, ak{r egy gyereket. Minden tűzhelynél etették
kicsit, sőt néh{ny kifejezést is megtanult. Amikor
kisgyerek voltam, mi l{ttuk vendégül a többi törzset, de
m{r nem nagyon emlékszem r{. Amikor a medve felnő,
kiviszik a barlangból, és egy t{gas ketrecben helyezik el,
nehogy k{rt tegyen valakiben. Tov{bbra is a kedvében
j{rnak, úgyhogy tudja, hogy szeretik. A medveünnepen
valamennyien hódolunk neki, ő pedig elviszi
üzeneteinket az {rnyak földjére.
M{r kor{bban is hallott{k mindezt, {m most, hogy
életükben először megpillantott{k az első eleven barlangi
medvét, új jelentést kaptak a törzsi gyűlésről hallott
történetek.
– Mi mikor l{tjuk vendégül a többi törzset?
– Majd amikor r{nk kerül a sor, hacsak a soron
következő törzs nem tudja v{llalni a vendégl{t{st. Akkor
jelentkezünk. De a törzsek csak nagyon ritk{n hagyj{k ki
a lehetőséget, hogy ők rendezzék a törzsi gyűlést, b{r a
vad{szoknak sokat kell utazniuk, hogy szert tegyenek
egy barlangimedvekölyökre, és az anyamedve is
hal{losan veszedelmes. Az a törzs, amelyik most fogad
bennünket, nagyon szerencsés, mert még élnek barlangi
medvék a környékükön. Rendszerint ők segítenek a
többieknek is új bocsot szerezni. A mi barlangunk körül
m{r hírmondónak se maradt, noha a szentélyben
megtal{ltam Ursus csontjait.
Brun intett, és a törzs ismét útnak indult. Mikor elérték
a f{t, ahol a medve vakarózott, Creb alaposan szemügyre
vette a környéket. Észrevette, hogy néh{ny szőrcsomó a
fa kérgére tapadt. Ezeket óvatosan leszedegette, és egy
levélbe göngyölve az isz{kj{ba csúsztatta. Az élő medve
szőrének nagy var{zserőt tulajdonítottak.
A hegyek l{b{n{l tenyésző óri{s tűlevelűeket egyre
alacsonyabb fenyők v{ltott{k fel, ahogy felfelé haladtak.
Innen m{r jól l{tt{k a jégsipk{s csúcsokat, amelyek a
síks{gról nézve mutatt{k nekik az utat.
Olykor a hegyi legelőket szegélyező törpe tűlevelű f{k
közt élő zergékkel vagy nehéz szarvú vadjuhokkal
tal{lkoztak. A vendégl{tó törzs vad{szainak sokat kellett
v{ndorolnia, míg elérték a vadaktól nyüzsgő síks{got, a
barlangi medvék közelsége azonban olyan szerencséssé
tette a területüket, hogy szívesen v{llalt{k ezt a
kényelmetlenséget.
Az emberek eléjük rohantak az üdvözölésükre, mikor
megpillantott{k Brunt és Grodot az ösvény
kanyarulat{n{l. [m földbe gyökerezett a l{buk, amint
Ayla is felbukkant. Az elemi jó modor minden
szab{ly{ról megfeledkezve b{mult{k az asszonyok élén
ballagó idegen l{nyt. Noha Creb előre figyelmeztette,
Ayla mégis meglepődött, hogy ilyen nagy tömeg csődült
össze l{t{s{ra. Több mint kétsz{z ember nyüzsgött,
mutogatott, zsongott körülötte. Eddig nem l{tott húsz
embernél többet egyszerre.
A tiszt{s közepén egy sz{lf{kból összerótt, földbe {sott
hatalmas faketrec {llt. Ugyanolyan medve hevert benne,
mint amilyent útközben l{ttak. H{rom éve m{r, hogy
együtt élt a törzzsel. Kézből etették.
A barlangi medve megfordult, hogy szemügyre vegye,
mi okozza a csődületet. Remélte, kap valami finoms{got.
Uba a rengeteg embertől és a medvétől megriadva
közelebb húzódott Ayl{hoz. A vendégl{tó törzs vezére és
var{zslója üdvözölte őket, majd Brunhoz fordultak:
– Miért hozt{l egy idegent a törzsi gyűlésre, Brun? –
kérdezte dühösen a főnök.
– Törzsbeli nő, Norg. Iza csal{dj{ból sz{rmazó
javasasszony – felelte higgadtan Brun. A tömegből
izgatott zsibong{s hallatszott.
– Lehetetlen – mondta a var{zsló. – Hogy lehetne
törzsbeli? Idegennek született.
– Törzsbeli – ismételte meg a mogur ugyanolyan
mag{tól értetődőn, mint a vezér. [tható pillant{st vetett
a vendégl{tó törzsfőnökre: – Tal{n kételkedsz a
szavaimban, Norg?
Norg a saj{t mogurj{ra pillantott, de az ugyanolyan
zavartan nézett vissza r{.
– Messziről jövünk, és f{radtak vagyunk – mondta
Brun. – Nem ez a legszerencsésebb perc, hogy
megvitassuk a kérdést. Vagy megtagadod tőlünk törzsed
vendégszeretetét?
 Feszült pillanat volt. Ha Norg nem fogadja be a törzset,
vissza kellett volna térniük saj{t barlangjukba. Ha
viszont beengedi sz{ll{sukra, azzal szentesíti Ayla
helyzetét. Norg ismét saj{t var{zslój{ra tekintett, azt{n a
mogurra és Brunra, aki valamennyi vezér közül a
legmagasabb rangúnak sz{mított.
Végül intett a feleségének, hogy mutassa meg Brunnak
a sz{mukra kijelölt helyet. Ő maga is velük tartott.
Mindenképp ki akarta deríteni, hogyan lehetett a törzs
javasasszonya a l{thatóan idegen nő.
Norg törzsének barlangja első pillant{sra kisebbnek
tűnt, mint a saj{tjuk, {m – b{r egyetlen nagy terme sem
volt – sz{mtalan kisebb térből és folyosóból {llt. Mélyen a
hegy gyomr{ba nyúlt. A legnagyobb részét sose j{rt{k be.
Kényelmesen elfért benne az összes törzs. Brun törzse a
bej{rat melletti m{sodik helyiséget kapta. Noha a többiek
m{r előttük megérkeztek, fenntartott{k nekik ezt a
helyet. Ők {lltak a rangsor élén.
A magukat a barlangi medvétől eredeztető törzseknek
nem volt közös vezetője, ennek ellenére szigorú rangsort
tartottak maguk között. A legelső törzs feje természetesen
nagy tiszteletnek örvendett, {m ez nem jelentett egyúttal
hatalmat is a többiek felett. Az egyes törzsek függetlenek
voltak a többitől. Valamennyinek megvolt a maga
vezetője, aki hozz{szokott, hogy a szava törvény
Mindössze hétévenként tal{lkoztak. Nem hajoltak meg
egykönnyen senki akarata előtt. A törzsek közti rangsor a
törzsi gyűlések idején dőlt el.
 Ez rengeteg tényezőn múlott: a szertart{sokon és a
hagyom{nyos törzsi versenyeken elért eredményeken.
Egész sor területen összemérték az erejüket: birkóz{sban,
parittyavetésben, fut{sban, l{ndzsavetésben,
bólahajít{sban, eszközkészítésben, mesemond{sban,
t{ncban, vad{sztörténetekben.
Noha közel sem sz{mított olyan jelentősnek, mint a
férfiak versengése, a nők is bemutatt{k a főzésben
szerzett j{rtass{gukat, és közszemlére tették az
egym{snak hozott aj{ndékt{rgyakat.
A törzs helyzetének meghat{roz{s{ban var{zslój{nak
és javasasszony{nak képességei is közrej{tszottak. Iza és
Creb nemzetsége sokban hozz{j{rult ahhoz, hogy Brun
törzse m{r jó ideje megőrizte első helyét. Legal{bb ennyit
sz{mított a vezér személye. A törzs szereplése a főnök
képességein is múlott. Brun sejtette, hogy az idén
kiélezett küzdelem v{rható. Tudta, hogy Ayla miatt
m{ris veszített a tekintélyéből.
A törzsi gyűlések kitűnő alkalmat kín{ltak, hogy
felújíts{k régi ismeretségeiket, tal{lkozzanak egym{ssal a
különböző törzsekben élő rokonok, kicseréljék a legújabb
pletyk{kat, amit azut{n a hosszú téli estéken mesélnek
majd tov{bb. Azok a fiatalok, akik nem tal{ltak p{rt a
saj{t törzsükben, itt esetleg magukra vonhatt{k valaki
figyelmét. [m csak akkor lehetett frigy a dologból, ha a
v{lasztott l{ny személye a befogadó törzs fejének is
megfelelt. Nagy megtiszteltetésnek sz{mított, ha egy l{ny
magasabb rangú törzsbe kerülhetett. [m az elszakad{s
így is megr{zó élményt jelentett. Zoug aj{nl{sa és Iza
csal{dj{nak előkelő helyzete ellenére Iza ügy vélte, Ayla
nemigen tal{l majd p{rt mag{nak. A gyerek tal{n
segíthetett volna, a nyomorék gyerek azonban a null{val
egyenlővé tette az esélyeit.
A fiatalasszony gondolatai nem a h{zass{g körül j{rtak.
Igyekezett összeszedni mag{t, hogy szembe tudjon nézni
a barlang előtt nyüzsgő kív{ncsi sokas{ggal. Norg
felesége gondoskodott róla, hogy a tűzhelyeket jelző
kövek és a vizestömlők a vendég törzsek rendelkezésére
{lljanak. Ayla szertart{sos mozdulatokkal vette elő a
többi törzs sz{m{ra hozott aj{ndékait. Munk{inak
minősége szinte azonnal nagy feltűnést keltett. Kimosta
úti ruh{j{t, új öltözéket vett föl, és megszoptatta fi{t. Uba
türelmetlenül v{rta, hogy végezzen. A fiatal l{ny égett a
v{gytól, hogy körülnézzen a barlang környékén, de félt
az odakint zsibongó tömegtől.
– Siess m{r – sürgette Ayl{t. – Mindenki odakint van.
Nem tudn{d később megetetni Durcöt? Sokkal
szívesebben üldögélnék a napon, mint itt benn. Te nem?
– Nem akarom, hogy sírni kezdjen. Az emberek rossz
any{nak tartan{nak. Semmi olyant nem kív{nok tenni,
amivel még jobban elmérgesíteném a helyzetet. Creb
ugyan mondta, hogy meg fognak lepődni, ha
megpillantanak, de arra {lmomban sem gondoltam, hogy
miattam esetleg megtagadhatj{k a törzs befogad{s{t.
– Mégis beengedtek. Most m{r mindenki tudja, hogy
törzsbeli asszony vagy. Gyere m{r! Nem maradhatsz
örökké idebenn. Egyszer úgyis szembe kell nézned
velük. Egy idő ut{n hozz{szoknak. Én m{r észre se
veszem, hogy m{smilyen vagy, mint mi.
– Persze, csakhogy te születésedtől fogva ismersz. Ők
viszont most l{tnak először. Na, jól van, menjünk. Hozz
valamit a medvének is.
Ayla fel{llt, a v{ll{ra t{masztotta Durcöt, és
megütögette a h{t{t. Kifele menet köszöntötték Norg
feleségét, mikor elmentek a tűzhelye mellett. Az asszony
viszonozta az üdvözlést, majd gyorsan h{tat fordított
nekik, mert r{jött, hogy egyenesen Ayl{ra mered. A
fiatalasszony mély lélegzetet vett, és elhat{rozta, hogy
nem vesz tudom{st a kív{ncsiskodókról. Ugyanúgy a
törzs tagja, mint b{rmelyikük.
Csakhogy ezt sokkal könnyebb volt elgondolni, mint
megtenni. A hét törzs szinte minden tagja tal{lt
valamilyen ürügyet, hogy a barlang közelében lehessen,
mikor megjelenik az idegen nő. Néh{nyan megprób{ltak
úgy tenni, mintha csak véletlenül őgyelegnének arra, {m
a többség még a legelemibb udvariass{gi szab{lyokkal
sem törődve, t{tott sz{jjal b{multa. Ayla érezte, hogy
elpirul. Megfordította Durcöt, hogy elfoglalja mag{t.
Ezzel a gyerekre terelődött a figyelem. A beszédes
mozdulatok el{rult{k, mit gondolnak a fi{ról. Ha
mindenben r{ hasonlított volna, tal{n jobban elfogadj{k.
A csecsemő azonban éppen elég törzsbeli von{ssal
rendelkezett ahhoz, hogy a magukénak érezzék. Így
azt{n nyomoréknak hitték: olyan gyereknek, akit nem
lett volna szabad életben hagyni. Ez{ltal nem csup{n
Ayla veszített tért, hanem sokat csökkent Brun és az
egész törzs értéke is.
Ayla h{tat fordított nekik, és a barlangi medve
ketrecéhez ballagott. Mikor az {llat l{tta, hogy felé
közelednek, felült, és hatalmas mancs{t kinyújtotta a
r{cson. V{rta az ennivalót. Ayla és Uba önkéntelenül is
h{trébb lépett, mikor megl{tt{k, hogy a medve feléjük
mozdul. Azt{n összeszedték magukat, és letették a földre
az aj{ndékba hozott alm{kat.
Az {llat felegyenesedett. Noha nem volt igaz{n éhes,
szerette, ha foglalkoznak vele. Az okos lény hamar
megtanulta, hogy bizonyos mozdulatok mindig elérik
céljukat. Most a fenekére huppant, és kért. Ayla csaknem
elmosolyodott, de eszébe jutott a sok tucat figyelő
szemp{r, és fegyelmezte mag{t.
– Most m{r értem, miért mondj{k, hogy a medve beszél
– mondta Ub{nak. – Van még egy alm{d?
A l{ny odaadott neki egy gömbölyű gyümölcsöt. Ayla a
ketrechez lépett, és {tnyújtotta. Az {llat gyorsan
eltüntette a sz{j{ban, majd közelebb ment, és a r{cshoz
dörgölte nagy, busa fejét.
– Szeretnéd, ha megvakargatn{lak, mézevő? – kérdezte
az {llatot Ayla. Kor{bban figyelmeztették, hogy ne ejtse
ki előtte az igazi nevét, mert akkor eszébe jut, hogy
kicsoda valój{ban, és nem vesz részt a medveünnepen. A
l{ny megvakarta a medve fülét.
– Ez tetszik neked, hétalvó – dorombolta. – Persze te is
meg tudn{d vakar{szni a saj{t füled, ha akarn{d, de túl
lusta vagy ehhez. Szereted, ha r{d figyelnek. – Ayla
tov{bb simogatta az {llatot, {m amikor Durc
belekapaszkodott a medve bozontos szőrébe, óvatosan
lefeszegette a gyerek ujjait, és elh{tr{lt a ketrectől.
– Hogyan mertél ilyen közel menni hozz{? – kérdezte
Uba félelemmel vegyes tisztelettel.
– Ugyan m{r, hiszen olyan, mint egy nagy gyerek –
felelte Ayla. – Csak az volt a baj, hogy elfeledkeztem
Durcről. Még egy bar{ts{gos legyintéssel is
megsebezheti. Igaz, hogy egészen szelíd, de nagyon nem
szeretném l{tni, amikor dühbe gurul.
Nemcsak Ub{t lepte meg a l{ny b{tors{ga. Az egész
törzs lélegzet-visszafojtva figyelte. Noha ez a kis közj{ték
nem v{ltoztatta meg a véleményüket, mindenesetre
gondolkozóba estek.
Most, hogy végre kedvükre megnézhették maguknak
Ayl{t, az emberek lassan elsziv{rogtak. A l{ny ennek
ellenére érezte, hogy folyamatosan figyelik. Egy kiugró
szikla {rnyék{ba telepedtek Ub{val. Innen feltűnés
nélkül nézelődhettek.
Durc a has{n feküdt. Kedvére rugdalódzott, integetett,
emelgette a fejét. Az utaz{s sor{n gügyögni kezdett, és
olyan furcsa hangokat ejtett ki, amilyenekkel a törzsbeli
gyerekek sose kísérleteztek. Ayl{t aggasztotta az újabb
különbség, legbelül mégis valami megmagyar{zhatatlan
elégedettség töltötte el. Uba az idősebb fiúkról és a fiatal
férfiakról csacsogott; de kimondatlan egyezség volt
közöttük, hogy Ayla férjhez menési esélyeit nem
latolgatj{k. Míg halkan fecsegtek, egy fiatal nő lépett
hozz{juk, és megkérdezte, csatlakozhat-e.
 Szívesen fogadt{k. Ez volt az első bar{ts{gos közeledés
a nap folyam{n. L{tt{k, hogy ő is gyereket cipel mag{val,
a csecsemő azonban aludt, és az anya l{thatóan nem
akarta felébreszteni.
– Engem Od{nak hívnak – mondta ünnepélyesen, majd
jelezte, hogy ő is tudni szeretné a nevüket.
– Én Uba vagyok, ő pedig Ayla – felelte Uba.
– Aay...Aayyhha? Nem tudom kimondani –
szabadkozott Oda. Kicsit m{sként beszélt, mint ők, de a
lényeget megértették.
– Nem törzsbeli név – mondta Ayla, aki tudta, hogy a
többieknek nehézségeik vannak a nevével. P{ran még a
saj{t törzséből se tudt{k kiejteni.
Oda bólintott, és jelezte, hogy mondani szeretne
valamit. L{tszott rajta, hogy rettenetesen zavarban van.
Végül összeszedte minden b{tors{g{t, és Durcre
mutatott:
– L{tom, gyereked van. Fiú vagy l{ny?
– Fiú. A neve Durc. Ismered Durc történetét?
– Igen. N{lunk senki se viseli ezt a nevet.
– A mi törzsünkben se. De ez a gyerek sem {tlagos
csecsemő. Ezért illik r{ a név – jelentette ki büszkén Ayla.
– Az én gyermekem l{ny – mondta Oda. – A neve: Ura.
– Még mindig nem szedte össze mag{t annyira, hogy
kibökje, mit akar. Kis szünet {llt be a t{rsalg{sban.
– Alszik a gyereked? – kérdezte végül Ayla. –
Szeretném megnézni, ha megengeded.
 Oda megfontolta a kérést, azt{n kitakarta a csecsemőt,
és Ayla karj{ba fektette. A fiatalasszony szeme
elkerekedett. Noha Ura még nagyon fiatal volt – alig
lehetett több egy hónaposn{l –, a megszólal{sig
hasonlított Durchöz. Mintha csak testvérek lettek volna!
Ayla agy{ban sebesen peregtek a gondolatok. Hogy
lehet egy törzsbeli asszonynak az övéhez ilyen hasonló
gyereke? Eddig azt gondolta, Durc azért ilyen, mert ő
maga is m{s, mint a többiek, de valamelyik törzsbeli férfi
toteme nemzette. Lehet, hogy mégiscsak nyomorék?
Ugyanolyan nyomorék, mint Oda gyereke? Végül Uba
törte meg a csendet:
– A te gyereked pont olyan, mint Durc! – mondta
Od{nak.
– Igen – bólintott az asszony. – Nagyon meglepődtem,
amikor megl{ttam Aayyhha gyermekét. Ezért... akartam
beszélni veled. Nem tudtam, fiú-e vagy l{ny, de nagyon
reméltem, hogy fiú.
– Miért? – kérdezte Ayla.
Oda gyors pillant{st vetett Ur{ra.
– A l{nyom nyomorék – felelte végül. – Féltem, sose
tal{l férjet mag{nak, amikor felnő. Melyik férfi akarna
nyomorék nőt feleségül? Azért reménykedtem, amikor
megl{ttam... mert a te fiadnak se lesz könnyű asszonyt
tal{lnia.
Ayla még nem gondolkozott ezen. Od{nak igaza volt;
most m{r értette, miért kereste a t{rsas{gukat.
– Egészséges a l{nyod? – kérdezte. – Erős?
 – Ura sov{ny, de egészséges. Gyönge a nyaka, {m
napról napra erősödik.
Ayla alaposan szemügyre vette a l{nyt. Kérdő pillant{st
vetett Od{ra, majd kitakarta a gyereket. Kicsit zömökebb
volt, mint Durc. A testfelépítése közelebb {llt a
törzsbeliekéhez, {m jóval vékonyabbak voltak a csontjai.
A homloka magasra nőtt, és a szemöldökeresze kevésbé
{llt ki. [lla viszont a törzsbelieket idézte. A nyaka nem
nyúlt meg úgy, mint Durcnek, de így is jóval
hosszabbnak sz{mított a megszokottn{l. Ayla felemelte a
gyereket, és ösztönösen a feje al{ tette a kezét.
– Ne félj, egy idő ut{n meg fog erősödni a nyaka –
biztatta a fiatal any{t. – Durcé még az övénél is gyengébb
volt, és nézd meg most!
– Tényleg? – csillant fel Oda szemében a remény. –
Szeretném megkérdezni tőled, elfogadod-e a l{nyomat a
fiad feleségének?
– Azt hiszem, megfelelő asszony lesz Durc sz{m{ra –
felelte ünnepélyesen Ayla.
– Akkor kérdezd meg a férjed, hogy beleegyezik-e.
– Nincs férjem.
– Ó – mondta az asszony csalódottan. – Akkor nagyon
szerencsétlen fiad van. Ki fogja tanítani?
– Durc nem szerencsétlen – mondta hat{rozottan Ayla.
– Én a mogur tüzénél élek. Ő ugyan nem vad{szik, de
Brun megígérte, hogy maga tanítja a fiút. Jó vad{sz és
harcos lesz belőle. A szürke farkas a toteme.
 – Nem sz{mít – intett Oda. – Még mindig jobb egy
szerencsétlen férj, mintha nem lenne senkije. A mi
mogurunk még nem fedte fel Ura totemét, {m a szürke
farkas biztosan valamennyi asszony totemét le tudja
győzni.
– Kivéve Ayl{ét – kottyantotta közbe Uba. – Az ő
védőszelleme a barlangi oroszl{n.
– Hogy lehet egy{ltal{n gyereked? – kérdezte
meglepetten Oda. – Az enyém csak hörcsög, {m így is
nagyon keményen harcolt. Az első l{nyommal sokkal
kevesebb gond volt.
– Az én terhességem is nagyon nehéznek bizonyult.
Van m{sik l{nyod is?
– Igen, méghozz{ teljesen norm{lis volt. Most az {rnyak
földjén j{r – v{laszolta szomorúan Oda.
– Ezért hagyt{k, hogy Ura életben maradjon?
Csod{lkoztam is, hogy megengedték.
– Nem akartam megtartani, de a férjem kényszerített r{
– vallotta be Oda. – Ez a büntetésem.
-A büntetésed?
– Igen – bólintott az asszony. – Én l{nyt akartam. A
férjem fiút. Mindez azért van, mert annyira szerettem az
első l{nyomat. Mikor megölték, ismét l{nyra v{gytam. A
férjem szerint Ura azért lett nyomorék, mert rossz
gondolataim voltak a terhesség folyam{n. Azt mondja,
ha fiam születik, a gyerek egészséges lett volna, így
megtartatta velem, hogy mindenki l{thassa, milyen rossz
asszony vagyok. Mégsem adott el: tal{n azért, mert
senkinek se kellenék.
– Nem hiszem, hogy rossz asszony lennél, Oda –
mondta Ayla mély együttérzéssel. – Iza is kisl{nyt akart,
mikor kihordta Ub{t. Mondta, hogy mindennap ezért
foh{szkodott a védőszelleméhez. Hogyan halt meg az
első gyereked?
– Egy férfi ölte meg – mondta Oda, és elpirult. – Pont
úgy nézett ki, mint te.
„Egy idegen férfi? – Ayla szívverése felgyorsult. – És
úgy nézett ki, mint én?"
– Iza azt mondta, hogy idegennek születtem, de
semmire sem emlékszem – mondta fennhangon. – Most
törzsbeli vagyok. Hogy történt?
– Vad{szaton voltunk. Két m{sik asszonnyal kísértük a
férfiakat. A törzsünk északra él, {m akkor sokkal
messzebb v{ndoroltunk, mint rendesen. A vad{szok
kor{n elhagyt{k a t{bort. Mi ottmaradtunk tüzelőt
gyűjteni. Rengeteg volt a döglégy, és folyamatosan
tüzelnünk kellett, hogy megóvjuk a zs{km{nyt. Azt{n
felbukkantak az idegenek, és megrohant{k a t{bort. Ki
akart{k elégíteni a v{gyukat, de nem mutatt{k a jelet. Ha
mutatj{k, felvettem volna a szok{sos helyzetet, ők
azonban nem adtak r{ lehetőséget. Csak megragadtak, és
a földre dobtak. Olyan kegyetlenek voltak! Még azt se
hagyt{k, hogy letegyem a gyerekemet. Az egyik
megragadott, és letépte a ruh{m. Észre sem vette, hogy
leesett a gyerek.
 – Mikor végzett – folytatta Oda – egy m{sik
következett. Azt{n az egyikük megl{tta a l{nyom, és a
kezembe adta, de akkor m{r halott volt. Beverte a fejét a
szikl{ba, amikor leejtettem. Később ugyanaz a férfi,
amelyik megtal{lta a l{nyom, hangos szavakat mondott,
és elmentek. Mikor a vad{szok megjöttek, és elmondtuk,
mi történt, rögtön visszavittek a barlangba. A férjem
nagyon jó volt hozz{m. Meggy{szolta a l{nyomat.
Rettenetesen megörültem, mikor nemsok{ra észrevettem,
hogy ismét legyőzték a totemem. Egyszer se kellett
kivonulnom az erdőbe, hogy magam legyek. Úgy
gondoltam, megsajn{lt a védőszellemem, és
megaj{ndékoz egy újabb gyerekkel; ezért hittem azt,
hogy l{ny lesz. Tal{n nem lett volna szabad annyira
akarnom.
– Ez rettenetes – suttogta Ayla. – Nem tudom, mit
tennék, ha elveszíteném a gyerekem. Beszélek a
mogurnak Ur{ról. Ő majd szól Brunnak, aki szereti
Durcöt. Remélem, ő is úgy gondolja, hogy ez sokkal
egyszerűbb, mint keresni valakit a törzsből, aki hajlandó
hozz{menni a fiamhoz.
– Ígérem, hogy mindenre megtanítom. Remélem, a
férjem is beleegyezik. Tal{n nem lesz olyan dühös r{m,
ha megtudja, hogy Brun törzsében tal{ltam helyet
Ur{nak. Mindig azt mondja, hogy a l{nyom csup{n
terhet jelent a törzsnek. így viszont minden rendben
lenne. Nagyon nehéz lehet egy olyan asszonynak, aki
senkinek se kell – mondta Oda.
 – Tudom – bólintott Ayla. – Ígérem, hogy beszélek a
mogurral.
Miut{n Oda elment, Ayla a gondolataiba mélyedt. Az
idegen férfiak t{mad{sa j{rt a fejében. Minél többet
töprengett, ann{l nyugtalanabb lett. „Vajon kik lehetnek?
– tűnődött. – Miért nem emlékszem r{juk? Tényleg
olyanok, mint én? Hol élnek?" Ayl{nak eszébe jutott a
képm{sa. Megprób{lta elképzelni, hogy nézhet ki egy
férfi az ő arcvon{saival. [m egyre csak Broud alakj{t
l{tta maga előtt. Azt{n egyszer csak össze{llt a kép.
„Az idegen férfiak! – villant {t az agy{n. – H{t persze!
Oda azt mondta, hogy az egyik könnyített mag{n vele, és
ezt követően nem harcolt a toteme. Durc meg azut{n
született, hogy Broud folyton azt kérte tőlem. Az a férfi
idegen volt. Én is az vagyok. Broud viszont törzsbeli,
ak{rcsak Oda. Ura tal{n ugyanúgy nem nyomorék,
ahogy Durc se... ez viszont azt jelenti, hogy a nő nem
lenyeli a férfi totemét, hanem akkor fogadja be, mikor
egyesülnek. Durc félig én, félig törzsbeli, ak{rcsak Ura.
Igen, ez a magyar{zat! Eszerint mégiscsak Broud
szelleme győzte le a totemem."
„Miért éppen Broud? – folytatta a töprengést. – Gyűlöl
engem. Csak azért csin{lta, mert tudta, hogy ut{lom.
Vajon tudta-e a barlangi oroszl{n, hogy Broud toteme
végül térdre kényszeríti? Biztosan nagyon erős a
szelleme, hiszen Og{nak m{r két fia is van. Brac és Grev
nyilv{n ugyanúgy tőle sz{rmazik, ahogy Durc is.
Ez azt jelentené, hogy ők h{rman testvérek, ahogy
Brun, Creb és Iza? Brun indította el Ebr{ban Broudot. Ha
Broud Bruntól sz{rmazik, akkor Durc vajon Brun része
is? Brun és Creb egy any{tól sz{rmaznak. Tal{n egy
férfitól is. Ezek szerint Durcben Crebből is van valami?
És mi van Iz{val? – Ayla megr{zta a fejét. – M{r túl
zavaros ez az egész!"
„Egy biztos: Durc Broud védőszellemétől sz{rmazik.
Vajon a totemem vette r{ Broudot, hogy jelt adjon
nekem? Lehet, hogy újabb próbatétel; vagy egyszerűen
nem volt r{ m{s mód, hogy gyerekem legyen. A
védőszellemem biztos mindent előre kitervelt. Tudta,
mennyire v{gyom gyerek ut{n. Mennyire dühöngene
Broud, ha tudn{, hogy tőle kaptam azt, ami a legdr{g{bb
sz{momra!"
– Ayla – szólalt meg v{ratlanul Uba, félbeszakítva a
fiatalasszony gondolatait –, Brun és Creb most tért vissza
a barlangba. Biztosan éhesek. Kéne valami ennivalót
csin{lni a mogurnak.
Durc aludt. Amikor Ayla fel{llt, felébredt, de
nemsok{ra ismét elszenderedett. „Brun biztosan
megengedi, hogy Ura Durc asszonya legyen – gondolta
Ayla. – Több joguk van egym{shoz, mint Oda sejti. De mi
lesz velem? Tal{lok-e valaha férjet magamnak?"

__23.__

Mikor a két utolsó törzs is megérkezett, Ayla ismét a

figyelem középpontj{ba került. A magas, szőke nő
annyira elütött a törzsbeliektől, hogy b{rmerre ment,
azonnal feltűnést keltett, noha senki se tudott semmi
szokatlant felfedezni viselkedésében; Ayla erre
különösen ügyelt.
Egyetlen jellegzetes szok{s{t se tette közszemlére. Nem
nevetett – sőt el se mosolyodott –, nem sírt, nem lób{lta
szabadon a karj{t. A törzsbéli erények megtestesülése
volt – és senkinek se tűnt fel az igyekezete. Saj{t törzsén
kívül ugyanis még egyetlen ember se l{tott idegen
asszonyt. így viszont legal{bb elfogadhatóv{ v{lt a
jelenléte. Ahogy Uba megjósolta, hamar hozz{szoktak a
l{tv{ny{hoz. Túl sok izgalmas esemény történt ahhoz,
hogy sok{ig lekösse a közfigyelmet az idegen nő.
Nem volt könnyű fenntartani a törzsek közti
egyetértést. Mindez {llandó szervezést és az udvariass{gi
formul{k folytonos betart{s{t kív{nta. A tíz törzs vezetői
keményen dolgoztak, hogy elsimíts{k a súrlód{sokat.
Minél többen gyűltek össze, úgy sokasodtak a gondok.
A mintegy kétsz{z főnyi nép élelmezéséhez
nagyszab{sú hajtóvad{szatokat kellett tartani. Ez
rendkívül bonyolult szervezést kív{nt. Hab{r egy-egy
törzsön belül m{r kialakult a vad{szok közti rangsor, ha
több törzs fogott össze, az idő nagy részében azon
vitatkoztak, hogy ki kinek engedelmeskedjen. A vezérek
helyzetét természetesen meghat{rozta a törzsek közti
rangsor, de mi legyen a többiekkel? Rengeteg f{rads{gba
került úgy megoldani a vit{kat, hogy lehetőleg senki ne
sértődjön meg. A versenyek ut{n minden tiszt{zódik, {m
addig valamennyi vad{szat azzal kezdődött, hogy
meg{llapított{k a résztvevők rangsor{t.
 Az asszonyok gyűjtögető kir{ndul{sai sem zajlottak
olyan egyszerűen, mint {ltal{ban. Túls{gosan sokan
voltak. A környék nem tudott ennyi embert ell{tni
élelemmel. A gleccserpatak elegendő vizet adott, a
tüzelővel azonban gondok merültek fel. A barlang előtt
főztek. A törzsek együtt készítették az ételt. Ennek
ellenére rengeteg élő gallyat is eltüzeltek. A törzsi gyűlést
követően évekbe telt, míg a környező erdő növényzete
összeszedte mag{t.
– Ha Zoug itt lenne velünk, senki se győzné le
parittyavetésben – jelentette ki Crug.
– Csak Ayla – jegyezte meg halkan Goov. – K{r, hogy
nem indulhat a versenyeken.
– Nincs szükségünk egy nő segítségére – horkant fel
dühösen Broud. – A parittyavetés amúgy se sokat sz{mít.
Brun viszont biztosan megnyeri a bólahajít{st. Azt{n ott
a l{ndzsadob{s is!
– Csakhogy Voord m{r megnyerte a futóversenyt. Jó
esélye van r{, hogy l{ndzsavetésben is első lesz – vetette
ellene Droog. – Gorn szintén biztos kezű vad{sz.
– V{rj{tok ki a végét – heveskedett Broud –, amikor
elj{tszom a mamutvad{szatot. – A vad{szt{nc a
szertart{sok sor{ba tartozott. Broud szerette ezeket az
alkalmakat. Tudta, hogy képes megragadni a nézőket.
A vad{szt{nc nemcsak kultikus célokat szolg{lt. A
kifejező mozdulatok sora felidézte a vad{szat pillanatait.
A törzsek ilyen alkalmakkor rengeteg vad{szfog{st lestek
el egym{stól. Ha b{rkit megkérdeztek volna, azt feleli,
hogy a versenysorozat célja a törzsek közti rangsor
eldöntése. [m az ünnepségeknek volt egy m{sik,
kevésbé megfogható eredménye is: ilyenkor
tökéletesítették a túlélés tudom{ny{t.
– Ha te vezeted a vad{szt{ncot, biztosan nyerünk –
jelentette ki Vorn. A tízéves fiú gyorsan közeledett a
férfiv{ avat{s pillanat{hoz, és v{ltozatlanul b{lv{nyozta
a jövendő vezért. Broud azzal h{l{lta meg a rajong{s{t:
valah{nyszor tehette, kiharcolta, hogy Vorn is jelen
lehessen a tan{cskoz{sokon.
– K{r, hogy a te versenyed nem sz{mít – jegyezte meg
Broud. – Figyeltem: a többiek a nyomodba se értek. A
következő törzsi gyűlésen biztos a győztesek közt leszel.
Vorn ragyogva hallgatta a dicséretet.
– Mindenesetre jók az esélyeink – értett egyet a
többiekkel Droog. – Persze még semmi nem dőlt el. Gorn
erős ellenfél. Nem tudom, sikerül-e legyőznöd a
birkóz{sban, Broud. Norg helyettese joggal büszke a
fi{ra. Azt hiszem, ő közöttünk a legtermetesebb.
– Erősnek erős – bólintott Goov. – L{thattuk a
l{ndzsavív{sn{l. Broud azonban sokkal gyorsabb, és
csaknem olyan izmos, mint ő. Szerintem egy{ltal{n nem
esélytelen.
– Ami a parittyavetést illeti, Nouz sokat fejlődött a
legutóbbi tal{lkozó óta. Azt hiszem, rengeteget
gyakorolt, mióta l{tta, hogyan b{nik a fegyverrel Zoug.
Rettenetesen szégyellhette, hogy egy öregemberrel
szemben maradt alul – tette hozz{ Crug. – Ha ilyen sokat
gyakorolna a ból{val, még Brunt is megszorongathatn{.
Vord gyors futó, de azt hiszem, ennek ellenére befogod,
Broud. Alig két lépéssel maradt{l le mögötte.
– De még mindig Droog készíti a legjobb eszközöket –
mondta Grod.
– Hogy az ember kiv{lassza és elhozza a legjobb
anyagot, az csup{n a dolog első fele, Grod – csóv{lta a
fejét Droog. – Ahhoz, hogy jól sikerüljön, szerencse is
kell. Annak a fiatalembernek Norg törzsében minden
lehetősége adott a győzelemre – figyelmeztette a
többieket.
– Ez az egyetlen versenysz{m, ahol sz{munkra jelent
előnyt, ha az ellenfél fiatal. Ideges lesz. Még nem esett {t
a tűzkeresztségen. Te sokkal jobban összpontosítasz –
biztatta Goov.
– Akkor is szerencse kérdése.
– Az mindenhez kell – szólt közbe Crug. – Viszont
Dorvot senki sem múlja fölül mesemond{sban.
– Sosem lehet tudni. Itt nagyon nehéz eldönteni, ki a
legjobb. Néh{ny asszony is lenyűgözően mesél.
– A legizgalmasabb akkor is a vad{szt{nc. Azt hiszem,
l{ttam, mikor Norg törzse arról beszélt, hogyan ejtettek el
egy orrszarvút. Amikor megl{ttak, elhallgattak – mondta
Crug. – Lehet, hogy ezt fogj{k előadni.
Oga a férfiakhoz lépett, és jelentette, hogy kész a
vacsora. Elküldték. Remélte, hogy hamarosan
felszedelőzködnek. Minél tov{bb fecsegnek, ann{l többet
késnek az asszonyok nagy mesemond{s{ról, m{rpedig
egyetlen történetet sem akart elmulasztani.
 Oga visszatért a többiekhez:
– Azt hiszem, nem éhesek – sóhajtotta lemondóan.
– Előbb-utóbb úgyis idehajtja őket a hasuk – jegyezte
meg Ovra. – Remélem, nem piszmognak sok{.
– Brun is jön. Ezek szerint véget ért a vezérek tan{csa.
Viszont sehol sem l{tom a mogurt.
– Bement a barlangba a többi mogurral. Biztosan a
szellemekkel tan{cskoznak. Ki tudja, mikor jön elő.
V{rjunk r{? – kérdezte Uka.
– Valamit majd félreteszek neki – mondta Ayla. –
Ilyenkor úgyis alig eszik. Hozz{szokott, hogy hideg ételt
vegyen mag{hoz. Azt hiszem, így jobban szereti. Nem
hiszem, hogy b{nn{, ha nem tal{l itt minket.
– Nézzétek, m{r el is kezdték – ki{ltott fel csalódottan
Ona. – Az első mesékről biztosan lemaradunk!
– Ez van – sóhajtotta beletörődőén Ayla. – Tudod, hogy
nem mehetünk, míg a férfiak nem végeztek.
– Nyugalom, Ona – vigasztalta Ika. – Egész éjjel mesélni
fognak. Holnap pedig a férfiak bemutatj{k a legjobb
vad{szatokat. M{r előre izgulok.
– Én ink{bb az asszonyok történeteire vagyok kív{ncsi
– kötötte az ebet a karóhoz Ona.
– Broud azt mondta, hogy a mieink a mamutvad{szat
történetét adj{k elő. Ő vezeti a t{ncot. Szerinte biztosan
mi nyerünk – újs{golta Oga ragyogva a büszkeségtől.
– Az nagyon izgalmas lesz – bólintott Ayla. –
Emlékszem, amikor férfiv{ avatt{k: nagyon kicsi voltam,
és még semmit sem értettem belőle, de így is lenyűgözött.
 Miut{n végre megjöttek a férfiak és felszolg{lt{k nekik
az ételt, a nők v{gyakozva pislogtak a tiszt{s szélén
gyülekező asszonyok csoportja felé.
– Menjetek, Ebra – intett nagylelkűen Brun. –
Hallgass{tok meg a történeteket. Nekünk még van némi
megbeszélnivalónk.
Az asszonyok felvették a gyerekeket, és elindultak a
földön ülő nők felé, akik feszült figyelemmel hallgatt{k
az öregasszonyt. Éppen most kezdett új történetbe.
– ... feleségül vette a Pelyhes Hó Szellemét, aki...
– Siessünk – mondta Ayla. – Durc legend{j{t meséli!
Nem akarok lemaradni róla: ez a kedvencem.
– Mindenki tudja – jegyezte meg Ebra.
Brun törzsének asszonyai letelepedtek a kör szélére, és
hamarosan magukkal ragadta őket a történet.
– Egy kicsit m{sképpen mondja – súgta Ayla rövid idő
múlva.
– Minden törzs kicsit m{sként meséli. A mesélő a maga
módj{n adja elő, {m akkor is ugyanaz a történet marad.
Te hozz{szokt{l Dorvhoz: ő férfi, és a férfias elemeket
hangsúlyozza. A nők többet beszélnek az asszonyokról:
Északi Jéghegy anyj{ról és arról, milyen szomorúak
voltak az any{k, amikor Durc és emberei elhagyt{k a
törzset – magyar{zta Uka.
Ayl{nak hirtelen eszébe jutott, hogy Uka is elveszítette
fi{t a földrengés sor{n. Most, hogy asszonny{ lett, meg
tudta érteni azok f{jdalm{t, akik kénytelenek voltak
eltemetni gyermeküket. Az öregasszony előad{sa új
megvil{gít{sba helyezte a történetet.
Egy pillanatra szívébe hasított a rettegés. „A fiam neve
Durc – gondolta. – Remélem, ez nem jelenti azt, hogy egy
napon elveszítem!" Ayla mag{hoz ölelte kicsinyét. „Nem,
az nem lehet – mondta mag{ban. – Egyszer m{r
majdnem el kellett v{lnom tőle. Többé nem ismétlődhet
meg!"
Brun óvatosan felmérte a tiszt{s szélén {lló fatörzs
t{vols{g{t. Hűvös szellő kapott a haj{ba. A fa lev{gott
{gaiból készült annak idején a barlangi medve ketrece. A
szellő nem hozott enyhülést. A nap tikkasztó sugarai
el{rasztott{k a poros mezőt.
A vezér ném{n {llt. Jobbj{val laz{n markolta a ból{t.
Meg akarta nyerni a versenyt. Nem csup{n a győzelem
kedvéért, hanem azért is, hogy megmutassa a többi
vezérnek, hogy még mindig nem veszítette el a
küzdőszellemét.
Nagyon sokba került, hogy elhozta Ayl{t a törzsi
gyűlésre. Csak most döbbent r{, hogy a törzse tagjai
mennyire hozz{szoktak m{r. Túls{gosan m{smilyen volt.
Ilyen rövid idő alatt nem tudt{k elfogadni a többiek. Még
a mogurnak is meg kellett harcolnia érte. Nem tudta
meggyőzni őket, hogy Ayla Iza csal{dj{nak örököse; ez
pedig még ingatagabb{ tette Brun helyzetét.
Ha elvesztik az első helyet, Brun nem maradhat tov{bb
a törzs élén. B{r elég jól {lltak, még messze volt a végső
győzelem. De még a versenysorozat megnyerése sem
biztosította egy törzs elsőségét, csak javította az esélyeit.
A vendégl{tó törzs mindig előnyben van, r{ad{sul éppen
Norg törzse bizonyult a legerősebb ellenfélnek. Ha
nagyon szoros marad a verseny, Norg könnyen a csúcsra
kerülhet. Ez a versenysz{m is kettejük törzse közt dőlt el.
Brunnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy
tartani tudja a helyét.
Brun kissé összehúzta szemét. A mozdulat csaknem
észrevétlen volt, a nézők többsége mégis visszafojtotta a
lélegzetét. A következő pillanatban Brun karja
meglendült, és a h{rom kőgolyó sivítva repült az oszlop
felé. Brun m{r a dob{s pillanat{ban tudta, hogy elhib{zta
a célt. A kövek hangosan koppantak az oszlopon, {m a
bóla szíja nem tekeredett a fatörzs köré. Brun odament, és
felvette a fegyvert, míg Nouz {tvette a helyét. Ha Nouz
elvéti a célt, Brun győz. Ha telibe tal{lja, övé a diadal. Ha
csak érinti, mint Brun dob{sa, újra prób{lkoznak.
Brun az oldalvonalra ballagott. Arc{n semmi se
tükröződött. Ellen{llt a kísértésnek, hogy megérintse
amulettjét. Csak gondolatban foh{szkodott
védőszelleméhez. Nouz m{sként fogott hozz{.
Megragadta a nyak{ban lógó bőrzacskót, p{r pillanatra
lehunyta a szemét, majd a rajtvonalra {llt. Vill{mgyors
mozdulattal indította útj{ra a ból{t. Brun csak a hosszú
évek önuralm{nak köszönhette, hogy nem ült ki arc{ra a
csalód{s, mikor Nouz fegyvere az oszlopra tekeredett.
Ezzel még ingatagabb{ v{lt a helyzete.
Nem mozdult helyéről, míg a többiek h{rom bőrt
hoztak a küzdőtérre. Az egyiket egy korhadt faoszlopra
borított{k, ami kissé magasabbra nyúlt, mint egy {lló
ember magass{ga. A m{sikat egy mohos fatörzsre tették.
A harmadikat a földre fektették. Minden törzsből kilépett
egy ember, és valamennyien felsorakoztak. A többiek
éles l{ndzs{kat hoztak nekik.
Először két, alacsonyabb rangú törzsből sz{rmazó
vad{sz {llt a rajtvonalhoz. Amikor Norg jelzett, egyszerre
indultak. Elrohantak a bőrrel borított oszlopig, és
belev{gt{k fegyverüket. Itt elkapt{k a m{sodik l{ndzs{t
az oszlop mellett {lló segítőjüktől, és m{r sz{guldottak is
a korhadt fatörzs felé. Ezt is „elejtették", és a harmadik
l{ndzs{val tov{bb futottak a földre terített bőr felé.
Addigra az egyik vad{sz m{r jól l{tható előnyre tett szert
a m{sikkal szemben. Amikor odaért a bőrhöz, mélyen
belev{gta l{ndzs{j{t, és a magasba emelte kezét.
Az első menet ut{n öten maradtak. A vesztesek
vigasz{gon mérkőzhettek egym{ssal. Az utolsó
menetben h{rman maradtak: a két előző verseny
győztesei, Broud és a sebes l{bú Voord, meg Gorn, Norg
törzsének vad{sza.
Gorn negyedszeri nekirugaszkod{sra szerezte meg
döntőbeli helyét. A m{sik kettő egészen pihent volt
hozz{ képest, hiszen csak kétszer futottak. Gorn
megnyerte az első p{rost, de a m{sodik menetben
veszített. Újból versenyzett a két utolsó emberrel. Itt
m{sodik lett, azut{n p{rba {llított{k egy olyan vad{sszal,
aki az előző körben legyőzte. Most Gorné lett a diadal.
Foggal és körömmel küzdve jutott a döntőig. Mindenki
csod{lta az akaraterejét.
 Mikor a h{rom ember m{r felkészült a döntőre, Brun
előrelépett:
– Norg, sokkal becsületesebb lesz a küzdelem, ha kicsit
v{runk, és időt adunk Gornnak, hogy kipihenje mag{t.
Azt hiszem, a helyettesed fia megérdemel ennyit.
Egyetértő bólogat{s fogadta szavait. Brun tekintélye
ismét megszil{rdult. Csup{n Broud szentségeit mag{ban.
A javaslat h{tr{nyosabb helyzetbe hozta a törzset. A
fiatal vad{sz biztosra vette, hogy könnyedén legyőzné
f{radt vetélyt{rs{t. Brun igazs{gérzetét viszont sértette
volna egy ilyen győzelem, és Norg nem utasíthatta vissza
a javaslatot. Brun vill{mgyorsan felmérte a helyzetet. Ha
Broud veszít, a törzs szinte biztosan h{tr{bb kerül a
rangsorban, amennyiben viszont nyer, a mostani gesztus
igencsak növeli az ir{ntuk t{pl{lt bizalmat. R{ad{sul így
nem lehet kérdéses, hogy nyert volna-e Gorn, ha
pihentebb.
Késő délut{n újra összegyűltek a mezőn. A nézők
izgatottan v{rt{k a küzdelem kimenetelét. A h{rom
fiatalember kipihenten {llt a rajtvonalhoz. Kicsit
megmozgatt{k tagjaikat, latolgatt{k kezükben a l{ndzs{t,
hogy biztos legyen a döfésük. Amikor a segédek
elfoglalt{k a helyüket, Norg felemelte kezét, és gyorsan
leejtette.
Voord azonnal az élre ugrott. Broud a sark{ban. Voord
m{r {tvette saj{t l{ndzs{j{t a segédtől, amikor Broud
szúrt. Gorn is nagyobb sebességre kapcsolt, ami Broudot
tov{bb sarkallta, {m még mindig Voord haladt az élen. Ő
ért elsőnek a korhadt fatörzshöz, l{ndzs{ja azonban
rejtett görcsbe ütközhetett, mert visszapattant a földre.
Azonnal fölkapta és újra szúrt, {m közben Broud és Gorn
elsz{guldottak mellette. Voord sz{m{ra ezzel
gyakorlatilag véget ért a verseny.
Broud és Gorn a végső cél felé futottak. Talpuk
ütemesen csapódott a földhöz, fülükben dörömbölt a vér.
Gorn lépésről lépésre, centiről centire kezdte lehagyni
Broudot, aki lassacsk{n a m{sodik helyre szorult. [m
Broud nem hagyta kicsúszni kezéből a győzelmet. Noha
úgy érezte, rögtön szétpattan a tüdeje, minden izm{t
megfeszítve rohant előre. Hab{r Gorn egy {rnyalattal
előbb érte el a célt, Broud gyorsabban döfött. Gorn
l{ndzs{ja egy szívdobban{ssal később csapódott a bőrbe.
Elkésett.
Brun törzsének tagjai Broud köré gyűltek. Brun szeme
ragyogott a büszkeségtől, ahogy figyelte őket. Szíve
csaknem olyan gyorsan vert, mint a fi{é. Végigrettegte a
versenyt. P{r feszült pillanatig biztosra vette, hogy
veszít, de a fia a végén mindent beleadott, és az élre
került. Fontos verseny volt, és ezzel a győzelemmel
megerősödött a törzs helyzete is. „Öregszem – gondolta
Brun. – Én veszítettem, de Broud helyre tette a dolgot.
Tal{n itt az ideje, hogy {tadjam neki a vezetést. Ak{r itt is
vezérré avathatom. Megszerezzük az első helyet, és
{tengedem neki a dicsőséget. Ezzel a győzelemmel
kiérdemelte. Most azonnal megmondom neki" – döntötte
el.
Brun megv{rta, míg a többiek befejezik az ünneplést,
azt{n a fiatalember felé indult. M{r előre örült, milyen
boldog lesz Broud a hír hallat{n. Méltó jutalma a nehéz
versenynek; ennél nagyobb aj{ndékot nem is adhat neki.
– Brun! – fakadt ki dühösen Broud. – Miért halasztottad
későbbre a versenyt? Majdnem veszítettem miattad. Ha
nem hagyod pihenni, könnyen legyőzhettem volna.
Téged nem érdekel, milyen helyet szerez mag{nak a
törzs? Vagy túl öreg vagy ahhoz, hogy eljöjj a következő
gyűlésre?
Brun h{tralépett. Megdöbbentette Broud indulatos
t{mad{sa. Ellentétes érzések hull{mzottak benne.
„Nem érted – gondolta –, és nagy kérdés, hogy meg
fogod-e érteni valaha is. Ha rajtam múlik, az első lesz a
törzs. De mi lesz, ha {tveszed a helyem? Azut{n meddig
maradhatunk elsők?" M{r cseppet sem volt büszke a
fi{ra. Mélységes szomorús{g fogta el, {m legyőzte azt is.
„Tal{n túl fiatal – vélte. – Lehet, hogy még szüksége van
egy kis időre. A legjobb lesz, ha megprób{lom
elmagyar{zni neki." Brun igyekezett nem gondolni r{,
hogy sz{m{ra senkinek nem kellett ezt elmagyar{znia.
– Mondd, mennyit ért volna a győzelem, ha Gorn
f{radtan v{g neki? Mi lenne, ha a többi törzs most azt
latolgatn{, le tudn{d-e győzni, ha nem olyan f{radt?
Most mindenki biztosra veheti, hogy te vagy a jobbik. Jól
van, fiam – tette hozz{ gyöngéden. – Szép győzelmet
aratt{l.
Broud minden keserűsége ellenére még mindig Brunt
tisztelte a legjobban a vil{gon. Ebben a percben
ugyanúgy érzett, mint az első vad{szat{n: egy ilyen
dicséret mindennél többet ér.
 – Erre nem gondoltam. Igazad van, Brun: jobb így, hogy
senki nem vonhatja kétségbe a győzelmemet.
– Ezzel a győzelemmel, feltéve, hogy Droog megnyeri
az eszközkészítők versenyét, és a mamutvad{szatról
szóló vad{szt{nc is az első helyen végez, biztosan elsők
leszünk a törzsek között – mondta Crug. – Akkor te is ott
lehetsz a medveünnepen a kiv{lasztottak sor{ban!
Többen Broud köré gyűltek, amikor visszament a
barlangba. Brun l{tta, hogyan vonul közéjük, és az sem
kerülte el figyelmét, hogy Gorn miként tér vissza az
övéihez.
„Norg helyettese joggal büszke a fiúra – gondolta. –
Lehet, hogy Broud megnyerte a versenyt, de nem vagyok
benne biztos, hogy a mindennapi életben is ő a jobb."
Brun hi{ba küzdött a r{törő csalódotts{ggal. Broud még
mindig feleségének fia volt, szívének féltett gyermeke.
– Norg törzsének tagjai b{tor vad{szok – ismerte el
Droog. – Jó terv volt, hogy gödröt {stak az orrszarvú
ösvényén, és lombokkal fedték le. Tal{n egyszer mi is
kiprób{ljuk. Nagy b{tors{g és jó ítélőkészség kell hozz{.
Az orrszarvú vadabb és kisz{míthatatlanabb a mamutn{l
is. Norg vad{szai ügyesen t{ncolt{k el a vad{szatot.
– De akkor is a mi mamutvad{szatunk sikerült a
legjobban! – lelkendezett Crug. – Ebben mindenki
egyetért. Gorn viszont joggal érdemelte ki, hogy a
kiv{lasztottak közé kerüljön. Majdnem minden verseny
közte és Broud közt dőlt el. Egy ideig azt hittem, az idén
nem nyerjük meg a versenyeket. Norg törzse alaposan
megszorongatott. És te mit szólsz a harmadik jelölthöz,
Grod?
– Voord jól versenyzett, de én ink{bb Nouzt jelöltem
volna. Azt hiszem, Brun is egyetértene velem – felelte a
helyettes.
– Mindenesetre nehéz v{laszt{s volt, és Voord
kétségkívül megérdemelte – fűzte hozz{ Droog.
– Egy biztos: nem sokat l{tunk Goovból, míg véget nem
érnek az ünnepek – jegyezte meg Crug. – Most, hogy
vége a versenyeknek, a tanítv{nyok és a mogurok
minden idejüket együtt töltik. Remélem, az asszonyok
nem főznek kevesebbet azért, mert Broud és Goov nem
eszik velünk. Ami azt illeti, farkaséhes vagyok. Semmi
kedvem a holnapi ünnepségig böjtöt tartani.
– Nem hiszem, hogy Broud helyében b{rmi is lemenne
a torkomon – mondta Droog. – Nagy tisztesség, ha
valakit kiv{lasztanak a medveünnepre, de itt az ideje,
hogy összeszedje minden b{tors{g{t. A holnapi
szertart{snak a fele se tréfa!
A hajnal első sugarai üresen tal{lt{k a barlangot. Az
asszonyok pirkadat előtt felkeltek, és a tűzhelynél
szorgoskodtak. A többiek se nagyon tudtak aludni. Noha
napok óta folytak az ünnep előkészületei, mindez
eltörpült az előttük {lló feladatokhoz képest. Mielőtt a
nap kibukkant a hegy mögül, m{r mindenki talpon volt.
Szinte tapintani lehetett a feszültséget. A
versenysorozat véget ért. A férfiaknak az ünnep
kezdetéig semmiféle elfoglalts{guk nem akadt. Csak
akkor csillapodtak le egy kicsit, mikor az asszonyok
felszolg{lt{k nekik a köleslepényeket. Ez ünnepi
eledelnek sz{mított. Csup{n hétévenként fogyasztott{k,
így, p{r ór{val az ünnep előtt. A szomszédos tűzhelyek
felől felsz{lló ínycsiklandó illatoktól azonban mindenki
sz{j{ban összefutott a ny{l.
Creb nem jelezte se Ayl{nak, se Ub{nak, hogy
készüljenek fel az esti ünnepségre. Ez azt jelentette, hogy
a mogurok tan{csa egyiküket se tartja elfogadhatónak.
Most m{r mindannyian azt kív{nt{k, b{rcsak lett volna
olyan erős Iza, hogy velük tarthasson. Creb minden
meggyőző erejét latba vetette, hogy r{vegye a többi
mogurt, engedélyezzék Ayl{nak a var{zsital elkészítését,
{m a tan{cs túl fiatalnak és szokatlannak tal{lta a l{nyt.
Nem nagyon hittek a mogurnak, amikor azt bizonygatta,
hogy Ayla Iza csal{dj{ból való. Ursus ünnepe rendkívüli
jelentőséggel bírt. B{rmi történik ekkor, az hosszú éveken
{t kihat a nép sors{ra. A var{zslók nem v{llalt{k a
kock{zatot, hogy esetleg olyan hib{t kövessenek el, ami
az összes törzset szerencsétlenné teheti.
A visszautasít{s ismét megrendítette Brun törzsének
helyzetét. Hi{ba szerepeltek jól a versenyeken, Ayla még
mindig nagyon nagy terhet jelentett. M{r a puszta
jelenléte is megkérdőjelezte a hagyom{nyokat. Csup{n
Brun személye miatt maradt nyitva a kérdés, és még ő se
tudta, hogyan végződik.
A köleslepény felszolg{l{sa ut{n a törzsek vezérei
összegyűltek a barlang bej{rata közelében. Lassan elhalt
a zsibong{s. A férfiak elfoglalt{k helyüket. Az asszonyok
is abbahagyt{k a munk{t, és elcsitított{k a gyerekeket.
Nemsok{ra kezdődik a medveünnep.
Az első dobütés úgy hull{mzott végig a t{jon, ak{r a
mennydörgés robaja. A férfiak lassan {tvették a ritmust,
l{ndzs{juk végével ütögették a földet. A tompa dübörgés
felett élesen csapongott a dob {tható hangja. A ritmus
egyre feszesebbé v{lt. Az emberek szíve egy ütemre vert.
Azt{n hirtelen abbamaradt a dobszó. A medvebőrbe
öltözött mogurok előléptek, és körbe{llt{k a ketrecet.
Creb volt legelöl. Az utolsó dobütés még ott
visszhangzott a levegőben.
A mogur egy zsinegre kötött ov{lis f{t tartott a
kezében. Lassan pörgetni kezdte a feje felett. Halk
zümmögés töltötte be a levegőt. Creb egyre gyorsabban
forgatta a hangszert. A zümmögés lassan éles sivít{ss{
v{lt. Kitöltötte a csendet. A v{rakozók h{t{n végigfutott
a hideg. Ez a barlangi medve hangja volt. Elkergette a
többi szellemet, mert ezt az ünnepet kiz{rólag Ursusnak
szentelték. Mostantól egyetlen totem se jön a
segítségükre. Egyedül Ursusra bízt{k magukat.
Azt{n mintegy a semmiből, egy magas, testetlen hang
csatlakozott a tompa sivít{shoz. Ayla az első sorban {llt,
és l{tta, hogy az egyik mogur tart valamit a sz{ja előtt.
A sípot egy nagy mad{r l{b{nak üreges csontj{ból
faragt{k. Nem voltak rajta lyukak. A hang magass{g{t a
síp végének elz{r{s{val lehetett szab{lyozni. A hozz{értő
kéz bonyolult dallamokat képes a hangszerből kicsalni. A
körül{llók sz{m{ra mindez var{zslatnak tűnt: mintha
egy m{sik vil{gból érkezne a hang. Míg a pörgettyű a
medve bömbölését keltette életre, a síp Ursus
szellemének hangja volt.
Még a hangszeren j{tszó var{zsló is {térezte a dallam
szentségét. A hangszer készítése és haszn{lata törzse
titk{nak sz{mított. Rendszerint közülük kerültek ki a
legelső mogurok. Csup{n Creb kivételes képességei
szorított{k a m{sodik helyre a sípon j{tszó mogurt;
egyébir{nt ő ellenezte a leghangosabban Ayla
elfogad{s{t.
A barlangi medve fel-al{ j{rt ketrecében. Nem etették
meg, és nem szokott hozz{, hogy koplaljon. Vizet se
adtak neki. A tömeg, a fadobok, a pörgettyű és a síp
hangj{tól egyre ingerültebb lett.
Mikor megl{tta, hogy a mogur a ketrec felé közeleg, két
l{bra {llt, és panaszosan bömbölt. Creb megbotlott
ijedtében, de csakhamar összeszedte mag{t, és egy m{sik,
ezúttal sz{ndékos botl{ssal természetessé tette a dolgot.
Arc{t, csakúgy, mint a többi var{zslóét, feketére festették,
úgyhogy nem l{tszott, milyen s{padt. Egy kis csésze
vizet vitt az {llat felé. Az edény form{ja és színe mutatta,
hogy valaha emberi koponya lehetett. Becsúsztatta a
csészét a ketrec r{csai közt, és h{tralépett. A bozontos
{llat rögtön megrohamozta a vizet.
Míg ezzel volt elfoglalva, huszonegy fiatal vad{sz lépett
elő, és körbe{llt{k a ketrecet. Valamennyien újonnan
készült l{ndzs{t tartottak kezükben. Azt{n Broud, Gorn
és Voord lépett elő a barlangból. Csup{n {gyékkötőt
viseltek. Bőrüket vörös és fekete jelek borított{k.
 A kis csésze víz nemigen enyhítette a medve
szomjús{g{t. Panaszosan nézett a ketrec körül {csorgó
emberekre. Azt remélte, kap még innivalót. Felült és
kéregetett. Ez a mozdulat mindig megtette hat{s{t. Mikor
l{tta, hogy erőfeszítéseit nem koron{zza siker, a
legközelebbi emberhez lépett, és orr{t a r{csok közé
nyomta.
A síp elhallgatott. Néma csönd telepedett a tiszt{sra.
Creb kivette a csészét a ketrecből, és visszament a
helyére. A barlang sz{j{n{l felsorakozott var{zslók
foh{szkodni kezdtek Ursus szelleméhez:
– Fogadd el a vizet h{l{nk jeléül, nagy védelmezőnk –
mondt{k mozdulataik. – A törzs nem felejtette el, amit
tőled tanult Barlang az otthonunk: megvéd a hótól,
széltől, nagy hidegektől. Csöndben pihenünk, és a ny{r
t{pl{l bennünket. Télen szőrme melegít. Te egy vagy
közülünk, velünk élsz, és tudod, hogy megtartjuk
szok{sainkat.
A feketére festett arcú, bozontos medvebőrbe bújt
mogurok keze egy ütemre lendült. Csup{n Creb lógott ki
a sorból, {m a többiek kézjelei még jobban kiemelték
félkezes beszédének könnyed kecsességét.
– Téged tisztelünk legjobban a szellemek közül.
Könyörgünk, emelj szót értünk t{rsaid előtt. Mesélj nekik
a férfiak b{tors{g{ról, asszonyaink kötelességtud{s{ról,
és készítsd elő helyünket az {rnyak földjén. Védj meg
minket a gonosztól. A te gyermekeid vagyunk, a Barlangi
Medve népe. Menj békével, szellemek legnagyobbika!
 Ahogy befejezték, és kiejtették az {llat előtt igazi nevét,
a huszonegy fiatal vad{sz előrelendült, és a ketrec r{csai
közt a medve bozontos bund{j{ba v{gt{k a l{ndzs{kat.
Nem mindegyik ütött rajta komoly sebet, mert túl nagy
volt a ketrec, de a f{jdalom feldühítette a vad{llatot.
Ordít{sa megremegtette a levegőt. A vad{szok egy
emberként ugrottak h{tra.
Ugyanakkor Broud, Gorn és Voord szétv{gt{k a ketrec
ajtaj{t összefogó köteleket. Fölm{sztak a r{csra, míg
elérték az építmény tetejét. A megvadult medve két l{bra
emelkedett. Csaknem elérte a ketrec tetejét. Azt{n
megnyomta az ajtót. A meglazított faszerkezet szétesett a
nyom{stól. Az {llat szabad volt.
A l{ndzs{s vad{szok fölsorakoztak a nézősereg előtt.
Az asszonyok leküzdötték félelmüket, és a helyükön
maradtak, noha legszívesebben futva menekültek volna a
barlang felé. Szorosan {tölelték gyermekeiket, akik
rettegve kapaszkodtak beléjük. A férfiak ugr{sra készen
markolt{k l{ndzs{jukat, hogy ha kell, felvegyék a harcot
a hatalmas {llattal.
Mikor a medve kikecmergett a ketrec romjai közül,
Broud, Gorn és Voord r{vetette mag{t. Broud a v{ll{n
{llt. Megragadta a medve orr{t, és teljes erejéből fölfelé
feszítette. Ezalatt Voord, aki az {llat h{t{n csüngött,
elkapta a medve {lla alatt bőrt, és felfelé húzta. Együttes
erőfeszítésük nyom{n a medve sz{ja kinyílt. Ekkor Gorn
egy előre odakészített fatörzset nyomott a pof{j{ba, ami
kipeckelte sz{j{t.
 A medve azonban még kor{ntsem volt lefegyverezve.
A dühös fenevad a rajta csüngő ember felé kapott. Éles
karmai Gorn testébe hasítottak. Megragadta az ordító
vad{szt, mag{hoz ölelte, és elroppantotta a gerincét. Éles
sikoly hallatszott a nézők soraiból, mikor az élettelen test
a földre hullt.
A medve megpördült, és a l{ndzs{jukat szorongató
vad{szokra t{madt. Egyetlen csap{sa h{rom embert vert
le a l{b{ról, egy negyediknek meg fölhasította a combj{t.
A férfi sokkot kapott. Még ordítani se bírt. A többiek
{tlépték vagy megkerülték, mikor közelebb nyomultak,
hogy az őrjöngő vad{llatba v{ghass{k l{ndzs{jukat.
Ayla félelemmel vegyes tisztelettel figyelte őket. Észre
se vette, milyen erősen szorítja Durcöt. Amikor a férfi a
földre hullt, gondolkoz{s nélkül {tadta Ub{nak a
gyereket, és {tfúrta mag{t az összezsúfolódott tömegen.
Félig húzva, félig cipelve kivonszolta a sebesültet a
dübörgő l{bak forgatag{ból. Balj{val a sebesült {gyék{ra
nehezedett. Sz{j{val megragadta köpenyének övét, és
jobb kézzel letépett belőle egy darabot. P{r m{sodperc
alatt helyére került az érszorító kötés. Mire a két m{sik
javasasszony odaért, Ayla m{r csak a vért törölgette az
alélt vad{szról. H{rman együttes erővel felnyal{bolt{k a
sebesültet, és becipelték a barlangba, hogy megmentsék
az életét. Még akkor is vele foglalkoztak, amikor a
hatalmas medve elesett a l{ndzsaszúr{soktól.
Ebben a pillanatban Gorn felesége kitépte mag{t az
ölelő karokból, és férje holttestéhez rohant. A vad{sz
természetellenesen kitekeredve hevert a földön. Az
asszony r{vetette mag{t, arc{t a férfi bozontos
mellkas{ba fúrta, és könyörgött, keljen fel. Norg felesége
megprób{lta elvezetni onnan, mikor l{tta, hogy a
mogurok közelednek. A legszentebb ember lehajolt
hozz{, gyengéden fölsegítette, és mélyen a szemébe
nézett:
– Ne gy{szold – mondta a mogur. Barna szemében
részvét csillogott. – Gornnak a legnagyobb
megtiszteltetésben lett része. Ursus kiv{lasztotta, hogy ő
kísérje el, mikor az {rnyak földjére megy. Ő segít majd a
nagy szellemnek fogadni bennünket, amikor eljön az
ideje. A barlangi medve szelleme csak a legb{trabbakat
v{lasztja ki kísérőnek. Gorn b{tors{ga, küzdeni tud{sa
valamennyiünknek péld{t ad. Minden törzsi gyűlésen
emlegetni fogj{k. Amikor Ursus eljön értünk, Gorn
szelleme is vele lesz majd. Addig v{rni fog r{d, hogy
ismét mag{hoz vegyen, de neked is olyan b{tornak kell
lenned, mint amilyen ő volt. Tedd félre a szomorús{got,
és oszd meg férjed örömét, aki Ursusszal együtt tart a
túlvil{gra. Ma este külön végtisztességet adnak neki a
mogurok, hogy mindenki osztozhasson erejében.
A fiatalasszony l{thatóan küzdött, hogy legyőzze
szomorús{g{t, és olyan b{tor legyen, ahogy a mogur
kív{nta. Nem akart szégyent hozni férje emlékére. Vagy
nem azt mondta a mogur, hogy Gorn v{rni fogja? Hogy
visszajön érte, és attól kezdve ismét együtt élnek? Ebbe
az ígéretbe kapaszkodott, és megkísérelte elfelejteni a
h{tralévő életében r{ v{ró ürességet.
 Időközben megnyúzt{k a medve tetemét. Nagy
edényekbe töltötték a vérét, és miut{n a mogurok
elvégezték felettük a szertart{st, a tanítv{nyok egyenként
a törzsbeliek sz{j{hoz emelték. A férfiak, nők, gyerekek
valamennyien megkóstolt{k a gőzölgő vért. Az any{k
még a csecsemők sz{j{ba is csöppentettek egy kicsit.
Előhívt{k a barlangból a h{rom javasasszonyt, sőt a
sebesült férfi is több kortyot ivott. Mindannyian
megkóstolt{k a vért: ez kov{csolta őket egy néppé.
Az asszonyok gyorsan dolgoztak. A törzs népe figyelte
őket. A vastag zsírréteget óvatosan lefejtették a bőrről. A
kiégetett zsír nagy var{zserővel bírt; később majd
szétosztj{k a mogurok között. A húst forró kövekkel
bélelt főzőgödrökbe tették. A tanítv{nyok a bőrt és a rajta
hagyott fejet a barlang elé helyezett rudakra {llított{k,
ahonnan a medve mindent jól l{thatott. Ursus vendég
volt a saj{t ünnepén. Mikor elkészültek, bevitték a
barlangba Gorn testét. Brun jelt adott, és a tömeg
szétoszlott. Útj{ra bocs{tott{k Ursus szellemét.
__24.__

Hogy csin{lta? Senki sem merte elhozni, de ő nem félt –

mondta a sebesült vad{sz törzsének mogurja. – Mintha
tudta volna, hogy Ursus nem fogja b{ntani.
Emlékezzetek csak, az első napon is odament hozz{, és
vakargatta. Azt hiszem, a mogurnak igaza van: Ursus
elfogadta! A javasasszonyunk azt mondta, ő mentette
meg a férfi életét. Nem egyszerűen jó javasasszony. Úgy
l{tszik, erre született. Azt hiszem, valóban Iza csal{dj{ból
való.
A mogurok a hegy gyomr{ban megbújó apró
cseppkőbarlangban tartott{k a tan{cskoz{st.
– Mindenkit meglepett, amikor az első nap
megsimogatta az {llatot – bólintott egy m{sik var{zsló. –
De ha megegyezünk, lesz még elég idő, hogy megcsin{lja
a szertart{st?
– Igen – felelte a mogur. – Csak sietnünk kell.
– Hogy lehetne törzsbeli, mikor idegennek született? –
kérdezte a szertart{son sípot fújó mogur. – Az idegenek
nem tartoznak a törzshöz. Azt mondod, törzsi
totemjelekkel jött hozz{tok. Honnan veszed, hogy
totemjelek voltak? A törzs asszonyain sose l{ttam még
totemjeleket.
– Nem mondtam, hogy így született – felelte Creb. –
Azt mondod, hogy a barlangi oroszl{n nem v{laszthat
asszonyt? A barlangi oroszl{n azt szemel ki, akit akar.
Majdnem halott volt, mikor megtal{ltuk. Iza hozta vissza
az életbe. Azt hiszed, egy kisgyerek megmenekülhet a
barlangi oroszl{n karmaiból, ha nem {ll szellemének
védelme alatt? Semmi kétség: megjelölte őt. Mindenki
l{thatja. A l{b{n viseli a totemjeleket. Miért lennének
rajta, ha nem azért, hogy törzsbeli asszony v{ljék belőle?
Nem {llítom, hogy mindig megértem, mit miért kív{nnak
a szellemek, de Ursus segítségével igyekszem
tolm{csolni a kív{ns{gukat. Ti tal{n tudtok jobb
megold{st? Mindenesetre tudja, mi a teendője. Iza {tadta
neki a pirosra festett isz{kot, amiben a gyökerek
lakoznak. Nem osztotta volna meg vele a titkot, ha nem
tartan{ a l{ny{nak. Nem kell lemondanunk a
szertart{sról. M{r valamennyi érvemet felsoroltam.
Döntenetek kell, különben tényleg nem marad elég
időnk.
– Azt mondtad, a törzsed szerencsésnek tartja –
jegyezte meg Norg törzsének mogurja.
– Nem is ő maga a szerencsés: ink{bb szerencsét hoz.
Mióta megtal{ltuk, mindenben szerencsénk van. A maga
módj{n egyébként tal{n ő is szerencsés.
– H{t bizony{ra szokatlan egy idegen asszonynak, hogy
törzsbeli lehet.
– Ma mindenesetre szerencsét hozott – szögezte le a
sebesült férfi törzsének mogurja. – A vad{szunk életben
marad. Egyetértek. Vétek elmulasztani Iza ital{t, ha nem
musz{j.
Egyetértő bólogat{s fogadta szavait.
– És neked mi a véleményed? – kérdezte Creb a sípot
fújó mogurt. – Még mindig azt hiszed, hogy Ursus
megharagudna r{nk, ha Ayla készítené a ritu{lis italt?
Minden szemp{r felé fordult. Ha a nagy tekintélyű
mogur nemet mond, az megv{ltoztathatja a többiek
véleményét is. Elég visszautasítania, hogy részt vegyen a
szertart{son. Valamennyi mogurnak jelen kell lennie. A
mogur a földre szegezte tekintetét. Mérlegelte a kérdést.
– Lehet, hogy a l{ny tetszik Ursusnak. Lehet, hogy nem.
Még mindig bizonytalan vagyok. Valami zavar vele
kapcsolatban. Minthogy azonban nyilv{nvaló, hogy
senki se akarja elhalasztani a szertart{st, és ő az egyetlen,
aki el tudja készíteni az italt, visszavonom
ellenvetésemet, amennyiben mindenki egyetért. Nem
tetszik, de nem akad{lyozom meg.
A mogur végigpillantott a többieken. Valamennyiüktől
megkapta az egyetértő bólint{st. Megkönnyebbülten
felsóhajtott, majd talpra ugrott és elsietett.
Ayla még mindig a sebesült vad{sz mellett ült. Durcöt
a karj{ban tartotta; Uba is vele virrasztott. A megsérült
férfi felesége is ott volt. Időnként h{l{s pillant{st vetett a
fiatal javasasszonyra.
– Gyere, Ayla, fel kell készülnöd! – lihegte a mogur,
amikor végre r{tal{lt. – Kevés az idő. Siess, de vigy{zz,
hogy egyetlen lépést se hagyj ki. Gyere hozz{m, mikor
elkészültél. Uba, add oda Durcöt Og{nak, hogy etesse
meg, ha éhes. Ayl{nak nem lesz r{ ideje.
Mindketten döbbenten néztek a var{zslóra. Nem
értették, hogy v{ltozhatott meg minden ilyen hirtelen.
Eltartott p{r pillanatig, amíg felfogt{k, azut{n Ayla
bólintott. Gyorsan visszarohant a tűzhelyükhöz, hogy
tiszta ruh{t húzzon.
A barlang melletti patak ősszel és tavasszal vad
zuhatagg{ v{ltozott. Ilyenkor óri{s f{kat csavart ki
tövestül, és hatalmas szikl{kat görgetett medrében. Most,
viszonylag csöndes {llapot{ban is tajtékosan rohant
szikl{kkal szabdalt medrében. Ayla és Uba nem sokkal
érkezésük ut{n {tkutatt{k a környéket, hogy merre
tal{lnak a ritu{lis tiszt{lkod{shoz szükséges
gyógynövényeket.
 Ayla gyorsan szaladt, hogy ki{ssa a szappangyökeret,
zsurlóp{fr{nyt és a vörösgyökerű libatopot. Izgatottan
v{rta, hogy felforrjon a víz, amivel kivonhatja a p{fr{ny
rovarölő alkotóelemét. A mogurok beleegyezésének híre
gyorsan elterjedt, és pillanatok alatt megv{ltoztatta az
emberek Ayl{ról alkotott véleményét. Most m{r
mindenki Iza l{ny{nak tekintette, ami a legmagasabb
rangú javasasszonny{ emelte.
Zoug rokon törzsének vezére is felülbír{lta a l{nnyal
kapcsolatos ítéletét. Tal{n mégiscsak megérné fontolóra
venni a dolgot. Esetleg elvehetne valaki. Egy ilyen
javasasszony igaz{n nagy értéket jelent.
Ayla sokkal jobban izgult, semhogy észrevette volna a
v{ltoz{st. „Nem fogok elkészülni! – mondogatta,
miközben lefutott a patakpartra. – Túl kevés az idő. Mi
lesz, ha kifelejtek valamit? Mi lesz, ha hib{zok? Szégyent
hozok Crebre. Szégyent hozok Brunra és az egész
törzsre/'
A gleccserpatak vize dermesztőnek bizonyult, de most
épp erre volt szüksége. Miközben a haj{t sz{rítgatta,
megnyugodott. [hítattal figyelte a lemenő nap fényében
rózs{sra v{ló hegytetőt. Amikor nagyj{ból elkészült, a
nyak{ba tette amulettjét és fölvette ruh{j{t. [trakta
holmij{t az új ruha zsebébe, azt{n visszafutott a
barlangba. Elment Uba mellett, és odabólintott neki.
Az asszonyok keze úgy j{rt, mint a motolla. Senki se
törődött a gyerekekkel, akik folyton cib{lt{k az anyjukat,
és üvöltve rohang{ltak a tűz körül. Az egész t{bor
felfordult méhkasra emlékeztetett. Még a férfiak
parancsai felett is {tsiklottak. Nemcsak a gyerekek
gyomra korgott. A főzőgödrökből felsz{lló illatok
egyform{n izgatt{k mindenki ízlelőbimbóit. Az esti
szertart{st megelőző v{rakoz{s tov{bb fokozta a
feszültséget.
Uba szemmel tartotta Durcöt, segített az asszonyoknak,
és miközben az ételeket csin{lt{k, azon töprengett, hogy
lehet egy{ltal{n megenni ennyi ennivalót.
A tüzek füstjét elnyelte az est. Újhold volt. A barlang
környékét rőt fénybe vonta a főzőtüzek parazsa. Az
ételek többsége elkészült. Az asszonyok nagy része
visszatért a barlangba. Új ruh{t húztak, és lepihentek
kicsit az ünnepség előtt.
[m még ők is túl izgatottak voltak ahhoz, hogy a
barlangban maradjanak. A tiszt{s lassan megtelt
emberekkel. Valamennyien v{rt{k, hogy elkezdődjön a
szertart{s. Most nem rangsor szerint ültek. Mindenki a
bar{tai mellé telepedett.
Végre l{ngra lobbant a szertart{s kezdetét jelző m{glya.
Kitakart{k a főzőgödrök tetejét. A vendégl{tó törzs
vezérének felesége és a legmagasabb rangú törzsfő
asszonya részesült a megtiszteltetésben, hogy szétossza
az első falatokat. Brun felsóhajtott, mikor l{tta, hogy Ebra
lép elő.
A mogurok beleegyezése eldöntötte a rangsort. Brun és
törzse szil{rdabban tartotta helyét, mint valaha. Ayl{t
elfogadta a törzs, sőt az Iza csal{dj{ból való,
nagytiszteletű javasasszonyok közé sorolta. Brun úgy
vélte, mindez Ursus akarata szerint történt. Ha sose
inogna meg egy-egy pillanatra a helyzete, nem lenne
olyan édes a siker.
A tűz körül ülők gyomra hangosat kordult, mikor
kivették a főzőedényekből az első falatot. Ez jelezte a
többi asszonynak, hogy kezdhetik a t{lal{st. Broud és
Voord előlépett, és meg{lltak a mogur előtt.
– A mai ünnepet Ursus és Gorn tiszteletére tartjuk. Míg
Ursus Norg törzsével élt, l{tta, hogy nem felejtettük el,
amit tanított nekünk. Megismerte Gornt, és méltónak
tal{lta r{, hogy kísérőjének fogadja. Broud és Voord,
benneteket ért az a tisztesség, hogy megmutathatt{tok
Ursus szellemének törzse b{tors{g{t. Prób{ra tett
benneteket, és elégedett veletek. Jól csin{lt{tok. Ezért ti
vihetitek neki az utolsó falatot, amit megoszt velünk, míg
visszatér az {rnyak vil{g{ból. Ursus szelleme legyen
velünk.
A két fiatal vad{sz az asszonyok elé lépett, akik a hús
kivételével mindenből szedtek. A barlangi medve sose
evett húst, hab{r a szabad természetben szívesen r{j{r, ha
könnyen hozz{jut. Broud és Voord a medvebőr elé
helyezték az étellel megrakott t{lc{t.
A mogur folytatta:
– Ittatok a véréből: most egyetek a testéből, hogy egyek
legyetek Ursus szellemével.
Az {ld{s jelezte a lakoma kezdetét. Broud és Voord
kapta az első adagot a medve hús{ból, majd az egész
törzs követte őket. Elragadtatott sóhajok hallatszottak. A
kézből etetett medve húsa omlós és zsíros volt. Az
asszonyok minden tudom{nyukat összegyűjtötték erre a
jeles alkalomra.
– Ayla, te alig csipegetsz – szólt r{ Ebra. – Tudod, hogy
ma mindent el kell fogyasztani!
– Igen – bólintott a l{ny. – De nem vagyok éhes.
– Nagyon idegesnek l{tszol – jegyezte meg két falat
közt Uba. – Örülök, hogy nem engem v{lasztottak. Olyan
finom. Nem szeretnék annyira feszült lenni, hogy még a
medvepecsenyét se értékeljem.
– Legal{bb egy kis húst egyél – kín{lgatta Ebra. – Adt{l
belőle Durcnek? Neki is meg kell kóstolnia, hogy egy
lehessen a törzzsel.
– Adtam neki, de csak keveset kért. Oga most etette
meg. Oga – fordult a fiatalasszonyhoz –, Grev nem kér
még? Annyira tele van a mellem, hogy sziv{rog.
– Tudom, v{rnom kellett volna, csak mindketten olyan
éhesek voltak. Majd holnap megetetheted őket.
– Azt hiszem, mindannyiuknak elég a tejem. Ma m{r
nem fognak enni. Alszanak. A maszlagtea elnyomta őket.
Azzal itasd őket, ha éhesek. Uba majd megmondja,
mennyit adj belőle. Creb azt mondta, vacsora ut{n
menjek oda hozz{. A szertart{s végéig t{vol leszek.
– Ne maradj túl sok{ig. Amikor a férfiak bemennek a
barlangba, megkezdődik a t{nc. Néh{ny javasasszony
valóban jó ritmust dikt{l. A törzsi gyűléseken mindig jól
sikerül a t{nc – mondta Ebra.
– Még nem tudok igaz{n t{ncolni – szabadkozott Ayla.
– Iza nem nagyon tanított r{. Norg törzsének
javasasszonya megmutatta, hogy kell, de nincs benne
gyakorlatom.
– Mert csak nemrégen vagy javasasszony, és Iza több
időt sz{nt a gyógyít{s var{zslat{nak tanít{s{ra, mint a
ritmuséra, pedig az is var{zslat – mondta Ovra. – A
javasasszonynak sok mindent kell tudnia.
– B{rcsak itt lenne Iza – sóhajtotta Ebra. – Örülök, hogy
végül elfogadtak az örökösének, de akkor is hi{nyzik.
Olyan furcsa, hogy nincs velünk.
– Nekem is hi{nyzik. Jobb szerettem volna, ha velünk
jön. Betegebb, mint mutatja. Remélem, sokat napozik és
pihen.
– Ha eljön az ideje, hogy {tköltözzön az {rnyak földjére,
ő is menni fog – mondta Ebra. – Senki se utasíthatja
vissza a szellemek akarat{t.
Ayla megborzongott. Furcsa, nyugtalanító érzés fogta
el, mintha fagyos fuvallat söpört volna végig a t{jon.
Amikor a mogur intett neki, gyorsan fel{llt, a hom{lyos
sejtelem azonban tov{bbra is ott motoszk{lt benne.
Iza szent edényét m{r sz{mtalan nemzedék óta
haszn{lt{k. A beléivódott ital fehér patin{val vonta be.
Ayla elővette a vörös isz{kot, és kir{zta a maga elé
terített bőrre a gyökereket. Noha Iza többször is
elmondta, hogyan kell megbecsülnie a kellő
mennyiséget, nem volt benne biztos, h{ny gyökér kell a
tíz var{zslónak. A szer ereje nem csup{n a gyökerek
sz{m{n, hanem a méretükön és korukon is múlt.
 Sose l{tta Iz{t, hogyan csin{lja. Az asszony többször
elmondta, hogy ez az ital túl értékes ahhoz, hogy
gyakorolj{k az elkészítését. A legtöbb javasasszony
anyj{tól l{tja, hogy készül, illetve törzsi emlékezetére
t{maszkodva csin{lja meg. Ayla azonban nem közülük
született. Sok gyökeret szedett ki, majd hozz{tett még
egyet, hogy biztosan hasson a szer. Amikor végzett, leült
a barlang bej{rata mellé, és csöndben v{rta az ünnepség
kezdetét.
A fadobok hangj{t a l{ndzs{k nyelének tompa moraja
követte, azt{n megszólalt a síp hosszú, szaggatott
ritmusa. A tanítv{nyok körbej{rtak a maszlagte{t
tartalmazó edényekkel, és mindenkinek adtak belőle.
Nemsok{ra valamennyien együtt mozogtak a dob
ütemére. Az asszonyok a kör szélén v{rakoztak. Az ő
idejük később jön el. Ayla egyre feszültebb lett. A férfiak
t{nca egyre vadabb{ v{lt. A fiatal javasasszony érezte,
hogy nemsok{ra ő következik.
Összerezzent, mikor megérintették a v{ll{t. Nem
hallotta, hogy a mogurok kijöttek a barlangból, de
megnyugodott, mikor megpillantotta Crebet. A var{zslók
elrendezték magukon a medvebőröket. A mogur jelzett a
tanítv{nyoknak, akik a következő hangsúlyos ütemnél
hirtelen abbahagyt{k a zenét. Az emberek felpillantottak,
és megl{tt{k a v{rakozó var{zslókat.
Creb nem sietett. Hagyta, hadd sűrűsödjön szinte
elviselhetetlenné a feszültség. Amikor m{r mindenki
szíve a tork{ban dobogott, intett a l{nynak. Ayla kilépett
öltözékéből, telimerte vízzel a t{lat, kezébe fogta a
kiv{lasztott gyökereket, mély levegőt vett, és elindult a
mogur felé.
Az emberek döbbenten felhördültek, mikor belépett a
m{glya fénykörébe. Ruh{ja eltakarta szokatlan alakj{t.
Amikor felöltözött, nem is l{tszott, mennyire m{s, mint
ők. Most csod{lkozva b{mult{k sud{r termetét, hosszú
combj{t és derek{t, lapos has{t, vékony tagjait. Még a
meztelen testére rajzolt vörös és fekete körök és vonalak
se rejtették el karcsú alakj{t.
Arc{ról hi{nyzott a kiugró szemöldökeresz. Apró
orr{val, domború homlok{val még magasabbnak tűnt,
mint kor{bban. Dús szőke haja laza hull{mokban omlott
a v{ll{ra. A vil{gos hajkorona még jobban kiemelte
csúnya, lapos arcvon{sait.
A legmeglepőbb mégis a magass{ga volt. Amikor sietve
j{rt-kelt, vagy mikor ült, nemigen mérték fel, milyen
magas valój{ban. Most azonban, ahogy szemben {llt a
var{zslókkal, nyilv{nvalóv{ v{lt, hogy a legtöbb férfin{l
is nagyobbra nőtt. Lehajtotta fejét, és a mogurra nézett.
Creb a mozdulatok hangtalan nyelvén kérte a
körülöttük lebegő szellem védelmét. Azt{n Ayla a
sz{j{ba vette az első gyökeret. Nehéz volt megr{gni őket.
Nem volt olyan erős {llkapcsa, mint a törzsbelieknek. B{r
Iza figyelmeztette, hogy semmit se nyeljen le a
folyadékból, időnként nem tudta elkerülni a dolgot. Úgy
érezte, időtlen idők óta r{g és r{g. Mire kiköpte az utolsó
adag pépesre morzsolt falatot, m{r szédelgett. Addig
kevergette, míg egynemű fehér folyadék nem lett belőle.
Ekkor {tnyújtotta Goovnak, aki tov{bbadta a mogurnak,
és egy m{sik, maszlagte{val telt edényt adott érte
cserébe. A többi var{zsló ugyanígy cselekedett. Creb
megkóstolta az italt.
– Nagyon erős – mondta Goovnak. – Keveset adj az
embereknek.
Goov bólintott, majd odakín{lta az edényt a m{sodik
mogurnak.
Ayla és a többi javasasszony szintén csak egy-egy
kortyot engedélyezett a maszlagte{ból az asszonyoknak
és az idősebb l{nyoknak. Amikor mindenki kapott, Ayla
felhörpintette az edény alj{n kotyogó maradékot.
Addigra m{r úgy érezte, mintha kettéhasadna, és
lelkének egyik fele a t{volból figyelné. Az idősebb
javasasszonyok elővették a fadobokat, és szédítő
dallamot csaltak ki a hangszerekből. Ayla csöndes
elragadtat{ssal figyelte őket. Minden dobütés tiszt{n és
külön{llón visszhangzott a lelkében. Amikor Norg
törzsének javasasszonya felaj{nlotta neki a dobot, {tvette
tőle az ütőket, és követni kezdte a többiek dallam{t. P{r
pillanattal később azt vette észre, hogy valami egészen
különös, szaggatott dallamot j{tszik.
Meg{llt az idő. Mikor felnézett, a férfiak m{r
visszavonultak a barlangba. Az asszonyok vad,
felszabadult, őrjöngő t{ncot j{rtak. Fel{llt, hogy
csatlakozzon hozz{juk. A dob lehullt az öléből. Ayla
tomp{n nézett a tovaguruló hangszerre. A dob form{ja
Iza edényét idézte fel benne. Emlékezett r{, hogy kezében
tartja az értékes, ősi t{lat, {m sehogy se tudta, mi lett vele
azt{n. „Hol van a t{l? – gondolta mag{ban. – Hov{ lett?"
Az edény sorsa felett érzett aggodalom minden egyebet
kitörölt agy{ból.
Lelki szemei előtt megjelent Iza. Elfutotta szemét a
könny. „Elvesztettem Iza edényét – suttogta mag{ban. –
Az anyj{é volt, anyj{nak anyj{é, nagyanyj{nak anyj{é."
L{tta Iz{t és a mögötte sorakozó sok-sok asszonyt.
Mindegyik ugyanazt a t{lat tartotta kezében. Azt{n egy
csap{sra eltűntek, és csup{n az edény képe lebegett
előtte. M{r tudta, hol keresse. Hirtelen ismét megjelent
előtte a t{l, majd hangosan pengve két darabra hullt.
„Nem! Nem! – sikította hangtalanul. – Meg kell tal{lnom,
mielőtt b{rmi baja lesz."
[tbotork{lt a földön heverő asszonyok közt. A barlang
felé indult. Úgy tűnt, ez a p{r lépés az örökkévalós{gig
tart. Keresztülcsörtetett a vacsora maradék{n. Minden
talpalatnyi helyet tűvé tett az edényért, de nem tal{lta
meg. [ barlang bej{rata m{gnesként vonzotta. Hirtelen
hatalmas, szőrös {rny {llta az útj{t. Csapd{ba esett.
Ahogy felnézett, óri{si, bozontos fej b{mult vissza r{,
Ayla a sz{ja elé kapta a kezét, és bemenekült a barlangba.
A bej{rat mellett valami fehér foltra esett a tekintete.
Iza edénye! Térde esett, felvette a t{lat, és mag{hoz
ölelte. A gyökérmassza újabb adag levet izzadt. „Nem
itt{k meg az egészet – villant {t Ayla agy{n. – Túl sokat
készítettem. Mit csin{ljak vele? Iza azt mondta, hogy nem
dobhatom el. Ezért nem mutatta meg, hogyan készítsem
el. Elrontottam. Mi lesz, ha észreveszik? Tal{n azt hiszik
majd, hogy nem vagyok javasasszony. Lehet, hogy
elkergetnek. Mit tegyek? Megiszom! Akkor senki se tudja
meg." Ayla a sz{j{hoz emelte az edényt, és fölhajtotta a
maradékot. Az ital amúgy is nagyon erősre sikerült, és a
maradékban még tov{bb {ztak a gyökerek. Ayla arra
gondolt, hogy biztons{gba helyezi az edényt, de mielőtt
elérte volna a tűzhelyet, hatni kezdett a szer.
Annyira elbódult, hogy észre se vette, amikor leejtette a
t{lat a földre. A sz{j{ban ősi erdők: nedves agyag,
korhadó p{fr{nyok, eső {ztatta, húsos gomb{k íze
keveredett. A barlang falai kit{gultak. Egyre messzebbre
kerültek tőle. Ügy érezte, menthetetlenül
összezsugorodott. Egyes részletek vakító élességgel
hasítottak belé.
A f{klya lobog{sa rabul ejtette tekintetét. Közelebb
lépett. Észrevett egy m{sikat. Amikor elérte, újabbat
fedezett fel, azt{n még egyet. A f{kly{k sor{t követve
egyre mélyebbre hatolt a barlang belsejébe. Nem vette
észre, mikor v{ltott{k fel a f{kly{kat a kicsiny kől{m-
p{sok. Az se tudatosult benne, hogy {tv{gott egy mély
k{bulatban lévő férfiakkal teli termen, majd egy kisebb
szob{n, ahol a mogurok tanítv{nyai adtak ízelítőt a
serdülő fiúknak a férfiak szertart{saiból. Az egyik
folyosó végén rózs{s fény derengett. Hihetetlenül hosszú
volt az út. Ayl{nak úgy tűnt, időtlen idők óta bolyong
ebben a labirintusban.
Végre elérte a folyosó túlfelét. Néh{ny bozontos alak
ült a tűz körül. Ayla valamilyen titkos sugallatnak
engedelmeskedve most nem követte a lelkét
megbabon{zó fényt, hanem behúzódott egy vastag
cseppkőoszlop mögé. A kis sziklakamr{ban a tűz körül
ülő tíz mogur nem vette észre, hogy ott a l{ny. Noha
együtt kezdték a szertart{st, egy idő ut{n a
tanítv{nyaikra bízt{k, hogy fejezzék be, majd
visszavonultak a legbelső szentélybe, ahol egy olyan
titkos rítusnak hódoltak, ami még a tanítv{nyok előtt is
rejtve maradt.
Mindannyian medvebőrt húztak magukra. Szikr{zóan
fehér medvekopony{kat helyeztek maguk elé. A falakat
körbe barlangi medvék csontjai takart{k. A mogurok
alkotta kör közepén nagy, szőrös t{rgy hevert. Ayla
először nem l{tta tiszt{n, mi az, de néh{ny m{sodperc
múlva felismerte. Csup{n a maszlag okozta k{bulatnak
köszönhette, hogy nem ki{ltott fel az iszonyattól.
Gorn feje volt a t{lc{n.
Norg törzsének mogurja előrehajolt, és egy éles kővel
felnyitotta az előtte heverő kopony{t. Gorn rózsaszín
agyveleje l{thatóv{ v{lt. A var{zsló p{r mozdulatot tett,
kérve a szellemek segítségét, majd a kopony{ba nyúlt, és
kivett egy keveset a kocsony{s massz{ból. V{rt, míg
valamennyi mogur követi péld{j{t.
Ayla a lét és nemlét peremén t{ncolt. Amikor l{tta,
hogy a var{zslók a sz{jukhoz emelik Gorn agyvelejét,
nem bírta tov{bb. Tudata a semmi örvényébe zuhant.
Hangtalanul sikított. Nem l{tott, nem hallott, nem
érzett semmit. De tudta, hogy VAN. Elborította a rettegés
hull{ma. Hi{ba akart visszatérni a fényre. Egyre
mélyebbre ragadta a sötétség.
Azt{n érezte, hogy egyre lassul a zuhan{s. Valami
megragadta, meg{llította, majd ismét visszahúzta a
fényre. Idegen érzések kavarogtak benne: szerelem,
harag, félelem, kív{ncsis{g. Hirtelen r{ébredt, hogy a
mogur odabent van az agy{ban. Érezte a gondolatait.
Érzései a saj{t érzéseivel keveredtek.
Az Iza receptje szerint készült var{zsital felerősítette a
törzsbeliek amúgy is meglévő képességeit. Ennek
segítségével még mélyebbre tudtak visszanézni az
időben. [m az emlékezet, ha elég mélyre nyúlik, egy idő
ut{n a faj közös emlékezetévé lesz. A törzs tagjai képesek
voltak megosztani egym{ssal emlékeiket. A mogurok
hosszú évek szüntelen gyakorl{s{val tökélyre csiszolt{k
tud{sukat. Bizonyos mértékig valamennyien uralt{k a
törzsi emlékezetet, de egyikük se ért fel Crebbel. Az Iza
receptje szerint készült var{zsital képessé tette r{, hogy
Ayla agy{val is kapcsolatba kerüljön.
A mogur jutott legtov{bb mindny{juk között. [m a
törzs m{r nem tudta követni a v{ltoz{sokat. Ugyanúgy
kihal{sra ítéltetett, mint a barlangi medve vagy a mamut,
amelyek szintén képtelenek voltak túlélni a soron
következő jégkorszakot. Creb népe az emberi fajhoz
tartozott. Óvta a gyengéket, törődött a sebesültekkel,
eltemette halottait és tisztelte a szellemeket. Ennek
ellenére meg voltak sz{ml{lva napjaik. Nem volt
homloklebenyük, hatalmasra nőtt agyuk pedig nem
tudott befogadni több emléket.
Ayla úgy érezte, mintha idegen vér keringne ereiben. A
mogur egyre mélyebbre hatolt agytekervényeibe. Noha
nem volt tökéletes a kapcsolat, Crebnek sikerült a
mag{éhoz hasonlatos csatorn{kat tal{lni. Ayla hirtelen
r{döbbent, hogy a mogur nemcsak vele {ll kapcsolatban,
hanem a többi var{zslóval is, {m azok elől elrejti őt.
Megértette, hogy Creb húzta vissza az előbb a semmi
örvényéből, és hogy most is védelmezi. A var{zslót
meglepte, hogy Ayla segítségért ki{lt. Az idegenek
sokban különböztek tőlük. Úgy érezte, hogy a törzs
érdekében tudnia kell, mennyire m{sok. Elhat{roz{s{ban
szerepet j{tszott kív{ncsis{ga is. Mindig érdekelte a l{ny,
és most módja nyílt r{, hogy az ő fejével gondolkozzon.
Creb most végleg bizonyíték{t adta annak, hogy
valóban ő a mogur. Egyszerre {llt kapcsolatban a m{sik
kilenc var{zslóval és Ayl{val, méghozz{ úgy, hogy azok
nem tudtak egym{sról. Mind a tízüket elvitte az élet
hajnal{hoz. Együtt tették meg a hosszú utat. A kezdet
ugyanaz volt. Először külön-külön érezte sejtjeit, azut{n
kialakultak a szövetek. A céltalan lebegést felv{ltotta a
mozg{s. A l{gy, lüktető élet egyre hat{rozottabb alakot
öltött.
Ahogy egyre előbbre haladtak, Ayla megismerte az első
lélegzetvétel f{jdalm{t. Bujk{lni kényszerült a dús
növényzetben a hatalmas szörnyetegek elől. Majd újabb
v{ltoz{s következett. A sz{raz forrós{g visszakergette
őket a tengerbe. A v{ltoz{s, a hi{nyzó kapcsolatok
nyomai elvesztek a tengerben. Levette a szőrt, és újabb
rokonokat hagyott h{tra, hogy azok ismét {ramvonalas
testet form{ljanak, úszókat növesszenek, de tov{bbra is
levegővel lélegezzenek és szoptassanak.
Most m{r két l{bon sét{lt, szabadon hagyva mindkét
kezét. Két szeme előrenézett, hogy új l{tóhat{rokat
kutasson. M{s ösvényt v{lasztott, mint a mogur, {m nem
t{volodtak el annyira egym{stól, hogy ne maradhassanak
kapcsolatban. Creb m{r rég leszakadt a többiekről.
Csup{n ketten maradtak. Nemcsak a var{zsló követte az
asszonyt, hanem az is őt. Nagy v{ltoz{st l{ttak
mindketten. Nagy gleccsereket és kemény fagyokat. Egy
messzi földet nyugaton, amelyet sokkal hatalmasabb
tenger ölelt körül, mint az, amelyik félszigetüket övezte.
Ayla egy barlangot l{tott: Creb ősének otthon{t.
Hom{lyos volt a kép. Ekkor m{r elv{lt népük útja. A
barlang meredek sziklafalból nyílt. Előtte hosszú
v{ndorkő magasodott. M{s helyről sz{rmazott, mint a
barlangot mag{ban foglaló sziklafal. Dühöngő vizek
sodort{k magukkal, és egy földcsuszaml{s hozta
napvil{gra. A kép hull{mzott, {m kitörölhetetlenül
beivódott a l{ny emlékezetébe.
Egy pillanatra végtelen szomorús{g fogta el. M{r
egyedül volt. A mogur nem tudta követni. Megtal{lta az
önmag{hoz vezető utat, sőt még ann{l is tov{bb jutott. A
képek kaleidoszkópszerűen v{ltogatt{k egym{st.
Mindvégig a barlang környékét l{tta, de eltűntek az
erdők, és furcsa, szab{lyos szikl{k nőttek a semmiből. A
villan{sok túl gyorsan követték egym{st ahhoz, hogy
befogadhassa őket. Csak valami kavargó hom{ly maradt
meg az emlékezetében. Azt{n hirtelen kitisztult az agya,
és ott tal{lta mag{t a legbelső szentélyben.
A mogur r{emelte tekintetét. Ayla ugyanazt a b{natot
l{tta a szemében, amit ő maga is érzett. Creb új ösvényt
fedezett fel az asszony agy{ban, ami lehetővé tette, hogy
előrepillantson, {m saj{t agy{ban nem tal{lt ilyent. A
férfi nem l{tta, mi következik, csup{n az asszonyon
keresztül érzékelte. Megértette, mit jelent ez. A jövő Ayla
népéé, és nem az övék.
Creb alig tudott elrugaszkodni a tényektől. Népéből
egyedül ő tudott húszig sz{molni. Ehhez is rettenetes
erőfeszítésre volt szüksége. Ösztönös l{ngelme volt, {m
ennek ellenére sem volt képes megtenni azt a minőségi
ugr{st, amit Ayla népe könnyedén elért. Agya bizonyos
szempontból sokkal fejlettebb volt, mint az asszonyé.
Többre emlékezett, mint b{rki a törzs tagjai közül. Még
Ayl{t is elvitte a kezdetekig. Megérezte benne az új
forma erejét. A l{ny népe v{laszolni tudott a kihív{sokra.
Ők nem.
– Takarodj!
Ayla talpra ugrott. Meglepődött, milyen élesen ki{ltott
r{ a mogur. Azt{n r{jött, hogy Creb sz{ja nem mozdult.
Értetlenül b{mult r{.
– Takarodj innen! Siess! – hallotta ismét a fejében.
Rohanni kezdett. Végigsz{guldott a folyosón. Néh{ny
l{mpa m{r kiégett. A többi is alig pisl{kolt. Ezek azonban
elegendőnek bizonyultak, hogy útbaigazíts{k. A belső
barlangokból nem hallatszott hang. A férfiak {lomtalan
{lmukat aludt{k. Azt{n elérte a f{kly{kat, és végre
kibotork{lt a szabad ég al{.
Még nem pirkadt. Az agya szokatlanul tiszta volt. Az
erős szernek nem maradt utóhat{sa, de rettenetesen
kimerült. L{tta, hogy az asszonyok teljes
összevisszas{gban fekszenek a földön. Leheveredett Uba
mellé.
Mire a mogur kiért a barlang bej{rat{hoz, Ayla m{r
mélyen aludt. Creb odabicegett hozz{, és lenézett szőke
hajkoron{val keretezett furcsa arc{ra, amely annyira
különbözött a törzsbeli asszonyokétól. Tudta, hogy nem
lett volna szabad elengednie. A férfiak elé kellett volna
vinni, és megölni, amiért kileste a mogurok titkos
szertart{sait. Csakhogy mi értelme lett volna? Ayla az
övéi közül való: az egyetlen ember, akit az öreg var{zsló
szívből szeretett.

__25.__

Goov kilépett a barlangból. Megdörgölte szemét, és

nagyot nyújtózott. „A legtöbb l{mpa kialudt – gondolta.
– A végén még eltéved valaki. Megkérdem a mogurt,
újratöltsem-e őket olajjal.” A tanítv{ny a var{zsló felé
indult, de megtorpant, mikor megl{tta Creb elgyötört
arcvon{sait. „Ink{bb nem zavarom ezzel – döntötte el. –
Egyszerűbb, ha megcsin{lom."
„A mogur megöregedett – gondolta, miközben
visszatért a barlangba. – Folyton elfelejtem, h{ny éves
m{r. Nagyon kimerítette az utaz{s, és az ünnepség is
sokat kivett belőle. R{ad{sul előttünk {ll még a visszaút.
Furcsa: eddig sose vettem észre, milyen idős."
Újabb emberek jöttek ki a barlangból. Csod{lkozva
b{mult{k a meztelenül heverő asszonyokat. Az első nő,
aki fölébredt, összeszedte széthajig{lt ruh{ikat, és
fölverte a többieket, mielőtt az összes férfi kijött a
barlangból.
– Ayla – szólongatta Uba a javasasszonyt. – Ayla, kelj
fel!
– Mffff – morogta Ayla, és a m{sik oldal{ra fordult.
– Ayla! Ayla! – r{zta meg most m{r erősebben a l{ny.
Azut{n Ebr{hoz fordult: – Kérlek, segíts. Nem tudom
fölkelteni.
– Ayla! – ki{ltott r{ Ebra, és durv{n megr{zta. A
javasasszony kinyitotta szemét. Megprób{lt v{laszolni,
azt{n ismét összegömbölyödött.
– Ayla! – szólt r{ újból Ebra. A fiatalasszony kinyitotta
szemét.
– Menj vissza a barlangba, és aludd ki magad –
utasította Ebra. – Nem maradhatsz itt. Mindj{rt kijönnek
a férfiak.
A fiatalasszony felt{p{szkodott, és visszabotork{lt a
barlangba. Egy pillanattal később ismét megjelent. Arca
hal{ls{padt volt.
– Valami baj van? – kérdezte ijedten Uba. – Olyan fehér
vagy, mintha szellemet l{tt{l volna.
– Uba! – zokogta Ayla. – Iza edénye kettétörött! – A
fiatalasszony térdre borult, és tenyerébe temette az arc{t.
– Any{m edénye? Any{m ünnepi edénye? – kérdezte
fakó hangon a l{ny.
Az ősi ereklye sz{raz, kemény f{ja elveszítette
rugalmass{g{t a hosszú évek sor{n. Egy vékony
hajsz{lrepedés futott végig rajta a fehér patina alatt.
Amikor Ayla leejtette a kemény padlóra, két darabra
hullt.
A javasasszony nem vette észre, hogy Creb felnézett,
mikor kiszaladt a barlangból. Az értékes edény elvesztése
mintegy pontot tett az öreg var{zsló gondolatainak
végére. „Minden egybev{g – sóhajtotta mag{ban. – Ezt a
var{zslatot sose csin{ljuk többé. Nem tartok több
szertart{st a törzsi ünnepségen. Nem tanítom meg
Goovnak, hogyan kell csin{lni. A törzs elfelejti a rítust."
A nyomorék lassan talpra {llt. Sajgott minden tagja. „Túl
sokat ücsörögtem hideg barlangokban – morogta. – Itt az
ideje, hogy Goov {tvegye a tisztem. Igaz, túl fiatal hozz{,
de ha én segítem, egy-két éven belül készen {ll. Szüksége
is lesz r{. Ki tudja, mennyi időm van h{tra. Elf{radtam."
Brun először észre se vette az öregemberben végbement
v{ltoz{st. Azt hitte, a mogur levertsége a kimerítő
szertart{s természetes következménye. Valamennyien
tudt{k, hogy ez volt az utolsó törzsi gyűlés, amin Creb is
ott lehetett. Brun m{r most is aggódott, hogy b{tyja
hogyan bírja majd az utat hazafelé. Elhat{rozta, hogy
elviszi a vad{szokat egy utolsó porty{ra, és a friss húst
úti eleségre cseréli Norg törzsével.
A sikeres vad{szat ut{n Brun útnak indította a törzset.
Néh{ny törzs m{r búcsút vett a többiektől. Az ünnepség
elmúlt{val Brun gondolatai egyre többször kalandoztak
haza. A kedve azonban víg volt. Még soha nem érezte
ilyen ingatagnak a helyzetét, úgyhogy a győzelem is
édesebbnek bizonyult. Elégedetten gondolt mind saj{t,
mind Ayla szereplésére. Jó javasasszony. Ugyanolyan,
mint Iza. Ha valaki veszélybe kerül, minden egyébről
elfeledkezik. Brun tudta, hogy Crebnek nagyon nehéz
lehetett meggyőznie a többi mogurt, Ayla azonban maga
szolg{ltatta a legnyomósabb érvet, amikor megmentette
az idegen vad{sz életét.
A mogur nem beszélt arról, hogy megl{tta Ayl{t a
titkos szertart{son, {m azóta kerülte a l{nyt. Ayl{nak
nagyon f{jt a dolog. Úgy érezte, a férfi valamiért
haragszik r{. Csomagol{s közben Creb belépett a
barlangba, de mikor megl{tta, sarkon fordult, hogy
kimenjen. Ayla azonban elébe v{gott, és a l{ba elé
kuporodott. Creb felsóhajtott, és megérintette a v{ll{t.
A javasasszony felnézett, és megdöbbenve l{tta, hogy
az utóbbi p{r napban mennyire megöregedett a férfi.
Legjobban a mogur barna szemében tükröződő
szomorús{g lepte meg. Mit tett vele? Azt kív{nta,
b{rcsak ne ment volna vissza a barlangba azon az
éjszak{n.
– Mit akarsz, Ayla? – kérdezte a mogur.
– Én... én – dadogta a javasasszony, majd mély
lélegzetet vett, és belev{gott: – Nem bírom elviselni, hogy
ennyire szenvedsz. Mit csin{ljak? Ha kell, odamegyek
Brunhoz, és megkérem b{rmire. Csak mondd meg, mit
kell tennem.
„Hogy mit tehetsz te? – gondolta Creb. – Mit tehetnél?
Tal{n m{ss{ tudsz v{lni, mint ami vagy? A mi időnk
lej{rt. A jövő a te népedé. Nincs mit tenni. Tal{n épp
ezért küldtek el hozz{m a szellemek, hogy megértsem ezt
az igazs{got."
– Egyetlenegyet csup{n – felelte lassan. – Ne hozd
szóba többé.
Azzal sarkon fordult, és kiment a barlangból.
– Broud!
A fiatalember odalépett a férfihoz. Brun törzsének
asszonyai siettek befejezni a reggelijüket. Úgy tervezték,
ma hajnalban indulnak. A férfiak kihaszn{lt{k az utolsó
perceket, hogy elbeszélgessenek azokkal, akiket hét évig
nem l{thatnak. Némelyikkel tal{n sose tal{lkoznak majd.
Felidézték a törzsi gyűlés legemlékezetesebb pillanatait.
– Jól csin{ltad, Broud – mondta a m{sik. – A következő
gyűlésen m{r te leszel a vezér.
– Legközelebb neked is sikerül – felelte Broud, de nem
tudta elrejteni büszkeségét. – Csak szerencsénk volt.
– Ami azt illeti, valóban szerencsés vagy. A törzsed az
első, a mogurotok az első és a javasasszonyotok is az
első. Tudod, Ayla tényleg a legjobbak közül való. Nem
sok gyógyítóról hallottam, akinek sikerült megmentenie
olyan vad{szt, aki barlangi medvével tal{lkozott.
A fiatalember arc{ról lehervadt a mosoly. Szerencsére
észrevette Voordot, és odament hozz{.
– Voord – üdvözölte vetélyt{rs{t. – Örülök, hogy végül
téged v{lasztottak Nouz helyett. Ő nagyon jó, de te még
jobb volt{l.
– Megérdemelten lettél első – viszonozta a bókot Voord
–, ahogy a törzsed is. Még a javasasszonyotokról is
kiderült, hogy ő a legjobb. Örülhetsz, hogy veletek él.
Remélem, nem nő nagyobbra. Magunk közt szólva,
furcs{n érzem magam, ha fel kell néznem egy asszonyra.
– Igen, Ayla túl magas – felelte merev arccal Broud.
– Persze nem sz{mít, ha jó javasasszony – legyintett
vid{man Voord.
Broud bólintott, és tov{bblépett. „Unom, hogy
mindenki Ayl{ról, beszél" – gondolta ingerülten,
miközben {tv{gott a tiszt{son.
– Broud, beszélni szeretnék veled, mielőtt elmentek –
{llította meg félúton Oda törzsének főnöke. – Tudod, van
egy asszony a törzsemben, aki ugyanolyan nyomorék
gyereket szült, mint a te javasasszonyod. Beszéltem
Brunnal. Ő elfogadja a l{nyt, de azt akarta, hogy szóljak
neked is. Akkorra valószínűleg te leszel a vezér. Az anya
megígérte, hogy jó asszonyt nevel belőle. Azt akarja,
hogy méltó lehessen a javasasszonyod fi{hoz. Ugye,
nincs ellenvetésed? Ez kézenfekvő h{zass{g lenne.
– Jó – felelte kurt{n Broud. Ha nyugodtabb, lehet, hogy
nemet mond, de semmi kedvet nem érzett hosszas vit{ba
keveredni a javasasszony miatt.
– Egyébként jó verseny volt, Broud! – ki{ltott ut{na a
főnök.
Ahogy a barlang felé fordult, két asszonyt l{tott
beszélgetni. Noha az illem azt dikt{lta volna, hogy
forduljon félre, egyenesen előreb{mult, mintha nem l{tn{
őket. Természetesen ők is Ayl{ról beszéltek.
 – A mi javasasszonyunk szerint nagyon jól képzett –
mondta éppen Norg, amikor belépett a barlangba.
– Iza l{nya – felelte Brun. – Ő tanította.
– K{r, hogy nem lehetett itt. Tudom, mondtad, hogy
beteg.
– Igen, többek közt ezért is akarok sietni. Hosszú az út
haz{ig. A mostani gyűlés a legjobbak közé tartozott.
Sok{ig fogj{k emlegetni.
Broud ökölbe szorította kezét, és h{tat fordított, mielőtt
l{tta volna, hogy Norg r{tereli a szót. Ayla, Ayla és Ayla.
Mindenki róla beszélt. Mintha csak ő lett volna a
gyűlésen. „Vajon kit v{lasztottak elsőnek? – füstölgött
mag{ban. – Ki kapaszkodott a medve pof{j{ba, míg ő a
sebesült vad{sszal törődött? Csúnya. Túl magas. A fia
nyomorék. És tudn{tok csak, milyen pimasz odahaza!"
A fiatalasszony épp akkor haladt el mellette. Broud
gyűlölködő pillant{st vetett r{. Csak az vigasztalta, hogy
egy napon majd ő lesz a vezér.
Az asszonyok gyorsan összepakoltak a reggeli ut{n.
Brun türelmetlenül v{rta az indul{st. Ayla elbúcsúzott
Norg feleségétől, néh{ny javasasszonytól, a derek{ra
kötözte fi{t, és a törzs asszonyainak élére {llt. Brun jelt
adott, és {tv{gtak a tiszt{son. Mielőtt r{fordultak volna
az ösvényre, valamennyien visszafordultak. Norg törzse
a barlang bej{rat{n{l {llt.
– Ursus legyen veletek! – intett Norg.
 Brun bólintott, és újból elindultak. Hét év múlva l{tj{k
ismét egym{st, ha megérik. [m ezt csak a barlangi
medve tudhatja.
Brun jól sejtette, hogy Creb sz{m{ra sok gondot okoz
majd a visszaút. M{r nem lelkesítette a v{rakoz{s, és a
barlangban l{tottak m{zs{s súlyként nehezedtek a
lelkére. A vezér egyre jobban aggódott miatta. Még sose
l{tta ilyen levertnek a mogurt. Legh{tul ballagott, és
sokszor vissza kellett küldeni érte valakit, hogy keresse
meg. Brun lassította az iramot, Creb azonban nemigen
törődött vele. A vezér ugyan r{vette, hogy útközben
tartsanak néh{ny szertart{st, {m ezekből különös módon
hi{nyzott az erő. A mogur szétszórtnak tűnt. Tétov{k
lettek a mozdulatai. Brun figyelmét nem kerülte el, hogy
Ayla és az öregember nemigen szól egym{shoz. A
javasasszony is gondterheltnek l{tszott. Úgy tűnt, valami
történt közöttük.
Reggel óta tapost{k a magas füvet. Amikor Brun
körülnézett, sehol se l{tta fivérét. M{r majdnem intett az
egyik vad{sznak, de meggondolta mag{t, és Ayl{hoz
fordult:
– Menj vissza, és keresd meg Crebet.
A fiatalasszony meglepett pillant{st vetett r{, azut{n
bólintott. [tadta Durcöt Ub{nak, és megindult a
csap{son. Creb egészen lemaradt a többiektől. Botj{ra
t{maszkodva v{nszorgott előre. L{tszott, hogy komoly
f{jdalmak gyötrik. Ennek ellenére mindig
visszautasította, ha Ayla felaj{nlotta, hogy kezeli.
Az öregember meg{llt, amikor megpillantotta:
 – H{t te mit keresel itt?
– Brun küldött érted.
Creb nyelt egyet, és újra elindult. Ayla mögötte
lépkedett. Nem tudta sok{ig nézni, hogyan vonszolja
mag{t az öreg. Elébe került, és térdre hullt a l{bai előtt. A
mogur hosszasan nézte, mielőtt megengedte volna, hogy
beszéljen.
– Miért haragszol r{m? – szegezte neki a kérdést Ayla.
– Nem haragszom.
– Akkor miért nem hagyod, hogy segítsek? – kérdezte. –
Azelőtt sosem utasított{l vissza. – Ayla igyekezett
összeszedni mag{t. – Javasasszony vagyok. Iza arra
tanított, hogy orvosoljam a szenvedést. Ez a dolgom. – A
fiatalasszony nem bírta tov{bb. Elragadt{k az érzelmei: –
H{t nem tudod, mennyire szeretlek? – tört ki
panaszosan. – Olyan vagy, mintha az ap{m lennél. Te
gondoskodt{l rólam, emeltél szót értem Brun előtt.
Neked köszönhetem az életem. Nem tudom, miért hűlt ki
ir{ntam a szíved, de én még mindig szeretlek – ki{ltotta,
miközben arc{n peregtek a könnyek.
„Vajon miért kezd könnyezni, valah{nyszor azt hiszi,
hogy nem szeretem őt? – kérdezte mag{tól a var{zsló. –
És miért késztet ez arra engem, hogy ilyenkor tegyek
valamit? Vajon a többi idegen is ilyen? Egyébként igaza
van: azelőtt hagytam, hogy gyógyítsa a bajom. Min
v{ltoztat, hogyha nem engedem? Nem törzsbeli asszony.
Nem sz{mít, mit hisz ő vagy a többiek. Idegen, és még
csak nem is tud róla. Azt gondolja mag{ról, hogy
javasasszony. Persze valóban az. Tal{n nem Iza véréből
sz{rmazik, de jó gyógyító. Megprób{l törzsbeli
asszonny{ v{lni, b{rmilyen nehezére is esik. Tényleg,
milyen nehéz lehet! Most először öntötte el szemét a
könny, {m l{ttam rajta, hogy többször visszatartotta m{r
az út sor{n. Amikor azt hiszi, nem szeretem, rögtön
bep{r{sodik a tekintete. Annyira f{jhat neki? Vajon
mennyire f{jna nekem, ha én hinném, hogy ő nem szeret?
Valószínűleg legal{bb ennyire. Viszont ha ennyire szeret,
hogyan lehet ilyen m{s?" Creb megkísérelte idegen
asszonynak l{tni Ayl{t. [m b{rmit tett, Ayla maradt;
hiszen sosem volt feleségétől született gyermeke.
– Jobb lesz, ha sietünk – mordult a fiatalasszonyra. –
Brun m{r v{r. Töröld meg a szemed. – Majd kis szünet
ut{n hozz{tette: – Csin{lhatsz egy kis fűzfakéregte{t,
amikor meg{llunk.
Ayla könnyein {ttört a mosoly. Föl{llt, és Creb erőtlen
oldala mellé lépett. A var{zsló meg{llt egy pillanatra,
azut{n bólintott, és a javasasszonyra t{maszkodva ment
tov{bb.
Brun azonnal észrevette, hogy megbékéltek egym{ssal.
Ennek ellenére valami csendes szomorús{g {radt az
öregből, {m a vezér l{tta, hogy Creb komolyan igyekszik
összeszedni mag{t. „Tudtam, hogy valami történt
kettőjük között" – gondolta Brun. Örült, hogy eszébe
jutott a l{nyt küldeni érte.
A mogur megengedte, hogy Ayla segítsen neki, egy
kicsit azonban még mindig mereven viselkedett vele.
Nem tudta elfeledni, hogy m{s sors v{r r{, mint az ő
népére.
 B{r napközben még mindig meleg volt, egyre
hűvösebbé v{ltak az éjszak{k. Amikor megpillantott{k a
hósapk{val borított hegyeket, felélénkültek. De hi{ba
gyalogoltak hosszú napokon {t, úgy tűnt, semmit se
csökken a t{vols{g.
Egészen sötétedésig v{ndoroltak, és a hajnali nap első
sugar{ra keltek. A végtelen pusztas{g lassanként f{s,
ligetes vidékké v{ltozott. Egyre sűrűbbé v{lt a rengeteg.
Mikor elérték a hegy l{b{n{l lévő ösvényt, szinte
észrevétlenül gyorsult a tempó. Ahogy megkerülték az
ismerős hegygerincet és megpillantott{k a barlangot,
mindenkinek felgyorsult a szívverése. Megérkeztek.

Aba és Zoug kifutottak a barlangból, hogy üdvözöljék a

többieket. Aba köszöntötte l{ny{t, és Zoug örömmel
ölelte {t felnőtt fiait, azt{n a karjaiba kapta Goobot.
– Hol van Dorv? – kérdezte Ika.
– Az {rnyak földjére t{vozott – v{laszolta Zoug. –
Olyan rossz lett a szeme, hogy m{r nem l{tta, mit
mondunk. Azt hiszem, feladta. Mikor a szellemek
magukhoz hívt{k, velük ment. Eltemettük, és
megjelöltük a helyet, hogy a mogur el tudja végezni a
halotti szertart{st.
Ayla aggodalmasan nézett körül:
– Iza hol van?
– Nagyon beteg – v{laszolta Aba. – Az utolsó újhold óta
nem hagyta el a barlangot.
 – Iza! Iza! – ki{ltotta Ayla, és a barlang felé futott.
Amikor elérte Creb tűzhelyét, ledob{lta holmij{t, és a
szőrméken heverő asszonyhoz rohant.
– Iza!
A javasasszony nagy nehezen kinyitotta szemét.
– Ayla – mondta alig hallhatóan. – A szellemek
meghallgatt{k az utolsó kív{ns{gomat. Visszajöttél. – Iza
kit{rta karj{t. Ayla mag{hoz ölelte a törékeny testet.
Érezte, alig van súlya. A javasasszony teljesen megőszült.
Sz{raz, pergamenszerű bőre az arccsontj{ra feszült.
Ezerévesnek l{tszott, pedig csak huszonhat volt.
Ayla szemét elhom{lyosított{k a könnyek.
– Miért mentem el a törzsi gyűlésre? Itt kellett volna
maradnom, hogy vigy{zzak r{d!
– Nem – r{zta meg a fejét Iza. – Ne okold magad. Nem
lehet v{ltoztatni azon, ami elrendeltetett. M{r akkor is
tudtam, hogy haldoklóm, mikor elindultatok. Nem
segíthettél volna rajtam. Csup{n egyet akartam: hogy
még egyszer l{ssalak, mielőtt elmegyek az {rnyak
földjére.
– Nem halhatsz meg! Nem engedem. Vigy{zok r{d, és
meg fogsz gyógyulni!
– Ayla, van egy pont, ahol véget ér a javasasszonyok
hatalma.
A szokatlan erőfeszítéstől köhögni kezdett. Ayla
{tölelte, amíg csillapult a roham, azut{n {tkutatta a
gyógyszeres kosarat.
– Hol az örvénygyökér? Nem tal{lom.
 – Azt hiszem, elfogyott – suttogta Iza. – Sokat
haszn{ltam, és túl gyönge voltam ahhoz, hogy kimenjek.
Aba megprób{lt segíteni, de szeklicét hozott helyette.
– Nem lett volna szabad elmennem – ismételgette Ayla,
és kiszaladt a barlangból. A bej{ratn{l összefutott
Crebbel és Ub{val.
– Iza nagyon beteg – hadarta izgatottan. – Még
örvénygyökere sincs. Megyek, hozok p{rat. Addig éleszd
fel a tüzet, Uba.
Azzal rohant is tov{bb. [tg{zolt a patakon, és a mező
felé indult, ahol a növények nőttek. Még az {sóbotj{t se
vitte mag{val: puszta kézzel húzta ki őket a földből. Csak
egy pillanatra {llt meg a patakn{l, hogy lemossa a
gyökereket.
Uba m{r megrakta a tüzet, de még nem forrt fel a víz.
Creb Iza fölött {llt, és ünnepélyes mozdulatokkal kérte a
szellemeket, hogy ne vigyék magukkal. Durc Ayl{hoz
futott, mikor megl{tta, az anyja azonban félretolta.
– Hadd nézzem Durcöt – mondta Iza. – Olyan nagyot
nőtt.
Uba anyja ölébe tette a kicsit, {m az nem akart j{tszani
az öregasszonnyal. Minden{ron szabadulni prób{lt.
– Erős és egészséges – {llapította meg Iza. – Remekül
tartja a fejét.
– M{r felesége is van. – Uba elmesélte, mi történt a
törzsi gyűlésen.
 – Ezek szerint elfogadt{k Ayl{t – sóhajtotta
megkönnyebbülten a javasasszony. – És vele mi van?
Tal{lt férjet mag{nak?
– Nem volt időnk, hogy megbeszéljük a részleteket,
Zoug rokonainak törzse azonban megfontolja az
aj{nlatot. Azt hiszem, befogadj{k Ayl{t, de Durcről nem
beszéltek.
Iza bólintott, és lehunyta szemét.
Ayla húslevest készített Iz{nak. Időnként ellenőrizte a
te{t, hogy kész van-e m{r. Durc odam{szott, hozz{, {m
ismét eltolta mag{tól.
– Add nekem, Uba – aj{nlotta Creb. Kis időre
elcsendesítette a gyereket, mert szabadon j{tszadozhatott
az öregember szak{ll{val. [m csakhamar elunta, és ismét
az anyj{hoz v{gyott. Éhes volt. Creb fel{llt a helyéről, és
{tvitte Broud tűzhelyéhez.
– Ayla orvoss{got készít Iz{nak, és nem ér r{ megetetni.
Segítenél, Oga?
A fiatalasszony bólintott. Broud összevonta
szemöldökét, Creb azonban szigorú pillant{st vetett r{,
úgyhogy ink{bb hallgatott. Broud jobban félte a mogurt,
semhogy gyűlölni merje. Kor{n észrevette, hogy a szent
ember nem avatkozott a mindennapi élet vit{iba. Erőit a
szellemvil{ggal folytatott harcokra tartogatta. A mogur
sose lépett közbe, amikor Broud összetűzésbe került
Ayl{val, a fiatal vad{sznak ennek ellenére sem
akaródzott összetűzni vele.
 Creb visszaballagott a tűzhelyéhez, előkereste a törzsi
gyűlésen kapott medveh{jat, és visszavonult a
szentélyébe. Noha biztosra vette, hogy ezúttal nem j{r
sikerrel, minden tudom{ny{t latba vetette, hogy segítse
Ayla munk{j{t.
Végre elkészült a tea. Ayla kimert egy keveset, és
türelmetlenül v{rta, hogy kihűljön az ital. A húsleves
kicsit visszaadta Iza erejét. Mióta {gynak esett, alig evett
valamit. Senki se figyelt r{, ő pedig túl f{radt volt ahhoz,
hogy ezzel foglalkozzon. A m{sik h{rom megprób{lt
segíteni rajta, de hi{ba.
Amikor Dorv végső ór{ja közelgett, Iza felkelt, és
{tbotork{lt hozz{. A törzs legidősebb tagja gyorsan ment
el. A javasasszony nem sok mindent tudott tenni,
legfeljebb megprób{lta enyhíteni szenvedéseit. Az öreg
vad{sz hal{la {rnyékként nehezedett a többiekre.
Valamennyien r{döbbentek, milyen közel vannak a
m{svil{ghoz. A földrengés óta nem gondoltak erre.
Ayla Iza mellett guggolt. Türelmesen fújta a
csontcsészében gőzölgő te{t. Időnként belekortyolt, hogy
ellenőrizze, jó-e m{r. Minden idegsz{l{val a betegre
koncentr{lt. Észre se vette, hogy Creb elvitte Durcöt,
mint ahogy azt se, hogy Brun ott {ll mögötte. A l{gy,
bugyborékoló hang el{rulta neki, hogy Iza haldoklik, {m
nem akart beletörődni a megv{ltoztathatatlanba. L{zasan
törte a fejét, hogy mivel menthetné meg.
„Kéregbalzsam-borogat{s! – villant {t az agy{n. – Igen,
az jó lesz. Meg egy kis cickafarktea. Esetleg
belélegezhetne egy kis szeder- és fodorkafőzetet. Nem, az
csak enyhébb megf{z{sokn{l haszn{l. Kamilla. H{t
persze! Az biztosan haszn{lni fog." Elhat{rozta, hogy
megtölti Iz{t gyógyte{kkal, borogat{st rak r{, és
gyógyfüves gőzben p{colja, ha kell. B{rmit megtett
volna, hogy meghosszabbíthassa anyja életét.
Uba pontosan tudta, milyen komoly a baj. Ő se vette
észre rögtön Brunt. A férfiak nem nagyon szokt{k
megl{togatni egym{s tűzhelyét. A vezér különösen
ritk{n tett így. Amikor észrevette, hogy Brun Ayla
mögött {ll, idegesen pislogott hol Ayl{ra, hol az anyj{ra.
Fogalma se volt, mit tegyen. Senki se fogadta a vezért.
– Brun – szólalt meg Iza gyönge hangon, mikor
felpillantott. Megprób{lt felülni. – Uba, hozz egy kis te{t.
– Még mindig tökéletes h{ziasszonyként viselkedett. –
Ayla, hozz egy bőrt, hogy Brun leülhessen. Sajn{lom,
hogy nem tudlak magam kiszolg{lni.
– Ne zavartasd magad – h{rította el Brun a
mentegetőzést. – Nem te{zni jöttem. L{tni akartalak. –
Azzal letelepedett a javasasszony fekhelye mellé.
– Mióta vagy itt?
– Csak most jöttem. Ayla túlzottan el volt foglalva,
úgyhogy ink{bb nem zavartam. Hi{nyoltak a törzsi
gyűlésen.
– Sikerrel j{rtatok?
– A törzs megtartotta első helyét. Jól szerepeltünk a
versenyeken. Broud a kiv{lasztottak közé került a
medveünnepen. Ayla is sok dicséretet kapott.
 – Dicséret! Mit ér? Csak arra jó, hogy féltékennyé tegye
a szellemeket. Ha jól csin{lta, akkor dicsőséget hozott a
törzsnek. Ennyi épp elég.
– Jól csin{lta. Mindenki elfogadta. Tökéletesen
viselkedett. A te nevelésed.
– Igen, ugyanúgy a l{nyom, mint Uba. Szerencsés
vagyok: két l{nnyal aj{ndékoztak meg a szellemek.
Mindkettő jó javasasszony lesz. Ayla majd befejezi Uba
tanít{s{t.
– Nem! – tört ki Ayl{ból. – Te magad fejezed be Uba
tanít{s{t. Nemsok{ra jobban leszel. Most m{r itthon
vagyunk. [polni foglak. Nemsok{ra felgyógyulsz.
– Érzem, hogy v{r az {rnyak földje. Nemsok{ra
mennem kell. Teljesült az utolsó kív{ns{gom: még
egyszer l{thattam szeretteimet.
A húsleves és a gyógyszer felszabadította az asszony
végső tartalékait. Szervezete utolj{ra nekirugaszkodott,
hogy legyőzze a betegséget. L{zas szemének csillog{sa és
kipirult arca azt a l{tszatot keltette, hogy valóban jobban
van. A belőle {radó {tható sug{rz{s azonban nem az élet
jelei közé tartozott. Brun sokszor l{tta m{r azelőtt. Ez az
életerő utolsó fellobban{sa.
Oga Broud tűzhelyénél tartotta Durcöt, amíg lehetett.
Csak késő este küldte vissza a gyereket. Uba Ayla
takarój{ra fektette a kicsit. A l{ny félt. Nagyon
elveszettnek érezte mag{t. Senki se volt, akinek
kiönthette volna a szívét. Nem merte Ayl{t zavarni, aki
mindent megtett, hogy megmentse anyjuk életét. Creb
csup{n annyi időre jött oda a tűzhöz, amíg vörös köröket
rajzolt Iza testére, majd visszavonult a szentélyébe.
Uba mindent elpakolt. Elkészítette a vacsor{t, amiből
senki se evett, majd rendbe rakta a tűzhelyet. Amikor
végzett, csöndben üldögélt az alvó gyermek mellett. Azt
kív{nta, b{rcsak tal{lna valamit, amivel elfoglalhatn{
mag{t. Végül lefeküdt Ayla {gy{ra, és a gyereket {tölelve
elaludt.
A fiatal javasasszony meg{ll{s nélkül dolgozott.
Minden kezelést kiprób{lt, ami csak eszébe jutott. Egy
pillanatra se hagyta mag{ra Iz{t. Félt, hogy épp akkor
megy el, amikor nincs ott. Nemcsak ő virrasztott ezen az
éjszak{n. Csup{n a legfiatalabbak aludtak. A férfiak és
nők nyitott szemmel feküdtek, vagy a tüzet b{mult{k.
Felhők takart{k az eget. Nem ragyogtak a csillagok. A
barlangra sötétség borult. Csak a kihunyt tüzek parazsa
vil{golt. Kora hajnalban, mikor a legmélyebb az {lom,
Ayla hirtelen felriadt szendergéséből.
– Ayla – suttogta rekedten Iza.
– Igen?
– Szeretnék mondani valamit, mielőtt elmegyek. – A
javasasszony keze lehanyatlott. A beszéd mozdulatai
felemésztették erejét.
– Ssss – nyugtatta Ayla. – Csak pihenj, any{m.
Megl{tod, holnap erősebb leszel.
– Nem lehet, gyermekem. Most akarom elmondani.
Félek, nem érem meg a reggelt.
 – Dehogynem – felelte sír{ssal küszködve a
fiatalasszony.
– Ayla, én rövidesen elmegyek. Ezt el kell fogadnod.
Hadd fejezzem be. M{r nem bírom sok{ig. – Iza pihent
kicsit, mielőtt folytatta: – Téged szerettelek legjobban.
Nem tudom, miért: egyszerűen ez az igazs{g. Nem
akartam elv{lni tőled. Szerettem volna, ha mindvégig
velem maradsz. De nemsok{ra itt hagylak benneteket.
Creb hamarosan követni fog. Brun szintén öregszik. Egy
napon Broud lesz a vezér. Nem szabad itt maradnod.
Előbb-utóbb megtal{lja a módj{t, hogy {rtson neked. –
Iza újból pihent egy kicsit. Nagyon kimerítette a beszéd.
– Ayla – mondta, miut{n ismét összeszedte mag{t –,
asszony vagy. Férjre van szükséged. Azért tanítottalak,
hogy legyen saj{t helyed. Nem vagy törzsbeli. Idegennek
születtél. Közéjük tartozol. El kell menned, hogy
megtal{ld a népedet.
– El kell mennem? – kérdezte zavartan a fiatalasszony.
– Hov{ mehetnék? Senkit sem ismerek az idegenek
közül. Azt se tudom, merre keressem őket.
– Sokan vannak. Innen északra laknak, fent a sz{razföld
belsejében. Any{m azt mondta, hogy az az idegen férfi,
akit meggyógyított, északról jött. Nem maradhatsz itt.
Menj, és keresd meg őket, gyermekem. Közéjük tartozol.
Iza keze hirtelen lehanyatlott. Lehunyta szemét.
Légzése szaggatott{ v{lt. M{r alig pihegett. Azt{n
hatalmas erőfeszítés {r{n újra kinyitotta szemét.
– Mondd meg Ub{nak, hogy nagyon szeretem... de
akkor is te volt{l az első, szívem gyermeke. Mindig
szerettelek... nagyon... – Iza bugyborékolva sóhajtott.
Ayla csak sok{ra döbbent r{, hogy m{r nem lélegzik.
– Iza! Iza! – sikította. – Ne hagyj itt!
Uba felriadt. Fölpattant, és odaszaladt hozz{:
– Any{m! – zokogta. – Ó, nem! Any{m elment! Itt
hagyott bennünket!
A l{ny és a fiatalasszony egym{sra meredt.
– Azt mondta, nagyon szeret téged, Uba – mondta
Ayla. A szeme sz{raz volt. Még nem jutott el igaz{n a
tudat{ig az esemény. Creb is odabicegett hozz{juk. Ayla
{tölelte mindkettőjüket, és zokogni kezdett.

__26.__

– Oga, megetetnéd Durcöt?

A fiatalasszony {tvette a gyereket. „Ayl{nak kéne
t{pl{lnia – gondolta. – Nem tesz jót neki, ha ilyen sok{ig
nem szoptat."
Iza hal{la teljesen feldúlta a fiatal javasasszonyt. Creb
l{thatóan tan{cstalan volt. Oga nem utasíthatta vissza a
mogur kérését.
– H{t persze – felelte, és a mellére helyezte a gyereket.
Creb visszas{ntik{lt a tűzhelyéhez. L{tta, hogy Ayla
tov{bbra sem mozdul a helyéről. Ebra és Uka m{r
elvitték Iza holttestét, hogy felkészítsék a temetésre. A
fiatalasszony haja csomókban lógott. Arc{t könnycsíkok
bar{zd{lt{k. Még mindig poros, foltos útiruh{j{t viselte.
Creb ölbe vette és dajk{lta a gyereket, amikor sírt, de
nem tudott rajta segíteni. Egy asszony persze tudta
volna, hogy a gyereksír{s egy idő ut{n {thatol a
legmélyebb f{jdalmon is. Crebnek azonban nem voltak
tapasztalatai ezen a téren. Azzal viszont tiszt{ban volt,
hogy az asszonyok gyakran etetik egym{s gyerekeit. A
törzs törvénye nem engedte, hogy egyetlen gyerek is
éhezzen, ha van, aki t{pl{lja. Ezért {tvitte m{sokhoz a
kicsit. Aga és Ika gyerekei közel voltak az elv{laszt{shoz.
Grov azonban csak nemrég múlt egyéves. Og{nak bőven
volt teje, ezért Creb leggyakrabban hozz{ vitte Durcöt.
A mogur botj{ra t{maszkodott, és {tment a barlang
h{tsó felébe. Az egyik beugróban hatalmas köveket
halmoztak fel. Iza a valaha élt legmagasabb rangú
javasasszonyok közé tartozott. Ez és a szellemekkel való
kivételes kapcsolatai megkövetelték, hogy a barlangon
belül tal{ljanak neki nyughelyet. A törzs így biztosította,
hogy a javasasszonyt segítő szellemek tov{bbra is a törzs
közelében maradjanak.
Creb vörös festéket szórt az előre ki{sott, ov{lis gödör
fenekére. Iza karj{t és l{b{t behajlított{k, majd egy vörös
zsineggel magzathelyzetbe rögzítették. A mogur néh{ny
mozdulattal a szellemek {ld{s{t kérte, majd beszórta
festékkel a tetemet. A vörös okker a vér színét idézte. Iza
ugyanúgy érkezik az {rnyak földjére, ahogy erre a
vil{gra született. A var{zsló még soha nem érezte ilyen
nehéznek ezt a szertart{st. Iza nem egyszerűen a testvére
volt. Mindenkinél jobban ismerte és szerette. Az asszony
hosszú évek óta gondoskodott róla. Vele ismerte meg a
csal{di élet örömeit.
 Mikor visszatért a tűzhöz, Creb arca ugyanolyan fehér
volt, mint a holttesté. Ayla Iza {gya mellett ült, és a
semmibe b{mult. Csak akkor mozdult meg, amikor Creb
neki{llt összeszedni Iza holmij{t.
– Mit csin{lsz? – kérdezte döbbenten.
– Összepakolom Iza t{rgyait – magyar{zta Creb. –
Mindent vele kell temetni, amit haszn{lt, hogy ne jöjjön
vissza értük a m{svil{gról.
– Majd én megcsin{lom – tolta félre Ayla az öreget.
Összeszedte Iza edényeit, kését, {sóbotj{t, marokkövét, a
főzéshez haszn{lt sima kőlapot, személyes t{rgyait és
orvoss{gos t{sk{j{t. Amikor végzett, szótlanul a
javasasszony életét jelképező halomra meredt.
– Ezek nem Iza eszközei! – ki{ltotta dühösen, és
kirohant a barlangból. Creb fejét csóv{lva nézett ut{na.
Ayla {tg{zolt a patakon. Addig futott, míg kiért a
szittyós rétre, ahol a legtöbb gyógynövényt gyűjtötték
Iz{val. Meg{llt a hosszú sz{rú, színes m{lyvarózs{k előtt,
és letépett belőlük egy csokorravalót. Azt{n ugyanígy tett
a l{zcsillapítónak haszn{lt cickafarkkal is.
Keresztülszaladt a mezőn, és közben összegyűjtötte a
legtöbb növényt, amit Iza a gyógyító var{zslathoz
haszn{lt: a rikító bog{ncsot, a tüzes vir{gú aggófüvet, a
vakítóan kék levendul{t.
Az egész törzs megdöbbent, amikor visszatért a
vir{gköteggel. Egyenesen a barlang h{tsó részébe ment,
és letette a javasasszony teste mellé, a kövekkel kirakott
sírba.
 – Ezek voltak Iza eszközei – mondta hat{rozottan. Senki
se sz{llt vit{ba vele.
Az öreg var{zsló bólintott. „Igaza van" – gondolta. A
vir{gok ut{n Iza holmij{t is a sírba helyezte, majd
óvatosan letakart{k kövekkel a testet. Közben a mogur
arra kérte Ursust és a Szajgaantilop Szellemét, hogy
kísérjék el Iz{t a túlvil{gra.
– V{rj! – tört ki Ayla hirtelen. – Valamit elfelejtettem!
Visszaszaladt a tűzhelyhez, kibontotta orvoss{gos
t{sk{j{t, és elővette a kettétört edényt. Összeillesztette a
két darabot, és betette a sírba.
– Arra gondoltam, ezt is mag{val vihetne – tette hozz{
magyar{zatképp. – Úgyse lehet haszn{lni.
A mogur bólintott. Ő tudta csak igaz{n, mennyire
helyénvaló Ayla jelképes gesztusa. Folytatta a
könyörgést, míg a többiek be nem takart{k a sírt. Az
asszonyok rőzsét halmoztak a kövek tetejére. A barlang
tüzének parazsa gyújtotta meg a rőzsetüzet. Ezut{n hét
napig égnek majd a l{ngok. A forrós{g teljesen
kiszikkasztja a tetemet – így nem lesz a férgek eledele.
Mikor fellobbantak a l{ngok, a mogur új szertart{sba
kezdett. Elmondta, mennyire szerették a javasasszonyt,
aki törődött velük, {tsegítette őket a betegségeken,
korm{nyozta a hal{l ösvényein. Ezt az im{t ugyanúgy
ismételték minden temetésen, saj{t gy{sza azonban
különös erővel ruh{zta fel az előír{sos mozdulatokat.
Ayla sz{raz szemmel b{mult a t{ncoló tűzbe. A szent
ember ünnepélyes mozdulatait nézve úgy érezte, mintha
Creb belenyúlt volna a lelkébe, hogy felmutassa a
f{jdalmat, ami Iza hal{la ut{n eltöltötte.
M{sok is így voltak vele. Először Ebra kezdte énekelni
gy{sz{t. A többi asszony hamarosan csatlakozott hozz{.
Uba érezte, hogy éles sikoly feszíti tork{t.
Megkönnyebbülten csatlakozott a jajongókhoz. Ayla
szótlanul meredt maga elé. Túls{gosan lesújtotta a
f{jdalom. A könnyek se hoztak sz{m{ra enyhülést.
Nem tudta, mennyi ideig b{mult a l{ngokba. Ebr{nak
meg kellett r{znia, hogy végre felé nézzen.
– Ayla, enned kell valamit. Ez az utolsó falat, amit
megosztunk Iz{val.
A javasasszony szótlanul elvette a felé nyújtott fat{lat,
és bekapott egy falat húst. Amikor lenyelte, majdnem
elh{nyta mag{t. Hirtelen felugrott, és kirohant a
barlangból. FeIkapaszkodott a bej{rat előtt kiugró szirtre.
Térdre esett, és panaszos, éneklő sír{sba kezdett.
Ültében előre-h{tra himb{lta mag{t. Creb kibicegett
ut{na a szabadba, és csöndesen nézte a fiatalasszony
imbolygó {rnyék{t. Az öreg var{zsló azt hitte, csup{n a
gy{sz miatt szenved ennyire. Nem értette, hogy Ayla
önmag{t okolta Iza hal{la miatt. Úgy gondolta, ha nem
megy a törzsi gyűlésre, a javasasszony életben marad.
Mag{t hib{ztatta, amiért Iza elment a hegyekbe, hogy
megszerezze sz{m{ra a koraszülést akad{lyozó gyökeret.
Bűntudat gyötörte, mert a fényeket követve kileste a
mogurok titkos szertart{s{t. [m legal{bb ennyire
szenvedett a l{ztól. Csaknem két napja nem szoptatta
gyermekét. Begyulladt a melle, de nem vette észre.
Egyetlen dolog vigasztalhatta volna meg: ha Iza vele
lehetett volna. A javasasszony volt az első betege, akit
elveszített.
Ayl{nak Durc hi{nyzott a legink{bb, hab{r erről
semmit se tudott. Nemcsak azért, hogy könnyítsen tejjel
teli, gyulladt mellén, hanem mert a gyerek folyamatos
ell{t{sa közben könnyebb visszar{zódni a
mindennapokba. De mikor visszatért, Durc m{r aludt.
Creb ismét elvitte Og{hoz, hogy etesse meg. Ayla egész
éjjel forgolódott, {m nem jött r{, hogy a l{z és a f{jdalom
miatt nem tud aludni.
Mire Creb felébredt, újra felment a szikl{ra. Creb
aggódva figyelte, de nem vette észre, hogy l{zas és
gyenge.
– Ne menjek ut{na? – kérdezte Brun.
– Hagyd – legyintett a mogur. – Úgy l{tszik, egyedül
akar lenni.
Amikor Ayla este se jött vissza, mégis megkérte a
vezért, hogy keresse meg. A fiatalasszonyt leverte l{b{ról
a l{z. Brun a karjaiban hozta vissza a barlangba. Uba és
Ebra {polt{k a törzs javasasszony{t. Nem volt mag{n{l.
Vacogott. Felki{ltott, valah{nyszor a melléhez értek.
– El fog menni a teje – jelentette ki Ebra hat{rozottan.
– Túl késő ahhoz, hogy Durc b{rmit tegyen. M{r
megkötött a tej. Nem tudja kiszívni.
Tal{n nem lett volna késő. Iza és Ayla ismerte a
megfelelő gyógymódot. Valój{ban Uba is emlékezett r{,
hogy van olyan borogat{s, ami ilyenkor haszn{l.
Csakhogy még nem bízott mag{ban, és Ebra
hat{rozotts{ga is elb{tortalanította. Mire a l{z elmúlt,
Ayla teje elapadt. Nem tudta szoptatni fi{t.
– Nem akarom l{tni ezt a fattyút a tüzemnél! – ordította
Broud mag{ból kikelve. – Nem akarom, hogy a fiaim
testvére legyen!
A fiatal vad{sz az öklét r{zva üvöltött. Oga a l{b{n{l
kuporogva hallgatta a dühkitörést.
– Broud, Durc csak egy csecsemő. Szoptatni kell.
Ag{nak és Ik{nak m{r nincs elég teje. Nekem viszont
nem okoz gondot a dolog. Ha nem kap enni, éhen hal.
– Nem érdekel! M{r eleve nem lett volna szabad életben
hagyni. Egy biztos: én nem fogadom be.
Oga felpillantott. Nem hitte volna, hogy Broud
megtiltja Ayla gyerekének szoptat{s{t. Tudta, dühöngeni
fog, de arra sz{mított, végül megengedi, hogy mag{hoz
vegye a gyereket. Nem lehet olyan kegyetlen, hogy
sors{ra hagyja a csecsemőt.
– Broud, Ayla megmentette Brac életét. Hogy
hagyhatn{d meghalni a fi{t?
– Nem kapott m{r elég jutalmat ezért? Életben hagyt{k,
sőt azt is megengedték neki, hogy vad{sszon.
– Nem hagyt{k életben: hal{lra ítélték – v{gott vissza az
asszony. – A toteme segített neki visszatérni az {rnyak
földjéről.
– Ha rendesen hal{lra ítélik, sose tért volna vissza.
Akkor nem szülte volna meg a fattyat. Miért ment el a
teje, hogyha olyan erős a toteme? Mindenki azt mondja,
szerencsétlen a gyereke. Szerinted lehet ennél
szerencsétlenebb? Az anyj{nak elapadt a teje. Ez nagyon
rossz előjel. Most {t akarod hozni az én tűzhelyemhez?
Nem engedem. Ez az utolsó szavam. Oga fel{llt, és
végigmérte Broudot:
– Nem, Broud, most az egyszer nem a tiéd az utolsó szó
– mondta hat{rozottan. – Eltilthatod Durcöt a tüzedtől,
de nem akad{lyozhatod meg, hogy szoptassam őt. Ez az
asszonyok joga. Azt a gyereket szoptatom, amelyiket én
akarom. Ezt senki se tilthatja meg nekem. Ayla
megmentette a fiam életét. Most viszonzom neki. Durc a
fiaim testvére lesz, ak{r tetszik, ak{r nem.
Broud kővé dermedt. Nem akart hinni a fülének. Oga
sose volt engedetlen. Mindig megadta neki az illő
tiszteletet. Szemvillan{s alatt elöntötte a düh:
– Hogy mersz ellentmondani? – üvöltötte mag{ból
kikelve. – Elzavarlak a tüzemtől!
– Akkor viszem a fiaimat is. Majd megkérek valakit,
hogy fogadjon be. [m akkor is szoptatni fogom Ayla
kicsinyét.
Broud az arc{ba v{gott. Oga elterült a földön. Férje
sarkon fordult, és Brun tüzéhez sietett.
– Először megfertőzte Iz{t, és most m{r a feleségem is
engedetlen lett! – tajtékzott.
– Igaza van, Broud – felelte nyugodtan Brun. – Nem
tilthatod meg, hogy szoptassa. Ez mindig az asszonyok
belső ügye volt. Mi sokkal fontosabb dolgokra vagyunk
teremtve, semhogy ilyesmivel foglalkozzunk.
 Brunnak egy{ltal{n nem tetszett Broud kifakad{sa. Egy
férfi sz{m{ra megal{zó asszonyi ügyekbe keveredni. „Mi
m{st tehetne Oga? – kérdezte mag{tól. – Durc a törzs
tagja. Részt vett a medveünnepen. A törzs pedig törődik
az övéivel."
Broud visszautasíthatja, hogy Durc a tüzénél
nevelődjön. Az ugyanis felelősséget jelentene. Brun nem
örült neki, noha tudta, hogyan érez Ayla és Durc ir{nt.
De miért ellenzi, hogy Oga szoptassa a gyereket?
– Azt akarod mondani, hogy nem akarod megbüntetni
Og{t?
– Miért törődsz ezzel, Broud? Azt akarod, hogy
meghaljon a gyerek?
A fiatal vad{sz elpirult.
– Ő is törzsbeli – folytatta a vezér. – A feje elég furcsa, a
form{j{tól eltekintve azonban norm{lisnak l{tszik.
Amikor felnő, vad{sz lesz belőle. M{r felesége is van.
Beleegyeztél, hogy befogadd a l{nyt. Akkor meg mit
érdekel, szoptatja-e a feleséged vagy sem? Vagy Ayla v{lt
ki belőled ilyen erős indulatokat? Férfi vagy. Mindenben
köteles engedelmeskedni neked. Akkor meg miért kelsz
{llandóan versenyre vele? Ezzel lealacsonyítod magad.
Vagy net{n tévedtem? Nem vagy eléggé férfi ahhoz,
hogy {tvedd a törzs ir{nyít{s{t?
– Csak nem akarom, hogy egy nyomorék legyen a fiaim
testvére – védekezett Broud. Gyönge kifog{s volt, de
érezte a Brun hangj{ban rezgő fenyegetést.
 – Broud, mutass egy vad{szt, aki nem viseli t{rsa
lelkének egy darabk{j{t – folytatta a vezért. – Melyik
ember nem testvére a többieknek? Sz{mít az, hogy Durc
most lesz-e testvére a fiaidnak, vagy később, amikor
felnőnek?
A fiatal vad{sz nem v{laszolt. Nem voltak elfogadható
érvei. Nem vallhatta be Ayla ir{nt érzett, mindent
elsöprő gyűlöletét. Ezzel elismerte volna, hogy képtelen
parancsolni indulatainak, azaz nem alkalmas a törzs
vezetésére. Megb{nta, hogy eljött. „Brun mindig Ayla
mellé {ll – gondolta keserűen. – Olyan büszke volt r{m a
törzsi gyűlésen. Most ismét kételkedik bennem, és ennek
megint csak Ayla az oka."
– Nos, igazad van. Tényleg lényegtelen kérdés, hogy
Oga szoptatja-e vagy sem – mondta Broud. – De nem
akarom a tüzem mellett l{tni. – Tudta, hogy ebben a
kérdésben joga van dönteni. – Lehet, hogy szerinted
teljesen norm{lis, én viszont nem nagyon bízom benne.
Nem akarom felnevelni. Egyébként nemigen hiszem,
hogy vad{sz lesz belőle.
– Ez a te dolgod – bólintott a vezér. – Én magam fogom
tanítani. Ezt m{r akkor eldöntöttem, mikor befogadtam.
Durc a törzs tagja. Egy napon vad{sz lesz. Biztos vagyok
benne.
Broud h{tat fordított, és megindult a tűzhelye felé, l{tta
azonban, hogy Creb éppen akkor viszi {t Durcöt Og{nak,
ezért ink{bb kiment a barlangból. Csak akkor merte
szabadj{ra engedni dühét, amikor biztosra vette, hogy
Brun nem l{thatja.
 Míg az erdőben kóborolt, megfogadta, hogy többé sose
ad okot r{, hogy a vezér kételkedjen benne. „Nem baj –
gondolta. – Egy napon úgyis én leszek a vezér. Ayla
ellenem fordította Brunt. Most a feleségem is fell{zadt.
De ha vezér leszek, nem sz{mít, ki mindenki fogja
p{rtj{t. Az én szavam lesz a törvény.” Broud semmit se
felejtett. Gondosan dédelgette lelkében Ayl{val
kapcsolatos sérelmeit. Bízott benne, hogy egyszer még
kamatostul visszafizetheti a kölcsönt.
Creb önmag{t v{dolta amiatt, hogy Ayl{nak elapadt a
teje. Túl kevéssé ismerte az asszonyokat. Nem értette,
hogyan történhetett ez a tragédia. „Vagy az az oka, hogy
nincs férje? – gondolta mag{ban. – Tal{n ezért
szerencsétlen a gyereke." Creb m{r önmag{ban is
kételkedett. Vajon nem ő okozta Ayla betegségét? Lehet,
hogy tudat alatt meg akarja büntetni a barlangban
történtek miatt? Ha igen, érdemes-e a barlangi medve
totemére? Vajon gondolhat-e bosszúra egy mogur? Ha a
legszentebb ember ilyen péld{t mutat, akkor a népe
megérdemli a hal{lt. A var{zslót Iza hal{la, a népe miatti
aggód{s és a bűntudat mély szomorús{gba taszította.
Creb érezte, hogy életének legnehezebb próbatétele a
vége felé közeledik.
Ayl{t nagyon megviselte, hogy m{s asszonyok t{pl{lj{k
gyermekét. Oga, Aga és Ika eljöttek hozz{, amíg
l{badozott, és elmesélték neki, hogy nem kell aggódnia.
A javasasszony h{l{s volt nekik, {m legtöbbször Ub{ra
bízta, hogy vigye {t hozz{juk a kicsit. Azzal, hogy
elvesztette tejét, igen fontos kapocs szakadt meg közte és
Durc között. Ennek ellenére nagyon h{l{s volt Broudnak,
amiért nem fogadta be mag{hoz a fiút. Így legal{bb
részben az ő gyereke maradt.
Miut{n felépült, gyakran j{rt vad{szni. Ebben az évben
keveset haszn{lta a paritty{t. Eléggé berozsd{sodtak az
izmai, {m p{r napi gyakorl{s ut{n ismét a régi volt.
Kor{n elment, és későn tért haza. Legtöbbször Ub{ra
bízta a gyereket. B{r a vad{szat megerősítette testét és
lefoglalta gondolatait, még mindig sokat b{nkódott Iza
miatt. Ub{nak úgy tűnt, az öröm örökre elhagyta Creb
tűzhelyét. Csup{n Durc vidította fel néhanap. Agyerek
még Crebet is képes volt kizökkenteni az {llandó
mélabúból.
Ayla még hajnalban elhagyta a barlangot. Uba h{tul
keresgélt valamit. Csup{n Creb üldögélt a tűznél, amikor
Oga visszahozta Durcöt. A kisfiú vid{man csúszk{lt a
földön. Azt{n Crebbe kapaszkodott, és remegő l{bakkal
feltorn{szta mag{t.
– Szóval nemsok{ra j{rni fogsz – dörmögte a mogur. –
Mire elmúlik a tél, föl-le rohang{lsz majd a barlangban.
Creb megcsiklandozta a gyerek pocakj{t. Durc sz{ja
felfelé görbült, és olyan hangot adott, amit Creb eddig
csup{n egyetlen embertől hallott. Nevetett. A var{zsló
ismét megcsiklandozta, mire a gyerek elveszítette
egyensúly{t, és a földre huppant. Creb fölsegítette, és
közben alaposan szemügyre vette.
Durc l{ba viszonylag görbe volt, de kor{ntsem annyira,
mint a törzsbeli csecsemőké. A csontjai hosszabbak és
vékonyabbak voltak, mint az övék. „Ha felnő,
ugyanolyan magas lesz, mint Ayla – {llapította meg a
var{zsló. – A nyaka is megerősödött. Elbírja a fejét. A
feje... az m{s, mint Ayl{é. Vagy mégsem? – Creb oldalra
fordította a gyereket. – Igen, a homloka az övé, de a
szemöldöke és a tarkója ink{bb r{nk emlékeztet.
Lehet, hogy Ayl{nak igaza volt? Nem nyomorék,
csup{n a két szellem keveredésének eredménye? Vajon
mindig így van? És miért keverednek a szellemek?"
Creb megr{zta fejét. Nem tudta a v{laszt. Ennek ellenére
a tapasztaltak mélyen elgondolkoztatt{k az öreg
var{zslót. Ettől kezdve gyakran gondolt Durcre. Érezte,
hogy a gyerek nagyon fontos, csak még nem jött r{, hogy
miért.

__27.__

– De Ayla, én m{s vagyok, mint te. Nem tudok

vad{szni. Mit csin{lok, ha lesz{ll az est? – kérdezte Uba
panaszosan. – Félek egyedül odakint maradni.
A javasasszony legszívesebben vele tartott volna. Uba
még nem töltötte be nyolcadik évét. Nagyon
megriasztotta a gondolat, hogy t{vol kell maradnia a
törzstől és a biztons{got adó barlangtól. Most először
harcolt a védőszelleme. Nem volt m{s v{laszt{s: mennie
kellett.
Ayl{nak hirtelen ragyogó ötlete t{madt.
– Emlékszel arra a barlangra, ahol elbújtam, mikor Durc
megszületett? – kérdezte. – Húzd meg magad ott.
Biztons{gban leszel. Vidd magaddal a takaródat, meg
parazsat, hogy tüzet tudj gyújtani. Én mindennap
kimegyek hozz{d. Viszek ennivalót. Víz van a közelben.
Csak p{r nap az egész. Kicsit mag{nyos leszel, de nem
olyan rettenetes. Ink{bb arra gondolj, hogy mostantól
asszony vagy. Nemsok{ra férjhez mész: gyerekeid
lesznek.
– Szerinted kit szemel ki Brun nekem?
– És te kit szeretnél?
– Vorn az egyetlen nőtlen vad{sz, de szerintem Borgot
is hamarosan férfiv{ avatj{k. Persze úgy is hat{rozhat,
hogy valakinek a m{sodik felesége legyek. Azt hiszem,
Borgból jó férj lenne. Azelőtt sokszor j{tszottuk, hogy férj
és feleség vagyunk. Egyszer megprób{lt könnyíteni
mag{n, {m nem j{rt sikerrel. Nagyon elszégyellte mag{t,
és most, hogy itt {ll a férfiv{ avat{s küszöbén, nem akar
l{nyokkal j{tszani. Egyébként Ona is asszony, Vorn
azonban nem veheti feleségül, hiszen a húga. Úgyhogy
egész biztos ő lesz a férjem.
– Vorn m{r régóta vad{szik. Vélhetőleg nősülni akar.
Szeretnéd, ha ő lenne a férjed?
– Legtöbbször úgy tesz, mintha észre se venne, de m{r
többször rajtakaptam, hogy titkon nézeget. Nem olyan
rossz.
– Broud nagyon szereti. Tal{n egyszer a helyettese lesz.
Igaz, a magad rangja miatt sem kell aggódnod, a fiaidnak
azonban előnyt jelenthet. Igen, igazad van... egész jó.
Még Durchöz is kedves, ha Broud nincs a közelben.
 – Durchöz mindenki kedves – felelte Uba. – Persze,
mert minden tűzhelynél úgy viselkedik, mintha otthon
lenne. Annyian szoptatt{k, hogy most m{r minden
asszonyt any{nak hív – jegyezte meg Ayla kissé
szomorúan. Azt{n elmosolyodott: – Emlékszel, mikor
{tment Grod tűzhelyéhez?
– Hogyne – bólintott Uba. – Megprób{ltam nem nézni,
de egyszerűen musz{j volt. Épp csak oda köszönt
Uk{nak, majd Grodhoz lépett, és az ölébe telepedett.
Amikor megunta, lem{szott, és egyenesen Grod
l{ndzs{ihoz ment. Biztosra vettem, hogy nagyon dühös
lesz, de nem tudott ellen{llni a gyereknek, mikor az
elkezdte vonszolni a legnagyobb l{ndzs{t. Végül kivette
a kezéből, {m akkor Durc azt mondta neki: „Én is
vad{szni akarok!" Szerintem ha Grod nem lép közbe,
kivitte volna a barlangból a l{ndzs{t.
– Azt a l{ndzs{t, amit Grod hozott neki, még az {gyba
is mag{val viszi – mondta mosolyogva Ayla. – Tudod,
hogy Grod nem beszél sokat. Nagyon meglepődtem,
mikor {tjött hozz{nk. Éppen csak biccentett felém.
Egyenesen Durchöz lépett, és a kezébe nyomta a
fegyvert. Még azt is megmutatta neki, hogyan tartsa.
Amikor elment, csak annyit mondott: „Ha a fiú vad{szni
akar, saj{t fegyverre van szüksége."
– K{r, hogy Oga nem szült gyereket. Azt hiszem, Grod
nagyon örülne egy unok{nak – mondta Uba. – Tal{n
azért kedveli Durcöt, mert nincs se apja, se nagyapja.
Brun szintén szereti, Zoug pedig m{r megmutatta neki,
hogyan kezelje a paritty{t. Nem hiszem, hogy b{rmiféle
gondot okozhatna neki a vad{szat. Azt hihetné az ember,
hogy Broud kivételével mindenki a saj{t fi{nak tartja. –
Kis szünetet tartott. – Tal{n igazuk is van. Dorv mindig
azt mondja, hogy valamennyi férfi toteme egyesült, hogy
legyőzhessék a barlangi oroszl{nt.
– Ideje indulnod – v{ltott tém{t Ayla. – Egy darabig
elkísérlek. El{llt az eső. Azt hiszem, m{r érik a szamóca.
Az ösvény mellett tudok egy egész telepet. Később majd
megl{togatlak.
Goov Uba toteme fölé rajzolta Vorn totemét, hogy
jelezze: a férfié az erősebb.
– Elfogadod ezt az asszonyt t{rsadul? – kérdezte Creb.
Vorn megérintette Uba v{ll{t, aki követte ur{t a
barlangba. Creb és Goov Borggal és Ok{val is
megismételte ugyanezt a szertart{st. Az új h{zasok
elfoglalt{k saj{t tűzhelyüket. Mostantól senki sem
zavarhatta őket.
A ny{ri pomp{ba öltözött f{k még magukon viselték a
tavasz élénk színeit. Ayla feIkapta Durcöt, de a gyerek
nem akart az ölében maradni.
– Jól van – egyezett bele a javasasszony. – Lemehetsz,
hogyha bejössz a barlangba és eszel egy kicsikét.
Míg a reggelivel bajlódott, Durc elindult Vorn és Uba
tűzhelye felé. Ayla ut{naszaladt és visszahozta.
– Ub{t akarom! – nyafogta a gyerek.
– Nem lehet – mondta Ayla. – Egy ideig senki se
l{togathatja meg őket. Viszont ha jó leszel és megeszed a
k{s{t, elviszlek vad{szni.
 – Jó leszek – bólintott komolyan a gyerek. Azt{n
megkérdezte: – Miért nem mehetek Ub{hoz? Miért nem
eszik velünk?
– Mert m{r nem ennél a tűznél él. Mostantól Vorn
asszonya.
Nemcsak Durc sínylette meg, hogy Uba elköltözött.
Valamennyiüknek hi{nyzott. Üresnek tűnt nélküle a
tűzhely. Ayla és Creb még mindig tartott{k a h{rom
lépés t{vols{got. Mindkettőjüket gyötörte a bűntudat.
Amikor Ayla l{tta, hogy Creb ór{k hosszat ném{n
ücsörög, a legszívesebben odament volna hozz{, hogy
mag{hoz ölelje bozontos fejét, mint kisl{nykor{ban
szokta. [m az utolsó pillanatban mindig visszafogta
mag{t: nem akart a mogur terhére lenni.
Crebnek hi{nyzott a szeretet, noha nem vallotta be
mag{nak, hogy valój{ban ez a baj. Sokszor l{tta, milyen
b{natos Ayla, mikor m{s asszony szoptatja gyermekét.
Ilyenkor szeretett volna odamenni hozz{. Ha Iza él,
biztos megtal{lja a módj{t, hogy ismét közel hozza őket
egym{shoz, így azonban egyikük se tudta {ttörni a
köztük lévő falat. Most, hogy Uba is elköltözött, még
siv{rabb lett az életük.
– Kérsz még, Creb? – kérdezte a javasasszony.
– Köszönöm, nem. Eleget ettem.
Csöndesen figyelte, ahogy az asszony elpakol,
miközben Durc újra vesz mag{nak. B{r alig múlt el
kétéves, gyakorlatilag m{r elv{lasztott{k. Időnként még
szopott: Ik{nak új gyereke született, és hagyta, hogy
Durc is kérjen tejet. Noha az új gyerek születésekor az
idősebbet rendszerint elv{lasztj{k, Ika Durc esetében
kivételt tett. A gyerek nem élt vissza ezzel a kiv{lts{ggal.
Sose ette el az újszülött elől a tejet. Alig néh{ny percet
szopott, mintegy bizonyítandó, hogy még joga van
hozz{.
Oga is szívesen etette. Saj{t fia is szopott még. Grev és
Durc mostanra elv{laszthatatlanok lettek. Gyakran
birkóztak. Ilyenkor rendszerint Grev győzött, {m ha
versenyt futottak, Durc könnyedén megelőzte a n{la
idősebb fiút.
– Magaddal viszed a gyereket? – kérdezte Creb.
– Igen – bólintott Ayla. – Megígértem neki, hogy
vad{szni megyünk. Nem hiszem, hogy b{rmit is
ejtenénk, de szükségem van néh{ny növényre, és amúgy
is szép napunk van.
Creb egyetértően felmordult.
– Neked is ki kéne jönnöd a szabadba – tette hozz{ a
javasasszony. – Jót tenne a napfény.
– Igen, igen – bólogatott a mogur. – Majd később
kimegyek.
Ayla fején {tvillant, ki kéne csalogatni a barlangból,
hogy sét{ljanak egyet a patakparton, mint
kisl{nykor{ban, de Creb l{tszólag ismét gondolataiba
merült. A javasasszony felvette Durcöt, és kisietett. A
mogur csak akkor nézett fel, amikor biztosra vette, hogy
elmentek. A botj{ért nyúlt, {m amikor r{döbbent, milyen
hatalmas erőfeszítést kív{nna, hogy fel{lljon, ink{bb ülve
maradt.
 Ayla nagyon aggódott miatta. Érezte, hogy az
öregember rohamosan hanyatlik. Sokkal szétszórtabb
volt, mint valaha. Nemegyszer megismételte azokat a
kérdéseket, amikre kor{bban m{r v{laszt kapott.
Gyakran elszunnyadt tűnődés közben, és szép időben is
alig mozdult ki a barlangból.
Amint beértek a f{k közé, a javasasszony elfeledkezett
minden gondj{ról. Hagyta, hogy Durc vezesse. Mikor
kiértek a tiszt{sra, meg{lltak növényt gyűjteni. Durc kis
ideig figyelte az anyj{t, azut{n megragadott egy nagy
marék vir{got. Az hirtelen kiszakadt, ő meg hanyatt
esett. Lefelé görbült a sz{ja, anyja azonban hirtelen
fölkapta és a magasba dob{lta. Durc boldogan kacagott.
Ayla néh{nyszor elkapta, azut{n letette a földre:
– Vigy{zz, megfoglak! – ki{ltotta vid{man. Hagyta,
hogy Durc p{r lépés előnyre tegyen szert, és négykézl{b
üldözni kezdte. Rövid hajsza ut{n elkapta és mag{hoz
ölelte. Mindketten nevettek.
Ayla csak akkor kacagott, amikor kettesben voltak.
Durc kor{n megtanulta, hogy anyj{n kívül senki se
helyesli, ha hangot ad örömének. Noha Durc minden
törzsbeli asszonyt any{nak nevezett, különös kapcsolat
fűzte Ayl{hoz. Vele volt a legboldogabb. Szerette, ha
négyszemközt lehetett vele, mint ahogy azt a j{tékot is,
amit kiz{rólag kettesben j{tszottak.
– Ba-ba-ba-na-ne-né- mondta Durc.
– Ba-ba-ba-na-ne-né – ut{nozta Ayla az értelmetlen
szótagokat.
– No-na-né-ga-gu-la – gügyögte Durc.
 Ayla ut{namondta, azt{n újra megcsiklandozta.
Szerette Durc nevetését. Ilyenkor mindig együtt kacagott
a gyerekkel. Azt{n ő mondott valamit, ami szintén
értelmetlen volt, és mégis mindig a könnyek szélére
sodorta.
– Ma-ma-ma-ma – mondta.
-Ma-ma-ma-ma – ismételte Durc. Ayla {tölelte. –Ma-
ma-ma-ma – mondta újra fiú, azt{n kiszabadította mag{t.
Csak lefekvés előtt hagyta, hogy babusgass{k. Ayla
letörölt egy könnycseppet a szeme sark{ból. Durc sose
sírt. Kiugró homlokeresze alatt ülő nagy barna szeme a
törzs öröksége volt.
– Mama – mondta. Gyakran hívta így, amikor kettesben
voltak: – Vad{szol?
Az utóbbi időben Ayla tanítgatni kezdte, hogyan fogja
a paritty{t. Akart egyet csin{lni a gyereknek, Zoug
azonban megelőzte. Az öregember most m{r nem hagyta
el a barlangot, ennek ellenére {t akart adni valamit a
tud{s{ból a fiúnak. B{r Durc nagyon fiatal volt, érdekelte
a fegyver. Büszkén vitte mindenhov{ apró l{ndzs{j{t és
paritty{j{t. Persze Crev is akart ilyet. Ahogy föl-al{
masíroztak fegyvereikkel a barlangban, a többiek szeme
ragyogott az örömtől. A két fiú jövendőbeli helyzete m{r
most körvonalazódott. Amikor Durc felfedezte, hogy a
nőkkel szembeni parancsoló magatart{s bizonyos fokig
sz{m{ra is megengedett, csakhamar elment a végső
hat{rig, ügyedül az anyj{val nem mert ujjat húzni.
A fiú tudta, hogy Ayla m{s, mint a többiek. Csak ő
nevetett, csak vele lehetett értelmetlen hangokat
gügyögni, csak neki volt l{gy aranyhaja, amit annyira
szeretett simogatni. M{r nem emlékezett r{, hogy Ayla is
szoptatta, de egyedül vele aludt el esténként. Tudta, hogy
asszony, mert ugyanazokra a mozdulatokra v{laszolt,
mint a többi nő. Viszont jóval a férfiak fölé magasodott,
és vad{szni j{rt. Igaz{ból sehova se tartozott. Különleges
volt. Illett r{ a különleges név: Mama. Az asszonyok
közül egyedül ő nem bólintott helyeslően, amikor
megkísérelt bas{skodni vele.
Ayla a fiú kezébe adta a paritty{t, és megmutatta neki,
hogyan haszn{lja. Zoug m{r tanítgatta azelőtt. Durc
érdeklődve figyelte, ahogy Ayla célba vett néh{ny közeli
t{rgyat, és eltal{lta őket. Amikor apró kavicsokat tett ki
egy nagy szikl{ra, és lelőtte őket, a gyerek odatotyogott,
és újabb köveket tett fel, hogy l{ssa, anyja hogyan
csin{lja. Nemsok{ra persze elveszítette érdeklődését a
dolog ir{nt, Ayla ekkor visszament növényt gyűjteni.
Durc követte. Tal{ltak egy szederbokrot. Ettek egy
keveset.
– Hogy nézel ki! – nevetett Ayla Dürere pillantva. A
gyerek arc{n, kezén, has{n szétmaszatolódott a vörös lé.
Felkapta, és a patakhoz vitte. Miut{n tiszt{ra mosta,
leszakított egy nagy levelet, poharat sodort belőle, majd
ivott, és odakín{lta Durcnek is. A gyerek {sított, és
megdörgölte szemét. Ayla kiterítette kendőjét a földre,
lefektette fi{t, és leheveredett mellé.
„Remélem, Uba boldog lesz Vorn oldal{n – gondolta. –
Olyan üres nélküle az élet. Nemsok{ra lej{r a mag{ny
időszaka. Persze soha nem lesz m{r olyan, mint azelőtt.
Mostantól a férje tűzhelyénél főz. Jó lenne, ha gyereket
szülne.
Velem vajon mi lesz? Senki se jött a m{sik törzsből,
hogy megkérjen. Persze lehet, hogy csak nem tal{lj{k a
barlangot. Tal{n jobb is így. Nem akarok olyan emberhez
menni, akit nem ismerek. Azt hiszem, ők se akarnak
engem igaz{n. Túl magas vagyok. Köztünk Droog a
legnagyobb, de csup{n az {llamig ér. Broud
dührohamokat kap, hogy fel kell néznie r{m. Képtelen
elviselni, hogy egy nő magasabb legyen n{la. Igaz, mióta
megjöttünk a törzsi gyűlésről, egyszer se kötött belém.
Akkor meg miért futk{roz a h{tamon a hideg,
valah{nyszor r{m néz?
Brun öregszik. Ebra újabban gyakran gyógyítgatja
ízületeit és sorvadt izmait. Nemsok{ra {tadja a
vezérséget Broudnak. A mogur tiszte pedig Goovra sz{ll.
M{r csaknem az összes szertart{st ő csin{lja. Nem
hiszem, hogy Creb mogur akarna lenni, mióta kilestem
őket. Miért is botork{ltam aznap éjjel vissza a barlangba?
B{rcsak ne mentem volna a törzsi gyűlésre! Ha itthon
maradok, esetleg életben tudtam volna tartani Iz{t.
Iszonyúan hi{nyzik! Sose lesz férjem. Kész csoda, hogy
Durc tal{lt asszonyt mag{nak.
Furcsa, hogy Ur{t életben hagyt{k. Mintha csak azért
történt volna, hogy Durc ne maradjon egyedül.
»Idegenek« – mondta Oda. Kik ők? Iza azt mondta, én is
idegennek születtem. Miért nem emlékszem r{juk? Mi
történt any{mmal? A férjével? Vannak-e testvéreim?"
Hirtelen valami mélyről jövő nyugtalans{g fogta el.
Azt{n eszébe jutott, mit mondott Iza a hal{la előtt. Eddig
nem gondolt r{. Túlontúl f{jdalmas volt minden, ami
ezzel összefüggött.
„Iza az akarta, hogy menjek el. Azt mondta, nem
vagyok törzsbeli. Idegennek születtem. Induljak északra,
és keressem meg a népemet. Attól félt, Broud b{ntani fog,
ha maradok. De hogyan mehetnék el? Ez az otthonom.
Nem hagyhatom itt Crebet. Durcnek is szüksége van
r{m. Mi lesz, ha nem tal{lom meg az idegeneket? Az is
lehet, hogy nem kellek nekik. Senki se akar csúnya nőt
feleségül. Honnan tudhatn{m, hogy tetszeni fogok-e
valamelyiküknek?
Creb egyre öregszik. Mi lesz velem, ha elmegy? Attól
fogva ki véd meg? Nem élhetek kettesben Durckel.
Valakinek mag{hoz kell majd vennie. De kinek? Broud!
Ha ő lesz a vezér, nem tehet m{st: musz{j befogadnia.
Hogy fogunk egy tűznél élni? Ő se akar velem lenni.
Tudja, hogy ut{lom. Éppen ezért biztosan meg fogja
tenni. N{la még egy idegen törzsbeli is jobb. Csak az a
baj, hogy ők meg nem jelentkeztek.
Tal{n mégiscsak el kéne mennem. Durcöt is magammal
vihetném. És ha nem tal{lom meg a népemet? Vagy
történik valami velem? Ki vigy{z majd r{? Ugyanúgy
egyedül marad, mint én. Nekem szerencsém volt, hogy
Iza r{m tal{lt. Nem vihetem el. Itt született: törzsbeli.
Feleséget is szereztem neki. Mit csin{l Oda, ha elviszem a
fiamat? Azt mondta, úgy neveli Ur{t, hogy jó asszonya
legyen. Durcnek is szüksége lesz Ur{ra. Feleségre lesz
szüksége, és Ura illik hozz{. Nem tudom itt hagyni.
Ink{bb Broud tüzénél élek.” Ayla alvó fi{ra pillantott, és
elhat{rozta, hogy megprób{l jó törzsbeli asszony
módj{ra megbékélni a sorssal.
„Későre j{r – sóhajtotta mag{ban. – Ideje visszamenni.”
Felébresztette a gyereket, és visszasét{ltak a barlanghoz.
Megkísérelte elfelejteni az idegeneket, {m azok folyton
befurakodtak gondolataiba, mint ahogy a tenger
hull{mai időről időre elöntik a partot.
– R{érsz? – kérdezte Uba. Kicsit szégyenlős, kicsit
büszke arccal nézett r{. A javasasszony sejtette, miért.
– Nincs különösebb dolgom – felelte. – Csak még
összekeverem ezt a ment{t és alfalf{t. Tegyünk fel vizet a
te{nak.
– Durc merre j{r? – kérdezte Uba, míg Ayla néh{ny
gallyat és főzőkövet tett a tűzre.
– Grevvel j{tszik. Oga vigy{z r{juk. [llandóan együtt
vannak.
– Tal{n azért, mert együtt szoptak. Olyanok, mintha
ikrek lennének.
– Az ikrek gyakran hasonlítanak egym{sra. Ők nem.
Emlékszel arra az ikerp{rra a törzsi gyűlésen? Képtelen
voltam megkülönböztetni őket egym{stól.
– Azt tartj{k, ikreket szülni balszerencsét hoz. A h{rmas
ikreket sosem hagyj{k életben. De hogyan tudn{ az
anyjuk szoptatni őket?
– Az biztos, hogy rengeteget kéne segíteni neki. Az is
sokat kínlódik, akinek két szoptatós korú gyereke van.
Og{nak szerencsére mindig sok teje volt.
 – Remélem, nekem is sok tejem lesz – v{laszolta Uba. –
Azt hiszem, gyereket v{rok.
– Gondoltam – bólintott a javasasszony. – Ugye, mióta
férjhez mentél, nem harcolt a totemed?
– Nem. Vorn toteme m{r így is túl sok{ig v{rt. Biztosan
nagyon erős.
– Elmondtad m{r neki?
– Még nem. Szerettem volna megbizonyosodni, mielőtt
szólok, de szerintem sejti. Bizony{ra észrevette, hogy
nem vonulok el az elkülönülés időszak{ban. Nagyon
örül.
– Jó ember? – kérdezte Ayla kív{ncsian. – Boldog vagy
vele?
– Igen. Jó férj. Mikor r{jött, hogy gyereket v{rok, azt
mondta, hogy nagyon régen kiszemelt mag{nak, és örül,
hogy rögtön megfogantam.
– Ez csod{s, Uba – mosolygott Ayla.
Nem tette hozz{, hogy rajta kívül nemigen volt m{s,
akit Vorn elvehetett volna, hacsak nem ő maga. „De
miért is akart volna engem – tűnődött –, amikor olyan
szép l{nyt kaphatott, mint Uba, aki r{ad{sul Iza
csal{dj{ból sz{rmazik? Most miért érzem így magam?
Sose akartam Vorn asszonya lenni. Valószínűleg megint
az j{r a fejemben, hogy mi lesz Creb hal{la ut{n."
– Min töprengsz? – nézett r{ kív{ncsian Uba. – Úgy
elcsöndesedtél.
– Creb jutott az eszembe. Aggódom miatta.
 – Öregszik. Sokkal öregebb, mint anya volt. Iza még
mindig hi{nyzik. Nem szeretek arra gondolni, hogy
egyszer Creb is elmegy a m{svil{gra.
– Én se – felelte rekedten Ayla.
Az utóbbi időben nyugtalan volt. Gyakran vad{szott, és
ha nem j{rta az erdőt, f{radhatatlanul dolgozott.
[trendezte a gyógyfüves zacskókat, újabb
gyógynövényeket keresett, majd mikor végzett, rendbe
rakta az egész h{ztart{st. Új kosarakat font, derékaljakat
készített, fat{lakat, fat{nyérokat faragott, l{bbeliket,
l{bsz{rvédőket, sapk{kat, bund{kat varrt a következő
télre. Főzőedényeket, vizestömlőket csin{lt, lapos
köveket keresett, és mélyedést v{jt beléjük, hogy
olajl{mp{sként szolg{lhassanak, moh{ból és
fenyő{gakból f{kly{kat kötözött, késeket, kaparókat,
szakóc{kat pattintott, tengeri kagylókat keresett, hogy
kanalakat és kisebb edényeket készítsen belőlük.
Elkísérte a vad{szokat, hogy segítsen feldolgozni a
zs{km{nyt, gyümölcsöt, zöldséget, magokat gyűjtött az
asszonyokkal, finom lisztté őrölte a gabon{t, hogy Creb
és Durc könnyebben r{ghassa majd – mindennek ellenére
nem tudta lefoglalni mag{t.
Maradék idejében Crebbel törődött. Olyan gondosan
{polta, mint még soha. Különleges étkeket főzött, hogy
felkeltse étv{gy{t, gyógyító borogat{sokat csin{lt f{jó
ízületeire, kiültette a napra, és hosszú sét{kat tett vele,
hogy az öregember megőrizze erejét. Úgy tűnt, Creb
élvezi a figyelmet és a t{rsas{got. Újból összeszedte
mag{t, és egykori jókedve is visszatért. Mégis hi{nyzott
valami. Az egykori melegség, amely valaha {tj{rta
minden mozdulatukat, végérvényesen elmúlt. Nem
beszélgettek. Rendszerint csöndben baktattak egym{s
mellett. Csup{n a legszükségesebb dolgokat mondt{k
egym{snak, mintha idegenek lettek volna.
Nem Creb volt az egyetlen, aki megöregedett. Ayla
észrevette, hogy Brun is megv{ltozott. Szak{lla, haja
kifehéredett. Arc{t r{ncok bar{zd{lt{k. Kemény, izmos
teste elveszítette feszességét. De még mindig erőt
sug{rzott. Napjai jó részét tűzhelye mellett töltötte.
A ny{r vége felé egy napon Durc izgatottan rohant a
barlangba:
– Mama! Mama! Egy ember! Egy ember jön! Mindenki a
barlang sz{j{hoz csődült, hogy szemügyre vegyék a
tengerparti ösvényen közelgő idegent.
– Szerinted érted jön? – kérdezte Uba Ayl{tól.
– Fogalmam sincs – r{zta meg a fejét a javasasszony.
Feszülten figyelte a közeledő férfit. Ellentétes érzések
kavarogtak benne. Egyfelől remélte, hogy a l{togató
Zoug törzséből való, ugyanakkor félt is ettől a
lehetőségtől. A férfi meg{llt, p{r szót v{ltott Brunnal,
azt{n a vezér tűzhelyéhez ment. Kicsit később Ebra
fel{llt, és a javasasszonyhoz sietett:
– Brun hívat – mondta.
Ayla szíve a tork{ban dobogott. Kocsony{s lett a térde.
Fogalma se volt, hogyan sikerült megtennie a vezér
tűzhelyéig tartó rövidke utat. Örömmel omlott térdre
Brun előtt. A férfi megérintette a v{ll{t.
 – Vond – mutatott a l{togatóra. – Sokat utazott, hogy
l{thasson téged. Az anyja beteg, és a javasasszonyuk m{r
nem tud segíteni rajta. Reméli, hogy te ismersz
valamilyen hat{sos var{zslatot, ami megmentheti.
Ayla nagy hírnévre tett szert a törzsi gyűlés idején. A
férfi csup{n gyógyszert akart, nem érte jött. A
javasasszony csod{lkozva vette észre, hogy ink{bb
megkönnyebbült, mintsem sajn{lkozik. Vond csak
néh{ny napig maradt, de azért elmondta, mi minden
történt a törzsi gyűlés óta. A barlangi medve {ltal
megsebesített fiatal vad{sz Norg törzsével töltötte a telet.
A következő tavasszal viszont útnak indult. M{r alig
bicegett. A felesége egészséges fiúnak adott életet. A
gyereket Crebnek nevezték.
Ayla alaposan kikérdezte a férfit, majd össze{llított egy
csomagot, és gondosan Vond sz{j{ba r{gta, hogyan
alkalmazz{k a gyógyfüveket. Nem tudta, eredményes
lesz-e a kezelés, de úgy vélte, ha a vad{sz eljött id{ig,
akkor meg kell prób{lkozni a dologgal.
Brun Vond t{voz{s{t követően sokat gondolkozott
azon, mi legyen Ayl{val. Nem foglalkozott ezzel, míg
volt r{ remény, hogy m{s törzs esetleg befogadja őt.
Vond megjelenése viszont egyértelművé tette, hogy ha
valaki nagyon akar, akkor idetal{l. Túl sok idő telt el a
törzsi gyűlés óta. Fölösleges lenne tov{bb {ltatnia mag{t.
Ezt a kérdést a törzsön belül kell megoldani. Nem lehet
tov{bb halogatni a döntést.
Broud nemsok{ra {tveszi a vezérséget. Legjobb lesz
r{bízni az ügyet. Brun nem akarta kész helyzet elé
{llítani. Úgy l{tta, fia legyőzte Ayla ir{nt t{pl{lt
ellenséges indulatait. M{r nem zavarja a l{ny Tal{n
készen {ll, hogy {tvegye a vezérséget. A kétség azonban
még mindig ott motoszk{lt benne.
Lassan vége felé közeledett a tél. Uba terhessége
rendben haladt. Túljutott a harmadik harmad kezdetén.
Azt{n egyszer csak abbamaradtak a mozg{sok. A
fiatalasszony megprób{lt nem tudom{st venni a h{t{t
feszítő f{jdalomról és az alhas{t összehúzó görcsökről,
{m amikor vérezni kezdett, {tment AyI{hoz.
– Mióta nem érzel mozg{st? – kérdezte aggodalmasan a
javasasszony.
– P{r napja. Szerinted mit tegyek? Vorn olyan boldog
volt, hogy nem sokkal h{zass{gunk ut{n megindult
bennem az élet. Nem akarom elveszíteni a gyereket.
Vajon mi lehet a baj? Olyan közeli a szülés időpontja!
– Nem tudom, Uba. Nem emlékszel r{, hogy elestél
vagy nehezet emeltél volna az utóbbi napokban?
– Nem hiszem.
– Menj vissza a tűzhelyedhez, és feküdj le. Készítek egy
kis nyírfakéregte{t. Ha ősz lenne, most keresnék neked
kígyógyökeret, de sajnos túl mély a hó. Te is gondolkozz
azon, mit lehet ilyenkor tenni. Benned van any{nk
tud{sa.
– Sokat gondolkoztam, de semmi sincs, ami elindítan{ a
magzat mozg{s{t, ha egyszer abbamaradt.
Ayla nem v{laszolt. Lelke mélyén ugyanúgy tudta,
mint a fiatalasszony, hogy reménytelen az eset.
 Egy hideg téli reggelen, miut{n megvizsg{lta, döntött.
– Uba – mondta l{gyan. A fiatalasszony kinyitotta
karik{s szemét, amely még beesettebbnek tűnt a kiugró
szemöldökeresz miatt.
– Itt az ideje, hogy anyarozst haszn{ljak. El kell indítani
a szülést. M{r semmi sem mentheti meg a gyermekedet.
Ha nem hozod vil{gra, te is meghalsz. Fiatal vagy. Még
lehet m{sik gyereked.
Uba felnézett r{, azut{n Ovr{ra pillantott, aki szintén
ott {llt. Sokat segített neki az utóbbi időben.
– Rendben – bólintott végül. – Igazad van. A
gyermekem halott.
Uba szülése keserves volt. Ayla nem mert túl erős
f{jdalomcsillapítót adni neki, mert attól tartott, hogy az
le{llíthatja a folyamatot. B{r a többi asszony is odajött,
hogy b{torítsa Ub{t, egyikük sem maradt sok{ig. Tudt{k,
hogy minden erőfeszítés és f{jdalom hi{bavaló. Csak
Ovra maradt ott, hogy segítsen Ayl{nak.
Mikor a csecsemő vil{gra jött, Ayla a méhlepénnyel
együtt egy szőrmébe takarta.
– Fiú – mondta Ub{nak.
– Megnézhetem? – kérdezte a fiatalasszony.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha nem l{tod – felelte Ayla. –
Pihenj, majd én eltüntetem. Túl gyenge vagy ahhoz, hogy
felkelj.
Ayla odament Brunhoz, és közölte vele, hogy Uba túl
gyönge, és ezért ő {ssa el a tetemet. Nem említette, hogy
a fiatalasszony két gyermeket szült. Az ikrek nem v{ltak
el egym{stól. Csup{n Ovra l{tta a sz{nalmas lényt.
Minden erejére szüksége volt, hogy ne h{nyja el mag{t.
Ayla is nyelt néh{nyat, míg becsomagolta a halottat.
Ez nem úgy sz{mított m{sfélének, mint Durc. Ayla
gyermeke keverék volt. Ayla örült, hogy Uba ikrei holtan
születtek. Így nem kellett megmutatnia senkinek. Tudta,
hogy Ovra hallgatni fog. Mindenkinek az lesz a legjobb,
ha azt hiszik, hogy Uba egyszerűen koraszülöttet hozott
a vil{gra.

__28.__

– Szeretnél Ub{val aludni? – kérdezte Ayla a fi{t.

– Nem – felelte hat{rozottan Durc. – Veled fogok
aludni.
– Semmi baj – mosolyodott el halv{nyan Uba. – Amúgy
se nagyon bíztam a dologban. Egyébként is egész nap
velem volt. Alig van egy-két egészséges gyökér –
sóhajtotta, és félrehajított egy rohadt darabot. – A holnapi
ünnepre csup{n sz{rított hús és hal maradt. Ha Brun v{rt
volna egy kicsit, szedhetnénk friss hajt{sokat.
– Nemcsak Brunról van szó – jegyezte meg Ayla. – Creb
mondta, hogy a legszerencsésebb időpont a tavasz
kezdetét követő első holdtölte.
– Vajon honnan tudhatja, mikor van a tavasz kezdete? –
kérdezte Uba. – Az egyik esős nap pont olyan, mint a
m{sik.
 – Azt hiszem, a naplementében rejlik a titok – felelte a
javasasszony. – Creb m{r napok óta b{mulja a
naplementét. Még esőben is lehet l{tni, merre megy le a
nap, és esténként gyakran kibukkan a felhők közül a
hold.
– B{rcsak ne adn{ {t Goovnak a mogur tisztét –
sóhajtotta Uba.
– Szerintem is jobb lenne – bólintott Ayla. – Amúgy is
túl sokat üldögél tétlenül. Mihez kezd majd, ha m{r
szertart{sokat se kell rendeznie? Tudtam, hogy előbb-
utóbb eljön az ideje, de azt hiszem, ezt az ünnepi lakom{t
nem nagyon fogom élvezni.
– Olyan furcsa – mél{zott el Uba. – Teljesen
hozz{szoktam, hogy Brun a vezér és Creb a mogur, Vorn
azonban azt mondja, itt az ideje, hogy a fiatalok {tvegyék
a vezetést. Szerinte Broud m{r így is túl sokat v{rt.
– Lehet, hogy igaza van – felelte Ayla. – De ne feledd,
hogy mindig is csod{lta Broudot.
– Nagyon jó hozz{m. Még akkor se haragudott, amikor
elveszítettem a gyereket. Azt mondta, megkéri a mogurt,
tegye erőssé a totemét, hogy ismét új életet teremthessen.
Szerintem téged is kedvel. Az ő ötlete volt, hogy Durc
velem aludjon. Azt hiszem, tudja, mennyire szeretem. Az
utóbbi időben mintha Broud se lenne olyan dühös r{d.
– Igaz, jóval kevesebbet zaklat – hagyta helyben Ayla.
Nem tette hozz{, hogy elfogja a rettegés, valah{nyszor
megérzi Broud tekintetét.
 Creb késő estig maradt a szentélyben Goovval. Ayla
könnyű ételt készített. Keveset hagyott Crebnek, b{r nem
hitte, hogy eszik, ha visszatér. M{snap nyugtalanul
ébredt. Úgy érezte, megfojtja a barlang. Kisz{radt a sz{ja.
Csup{n néh{ny falatot evett, majd hirtelen felpattant, és
a bej{rathoz futott. Az eget nehéz, ónosszürke felhők
takart{k. Patakokban folyt az eső. Durc anyja {gy{ba
telepedett és elaludt. Mikor Ayla mellé feküdt, a gyerek
hozz{bújt, és fél{lomban azt motyogta:
– Mama.
Ayla köréfonta karj{t. Érezte a gyerek szívverését.
Noha f{radt volt, nem jött {lom a szemére. Nyitott
szemmel feküdt, és a mennyezet repedéseit nézegette.
Csak akkor aludt el, mikor Creb visszatért, és
leheveredett a fekhelyére.
Sikoltozva ébredt.
– Ayla! Ayla! – r{zogatta ijedten Creb. – Mi baj,
gyermekem?
Tekintetéből sug{rzott az aggodalom.
– Ó, Creb – zokogta a javasasszony, és karj{t az öreg
nyaka köré fonta: – M{r megint azt {lmodtam. Pedig
évek óta nem jött elő.
Creb {tölelte a reszkető l{nyt.
– Mi van a mam{val? – kérdezte Durc t{gra nyílt
szemekkel. Félt. Még sose hallotta sikítani az anyj{t. Ayla
{tölelte.
– Milyen {lom? – kérdezte a mogur. – A barlangi
oroszl{n?
 – Nem, a m{sik, amire alig emlékszem – felelte a
fiatalasszony. – Vajon miért {lmodtam megint ezt? Azt
hittem, m{r túljutottam rajta.
Creb {tkarolta a l{nyt. Ayla odabújt hozz{. Hirtelen
r{döbbentek, hogy milyen régen ölelték {t utolj{ra
egym{st.
– Creb, olyan sokszor akartam így hozz{d bújni –
sóhajtotta Ayla –, de attól féltem, hogy eltolsz magadtól,
mint kisl{nykoromban, amikor haragudt{l r{m. Nagyon
szeretlek.
– Nem tehettem m{st: meg kellett tennem, az
érdekedben. Sose tudtam haragudni r{d. Túls{gosan
szerettelek. Most is szeretlek. Azt hittem, dühös vagy,
amiért elment a tejed. Az én hib{m volt.
– Dehogy a te hib{d. Az enyém.
– R{ kellett volna jönnöm, hogy folyamatosan kell
szoptatnod, különben elapad a tejed. De az volt a
benyom{som, egyedül akarsz maradni a b{natoddal.
– Honnan tudhattad volna? Egyetlen férfi se tud eleget
a gyerekekről. Persze szívesen j{tszadoztok velük, de ha
sírni kezd, gyorsan visszaadj{tok őket az anyjuknak.
Egyébként Durc teljesen egészséges, annak ellenére, hogy
m{r réges-rég nem szopik.
– F{jdalmat okoztam neked.
– Mi f{j, mama? – kérdezte aggodalmasan Durc.
– Semmi – nyugtatgatta Ayla. – M{r elmúlt.
– Hol tanulta, hogy így szólítson? – kérdezte
csod{lkozva Creb.
 Ayla könnyedén elpirult:
– Ha kettesben vagyunk, azt j{tsszuk, hogy mindenféle
hangokat adunk ki. Azt{n egyszer csak így kezdett
szólítani.
– Az összes asszonyt any{nak szólítja – bólintott Creb. –
Azt hiszem, musz{j volt külön nevet tal{lnia neked.
Szerintem az ő szóhaszn{lat{ban ez annyit tesz: any{m.
– Sz{momra is azt jelenti.
– Amikor idekerültél, rengeteg hangot hallatt{l. Azt
hiszem, a te néped hangokkal beszél.
– Az én népem a törzs. Törzsbeli asszony vagyok.
– Nem – r{zta meg a fejét a mogur. – Nem vagy
törzsbeli. Az idegenekhez tartozol.
– Iza is ezt mondta azon az éjszak{n, amikor elment az
{rnyak földjére.
Creb meglepődött:
– Nem gondoltam, hogy tudja. Én is csak akkor jöttem
r{, amikor követtél minket a barlangba.
– Nem akartam odamenni. Azt sem tudom, hogy
kerültem oda. Fogalmam sincs, mivel okoztam f{jdalmat
neked. Azt hittem, m{r nem szeretsz.
– Sokkal jobban szeretlek ann{l.
– Éhes vagyok – kotyogott közbe Durc. Zavarta, hogy
senki se figyel r{.
– Mindj{rt keresek neked valamit.
Creb csöndesen nézte, ahogy az asszony fel{ll és a
tűzhelyhez megy. „Vajon miért él velünk? – futott {t az
agy{n. – Idegennek született. A barlangi oroszl{n a
védőszelleme. Miért épp hozz{nk vezette? Hiszen
visszavihette volna a népéhez. És miért hagyta, hogy
legyőzzék? Miért engedte, hogy elmenjen a l{ny teje?
Mindenki azt hiszi, azért, mert a fiú szerencsétlen, de ez
nem igaz. Durc boldog és egészséges. Mindenki szereti.
Tal{n mégiscsak Dorvnak van igaza: valamennyi férfi
toteme összefogott, hogy legyőzze a l{ny védőszellemét.
Jól mondta Ayla: a fiú nem nyomorék, hanem kétféle:
félig idegen, félig törzsbeli."
Hirtelen kiszaladt arc{ból a vér. Érezte, lúdbőrös lesz.
„Félig idegen, félig törzsbeli – fűzte tov{bb a
gondolatmenetet. – Vajon ezért jött el hozz{nk a l{ny?
Durc miatt? A törzs kipusztul{sra ítéltetett. Az idegenek
fogj{k uralni a földet. Érzem. Tudom. De mi lesz
Durckel? Ő részint közülünk, részint az idegenek közül
való. És ott van Ura is. Éppen olyan, mint Durc. Azut{n
született, hogy r{t{madtak anyj{ra az idegenek. Vajon
olyan erős a totemük, hogy ilyen rövid idő alatt is le
tudja győzni az asszonyokét? Meglehet. Ha az
asszonyaik a barlangi oroszl{n védelme alatt {llnak,
szükség is van r{. Durcnek és Ur{nak valószínűleg
lesznek gyermekeik: a két nép szellemeinek gyermekei.
Ők tov{bbvihetik a törzset. Nem sok, de több a
semminél.
Lehet, hogy m{r azelőtt {tok alatt éltünk, hogy Ayla
szemtanúja lett a titkos szertart{snak. Elképzelhető, hogy
a szellemek vezették oda. Amíg Durc és Ura gyermekei
élnek, nem hal ki a törzs. Van-e Durcnek törzsi
emlékezete? B{rcsak idősebb lenne, hogy részt vehessen
az ünnepségeken. Nem sz{mít. Ő a törzs. Ó, Ayla,
szívem gyermeke, mindig is szerencsét hozt{l nekünk.
Most m{r tudom, miért jöttél el közénk. Elhoztad
sz{munkra az élet lehetőségét."
Ayla egy darabka húst adott a gyereknek. A mogur
mélyen elmerült gondolataiban, de felnézett, amikor a
javasasszony ismét mellé ült.
– Tudod, Creb – mondta elgondolkozva az asszony –,
néha úgy érzem, Durc nemcsak az én fiam. Mióta elapadt
a tejem, tűzhelyről tűzhelyre v{ndorol. Mindenütt
szoptatt{k, és ma is mindenütt etetik. Kicsit olyan, ak{r a
barlangi medve kölyke: az egész törzs gyermeke.
Ayla mély szomorús{got l{tott az öregember szemében:
– Durc valóban a törzs gyermeke. Ő a törzs egyetlen fia.
A hajnal fénye be{radt a barlang sz{j{n, és arany
ragyog{sba vonta a köveket. Ayla ébren feküdt. Alvó fi{t
figyelte. Creb is egyenletesen szuszogott. „Úgy örülök,
hogy minden olyan, mint régen" – sóhajtotta mag{ban.
Úgy érezte, mintha súlyos teher gördült volna le róla.
Mégis nyugtalankodott. Szinte fojtogatta a barlang.
Kisz{radt a torka. A gyomra összeszorult. M{r napok óta
rosszul aludt. Musz{j volt kimennie a szabadba. Fel{llt,
mag{ra kapta ruh{j{t, és csöndesen kisét{lt a barlang elé.
Odakint mély lélegzetet vett. Még a szit{ló eső se
zavarta. Elsét{lt a patakig. Sok{ig {llt a parton, nézte a
jégt{bl{k közt sötéten örvénylő vizet. Azt{n elhatolt a
tudat{ig, milyen hideg van. Megborzongott, és
visszasietett a barlangba.
 – Teljesen {t{zt{l – mondta Creb, mikor visszatért a tűz
mellé. – Vegyél föl valami sz{razat. Még megf{zol.
Ayla {töltözött, és az öregember mellé telepedett.
– Örülök, hogy tegnap beszélgettünk – sóhajtotta. –
Lementem a patakhoz. M{r olvad a jég. Ny{ron majd
ismét nagyokat sét{lunk, jó?
– Igen – bólintott csöndesen Creb. – Lassan eljön a ny{r.
Sét{lgathatunk, ha akarod.
Ayla úgy érezte, mintha sötét {rnyék vetődött volna r{.
Megborzongott. Hirtelen beléhasított a bizonyoss{g,
hogy nem fognak több sét{t tenni a patakparton, és Creb
is tudja. Hevesen {tölelte az öregembert, mintha
búcsúzni akarna tőle.
Estére m{r csak néh{ny felhőfoszl{ny maradt az égen.
A telihold ezüstös fénybe vonta a tél végi t{jat. A törzs
izgatottan v{rta a közelgő ünnepséget. Ritk{n esik meg,
hogy a vezér {tadja hatalm{t az ut{na következőnek, arra
meg egy{ltal{n nem volt példa, hogy ezt a mogurral
együtt tegye. A barlang h{tsó részében hatalmas tűz
lobogott. A falakon körben f{kly{k ragyogtak.
Ayla egyedül ült a tűzhelynél. A pisl{koló l{ngokat
figyelte. Még mindig nagyon nyugtalan volt. M{r-m{r
fel{llt, hogy megnézze a barlang fölött vil{gító teleholdat,
de ekkor észrevette, hogy Brun jelt ad, és a barlang
belseje felé ir{nyította lépteit. Mikor mindenki a helyén
ült, a mogur és Goov előlépett a szentélyből. Mindketten
medvebőrt viseltek.
 A szent ember most utolj{ra szólította a szellemeket.
Arc{ról elsz{lltak az évek nyomai. Mozdulatai
beszédesebbek voltak, mint b{rmikor kor{bban. Az első
pillanattól kezdve mag{val ragadta a törzset. Goov
csup{n halov{ny m{solatnak tűnt mellette. A fiatalember
nem volt ugyan tehetségtelen, de nem lehetett egy napon
emlegetni a mogurral. A törzs legnagyobb var{zslója
méltóképp búcsúzott. Mindenkinek elszorult a szíve,
amikor {tadta tisztét Goovnak.
Brun m{r az új mogur segédletével adta {t a vezérséget.
Ayla nemigen figyelte a ceremóni{t. Az ünnepi
lakom{ból is alig csipegetett. Mostantól az ifjabb
nemzedéké a hatalom. Amikor a férfiak visszavonultak a
szentélybe, hogy megtarts{k a maguk külön rítus{t, Ayla
{tvette Goovtól a daturate{t, de nem érzett hozz{ kedvet,
hogy csatlakozzon a többi asszonyhoz. Csak nagyon
keveset ivott az ünnepi italból. Visszatért Creb
tűzhelyéhez, és lefeküdt. Mire a férfi megjött, m{r aludt.
Creb néh{ny pillanatig ném{n {llt fölötte, azut{n a saj{t
vack{hoz bicegett.
– Mama, elmegyünk vad{szni? – kérdezte Durc, amikor
reggel kiugrott az {gyból, és a barlang bej{rata felé
iramodott. Még csak néh{nyan mocorogtak, {m a fiú m{r
teljesen éber volt.
– Előbb megreggelizünk – mondta Ayla, és elkapta a
gyereket. – Lehet, hogy nem megyünk ki. Tavasz van
ugyan, de elég hideg az idő.
Evés ut{n Durc j{tszott kicsit Crebbel, azut{n
{tnyargalt Broud tűzhelyéhez. Ayla mosolyogva figyelte
fi{t, de mikor megl{tta, hogy az új vezér milyen
pillant{st vet r{, megdermedt. A két gyerek kiszaladt a
barlangból. Ayl{ra hirtelen erővel tört r{ a bez{rts{gtól
való irtóz{s. Azt hitte, menten elh{nyja mag{t. A bej{rat
felé indult, amikor Broud hangja felcsattant mögötte:
– Ayla!
Összerezzent és megfordult. Lehajtotta a fejét, ahogy az
illem megkív{nta.
– Üdvözöllek – mondta szertart{sosan. Broud ritk{n {llt
szemtől szemben vele. Sokkal magasabb volt, mint
b{rmelyik férfi a törzsben. Az új vezér csup{n a v{ll{ig
ért, és l{thatóan feszélyezte, hogy fel kell néznie az
asszonyra.
– Ne menj el. Nemsok{ra gyűlést tartunk.
Ayla engedelmesen bólintott, és a helyén maradt.
Lassan sz{llingóztak a többiek. Sütött a nap, és örültek,
amiért Broud úgy hat{rozott, hogy odakint tartj{k az
eseményt. Broud elfoglalta apja kor{bbi helyét.
Leplezetlenül örült, hogy végre {tvehette Brun örökét.
– Mint tudj{tok, én vagyok az új vezér – mondta. A
bejelentés el{rulta, milyen ideges, hiszen valamennyien
tiszt{ban voltak a helyzettel. – Ezúttal néh{ny v{ltoz{st
közlök veletek. Először is, m{tól fogva Vorn a
helyettesem.
Többen bólogattak. A legtöbben ezt v{rt{k. Brun ugyan
azt gondolta, nem {rtott volna v{rni, míg Vorn idősebb
lesz, hogy a tapasztalt vad{szok közé sz{míts{k, de
tudta, hogy előbb-utóbb be fog következni. „Tal{n így is
jó lesz" – gondolta.
– Van még egy m{sik elintézetlen ügy is – folytatta
Broud. – A törzs egyik asszonya még nincs férjnél. – Ayla
érezte, hogy elpirul. – Valakinek védelmeznie kell, és én
nem akarom a többi vad{szt terhelni ezzel. Most én
vagyok a vezér, úgyhogy nekem kell gondoskodni róla.
Ezért Ayl{t magamhoz fogadom mint m{sodik
feleségemet.
Ayla v{rta, hogy ez bekövetkezik, {m semmiféle
elégedettséget nem érzett, hogy igaza lett. „Lehet, hogy
Ayl{nak nem tetszik ez a fejlemény – gondolta Brun –, de
Broud helyesen cselekedett." Büszkén nézett a fi{ra. Úgy
tűnt, Broud megérett a vezérségre.
– Ayl{nak van egy nyomorék gyereke – fűzte tov{bb a
szót az új vezér. – Itt és most tudatom veletek: több
nyomorék gyereket nem fogad be a törzs. Nem akarom,
hogy b{rki is azt higgye, a személyes érzéseim
befoly{solj{k a döntésemet. Ha Ayla egészséges
gyereknek ad életet, elfogadom.
Creb a barlang sz{j{n{l {llt. Haragosan r{zta fejét. Ayla
a földre sütötte tekintetét. „Biztos lehetsz benne, hogy
nem lesz több gyerekem – mondta mag{ban. – Ha Iza
var{zslata működik, nem nemzel több gyereket nekem.
Nem hagyom, hogy megöld őket csup{n azért, mert
nyomoréknak hiszed."
– Ezt azért mondtam el – folytatta Broud –, hogy senkit
se érjen meglepetés a jövőben. Nem akarom, hogy
nyomorék gyerek éljen a tüzemnél!
 Ayla felkapta fejét. „Mit jelent ez? – villant {t az agy{n.
– Ha Broud tűzhelyénél élek, a fiamnak is velem kell
jönnie!"
– Vorn beleegyezett, hogy a saj{t tűzhelyéhez fogadja
Durcöt. A felesége nyomorék volta ellenére is kedveli a
fiút. N{la jó kezekben lesz.
Zavart mormog{s hallatszott. A gyerekek az anyjukhoz
tartoznak, míg felnőnek. Ezt mindenki tudta. Miért
fogadta be Broud Ayl{t, ha elutasítja a gyerekét? Ayla
felpattant helyéről, és Broud l{ba elé vetette mag{t. A
férfi megérintette az asszony v{ll{t.
– Még nem végeztem. Tiszteletlenség félbeszakítani a
vezért, {m ez egyszer megbocs{tok. Beszélj.
– Nem veheted el tőlem Durcöt – tört ki belőle. –A fiam.
A gyerek helye mindig az anyja mellett van.
Brun összevonta szemöldökét. M{r nem volt büszke a
fi{ra.
– Azt hiszed, te mondod meg, hogy mit tehet a vezér? –
sziszegte Broud. Elégedett volt mag{val. M{r régóta
dédelgette ezt a tervet, és most minden pontosan úgy
alakult, ahogy elképzelte.
– Nem vagy az anyja. Oga sokkal ink{bb az anyja, mint
te. Ki szoptatta? Te nem. Hiszen nem is tudja, ki az anyja!
Minden asszonyt any{nak nevez. Mit sz{mít, hol lakik?
Neki egész biztosan semmit, hiszen minden tűznél eszik.
– Tudom, hogy nem voltam képes szoptatni, de te is
tiszt{ban vagy vele, hogy az én gyermekem. Minden éjjel
velem alszik.
 – Nos, ezentúl nem fog veled aludni. Ne tagadd, hogy
Vorn feleségét is any{nak nevezi. Szóltam Goovnak...
m{rmint a mogurnak, hogy a gyűlést követően
megtartjuk az esküvői szertart{st. Nincs miért v{rakozni.
Még ma az én tüzemhez költözöl, Durc pedig Vorn
csal{dj{hoz. Most pedig eredj a helyedre.
Broud körbepillantott a többieken, és észrevette, hogy
Creb a barlang sz{j{n{l {llva figyeli őt. Az öregember
dühösnek l{tszott.
De közel sem volt olyan haragos, mint Brun. Az egykori
vezér arca elsötétült az indulattól, miközben a fi{t
figyelte. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy
ne avatkozzon közbe. „Az én fiam – gondolta keserűen –,
akit most tettem vezérré. És mire haszn{lja a hatalm{t?
Hogy bosszút {lljon egy asszonyon. Hogy is lehettem
ilyen vak? Most m{r értem, miért emelte vezérhelyettessé
Vornt. Jó előre kitervelte az egészet. H{t ez a
legfontosabb, az új vezér első teendője? Veszélybe
sodorja a vad{szait azzal, hogy egy tapasztalatlan
vad{szt tesz meg a helyettesének csak azért, hogy diadalt
vehessen egy asszonyon! Broud, mi örömöd lehet abban,
hogy elszakítod anyj{tól a gyermeket? Nincs szíved,
fiam? Hiszen csak annyi maradt meg neki a
gyermekéből, hogy esténként mellette alszik!"
– Még nem fejeztem be – jelentette ki Broud, hogy
mag{ra vonja a felbolydult törzs figyelmét. Az emberek
nagy nehezen elcsöndesedtek.
– Nemcsak én emelkedtem új rangra. Új mogurunk van.
Ezzel bizonyos előjogok j{rnak. Úgy döntöttem, hogy
Goov... a mogur, a törzs var{zslój{t megillető helyre
költözik. Creb a barlang h{tsó részében kap helyet.
Brun gyors pillant{st vetett Goovra. H{t ő is benne van
ebben a mocskos egyezségben? A fiatalember zavartan
r{zta fejét:
– Nem akarok a mogur tűzhelyéhez költözni – mondta.
– Van saj{t otthonom, mióta ideköltöztünk.
A törzs egyre nyugtalanabb lett új vezére miatt.
– Azt mondtam, hogy költözöl! – csattant fel Broud.
Nagyon dühös lett, amiért Goov visszautasította az
aj{nlatot. Mikor megpillantotta a nyomorék öreget,
r{döbbent, hogy többé nem kell tartania tőle. M{r nem a
nagy hatalmú mogur. Ez az ötlet csak most jutott eszébe,
de biztosra vette, hogy Goov ugyanúgy elfogadja, mint
Vorn a neki felaj{nlott vezérhelyettesi címet. Azt hitte,
ezzel lekötelezheti Goovot, csakhogy nem sz{molt az új
mogur mestere ir{nt érzett szeretetével és tiszteletével.
Brun most m{r nem tudta tov{bb türtőztetni mag{t.
Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Ayla felpattant
helyéről.
– Ezt nem teheted, Broud! – ki{ltotta elkeseredetten. –
Nem költöztetheted h{tra Crebet. Ott nagyon fúj a szél,
és te is tudod, mennyire szenved telente. – Ayla
elfelejtette, hogyan viselkednek a törzsbeli nők. Most
megszólalt benne a javasasszony. Körömszakadt{ig
védelmezte betegét. – Csak azért döntöttél így, hogy
f{jdalmat okozz nekem. Azért b{ntod, mert törődött
velem. Nem érdekel, milyen sors v{r r{m, de őt hagyd ki
ebből! – Szemtől szemben {llt a férfival. Heves
kézmozdulatai még jobban al{húzt{k szavait.
– Ki engedte meg, hogy beszélj! – mennydörögte a
vezér. Öklével Ayla felé csapott, de a l{ny idejében
észrevette, és elhajolt. Broud ütése a levegőt érte.
Kiveszítette az egyensúly{t, és csaknem elterült a földön.
Agy{t elöntötte a düh. Ayla ut{n vetette mag{t.
– Broud! – harsant fel Brun hangja. A fiú önkéntelenül
is megtorpant. – Az a mogur helye, és az is marad. Úgyse
él sok{ig. Fölösleges siettetned a hal{l{t azzal, hogy
h{traköltözteted. Hosszú ideje szolg{lja a törzset.
Megérdemli azt a tűzhelyet. Milyen vezér vagy? Arra
haszn{lod a hatalmadat, hogy bosszút {llj egy asszonyon,
aki r{ad{sul semmit se vétett ellened? Hiszen akkor se
{rthatna neked, ha akarna. Te nem vagy vezér!
– M{r nem te vagy a vezér! – v{gott a szav{ba Broud,
aki hirtelen r{döbbent, hogy Brun többé nem
parancsolhat neki. – Most az én kezemben van a döntés
joga. Mindig is az ő oldal{n {llt{l. – Broud mag{ból
kikelve hadon{szott. Elvörösödött az indulattól. – Azt
teszi, amit mondok, vagy hal{lra ítélem. És nem
időlegesen. Ti is l{tt{tok, mennyire pimasz. De én nem
tűröm tov{bb! Megérdemli, hogy elítéljem. El is ítélem!
Itt és most! Ez hogy tetszik, Brun? Goov! Tedd meg!
Most! Mondd ki r{ a hal{los ítéletet! Senki se mondhatja
meg a vezérnek, mit tegyen. Nem tűröm, hogy egy
asszony parancsolgasson nekem. Gyerünk, Goov! Ne
késlekedj!
 Creb minden{ron igyekezett mag{ra vonni a l{ny
figyelmét. Nem sz{mít, hol lesz a helye. Rosszat sejtett,
mióta Broud bejelentette, hogy mag{hoz veszi a l{nyt. Ez
túl felelősségteljes lépés lett volna tőle. Creb biztosra
vette, hogy valami h{tsó sz{ndék vezérli. Az ezt követő
csúnya jelenetre viszont ő sem sz{mított. Amikor Broud
utasította Goovot, hogy ítélje el a l{nyt, sarkon fordult és
bebicegett a barlangba. Eleget l{tott. Ayla épp akkor
pillantott fel, amikor Creb eltűnt a barlang sz{j{ban.
Nemcsak Crebet nyugtalanította, hogy ilyen hirtelen
fell{ngoltak az indulatok. A többiek is zavartan figyelték
a mindjobban elmérgesedő vit{t. Néh{nyan nézni se
bírt{k a jelenetet. M{sok bénultan b{multak. Sose hitték
volna, hogy ilyesmi megeshet. Túl rendezett mederben
folyt az életük. A hagyom{nyok messzemenőkig
szab{lyoztak minden mozzanatot. Mindeddig nem került
sor efféle összecsap{sokra.
Először akkor döbbentek meg, amikor Broud
bejelentette, hogy elv{lasztja anyj{tól a gyereket. Azt{n
Ayla szembesz{llt a vezetővel, végül Brun is igazat adott
az asszonynak. Rettegve figyelték új vezérüket, aki
mag{ból kikelve követelte a javasasszony hal{l{t.
Ayla reszketett a felindul{stól. Az első pillanatokban
észre sem vette, hogy l{ba alatt megremeg a föld. Azt{n
meghallotta a föld gyomr{ból feltörő tompa dübörgést,
és felsikoltott:
– Durc!
 Uba megragadta a gyereket, és r{borult, hogy testével
védje a lezúduló kövektől. Ayla feléjük indult, de hirtelen
eszébe jutott, hogy a mogur visszament a barlangba.
– Creb! – ki{ltotta.
Rohanni kezdett a barlang felé a hull{mzó lejtőn.
Hatalmas szikla görgött el mellette; ügyet sem vetett r{.
Szinte révületben futott. Megelevenedtek egykori
rém{lmai. A földrengés robaja mindent elnyomott, így
maga se hallotta, hogy tork{ból a hajdani rémült ki{lt{s
tör elő:
– Mama!
A föld hull{mzott, ak{r a tenger; hirtelen megsüllyedt,
majd több métert emelkedett. Ayla elesett. Mikor
megprób{lt talpra {llni, l{tta, hogy hatalmas kőtömbök
zuhannak le a barlang tetejéről. Kisebb-nagyobb kövek
z{poroztak a gerincről. Kettéhasadt a hegytető.
A barlang belsejében sűrű porfelhő kavargott. Újabb
szikl{k görögtek a mélybe. Az évsz{zados fenyők vad
t{ncot j{rtak a meredély szélén. A lombhullató f{k
hevesen r{zt{k csupasz {gaikat. A barlang sz{ja felett
megrepedt a fal. A földrengés dübörgése elnyomta a
sebesültek ki{lt{sait. Fülsiketítő volt a zaj.
Végre csillapodott kissé a rengés. Néh{ny kőtömb még
al{zuhant, azut{n csend t{madt. A riadt és zavart
emberek lassan összeszedték magukat, és Brun köré
gyűltek. Az ő szemükben még mindig ő volt a vezér.
Brun azonban semmit sem tett. Úgy gondolta, élete
legrosszabb döntését hozta, amikor Broudot tette meg
vezérnek. Csak most döbbent r{, mennyire nem l{tta –
nem akarta l{tni – fia hib{it. Még erényei: b{tors{ga és
vakmerősége is csak zabol{tlan természetét
bizonyított{k. De most m{r Broud volt a vezér. Brun
tudta, hogy {tvehetné tőle az ir{nyít{st. A törzs még
mindig benne bízott. [m elkésett azzal, hogy újabb
utódot neveljen. A törzs csak abban reménykedhetett,
hogy Broud végre felfogja, mit jelent a hatalom. Az előbb
mag{ból kikelve üvöltözte, hogy ő a vezér. „H{t akkor
vezess! – gondolta Brun. – Rajta, csin{lj m{r valamit!"
Tudta, b{rmilyen döntést is hoz Broud – ak{r jót, ak{r
rosszat –, nem fog beleszólni.
Amikor a törzs l{tta, hogy hi{ba v{r segítséget Bruntól,
lassan Broud felé fordultak. A tekintélyuralmi rend is a
hagyom{ny részének sz{mított. Brun remek főnök volt.
Felelősséggel viseltetett mindenki ir{nt. Az emberek
hozz{szoktak nyugodt és ésszerű ítéleteihez.
Tan{cstalanul v{rt{k, hogy végre a kezébe vegye valaki
az ir{nyít{st. Még Broud is Brun parancsaira v{rt. Azt{n
lassan r{jött, hogy most m{r övé a felelősség.
– Ki hi{nyzik? Senki se sebesült meg? – kérdezte.
Valamennyien fellélegeztek. Végre megmondt{k nekik,
mit tegyenek. A csal{dtagok megkeresték egym{st. Úgy
tűnt, mindenki megvan. Néh{ny húzód{s, r{ndul{s
akadt ugyan, de megúszt{k súlyosabb baleset nélkül.
– Ayla! Ayla! – ki{ltozta Uba a kétségbeesés hat{r{n.
– Itt vagyok – felelte a javasasszony.
 – Mama! – ki{ltotta Durc, és kiszabadította mag{t Uba
karjaiból. Ayla felpattant, {tölelte a gyereket, és
visszavitte.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Igen – felelte Uba. – Semmi baj. Hol vari Creb?
Ayl{nak hirtelen eszébe jutott, miért is indult a barlang
felé. [tadta Ub{nak a fiút, és visszarohant.
– Ayla! Hova mész? Vigy{zz, veszélyes lehet!
A javasasszony nem hallgatott a figyelmeztetésre:
eltűnt a barlangban. Egyenesen Creb tűzhelyéhez rohant.
A barlang padlój{t vastagon borította a por és a törmelék.
Crebet nem tal{lta a tűzhelynél. Ayla minden tűzhelyet
végigj{rt, de sehol sem lelte a mogurt. Bepillantott a
szentélybe is, ott azonban semmit sem l{tott. F{kly{ra lett
volna szüksége. Úgy döntött, hogy módszeresen {tfésüli
a barlangot, mielőtt oda is bemenne. Végigkutatott
minden zugot. Bekukkantott a kiugrók és a nagy kövek
mögé is, de hi{ba. M{r éppen ki akart menni, hogy f{klya
ut{n nézzen, amikor eszébe jutott Iza temetési helye.
Odabotork{lt, és megpillantotta az öregember testét.
Creb furcs{n összekuporodva hevert a padlón.
Hatalmas kopony{ja oldalra billent. Kicsit odébb hevert a
szikla, ami megölte a var{zslót. Ayla letérdelt. Szeméből
patakzott a könny.
– Ó, Creb – szűkölte. – Miért jöttél vissza?
Előre-h{tra ingott a térdén. Creb nevét ki{ltozta. Azt{n
fel{llt, és megkezdte a halotti búcsúztató szertart{s
mozdulatait, ahogy Iza temetésén l{tta a var{zslótól.
Olyan szenvedéllyel és méltós{ggal szólt a szellemekhez,
ami méltó volt a legnagyobb mogurhoz. Néh{ny
mozdulatot egy{ltal{n nem értett, és most m{r nem is
fogja megismerni jelentésüket. így vett búcsút attól a
férfitól, akit apjaként szeretett.
– Meghalt – jelentette be Ayla a többieknek, amikor
kilépett a barlangból.
Broud rémülten nézett r{. „A l{ny tal{lta ezt a
barlangot – villant {t az agy{n. – Tudom, hogy kedvelik a
szellemek. Miut{n elítéltem, megr{zt{k a földet és
lerombolt{k a barlangot." Mi lesz, ha a törzs többi tagja is
úgy véli, hogy ő hozta r{juk a szerencsétlenséget? Lelke
mélyén mindig is félt a rossz előjelektől. De azt{n r{jött,
hogy m{s szempontból is lehet nézni az eseményt. Tal{n
éppen az asszony az oka, hogy ellenük fordultak a
szellemek.
– Ő tette! – ki{ltotta. – Miatta dühösek r{nk a szellemek!
Megsértette a hagyom{nyokat. Nem adta meg a vezérnek
az őt megillető tiszteletet. El kell ítélni, és a szellemek
ebből tudni fogj{k, hogy al{vetjük magunkat a
törvényeiknek, és egy új, még ennél is jobb barlangba
vezetnek bennünket. Tudom, hogy így lesz. Goov, ítéld
el! Azonnal!
Minden fej Brun felé fordult, {m a férfi mereven maga
elé b{mult. [lIkapcs{t keményen összeszorította.
Nyak{n megfeszültek az izmok. Nem mozdult, nem
avatkozott közbe – és ez igénybe vette minden
önuralm{t. A többiek nyugtalanul pislogtak egym{sra.
Azt{n lassanként Broud és Goov került a tekintetek
kereszttüzébe.
A mogur hitetlenkedve nézett a főnökre. „Hogyan
hib{ztathatja Ayl{t? – töprengett. – Ha valakit felelősség
terhel a történtek miatt, az maga Broud." Azt{n
megértette.
– Én vagyok a vezér – jelentette ki idegesen Broud. – Te
vagy a mogur. Megparancsolom, hogy ítéld hal{lra a
l{nyt!
Goov hirtelen sarkon fordult, kivett egy égő {gat a
tűzből, és fölkapaszkodott az emelkedőn. P{r perccel
később eltűnt a barlangban. Óvatosan lépdelt a lezuhant
szikl{k és törmelékhalmok közt. Tudta, egy utórengés
b{rmikor újabb kőz{port zúdíthat r{. Foh{szkodott, hogy
még azelőtt következzen be, hogy teljesíti Broud
parancs{t. Bement a szentélybe, és ünnepélyes
mozdulatokkal a kellő sorrendbe rakta a barlangi medve
csontjait. Az utolsó a koponya bal szemüregébe került.
Azut{n kimondta azokat a szavakat, amiket csup{n a
mogurok ismernek, elsorolta az {rtó szellemek nevét, és
szabadj{ra eresztette őket.
Ayla a barlang előtt {llt, mikor Goov előjött. Úgy ment
el a javasasszony mellett, mintha nem is létezne.
– Én vagyok a mogur. Te vagy a vezér. Elrendelted,
hogy ítéljem hal{lra Ayl{t. Megtörtént – mondta, és h{tat
fordított a vezérnek.
Először nem akart{k elhinni. Túl gyorsan történt. Brun
megvitatta volna velük az ítéletet. Mindig meggyőzte
őket, ha valamilyen súlyos döntést hozott. így elég idejük
maradt, hogy felkészüljenek r{. Elvégre mit tett az
asszony? Tiszteletlenül beszélt a vezérrel. Ez valóban
nem helyes, de hogy hal{lra ítéljék érte... Hiszen csak
Crebet védelmezte.
Miért döntött így Broud? A javasasszonyt mindig is
kegyelték a m{svil{giak. Szerencsét hozott
mindannyiuknak. Most mi lesz velük? Broud
megharagította a védőszellemeket, akik azt{n szabadj{ra
eresztették a gonosz lelkeket. A mogur m{r halott. Nem
tud segíteni.
Ayla úgy elmerült a gy{szban, hogy nem fogta fel a
körülötte zajló eseményeket. L{tta és hallotta, hogy
Broud elrendeli, ítéljék hal{lra, l{tta Goovot, amint kijön
a barlangból, és bejelenti, hogy megtörtént, de a jelenet
értelme csak nagyon lassan jutott el a tudat{ig.
„Hal{los ítélet? De miért? Mi rosszat tettem? Hogyan
eshetett meg ilyen gyorsan?" A törzs is ugyanilyen
nehezen fogta fel a történteket. Még nem tértek
magukhoz a földrengés okozta sokkból. Ayla félig-
meddig kív{ncsian figyelte, amint lassan megv{ltozik a
pillant{suk. A tekintetük a t{volba révedt, mintha m{r
nem lenne ott. Crug. Azut{n Uka. És Droog is. „Vajon ki
lesz a következő?" – kérdezte mag{tól. Csak akkor rémült
meg, mikor l{tta, hogy Uba szeme is üvegessé v{lik.
Karj{t szorosan Durc köré fonta. „A fiam! – villant {t
Ayla agy{n. – Nem l{thatom többé! Mi lesz vele? Csak
Uba maradt mellette. Tudom, vigy{zni fog r{, de mit
tehet Broud ellen? Broud gyűlöli, mert az én fiam."
Kétségbeesetten nézett körül. Hirtelen Brunra esett a
pillant{sa. Brun. Igen, ő megvédheti Durcöt.
Ayla a hajdani főnökhöz futott, és térdre esett előtte.
P{r m{sodperc múlva r{döbbent, hogy Brun nem fogja
megérinteni a v{ll{t. Ahogy feltekintett, l{tta, hogy a férfi
elnéz a feje felett, és a tűzbe b{mul. „B{rcsak l{thatna... –
sóhajtotta mag{ban. – De hiszen l{t! – fűzte tov{bb a
gondolatot. – Creb és Iza mindenre emlékezett, amit a
hal{lra ítélésem ut{n mondtam nekik."
– Brun – mondta halkan –, tudom, hogy szellemnek
hiszel. Könyörgök, ne nézz félre! Túl gyorsan történt ez
az egész. Megígérem, hogy elmegyek, de nagyon féltem
Durcöt. Broud gyűlöli. Mi lesz vele, ha ő marad a vezér?
Durc a törzshöz tartozik. Elfogadtad. Könyörgök, védd
meg a fiamat. Csak te vagy képes r{. Ne engedd, hogy
Broud b{ntsa!
Brun lassan h{tat fordított a könyörgő asszonynak,
mintha csak véletlenül tenné, {m Ayla megpillantotta a
megértés szikr{j{t tekintetében. Ennyi elég is volt neki.
Tudta, hogy Brun meg fogja védeni a fi{t. Igaz, nem
v{laszolt neki, de akkor is sz{míthat r{.
A javasasszony föl{llt, és visszament a barlangba. Creb
miatt érzett f{jdalm{t agya h{tsó részébe sz{műzte. Mély
lélegzetet vett, és meg{llt a tűzhelyüknél. Eldöntötte,
hogy mindent mag{val visz, amire szüksége lehet. Még
egyszer nem követi el azt a hib{t, hogy felszerelés nélkül
v{g neki a sz{műzetésnek.
Csak most mérte fel, milyen nagy pusztul{st okozott a
földrengés. H{l{s volt a többieknek, hogy odakint
maradtak. Legördítette fekhelyéről a szikl{kat, és kir{zta
szőrmetakarój{t. A földre terítette, és pakolni kezdte a
holmij{t. A gyógyszeres t{sk{j{t, a paritty{j{t, két p{r
l{bbelit, a l{bsz{rvédőket, a kesztyűjét, sapk{j{t.
Csészéjét, t{lj{t, a vizestömlőjét és az eszközeit. A
barlang h{tsó részébe ment, és kellő mennyiségű sz{rított
húst, gyümölcsöt és zsírt csomagolt mag{nak. Nem volt
túl v{ltozatos, {m ilyenkor kora tavasszal ez is megfelelt.
Kir{zta a törmeléket a gyűjtőkos{rból, és pakolni kezdett.
Fölvette Durc sz{llítókendőjét, és az arc{hoz szorította.
Föl tolultak benne az emlékek. Megeredtek a könnyei.
Erre nem lesz szüksége. A fi{t nem viszi mag{val. Mégis
betette a kos{rba. Legal{bb lesz valami, ami r{
emlékezteti. Alaposan felöltözött. Odakint a rón{n
igencsak kemény a hideg. Északon valószínűleg még
mindig tél van. Hab{r nem tudta, merre megy,
mindenképpen a sz{razföld felé kellett indulnia.
Az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy Creb bőrs{tr{t
is mag{val viszi. Mindent összer{molt, ami az övé volt.
Ha itt hagyja, úgyis elégetik. Creb s{tr{val m{s volt a
helyzet. Ennek ellenére úgy döntött, a mogur m{r
úgysem venné haszn{t. Az elvitt élelem miatt sem érzett
lelkiismeret-furdal{st; őt illette.
A gyűjtőkos{r tetejére tette, majd fölvette a nehéz
csomagot. Meghúzta a tartószíjakat, majd meg{llt a
tűzhelynél, amely oly sok éven {t az otthona volt. Ismét
kibuggyantak a könnyei. Elbúcsúzott Crebtől, Iz{tól, a
törzstől és az emlékeitől. Azt{n kilépett a szabadba.
 Noha senki se nézett r{, mindenki tudta, mikor jelent
meg ismét. Meg{llt a tavacska előtt, hogy megtöltse
tömlőjét. Előrehajolt, és megnézte mag{t a víztükörben.
Nem a saj{t von{saira volt kív{ncsi: az idegenek arc{t
kereste.
Mikor föl{llt, Durc kap{lózni kezdett. Nem értette, mi
történt, azt azonban pontosan tudta, hogy valami
rettenetes készülődik. Kitépte mag{t Uba karj{ból, és
Ayl{hoz szaladt.
– Elmész! – jelentette ki v{dlón.
Ayla csup{n a pillanat törtrészéig habozott, azt{n
ölelésre t{rta karjait. Fölkapta a kicsit, és szorosan
mag{hoz szorította. Eleredtek a könnyei. Amikor kisírta
mag{t, letette a gyereket, és leguggolt, hogy egy
magass{gban legyen vele.
– El kell mennem, Durc – mondta. – Nem tehetek m{st.
– Vigyél engem is! – könyörgött a gyerek. – Ne hagyj
itt!– Nem lehet, Durc – r{zta meg szomorúan a fejét. – Itt
kell maradnod Ub{val. Brun vigy{zni fog r{d.
Uba lassan közeledett feléjük. El kellett vinnie a
gyereket a szellemtől. Ayla újra megölelte a fi{t.
– Nagyon szeretlek, Durc – suttogta. – Sose feledd el,
mennyire szeretlek. – Azzal felvette, és Uba karj{ba tette.
– Vigy{zz a fiamra, Uba – mondta, és szomorúan Uba
szemébe nézett. L{tta rajta, hogy a fiatalasszony élőnek
tekinti. – Vigy{zz r{... húgom.
Broud egyre dühösebben figyelte a jelenetet. Ez az
asszony halott. Szellem csup{n. Akkor meg miért nem
viselkedik úgy? R{ad{sul néh{nyan úgy csin{lnak,
mintha még most is élne.
– Szellem – mondta. – Szellem! Halott.
Ayla hozz{lépett. A férfi igyekezett nem tudom{st
venni róla, az asszony azonban fölé magasodott, és
farkasszemet nézett vele.
– Nem vagyok halott – mondta hat{rozottan. – Nem
fogok meghalni, Broud. Nem ölhetsz meg. Ha
kergethetsz, elszakíthatsz a fiamtól, de nem tudsz
megölni.
Broudban két érzés harcolt egym{ssal: a félelem és a
düh. Felemelte az öklét, hogy megüsse Ayl{t, {m nem
mert hozz{érni. „Gonosz bűb{j – morogta mag{ban. –A
szellem var{zslata!"
– Üss meg, Broud! – sziszegte az asszony. – Üss meg!
Rajta! Megl{tod, hogy nem vagyok halott.
Broud Brun felé fordult. Rettenetesen zavarban érezte
mag{t. Noha nem érintette meg a szellemet, tudom{st
vett róla. Félt, és megprób{lta Brunra h{rítani a
szerencsétlenséget.
– Azt hiszed, nem l{ttam, Brun? – ki{ltotta. –
V{laszolt{l neki, mikor beszélt hozz{d, mielőtt bement
volna a barlangba! Szerencsétlenséget hozol r{nk!
– Csak magamra, Broud – felelte csöndesen a hajdani
vezér. – De te mikor l{ttad, hogy beszélt hozz{m? Mikor
l{ttad, hogy bemegy a barlangba? És miért emeltél r{
kezet? Még mindig nem érted, igaz? L{ttad őt, Broud.
Legyőzött téged. Mindent megtettél ellene. Hal{lra
ítélted. Halott, és mégis diadalmaskodott feletted.
Asszony létére b{trabb volt n{lad. Sokkal különb, mint
te. Neki kellett volna a fiamnak lennie!
Ayl{t meglepték Brun szavai. Durc igyekezett
kiszabadítani mag{t, hogy odaszaladjon hozz{. Nem
bírta tov{bb. Útnak indult, és amikor elhaladt Brun
mellett, a h{la jelét rajzolta a levegőbe. Mikor elérte a
hegygerincet, visszanézett. L{tta, hogy Brun felemeli a
kezét, mintha csak a fejét akarn{ megvakarni, {m
ugyanazzal a mozdulattal engedte le karj{t, ahogy a
törzsi gyűlés ut{n Norg búcsúzott tőlük: Ursus legyen
veled!
Megr{ntotta kosara szíj{t, és gyors léptekkel északnak
indult. Utolj{ra Durc ki{lt{sa csengett a fülében:
– Mama! Mamaaaa!