1

Faktoranalitikus személyiség-taxonómiák 1

Nagy János
ELTE, Személyiség- és Egészségpszichológiai Tanszék

A mindennapok emberének – akárcsak személyiségkutatóknak – egyik fontos törekvése a

meglehetősen bonyolult emberi viselkedés megértése és előrejelzése. A társaink viselkedésének
sikeres előrejelzése a társas környezethez való mindennapos alkalmazkodásunk alapvető feltétele.
Előrejelzéseinket a másokra és önmagunkra vonatkozó tapasztalataink összefoglaló leírására
alapozzuk, ami óhatatlanul összehasonlítást jelent másokkal. Benyomásainkat egy többé-kevésbé
rejtett fogalmi-elméleti keretben formáljuk meg, amit a szaknyelv olykor implicit vagy naiv
személyiségelméletnek nevez. Személyleírásaink természetesen nem mentesek a tévedésektől és
torzításoktól. Legtöbbünk például magától értetődőnek tartja, hogy az emberek rendkívül sok
szempontból különböznek egymástól. Ám az a kutatási vonulat, amely ennek a fejezetnek a tárgya,
ennek a közhelyszerű tételnek éppen az ellenkezőjét sugallja.
Ha a személyek kellően változatos és nagy számú személyiség-tulajdonság vagy
személyiségvonás alapján jellemzik (osztályozzák) önmagukat vagy többé-kevésbé jól ismert
társukat, akkor kimutatható, hogy az osztályzatok nem teljesen függetlenek egymástól. A
jellemzések többváltozós statisztikai – többnyire faktoranalitikus – elemzése azt mutatja, hogy az
osztályzatok mindössze néhány csoportban „mozognak együtt”. Kérdőíves kutatásokban vagy azt
találták, hogy a jellemzések csupán három (l. Eysenck és Eysenck, 1985), vagy pedig azt (l.
Guilford, 1959; Cattell, 1990), hogy viszonylag sok, tíz-tizenhat ilyen csoport vagy dimenzió
mentén változnak. A teljes személyiség-szókincset (személyiség-lexikont) képviselő
tulajdonságlistákkal dolgozó kutatók viszont rendszerint öt ilyen jellemzési szempontot, vagy
jellemzést meghatározó tényezőt/dimenziót találtak (l. még John, 1990; Digman, 1996; Wiggins és
Pincus, 1992; Goldberg, 1993; Saucier, Hampson és Goldberg, 2000; magyarul Szirmák és De
Raad, 1994; Carver és Scheier, 1998 és 2006). A jellemzésekben a tulajdonságcsoportok együtt
mozgását a statisztikusok látens tényezőknek vagy faktoroknak tulajdonítják, s ezeket a
személyiség-kutatók hol a személyiség átfogó vagy globális (szuper-) vonásainak vagy típusainak,
tartományainak (domain), hol pedig alapdimenzióinak nevezik. Azok a kutatók, akik szerint ezek a

1
Kösznettel tartozom Kulcsár Zsuzsannának, Kökönyei Gyöngyinek és Konkoly Thege Barnának a kézirat különböző változataihoz fűzött
észrevételeikért.
 2

dimenziók csupán a megfigyelő fogalmi rendszerének sajátosságaiból adódnak, az ún. gyenge

vonáselméletek képviselői (pl. Shweder, 1977, 1982; Buss és Craik, 1980; Cantor és Mischel,
1979/1984), azok viszont (pl. Allport, Cattell, Eysenck, Costa és McCrae, l. alább), akik úgy vélik,
hogy az alapdimenziók a személyiség valós működését tükrözik, az ún. erős vonáselméleteket
képviselik. Ez utóbbi szerzők úgy vélik, hogy a személyek közötti viselkedéses eltérések, azaz az
ún. egyéni különbségek elemzése révén is feltárható a lelki szerkezet. Az imént említett, lexikális
kutatók ebben a kérdésben nem egyöntetűen foglalnak állást. A többség úgy képzeli, hogy a
személyiség elfogadható leíró modelljét kell megalkotni, s csak utána van értelme a magyarázó
elméletek megfogalmazásának.
Az egyéni különbségek sok vita után mára általánosan elfogadott leíró modellje a személyek
közötti eltéréseket öt faktor mentén írja le. E személyiség-leíró modell különös történetéhez
(Digman, 1996) tartozik, hogy bár az ötös faktorszám már a legkorábbi elemzésekben is felbukkant
(Thurstone, 1934; Fiske, 1949; Norman, 1963), ez vagy nem keltette fel a kutatók figyelmét (bár az
erről szóló beszámolók központi pszichológiai folyóiratokban is megjelentek) vagy szkeptikusan
fogadták őket (Goldberg, 1993). A mindössze öt átfogó dimenzióról szóló személyiség-leíró
modellt, mint tapasztalati tényt, a bírálók sem tagadják, s komolyan felcsillant egy mindenki által
elfogadható rendszerező személyiség-leíró elmélet, más szóval személyiség-taxonómia vagy
referenciakeret megalkotásának reménye (Goldberg, 1993; Digman, 1996; McCrae és Costa, 1999;
De Raad, 1998; Saucier, Hampson, Goldberg, 2000). A szókincsből kiinduló kutatók (l. alább) ezt a
leíró keretet Goldberg (1981) nyomán leggyakrabban 'Big Five'-nak (az „öt nagynak”, esetleg a
„nagy ötöknek”), a kérdőíves kutatópáros Costa és McCrae (1997, 1999) pedig a személyiség ún.
ötfaktoros modelljeként (Five Factor Model, FFM) emlegetik - arra utalva, hogy az öt faktor
túlmutatva a felszínes leíráson akár a személyiség valós szerkezetét is tükrözheti.
Természetesen ma is élénk vita folyik az újra és újra felbukkanó öt robusztus faktor körül. A
Hippokratész és Galénusz ókori munkásságáig visszanyúló személyiség-taxonómiai kutatás újbóli
felvirágzásában nyilvánvalóan a legnagyobb szerepet a többváltozós statisztikai módszerek
fejlődése és a számítógépes apparátus széles körű hozzáférhetősége játszik. Mindenesetre az
elmondható, hogy a nem intellektuális viselkedésbeli egyéni különbségek (vagy
személyiségvonások) rendszerezésére szakosodott kutatók az ötfaktoros modellel jutottak el az
egyetértésnek arra fokára, amit az intellektuális teljesítmények kutatói – az intelligencia
egyfaktoros, általános vagy g-faktor modelljével (Spearman, 1927) – már a húszas-harmincas
évekre elértek.
Mielőtt az ötfaktoros személyiségmodellhez vezető kutatásokat részletesebben áttekintenénk,
néhány korabeli (Guilford, 1959) és újabb keletű (Pervin, 1990; Endler és Parker, 1992; McAdams,
 3

1997) tanulmány alapján érdemes kitérni arra, hogy e napjainkban divatos modell milyen szakma-
történeti keretbe illeszkedik.

A személyiség-taxonómiai kutatás történeti háttere

Amint arra Endler és Parker (1992) rámutat, a múlt század húszas évei táján elsősorban az üzleti
megrendelésre dolgozó - s nem az akadémikus, egyetemi kutató - pszichológusokat azért kezdték
érdekelni a személyiségjellemzők, például a kitartás, a szorongás vagy a monotónia-tűrés
mérésének problémái, hogy az intelligenciatesztek iskolai és munkahelyi, sőt katonai
teljesítményeket előrejelző hatékonyságát fokozhassák. Az I. Világháború idején az Egyesült
Államok Expedíciós Hadtestének parancsnoka adta fel a megrendelést a pszichológusok és
pszichiáterek számára, hogy dolgozzanak ki módszereket a mentálisan alkalmatlan újoncok
hatékony és gyors kiszűrésére. Az ilyesfajta feladatokat korábban valamilyen kikérdezéses
eljárással (pl. explorációval, interjúval) oldották meg, de erre – főleg háború idején - nem volt
elegendő idő, sem elegendő szakember. Woodworth fejében fogalmazódott meg a gondolat, hogy a
pszichiáterek által az interjúkban gyakorta firtatott tünetek, néhány lapon felsorolt listájából maguk
a vizsgált személyek jelöljék be, hogy ezek közül melyek érvényesek rájuk. A Woodworth Personal
Data Sheet (Woodworth, 1920, id. pl. Guilford, 1959), a mentális zavarokat mérő majdani
tünetlisták prototípusa, az említett szűrési feladat megoldására ígéretesnek bizonyult.
Nem teljesen érdektelen, hogy a tünetellenőrző lista, s a majdani kérdőívek formája – amint
arra Endler és Parker (1992) emlékeztet – megegyezik az intelligenciatesztek tipikus papír-ceruza
formájával: a személyek igaz-hamis típusú, esetleg többválasztásos kérdésekre válaszolnak két-,
illetve többfokú skálán, s a bevallott tünetek mennyisége jelzi a személyek alkalmazkodási
zavarainak mértékét. Már Guilford (1959) felhívja azonban a figyelmet arra, hogy az ilyen
„objektív” pontozás megtévesztő módon sugallja a kérdőívek mint mérőeszközök objektivitását is.
Bár az alkalmazkodási zavarok felmérése továbbra is a kérdőívkészítők fontos témája maradt,
egyre több szerző tért át egy vagy több személyiségtulajdonság mérésére. Az első olyan teszt, amely
az általános alkalmazkodóképesség mellett egy személyiségtulajdonság, nevezetesen az introverzió
mérésére is vállalkozott, a Laird által kidolgozott Colgate Mental Hygiene Test volt (l. Guilford,
1959). Szintén az elsők között készült el Allport skálája a fölény és alárendelődés (ascendance-
submission) mérésére (A-S Reaction Study; Allport és Allport, 1928, id. pl. Guilford, 1959). A
viselkedés előrejelzésére alkalmasnak tartott pszichológiai jellemzők száma rövidesen úgy
megszaporodott, hogy a behaviorista Watson a húszas évek végére már azon élcelődhetett, hogy
 4

„szinte lehetetlen olyan vonást találni, amelynek megnevezésére létezik melléknév, s amelynek
mérésével még nem próbálkoztak” (Watson, 1929, 87. o., id. Endler és Parker, 1992 ).
Az akadémikus kutatók a későbbiekben, amint arra McAdams (1997) emlékeztet, főleg a
nagy, integratív pszichológiai elméletekből kölcsönzött pszichológiai konstruktumok (fogalmak)
mérésével próbálkoztak. Guilford például a harmincas években a Jung (1929, magyarul is olvasható
változat: Jung, ) által analitikus szemléleti keretben leírt introverzió személyiségtípus különböző
jellemzőinek mérésére dolgozott ki kérdőíveket (Guilford, 1959), Eysenck (1944) pedig elsőként
kísérelte meg a nagy pszichiátria kórformák, a neurózis és a pszichózis „normális változatainak”
vagyis az ilyen kórformákra hajlamosító személyiségjegyeknek a mérését.
A negyvenes-ötvenes évektől kezdve napjainkig legalább három szálon, párhuzamosan halad
előre a személyiségtulajdonságok mérésének története (Pervin, 1990; McAdams, 1997). Először is
ebben az időszakban jelenik meg néhány nagy, máig használatos 'személyiségleltár', amely
egyszerre több diagnosztikus kategóriát, illetve személyiségtulajdonságot lajstromoz és mér fel.
Ilyen leltár a máig népszerű, empirikus alapon szerkesztett – a diagnosztizálandó klinikai
csoportokat egymástól jól elkülönítő tételek kiválasztásán alapuló – MMPI (Minnesota Multiphasic
Personality Inventory; Hathaway és McKinley, 1945), és a legtöbb társadalomban
személyiségjellemzésre használatos ún. népnyelvi fogalmakra (folk concepts) építő CPI (California
Personality Inventory; Gough, 1957).
Másodszor, az ötvenes években jelent meg néhány alapvető jelentőségű pszichometriai
tanulmány (Cronbach és Meehl, 1955; Loevinger, 1957; Campbell és Fiske, 1959), melyek arról
szóltak, hogyan lehet és kell a pszichológiai mérőeszközök megbízhatóságát és érvényességét
ellenőrizni, s ebben az időben dolgozták ki a pszichológiai tesztelés szabályait is.
Harmadszor pedig a kutatók zöme ekkor már felhagyott a „nagy személyiségelmélet”
megfogalmazására irányuló erőfeszítéseivel, s inkább „szűk tartományú elméleti” háttéren (l. Peck
és Whitlow, 1975/1983) kimunkált fogalmi konstrukciók – amilyen például a „külső-belső
kontroll”, a „mezőfüggőség-függetlenség”, „komplexitás-preferencia”, „szenzoros élménykeresés”,
„impulzivitás”, „autoriter személyiség”, „teljesítménykésztetés”2 – mérésével foglalkoztak, s
gyűjtöttek adatokat a személyek közötti eltérésekről, ám minden rendszerezés nélkül. A korszak
jellegzetes összefoglaló kézikönyve - London és Exner: Dimensions of Personality című kötete
(London és Exner, 1978; magyarul Szakács, 1988) - számos személyiségvonást egyszerűen
ábécérendben tárgyalt. Ez a konstruktum-kidolgozó, fogalomtisztogató és adatfelhalmozó
munkamód mindmáig jellemzi az egyéni különbségek kutatását: éntudatosság, énhatékonyság, lelki
edzettség, optimizmus, koherencia-érzék, hogy csak párat említsünk példaként az énkép-, illetve a
2
Mivel ennek a fejezetnek a tárgyát nem ezek a fogalmak képezik, ezért a pontos irodalmi hivatkozásoktól eltekintünk. (A szerk.)
 5

megküzdő mechanizmusok változatos elméleteit tükröző fogalmi kavalkádból. A nap mint nap
születő, s a 'pszichológiai piacot' elárasztó, változatos személyiségkonstrukciók becslésére szolgáló,
elméletileg és a pszichometriai jellemzőiket tekintve csak többé-kevésbé tisztázott
„személyiségtesztek” sokszor ugyanazon címke alatt különböző viselkedésjellemzőkre, különböző
címkék alatt pedig szinte azonos viselkedésjellemzőkre kérdeznek rá. Ezzel megnehezítik, szinte
ellehetetlenítik a különböző forrásból származó kutatási eredmények összehasonlítását és
értelmezését, illetve megosztását a szakmai közönséggel, elbizonytalanítva a gyakorlatban dolgozó
tesztalkalmazókat is. Érthető tehát, hogy idővel egyre nagyobb lett az igény az egymást sokszor
átfedő személyiség-leíró fogalmak jelentésének tisztázására, a fogalmak egymáshoz való
viszonyának feltárására és a redundáns kifejezések kiszűrésére, magyarán egy mindenki által
elfogadható személyiség-taxonómia kidolgozására.

A taxonómiai kutatás elméleti és módszertani kérdései

Nem kétséges, hogy mint minden tudománynak, a személyiségpszichológiának is szüksége van

kutatási tárgya rendszerezésére, a tanulmányozott jelenségek bizonyos csoportjainak és típusainak
elkülönítésére. „A taxonómia teszi lehetővé a kutatók számára, hogy a személyiségjellemzők
meghatározott tartományait (domains) tanulmányozzák, s ne az emberi lényeket egyedivé tévő
különös (partikuláris) jellemzők ezreit vizsgálják külön-külön” (John, Angleitner és Ostendorf,
1988).
A személyiségvonások rendszerezése azonban egyáltalán nem egyszerű feladat. Az első
kérdés rögtön az, hogy egyáltalán mit akarunk osztályozni? A biológiai vagy fizikai-kémiai
rendszertanok általában jól elkülöníthető természetes „tárgyakat” (pl. növényeket vagy állatokat,
fizikai elemeket vagy molekulákat) osztályoznak attribútumaik, azaz tulajdonságaik alapján. A
kategóriába sorolás többé-kevésbé jól megadható kritériumok alapján történik. A
személyiségvonások azonban nem látható, kézbe vehető, fizikailag létező tárgyak, hanem olyan
személyen belüli jelenségek, amelyek a viselkedés széles körét befolyásolják. Létezésükre egyedül
a hatásaikból, magából a viselkedésből, illetve a viselkedés módjából, a viselkedésjellemzőiből
következtethetünk. Csakhogy a pszichológus kutatók széles köre vitatja még a vonások, mint belső,
oki, meghatározó tényezők létezését is. Ebbe a vitába itt nem mehetünk bele, azt azonban jelezzük,
hogy a személyiség-taxonómusok megelégszenek a viselkedés felszíni jellegzetességeinek,
Goldberg szavaival, a fenotípusának a leírásával (Saucier és Goldberg, 1996). Az emberi viselkedés
kétségtelenül mintázott, bizonyos megnyilvánulások vissza-visszatérnek és a megfigyelő szemében
a személyek viselkedése - ezzel együtt gondolataik, motívumaik, érzéseik vagy élményeik -
 6

bizonyos állandó jellegzetességekkel, konzisztenciával rendelkeznek, ami sajátos fogalomkészlettel

(többnyire melléknevekkel, olykor főnevekkel és igékkel) leírható, kategorizálható, így a viselkedés
előrejelzésére felhasználható. De milyen jegyek alapján sorolhatunk valamely viselkedésmintázatot
valamilyen kategóriába? Például milyen viselkedéses jegyek alapján tekinthetünk valamely
megnyilvánulást agresszívnek? A testre mért ütés sokszor nem agresszív szándékú, olykor viszont
egy mosoly is lehet ártalmasabb az ütésnél. A természetes kategóriák prototípuselmélete szerint (az
elmélet személyiségvonásokra való alkalmazását l. Cantor és Mischel, 1979/1984) a
viselkedésmintázatok nem gyömöszölhetők élesen határolt („minden vagy semmi”) kategóriákba. A
mindennapokban bizonyos jegyek együttes előfordulása - az ún. „családi hasonlóság” elve alapján -
már elegendő ahhoz, hogy valamilyen viselkedésmódot elkülönítsünk más viselkedésmódoktól, és
valamilyen vonás- vagy tulajdonságkategóriába soroljunk. (Ráadásul e jegyek egyike sem elegendő
önmagában a valamely kategória alkalmazásához. Ahhoz, hogy valakit agresszívnek tekintsünk,
például nemcsak egy bizonyos cselekvést - mondjuk ütést - kell végrehajtania, hanem ennek
bizonyos arckifejezéssel, testtartással és verbális megnyilvánulással is együtt kell járnia.) Attól
függően, hogy az egyes besorolási jegyekből mennyi és milyen szembeötlően fordul elő, az adott
kategóriát jobban vagy kevésbé véljük alkalmazhatónak egy-egy viselkedésmódra vagy személyre.
Ennél fogva egy adott viselkedésjellemzőt különböző személyeknél eltérőnek, erősebbnek vagy
gyengébbnek érzünk. A vonások tehát fokozatokban térnek el a különböző személyek között. A
fokozati eltérést, ha kell, számskálán is készek vagyunk kifejezni. Ha valakit például agresszívnek
észlelünk, akkor más emberekkel összehasonlítva észlelünk nála több és intenzívebb ’agresszív
jegyet’. Allport (1937) pontosan ilyen elvek – a jellemző viselkedésmódok változatossága,
gyakorisága és intenzitása – alapján képzeli el a vonások azonosítását (l. Allport, 1961/1983). Egy
vonásfogalomnak az emberek jellemzésére való alkalmazása tehát mindig összehasonlítást,
valamilyen belső standardhoz vagy prototípushoz való viszonyítást jelent, még pedig valamilyen,
egészen pontosan nem meghatározható dimenzió mentén.
Allport (1937, 1961/1983) úgy képzelte, hogy a személyleírásra használt vonáskategóriák, a
vonásnevek egy része tényleges, az alkalmazkodást szolgáló belső, „pszichofizikai” struktúrákra
utal. Mivel a kategóriába sorolás jegyeiből mindenkinél más teljesül (vagyis mindannyian másképp
vagyunk agresszívek), számára ebből az is következett, hogy mindenki más pszichofizikai
struktúrákkal rendelkezik. Ezért szerinte csak ún. „személyes diszpozíciók” vagyis egyedi vonások
léteznek, s bizonyos általános vonások az emberek összehasonlítására csak azért tűnnek
alkalmasnak, mert egy adott kultúrában mindenkinek nagyon hasonló feltételekhez kell
alkalmazkodnia, vagyis hasonló pszichofizikai struktúrákat kell kialakítania. Az ebben a fejezetben
 7

tárgyalt vonás-taxonómiai kutatás a vonásokat ezzel szemben értelemszerűen általánosnak, azaz

mindenkire alkalmazhatónak tekinti.
Mindehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy a klasszikus típustanok későbbi alkalmazói és
értelmezői (pl. Kant) a típusokat éles határvonalú kategóriáknak tekintették (valaki, mondjuk, vagy
szangvinikus, vagy sem), mégpedig annak ellenére, hogy Hippokrátész és Galénosz szerint az
emberek tulajdonságai a testnedvek (vér, nyálka, sárga-, illetve fekete epe) különböző arányú
keveredéséből adódnak. Maga a temperamentum szó eredeti jelentése is a keveredésre utal (l.
Stelmack és Stalikas, 1990). A modern személyiség-taxonómiai elméletekben a típusokat (például
Eysenck felfogásában), akárcsak a faktorokat mint leíró dimenziókat minden további nélkül
felfoghatjuk nem éles határú, átfogó kategóriák gyanánt.

Személyiség-taxonómia dimenzionális szemléleti keretben

Ha az emberek a viselkedésmódjukban csak fokozatokban térnek el egymástól – vagyis nincsenek

agresszív és nem agresszív, vagy ügyes és ügyetlen emberek, hanem mindenki agresszív és ügyes
valamilyen mértékben - , akkor fel lehet tenni a kérdést, hogy ténylegesen hány és milyen dimenzió
mentén hasonlítjuk össze őket. A személyiség-taxonómiával foglalkozó kutatók voltaképpen azt
keresik, hogy melyek a viselkedés összehasonlítására alkalmas alapvető dimenziók. A könnyebb
érthetőség kedvéért vegyünk egy analógiát: a tárgyak természetesen millió szempont szerint
összehasonlíthatók, mégis hasznosnak, sőt még értelmesebbnek is tartjuk, ha a legkülönfélébb
tárgyakat bizonyos alapvető tulajdonságok, például méretük, tömegük, térfogatuk alapján vetjük
össze. Az említett tulajdonságok mind dimenzionálisak, azaz a tárgyak csak fokozatokban térnek el
egymástól például a térfogatukat tekintve. Az emberek is – mint fizikai testek - összehasonlíthatók
ilyen dimenziók, például a testmagasságuk és a testsúlyuk alapján. Amikor a viselkedés
összehasonlításáról, azaz a viselkedésbeli egyéni különbségekről vagy személyiségvonásokról
beszélünk, akkor a fizikai testek összehasonlítására alkalmas dimenziókhoz hasonló átfogó
dimenziókat keresünk. S mint ahogy a tárgyak összehasonlítása is a tárgyak „viselkedésének”
előrejelzése érdekében fontos a számunkra (például mást várunk el egy könnyebb, mint egy
nehezebb tárgytól, amikor felénk repül), az emberek dimenzionális összehasonlítása is viselkedésük
előrejelzése érdekében fontos a számunkra (például nyilván mást várunk el egy agresszívebb, mint
egy kevésbé agresszív embertől).
De más tekintetben is érvényes az analógia – amit sokszor maguk a kutatók is szem elől
tévesztenek. A viselkedés előrejelzésekor nem a konkrét viselkedést jósoljuk meg, csupán a várható
viselkedés jellegét valószínűsítjük. Ha például egy tárgyról csak azt tudjuk, hogy mekkora a súlya és
 8

a térfogata, ebből azt nem tudjuk, hogy a tárgy konkrétan micsoda és mi fog történni vele. Ehhez
hasonlóan, ha csak azt tudjuk, hogy a személy milyen „értéket vesz fel” valamely dimenzión,
például nagyon agresszív, hogy a példánknál maradjunk, akkor ugyanúgy nem tudjuk, hogy
konkrétan mit fog tenni, hogy ’adott helyzetben’ agresszív lesz-e egyáltalán. Ám azt sem
mondhatjuk, hogy semmi lényegeset nem tudunk róla! Azt tudjuk például, hogy nem árt
elővigyázatosnak lennünk vele, mert könnyen előfordulhat, hogy bizonyos helyzetekben kárt okoz.
Más szóval, a személyek fő viselkedéses tendenciáinak vagy hajlamainak az ismerete segít a
hozzájuk való sikeres alkalmazkodásban. Olykor az időjárás analógiáját hozzák fel: az északi
országokban nyáron általában („tendenciaszerűen”) hűvösebb az idő, mint a déli országokban.
Helyesen járok el, ha odautazván viszek magammal kabátot, még akkor is, ha előfordulhat, hogy
egyáltalán nem lesz rá szükség.
Hogyan tárható fel, hogy melyek az emberi viselkedés fő tendenciáit leíró alapdimenziók? A
válasz egyszerűnek tűnik: a tulajdonságoknak a különböző személyeknél együtt változó, azaz
korreláló csoportjainak a feltárásával, másképp fogalmazva, a tulajdonságok empirikus
rendszerezése révén. De hogyan valósítható meg a rendszerezés ezen a képlékeny területen?

A személyiség-taxonómiai kutatás módszertana

John, Angleitner és Ostendorf (1988) szerint a személyiség-taxonómiai kutatás lépései a

következők (az egyes lépésekről bővebben a következő bekezdésekben lesz szó):
1. Változószelekció: A kérdés az, hogy hogyan lehet megfelelően széles mintát venni az
emberi viselkedés eltérő jellemzőiből? A megoldás az ún. lexikális hipotézisen alapuló
tulajdonságlisták alkalmazása, mert minden egyéb eljárás - kérdőívtételek vagy -skálák, viselkedés
megfigyelés – óhatatlanul szűkebb merítést jelent.
2. Adatgyűjtés: a kiválasztott tulajdonságok rendszerezése történhet a kiválasztott szavak
jelentésbeli hasonlóságának - szakértői vagy laikus - megítélése (az ún. ’belső’ adatok) alapján, de
ennél sokkal gyakoribb, amikor azt vizsgálják, hogy a tulajdonságok mennyire szisztematikusan
járnak együtt, amikor személyek jellemzik egymást vagy önmagukat (ún. ’külső’ adatok, Wiggins,
1973). Az előbbi esetben az adatok a szavak hasonlóságára vonatkozó ítéletek, az utóbbi esetben
pedig a személyeknek a szavak alapján kapott jellemzései (osztályzatai).
3. Változóredukciós eljárás: külső adatok esetén a jellemzések együtt járásainak többváltozós
statisztikai elemzése, leggyakrabban a 'faktoranalízis' címkével ellátott módszerek valamelyikének
az alkalmazásával. Voltaképpen a jellemzésre szolgáló tulajdonságok mint változók számát
 9

csökkentjük a lehető legkevesebbre úgy, hogy az összes tulajdonság hordozta információt a lehető
legteljesebben megőrizzük.
4. A faktorok vagy alapdimenziók értelmezése: az együtt járások hátterében feltételezett látens
tényezők, azaz faktorok elméleti azonosítása és elméleti keretbe helyezése.
Az eljárás minden lépése többféleképpen végezhető el, és számos problémát hordoz. A két
alapvető feladat, amit meg kell oldani: az elemzésbe vont változók kiválasztása (változószelekció)
és a változók számának a csökkentése (változóredukció). Mielőtt belebonyolódnánk a lexikális
kutatás részleteibe, lássuk, hogy e két feladat megoldása milyen fajta problémákkal jár.

A személyiség-taxonómiai kutatás adatforrásai

A személyiség-taxonómiai kutatásban leggyakrabban tulajdonságlistás vagy kérdőíves

személyiségjellemzéseket (osztályzatokat) elemeznek. Mindkét esetben a személynek azt kell
eldöntenie önmagáról (önjellemzés) vagy egy őt jól ismerő személynek kell eldöntenie a személyről
(társjellemzés), hogy bizonyos szavak, többnyire melléknevek, illetve a kérdőívek esetében
állítások, milyen mértékben érvényesek vagy alkalmazhatók rá. Hofstee (1990) felosztása szerint a
tulajdonságlistákban és kérdőívekben szokásosan szereplő nyelvi eszközök lehetnek egyfelől
feltételre nem utaló állítások (szavak) vagy feltételt tartalmazó állítások (mondatok), másfelől pedig
utalhatnak közvetlenül a viselkedésre (igék) vagy pedig közvetetten valamilyen viselkedéshajlamra,
azaz diszpozícióra (melléknevek, főnevek). E kétszer két szempont alapján a személyiségjellemzés
négyféle nyelvi eszköze azonosítható. A személyre vonatkozó megállapítás vonatkozhat feltételhez
nem kötött viselkedésre („támad”, „bírál”); feltételhez kötött viselkedésre („Beleköt a társasághoz
csapódó idegenekbe”); illetve feltételhez nem kötött diszpozícióra („agresszív”, „kritikus”) vagy
feltételhez kötött diszpozícióra („Hajlamos arra, hogy idegenekkel szemben kritikusan
viselkedjen”). A tulajdonságlistás kutatás döntően a feltételhez nem kötött, diszpozíciókra
vonatkozó melléknevek mentén adott ön- és társjellemzések elemzését jelenti, míg a kérdőíves
kutatásban az ön- és társjellemzésben vegyesen hasznosítják a feltételhez kötött viselkedésre, illetve
feltételhez kötött hajlamokra-diszpozíciókra vonatkozó állításokat.

A lexikális hipotézis

A természetes nyelvbe ágyazott évezredes „bölcsességről” szólva a lexikális kutatók (pl. Saucier és
Goldberg, 1996) a nyelvfilozófus Austint (1957) szokták idézni, aki szerint „Közös szókincsünk
magába foglalja mindazokat a megkülönböztetéseket és összefüggéseket, amelyeket az emberek
 10

generációk hosszú során át említésre érdemesnek tartottak. Ezek, mert minden ésszerű praktikus
szempontból kiállták „a legalkalmasabb marad fenn” évezredes próbáját…, valószínűleg nagyobb
számúak és tartósabban rögzültek mint azok a megkülönböztetések, amelyeket a karosszékben ülve
el tudunk képzelni…”
A Cattell ún. „lerakódási” (sedimentation) hipotézise pedig így szól: „Álláspontom nagyon
egyszerű: pusztán azzal a feltevéssel élek, hogy az emberi személyiség minden olyan aspektusa,
amely fontos, érdeklődésre tart számot vagy hasznos, a nyelv szövetében rögzül. Az emberi
történelem folyamán a hétköznapi társalgás legizgalmasabb témája maga az emberi viselkedés, ahol
az adekvát szimbólumok használata életbevágóan fontos” (Cattell, 1943, 483. o.) Vagy másutt: „Az
emberi lények viselkedésének minden olyan aspektusát, amely másokat befolyásol, évszázadok óta,
de legalábbis a modern nyelvek kialakulása óta, valamilyen verbális szimbólum ragadja meg. A
vonások leírására új szavak jelennek meg, míg a nem használt szavak folyamatosan kiszorulnak a
nyelvből” (Cattell, 1957, 71. o.).
Leggyakrabban az ún. lexikális hipotézis Goldberg (1982)-féle megfogalmazását idézik:
“Azok a személyek közötti eltérések (egyedi különbségek), amelyek az emberek életében
szociálisan a legszembeötlőbbek és legfontosabbak, a nyelvben kódolódnak; minél fontosabb egy
ilyen különbség, annál valószínűbb, hogy kifejezi azt egy szó” (Goldberg, 1982, 204. o.). S ezt
egészíti ki a lexikális kritérium: minél fontosabb egy ilyen különbség, annál valószínűbb, hogy azt
több szó fejezi ki.

Változóredukció

Akár szavakat (mellékneveket), akár mondatokat használunk egy személy jellemzésére,

kezelhetetlen mennyiségű lehetőség áll rendelkezésünkre. Ha elfogadjuk, hogy a
személyiségszókincs leképezi az összes lényeges megkülönböztetést, azaz a teljes
'személyiségszférát' (Cattell, 1945), akkor a legtöbb eddig vizsgált nyelv esetében legalább négy-
ötezer tulajdonság mentén kellene jellemeznünk egy-egy személyt. Nem beszélve arról, hogy
végtelen mennyiségű viselkedés- vagy személyiség-leíró mondat generálható. Ilyen irdatlan
mennyiségű tulajdonság, s főleg kérdőívskála a gyakorlatban nyilván nem volna használható. (A
legnagyobb személyiségleltárak legfeljebb 20-30 skálát, azaz 500-600 állítást tartalmaznak, s ezzel
is meglehetősen igénybe veszik a kérdőívek kitöltőit.) E nagyszámú jellemzés információtartalma
azonban – szerencsére – redundáns, azaz fölös információt tartalmaz: a tulajdonságlisták vagy
kérdőívek kitöltésekor, ahogy előrehaladunk, egyre gyakrabban érezzük úgy, „erről már mintha már
 11

kérdeztek volna”. De hogyan lehet a listákat értelmesen lerövidíteni úgy, hogy a lehető legkevesebb
információt veszítsük el a személyről, akit jellemzünk vele?
Az ún. „faktoranalitikus” kutatásokban a tulajdonságok alapján adott személyjellemzések
(változók) együtt járásait elemzik és az együtt járó tulajdonságok „nyalábjait” egy-egy összefoglaló
tulajdonsággal (globális változóval, faktorral vagy „szupervonással”) fejezik ki. A kutatás fő
kérdése az, hogy hány ilyen egymástól független, azaz nem korreláló tulajdonságnyaláb különíthető
el akkor, amikor személyek jellemzik önmagukat vagy társaikat. Ezek az összefoglaló
tulajdonságok voltaképpen azok az alapdimenziók, amelyek az egyéni különbségeket a
leggazdaságosabban írják le, s ezért érdemes ezeket felhasználni a személyiség-leíró szavak
(„vonások”) rendszerezésére és a személyek átfogó jellemzésére. Azok a szerzők, akik a teljes
személyiségszféra leképezésére törekszenek, ám nem szeretnének lemondani a kérdőívek
alkalmazásának előnyeiről, az ilyen globális tulajdonságok mérésére kérdőívskálákat dolgoznak ki.
Ezekből a fejezet második felében mutatunk be néhányat (16 PF, NEO-PI-R, BFQ, FFPI; l. ott).

Kitérő: Néhány szó a faktoranalízis módszeréről

A faktoranalízis az összetett, bonyolult (többváltozós) megfigyelési adatokban meglévő

redundancia csökkentésére, voltaképpen „lényegkiemelésre” szolgáló statisztikai eljáráscsalád: a cél
az egymással korreláló változók (változónyaláboknak) kifejezése egy-egy változóval vagyis
faktorral. A kérdés az, hogy hány ilyen egymással nem korreláló, azaz független változócsoport
különíthető el. A feltevés az, hogy az egyes nyalábokban szereplő változók együtt járása nem
véletlen, hanem valamilyen rejtett (látens), közvetlenül nem nyilvánvaló hatás hozza létre. Amint
már utaltunk rá, egyes szerzők, például Cattell szerint ez a hatás a személyiség tényleges
szerveződéséből ered, míg mások inkább úgy gondolják, hogy ez a hatás inkább a jellemzést végző
személyek mentális struktúráinak működését tükrözi.
A faktoranalízis lehet feltáró (exploratív) és lehet igazoló (konfirmatív). Az utóbbiban
valamely elméletileg előzetesen meghatározott korrelációs struktúrát próbálnak igazolni. Mivel a
személyiség-leíró taxonómiai kutatásokban a kutatók előzetesen nem rendelkeznek ismeretekkel a
változók közötti kapcsolatok szerkezetéről, ezért a kutatások döntő többségében feltáró
faktoranalízist végeznek. A továbbiakban is erről lesz szó.
A faktorelemzés lépései:
1. A változók kiválasztása (szelekciója) és adatgyűjtés. Fontos tudnunk, hogy a faktorok
tartalma nem lehet más, mint az elemzésbe bevont változók tartalma! A változók – tulajdonságok,
kérdőívskálák vagy kérdőívtételek - kiválasztása a kutató döntésén múlik. Az adat a változók
 12

értéke, vagyis a személy osztályzata lesz valamely vonás mentén. (Az adat tehát nem azonos a
tulajdonságokkal, s főleg nem a szavakkal!)
2. A változók közötti korrelációk kiszámítása: a korrelációs mátrix elkészítése.
3. A faktorok
a.) kiemelése (faktor-extrakció) – A kutató több eljárás közül választhat annak
eldöntésére, hogy hány faktor írja le a változók együtt járásait;
b.) forgatása (rotáció) – Az értelmezhető faktorszerkezet (ún. „egyszerű struktúra”) is
többféleképpen határozható meg.
4. A faktorsúlyok megállapítása.
5. A faktorok elnevezése (címkézése) és értelmezése a faktoron magasan súlyozott változók
alapján. Ebben a kutató megítélésének és preferenciáinak, ha burkoltan is, de jelentős szerepe van.
Ebben a fejezetben természetesen nincs mód e rendkívül bonyolult számítássor még csak
vázlatos bemutatására sem, csupán az eljárás érzékeltetésére és néhány – a megértést szolgáló -
megjegyzésre szorítkozhatunk.
Változószelekció. Ez a faktoranalitikus kutatás legfontosabb lépése. A személyiségvonások
rendszerezésében érdekelt kutatók célja a már említett teljes személyiségszféra (Cattell, 1943), azaz
a személyiségtulajdonságok lehető legszélesebb körének a feltérképezése, vagyis az elemzésbe
vont tulajdonságlistánaka a személyek közöttiz összes lehetséges megkülönböztetést kimerítően és
egyenletesen le kell képeznie. Az egymással nem teljesen átfedő kutatási eredmények főként a
változószelekció eltéréseiből adódnak. A változószelekció eltérő módjaira a lexikális kutatás
vázlatos ismertetésekor térünk ki.
A faktorok számának meghatározása: faktorkiemelés (faktor-extrakció). Itt az a kérdés, hogy
hány ’látens’ tényezőből fakadnak, vagyis hány dimenzió mentén írhatók le a személyek közötti
eltérések. Egyetlen tulajdonság személyek közötti eltérései - a statisztika nyelvén fogalmazva: egy
változó varianciája - nagyjából három tényezőből adódik. A változatosság egyik forrása magában a
szóban forgó tulajdonságban (változóban) keresendő. (Amikor például embereket a testmagasságuk
alapján hasonlítjuk össze, a mért eltérés jórészt valóban a csak a testmagasságot meghatározó
tényezőkből adódik.) Csakhogy a mért változó értékét meghatározó tényezők más változók értékét
is meghatározzák valamelyest. (A testmagasságot meghatározó tényezők más jellemzőket is
befolyásolnak, például a végtagok hosszúságát és átmérőjét vagy a testsúlyt.) Ezért a közös
tényezők által meghatározott változók értékei együtt fognak változni a különböző személyeknél:
akinél az egyik változó magasabb értéket vesz fel, a másik változó is magasabbat fog felvenni. (Úgy
is mondhatjuk, hogy a testmagasságra nemcsak a testmagasság mérésből következtethetünk, hanem
bizonyos fokig a testátmérőből és a testsúlyból is.) S harmadszor, személyek közötti különbség
 13

abból is adódhat, hogy nem egészen pontosan tudjuk megbecsülni vagy megmérni, hogy egy
személy milyen értéket vesz fel egy adott változón (pontatlanul mérjük a testmagasságot).
Természetesen minden mérés, még a magasságmérés is bizonyos hibával történik, a
személyiségtulajdonságok mérése esetén azonban ez a hiba egyáltalán nem elhanyagolható
mértékű. Egy vizsgált, azaz mért tulajdonság személyek közötti varianciája tehát összesen három
tényezőből áll össze: a változó egyedi varianciájából, a más változókkal közös varianciából és abból
a varianciából, ami a mérés pontatlanságából ered. Ezek az összetevők azonban pontosan nem
különíthetők el. Attól függően, hogy milyen matematikai becsléssel különítik el ezeket a variancia-
összetevőt, több fajta faktor-kiemeléses eljárás létezik: főkomponens-elemzés (principal
components), főfaktor-elemzés (principal factors), vagy a továbbiakat csak angolul megnevezve:
image factoring, maximum likelihood factoring, alpha factoring stb. Leggyakrabban a
főkomponens-elemzést alkalmazzák.

---------
Ablak:
A faktoranalízis szemléltetése
A faktorkiemelés szemléltetése érdekében a változókat tekintsük egy pontból kiinduló
egységvektoroknak. Két változó korrelációja az őket képviselő egységvektorok (változóvektorok)
által bezárt szöggel (pontosabban a szög koszinuszával) azonos. A magasabban korreláló változókat
képviselő vektorok kis szöget zárnak be, az alacsonyan korreláló változókat képviselő vektorok
pedig nagyobbat. Tökéletes korreláció (r = 1) esetén a változóvektorok által bezárt szög 0°,
tökéletes függetlenség (r = 0) esetén pedig 90°. (Negatív korreláció esetén tompaszöget kell
elképzelnünk, a tökéletesen negatív korrelációt a 180°-os szög fejezi ki.) Szemléltetési nehézséget
az okoz, hogy míg két vektor egymással bezárt szöge síkban ábrázolható, addig három vektor
egymáshoz való viszonya már lényegében nem ábrázolható síkban, hanem csak háromdimenziós
térben. Háromnál több vektor egymással bezárt szögei pedig már csak annyi dimenziós térben
ábrázolhatók, ahány változót korreláltatunk. Az ilyen sokdimenziós teret hipertérnek nevezik. A
faktorok voltaképpen az egymással szorosan korreláló, azaz az egymással kis szöget bezáró
vektorok (vektornyalábok) eredői. A faktorkiemelés – bár a számításokat nem szögekkel végzik,
hanem a mátrixalgebra fogásaival – voltaképpen azt tárja fel, hogy hány szorosan korreláló
vektornyaláb található a változók által kijelölt hipertérben, s hogy az egyes nyalábokat milyen
változók alkotják.
Az eljárás abból áll, hogy először megkeressük az összes változót képviselő vektorok
(változóvektorok) eredőjét, majd egymás után további eredővektorokat is keresünk egyetlen
 14

megkötéssel: az újabb vektorok legyenek merőlegesek az előzőleg már meghúzott eredő

vektorokkal. (Összesen annyi ilyen merőleges húzható a hipertérben, ahány dimenziós a tér, azaz
ahány változó szerepel az elemzésben.) Az elsőként meghúzott eredő vektorok (az eljárástól
függően ezeket faktoroknak vagy főkomponenseknek nevezik) a változók összvarianciájának
nagyobb, a később meghúzott vektorok pedig kisebb hányadát képviselik. Az eljárás során
kiszámítjuk az eredővektorok és az egyes változóvektorok közötti szögeket, és meghatározzuk a
szögek által képviselt korrelációk négyzetét, ami a voltaképpeni variancia értéke. Ezután eredő
vektoronként összeadva ezeket a variancia-értékeket megkapjuk a faktorok vagy főkomponensek
ún. sajátértékét. Az egymás után kiemelt faktorok vagy főkomponensek sajátértéke egyre kisebb
lesz, kezdetben gyorsabban, majd lassabban, de fokozatosan csökken („kisimul”). Úgy is
mondhatjuk, hogy az összvariancia egyre kisebb hányadát fedik le. Ez olyan lejtődiagramot ad,
amelyen rendszerint egy „töréspont” látható, ami után a csökkenés már elenyésző mértékű. Pontos
matematikai kritériumok hiányában ez a töréspont határozza meg, hogy hány faktort (vagy
főkomponenst) érdemes kiemelni, majd megforgatni. Mivel a töréspont meghatározása egyszerű
"szemrevételezéssel" történik, ezért a faktorok száma nem adható meg egyértelműen, és sok vitát
von maga után.
-----------

A faktorelemzés során a cél a változók által hordozott összvariancia lehető legnagyobb

hányadának kifejezése a lehető legkevesebb mesterséges változó (faktor vagy főkomponens)
segítségével: vagyis a lehető legkevesebb faktor „fedje le” a változók hordozta variancia minél
nagyobb hányadát, azaz egyszerre érvényesüljön a takarékosság (parszimónia) és a lefedettség elve.
Forgatás. A kiemelt faktorok szakmai (pszichológiai) értelmezhetőségét szolgálja a faktorok
forgatása. A probléma abból adódik, hogy az eredő vektorok egymás utáni kijelölése még nem
biztosítja azt, hogy azok valóban az egymással szorosan korreláló vektornyalábok „közepébe”
essenek. Ezt úgy oldják meg, hogy az eredő vektorokat (de csak annyit, amennyit előzőleg
„kiemeltek”) mozgatni kezdik a hipertérben: olyan helyet keresnek a számukra, ahol sok változó
csoportosul. A feladat nem egyszerű, mert ha azt is megköveteljük, hogy a vektorok függetlenek,
azaz merőlegesek legyenek egymásra, akkor az egyik eredő vektor mozgatása a többi elmozdulását
is előidézi. Amikor a vektorokat mozgatjuk, akkor voltaképpen azt az „egyszerű struktúrát”
(Thurstone) keressük, amely a változók bonyolultnak tűnő viszonyait a legegyszerűbben írja le.
Attól függően, hogy a forgatás során megköveteljük-e a függetlenséget, az eljárás lehet derékszögű
(ortogonális: pl. varimax, quartimax, equamax) vagy ferdeszögű (oblique: pl. direct oblimin, direct
quartimin, promax, Procrustes).
 15

A faktorsúlyok meghatározása. A forgatás után kapott faktorok és az eredeti változók közötti

korrelációk jelzik, hogy az egyes változók milyen mértékben terhelik - vagy súlyozzák - az egyes
faktorokat. Minél jobban korrelál egy változó egy faktorral, annál többet fejez ki a faktor
tartalmából.
A faktorok elnevezése és értelmezése. A változók faktorokban megnyilvánuló együttjárásának
oka egyáltalán nem nyilvánvaló, ezért a faktorok külön-külön értelmezésre szorulnak. Az egyes
faktorok jelentését – elnevezését - a faktor tartalma, azaz a faktorral szorosan korreláló, magas
faktorsúlyú változók alapján határozzuk meg. Az értelmezéskor voltaképpen azt keressük, hogy a
különböző személyeknél együtt, egy csoportban változó személyiségjellemzők mi a közös elem
vagy mozzanat. A faktorokban csak olyan jelentéstartomány jelenhet meg, amelyet a kiinduló
korrelációs mátrixban valamilyen változó képvisel ("hurkatöltő-elv"). Ráadásul faktorként csak
olyan tartalom jelenhet meg, amelyet az elemzés kezdetén több változó képvisel. Ezért perdöntő a
változóknak a lehető legszélesebb körből való kiválasztása. Elsősorban ez indokolja az ún. lexikális
kutatási stratégia bevezetését! Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az elemzésekben kapott
faktorszerkezet (a faktorok száma, s a rajtuk súlyozott változók) mindig valamilyen konkrét mintán
(személyek valamilyen csoportján) határozható meg, ezért az eredmények általánosíthatósága azon
múlik, hogy több különböző mintán is hasonló eredményeket kapunk-e. Ez az eredmények
robusztusságának a kérdése.
A faktorok elnevezésekor és értelmezésekor voltaképpen azt keressük, vajon mi lehet a közös
tartalom az adott faktoron magasan súlyozott, együtt járó változók nyalábjában. A jelentésbeli
hasonlóság feltárása a kutatók szakértelmén, s valljuk meg, sokszor elfogultságán múlik. A kutatók
között állandó a vita arról, hogy a statisztikai együtt járáson túl a faktoroknak milyen további
feltételeknek kell eleget tenniük ahhoz, hogy 'a személyiség alapdimenziója' címre pályázhassanak.
A faktoranalízis, ahogyan az minden korrelációs vizsgálatra igaz, nem nyújt ok-okozati
magyarázatot! Például vannak szerzők, akik szerint az alapdimenziók biológiailag meghatározott
általános viselkedéstendenciákat tükröznek, ám ennek igazolása a faktoranalízistől független
elméletek megfogalmazását és empirikus kutatást igényel (l. Eysenck, 1991, 1992; Costa és
McCrae, 1992; Zuckerman, 1992 vitáját).
Másodlagos faktorelemzések. Az eddigiekkel voltaképpen le is zárul a faktoranalízisnek
nevezett eljárás. Ám bizonyos esetekben további elemzésre is sor kerülhet. Ha például a faktorok
számának meghatározásakor, a lejtődiagram szemrevételezése során lazább kritériumot választunk,
akkor értelemszerűen több faktort kapunk, tartalmilag árnyaltabb személyiség-leírást ígér, viszont a
faktorok tartalma átfedésben lesz egymással (ugyanazok a változók több faktoron is súlyozódnak).
Mivel a faktorok ugyancsak változók, amelyeken minden személy felvesz egy-egy értéket (ún.
 16

factor score-t), ezért ezekkel a változókkal további faktorelemzés végezhető, amely ún. másodlagos
faktorokat eredményez (amelyek száma értelemszerűen kisebb, mint az elsődleges faktoroké).
Egyes klasszikus szerzők (Guilford és Cattell) az elsődleges faktoroknak, mások (főként Eysenck)
inkább a másodlagos faktoroknak tulajdonítottak pszichológiai jelentőséget.

A személyiség alapdimenzióinak „lexikális” azonosítása

A faktoranalitikus személyiség-taxonómiai kutatás a kétféle adatforrás - tulajdonságlisták és

kérdőívskálák – alapján két külön vonulatra bontható. E két vonulat legjelentősebb történeti és
jelenkori fejleményeivel nyilvánvalóan csak vázlatosan foglalkozhatunk. Leginkább azt vizsgáljuk,
hogy a kutatók milyen módon választották ki a faktoranalízisbe vont változókat, milyen mintán
gyűjtöttek adatokat (kik jellemeztek kiket, s milyen körülmények között), hogyan értelmezték a
kapott faktorokat. A két összetartó vonulat eredményeinek értelmezésére a fejezet végén térünk ki
röviden.
Az ötlet és a korai kutatások. Galtontól (1884) származik az ötlet, hogy a „jellem legkiugróbb
aspektusainak” feltárása érdekében „böngésszünk át egy megfelelő szótárt” (l. John, Angleitner és
Ostendorf, 1988; Goldberg, 1993). Galton minden rendszerezés nélkül ki is gyűjtött mintegy ezer
személyiség-leíró szót. Hasonlóan járt el Klages 1926-ban, majd Baumgarten 1933-ban, de az első
teljesnek mondható kigyűjtés Allport és Odbert (1936) nevéhez köthető.
Az első módszeres gyűjtés a szótárból. Allport és Odbert (1936) azokat a szavakat gyűjtötte ki
az egyik angol értelmező nagyszótárból, amelyek rendelkeznek „azzal a képességgel, hogy az egyik
emberi lény viselkedését megkülönböztessék a másikétól” (i. m. 24. o.). Összesen mintegy 18000
(egészen pontosan 17953) olyan szót találtak, amely „a személyes viselkedés valamely
megkülönböztethető formáját jelöli. Ez első pillantásra olyan, mint valami szemantikus
lidércnyomás. Az azonban nyilvánvaló, hogy a vonásnevek összefüggésben vannak a személyiség
strukturális egységével, s a mi feladatunk e viszony feltárása” (Allport, 1937, 353. o.). Allport és
Odbert a kigyűjtött szavakat négy csoportba sorolta, amelyek közül az első tartalmazta a lehetséges
személyiségvonásokat jelölő 4504 személyleíró szót (Allport és Odbert, i.m. 38. o.), „vagyis azokat
a generalizált és személyes determináló tendenciákat, amelyek az egyén környezethez való
alkalmazkodásának következetes és állandó (konzisztens és stabil) módozatára utalnak” (i.m. 26.
o.). A második kategóriába az átmeneti állapotokat, hangulatokat és tevékenységeket leíró, a
harmadikba az értékelő, szociális hatásra és elismerésre vonatkozó szavak, s végül a negyedikbe a
testi jellemzők, képességek, a bizonytalan tartalmú és az előző kategóriákba nehezen besorolható
szavak kerültek (magyarul l. Allport, 1961/1980, 14. fejezet).
 17

Már Allport és Odbert (1936) pontosan megfogalmazta a lexikális kutatás programjának

következő lépését: a teljes vonáslista elkészítését követően "meghatározhatjuk a szójelentések
átfedésének mértékét; … a szinonímákból csak egyet kell megtartani, ha a teljesen független
(jelentésű) szavak listáját akarjuk létrehozni. A vonásnevek… csoportjait… a továbbiakban csupán
egy-egy szó képviselheti” (Allport és Odbert, 1936; 33. o.). E feladat végrehajtását elsőként Cattell
(1945) vállalta magára.

Cattell
Cattell a negyvenes évek közepén az Allport és Odbert-féle első kategóriába sorolt 4504
személyiség-leíró kifejezésből többlépcsős, utólag nem könnyen rekonstruálható (l. Angleitner és
mtsai, 1988; John, 1990) - szemantikai, empirikus és szakértői szempontokat egyaránt érvényesítő -
csoportosításos eljárással választotta ki azt a 35 fogalompárt, amely megítélése szerint az egyéni
különbségek teljes tartományát, saját kifejezésével a 'teljes személyiségszférát' képviseli.
Szemantikus listaredukció. Cattell (1943) a személyiségleíró szavakat első lépésben, egy
bölcsészhallgatóval együttműködve 160 szinonimacsoportba sorolta, eközben kihagyta azokat a
szavakat, amelyeket ritkának, archaikusnak vagy túlságosan hétköznapinak (colloquial) ítéltek. Az
egyes csoportokat a továbbiakban már csak egy-egy címke - fogalom (egypólusú skála) vagy
fogalompár (kétpólusú skála) - képviselte. Cattell ezt a listát egybevetette a pszichológiai
irodalomban egyebek között Hippokrátész, James, McDougall, Sheldon által alkalmazott
személyiségleíró kategóriákkal. A listát végül csak néhány érdeklődést és képességet leíró szóval
kellett kiegészítenie: „… megdöbbentünk azon, hogy néhány kivételtől, pl. bizonyos neurotikus és
pszichotikus jellemzőktől eltekintve nem volt új kategóriára szükség. E típusok elemeit már rég
felismerte a nem szakmai nyelv” (Cattell, 1943b, 492. o.). A listaredukció következő szakaszába
összesen 171 tulajdonság, illetve tulajdonság-pár került.
Empirikus listaredukció. A 171 tagú lista alapján száz személy jellemezte „egy bizalmas, de
érzelmileg nem érintett ismerősét”, amikor is azt kellett eldönteniük, hogy adott vonást tekintve a
jellemzett ismerős átlag alattinak vagy átlag felettinek minősül-e (egypólusú skála), vagy fogalom-
pár esetén a pár bal- vagy a jobboldali tagja jellemzi-e inkább (kétpólusú skála). A 0,45-nél
erősebben korreláló tulajdonságokat összevonta. Az így kapott 62 tulajdonság a faktoranalitikus
számításokhoz még mindig soknak bizonyult.
Szakértői felülvizsgálat. Cattell ezeket a szavakat előbb több korabeli tanulmány fontosnak
ítélt fogalmaival kiegészítve összesen 20 ’személyiségszektorba’ sorolta be. Ismét azt állapította
meg, hogy a korrelációs eljárással előállított csoportok többsége „a klinika és laboratórium régi jó
barátja” (Cattell, 1946, 268. o.). S valóban e „szektorokban” Cattell a jól ismert klinikai
 18

szindrómákat (például konverziós hisztéria, pszichopátia, melankólia, hipománia és paranoid

személyiség), illetve személyiségtípusokat (például a Spranger-féle ’esztétikai’ vagy a már említett
Allport-féle fölényre törekvés–alárendelődés dimenzióját) fedezte fel. A lista drasztikus
revíziójának eredményeképpen a faktoranalitikus elemzésekbe végül 35 tulajdonságpár került. Ezt
a listát Cattell „standard redukált személyiségszférának” nevezte el (Cattell, 1946). Cattell e
munkáiból azonban nem rekonstruálható pontosan, hogy eközben milyen mértékben tért el az
eredeti céljától, vagyis attól, hogy a ’személyiségszférát’ pusztán a szókincsből képezze le (John,
Angleitner és Ostendorf, 1988).
Faktoranalízisek. Cattell ezt a személyiségszférára reprezentatív 35 tulajdonságpárt használta
a ’tipikus felnőtt populáció személyiségmintázatának meghatározására’. Olyan együtt dolgozó
katonák, üzletemberek, művészek és mesteremberek jellemezték egymást, akik hosszú idő óta
szoros kapcsolatban álltak. Maga mindössze három vizsgálatot végzett (két férfiakból és egy nőkből
álló mintán), viszont ugyanezeket a változókat, de inkább ezek tovább rövidített listáját használta
több más kutató is. Cattell a három elemzésében a faktoranalízis ún. centroid módszerével 9-12
faktort különített el.
Cattell úgy vélte, hogy mivel faktorait matematikai számítások alapján kapta, leghelyesebb
azokat szimbólumokkal jelölni. Erre a célra előbb az ABC betűit választotta, majd saját maga
alkotott faktorneveket. Miután a szakmai közönség képtelen volt ezek elsajátítására, előbb klinikai
szakkifejezéseket, majd közérthetőbb elnevezéseket is megadott (Cattell, 1946, 1990). Az 1.
táblázatban a felsoroljuk a Cattell által feltárt faktorok neveit. Az utolsó helyen szereplő, N-faktort
Cattell csak a női mintában találta meg.

1. táblázat. A tulajdonságlistás kutatásban kapott Cattell-féle faktorok. (A táblázatban nagybetűvel

szerepelnek a faktorok elnevezésére Cattell által alkotott mesterséges szavak.)

A-faktor: Ciklotím - Paranoid schizotím

B-faktor: Intelligencia - Értelmi fogyatékosság
C-faktor: Emocionális érettség, stabil jellem - Demoralizált általános emocionalitás; Énerő –
Neuroticizmus
D-faktor: Hipomániás (hiperszenzitív), infantilis, erős (szténikus) emocionalitás - Flegmatikus
frusztráció tolerancia; Ingerlékenység - Bizonytalanság
E-faktor: Dominancia /hipománia/ - Alárendelődés
F-faktor: Kiáradás vagy sürgés (Surgency) - Izgatott, melankolikus visszafogottság (desurgency)
G-faktor: Pozitív karakterintegráció, erős felettes-én - Éretlen, függő karakter, gyenge felettes-én
 19

H-faktor: Emberszerető, jótékony (charitable), kalandozó kiáramló - Gátolt, bizonytalan

visszafogottság (desurgency); PARMIA (Paraszimpatikus immunitás) – THRECTIA (Veszélyérzékenység)
I-faktor: Érzékeny, képzelődő, szorongásos emocionalitás - Merev, keményfejű (tough)
kiegyensúlyozottság; PREMSIA
J-faktor: Neuraszténiás - Erőteljes ’kényszeres’ karakter; COASTHENIA (’Gondolkodásbeli
neuraszténia’)
K-faktor: Képzett, kulturált szellem - Faragatlanság, durvaság; COMENTION
L-faktor: Sürgő (surgent) ciklotímia /korábban: Impulzív (rhathymic) sürgés (surgency)/ - Paranoia
/korábban: Szkizoid visszafogottság (desurgency)/; PROTENSION (vagy Paranoid trend)
M-faktor: Nyárspolgári aggódás (Phillistinisms vagy Spiessbürger Concertedness) vs. Bohém
intellektualizmus; AUTIA - PRAXERNIA
N-faktor: Előkelő finomkodás vs. Durva egyszerűség

Talán ebből a listából is kitetszik, hogy ennyi faktor kiemelése nem szerencsés, márcsak azért
sem, mert a faktorok jelentése között több helyen erős az átfedés. Ha a faktorokon magasan
súlyozott változókat (tulajdonságokat) is megvizsgálnánk (ebben a táblázatban ezek nem
szerepelnek) akkor azt látnánk, hogy már a harmadik, C-faktorban szerepelnek olyan változók
(tulajdonságpárok), amelyek valamelyik előző faktoron is magasan súlyozottak voltak, a hetedik
faktortól kezdve pedig már csak olyan tulajdonságokat találunk, amelyek már magas súllyal
szerepeltek egy-egy korábban kiemelt faktoron. Fontos aláhúznunk, hogy független szerzők más
mintákon nem tudták Cattell faktorait reprodukálni (pl. Fiske, 1949; Tupes és Christal, 1961;
Digman és Takemoto-Chok, 1981).
A túl sok faktor kiemeléséért a Cattell által választott faktorelemzési módszert teszik
felelőssé, például a ferdeszögű forgatást, ami nem követeli meg a faktorok egymástól való
függetlenségét. Digman (1996) szerint azonban inkább Thurstone egyik 1947-ben megfogalmazott
módszertani irányelve bizonyult 'végzetesnek' Cattell munkájára nézve: "biztos, ami biztos, addig
kell folytatni a faktorelemzést, amíg meg nem győződünk arról, hogy kellően messzire jutottunk.
Túl sok faktor kiemelése bajt nem okozhat" (id. Digman, 1996, 6. o.). Cattell gondolatmenete
követi mindennapos várakozásainkat: „a személyiség feltételezett természetéből adódóan …
meglehetősen nagyszámú általános- és egymást átfedő csoportfaktor várható” (Cattell, 1946, 279.
o.), ráadásul „bármely vonás nagyszámú vonáselemben (viselkedéses helyzetben) manifesztálódik,
talán az adott személy viselkedésének minden mozzanatában, … következésképpen nem várhatjuk
el, hogy az alapvető vonások tökéletesen függetlenek legyenek egymástól” (Cattell, 1945, 77-78.
o.).
 20

Az ötfaktoros leíró modell első változatai: Fiske, Tupes és Christal, Norman

Maga az ötös szám, mint a faktorok lehetséges száma először Thurstone (1934) egyik
tanulmányában jelent meg. A szerző 1300 személyt arra kért, hogy gondoljon egy általa jól ismert
személyre és 60 melléknévből húzza alá azokat, amelyek alkalmasak az illető jellemzésére. A
korrelációs mátrixon elvégzett, a szerző által kidolgozott faktorelemzés öt független faktort
eredményezett, amelyek azonban nem azonosak a modern ötfaktoros modellben szereplőkkel.
Amint fogalmazott: „...azt nem láthattuk előre, hogy a lista ilyen kevés faktorral lesz
magyarázható... Ez a tény azt sejteti, hogy a személyiség tudományos leírása nem is olyan
reménytelenül bonyolult, mint azt sokszor gondoljuk” (Thurstone, 1934, 12-14. o., id. Goldberg,
1993).
Fiske (1949), Tupes és Christal (1961/1991), valamint Norman (1963) Cattell 35 tagú
tulajdonságlistáját, illetve annak tovább rövidített változatait használták. Az ő nevükhöz köthető
annak az öt faktornak a leírása, amelyet azóta számtalan tulajdonságlistás elemzés megerősített
(Goldberg, 1981, 1990; McCrae és Costa, 1985; l. még Digman, 1996; John, 1990; Wiggins és
Pincus, 1992 összefoglalóit).
Fiske. Cattell tulajdonságlistájából 22 szerepel Fiske (1949) vizsgálatában, amelyen 128
klinikai pszichológiai kiképző tréningen résztvevő pszichológushallgató osztályozta önmagát,
illetve osztályozták őket csoporttársaik és a tréninget vezetők. Fiske mindhárom adatforrás esetén öt
faktort azonosított: 1. Szociális adaptabilitás, 2. Konformitás, 3. Emocionális kontroll, 4.
Intellektuális érdeklődés, 5. Magabiztos önkifejezés. Az első négy megfeleltethető a majdani Big
Five Extraverzió, Barátságosság, Emocionális stabilitás és Intellektus faktorainak, míg az ötödik
faktor ugyancsak Extraverziónak mondható. A hiányzó Lelkiismeretesség-faktor tulajdonságait
ugyanezeken az adatokon Digman és Takemoto-Chok (1981) utólagosan ugyancsak ki tudta
mutatni. Fiske (1949) azonban szkeptikusan kezelte a saját, különösebb visszhangot amúgy sem
kiváltó eredményeit. S azzal, hogy felhagyott ilyen irányú kutatásaival, Goldberg (1993) elfogult
hasonlata szerint úgy tett, mint az a hajós, aki felfedez egy földrészt anélkül, hogy tudna róla.
Tudományszociológiai érdekességű a tény, hogy a kifogástalanul végrehajtott kutatásról szóló
beszámoló az egyik vezető pszichológiai folyóiratban (a Journal of Abnormal and Social
Psychology-ban) jelent meg, de nem talált visszhangra.
Tupes és Christal. Az öt faktor első szisztematikus leíróinak tanulmánya az amerikai légierő
számára készült, s ezért sokáig nem volt hozzáférhető a tudományos közvélemény, csupán néhány
civil kutató számára. Tupes és Christal (1961/1992) összesen nyolc minta adatait elemezte. Az első
minta a légierő tisztképző iskolájának 790 olyan hallgatójából állt, akik legalább három hete, de
legfeljebb egy éve egy körletben éltek, a másodikba 125 tiszti hallgató került, akik egy háromnapos
 21

pszichológiai tesztvizsgálat-sorozaton vettek részt a képzés megkezdése előtt. A harmadik mintát

ugyanezek a hallgatók alkották féléves kiképzési időszak eltelte után. A negyedik mintába olyan
tisztek kerültek, akik már 15 éve a pályán voltak és egy 2 hónapos továbbképzésre jöttek vissza a
kiképző iskolába. Tupes és Christal a Cattell-féle 35 változóból 30 osztályozóskálát választott ki, és
ezek alapján osztályozták a hallgatók csoporttársaikat. Az ötödik minta Cattell már említett egyik
férfi mintája, a hatodik pedig Cattell női mintája volt. A hetedik és nyolcadik elemzést Fiske (1949)
imént említett tanulmányának adatain végezték el.
Tupes és Christal öt faktort mutatott ki mind a nyolc minta adatain, s a faktorokon mind a
nyolc esetben jórészt ugyanazok a változók szerepeltek a legmagasabb faktorsúllyal. Az öt faktor
lényegében megegyezik a modern Big Five faktoraival. A faktorok (az eredeti, angol
elnevezésükkel, a magyar fordításukkal és a rajtuk legmagasabban súlyozott tulajdonságokkal) a
következők voltak:
1. Surgency (Kiáradás, sürgés: beszédes, határozott, energikus); 2. Agreeableness
(Barátságosság: jó-természetű, kooperatív, bizalomteli); 3. Dependability (Megbízhatóság:
lelkiismeretes, felelősségteljes, rendszeres); 4. Emotional Stability (Érzelmi stabilitás: nyugodt, nem
idegeskedő, s nyugalmából nem könnyen kimozdítható); és 5. Culture (Kulturáltság: intellektuális,
kulturált, udvarias, független gondolkodású).
Norman (1963). Az egyik civil kutató, aki hozzájutott az imént említett belső katonai
anyaghoz, Norman volt. Két jelentős vizsgálatot végzett. Első tanulmányában (Norman, 1963)
lényegében nem tett mást, mint egyetemi környezetben megismételte Tupes és Christal vizsgálatait.
A Cattell-féle változókból csak azt a húszat használta fel, amely az öt faktoron Tupes és Christal
eredményei szerint a legmagasabban súlyozódott. Nem csoda, ha megkapta ugyanazt az öt faktort,
amit aztán egy darabig néhányan az ő nevéhez kötöttek (Norman-Five). A faktorok elnevezésében
Norman annyiban tért el elődeitől, hogy a 3. faktort Conscientiousnessnek (Lelkiismeretességnek)
nevezte el. A későbbiekben ez a címke vált általánossá.

Szkeptikusokból hívők
Az eddigiekből meglehetősen egyenes út látszik kirajzolódni az ötfaktoros modell felé, ezért szinte
érthetetlen, miért nem lett népszerű ez a kutatási vonal a kezdetektől fogva. Ennek egyik
nyilvánvaló oka, hogy kevés pszichológus rendelkezik az ilyen leíró modellek kidolgozásához
elengedhetetlen matematikai affinitással. Nem beszélve arról, hogy a számítások - különösen a
kezdetekben - meglehetősen aprólékos és fárasztó papírmunkát igényeltek (nem véletlen, hogy a
modell voltaképpeni felfedezői a hadsereg számítógépeit használhatták). A másik ok bizonyára az
volt, hogy sok pszichológus találja szegényesnek az ilyen kutatások elméleti alapját és eredményeit
 22

a végtelenül bonyolultnak tűnő emberi viselkedés leírására és értelmezésére. Az ötfaktoros modell

leglelkesebb híveivé váló kutatók többsége, így a már említett Norman, továbbá Digman és
Goldberg is (l. Goldberg, 1993), akikből később az ötfaktoros modell fő képviselői lettek,
kezdetben szintén a szkeptikusok táborához tartozott.
Norman (1967). Norman úgy vélte, hogy a kutatási eredményeket Cattell változószelekciós
eljárásának gyengéi túlságosan is befolyásolhatták. Ezért 30 év után újra elővette a szótárt, és a
változószelekciós eljárást immár sokkal világosabb szempontokat követve, áttekinthető módon
megismételte (Norman, 1967), kihagyva a Cattellnél sokat bírált szakértői felülvizsgálatot. Az angol
értelmező nagyszótárban Norman 2797 ’biofizikai vonásra’ utaló szót talált. Egyetemi hallgatók
ötven fős csoportjának értékelése alapján megvált azoktól a szavaktól, amelyek jelentése nem volt
teljesen világos, vagy amelyeknek az ún. szociális kívánatosság értéke szélsőségesen alacsonynak
vagy magasnak bizonyult (vagyis amelyeket a hallgatók túlnyomó többsége elutasított vagy pedig
elfogadott).
Az így fennmaradó 1566 vonásleíró szót azonban nem személyek jellemzésére és az adatok
faktoranalízisére használta fel. Ehelyett a szavakat a korábbi faktoranalitikus vizsgálatában
(Norman, 1963) kapott faktorok alapján hierarchikus kategóriarendszerbe sorolta. A legfelső szintre
a tulajdonságoknak az öt faktor pozitív és negatív pólusa alapján létrehozott 10 tartománya
(domain) került. Az egyes kategóriákba természetesen nem azonos számú melléknevet tudott
besorolni. A legkevesebb (64) szó az Emocionális stabilitás pozitív pólusára, a legtöbb (274) pedig
a Barátságosság negatív pólusára esett. Norman ezután mindegyik tartományon belül más-más
számban, de a tízben összesen 75 középszintű kategóriát (alcsoportot, ún. facet-et) hozott létre. (A
legtöbb ilyen középszintű csoport értelemszerűen a Barátságosság tartomány negatív pólusán jött
létre.) Végül a 75 kategória mindegyikén belül talált szinonim jelentésű szavakat összevonva 571
alacsony szintű kategóriát képezett. Az általa létrehozott 75 középszintű kategóriát felhasználva a
későbbiekben Goldberg (l. alább) végzett faktorelemzést.
Digman és Takemoto-Chok. E szerzők, az abban az időben már könnyebben hozzáférhető
számítógépes lehetőségeket kihasználva, nemcsak saját korábbi adataikat, hanem jó néhány – már
általunk is emlegetett – szerző (Cattell, Tupes és Christal, valamint Norman) adatait is
felülvizsgálták, például újra elvégezték, és kijavították Cattell egyes számításait. A legkülönfélébb
minták elemzésekor öt faktor jelent meg következetesen (Digman és Takemoto-Chok, 1981). Ezek
a faktorok, a már megszokott sorrendben a következők voltak: I. Extraverzió, II. Barátságos
együttműködés vs. ellenséges szembenállás, III. Teljesítményre törekvés, IV. Énerő vs. érzelmi
zavarok és V. Intellektus. Mivel a hatodik, Kultúráltság faktor csak egy-egy elemzésben jelent meg,
ezért ennek státuszát e szerzők kétségesnek tekintették.
 23

Digman egyik szervezője volt annak az 1980-ban Honoluluban szervezett konferenciának,

ahová a személyiség-leírással foglalkozó kutatókat hívták meg, s ahol az ötfaktoros leíró modell
voltaképpeni sikertörténete elkezdődött. Itt hangzott el Goldberg szájából először a Big Five
kifejezés is (Goldberg, 1981, 1993) az elemzésekben makacsul megjelenő öt személyiség-leíró
faktor megnevezésére.
Goldberg. A lexikális kutatás máig a legkitartóbb, egyben legmértéktartóbb képviselője közel
egy évtizeden át végzett faktoranalitikus kutatásai nyomán fokozatosan, hosszú "ködben való
botorkálás" után fedezte fel azt, ami "pedig végig a szeme előtt volt" (l. Goldberg, 1993),
nevezetesen azt, hogy a személyiség-leíró szókincs nem kevesebb, de nem is sokkal több, mint öt
faktor vagy dimenzió mentén rendezhető.
Goldberg ismét elővéve a szótárt, teljesen elölről kezdte a kutatást. Normanhoz hasonlóan
egyetemisták ítéleteire hagyatkozva elhagyta a nem ismert, a szleng- és a szociálisan
elfogadhatatlan kifejezéseket, viszont bevont néhány olyan szót, ami korabeli tulajdonságlistákban
szerepelt. A személyiségre utaló köznyelvi szavak goldbergi listája végül 1710 tagot számlált, s
ezzel a listával, illetve ennek rövidített változataival a szerző több mintán is végzett
faktorelemzéseket.
Az egyik vizsgálata voltaképpen Norman 1967-es vizsgálatának folytatása volt, amennyiben
Goldberg elvégezte azt a faktoranalízist, amit Norman már nem tartott fontosnak. Goldberg (1981)
187 egyetemi hallgatót kért meg, hogy jellemezzék önmagukat az 1710 tulajdonság mentén. Ezután
a listából kiválasztotta azt az 1340 melléknevet, amely Norman 1566 tagú listájában is szerepelt, s
ezeket Norman 75 középszintű kategóriájába (facet) sorolva skálákat képzett. A 75 skálát
faktoranalízisnek vetette alá, s eredményül öt faktort kapott.
Egyik 1982-es tanulmányában Goldberg (1982) már elemzéseinek „kilenc köréről” számolt
be, amelyekben egyetemi hallgatók ön- és társjellemzéseit vizsgálta az 1710 tagú melléknévlista
különböző, rövidített változataival. A rendre megkapott öt faktor első négy faktorát ugyanúgy
nevezte el, mint Norman (l. fenn), az ötödik faktort azonban Digmanhoz hasonlóan az Intellektus
címkével látta el, külön aláhúzva, hogy az nem azonos az intellektuális teljesítménnyel.
Goldberg (1990) ugyanazokon az adatokon különböző faktor-kiemelési eljárásokat
(főkomponens-elemzést, főfaktor-elemzést), forgatási (merőleges és ferdeszögű) módszereket
alkalmazott különböző kombinációkban, de ezek az eredményeket nem befolyásolták, az ötös
faktorszerkezet rendre megjelent. Az ötfaktoros modell tehát robusztusnak bizonyult, ami fontos érv
a modell általánosíthatósága mellett.
Hozzá kell tennünk, hogy Goldberget is izgatta a kérdés, vajon elegendő-e öt faktor az
egyének jellemzésében megmutatkozó változatosság átfogó leírására. Goldberg egyes elemzéseiben
 24

ki tudott mutatni egy hatodik, illetve hetedik faktort is, ezek azonban nem jelentek meg minden
elemzésben, tehát nem bizonyultak eléggé robusztusnak ahhoz, hogy alapfaktorként legyenek
értelmezhetők. Az olykor megjelenő hatodik faktornak a Normannál is feltűnt Kultúra, a hetediknek
pedig a Vallásosság címkét adta, bár ez utóbbit periferikusnak ítélte a személyiség jellemzése
szempontjából. E kérdés vizsgálatára elsőként a Goldberg-munkacsoporthoz kötődő Saucier (1997)
vállalkozott.

A változószelekció hatása: öt plusz/mínusz két faktor

Szeretnénk emlékeztetni, hogy az ötfaktoros modell jelenlegi hívei kezdetben egytől egyig ötnél
több faktor kimutatására törekedtek a személyiség minél több szempontú, árnyaltabb jellemzése
érdekében, s csak lassan, a nyolcvanas évek elejére kezdett kialakulni a konszenzus az öt faktort
illetően. Szinte mindegyik tulajdonságlistás tanulmányban akad egy-két faktor az ötön felül, ami
azonban nem jelenik meg más elemzésekben, azaz nem bizonyul robusztusnak. Ezért nem zárható
le a kérdés: vajon kellően átfogja-e az öt faktor a 'személyiségszféra' jelentéstartományát, nem
hagyunk-e ki valamilyen fontos tulajdonságcsoportot vagy dimenziót, ha az egyéni különbségeket
csupán öt globális dimenzió mentén írjuk le?
Saucier (1997) a kiinduló személyiség-leíró listát csak az ismerősség alapján rövidítette. Az
így keletkezett 525 tagú listában egyaránt szerepeltek diszpozíciók (temperamentum és
karaktervonások, képességek, tehetségjellemzők), átmeneti állapotok (élményállapotok, testi-fizikai
állapotok, viselkedéses állapotok, megfigyelhető tevékenységek), szociális értékelő aspektusok
(szerepek és kapcsolatok, szociális hatások, tiszta értékelések, attitűdök és világszemlélet), és a testi
megjelenést leíró kifejezések (kontextus-függő, kétértelmű, ritka, divatjamúlt szavak). E lista
alapján 700 kisvárosban lakó személy jellemezte önmagát, és 215 egyetemi hallgató egy-egy jól
ismert társát.
Amikor a teljes listát elemezte, akkor a Big Fivehoz egy Vonzerő (ide tartozó tulajdonságok
angolul: beautiful, good-looking, gorgeous, attractive, sexy) és egy Negatív érték faktor (evil, good-
for-nothing, insane, terrible corrupt, awful) társult. A Big Five faktorait (ötödik faktorként az
Intellektust) akkor kapta meg, amikor a listában csak a vonásokat és állapotokat leíró szavak
maradtak benne. A különböző kombinációkban összeállított listák elemzéseiben legstabilabbnak
három faktor – nevezetesen a Big Five első három faktora, az Extraverzió, Barátságosság és
Lelkiismeretesség – bizonyult. Ezt a három faktort Saucier megafaktornak nevezte. (Megjegyzendő,
hogy ez a három faktor nem azonos Eysenck által tárgyalt három 'óriásfaktorral' (Giant Three; l.
alább), az Extraverzióval, Neuroticizmussal és Pszichoticizmussal. Saucier arra a következtetésre
 25

jut, hogy nincs egyetlen mágikus szám, amely a legátfogóbb faktorstruktúrát leírhatja. Ez a szám az
elemzésbe vont tulajdonságok tartalmi heterogenitásától függ.
Saucier és Goldberg (1998) később közvetlenül azt vizsgálták, hogy nincsenek-e olyan
tulajdonságcsoportok, amelyek nem illeszkednek az öt faktor egyikéhez sem. Különböző
megfontolások alapján 53 olyan tulajdonságot vizsgáltak, amelyek a korábbi tanulmányokban nem
illeszkedtek elég jól az öt faktorhoz. Elemzéseikben az öt faktortól teljesen függetlennek olyan
tulajdonságok bizonyultak, mint a testmagasság, vallásosság, munka-státusz, fiatalság és negatív
érték, s viszonylag függetlennek olyan tulajdonságok, mint a divatkövető, csábító, szép, férfias,
igénytelen, humoros, gazdag, előítéletes, népszerű, népieskedő, ravasz, szerencsés. Ezekből
mindössze a vallásossághoz, a negatív értékhez és a vonzerőhöz társult több tulajdonság (ami a
faktorképzés feltétele). Felmerülhet azonban, hogy a felsorolt tulajdonságok zömét a legtöbb kutató
nem tartja személyiségjellemzőnek. A kérdés mindenesetre ma sem lezárt: van-e fontos
személyleíró tartomány az öt faktoron túl, s ha van, annak mi a tartalma?

A változószelekció alternatív amerikai útja

Tellegen és Waller (1987; l. Saucier, 1997) a véletlenszerűen állították össze tulajdonságlistájukat.
A szótárt rövidebb szakaszokra osztották, s mindegyik szakaszon belül véletlenszerűen választottak
ki 7-8 oldalt. A kiválasztott oldalakról azokat a tulajdonságokat gyűjtötték össze, amelyek
behelyettesíthetőek voltak két kritérium-mondatba (X hajlamos...; X gyakran...). A listába a
vonásleíró szavak mellett szociálisan értékelő és állapotkifejező szavak is bőségesen bekerültek. (A
tulajdonságszelekció eddigi változataiban szándékosan kihagyták az ilyen szavakat!) Az elemzések
7 faktort azonosítottak: a Big Five faktorai (az ötödiket Konvencionalitásnak nevezték) mellé egy
Pozitív érték (pl. fontos, kiváló) és egy Negatív érték (gonosz, ördögi) faktor társult. Erre a
megoldásra a Big Seven, a „hét nagy” címkével szoktak hivatkozni.

A lexikális kutatás más kultúrákban

Ahhoz, hogy valamely faktoriális modellt ne csupán adott kultúra termékének, hanem a személyiség
szerveződésére általánosan érvényesnek tekinthessünk, teljesülnie kell annak a kritériumnak, hogy
ugyanaz a faktorstruktúra jelenjen meg egészen különböző kultúrákhoz tartozó vizsgálati
csoportoknál is.
A kutatás kiterjesztése egyszerűen megvalósíthatónak tűnik, ha az angol nyelvű
tulajdonságlistákat más nyelvekre fordítjuk, és az ott élő személyek ön- és társjellemzéseit ezek
segítségével elemezzük. Ezzel az eljárással – amit olykor a kultúrák közötti vizsgálatok étikus (etic)
stratégiájának neveznek - nyilván az a gond, hogy a nyelvhasználókra kívülről kényszerítenek
 26

számukra idegen fogalmakat, hiszen korántsem biztos, hogy egy szónak ugyanolyan jelentésű párja
akad egy másik nyelvben. (Ez a probléma nehezíti meg a más nyelven kidolgozott kérdőívek
lefordítását és alkalmazását is.) A másik út exploratív jellegű: a szólistákat az adott nyelvből az
eredeti eljárást követve 'termelik ki', azaz kigyűjtik a személyiség-releváns szavakat, meghatározott
szempontok szerint szűkítik a listát, s végül az így létrehozott, az adott nyelvre érvényes listát vetik
be személyiségjellemzésre és faktorelemzésre. Ezt a kutatási stratégiát olykor az émikus ('emic')
jelzővel illetik.

A lexikális kutatás kiterjesztése az indoeurópai nyelvterületen belül: holland és német kutatások

A nyolcvanas évek végén az angolon kívül két további indoeurópai nyelven, holland és német
nyelvterületen végeztek szótárból kiinduló személyiség-taxonómiai kutatást. Ezek az európai
kutatók szorosan kapcsolódtak Goldberg munkásságához, de eredeti módon módosították - egyebek
mellett - a változók kiválasztásának kritériumait. A holland kutatók például a szavak
személyiségleírásra való alkalmasságának megállapítására két kritériumot használtak. Az egyik az
volt, hogy a szóban forgó melléknév behelyettesíthető-e a "Y természeténél fogva X [melléknév]"
mondatba, a másik pedig az, hogy az adott melléknévvel megválaszolható-e az a kérdés, hogy "Y
milyen személy?" De Raad és munkatársai (1988) főkomponens-elemzést alkalmazva kezdetben
ugyan 10 faktort, később azonban már csak öt faktort azonosítottak. Goldberggel együttműködve
ugyancsak holland kutatók dolgozták ki a vonásleíró szókészlet - faktoranalízisre épülő -
hierarchikus leképezésének sajátos körmodelljét, az ún. AB5C modellt (Hofstee, De Raad és
Goldberg, 1992). Ez a modell szolgált alapul egy 'faktortiszta' ötfaktoros kérdőív, az FFPI
(Hendriks, 1997; Hendriks, Hofstee, De Raad, 1999) kidolgozásához (l. alább).
A német kutatásokban (Angleitner, Ostendorf és John, 1990) a szavak kiválasztásának
szokásos három kritériuma – az érthetőség, ismerősség és személyiségrelevancia – mellett egy
negyediket is alkalmaztak. A szavakról ugyanis egyetemi hallgatóknak kellett megállapítaniuk,
hogy tizenhárom kategória (temperamentum- vagy jellemvonás, képesség, élményállapot, attitűd
stb.) melyikébe tartoznak. A faktorelemzést csak a stabil diszpozícióra (temperamentum és
karakterjellemzőre, képességre és tehetségre) utaló szavak bevonásával végezték el. A német
szerzők a Goldbergéhez hasonló öt faktort azonosítottak.
Mind a holland, mind a német munkacsoport fontosnak tartotta az ötfaktoros személyiség-
leíró modell kiterjesztését különböző nyelvi kultúrákra, s számos fiatal kutatót, köztük a magyar
Szirmák Zsófiát inspirálták a modell kultúrától független érvényességének igazolására. Ezek a
kutatók az imént említett émikus stratégiát követve végigjárták a szavak kigyűjtésével kezdődő
lexikális kutatás fáradságos útját.
 27

Lexikális kutatás kiterjesztése az indoeurópai nyelvterületen túlra:

Magyar taxonómia. A magyar személyiségleíró szókincsen alapuló faktoranalitikus kutatás – amely
Szirmák Zsófia és a holland taxonómus, Boele De Raad nevéhez kötődik (Szirmák és De Raad,
1994a,b) – egyik érdekességét az adja, hogy az indoeurópai nyelvektől teljesen eltérő szerkezetű
nyelven történt. Bár a társszerző holland, ebben a kutatásban a ’német’ kutatási paradigmát
alkalmazták. Több szótárból 4045 személyleíró melléknevet gyűjtöttek ki. Ebből elhagyták a nemre
specifikus, és a laikus értékelők szerint nem ismerős jelentésű, a személyiség-leírásra kevésbé
alkalmas szavakat. A laikus „ítészek” a szavakat három kategória – a vonás, az állapot és az egyéb
kategóriák – valamelyikébe sorolták be. Négyszáz személy önjellemzéseinek főkomponens-
analízise szigorúan véve négy faktort eredményezett, a szerzők azonban az ötfaktoros megoldást is
közölték. Az első négy faktor összhangban van a Big Five megszokott első négy faktorával:
Extraverzió (életteli, ismerkedős, bőbeszédű vs. zárkózott, hallgatag, visszahúzódó), Kellemesség3
(emberséges, jószívű vs. öntelt, zsarnok, könyörtelen), Lelkiismeretesség (megfontolt, precíz,
alapos vs. rendszertelen, hanyag, link), Érzelmi stabilitás (nyugodt, higgadt, kiegyensúlyozott vs.
szorongó, sebezhető, túlérzékeny). Ötödikként egy gyenge, Integritásnak elnevezett faktort lehetett
kimutatni (igazmondó, igazságos, szavatartó vs. képmutató, tudálékos, fontoskodó, nagyravágyó,
áskálódó, beképzelt, kapzsi, öntelt), ami a faktoron negatívan súlyozott tulajdonságok alapján
beképzeltségként vagy képmutatásként4 is felfogható. Hasonló jelentésű ötödik faktor egy olasz
elemzésben is megjelent.
A kultúraközi vizsgálatok eredményeinek összehasonlítása. A különböző kultúrákban végzett
kutatások áttekintése (De Raad, 1998; De Raad, Perugini, Szirmák, 1997; Saucier, Hampson,
Goldberg, 2000) alapján úgy tűnik, hogy az eredmények – kisebb nagyobb eltérésekkel – egy
irányba mutatnak: az elemzések többségében megkapták az öt faktort vagy annak valamely
változatát. Nagyobb eltérések főként az ötödik faktor értelmezésében adódtak, amikor ez a faktor
vagy nem jelentkezett tisztán (a faktor sajátértéke alacsony volt), vagy a szokásos 'intellektus'
jelentéstől eltérően volt értelmezhető. A magyar vizsgálatban, mint láttuk, ’képmutatás’, egy
holland és egy olasz vizsgálatban pedig 'lázadó' felhangot kapott (De Raad, Perugini, Szirmák,
1997).
A Tellegen-féle véletlenszerű tulajdonság-kiválasztási eljárást követő spanyol és héber nyelvű
kutatások (Almagor, Tellegen és Waller, 1995) eredményei kevésbé bizonyultak robusztusnak.

3
A Big Five második faktorának (Agreeableness) másik magyar fordítása a Barátságosság mellett.
4
Kulcsár Zsuzsanna szerint itt a „hitelesség” mint lehetséges értelmezés is felmerül, ami a moralitás fontos eleme.
 28

A fejezet következő részében a személyiség átfogó leírására törekvő kérdőíves kutatásokat

tekintjük át.

A személyiség alapdimenzióinak kérdőíves azonosítása

A faktoranalízist alkalmazó kérdőíves kutatások nagyjából két időszakra oszthatók: az ötfaktoros

modell előtti és utáni kutatásokra. Az első időszakban a szerzők – Guilford, Eysenck, részben
Cattell – kérdőívtételekre adott válaszokat vetették faktoranalízisbe, s az így nyert adatokra
támaszkodva próbálták feltárni a személyiség alapdimenzióit, s a faktorokon magasan súlyozott
tételekből állították össze kérdőívskáláikat, ezekből a skálákból pedig „faktortiszta” kérdőíveiket. E
kutatók tehát a faktoranalízis exploratív válfaját alkalmazták (l. fentebb). Az utóbbi időben viszont
több kérdőívszerkesztő, köztük elsősorban a Costa és McCrae szerzőpáros már az ötfaktoros modell
alapján fejleszti ki kérdőívét a személyiség átfogó jellemzésére.

Az ötfaktoros modellt megelőző kérdőíves kutatások

E rövid áttekintésben csupán azt tartjuk szem előtt, hogy a korai, faktoranalitikus eszközökkel
szerkesztett kérdőívekben fellelhető-e az az öt faktor, amely a lexikális kutatásban oly egyöntetűen
jelentkezett.
Hangsúly az elsődleges faktorokon: Guilford és Cattell. Guilford (1975) úgy képzelte, hogy a
faktoranalitikus "módszer alkalmazásával hasznos pszichológiai konstruktumokhoz juthatunk"
(802. o.). "A módszer fő értéke az, hogy az adatokat olyan szemszögből képes láttatni, amely új
felismeréseket tesz lehetővé". (u. o.)
Guilford a múlt század harmincas éveinek közepétől a Jung (1929) által leírt introvertált és
extravertált személyiségtípusok kérdőíves mérése céljából kezdte faktoranalitikus kutatásait. A
jórészt Jung könyvéből vett személyleíró állításokat jelentős számú önjellemzéses adatra
támaszkodva elemezte. A kutatást több szakaszban végezte, és így több, egymással részben átfedő
kérdőívet is kidolgozott, amelyeket a bennük szereplő skálák kezdőbetűivel nevezett el (pl. STDCR,
GAMIN). Ezeket az eszközöket később egy 10 skálás, 300 tételes kérdőívben egyesítette (Guilford-
Zimmerman Temperament Survey, GZTS).
Guilford (1975) a negyvenes évek végére 13 ún. elsődleges faktort különített el. Ugyanakkor
maga is kénytelen volt elismerni, hogy a faktorait mérő skálák között nem ritka a viszonylag magas
(0,5-0,7) korreláció. A faktorokon mint változókon újabb faktoranalízist végezve már jóval
 29

kevesebb másodlagos faktort kapott. Guilford (1975) később hierarchikus modellt alkotott,
amelyben az elsődleges faktorokból négy, illetve ezekből kettő összevonásával, három másodlagos
faktort képzett. A másodlagos faktorok közül az elsőt Szociális aktivitásnak nevezte el. Ezt a faktort
a rajta súlyozott elsődleges faktorok alapján manapság inkább Extraverziónak hívnánk. Guilford a
második faktort Introverzió-Extraverziónak nevezte el, de ezt ma sokkal inkább Impulzivitásnak
tartanánk. A harmadik másodlagos faktor az Emocionális stabilitás, a negyedik pedig Paranoid
diszpozíció nevet kapta. A háromfaktoros megoldásban ez a két utóbbi faktor egy faktorba került,
amit Guilford Emocionális egészségnek nevezett el. A négyfaktoros megoldás erősen hasonlít a
lexikális Big Five első négy faktorára: a guilfordi Szociális aktivitás, Introverzió-Extraverzió,
Emocionális stabilitás és Paranoid diszpozíció rendre a Big Five Extraverzió, Lelkiismeretesség
(negatív előjellel), Emocionális stabilitás és Barátságosság faktoraival mutat rokonságot.
Cattell (1950) a fentebb már részletesen tárgyalt lexikális kutatásaival párhuzamosan
kérdőíves adatokon (ahogyan ő nevezte: Q-adatokon) is végzett faktoranalitikus kutatásokat. Arra
volt kíváncsi, hogy ilyen adatokon is kimutatható-e ugyanaz a faktorszerkezet, mint a
viselkedésosztályozáson alapuló lexikális adatokon. A kétféle adatok közötti eltérés nem pusztán
abban állt, hogy a szavak helyett állítások szerepeltek, hanem – amint azt Cattell hangsúlyozta -
sokkal inkább abban, hogy míg a viselkedésosztályozással (az ún. L-adatokkal) a személyek mások
által megfigyelhető viselkedését ragadhatjuk meg, addig az önjellemző kérdőíveken keresztül a
személyek tudatos élményeihez férhetünk hozzá. Cattell kiindulásul kilenc korabeli munkacsoport,
köztük Guilfordék – részben faktorelemzéssel, részben más csoportosításos eljárásokkal -
kimunkált kérdőíveinek skálatételeit vette górcső alá. Összevonva azokat a skálákat, amelyek
tartalma nagyrészt egybeesett, huszonkét különböző tételcsoportot kapott. A további elemzésekben
az egyes tételcsoportokat mindössze két-két kiválasztott tétel képviselte. Cattell hasonlóan járt el a
szokásosan ugyancsak kérdőívesen mért attitűd- és érdeklődésskálákkal is. Összesen tehát 80
személyiségjegyet, attitűdöt és érdeklődést mérő tételt vont faktorelemzésbe, és 19 faktort különített
el. Úgy találta, hogy 12 faktor megegyezik a lexikális kutatásokban kapott faktorokkal, három
faktor tartalma pedig nem volt egyértelmű, viszont ebben az elemzésben négy új faktor jelent meg.
A csak a kérdőíves adatokon nyert faktorok a következők voltak: Q1 – Konzervativizmus –
liberalizmus; Q2 – Csoportfüggőség – önállóság; Q3 – Fegyelmezetlenség – Kontrolláltság; Q4 –
Lazaság, nyugodtság – feszültség, frusztráltság. Cattell mindössze erre, és a korábban említett
három - két férfiakból és egy nőkből álló minta - lexikális adatokon végzett faktorelemzéseire
alapozva állította össze a széles körben elterjedt 16PF (16 Personality Factors) elnevezésű kérdőívét
(Cattell, 1950; Cattell, Eber és Tatsuoka, 1970; Karczag, 1988).
 30

A sokak szerint túl sok faktorral dolgozó Cattell (l. korábban) a bírálatok hatására elvégezte a
16PF faktoranalízisét is, amely két másodlagos faktort eredményezett: Szorongás (gyenge énerő,
bűntudati hajlam, félénkség és gyanakvás), Extraverzió-introverzió (Exvia-invia, vidámság,
társaságkedvelés és kalandkeresés). Ez a két faktor feltűnően hasonlít Eysenck N (Neuroticizmus)
és E (Extraverzió) szuperfaktoraira (l. alább). Megjegyezzük, hogy ugyancsak ennek a kérdőívnek a
másodlagos faktorelemzéséből indult ki a Costa és McCrae szerzőpáros a rövidesen sorra kerülő
háromfaktoros elmélete kidolgozásakor (l. alább).
Hangsúly a másodlagos faktorokon: Eysenck és a három óriásfaktor (Giant Three). Eysenck
az egyedi különbségek leírásában és magyarázatában végig azt vallotta, hogy az egészséges
személyiség és a patológiás személyiség ugyanazon dimenziók mentén írható le, s a patológiás
viselkedésformák e dimenziók szélső értékeit foglalják el. Ezért kérdőíveivel a Jung és Guilford
által vizsgált extraverzió-introverzió dimenzió mellett a nagy patológiakörök (neurózisok és
pszichózisok) ún. normál variációinak mérésével próbálkozott. Eysenck meggyőződése volt, hogy
csak az elméletbe ágyazott személyiség-leírásnak van létjogosultsága. A faktoranalitikus módszert
negyvenes évek közepétől a kérdőívkészítés két fázisában alkalmazta: először a kérdőívtételekkel
végzett jellemzések együtt járásainak feltárására, másodszor pedig a már elméletileg elvárt
faktorszerkezet igazolására.
Első feltáró jellegű munkájában (Eysenck, 1944) 700 neurotikus katonát osztályoztak az őket
kezelő pszichiáterek 39 tétel alapján. A tételek egyik része ún. objektív adat (IQ, foglalkozásbeli
előtörténet, házassági státusz, sőt hobbi stb.), a másik része pedig tünetleírás vagy diagnózis (pl.
hisztériás konverzió, fájdalom, tremor, eszméletvesztés, depresszió, szorongás) volt. A tételek
faktoranalízisével kapott négy faktor közül az elsőt Neuroticizmusnak (illetve Hiányos
személyiségintegrációnak) nevezte el, a második kétpólusú faktor egyik pólusán a szorongás,
depresszió, kényszeresség, apátia, irritabilitás, a másik pólusán pedig a hisztériás konverziós
tünetek, beszűkült érdeklődés, alacsony energiaszint volt található. A második dimenzióban
Eysenck a jungi extraverzió és introverzió neurotikus változatait vélte felfedezni. A harmadik
faktort a hipochondria, erőfeszítés-intolerancia, eszméletvesztés, fájdalom, szomatikus szorongás
tételek jellemezték. A negyedik faktor már nem tartalmazott olyan tételt, amely az előző három
faktoron ne szerepelt volna legalább közepes faktorsúllyal.
Eysenck a Neuroticizmus (N) és az Extraverzió-introverzió (E) dimenzióknak élete végéig (a
kilencvenes évek közepéig) kiemelt jelentőséget tulajdonított. Elképzelése szerint a Neuroticizmus
dimenzió középső értékei bizonyos, nehezen meghúzható határon belül az egészséges személyeket
is jellemzik, míg a dimenzió szélső értékei jelzik az alkalmazkodási zavart (a patológiát). A
neurózis jellege a személyeknek az extraverzió-introverzió dimenzión elfoglalt helyéből
 31

következik: ha a magas N érték extraverzióval társul, akkor a hisztériás, ha pedig introverzióval,

akkor a disztímiás (szorongásos, kényszeres) neurózisformák valószínűsíthetők. Eysenck a leíró
elméletét a későbbiekben a neurózisok mellett a másik nagy patológiakört képviselő
Pszichoticizmus (P) dimenzióval is kiegészíti.
Eysenck a faktorok mérésére Guilford skáláihoz, illetve tételeihez nyúlt vissza. A
kérdőívtételek faktorelemzése nyomán 1959-ben adta közre az ún. Maudsley Personality Inventoryt
(MPI), amely egy 24 tételes E-, és egy ugyancsak 24 tételes N-skálát tartalmazott. Az E skálába a
tételek fele részben a guilfordi Szociális aktivitás faktorhoz, fele részben pedig az Introverzió-
extraverzió (valójában impulzivitás!) faktorokhoz tartozó skálákból kerültek be tételek. A
Neuroticizmus skálába a guilfordi Emocionális stabilitás faktorhoz sorolható tételek kerültek. E két
skálához harmadikként Eysenck egy, a hamis válaszadási tendencia kiszűrésére szolgáló Hazugság
(L) skálát csatolt.
Az MPI későbbi alkalmazásakor azonban Eysenck újra és újra negatív korrelációt kapott a
Neuroticizmus és az Extraverzió skálák között. (Emlékeztetőül: a faktorok egymástól teljesen vagy
viszonylag független, azaz korrelálatlan változók, ezért a faktorokat mérő skáláknak sem szabad
korrelálniuk egymással!) Ez a „hiba” késztette Eysencket a skálatételek felújítására (kicserélésére és
átfogalmazására), s ennek nyomán készült el a második változat, amelyet Eysenck Personality
Inventory (EPI, Eysenck, 1964) néven ismerünk. A negatív korreláció az N- és az E-skála között
azonban továbbra is makacsnak bizonyult.
Időközben több szerző - pl. Carrigan már 1960-ban (id. Eysenck és Eysenck, 1963) –
megkérdőjelezte az Extraverzió skála egységességét. Guilford (1975) szerint ez a faktor nem más,
mint két független tényező, a szociabilitás és az impulzivitás „kényszerházassága”. Eysenck ezt a
problémát az Eysenck Personality Questionnaire-ben (EPQ, Eysenck és Eysenck, 1976; magyar
változat: Eysenck és Matolcsi, 1984; Matolcsi, 1988) az E-skála radikális átalakításával és egy új,
ugyancsak faktoranalitikusan ellenőrzött skála, a Pszichoticizmus (P) bevezetésével oldotta meg.
Nézzük, miből állt ez az átalakítás!
A „harmadik dimenzió” problémája. A neurózisok melletti másik nagy pszichiátriai
kategória, a pszichózisok „egészséges variációinak” kimutatásával az a probléma, hogy a
pszichózisok „minden vagy semmi” jellegűek: az egészséges ember a pszichózisok kulcstünetével,
a realitászavarral nem, vagy csak elvétve jellemezhető, s a pszichotikus patológia többnyire
különösebb előzmények nélkül bukkan felszínre. Míg a neurózisok „egészséges” formáit
(feszültség, idegesség, érzékenység stb.) a mindennapokban rendszerint átéljük, addig a
realitásfunkciók normális életvitelt megbontó zavarai (hallucinációk, téveszmék stb.) nehezen
egyeztethetők össze az egészségesség, a hatékony alkalmazkodás fogalmával. Eysenck ezért a
 32

pszichózisra hajlamosító személyiségtényezőkre összpontosított. „Milyennek tekintjük a tipikusan

magas P értékű személyt? Úgy véljük, hogy hideg, személytelen, ellenséges, ellenszenves,
barátságtalan, megbízhatatlan, különc, érzéketlen, önző, antiszociális, emberi érzésektől mentes,
embertelen, vérszomjas (bloody-minded), belátással nem bíró idegen, akit - paranoid elképzelései
szerint - ellenséges emberek vesznek körül. Ezt a modellt magunkévá téve, nekifogtunk a P-tételek
megfogalmazásának ...” (Eysenck és Eysenck, 1976; p. 47). A szerző még azt is hozzáteszi, hogy a
tételek megfogalmazásakor kifejezetten kerülni kell a patológiás jegyeket, hogy azok ne váltsák ki a
kérdőívkitöltők elutasítását.
Eysenck az újonnan fogalmazott „pszichoticizmus” tételeket az N és E tételekkel
összekeverte, és az így kapott tétellistát (item poolt) egy termékismertető összejövetelen alkalmilag
megjelent személyekkel kitöltette. Az önjellemzéses adatokon végzett faktoranalízis nyomán csak a
faktorokon erősen súlyozott, „faktortiszta” tételeket hagyta a skálákban. Ezt az eljárást többször is
megismételte.
Ha közelebbről megvizsgáljuk a végleges Pszichoticizmus skála tételeinek tartalmát, akkor
praktikusan nem találunk pszichotikus jegyeket, ezért Eysenck több bírálója – így Claridge és
Zuckerman - is helyesebbnek találta volna, ha ezt a dimenziót Eysenck Pszichopátiának nevezi el.
A többi leíró rendszerrel való összehasonlítás érdekében érdemes felidézni, hogy Eysenck
(1985) milyen prototipikus tulajdonságok mentén jellemzi szuperfaktorait. A faktorokhoz az addigi
kutatások áttekintése alapján a következő 9-9 tulajdonságot rendelte. Extraverzió: aktív, asszertív,
gondatlan, élénk, élménykereső, társaságkedvelő, túláradó, kalandkereső; Neuroticizmus: szorongó,
lehangolt, emocionális, bűntudatos, irracionális, alacsony önértékelésű, hangulatember,
gyámoltalan, feszült; Pszichoticizmus: agresszív, antiszociális, hideg, egocentrikus, személytelen,
keményfejű, érzéketlen, kreatív és impulzív.
Eysenck még megérte a Big Five divatját, viszont nem tudta elfogadni azt. Többek között úgy
érvelt, hogy a Barátságosság és a Lelkiismeretesség nem a legmagasabb szintű faktorok, mert
mindkét skála negatívan korrelál a Pszichoticizmus faktorral, s ezért ez utóbbi alá rendelhetők. Az
Intellektust pedig egyszerűen nem tartotta személyiségjegynek.

A személyiség alapdimenzióit mérő kérdőívek újabb nemzedéke

Természetesen Eysencken kívül más szerzők – a nálunk kevéssé ismert Comrey, Jackson és
Tellegen is - megpróbálkoztak a faktoranalízis bevetésével a személyiség alapvető jellemzőinek
kérdőíves mérésére. Rendkívül sok helyet venne igénybe a kérdőívek skáláinak összehasonlítása
akár az Eysenck-i faktorokkal, akár a Big Five faktoraival. Mindenestre úgy tűnhet, hogy minden
kérdőíves kutató saját személyiség-leíró modellt dolgozott ki. Gyakran azonban ugyanolyan
 33

tartalmú faktorok kaptak különböző elnevezést, s nagyon hasonló tartalom kap eltérő elnevezést a
különböző szerzőknél. Milyen lehetőség marad a kép rendezésére? A legígéretesebb
referenciakeretnek a „lexikális” kutatásból származó ötfaktoros modell tűnik.
A kérdőívszerkesztők újabb nemzedéke, ha bizonyos késéssel is, egyre inkább felismeri a
szótárból kiinduló, tulajdonságlistás kutatások „robusztus” eredményeinek jelentőségét, és egyre
többen hajlanak arra, hogy az ötfaktoros személyiség-leíró modellre építsék mérőeszközeiket. Ilyen
próbálkozás a NEO-PI-R (Costa és McCrae, 1991), a Hogan Personality Inventory (Hogan és
Hogan, 1996), a Big Five Questionnaire (BFQ, Caprara és mtsai, 1993), a Five Factors Personality
Inventory (FFPI, Hendricks és mtsai, 1997), valamint a Zuckerman-Kuhlman Personality
Questionnaire (ZKPQ; Zuckerman és mtsai, 1993), amely egy némiképp eltérő ötfaktoros modellre
épít. A közös célt - az öt faktor és azok összetevőinek mérését - a kérdőívszerkesztők különböző
utakon közelítik meg. A továbbiakban ezekből az alternatív megközelítésekből adunk ízelítőt.
Hierarchikus leíró modellekre épülő kérdőívek: Costa és McCrae. Míg a fő faktorok
számában és a főfaktorok jellegében a kutatók többnyire megegyeznek, addig a faktorok alá
sorolható tulajdonságok kiválasztásában nemcsak konszenzus nincs még, de a kiválasztás
módszertana sem kidolgozott. A manapság népszerű NEO-PI-R kérdőívben a Costa és McCrae
(1992) szerzőpáros némi önkényességgel mindegyik faktorskálához hat-hat alskálát sorolt. Röviden
idézzük fel a kérdőív kidolgozásának néhány mozzanatát!
Costa és McCrae (1976) a Cattell-féle 16PF kérdőív tételeit elemezte csoportosításos
statisztikai eljárással (klaszter-analízissel), és ennek nyomán három skálacsoportot azonosított. Ez
alapján felülvizsgálták az Eysenck-i modellt, és a Neuroticizmus (N) és az Extraverzió (E) mellett
harmadikként nem a pszichoticizmust, hanem egy, a szociálpszichológiában széles körben tárgyalt
személyiség-leíró jegyet javasoltak, amit ők a Tapasztalati nyitottság (Openness to experience, O)
címkével láttak el. E három csoport (klaszter) mentén szerkesztették meg NEO Inventory (McCrae
és Costa, 1983) nevű kérdőívüket, amelyben a három fő skála mindegyike hat-hat alskála értékeiből
adódott össze. Az alskálák a következők: I. Neuroticizmus: szorongás, ellenségesség, depresszió,
én-tudatosság, impulzivitás és sebezhetőség; II. Extraverzió: melegség, társaságkedvelés,
határozottság, aktivitás, izgalomkeresés és pozitív érzelmek; III. Tapasztalati nyitottság: amely
megjelenhet a fantáziában, esztétikai preferenciákban, érzésekben, cselekvésben, gondolkodásban
és értékválasztásokban.
A nyolcvanas évek közepén a kérdőíves kutatók közül a Costa és McCrae szerzőpáros
válaszolt először a lexikális ötfaktoros modell kihívására. Goldberg (1981) ösztönzésére egy kisebb
vizsgálatban maguk is ellenőrizték az ötfaktoros modell érvényességét, s ennek nyomán tesztjükhöz
először két további skálát fűztek előbb alskálák nélkül (NEO-PI, Costa és McCrae, 1985), majd az
 34

előző három faktorhoz hasonlóan mindkettőt 6-6 alskálával (facet-skálákkal) ellátva. Az új skálák a
következők voltak: Barátságosság-kellemesség (bizalom, egyenesség, altruizmus, engedékenység,
szerénység, lágyszívűség); Lelkiismeretesség (hatékonyság, rendszeretet, kötelességérzet,
teljesítménymotiváció, önfegyelem, megfontoltság). A szerzők tesztjüket NEO-PI-R néven (Costa
és McCrae, 1992) a CPI, az MMPI, illetve más faktoriálisan 'tisztázatlan' tesztbattériák
alternatívájaként kínálják.
A kérdőív hazai adaptációja során (Szirmák és Nagy, 2000) azt tapasztaltuk, hogy a kérdőív
alskálái, bár nem egyforma mértékben, de megfelelően súlyozódnak az öt alapfaktoron.
Faktormarkerek kérdőíves formában: a holland munkacsoport. A faktorokat leginkább
reprezentáló tulajdonságok mérésére készült Hendricks és munkatársai (Hendricks, 1997; Hendriks,
Hofstee és De Raad, 1999) egy FFPI néven ismert kérdőívet állítottak össze. E szerzők saját, hely
hiányában itt nem ismertethető, ún. AB5C körmodelljükre (Hofstee, De Raad és Goldberg, 1992)
építő kutatásaik alapján a tételek közé csak azokat a tulajdonságokat vonták be, amelyek a
legmagasabban súlyozódtak egy, és csak egy faktoron. Ezeket az ún. marker-tulajdonságokat
azután mondatokba foglalták, mert hasznosítani kívánták a mondatoknak a csupasz szavakhoz
viszonyított előnyeit a tételek érthetősége szempontjából. Megpróbáltak minden feltételre utaló
mondatrészt kiküszöbölni, s a mondatokat egyes szám harmadik személyben fogalmazták meg úgy,
hogy a tételek megfigyelhető viselkedésre utaljanak, továbbá kerültek mindenféle módosítószót (pl.
gyakran, könnyen), sugalmazást, nehezen érthető kifejezést, tagadást, idiómát, rasszista, szexista
kifejezést. A kérdőív magyar változatával szerzett saját tapasztalataink is alátámasztják, hogy az
FFPI alkalmas a személyiségjegyek viszonylag gyors feltérképezésére.
Exploratív kérdőíves vizsgálatok: Zuckerman és munkatársai. Emlékeztetőül: a lexikális
személyiség-taxonómiai kutatás voltaképpeni célja az volt, hogy a kutatók a
személyiségtulajdonságoknak a „személyiségszférát” képviselő lehető legszélesebb körét bevonják
a rendszerezésbe. Ehhez hasonló módon – számos személyiség-konstruktum egyidejű mérésével –
végzett feltáró faktoranalitikus vizsgálatokat Zuckerman munkatársaival együtt (Zuckerman és
mtsai, 1988; 1991). Előbb negyvenhat, majd harminchárom olyan kérdőívskálát vettek fel egyetemi
hallgatókkal, amelyek gyakran előfordulnak a biológiai személyiségkutatásban. Az eszközök között
egyebek mellett szerepelt a már tárgyalt EPQ, a Zuckerman-féle (1979) Sensations Seeking Scale
(SSS, Szenzoros élménykeresés skála) négy alskálája, sőt a CPI egyik skálája is.
A faktorok száma nem volt egyértelműen meghatározható. Amikor hat faktort emeltek ki,
akkor a következő faktorokat kapták: Neuroticizmus-Szorongás (félelem, emocionalitás,
pszichaszténia, agressziógátlás); Agresszió-Ellenségesség (düh és a gátló kontroll hiánya, szociális
kívánatosság, hazugság, felelősség); Pszichopátia - Szocializálatlan Szenzoros Élménykeresés
 35

(szocializáció, pszichoticizmus, autonómia, monotónia-kerülés); Szociabilitás (affiliáció, szociális

részvétel, extraverzió); Impulzivitás (döntési sebesség, kognitív struktúra); Aktivitás (kitartás,
energiaszint).
Négy faktor kiemelése esetén egyrészt az Impulzivitás és a Pszichopátia - Szocializálatlan
szenzoros élménykeresés faktorok, másrészt pedig az Aktivitás és a Neuroticizmus – Szorongás
faktorok egybeolvadtak. Az így kapott négy faktor nagyban hasonlít a Big Five Extraverzió,
Barátságosság (ellenkező előjellel), Lelkiismeretesség (ellenkező előjellel) és Emocionális stabilitás
(ellenkező előjellel) faktoraihoz.
A háromfaktoros megoldásban lényegében az Eysenck-i szuperfaktorok köszöntek vissza
néhány nem jelentéktelen módosítással. A P faktorból az ellenségességre, hidegségre utaló jegyek
az N faktorba kerültek át, amitől szembeötlővé vált a P faktornak a viselkedéskontrollal való szoros
kapcsolata. Az N főleg a negatív érzelmekért felelős rendszerek működését tükrözheti, az E pedig
tisztábban szociális dimenzióvá vált.
Zuckerman (1991) nem kötelezte el magát a három vagy ötfaktoros megoldás mellett. Az
általa javasolt - s némileg differenciáltabb személyiség-leírást lehetővé tévő - 'alternatív' ötfaktoros
modell képezi az alapját a Zuckerman-Kuhlman Personality Questionnaire-nek (ZKPQ; Zuckerman
és mtsai, 1993). A kérdőív 5 faktorskálát és egy, a szociális megfelelésigény mérésére kidolgozott
skálát tartalmaz. Egyedül az Impulzív Szenzoros Élménykeresés faktort bontja két – impulzivitás és
élménykeresés - alskálára. A ZKPQ magyar adaptációja még kezdetleges állapotban van, s az
elvégzett faktorelemzések még csak részben támasztják alá a skála eredeti faktorszerkezetét.

A faktoranalitikus kutatások eredmények értelmezése és kitekintés

A személyiség-taxonómiai kutatások fő eredményét már 25 évvel ezelőtt megfogalmazta Digman:

"Függetlenül attól, hogy tanárok osztályoznak gyermekeket, tiszti iskolások vagy egyetemi
hallgatók osztályozzák csoporttársaikat, avagy kiképző klinikusok jellemzik a tréningen
résztvevőket, az eredmények lényegében ugyanazok: a különböző minták elemzésekor öt faktor tér
vissza következetesen, azaz öt bizonyul robusztusnak." (Digman és Takemoto-Chok, 1981, 164-
165. o.). Azt még az ötfaktoros leíró elmélet bírálói is elismerik, hogy az öt alapdimenzió
kimutatásával a kutatók fontos, de mindenképpen értelmezésre szoruló jelenségre bukkantak. A fő
kérdés nyilván az, hogy mit tudtunk meg ezzel a személyiségről? Goldberg úgy véli, hogy ez az öt
faktor vagy alapdimenzió általános referenciakeretként alkalmazható az egyéni különbségek
rendszerezéséhez. Valószínű azonban, hogy ennél többről van szó, s közelebb jutunk az igazsághoz,
ha Peabody és Goldberg (1989) javaslatát ide idézzük az öt faktor elnevezésére: I. Power (Erő,
 36

hatalom – az Extraverzió helyett), II. Love (Szeretet – a Barátságosság helyett); III. Work (Munka-
a Lelkiismeretesség helyett); IV: Affect (Affektus, érzelem, érzelem - az Érzelmi stabilitás helyett)
és V. Intellektus (amelynek a Nyitottsággal és a kultúraközi elemzésekben kapott rivális -
Autonómia, Lázadó vagy Integritás - értelmezésekkel való viszonya természetesen még
tisztázandó). Talán nem nehéz észrevenni, hogy ezek a témakörök a természetben és társadalomban
élő ember nagy alkalmazkodási feladatait jellemzik. Mindenképpen előnyös számunkra az, ha arról
az emberről, akivel még nem találkoztunk, előre tudjuk, hogy milyen erős, domináns a csoportban,
mennyire képes szeretetkapcsolatra, kötődésre, mennyire megbízhatóan és hatékonyan látja el
munkáját, képes eltartani a családját, mennyire képes megőrizni hatékonyságát veszélyes, nehéz
helyzetekben, mennyire nyitott az életben óhatatlanul adódó új helyzetekre, s mennyire képes
hatékony problémakezelési eljárásokat felfedezni vagy elsajátítani és önállóan, akár a
konvenciókkal szembeszegülve is alkalmazni. Valószínű, hogy az evolúció során azoknak a túlélési
esélyei nőttek meg, akik ezeket az életfeladatokat jól tudták megoldani, illetve jól tudták
azonosítani azokat a társaikat, akik sikeresek voltak ezek megoldásában, akik tehát olyan
stratégiákkal rendelkeztek, amelyek ezeket a megoldásokat lehetővé tették (l. Buss, D. M.
(1995/2001). Joggal merül föl a gondolat, hogy az alapdimenziók hátterében sajátos biológiai és
pszichológiai mechanizmusok állhatnak, amelyek ismeretében a vonáselméleteknek a bevezetőben
már említett ún. erős változatai, így a Costa és McCrae-féle „ötfaktoros személyiségmodell” (Costa
és McCrae, 1996; McCrae és Costa, 1997, 1999) is értelmezhető lesz. A kötet más fejezeteiben
ezekről a kérdésekről is olvashatunk.

Fogalomtár

Alapvető személyiségdimenziók. A személyiség jellemzésére szolgáló, faktoranalízissel feltárható

átfogó, globális tulajdonságok vagy faktorok, amelyekben az emberek fokozatokban térnek el
egymástól.
'Belső' adatok. A személyiségleíró szavak jelentésbeli hasonlóságának szakértői vagy laikus
megítélése.
Big Five' (az „öt nagy” vagy „nagy ötök”). A szókincsből kiinduló faktoranalitikus kutatások
visszatérő (robusztus) eredménye: a személyiség legátfogóbban öt leíró dimenzió, az
Extraverzió, Barátságosság, Lelkiismeretesség, Érzelmi stabilitás és Intellektus (vagy
Kulturáltság) mentén jellemezhető.
Dimenzió. A különböző emberek a személyiség-tulajdonságaikban fokozatokban térnek el
egymástól.
 37

Diszpozíció. Bizonyos fajta viselkedésre vagy viselkedésmódra való hajlam, késztetés.

Egyedi variancia. Valamely változóérték személyek közötti ingadozásának az adott változóból
fakadó hányada.
Egyéni különbségek. Személyek közötti tartós viselkedésbeli, érzelmi-motivációs és
gondolkodásbeli eltérések.
Émikus kultúraközi kutatási stratégia. A vizsgálati eszközök (tulajdonságlisták, kérdőívek) eredeti
módszer szerinti ismételt kidolgozása egy másik nyelvi kultúra keretei között.
Étikus kultúraközi kutatási stratégia. A vizsgálati eszközök (tulajdonságlisták, kérdőívek)
lefordítása egy másik kultúra nyelvére.
Faktorok címkézése. A faktorok elnevezése a faktoron magasan súlyozott változók közös tartalma
alapján.
Faktorok forgatása (rotáció). A kiemelt faktorvektorok olyan pozíciójának keresése a változók
által kijelölt hipertérben, ahol a legszorosabban korrelálnak a változóvektorok valamely
nyalábjával, és viszonylag vagy teljesen függetlenek a változóvektorok más nyalábjait
kifejező többi faktorvektortól.
Faktor-kiemelés (faktor-extrakció). A változók összvarianciájának a legnagyobb hányadát kifejező
faktorok minimális számának a meghatározása. A faktorok száma szemrevételezéssel az egyes
faktorok vagy főkomponensek által kifejezett varianciákat leképező lejtődiagramon észlelt
töréspont alapján határozható meg.
Faktormarkerek. A faktoron legmagasabban súlyozott tételekből összeállított tulajdonságlista.
Faktorsúlyok. A faktor és a mért változók közötti korrelációk.
Feltáró (exploratív) faktoranalízis. A faktoranalízisnek az a változata, amikor a faktorom számáról
és jellegéről a kutatónak nincs előzetes elképzelése.
Fenotípusos leírás. A személyiség megfigyelhető viselkedésjegyek alapján való leírása.
Giant Three (Három óriásfaktor). Eysenck nevezte el az általa következetesen kimutatott három
szuperfaktort vagy személyiségtípust: az Extraverzió-introverzió, Neuroticizmus és
Pszichoticizmus dimenzióit.
Szupervonás (típus, tartomány /domain/, alapdimenzió). A személyiség jellemzésére szolgáló,
faktoranalízissel feltárható átfogó, globális tulajdonság vagy faktor, amelyben az emberek
fokozatokban térnek el egymástól.
Hibavariancia. A személyek közötti különbségeknek a mérési pontatlanságokból fakadó hányada.
Hipertér. Több dimenziós tér, amelyben a változók együttjárásait képviselő vektorok egymással
bezárt szögei ábrázolhatók.
 38

Igazoló (konfirmatív) faktoranalízis. A faktoranalízisnek az a változata, amikor a faktorok

számáról és jellegéről a kutatónak előzetes elképzelése van, s ezt kívánja matematikai úton
alátámasztani.
Közös variancia. Valamely változóérték személyek közötti ingadozásának több más változóban is
megnyilvánuló hányada.
'Külső' adatok. Személyek (ön)jellemzése (osztályozása) személyleíró szavak vagy mondatok
(állítások) mentén.
Lejtődiagram. Az egymás után kiemelt faktorok által kifejezett variancia fokozatosan csökken, s
ennélfogva egy folyamatosan süllyedő görbével ábrázolható. A kiemelendő faktorok száma
szemrevételezéssel a lejtődiagramon észlelt töréspont alapján határozható meg.
Lerakódási (sedimentation) hipotézis. Cattell fogalma: Az emberi személyiség minden olyan
aspektusa, amely fontos, érdeklődésre tart számot vagy hasznos, a nyelv szövetében rögzül.
Lexikális hipotézis. A személyek közötti legszembeötlőbb viselkedéses eltérések (egyedi
különbségek) a történelem során a nyelvben kódolódnak.
Lexikális kritérium. Minél fontosabb egy személyek közötti különbség, annál több szó kifejezi ki
azt a nyelvben.
Marker-tulajdonságok. Azok a változók, amelyek a legmagasabban súlyozódnak egy, és csak egy
faktoron.
Megafaktorok. Saucier nevezte így a legkülönfélébb változókészletekkel elvégzett lexikális
kutatások leginkább robusztusnak bizonyuló három faktorát: az Extraverzió, Barátságosság és
Lelkiismeretesség dimenziókat.
Ötfaktoros modell (Five Factor Model, FFM). Costa és McCrae által kérdőíves kutatásokban
alkalmazott változata: Neuroticizmus, Extraverzió, Nyitottság a tapasztalatokra, Barátság és
Lelkiismeretesség.
Robusztus faktorok. Azok a faktorok, amelyek különböző vizsgálatokban, különböző nyelvű, nemi
és etnikai összetételű csoportokban is kimutattak.
Személyiségleltár. Olyan kérdőív, amely egyszerre több személyiségvonás-, illetve diagnosztikus
kategória mentén hasonlítja össze a személyeket.
Személyiségszféra. A megfigyelhető személyek közötti eltérések (egyéni különbségek) összessége.
Személyiség-szókincs (személyiség-lexikon). A megfigyelhető személyek közötti eltérések (egyéni
különbségek) leírására adott kultúrában a történelem során alkotott szavak és kifejezések
összessége.
Személyiség-taxonómia. A megfigyelhető személyek közötti eltérések (egyéni különbségek)
rendszerezése hierarchikus vagy másfajta (pl. körkörös) modellben.
 39

Személyiségtípusok. Klasszikusan a személyiség jellemzésére szolgáló átfogó kategóriák, modern

értelemben a faktoranalízissel feltárható átfogó, globális tulajdonságok (szupervonások,
tartományok /domain-ek/, faktorok vagy alapdimenziók), amelyekben az emberek
fokozatokban térnek el egymástól.
Szűk tartományú személyiségelméletek. A viselkedés körülhatárolt tartományaiban tapasztalható
egyéni különbségek értelmezésére szolgáló elméletek.
Variancia. Valamely változóérték személyek közötti ingadozásának mértékét kifejező statisztikai
mutatószám.
Változószelekció. A faktorelemzésbe vont változók kiválasztása.
Vonás. A vonások a gondolatok, érzések és cselekvések olyan konzisztens mintázata, amely
megkülönbözteti az embereket egymástól, s amelynek észlelése vagy mérése alkalmas a
viselkedésük előrejelzésére.

Témába vágó magyar nyelvű irodalom

Allport, G. W. (1961/1980). A személyiség alakulása. Gondolat, Budapest.

Carver, C. S., Scheier, M. F. (1998 és 2006). Személyiségpszichológia. Osiris, Budapest.
Gould, S. J. (1999). Az elméricskélt ember. Typotex, Budapest.
Halász L. és Marton L. M. (1978). Típustanok és személyiségvonások. Gondolat, Budapest.
Hunyady Gy. (szerk.), Szociálpszichológia. 2. átdolgozott kiadás, Gondolat, Budapest. 325-390.
Jung, C. G. (1988). A lélektani típusok. Európa Könyvkiadó, Budapest.
Kulcsár Zs. (1972). Személyiség-pszichológia. Tankönyvkiadó, Budapest.
Peck, D., Whitlow, D. (1983). Személyiségelméletek. Gondolat, Budapest.
Pléh Cs., Csányi V. és Bereczki T. (szerk.). Lélek és evolúció, Osiris, Budapest. 376-425.
Pléh Csaba (1998). Hagyomány és újítás a pszichológiában. Balassi Kiadó, Budapest, 39-51.
Szakács F., Kulcsár Zs. (szerk.), Személyiséglélektani szöveggyűjtemény I. Alapelvek és
méréselmélet. Tankönyvkiadó, Budapest.

Hivatkozások

Allport, G. W. (1937). Personality. A psychological interpretation. Henry Holt and Company, New
York.
 40

Allport, G. W. (1961/1980). A személyiség alakulása. Gondolat, Budapest.

Allport, G., Odbert, H. S. (1936). Trait-names: a psycholexical study. Psychological Monographs,
47, No. 211.
Almagor, M., Tellegen, A., Waller, N. G. (1995). The Big Seven Model: a cross-cultural replication
and further exploration of the basic dimensions of natural language trait descriptors. Journal
of Personality and Social Psychology, 69, 300-307.
Angleitner, A., Ostendorf, F., John, O. P. (1990). Towards a taxonomy of personality descriptors in
German: a psycho-lexical study. European Journal of Personality, 4, 89-118.
Austin, J. L. (1957). A plea for excuses. Proceedings of the Aristotelian Society, 57, 1-30.
Buss, D. M. (1995/2001). Evolúciós pszichológia: Új paradigma a pszichológia számára, In: Pléh
Cs., Csányi V. és Bereczki T. (Szerk.). Lélek és evolúció, Osiris, 376-425.
Campbell, D. T., Fiske, D. W. (1959). Convergent and discriminant validation by the multitrait-
multimethod matrix. Psychological Bulletin, 56, 81-105.
Cantor, N., Mischel, W. (1979/1984). Prototípusok a személypercepcióban. In: Hunyady Gy.
(szerk.), Szociálpszichológia. 2., átdolg. kiadás, Gondolat, 325-390.
Caprara, G. V., Barbaranelli, C., Borgogni, L., Perugini, M. (1993). The "Big Five Questionnaire":
A new questionnaire to assess the five factor model. Personality and Individual Differences,
15, 281-288.
Carver, C. S., Scheier, M. F. (1998 és 2006). Személyiségpszichológia. Osiris, Budapest.
Cattell, R. B. (1943). The description of personality. I. Foundations of trait measurement.
Psychological Review, 50, 559-594.
Cattell, R. B. (1945). The description of personality: principles and finding in a factor analysis. The
American Journal of Psychology, 58, 69-90.
Cattell, R. B. (1946). Description and measurement of personality. George G. Harrap, London.
Cattell, R. B. (1950). The main personality factors in questionnaire, self-estimate material. The
Journal of Psychology, 31, 3-38.
Cattell, R. B. (1990). Advances in Cattellian personality theory. In: Pervin, L. A. (Ed.), Handbook
of personality. Theory and research. (pp. 101-110). New York: The Guilford Press.
Cattell, R. B., Eber, H. W., Tatsuoka, M. M. (1970). Handbook for the Sixteen Personality Factor
Questionnaire (16PF
Costa, P. T. Jr., McCrae, R. R. (1992). Four ways five factors are basic. Personality and Individual
Differences, 13, 653-665.
 41

Costa, P. T. Jr., McCrae, R. R. (1992). The NEO Personality Inventory (NEO PI-R) and the NEO
Five-Factor Inventory (NEO-FFI). Professional manual. Psychological Assessment
Resources, Odessa, FL.
Costa, P. T. Jr., McCrae, R. R. (1996). Toward a new generation of personality theories: theoretical
contexts for the Five-Factor Model. In: Wiggins, J. S. (Ed., 1996
Cronbach, L. J., Meehl, P. E. (1955). Construct validity in psychological tests. Psychological
Bulletin, 52, 281-302.
De Raad, B. (1998). Five Big, Big Five issues: rationale, content, structure, status, and crosscultural
assessment. European Psychologist, 3, 113-124.
De Raad, B., Perugini, M., Szirmák, Zs. (1997). In pursuit of a cross-lingual reference structure of
personality traits: comparisons among five languages. European Journal of Personality, 11,
167-185.
Digman, J. M. (1996). The curious history of the five-factor model. In: Wiggins, J. S. (Ed.). The
five-factor model of personality. The Guilford Press, New York. 1-20.
Digman, J. M., Takemoto-Chok, N. K. (1981). Factors in the natural language of personality: re-
analysis, comparison, and interpretation of six major studies. Multivariate Behavioral
Research, 16, 149-170.
Endler, N. S., Parker, J. D. A. (1992). Interactionism revisited: Reflections on the continuing crisis
in the personality area. European Journal of Personality, 6, 177-198.
Eysenck, H. J. (1944). Types of personality: a factorial study of seven hundred neurotics. Journal of
Mental Science, 90, 851-861.
Eysenck, H. J. (1992). Four ways five factors are not basic. Personality and Individual Differences,
13, 667-673.
Eysenck, H. J., Eysenck, M. W. (1985). Personality and individual differences. A natural science
approach. Plenum, New York.
Eysenck, H. J., Eysenck, S. B. G. (1976). Psychoticism as a personality dimension. Hodder és
Stoughton, London.
Eysenck, S. B. G., Eysenck, H. J. (1963). The dual nature of extraversion. In: Eysenck, H. J.,
Eysenck, S. B. G. (Eds.), Personality structure and measurement. Routledge, London.
Eysenck, S. B. G., Matolcsi Á. (1984). Az Eysenck-féle Személyiség Kérdőív (EPQ) magyar
változata: a magyar és az angol felnőttek összehasonlító vizsgálata. Pszichológia, 4, 231-240.
Fiske, D. W. (1949). Consistency of the factorial structures of personality ratings from different
sources. Journal of Abnormal and Social Psychology, 44, 329-344.
 42

Goldberg, L. R. (1981). Language and individual differences: the search for universals in
personality lexicons. In: Wheeler, (Ed.), Review of personality and social psychology. Vol. 2.
Sage, Beverly Hills.
Goldberg, L. R. (1982). From Ace to Zombie: some explorations in the language of personality. In:
Spielberger, C. D., Butcher, J. N. (Eds.), Advances in personality assessment. Vol. 1. Erlbaum,
Hillsdale, 203-234.
Goldberg, L. R. (1990). An alternative "description of personality": the big-five factor structure.
Journal of Personality and Social Psychology, 59, 1216-1229.
Goldberg, L. R. (1993). The structure of phenotypic personality traits. American Psychologist, 48,
26-34.
Gough, H. G. (1957). Manual for the California Personality Inventory. Consulting Psychologist
Press, Palo Alto.
Guilford, J. P. (1959). Personality. McGraw-Hill, New York.
Guilford, J. P. (1975). Factors and factors of personality. Psychological Bulletin, 82, 802-814.
Hathaway, S. R., McKinley, J. C. (1945). Manual for the Minnesota Multiphasic Personality
Inventory. Psychological Corporation, New York.
Hendriks, A. A. J. (1997). The construction of the Five-Factor Personality Inventory (FFPI).
Proefschrift. Rijkuniversiteit Groningen.
Hendriks, A. A. J., Hofstee, W. K. B., De Raad, B. (1999). The Five-Factor Personality Inventory
(FFPI). Personality and Individual Differences, 27, 307-325.
Hofstee, W. K. B. (1990). The use of everyday personality language for scientific purposes.
European Journal of Personality, 4, 77-88.
Hofstee, W. K. B., De Raad, B., Goldberg, L. R. (1992). Integration of the Big Five and circumplex
approaches to trait structure. Journal of Personality and Social Psychology, 63, 146-163.
Hogan, R., Hogan J. (1995). The Hogan Personality Inventory manual (2nd ed.). Hogan Assessment
System, Tulsa, OK.
John, O. P. (1990). The 'Big Five' factor taxonomy: Dimensions of personality in the natural
language and questionnaires. In: Pervin, L. A. (Ed.), Handbook of personality. Theory and
research. The Guilford Press, New York, 66-100.
John, O. P., Angleitner, A., Ostendorf, F. (1988). The lexical approach to personality: a historical
review of trait taxonomic research. European Journal of Personality, 2, 171-203.
Jung, C. G. (1988). A lélektani típusok. Európa Könyvkiadó.
 43

Karczag J. (1988). A Cattell-féle 16 faktoros személyiségteszt. In: Mérei F., Szakács F. (szerk.),
Pszichodiagnosztikai vademecum I. Explorációs és biográfiai módszerek, tünetbecslő skálák,
kérdőívek. 1. rész. 207-269.
Loevinger, J. (1957). Objective tests as instruments of psyhological theory. Psychological Reports,
3, 635-694.
London, H., Exner, J. E. Jr. (Eds., 1978). Dimensions of Personality. Wiley, New York. Magyarul:
Szakács F. (Szerk., 1988), Pszichodiagnosztikai vademecum. Tankönyvkiadó, Budapest.
Matolcsi Á. (1988). Az Eysenck-féle Személyiség Kérdőív (EPQ) hazai adaptációja. In: Mérei F.,
Szakács F. (szerk.), Pszichodiagnosztikai vademecum I. Explorációs és biográfiai módszerek,
tünetbecslő skálák, kérdőívek. 1. rész. 270-281.
McAdams, D. P. (1997). A conceptual history of personality psychology. In: Hogan, R., Johnson,
J., Briggs, S. (Eds.), Handbook of personality psychology. Academic Press, San Diego. 1-37.
McCrae, R. R., Costa, P. T. Jr. (1983). Joint factors in self-reports and ratings. Neuroticism,
Extraversion, and Openness to Experience. Personality and Individual Differences, 4, 245-
255.
McCrae, R. R., Costa, P. T. Jr. (1985). Updating Norman's "adequate taxonomy": intelligence and
personality dinmensions in natural language and in questionnaires. Journal of Personality and
Social Psychology, 49, 710-721.
McCrae, R. R., Costa, P. T. Jr. (1997). Personality trait structure as a human universal. American
Psychologist, 52, 509-516.
McCrae, R. R., Costa, P. T. Jr. (1999). A five-factor theory of personality. In: Pervin, L. A., John,
O. P. (Eds.), Handbook of personality. Second edition.The Guilford Press, New York. 139-
153.
Norman, R. (1963). Toward an adequate taxonomy of personality attributes: replicated factor
structure in peer nomination personality ratings. Journal of Abnormal and Social Psychology,
66, 574-583.
Norman, R. (1967). 2800 personality trait descriptors: normative operating characterstics for a
university population. Department of Psychology, University of Michigan, Ann Arbor, MI.
Oláh A. (2005). Érzelmek, megküzdés és optimális élmény. Trefort Kiadó, Budapest.
Peabody, D., Goldberg, L. R. (1989). Some determinants of factor structures from personality-trait
descriptors. Journal of Personality and Social Psychology, 57, 552-567.
Pervin, L. A. (1990). A brief history of modern personality theory. Epilogue: constancy and change
in personality theory and research. In: Pervin, L. A. (Ed.), Handbook of personality. Theory
and research. The Guilford Press, New York, 3-20.
 44

Saucier, G. (1997). Effects of variable selection on the factor structure of person descriptors.
Journal of Personality and Social Psychology, 73, 1296-1312.
Saucier, G., Goldberg, L. R. (1996). The language of personality: lexical perspectives on the five-
factor model. In: Wiggins, J. S. (Ed.). The five-factor model of personality. The Guilford
Press, New York. 21-50.
Saucier, G., Goldberg, L. R. (1998). What is beyond the Big Five? Journal of Personality, 66, 495-
524.
Saucier, G., Hampson, S., Goldberg, L. R. (2000). Cross-language studies of lexical personality
factors. In: Hampson, S. (Ed.), Advances in personality psychology. Psychology Press, Hove.
1-36.
Shweder, R. A. (1977). Likeness and likelihood in everyday thought: Magical thinking in
judgments about personality. Current Anthropology, 18, 637-648. Magyarul: Hasonlóság és
valószínûség a mindennapi gondolkodásban: a mágikus gondolkodás és a hétköznapi
személyiségmegítélés. In: Pléh Cs. (szerk.) Gondolkodáslélektan II. Szöveggyûjtemény.
Tankönyvkiadó, Budapest, 1989. 334-359.
Shweder, R. A. (1982). Fact and artifact in trait perception: the systematic distortion hypthesis. In:
Maher, B. A. (Ed.), Progress in experimental personality research, Vol. 11. Academic Press,
New York, 65-100.
Spearman, C. (1927). The abilities of man. MacMillan, London.
Stelmack, R. M., Stalikas, A. (1990). Galen and the humour theory of temperament. Personality
and Individual Differences, 12, 255-263.
Szirmák Zs., De Raad, B. (1994). Személyiség-taxonómia. A magyar nyelv személyiségleíró
szókincse. Magyar Pszichológiai Szemle, 34, 39-65.
Szirmák, Zs., De Raad, B. (1994). Taxonomy and structure of Hungarian personality traits.
European Journal of Personality, 8, 95-107
Tellegen, A., Waller, N. G. (1987). Re-examining basic dimensions of natural language trait
descriptors. Paper presented at the 98th Annual Convention of the American Psychological
Association, New York.
Thurstone, L. L. (1934). The vectors of mind. Psychological Review, 41, 1-32.
Tupes, E. C., Christal, R. E. (1961/1992). Recurrent personality factors based on trait ratings.
Technical Report, Lackland Air Force Base, USA Air Force. Reprint: Journal of Personality,
60, 225-251.
Watson, G. B. (1929). A supplementary review of measures of personality. Journal of Educational
Psychology, 18, 73-87.
 45

Wiggins, J. S. (1973). Personality and prediction. Principles of personality assessment. Addison-

Wesley, Reading, MA.
Wiggins, J. S., Pincus, A. L. (1992). Personality: Structure and assessment. Annual Review of
Psychology, 43, 473-504.
Zuckerman, M. (1979). Sensation seeking: beyond the optimal level of arousal. Erlbaum, Hillsdale.
Zuckerman, M. (1992). What is a basic factor and which factors are basic? Turtles all the way
down. Personality and Individual Differences, 13, 675-681.
Zuckerman, M., Kuhlman, D. M., Camac, C. (1988). What lies beyond E and N? Factor analyses of
scales believed to measure basic dimensions of personality. Journal of Personality and Social
Psychology, 54, 96-107.
Zuckerman, M., Kuhlman, D. M., Joireman, J., Teta, P., Kraft, M. (1993). A comparison of three
structural models for personality: the Big Three, the Big Five, and the Alternative Five.
Journal of Personality and Social Psychology, 65, 757-768.
Zuckerman, M., Kuhlman, D. M., Thornquist, M., Kiers, H. (1991). Five (or three) robust
questionnaire scale factors of personality without of culture. Personality and Individual
Differences, 12, 929-941.