Wilbur Smith

NAPMADÁR
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
WILBUR SMITH: THE SUNBIRD
First published in 1972 by William Heinemann Limited
Reprinted in 1997 by Macmillan
an imprint of Macmillan Publishers Ltd
25 Eccleston Place, London SW1W 9NF
Copyright © Wilbur Smith 1972
All rights reserved

Fordította: Kiss Marianne

Borító: Császma József

Hungarian edition © Delej Kft., 1999

 Wilbur Smith

NAPMADÁR
I. RÉSZ
 Átsuhant az elsötétített vetítőtermen és némán tárult
ki a vásznon – és nem ismertem fel. Tizenöt évig vár-
tam rá, és mikor megláttam, nem ismertem fel. A kép
homályosan kavargott, de nekem nem jelentett semmit,
mert valamilyen kisebb tárgy fényképére számítottam;
talán egy koponyára, cserépedényre vagy egyéb
kézművestárgyra, aranytárgy töredékére, gyöngyökre –
de semmi esetre sem erre a szürke, fehér és fekete szür-
realista mintázatra.
Louren feszült, izgatott hangja adta meg a szükséges
felvilágosítást.
– Harminchatezer láb magasságban vették fel, szept-
ember negyedikén, nyolc nappal ezelőtt, 35 mm-es
Leicával.
Tehát légi felvétel. Ennek megfelelően átállítottam
agyamat és szememet, és szinte azonnal izgatott bizser-
gést éreztem, ahogy Louren változatlan hangon tovább
beszélt.
– Egy charter társasággal minden koncessziós terüle-
tem felett légi felderítést végeztetek. Azért, hogy meg-
ismerjük a földrajzi alakzatokat. Ez a fénykép csak
egyike annak a kétszázezer felvételnek, melyet erről a
területről készítettek – a navigátor nem is tudta, mi az,
amit lefényképez. A felvételelemzők azonban felfigyel-
tek rá, és átadták nekem.
Felém fordult, arca sápadt és komoly volt a vetítő
fényében.
– Ugye, látod, Ben? Nem egészen középen, a jobb
felső negyedben.
Szám szóra nyílt, de a hang a torkomba rekedt, és
végül köhögésbe fulladt. Meglepődve vettem észre,
hogy reszketek és a gyomrom összeszorul a félelemmel
vegyes reménykedéstől.
– Klasszikus! Akropolisz, dupla oszlopsor és a falli-
kus tornyok. – Eltúlozta, csak halvány körvonalak lát-
szottak, bizonytalanul, helyenként megszakadva, de
maga az alakzat és az elrendezés az igazi volt.
– Észak – szakadt ki belőlem. – Merre van észak?
– A kép tetején – ez az, Ben. Északra néz. Nézhet-
nek a tornyok a nap felé?
Hallgattam. Reményem kételkedésbe kezdett át-
csapni. Soha semmi nem ment nekem ilyen könnyen az
életben, ezért gyanús volt a dolog, és ellenérvek után
kutattam.
– Rétegződés – mondtam. – Valószínűleg a gránittal
érintkező mészkő okozza. Ez okozza a felszíni mintáza-
tot.
– Marhaság – vágott a szavamba Louren az izgalom-
tól még mindig vibráló hangon. Felugrott, a vászonhoz
masírozott, felvett a polcról egy elefántcsont mutató-
pálcát és rámutatott a sejtszerű rovátkákra, melyek sze-
rinte a fő oszlopsor körvonalát jelezték. – Áruld el, ha
láttál valaha ehhez hasonló geológiai alakzatot.
Nem akartam elhinni. Nem akartam, hogy a remény
megint sebezhetővé tegyen.
– Talán.
– Vigyen el az ördög – mondta, már nevetve, amit
jólesett hallani, mert mostanában ritkán nevetett. –
Tudhattam volna, hogy kételkedni fogsz. Vitán felül te
vagy Afrika első számú átkozott pesszimistája.
– Annyi minden lehet, Lo – elleneztem. – A fények,
árnyékok, alakzatok játéka. Még ha el is fogadjuk, hogy
emberi kéz munkája – lehet újkori kert vagy földműve-
lés nyoma…
 – Százmérföldnyire a legközelebbi felszíni vízforrás-
tól? Erre ne is gondolj, Ben! Épp olyan jól tudod, mint
én, hogy ez…
– Ki ne mondd – mondtam majdnem kiabálva, és
anélkül, hogy tudatosítottam volna magamban, hogy
megmozdultam, már ki is ugrottam a párnázott bőrfo-
telból, átvágtam a helyiségen, és megragadtam Louren
karját.
– Ki ne mondd – ismételtem. – Ba-babonából – iz-
galmamban mindig dadogok, de testi fogyatékosságaim
közül ez a legjelentéktelenebb, és már rég túltettem
magam rajta.
Louren megint felnevetett, de most éreztem benne
azt a kis feszengést, ami mindig előjön nála, ha gyorsan
mozgok, vagy kiderül, milyen erős a karom. Fölém
hajolt, és lefejtette karjáról karizmaiba mélyedő ujjai-
mat.
– Sajnálom – fáj? – engedtem el a karját.
– Nem. – De azért masszírozta a karját, ahogy elin-
dult a kapcsolótábla felé, lekapcsolta a vetítőt, meg-
gyújtotta a villanyt, és a fényben hunyorogva néztünk
egymásra.
– Kis jiddis manókám – mosolygott –, nem tudsz át-
verni. Bepisilsz az izgalomtól.
Felnéztem rá, már röstelltem, hogy elvesztettem a
fejem, de még mindig izgatott voltam.
– Hol van, Lo? Hol találtad?
– Először ismerd el – ingerelt. – Azt akarom, hogy
életedben először elkötelezd magad. Azt akarom, hogy
mondd ki – mielőtt még bármit is mondanék.
– Rendben van. – Nem néztem rá, és gondosan meg-
válogattam a szavaimat. – Első ránézésre egész érde-
kesnek tűnik.
Hátravetette nagy, aranyos üstökét, és bődületes ne-
vetésben tört ki.
– Ez nem az igazi. Próbáld meg újra.
 Nem tudok ellenállni a nevetésének, magam is kö-
vettem példáját. Tudom, hogy csipogásnak hallatszik az
övé mellett.
– Úgy tűnik – krákogtam –, hogy talán – megtalál-
tad.
– Te szépség – üvöltötte –, te kis szépség.
Évek óta nem láttam ilyennek. A bankár komoly ál-
arca lehullott róla, az ígéret és remény e pillanatában
megfeledkezett a Sturvesant pénzügyi birodalom min-
den gondjáról.
– Most áruld el – kérleltem. – Hol találtad meg?
– Gyere – mondta, és komolyra váltott. A fal mentén
álló hosszú asztalhoz mentünk. A zöld posztót beborí-
totta a rátűzött, kiterített térkép. Az asztal magas volt,
ezért gyorsan felkapaszkodtam egy székre és az asztalra
hajoltam. Így körülbelül olyan magas voltam, mint a
mellettem álló Louren. A térkép fölé hajoltunk.
– Afrika déli részének légi térképe, A-sorozat. Az
ötös számú. Botswana és Nyugat-Rhodesia.*
Kapkodva fürkésztem, valami támpontot keresgél-
tem – egy keresztet vagy talán valami ceruzajelzést.
– Hol van? – kérdeztem. – Hol?
– Tudod, hogy huszonötezer négyzetmérföldnyi
koncessziós területem van ott, délre Maun…
– Rajta, Lo! Ne a Sturvesant Bányák részvényeit
akard eladni nekem. Hol a fenében van?
– Építettünk itt egy leszállópályát, amin a Lear-jet le
tud szállni. Épp most lett kész.
– Nem lehet ilyen messze délre az aranybányáktól.
– Nincs is – biztosított Louren. – Mérsékeld magad,
még tönkreteszel valamit! – Élvezte, hogy gyötörhet.
Ujja elmozdult a térkép felett, majd hirtelen megállt
és vele együtt állt meg a szívverésem is. A dolog egyre
jobban nézett ki. Tökéletes volt a szélességi fok, az
évek folyamán keserves munkával összegyűjtött adatok
*
Rhodesia ma: Zimbabwe
mind erre a területre utaltak.
– Itt – mondta Louren –, Mauntól kétszáztizenkét
mérföldre, délkeletre bújik meg, ötvenhat mérföldnyire
a Wankie vadrezervátum délnyugati fényjelzőjétől,
alacsony dombok kanyarulatában, sziklák és terméket-
len, száraz talaj közepette.
– Mikor indulhatunk? – kérdeztem.
– Hu! – Louren a fejét csóválta. – Elhiszed. Tényleg
elhiszed.
– Valaki más is ráakadhat.
– Ezer éve fekszik ott – még egy hét nem…
– Még egy hét! – kiáltottam fel elkeseredve.
– Ben, nem tudok előbb elszabadulni. Pénteken van
az Anglo-Sturvesant éves közgyűlése, szombaton Zü-
richben van dolgom – de rád való tekintettel rövidre
fogom.
– Ne is menj el – kérleltem. – Küldd el az egyik te-
hetséges ifjú titánodat.
– Ha huszonötmilliós kölcsönt kapsz valakitől, már
csak illendőségből is magadnak kell elhoznod a csek-
ket, nem küldheted érte a kifutófiút.
– Az istenért, Lo. Az csak pénz – ez meg tényleg
fontos. – Louren rám bámult egy percre, világoskék
szeme vidáman csillogott.
– Huszonöt millió csak pénz? – Lassan, csodálkozva
ingatta a fejét, mintha új igazságot hallott volna. – Azt
hiszem, igazad van. – Most szelíden mosolygott, a sze-
retett barátnak szóló meleg mosollyal. – Sajnálom, Ben.
Kedd. Ígérem, pirkadatkor indulunk. Felmérjük a tere-
pet a levegőből. Aztán Maunban szállunk le. Peter
Larkin – ismered, ugye?
– Igen, jól ismerem. – Péternek jól menő,
szafariszervezéssel foglalkozó üzlete van Maunban.
Már kétszer igénybe vettem Kalahári-expedícióimon.
– Jó. Már felvettem vele a kapcsolatot. Ő fogja ellát-
ni az expedíciót. Könnyű felszereléssel megyünk, hogy
mozgékonyak lehessünk, egy Land Roverrel és két há-
romtonnás Unimoggal. Csak öt napom van – ennyi is
nehezen –, de bérelek helikoptert, hogy kivigyen, aztán
otthagylak, hogy kapirgálj a környéken – Louren köz-
ben kivezetett a vetítőhelyiségből a hosszú galériába.
A magas ablakokon beáramlott a napfény, jól meg-
világítva a galériát ékesítő festményeket és szobrokat.
Dél-Afrika legkiválóbbjainak alkotásai harmonikusan
helyezkedtek el a kortárs és régebbi külföldi művészek
munkái között. A Sturvesant ősök példáját követve
Louren is bölcsen költötte a pénzét. Még ebben a fe-
szült pillanatban sem tudtam levenni a szemem egy
ragyogó, telt idomú Renoir-aktról.
Louren könnyed léptekkel rótta a minden hangot el-
nyelő keleti szőnyegekkel borított helyiséget, de én sem
maradtam el mögötte. A lábam éppen olyan hosszú és
izmos, mint az övé.
– Ha azt találod ott, amiben mindketten reményke-
dünk, teljes gőzzel nekiállhatsz dolgozni. Állandó tá-
borral, leszállópályával, kiválaszthatod az asszisztense-
idet, a teljes csapatot, és beszerezhetsz minden felszere-
lést.
– Istenem, csak igaz legyen! – mondtam csendesen,
és a lépcsőnél mindketten megálltunk. Úgy mosolyog-
tunk egymásra, mint két összeesküvő.
– Tudod, mennyibe kerülhet? – kérdeztem. – Lehet,
hogy öt vagy hat évig is ásunk.
– Remélem is.
– Belekerülhet akár – kétszázezerbe is.
– Hogy idézzek, ez csak pénz. – Megint felharsant
az öblös nevetés. Vihogva, kiabálva mentünk le a lép-
csőn, ki-ki a maga módján. Túlfűtött feszültséggel néz-
tünk szembe egymással a hallban.
– Hétfőn este fél nyolckor jövök meg. Ki tudsz jönni
elém a repülőtérre? Az Alitalia 310-es járatával érke-
zem Zürichből. Közben te itt intézheted a dolgot.
 – Szükségem van egy fényképmásolatra.
– Már elküldtem egy nagyítást kézbesítővel az inté-
zetbe. Egy álló hétig gyönyörködhetsz benne. – Rápil-
lantott arany Piaget órájára. – A fene egye meg. Már
elkéstem.
Ahogy a bejárat felé fordult, az ajtóban megjelent a
patióról belépő Hilary Sturvesant. Rövid, fehér tenisz-
ruhát viselt, a lába hosszú és szívfájdítóan szép. Hilary
magas, vállig érő, aranybarna hajú leányzó.
– Drágám, csak nem mész el?
– Sajnálom, Hil. Szólni akartam, hogy nem ebédelek
itthon, de valakinek féken kell tartani Bent.
– Megmutattad neki? – odajött hozzám, lehajolt és
könnyedén, természetesen, minden viszolygás nélkül
szájon csókolt, aztán hátralépett és rám mosolygott.
Ilyenkor mindig újabb száz évre a rabszolgájává tesz.
– Mit gondolsz, Ben? Lehetséges? – Még mielőtt vá-
laszolhattam volna, Louren átkarolta a derekát és mind-
ketten lemosolyogtak rám.
– Teljesen becsavarodott. Habzik a szája és bukfen-
cezik. Most, azonnal neki akar rontani a sivatagnak. –
Louren magához vonta Hilaryt és megcsókolta. Egy
hosszú percig rólam teljesen megfeledkezve elmerültek
az ölelésben. Számomra ők testesítik meg a női és férfi-
szépséget, mindketten magasak, izmosak, a sors ke-
gyeltjei. Hilary tizenkét évvel fiatalabb a férjénél, ő a
negyedik feleség, és Louren hét gyereke közül csak a
legkisebb az övé. Bár csak húszas éveinek közepén jár,
de fellépése és bölcsessége jóval idősebb nőre vall.
– Drágám, adj valamit enni Bennek. Későn jövök
haza – bontakozott ki Louren az ölelésből.
– Hiányozni fogsz – mondta Hilary.
– Te is nekem. Kedden találkozunk. Sürgönyözd
meg Larkinnak, ha eszedbe jut valami különleges do-
log, amire szükséged lehet. Viszlát, öreg – mondta, és
már el is tűnt.
 Hilary kézen fogott és kivezetett a tágas, kockakő
burkolatú patióra. Öt hektár pázsit és ragyogó virág-
ágyás húzódott le a folyóig és a mesterséges tóig.
Mindkét teniszpálya foglalt volt, az úszómedence vizét
egész csapat apró, félmeztelen test kavarta fel, úgy,
hogy a vize fehéren habzott a napfényben. A patión két
egyenruhás szolga hideg büfét tálalt a hosszú kecskelá-
bú asztalra, én pedig növekvő szorongással vettem ész-
re, hogy a nyugágyakon vagy fél tucat teniszruhás fia-
talasszony heverészik a kinti bár körül. A mozgástól
kipirulva, izzadságtól nyirkos ruhában iszogatták párás
poharakból a gyümölcsös Pimms No 1. koktélt.
– Gyere – mondta Hilary, és feléjük indult. Megpró-
báltam úgy tartani magam, ahogy közeledtünk, hogy
legalább egy hüvelykkel magasabbnak tűnjek.
– Lányok – akadt egy férfi, aki szórakoztasson min-
ket. Bemutatom dr. Benjamin Kazint. Dr. Kazin az Af-
rikai Antropológiai és Őskori Intézet igazgatója. Ben,
bemutatom Marjory Phelpset.
Egyenként kezet fogtam velük, ahogy bemutatkoz-
tak, de nem kerülte el a figyelmemet kissé túlzott ked-
vességük. Megpróbáltam a szememmel és hangommal
hatni rájuk – ezek az előnyös oldalaim. Nekik sem volt
könnyebb, mint nekem. Az ember nem várja, hogy az
aperitif mellé egy púpost is feltálaljanak neki.
A gyerekek mentették meg a helyzetet. Bobby meg-
látott, és “Ben bácsi! Ben bácsi!” kiáltozással odarohant
hozzám. Nedves, hideg karjával átkarolta a nyakamat,
csuromvizes fürdőruháját új öltönyömhöz szorította,
aztán magával vonszolt a többi Sturvesant gyerek és
megszámlálhatatlan ifjú barátaik közé. Gyerekekkel
könnyebb a dolgom – ők vagy nem vesznek észre
semmit, vagy rögtön kibökik: “Miért jársz ennyire elő-
rehajolva?”
Most az egyszer nem voltam túl jó társaság a szá-
mukra. Nem tudtam igazán rájuk figyelni – és Bobby
kivételével hamarosan el is párologtak, de Bobby maga
a hűség. Aztán Hilary csatlakozott hozzám, és vissza-
vezetett az ifjú anyák közé, ahol nagyobb sikerem volt.
Ha túljutok kezdeti félszegségemen, nem tudok ellen-
állni a csinos nőknek. Már háromra járt, mikor vissza-
indultam az intézetbe.
Bobby Sturvesant a Glen Grant whiskyt ugyanazzal
a tizenhárom éves nagyvonalúsággal tölti ki, mint a
Coca-Colát, így aztán meglehetősen emelkedett hangu-
latban libegtem be az intézetbe.
Asztalomon ott hevert a boríték, a “személyes, bi-
zalmas” jelzéssel. A sarkához cédula volt tűzve: „Ebéd-
időben jött. Érdekesnek látszik. Sal.”
Hirtelen aggodalommal vettem szemügyre a boríté-
kot. Nem nyitották ki. Sally nem nyúlt hozzá – de tu-
dom, minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy meg-
állja, mert szinte kórosan kíváncsi. Ő maga ezt a kutató
elme természetes érdeklődésének tartja.
Úgy gondoltam, öt percen belül visszaér, ezért író-
asztalom felső fiókjából kihúztam egy doboz Három X
mentolpasztillát és szopogatni kezdtem, hogy elnyomja
a whiskygőzt, csak ezután nyitottam fel a borítékot és
vettem ki a 12xl2-es nagyítású felvételt. Felgyújtottam
az íróasztali lámpát, beállítottam a fényt és a nagyítót.
Aztán tekintetemmel végigpásztáztam a szobán, a múlt
emlékein. Mind a négy falat a padlótól vállmagasságig
– az én vállmagasságomig – könyvek borítják: ezek a
mesterségem címerei, barna és zöld borjúbőrbe kötve,
arany felirattal. A szoba nagy, sok ezer kötet fér el ben-
ne. A könyvek feletti polcokon az ember előtti teremt-
mények gipsz mellszobrai állnak. Csak a fejük és a
nyakuk. Australopithecus, Proconsul, Robusta, a rhode-
siai ember, a pekingi – mind, egészen a neandervölgyi-
ig és a sort záró cromagnoniig –, maga a homo sapiens
sapiens teljes dicsőségében és szörnyűségében. Az író-
asztalomtól jobbra lévő polcokon az afrikai etnikumok
mellszobrai állnak, hamiták, arabok, pigmeusok, a neg-
roidok, busmanok, boskopok, griquák, hottentották,
meg az összes többi. Figyelmesen hallgatták, mikor
megszólaltam, üvegszemeik rám meredtek.
– Uraim – kezdtem. – Azt hiszem, nagy dolgok előtt
állunk. – Csak akkor beszélek hozzájuk hangosan, ha
izgatott vagyok vagy részeg, és most egyszerre voltam
tekintélyes mértékben mindkettő.
– Kivel társalogsz? – kérdezte Sally az ajtóból. Köl-
tői kérdés volt, pontosan tudta rá a választ, Az. ajtóke-
retnek támaszkodott, kezét mélyen besüllyesztette ko-
szos fehér köpenye zsebébe. Sötét haját pánt fogta ösz-
sze, szabadon hagyva domború homlokát, nagy zöld
szeme egymástól messze ülve fogta közre pisze orrát.
Arccsontja széles, ajka telt, érzéki, mosolygós. Magas
lány, hosszú, izmos lábakkal, szűk farmerban. Vajon
miért mindig a magasak tetszenek nekem?
– Jól ebédeltél? – kérdezte, és a szőnyegen osonva
közelített íróasztalomhoz, hogy jól láthassa, mi is törté-
nik. Saját káromon tapasztaltam, hogy tótágast álló
dokumentumokat is el tud olvasni.
– Nagyszerű volt – válaszoltam, szándékosan leta-
karva a fényképet a borítékkal. – Hideg pulyka, homár-
saláta, füstölt pisztráng és aszpikos kacsa szarvasgom-
bával.
– Te dög – súgta gyengéden. Szereti az ínyencfala-
tokat, és észrevette, mit művelek a borítékkal. Nem
hatalmaztam fel, hogy így beszéljen velem, de meggá-
tolni sem tudom.
Ötlábnyira tőlem szaglászni kezdett. – És mentolos
maláta whisky! Ejha! – Akaratom ellenére elpirultam.
Ez épp olyan, mint a dadogásom – Sally nevetésben tört
ki, és rátelepedett az íróasztal szélére.
– Rajta, Ben. – Leplezetlen érdeklődéssel bámult a
borítékra. – Majd meghalok a kíváncsiságtól, amióta
megjött. Kinyitottam volna gőz felett, de elromlott a
vízmelegítő.
Dr. Sally Benator két éve az asszisztensem, és pon-
tosan azóta vagyok szerelmes belé.
Elhúzódtam, hogy elférjen az íróasztal mögött és ki-
takartam a fényképet.
– Rendben van – mondtam. – Lássuk, mire mész ve-
le.
Mellém préselődött, felsőkarja a vállamhoz ért – az
érintése áramütésként szaladt végig a testemen. Két év
után úgy tűnt, hogy akárcsak a gyerekek, ő sem vesz
tudomást a púpról. Könnyedén, természetesen viselke-
dett, nekem pedig pontos menetrendem volt – eszerint
két év kell még ahhoz, hogy kapcsolatunk beérjen. Las-
san, nagyon lassan kell haladnom, nehogy megijesz-
szem, de addigra majd hozzászokik a gondolathoz,
hogy elfogadjon szeretőnek és férjnek. Elgondolni is
rossz, milyen hosszú két év áll még előttem, pedig az
elmúlt két év sem volt éppen rövid.
Előrehajolt az íróasztal felett, átbámult a nagyítón és
hosszasan hallgatott. Arcán visszaverődött a fény, és
mikor végül felnézett, elragadtatott kifejezés ült az ar-
cán, szeme csillogott.
– Ben – szólalt meg –, ó, Ben, annyira örülök! – Va-
lahogy idegesített, hogy nincs benne semmi kétely.
– Ne hamarkodd el – csattantam fel. – Más magya-
rázata is lehet a dolognak.
– Nem. – Megrázta a fejét, tovább mosolygott. – Ne
tagadd, Ben. Igaz. Olyan sokáig dolgoztál, és hittél a
dologban, hát ne félj most. Fogadd el!
Kicsusszant az íróasztal mögül és a K betűs könyv-
sorhoz ment. Tizenkét köteten Benjamin Kazin a szerző
neve. Kivette az egyiket és kinyitotta a fülszövegnél.
– „Ophir” – olvasta. – “Szerző: Benjamin Kazin.
Közép-Afrika történelem előtti aranyműves kultúrája,
különös tekintettel Zimbabwe városára, az ősi mondák-
ra és a Kalahári sivatagban lévő elveszett városra –
saját kutatások.”
Mosolyogva jött oda hozzám. – Olvastad? – kérdez-
te. – Elég szórakoztató.
– Van rá esély, Sal. Elismerem. Csak esély, de…
– Hol fekszik? – vágott közbe. – Az érclelőhelyek
területén, ahogy megjósoltad?
Rábólintottam. – Igen, az aranyövezetben van. De
annyival több jöhetne ki belőle, mint Langbeliből és
Ruwane-ból.
Diadalmasan vigyorgott és megint a nagyító fölé ha-
jolt. Ujjával megérintette a fénykép sarkában lévő, tus-
sal rajzolt nyilat, ami az északi irányt jelölte.
– Az egész város…
– Feltéve, hogy tényleg város – szakítottam félbe.
– Az egész város – folytatta nyomatékosan – északra
néz. A napba. Mögötte van az Akropolisz – a nap és a
hold, a két istenség. A fallikus tornyok – négy, öt – hat.
Talán hét.
– Sal, ezek nem tornyok, csak sötét pacnik egy 36
000 láb magasságból készített felvételen.
– Harminchatezer! – Sal felütötte a fejét. – Akkor
hatalmas! A főblokkba többször is beleférne egész
Zimbabwe.
– Lassan a testtel, lányom! Az istenért!
– És az alsóváros, a falakon kívül. Több mérföldes a
kiterjedése. Hatalmas nagy, Ben, de vajon miért ilyen
félhold alakú? – Felegyenesedett, és most először – a
legelső csodás alkalommal – teljes természetességgel
átkarolta a nyakamat és magához ölelt. – Ó, belepusztu-
lok az izgalomba. Mikor indulunk?
Nem feleltem. Alig hallottam a kérdését, csak álltam
és átadtam magam a gyönyörnek, ahogy éreztem hoz-
zám simuló nagy mellének melegét.
– Mikor? – kérdezte ismét, és hátralépett, hogy az
arcomba nézzen.
– Mit? Mit mondtál? – dadogtam elvörösödve, ő
meg nevetett.
– Mikor indulunk, Ben? Mikor keressük meg az el-
veszett városodat?
– Hát – próbáltam tapintatosan fogalmazni – először
együtt megyek Louren Sturvesanttal. Kedden indulunk.
Louren nem említett mást – nem hiszem, hogy te is
velünk jönnél az első útra.
Sally hátralépett, ökölbe szorított kezét a csípőjére
tette és barátságtalanul nézett rám. – Ezt le mered fo-
gadni? – kérdezte megtévesztő szelídséggel.
Csak akkor fogadok, ha jók az esélyeim, úgyhogy
azt mondtam Sallynak, csomagoljon. Ehhez nem volt
egy hétre szüksége, mert Sally profi és kevés poggyász-
szal utazik. Személyes tárgyai elfértek egy kis bőrönd-
ben és egy vállra akasztós táskában. A vázlatkönyvei és
festékei már több helyet foglaltak el, de a könyveket
egyeztettük, nehogy dupla példányt vigyünk valame-
lyikből. Az én fotós felszerelésem is terjedelmes volt,
aztán a mintavételhez szükséges zacskók és dobozok,
no meg a vászonbőröndöm tekintélyes kupacot tettek ki
az iroda sarkában. Huszonnégy óra alatt elkészültünk, a
következő hat nap alatt vitával, gyötrődéssel, morgás-
sal, a lassan fényét vesztő fénykép fölé görnyedve ütöt-
tük agyon az időt. Amikor a feszültség már az elvisel-
hetetlenség határáig fokozódott bennünk, Sally bezár-
kózott a saját irodájába és megpróbált a Drie Koppen-i
sziklába vésett vagy a Witte Berg-i festett jelek megfej-
tésével foglalkozni.
Nyűgösen vándoroltam a kiállítótermekben, meg-
próbáltam port találni a kiállított tárgyakon, törtem a
fejem, hogyan lehetne elhelyezni a raktárban és az eme-
leten rejlő kincseket, megszámoltam, hányan írták be
nevüket a vendégkönyvbe, elkalauzolgattam a múze-
umba látogató iskolás gyerekeket – szóval mindent
megtettem, csak hogy ne kelljen dolgoznom. Végül
mindig odafent kötöttem ki, és bekopogtam Sally ajta-
ján. Néha kiszólt: – Gyere be, Ben. – Néha viszont: – El
vagyok foglalva. Mit akarsz? – volt a válasz. Akkor
átmentem az Afrikai Nyelvek részlegbe, hogy Timothy
Magebával, a komor óriással töltsek el egy órácskát.
Timothy tizenkét évvel ezelőtt takarítóként kezdte
pályafutását az intézetben. Hat hónapba tellett, míg
felfedeztem, hogy Timothy saját, déli sotho nyelvjárá-
sán kívül még tizenhat nyelvjárást beszél. Másfél év
alatt jutottam el vele odáig, hogy folyékonyan beszéljen
angolul, két év alatt megtanult írni. További két év
múlva leérettségizett, azután három évvel később meg-
szerezte a Bachelor of Arts, újabb két év múlva a Mas-
ter of Arts képesítést – most épp a doktorátusán dolgo-
zik az afrikai nyelvek témájában.
Jelenleg, az angolt is beleértve, tizenkilenc nyelven
beszél, ez eggyel több, mint ahányat én mondhatok
magaménak, és saját magamon kívül ő az egyetlen em-
ber, akiről tudom, hogy kilenc hónapot töltött a kis sár-
ga emberekkel a sivatagban, és egyaránt ismeri az
északi és déli kalahári busman nyelvjárást.
Ahhoz képest, hogy nyelvész, meglehetősen hallga-
tag ember. Ha mégis megszólal, hangja basso profondo,
ami jól illik hatalmas termetéhez. Hat láb, öt hüvelyk
magas, izomzata profi birkózóé, de olyan könnyedén
mozog, akár egy táncos.
Érdekel, de kissé félek is tőle. Teljesen kopasz, bo-
rotvált koponyája olajosan fénylik, mint a koromfekete
ágyúgolyó. Lapos, széles orra van, ajka vastag,
lilásfekete, erős, fehér fogai csak úgy villognak. Szeme
úgy csillog ebben a kifejezéstelen maszkban, mint a
megkötözött állaté, és néha valósággal villámokat szór.
Fehér inge és előírásos sötét öltönye ellenére van vala-
mi sátáni a megjelenésében, és bár tizenkét éve elég sok
időt töltök a társaságában, eddig sohasem jöttem rá,
hogy sötét tekintete és még sötétebb bőre milyen mély-
ségeket rejt.
 Laza felügyeletem mellett ő vezeti az intézet Afrikai
Nyelvek részlegét. Öt fiatal afrikai beosztottja van,
négy férfi és egy nő, eddig az Afrika déli részén beszélt
hét legfontosabb nyelv szótárát készítették el. Emellett
annyi írott és magnóra vett anyagot halmoztak fel, hogy
a következő hét évre is megvan az elfoglaltságuk.
Timothy a saját kezdeményezésére és csekély segít-
ségemmel és bátorításommal két afrikai történelmi tár-
gyú könyvet is írt, melyeket a fehér történészek, ar-
cheológusok és kritikusok hisztériásan támadnak. Gye-
rekkorában Timothy a nagyapjának, a törzs varázslójá-
nak és hagyományőrzőjének a tanítványa volt. Beavatá-
sának részeként nagyapja hipnotizálta, így véste be
agyába a törzs teljes történelmét. Timothy még most,
harminc év után is transzba tud esni, és tökéletesen elő
tudja hívni agyából az összes legendát, íratlan történel-
met és varázstudományt. Timothy nagyapját egy kevés
megértést tanúsító bíró kötél általi halálra ítélte egy
sorozat rituális gyilkosságban való részvétele miatt, egy
évvel Timothy tanulóideje letelte előtt, mielőtt őt is
varázslóvá avatták volna. Timothy gazdag hagyatékot
örökölt tőle – jó része nyilvánvalóan nem hiteles, tekin-
télyes részben nem publikálható, mert vagy túl obszcén,
vagy túl gyújtó hatású, a többi lenyűgöző, gondolkodó-
ba ejtő, vagy kimondottan hátborzongató.
Sokat merítettem Timothy ki nem adott anyagából
saját könyvem, az Ophir írásakor – különösen a nem
tudományos igényű, népszerű részekből, ahol az ősi
legendákról írok, a tengerentúlról jött fehér bőrű, szőke
hajú harcosokról, akik aranyat bányásztak, leigázták a
szomszédos törzseket, fallal körülvett városokat építet-
tek, melyek évszázadokon át virágzottak, hogy aztán
lakóikkal együtt nyom nélkül eltűnjenek.
Tudom, hogy Timothy szűrve adagolja nekem az in-
formációkat – van olyasmi, amit túl titkos, túl erős ta-
buk vesznek körül ahhoz, hogy be nem avatottaknak is
el lehessen mondani. Biztos vagyok benne, hogy az el
nem mondottak jó része az ősök legendáira vonatkozik.
Soha nem mulasztom el az alkalmat, hogy megpróbál-
jak még valamit kiszedni Timothyból.
Annak a hétfői napnak a reggelén, amikor
Lourennek vissza kellett érkeznie Svájcból, Sallyt any-
nyira aggasztotta, hogy Louren megvétózza részvételét
az előzetes expedícióban, hogy egyszerűen nem lehetett
elviselni a társaságát. Meg akartam szabadulni tőle, és
hogy valahogy átvészeljem a várakozás utolsó óráit,
lementem Timothyhoz.
Aprócska helyiségben dolgozik – az intézetben egy
kicsit szűken állunk hely dolgában –, ahol egészen a
mennyezetig ér a sok, szép rendbe rakott folyóirat,
könyv, különálló papír, de azért az én székemnek jut
hely. Hosszú lábú alkalmatosság, olyasféle, mint egy
bárszék. A karom és lábam ugyan szabályos méretű, de
a törzsem olyan hajlott és ferde, hogy egy közönséges
székről alig látom az íróasztal tetejét.
– Machane! Boldogságos! – emelkedett fel helyéről
Timothy a szokásos üdvözléssel. A bantuk hite szerint a
dongalábúak, albínók, kancsalok és púposak a szelle-
mek kegyeltjei és természetfeletti képességeik vannak.
Ez a hiedelem titkos örömömre szolgál, és Timothy
üdvözlő szavai mindig felderítenek.
Felugrottam a székemre és szeszélyes társalgásba
kezdtünk, témáról témára ugorva, hol ilyen, hol olyan
nyelven. Mindketten büszkék vagyunk a képességeink-
re – és kicsit talán hivalkodunk is vele. Meg vagyok
győződve róla, hogy nincs eleven ember, aki elejétől
végig követni tudná a beszélgetésünket.
– Furcsa lesz – mondtam végül, a jó ég tudja, milyen
nyelven –, hogy nem leszel velünk. Tíz éve először
fordul elő, Timothy.
Azonnal elhallgatott, gondterheltnek látszott. Tudta,
hogy már megint az elveszett városról kezdek beszélni.
Öt nappal ezelőtt megmutattam neki a fényképet, és
azóta állandóan próbálok valami mély értelmű meg-
jegyzést kihúzni belőle. Angolra váltottam.
– Valószínűleg nem marad le semmiről. Újabb fan-
tomokat kergetünk. Az Úr a megmondhatója, nem elő-
ször fordul elő. Bárcsak tudnám, mit keressek.
Elhallgattam és dermedten figyeltem Timothyt. A
szeme elhomályosult. Ez valami fizikai jelenség, úgy
látszik, mintha homályos kék hártya borulna a szemére.
Feje lekonyul az oszlopos nyak felett, szája rángatózik
– a látványtól libabőrös lesz a karom, és a tarkómon
feláll a szőr.
Vártam. Nem először figyelem, hogyan kerül
transzba Timothy, de mindig erőt vesz rajtam a termé-
szetfelettitől való borzongás. Néha önkéntelenül jut
ebbe az állapotba, egy szó, egy gondolat váltja ki és a
reflex szinte azonnal jelentkezik. Máskor szándékosan,
önhipnózissal csinálja, de ilyenkor rituális előkészüle-
tekre van szüksége.
Most spontán történt, én izgatottan vártam, mert tud-
tam, hogy ha valami taburól van szó, Timothy, össz-
pontosított akaraterővel, pillanatok alatt lerázza magá-
ról a varázslatot.
– A gonoszság – öreg ember magas, remegő hangján
beszélt. A nagyapja hangján. A vastag lila ajkakon kis
nyál jelent meg. – Ki kell űzni ezt a gonoszt a földről és
az emberek lelkéből örökre.
A feje megrándult, az öntudata visszatért, ajka sza-
badon mozgott. Még egy kis erőlködés – és a szeme is
kitisztult. Rám nézett, és már látott.
– Elnézést – mormogta angolul, szemét elfordítva.
Zavarba jött az önkéntelen megnyilvánulástól és most
fontos volt számára, hogy helyrebillenjen. – Kér egy kis
kávét, doktor? Mindjárt elkészítik.
Sóhajtottam. Timothy bezárult, mára nincs több le-
hetőség az őszinte beszédre. Bezárult és védőállásba
helyezkedett. Hogy a saját kifejezésével éljek, számom-
ra most „visszament niggerbe”.
– Nem, köszönöm, Timothy – néztem az órámra és
lecsusszantam a hokedliról. – Még maradt egy-két elin-
téznivalóm.
– Járjon békével, Machane és szellemek vezéreljék a
lábát – ráztunk kezet.
– Maradjon itt békével, Timothy és ha a szellemek
kegyesek lesznek, elküldetek magáért.

Ott álltunk a Jan Smuts repülőtér bárpultjánál, ahon-

nan kiváló kilátás nyílik a nemzetközi terminál bejárat-
ára.
– A fene egye meg – szitkozódtam.
– Mi van? – kérdezte megütközve Sal.
– TIT – egy egész regimentre való.
– TIT? Az meg mi fán terem?
– Tehetséges Ifjú Titánok. Sturvesant ügyintézői.
Látod, ott van belőlük négy a bankpult mellett.
– Honnan tudod, hogy ezek Sturvesant emberei?
– A hátul és oldalt rövidre nyírt frizurájukból. Az
egyszerű szabású, sötét kasmír öltönyükből. Abból a
feszült és gyomorfekélytől űzött arckifejezésükből, ami
azonban menten kivirul, amint a nagy ember feltűnik a
láthatáron. – Majd szokatlan becsületességgel hozzátet-
tem: – Mellesleg kettőt ismerek közülük. Könyvelők. A
barátaim – valahányszor egy csomag vécépapírra volt
szüksége az intézetnek, mindig adtak rá pénzt.
– Ez ő? – kérdezte Sally és rámutatott.
– Igen, ez ő.
A nemzetközi terminál ajtaján kilépett Louren
Sturvesant. Ő volt az első, aki keresztülvágta magát a
zürichi járat kereskedőin és emigránsain, a reptéri kö-
zönségszolgálati tiszt lépést tartva vele, ott ügetett mel-
lette. Mögötte, a másik oldalán két további TIT haladt.
A poggyászára valószínűleg egy harmadik vigyázhatott.
A négy várakozó akkora mosolyra fakadt, amitől egé-
szen kivilágosodott a csarnok, majd előresiettek, hogy
elhalálozási sorrendben kezet szorítsanak Lourennel,
azután alakzatban felzárkóztak körülötte. Ketten közü-
lük előtte ugráltak, a többiek szorosan mellette. A kö-
zönségszolgálati tiszt zavartan hátramaradt a mezőny
végében és az Anglo-Sturvesant úgy vonult át a zsúfolt
termen, mint egy mindent elsöprő páncélos hadosztály.
Louren ott állt mindennek a közepén aranyfürtös fejé-
vel, napbarnított arcának vigyora teljesen elütött a körü-
lötte lévő mesterkélt mosolyoktól.
– Gyere – fogtam meg Sally kezét és utat vágtam a
tömegben. Ebben igen kiváló vagyok. A lábszáruk
szintjén járok – és az a nyomás, melyet a váratlan ma-
gasságban fejtek ki, úgy nyitja meg előttem a tömeget,
miként a Vörös-tenger vizét. Sally mögöttem loholt,
mint az izraeliták.
Az ajtónál tartóztattuk fel Anglo-Sturvesantékat és
elengedtem Sally kezét, hogy beférkőzzek a belső kör-
be. Az első nekifutásra áttörtem és Louren majdnem
átesett rajtam.
– Ben. – Azonnal láttam, milyen iszonyú fáradt. Az
arany bőr alatt sápadt volt, vörös karikák a szeme alatt
– de egy pillanatra meleg mosoly tört át a fáradtságán.
– Sajnálom. Figyelmeztetnem kellett volna téged, hogy
ne gyere ki. Valami közbejött. Épp egy ülésre megyek.
Meglátta az arckifejezésemet és gyorsan a vállamra
csapott.
– Ne. Ne ugorj rögtön. Ennek ellenére. Holnap le-
gyél reggel ötkor a repülőtéren. Ott találkozunk. Most
mennem kell, ne haragudj.
Gyorsan kezet fogtunk.
– Mindhalálig, öreg? – kérdezte.
– Mindhalálig, Lo – egyeztem bele és vigyorogtam
ezen az iskolás fiús szamárságon, aztán már odébb is
sodródtak és eltűntek az üvegajtók mögött.
 Már félúton voltunk visszafelé Johannesburgba,
amikor Sally megszólalt.
– Megkérdezted rólam? Biztos?
– Nem volt rá idő, Sally. Láthattad. Annyira rohant.
Egyikünk sem szólalt meg, míg behajtottam az inté-
zet területére és leparkoltam a Mercedesemmel az ő kis
piros Alfája mellé az üres parkolóban.
– Kérsz egy kávét? – kérdeztem.
– Késő van már.
– Nincs késő. Ma este úgysem alszol. Lejátszunk
egy parti sakkot.
– Rendben.
Bementünk a főbejáraton és átmentünk a közös ter-
meken, melyek zsúfolva voltak üvegkészletekkel és
viaszfigurákkal, és bementünk a privát lépcsőházba,
mely az én irodámba és lakásomba vezetett.
Sal tüzet gyújtott és előkészítette a sakkot, én köz-
ben elkészítettem a kávét. Amikor visszajöttem a kony-
hából, Sally keresztbe tett lábbal ült a bőrpuffon, és az
elefántcsont és ében sakkfigurák fölé hajolt. A lélegze-
temet is visszatartottam, úgy néztem ebben a világítás-
ban a szépségét, melyet nekem ajándékozott. Folt hátán
folt ponchót viselt, olyan ragyogó színekben, mint a
körülötte lévő keleti szőnyeg – és a gyengéd tűzfény
bevilágította napsütötte, olajos bőrét. Ahogy figyeltem,
majd szétrepedt a szívem.
Felnézett rám azzal a nagy, nyájas szemével. – Gye-
re – mondta. – Játsszunk.
Ha kiállom viharos támadása első villámcsapásait,
állhatatlan támadásait, akkor megfojtom és letámadom
a parasztjátékkal és a felsőbbrendűek kifejlesztésével.
Ezt nevezte ő lopakodó halálnak.
Végül egy kis elkeseredett morgással felborította a
királynőjét és felállt, szakadatlanul fel-alá mászkált a
szobában és az élénkszínű poncho alatt átölelte a saját
vállát. Én kávét szürcsölgettem és rejtett örömmel fi-
gyeltem, míg egyszer csak hirtelen megperdült és
szembekerült velem, lovaglóülésbe téve hosszú lábát és
ökölbe szorítva kezét a csípőjén, hogy a könyöke sátor-
rá nyomta ki a ponchót.
– Gyűlölöm ezt a gazembert – mondta fojtott, halk
hangon. – Nagydarab, arrogáns istenember. Ahogy
megláttam, azonnal ráismertem a fajtájára. Miért, min-
den szentek nevében, miért jön velünk? Ha bármi fon-
tos felfedezést teszünk, tudod jól, ki fogja learatni a
dicsőséget.
Rögtön rájöttem, hogy Lourenről beszél – és meg-
hökkentem attól a fanyarságtól és epétől, ami a hangjá-
ból áradt. Később mindez eszembe jutott, akkor már
tudtam az okát. De most csak megdöbbentem és dühbe
gurultam.
– Mi a fenéről beszélsz? – kérdeztem mérgesen.
– Az arca, a járása, a bálványozói nyája, az a le-
ereszkedő mód, ahogyan a kegyeit osztogatja, az a
mérhetetlen önteltség, ami ebből az emberből árad…
– Sally!
– Az a hányaveti, elképesztő elbizakodottság…
– Hagyd abba, Sally – álltam fel.
– Láttad azokat a szerencsétlen kis embereit – ahogy
a nyavalya törte őket a félelmükben?
– Sally ne beszélj így róla – legalábbis ne előttem.
– Látod saját magad? Az egyik legkedvesebb, leg-
gyengédebb, legrendesebb ember vagy, akit valaha is-
mertem. A legcsodálatosabb koponya, akivel megtisz-
teltetés együtt dolgozni. Láttad magad ugrálni és farkat
csóválni – Istenem, majdnem a hátadra feküdtél a lába
előtt és odanyújtottad a hasad, hogy csiklandozza meg.
– Csaknem hisztérikus volt, sírt, a harag könnyei cso-
rogtak le vonagló, fehér arcán. – Gyűlöltelek – és őt is!
Mindkettőtöket gyűlöllek. Lealacsonyított téged, lejára-
tott, és… és…
Nem válaszoltam. Lesújtva, zsibbadtan álltam – és
Sally egyszerre megváltozott. Felemelte a kezét és a
szája elé szorította. Egymásra meredtünk.
– Megőrültem – suttogta. – Miért beszélek ilyen
dolgokat? Ben, ó, Ben. Sajnálom. Rettentően sajnálom.
Odajött hozzám és elém térdelt, átkarolt és magához
húzott. Úgy álltam, mint egy szobor. A félelemtől a
hideg rázott, remegtem attól, hogy mi jön ezután. Habár
ez volt az, amiért olyan régen imádkoztam, mégis olyan
hirtelen jött, pillanatnyi figyelmeztetés nélkül és most
elértem addig a pontig, ahonnan nincs visszaút, isme-
retlen területre. Sally felemelte a fejét, még mindig be-
lém kapaszkodott és az arcomba nézett.
– Kérlek, bocsáss meg.
Megcsókoltam, a szája meleg volt és sós a könnyek-
től. Az ajka kinyílt az enyém alatt és a félelmem el-
szállt.
– Szeretkezz velem, Ben – kérlek. – Ösztönösen tud-
ta, hogy neki kell rávennie. Odavezetett a díványhoz.
– A villany – suttogtam nyersen. – Oltsd el a vil-
lanyt, kérlek.
– Ha így akarod.
– Kérlek, Sally.
– Eloltom – mondta. – Tudom, drágám. – És lecsa-
varta a villanyt.
Kétszer kiáltott fel a sötétben: – Ó, Ben, kérlek –
olyan erős vagy. Megölsz. A karod – a karod.
Nem sokkal utána felsikoltott, összefüggéstelen, ér-
telem nélküli kiáltással és a saját rekedt hangom bele-
olvadt az övébe. Azután csak szaggatott zihálásunk
hallatszott a sötétben.
Úgy éreztem, mintha az agyam kiszakadt volna a
testemből és szabadon szállna a melegben és sötétben.
Életemben először voltam tökéletesen nyugodt, meg-
elégedett és biztos. Úgy tűnt, hogy sok ilyen első alka-
lom lesz még ezzel az asszonnyal. Amikor végül Sally
megszólalt, a hangja egy kis megrázkódtatást okozott.
 – Énekelnél nekem, Ben? – kapcsolta fel a villanyt a
dívány mellett. Egymásra pislogtunk, a hirtelen fényben
bagolyszemmel. Az arca pirosan égett, haja rendetlen
összevisszaság volt.
– Igen – mondtam. – Énekelni akarok. – Odamentem
az öltözőszobámba, levettem a gitárt a faliszekrényből
és ahogy becsuktam az ajtót, ott áll előttem a tükörké-
pem a nagy tükörben.
Érdeklődéssel néztem azt az idegent, aki előttem állt.
A durva szálú fekete hajat, ami a szögletes arcot kere-
tezte, a sötét szemet a lányosan hosszú szempillákkal, a
széles, majomszerű állkapcsot és a hosszú fehér homlo-
kot. Az idegen rám mosolygott – félig szégyenlősen,
félig büszkén.
Lepillantottam az idegen, összepréselt testre, amely
gyermekkorom óta gyötört. A láb és a kar túlméretezett,
vaskos és izomkötegekkel teli, egy óriás végtagjai. Ösz-
tönösen a szoba sarkában lévő testedző súlyzókra pil-
lantottam – aztán újból a tükörbe. A testem végei töké-
letesek voltak – de a közepén az a zömök, púpos, béka-
szerű torzó, göndör fekete szőrrel borítva! Ránéztem
erre a nevezetes testre, s megint csak életemben elő-
ször, nem gyűlöltem.
Visszamentem, ahol Sally még mindig ott hevert a
lágy majomszőrrel borított díványon. Felugrottam mel-
lé, magam alá húztam a lábam, ölemben a gitárral.
– Valami szomorú éneket, Ben – suttogta.
– De én boldog vagyok, Sal.
– Szomorút énekelj – a saját szomorú dalaidból –
kérlelt és ahogy végigfutottam az első akkordokon,
lehunyta a szemét. Hálás voltam, mert soha nem volt
még az enyém asszonyi test, melyen végignézhettem.
Előrehajoltam, és ahogy megérintettem a húrokat, vé-
gigsimítottam a pillantásommal a halvány síkságokat és
domborulatokat és titkos árnyékokat. A húst, mely
együtt ringott az enyémmel – hogy szerettem! Énekel-
tem:
Lelkem sivatagában
Hosszúak az éjek,
Szívem óceánjában
Magányos az élet,
Csupán a szél süvít.

Hamarosan kigördült a könnycsepp hunyt szempillá-

ja alól varázslatos hangomra, mely kicsalogatja a sírást
vagy nevetést. Addig énekeltem, míg a torkom be nem
rekedt és pengető ujjaim el nem gyengültek. Akkor
lefektettem a gitárt, és újból Sallyt nézegettem. Anél-
kül, hogy a szemét kinyitotta volna, lágyan felém fordí-
totta a fejét.
– Mesélj nekem magadról és Louren Sturvesantról –
kérte. – Szeretném megérteni ezt a dolgot.
A kérdés meglepett és egy pillanatig csend volt.
Sally kinyitotta a szemét.
– Ne haragudj, Ben. Ha nem akarsz…
– Nem – mondtam gyorsan. – Beszélni akarok róla.
Tudod, azt hiszem, igazságtalan vagy vele. Ha hinném,
hogy általános szabvány szerint lehet őket megítélni – a
Sturvesantokat. Mármint Lourent és az apját, amikor
még élt. Az én apám nekik dolgozott. Egy évvel anyám
után halt meg, megtört szívvel. Mr. Sturvesant hallott
az én főiskolai rekordjaimról, és természetesen az apám
lojális alkalmazottja volt. Voltunk néhányan ilyen
Sturvesant-árvák. Csak a legjobbakat tudjuk mondani
róluk. Michaelhouse-ba mentem, ugyanabba az iskolá-
ba, ahová Louren. Zsidó az egyházi iskolában, ráadásul
még nyomorék is – képzelheted, mi ment ott. A kisfiúk
kegyetlenebbek, mint a szörnyetegek. Louren húzott ki
abból a húgyból, ahová be akartak nyomni. Napestig
verte őket, ezek után én a védence lettem. Azóta is az
vagyok. Ő finanszírozza az intézetet, minden egyes
fillér tőle származik. Először csak miattam tette, de
lassacskán egyre több és több érdekeltség fűzte hozzá.
Ez a hobbija és az én életem – meg lennél lepve, milyen
jól informált. Szereti a hazáját, éppúgy, mint te meg én.
Jobban eligazodik a történelmében és a jövőjében, mint
mi valaha is eligazodnánk és… – hirtelen félbeszakítot-
tam, mert úgy nézett rám, hogy majd átfúrta a szívem.
– Szereted őt, ugye, Ben?
Elvörösödtem és lesütöttem a szemem. – Ezt hogy
érted?
– Ó, az isten szerelmére, Ben – mondta türelmetle-
nül. – Nem értek ezen semmi gyanúsat. Épp az ellenke-
zőjét bizonyítottad be. A szeretet értem rajta, a szó bib-
liai értelmében.
Átnyúlt hozzám és megveregette az arcom.
– Én is megpróbálom szeretni. A kedvedért.

Még sötét volt, amikor áthajtottunk a Nagy Központi

Repülőtér kapuján. Sal bebugyolálta magát a kabátjába,
csendes és visszahúzódó volt. Én szédelegtem és egé-
szen hibbant voltam az átszerelmeskedett és átbeszélge-
tett, alvás nélküli éjszaka után. A Sturvesant-féle ma-
gánhangárból reflektorfény áradt ki a kifutópálya keleti
végébe, és ahogy odaértünk, láttam, hogy Louren Ferra-
rija ott parkol a kijelölt helyén és mellette fél tucat leg-
utolsó divatú luxuskocsi villog a fényárban.
– Ó, Istenkém – nyögtem fel. – Magával hozta az
egész bandát.
Leparkoltam a Ferrari mellett, és Sal és én elkezdtük
kipakolni belőle a csomagjainkat. Sally felvette a festő-
állványát és a vállára lendítette, azután egyik kezében
egy hatalmas, összehajtogatott pergamennel, a másik-
ban egy festékesdobozzal lebújt a kiskapu alatt a han-
gárba. Természetesen vele kellett volna mennem, de
teljesen belemerültem a poggyászom ellenőrzésébe, így
csak három-négy perc múlva követtem. Akkorra meg
már túl késő volt.
 Ahogy átléptem az alacsony nyíláson a ragyogóan
kivilágított hangárban, a gyomrom figyelmeztetően
háborogni kezdett. A Lear ragyogó, cápaszerű sziluettje
adta a hátteret a feszült készenlétben lévő csoportkép-
nek. Louren tehetséges ifjú titánjaiból heten feszítettek
ott az előírásos lezser öltözékben – elegánsan szabott
szafariöltöny és gyapjú autóskabát –, és álltak diszkrét
körben a két főszereplő körül.
Louren Sturvesant nagyon ritkán veszíti el a béketű-
rését és ha mégis, akkor az csakis akkor történik meg,
ha kiprovokálják. Hogyan történt, hogy nem, Sally
Benatornak két perc alatt sikerült elérnie azt, amivel
előtte annyi kísérletező csődöt mondott. Louren dühtől
remegve, összeszorított ajakkal tornyosult, s a hét TIT
rettegve, tátott szájjal bámulta.
Sally odacsapta a betonhoz az összes cókmókját és
csípőre tett kézzel és haragtól kipirult arccal nézett far-
kasszemet Lourennel.
– Dr. Kazin azt mondta, hogy jöhetek.
– Engem az sem érdekel, ha az átkozott Angliának
az a nyavalyás királya mondta magának, hogy jöhet. Én
pedig azt mondom, hogy a gép tele van – és semmi
kedvem magammal hurcolászni egy nőszemélyt, ami-
kor hat hónapja először megyek szabadságra.
– Ja, azt nem tudtam, hogy ez egy kéjutazás…
– Elvinné innen valaki ezt a némbert? – bömbölte
Louren, és a Tehetséges Ifjú Titánok már mozdultak,
hogy eleget tegyenek az óhajnak. Sally felkapta a nehéz
fa festőállványt és mindkét kezével a magasba emelte.
Az Ifjakból elszállt a készség. Odarohantam a pillanat-
nyi űrbe és megragadtam Louren karját.
– Kérlek, Lo. Beszélhetnénk? – És csaknem bevon-
szoltam a reptéri irodába – habár úgy éreztem, nagy
megkönnyebbülést okozok Lourennek azzal, hogy eltá-
volítom.
– Nézd, Lo, rémesen sajnálom. Nem volt alkalmam
megmagyarázni…
Öt perccel később Louren hosszú lépésekkel kijött
az irodából, és anélkül, hogy egy pillantást vetett volna
akár Sallyre, akár a dermedten álló Tehetséges Ifjakra,
beugrott a gépbe és egy pillanat múlva megjelent a feje
a pilótafülke ablakában, amint a fejére teszi a fülhallga-
tóját.
Odamentem a legifjabb Tehetségeshez és közöltem
vele a törvény szavait.
– Mr. Sturvesant megkért, mondjam el magának,
hogy egy charter géppel menjen Gaberonesba. – Azután
odafordultam a többiekhez. – Kérem, segítsék be a
gépbe a csomagokat.
Mialatt Afrika legjobban fizetett rakodómunkásai
becipelték a gépbe Sally holmijait, ő maga szégyentelen
diadallal tollászkodott. Szigorú figyelmeztetést suttog-
tam.
– Ülj hátra. És próbáld magad láthatatlanná tenni.
Sosem fogod megtudni, milyen meredek volt a dolog.
Nemcsak hogy kis híján lemaradtál az útról, de a száj-
jártatásoddal az állásodat is kockára tetted.
Már tíz perce a levegőben voltunk, amikor a pilóta
odajött hozzánk a széksorok között. Megállt közöttünk
és nyílt hódolattal nézett le Sallyre.
– Jesszusom, hölgyem – rázta a fejét. – Odaadtam
volna egyhavi fizetésemet, hogy ezt el ne mulasszam!
Nagy volt!
Sally, aki a figyelmeztetésem óta tisztességesen
visszafogta magát, most menten felpattant.
– Ekkora behemót fiúkkal még a számat se nyitot-
tam volna ki – közölte és a Tehetséges Ifjak érdeklődő
tekintettel fordultak hátra az ülésükön.
A pilóta jóízűen nevetett, majd felém fordult. – A
főnök beszélni akar magával, doktor. Cseréljünk helyet.
Louren a rádió világítókontrollját kattintgatta, de fe-
lém intett, hogy üljek le a másodpilóta ülésre, így hát
odaszuszakoltam magam a kormány mögé és vártam.
Louren elzárta a készüléket, és rám nézett.
– Reggeli?
– Már ettem.
Nem sokat törődött ezzel, mert átpasszolt egy hideg
pulykacombot, hatalmas adag csirkevagdalékot és tojá-
sos süteményt a mellette lévő kosárból.
– Kávé a termoszban. Szolgáld ki magad.
– Megszerezted a 25 millió dollárt? – kérdeztem tele
szájjal.
– Igen – bár az utolsó pillanatban némi pánik tört ki.
– Nem hinném, hogy kölcsönre szorulnál, Lo. Vagy
csődöt mondtál?
– Az olajkutatás – nevetett az aggályomon – mindig
rizikóval jár. Nem kockáztatom mások pénzét, inkább a
magaméval játszom. – Simán témát váltott. – Elnézést a
kerülő útért. Le kell szállítanom a fiúkat Gaberonesban.
Egy csomó találkozójuk van a botswanai kormánnyal.
Rutin ügyek, csupán a koncesszió részleteit kell kidol-
gozniuk. Azután máris mehetünk. – Teletömte magát
pulykával és tovább beszélt. – Pocsékok a meteorológi-
ai jelentések, Ben. Az egész északi terület felett vastag
felhőréteg gomolyog. Háromévenként egyszer fordul
elő, hogy alacsonyan kell szállni a sivatag felett – de ez
a mai épp ilyen nap. Persze azért megpróbáljuk kiszúrni
a dombokat és a romokat, de az se baj, ha nem sikerül.
A levegőből úgysem tudunk meg semmit. – Nyugodt
volt, könnyed, nyoma sem volt a korábbi dühnek, úgy
tudta ezt le- és felcsavarni, ahogy akarta, és jól beszél-
gettünk és nevetgéltünk együtt. Ismertem ezt a hangula-
tát, szabad és oldott volt. Őszintén, szívesen nézett a
dolgok elébe. Akár eltűnt város, akár nem, kiszabadul-
hatott a vad természete, amit annyira szeretett.
– Akár a régi szép időkben. Istenem, Ben, mennyi
ideje is annak, hogy utoljára együtt mentünk valahová?
Legalább tíz éve. Emlékszel az Orange folyón megtett
kenutúrára – mikor is volt az? 1956-ban vagy 57-ben?
És az expedícióra, amikor rátaláltunk a vad busmanok-
ra?
– Gyakrabban is megtehetnénk, Lo.
– Igen – mondta és igazán így értette; habár volt rá
alkalma. – Így kellene lennie, de olyan kevés az idő.
Olyan gyorsan rohan – jövőre már negyvenéves leszek.
– És a hangja szomorkás lett. – Istenem, bár meg lehet-
ne venni pénzen az időt!
– Öt napunk lesz – mondtam, hogy eltereljem a tár-
salgást az ingoványos talajtól és Louren csatlakozott.
Még egy fél óra eltelt, mielőtt Sallyt megemlítette.
– Ez a te asszisztensed, ez egy profi bokszoló. Hogy
is hívják? – Megmondtam.
– Megvolt már neked? – kérdezte. Olyan természe-
tesen és olyan mellékesen kérdezte, hogy egy pillanatig
nem is tudtam, miről beszél. Azután úgy éreztem, hogy
a vörös haragtól elködösül a látásom, a vérem a halán-
tékomban lüktetett és forróságot éreztem a torkomban
és az arcomon. Azt hittem, menten megölöm, ehelyett
vastag, fojtott hangon hazudtam.
– Nem.
– Még szerencse – morogta. – Micsoda vad nősze-
mély. Nos, amíg nem tolja el a kirándulást, addig jó. –
Bárcsak el tudtam volna mondani neki akkor, de hát
olyan nagyon magánügy volt – túlságosan drága és tö-
rékeny, semhogy szavakkal ki lehetett volna fejezni,
különösen nem olyan szavakkal, amiket Louren hasz-
nált. Aztán a pillanat elszállt, és én ott ültem reszketve
és elgyengülve, ahogy Louren tovább beszélt az előt-
tünk álló öt napról.
Ahogy repültünk, a felhők megvastagodtak alattunk,
piszkosszürke paplan húzódott végig az egész látóhatá-
ron. Átléptük a határt Dél-Afrika és Botswana függet-
len állama között. Gaberonesban ezerlábnyira volt fe-
lettünk az ég, ahogy landoltunk. Louren ígérete ellené-
re, hogy menten továbbrepülhetünk, idősebb kormány-
férfiakból álló küldöttség várta, akik meghívtak ételre-
italra a repülőtér privátebédlőjébe. Forró, ragacsos idő-
járás, feszült fehér arcokkal, akik halkan és mohón be-
szélgettek a feszült, fényes fekete arcokkal – és min-
denkiről szakadt a víz a hőségben és a whiskygőzben,
és a vastag szivar- és cigarettafüstben.
Három óránál valamivel több telt el, mielőtt a Lear
sugárhajtású gép, immár csupán négyünkkel, áthasította
a felhőtakarót és akkor hirtelen ragyogó napsütésbe
kerültünk.
– A kutyafáját – mondta Louren. – Drága kis parti
volt. Ez a fekete gazember Ngelane épp most emelte fel
a tiszteletdíját újabb 20 000-rel. Természetesen meg
kell vesztegetnem. Tönkre tudná tenni az egész üzletet.
Az ő minisztériumán keresztül bonyolódik le az ügy.
Louren térképpel az ölében és stopperórával a kezé-
ben északi irányba repült. A szeme a sebességmérő és
az óra között járt ide-oda.
– Oké, Ben. Most jobb, ha átengeded Rogernek a
kontrollt. Le kell szállnunk ebben a kásában és körül-
néznünk.
Louren és a pilóta, Roger van Deventer, a kontrol-
loknál voltak, Sal és én pedig a hátuk mögül kapasz-
kodtunk a pilótafülke ajtajába, így szállt le a gép a
piszkos felhők közé. Néhány felvillanó sugárnyaláb,
azután az is eltűnt a nappal együtt, és sötét, szürke köd
borított be bennünket.
Roger repült, figyelme teljesen a műszerfalra irá-
nyult és ahogy a magasságmérő tűje lassan lejjebb
ment, láttam, hogy keze a kormányra feszül. Megállás
nélkül süllyedtünk lefelé a szürke gomolygásban. Most
Roger felhúzta a fékszárnyat és a légféket, és lelassított.
Mindhárman előremeredtünk és le, hogy először meg-
pillantsuk a földet. Lefelé süllyedtünk és még lejjebb. A
pilóta feszültsége most félelembe csapott át. Az ilyes-
mihez jó orrom van, szinte síkos, csípős szaga van. Fer-
tőző volt. Ha ő, a kipróbált repülőmadár fél, akkor én
menten kész vagyok megrettenni. Azonnal tudtam,
hogy inkább egyenesen nekivágódik a földnek, sem-
mint hogy megkockáztassa Louren haragját. Elhatároz-
tam, hogy közbevetem magam és már éppen kinyitot-
tam a szám. Felesleges volt.
– Magasabbra – morogta Louren, ellenőrizve a stop-
peróráját. – Fújja ki magát, Rog.
– Sajnálom, Mr. Sturvesant, ennek az anyagnak
nincs alja – mondta Roger szinte sóhajszerűen és fel-
emelte a Lear orrát. Kinyitotta a szelepet és kiengedte a
levegőt.
– Nem megy – mormogtam megkönnyebbülten. –
Felejtsd el, Lo. Menjünk Maunba.
Louren megfordult, hogy rám nézzen, ehelyett azon-
ban Sally arcába bámult. A lány épp mögötte állt. Nem
láthattam Sally arckifejezését, de el tudom képzelni,
milyen lehetett, a hanghordozásából. – Fél?
Louren egy pillanattal hosszabban nézett rá, majd
elvigyorodott. Legszívesebben a térdemre fektettem
volna Sallyt, hogy laposra verjem azt az édes fenekét.
Az a félelem, amit az imént éreztem, hideg, zsibbadt
rettegésbe csapott át, most, hogy láttam Louren vigyo-
rát.
– Oké, Roger – csúsztatta be a térképet és a stoppert
az ülés zsebébe. – Majd én leviszem. – És a Lear az
egyik szárnyán állt, míg Louren felpörgette a maxi-
mumra. Olyan finoman hajtotta végre, hogy Sally és én
pusztán annyit éreztünk, hogy a térdünk egy kissé meg-
roggyan, ahogy elkapott a gravitáció.
Louren kiegyenesítette és három percen át nyugod-
tan, egyenletesen repítette és visszatért útirányunkhoz.
Lopva Sallyra néztem. A szeme csillogott, az arca izga-
lomtól lángolt – belemeredt az áthatolhatatlan ködbe.
Louren újból kanyart írt le a géppel, majd megfor-
dult és a fordítottját írta le annak a pályának, amin az
előbb haladtunk, és lefelé irányította a gép orrát. Itt
most nem volt semmiféle óvatos keresgélés vagy fék-
szárny, Louren merészen és gyorsan szállt velünk. Sally
keze az enyémbe kapaszkodott és megszorította. Féltem
és mindkettőjükre dühös voltam. Túl öreg vagyok már
én az efféle gyermeki játékokhoz, de azért viszonoztam
a szorítást. Legalább annyira a saját megnyugtatásomra,
mint az övére.
– Krisztusom, Lo – buggyant ki belőlem. – Vigyázz
egy kicsit, jó? – De senki sem hederített rám. Roger
didergett az ülésében, keze a karfát markolászta, és
előremeredt. Louren megtévesztő nyugalommal ült a
kontroll mögött, ahogy a halálveszedelembe rohant
velünk – és Sally, a fene vinné, egyre csak vigyorgott
és úgy lógott jéghideg kezemen, mint a gyerek a hul-
lámvasúton.
Hirtelen esőbe kerültünk, gyöngyfüzérszerűen kí-
gyózott le és verődött vissza a kerek, törhetetlen szél-
védőről. Újból tiltakozni próbáltam, de a hangom el-
akadt valahol kiszáradt torkomban. Odakint süvített a
szél. Odavágódott a Lear sima, fényes testéhez és meg-
dobta a szárnyait. Úgy éreztem, hogy mindjárt felordí-
tok. Nem akartam most meghalni. Tegnap még jól jött
volna, de a múlt éjszaka óta nem.
Még mielőtt a saját reflexeim észlelték, Louren meg-
látta a földet és elkapta a hanyatt-homlok zuhanó gépet.
Lágy rázkódással, amitől Sally és én egymásnak dől-
tünk, egy szintbe hozta a földdel.
Ez még rémségesebb volt, mint az űrben való buk-
fencezés. A fatetők ködös, bizonytalan formái olyan
közel suhantak el mellettünk, hogy szinte az ujjunkkal
érinthettük volna, miközben felettünk épp egy baobabfa
esőverte koronája magasodott és Louren átkormányozta
a gépet a mohón bezáruló ágak között. A másodpercek
örökkévalóságnak tűntek, majd egyszeriben szétnyílt az
esőfüggöny és a köd, és bejutottunk egy egészen furcsa
időjárási lyukba.
Ott állt előttünk, pontosan az utunkban, egy eső
mosta és napfényben fürdő vörös sziklafal. Csupán egy
másodperc volt, hogy a vörös szikla elrohant alattunk,
ahogy Louren megragadta a gépet és megemelte a far-
kánál, és úgy tűnt, mintha a szikla szinte szétrepesztené
a gép hasát, ahogy elcsúsztunk felette és nyílegyenesen
felrepültünk a felhőkbe, a gravitációs erő pedig remegő
térddel letaszított.
Senki sem szólt egyetlen szót sem, míg magasan fel
nem kerültünk a napsütésbe. Sally lágyan kiszabadította
a kezét az enyémből, ahogy Louren hátrafordult és ránk
nézett. Észrevettem azt az elégedett vigyort, ahogyan ő
és Sally kissé zölden egymásra néztek. Egy pillanatig
egymásra meredtek. Azután Louren felhorkant a neve-
téstől.
– Nézze Ben arcát! – harsogta és Sally úgy gondolta,
hogy az roppant furcsa. Amikor végre abbahagyták a
nevetést, Sally mohón megkérdezte: – Látta valaki a
romokat? Én csak egy pillantást vetettem a dombokra,
nem látta valaki a romokat?
– Én semmi mást nem láttam – mormogta Roger –,
mint a saját beszartságomat. – Tudtam, mit érez.

Mire elértük Maunt, a felhők felszakadoztak. Roger

átvitt egy hegyszoroson, nyugodtan letett minket és
Peter Larkin már ott várt ránk.
Peter egyike a kevés maradványnak. Maga az anak-
ronizmus azzal a kövér tölténytartóval, ami a búr dzse-
kije dereka körül tekeredik, és a moszkitócsizmájába
gyömöszölt nadrágjával. Nagy, vörös, húsos arca van és
hatalmas mancsa, a jobb mutatóujja sebes a nehéz lő-
fegyver visszarúgásától. Kommunikációja egyetlen
csikorgó, whisky marta bömbölés szintjén áll. Nincse-
nek érzelmei és igen csekély az intelligenciája, követ-
kezésképpen, sohasem érez félelmet. Egész életét Afri-
kában élte le, de sohasem volt képes megtanulni egyet-
len bennszülött nyelvet sem. A dél-afrikai lingua fran-
cát beszéli, a korcs fanagalót, és nyomatékul a csizmá-
ját vagy az öklét használja. A zsákmányul ejtett állatok-
ról szerzett tudása mindössze arra korlátozódik, hogy
hol lelhetők fel és hová kell célozni, hogy elejtse őket.
Ennek ellenére a bamba behemótok bája lengi körül.
Miközben a vadászfiúi csapata becipelte a felszere-
lésünket a teherautókba, szeretetre méltó szamárságokat
ordítozott Lourennek és nekem.
– Nagyon magukkal akartam menni. Megszereztem
azt a csomó jenkit, akik holnap érkeznek – egy nagy
zsák zöld dollárral. Rövid lejárattal, majd ideadja ne-
kem, Mr. Sturvesant. De a legjobb gyerekeimet adom
magának. Délen jó esők vannak, jó sok vad lesz a terü-
leten. Ebben az évszakban beleszaladhat a gazellákba.
És persze elefánt, ne lepődjön meg, ha elkap egy-két
simbát…
Belebetegedtem, ahogy a vadállatokat szemérmesen
a becenevükön emlegette, különösen azzal a szándék-
kal, hogy lekapják őket a nagy sebességű lőfegyverrel.
Inkább odamentem Sallyhoz, aki a holmijaink felrako-
dását ellenőrizte.
– Már egy óra is elmúlt – tiltakozott. – Mikor moz-
dulunk már meg?
– Ma este valószínűleg átnyomulunk a Makarikari-
fennsík tetején. Rendes úton körülbelül 200 mérföld.
Holnap nekivágunk a bozót mélyének.
– Ernest Hemingway is velünk tart? – kérdezte
Sally, irtózva pillantva Peter Larkinra.
– Nincs olyan szerencsénk – biztosítottam. Megpró-
báltam némi fogalmat alkotni arról, hogy kik azok, akik
elkísérnek minket. Két sofőr, kiemelt státusukat fehér
ingük, szürke nadrágjuk és cipős lábuk hirdeti, no meg
a nyakukra kötött mintás sál. Egy-egy jut mindegyik
háromtonnás teherautóra. Aztán ott volt a szakács, kós-
tolgatásának tetemes súlyát hordozva, a bőre csak úgy
fénylik a jó ételektől. Két formátlan, szürke hajú va-
dász, akik féltő gonddal vették le Louren sportpuskáit a
másik poggyászból és rakták át az ő úticsomagjaikhoz,
és most szerelmetesen dédelgették és becézgették őket.
Ők képezték az elitet és nem vettek részt a tábori embe-
rek fékevesztett durvaságában, ahogy pakolták a felsze-
relésünket. A legtöbbjük bamangwato volt, ahogy rövi-
den kihallottam a beszédükből. A fegyveresek
matabeleiek lehettek, és a sofőrök shangaanok. Jó, az
expedíció résztvevőinek minden szavát megértem.
– Egyébként, Sal – mondtam csendesen –, nehogy
elszóld magad, hogy értek a nyelvükön.
– Miért?
– Mert le akarom hallgatni, mit beszélnek egymás
között és ha rájönnek, hogy megértem őket, ledermed-
nek.
– Svengali! – grimaszolt felém. Nem hiszem, hogy
nevetnék, ha bárki más hívna e néven. Kicsit túlságosan
is húsba vág. Odamentünk, hogy kezet fogjunk és is-
tenhozzádot mondjunk Rogernek, a pilótának.
– Ne rémüldözzön az oroszlánoktól – mondta Roger
Sallynek. Tessék, már megint egy hódítás! Roger beug-
rott a jetbe, mi ott álltunk egy csomóban és figyeltük,
ahogy eltaxizik a felszállópálya végéig, majd lendületet
véve elszáll délnek.
– Mire várunk? – kérdezte Louren.
– Csakugyan, mire? – csatlakoztam.
Louren átvette a Land Rover kormányát és bemász-
tam mellé. Sally a hátsó ülésen foglalt helyet, a puská-
sok pedig a padra ültek.
– Kettőtökkel fenemód biztonságban érzem magam
a földön – mondtam.

Az út nyílt bozóton és majomkenyérfa-földeken ha-

ladt keresztül. Minden száraz volt és naptól perzselt. A
Land Rover sápadtan gomolygó porfelhőt hagyott maga
után, a két teherautó olyan távolságból követett, ahol a
porfelhő már elenyészett.
Időnként meredek, sziklás, kiszáradt folyóágyak ke-
resztezték az utat, hellyel-közzel falvak mellett halad-
tunk el, sárból készült és zsúptetős kunyhóknál, ahol a
pucér, pocakos bennszülött purdék az út két oldalán
állva integettek nekünk, mintha királyi fenségek len-
nénk. Sally hamarosan kifogyott a fillérekből, amit kö-
zéjük szórt és figyelte az ezt követő tülekedést és elra-
gadtatva tapsolt. Amikor már az ebédünket kezdte kiha-
jigálni az ablakon, elővettem tokjából a gitáromat, hogy
másra tereljem a figyelmét.
– Énekelj valami boldogítót, Ben – vezényelte Sally.
– És trágárt – tódította Louren, gondolom, hogy
Sallyt bosszantsa, vagy talán hogy kipróbálja rajta a
hatást.
– Igen – egyezett bele menten Sally. – Legyen bol-
dogító és trágár.
Rá is kezdtem a Vad, vad kacsára, Sal és Louren
minden strófa végén velem bömbölték a kórust.
Olyanok voltunk ezen az első napon, mint a kirándu-
ló gyerekek és jó darab utat tettünk meg a fennsíkon. A
nap nagy, kövér tűzlabdaként lógott a felhőfoszlányfo-
lyamok mögött a horizonton, amikor elértük a síkság
szélét. Louren leállította a Land Rovert, mi pedig kiug-
ráltunk, hogy bevárjuk a teherautókat, és csendes áhí-
tattal belebámultunk ebbe a kietlen, csillogó síkságba,
ami a láthatár széléig húzódott.
Amikor a teherautók megérkeztek, még meg sem
álltunk, de a fekete szolgasereg már kibukfencezett
belőlük, és alig telt el tizenhét és fél perc, amikor már
felverték a sátrakat, megcsinálták a tábori ágyakat és mi
hárman már körbe is ültük a tüzet, Glen Grant malátát
kortyolgattunk, tetején csillogó jéggel, amely beharma-
tozta a poharainkat. A tűzhely felől fantasztikus illato-
kat éreztünk a vadász fazekából, ahogy a szakácsunk
felhevítette és belehajigált jó sok fokhagymát és
oreganót. Larkin remek, jókedvű bandát hozott nekünk
össze és amikor már ettünk, odagyűltek a saját tábortü-
zük mellé ötven yarddal odébb és megédesítették az
éjszakát réges-régi vadászdalokkal.
Ültem és félig őket hallgattam, félig pedig azt a fel-
fűtött vitát, ami Sal és Louren között alakult ki. Szeret-
tem volna figyelmeztetni Salt, hogy Louren megjátssza
az ördög ügyvédjét és újra csak ingerkedik vele, de
élveztem is ennek a két jó eszű embernek az összjáté-
kát. Amikor a vita már kezdett személyes gyalázkodás-
sá fajulni, sőt csaknem fizikai erőszakoskodássá, akkor
kelletlenül közbeléptem és széttereltem őket.
Sally rendületlenül védelmezte az Ophir könyvem
felvetését, melyben azt állítom, hogy Közép-Afrika déli
részét meghódították a föníciaiak és a karthágóiak kö-
rülbelül Kr. e. 200-ban, és amely kb. Kr. u. 450-ig vi-
rágzó állam volt, mielőtt váratlanul eltűnt.
– Ilyen korán nem voltak még úgy felszerelve, hogy
ekkora felfedező utat tegyenek meg – vetette ellene
Louren. – Vegyünk csak egy gyarmatosítót…
– Megtalálhatja Mr. Sturvesant Hérodotosz feljegy-
zéseit Necho király idejéből Afrika körülhajózásáról.
Ezt hat föníciai navigátor vezette úgy kb. Kr. e. 600-
ban. A Vörös-tenger csücskéből indultak el és három év
múlva tértek vissza Herkules Oszlopain át.
– Ez csak egyedüli utazás volt – mutatott rá Louren.
– Nem egyedülálló utazás, Mr. Sturvesant. Hanno
elvitorlázott Gibraltárból Kr. e. 460-ban Afrika nyugati
partjának egyik déli részére, s ebből az utazásból ele-
fántcsont és arany csereáruval megrakodva tért vissza,
amivel felkeltette a kereskedelmi utazók étvágyát.
Louren most a dátumokat támadta meg.
– Honnan szedi ezt a Kr. e. 200-at, amikor a legko-
rábbi karbon-kormeghatározások Zimbabwe alapításá-
tól a Kr. u. 5. század közepétől vannak, és a legtöbbje
még későbbi?
– Bennünket nem Zimbabwe foglalkoztat, hanem az
a kultúra, ami megelőzte – vágott vissza Sally. – Zim-
babwe a régi uralom végén épülhetett, valószínűleg
csak elfoglalták egy rövid időre, mielőtt eltűnt; ez pon-
tosan beleillik a maga karbon-kormeghatározásába, Kr.
u. 450-be. Mellesleg a karbon-kormeghatározás Shala
és Inswezwe régi bányáiban a Kr. e. 250 és 300 ered-
ményt mutatja. – Aztán igazi női logikával fejezte be. –
A karbon-kormeghatározás nem is igazán pontos. Év-
századokkal eltér.
– A bányákat a bantuk működtették – deklarálta
Louren. És Caton-Thomas – és természetesen nemrégi-
ben Summers azt mondják…
Hirtelen ádázul nekiesett Lourennek. – A bantuk,
akik valószínűleg csak Kr. u. 300-ban érkeztek erre a
területre, hirtelen olyan ragyogó bányászati kutatást
találtak volna ki, amivel képesek voltak elkülöníteni a
fémeket, ahol egyetlen rögnyi termésércben sem lehet
látni, melyik a réz és melyik az arany? Ugyanakkor
ilyen mérnöki szakértelmük volt, amivel megmozgat-
hattak volna 250 000 000 tonna termésércet a szikla
mélységéből? Gondolja csak meg, ez előtt semmiféle
ilyen tehetségük sem mutatkozott meg – és akkor hirte-
lenében elfelejtették vagy szüneteltették mindezt a kö-
vetkező évezredben?
– Nos, az arab kereskedők – azok talán – kezdte
Louren, de Sally nem hagyta végigmondani.
– Ugyan miért bányásztak volna ekkora kockázattal
és energia áldozattal? Hiszen az arany nem érték a ban-
tuk szemében – számukra a szarvasmarha a gazdagság
mérvadója. Hol tanulták meg, hogyan kell öltözködni,
és hogyan kell a sziklát felhasználni az építkezéshez? A
bantuk sohasem csináltak ilyesmit azelőtt. Hirtelen,
egyik napról a másikra kifejlődött a művészetük és ma-
gasan szárnyalt, aztán ahelyett, hogy tovább finomodott
volna, a művészetük gyorsan leromlott és kihalt?
Louren vonakodva, józanul visszavonult Sally kiro-
hanásai elől, de amikor a vita tárgya az én teóriám lett,
arról, hogy nem keletről, hanem nyugatról történt a
portyázás, akkor már nem engedett az álláspontjából.
Louren az összes becsmérlő és kritikus nézetet és érve-
lést elolvasta a műveimről, és most ezt ismételgette.
Az elfogadott teória a birtokbavétel helyét illetőleg
az volt, hogy az a Sofala partvidéken vagy a Zambezi
torkolata felől jött. Én kiigazítottam ezt a teóriát, korai
szövegekre, valamint a saját alapos ásatásaimra építve,
miszerint egy mediterrán nép a Herkules Oszlopán ke-
resztül elhagyta a tengert és egyenesen Afrika nyugati
partjaira vándorolt, valószínűleg kereskedőállomásokat
létesítve az Arany-, Elefántcsont- és Nigéria partokon,
míg csak déli felfedező útjuk el nem vezette őket egy
lakatlan vákuumba. Mindezt egy rég kiszáradt folyó
torkolatánál sejtettem meg, ami manapság már elisza-
posodott vagy megváltoztatta a folyását és a mélységét.
Az egyik folyó, ami Ngaminak, Makarikari nagy tavá-
nak lehetett a csatornája, és mások réges-rég eltűntek és
összezsugorodtak Dél-Afrika fokozatos kiszáradása
folyamán. A vándorok beléptek egy folyóba, valószínű-
leg a Cunene vagy Orange lehetett, felmentek a forrásá-
ig és onnan küldték el fémmunkásaikat a szárazföldön
át, hogy felfedezzék Manica régi bányáit – és ki tudja,
talán rábukkantak a tavak és folyók fövényében a gyé-
mántra és ők vadásztak az e földön kóborló óriási ele-
fántcsordákra is. Meglehetős gazdagságuk igazolja a
városalapítást, melyet nagy fallal erősítettek meg, és
kereskedelmi állomást létesítettek. Hol lehetett ez a
város? Nyilvánvaló, hogy a víz szülte kereskedelem
határán. A legtávolabbi tó partján. Talán Makarikari?
Vagy az a tó, ami túlárad a nagy sós síkság jelenlegi
határán.
Sally és Louren egyre növekvő elkeseredéssel és
csípősseggel vitatkoztak. Sally „lehetetlen ember”-nek
nevezte Lourent, aki viszonzásul „Madame mindentu-
dó”-nak keresztelte el Sallyt. Aztán Louren hirtelen
kapitulált és a következő pillanatban mindhárman vi-
dáman ábrándoztunk Makarikari elveszett városának
felfedezéséről.
– A tó a síkság mostani határától ötvenmérföldnyire
terjedhetett – magyarázta Louren. – Burchall épp húsz
éve úgy írta le a Ngami tavat, mint beltengert, manap-
ság pedig csak egy tócsa, amit az ember átugorhat anél-
kül, hogy kificamítaná a lábát. A régi tó nyilván elhú-
zódott a dombok lábáig, amin a mi romjaink helyez-
kednek el. Dél-Afrika fokozatos kiszáradásáról egész
csomó leírásunk van, például Cornwallis Harrisé, amely
leírja mindazokat az erdőségeket és folyókat, amik má-
ra már megszűntek létezni.
– Ben – ragadta meg a karomat izgatottan Sally. –
Emlékszel, milyen rejtély volt nekem a város félhold
alakja? Talán ez volt a régi kikötő formája, amely a
várossal együtt a partvonalat követte!
– Istenkém – suttogta Louren. – Már alig várom a
holnapot.
Éjfél is elmúlt már, és a whiskysüvegeknek rettentő-
en a fenekére néztünk, mielőtt Louren és Sally vissza-
vonultak a sátraikba. Tudtam, hogy úgysem tudok
aludni, így elhagytam a tábort, elsétáltam a tűz mellett,
ami körül ott hevertek alvó szolgáink pokrócba bagyu-
lálva, és kimentem a síkságra. A csillagok kísérteties
szürke fénnyel világították meg a sót, mely minden
lépésemre frissen ropogott. Sokáig sétáltam, egyszer
megálltam, hogy meghallgassam egy távoli oroszlán
bőgését a bozót sarkából. Amikor megfordultam és
visszamentem a táborba, Sally sátrában még világított a
lámpás és a világos vászonra kirajzolta a sziluettjét,
szerelmem sötét portréját. Olvasott, keresztbe vetett
lábbal ült a tábori ágyon, de ahogy figyeltem, átnyúlt a
lámpához és eloltotta.
Egy kicsit vártam, bátorságot gyűjtöttem, aztán
odamentem a sátrához, a szívem úgy vert, mintha ki
akarna ugrani idomtalan csontkalickájából. – Sal?
– Ben? – felelt halkan a suttogásomra.
– Bemehetek?
Egy kicsit habozott, mielőtt felelt. – Jó – várj egy
percre.
Beléptem a sátorba, a homályban csak egy folt volt
éjszakai öltözéke. Kitapogattam az arcát és megérintet-
tem.
– Csak azért jöttem, hogy megmondjam, szeretlek –
mondtam halkan és a sötétben hallottam, hogy vissza-
fojtja a lélegzetét. Kedves hangon felelt.
– Ben – súgta. – Drága, édes Ben.
– Szeretnék ma éjjel veled lenni.
– Nem, Ben. – Úgy tűnt, hogy sajnálkozás van a
hangjában. – Mindenki megtudná. És ezt nem akarom.

A reggel ugyanúgy indult, ahogyan az előző nap be-

fejeződött. Mindenki csuda jókedvű volt és a reggeli
mellett nevetgéltünk. A szolgák bolondoztak, miközben
lebontották és teherautókra rakodták a tábort – és már
két órakor letértünk az útról és a síkság szélét követtük.
A Land Rover járt elöl, és a teherautók követték a
nyomunkat a cserjésen és buja füvön át és a száraz sza-
kadékokon keresztül, melyek áttekergőztek a síkságon.
Már vagy egy órája mehettünk, amikor sápadtan vil-
lanó mozgást vettem észre ott elöl a fák alatt, és három
méltóságteljes gazella tört ki a nyílt síkságra és libasor-
ban felénk ügetett. Nehézkesen mozogtak, akár a kövér
pónik, a sápadt szederszín bundájuk és bonyolult feke-
te-fehér maszkjuk tisztán kirajzolódott a síkság szürke
felszínén.
 Louren benyomta a Land Rover fékjét, és az öreg
matabele fegyverhordozó a profik simán végrehajtott
időzítésével már elő is vette a nagy 375-ös Magnum
Hollandot és a Holland máris Louren kezében volt, aki
már ment is összekuporodva a magas fűben, ami a sík-
ságot szegélyezte.
– Azért megy, hogy megölje őket? – kérdezte kis-
lányhangon Sally. – Bólintottam.
– De miért – miért?
– Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amikért rajong.
– De ezek olyan szépek – tiltakozott Sally.
– Igen – egyeztem bele. Odakint a síkságon, úgy
hatszáz yardnyira a Land Rovertől a gazellák megáll-
tak. Oldalvást álltak felénk. Magasra emelt fejjel, kí-
váncsian figyeltek, a hosszú, karcsú szarvak felmered-
tek.
– Mit csinál? – mutatott Sally Lourenre, aki még
mindig a síkság szélén szaladt.
– Betartja a szabályokat – magyaráztam. – Járműtől
500 yardon belül tüzelni nagy vétség.
– Remek sport – mormogta, beharapta az ajkát és
Lourenról a gazellára pislogott. Aztán hirtelen kiugrott
a Land Roverből, és felkapaszkodott a motorházra.
Tölcsért formált a kezéből és torkaszakadtából kiabált.
– Fussatok, bolondok! Fussatok, az ördög vinne!
Lekapta a kalapját és integetett vele a feje felett, le
és fel ugrándozott a motorházon és úgy sikoltozott, akár
egy kuvik. Odakint a síkságon a gazellák szinte röpül-
tek, ahogy kitörtek rézsút galoppozva tőlünk egy cso-
móban. Ránéztem Louren apró alakjára és láttam,
ahogy leül, a könyökét megtámasztja a térdén és fejét a
teleszkópos néző fölé hajtja. A puska megrándult és
füst lövellt ki a torkából – de beletelt egy-két másod-
perc, míg a lövés hangja elért hozzánk. Kinn a síkságon
a legelső gazella az orrára bukott és lehemperedett a
fehér porba. Louren újból tüzelt és a második állat is
eldőlt, lábaival az ég felé rúgva. Egyedül a legutolsó
gazellának sikerült elmenekülnie.
Mögöttem az öreg vadász sindebele nyelven oda-
szólt a társának.
– Hú! Ez aztán az ember!
Sally leugrott a motorházról és csendben ült, míg
odahajtottam, ahol Louren várt. Odaadta a puskát a
fegyverhordozónak és ahogy átadtam neki a kormányt,
a lőpor kesernyés bűze megtöltötte a Land Rover kabin-
ját. Louren Sallyra pillantott. – Köszönöm – mondta. –
Jobban kedvelem a futó vadat.
– Miért nem ölte meg mindhármat? – kérdezte Sally.
A hangja közömbös volt, rosszindulatmentes.
– Maga csak kettőt engedélyezett.
– Jézusom – mondta Sally és most csak úgy dőlt be-
lőle a harag és a felháborodás. – Micsoda átkozott ta-
pintat. Az ember nem mindennap találkozik igazi úri-
emberrel.
És Louren odahajtott velünk, ahol a halott állatok
hevertek. Mialatt a szolgák megnyúzták és feldarabol-
ták a tetemeket, Sally ott maradt a hátsó ülésen, az arcát
elfordítva, kalapját egészen behúzva a homlokába és
szemét a könyvére tapasztva.
Ott álltam Louren mellett a ragyogó napsütésben,
amely még erősebben szikrázott a hófehér, sós felszí-
nen, és figyeltem, ahogy a vadászok bemetszéseket
végeznek a bőrön és úgy nyúzzák meg a gazellákat,
akár a legszakértőbb Harley Street-i sebészek.
– Figyelmeztethettél volna, hogy jut egy belőlük
ezen a kiránduláson – mondta keserűen Louren. – De
megbántam, hogy engedtem neked és hagytam, hogy
velünk jöjjön!
Nem feleltem, ő pedig folytatta. – Az a vérszomjas
ötletem támadt, hogy visszaküldöm az egyik teherautó-
val Maunba. – Az ötlet annyira keresztülvihetetlen volt,
hogy még fájdalmat sem éreztem, Louren pedig még
tovább mondta a magáét. – Sally a te asszisztensed –
próbáld az ellenőrzésed alatt tartani, jó?
Odébb mentem, hogy időt hagyjak Lourennek, míg
kifújja magát és elővettem Sally ülése mellől a térképe-
ket. Sally fel sem pillantott a könyvéből. Megkerültem
a kocsit, és a motorháztetőn kiteregettem a nagy lépté-
kű légi térképet, és két perc sem telt bele, Louren már
ott volt mellettem. A navigáció egyike kedvenc időtöl-
téseinek és vég nélkül el tud szórakozni vele.
– Itt hagyjuk el a síkságot – bökött oda, ahol egy
száraz folyóágy csatlakozott a síkság legkeletibb részé-
be. – Egyeztesd össze az iránytűvel.
– Kíváncsi vagyok, mi mindennel találkozunk.
– Minden valószínűség szerint homokos prérivel.
Sohasem jártam itt azelőtt.
– Kérdezzük meg a sofőröket – ajánlottam.
– Jó ötlet. – Louren átszólt nekik és a vadászok, akik
épp most végeztek a nyúzassál, faképnél hagyták a töb-
bi tábori segéderőt és úgy csatlakoztak hozzánk, mintha
ez a legtermészetesebb volna.
– Ez az a hely, ahová megyünk – mutatott rá Louren
a térképre. – Itt vannak ezek a dombok. Nincsenek
névvel megjelölve, de egy vonalban futnak a síkság
szélével.
Beletelt egy-két percbe, míg a sofőrök felismerték a
térképen és akkor meglepő változást lehetett észrevenni
mindkettőjükön. Az arckifejezésük érthetetlenül üres
maszkká változott.
– Miféle vidék ez itt a síkság és a dombok között? –
kérdezte Louren. Ő nem vette észre a sofőrökön esett
változást. A két ember lopva egymásra nézett.
– Nos? – kérdezte Louren.
– Nem ismerem ezt a vidéket. És ezekről a dombok-
ról sem hallottam soha – motyogta Joseph, az idősebbik
sofőr, majd tovább mondta, meghazudtolva önmagát. –
Errefelé még több a homok, az ember nem juthat rajta
keresztül.
– Nincs itt víz – tódította David, a másik sofőr. – So-
sem jártam arra. Nem is hallottam ezekről a dombokról.
– Mit keres a fehér ember? – kérdezte sindebele
nyelven az idős fegyveres. Nyilvánvaló volt, hogy a
térkép semmit sem jelent számára.
– Katuba Ngazihoz akarnak menni – magyarázta
meg gyorsan a sofőr. Mostanára már szentül meggyő-
ződtek arról, hogy sem Louren, sem én nem értünk a
nyelvükön, ezért szabadon beszéltek előttünk. Ez volt
az első alkalom, hogy hallottam, amint kimondták a
nevet. Katuba Ngazi – a Véres Dombok.
– Mit mondtál nekik? – kérdezte a fegyverhordozó.
– Hogy nem ismerjük ezt a helyet.
– Jó – nyugodott meg a fegyverhordozó. – Mondd
meg nekik, hogy ott nincsenek elefántok, hogy a vadál-
latok a síkság déli részén vannak. – A sofőr hűségesen
közvetítette ezt az utasítást és nagyon kiábrándult, ami-
kor látta, hogy nem rémített el bennünket.
– Nos – mondta nyájasan Louren. – Akkor legalább
tanultok ma valamit. Első ízben megláthatjátok ezeket a
dombokat. – Összehajtogatta a térképet. – Most pedig
rakjátok fel a húst, aztán menjünk.
Öt percen belül megváltozott az egész expedíció
hangulata. Sally és az egész stáb a legmélyebb depresz-
szióba zuhant. Odalett a jókedv és a mosoly, mogorva
arcokat és morgolódó csoportokat lehetett látni. A
munkatempó csaknem nullára esett, majdnem félórába
telt, míg felcipekedték a feldarabolt gazellákat a teher-
autókra. Míg ez megtörtént, elvittem Lourent egy kissé
távolabb a járművektől, hogy hallótávolságon kívül
legyünk és gyorsan elmondtam az afrikai szolgák kö-
zött bekövetkezett változást.
– Véres Domb! Csodálatos! – lelkesedett Louren. –
Ez azt jelenti, hogy minden valószínűség szerint tudnak
a romokról – talán valami tabu van ott a számukra.
 – Igen – értettem egyet. – De mostantól kezdve fi-
gyeljük, nem követnek-e el valami szabotázst. Nézd
csak meg őket. – Megfordultam, hogy lássuk lassú,
csaknem holdkórosan mozgó stábunkat. – Az a gya-
núm, hogy sokkal tovább érjük el a Véres Dombokat,
mint ahogyan megengedhető.
Még egyszer átkecmeregtünk a síkságon, az út gya-
núsan teli volt olyan lágy részekkel, amelyek elakaszta-
nak egy járművet, és követtük a szilárd, de homokos
talajt a széleken. Átvágtunk egy másik meredek szaka-
szon, miután becserkésztük azt a helyet, ahol a part
lapos volt és már vagy húsz perce mentünk, amikor
rájöttünk, hogy egyik teherautó sem követ bennünket.
Tíz percet vártunk, ezalatt Louren és én türelmetlenül
füstöltünk, aztán visszafordultunk és újra megtettük az
utat a száraz folyóágyban.
Az egyik teherautó ott lógott félig a szakadék felett,
az egyik első kereke és az egyik hátsó kereke nem érin-
tette a földet, de a rakománya olyan nehéz volt, hogy
lehúzta. A másik teherautó a közelben parkolt és tizen-
négy felnőtt férfi üldögélt vagy ácsorgott körülötte a
legváltozatosabb pihenő testtartásban és a fülük botját
sem mozdították, hogy kiszabadítsák a bajba jutott te-
herautót.
– Joseph! – kiabálta Louren a sofőrnek. – Hogy tör-
ténhetett ez?
Joseph közönyösen vonogatta a vállát, de nehezen
tudta elrejteni az elégedettségét.
– Rendben van, uraim, akkor lássanak neki és emel-
jék ki – mondta Louren nyomasztó iróniával. Félórával
később a tizennégy ember minden pipiskedő erőfeszíté-
se és Joseph készséges csörömpöléssel tett kapcsolása,
és annak ellenére, hogy a motor hol felbőgött, hol lelas-
sult, a teherautó még mindig a szakadék felett lógott.
Végül mindenki kiugrált a szakadékból és érdeklődés-
sel néztek Lourenre és rám.
 – Oké, Ben? – fordult hozzám Louren és elkezdte
levetni a búr dzsekijét.
– Rendben, Lo – egyeztem bele. Élveztem, ahogy
elnéztem, mennyire gondját viseli magának Louren. A
teste sziklaszilárdnak tűnt és nem volt rajta semmi fe-
lesleges háj. Hat láb magas, masszív izomzatot hordoz,
melyet makulátlan bőr borít.
Magamon tartottam az ingem. Az én testem, habár
épp olyan használható, mint Lourené, nem olyan jó
látvány, amit mutogatni kell.
– Először az elülső felét – ajánlotta Louren.
A teherautó nem volt megterhelve, a benzintankja
félig volt töltve, az elülső felét úgy kétezer fontra be-
csültem. Néhány karkörzést végeztem, miközben néze-
gettem a feladatot, hogy bemelegítsek. A szolgák száj-
tátva bámultak, az egyikük felvihogott. Még Sally is
kimászott a Land Roverből, hogy félretéve a könyvét,
figyeljen.
Louren és én odaballagtunk a kocsi elejéhez és le-
ereszkedtünk mellé, a kezünket óvatosan elhelyeztük és
letérdeltünk, a lábunkat kissé szétterpesztve.
– Mindhalálig, öreg?
– Mindhalálig, Lo. – Visszavigyorogtam rá és meg-
kezdtük az emelést. Lassan láttam neki, hogy össze-
szedjem minden izomerőmet, nyugodtan megfeszítet-
tem és hagytam, hogy a vállamból, combomból és a
hasamból építkezzen. Mozdíthatatlan, holt tömeg volt,
kezdtem felégetni a tartalékaimat és éreztem, hogy a
feszültség átcsap fájdalomba és a lélegzetem majd le-
forrázza a torkomat.
– Most – morogta mellettem Louren és hagytam,
hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Visszabillentettük,
miközben a szemem előtt csillagok és tűzkerekek vil-
logtak. Simán a kezünkhöz állt és hallottam, amint a
megfigyelők levegő után kapkodnak és kiabálni kezde-
nek.
 Simán kiemeltük a teherautó elülső felét a szakadék-
ból, hátramentünk és ugyanazt megcsináltuk. Aztán
nevetni kezdtünk, először egy kicsit bizonytalanul, az-
tán hangos hahotára fakadva. Louren a vállamra tette a
karját, aztán arccal odafordított a kísérőink felé, akiken
látszott, hogy kényelmetlenül és zavarban érzik magu-
kat.
– Ti pedig – mondta Louren, még mindig nevetve –
egy rakás vénasszony és vihogó szűzlány vagytok. For-
dítsd le nekik, Joseph.
Észrevettem, hogy Joseph hűen lefordította ezt a kel-
lemetlenséget.
– Ami pedig téged illet, Joseph, te bolond vagy – lé-
pett el Louren mellőlem Josephhez egyetlen gyors tánc-
lépéssel és nyitott tenyérrel megütötte a fejebúbját. Az
ütés hangja meghökkentően zajos volt és az ereje meg-
perdítette a tengelye körül, majd földre dobta. Tánto-
rogva tápászkodott fel, a szája sarkából vékony vérpa-
tak csordogált, ahol a foga átharapta a felső ajkát.
– Látjátok, még mindig nevetek – mondta Louren
megindult hallgatóságának. – Nem haragudtam olyan
nagyon. Gondolkodjatok el egy kicsit, mi történik vala-
kivel akkor, ha egyszer igazán feldühítenek.
Nagy fürgén felpakolták a teherautót és mi odébb
mentünk.
– Nos – mondta Sally –, biztosra vehetjük, hogy az
út hátralévő részében teljes lesz az együttműködés. Mi-
ért nem használt a nagy fehér bwana korbácsot, sem-
mint hogy bepiszkítsa a kezét?
– Mondd el neki, Ben. – Louren egyikünkre sem né-
zett, miközben gyorsan elmeséltem Sallynak azt a
szándékos hadviselési akciót, melyen keresztülmen-
tünk.
– Szentül hiszem, Sal, hogy Louren semmi élvezetet
sem talál abban, ha megüt egy embert. De az az ember
előre megfontolt szándékkal borította árokba a teherau-
tót. Három és fél napunk maradt, hogy elérjük a Véres
Dombokat, és több ilyen trükköt nem engedhetünk
meg.
Sally menten elfeledkezett Joseph ügyéről. Véres
Dombok – meresztett nagy szemet. – Édes Istenem, ez
valami emberáldozat vízióját kelti…
– Sokkal valószínűbb, hogy a sziklaszirtek vörös
színét idézi – ajánlottam.
Figyelembe se vette. – És ez a tabudolog. Biztosan a
romok miatt! Ó, Istenkém, szinte a véremben érzem – a
roskadásig kincsekkel teli templomok, egy civilizáció
maradványai és írásos jelei, sírok, fegyverek…
– Figyeld csak az asszisztensemet, milyen elfogulat-
lan, cseppet sem romantikus és milyen mélyrehatóan
tudományosan közelíti meg a dolgot – hívtam fel rá
Louren figyelmét. Louren rám vigyorgott.
– Pokolian bosszant, de most az egyszer én is
ugyanazt érzem, amit ő – vallotta be Louren.
– Akkor most az egyszer nagyon okos, drágaságom
– mondta csípősen Sally.
Délután kettő előtt értünk el a síkság legkeletibb
pontjára, ahol átvágtunk, hogy elérjük a dombokat és
csaknem azonnal nyilvánvalóvá lett, hogy aznap már
nem érünk oda. Nehéz menet volt, az afrikai magas fű
belegabalyodott a kocsikerekekbe és keservesen lelassí-
totta a haladást. A teherautók vagy fél tucatszor bele-
süppedtek a vastag homokba, és a Land Rover
négykerék-meghajtásával kellett kihúzni őket. Vala-
hányszor megesett az ilyesmi, a sofőrök és az egész
csapat sűrű bocsánatkérésekben tört ki és aggodalmá-
nak adott kifejezést.
A homok a legutóbbi eső minden nyomát elnyelte,
de azért a csipkebokrok és akácfák frissen nőtt zöldjé-
ben megmutatkozott – és még erőteljesebben lehetett
látni a buja vadvirágszőnyegen, ami mindenfelé terjen-
gett.
 Magjaik és gumóik három hosszú, aszályos éven át
mély álmot aludtak és várták a bőségnek ezt az idejét –
és most Chaka király karmazsinvörös ragyogása lángolt
csodamód a namaquai mezők százszorszépeiben. Csil-
lagliliomok, erikák, arany gazánia és vagy húszféle
egyéb faj fenséges látványa nyújtott vigaszt csigalassú
haladásunkban.
A kényszerű megállások idején ráhagytam Lourenre
az átkozódást és siettetést, és a fényképezőgépemmel
odébb mentem a járművektől.
A naplemente még mindig tizenöt mérföldre talált
bennünket a domboktól és amikor fotómasinámmal
felmásztam egy alacsony növésű akácra, ami alatt tá-
bort ütöttünk, megláttam a keleti horizonton a vonula-
tukat. A szirtek elkapták a lemenő nap utolsó sugarait
és narancsvörösben ragyogtak. Ott üldögéltem a fatörzs
egyik nagy ágán, míg csak lement a nap és a dombokra
ráborult a sötét égbolt.
Ahogy elnéztem a távoli dombokat, különös érzés
fogott el. Valami misztikus érzés, a végzet előérzete
keveredett a bágyadt melankóliával – nyugtalan és ag-
gasztó érzés.
Amikor lemásztam a fáról és visszamentem, Louren
egyedül üldögélt a tűz mellett, a lángokba bámult és
whiskyt nyakalt.
– Hol van Sally? – kérdeztem.
– Lefeküdt. Duzzog. Vitába keveredtünk a véres
sportokról és a feketék elpáholásáról. – Louren Sally
sátra felé pillantott, ami fénylett a bent lévő lámpástól.
A szolgák tábortüze felől nem hallatszott énekszó, és
Louren és én sült gazellamájat és sonkát ettünk, és vö-
rös Cape borral öblítettük le. Egy darabig csendesen
üldögéltünk, amikor végeztünk az étellel és borral.
– Megyek tamtamozni – mondta végül Louren, és
felállt. – Felhívom Larkint. Megígértem, hogy minden
második éjszaka jelentkezem. Viszlát reggel, Ben.
 Utána néztem, ahogy átvág a Land Roverhez, és be-
kapcsolja a rádió adó-vevőt. Hallottam Larkin szesz
marta hangját a zümmögésen és recsegésen át. Néhány
pillanatig figyeltem, ahogy Louren a jelentést hallgatja.
Aztán én is felálltam és a tábortűz felé mentem.
Nyugtalan voltam, még mindig az iménti különös
hangulat hatása alatt álltam. Újból nekivágtam a sötét-
ségnek. A gazellák teteme a táborhoz vonzotta a hiéná-
kat, ott vihogtak és rikoltoztak a tábor körül álló tüskés
fák alatt. Így a tábor közelében maradtam, elhaladtam
Sally sátra mellett és egy kicsit elidőztem, hogy érez-
zem a közelségét, majd tovább sétáltam a szolgák tá-
bortüze felé. A lábam semmi zajt nem ütött a lágy ho-
mokban és amikor odaérkeztem, épp az egyik öreg
fegyverhordozó beszélt. A többiek a tűz körül guggolva
hallgatták. A szavai tisztán eljutottak hozzám, és felka-
varták az emlékeimet. Úgy éreztem, hogy szinte csik-
landozva futnak végig a gerincemen, mintha egy kísér-
tet ujjai szorongatnák a karomat és a nyakamat, hogy a
hajam szála is égnek állt tőle.
– Ezt a gonoszt el kell seperni mindörökre a föld
színéről és az emberek agyából.
Pontosan azok a szavak, amelyeket Timothy Mageba
mondott nekem – ugyanazok a szavak, csak más nyel-
ven. Elbűvölten meredtem a vén matabele ráncos, idő
szántotta vonásaira. Megérezhette, hogy fürkészem,
mert felpillantott és észrevette, hogy ott állok.
– Vigyázzatok, itt van a pók – figyelmeztette társait.
Ezt a nevet nyilván kis testem és hosszú végtagjaim
miatt aggatta rám. Szavai feloldották a varázslatot,
mely fogva tartotta őket, rázogatták a lábukat és köhé-
cseltek és rám bámultak. Megfordultam és elmentem
onnan, de az öreg matabele szavai velem maradtak.
Zavartak és még inkább szaporították az iménti nyugta-
lanságomat.
Sally sátra sötét volt már, és Lourené is. Én is bebúj-
tam az ágyamba és sokáig ébren hallgattam az éjszaka
zajait, a hiénákat és azon tűnődtem, vajon mit hoz a
holnap. Egy dolog biztos, délre már tudjuk, hogy a
fényképen látható mintákat a természet vagy emberkéz
alkotta-e. Ezzel a gondolattal végre elaludtam.

Másnap reggel tíz órakor a Land Roverrel szemben

megláttuk a dombokat. Narancsvörös színben játszottak
a legmagasabb akácok teteje felett, hosszan elhúzódtak
a szemünk előtt, a horizont középpontjában volt a leg-
magasabb, és mindkét irányban csökkent.
Átvettem Lourentől a kormányt, míg ő a térkép és a
fényképek fölé hajolt és a sziklák legmagasabb pontja
felé irányított. A szirten világosan megkülönböztethető
óriás gyertyatartófűtej-fák csoportja állott – ezeket a
fényképen is tisztán ki lehetett venni. Louren ezeket
használta eligazítónak, ahogy mentünk.
A sziklák két-háromszáz láb magasak lehettek, sza-
badon álló frontjuk barázdált és időjárás szaggatta volt,
és csaknem meredeken emelkedtek a csúcsig. Később
rájöttem, hogy ezek kemény homokkőből vannak, me-
lyeket ásványi oxidok színeznek el. A sziklák között kis
csoportban nagy fák álltak, világos, hogy valami föld
alatti víz táplálhatja és növesztheti ekkora faóriássá
őket. A gyökérzetük látható részei úgy tekeredtek és
csavarodtak a sziklákon, akár az őrült óriáskígyók és
sűrű, sötétzöld lombjukat megkönnyebbülés volt látni a
szürkésbarnás-zöldesszürke tövisek és akácok között.
Fél mérföld széles sávban a sziklák előtti térség nyílt
volt, és szórványosan hosszú szálú cserje és fű nőtte be.
Átnyomultam a Land Roverrel a cserjén a szirtek fe-
lé, csendben, mely egyre feszültebbé vált. Addig köze-
ledtünk a tornyosuló vörös szirtek felé, míg csak ki nem
nyújthattuk a nyakunkat, hogy felnézzünk rá.
A csendet végül Sally törte meg, hangot adva csaló-
dottságunknak és bosszúságunknak. – Nos, itt volnánk
a nagy falakon belül, az elkerített rész főhelyén – ha
ugyan van itt valami.
A szirt lábánál leparkoltunk és elmerevedve kiugrál-
tunk, hogy körülnézzünk, de vonakodtunk attól, hogy
egymás szemébe nézzünk. Városnak híre-hamva sem
volt, sehol egyetlen díszes kőtömb, sehol sem dombo-
rult sírhalom a földön, és nyoma sem volt külső falak-
nak vagy pilléreknek. Csak a szűz afrikai bozót és hal-
mocskák, amit soha emberi kéz nem érintett még.
– Biztosak vagytok benne, hogy ez a jó hely? – kér-
dezte Sally szerencsétlenül, de nem feleltünk. A teher-
autók is odaértek és leparkoltak. A szolgák lemásztak
és kis csoportokban fel-felnézegettek a sziklákra és
halk hangon pusmogtak.
– No jó – szólalt meg Louren. – Amíg tábort ütnek,
elmegyünk és becserkésszük a területet. Én ezen az
úton megyek a sziklákhoz. Ti ketten a másik úton men-
tek – és Ben, vidd magaddal a puskámat.
Nekivágtunk az útnak, a hallgatag fák csoportján át.
Egy ízben felriasztottunk egy kis csapat cerkófmajmot
a magas ágakon, meglepetésükben rikoltozva menekül-
tek. Bohóckodásuk egyetlen mosolyt sem váltott ki sem
Sallyból, sem belőlem. Meg-megálltunk, hogy meg-
vizsgáljuk az útba eső sziklákat, de nagyon kevés lelke-
sedés vagy remény volt ebben az erőfeszítésben. A tá-
bortól három-négy mérföldre megálltunk és pihentünk
egy kicsit, leültünk az egyik homokkő tömbre, amely a
szirtből nyúlt ki.
– Mindjárt sírva fakadok – mondta Sally. – De iga-
zán.
– Tudom. Én is ugyanezt érzem.
– De a fotók. A fenébe is, valamit határozottan mu-
tatott. Mit gondolsz, nem csak tréfát űz velünk?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Lo nem csinálna
ilyesmit. Ő éppolyan lelkes, mint mi.
– Akkor mi van azokkal a fényképekkel?
 – Nem tudom. Nyilván valami optikai csalódás. A
szirtek árnyéka, vagy talán valami felhő.
– De azok a minták! – ágált Sally. – Azok olyan
geometrikusak és szimmetrikusak.
– A fény furcsa tréfákat űzhet, Sal – mondtam. –
Emlékezz csak, ezeket a fotókat délután hat órakor vet-
ték fel – akkor már csaknem naplemente van. A lemenő
nap hosszú árnyékokat vet, ami mindenféle hatást kelt-
het.
– Azt hiszem, ez a legnagyobb csalódás, ami valaha
is ért. – Tényleg olyan volt, mintha rögvest sírva fakad-
na és félénken odamentem hozzá és egyik hosszú ka-
rommal átöleltem.
– Sajnálom – mondta és grimaszolt egyet, majd
csókra nyújtotta a száját.
– Remek! – mondta végül. – Dr. Kazin, folytathatja
a munkát!
– Még semmit sem láttál.
– Túl sokat is láttam. – Kedvesen elhúzódott. – Men-
jünk, Ben. Kerüljük meg a tábort a sziklákon túl. Ott
lennie kell valaminek.
Lassan csatangoltunk a hőségben. Itt is voltak virá-
gok, megfigyeltem a méheket, amint szorgosan szállnak
a szirmokra, hátsó lábacskájukon vastagon sárgállott a
virágpor. Rátaláltunk arra a helyre, ahol a legutóbbi eső
sekély árkot mosott ki, habár nyoma sem volt már a
nedvességnek. Lemásztam a vízmosásba és megvizs-
gáltam az ott látható köveket és földet. A felszíntől há-
rom lábnyira a kavicsok gömbölyűek és víztől kopottak
voltak.
– Jól sejtettem, Sal – mondtam és felvettem néhány
kavicsot, és rátaláltam egy kéthéjú kagyló félig homok-
kővel borított nyomára. – Ez végül is bebizonyítja egy
kicsit a teóriánkat. Valamikor itt egy tó ágya lehetett –
nézd csak!
Sally mohón odakúszott hozzám. – Mi ez?
 – Egy unionidae-típus, afrikai édesvízi kagyló.
– Én azt szeretném – mondta Sally –, ha egy kicsit
izgalmasabb dolog lenne. – Ledobta a kagylót a ho-
mokra.
– Igen – egyeztem bele és kimásztam a vízmosásból.
Az volt az egyedüli mentségem, hogy a gondolkodáso-
mat befelhőzte az intenzív csalódás és a Sallyval való
iménti fizikai izgalom. Tudományos kutatások közben
általában nem viselkedem ilyen gavallér módra. Ugyan-
csak nem szokásom, hogy egy órán belül négy célzást
is elmulasszak. Elmentünk onnan anélkül, hogy vissza-
néznénk.
A tábor teljesen készen állt és olajozottan működött,
mire Sally és én izzadtan és porosan visszakecmereg-
tünk és menten leültünk a konzerv sonka- és Windhoek
sörből álló ebédhez.
– Még valami? – kérdezte Louren és egyetértésben
ráztuk meg a fejünket és emeltük fel a söröspoharain-
kat.
– Meleg! – fintorgott Sally, amikor belekóstolt.
– A szakács most kapcsolta be a hűtőt. Estére már
hideg lesz.
Csendben ültünk, míg Louren beszélt. – Felkeltettem
Larkint rádión, míg ti elmentetek. Holnap ideküld egy
helikoptert. Még egy utolsó kutatást végzünk a levegő-
ből. Ez egyszer s mindenkorra tisztázza a dolgot. Ha
nincs mit tenni, akkor elrepülök. Valami bűzlik Johan-
nesburgban, de attól félek, hogy csak egy utasülés van.
Ti ketten az út nehezét busszal kell hogy megtegyétek.
Ez volt az a pillanat, amikor Joseph vezetésével kül-
döttség érkezett és elmondták, hogy valami ismeretlen
és őrült személy négy víztartályon nyitva hagyta a csa-
pot. A kirándulás további részére harmincöt gallon víz
maradt tizenhét személyre.
– Ezért aztán – tette hozzá Joseph nyilvánvaló tet-
széssel – holnap el kell innen mennünk és vissza kell
menni a mauni útra a legközelebbi vízlelőhöz.
Volt valami visszataszító ebben a legutolsó szándé-
kos kudarcban, de egyikünk sem vette a fáradságot,
hogy igazán dühbe guruljon.
– Rendben van, Joseph – egyezett bele rezignáltan
Louren. – Holnap reggel tábort bontunk. Ebéd előtt
elmegyünk innen. – Azonnali javulás állt be az alkal-
mazó-alkalmazott kapcsolatban. Kis mosolyt is felfe-
deztem, és a szolgák tábortüze felől nevetést hallottam.
– Nem tudom, hogy ti ketten mit terveztek délutánra
– mondta Louren, miközben cigarettára gyújtott –, de
én elefántnyomokat találtam, amikor reggel a kis felde-
rítésemre mentem. Elviszem a Land Rovert és a fegy-
vereket. Ne aggódjatok, ha estére nem jövök meg, a
nyomokon akarok maradni.
Sally gyorsan felpillantott: egy percre azt hittem,
megint rákezdi a véres sportok elleni kampányát, de
csak összehúzta a szemöldökét, aztán visszatért a son-
kához. A Land Rover után néztem, ahogy elhajt a bá-
zisról, aztán a következőket ajánlottam Sallynek:
– Megyek és keresek valami ösvényt fel a tetőre –
nem akarsz velem tartani?
– Intézd ezt nélkülem, Ben – válaszolta. – Azt hi-
szem, néhány vázlatot csinálok ma délután.
Amennyire tudtam, elrejtettem a csalódásomat és
nekivágtam a szirteknek, és fél mérföld múlva találtam
egy vadcsapást, ami felvezetett a cserjétől fojtott víz-
mosásokhoz, melyek a vörös sziklákat barázdálták.
Meredeken kellett felfelé mászni és igencsak meg-
erőltetett, ahogy a nap égette a hátamat, amikor pedig
lefelé szökelltem, az arcomba tűzött. A recsegéstől-
ropogástól egy hadseregnyi kis sziklanyulacska érdek-
lődve figyelte az igyekezetemet. Negyven perccel az-
előtt, hogy a tetőre értem, a karom össze volt karmolva
a vízmosás tüskés aljnövényzetétől, az ingem pedig
csuromvíz volt az izzadságtól.
 Rátaláltam egy előnyös helyre a szikla előtt egy óri-
ás fűtej árnyékában, és első dolgom volt, hogy látcsővel
végigpásztázzam, hátha van valami nyoma a romoknak.
A tüskés bokrok a szirt előtt nyitott terepet hagytak, a
fű is szegényes volt, így azon nyomban nyilvánvalóvá
vált, hogy nincs itt semmiféle nyoma emberi lakhely-
nek vagy művelésnek. Igazán már nem is reméltem
semmit, de a csalódástól cserbenhagyott egy kissé a
gyomrom. Amikor ezen is túlestem, a tábor felé
irányitottam a látcsövet. Az egyik bantu tűzre való fát
vágott, és egy darabig elszórakoztam azzal, hogy fi-
gyeltem a fejszecsapásokat, ahogy a hangja egy másod-
perccel később jut el hozzám. Aztán a tábor távolabbi
részét kutattam és megpillantottam Sally rózsaszínű
blúzát a füves rész szélén. Nyilván feladta minden re-
ményét a fő felfedezést illetően és az érzékeny leány
megpróbált más szórakozást keresni ezen az expedíci-
ón. Sokáig figyeltem, megpróbáltam eldönteni, mennyi-
re haladt előre a hadjáratom, hogy a magamévá tegyem.
Egy éjszakát vele töltöttem, de nem vagyok olyan naiv,
hogy azt higgyem, olyan bonyolult, magas intelligenci-
ájú és fantasztikusan képzett modern kisasszonynál ez
valami lélekszakasztó, halhatatlan szenvedély igazolá-
sa. Amilyen angyal, átkozottul biztos voltam benne,
hogy más férfiakkal is eljátszotta már ezt a kis játékot,
mielőtt dr. Ben kiguvadt szemmel az ágyába botorkált
volna. Az is vitán felül áll, hogy sajnos, inkább az
eszemet respektálja, semmint a testemet és talán van
benne egy kis perverz kíváncsiság. Abban azért biztos
voltam, hogy a kísérletet nem találta nagyon visszata-
szítónak és csak azon kell ügyködnöm, hogy a tisztele-
tet és sajnálatot valami mélyebb és sokkal tartósabb
valamivé változtassa át.
Ahogy ott ültem a magaslesen, megszállt valami jó,
nyugodt, békés érzés; lassan realizáltam, hogy ez az
egész kirándulás mégis megérte és azon kaptam ma-
gam, hogy azt kívántam, bár maradhatnék még tovább
ezeken az emlékezetes Véres Dombokon, ebben a misz-
tikus, csendes szépségben. Sally és én együtt ebben a
vadonban, ahol megtaníthatnám, hogy szeressen en-
gem.
A szemem sarkában egy villanást láttam, lassan oda-
fordítottam a fejem, és úgy hatlábnyira onnan, ahol
ültem, egy marico-napmadár szürcsölgette a nektárt egy
vadaloé szirmai közül. Fénylő zöld feje reszketve villo-
gott, ahogy hosszú csőrét belemerítette a tűzvörös vi-
rágba. Nagy örömmel figyeltem és amikor gyors
szárnycsapásokkal tovarepült, úgy éreztem, hogy vala-
mit elveszítettem. Ez az érzés egyre erősebb lett és
nyugtalanná tett, olyan volt, mint egy üzenet, amit va-
lahonnan küldtek, megpróbált eljutni hozzám, de el-
akadt. Hagytam, hogy az agyam megpihenjen és ez az
érzés agyam tudatfoszlányai legszélére kerüljön. Még
egy másodperc és túl voltam rajta.
A délutáni unalmas csend forróságát a kettős bumm-
bumm, a távoli puskalövések zaja verte fel és menten
lekötötte a figyelmemet. Felültem és harminc másod-
percig hallgatóztam – aztán egy újabb bumm, és megint
egy. Louren megtalálta az elefántját.
Megkerestem Sallyt a távcsővel. Ő is hallotta, ott állt
egy kicsit távolabb a festőállványától és a bozótra me-
redt. Én is láttam, hirtelen nyugtalanságom még mindig
folytatódott és kezdtem lefelé mászni a sziklákról. Nem
tudtam ezt az érzést lerázni, egyre erősödött. Valami
van itt, gondoltam, valami különös és megmagyarázha-
tatlan.
“Maga és én szerencsések vagyunk, barátom”,
mondta nekem egyszer Timothy Mageba. “Bennünket
megjelöltek a szellemek, és a belső szemünkkel meglát-
juk a túlnani dolgokat és a fülünk meghallja a csend
hangjait.”
Az árnyas vízmosásban hűvös volt már és az ingem
még mindig nedves volt az izzadságtól. Éreztem, ahogy
libabőrös leszek, de nem csak a lehűléstől. Sietni kezd-
tem, vissza akartam érni a táborba és Sallyhez.
Ezen az estén sült elefántszívet ettünk vékony szele-
tekre vágva, maró borsszósszal, amit hajában sült
krumplival szolgáltak fel. A sör jeges volt, ahogy
Louren megígérte és Louren igen beszédes kedvében
volt. Jól sikerült a vadászat, ami kárpótolta az egyéb
csalódásokért. A tűz mellett, a lámpás fényében ott he-
vert négy hosszú, hajlott, sárga elefántagyar.
Amikor Louren elhatározza, hogy most kedves lesz,
akkor ellenállhatatlan. Sally ugyan megpróbált először
rosszalló lenni, de hamarosan ő is megadta magát
Louren varázsának és velünk együtt nevetett, amikor
Louren tósztot mondott: – A városra, ami sosem volt és
a kincsekre, amit sosem találunk meg.
Kicsit részegen feküdtem le és különös álmokat ál-
modtam – de reggel tiszta fejjel ébredtem és azzal a
meghatározatlan érzéssel, ami izgatottságomat a felszí-
nen tartotta, hogy a mai napon valami jónak kell történ-
nie.
A helikopter déli egy óra előtt érkezett oda déli
irányból, a tűzre dobott olajos rongyok füstje után talált
ránk; nagy lármával ereszkedett le a tábor felett ezüstö-
sen csillogó rotorjával, és felverte a port és törmeléket
maga körül.
Rövid megbeszélést tartottak a sötét hajú fiatal piló-
tával, aztán Louren beugrott mellé az ülésre és az eset-
len jószág újból a levegőbe emelkedett és a szirtek fe-
lett körözött, mindig magasabbra, míg csak sötét folttá
nem változott a távoli égen, a fájó kékségben, a forró
egekben. A manőverezés olyan nyilvánvaló balsikerre
mutatott, hogy Sally és én hamarosan elveszítettük
minden érdeklődésünket és bementünk, hogy leüljünk
az ebédlősátor árnyékában.
– Nos – mondta –, ennyi az egész, azt gyanítom.
 Nem feleltem, odamentem a hűtőhöz és mindket-
tőnknek kihoztam egy doboz Windhoekot. Napok óta
az első alkalom volt, hogy a mesés Kazin-féle agy újból
beindult. Harminc gallon víz maradt, ami azt jelenti,
hogy két hétre egy-egy gallont kell elosztani két főre.
Víz? Valami más jutott erről eszembe. Sally és a víz.
A helikopter újból leszállt a tábor mellett és Louren
és a pilóta a sátorba léptek. Louren a fejét rázta.
– Nem megy. Semmi. Eszünk egy keveset és útra
kelünk. Rád hagyom, hogy elintézd a hazamenetelt.
Beleegyezően bólintottam, nem szóltam a tervemről,
hogy elejét vegyem a vitának.
– Hát, Ben, sajnálom. Nem is értem. – Louren ma-
gába kezdte gyömöszölni a hideg gazellasültes szendvi-
cset, amit mustárral kent meg. – Nem ez lesz az utolsó
csalódásunk az életben.
Húsz perccel később Louren legfontosabb poggyá-
sza már a helikopteren volt és miközben a pilóta beindí-
totta a motort, búcsúzkodtunk.
– Viszlát a vidám Jo'burgban. Nézz utána ezeknek az
agyaraknak.
– Jó utat, Lo.
– Mindhalálig, öreg?
– Mindhalálig, Lo.
Aztán a forgó rotor alá bukott és bemászott a heli-
kopter utasülésére. Az a levegőbe emelkedett, akár egy
kövér poszméh és nagy zörgéssel elsuhant a fák teteje
felett. Poszméh? Méh? Méh! Istenem, ilyen apróságok
foglalkoztatnak.
– Méhek, madarak és majmok! Megragadtam Sally
karját, az izgalmam megriasztotta.
– Sally, maradunk.
– Mi? – bámult rám.
– Vannak itt olyasmik, amiknek utána kell néznünk.
– Például mik?
– A madarak és a méhek – feleltem.
 – Nahát, te erőszakos öreg fiú!

A vizet tizenötről húsz gallonra osztottuk szét. Így a

szolgáknak fél gallonnal kicsit több jutott naponta két
napon át, ami biztonságosan elegendő volt. Sallynak és
nekem egy egész gallon jut naponta, tíz napig. Megtar-
tottam a Land Rovert, meggyőződtem róla, hogy a ben-
zintankja tele van és a tartalék kannában még huszonöt
gallonnal van. A rádiót is megkaptam, egy sátrat, egy
szerszámkészletet, beleértve ásót, fejszét és csákányt,
kötelet, gázlámpát és póthengert, zseblámpát és pót-
elemeket, konzerveket, Louren vadászpuskáját és fél
tucat csomag töltényt, valamint Sally és az én szemé-
lyes holmimat. Az összes többi holmit felpakolták a
teherautóra, és amikor az összes szolga fent ült a ko-
csin, félrevontam az öreg matabele vadászt.
– Agg és tisztelt atyám – mondtam neki sindebele
nyelven. – Hallottam, amint arról a nagy titokról szól-
tál, amely e helyen lakik. Úgy kérlek most, mint egy
fiú, mint egy barát, beszélj nekem ezekről a dolgokról.
Beletelt néhány másodpercbe, amíg magához tért a
meglepetésből. Aztán folytattam és elmondtam neki azt
a mondást, amit Timothy Mageba adott át nekem. Ez
egy titkos kód, az elismert jel, amit a legmagasabb szin-
ten használnak a beavatottak egymás között a misztéri-
umokhoz. Az öregember levegő után kapkodott. Nem
kérdezett semmit és nem is utasította vissza a kérése-
met.
– Fiam – mondta halkan. – Ha ismered ezeket a sza-
vakat, akkor ismerned kell a legendát is. Abban az idő-
ben, amikor a sziklák lágyak és a levegő folyékony volt
– ez a legeslegrégebbi ókor kifejezése –, volt egyszer
egy förtelem és egy gonosz e helyen, melyet őseink
helyeztek el ide. Halálos átkot mondtak ki ezekre a
dombokra és megparancsolták, hogy ezt a gonoszt tisz-
títsuk el mindörökre a földről és az emberek agyából.
 Újra ezek a végzetes szavak, pontosan megismétel-
ve.
– Ez az egész legenda? – kérdeztem. – Semmi egyéb
nincsen?
– Nincsen semmi más – mondta az öreg és tudtam,
hogy igazat beszél. Visszamentünk a várakozó kocsik-
hoz, és először Josephhez szóltam shangaan nyelven.
– Eredj békével, barátom. Vezess óvatosan és vi-
gyázz azokra, akik veled vannak – mert azok drágák
nekem. – Joseph rám meredt, elméssége semmivé lett.
Aztán odafordultam a tábori fiúkhoz és sechuana nyel-
ven kezdtem beszélni hozzájuk.
– A Pók üdvözletét küldi és békességet kíván.
Nagy volt a megrökönyödés, ahogy kimondtam a
gúnynevemet, de ahogy elhajtottak, magukhoz tértek az
ijedtségből és hatalmasakat nevettek a tréfán. A teher-
autók eltűntek a tüskefák alatt és a motorok hangja el-
halt a mély bozót örök csendjében.
– Tudod – mormogta Sally elgondolkodva –, azt hi-
szem, én aztán kifogtam. Itt vagyok partra vetve 200
mérföldre mindentől, egy emberrel, akinek az erkölcsei
enyhén szólva kétesek. – Aztán felvihogott. – Hát nem
gyönyörű? – kérdezte.

Rátaláltam a szikla tetején arra a helyre, ahol kiha-

jolhattam a mélység fölé, nekitámaszkodva egy jó nö-
vésű, fiatal majomkenyérfának, ahonnan egyaránt jó
kilátás nyílt az egyik oldalon a sziklafalra, a másikon a
nyílt síkságra. Sally odalent volt a csendes bozótban,
tisztán láttam.
A nap mintha egyenesen rátűzött volna, holott épp
az én szemembe sütött. Most csak tíz-tizenöt fok ma-
gasságban volt a horizonton és az aranyló sugarak új,
ragyogó színbe vonták a sziklákat és a lombokat.
– Juhééé! – Sally kiáltása gyengén jutott el hozzám
és mindkét karját felnyújtotta az ég felé. Ezt a jelet be-
széltük meg. – Gyere vissza hozzám!
– Jó – morogtam. Nyilván rájuk talált. Körülménye-
sen elmagyaráztam neki, hogyan árnyékolja el a szemét
a nap ferde sugaraitól és hogyan figyelje a piciny, arany
fényporszemeket, melyek nyílegyenesen szálltak. Régi
trükk volt ez, így keresik meg a méhvadászok a méh-
kast, engem egy öreg busman tanított meg rá.
Visszahúzódzkodtam a sziklára és kezdtem átdol-
gozni magam a tüskéken és a sűrű bozóton, melyek
elrekesztették a csúcsot. Sejtettem, hol kell kezdeni a
kutatást, óriási volt az esély arra, hogy a méhkas itt van
valahol elzárva a vörös sziklafal számos vízmosásában
és hasadékában, és most, hogy Sally lentről felkiáltott
hozzám, csak tizenöt perc telt el, mielőtt integetett és
meghallottam a kiáltását.
– Ez az! Jobbra alattad! – Újból kihajoltam a szikla
szélén és most elcsíptem alattam a hazatérő méhek
aranyszínű suhanását.
Ha jól kihajoltam, a méhkas bejáratát is láthattam;
hosszú, rézsútos repedés a sziklán, mely egészen elszí-
neződött az öreg viaszrétegtől. Hatalmas méhkasnak
kell lennie abból a rengeteg dolgozóból ítélve, melyek
bementek és a viasz kiterjedéséből a bejárat körül.
Hozzáférhetetlen helye miatt valószínűleg évszázadok
óta háborítatlan maradt, mind az embertől, mind a vad-
állatoktól. Ebben az országban a méz ritka csemege, az
ára is igen magas.
A kinyúló ágra rákötöttem fehér zsebkendőmet,
hogy megjelöljem a helyet és a hirtelen beálló sötétség-
ben lementem Sallyhez a síkságra. Ettől a kis sikerünk-
től is rettentően izgatott volt és a vacsora közbe foly-
vást ennek a jelentőségéről beszéltünk.
– Ön csakugyan felettébb ügyes, Ben doki.
– Épp ellenkezőleg. Ítéletnapig is eltartott, míg rájöt-
tem. Két álló napja majd a szememet verték ki a jelek,
mielőtt észbe kaptam – mondtam önelégülten. – Ez a
hely teli van madarakkal, állatokkal, méhekkel, mind-
egyiknek kell hogy legyen valami jó, állandó, felszíni
vízlelő helye. Valószínűleg nincsen két mérföldön belül
víz – nos, ez ugyan rossz, de biztos.
– Kíváncsi vagyok, hol találjuk meg. – Csupa szem
volt a lelkesedéstől.
– Még nem gyanítom, de ha megtaláljuk, valami na-
gyon érdekeset ígérek neked.
Ezen az éjszakán, amikor a sátor előtt szemérmesen
belebújtam a pizsamámba, majd bementem, Sally már
ágyban volt, a lepedőt az álláig felhúzva. Ott haboztam
a két tábori ágy közötti átjáróban, amikor Sally pajkos
grimasszal megszánt és hívogatva felemelte a takarót.
– Gyere ide a mamához – mondta.
Napkelte előtt, a hűvös sötétségben magamra kap-
tam a bőrdzsekimet és a méhkas szikláján vártam a
napfelkeltét. Újból boldog ember voltam, ezen az éj-
szakán kétségem eloszlott.
A napkelte halvány rózsaszín és vörös volt, ködös
mályva- és szederszín – aztán a nap a horizont fölé tört,
és a méhek megkezdték röpködésüket. Húsz percen át
figyeltem őket, hogyan határozzák el röppenésük mód-
szerét és célját. A munkások legyezőszerűen szétterül-
tek a síkság felett. Ezek gyűjtötték a virágport. Kihajol-
tam, úgy állapítottam meg, azután a látcsővel figyeltem,
ahogyan visszatérnek, hátulsó lábukon a vastag sárga
virágporral, és beszálldosnak az előrenyúló sziklahasa-
dékba.
Ahogy figyeltem őket, majdnem elvétettem egy má-
sik felrepülő rajt. Ezek is munkások voltak és szoros
vonalban, csaknem függőlegesen szálltak fel a sötét
lombozat felé az alattam lévő csendes berekbe – és a
lábaikon nem volt virágpor, amikor visszatértek. Víz-
hordók voltak! Jeleket adtam Sallynak a szirtről a bázis
felé, ezen a reggelen a szerepeink megfordultak a nap
állása és szöge miatt. Egy idő múlva visszaintett, hogy
tudassa, vette a jelet és megkezdtem keserves lemászá-
somat a síkságra.
Sally megmutatta a méhek zavaros repülését a szik-
láról a bozótba, de mert árnyék vetődött a sziklára, el-
tűntek, mielőtt pontosan meghatározhattuk volna célál-
lomásukat a bozótosban. Harminc percig lestük őket,
aztán feladtuk és a fák alá mentünk, hogy vaktában
kutassunk.
Délre már esküdni mertem volna, hogy nincs sehol
semmi jele felszíni víznek a bozótos területen belül.
Sally és én egymás mellett a hátunkra roskadtunk az
egyik mhoba-hoba fa hatalmas törzse alá. Erről a vad
japán naspolyafáról azt állítják a legendák, hogy az
ősök hozták magukkal hazájukból, mi pedig kétségbe-
esve meredtünk egymásra.
– Még egy kudarc! – A homlokán és a halántékán
halvány izzadság harmatozott, egy sötét haj fürtje a
bőrére tapadt. Egy ujjal lágyan hátrasimítottam és a füle
mögé dugtam.
– Itt van valahol. Megtaláljuk – állítottam olyan biz-
tonsággal, amilyent magam sem éreztem. – Itt kell len-
nie. Éppen itt valahol.
Már épp válaszolni akart, amikor az ajkára tettem az
ujjam, hogy maradjon csendben. Valami mozgást vet-
tem észre a bozót legutolsó fáján. Cerkófmajomcsopor-
tot láttunk, amint átgaloppoznak a nyílt terepen, farku-
kat magasra emelve. Ahogy elértek a bozótba, felugrál-
tak a legközelebbi fa törzsére, komikus megkönnyebbü-
léssel. Kis fekete pofájuk nyugtalanul kukucskált ki a
sűrű lombok közül, de nem vettek észre, olyan csend-
ben ültünk a mhoba-hoba alatti rejtekünkben.
Most már visszatért a bizalmuk, átmásztak a fatető-
kön a szikla felé, a nagy hímek vezettek, utánuk követ-
keztek az anyák, kölykeik a testükön csüngtek, és a
félig felnőtt fiatalok rendetlen csoportja zárta a sort.
Egy irdatlan méretű fügefa tetejére értek, aminek a
gyökerei és a törzse beágyazódott a vörös szikla függő-
leges falába és amelynek az ágai szélesen elterültek és
ötven lábnyira a föld felett zöldelltek – és az egész ma-
jomsereg kezdett eltünedezni.
Meglepő tünemény volt, hatvan majom ment fel a
fára és villámgyorsan csökkent a számuk, míg szőrös-
tül-bőröstül eltűntek. Egy szál majom sem maradt.
– Mi történt velük? – suttogta Sally. – Felmentek a
sziklára?
– Nem, nem hiszem – mondtam és felé fordulva
boldogan vigyorogtam. – Azt hiszem, megtaláltuk,
Sally. Azt hiszem, ez az, de várjunk, míg a majmok
visszajönnek.
A majmok húsz perc múlva hirtelen kezdtek feltüne-
dezni a vadfügefa tetején. A csapat kényelmesen tova-
sétált a szirteken és mi vártunk, amíg mindnyájan eltűn-
tek a szemünk elől és csak akkor indultunk el.
A vadfügefa tekervényes, masszív gyökerei könnyű
és szabálytalan lépcsőt alkottak, mely levezetett addig,
míg a törzs felbukkant a szirtből. Felmásztunk rá és
vizsgálni kezdtük a törzset, körbenézegettük, bekuk-
kantottunk az ágak alá és fölé. A törzs gigantikus mére-
tű volt, harminc láb volt a körmérete, és eltorzult és
ellaposodott, ahol érintkezésbe került a vörös sziklafal-
lal. Még akkor is eltéveszthettük volna, nem vezetett
simára csiszolt lábnyomok ösvénye az élő sziklára –
ösvény, ami magán viseli a lábak és mancsok és kar-
mok sok évszázados nyomát. Az ösvény a vadfügefa
nagy sárga törzsébe volt belepréselve, és a szikla falá-
ba. Gyakran ugyanilyen módon bújik meg egy barlang
a vízesés vízfala mögött, a mi fügefánk pedig ugyanígy
alkotott ellenzőt a bejárat mögött.
Sally és én bekukkantottunk a fatörzs mögötti sötét
mélyedésbe, aztán egymásra néztünk. Sally szeme csak
úgy szikrázott, az orcáján rózsák lángoltak.
– Igen! – suttogta és én bólintottam, képtelen voltam
megszólalni.
– Gyere! – fogta meg a kezem, azzal bementünk.
Hosszú, függőleges repedés volt ez a nyílás a sziklá-
ban és fentről jól bevilágított a fény. Körülnézve mind-
járt észrevettem, milyen fényesre csiszolták a sziklát a
majommancsok, melyek ezen az úton jártak ki- és be.
Lefelé haladtunk az átjáróban, a fal mindkét oldalán
szűk V-alakban emelkedett a tetőig. Hirtelen bizonyos-
sá vált, hogy nem mi vagyunk az első emberek, akik
beléptünk ide. A sima, vörös fal csodálatos busman
barlangrajzokkal volt beborítva. A legszebbek és a leg-
jobb állapotban voltak mindazok közül, melyeket vala-
ha láttam.
– Ben! Ó, Ben! Nézz csak ide! – A busman művé-
szet egyike Sally specialitásainak. – Egész kincseskam-
ra. Ó, te csodálatos, okos ember! – A szeme úgy villo-
gott, akár a lámpás.
– Gyere! – ragadtam meg a kezét. – Erre még renge-
teg időnk lesz később.
Lassan haladtunk előre a szűk átjáróban, ami további
száz lábnyit ment meredeken lefelé. Felettünk a tető
fokozatosan magasodott, míg el nem veszett a homály-
ban. Az átjáró sötét részéből denevérvinnyogást hallot-
tunk.
– Ott elöl világos van – mondtam és odamentünk
egy nyitott terembe, amely kerek volt, úgy 300 láb át-
mérőjű, meredek falai 200 lábnyira emelkedtek. Mint
egy kúp belső falai, meredek nyílásba szűkültek a ma-
gasban és odafent a kék eget lehetett látni.
Azonnal láttam, hogy mesterséges mészkőből van a
vörös homokkőben, tipikus lefolyónyílás-forma, és
nagyon hasonlít a rhodesiai Sinoia Alvó Medencéjéhez.
A barlang padlózata itt is medence volt, mely leve-
zetett a vízhez. A víz kristálytiszta volt, valószínűleg
igen mély, annak mutatta a sápadt zöld színe, talán 150
láb átmérőjű, a felszíne tükörsima és csendes.
 Sally és én csak álltunk és bámultunk. Ennek a ha-
talmas barlangnak a szépsége megbénított bennünket.
Felettünk 200 lábnyira a pici fényrekesz úgy engedte be
a napsugarakat, mint egy fényszórósugár, beleütközött
a csillogó mészkőbe és hátborzongatóan visszaverődő
fénye az egész barlangot bevilágította. A bolthajtásos
tetőről és falakról nagy pillangószárnyak csüngtek és
fehéren szikrázó cseppkövek.
A főterem falait tizenöt láb magasságig, vagy még
magasabban, szintén azok a csodálatos busman rajzok
díszítették. Azon a helyen, ahol a víz beszivárgott a
sziklára, megrongálódtak a kecses alakok és minták, de
a legtöbb jó állapotban volt. Úgy gondoltam, hogy
Sallynak és nekem legalább kétévi munkát nyújt majd
ez a rendkívüli hely.
Sally lassan kihúzta kezét az enyémből és odasétált a
smaragd medence széléhez. Ott maradtam, ahol voltam,
az alagút szájánál és elbűvölten figyeltem, ahogy ott áll
a medence szélénél és előrehajol a csendes víz fölé.
Aztán felegyenesedett és lassan, megfontolt mozdu-
latokkal kezdte levetni a ruháját. Ott állt meztelenül a
medence szélén, bőre sápadt és áttetsző volt, akár a
mészkőszikla. Teste vonalának minden finom része és
szerkezete a régi kínai elefántcsont-faragványokra em-
lékeztetett.
Mint valami régi pogány vallás papnője, úgy állt ott
és felemelte a karját. Ez a mozdulat furcsa, atavisztikus
borzadállyal egy rég elfeledett rituálét juttatott eszem-
be. Olyan mélyen tört fel belőlem az érzés, hogy fel
akartam kiáltani, talán egy áldást vagy könyörgést.
Azután beugrott a vízbe, a fehér test bájos ívet írt le,
sötét haja csak úgy szállt utána. Becsapódott a vízbe és
mélyen alámerült. Édes, tiszta formái tökéletesen átlát-
szottak a kristályos vízben, majd lassan feljött a mély-
ségből és megtörte a felszínt. Hosszú, sötét haja a nya-
ka és válla köré simult, felemelte egyik karcsú karját és
integetett nekem.
Úgy éreztem, mintha hangosan kiabálnék a meg-
könnyebbüléstől. Csak most realizáltam, hogy már nem
is reméltem, feljön még valaha a titokzatos zöld mély-
ségből. Odamentem a medence szélére, hogy kisegít-
sem a vízből.
Aztán lassan körbesétáltunk a barlang és az átjáró
falai mellett, elragadtatva a festmények és metszetek
gazdagságától. Sally nedves haja a vállára csüngött,
arca ragyogott a bámulattól.
– Ezek a rajzok legalább 2000 évesek, Ben. Nagyon
szent hely lehetett ez a kis sárga emberkék számára. –
A fény elenyészett, még mielőtt a barlang felét bejártuk
volna, és hűvös és ijesztő volt az átjáróban, ahogy kife-
lé tapogatóztunk. Csak akkor tudatosodott bennem,
hogy aznap még egy falatot sem ettünk.
Míg Sally a vagdaltmarhahús-konzervet melegítette,
felébresztettem Peter Larkint a rádióval és megköny-
nyebbülten hallottam, hogy a két teherautó baj nélkül
megérkezett Maunba. Azzal fejeztem be az adást, hogy
megkértem Larkint, adjon át egy üzenetet Lourennek.
– Mondja meg neki, hogy néhány igen érdekes bar-
langrajzot találtunk és meghatározatlan ideig itt mara-
dunk.
– Hogy állnak vízzel? – bömbölt bele Larkin, a
hangját eltorzították a légköri zavarok, no meg a skót
whisky.
– Prímán. Addig ügyeskedtünk, míg rátalálunk egy
megfelelő utánpótlásra.
– Vizet találtak? – üvöltötte Larkin. – Ott nincsen
semmiféle víz!
– Egy kis vízlevezető maradt az utóbbi esőzésből.
– Ó, értem. Akkor hát oké. Maradjunk érintkezés-
ben. Továbbra is.
– Köszönöm, Peter, továbbra is.
– Hogy te milyen hazug vagy – vigyorgott rám
Sally, ahogy elzártam a készüléket.
– A jó ügy érdekében – mondtam beleegyezően, az-
tán nekiláttunk, hogy másnapra előkészítsük a lámpá-
sokat és fényképezőgépeket és a vázlatfelszerelést.

Az öreg elefántbika halálos sebet kapott. A torkán és

a vállán lévő sebből simán és ragyogóan ömlött a vér és
masszív testét negyven nyílhegy párnázta körül. Ott állt
harcra készen, háta meggörbült az agóniában, körülötte
pedig csak úgy nyüzsögtek a bátor kis sárga vadászok
és hajigálták a nyilaikat. Közülük vagy egy tucatnyi
elhúzódott a vadászok ösvényétől, gyenge testüket ösz-
szenyomta és megtörte a nagy kerek gyékénykosár és
az elefántcsont súlya – de a többiek mind ott tolongtak
az elefántölés körül.
A hajdani művész olyan mozdulatokkal és drámával
töltötte meg vörös szikla vásznát, melyeket, úgy érez-
tem, a mai vadászok is tanúsíthatnak. Mindamellett a
világítás bonyolult volt, és a legjobb, ha F-11-et hasz-
nálok 1/10 másodperchez.
Nem szívesen ugyan, de elhatároztam, hogy villanó-
fényt fogok használni. Megpróbáltam elkerülni, ahol
csak lehetett, nehogy eltorzítsa és hamis megvilágításba
helyezze a színeket. Épp elkezdtem felállítani a három
lábat és a masinát, amikor Sally hívott.
– Ben! Gyere ide, légy szíves!
Még a visszhang hatása és a barlang magassága
okozta torzítás sem tudta palástolni hangjában a sürge-
tést és az izgalmat, így gyorsan odamentem.
Sally a főteremben állt a smaragd medencén túl, ahol
a hátsó fal lépcsőzetesen lejtett. Odabent homályos volt
és Sally zseblámpájának fénye fel-le ugrált a sima szik-
la felszínén.
– Mi van, Sal? – kérdeztem és közelebb mentem.
– Nézd. – Lefelé irányította a zseblámpa fényét és én
rámeredtem az előttem lévő masszív emberi alak ábrá-
zolatára.
– Te jó Isten! – kapkodtam levegő után. – A
brandbergi Fehér Hölgy!* Ez épp ugyanolyan.
Sally még lejjebb vitte a zseblámpa-világítást a figu-
rán, míg a fény épp ráirányult a kérkedően álló hímtag-
ra, mely combja közül kiböködött.
– Ez a hölgy aztán érti a módját – mormogta Sally –,
ha érted, mire célzok.
Hat láb magas alak volt, öltözéke sárga mellvért és
díszes sisak, magas sisaktaréjjal. Bal vállán kerek paj-
zsot hordott, melynek sárga ornamentális rozettája kör-
be volt foglalva a középső kiemelkedésben. Másik ke-
zében íjat és egy nyaláb nyilat tartott, a derekáról kard
és csatabárd lógott le. Lábszárát ugyanolyan sárga láb-
szárvédő óvta, lábán könnyű, nyitott szandált viselt.
Az egész alak halottfehérre volt festve, de a mellére
tűzvörös szakálltömeg omlott alá. Nemének fennen
mutogatása világosan stilizált bizonyítéka volt uralko-
dói és fennkölt mivoltának. A hatás valahogy mégsem
volt obszcén, inkább férfias büszkeséget és arroganciát
kölcsönzött az alaknak.
– Ez egy fehér ember – suttogtam. – Páncélzat és ke-
rek pajzs, íj és csatabárd. Lehetséges, hogy…
– Egy föníciai király – fejezte be helyettem Sally.
– De a föníciai típus sokkal sötétebb hajú, hajlott or-
rú. Ez a férfi enyhén szólva szokatlan megjelenésű le-
*
A brandbergi Fehér Hölgy egyike a leghíresebb és legvitatot-
tabb barlangi festményeknek mindazok között, melyeket Afriká-
ban valaha is találtak. Keletkezésének idejét Kr. u. 0-200-ra teszik,
de a tárgy értelmezése sok vitát váltott ki. Az egyik forrásmunka
szerint ez egy Xhosa körülmetélés jelöltje, melyet fehér krétával
mázoltak be (ezer mérföldre a Xhosa territóriumtól). A híres
Breuil abbé nevezte el hölgynek és Credo Mutwa a legutolsó,
Gyermekeim, Idaba c. könyvében a következő meglepő magyará-
zattal szolgált: „Nem hölgy ez, hanem egy feltűnően jóképű, fiatal
fehér férfiú, egyike azoknak a nagy császároknak, akik közel két
évszázadon át uralkodtak Ma-iti (Fönícia) Afrikai Birodalom fe-
lett.”
hetett a régiek előtt. Talán valami atavisztikus vissza-
ütés egy észak-mediterráni ősre. Milyen régi lehet, Sal?
– Nem vagyok benne biztos, de szerintem legalább
2000 éves. Az egész barlangban ez a legrégebbi fal-
festmény.
– Ide nézz, Sal – mutattam lelkesen.
A központi alak mögött felfegyverzett pálcikafigu-
rák követték a királyt. Nem voltak ugyan olyan részle-
tesen kidolgozva, de a kardjaikat és sisakjaikat nem
lehetett félreértelmezni.
– És ide nézz – irányította Sally a zseblámpát a fehér
ruhás alakokra, akik a király lába előtt álltak. Piciny
alakok voltak, legfeljebb kilenc hüvelyk magasak.
– Talán papok és ó, Ben! Nézd! Nézd! Végigfuttatta
a zseblámpa fényét a kő festővásznon és egy percig alig
hittem a szememnek – a szívem majd kiugrott. Hatal-
mas fríz, melyet a nyirkosság, a moha és zuzmó he-
lyenként elmosott, vagy elbizonytalanította a miriádnyi
ember- és állatalak, melyek végighúzódtak rajta, és
amelyek még ma is tiszteletet parancsoltak fenségükkel
és erejükkel, áradt végig egy kő erődítményfalon. Kő-
ből épült, az illesztékek tisztán látszottak, és oromzata
hosszán katonai rangjelzésminta futott végig, teljesen
azonos azzal, mely a zimbabwei romok főtemplomának
falait ékesíti. A falon túl emelkedett annak a fallikus
toronynak a vonala, melyről annyira reméltük, hogy
rátalálunk.
– Ez a mi városunk, Ben. A mi elveszett városunk.
– És az elveszett királyunk, Sally és a papjai és a
harcosai – ó, édes Istenem! Ide nézz, Sally!
– Elefántok! – sikoltott fel. – Hadi elefántok íjá-
szokkal a hátukon, ugyanolyanok, amilyeneket Hanni-
bál vitt harcba Róma ellen. Karthágóiak – föníciaiak!
Rengetegen voltak, egy 100 láb hosszú és tíz-tizenöt
láb magas hajlott fal, amelynek minden centimétere
sűrűn teli volt festve a busman festményekkel. Az ala-
kok és formák egymásba gabalyodtak, néhány korábbi
ábrázolás mélyebben és eltakarva feküdt; mások, mint a
fehér király, büszkén, érintetlenül és romlatlanul álltak.
Sok időt fog igénybe venni, amíg ezeket a portrékat,
melyek a mi elveszett civilizációnkhoz tartoznak, szét-
választjuk a tradicionális barlangi művészet tömegétől.
Ez Sally speciális szakterülete, az én fényképezőgépem
legfeljebb fel tudja venni az egész zűrzavaros jelenetet,
Sally azonban nagy türelemmel és fáradhatatlanul ki-
vesz egy alakot vagy csoportot abból a részből, ami a
legérdekesebb és már csaknem elmosódott, és felújítja
és restaurálja a viaszos papírtekercsein.
Hanem azért semmi értelme sem volt most azonnal
nekilátni a munkának. Sally és én azzal töltöttük a nap
hátralévő részét, hogy kúsztunk-másztunk a fal mellett,
és nézegettük és fürkésztük, és a csodálattól és élvezet-
től fel-felkiáltottunk.
78
Aznap este, ahogy a táborba visszatértünk, teljes tes-
ti-lelki kimerültség vett erőt rajtunk. Peter Larkin üze-
netet küldött nekünk Lourentől:
– Jó szerencsét kíván maguknak és üzeni, hogy az
egyik olajhelikoptere a maguk területén lesz néhány
napon belül. Ha bármire szükségük lenne, írják össze és
adják át nekem. Ledobják maguknak.
Az a tíz nap, ami ezután következett, életem leg-
szebb ideje volt. A helikopter csakugyan megjött, úgy,
ahogyan Louren megígérte, a neve, a “Sturvesant Olaj”
keresztbe volt festve a törzsére. Egész rakomány min-
denféle fontos, valamint luxusholmit hozott, még egy
sátrat, összecsukható székeket, földmérő teodolitot,
lámpába való benzint, élelmet, ruhákat mindkettőnk-
nek, Sallynak még több papírt és festéket, nekem fil-
met, sőt még néhány palack Glen Grant malátawhiskyt
is, ezt a fejedelmi specialitást, ami mindenféle betegség
ellen való. Louren egyik megjegyzésének nagyon meg-
örültem, hogy csináljam csak tovább, amíg úgy látszik,
hogy van valami remény. Teljes támogatásáról biztosí-
tott, de ne hagyjam sokáig a sötétben, mert már “majd
meghal a kíváncsiságtól”.
Köszönetet mondtam és elküldtem számára egy
filmtekercset olyan festményekről, melyek nem voltak
nagyon régiek, és egy csomó polietilén zacskót, melyek
barlangi pigmentmintákat tartalmaztak a karbon-14
időmeghatározás céljára. Ezek után a helikopter elre-
pült, és otthagyott bennünket idilli helyzetünkben.
Kora reggeltől késő estig dolgoztunk minden áldott
nap, feltérképeztük a barlangot és magasságát, fényké-
peztünk és összeillesztettük a falak vonulatát és beso-
roltuk a térképünkbe. Sally felváltva hol asszisztált ne-
kem, hol a saját munkáját folytatta és elkülönítette az
ősi ábrázolásainkat. Teljes harmóniában és egyetértés-
ben dolgoztunk, hellyel-közzel megszakítottuk a mun-
kát és ettünk egy kicsit a smaragd medence mellett,
vagy meztelenül úsztunk egyet a hűs, áttetsző vízben,
olykor pedig csak lustán heverésztünk a sziklán és be-
szélgettünk.
Eleinte, ahogy elfoglaltuk a barlangot, komoly hatást
gyakoroltunk a helybeli állatvilág ökológiájára, de aho-
gyan reméltük, ez hamarosan helyreállt. A madarak
napokon belül beröppentek a lyukon át a barlangba,
hogy igyanak és fürödjenek a medencében. Hamarosan
már tudomást sem vettek rólunk, ahogy lármásan és
vidáman fürödtek, vijjogva és csicseregve és vizet
spriccelve, mialatt mi szüneteltettük egy kicsit a mun-
kát, hogy megfigyeljük őket.
Végül a szomjazó majmok is belopóztak a sziklaát-
járón, hogy odakapjanak egy kortynyi vízhez, aztán
gyorsan újból elszökkentek. Ez a félénk fosztogatás
gyorsan átváltozott és egyre merészebbek lettek, míg a
végén már egészen elszemtelenedtek, elcsórták az ebé-
dünket és az őrizetlenül hagyott mindenféle felszerelé-
sünket. Megbocsátottunk, mert mindig elszórakoztunk
a bohóckodásaikon.
A kielégítő munka, egymás szeretett társasága és
ennek a gyönyörű helynek mély békessége szépítette
meg ezeket a napokat. Mindössze egy olyan nap volt,
amikor olyasmi történt, ami megzavarta boldogságom
felszínét. Sally és én ott ültünk csodálatos fehér kirá-
lyunk portréja alatt. – Ezt nem lesznek képesek elutasí-
tani, Sal – mondtam. – Ezeknek a nyavalyásoknak most
meg kell változtatniuk a csökkent agyvelejük elképze-
léseit!
Sally tudta, hogy azokról a minden lelkesedést léhű-
tő, szakmai védőügyvédekről, kalandor archeológusok-
ról beszélek, akik kicsavarnak minden bizonyítékot,
hogy a saját elképzelésükkel töltsék fel, azokról, akik
tele szájjal szidnak engem és könyveimet.
– Ne legyél ebben olyan biztos, Ben – figyelmezte-
tett Sally. – Nem fogják elfogadni. Szinte hallom is az
ócsároló hangocskákat. Azt mondják majd, hogy má-
sodkézből való busman megfigyelés, nyitva a legkü-
lönbözőbb értelmezések számára – jusson eszedbe,
Ben, hogyan vádolták ezek Breuil abbét, hogy retusálta
a brandbergi festményeket.
– Igen. Ez csakugyan nagy kár – ez másodkézből va-
ló, csakugyan. Ha megmutatjuk nekik az erődítményről
készült festményeket, bevadulnak. „Igen, de hol vannak
maguk a falak?”
– És a királyunkat, a mi gyönyörű, férfias, harcos ki-
rályunkat – pillantott fel reá – férfiatlanítják. Egy má-
sodik “Fehér Hölgy” lesz belőle. A pajzsából virágcso-
kor lesz, tejszínfehér bőre szertartási agyaggá változik,
égővörös szakállából egyszeriben sál vagy nyaklánc
lesz, és ha sokszorosítják a portréját, finoman átváltoz-
tatják majd ilyenné. Még az Encyclopaedia Britannica
is ezt írja majd róla – és a hangja a fontoskodó, nagy-
képű felolvasókat utánozta: – “A modern tudományos
nézetek szerint a romok holmi bantu csoportok művei,
esetleg shona vagy makalang munkák.”
– Úgy szeretném – ó, úgy szeretném, ha találnánk
valami határozott bizonyítékot – mondtam boldogtala-
nul. Most szembesültem először azzal a ténnyel, hogy a
felfedezésünket ki kell szolgáltatni tudományokban
jártas felebarátaimnak és ez a gondolat olyan hatást tett
rám, mintha be kellene ugranom egy fekete kígyóktól
nyüzsgő gödörbe. Felálltam.
– Ússzunk egyet, Sal.
Ott úszkáltunk egymás mellett könnyű mellúszással,
alá és fel a medencében. Amikor kimásztunk, hogy
leüljünk a ragyogó nap csúcsfényébe, ami a tetőről esett
ránk, megpróbáltam azzal enyhíteni a boldogtalansá-
gomon, hogy témát váltottam. Megérintettem Sally
karját és egy sebesült rinocérosz minden ravaszságával
kiböktem: – Hozzám jössz feleségül, Sally?
Riadtan szembefordult velem, arca és szemhéja még
csillogott a vízcseppektől, és teljes tíz másodpercig rám
meredt, azután nevetni kezdett.
– Ó, Ben, te mókás, régimódi ember! Ez a huszadik
század. Csak azért, mert helytelenkedtél velem – ne
hidd, hogy rögtön feleségül kell venned! – És mielőtt
tiltakozhattam volna, magyarázkodhattam volna, felállt
és újra bevetette magát a smaragd medencébe.
A nap hátralévő részében teljesen elfoglalta magát a
festékeivel és ecseteivel, és arra sem volt ideje, hogy
akár egy pillantást is vessen felém, nemhogy szóba
álljon velem. Ez az üzenet hangosan és világosan a vé-
gemet jelentette – volt néhány olyan társalgási terület,
melyet Sally halálosan utált. Ezek egyike a házasság
volt.
Pocsék nap volt, de levontam a tanulságot és elhatá-
roztam, hogy ezt a boldogságot kell megragadnom,
anélkül, hogy többet akarnék kierőszakolni.
Ezen az estén újabb üzenet jött Larkinon keresztül
Lourentől: „A mintáitok 1–16-ig a C-14-el átlag 1620
évre engednek következtetni, ±100 év. Gratulálok. Jó
kilátások. Mikor avattok be a titokba? Louren.”
Ettől a hírtől felvidultam. Ha elfogadjuk a feltevést,
hogy öreg busman művészünk szemtanúja volt annak,
amit lefestett, akkor valamikor Kr. u. 200 és 400 között
egy felfegyverzett föníciai harcos vezette keresztül csa-
patait és hadi elefántjait szeretett földemen. Bűnösnek
éreztem magam, amiért Lourent kirekesztettem a bar-
lang titkából, de még túl korán volt ehhez. Egy kicsit
meg akartam még tartani saját magamnak – elbámész-
kodni rajta, hadd legyen még az enyém békéje és szép-
sége, makulátlanul mások szemétől. De ami még ennél
is több, ez vált Sallyval való szerelmem templomává.
Miként a régi busmanoknak, számomra is szent volt ez
a hely.
A következő napon úgy tűnt, hogy Sally eltökélte,
rendbe hozza azt a boldogtalanságot, amit okozott ne-
kem. Ugratott, és egyszerre volt kedves és gonosz. Dél-
ben, amikor letűzött ránk a napsugár, szeretkeztünk a
medence mellett lévő sziklán és Sally újból ügyesen és
gyengéden magához vette a kezdeményezést. Megrázó
és misztikus tapasztalat volt, mely lelkem csészéjéből
kimosta a bánatot és csordultig töltötte boldogsággal és
békével.
Lágyan egymásba gabalyodva hevertünk, álmosan
mormogva, amikor hirtelen felismertem, hogy más va-
laki is van a barlangban. Végigfutott rajtam a riadalom,
félkönyékre támaszkodtam és a bejárati alagút felé néz-
tem.
Az alagút homályában ott állt egy aranybarna emberi
alak. Rövid, bőr ágyékkötőt viselt, a válláról tegez és íj
állt ki, a nyaka körül osztrigahéjból és fekete majom-
babból készült lánc volt. Kicsiny alak volt, nem na-
gyobb tízéves gyermek magasságánál, de az arca érett
férfiarc volt. Ferde szeme és széles, lapos arccsontja
ázsiai megjelenést kölcsönzött neki, de az orra lapos
volt és az ajka telt és érzékien finoman cizellált. A ki-
csiny, boltozatos koponya hozzátapadó fekete fürtökkel
volt borítva.
Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, aztán, akár
egy madárszárnyillanás, a kis manó elillant, eltűnt a
szikla sötét átjárójában.
– Mi az? – csapott le Sally.
– Busman – mondtam. – Itt, a barlangban. Figyelt
minket.
Gyorsan felült és félénken körülnézett.
– Hol?
– Már elment. Öltözz fel – gyorsan!
– Veszedelmes, Ben? – a hangja rekedt volt.
– Igen. Nagyon! – Gyorsan magamra húztam a ru-
hám és megpróbáltam eldönteni, vajon mi lenne a leg-
jobb, amit tenni kellene és végigfutottam azokon a sza-
vakon, amelyeket ismertem. Kicsit berozsdásodtak
ugyan, de azért a nyelvemen voltak a szavak, hála
Timothy Mageba egyetemi gyakorlatainak. Errefelé
északibb busmanok lehetnek, nem kalaháriak, a nyelv
ugyanaz, de azért mégis különböző.
– Nem akarnak megtámadni, ugye, Ben? – kérdezte
Sally már felöltözve.
– Ha most valamit rosszul csinálunk, akkor megtá-
madnak. Nem tudhatjuk, hogy számukra mennyire
szent ez a hely. Nem szabad megrémíteni őket, már
2000 éve üldözik és vadásszák őket.
– Ó, Ben. – Közelebb simult hozzám és minden ije-
delmem ellenére élveztem az irántam való bizalmát.
– Nem fognak… megölni, ugye nem?
– Ezek vad busmanok, Sally. Ha az ember megfe-
nyeget vagy zaklat egy vadembert, akkor az támad.
Valahogy szerét ejtem, hogy beszéljek vele. – Körül-
néztem, nem látok-e valamit, amit sisaknak lehet hasz-
nálni, ami elég erős, hogy lepattanjon róla a mérgezett
nyílhegy. A méreg olykor csupán hosszan tartó fájdal-
mat okoz, olykor azonban kimondhatatlan agónia köze-
pette beáll a halál.
Kiválasztottam a bőr teodolittokot, a varrása mentén
szélesre nyitottam a kezemmel, és ellapítottam, hogy
minél nagyobb területen nyújtson védelmet.
– Gyere utánam az átjáróban, Sal. Maradj szorosan
mögöttem.
Keze a vállamon nyugodott, ahogy lassan vezettem a
sziklaátjáróban. A négycellás zseblámpával minden
sötét sarkot és mélyedést végigpásztáztam, ahogy elő-
rehaladtunk. A fény felverte a denevéreket, ott csa-
pongtak és vinnyogtak a fejünk körül. Sally úgy szo-
rongatta a vállam, hogy már fájt, de elértünk a fatör-
zsig, mely őrt állt a barlang bejáratánál.
A szikla és a fatörzs közötti szűk nyílásnál leguggol-
tunk, az erős napfénytől megfájdult a szemem. Pillana-
tok alatt átvizsgáltam minden fatörzset és bozótot, mi-
den fűcsomót, minden üreget vagy szabálytalanságot a
földön – de semmi nem volt. Tudtam, hogy ott vannak
valahol, elbújnak és várnak, a földkerekség legügye-
sebb vadászainak türelmével és koncentrációjával.
A préda mi voltunk, e tény elől nem lehetett elme-
nekülni. A viselkedés elfogadott törvényei nem alkal-
mazhatóak itt a Kalahári szegélyén. Felidéztem ma-
gamban a Dél-Afrikai Légierő Dakotája legénységének
a végzetét, akik tíz évvel ezelőtt kényszerleszállást haj-
tottak végre a sivatagban. Egy busman család lemészá-
rolta őket, és Gaberonesba repültem, hogy tolmácsoljak
a kihallgatáson. A vádlottak padján az ejtőernyő sely-
mét viselték ruhaként, az arcuk gyermeki volt, bizako-
dó, vétkesség érzésének vagy fondorlatnak nyoma sem
volt bennük, ahogy válaszoltak a kérdéseimre.
– Igen. Megöltük őket – mondták. Bezárták egy mo-
dern börtönbe, mint vadmadarakat a kalitkába, és tizen-
két hónap alatt meghaltak – mind egy szálig. Ez az em-
lék most felvillant előttem s megpróbáltam félrelökni.
– Most nagyon figyelj rám, Sally. Itt kell maradnod.
Nem tudni, mi történik. Kimegyek hozzájuk. Beszélek
velük. Ha – lenyeltem a szót és a torkomat köszörül-
tem. – Ha leütnek egy nyíllal, fél órán belül itt leszek,
mielőtt… – átfogalmaztam a mondatot. – Rengeteg
időnk lesz, hogy elérjem a Land Rovert és visszajöjjek
érted. Te tudsz vezetni. Gond nélkül követheted a csa-
pásokat, amiket akkor csináltunk, amikor visszamen-
tünk a Makarikari Területre.
– Ben… ne menj. Ó, Istenem, Ben, kérlek.
– Várnak ránk, Sally – amíg besötétedik. Most kell
mennem, amíg nappal van.
– Ben…
– Itt várj. Bármi történik, itt várj. – Kivontam ma-
gam a kezéből és kiléptem a nyíláson.
– Béke – szóltam hozzájuk a saját nyelvükön. –
Nincs harc közöttünk.
Egy lépést tettem előre a világosságban.
– Jó barát vagyok.
Még egy lassú lépés, lefelé a vadfügefa megcsava-
rodott gyökerein, miközben magam előtt tartottam a
lelapított bőrtokot.
– Barát! – szólaltam meg újból. – A ti népetekből
való vagyok. A ti törzsetekből.
Lassan lementem a csendes, ellenséges bozótba.
Szavaimra nem jött válasz, mozgást sem lehetett halla-
ni. Előttem egy kidőlt fa hevert. Felé kúsztam, a gyom-
rom helyén nagy követ éreztem a rettegéstől.
– Nincs nálam fegyver – kiáltottam, de a bozót hall-
gatag és baljóslatú volt a délután csöndjében.
Már majdnem elértem a kidőlt fát, amikor meghal-
lottam egy íj pendülését és levetettem magam a holt
fatörzsre. Szorosan a fejem mellett szállt el a nyíl, a
nagy csendben csak úgy zúgott és a földre estem. Ar-
comat a szikkadt földhöz szorítottam, a szívem meg-
dermedt a félelemtől, ahogy a förtelmes halál ilyen kö-
zel csapott le.
Lépteket hallottam, futás zaját a közvetlen közelem-
ben és az oldalamra fordultam, hogy védjem magam.
Sally rohant felém a vadfügefától, semmibe véve az
utasításaimat, a halálos rettegéstől sápadt maszk volt az
arca, szája nyitva a hallgatag sikolytól. Látta, amint
leestem és még mindig feküdtem, azt hitte, meghaltam
és ettől pánikba esett. Most, hogy mozdultam, látta,
mekkora hibát követett el és megtorpant szaladtában,
hirtelen megrémülve a saját sebezhetőségétől.
– Vissza, Sal! – ordítottam. – Menj vissza! – Félel-
mében bizonytalanul megfordult és megállt, félúton
megtorpant a barlang bejáratára és a kidőlt fatörzs kö-
zött, és nem tudta eldönteni, merre menjen.
A látóterem szélén észrevettem, ahogy egy kis sárga
busman felemelkedik a sápadt fűcsomó közül. íján ott
volt a nyílvessző és tollas szárnyát az arcáig húzta visz-
sza, ahogyan célzott. Ötven lépésre volt onnan, ahol
Sally habozott és célzása csak egy másodpercig tartott.
Átvetettem magam a téren, amely elválasztott
Sallytól, abban a pillanatban, amikor a busman elen-
gedte a nyilat. A nyíl és én feltartóztathatatlanul száll-
tunk, akár egy háromszög két oldala Sally, a háromszög
csúcsa felé.
Láttam, hogy a nyílvessző villanó foltként zúdul
Sally hasa magasságában és tudtam, hogy nem tudok
odaérni, mielőtt lecsap. Csuklóm kétségbeesett, alatto-
mos mozdulatával elhajítottam a lelapított bőrtokot,
ahogy rávetettem magam Sallyra. A bőrtok lustán meg-
fordult a levegőben – és a nyílvessző belecsapódott. A
halálos vashegy a mérgezett nyíllal beleharapott a szí-
vós bőrtokba. Nyíl és tok immár veszélytelenül odaesett
Sally lábához. Én felkaptam Sallyt a karomba, sarkon
fordultam, súlya alatt görnyedezve. Visszarohantam a
kidőlt fatörzs menedékéhez.
 A busman még mindig ott térdelt előttem a fűben. A
vállához nyúlt és előhúzott egy másik nyílvesszőt a
tartójából, egyetlen begyakorlott mozdulattal kifeszítet-
te és meghúzta.
Ezúttal nem volt remény az elkerülésére, és bőszen
rohantam. Az íj húrja megpendült, a nyílvessző elröp-
pent, és azon nyomban erős lökést éreztem a nyaka-
mon. Tudtam, hogy eltalált, és még mindig Sallyval a
karomban leestünk a fatörzs mögé.
– Azt hiszem, eltalált, Sal. – Éreztem, ahogy a nyíl
ott lóbálózik a mellkasomnál, ahogy elhemperedtem
Sallytól. – Tépd ki a nyelét… ne próbáld a visszahajló
hegye felé tolni.
Arccal egymás felé feküdtünk, szemeink néhány hü-
velyknyi távolságban voltak egymástól. Furcsa, most,
hogy halott ember vagyok, nem is éreztem félelmet. A
dolog megtörtént, még akkor is, ha még egy tucatszor
leütnek, a végzetem elkerülhetetlen. Már csak az ma-
radt hátra, hogy biztonságba helyezzem Sallyt, mielőtt
a méreg hatni kezd.
Remegő kézzel odanyúlt és kivette a gyenge nádnyi-
lat, óvatosan felemelte – és felragyogott az arca.
– A gallérod, Ben, beleállt a dzsekid gallérjába. Nem
is ért hozzád.
Áthullámzott rajtam a megkönnyebbülés, ahogy vé-
gigfuttattam a kezem a nyíl nyelén és úgy találtam,
hogy nem haltam meg. Vigyázva az oldalamra feküd-
tem, és míg Sally eltartotta a nyílhegyet a húsomtól,
kibújtam világos khaki dzsekimből. Egy pillanatra un-
dorodva rámeredtem a kézzel kovácsolt vas nyílhegyre,
a ragacsos, karamellszínű anyaggal bevont gonosz
hegyre, aztán ledobtam magam mellé a dzsekit és a
nyilat.
– Istenem, ez közel volt – súgtam. – Figyelj, Sal, azt
hiszem, csak egy van itt közülük. Fiatal ember, beijedt,
talán épp annyira fél, ahogy mi. Megint megpróbálok
szót érteni vele.
Újból előretekergőztem a halott fa megnyugtató biz-
tonságából, és a hangomból megpróbáltam annyi meg-
győzőerőt kicsiholni, amennyi csak kiszáradt torkomból
tellett.
– A barátod vagyok. Habár nyilat röpítettél felém,
nem fogok harcolni veled. Népeddel élek, egy vagyok
közülük. Hogyan tudnék különben a nyelveden beszél-
ni?
Halálos, áthatolhatatlan csend.
– Hogyan beszélhetném különben a nép nyelvét? –
tettem fel újból a kérdést és hegyeztem a fülem, nem
hallok-e valami hangot.
Aztán megszólalt a busman, hangja magasan bukdá-
csolt, mint a furulyaszó, melyet lágy csettenés-csattanás
tört meg.
– Az erdő ördögei sok nyelven beszélnek. Bezárom
a fülem a csalárdságod előtt.
– Nem vagyok ördög. Úgy élek, mint a tieid egyike.
Sosem hallottad Napmadár nevét – a busman nevemet
használtam –, aki Xhai népével maradt és a fivére lett?
Újabb hosszú csend következett, de éreztem, hogy a
kis busman határozatlanná és zavarttá vált, és már nem
félt olyan halálosan.
– Ismered az öregembert, akit Xhainak neveznek?
– Ismerem – nyögte ki a busman és én kissé köny-
nyebben lélegeztem.
– És hallottál arról, akit Napmadárnak neveznek?
Újabb hosszú szünet, aztán vonakodva megszólalt: –
Hallottam, hogy beszélnek róla az emberek.
– Én vagyok az.
Most legalább tíz percig tartó szünet következett, de
talán még annál is hosszabb. Tudtam, hogy a busman
minden szempontból megfontolja a bejelentésemet.
Végül újból beszélni kezdett.
– Xhai és én együtt vadászunk ebben az évszakban.
Épp most jön ide, sötétedés előtt ideér. Megvárjuk.
– Megvárjuk – egyeztem bele.
– De ha megmoccansz, megöllek – figyelmeztetett a
kis busman és ezt el is hittem neki.
Xhai, az öreg busman a vállamig ért, pedig az Ég a
megmondhatója, hogy én nem vagyok óriás. Jellegzetes
lapos arca, széles arccsontja és keleties szeme volt, de a
bőre száraz volt és ráncos, akár valami öreg, sárga ma-
zsola. A ráncok egész testét behálózták, mintha töré-
keny pergamennel lenne beborítva. Koponyáján a kis
borsszemek szürkék voltak a kortól, de a fogai fehéren
ragyogtak, még mind megvolt és szeme is feketén pa-
rázslott. Gyakran gondoltam rá, hogy koboldszeme van,
melyben elevenen él a gonoszság és az intelligens kí-
váncsiság.
Amikor elmondtam, hogy a barátja hogyan próbált
megölni bennünket, remek tréfának vette a dolgot, úgy
ment tovább, kis felmorduló és kirobbanó nevetgélés-
sel, miközben a kezét szégyenlősen a szája elé tette. A
fiatalabb busmant Ghalnak hívták, és Xhai egyik leá-
nyát vette feleségül, így Xhai élhetett azzal a szabad-
sággal, hogy könyörtelenül ugratta.
– Napmadár fehér kísértet – heccelte. – Lődd le,
Ghal, gyorsan! Még mielőtt elszáll. – Saját humorától
elragadtatva Xhai tántorgó, mulatságos köröket írt le,
utánozva, hogy szerinte hogy néz ki az elröppenő kísér-
tet. Ghal roppantul zavarban volt, lepislogott a lábára,
ahogy a port rugdosta. Én csak gyengén nevetgéltem,
az elröppenő nyíl hangja még mindig élénken élt emlé-
keimben.
Xhai váratlanul abbahagyta a nevetést és elkomo-
lyodott.
– Hoztál dohányt, Napmadár?
– Ó, édes Istenem – mondtam angolul.
– Mi baj? – Sally felriadt a hangsúlyomra, azt hitte,
valami borzasztó történt.
 – Dohány. Egy szem dohányunk sincsen. – Sem
Sally, sem én nem vagyunk dohányosok, de a busman
szemében ez drága kincs.
– Louren a Land Roverben hagyott egy doboz szi-
vart – emlékeztetett Sally. – Használható?
Ghal és Xhai számára nagy fejtörést okoztak azok az
alumíniumhengerek, melyekben a Romeo és Júlia szi-
varokat csomagolták. Miután megmutattam nekik, ho-
gyan kell kinyitni és kivenni belőlük a szivarokat, tur-
békoltak és csicseregtek a gyönyörűségtől. Aztán Xhai
valódi műértőként beleszippantott a szivarba, elégedet-
ten bólintott és egy kicsit leharapott belőle. Egy darabig
rágicsálta, aztán az ázott szivarcsombékot begyömö-
szölte a felső ajka alá. Odanyújtotta a szivarvéget
Ghalnak, aki beleharapott, és követte Xhai példáját.
Mindketten összekuporogva üldögéltek és csak úgy
ragyogtak az elégedettségtől. Megesett rajtuk a szívem.
Íme, milyen kevés kell nekik a boldogsághoz.
Estére is velünk maradtak, a mi tüzünknél főzték
meg bozótpatkányaikat, nyársra húzva, mint a kebabot,
és a nyílt szén fölött pirították meg, anélkül, hogy kibe-
lezték volna, vagy a bőrét lenyúzták volna. A szőr be-
lekunkorodott a tűzbe és úgy bűzlött, mint az égett
rongy.
– Azt hiszem, mindjárt elhányom magam – mor-
mogta Sally sápadtan, amikor látta, hogy barátaink mi-
lyen jóízűen esznek, de erre nem került sor.
– Miért neveznek Napmadárnak? – kérdezte Sally
később és én megismételtem a kérdést Xhainak.
Xhai felugrott, és eljátszotta híres napmadár-
utánzását, ugráltatta a fejét és csapkodott a kezével.
Meggyőzően csinálta, a busmanok csodálatos természe-
ti megfigyelők.
– Azt mondják, hogy így viselkedem, amikor izga-
tott vagyok – magyaráztam.
– Igen! – kiáltott fel Sally, elragadtatva tapsolt,
ahogy ráismert, aztán együtt nevettünk.
Reggel együtt mentünk a barlangba mind a négyen
és ebben a környezetben a kis emberek tökéletesen ott-
hon voltak. Lefényképeztem őket, Sally pedig vázlatot
készített róluk, ahogy ott ülnek a sziklán a medence
mellett. Sallyt elbájolta apró kezük és lábuk és túl nagy
fenekük, ez a zsírfarúságnak nevezett anatómiai ritka-
ság, mellyel el tudják raktározni magukban az élelmet,
úgy, ahogy a teve a vizet a vadon kiszámíthatatlan kö-
rülményei között. Ghal észrevételezte Xhainak azt a
tevékenységét, aminek Sally és én átadtuk magunkat
előző napon a medence mellett, amiből még további
kommentárok és nagy nevetés lett. Sally szerette volna
tudni, min nevetünk és amikor elmondtam, olyan piros
lett, mint a naplemente, ami kellemesen lepett meg,
mert rendszerint én vagyok az, aki elpirul.
A busmanok el voltak ragadtatva Sally vázlataitól,
és ettől természetes módon elkanyarodhattam a szikla-
festményekhez.
– A mi népünk festette őket – dicsekedett Xhai. – Ez
a hely kezdettől fogva a miénk volt.
Megmutattam a fehér király portréját és Xhai nyíl-
tan, minden vonakodás és titkolózás nélkül magyará-
zott.
– Ő a fehér szellemek királya.
– Hol élt?
– Szellemhadseregével ott él a Holdban – magyaráz-
ta Xhai. És még engem vádolnak regényességgel a kri-
tikusaim.
Erről hosszan beszélgettünk és megtudtam, hogyan
szállnak a szellemek ég és föld között, milyen jóindula-
túak a busmanokkal, de azért vigyázni kell, mert kö-
zönséges erdei szellemek gyakran álcázzák magukat
fehér szellemeknek. Ghal is ennek nézett engem.
– A fehér szellemek emberek voltak valaha? – kér-
deztem.
 – Nem, biztos, hogy nem – Xhai egy kicsit kiborult
ettől a kérdéstől. – Mindig szellemek voltak és mindig a
Holdban és ezeken a dombokon laktak.
– Láttad őket valaha, Xhai?
– A nagyapám látta a szellemkirályt. – Xhai méltó-
ságteljesen megkerülte a kérdést.
– És ez, Xhai – mutattam rá a kőfalrajzokra a kato-
nai rangjelzésmintával és a tornyokkal. – Ez mi?
– Ez a Holdváros – vágta rá nyomban Xhai.
– És hol van – a Holdban?
– Nem. Itt van.
– Itt? – A vérem nyargalni kezdett. – Úgy érted,
hogy ezeken a dombokon?
– Igen – bólintott Xhai és még egy kicsit leharapott
az ötdolláros szivarjából.
– Hol, Xhai? Merre? Meg tudnád mutatni nekem?
– Nem – rázta meg a fejét Xhai sajnálkozva.
– Miért nem, Xhai? A fivéred vagyok. A törzsedhez
tartozom – vitatkoztam. – A te titkaid az én titkaim.
– A fivérem vagy – értett egyet Xhai –, de nem mu-
tathatom meg neked a Holdvárost. Az egy szellemvá-
ros. Csak telihold idején, amikor a szellemek lejönnek,
akkor áll a város a síkság felett a dombon – de reggelre
eloszlik.
Már nem nyargalt a vérem és lehűlt az izgalmam.
– Láttad már a Holdvárost, Xhai?
– A nagyapám látta, valamikor réges-régen.
– Nagy nyüzsgő volt a nagyapó – jegyeztem meg
keserűen angolul.
– Mi van? – Sally is tudni akarta.
– Majd később elmagyarázom, Sal – mondtam és
visszafordultam az öreg busmanhoz. – Mondd, Xhai,
láttál már életed folyamán valaha olyan várost, mint ez?
Olyan helyet, ahol kőfalak vannak és kerek kőtornyok?
Nem úgy gondolom, hogy ezeken a dombokon, hanem
bárhol. Északon, a nagy folyónál, a nyugati sivatagban
– akárhol?
– Nem – mondta Xhai –, sohasem láttam efféle he-
lyet. – És tudtam, hogy nincsen eltűnt város északon a
nagy Síkságon, vagy délen a Zambézinél, mert ha len-
ne, akkor Xhainak keresztül kellett volna mennie rajta
hetvenévnyi szakadatlan vándorlása alatt.
– Valószínűleg egy öreg busman lehetett, aki 270
mérföldet vándorolt keletre és megnézte a zimbabwei
nagy templomot – sugalltam Sallynak ezen az estén,
amikor a tűz mellett ültünk és az öreg busman történe-
téről beszélgettünk. – Ahogy visszatért rá, olyan hatást
keltett, mintha ő festette volna.
– Akkor mivel magyarázod a fehér királyt?
– Nem tudom, Sal – mondtam meg becsületesen. –
Talán mégiscsak egy fehér hölgy lesz, virágcsokorral.
Úgy tűnt, hogy valahányszor valami komoly csaló-
dás ért – mert Sally elutasítása és a Holdváros meséje
komoly csalódásnak volt mondható –, az agyműködé-
sem egy időre leáll. Teljesen nyomot tévesztettem és a
kapcsolat nyilvánvaló volt. Elvégre, az isten szerelmé-
re, az IQ-m 156-os, fenemód zseniális vagyok!
Reggelre kelve a két busman visszament a Síkságon
hagyott családjához. Magukkal vitték kincseiket, me-
lyeket rájuk pazaroltunk. Egy fejszét, Sally piperetük-
rét, két kést és fél skatulya Romeo és Júlia szivart. Elti-
pegtek a mérhetetlen Kalahári sivatagba, vissza se néz-
tek, és távoztukkal szegényebben hagytak itt bennün-
ket.

A helikopter a következő héten megérkezett és el-

hozta mindazt a nagy halom utánpótlást és speciális
felszerelést, melyet Lourentől kértem.
Sallyval levittük a gumicsónakot a barlangba és a
medence mellett felpumpáltuk, aztán fújtuk, míg csak
szédelegni nem kezdtünk.
Sally vízre bocsátotta, és boldogan körbeevezte a
medencét, mialatt én összerakosgattam a többi felszere-
lést. Volt ott egy rövid üvegszálas horgászbot, igen
súlyos, huszonöt unciás és a tokjában, melyben a 12/0-
ás Penn Senator cséve volt, egy cédula állt Lourentől:
„Tulajdonképpen mit kerestek, könyörgöm? Homoki
halat vagy sivatagi pisztrángot? L.”
Ráerősítettem a csévét a horgászbotra, átfűztem a
zsinórt a csigán és hozzácsatoltam a végéhez az ötfon-
tos nehezéket. Sally beevezett velük a medence közepé-
re. Oldalt kidobtam a nehezéket, kiengedtem a csévét és
hagytam, hogy a zsinór leszaladjon.
Ahogy kértem, az összehajtogatott Dacron zsinór öt-
venlábanként be volt jelölve, és ahogy a színes jelölésű
zsineg lemerült az áttetsző vízbe, hangosan számoltuk.
– Öt, hat, hét – te jó Isten, Ben. Ez a tó feneketlen.
– Ez a mészkő vízlevezető iszonyú mélységekbe
mehet be.
– Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom.
– Remélem, elég lesz a zsinór – Sally kételkedve pil-
lantott a spulnira, vajon mennyi maradt még rajta.
– 800 yardnyi zsinórunk van – mondtam. – Ez több
lesz mint elég.
– Tizenhat, tizenhét. – Úgy sejtettem, hogy 400 láb-
nyi lesz a mélysége, ugyanúgy, mint a Sinoiai Alvó
Medencének, de a zsinór még mindig egyenletes tem-
póban csavarodott le a horgászbotról.
Végül éreztem, amint a nehezék odakoppan a fenék-
hez és a zsineg elernyedt. Döbbenten meredtünk egy-
másra.
– Egy kicsit több mint 850 láb – mondtam.
– Egészen megrémülök attól, hogy itt lógunk egy
ilyen mélység felett.
– Nos – mondtam végül –, azt terveztem, hogy kiku-
tatjuk a mélyét egy búvárfelszereléssel, de ez most ki-
esett. Senki sem tudna ilyen mélyre merülni.
Sally lenézett a zöld mélységbe és a pettyes, mozgó,
visszatükröződő fény hátborzongatóan átvilágította az
arcát. Szemében árnyak voltak és arckifejezése bódult
volt. Hirtelen vadul megrázta magát, egész testén bor-
zongás futott végig és elfordította a szemét a zöld fel-
színtől.
– Ó! De különösen érzem magam! Olyan hátborzon-
gató érzés, mintha a síromon sétálna valaki.
Nekiláttam, hogy felcsavarjam a horgászzsineget,
Sally pedig hátradőlt a csónak alján, és felfelé bámult a
barlang tetejére. Elég nagy türelemjáték volt visszate-
kerni a zsineget, de kitartóan dolgoztam.
– Ben – szólalt meg hirtelen Sally. – Nézz csak oda.
– Abbahagytam a csavargatást és felnéztem. Ebből a
szögből még sohasem láttuk a tetőn lévő nyílást. Innen
valahogy más formája volt.
– Ott, Ben, oldalt – mutatott oda Sally. – Az a kiálló
szikla. Négyszögletes, túl szabályos ahhoz, hogy termé-
szetes legyen.
Egy darabig tanulmányoztam.
– Talán – kételkedtem.
– Tudom, hogy még sohasem próbáltuk megkeresni,
merre lehet a dombok felől a barlang nyílása, Ben – ült
fel izgatottan Sally. – Ez még sosem sikerült. Menjünk
fel és nézzük meg ezt a négyszögletes követ. Menjünk,
Ben?
– Hát persze – egyeztem bele rögtön.
– Ma. Most! Mehetünk?
– A fenébe is, Sally. Már két óra múlt. Mire oda-
érünk, besötétedik.
– Ó, hagyd a csudába! Vihetünk magunkkal zseb-
lámpát.

A dombtetőn nőtt növényzet sűrű és tüskés volt.

Örültem, hogy nálam volt a hosszú késem, amivel ös-
vényt vághattam. Úgy nagyjából megjelöltük lentről,
merre lehet a lyuk, odafent mégis beletelt kétórai kó-
válygásba, míg a közelébe értünk.
A föld hirtelen megnyílt a lábam előtt, ott tátongott a
riasztó fekete akna, úgy húztam vissza magam, hogy
majdnem lerántottam Sallyt.
– Épp hogy megúsztuk – rázkódtam meg és most
már tisztes távolságot tartottam a lyuk szélétől, ahogy
körüljártuk és nézegettük, hol lehet valami kiszögellés a
kőtáblán lefelé az űrbe.
Letérdeltem a kő szélén, hogy megvizsgáljam.
Messze alant, mélység homályában ott csillogott a sma-
ragd medence. Nem nagyon bírom az ilyen magasságot,
így határozottan émelyegtem, ahogy lehajoltam, hogy a
kő felszínét megtapogassam.
– Egész biztos, hogy szabályos, Sally – húztam visz-
sza a kezem. – De nem érzek rajta bevésésjeleket. Va-
lószínűleg elmállott, habár talán…
Felnéztem és majd frászt kaptam az ijedtségtől.
Sally ott sétált a kövön, mint valami ugródeszkán. Láb-
ujjhegyen állt a szélén és ahogy elborzadva néztem, a
feje fölé emelte a kezét. Egyenesen felmutatott az égre,
minden ujját felmeresztve, ugyanazzal a mozdulattal,
mint akkor, amikor először pillantotta meg a smaragd
medencét.
– Sally! – üvöltöttem és Sally feje megrándult. Egy
kicsit megingott. Térden csúszva odakúsztam hozzá.
– Ne, Sally, ne! – ordítottam újból, mert azt hittem,
menten fejest ugrik a tátongó kő szájába. Lassan a nyí-
lás fölé hajolt. Odarohantam hozzá a kő tetején és
ahogy épp ott egyensúlyozott a mélység fölött, megra-
gadtam a felső karját. Néhány rémes pillanatig ott va-
cogtunk és egymásba kapaszkodtunk a kő szélén, az-
után visszarángattam és biztonságba helyeztem.
Hirtelen megrázkódott és hisztérikus sírás fogta el,
én pedig szorosan tartottam, pedig hát magam is be
voltam gyulladva. Valami történt, ami túl volt az érthe-
tőség határán, valami misztikus és mélyen nyugtalanító.
 Amikor Sally zokogása alábbhagyott, gyengéden
megkérdeztem. – Mi történt, Sally? Miért csináltad ezt?
– Nem tudom. Úgy szédültem, valami sötét zúgást
éreztem a fejemben és – ó, nem tudom, Ben. Igazán
nem tudom.
Beletelt vagy húsz percbe, míg Sally annyira össze-
szedte magát, hogy elkezdhettük visszautunkat a tábor
felé, de addigra lement már a nap. Mire elértük a szik-
lán lévő ösvényt, teljesen besötétedett.
– Néhány perc múlva felkel a hold, Sally. Nincs
kedvem ebben a sötétben lebotorkálni a szikláról. Vár-
juk meg itt.
Ott üldögéltünk a szikla szélén átölelve egymást,
nem is annyira a hideg miatt, hiszen a szikla még min-
dig meleget árasztott, de mindketten vacogtunk az átélt
élményektől. A hold nagy ezüst fénnyel ragyogott a
horizont alatt és egyre kerekebbé vált, és sárgábbá a fák
felett» és sápadt fénybe vonta a tájat.
Sallyra néztem. Az arca ezüstszürke volt a hold fé-
nyében, a szeme sötéten ragyogott, az arckifejezése
távoli volt és végtelenül szomorú.
– Menjünk, Sal? – karoltam át gyengéden.
– Még egy perc. Olyan gyönyörű. – Megfordultam
és lebámultam a holdtól ezüst tájra. Afrikának nagyon
sok hangulata van, sokféle és én mindegyiket szeretem.
Itt, előttünk most az egyik legelbűvölőbb orcáját mutat-
ta. Csendben voltunk és hosszú ideig lenyűgözött a
látvány.
Sally hirtelen félig felkelve nekem dőlt.
– Készen állsz? – kérdeztem és én is felkeltem.
– Ben! – Keze hirtelen erővel a csuklómra kulcsoló-
dott és megrázta a karomat.
– Ben! Ben!
– Mi baj van, Sal? – Rémülten megfogtam, hátha
visszatér az iménti viselkedése.
– Nézd, Ben, nézd! – A hangja elfulladt az érzelem-
től.
– Mi van, Sal? Jól vagy?
Egyik kezével a karomat rázta, a másikkal az alat-
tunk lévő tájra mutatott.
– Nézz oda, Ben, itt van!
– Sally! – Mindkét karomat köré fontam, hogy visz-
szatartsam. – Nyugalom, drágám. Csak ülj le szép nyu-
godtan.
– Ne bolondozz, Ben. Teljesen jól vagyok. Nézz már
oda.
Még mindig óvatosan fogva Sallyt, odanéztem, aho-
gyan kérte. Odabámultam, de semmit sem láttam.
– Látod, Ben?
– Nem. – És akkor, akár az arc az összerakós játék-
ban, ott volt. Ott volt, ahogyan ott lehetett már a kezdet
kezdetétől fogva.
– Látod már? – remegett Sally. – Mondd, hogy te is
látod, Ben! Mondd, hogy nem képzelődöm!
– Igen – mormogtam, még mindig nem teljes bizton-
sággal. – Igen, azt hiszem…
– A Holdváros, Ben. A busmanok szellemvárosa… a
mi elvesztett városunk, Ben. Ez az – ez kell hogy le-
gyen!
Halvány volt, bizonytalan. Szorosan behunytam a
szemem, aztán újból kinyitottam. Ott volt.
A kettős elkerítés a csendes berek közül óriási
szimmetrikus nyomokat hagyott az ezüst síkságon, és
sötét, árnyékos vonalakat. Ott voltak a sötét körök, me-
lyek azt a helyet jelölték, ahol a fallikus torony állt,
némelyiket elhomályosították a berek fái. A falak felett
ott voltak az alsóbb város méhkaptárszerű cellái, és
elnyúltak a rég eltűnt tó partja körül.
– A hold – suttogtam. – Az alacsony szög. Ez hozza
ki az alapvonalakat. Itt kellett hogy lapuljanak, amikor
átsétáltunk rajtuk, itt élünk már egy hónapja a tetejü-
kön! A telihold épp olyan erővel süt rájuk, hogy kihoz-
za az árnyékát mindannak, ami pompásan állva maradt.
– A fénykép!
– Igen. 36 000 láb magasságból elég volt a fény ah-
hoz, hogy kiadja ugyanezt a hatást.
– Alacsonyabbról nyilván nem láthattuk és a heli-
kopter sem szállt fel elég magasra – bizonygatta Sally.
– És a helikopter délben szállt fel – tettem hozzá. –
A nap magasan állt, sehol egy árnyék. Ezért nem láthat-
ta Louren a helikopterből. – Milyen egyszerű az egész,
mégis elhibáztam. Valami átkozott szellem – az ront-
hatta el a vizsgálatot.
– De nincsenek falak, Ben, sem tornyok, semmi.
Csak az alapok. Mi történhetett? Mi történt a városunk-
kal?
– Rá fogunk jönni, Sal – ígértem. – De most jelöljük
meg, még mielőtt eltűnik.
A hátizsákból odaadtam Sallynak az egyik zseblám-
pát. – Egy villantás azt jelenti, hogy „gyere felém”; két
villantás: „távolodj el tőlem”; három: “menj balra”, és
négy: „menj jobbra”. Ha karkörzéssel villantasz, az azt
jelenti, hogy “Rajta vagy”. – Gyorsan kidolgoztunk egy
egyszerű jelrendszert. – Én most lemegyek a síkságra
és te jelzel nekem. Először a legnagyobb tornyot mu-
tasd meg, aztán vezess körbe a külső fal kerületén. Jó
lesz, ha gyorsan dolgozunk, nem tudhatjuk, meddig tart
a hatás. Adjál kikapcsolással jeleket, ha kezdhetem.
Egy óránál valamivel tovább tartott, míg átrohantam
a síkságon, Sally jelzéseinek engedelmeskedve, azután
a város elhalványodott és lassan eltűnt, ahogy a hold
tovább emelkedett a zenitre. Felmentem Sallyért a szik-
lára, hogy lehozzam. Derékig meztelen voltam, mert az
ingemet csíkokra szaggattam, hogy jelként rákötözzem
a fűcsomókra és cserjékre.
A táborban hatalmas tüzet raktunk és elővettem a
Glen Grantot, hogy ünnepeljük. Annyira jókedvűek
voltunk, és annyi mindent kellett megbeszélnünk és
újra végigcsodálnunk, hogy az alvást jól elhalasztottuk.
A legnagyobb részletességgel újból végigvettük a
ragyogó tüneményt, megállapítottuk, hogyan is műkö-
dik, és bánatosan emlékeztünk arra, milyen közel jár-
tunk az igazsághoz, amikor az alacsony napfény hatásá-
ról beszéltünk már az első napon, azon a napon, amikor
felfedeztük az édesvízi kagylóhéjakat. Megvitattuk a
kagylókat és új jelentőségüket.
– Megesküszöm rá itt és most, és tanúnak hívom
mind az isteneket, hogy ezúttal egyetlen alapvető tu-
dományos bizonyítékot sem fogok elvetni magamtól –
fogadkoztam és végrendelkeztem.
– Erre inni kell – ajánlotta Sally.
– Remek ötlet – mondtam és teletöltöttem a pohara-
kat.
Aztán visszatértünk az öreg busman történetéhez.
– Ez is csak arra mutat, hogy minden egyes legenda,
minden néprajzi hagyomány tényeken alapszik, akármi-
lyen zagyvaságnak is tűnik. – Sally minden korty Glen
Grant után filozofikusabbá vált.
– És ha szembenézünk a tényekkel, az én Xhai vér-
testvérem a zagyvaság bajnoka a múlt idők tényeinek
terén – mert a Holdváros valóban létezik.
– Olyan szép a neve. Hagyjuk meg így – ajánlotta
Sally. – És mit gondolsz Xhai nagypapája felől, aki
állítólag találkozott az egyik fehér szellemmel?
– Valószínűleg valami öreg vadászt vagy talajkutatót
látott. Emlékezz vissza, mi is majdnem előléptünk szel-
lemmé.
– Szó szerint és képletesen – mondta Sally.
Csak beszéltünk és beszéltünk, miközben a Hold
megtette ragyogó útját az égen a fejünk felett. A ko-
moly beszélgetés közben egyre-másra ömlengeni kezd-
tünk. – Ó, Ben. Ez olyan csodálatos. Egy egész föníciai
város a miénk lett, amit kiáshatunk. – Vagy: – Én iste-
nem, Sal. Egész életemben arról álmodoztam, hogy
egyszer majd valami ilyesmi történik velem.
Éjfél jóval elmúlt már, mire újra visszakerültünk a
földre és Sally előhozta a dolgok gyakorlatias részét.
– Mit csináljunk, Ben? Most azonnal elmondjuk
Louren Sturvesantnak?
Lassan újabb adag italt töltöttem, míg megfontoltam
a dolgot.
– Nem gondolod, Sal, hogy előbb ásnunk kellene
egy kutatólyukat, persze csak egy egészen kicsit, az
alapzatnál? Hogy biztosak lehessünk abban, hogy nem
csinálunk magunkból bolondot.
– Ben, tudod, hogy ez az első szabály. Ne kapirgál-
junk a vak végtelenben. Még lerombolnánk valami ér-
tékeset. Meg kell várnunk, amíg nekimehetünk a szabá-
lyos, szervezett bázisnak.
– Tudom, Sal. De nem bírok magammal. Csak egy
icike-picike lyukat!
– Oké – vigyorgott. – Csak egy icike-picike lyukat.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha megpróbálnánk aludni.
Már két óra is elmúlt.
Mielőtt végleg elszenderedtünk, Sally ezt mormogta
a mellemen.
– Még mindig nem tudom elképzelni, mi történt a
városunkkal. Ha a busman ábrázolás pontos, akkor az
egész hatalmas fal tornyostul, házastul elillant a leve-
gőben.
– Igen. Nagyon izgalmas lesz megkeresni.

Azzal az erős jellemmel, mellyel időnként képes va-

gyok szellemeket idézni, határozottan elvetettem a kí-
sértést, hogy a templom területén nyissam meg az ár-
kot, ehelyett a külső fal alapjainál választottam ki egy
helyet, remélve, hogy itt teszek majd a lehető legkeve-
sebb kárt.
A mohón figyelő Sallyval nagyobb részen, mint
ahogy tanácsolta, kijelöltem tépett ingcafataim nyomán
az ásnivalót. A három láb széles, húsz láb hosszú, kes-
keny árok merőlegesen futott az alapzattal és kereszt-
metszetét adta a vízszintesnek.
Megszámláltuk az egylábnyi területre eső jelzősza-
lagokat és Sally átvezette a noteszába a szalagjeleket.
Én elhoztam a Land Roverből a fényképezőgépet, a
szerszámokat és a kátrányos ponyvát. A kutatóárkunk
mindössze harminc yardnyira volt a sátrunktól. Szinte a
régi fal tetején táboroztunk.
Szépen kiteregettem a ponyvát, hogy rárakodjam az
árokból elmozdított földet, azután levettem az ingemet
és magam mellé tettem. Már nem szégyelltem kitenni a
testemet Sally pillantásának. Beleköptem a tenyerembe,
belőttem magam a szalagok közé megemeltem a csá-
kányt és odapillantottam Sallyre, aki nagy figyelemmel
ott ült a ponyván, a fején lógó karimájú kalappal.
– Oké? – vigyorogtam rá.
– Mindhalálig, öreg – mondta és összerezzentem. A
szavak sértették a fülem, ezek csak Lourené és az
enyémek voltak. Másoknak soha nem mondtuk. Aztán
hirtelen arra gondoltam, hogy a fenébe is! Hiszen Sallyt
is szeretem.
– Mindhalálig, öreglány – adtam áldásom és fellen-
dítettem a csákányt. Jó érzés volt a csákány pehelysúlya
a kezemben, ahogy a feje mélyen belesüppedt a homo-
kos földbe. Kitartóan dolgoztam, a csákány és a lapát
könnyedén lendültek, de hamarosan patakokban folyt
rólam az izzadság és átáztatta a bricseszemet. Ahogy a
földet kilapátoltam az árokból és ráhalmoztam a pony-
vára, Sally óvatosan elkezdte átszitálni. Munka közben
boldogan csiripelt, amire a nyögés volt az egyedüli vá-
laszom, ahogy lendítettem a lapátot.
Délig a háromlábnyi hosszban teljesen kimélyítettem
az árkot. A homokos talaj úgy tizennyolc hüvelyk
mélységben sötétvörös volt a legutóbb leesett esőtől.
Megpihentünk és konzerv egytálételt ettünk, és megit-
tunk egy fiaskó Windhoekot, hogy pótoljam az elve-
szett nedvességet.
– Tudod – nézett rám elgondolkodva Sally –, mi-
közben ezt csinálod, a tested furcsamód megszépül –
mondta, én pedig elpirultam, és a szemem elfutotta a
nedvesség.
Még egy órán át dolgoztam, amikor hirtelen feketén
fordult ki a föld az ásóból. Újabb lapát – ez is fekete.
Ledobtam a lapátot és letérdeltem az árok mellé.
– Mi ez? – termett ott menten Sally.
– Hamu! – mondtam. – Faszén.
– Egy régi tűzhely – találgatta.
– Talán. – A magam részéről nem mondtam ítéletet,
hogy később leszidhassam a véleményéért. – Vegyél
belőle egy kis mintát a kormegállapításhoz.
Most már sokkal óvatosabban dolgoztam, megpró-
báltam úgy kifejteni a szénréteget, hogy ne keverjem
fel. Mintát vettünk, és úgy találtuk, hogy egynegyed és
két hüvelyk közötti mélységben van az árok teljes víz-
szintjén keresztül. Sally feljegyezte a felszíntől való
mélységet és minden egyes szénmintának az elhelyez-
kedését, amit kiszedtünk, miközben én lefényképeztem
az árkot és a szalagokat. Aztán felegyenesedtünk és
egymásra néztünk.
– Túl nagy ez tűzhelynek – mondta és rábólintottam.
– Mélyebbre nem mehetünk, Ben. Legalábbis így nem,
mert a csákánnyal és az ásóval csak tönkreteszzük.
– Tudom – mondtam. – Megállunk az árok felénél, a
hamuréteget érintetlenül hagyjuk – ezt az engedményt
megadom az előírásoknak –, de fenemód biztosra aka-
rok menni a hátralévő résszel, egészen a szilárd alapig,
ha tudok!
– Örülök, hogy ezt mondod – dicsérte meg az elhatá-
rozásomat Sally. – Pontosan így érzem én is.
– Kezdd el a túlsó végén, én innen indulok és egy-
más felé haladva csináljuk – utasítottam és elkezdtük
kiemelni a hamuréteget az árok feléből. Szinte azon
nyomban rátaláltam egy kemény agyagpadlóra a hamu
alatt, és habár nem mondtam ki, de azt gyanítottam,
hogy ez egy építési kitöltés. Odahordott réteg, nem
természetes előfordulás.
– Óvatosan haladj – figyelmeztettem Sallyt.
– Mondotta a csákányos-lapátos ember – mormogta
szarkasztikusan, anélkül, hogy felnézett volna és csak-
nem ebben a pillanatban megtette első felfedezését
Holdváros romjai között.
Ahogy e sorokat írom, előttem hever a jegyzetfüzete,
lapjain maszatos, földes ujjlenyomataival és nagy
iskoláslányos kézírásával teleírva.

Kutatóárok 1. Hivatkozás AC 6. II. 4. Mélység 4

inch, 2,5 hüvelyk.
Felsorolás: 1 darab üveggyöngy. Ovális. Kék. Kb.
2,5 mm, átfúrva. Hőtől kissé eltorzulva.
Megjegyzés: lelőhely az I. sz. szint hamurétege.
Tárgymutató No CM. 1.

Ez a lakonikus feljegyzés nem ad vissza semmit uj-

jongásunkból, ahogy ölelgettük egymást és kacagtunk a
napfényben. Tipikus kék, föníciai gyártmányú gyöngy-
szem volt és én a tenyerembe zártam a piciny üveggo-
lyót.
– Fogom és feltűzöm a fenekükre – fenyegetőztem,
ezzel természetesen a kritikusaimra utalva.
– Ha az a részük is olyan szűk, mint az agyuk, Ben
édesem, akkor az elég nehéz lesz.
A kisebb csákányt kezdtem használni és tizenöt perc
múlva rátaláltam a következő felfedezésre. Egy elsze-
nesedett emberi csonttöredékre.
– Emberé? – kérdezte Sally.
– Feltehetőleg – mondtam. – Egy emberi combcsont
feje – a szára eléghetett.
 – Kannibalizmus? Halotthamvasztás? – találgatta
Sally.
– Találgass még.
– De hát mit gondolsz? – követelte. Sokáig hallgat-
tam, aztán elhatároztam magam és kiböktem.
– Azt hiszem, hogy Holdvárosnak ezt a szintjét kira-
bolták és felégették, a lakóit lemészárolták, falait le-
rombolták, és épületeit eltörölték a föld színéről.
Sally halkan füttyentett, és mókás bámulattal rám
meredt.
– Egyetlen gyöngyből és egyetlen csontból ilyen kö-
vetkeztetés – azt hiszem, ez minden idők legnagyobb
hazardírozása.

Ezen az estén Larkin ordítozva érdeklődött felőlünk.

– Köszönöm, Peter – válaszoltam. – Remekül va-
gyunk. Nem, semmire sincs szükségünk. Igen. Jó. Ké-
rem, mondja meg Mr. Sturvesantnak, hogy nincs semmi
változás, semmi jelentenivaló.
Elzártam a készüléket és elkerültem Sally tekintetét.
– Igen – mondta szigorúan. – Ilyen disznóság után
csakugyan bűnösnek látszol.
– Nos, magad mondtad, hogy ez csak egy szem
gyöngy és egy csontdarab.
De a két nappal későbbi estén már semmiféle kifo-
gást sem találtam, amikor hét láb öt hüvelyknyire mé-
lyítettem az árkomat és feltártam a négy sorban lévő,
rakott falazatból az elsőt. A köveket ügyesen összeállí-
tották és négyszögletesre faragták. Az egyes tömbök
között olyan szoros volt az illesztés, hogy egy késpenge
sem fért volna közéjük. A kövek nagyobbak voltak,
mint ama zimbabweiek, és világos volt, hogy arra ter-
vezték, hogy kiadós súlyú épület terhét hordozzák; át-
lagos méretük megközelítőleg négy láb volt, kettesével.
Vörös homokkőből vágták ki őket, hasonlítottak a szik-
lához, és ahogy megvizsgáltam a kidolgozásukat, tud-
tam, hogy kétségtelenül egy igen hatalmas és gazdag
civilizáció kézművesei készíthették.
Ezen az estén újból beszéltem Larkinnal.
– Mondja, Peter, milyen gyorsan tudna eljuttatni egy
üzenetet Mr. Sturvesantnak?
– Ma kellett visszajönnie New Yorkból. Még ma es-
te telefonálok neki.
– Kérje meg, hogy azonnal jöjjön ide.
– Úgy érti, hogy dobjon le mindent és rohanjon? Ez
nevetséges.
– Csak mondja meg.
Másnap délután háromkor megérkezett a helikopter,
és elé rohantam, hogy üdvözöljem, közben felvettem az
ingem.
– Mit találtál nekem, Ben? – követelte Louren,
ahogy magasan és szőkén kimászott a kabinból.
– Azt hiszem, tetszeni fog neked – mondtam, ahogy
kezet ráztunk.
Öt órával később körülültük a tüzet és Louren rám
mosolygott a szemüvegkerete felett.
– Igazad volt, cimbora. Ezt már szeretem! – Ez volt
az első véleménynyilvánítása, amióta megérkezett. Kö-
vetett Salt és engem az ásatástól a barlangig és onnan a
sziklatetőig, figyelmesen hallgatta a magyarázatunkat,
bánatos vigyorral csóválta a fejét, amikor elmeséltem a
hosszú szögbeesésű világítás teóriámat a romoknál és
időnként hirtelen kérdéseket szegezett nekünk, olyan
hangsúllyal, ahogyan az igazgatói tanácsban hallottam
beszélni. Minden egyes kérdés a tárgyhoz tartozott,
találó és kutató volt, mintha egy üzleti egyezségről len-
ne szó.
Amikor Sally beszélt, Louren ott állt szorosan mel-
lette, nyíltan a lány arcába nézett, ő pedig belemerült
Louren csodálatos, klasszikus vonásaiba. Sally egyszer
hozzáért Louren karjához, amikor valamit megmutatott
és akkor egymásra mosolyogtak. Én boldogan néztem,
hogy végre milyen barátságosak egymáshoz, hiszen ez
az a két ember, akiket a világon a legjobban szeretek.
Louren ott térdelt mellettem az árok fenekén és
megsimogatta kezével a megmunkált követ, a tenyerébe
vette az elszenesedett csontot és az olvadt üveggyön-
gyöt, és összevont szemöldökkel nézegette, mintha a
teljes koncentrációval ki akarná húzni belőlük titkaikat.
Louren ragaszkodott hozzá, hogy naplemente előtt
térjünk vissza a barlangba és menjünk fel a hátsó fal-
hoz. Meggyújtottam a benzinlámpásokat és úgy helyez-
tem el, hogy a fény egyenesen a fehér királyra essen.
Aztán mindhárman félkörbe ültük és minden részleté-
ben áttanulmányoztuk. A király feje profilban volt és
Sally rámutatott az arcra, a hosszú egyenes orra és ma-
gas homlokra.
– Ilyen arc nem jöhetett Afrikából – mondta és ellen-
tétként rámutatott egy másik alakra a festményen, egy
kicsit távolabb a falon. – Nézzétek meg ezt. Ez bantu,
nem lehet eltéveszteni. A művész elég ügyes volt ah-
hoz, hogy a két arctípus között különbséget tegyen.
Louren figyelmét semmi sem vonta el a királyról.
Újból úgy tűnt, mintha megpróbálná kiszedni belőle a
titkát, de a király fejedelmien tartózkodó maradt és vé-
gül Louren egy sóhajjal felállt. Már majdnem elfordult,
amikor a pillantása hirtelen a fehér ruhás papfigurára
esett.
– Kik ezek? – kérdezte.
– Mi papoknak neveztük el őket – mondtam –, de
Sally úgy érzi, inkább kereskedők vagy…
– Az a középső alak – mutatott a középen álló figu-
rára és a hangja éles, csaknem riadt volt – mit csinál?
– Meghajol a király előtt – vélte Sally.
– Meghajol és mégis magasabban áll, mint a többi-
ek? – ellenkezett Louren.
– A busmanok művészetében a nagyság a fontossá-
got mutatja. A király relatív magasságát nézve – habár
pigmeusok, mégis óriásnak ábrázolják saját magukat –
a középpontban álló papi figura arra utal, hogy ő a fő-
pap, vagy az arabok vezetője, ha Sallynak van igaza.
– Ha ez az alak meghajol, akkor csak a teste egy-
harmadával hajol meg és ő az egyedüli, aki ezt csinálja.
A többiek egyenesen állnak. – Louren még most sem
volt meggyőződve. – Csaknem olyan, mintha… – a
hangja elhalt és megrázta a fejét. Aztán hirtelen össze-
rázkódott és láttam, hogy sima, lesült felsőkarja lúdbő-
rös lett.
– Hűvös lett idebent – mondta és a karját körülfonta
a mellén. Nem vettem észre semmi hőmérsékleti válto-
zást, de én is felálltam.
– Menjünk vissza a táborba – mondta Louren, és
csak akkor eredt meg újból a nyelve, amikor megrak-
tam a szépen pattogó, szikrázó tüzet.
– Igazad volt, cimbora. Ezt már szeretem! – És ivott
egy korty malátawhiskyt. – Most beszéljünk arról,
mennyibe fog kerülni – ajánlotta.
– Dolgozzuk ki – mondtam.
– Elintézem a botswanai kormánnyal. Adok nekik
egy kis helyzeti előnyt. Szabályos egyezséget kell fel-
vetnünk, esetleg minden leletet fele-fele alapon szétvá-
lasztani és akkor garantálják számunkra a szabad bejá-
rást és a különleges jogokat. Körülbelül így képzelem.
– Jó. Ez mindenestül a te trükköd legyen, Lo.
– Ahogy én ismerlek, Benjamin, már van is egy lis-
tád a kellékeidről, hogy hány emberre van szükséged, a
felszerelésről – igazam van?
Nevettem és kigomboltam a felső zsebemet. – Hát,
ami azt illeti – vallottam be és átadtam három teleírt
ívet. Gyorsan átfutotta.
– Nagyon spártai, Ben – gratulált. – De én azt hi-
szem, ennél kicsit több kell nekünk. Szeretnék végre
egy tűrhető leszállópályát, ami egy Dakotát fogadhat.
Jön a meleg évszak. A sátorban meghalsz. Rendes el-
szállásolás kell, légkondicionált iroda és raktártér.
Eszerint kell egy áramfejlesztő a világításhoz és ahhoz,
hogy felszivattyúzza a vizet a medencéből.
– Senki nem vádolhat azzal, Lo, hogy félseggel inté-
zed a dolgokat – mondtam és nevettünk. Sally újratöl-
tötte a poharamat. Ezen az estén engem ünnepeltek, és
erősen meg voltam magammal elégedve. Nagyon büsz-
ke voltam arra, hogy kikutattam az egy évezrede bujká-
ló titkot és Louren visszatért hozzám, mindhalálig,
öreg. A whisky úgy szaladt le a gégémen, akár a víz.
Sok whiskyt szoktam inni. Ez is egyik módja annak,
hogy bizonyos dolgokat elfelejtsek, és hogy mások is
könnyebben elfogadják. Aztán hat évvel ezelőtt úgy
találtam, hogy már egy éve nem dolgozom a könyve-
men, hogy a memóriám és intellektusom ködös és
megbízhatatlan, és hogy reggelenként reszket a kezem.
Esténként még mindig iszom egy-két pohárkával és
időnként gőzerővel bedobok az anyagból. De most
azért ittam, mert boldog voltam, nem pedig bánatom-
ban.
– Rajta, Ben. Ma este van mit ünnepelnünk – neve-
tett rám Sally és újabb adagot töltött nekem.
– Ejha! Csak finoman, doktor – tiltakoztam gyengén,
de ezen az estén kellemesen, elégedetten, lebegve be-
rúgtam. Méltóságteljesen visszautasítottam a Louren
felajánlotta segítséget és magam mentem el a sátorig,
melyben Sally diszkréten különvált tőlem még Louren
érkezése előtt. Ruhástul az ágyra dőltem és elaludtam.
Félig fölébredtem, amikor Louren bejött és a sátor
hosszát átugorva az ágyba vetette magát. Emlékszem,
hogy a fél szemem nyitva volt és láttam a fogyó hold
fényét átsütni a sátron – vagy talán a pirkadat első suga-
ra volt? Akkor nem találtam ezt fontosnak.

A legfontosabb szempont a terv személyzete volt és

ebben szerencsés voltam. Peter Willcox épp most akart
egy kutatóévre eltávozni a Cape Town-i Egyetemről.
Lerepültem, hogy találkozzam vele és hat órán át győz-
ködtem, hogy egyáltalán nem élvezné az európai jólé-
tet. Heathert, a feleségét már egy kicsit nehezebb volt
befolyásolni, míg csak meg nem mutattam neki a fehér
király fényképét. Akárcsak Sallynak, neki is a barlangi
művészet volt a fő érdeklődési területe.
Mindkettő kitűnő ember volt az ásatásokhoz. Együtt
voltam velük a Slangkop-barlang feltárásánál. Harmin-
cas éveikben jártak; a férfi egy kicsit pocakosodott és
kopaszodott, drótkeretes pápaszemet viselt és a nadrág-
ja állandóan azon a ponton volt, hogy épp le nem csú-
szott. Olyankor rántott egyet a derékszíján. Az asszony
sovány és szögletes volt, szélesen mosolygó szájjal és
pisze, szeplős orral. Gyermektelenek, jókedvűek, ér-
telmesek voltak és keményen tudtak dolgozni. Peter
dzsessz-szerű harmonikán játszott és Heather hangja jól
illett az enyémhez.
Peter bemutatta két egyetemet végzett tanítványát,
akiket fenntartás nélkül beajánlott. Első találkozásunk-
kor megriadtam tőlük. Ral Davidson huszonegy éves
fiatalember volt – habár az a tény, hogy férfi, nem volt
azon nyomban felismerhető. Peter azonban biztosított,
hogy a rendetlen hajtömeg mögött ígéretes ifjú archeo-
lógus lappang. A menyasszonya rettentő szemüveges
fiatal hölgy volt, évfolyamelső az egyetemen. Habár
lehangolóan lapos volt, és én többre becsülöm a női
bájakat, Leslie Johns menten megnyert magának, ami-
kor egy szuszra a fülembe súgta: “Dr. Kazin, azt hi-
szem, az ön Őskori Afrika könyve a legizgalmasabb,
amit valaha is olvastam.”
A jó ízlés eme megnyilvánulása a jó munka biztosí-
téka volt.
Peter Larkin talált nekem negyvenhat olyan afrikai
munkást Botswana déli területéről, akik még soha hírét
sem hallották a Véres Domboknak, sem a felettük lebe-
gő átoknak.
Egyedül Timothy Mageba okozott csalódást. Öt na-
pot töltöttem el a johannesburgi intézetben, amikor
visszafelé jöttem Cape Townból és megpróbáltam rá-
bírni Timothyt, hogy nagy szükségem lenne rá a Véres
Domboknál.
– Machane – mondta. – Olyan munka van itt, amit
senki más nem tud elvégezni. – Később visszaemlékez-
tem ezekre a szavakra. – Ahová ön megy, ott olyan
munka van, amire sok más ember is képes. Már vannak
nők és férfiak ott, akik mind specialisták. Nincs szük-
sége rám.
– Kérem, Timothy. Az egész csak hat hónap. A
munkája megvárja.
Hevesen rázta a fejét, de én csak győzködtem.
– Csakugyan akarom, hogy jöjjön, szükségem van
magára. Olyan dolgok vannak ott, melyeket csak maga
magyarázhatna meg. Timothy, több mint tizenötezer
négyzetméternyi falfestmény van. A legtöbbje szimbo-
likus, stilizált jelek, amiket csak maga…
– Dr. Kazin, ezekről küldhet nekem másolatot. Meg-
adhatom az értelmezésüket. – Timothy angolra váltott,
ami nála mindig az elkedvetlenedés jele. – Remélem,
nem ragaszkodik hozzá, hogy most elhagyjam az inté-
zetet. Az asszisztenseim nem tudnak az irányításom
nélkül dolgozni.
Néhány pillanatig egymásra meredtünk. Holtpontra
jutottunk. Ráparancsolhattam volna, hogy jöjjön, de a
vonakodó segítség mindennél rosszabb. Valami lázadó,
független lélek lappangott Timothy fekete szemében és
tudtam, hogy valami mélyebb okának kell lennie, ami
miatt visszautasítja, hogy csatlakozzék hozzám.
Már majdnem azon voltam, hogy megkérdezem tőle,
vajon nem a régi átok tartja-e vissza. Mindig nyugtala-
nító efféle babonás befolyást találni ilyen intelligens és
magasan képzett embernél. Vonakodtam attól, hogy
egyenesen feltegyem a kérdést, mert egy olyan afrikai-
val szemben, mint Timothy, a direkt kérdés esetlen és
udvariatlan lenne.
– Az okok soha nincsenek ok nélkül, doktor. Kérem,
higgye el, ha én mondom, hogy jobb, ha ezúttal nem
tartok önnel.
– Rendben van, Timothy – egyeztem bele rezignál-
tan és felálltam. A pillantásunk újból összekapcsolódott
és úgy tűnt, hogy ez az ember valahogy más lett. A
fellobbanó tűz ragyogóbban égett a szemében és újból
valami kényelmetlenséget, talán félelmet éreztem mé-
lyen belülről.
– Szavamat adom, doktor, hogy a munkám kritikus
fázisába érkezett.
– Nagyon érdekelne, Timothy, szeretném látni, ha
elkészült vele.
Másnap reggel a kereskedelmi járattal megérkezett
négy új asszisztensem és egyenesen a Sturvesant-
hangárhoz hajtottunk, ahol már várt ránk a Dakota.
A Dakotában való repülés lármás és vidám volt. Pe-
ter elhozta a tangóharmonikáját, én pedig sohasem uta-
zom öreg gitárom nélkül. Nagy sikerünk volt néhány
dalocskával, mint például az “Abdul Abulbul emír” és a
“Zöldet terem a szittyó, ó!”, és nagy örömmel fedeztem
fel, hogy Ral Davidson élesen és tisztán fütyül, ami
igazán szép volt és hogy Leslie-nek édes kis szopránja
van.
– Ha befejeztük az ásatást, még jó néhány kirándu-
lásra elviszem magukat – mondtam nekik, azzal neki-
álltam és megtanítottam őket néhány saját szerzemé-
nyemre.
Három hete hagytam el a Véres Dombokat és ahogy
felette köröztünk, láttam, hogy mekkora változások
mentek végbe a távollétemben. A kifutópálya, amin
még szélzsák is volt, majd kiszúrta a szemünket a poros
síkságon. A közelében egy csomó előre gyártott épület
állt. Hosszú, központi bungalow állt ott, körülötte a
lakónegyed. Csontvázszerű fémtorony támogatta a
2000 gallonos galvanizált vas víztartályt és azon túl
volt a táborhely, az afrikai munkaerők szállása.
Sally a kifutópályán várt bennünket, és mi felhal-
moztuk a poggyászunkat a Land Roverbe és elindul-
tunk, hogy megnézzük új otthonunkat. Arra számítot-
tam, hogy Louren is itt lesz, de Sally elmondta, hogy az
előző napon el kellett mennie és néhány napig távol
lesz.
Sally büszkén végigmutogatta a tábort. A központi,
légkondicionált bungalow fel volt osztva egy kis közös
szobára, egyik végén társalgóval, középpontjában nagy
irodahelyiség, mögötte raktárépület. Négy légkondicio-
nált lakókunyhó volt, kevés bútorral. Sally az egyiket
Willcoxéknak juttatta, egyet Leslie-nek és saját magá-
nak, egyet Ralnak és nekem, a negyedik Lourené és
más látogatóké volt, pilótáké és szállóvendégeké.
– Azt hittem, egy kicsit jobban ki lehet majd hasz-
nálni az alvási beosztást – mormogtam keserűen.
– Szegény Ben – mosolygott kegyetlenül Sally. –
Ezt a civilizáció hozta magával. Mellesleg remélem,
elhoztad a fürdőkosztümödet, nincs többé pucéron für-
dés a medencében.
Perverz módon bántam mindezt, amit Louren rám
szabadított.
A Véres Domb nem volt már többé magányos, titok-
zatos hely a vadonban, hanem egy sürgő-forgó kis kö-
zösség, ahol menetrendszerűen landoltak a repülőgé-
pek, Land Roverek kavarták fel a port és az elektromos
vízszivattyú csörömpölése felverte a barlangban a sma-
ragd medence csendes zöld vizét.
Csoportom hamar elhelyezkedett a számára kijelölt
helyen. Sally a barlangban dolgozott egyetlen fiatal,
afrikai asszisztenssel. A többi négy elfoglalta helyét,
mint egy-egy tíz főből álló team vezetője, és kijelölte
azt a területet, melyen dolgozniuk kellett.
Peter és Heather éleseszűen azt a külső területet vá-
lasztották, ahol a főfal húzódott az alsóváros romjai
között. A régiek ezen a helyen szabadultak meg sze-
métre való, törött fazekaiktól, régi fegyvereiktől, eldo-
básra ítélt gyöngyeiktől és egy eltűnt civilizáció minden
csodálatos törmelékétől.
Ral és Leslie, akik aranyról és kincsekről álmodoz-
tak, fejest ugrottak a külső ásatási területbe, ám ezt a
területet a régiek szépen összeseperték és kínosan tisz-
tán tartották, ezért aztán sokkal kevesebb volt az érde-
kes termés, mint hitték. Ez a különbség a tapasztalat-
lanság között, a heves vérű ifjúság és a hűvösen számí-
tó idősebbek között.
A magam számára fenntartottam a korlátlan szabad-
ságot, az ellenőrzési és tanácsadói kapacitást és mindig
ott időztem, ahol épp a legnagyobb szükség volt rám.
Eleinte aggódva figyeltem Ralt és Leslie-t, hogy meg-
bizonyosodjak, kielégítő-e a megközelítésük és a tech-
nikai tudásuk, azután megnyugodva láttam, hogy Peter
Willcox ajánlása hitelesnek bizonyult. Okos, lelkes
fiatalok voltak, és ami a fő, kiismerték magukat a régé-
szeti ásatások terén.
A négy team úgy rázódott össze, hogy az afrikai
munkásokból kiválogatták a tökfejeket és csak a leg-
jobbakat tartották meg. így azután rövidebb idő alatt,
mint remélni mertem, a Kazin és Társa cég már törte is
a földet, és igen jó munkát végzett.
Lassú, fáradságos, de alapos és kielégítő munka volt.
Esténként a közös teremben való közös éneklés előtt
megbeszéltük az aznapi munkát és minden leletet meg-
becsültünk és összefüggésbe hoztuk a helyét az általá-
nos feltárási hellyel.
Az első döntő felfedezés az volt, hogy az I. réteg
hamurétege folytatódik az egész területen át, még az
alsóvárosban is. Habár ez nem jelenti azt, hogy min-
denütt egyenletesen oszlott el, de foltokban a legkülön-
bözőbb vastagságokban mutatkozott. A karbon-
időmeghatározásból majdnem pontosan lehet következ-
tetni, és a kort Kr. u. 450-ben állapítottuk meg. Ez a
dátum megegyezett, vagy kissé előtte járt a barlangban
talált legrégibb festmények idejének.
Megegyeztünk, hogy a barlang busman megszállása
szinte azonnal követhette a régiek eltávozását vagy
eltűnését a városból. Lelkiismeretesen a “régiek” első
okkupációjára hivatkoztunk, mert a „föníciai” korszak
még nem nyert bizonyítást. Annak a feltételezésnek,
mely legdrágábbnak tartott reményem volt, hamarosan
ki kell alakulnia.
A hamuréteggel társulva emberi maradványok is
előkerültek. Ral feltárt egy metszőfogat a hamuban a
főtorony-bázisnál, Peter pedig egy teljes felkarcsontot
és mellette számos meghatározhatatlan csontmarad-
ványt. Ezek a temetetlen emberi maradványok hosszú
utat tettek meg, míg támogatni látszottak azt a teóriát,
hogy a Holdváros erőszakos véget ért.
Ezt látszott megerősíteni a falak és tornyok rejtélyes
eltűnése, melyekről ésszerűen úgy találtuk, hogy egy-
kor agyagalapon állhattak, valamint csökevényes kő-
alapzaton, melyek esetenként megmaradtak a templom-
körzet vonalán.
Ral habozva ugyan, de kimondta, hogy az ellenség
olyan őrült gyűlölettel lehetett eltelve, hogy a régieknek
még a nyomát is el akarta törölni a föld színéről. Ezt a
véleményt mindnyájan osztottuk.
– Elég pontos. De mi történt azzal az ezernyi tonna
tömör falazattal? – kérdezte tőlünk Sally.
– Szétszórták a síkságon – kockáztatta meg Ral.
– Herkulesi munka lehetett, mellesleg a síkság he-
lyén akkoriban tó volt. Ahhoz, hogy ezt megcsinálják, a
szikla és a tó közötti területen kellett volna szétszórni-
uk. Ennek pedig semmi jele sincsen.
 Peter Willcox mentegetőzve emlékeztetett bennün-
ket arra, hogy Credo Mutwa Gyermekem, Indaba című
könyvében azt írja, hogy egy régi várost hogyan hordott
át tömbről tömbre a nép, el, messze nyugatra, és ho-
gyan építették ebből fel újra Zimbabwe városát.
– Ez vörös homokkő – vágott közbe nyersen Sally. –
Zimbabwe gránitból épült, amit abból a sziklából fejtet-
tek, amin állt. Zimbabwe 275 mérföldre keletre van
innen. A munkások részvétele elképzelhetetlen. Annyit
elismerek, hogy az építészeti jártasságot és a technikát
átvihették, de az anyagot magát nem.
Más ötletünk nem volt, és így visszakanyarodtunk a
teóriákról a tényekre. Louren Sturvesant a hatodik hét
végén látogatott meg először. Két napra felfüggesztet-
tünk minden ásást és más munkát, és elnöklésemmel
szemináriumot tartottunk, melyben bemutattunk
Lourennek mindent, amit végrehajtottunk, és a kor
megállapítását.
Nagyon hatásos volt. Azzal kezdtük, hogy átnyújtot-
tunk 127 gépelt oldalt a készítményekről, a fazekas
törmelékekről és egyéb leletekről. Ezek legtöbbjének
Peter és Heather volt a felelőse és ők nyitották meg a
szemináriumot.
– A teljes ásatás a csatolt részek nélkül a terület
északi részét foglalja magában és a legkülső kerületétől
számítva 1000 lábnyi területet ölel fel. Úgy látszik,
főként kisebb helyiségek és épületek együttese, melye-
ket napon szárított agyagból építettek, a tetőzetük karó
és nád.
Peter részletesen leírta a területet, megadta a helyi-
ségek körülbelüli méretét és minden feltárt tárgy pontos
helyzetét. Louren fészkelődni kezdett a székében és a
szivarjával játszadozott. Peter aprólékoskodó, szinte
vénlányos, ami illik a munkájához. Végre elérkezett a
következtetéséhez:
– Úgy tűnik, hogy ez a terület kiterjedt bazár vagy
piactér lehetett. – És végigvezetett bennünket a raktá-
ron, hogy szemügyre vehessük a területen talált tárgya-
kat. Volt ott minden: erősen elrozsdásodott vastöredék,
egy bronzfésű, késnyél, ami női alakot formázott, ti-
zennégy bronzrozetta, amelyekből azt gyanítottuk,
hogy bőrpajzs domborműve lehetett, huszonöt font sú-
lyú bronzlemez, csillagot és Napot ábrázoló tárgyak,
minden valószínűség szerint díszítmények, tizenhat
megformált és összetört bronzlemez, melyekről remél-
tük, hogy páncélöltözet darabjai, egy csodálatos bronz-
tál, az átmérője huszonnégy hüvelyk, rajta a napábrázo-
lás és körben bonyolult mintával, és más egyéb, negy-
ven-fontnyi súlyú bronztöredékek és roncsok, annyira
tönkrement és sérült állapotban, hogy nem lehetett
megállapítani a mibenlétüket.
– Ezeket a bronztárgyakat tártuk fel – mondta Peter
Lourennek. – A kidolgozásuk durva, de nem ismerhető
fel rajtuk a bantu koncepció és kivitel. Sokkal közelebb
állnak ahhoz, amit föníciai kézművességként ismerünk.
Nem hasonlítanak rómaihoz és göröghöz, mert sokkal
kevesebb értéket tulajdonítanak a művészi kivitelnek. A
termékeik, akárcsak az épületeik, tömörek és durván
megmunkáltak. Még egy felmerülő tény: a Nap tisztele-
te. Nyilvánvalóan általában sokistenhitű közösség volt,
de a napimádás volt a legdominálóbb. Ebből az elren-
dezésből kiderül, hogy náluk Baál, a föníciai férfi isten-
ség megszemélyesítője a Nap volt.
Azt hittem, hogy Peter beleesik abba a hibába, hogy
speciális védőbeszédet tart, de hagytam, hogy folytassa,
nem szóltam közbe. Miután egyes tételt külön megbe-
széltünk, Peter átvezetett bennünket a következő asztal-
sorhoz, melyeken az üveg- és agyagholmik álltak.
– Százhuszonöt font súlyú üveggyöngy – a legtöbb-
jének kék és vörös a színe. A föníciai színek, a zöld,
fehér és sárga csak az I. és a II. szinten lelhetők fel.
Más szóval későbbiek, mint Kr. u. 50, ami megközelí-
tőleg egybevág a föníciai civilizáció beolvadásának
végső fázisával a római és mediterrán civilizációkba és
ennek fokozatos eltűnésébe.
Itt közbeszóltam. – A rómaiak nagyon alaposan ma-
gukba olvasztották a föníciaiakat és minden alkotásu-
kat; amit erről tudunk, az nagyon kevés…
A figyelmem Sallyra irányult. Ragyogó hangulatban
volt, teljesen megváltozott az utóbbi hat héthez képest,
amikor morózus és elhúzódó volt. Megmosta a haját,
ami most fényesen és rugalmasan ragyogott. A bőre is
arany színárnyalatot kapott, ahol a nap érte, és kifestette
az ajkát és a szemhéját. A szépségétől elszorult a szí-
vem. Úgy kellett magam visszaerőltetni az asztalokhoz.
– … idetartozik a fazekasság felfedezése – mondta
Peter. Nagy halom töredékre, részletekre mutatott, me-
lyek között igen csekély számú volt az ép darab. – Ezek
között egy kivétellel nincsen egyetlen felírás sem. Ez a
kivétel. – Azzal felemelt egy cserépdarabot, mely igen
megbecsült helyet foglalt el, és átnyújtotta Lourennek.
Habár előzőleg mindannyian megszemléltük, most
mégis odagyűltünk Louren köré, ahogy vizsgálgatta. Az
égetett agyagba valami szimbólum volt bevésve.
– Ez egy csészének vagy vázának a szilánkja. A
szimbólumot felfoghatjuk a pun T betűnek.
Lourenből ösztönösen tört ki, ahogy felém fordult és
a kezét a vállamra tette: – Bizonyítsd be, Ben. Elisme-
rik, ugye?
– Nem feltétlenül, Lo – ráztam meg sajnálkozva a
fejem. – Azt kiabálják majd, hogy „importálták”! Régi
trükk, hogy amit kétségbe akarnak vonni, mert nem
tudják megmagyarázni, vagy ami nem támasztja alá a
teóriájukat, arra rámondják, hogy kereskedelmi úton
került ide.
– Ez úgy néz ki, mintha nem te győznél, Ben – értett
egyet Louren és én vigyorogtam.
– Végül is nem áshatunk ki tizennyolcadik századi
Nanking cserépedényeket – vagy esetleg egy éjjeli
edényt Viktória királynő portréjával!
Nevettünk és odébbmentünk a réz- és rézműves tár-
gyakhoz. Voltak ott karperecek és melltűk, zöld bevo-
nattal, szétmarva. Nagy csomó rézdrót és jelzett nemes-
fémrudak, Szent András-kereszt forma jelöléssel,
mindegyik tizenkét fontot nyomott.
– Ezekben nincs semmi új – jegyezte meg Louren.
– Nincs – egyeztem bele. – Ezek Közép- és Dél-
Afrika-szerte előfordulnak. A formájuk mégis olyan,
mint azoknak a nemesfémrudaknak, melyeket a fönícia-
iak a cornwalli ónbányákból vittek el – vagy a
rézrudaké az ősi ciprusi bányákból.
– Még nincs bebizonyítva? – nézett rám Louren,
amire csak a fejem ráztam és tovább vezettem a feltárt
vasművesmunkák felé. Mindegyik szörnyen rozsdás
volt és az eredeti formájuk annyira tönkrement, hogy
csak találgatni és gyanítani lehetett. Nyílfejek százai
hevertek ott, a legtöbbje az I. és II. szintből került elő,
lándzsafejek és kardpengék, fejszefejek és kések.
– A fegyverek mennyiségéből, vagyis azokból, ami-
ket fegyvernek nézünk, úgy ítélhetjük meg a dolgot,
hogy a régiek igen harcias népek lehettek. De az is le-
hetséges, hogy állandóan támadástól féltek, és ez ellen
fegyverezték fel magukat ennyire – magyaráztam és
általános helyeslő mormogás hallatszott. A vasrészleg-
től odamentünk a fényképeimhez, melyek az ásatás
minden mozzanatát bemutatták, és amiken látszott az
alsóváros, a templom, az akropolisz és a barlang.
– Nagyon szép – ismerte el Louren. – És ez minden?
– A legjobb marad utoljára – nem sajnáltam egy kis
rendezői fogást a bemutatómból, és elfüggönyöztem a
raktár végét. Odavezettem Lourent egész csoportommal
együtt az első függöny elé és nyugtalanul lestem, mi
lesz az első reakciójuk. Kedvemre való volt.
– Jóságos Isten! – torpant meg Louren és rámeredt a
fallikus oszlopra, tetején a mintával. – Zimbabwe ma-
darai!
Három volt belőlük. Habár befejezetlenek voltak, ott
álltak öt láb magasan, kerületük harminc hüvelyknyi
volt. Csak az egyik volt viszonylagos épségben, a má-
sik kettőt annyira megcsonkították, hogy alig lehetett
felismerni. Az oszlopok teteje eredetileg nyilvánvalóan
súlyos csőrű, hajlott hátú, ragadozó karmú keselyűket
ábrázolt. Megformálásuk hasonlatos volt azokhoz, me-
lyeket Zimbabwében tárt fel Hall, MacIver és mások.
– Ezek nem Zimbabwe-madarak – javítottam ki
Lourent.
– Nem – erősítette meg Sally. – Ezek azok, amelyek-
ről a Zimbabwe-madarakat másolták.
– Hol találtátok? – kérdezte Louren, ahogy köze-
lebbről fürkészte a zöld zsírkő alakokat.
– A templomban – mosolyogtam rá Ralre és Leslie-
re, akik illő szerénységgel álldogáltak. – A külső zárt
téren belül. Nyilván vallásos objektumok – az oszlop-
főn körben találhatóak a napszimbólumok – világosan
egybevágnak Baál, a Nap istenének tiszteletével.
– Napmadárnak neveztük el őket – magyarázta Sally
–, mert Ben úgy érezte, hogy az Ophir madarai elneve-
zés egy kicsit hatásvadász.
– Vajon miért romboltak le ilyesmit? – mutatott
Louren oda, ahol szándékos csapások nyomai zúzták
szét a zöld követ.
– Ezt mindenki csak találgathatja – hessegettem el a
kérdést. – De azt tudjuk, hogy ledöntötték és minden
terv vagy útbaigazítás nélkül hevertek az I. szint hamu-
jában.
– Ez nagyon érdekes, Ben. – Louren szeme a raktár
végében lévő utolsó függönyre tévedt. – Gyerünk, te
titkolózó vén zsivány, mit rejtegetsz még?
– Amin az egész város és kolonizáció alapult – húz-
tam szét a függönyt –: aranyat!
 Van valami ebben a szépséges, behízelgő fémben,
ami rabul ejti a képzeletet. Ahogy a társaság rábámult,
ránk telepedett a csend. A tárgyakat gondosan megtisz-
tították és felületük azzal a különleges, lágy fénnyel
ragyogott, ami eltéveszthetetlenül az arany sajátja.
A hűvösen felsoroló részletezés elvett valamit iz-
galmasságából és titokzatosságából. A darabok összsú-
lya 683 uncia volt. Tizenöt pálca volt közöttük tiszta
aranyból, férfiujj vastagságban. Negyvennyolc darab
nyersen kidolgozott ékszer, tűk, kitűzők és fésűk. Egy
női alakot ábrázoló szobrocska is volt, négy és fél hü-
velyk magasságú…
– Asztarté – Tanith – suttogta Sally, ahogy megsi-
mogatta. – A Hold és a Föld istennője.
Ráadásul egy maroknyi aranygyöngy is volt, felfűző
zsinege rég semmivé vált, tucatnyi napkorong és szá-
mos töredék, szegecsek és lemezek és gombok, defini-
álhatatlan formában vagy felismerhetetlen rendeltetés-
sel.
– És akkor – mondtam – itt van még ez – és felemel-
tem a nehéz, tiszta aranykelyhet. Megsérült és belapult,
de az alapja érintetlen maradt. – Nézd – mutattam rá a
megmunkálásra, a szokatlanul finom vonalára.
– Ankh? Az örök élet egyiptomi jele? – nézett rám
megerősítés végett Louren, és bólintottam.
– A keresztényeknek és a pogányoknak a jele, így a
tiéd is. Tudjuk, hogy a fáraók rendszerint a föníciaiakat
használták fel, hogy kincseket szállítsanak birodalmuk-
ba. Talán ez is – fordítottam meg a kelyhet – az egyik
fáraó ajándéka lehetett Ophir királyának?
– Emlékszel arra a serlegre, amit a brandbergi Fehér
Hölgy a jobb kezében tart? – kérdezte Sally.
Ennyi már elég volt ahhoz, hogy nagy vitába bonyo-
lódjunk, ami a hajnali órákba is belenyúlt és másnap
Sally Heather Willcox segítségével bemutatta nekünk a
barlangról készített rajzait és festményeit. Amikor
megmutatta a fehér király másolatát, az Lourent újra
összevont szemöldökű koncentrációra késztette, és fel
is állt, hogy odamenjen és közelebbről is megvizsgálja.
– Szeretném megkérni, hogy készítsen erről egy má-
solatot a magángyűjteményem számára. Megtenné?
– A legnagyobb örömmel – mosolygott rá Sally bol-
dogan. Még mindig ragyogó kedvében volt és egyre
többet mosolygott, örült a feltűnésnek, amit a munkája
elismerése aratott. Sally, mint a legtöbb szép nő, nem
idegenkedett attól, hogy az érdeklődés középpontjába
kerüljön. Tudta, hogy fenemód jól végzi a munkáját, és
szerette a tetszésnyilvánítást.
– Nos, ezekről nem tudom eldönteni, hogy mik is le-
hetnek – mondta mosolyogva Sally, miközben új ív
papírt terített ki a közös terem asztalára. – Tizenkét
szimbólum, melyekhez hasonlókat még sosem láttam.
Heather sétáló uborkáknak nevezte el őket, vagy ket-
tesben sétáló uborkáknak. Van valami elképzelésetek?
– Ebihalak? – próbálkozott Ral.
– Százlábúak? – Leslie már egy kissé hihetőbb dol-
got mondott.
Ezzel aztán befellegzett az ötleteinknek és nagy
csend lett.
– Nincs több ajánlat? – kérdezte Sally. – Azt hittem,
hogy az akadémiai képzettség és világhírű bölcsesség e
rettentő gyülekezetéből ennél többre futja…
– Kétsor-evezős gálya – mondta halkan Louren. – És
háromsor-evezős gálya.
– Jupiterre! – láttam meg azonnal. – Igazad van!
– “Ninive ötsor-evezősei, amint eltávolodnak
Ophirból” – idézte vidáman Peter.
– A hajó törzse és az evezőpadok – tódítottam. –
Természetesen – ha igazunk van, akkor efféle hajókkal
közlekedhettek rendszeresen a tavon.
Ezt el is fogadtuk, ám mások nem biztos hogy elfo-
gadják.
 Ebéd után kirándulást tettünk az ásatáshoz és Louren
újból kitüntette magát ihletett találgatásával. Peter cso-
portja a zárt falon belül feltárt egy sor szabályos, cella-
szerű helyiséget. Ezek egy hosszú folyosóhoz csatla-
koztak kövezett padlóval és csatornarendszerrel. Min-
den helyiség nagyjából huszonöt lábnyi volt és úgy
tűnt, hogy ezek az egyedüli olyan építmények a körül-
zárt részen, melyek nem napon szárított agyagból, ha-
nem kőtömbökből épültek.
Leginkább az volt a feltételezésünk, hogy a cellák
börtönül szolgálhattak.
– Hát már minden munkát nekem kell itt elvégez-
nem? – sóhajtott fel Louren. – Amikor épp most mutat-
tad meg a hadielefántok képét?
– Elefántistállók? – kérdeztem.
– Micsoda gyorsaság, pajtás! – veregette meg a vál-
lam Louren és én elvörösödtem. – Azt hiszem, Indiában
elefántkarámnak nevezik.
Vacsora után egy órácskát a sötétkamrában dolgoz-
tam, előkészítettem három tekercs filmet és amikor
befejeztem, elmentem, hogy megkeressem Lourent.
Másnap kora reggel akart elmenni és még sok mindent
kellett megbeszélnünk.
Nem volt a vendégszobában, sem a hallban, így
Ralnál kérdezősködtem utána.
– Azt hiszem, a barlangba mehetett, doktor. Köl-
csönkért tőlem egy zseblámpát.
Leslie úgy nézett Ralra, hogy annak egész világosan
valami jelentősége volt, összehúzta a szemöldökét és
egy kicsit megrázta a fejét, de ez inkább Ralnak szólt,
nem nekem. Mentem és elhoztam a saját zseblámpámat
és átmentem a csendes ligeten, óvatosan kerülgetve a
nyitott gödröket. A nagy vadfügefa mögött semmiféle
világosság nem jelezte az alagút bejáratát.
– Louren! – szólítottam meg. – Itt vagy? – A han-
gom visszhangozva verődött vissza a szirtről és a szik-
lákról. Amikor elhalt az echó, csend volt, és előremen-
tem az alagútba. Magam elé világítottam zseblámpám-
mal a sötétségben, fejemet lehúztam az elsuhanó dene-
vérek elől és a saját lépteimet megsokszorozva hallot-
tam vissza a csöndbe.
Nem láttam fényt, megálltam és újból a nevét kiál-
tottam.
– Louren! – a hangom körbejárt a barlangban. Fele-
let nem jött, lementem az átjáróba.
Ahogy kiléptem az alagút száján, hirtelen erős zseb-
lámpafény világított az arcomba, egyenesen a szemem
közé.
– Louren? – kérdeztem. – Te vagy az?
– Mit akarsz, Ben? – rivallt rám a sötétségből, a
zseblámpa mögül. A hangja ingerült volt, szinte hara-
gos.
– Meg akarom veled beszélni a legközelebbi terve-
ket – mondtam és elfedtem a szemem a fénysugár elől.
– Az várhat holnapig.
– Korán mégy el – beszéljük meg most.
Felé indultam a barlangban, a szemem elfordítva a
kápráztató fénytől.
– Világíts máshová, jó? – tiltakoztam lágyan.
– Süket vagy? – recsegett Louren hangja, a paran-
csoláshoz szokott ember hangja. – Azt mondtam, hol-
nap, a fene vigyen el.
Holtra váltan, kábultan, zavartan álltam. Soha éle-
temben azelőtt nem beszélt így velem.
– Lo, jól vagy? – kérdeztem aggódva. Valami rossz
van ebben a barlangban, éreztem.
– Ben – csattant fel –, most azonnal fordulj meg és
eredj innen, érted? Holnap reggel találkozunk.
Egy pillanatnál tovább haboztam. Aztán megfordul-
tam és kimentem az átjáróból. A sötétségben egyetlen
pillantást sem vethettem Louren arcára a zseblámpa
mögött.
 Reggel Louren épp olyan kedves volt, mint amilyen
mindig. Gavallérosan bocsánatot kért az előző este tör-
téntekért. – Csak egyedül akartam lenni, Ben. Sajná-
lom. Néha rám jön az ilyesmi.
– Tudom, Lo. Én is így vagyok ezzel.
Tíz perc alatt megegyeztünk abban, hogy habár a vá-
ros föníciai megszállása látszik a lehető legvalószí-
nűbbnek a körülményekből adódóan, ám ez mégsem
eldöntött tény. Egyelőre semmit sem hozunk nyilvános-
ságra, de időközben Louren carte blanche*-t ad szá-
momra a teljes gőzzel való ásatáshoz és kutatáshoz.
Napfelkeltekor elrepült és én tudtam, hogy másnap
reggel már Londonban reggelizik.

A Louren elutazását követő hetek nem töltöttek el

elégedettséggel. Habár a romokon való munka remekül
haladt előre és asszisztenseim soha nem veszítették el
lelkesedésüket és szorgalmukat – az eredmény mégis
egyformán kiábrándító volt.
Nagyon sok lelet bukkant még elő, de ezek csak is-
métlődések voltak. Fazekak, gyöngyök, olykor aranytö-
redékek, de egyik sem hozott olyan izgalomba, mint az
ezelőttiek. Tudásunk tárháza nem gyarapodott többel,
mint amennyit már eddig is tudtunk. Fáradhatatlanul
kószáltam a területen, nyugtalanul tipródtam egy új
árok vagy feltárt szint előtt, és azért imádkoztam, hogy
a következő lapát földdel forduljon már ki egy vésett
címerpajzs vagy egy kripta köve. Itt van valahol a régi-
ek titkának a kulcsa, de jól elrejtőzött.
Az ásatás keserves előrehaladásától eltekintve a
Sallyval való kapcsolatom is bonyolult módon meg-
romlott, amire nem találtam magyarázatot. Az termé-
szetes volt, hogy amióta a többiek Holdvárosba érkez-
tek, fizikai meghittségünkre nem adódott lehetőség.
Sally gyémántkeményen keresztülvitte elhatározását,
*
carte blanche – korlátlan felhatalmazás (francia)
hogy viszonyunkat nem szabad közhírré tenni. Az én
amatőr mesterkedéseimet, melyek arra irányultak, hogy
kettesben legyünk, ügyesen kivédte. A legjobban még
azzal boldogultam, amikor napközben meglátogattam a
barlangban. Ott azonban mindig vele volt az assziszten-
se, olykor még Heather Willcox is.
Sally visszahúzódónak, hallgatagnak, barátságtalan-
nak tűnt. Egész álló nap heves koncentrációval dolgo-
zott a festőállványa előtt és rendszerint közvetlenül
vacsora után már iszkolt is be a kunyhójába. Egy ízben
követtem, csendben kopogtattam az ajtaján, majd ami-
kor nem jött válasz, habozva benyitottam. Nem volt
odabent. Vártam rá odakint az árnyékban, úgy éreztem
magam, mint valami kukkoló és már éjfél elmúlt, mire
visszatért, kísértetként osonva a csendes berekben és
egyenesen a szobájába ment, ahol Leslie már réges-rég
eloltotta a lámpását.
Nagyon aggasztott, hogy ilyen visszahúzódónak lá-
tom az én vidám Sallymet és végül is meglátogattam a
barlangban.
– Beszélni akarok veled, Sal.
– Miről? – Enyhe meglepetéssel pillantott rám,
mintha napok óta most venne észre először. Elküldtem
a fiatal afrikai asszisztenst és rávettem Sallyt, hogy
jöjjön velem a smaragd medencéhez, mert azt remél-
tem, hogy annak a szépsége és a hozzá fűződő emlékek
meglágyítják.
– Valami baj van, Sal?
– Jóságos isten, ugyan mi lenne? – Kellemetlen be-
szélgetés volt, egyáltalán nem kielégítő. Sallyn látszott,
hogy azt hiszi, olyasvalami után kíváncsiskodom, ami-
hez semmi közöm. Éreztem, hogy kezdek dühbe gurul-
ni és rá akartam kiáltani: “a szeretőd vagyok, a fene
vigye el és nekem mindenhez közöm van, amit csi-
nálsz!”
Ám a józan ész győzött, mert éreztem, hogy a belő-
lem áradó nagyfokú düh barátságunk utolsó vékony
szálát is elvágná. Így inkább megfogtam a kezét és el-
vörösödő arcom alatt röstelkedve halkan ennyit mond-
tam: – Szeretlek, Sally. Csak erre gondolj – ha van va-
lami, amiben segíthetek…
Azt hiszem, ez volt a legjobb, amit mondhattam,
mert keze azonnal megszorította az enyémet, arca ellá-
gyult, szeme lassan elködösödött.
– Ben, te olyan édes, drága ember vagy. Ne törődj
velem egy darabig. Elkapott egy kicsit a rossz hangulat,
és ezen senki sem tud segíteni. Majd elmúlik magától,
ha nem csinálsz belőle nagy hűhót.
Egy pillanatra újból az én drága párom volt, a szája
sarkában és nagy zöld szemében bizonytalan mosoly
remegett.
– Majd tudasd velem, ha elmúlt, jó? – álltam fel.
– Így lesz, doktor. Maga lesz az első, akivel tuda-
tom.
A rákövetkező héten visszarepültem Johannesburg-
ba. Évi általános közgyűlést tartottak az intézet kuráto-
rai, ahonnan nem akartam távol maradni. Ezenkívül
megbíztak, hogy tartsak előadás-sorozatot a
Witwatersrand-i Egyetem Régészeti Fakultásán.
Úgy ütemeztük be, hogy tizenegy napig leszek távol
az ásatástól. Peter Willcox megbízható kezébe adtam át
mindent, miután egyezséget kötöttem vele, hogy azon-
nal táviratozik, mihelyt bármi új fejlemény történik.
A három leányzó ott ugrabugrált körülöttem, becso-
magolták a holmimat, ebédre való elemózsiát készítet-
tek a repülőgépre és felsorakozva megpusziltak és is-
tenhozzádot integettek a kifutópályán. Bevallom, rop-
pantul élveztem mindeme figyelmességet.
Gyakran előfordult velem, hogy úgy találtam, ha az
ember egy kissé eltávolodik valami problémától, akkor
közelebbről lehet látni az egészet. Holdvárost elhagyva
már három óra múlva kisebb áttörés történt. Ha falak és
tornyok álltak a romok alapjain, akkor a sziklákat vala-
honnan a közelből vihették oda. Ez a hely nyilvánvaló-
an maga a szirt kellett hogy legyen. Valahol ezekben a
sziklákban, a városhoz közel kellett lennie a bányának.
Ezt kell megtalálnom és ennek a területéből ki tu-
dom számítani a város méretét.
Hetek óta először éreztem jól magam, és a követke-
ző napok örvendetesek és kellemesen élvezetesek vol-
tak. A kurátori gyűlés vidáman zajlott és elhatározták,
milyen korlátlan alapítványokat tesznek és a jövő ked-
vezőnek tűnt. Louren elnöksége részéről a legnagyobb
tiszteletadás érkezett, amikor Louren újabb tizenkét
hónapra megújította intézeti igazgatói szerződésemet.
Hogy megünnepeljük tizenhárom százalékos fizetés-
emelésemet, Louren meghívott vacsorára az otthonába,
ahol negyven meghívott ülte körül a hatalmas sárga fa-
asztalt és én voltam a díszvendég.
Hilary Sturvesant talpig sárga selyembrokátban és a
mesés Sturvesant-briliánsokkal ékesítve csaknem osz-
tatlan figyelmével tüntetett ki az egész étkezés alatt. A
szép dolgok a gyengém, hát még ha szép nőkről van
szó. Ezen az estén vagy húsz volt belőlük és a társalgó-
ban olyan udvartartásom volt, akár egy királynak. A bor
megoldotta a nyelvem és elmosta zavart szégyenlőssé-
gemet. Nem vitás, hogy Hilary és Louren vették rá a
többi vendéget, hogy ilyen nagy respektussal kezelje-
nek, így azután, amikor éjjel kettőkor Hilary és Louren
lekísértek a Mercedesükhöz, hét láb magasan nagyké-
pűsködtem.
Ezzel az újonnan megalapozott biztonsággal tartot-
tam meg négy előadásomat a Witwatersrand-i Egyete-
men, az elsőn huszonöt hallgató és tantestületi tag vett
részt, a következőn pedig kétszer annyian jelentek meg.
A dolognak valahogy híre ment, és az utolsó alkalom-
mal a fő előadóteremben kellett megtartani az előadást
a 600 főnyi hallgatóságnak. Osztatlan siker volt. Rábe-
széltek, hogy hamarosan térjek vissza – és az egyetem
alkancellárja köntörfalazás nélkül célzott rá, hogy a
régészeti tanszékvezetői poszt a következő évben betöl-
tetlen.
Látogatásom utolsó három napjának minden percét
az intézetben töltöttem. Megkönnyebbülten vettem tu-
domásul, hogy távollétemet semmi sem szenvedte meg
és nagyszámú személyzetem simán viszi az ügyeket.
A Kalahári Terem busman kiállítása teljes volt és
nyitva állt a nagyközönség előtt. A rendezés kitűnő
volt, a főcsoport középponti figurája erősen emlékezte-
tett kis barátomra, Xhaira. A modellt úgy ábrázolták,
amint épp barlangi otthonának kőfalait festi. Kosszarv-
ból előállított festékescsöbre volt, nádcsöve és ecsete,
és elképzeltem, hogy épp így dolgozhatott az a művész,
aki fehér királyomat alkotta. Ez szokatlan érzést keltett
bennem, habár azóta eltelt kétezer év, mégis olyan volt,
mintha végigéltem volna ezeket az éveket. Elmondtam
Timothy Magebának.
– Igen, Machane. Már régebben is mondtam, hogy
maga és én megjelöltek vagyunk. Rajtunk van a szel-
lem jegye és miénk a látás képessége.
Mosolyogtam és megráztam a fejem. – Erről nem
tudok, Timothy, sosem voltam képes kiválasztani, me-
lyik lesz a befutó ló…
– Én komolyan beszélek, doktor – feddett meg
Timothy. – Maga adományt kapott. Pusztán arról van
szó, hogy nem tanulta meg kifejleszteni.
Elfogadom az igézést, de távolbalátás, varázslás és
hasonlók zavarba hoznak. Hogy a társalgást eltereljem
magamról és adományomról, megkérdeztem: – Az
imént azt mondta, hogy maga is meg van jelölve.
Timothy állhatatosan nézett azzal a nyugtalanító, fe-
kete szemével. Először azt hittem, hogy megbántottam
alig palástolt kérdésemmel, ám hirtelen biccentett ágyú-
golyónyi fejével. Felállt, becsukta és kulcsra zárta iro-
daajtómat, majd visszajött. Villámgyorsan lehúzta jobb
cipőjét és zokniját, és megmutatta a lábát.
A torzulás megrázó volt, noha fényképen már láttam
ilyesmit. A Zambézi-völgy batonga törzsénél majdnem
általános. 1969-ben megjelent róla egy cikk az Angol
Orvosi Hetilapban. Ezt az állapotot „struccláb”-nak
nevezik, mert a nagy lábujj láb középcsontja és a máso-
dik ujj között erős elválasztódás van. A hatás olyan,
hogy strucc- vagy valami ragadozómadár-lábhoz teszi
hasonlatossá. Timothy nyilván nagyon érzékeny volt
erre a deformitásra és csaknem azonnal visszahúzta
zokniját és cipőjét. Később ezt úgy realizáltam magam-
ban, hogy előre megfontolva azért mutatta meg, hogy
megnyerje a bizalmamat, hogy valami kötődést teremt-
sen közöttünk.
– Mindkét lába? – kérdeztem és Timothy bólintott.
– A Zambézi völgyében igen sok embernek ilyen a
lába – mondtam.
– Anyám batonga asszony volt – válaszolta. – Ez a
jel volt az, ami feljogosított a titkok gyakorlására.
– Gátolja valamiben?
– Nem – felelte mogorván és azonnal átváltott a
csaknem kihívó batonga nyelvre. – Mi, hasított körmű
férfiak olyan gyorsan szaladunk, hogy lehagyjuk a leg-
gyorsabb antilopot is.
Akkor hát ez igen hasznos elváltozás és én roppantul
élveztem volna, ha még tovább beszélünk róla, de meg-
riadtam Timothy arckifejezésétől. Láttam, hogy erőlkö-
dik, hogy leplezze előlem.
– Kér teát, doktor? – visszatért az angolhoz és ezzel
le is zárta a témát. Egyik afrikai asszisztense töltött
nekünk az erős teából. – Kérem, doktor, meséljen, hogy
haladnak a Holdváros munkálataival.
Még egy félórán át csevegtünk, aztán elmentem tőle.
– Meg kell bocsátania, Timothy. Holnap kora reggel
elrepülök és még sok teendőm van.
 Halk, de kitartó kopogtatás riasztott fel intézeti szo-
bám ajtaján. Meggyújtottam az éjjeli lámpát és láttam,
hogy hajnali három óra van.
– Ki az? – kérdeztem és a kopogtatás abbamaradt.
Kiugrottam az ágyból, felrángattam a köntösömet, pa-
pucsba bújtam és az ajtó felé indultam, amikor rádöb-
bentem a veszélyre. Visszamentem a hálószobámba és
elővettem a csúf, nagy automata 45-öst a fiókból. Érez-
tem ugyan, hogy az egész egy kissé melodramatikus, de
beletettem a golyókat a tárba és visszamentem a bejára-
ti ajtóhoz.
– Ki az? – ismételtem meg a kérdést.
– Én vagyok az, doktor. Timothy!
Haboztam egy kicsit – bárki nevezheti magát
Timothynak.
– Egyedül van? – kérdeztem kalahári busman nyel-
ven.
– Egyedül vagyok, Napmadár – válaszolt ugyanazon
a nyelven, így hát zsebre vágtam a revolvert, és ajtót
nyitottam.
Timothy sötétkék munkanadrágot és fehér inget vi-
selt, panyókára vetett anorákkal és menten észrevettem,
hogy az ingén friss vércseppek éktelenkednek és hogy a
bal alsó karján koszos kötés van. Nagyon izgatott volt,
szeme kitágult és világított, mozdulatai görcsösek és
idegesek voltak.
– Jóságos isten, Timothy, jól van?
– Borzalmas éjszakám volt, doktor. Azonnal ide kel-
lett jönnöm magához.
– Mi történt a karjával?
– Megvágtam a bejárati ajtóm üvegablakában. Bele-
estem a sötétben – magyarázta.
– Jobb lesz, ha megnézem – mentem felé.
– Ne, doktor. Csak egy karcolás. Sokkal fontosabb,
amit mondani akarok.
 – Akkor hát üljön le. Hozhatok valami italt?
– Igen, Machane, egy italt, köszönöm, amint látja,
kiborultam és nagyon ideges vagyok. Ezért is sebesül-
tem meg.
Mindkettőnknek öntöttem a whiskyből, Timothy a
jobb kezébe vette a poharát, és folytatta ideges mászká-
lását körbe-körbe a nappalimban, míg én leültem a
nagy bőrfotelbe.
– Mi van, Timothy? – ösztökéltem.
– Nehéz elkezdeni, Machane, mivel ön nem hívő. De
meg fogom győzni.
Hirtelen abbahagyta és ivott, de nem fordult felém.
– Tegnap este hosszan beszéltünk Holdvárosról.
Doktor, maga azt mondta, hogy még mindig vannak
olyan titkok, amelyek zavarba ejtik.
– Igen – bólintottam bátorítóan.
– A régiek temetkezési helye – folytatta. – Nem ta-
lálja.
– Így igaz, Timothy.
– Azóta is ezen töröm a fejem – váltott át venda
nyelvre, ami sokkal inkább illett a diskurzus okkult mi-
voltához. – Emlékezetemben visszamentem népünk
minden legendájához. – Magam elé képzeltem, ahogy a
kutatás miatt belehajszolja magát a transzba. – És volt
ott valami, mint árnyék a tűz lángja mögött, egy sötét
emlék, amely kisiklott előlem. – Megrázta a fejét és
elfordult, megállás nélkül le és fel sétált, szürcsölgette
az italát, halkan maga elé mormogott, mintha még min-
dig keresgélne agya sötét archívumában.
– Nem használható, doktor. Tudom, hogy itt volt, de
nem tudom elcsípni. Kétségbeestem és végül elaludtam.
De állandóan démonokkal viaskodtam álmomban – míg
végül… – habozott – …eljött hozzám a nagyapám.
Kényelmetlenül mozdultam meg a székemben.
Timothy nagypapája immár huszonöt éve legyilkolva
fekszik a sírjában.
 – Rendben van, doktor. – Timothy észrevette kínos
kis mozdulatomat és simán angolra váltott. – Tudom,
maga nem hisz abban, hogy ilyesmi megtörténhet.
Hadd magyarázzam meg olyan módon, amit maga is
elfogad. A képzeletem, melyet felfűtött a rég elfeledett
töredékek kutatása, előhozta nagyapám álomképét. Őt,
akitől a tudásomat első kézből szereztem.
Mosolyogtam, hogy kísérteties érzéseimet leplez-
zem: ebben az éjszakai órában egy félőrült fekete em-
ber ilyen sötét dolgokról beszél. Éreztem, hogy lassan a
bűvkörébe húz.
– Folytassa, Timothy – próbáltam könnyedén mon-
dani, de a hangom egy kicsit rekedt volt.
– Odajött hozzám a nagyapám, megérintette a vál-
lam és így szólt: “Menj el az áldottal a Véres Dombok-
ra, ott majd felfedem előtted a titkos tudást és megnyi-
tom a titkos helyeket.”
A bőröm bizsergett. Timothy a „Véres Dombokról”
beszélt, noha senki sem mondta ki előtte ezt a nevet.
– A Véres Dombok – ismételtem meg.
– Ezt a nevet használta – bizonygatta Timothy. – És
úgy gondolom, a maga Holdvárosát értette rajta.
Hallgattam; az ésszerű ember viaskodott bennem a
primitív babonás emberrel.
– Eljönne velem holnap reggel, Timothy? – kérdez-
tem tőle.
– Magával megyek – egyezett bele Timothy. – És ta-
lán képes leszek olyasmit mutatni magának, amit keres
– mert még egyszer nem leszek képes rá.
Nyilván nincs vesztenivaló. Timothy szemmel látha-
tóan őszinte, de még mindig feszült és ideges.
– Egyszer már felkértem, hogy csatlakozzon hoz-
zám, Timothy, és nagyon csalódtam, amikor visszauta-
sított. Természetes, hogy velem jöhet – biztosan azon-
nal észrevesszük, ha a romok láttán felkavarodik valami
a memóriájában.
 – Köszönöm, doktor. Mikor indul?
Az órámra pillantottam.
– Te jó isten, már négy óra. Hatkor indulunk.
– Akkor segítek és csomagolok. – Timothy az aszta-
lomra tette a poharát és felém fordult. – Van egy kis
bibi, doktor. Lejártak az útiokmányaim, és Botswanába
menet át kell mennünk egy nemzetközi határon.
– Ó, a fene egye meg – mormogtam mélyen lesújtva.
– Meg kell újítania és a következő járattal utánam jön.
– Ahogy óhajtja, doktor – egyezett bele készségesen.
– Ez persze két-három hétig is eltarthat – és közben az
egész dolog elhalványodik az emlékezetemben.
– Igen – bólintottam, közben azonban nagy kísértést
éreztem. Rendes körülmények között törvénytisztelő
személy vagyok, de most azon morfondíroztam, hogy
semmi baj sem származhat abból, amire gondolok.
Minden kockázatot megért az a lehetőség, hogy
Timothy elvezethet a régiek sírjához.
– Mit szólna hozzá, Timothy, ha lenne egy esélye? –
kérdeztem. A Sturvesant-légijáratoknál a minimálisra
korlátozódott az indulásra és érkezésre vonatkozó köte-
lező formalitás. Naponta több érkező és induló gép volt
és minden elindulás előtt egyetlen telefon is elegendő
volt a reptér vezetőségének. A Sturvesant névnek olyan
a súlya, hogy sosem volt ott egy főnök sem, aki számon
tartaná az érkezést vagy indulást. Holdvárosban Louren
különleges státust élvezett a botswanai kormánytól, és
jóformán semmiféle bürokráciától sem zavartattuk ma-
gunkat.
Három napon belül ki és be tudom vinni Timothyt
úgy, hogy senki észre sem veszi és nem lesz belőle
semmi baj. Roger van Deventer adni fog a szavamra,
hogy Louren szentesítette a járatot. Úgy láttam, semmi
probléma sincsen.
– Nagyon jó, doktor, ha gondolja, hogy ez biztonsá-
gos – egyezett bele Timothy az ajánlatba.
 – Hat előtt legyen a Sturvesant-hangárban. – Leül-
tem és írtam néhány sort. – Ha a reptér kapujánál kér-
dezősködnének, amit nem hiszek, mutassa ezt meg. Ez
a pár sor felhatalmazza, hogy árukat szállítson a
Sturvesant-hangárba. Parkoljon le a kocsijával a repülő-
tér irodája mellett és várjon meg engem az irodában.
Gyorsan megegyeztünk és ahogy ott álltam a háló-
szobám ablakában és figyeltem, ahogy Timothy öreg
kék Chevyje kigurul az intézet parkolójából, a lelkese-
dés és a rossz előérzet keveredett bennem.
Szórakozottan elgondoltam, milyen büntetés jár az
illegális ki- és belépés elősegítéséért, aztán elhesseget-
tem magamtól a gondolatot és feltettem egy kávét.

Timothy Chevyje az egyik parkolófülkében volt,

amikor Roger van Deventer és én odahajtottunk a Mer-
cedesszel. Átmentünk a hangáron. A nagy tolóajtók
tárva-nyitva álltak és a földi személyzet előkészítette a
Dakotát a felszálláshoz, az üvegajtón át pedig láttam
Timothyt, amint ott ül görnyedt háttal a reptéri iroda
asztalánál. Felnézett és rám mosolygott.
– Megkaptam az engedélyt, Roger – mondtam köny-
nyedén. – Menjen és indítsa be a motorokat.
– Oké, doktor. – Átadta a repülő iratait. Azelőtt is
így csináltuk, és most ugyanezt a procedúrát vittem
végig. Roger az ajtón át felmászott a repülőgép törzsé-
hez, én pedig gyorsan bementem az irodába.
– Hello, Timothy. – Ránéztem és lelkifurdalást érez-
tem. Kék anorákja volt rajta panyókára vetve, homloká-
ra és orrcimpája sarkára ráncokat vésett a fájdalom. A
bőre szürke volt, az ajka sápadt liláskék.
– Jól van?
– Egy kicsit fáj a karom, doktor. – Kinyitotta a dzse-
kije elejét. Karja friss kötéssel volt átkötve. – De rend-
ben lesz. Megnézettem.
– Úgy érzi, kész az utazásra?
 – Teljesen rendben leszek, doktor.
– Biztos benne?
– Igen, egész biztos.
– Akkor hát rendben. – Odaültem az íróasztalhoz és
felvettem a telefont. Az első csengetésre felelt.
– Repülőtéri Rendőrség!
– Itt dr. Kazin – Sturvesant, Afrika.
– Ó, jó reggelt, doktor. Hogy érzi magát ma reggel?
– Kösz, remekül. Szabad utat akarok kérni a ZA-
CEE-járatnak Botswanába.
– Tartsa a vonalat, doktor. Adja meg a részleteket.
Kik az utasok?
– Csak egy utas van – jómagam – és a pilóta, mint
rendesen, most is Roger van Deventer.
Diktáltam, a vonal másik végén a rendőr takarékos
gyorsírással leírta. Végezetül így szólt: – Rendben,
doktor. Jó repülést. Megadom az engedélyét a kontroll-
nak.
Letettem a hallgatót és rámosolyogtam Timothyra.
– Minden rendben – álltam fel. – Mehetünk. – És ki-
felé indultam az irodából. A Dakota motorjai már jár-
tak. A gép mellett álló három fekete képtelen sebesség-
gel elhagyta a helyét és felém rohant.
– Doktor! – hangzott fel mögöttem Timothy hangja
és megálltam, hogy visszanézzek rá. Beletelt négy-öt
másodpercbe, míg felfogtam, hogy épen maradt kezé-
ben rövid csövű, kínai gyártmányú géppisztolyt szo-
rongat és egyenesen a hasamnak szegezi. Rámeredtem.
– Sajnálom, doktor – mondta nyájasan –, de erre
szükség van.
A legénységi emberek már ott álltak szorosan mel-
lettem és megragadták a karomat.
– Kérem, doktor, higgye el, hogy habozás nélkül
megölöm, ha nem fog együttműködni velünk – kiáltott
fel venda nyelven.
A hangár külső ajtajából még öten bukkantak elő.
Kettőt közülük azonnal felismertem, az intézet fiatal
bantu asszisztensei voltak, az egyik lány. Mindnyájan
ezeket a rövid, halálos kinézetű géppisztolyokat hord-
ták maguknál és közrefogtak egy súlyosan sebesült
idegent. Mindkét lába petyhüdten lógott, a mellét és
nyakát vérfoltos kötés fedte.
– Vigyétek a gépre – parancsolta Timothy erélyesen.
Egész idő alatt némán álltam, a megrázkódtatástól bé-
nultan, de a különítmény most, szorosan fogvatartóim
és a fal között, odahozta a sebesült férfit. Eltakarták
egymást, az egész csoport ott egyensúlyozott és ebben a
pillanatban észhez tértem. Leszorítottam a lábam, aztán
előrenyújtottam és kirúgtam. A karomat szorongató
emberek egy pillanat alatt előrevetődtek, akár az elhají-
tott dárdák, egyenesen Timothy felé és leverték, mint
egy partra vetett halat.
– Roger! – üvöltöttem. – Rádió! Hívj segítséget! –
Abban reménykedtem, hogy hangom áthatol a beindí-
tott motorokon. Hárman rögtön a hátamra ugrottak és
fegyvert szegeztek a torkomnak. Megragadtam a fegy-
vert tartó kezet, elkaptam a csuklóját és könyökét és
megcsavartam. A könyöke gumiszerű pukkanással ki-
ment a helyéből és tulajdonosa lányhangon sikított fel,
karja lecsüngött és ernyedten elengedett.
– Ne lőjetek! – kiáltott fel Timothy. – Ne csapjatok
zajt.
– Segítség! – ordítottam, de a motorok elnyelték a
hangom. A feketék elengedték a sebesültet és odajöttek
hozzám. Lebuktam és lent maradtam. Belerúgtam a
vezetőjük ágyékába. Éreztem, ahogy a csizmám odavá-
gódik, húsosán és puhán. Összegörnyedt, én pedig a
másik térdemmel belevágtam az arcába. Roppant egyet
a porcogó, ahogy eltört az orra.
Timothy és a földi személyzet már feltápászkodott.
– Ne lőjetek! – mondta elszántan Timothy. – Semmi
zaj!
 Odamentem hozzá. A haragtól elvakultan, gyűlölve
ezért az árulásért, látni akartam, hogy fröccsen a vére és
a két kezemmel akartam összetörni a csontjait.
Az egyik lány leütött a géppisztolya fémrészével,
ahogy elmentem mellette. Éreztem a fegyver élét a ko-
ponyámon és elvesztettem egyensúlyomat. A legény-
ségből valaki viaskodni kezdett velem, megragadtam a
mellénél és megszorongattam. A férfi felüvöltött, érez-
tem, hogy a bordája megroppan.
Újból leütött, a fejemet verte a fegyver acéljával.
Meleg vér ömlött az arcomba és elvakított. A karom
elernyedt, elejtettem a férfit, akit szorongattam és a
többiek felé fordultam. Véremtől elvakultan, mániákus
üvöltésemtől süketen újból lecsaptak, körém sereglet-
tek, miközben a kezem járt, mint a cséphadaró, úgy
tapogattam ki őket. Ütések sora érte a fejemet és válla-
mat.
Térdem elgyengült és leestem. Még mindig öntudat-
nál voltam, a düh forró hullámai a felszínen tartottak.
Aztán nekiálltak a csizmáikkal rugdosni a mellkasomat
és hasamat. Összegörnyedtem, labdaként gurultam a
hideg, olajos betonon, így próbáltam elhárítani a csiz-
más lábak sorozatát.
– Elég, hagyjátok – hallatszott Timothy hangja. –
Vigyétek a gépre.
– A karom! Megölöm! – a hang olyan volt a fájda-
lomtól, mint a malacsivítás.
– Hagyd abba – mondta Timothy újból és egy tenyér
csattant valamelyik arcon. – Túszra van szükségünk.
Vigyétek a gépre.
Átvonszoltak a padlón, sok kéz tartott. Felemeltek és
durván odacsaptak a fedélzet fémpadlójára. Az ajtót
becsapták, a motorlárma eltompult.
– Mondjátok meg a pilótának, hogy szálljon fel – pa-
rancsolta Timothy. – Vigyétek a doktort a rádiófülkébe.
Nagy sietve átlökdöstek a folyosón. A vértől még
mindig vaksin láttam a fehér földi gépészt és fekete
személyzetét, amint megkötözve, a szájuk felpeckelve
feküdtek a gép fedélzeti falánál. Overalljukat letépték, a
banda így tette személytelenné őket.
Durva kezek beleerőltettek a rádiófülke fémszékébe
és odakötöztek, olyan szorosan, hogy a kötelékek fáj-
dalmasan a húsomba vágtak. Arcom dagadt és zsibbadt
volt, vérem vastag fémízzel tapadt a számhoz.
Elfordítottam a fejem, odanéztem a kakasülőre. A
kontrollnál ott volt Roger van Deventer. Kékesvörös
zúzódás volt a szeme alatt, arca sápadt volt és rémült.
Az egyik bandatag ott magasodott felette, gépfegyverét
a feje hátuljának szegezte.
– Indítsd el – parancsolta Timothy. – Mindent a ren-
des rutin szerint csinálj. Értetted?
Roger görcsösen bólintott. Sajnáltam. Az volt a gya-
núm, hogy nem tartozik a hősi jellemek közé.
– Bocsánat, doktor – próbált mentegetőzni. – Ahogy
a fedélzetre értem, menten rám ugrottak. – Eközben
teljes figyelmét lekötötte a munkája, amint kitaxiztatta
a nagy repülőgépet a még mindig sötét pályáról. Nem
nézett rám. – Nem volt semmi esélyem.
– Rendben van, Roger. Én sem tehettem semmi mást
– feleltem tömören. – Én csak két nagy ütést kaptam.
– Most már elég a beszédből, doktor. Kérem, Mr.
van Deventernek oda kell figyelnie a felszállásra – fi-
gyelmeztetett Timothy, én pedig megfordultam és a
dagadt arcomtól telhető legádázabb tekintetet vetettem
rá.
Roger megkérte és megkapta a felszállási engedélyt,
és a felszállás rutinszerűen és eseménytelenül megtör-
tént. A feszült, izgatott fekete arcok megenyhültek és
még némi ideges nevetés is felhangzott.
– Botswana felé vegye az irányt – utasította Timothy
Rogert. – Majd ha már túl leszünk a határon, megadom
az új irányt.
 Roger mereven biccentett, a géppisztoly még mindig
ott volt a feje mögött. Felbecsültem a banda erejét, már
kezdtem magamban megformálni, mi lehet a mozgató-
rugójuk. Timothytól és attól a nyolctól eltekintve, akik
lecsaptak engem, még másik öt is volt. Ezek ejtették
foglyul és őrizték Rogert és a földi személyzetet. A
sebesült férfi és az a kettő, akiket én tettem harcképte-
lenné, a rakodótér padlóján feküdt. A két lány ott szor-
goskodott körülöttük, mindkettő az intézetbe való volt,
sínbe rakták őket és friss kötést tettek rájuk.
Ahogy nézegettem őket, a banda egyik tagja nekiállt,
hogy civil öltözékét átcserélje az ejtőernyősök álcázott
hadiruhájára. Észrevettem vállán a megvillanó vörös
csillagot és utolsó kétségeim is eloszlottak. Elfordítot-
tam a fejem és láttam, hogy Timothy figyel engem.
– Igen, doktor – bólintott. – Szabadságharcosok.
– Vagy sötétséghozók, attól függ, honnan nézi az
ember.
Timothy összehúzta a szemöldökét erre a visszavá-
gásra. – Mindig azt hittem, doktor, hogy maga humánus
ember. Magának, azt hiszem, meg kellene értenie ben-
nünket és szimpatizálnia kellene a törekvéseinkkel.
– Elég nehéz szimpatikusnak találni ezeket a puská-
val hadonászó gengsztereket.
Néhány pillanatig egymásra meredtünk. Azután hir-
telen felkelt a helyéről és odament a székem mellett
lévő rádiókészülékhez. Bekapcsolta, az órájára pillan-
tott és csavargatni kezdte a keresőt. Hangosan jött be az
állomás, a repülőgépen minden mozgás azonnal abba-
maradt, mindenki a bemondó hangjára figyelt.
– Itt a Dél-afrikai Rádió Társaság. Hét óra, híreket
mondunk. A Dél-afrikai Rendőrség szóvivője szerint
ma hajnalban 2 óra 15-kor az Államvédelmi Rendőrség
egyik különítménye a kapott információ alapján meg-
támadott Johannesburg elővárosában, Randberg kör-
nyékén egy tanyaházat. A rendőrség meglepetésszerű
támadásban harcba keveredett egy ismeretlen szemé-
lyekből álló, automata fegyverrel felfegyverkezett na-
gyobb csoporttal. A banda számos tagja négy gépkocsin
menekült el, és a rendőrségi üldözés után két gépkocsin
sikerült kicsúszniuk az üldözés elől. Megbízható jelen-
tések szerint a banda nyolc tagja meghalt, és négyet
sebesülten vagy bántatlanul elfogtak. A menekülők
közül számosan ugyancsak megsérültek. A rendőrség
teljes készültséget rendelt el elfogásukra, a
witwatersrandi körzetben minden út és minden repülő-
tér ellenőrzés alatt áll. Mély sajnálattal jelentjük, hogy a
Dél-afrikai Rendőrség három tagja is meghalt, ketten
pedig válságos állapotban vannak…
Egyenetlen vidámság futott át a repülőgépen és egy-
két gengszter a feje fölé emelte összeszorított öklét a
kommunista tisztelgéssel.
– Gratulálok – mormogtam szarkasztikusan
Timothynak és ő visszanézett rám.
– A halál csúf, de a rabszolgaság rosszabb nála –
mondta nyugodtan. – Doktor, közöttünk kötelék van.
– A fejem zúg, az arcom túlságosan fáj ahhoz, hogy
hallgassam ezt a maga kommunista kántálását – mond-
tam neki. – Ne mondjon költői szavakat nekem, maga
gazember. Lángra akarja lobbantani és vérben akarja
áztatni a hazámat. Mindent le akar rombolni, amit drá-
gának és szentnek tartok. Ez a hazám és minden hibájá-
val együtt szeretem. Maga az ellenségem. Közöttünk
semmiféle kötelék sincsen – kivéve a kést.
Hosszú ideig újból egymás szemébe meredtünk,
majd Timothy bólintott. – Akkor hát marad a kés –
egyezett bele és elfordult. A Dakota kitartóan repült
észak felé, a sebeim fájni kezdtek. Behunytam a sze-
mem és a fájdalom hosszú, szédítő áradásában lebeg-
tem, mely a beleimből szállt fel és a fejemben robbant.

A Mirage keletről bukkant fel, ezüstös villanással ott

húzott el az orrunk előtt, és ahogy elképzelhetetlen
gyorsasággal elhaladt, megláttam a Légierő köreit és a
pilóta arcát, hogy kidülledt szemmel ránk mered. Elsu-
hant, de a Tannoy azon nyomban életre kelt.
– ZA-CEE. Itt a Légierő Vörös Csatár Kettes. Ért
engem? – Kibámultam a fejem mellett lévő ablakon és
láttam, amint a Mirage a napfényben szikrázva maga-
san felettünk megfordul. Timothy odarohant az ülésem
mellé és egy pillanatig ő is kinézett. A légkör csendes
és feszült volt. Timothy nem felelhetett, bantu kiejtése
túlságosan erős volt ahhoz, hogy leplezze.
A sugárhajtású újból átdörgött előttünk. A fegyveres
leguggolt Roger háta mögé, nehogy észrevegyék.
– ZA-CEE – hallatszott újból a hívás. Timothyról
dőlt a víz, arca kékesszürke volt a feszültségtől és sebe-
sült karja is fájhatott. Elzárta a készüléket és intett két
emberének.
– Hozzátok ide – mutatott rá a fehér földi gépészre.
Odavonszolták a rádiófülkébe és ott tartották szemben
velem. Az arca sápadt volt és csurgott róla az izzadság,
rémült szemét könyörgően rám függesztette, a pecek
belevágódott a szájába. Az egyik gengszter ott állt mel-
lette, hátrahúzta a fejét és megmutatta a torkát, miköz-
ben úgy meghúzta a sápadt bőrt, hogy az ütőerei kéke-
sen, lüktetve kilátszottak. Ott állt az ember előtt és a
torkának szegezte húsvágó kése villogó élét.
– Komolyan gondolom, doktor – biztosított róla
Timothy, miközben megszabadított a karomon lévő
köteleimtől és a kezembe adta a rádió adó-vevő mikro-
fonját. – Nyugtassa meg őket. Mondja azt, hogy csak
ketten vannak a fedélzeten és hazafelé tart Holdvárosba
rutinrepüléssel. – Ujját az adó-vevő gombjára tette és
bekapcsolta.
A halálra rémült gépész nyögött a pecke mögött, a
kést odaszorították lágyan lüktető torkához. Olyan kö-
zel lökték hozzám, hogy nem is tudtam tisztán kivenni
a vonásait.
– Légierő Vörös Csatár Kettes. Itt a ZA-CEE tarta-
lékgép – károgtam bele a mikrofonba és megigézve
meredtem a gépész rémült arcába.
– Adjon jelentést a létszámról és célállomásáról.
– Itt dr. Kazin, Sturvesant, Afrika, rutinrepülésen
a… – ahogy beszéltem, láttam, hogy megnyugszanak, a
feszültség enged és Timothy keze elmozdul az adóvevő
készülékről. A gépész szeme az én szememen függött
és szerettem volna megmondani neki, mennyire sajná-
lom és hogy kívánom, bár segíthetnék rajta. Meg akar-
tam magyarázni neki, hogy az életével kereskedem,
melyet cserébe adok hazám tizennégy legnagyobb el-
lenségéért, hogy az áldozata megéri és hogy szívesen
adnám oda ezért az árért a saját életemet. Ehelyett
azonban beleüvöltöttem a mikrofonba:
– Terroristák eltérítettek! Tüzeljetek rájuk! Ne tö-
rődjetek a biztonságunkkal. – Timothy keze azonnal
lecsapott az adó-vevőre és lezárta, ugyanakkor odafor-
dult a túszhoz. Azt hittem, közbeveti magát, és meg-
próbálja leállítani őket. De már túl késő volt.
A kés átvágta a kifeszített torkot, mélyen az állka-
pocs vonala mentén. A vér úgy szökkent fel, mint egy
eltört kerti gumitömlőből, a vörös szökőkút elöntötte
Timothyt és engem. A hatalmas, folyékony sugár teli-
fröcskölte az egész kabint, majd vékonyabbá vált és
lefolyt a padlóra. A gépészből olyan metszően magas
sikoly tört ki, mint az üstből kitörő gáz hangja, és a
tüdejéből előtörő levegő a kettévágott légcsövön rózsa-
szín tajtékként habzott ki és befröcskölte a rádiókészü-
léket.
A Tannoy egyre rikácsolt. – Változtassanak irányt!
Engedelmeskedjenek! Azonnal engedelmeskedjenek,
különben tüzet nyitok magukra!
Timothy átkozódva ki akarta csavarni kezemből a
mikrofont. Én üvöltöttem és a köteleimmel küzdöttem.
 – Állatok! Mocskos, gyilkos, véres állatok!
Az egyik gengszter felemelte a géppisztolyát, hogy
az arcomba vágjon vele, de Timothy elütötte a karját.
– Vigyétek el innen! – fordította el a fejét a gépész
még mindig rángatózó, rugdalózó testétől. Megfogták
és kihúzták a raktérbe.
– Támad a Mirage! – kiáltotta Roger a kakasülőről
és láttuk, hogy felénk közelít, ezüst villanással, feltar-
tóztathatatlanul fúrja át magát a köztünk lévő távolsá-
gon.
Timothy a szája elé kapta a mikrofont. Láttam, hogy
az arca teli volt pettyegetve a gépész vérével.
– Ne tüzeljetek! – ordította. – Túszok vannak a fe-
délzeten!
– Támadjatok! – üvöltöttem és téptem-cibáltam a
köteleimet. – Úgyis legyilkolnak bennünket! Nyissatok
tüzet.
A Mirage meredeken felettünk húzott el, anélkül,
hogy tüzet nyitott volna és néhány lábnyira a fejünktől
bőgött el. A Dakota erőteljesen megrázkódott a szelé-
től. Én még mindig üvöltöttem és azon erőlködtem,
hogy letépjem magamról a köteleket. Meg akartam sza-
badulni tőlük. Az acélszék egyik oldalról a másikra
billegett. Nekifeszítettem a lábamat a fedélzet oldalfa-
lának és összeszedtem minden erőmet. Az ülés egy
kicsit meghajlott és az őr újból felemelte a géppisztolyt.
– Nem! – ordított rá Timothy. – Élve van rá szüksé-
günk. Szólj Marynek, hogy hozza a morfiumot.
A Mirage elkotródott, azután ott körözött százláb-
nyira a mi jobb oldali szárnyunktól, láthattam a pilótát a
nyíláson át, amint kétségbeesve ránk mered.
– Dr. Kazinnal beszélt – szólította meg Timothy a
sugárhajtású pilótáját. – És rajta kívül még négy tú-
szunk van. Az egyik fehér túszt már kivégeztük és nem
habozunk kivégezni a következőt sem, ha bármi ellen-
séges tevékenységbe kezd.
 – Mindenképpen megölnek bennünket – kiabáltam
bele, de Timothy elzárta az adó-vevőt.
Öten fogtak le, míg beadták az injekciót, de végül
csak beledöfték a karomba és bár megpróbáltam ellen-
állni a drognak, éreztem, hogy egyre kábultabb és kö-
dösebb leszek. Próbáltam megfeszíteni az erőmet, de a
mozdulataim letargikussá és koordinálatlanokká váltak,
és lassacskán beleúsztam az öntudatlanságba. Az utolsó
emlékem az volt, hogy hallottam, amint Timothy új
repülési irányt ad meg Rogernak.
A fájdalom és a szomjúság felébresztett. A szám
duzzadt és tajtékos volt, a fejem szilárd, tömör gyötre-
lem. Megpróbáltam felülni és hangosan felkiáltottam.
– Jól van, doktor? Csak nyugalom. – Ez Roger van
Deventer hangja és ő az, aki a szemembe néz.
– Víz? – kérdeztem.
– Sajnálom, doki. – Deventer a fejét rázta és én kö-
rülnéztem a csupasz, meszelt helyiségben. Minden bú-
torzata négy fapriccs és egy klozettvödör volt, az ajtón
rács és rostély. A három bantu földi személyzet az
egyik priccsen kuporgott és nagyon elveszettnek és
boldogtalannak tűntek.
– Hol vagyunk? – suttogtam.
– Zambiában. Valami katonai táborfélében. Egy órá-
ja szálltunk le.
– Mi történt a sugárhajtásúval?
– Amikor átléptük a Zambezit, visszafordult. Sem-
mit sem tehetett.
És mi sem tehettünk semmit. Öt napja ültünk már a
levegőtlen, kemenceszerű szobában a büdös vödörrel,
mikor az ötödik napon az őrünk odajött, hogy magával
vigyen. Sok ordítozással és még több felesleges lökdö-
séssel és ütlegeléssel elvezetett a folyosón, be egy félig
üres irodába, melynek legfőbb bútorzata Mao elnök
portréja volt. Az íróasztal mellől Timothy Mageba kelt
fel és intett az őrnek, hogy elmehet.
 – Kérem, doktor, üljön le. – Timothy ejtőernyős ál-
caruhát viselt a Kínai Néphadsereg ezredesi rangjelzé-
sével és csillagával.
Leültem a fapadra, szemem rátapadt a tálcán álló fél-
tucatnyi Tusker sörös palackra. A palackok harmatosak
voltak a hidegtől, és úgy éreztem, hogy a torkom egé-
szen kiszárad.
– Tudom, milyen jólesik most egy üveg hideg sör,
doktor – nyitott ki egy palackot Timothy, és odakínálta.
Megráztam a fejem.
– Köszönöm, nem. Gyilkosokkal nem iszom.
– Értem – bólintott. Sötéten merengő szemében ár-
nyék jelent meg. Szájához emelte az üveget és jót hú-
zott belőle. Szomjasan figyeltem.
– A gépész kivégzése – mondta – nem volt szándé-
kos. Nem hittem volna, hogy megtörténik. Kérem, dok-
tor, próbáljon megérteni.
– Igen. Értem. És ha égő hazánk füstjétől feketéllik
majd az ég, és ha még a maga sötét lelke is émelyegni
fog a bűzölgő holttestektől, akkor is azt mondja majd,
hogy nem hittem volna, hogy megtörténik?
Timothy elfordult és odaállt az ablak elé, kinézett a
felvonulási térre, ahol a tűző napfényben egy osztag
egyenruhás bantut gyakorlatoztattak.
– Elintézem a szabadon bocsátását, doktor. Megen-
gedjük, hogy eltávozzon a Dakotával. – Visszasétált és
odaállt mellém és venda nyelvre váltott az angolról. –
Felzokog a szívem, Machane, amikor távozni látom
magát, hisz maga olyan finom és erős és bátor. Valaha
azt reméltem, hogy csatlakozik hozzánk.
Én is venda nyelven válaszoltam. – Az én szívem is
könnyezik azért az emberért, aki a barátom volt, akiben
megbíztam, akiről valaha azt hittem, jóakaratú ember,
de aki most alvilági bűnözőkkel és rombolókkal adta
össze magát. Számomra meghalt és sír érte a lelkem.
És ez igaz volt, így is éreztem. Nem csak megszé-
gyenítési kísérletként mondtam. A düh és harag mellett
sajnálatot is éreztem az elvesztése miatt. Hittem benne.
A jövő reménységét láttam benne, szegény, meggyötört
földrészünk reménységét. Szomorúan, sajnálkozva néz-
tünk egymásra a négy láb távolságból, mely olyan szé-
les volt, mint a mennyek fesztávja, és olyan mélységes,
mint a pokol szakadéka.
– Isten vele, doktor – mondta halkan. – Távozzon
békével, Machane.

Feltettek minket egy háromtonnás teherautó fedett

hátsó részébe és úgy vittek a kifutópályához, mezítláb,
a ruhánkat megszaggatva.
A teherautótól a Dakotáig kettős sorfalat álltak. Kö-
rülbelül kétszáz ejtőernyős egyenruhás volt ott és arra
kényszerültünk, hogy ott menjünk el szorosan közöttük,
a fekete arcok gunyorosan a képünkbe meredtek. Kínai
oktatók is voltak közöttük, sima, fekete hajuk kilógott
egyensapkájuk alól, szélesen vigyorogtak, amikor elha-
ladtunk mellettük. Keserűen vettem tudomásul, hogy a
gúnyos szempillantások és megjegyzések görbe hátam-
nak szólnak és sietve mentem a felmentő Dakota felé.
Hirtelen kilépett egyikük a sorból, és elém állt. Meg-
fontoltan leköpött, mire óriási kacagás tört ki. A hajam-
ba ragadt vastag, sárga turhát csak a gép kabinjában
tudtam eltávolítani.
A Légierő Mirage-a egy órával később felszedett
bennünket, miután átléptük a Zambezi folyót, és bekí-
sértek a Voortrekker Hoogte-i katonai repülőtérre. Itt
azután rövidesen befellegzett a biztonságos hazatéré-
sem felett érzett szinte hisztérikus megkönnyebbülé-
semnek. Először egy orvos kitisztította és átkötötte
gennyesedő fejsebemet, majd nagy sietve bedugtak egy
zárt autóba és elvittek négy mosolytalan, félelmetesen
udvarias rendőrtiszt és katonai nyomozó elé.
– Dr. Kazin, ez az ön aláírása?
 Az én ajánlólevelem volt, hogy adják ki Timothy
Mageba útlevelét.
– Dr. Kazin, emlékszik erre az emberre?
Az illető egy kínai férfi volt, akivel akkor találkoz-
tam, mikor Timothyt meglátogattam a Londoni Egye-
temen.
– Van róla tudomása, hogy ez az ember a kínai
kommunista kormány ügynöke, doktor?
Ott volt egy fénykép hármunkról, ahogy sörözget-
tünk a Temze-parton.
– Meg tudná mondani, doktor, miről beszélgettek?
Timothy azt mondta nekem, hogy a kínai jelentős
antropológus és Leakey Olduvai Gorge melletti feltárá-
sairól beszélgettünk.
– Ön ajánlotta be Magebát a Sturvesant-
utazóösztöndíjra, doktor?
– Ön írta alá ezeket a formanyomtatványokat hu-
szonhét tartály derítőföldre Hongkongból, doktor – és
ezeket a vámnyilatkozatokat?
A szokásos intézeti formanyomtatványok voltak, az
íróasztalon átpillantva felismertem az aláírásomat. Nem
emlékeztem a rendelésre.
– Tudomása van arról, hogy ez a rakomány 150
fontnyi plasztik robbanóanyagot tartalmazott, doktor?
– Felismeri ezeket, doktor?
Röpiratok voltak vagy tucatnyi afrikai nyelven. El-
olvastam az egyik röpirat első sorát. Terrorista propa-
ganda. Gyilkolásra, gyújtogatásra és rombolásra való
fel-bujtás.
– Tudomással bír ön arról, hogy mindezt az ön inté-
zetének a nyomdájában készítették, doktor?
Vég nélkül záporoztak a kérdések, fáradt, zavart vol-
tam és kezdtem önellentmondásokba bonyolódni. Hi-
vatkoztam a fejsebemre és arra, hogy a csuklóm-bokám
még ég a kötelek szorításától, de a kérdések csak to-
vább folytatódtak.
 – Felismeri ezeket, doktor? Géppisztolyok, muníció.
– Igen! – kiáltottam rájuk. – Ilyen pisztolyt fogtak
rám, a fejemre, a hasamra!
– Tud róla, hogy ezeket az ön intézetének a címére
küldették?
– Amikor ön megkapta a rendőri engedélyt a Dakota
felszállásra, doktor, azt állította…
– Nekem estek a telefonálás után. Már egy tucatszor
elmagyaráztam, a fene vigye el!
– Ön tizenkét éve ismeri Magebát. Az ön pártfogolt-
ja volt, doktor.
– Azt akarja nekünk bemesélni, hogy Mageba soha-
sem próbálta megkörnyékezni? Sohasem beszélt vele
politikáról?
– Nem tartozom közéjük! Esküszöm… – eszembe
jutott a kabin tetejére spriccelő vér, a koponyámra mért
ütések, a hajamba ragadt köpés.
– Hinniük kell nekem! Kérem! Ó, Istenem, kérem! –
Azt hiszem, elájulhattam, minden elsötétedett, a fejem-
ben forróságot éreztem és lecsúsztam oldalvást a szék-
ről a padlóra.
Kórházi szobában tértem magamhoz tiszta, ropogós
ágynemű között – és az ágy mellett ott állt Louren
Sturvesant.
– Lo, ó, hála Istennek! – csordultig teltem a meg-
könnyebbüléssel. Ha Louren itt van, akkor minden
rendben lesz.
Előrehajolt, de nem mosolygott rám, csodálatos arca
hideg és kemény volt, mintha bronzból öntötték volna.
– Ezek azt hiszik, hogy a bandához tartozol. Hogy te
intézkedtél, és az intézetet használtad a terrorista szer-
vezet főhadiszállásának.
Rámeredtem, de könyörtelenül tovább mondta. – Ha
elárultál engem és a hazádat, ha csatlakoztál az ellensé-
geinkhez, akkor ne várj tőlem kegyelmet.
– Akkor nem csak tőled nem várhatok, Lo. Nem hi-
szem, hogy ezt elviselném.
– Ez igaz? – követelte.
– Nem! – ráztam meg a fejem. – Nem! Nem! – és
hirtelen könnyek folytak végig az arcomon és úgy ráz-
kódtam és zokogtam, mint egy kisbaba. Louren előre-
hajolt és keményen megmarkolta a vállam.
– Oké, Ben. – Végtelenül kedvesen és szánakozva
beszélt. – Minden oké, öreg. Elintézem. És ezzel vége
is van a dolognak, Ben.
Louren nem engedett visszamenni az intézetben lévő
agglegényszállásomra, a Kleine Schuur-beli vendég-
lakosztályban helyezett el, a Sturvesant-rezidencián.
Első éjjel Louren keltett fel szörnyű rémálmaimból,
vért és gúnyos fekete arcokat láttam. Louren éjszakai
köntösét viselte, arany fürtjei kócosak voltak, ahogy
aludt. Odaült az ágyam szélére és jó, épelméjű dolgok-
ról beszélgettünk, olyasmikről, hogy mi mindent csinál-
tunk már eddig együtt, és még mi mindent csinálunk
együtt a jövőben, míg végre elaludtam és immár nyu-
godtan alhattam.
Tíz átlustálkodott, idilli napot töltöttem a Kleine
Schuurban. Hilary kényeztetett, a gyerekek nagy hűhót
csaptak körülöttem, megvédtek a hírekre éhes sajtó elől
és menedéket kaptam a realitások és a külső világ zaja
elől. A horzsolások halványodtak, a sebhelyek kiszá-
radtak és eltűntek, és egyre nehezebbnek és nehezebb-
nek találtam, hogy valami újat találjak ki a gyerekek-
nek, amikor azt kiabálták, hogy „Mesélj!”. Kórusban
kiabálták a betéve tudott szavakat és kijavították a rész-
leteket. Ideje volt visszatérni az életbe.
Az egy napon át tartó kellemetlen ülésen elmondtam
a repülőgép-eltérítést a nyilvános vizsgálaton, majd
szembesültem a világsajtóval. Utána Louren északra
repült velem a Learrel, vissza, Holdvárosba.
Útközben elmondtam, mennyire szorgalmazom,
hogy megtaláljam a kőbányát – valamint a régiek sírját.
 Louren rám vigyorgott. – Itt a tigris – fogd meg a
farkát, fiú.
Rájöttem, hogy egy kicsit túl lelkes és érzelmes vol-
tam. Eszembe jutott, ahogy Xhai utánozta Napmadarat
és gyorsan az ölembe tettem hadonászó kezem.
Holdvárosban a hősnek kijáró üdvözlés fogadott.
Kalandjaimat figyelemmel kísérték a rádión. Most
azonban kinyitottak egy készlet Windhoek sört, körém
telepedtek és az egész históriát újból el kellett mesél-
nem.
– Ez a Timothy mindig olyan különös érzést keltett
bennem – nyilatkoztatta ki Sally ünnepélyesen meg-
hökkentően bölcs előrelátását. – Akartam is mondani
neked, hogy van benne valami gyanús. – Azzal felállt,
odajött hozzám és mindenki előtt homlokon csókolt,
amitől lángvörös lettem.
Másnap reggel, miután kikísértem Lourent a reptér-
re, és megvártam, míg felszáll, mentem és megkerestem
Ral Davidsont. Egy árok fenekén leltem meg, amint
egy homokkő táblát méricskélt. Hiányos sortot viselt,
és akkora hajtömeget, hogy alig lehetett alatta felfedez-
ni az arcát, de mahagónibarnára volt lesülve, és reme-
kül nézett ki. Kezdtem nagyon megkedvelni. Leteleped-
tünk az árok szélére, lógáztuk a lábunkat és elmagya-
ráztam neki, mit gondolok a bányáról.
– Jé, doki! Miért is nem gondoltunk erre eddig? –
lelkesedett. Este kidolgoztunk egy részletes kutatási
tervet, táblázattal, mely magába foglalta a kutatási terü-
let naponkénti méretét. Ral bandája átmenetileg vissza-
vonult a templom feltárásától és kést ragadott, hogy
lerohanja a szirtek tetején lévő sűrű, tövises növényze-
tet.
Az egész kutatást, úgy terveztük meg, akár egy ka-
tonai műveletet. Majd meghaltam, hogy végre alkal-
mam legyen használni azt a walkie-talkie-készüléket,
amit Louren csak úgy a maga jószántából adott nekünk.
Most végre itt volt az alkalom. Ral és én leellenőriztük
a rádiókat, ilyesmiket kiabáltunk egymásnak, hogy:
„Ott nálad” és „Roger!” és „Folytasd öt-ötre!”.
Peter Willcox morgott ugyan magában holmi „cser-
készfiúk”-ról, de azt hiszem, kicsit féltékeny volt, ami-
ért nem hívtuk, hogy csatlakozzék hozzánk ebben a
kutatásban. Leslie-t és Sallyt valahogy megfertőzte a
lelkesedésünk és annyi élelmet és italt szállítmányoztak
az expedíciónak, amennyitől egy egész hadsereg is fel-
püffedt és holtrészeg lett volna egy héten át. Hajnalha-
sadtával megjelentek, még pizsamában és köntösben,
Leslie hajcsavarókkal a hajában, hogy integessenek és
jó szerencsét kívánjanak. Rendíthetetlen csapatom élén,
élelem és szerszámok alatt görnyedve egy kicsit úgy
éreztem magam, akár Scott vagy a merész Cortez, így
vezettem őket a hasadékon át a szirtekhez, mely már a
rendes közlekedési utunkká vált a tetőhöz – és tíz óra
múltán izzadtan, sárosan, tüskéktől tépázva, vízilónyi
legyektől és egyéb bogaraktól összecsípve, roston sütve
a naptól és piszok hangulatban újból levezettem őket.
A következő tíz napon át rutinszerűen megismétel-
tük ezt és a tizedik estén, amikor lefelé menet félúton a
hasadék és a szirt között szusszantunk egyet, Ral hirte-
len lepillantott a hasadék meredek oldalán.
– Jé, doki! Ez az! – mondta csodálkozó hangon.
Tíz napja használtuk már azokat a lépcsőket, amiket
a régiek vágtak a bányához. Sűrű növényzet fedte el a
takaros teraszokat, melyekről a vörös követ fűrészelték.
Néhány félig formált kőmívestömböt még in situ* talál-
tunk, csak egy kicsit alámosva, de csaknem elmállatla-
nul, hiszen védve volt a vízmosástól. A fűrészjelek
olyan frissek voltak rajta, mintha a munkás csak tegnap
használta volna szerszámát, nem pedig 2000 évvel ez-
előtt. Azután voltak ott tömbök, durvára vágva és fél-
behagyva. Mások készen voltak már, szállításra várva –
*
in situ – eredeti helyzetben
és voltak olyanok, amiket útközben véletlenül otthagy-
tak a vízmosás alján.
Körben eltisztítottuk az aljnövényzetet és egyszerre
csak nyomon tudtuk követni a gyártás műveletének
minden egyes megigéző szakaszát. Az egész csoport
odajött és segített. Ujjongtak az új siker felett, bennünk
pedig kissé elhalványodott az eddigi teljes kudarc. Raj-
zoltunk és térképeztünk, mértünk és fényképeztünk,
vitatkoztunk és elmélkedtünk, és szemmel láthatólag a
lelkesedés reneszánszát éltük át. Eloszlott bennünk az
az érzés, hogy a nyomozás csúfosan kimúlik. Van egy
fényképem, amit az egyik bantu előmunkás vett fel, aki
valószínűleg teljesen őrültnek nézett bennünket. A ké-
pen mindnyájan bohóckodunk, különféle pozitúrába
vágjuk magunkat az egyik legnagyobb kőtömbön. Peter
napóleoni pózban tetszeleg, kezét a dzsekije mellrészé-
be dugja. Ral hatalmas hajtömegű arcával és vérengzős
bandzsítással, gyilkos indulattal tart egy csákányt Peter
feje fölé. Leslie szemérmetesen mutogat egy kis darab-
ka túróslepényt, ami csaknem olyan rémes, mint Ral
vérengzése, azzal a hatalmas lábával, amivel egy ele-
fántot is halálra tudna rúgni. Én Heather ölében üldögé-
lek és a hüvelykujjamat szopom. Sally orrán Peter pá-
paszeme ékeskedik, az én kalapom van rajta a füléig
benyomva és megpróbál nagyon undok pofát vágni,
kevés sikerrel. Ez a fénykép híven tükrözi azoknak a
napoknak a hangulatát.
Amikor a többiek segítségére már nem volt szükség,
újult energiával tértek vissza eredeti feladataikhoz. Ral
és én ott maradtunk a bányában. Elővettem a teodoli-
tomat és számításokat végeztünk a bánya kiterjedésére
és a kitermelt anyagra vonatkozólag. A szabálytalan
ásatásból lehetetlen volt pontos felmérést készíteni, de
abban maradtunk, hogy körülbelül egy és fél millió
köbméternyi sziklát mozgattak meg.
Azután tanulmányoztuk a bányászat metódusát, és
az otthagyott kőtömböket igen elnagyolt vezetőül hasz-
nálva azt gyanítottuk, hogy a befejezett tömbök és az
elvesztett anyag aránya 40 : 60. Végül oda lyukadtam
ki, hogy nem sokkal kevesebb, mint 600 ezer köbmé-
ternyi lehet a teljes eredmény.
Mind ez idáig nagyjából tényszámokkal dolgoztunk,
most azonban fejest ugrottunk a találgatások óceánjába.
– Végül is nem annyira rémes, mintha egy dinoszau-
ruszt kellene megrajzolni a lábnyomából – kelt a vé-
delmünkre Ral, miközben a templom alaprajzának tér-
képét böngésztük, hogy összevessük a sziklamennyisé-
get a számításainkkal és ebből próbáljuk rekonstruálni
az eltűnt Holdváros teljes kiterjedését.
– Na gyerünk, add csak ide! – vette ki ingerülten
Sally az ecsetet a kezemből, miután tíz percig figyelte a
kínlódásomat.
– Azt hiszem, hogy a főfalak lejtése kicsit túlzott –
mormogta kritikusan Peter, Sallyt nézegetve –, ha ösz-
szehasonlítja a zimbabwei épület tojásdad falaival…
– Igen, de vegyük csak a máltai Tarxien-templomot
– vetette magát közbe Heather. – Vagy a knósszoszi
főfalat. – És mielőtt akár én, akár Ral csak megmuk-
kanhattunk volna, az egész művelet újból csoportmun-
kává vált és ezzel újból helyreállt az esti közös dalün-
nepség.
Miután mindenki kivette a részét a maga területén az
ásatásból, és mindenkinek megvolt a maga egyéni ta-
lentuma és érdeklődése, egész képsorozatot hoztunk
létre a városunkról.
Tömör vörös falak, azzal a katonai rangjelzésmintá-
val szegélyezve, melyek Föníciát oly naggyá tették.
Vörös falak, a lemenő nap sugaraival, a nagy napisten,
Baál esti áldásával. A magas tornyok, a termékenység
és jólét szimbólumai, amint kiemelkednek a csendes
berek sötétzöld lombozatából. A tornyokon túl a szirtek
függőleges bevágása, mely a titkos átjárón a misztikus
barlangig vezet. Ismét a nemiszerv-szimbólum repro-
dukciója. Ezt nyilván Asztarténak szentelték – a Föld és
a Hold istennőjének – akit a karthágóiak inkább
Tanithként imádtak –, hófehérbe öltözött papok sűrű
menete vonul processzióban a berken át, elhaladnak a
tornyok mellett, be a titkos barlangba.
Tudtuk, hogy a föníciaiak emberáldozattal szolgál-
ták isteneiket. Az Ótestamentum leírásai szerint kis-
gyermekeket küldtek Baál lángoló gyomrába és eltöp-
rengtünk, hogy a mi békés smaragd medencénk miféle
borzalmas rituáléknak lehetett a szemtanúja. Ott voltak
lefestve az aranyba és pompás köntösbe öltöztetett ál-
dozatok, amint a medence szélén egyensúlyoztak, míg a
főpap felemelte az áldozó kést.
– Csak ne lenne olyan mély – jajveszékelt Sally. –
Ben búvárokat akart hozatni, akik lemerülnek, de sze-
rintem ilyen mélységben nem dolgozhatnak.
A templom belső és külső fala közötti területet, ahol
a hamu vastag réteget alkotott, és ahol a legtöbb arany-
gyöngyöt és gazdag ékítményt találtuk, meghúztuk,
mint a papok és papnők lakóterét. Nádtetős sárfalak
útvesztője lehetett. Rekonstruáltuk a papok és előkelő-
ségek utcáit és udvarait.
– Hát a király és az udvartartás? – követelőzött Pe-
ter. – Ők nem a főfalakon belül éltek?
Így hát megosztottuk a területet a papok és a királyi
udvar között, és azt a keveset, amit Knósszoszról, Kar-
thágóról, Tyrusról és Szidónról tudtunk, beleadtuk a
festményeinkbe. Ral rájött, hogy a kapu a külső falon
volt, ez volt az egyetlen nyílás, és nyugatra nézett.
– Innen egy út vezetett le, egyenest az öbölbe – raj-
zolta be Sally.
– Igen, de az öböl mellett kellett lennie a piacnak,
valami kereskedőhelynek – erősködött Ral és a térképre
mutatott. – Itt kellett lennie. Ez az a terület, amit Peter
megfejtett.
 – El tudjátok képzelni az elefántcsont-, a réz- és az
aranyhalmokat? – sóhajtotta Leslie.
– És a rabszolgákat, amint ott állnak a kőtömbön,
hogy eladják őket – tódította Heather.
– Állj! Állj! Úgy tudom, hogy ez tudományos nyo-
mozás! – próbáltam visszafogni őket.
– És az öbölben ringó hajókat – kezdte pingálni
Sally. – Hatalmas hétsor-evezősöket a kosfej formára
faragott hajóorral, aranyozott, zománcos borítással.
A falak és tornyok újra felemelkedtek, a tó ragyogó
vízzel telt meg, és a kikötőkben és kocsmákban ott
nyüzsgött a kétezer éve halott nép. A harcosok parádéz-
tak, a rabszolgák jajongtak, nemes úrihölgyeket cipel-
tek hordszékeiken, a karavánok csak úgy özönlöttek az
országból kelet felé arannyal és kincsekkel megrakva,
és egy fehér király haladt át a nagy kőkapun, vállán
rozettás pajzs, fegyverzete versenyt villog a nappal.
A rajzolás nagyon szórakoztató volt és erősen meg-
mozgatta a fantáziánkat. Sally ekkorra már az utolsó
ecsetvonásoknál tartott, négy hét is elmúlt és mintha
ennek egyenes következménye lenne, Peter megtalálta
a hajógyárat a Sally által sugalmazott kétsor-
evezősökkel partra vetve, a város alatt.
Ott hevert a hajótörzs a sólyán, a fő váza még a he-
lyén volt. A befejezetlen hajó betemetődött, a szénné
égett részek szétszóródtak. Csak képzelőerővel és hittel
lehetett hajót látni benne. Tudtam, hogy tudós ellenfele-
im kétségbe vonják majd, de a karbon-14 kormeghatá-
rozás szerint a széndarabkák körülbelül Kr. u. 300-ból
származtak, abból az időből, amit a “nagy tűz” ideje-
ként határoztunk meg.
A tervezés arra is módot adott, hogy időm nagy ré-
szét Sallyvel töltsem. Ebédemet és úszódresszemet le-
vittem a barlangba. Először volt még közöttünk némi
feszengés, de keményen dolgoztam kényelembe he-
lyezkedve Sally mellett, és hamarosan újból kialakult
köztünk az a heccelődő, barátságos kapcsolat, amitől
olyan jó lesz az együttes munka. Mindössze egyetlen-
egyszer tértem vissza bensőségesebb gondolatokhoz.
– Még mindig tart az a rossz hangulatod, Sally?
Hosszan, nyíltan nézett rám, mielőtt válaszolt.
– Kérlek, Ben, adj még egy kis időt. Van valami,
amit fel kell dolgoznom magamban.
– Oké – mosolyogtam rá olyan kedvesen, ahogy
csak tudtam és belenyugodtam, hogy soká, soká kell
még várnom.
A többiek hébe-hóba csatlakoztak hozzánk ebédtáj-
ban a medencénél, amikor odakint 46 fok volt, a bar-
lang pedig hűvös. Pacskoltunk és kiabáltunk, a vissz-
hang csak úgy zengett. Az egyik kitörölhetetlen emlék-
képem az, amikor Leslie fodros, rózsaszínű bikiniben
kacéran ugrabugrál a medencében, akár egy vízilóhölgy
a párosodási szezonban, a fáradhatatlan Ral pedig üldö-
zi.
Visszatérésem után öt héttel jó hírrel jöttem ki a bar-
langból.
– Épp most kaptam rádióüzenetet Larkintól, Sal.
Holnap megérkezik Louren.
Negatív reakciója némi csalódást keltett bennem,
mert azt hittem, hogy a kedvemért már legyőzte a
Lourennel szembeni kezdeti ellenérzéseit – és hogy
talán kezdi már megkedvelni.
Kimentem a reptérre, hogy találkozzam Lourennel
és megrendültem. Legalább húsz fontot fogyott és rend-
szerint aranybarnán ragyogó bőre szürkén lötyögött. A
szeme alatt olyan sötét karikák voltak, mint akinek be-
húztak.
– Ben! – karolta át szeretettel a vállam és megszorí-
tott. – De jó hogy látlak, te vén betyár. – De a hangja
fáradt volt, és új keletű ezüst szálakat fedeztem fel a
halántékán.
– Jóságos Isten, Lo, de borzalmasan nézel ki!
 – Kösz. – Savanyúan elvigyorodott és hátradobta a
csomagját a Land Roverben.
– Komolyan, Lo. Beteg vagy, vagy valami más baj
van? – Aggódtam, amiért ilyen betegnek és soványnak
láttam.
– Nehéz sorom volt mostanában, Ben – közölte bi-
zalmasan, ahogy beugrott mellém a Land Roverbe. –
Négy héten át nem mozdultam a tárgyalóasztal mellől,
mindent magam csináltam – nem bízhattam másra. A
tárgyalópartnereim egész csoporttal jöttek, ha az egyik
kikészült, a másik leváltotta.
– Még megölöd magad – zsémbeltem, ami egy kicsit
úgy hangzott, mintha valami házsártos feleség monda-
ná. Áthajolt az ülésen, belecsípett a karomba és neve-
tett.
– Nem bosszantasz fel, öreg.
– És megérte? Miről volt szó?
– Óriási volt, Ben. Réz és vas Dél-Afrikából, a
Cunene folyó mellől, ahol tömör termésérc-lelőhelyek
hevernek, alacsony fokozatú réz és magas fokozatú vas,
ami így együtt kész kincsesláda. – A fáradt tónus eltűnt
a hangjából. – Leültettem azokat a kis japcsi gazembe-
reket az asztalhoz és roston sütögettem a seggüket. Be-
lementek, hogy finanszírozzák a mélyvízi kikötőt és a
vasútvonalat, amin elszállítjuk. Belekerül nekik vagy
150 millióba. – Most diadalittas volt, sápadt arcára
visszatért a szín. – A konstrukciót természetesen az
egyik társaságom végzi majd el. – Egyik ujját összees-
küvő módon az ajka elé tette, én pedig boldogan vihog-
tam. Nagyon élveztem ezt a hangulatát. – Én állítom fel
a tervet és… – Elmesélte az egészet, nevetgélt, minden
egyes győzelmes üzleti fogás emlegetésénél belecsípett
a karomba.
– És mi hasznod lesz belőle? – kérdeztem végül, mi-
re kissé megvetően rám bámult.
– Úgy gondolod, hogy anyagilag?
 – Persze! Hogyan másképp!
– A fenébe is, Ben. Már elmagyaráztam az előbb.
Nem ez a fontos. Nem pénzről van szó, hanem export-
ról és szolgálatról, új források nyitásáról, a jövő építé-
séről, realizálni a hazánkban rejlő lehetőségeket és…
és…
– És örömöt találni abban, hogy másokkal kitolsz.
Újból nevetett. – Nagyon is agyafúrt vagy, Ben. Sok
minden más is van ebben. A játék még nem dőlt el.
– Láttad a múlt heti Time magazint? – kérdeztem.
Tudtam, hogy erre szüksége van.
– Ó, Ben, az Isten szerelmére – szabadkozott.
– A világ leggazdagabb harminc embere között sze-
repel a neved.
– Ezek a nyavalyások – morogta sötéten. – Most
mindenki megkettőzi az árfolyamát. Miért nem a saját
dolgukkal törődnek, és hagyják, hogy én is törődjem a
magaméval?
– És ebben az egész folyamatban megölöd magad.
– Igazad van, Ben. Érzem, hogy kicsit fáradt va-
gyok, így kivettem egy hetet… Egy egész hét szabad-
ságot.
– Nagy dolog – fitymáltam. – Szép kis szabadság,
ahol félóránként megjelennek a Tehetséges Ifjú Titánja-
id a konferenciákról, a maradék időben pedig a rádión
lógsz.
– Ezt felejtsd el – mosolygott. – Elmegyek és te is
velem jössz.
– Mit jelentsen ez, Lo?
– Majd később elmondom. – Elodázta a dolgot,
ahogy odaértünk a koszos út elágazásához, én pedig
automatikusan lelassítottam, amikor befordultam a
kunyhóknál.
– Egyenesen előre, Ben – vezényelte Louren. – Le
akarok menni a barlangba. Már hetek óta erre a helyre
gondolok. – A hangja ellágyult és elgondolkodóvá vált.
– Amikor a dolgok kezdtek keménnyé válni a tárgyaló-
asztalnál, mindig ennek a helynek a békéjére és nyu-
galmára gondoltam. Úgy tűnt, hogy… – Elhallgatott és
zavartan köhögött. Louren nem nagyon szokott így be-
szélni.
Sally a barlang hátsó részénél dolgozott. Zöld se-
lyemblúzt viselt és jól szabott khaki nadrágot, haja le
volt eresztve és ragyogott. Amikor felnézett, hogy üd-
vözölje Lourent, enyhe meglepetéssel vettem észre,
hogy hetek óta először festette ki újból az ajkát.
Sally azonnal észrevette, hogy Louren mennyire le-
soványodott, a szeméből láttam, de nem szólt egy szót
sem. Halk hangon üdvözölte Lourent, szinte fölényesen
és menten visszafordult az ecsetjéhez. Louren egyene-
sen odament a fehér király portréjához. Én Lourennel
tartottam és csendesen ültünk, néma barátságban, úgy
szemléltük a különös alakot. Louren szólalt meg elő-
ször.
– Te is úgy érzed, mintha mondani akarna valamit,
Ben?
Ez roppantul szokatlanul hangzott Louren szájából,
de tisztelettel fogadtam, mert látszott, hogy Louren
halálosan komolyan gondolja.
– Nem, Lo, én nem így érzem.
– Van itt valami, Ben – mondta határozottan. – Amit
te – amit mi nem vettünk észre. Ennek a helynek a kul-
csa, az egész titka itt van, ebben a barlangban.
– Nos, Lo, hát majd… – kezdtem, de Louren nem fi-
gyelt rám. Sally odahagyta az ecsetjét és mellénk lépett,
leült Louren mellé és teljes figyelemmel nézte az arcát.
– Ez az érzés soha nem hagy nyugodni, Ben. Emlék-
szel még az elhagyatott völgybeli bányákra? A geoló-
gusaim mélyen helytelenítették, de ott is ugyanez az
érzésem volt. Emlékszel?
Bólintottam. Az Elhagyatott Völgy terméshozama
jelenleg havonta húszezer karát gyémánt.
 – Van itt valami. Ebben biztos vagyok, de vajon hol?
– Louren megfordult és rám meredt, mintha eldugtam
volna azt, amit keres. – Hol van, Ben? A földben, a
falakban, a tetőben?
– Vagy a medencében – mondtam.
– Rendben van, kezdjük a medencével – egyezett be-
le.
– Túl mély, Lo. Nincs olyan búvár…
– Mit értesz búvár alatt? – ellenkezett.
– Hát én jó párszor lemerültem.
– Ó, az Isten szerelmére, Ben! – vágott közbe nyer-
sen. – Amikor szívműtétre van szükségem, akkor Chris
Barnardhoz fordulok, nem pedig a helybéli állatorvos-
hoz. Ki a világ legjobb búvára?
– Úgy tudom, Cousteau.
– Remek. Elküldöm érte az embereimet. Ennyit a
medencéről. Most lássuk a padlózatot.
Lourennel kapcsolatba kerülni olyan, mintha az em-
bert elkapná a hurrikán. Egy óra alatt felvázolta a bar-
lang teljes átkutatásának tervét és végül, mellékesen
odavetette. – Oké, Ben. Mondd, nem mennél most visz-
sza a táborba? Szeretnék egyedül maradni itt egy órács-
kát. – Nem szívesen veszítettem el akár egy percre is a
társaságát, de azonnal felálltam.
– Jössz, Sal? – kérdeztem. – Louren egyedül akar
maradni.
– Ó, Ben, épp a kellős közepén tartok a…
– Oké, Ben – mondta Louren. – Sally nem zavar. –
Így hát elmentem a barlangból.
A vendégkunyhót már rég előkészítették, de oda-
mentem az egyik szolgával, hogy ellenőrizzem, ahogy
kicsomagolják Louren holmijait. Észrevettem, hogy
valaki levágott néhány szálat a szirten növő vad, üregi
liliomokból és egy sörösdobozban Louren ágya mellé
helyezte. Megköszöntem a matabele szakácsnak, aki az
inasunk és takarítónk is egy személyben, hogy ilyen
figyelmes volt. A virág enyhített egy kicsit a kunyhó
kopárságán.
Amikor végeztem Louren szállásának leellenőrzésé-
vel, átmentem a nagy bungalóba, és utánanéztem, van-e
jég a hűtőben és elegendő hideg víz. Azután felbontot-
tam egy palack Glen Grant pecsétjét – Louren és én
nagy előszeretettel viseltettünk e nektár iránt. Ahogy ott
szorgoskodtam a whiskyspalackkal, Ral és Leslie meg-
érkeztek az ásatásról, és hallottam, ahogy ott csoszog-
nak a mellettem lévő irodaajtóban. Nem akartam hall-
gatózni, de a válaszfal papírvékony volt.
Ral úgy dörmögött, mint egy felbőszült vadállat és
Leslie sikítozott.
– Te kis csintalan! – visítozott lélekszakadva Leslie,
amiből nyilvánvaló lett, hogy igencsak molesztálják. –
Még meglátja valaki, mit csinálsz.
– Azon úgysem csíp rajta senki, amit ma éjjel fogok
csinálni – hirdette ki Ral.
– Ssss! – parancsolt csendet Leslie, de nem túl nagy
eredménnyel.
– Öt hete. Már azt hittem, nem is jön. Majd beleőrül-
tem.
– Ó, Rally Dally drágám – pihegte mély szenvedély-
lyel Leslie.
– Picurkám, édes kis Picurkám – válaszolta Ral, én
pedig egészen belepirultam. Csendben letettem az üve-
get és kilopóztam a szobából. Némileg fel voltam boly-
dulva Louren érkezésétől és amire Ral viselkedése
utalt, az a drámai haladás a fizikai kapcsolatukban,
irigységet keltett bennem, amiért nekem nem lehet ré-
szem hasonlóban.
Mindannyian gyomorfájással küszködtünk már a
konzervektől és a tartósított élelemtől. Louren egész
rakomány friss gyümölcsöt, zöldséget és húst hozott
magával. Aznap este ropogósra sült szopósmalac-húst
ettünk sült krumplival, zöldborsóval és egy irdatlan
méretű tál salátával. A vacsoraasztal mellett igen keve-
set társalogtunk.
Amikor már minden tál üres volt, Louren szivarra
gyújtott. Teletöltöttem a poharakat és félkörben Louren
mellé telepedtünk. Először beszámoltam Lourennek a
bánya felfedezéséről és az abból leszűrt következteté-
sekről. Majd Sally kiállítása került elő, melyen rekonst-
ruálta a várost.
Nem is számítottam rá, hogy Louren így reagál majd
a dologra. Azt hittem, csendben élvezi majd, ahogyan
mi és nem veszi hiteles ténynek a fantáziavilágunkat.
Lázas izgalomba lovalta bele magát, felugrott a széké-
ből, úgy vizsgált meg minden egyes illusztrációt, hirte-
len kérdésözönnel árasztott el bennünket, vagy egysze-
rűen csak előregörnyedt a székében és fénylő szemmel
a rajzokra koncentrált. Még mindig sápadt és lepusztult
volt, ami csaknem őrült kifejezést kölcsönzött arcának.
Sally egy minden hájjal megkent rendező ösztönével
a fehér királyt hagyta utoljára. Ahogy az asztalra tette,
láttam, hogy Louren megdermed a székében. A fehér
király teljes fegyverzetben volt, sisakja és mellvértje
ragyogó bronzból, dereka köré rövid kard volt övezve.
Aranyvörös szakálla göndör és tömör volt, testtartása
fejedelmi. Alattvalói a magas külső fal kapuján át kö-
vették, egyikük a csatabárdját vitte, a másik az íját és
egy köteg nyílvesszőt, egy harmadik az örök élet arany-
kelyhét.
Sally rengeteg türelmet pazarolt erre az illusztráció-
ra, ez volt az egész sorozat legmeggyőzőbb darabja.
Mindnyájan csendben bámultuk, aztán hirtelen átlendí-
tettem eddig keresztbe tett lábamat, gyorsan előrehajol-
tam és meglepetésemben szürcsöltem egy kis whiskyt.
Eddig nem vettem észre, mert az arany szakáll elfedte,
de most hirtelen rádöbbentem, hogy Sally kit választott
a fehér király modelljéül. Megfordultam és Lourenre
szegeztem a tekintetemet. Ugyanaz a magas homlok, a
nemes szemöldök a szélesen ülő, átható, sápadt kék
szem felett, ugyanaz az egyenes orr a szépen cizellált
orrcimpával és a büszkén ívelő ajak, az alsó ajak lágyan
érzéki biggyesztésével.
– Ben! – Louren hangja rekedt volt, a szemét nem
vette le az arcképről. – Ez figyelemre méltó – ma estig
nem tudtam igazán, mit jelent mindez. Eddig csak fejtö-
rést okozó kőtömbök voltak, néhány gyöngy és arany-
töredék. Sohasem gondoltam magukra az emberekre.
Pedig ez a lényeg a dologban, Ben! Ezek az emberek,
akik elhajóztak a világuk végére: hogy valami csodála-
tosat építsenek a vadonban. – A hangja megtört, lassan
megrázta a fejét, ahogy megfontolta mindennek az ere-
jét, a nagyságát. Aztán felém fordult.
– Ben. Rá kell jönnünk, mi történt velük és a város-
ukkal. Nem érdekel, meddig tart, mibe kerül. Tudni
akarom.
Most elnyomta a szivarját és talpra ugrott, és alig pa-
lástolt türelmetlenséggel le és fel kezdett sétálni.
– Ideje, hogy mindezt közzétegyük, Ben. Összehí-
vok egy sajtóértekezletet. Azt akarom, hogy mindent
magyarázz el nekik. A világnak tudnia kell ezekről az
emberekről.
A gyomrom meredeken lesüllyedt a riadalomtól és
valami ellenkezés félét rebegtem.
– De Lo, ezt nem tehetjük. Most még nem, egyelőre
még nem – kérlek!
– Miért nem? – sétált harciasan körülöttem.
– Még nincs elegendő bizonyítékunk. – A rémülettől
megdermedtem, ha a kritikusaimra gondoltam, hogy
fognak felakasztani, felnégyelni, ha kiállok a dobogóra
egy ilyen szánalmas szöveggel. – Ezek megskalpolnak,
Lo. Darabokra szaggatnak.
– Megmutatjuk nekik ezeket – mutatott a festmé-
nyekre.
– Jézusom! – még a gondolatra is megborzongtam. –
Ezek csak találgatások, fantázia, ezekben a képekben az
egyetlen megalapozott részlet, amit bizonyítani tudunk,
az a kehely.
Louren rám meredt, a szemében láttam, hogyan hal-
ványodik el az őrült lobogás. Hirtelen bűntudatosan
felnevetett és a keze fejével megütögette a homlokát.
– Jaj! – nevetett. – Úgy látszik, túl fáradt vagyok.
Egy pillanatra azt hittem, hogy ezek a képek az igaziak,
életből valók! – Újból odaállt a festmény elé és sóvá-
rogva vizsgálgatta.
– Meg kell tudnom, Ben – ismételgette. – Most már
aztán meg kell tudnom.

Másnap, amikor a smaragd medence mellett ebédel-

tünk, Louren elmondta, hogyan megyünk el együtt ő
meg én. Sally szénrúdját használta fel, azzal rajzolga-
tott a sima kőlapra.
– Itt vagyunk mi, és hatvanöt mérföldre északkeletre
itt vannak Domboshaba romjai. Ha pontos a teóriád,
akkor a két város között lennie kell egy karavánútnak.
Te meg én kapjuk magunkat, elmegyünk, beülünk a
Land Roverbe, és országjárásra indulunk, megpróbáljuk
fellelni a régi csapást.
– Jó kis hepehupás vidék – mondtam lelkesedés nél-
kül. – Teljesen ismeretlen, se út, se víz.
– És nincsenek Tehetséges Ifjú Titánok – mosolygott
Louren.
– Ez teszi olyan ellenállhatatlanná – mosolyogtam
vissza és arra gondoltam, hogy ez nem a tudomány,
hanem a terápia érdekében történik.
– Mikor indulunk?
– Holnap reggel napkeltekor.
Még teljesen sötét volt, amikor felébredtem, az
ágyam melletti óra fél ötöt mutatott. Ahhoz már késő
volt, hogy visszafeküdjek, ahhoz meg túl korán, hogy
felkeljek. Épp ezen a problémán tűnődtem, amikor lop-
va kinyílt az ajtó és már arra készültem, hogy tolvajt
kell elriasztanom, amikor Ral boglyas fejének a szilu-
ettje jelent meg a holdfényes ajtófélfában.
Jól megijesztett, így rákiáltottam: – Mit keres itt?
Ha én megijedtem, az semmi volt Ral rémületéhez
képest, ahogy reagált erre a kérdésre. A rettenet üvölté-
sével háromlábnyit ugrott a levegőbe, a karjával csap-
kodva, akár egy násztáncot járó búbos daru. Beletelt
egy-két percbe, amíg annyira visszanyerte a lélekjelen-
létét, hogy visszabotorkált az ágyához és remegő han-
gon megszólalt.
– Vécére kellett mennem.
Még szerencse, gondoltam, hogy a felszólításom
nem járt valami szerencsétlenséggel. Felkeltem, felöl-
töztem és kimentem, hogy ellenőrizzem a Land Rovert.
Valószínűleg azt gyanítottam, hogy Ral Leslie-nél volt,
de nem realizáltam ennek a bonyolultságát.
Az első nap legnagyobb részét azzal töltöttük, hogy
olyan utat kerestünk a Véres Dombokon át, amit a Land
Rover elbír. A szirtek vonalát követtük észak felé, míg
csak el nem fogytak, alacsony halmokba mentek át,
ahol fel tudtunk kecmeregni a vízmosások között.
Egyenetlen emelkedő volt, ami még az ilyen erős jár-
művet is megterhelte, de amikor végre a tetejére értünk,
onnan egyenesen kijutottunk a nyílt szavannára és el-
szórt akácerdőkre és itt aztán jól haladtunk, csak úgy
suhantunk dél felé, keresgélve a karavánutat, amelyet
Louren reménykedve berajzolt a nagy léptékű térképbe.
Ezen az éjjelen ott táboroztunk egy lépésre tőle,
vagy legalábbis ott, ahol reméltük, hogy lennie kell. A
kocsi jól meg volt rakva benzinnel és vízzel, így cse-
kély hely jutott a tábori luxusélet számára. Ez a zordon
kirándulás mellesleg azt is jelentette, hogy elűztük a
civilizáció szmogját és kormát, és nosztalgikus vissza-
térés volt azokhoz az expedíciókhoz, melyeket hajdani
ifjúságunk idején együtt tettünk meg.
 Szénparázson megsütöttünk egy talpastyúk-bordát,
húztunk egyet a Glen Grantból és a napon melegedett
vízből, a zománcbögrékből. Azután a vállunknak és
csípőnknek mélyedést vájtunk a kemény földbe a Land
Rover mellett, belehengeredtünk a hálózsákjainkba és
álmosan és folyamatosan beszélgettünk vagy egy órán
át, míg elaludtunk.
Hajnalban Louren a hátát masszírozta és óvatosan
kidolgozta izmaiból a zsibbadtságot.
– Most jut eszembe, hogy elmúltam már húszéves –
morogta, de a harmadik napon már ismét úgy nézett ki,
mintha annyi lenne. A nap újból megfogta, a szeme
alatti táskák eltűntek és könnyedén nevetgélt.
Lassan haladtunk. Gyakran vissza kellett térnünk a
csapásainkhoz a töredezett földön, melynek halmai és
ormai ellenálltak az áttörésnek. Akkor elhagytuk a
Land Rovert, és gyalog mentünk, hogy kipróbáljuk és
becserkésszük a keresztülvezető utat. Nem volt sürgős,
így teljesen kiélveztük minden mérföldjét, ahogy észak
vagy kelet felé tapogatóztunk, keresztülszelve ezt a
vidéket, mely azzal az elbűvölő gyorsasággal változtat-
ta a karakterét és arculatát, ahogyan az csak Afrikában
lehetséges.
Ez a kelet felé tartó utazás a madár- és állatvilág lát-
nivalóival is megajándékozott bennünket… A száraz-
földi madarak között voltak a gyöngytyúk, a frankolin-
fajd és a hatalmas korrie-túzok. A mopani- és masasa-
fák között időnként elsuhant egy ezüstszürke kudu,
hosszú dugóhúzószarva hosszan elnyúlt a hátán.
– Nem lehet messze a víz – jegyezte meg Louren,
ahogy a Land Roverrel megálltunk egy nyílt tisztás
sárga füvén és figyeltük, amint egy istállóra való anti-
lop-csorda elhúz a másik oldalon a fák közé. Afrika
legimpozánsabb antilopjai, büszkén magasra tartják
fejüket görbe szarvukkal és meghökkentő az ellentét
hófehér mellkasuk és fekete testük között.
 – Újabb veszélyeztetett faj – jegyeztem meg bánato-
san. – Kiszolgáltatva az emberi mohóságnak és mérték-
telenségnek.
– Igen – értett egyet Louren. – Ha tudni akarod,
nincs a homo sapiens körében egyetlen példány sem,
aki akár feleennyire szépséges lenne, mint ezek. Raquel
Welchet is beleértve.
Aznap este egy masasafa-berekben ütöttünk tábort.
A fák különös tavaszi köntösben pompáztak, a földke-
rekség egyetlen fájának sincsenek ilyen színei – rózsa-
színű, halványan fénylő bézs és lángoló vörös. Louren a
nap folyamán lőtt egy fiatal impala kost, a szeleteket
sonkába göngyölve forró roston megsütötte, miközben
én hagymából és paradicsomból jó sok fokhagymával
szószt kevergettem. Vaskos barna kenyérszeletekkel és
sárga konzervált vajjal eszegettük, és mondhatom, soha
életemben nem esett még étel ilyen jól.
– Ha valaha állásra lenne szükséged, Lo, eljöhetsz
hozzám szakácsnak – mondtam tele szájjal. Vigyorgott,
odament a Land Roverhez, és bekapcsolta a rádiót.
– Miről beszélnek? – kérdeztem.
– Csak a híreket mondják. – Becsületére legyen
mondva, olyan volt, mint akit rajtakaptak. – Nem veszí-
tünk semmit.
Hallgattuk az őrületbe rohanó világ küszködését és
erőfeszítését. Ezen a távoli, csendes helyen az emberi
ügyek valahogy olyan feleslegesnek, kicsinyesnek és
átmenetinek tűntek.
– Zárd el, Lo – mondtam. – Kinek kell ez?
Már épp odanyúlt a készülék gombjához, amikor a
keze megállt, mert a bemondó ismerős nevet említett.
“A lusakai rádió jelenti, hogy az a terrorista banda-
vezér, akinek emberein a tegnapi nap folyamán a
rhodesiai Wankie kerület rendőri különítménye lesből
rajtaütött, a bandából négyet megölt és kettőt megsebe-
sített, azonos az önmagát Timothy Mageba »ezredes«-
nek nevező egyénnel, aki két hónappal ezelőtt szerepelt
a világsajtó főhíreiben, drámai repülőgép-eltérési kísér-
letével. A rhodesiai rendőrség szóvivője szerint
Mageba minden valószínűség szerint Afrika legvesze-
delmesebb terroristája. 10 000 rhodesiai dollárt tűztek
ki jutalmul annak, aki nyomra vezet, vagy élve-halva
elfogja.”
Louren vad mozdulattal elzárta a rádiót és visszaült
a tűz mellé. Kortyolt egy kis whiskyt, mielőtt megszó-
lalt.
– Mindössze 100 mérföldre északra innen ügyködik.
Nem adnám egy vak lóért, ha elkapnánk.
A Timothyról szóló hírek mélyen felkavartak. Aznap
éjjel sokáig nem tudtam elaludni, kezemet a fejem alá
téve bámultam a káprázatos, csillagos eget. A Vénusz
már a horizont alá esett, mire végre elaludtam és csúnya
rémálmaim voltak.
A reggeli nap friss aranya bevilágította a dombok ta-
raját, az ég élénkvörössel és bíborral lángolt fel és elűz-
te a sötét gondolatokat. Beszélgettünk és nevetgéltünk
és folytattuk kelet felé az útkeresést.
Délelőtt keselyűket vettünk észre, amint ott kering-
tek észak felé, óriási foltjuk lassan körözött a kék égen.
A lehető legérdekesebb dolgok közé tartozik Afrikában
ezeknek a groteszk “utcaseprők”-nek a röptét követni.
Valahányszor utánuk megy az ember, mindig elvezetik
valami olyan reménytelen incidens színhelyére, amit a
vadon soha véget nem érő drámája teremt.
– Néhány mérfölddel odébb – magyarázta Louren,
ahogy mohón kikukucskált a szélvédőn. Osztoztam a
kíváncsiságában. Fenébe a romba dőlt városokkal és
elvesztett civilizációkkal, ez itt a fogak és mancsok
erős, durva törvénye és mi ennek a tanúi lehetünk.
Negyed mérfölddel előttünk megláttuk a púpos hátú
madarakat, amint obszcénul guggoltak a fák tetején,
mint valami kövér ördöggyümölcsök a pokol kertjében.
 – Ezek csak várakoznak még – örvendezett Louren.
– Valami ott tartja őket a fa tetején és az égen.
Megállította a Land Rovert, és leállította a motort.
Kiugrottunk és Louren leellenőrizte a töltényt nagy,
375-ös mordályában. Kicserélte a rendes golyókat dum-
dumgolyókra, amikkel súlyosabb csapásokat lehet osz-
togatni.
– Felsétálunk – mondta Louren. – Szeretnék elkapni
egy nagy, fekete sörényű oroszlánt. – Bekattintotta a
fegyver závárját. – Vedd a puskát, Ben, töltsd meg sö-
réttel.
Én is így gondoltam. Ha az oroszlán elég messze
van ahhoz, hogy garantáltan nem kell a puskát használ-
nom, akkor ő és én nem keveredünk egymással harcba;
ha ennél közelebb jön, akkor az olyan fegyvert szere-
tem, amivel nem téveszthetem el.
Louren előrelopakodott a derékig érő fűben, én utá-
na, távol maradva az oldalától, hogy szabadon hagyjam
a tűzvonalat, a puska oroszlánra töltve, a zsebem pedig
duzzadozott a muníciótól. Lassan mozogtunk, az össze-
sereglett keselyűk fókuszpontját kerestük, ami miatt
szétszóródtak a fákon vagy fél négyzetmérföldes terüle-
ten át.
Minden lépéssel nőtt a feszültség bennünk és azt
reméltük, hogy belesétálunk egy büszke oroszlánba,
mely a földön hever. Louren az útirány minden változ-
tatását jelezte felém, ahogy óvatosan fel és alá róttuk a
terepet. A madarak alászálltak a fákról, varázslatosan
megváltozott idomtalan külsejük és kecsesek és szépek
lettek, ahogy valódi elemükben érezték magukat.
Az izgalomtól és az örömteli félelemtől kiszáradt a
torkom. Láttam, hogy Louren inge átnedvesedik a hátán
az izzadságtól, amit nem csak a meleg okozott. Minden
mozdulatából a visszafogott energia áradt, látszott,
hogy a zsákmány legelső jelére készen áll és tüzel. Sze-
retem a vadászatnak ezt a részét, mindnyájunkban lapul
valami atavisztikus késztetés az efféle vadászbú-
jócskára, én csak az öldökléstől irtózom.
Louren megdermedt, a fegyverét magasra emelte.
Előremeredt, és felkészítettem magam a lövés nehéz
detonációjára, aminek tudtam, hogy be kell következ-
nie; ám a másodpercek csak lassan teltek, akár a csep-
penő olaj és Louren még mindig mozdulatlanul állt.
Csendesen mellé osontam. Előttünk sima, letaposott
fű terült el. Közepén egy halott bölény teteme hevert, a
hasa felpüffedve a gázoktól, holt szeme és szája körül
nagy, csillogó, zöld legyek röpdöstek. Vastag bőrén
nem láttam mancsok nyomát, durva fekete szőre néhol
fénylőn kopasz és rühös volt.
Lenéztem és a hátamon felállt szőr, hiszen sokkal
veszedelmesebb valamibe sétáltunk bele, mint egy
büszke oroszlánba. Gyorsan visszanéztem a döglött
bölényre és most vettem észre először, hogy a nyaka
bőrénél törékeny nádszál áll ki két hüvelyknyire. A hús
már megkeményedett és bezárult körülötte.
– Lo! – károgtam rekedten. – A pokolba az egésszel!
A busmanok ölték meg!
Louren felém rántotta a fejét és rám bámult. Láttam,
hogy az orrcimpája krétafehérré sápad.
– Honnan tudod? – kérdezte rekedten.
– Lábnyomok a lábadnál. – Lepillantott. – Nyíl a bö-
lény nyakában.
Meggyőztem. – Ez a te területed, Ben. Mit csinál-
junk? – Most már ő is épp annyira izzadt, mint én.
– Lassan, lassan! – mondtam. – Ne fordíts hátat és
ne tegyél hirtelen mozdulatot. Ezek várnak ránk, Lo.
Talán épp itt.
Hátrálni kezdtünk, izzadt kézzel markoltuk a fegyve-
reinket, a szemünk folyvást egyik oldalról a másikra
járt.
– Beszélj velük, az Isten szerelmére, Ben! – suttogta
Louren. Még arra is volt időm, hogy megtegyem a fel-
fedezést, mely szerint a méregtől való rettegés még az
olyan emberből is gyávát csinál, mint amilyen Louren.
– Nem vennék a lapot. Bármi felingerelheti őket.
– Itt lehetnek mögöttünk. – A hangja remegett, én
meg éreztem a lapockacsontom között, ahogy a bőröm
összehúzódik, úgy vártam a nyílvessző suhanását. Min-
den hátrafelé tett lépéssel egyre nőtt a félelmem és öt-
venyardnyira a tetemtől megkockáztattam, hogy meg-
szólítom őket.
– Béke – kiáltottam fel. – Nincs rossz szándékunk.
Azonnal jött a válasz, madárszerűen és testetlenül,
mintha maga a levegő árasztotta volna.
– Mondd meg a nagy fehérfejűnek, tegye el a fegy-
verét, különben nem ismerjük.
– Xhai! – kiáltottam fel megkönnyebbülve, boldo-
gan. – Fivérem!

Szeme ragyog, akár a sárga hold,

Lába tüzet rúg a vasdombokról.

Együtt énekeltük a bölények dalát, a férfiak a tűz körül

guggoltak és kezükkel tapsolták a komplikált ritmust.
Az asszonyok egy külső körben táncoltak körülöttünk
és a bölényt, valamint bátor vadászát utánozták. A tűz
fénye beragyogta aranysárga bőrüket, pici, gyermeki
testük a meglepően kiálló üleppel és kövér kis sárga
keblükkel csak úgy ugrándozott a tánc ritmusára.

A nyílmadár elröppen kezem közül,

Száll, mint a méh és a lecsapó héja.

A körülöttünk lévő faágakról súlyosan csüngtek alá

a nyers húsdarabok és a tűz körül sakálok és hiénák
vonyítottak csalódottan a csillagfényes égre, ahogy
megszimatolták a fenséges illatokat.
 Csillogó virág az áradó vér,
Húsa oly édes, akár a vadméz.

A tánc nagy sokára véget ért, az asszonyok vihorászva

és trillázva a tűz köré sereglettek, hogy kis kerek po-
cakjukba még több húst gyömöszöljenek. A busmanok
és asszonyaik tisztelettel tekintenek a fizikai magasság-
ra, az ő szemükben Louren hatalmas, arany óriás volt.
Nyíltan és bizalmasan beszéltek róla, kezdve arany fe-
jénél és folytatva egyebütt, míg csak hangosan el nem
nevettem magam.
– Mi olyan érdekes? – kérdezte Louren, mire közöl-
tem vele.
– Úristen, ezt nem mondhatták! – rettent meg
Louren és rémülten az asszonyokra bámult, azok meg
eltakarták kezükkel a szájukat és viháncoltak.
Louren és Xhai között ültem, az egyik szívta, a má-
sik meg ette a Romeo és Júlia szivart, és fordítottam
nekik. – Állatokról és madarakról beszélgettek, me-
lyeknek vadászata mindkettőjük kedvenc témája volt.
– A nagyapám mesélte, hogy amikor fiatal volt, any-
nyi volt ezen a földön a bölény, mint a sáska, feketéllett
tőlük a berek – de aztán jött a vörös betegség.
– A marhavész – magyaráztam Lourennek.
– Meghaltak és úgy hevertek egymás hegyén-hátán,
olyan vastagon, hogy a keselyűk fel sem tudtak repülni,
olyan nehéz lett a hasuk, a bölénycsontok pedig a na-
pon hevertek, mint a namaqua-százszorszépek tavasz-
szal.
Még tovább beszélgettek, amikor az asszonyok és
gyermekek összekucorodtak és elaludtak a homokban,
mint kis sárga játékbabák. Nemes állatokról és nagy
vadászatokról esett szó és úgy összebarátkoztak a tűz
mellett, hogy végül Xhai szégyenlősen így szólt hoz-
zám.
– Ilyen vadásszal szívesen osztozom. Megmutatnám
neki azt az elefántot, akit a nagyapám ismert, a fogai
olyan vastagok, mint a derekam és olyan hosszúak,
mint az elhajított dárda nyele.
Itt aztán nem lesz többé romkeresés és karavánút-
fürkészés, gondoltam, ahogy Louren arcára néztem,
amint felragyog erre az ajánlatra.
– De – tettem hozzá – azt mondja, hogy itt kell
hagynod a Land Rovert. Már félórával azelőtt hallották
ma, hogy jövünk, ez az elefánt pedig öreg és ravasz.
Ami azt jelenti, hogy most aludnunk kellene egy kicsit.
Pokoli nap elébe nézünk.
Mire a nap felkelt, már három órája meneteltünk, a
nadrágunkat térdig átnedvesítette a harmat, de mennünk
kellett az éjszakai hidegben, inunk szakadtáig erőltetve
magunkat, hogy lépést tartsunk a két picurka barna
alakkal. Xhai és Ghal azzal a petyhüdt kézláb tartással
ügettek, amivel lankadatlanul ették a mérföldeket álló
napon át, apró barna alakjuk ott táncikált az orrunk előtt
árkon-bokron, tüskén és bozóton át.
– Hogy bírod, Ben?
Felmordultam és átlódítottam a puskát a másik vál-
lamra.
– A kis fattyúk bezzeg állják a sarat.
– Testvér, még csak most kezdtél neki – figyelmez-
tettem. A busmanok rossz, töredezett vidéken vezettek
át, ahol a földből durva, fekete kősziklák meredeztek, a
tüskék szürkék, böködősek voltak és összegabalyodtak,
ahol mély szakadékok szaggatták meg a síkságot, a
forróság kegyetlenül vakított és minden nedvességet
elszívott a testünkből, és fehér sógyűrűket szárított az
ingünkre. Afféle vidék volt ez, melyet egy ravasz, öreg
elefántbika, akit egész életében űztek az emberek, kivá-
lasztott magának arra, hogy elvonulhasson.
Délben félórát pihentünk, árnyékot kerestünk egy
szikla tövében, melynek fekete felülete majd leforrá-
zott, ahogy megérintettük és ittunk egy kortynyi felme-
legedett vizet, azután tovább mentünk és csaknem azon
nyomban rátaláltunk a nyomra.
– Ott és ott – jelölte meg a vonalat Xhai a nyíl mér-
gezett hegyével mutogatva a lábnyomokat a kőkemény
földön. – Nem látjátok? – kérdezte elkeseredve, és ha-
bár körbejártuk a területet és a fejünket kutatóan leszeg-
tük, egyikünk sem vélt felfedezni semmit.
– Ha ez elefántnyom – morogta Louren –, akkor én
vagyok a kínai bádogos. – Xhai azonban teljes bizton-
sággal átgázolt egy másik bozóton és követte azt a csa-
pást, amit sem Louren, sem én nem láttunk. A dombtető
közelében egy halom elefánttrágya hevert, a kemence-
szárító forróság ellenére még nyirkosan, és egy felhőnyi
sárga és narancsszínű pillangó libegett felette, melyeket
odavonzott a nedvesség. Az ürülék úgy nézett ki, mint
egy kókuszmatrac belseje.
– Ejnye-bejnye – suttogtam Lourennek. – Hozd a bi-
lit gyorsan.
– Átkozott egy varázsló ez az ember – rázta Louren
a fejét ámuldozva, majd levette a puskát a válláról és a
hóna alá kapta.
Újból megindultunk, de már lassabban, és feszülten
vártunk, míg Xhai és Ghal kutakodnak előttünk az átha-
tolhatatlan, sűrű tüskebozótban. Zsigerfájdító elfoglalt-
ság volt ez ebben a zárt bozótban, minden egyes lépést
megterveztünk és csak arra a jelre indultunk meg, amit
Xhai adott kecses, rózsaszín tenyerű kezével. Előre-
moccantunk, amikor a tenyér intett, és megdermedtünk,
amikor így parancsolta.
– Gyertek – mondta a kéz, és mi előrelódultunk,
amikor hirtelen…
– Állj! – suhintott a kéz, akár a késpenge, majd ökle
felemelkedett és egy ujjal baljósan a zsákmányra muta-
tott.
Olyan csendben álltunk, mint a halál, izzadságtól fé-
nyes arccal meredtünk a tüskefalra – és az elefánt hirte-
len felemelkedett, szürke kísértetként a szürke tövis
közül és felénk mozdult, hanyagul himbálózó cammo-
gással. Szürke bőre ráncos volt és öreg, a hasánál és
hátsó lábain, ahol elváltak a törzsétől, táskásan és zacs-
kósan csüngött, farkán alig volt néhány szőrcsomó,
gerinccsontjai átütöttek a hátbőrén. Vén elefánt. Nagy
elefánt.
– Maradj ott! – mutatott Xhai keze rám és Ghalra.
Beleegyezően bólintottam.
– Gyere velem! – hajlott Xhai mutatóujja Louren fe-
lé és elindultak az elefánt oldalánál körözve a tüskéken
át. Louren tömege mellett a busman babaszerű volt, így
vezette, hogy jó lövést adhasson le az állat fejére vagy
vállára.
Az elefánt egy kicsit időzött, azután eszegetni kezdte
az egyik tüskebozótot, jóízűen tépdeste a halványzöld
sarjadékokat ormánya hegyével, begyömöszölte a szá-
jába minden veszélyérzet nélkül – mialatt az oldalán
Louren tüzelőállásba helyezkedett és megtámaszkodott,
szétterpesztette a lábát és előrehajolt, hogy elkerülje a
nehéz fegyver visszarúgását.
Iszonyúan hangos lövés volt, megrázóan hatott a
melegtől kábult csendben. Hallottam, ahogy a golyó
becsapódik a testbe és az elefánt megfordult az ütközés-
től, így arccal Louren felé került, hosszú, sárga agyarai
felemelkedtek, nagy szürke fülét hátracsapta és fel-
trombitált, ahogy meglátta az embert. Dühödten trombi-
tált és a rég lappangó gyűlölet lángra lobbant.
Az állat oldalvást volt, ahogy eldördült a lövés és az
egyik tüskés bozót eltakarta Lourent. Láttam, ahogy
Louren megfordul, a másik oldalra fut és megpróbál
szemközt kerülni, hogy jobban eltalálja. Megbotlott egy
hangyászmedve lyukában és szaladtában elvágódott,
erősen megütötte magát, puskája kiesett a kezéből és
most ott feküdt kábultan, épp az ösvény közepén.
– Louren! – kiáltottam és máris felé rohantam,
mindössze egy szál puskával felfegyverezve, szemben a
sebesült hím elefánttal.
– Itt! – kiabáltam futás közben. – Itt! – Megpróbál-
tam elérni Lourent, szemem sarkából láttam, ahogy fájó
kézzel és térddel a fegyvere felé kúszik.
– Pfuj! Hess! – kiabáltam teljes tüdőből és az állat
megtorpant, a feje felém lendült, apró disznószeme rám
meredt, ormánya utánam szimatolt.
Felemeltem a sörétes puskát és harminc yardról
megcéloztam az apró szemeket, azt remélve, hogy
megvakíthatom.
Piff, paff! Előbb a bal, azután a jobb arcába lőttem,
de az elefánt egyre csak jött felém. Óriási megköny-
nyebbülést éreztem, hogy az összes dühe rám irányul.
Elterelem Lourentől – más semmi sem számít. Ügyet-
len ujjakkal tapogatóztam friss sörét után, de tudtam,
hogy mielőtt elérem, az elefánt leteper.
– Fuss, Ben, fuss! – hallatszott Louren hangja az ele-
fánt lábdübörgésén át. Én azonban úgy találtam, hogy a
lábam nem engedelmeskedik és csak álltam ott, bután
kotorászva a sörétek után, ami annyi lett volna ennek a
szürke húshegynek, mintha borssal hintenék meg.
Zsibbadt fejem mellett elsüvített Louren lövésének a
szele, egyszer, kétszer, lecsapott, és a szürke hegy úgy
zuhant mellém, akár a lavina. Halott volt, agyveleje úgy
fröccsent ki a nehéz golyótól, mint valami túlérett
gyümölcs.
Lábam a földbe gyökerezett, moccanni sem bírtam,
félreugrani sem, így a zuhanó és fellendülő ormány vad
erővel a földhöz vágott. Először azt éreztem, hogy a
levegőbe repülök, aztán közelebbi érintkezésbe kerül-
tem a talajjal. Zúgó agyammal szikrázó csillagokat,
majd villogó fényt láttam.
– Te buta tök! Ó, te buta, bátor kis tökfej! – hallot-
tam Louren hangját, mintha egy hosszú, sötét alagútból
szólna hozzám és a szava visszhangzott a fejemben.
Hűvös nedvesség paskolta meg az arcom, áldott ned-
vesség érte az ajkam és kinyitottam a szemem. Louren
a földön ült, ölében ringatta a fejem és egy palackból
vizet spriccelt az arcomra.
– Ki merészel engem tökfejnek szólítani? – mordul-
tam rá és a megkönnyebbülés hulláma, ami aggódó
arcát elöntötte, a legjobb dolog volt, amit valaha is lát-
tam.
Minden tagom merev volt és sajgott, a vállamon át a
hátamig horzsolás húzódott és a halántékomon akkora
daganat nőtt, hogy a fájdalomtól hozzá sem lehetett
nyúlni.
– Tudsz járni? – sürgött-forgott Louren.
– Megpróbálom. – Nem is volt annyira fájdalmas és
még arra is hajlandóságot éreztem, hogy lefényképez-
zem a hatalmas, holt állatot, amint imádkozó pozitúrá-
ban térdel, a nagy fejet a görbe, sárga agyarakkal.
Louren és a busman a fején ültek.
– Ma este a Víz Melletti Sziklán ütünk tanyát –
mondta Xhai. – Holnap pedig visszajövünk, és elvisz-
szük a fogakat.
– Milyen messze van? – kérdeztem némi kételkedés-
sel.
– Közel! – biztosított Xhai. – Nagyon közel. – Fe-
nyegetően néztem rá. Hallottam már tőle ilyesmit
olyankor, amikor vagy ötven mérföldet kellett masíroz-
ni.
– Fenemód jó lenne, ha így lenne – mondtam ango-
lul és legnagyobb meglepetésemre csakugyan közelebb
volt, mint hittem – és még sok minden volt ott, amit
ugyancsak nem tudtam elképzelni.
Átkeltünk egy hegygerincen, a magam részéről
Louren karjára támaszkodva bicegtem és kijutottunk
egy széles gránitlapra, egy nagy, hajlott szikladómhoz,
mely csaknem négy acre* kiterjedésű volt. Csak egy
*
1 acre = 4840 négyszögyard, 0,703 kat. hold
pillantást vetettem rá, a sekély, kerek lyukakra, melyek
a felszínen tátongtak és felkiáltottam örömömben. Hir-
telen már nem is kellett Lourenre támaszkodnom,
mindketten leszaladtunk a kőlapra és viháncoltunk jó-
kedvünkben, ahogy szemügyre vettük a kopott horpa-
dások vonalát.
– Rengeteg lehet, Ben – izgult Louren a lyukak szá-
mát mérlegelve. – Megvan ezer is, ugye?
– Több! – mondtam. – Több mint kétezer.
Elhallgattam és magam elé képzeltem a hosszú, sza-
bályos sorban térdeplő rabszolgákat a sziklás padma-
lyon, ahogyan mindegyik egy-egy sima mélyedés mel-
lett tevékenykedik, egyik a másikához láncolva a vas
rabszolgalánccal, mindegyikük kezében ott van a sú-
lyos, vas mozsártörő, mellyel a térdük között törögetik
az aranyrögöt tartalmazó köveket.
Képzeletben láttam, ahogyan a rabszolgahajcsár a
sorok között lépeget, a kezében bőrkorbács, úgy ellen-
őrzi, elég finomra zúzzák-e a követ. Láttam a rabszol-
gák végeláthatatlan sorát, amint a fejükön egyensúlyoz-
zák az érccel teli kosarakat, amikor feljönnek a munká-
ból. Itt történt mindez, úgy 2000 évvel ezelőtt.
– Azon töprengek, hol lehetett a bánya. – Louren
gondolatai ugyanott jártak, mint az enyémek.
– És a víz? – tettem hozzá. – Az aranymosáshoz víz-
re volt szükségük.
– Pokolba a vízzel – kiáltott fel Louren. – Én a bá-
nyára vagyok kíváncsi, ezek az öreg fiúk csak három
unciát termeltek ki és megálltak a víz szintjénél – itt
valahol átkozottul nagy kincses tárháznak kell lennie.
Így valahogy rombolták le az összes régi bányát.
Azok a régi érckutatók olyan ügyesek voltak, hogy Kö-
zép-Afrika szinte minden modern bányáját már 2000
évvel ezelőtt felfedezték. A modern bányászok nagy
sietve feltárták a régi munkások összes nyomát, hogy
kifejtsék, amit azok félbehagytak. Megfogadtam, hogy
ezúttal én leszek ebben a feltárásban az első, még mie-
lőtt a vandálok idesereglenének a fúróikkal és dinamit-
jukkal.
A víz egy ötvenlábnyi kút fenekén volt, egyenesen a
sziklába vágták, a falait kőmívesmunkával rakták ki. A
legszebb példája volt azoknak a régi kutaknak, melyet
valaha láttam; világos, hogy a busmanok rendbe hoz-
ták, és jó állapotban tartották. Belebámultam, mialatt
Xhai elment, hogy a szikla mögötti búvóhelyről elő-
hozzon egy durván font kötelet és egy bőrből készült
vedret. A vedret csordultig merítette tiszta vízzel,
melyben néhány döglött béka és egy vízbe fúlt patkány
úszkált. Minden egyes korty előtt nagy elszántság kel-
lett ahhoz, hogy az ajkamhoz emeljem a vedret.
Louren teljes harminc másodpercet szentelt a kút
csodálatának, mielőtt bevetette magát a szűk völgybe a
két gránitpárkány között. Figyeltem, ahogy fürgén ku-
tatva eltűnik a fák mögött és húsz perc múlva halkan
elért hozzám a kiáltása.
– Ben! Gyere ide! Gyorsan! – Elszakítottam magam
a kút bámulásától és lemásztam a völgybe.
– Itt van, Ben. – Louren egészen bevadult izgalmá-
ban és engem újból szíven ütött az a hatalom, ami az
aranyból árad és ami a legrenyhébb ütőeret is lázba
hozza, amely fösvény csillogást visz a legelnyűttebb
szembe is. Nem vagyok anyagias ember, de csábítása és
vonzereje meggyorsította a lélegzetemet, ahogy Louren
mellett álltam és rábámultunk a régiek bányájára.
Maga a látvány nem volt nagyon hatásos, sekély mé-
lyedés, a felszíntől mintegy három-négy lábnyira be-
süppedt árok, partja majdnem kerekded, így kacskarin-
gózott el a fák között, akár valami ösvény, melyet bele-
koptattak a földbe.
– Nyíltszíni fejtés – mondta Louren. – Az érclelet
nyomát követték.
– És feltöltötték – magyaráztam a régieknek azt a
különös szokását, hogy mielőtt abbahagyták valahol a
munkát, betemették a gödröt. Ez a sekély árok úgy jött
létre, hogy lazán feltöltötték termőtalajjal.
– Menjünk – mondta Louren. – Kövessük az árkot.
Másfél mérföldön át követtük a régi fejtést az erdőn
át, mielőtt elenyészett.
– Lehet, hogy csak az egyik szeméttelepüket találjuk
meg – morgolódott Louren, ahogy kutakodtunk a sűrű
növényzetben egy rakás laza kőnél. – Vagy egy darab
termésércüket, amit itt felejtettek.
Fájt a hátam és leültem pihenni egy kidőlt fatörzsre,
hagytam Lourent, hadd kutasson tovább. Elment a fák
között, egyedül hagyott, és élveztem a történelemnek
azt az érzését, ami mindig elborít, amikor egyedül va-
gyok ilyen helyen.
A víz szintje ötven láb mélyen volt a kútban, így azt
gyanítottam, hogy ez volt az a mélység, melyben a ré-
giek a fejtést végezték. Nem volt sem szivattyújuk, sem
felszerelésük, hogy kiürítsék a terepet, így amikor a víz
kezdte elönteni őket, otthagyták az egészet és új eret
kerestek.
A bánya nyílt árok lehetett, másfél mérföld hosszú,
hat láb széles és ötven láb mély, amit görbe fejű vasbal-
tával csákányoztak ki a földből és kőbaltával vasékeket
vertek a sziklás részek közé. Amikor a szikla túl ke-
mény volt és ellenállt ennek a módszernek, akkor tüzet
raktak és vízzel kevert savanyú borral öntözték a felfor-
rósodott követ, hogy megrepedjen. Ugyanezzel a metó-
dussal élt Hannibál, amikor összezúzta az Alpok sziklá-
it, hogy az elefántjai átkelhessenek – úgy is mondhat-
nánk, hogy karthágói trükk. A szirt aljáról aranykvarc-
göröngyökhöz jutottak, amit a kosarakba raktak és dur-
ván font bőrkötelekkel vontatták a felszínre.
Ezzel a módszerrel Közép- és Dél-Afrika 300 000
négyzetmérföldnyi területén úgy nagyjából 700 tonna
tiszta aranyat nyertek és ehhez még hozzájött a temér-
dek mennyiségű vas, réz és ón.
– Ez 22 millió uncia arany és ha 40 dollárjával szá-
mítjuk, akkor ez 880 millió dollár – számítgattam han-
gosan, majd hozzátettem. – És ez aztán szép nagy vekni
kenyeret jelent.
– Ben, merre vagy? – jött vissza Louren a fák közül.
– Találtam egy telérdarabot. – Kőgöröngyöt tartott a
kezében és ideadta nekem.
– Mi lehet ez? – kérdezte.
– Kék cukorkvarc – mondtam. Megnyaltam, hogy
nedves legyen és a nap felé tartottam. – Remek! – kiál-
tottam, mert felcsillant a természetes állapotban lévő
arany, mely úgy töltötte meg a kvarc repedéseit és pici
hasadásait, mint szendvicset a vaj.
– Csakugyan remek – járult hozzá Louren. – Ez az-
tán a jó dolog. Ideküldök néhányat az embereimből,
hogy kerítsék körbe az egész területet.
– Lo, ne feledkezz meg rólam – kértem, mire azon-
nal összevonta a szemöldökét.
– Te is benne leszel, Ben. Próbáltam-e valaha…
– Ne kapd fel a vizet, Lo. Nem így értettem. Csak
annyit szeretnék, hogy a vadászkutyáid ne tiporják szét
az egész vidéket, mielőtt nekem módom lenne mindent
átnézni.
– Oké, Ben, ezt megígérem. – nevetett. – Itt leszel,
amikor megindítjuk a munkálatokat. – Felkapta és el-
tüntette a kezében lévő kvarcrögöt. – Menjünk vissza.
Szeretném kimosni belőle az aranyat, hogy valami fo-
galmam legyen, mennyit ér.
Louren a gránitkövet használta kőmozsárnak és egy
nagy kődarabot törőnek, így zúzta szét finom, fehér
porrá a kvarcdarabot. Ezután összesepergette a főző-
edényünkbe és a kútvízzel átmosta a port. Könnyed,
körkörös mozdulatokkal lötyögtette az edény tartalmát.
Az edény karimáján minden fordulattal kicsordult egy
kicsi a vízből. Tizenöt percbe tellett, míg a “lepárolt”
arany kivált. Ott feküdt az edény alján körben, halvá-
nyan fénylő sárgán.
– Szép – mondtam.
– Ők sem csinálhatták szebben – vigyorgott Louren.
– Egy tonnánál öt unciára van esély.
– Átkozott egy fösvény vagy, tudod-e – ugrattam.
– Hagyd el, Ben – mondta, még mindig vigyorogva.
– Ennek a profitja legalább húsz évig eltartaná az inté-
zetedet. Ne kapálózz hát ellene, a pénz, ha helyesen
használod fel, nem csak a sátán eszköze lehet.
– Nem kapálózom ellene – ígértem.
Aznap este a kút mellett táboroztunk, párolt elefánt-
nyelvet és krumplit lakmároztunk és örömtüzet raktunk,
amivel pótoltuk a takarók hiányát. A reggelt az agyarak
levágásával töltöttük. Nagy rakás követ hengerítettünk
rájuk, hogy távol tartsuk a hiénákat és már dél volt,
mire visszaindultunk a Land Roverhez.
Újból elért minket az este, de másnap reggelre oda-
értünk a Land Roverhez. A sarkamon akkora hólyag
keletkezett, mint egy szőlőszem, és az ütések és horzso-
lások förtelmesen fájtak. Hálásan elhanyatlottam a
Land Rover utasülésén.
– Eddig a pillanatig soha nem méltányoltam kellő-
képpen a robbanómotor feltalálását – hirdettem ki ün-
nepélyesen. – Most hazavihet, James.
Elhagytuk Xhait és kicsiny törzsét örökké tartó erdei
vándorútjukon és nyolc nappal azután, hogy eljöttünk
Holdvárosból, visszatértünk oda. Naptól és kosztól fe-
ketéllettünk, kiütött a szakállunk, a hajunk csimbókok-
ban lógott a portól és szutyoktól. Louren szakálla ége-
tett aranyvörössé vált, és fénylett a napban.
Három napig volt engedély nélkül távol és már ösz-
szetorlódtak az ügyei. Egész halom üzenet várt rá a
rádióskunyhóban és borotválkozás és fürdés előtt egy
órát töltött a rádió mellett, hogy átvegye a legsürgősebb
üzeneteket, melyek távollétében érkeztek.
 – Most, azonnal vissza kell mennem a sóbányákhoz
– mondta, amikor kijött a kunyhóból. – Most fél öt van.
Mennem kell. – Habozott egy kicsit, azután eltökélte
magát. – Nem, a fene vigye el! Még egy éjszakát ello-
pok magamnak. Hozd elő a Glen Grantot, míg fürdök.
– Okos beszéd – mosolyogtam.
– Mindhalálig, öreg – veregette meg a vállam.
– Mindhalálig, Lo – biztosítottam.
Jó sokat beszélgettünk, egy kicsit énekeltünk és éjfé-
lig nyakaltuk a whiskyt.
– Ágyba! – mondta ekkor Louren és felállt, hogy in-
duljon, de hirtelen megtorpant. – Ben, azt ígérted, hogy
adsz néhány fényképet a “fehér király”-ról, amit ma-
gammal vihetek.
– Hát persze, Lo – álltam fel kissé bizonytalanul, és
bementem az irodába. Kivettem a fiókomból néhány
hatszor kilences, sima felületű kópiát és visszamentem
velük Lourenhez. A fény alá állva átnézte őket.
– Ezzel mi történt, Ben? – kérdezte hirtelen és átadta
az egyik fotót.
– Mi? Én semmit sem látok.
– Az arcán, Ben. Valami jel van rajta.
Akkor már én is észrevettem; halvány kereszt árnyé-
ka rontotta el a király halottfehér arcát. Egy pillanatig
tanulmányoztam. A dolog meglepett. Ezelőtt soha nem
vettem észre – olyan, mint egy sötétszürke császár-
zsemlye.
– Talán csak valami gyűrődés a nyomaton, Lo – sej-
dítettem. – A többin is van?
Gyorsan átnézte. – Nem. Csak ezen az egyen. Visz-
szaadtam. – Nyilván hibás kópia – mondtam.
– Oké. – Louren elfogadta a magyarázatot. – Jó éjt.
Öntöttem magamnak még egy lefekvés előtti búcsú-
poharat, mialatt Sally és a többiek Louren után sereglet-
tek. Lassan kortyolgattam, magamban üldögélve és
gondolatban átfutottam azokat a terveket, melyeket
Lourennel szőttünk a barlang teljes felkutatására.
Bevallom, egyetlen gondolat erejéig sem foglalkoz-
tatott a fehér király arcán látható jel. Mentségemre
szolgáljon, hogy kissé felöntöttem a garatra.

A következő két hónap csak úgy repült. Ral és én

teljesen a barlangpadlózat felkutatásának szenteltük
magunkat.
Az eredmény kevéssé volt meglepő. A barlangot so-
hasem használták emberi lakhelyül, nem volt sem sze-
métlerakó, sem tűzhelyszint. Állati törmelékhalmokat
találtunk, melyek a szilárd talajban húzódtak meg. Ma-
gában a szilárd talajban néhány egyszerűen megmun-
kált, négyszögletes kőtömböt találtunk, ennyi volt az
egész zsákmány.
Ásatásunk szánalmas és kibelezett külsőt eredmé-
nyezett a barlangban, a szilárd talaj egyenetlen mészkő
volt, így visszatöltettem a kiásott részt és szépen el-
egyengettettem. Ezután gyalogjárót készíttettem a sma-
ragd medence köré, melyhez a régiek kőtömbjeit hasz-
náltuk fel. Ezt az engedményt a jövőbeli látogatók ezrei
miatt tettem, akik idesereglenek majd, hogy megnézzék
a busman művészet e csodálatos galériáját, ha egyszer
ismertté válik majd a világ előtt.
Louren, ahogy megígérte, rádiózott, amikor a társu-
lata készen állt, hogy újból megnyissa a régi bányát,
melyet az elefántvadászat alkalmával fedeztünk fel.
Helikopter jött értem és három hetet töltöttem a mérnö-
kökkel, akik a munkálatot vezették.
A telér, ahogyan reméltük, a vízszint alatt húzódott
és habár értéke helyről helyre változott a teljes hosszon,
átlaga még így is magas volt. Titokban nagyon boldog
voltam tízszázaléknyi bányaérdekeltségemmel, noha
igazán nem vagyok anyagias természetű. Számos kézi-
szerszámra bukkantunk, különösen bányászati eszkö-
zökre. Voltak közöttük durván megmunkált vájok és
ékek, kőkalapácsok, lánctöredékek, néhány egészen jó
állapotban megmaradt kosár és a szokásos gyöngyök és
fazekasholmi.
Ezek közül legjobban a fonott kosaraknak örültem,
melyekről megkaptuk a laboratórium karbon-14 vizsgá-
lat jelentését. Ez világosan megelőzte – hacsak nem
volt vele épp egyidejű – a nagy tűz korszakát, és így
láncszemként szolgált az elefántbánya és Holdváros
között.
A elefántbánya legérdekesebb lelete azonban az a ti-
zenöt emberi csontváz volt, melyek felfűzött gyöngy-
sorként hevertek a lépcsőzetes vájat legmélyebb pont-
ján. A testek elhelyezése olyan szabályos volt, hogy
eleve kizárta azt a feltevést, hogy falomlás végzett ve-
lük. Habár a csontvázak a felettük lévő föld súlyától
teljesen ellapultak, mégis meg tudtam állapítani, hogy
öt nő és tíz férfi volt közöttük. Mindannyian idősek
voltak, egyikük ízületi gyulladás jeleit mutatta, egy
másiknak a könyökétől hiányzott a karja, de a csont
betokosodott, ami arra mutatott, hogy nem akkori kele-
tű bántalom érte. A legtöbb csontváznak hiányzott a
foga. Mindnyáján vasláncok nyomait fedeztem fel és az
egészről azt a képet kaptam, hogy ezt a tizenöt idős és
legyengült rabszolgát szándékosan fektették a vájatba,
mielőtt betemették.
Miután ellenőriztem a leltárt, becsomagoltam és fel-
adtam minden leletet az intézetnek, visszatértem Hold-
városba és azon nyomban a barlangba mentem. Sally,
mint reméltem, ott volt, nagy munkában. Nem hinném,
hogy az öröme tettetett volt, amikor odajött hozzám és
megcsókolt.
– Ó, Ben, úgy hiányoztál. – Azután rögtön technikai
kérdésekről kezdett beszélni és míg válaszolgattam
neki, a gondolataim igen távol jártak a busman festé-
szettől.
Figyeltem, hogy beszéd közben hogyan ráncolja az
orrát, meg ahogyan visszadobja kézfejével arcába hulló
haját és egész lényemet eltöltötte az iránta érzett szere-
lem lüktetése. Gyomrom mélyén gyötrő rettegést érez-
tem. Holdvárosban csaknem véget ért a munkánk, ha-
marosan visszamegyünk Johannesburgba, az intézet
hallgatag falai közé. Nem tudtam, hogyan fog ez hatni
Sallyra és rám.
– Nemsokára elmegyünk, Sal – adtam hangot gon-
dolataimnak.
– Igen – mondta azonnal józanul. – Elszomorít a
gondolat. Olyan boldog voltam itt, hogy már most kezd
hiányozni.
Egy darabig csendben üldögéltünk, azután Sally fel-
állt és odament a fehér király képe elé. Kedvetlenül
nézte, karját összefonta a mellén.
– Sokat megtudtunk itt – egy pillanatig elhallgatott,
majd folytatta. – És még olyan sok minden van, ami
megtagadtatott tőlünk. Olyan volt, mint a felhőkergetés,
gyakran azt hittem, hogy már olyan közel van, hogy a
kezünkben tartjuk. – Haragosan megrázta a fejét. – Sok
titok van, ami zárva maradt előlünk, Ben. Olyasmik,
amiket már sohasem fogunk megtudni.
Megfordult és odajött, ahol ültem, letérdelt velem
szemben, keze a térdén és az arcomba meredt.
– Azt tudod, Ben, hogy semmi bizonyítékunk sin-
csen! Tudatában vagy, ugye, hogy semmi olyasmit sem
találtunk itt, amit ne lehetne kétségbe vonni a régi ér-
vekkel. – Közelebb hajolt hozzám. – Van egy cserépda-
rabunk, rajta egy szimbólum. Azt mondják majd, hogy
kereskedelmi úton került ide. Van egy színarany kely-
hünk, amin az Ankh-motívumot használták – véletle-
nül, ezt mondják majd. Vannak festményeink – a köz-
vetett bizonyíték nem bizonyíték, ezt fogják mondani.
Hátradőlt a combján és rám bámult.
– Ugye tudod, Ben, mit kapunk majd, ha mindent
megvizsgáltunk és szortíroztunk? A nagy, kövér sem-
mit, azt kapjuk majd.
– Tudom – mondtam szerencsétlenül.
– Egyetlenegy tény sincs a kezünkben, amivel le-
csaphatnánk őket a magabiztos kis kakasülőikről. A mi
Holdvárosunk – a mi szépséges városunk – csak eggyel
több közönséges, homályos eredetű bantu kultúra helye
lesz és nincs egyetlen átkozott dolog sem, amit ez ellen
tehetnénk. Soha nem tudjuk meg, mi történt a nagy
falakkal és tornyokkal, és soha nem tudjuk meg, hol
van eltemetve a fehér királyunk.

Úgy terveztem, hogy augusztus l-jén lezárom az ása-

tást és július utolsó heteit rendrakással töltöttük, a leie-
tek megfejtését ráhagytuk azokra, akik utánunk jönnek,
féltő gondoskodással becsomagoltuk a kincseinket,
jegyzetfüzeteink halmazában az utolsó bejegyzéseket
írtuk, legépeltük a hosszú leltárlistát és még ezernyi
szőrszálhasogató aprósággal foglalatoskodtunk.
A terep feltárása befejeződött, de hónapok munkája
állt még előttem. Kicédulázni és egymásra vonatkoztat-
ni mindent, amit felfedeztünk, az összes tényt iratgyűj-
tőkben rendezni, összehasonlítani más és más bizonyí-
tásokkal és végül mindennek summázataként könyvet
írni róla. Hónapokkal ezelőtt még azt reméltem, hogy
könyvemnek A föníciaiak Afrikában címet adhatom.
Most majd más címet kell választanom.
Megérkezett a Dakota, hogy elszállítsa az első láda-
rakományt, és vele ment Peter és Heather Willcox. Még
két-három hónapi európai szabadság állt előttük, de
mindnyájan sajnáltuk, amikor távozni láttuk őket, mert
így együtt boldog csapat voltunk.
Aznap este Louren rádiózott nekem.
– Végre megnyertük magunknak Cousteau-t, Ben.
Egyelőre még a Csendes-óceánon hajózik, de a San
Franciscó-i irodám beszélt vele. Úgy gondolja, a segít-
ségünkre lehet, de a jövő év előtt nem tudja elvállalni.
A következő nyolc hónapra tele van előjegyzésekkel.
Ez volt az utolsó ürügyem, hogy Holdvárosban ma-
radjak, így hát csomagolni kezdtem a saját irataimat.
Sally felajánlotta, hogy segít. Késő estig dolgoztunk,
válogattuk a fényképek ezreit. Hellyel-közzel szünetet
tartottunk, hogy az érdekesebb darabokat megvizsgál-
juk, vagy nevetgéljünk egy kicsit a mulatságos felvéte-
leken és visszaemlékeztünk a szép időkre, amelyeket
együtt töltöttünk az elmúlt hónapokon át.
Végül a fehér király fotóihoz értünk.
– Szépséges, titokzatos királyom – sóhajtotta Sally.
– Nincs még valami, amit elmondhatnál nekem? Hon-
nan jöttél? Ki szeretett? Milyen csatában viselted harci
sisakodat és ki siratott el, amikor sebesülten hoztak
haza a csatatérről?
Lassan lapozgattunk a vastag fény képkötegben.
Mindenféle szögből, különféle megvilágítással, expozí-
ciós idővel és nyomási technikával készültek ezek a
felvételek.
Az egyik nyomaton megfogta valami a szemem. Azt
hiszem, valami tudat alatti előérzettől hajtva szúrtam ki.
Rámeredtem és olyan szemmel néztem, mintha először
látnám. Valami olyan rebbenés szaladt végig bennem,
mint amilyent a csapdába esett madár érez, a karomon
elektromos vibrálás futott végig.
– Sal – mondtam és elharaptam a szót.
– Mi van, Ben? – Azonnal ráragadt a hangomban
rejlő izgatottság.
– A fény! – mondtam. – Emlékszel, hogy találtunk
rá a városra a holdfényben? Emlékszel a fény szögére
és intenzitására?
– Igen – bólintott lelkesen.
– Látod ezt, Sal? – érintettem meg a király arcát. –
Emlékszel arra a nyomatra, amit Lourennek adtam?
Emlékszel arra a jelre, ami azon volt?
A fényképre bámult. Ezen halványabb volt a jel,
mint Louren nyomatán, de ott volt, ugyanaz a kereszt
alakú árnyék látszott rajta, mintha a felületén lett volna.
– Mi lehet ez? – tanakodott Sally és a fény felé for-
gatta a fényképet.
– Azt nem tudom – robogtam át a szobán a
szerszámosszekrényhez, és kezdtem kirámolni belőle –,
de átkozottul jó lesz, ha megyünk és utánajárunk.
Kimásztam a szekrényből és Sally kezébe nyomtam
az egyik négyelemes zseblámpát. – Fogja, és kövessen,
Watson.
– Úgy látszik, a legjobb dolgokat mindig éjszaka
csináljuk – mondta Sally, aztán észbe kapott, mit is
mondott és hozzátette. – Mármint az efféle dolgokat. –
Ezzel megelőzte az egyéb léha kommentálást.
A barlang olyan csendes volt, mint egy ősrégi sír, a
lépteink visszhangzottak, ahogy megkerültük a meden-
cét és odamentünk a király képéhez. Zseblámpáink fé-
nye végigtáncolt rajta és a király fenségesen, tartózko-
dón ránk bámult.
– Nincs jel az arcán – mondta Sally és a hangja csa-
lódott volt.
– Várj. – Zsebemből kivettem a zsebkendőmet. Elő-
ször csak a zseblámpám felét, majd a másik felét takar-
tam le vele. A ragyogó fény csak szűrten tört át a ken-
dőn. Felmásztam az állványozott keretre, amit otthagy-
tunk.
– Oltsd el a tiédet – utasítottam Sallyt és a félho-
mályban a kép elé léptem és vizsgálgatni kezdtem az
arcot.
Az arc fehér volt, hibátlan. Lassan mozgattam a
fényt, feljebb emeltem, leengedtem, széles körben
mozgattam a király feje körül.
– Ott! – kiáltottunk fel kórusban, ahogy a sápadt vo-
násokon megjelent a homályos jel. Rögzítettem a fényt
és megvizsgáltam a jelet.
– Árnyék, Sal – mondtam. – Azt hiszem, a festmény
mögött valami bemélyedésnek kell lenni. Valami ba-
rázdaféle, vagy két barázda, amik kereszt alakban talál-
koznak.
– Valami repedés a sziklában? – kérdezte Sally.
– Talán. De túl egyenesnek, túl szabályosnak látszik
ahhoz, hogy természetes legyen.
Levettem a zseblámpáról a maszkot és Sally felé
fordultam.
– Sal, van nálad valami selyemféle?
– Selyem? – döbbent meg, majd gyorsan észbe ka-
pott. – A sálam – nyúlt a nyakához.
– Nyújtsd ide, légy szíves.
– Mit akarsz csinálni vele? – ellenkezett és védeke-
zőn tartotta a kezét a csinos holmi elé, ami a blúza ki-
vágásába volt kötve. – Eredeti Cardin. Egy vagyonba
került.
– Nem teszem tönkre – ígértem.
– Ha tönkreteszed, veszel nekem egy újat – fenyege-
tett, miközben kibogozta a sálat és odanyújtotta.
– Világíts ide – kértem és Sally a királyra irányította
a fényt. Szétterítettem a sálat a király feje felett, bal
kezem ujjait a jel felett tartva.
– Mi az ördögöt csinálsz? – érdeklődött Sally.
– Ha valaha másodkézből kocsit vennél és meg
akarsz győződni afelől, hogy nincsen rajta valami zú-
zódás, akkor ilyen módon tudod ellenőrizni az olyan
hibát, amit szemmel nem lehet látni.
Jobb kezem ujj hegyével tapogatni kezdtem a fest-
mény felületét. A selyemanyag könnyen csúszkáltatta
ujjaimat a sziklán, és mintha kinagyította volna a textú-
ráját. Halvány bevágást éreztem, követtem a kereszte-
ződésig, letapogattam a déli tengelyét a másik kereszte-
zésig, kelet felé simítottam, észak felé és visszatértem a
kiindulási pontig. Ujjhegyeimmel szabályos téglalapot
nyomoztam ki, úgy nagyjából kilencszer hat inchnyire
becsültem.
 – Érzel valamit? – Sally nem bírta palástolni a tü-
relmetlenségét. Nem tudtam válaszolni, mert a szívemet
a számban éreztem dobogni és a kezem túlságosan el
volt foglalva, mert újból végigfuttattam a selymen ke-
resztül a sziklán, ezúttal a képtől távolabb, csaknem a
padlószinten, olyan magasságban, amit csak el tudtam
érni.
– Ó, Ben! Mondj már valamit! Mi ez?
– Várj! – Úgy vert a szívem, mint a felriasztott fácán
és kutató ujjaim reszkettek az izgatottságtól.
– Nem tudok várni, a fene vigyen el – kiabálta Sally.
– Mondd meg!
Leugrottam az állványról és megragadtam a kezét. –
Gyerünk!
– Hová megyünk? – ellenkezett, ahogy átcibáltam a
barlangon.
– Elhozzuk a fényképezőgépet.
– Mi a csudának?
– Csinálunk néhány felvételt.
Két tekercs 8443-as típusú Kodak echtakróm Aero
filmem volt abban a kicsi hűtőkészülékben, amiben a
filmjeimet tároltam. Azért rendeltem meg ezeket az
infravörös filmeket, hogy fotókísérleteket végezzek
velük a szirt tetejéről a város feltáratlan részeiről, de az
eredmény nem volt kielégítő. Túl vastag volt a sziklaré-
teg és túl sok a növényzet, ez megzavarta a felvételeket.
Betöltöttem a Rolleiflexembe egy tekercs infravörös
filmet és a lencse elé Kodak 12-es Wratten-szűrőt erősí-
tettem. Sally ott háborgott mellettem, míg dolgoztam,
de minden nyaggatására csak ennyit válaszoltam; –
Várj és meglátod!
Előszedtem két ívlámpát és valamivel éjfél előtt
visszamentünk a barlangba.
Közvetlen szembefényt használtam, az ívfényeket az
elektromos vízszivattyúnál, a medence mellett kapcsol-
tam be. A Rolleiflexet rátettem egy háromlábú állvány-
ra és húsz felvételt csináltam különböző gyorsasággal
és nyílással. Sally most már majd belehalt a kíváncsi-
ságba és megesett rajta a szívem.
– Ezt a technikát használják olyankor, amikor fest-
ményeket fotóznak, hogy elcsípjék az aláírást, vagy a
felszín alatt másik réteget akarnak kihozni, és a légi
fényképezésnél, amikor felhőkön át készítenek fotókat
a tengeráramlásokról, csupa olyasmiről, ami az emberi
szem számára láthatatlan.
– Úgy hangzik, mint valami varázslat.
– Az is – mondtam és szorgalmasan kattintgattam. –
A szűrő mindent kihoz, kivéve az infravörös sugarat,
amire ez a film érzékeny. Visszatükröz minden hőmér-
sékleti eltérést vagy a tárgyak eltérő textúráját, és más
színben hozza ki azokat.
Egy órán át dolgoztam a sötétkamrában, mielőtt elő
tudtam hívni és levetítettem a képet. Minden szín elvált
egymástól, természetfelettinek és pokolbélinek látszott.
A király arca élénkzöld volt, a szakálla bíbor. Különös
pettyezetek, foltok és pacnik jelentek meg, melyeket
soha nem vettünk észre ezelőtt. Volt valami rendelle-
nesség a felszínen, valami idegen anyag a festett
pigmentrétegben, zuzmótelepek és egyéb tökéletlensé-
gek. Úgy ragyogtak, akár valami szokatlan ékszer.
Ám ezekre alig figyeltem. Az, ami valóban lekötötte
a figyelmemet és amitől gyorsabban lüktetett az ütő-
erem, az a szabályos téglalap alakú rostély volt, mely
az arcon terült el. Szabálytalanul behálózott hatást kel-
tett; vonalai világoskékben tűntek elő.
– Azonnal ide kell hívnunk Lourent – kottyantottam
ki.
– Mi ez? Még mindig nem értem. Mit jelentsen ez? –
hadakozott Sally, és meglepetten fordultam felé. Szá-
momra mindez olyan világos volt, hogy nem is értet-
tem, hogy miért nem fogja fel azonnal.
– Ez azt jelenti, Sally, hogy a fehér királyunk mögött
nyílás van a sziklában, melyet a kőmívesmester zárt le
tökéletesen odaillő homokkőtömbökkel. A fehér királyt
utólag festették a tetejére.

Louren Sturvesant a sziklafal előtt állt a barlangban

és haragosan bámult a fehér királyra. Kezét összekul-
csolta a háta mögött. Előre-hátra hintázott a lábán, állát
agresszíven előreszegezte. Félkörben álltunk körülötte,
Ral, Sally, Leslie meg én és aggódva figyeltük az arcát.
Louren hirtelen kitépte szájából a szivarját és oda-
vágta a padlóhoz. Vadul porrá morzsolta a csikket, az-
után ellódult a helyéről, odament a smaragd medencé-
hez és lenézett az árnyas mélységbe. Csendben vára-
koztunk.
Visszajött, a festmény úgy vonzotta, akár pillét a
gyertyaláng.
– Ez itt – mondta – a világ egyik legnagyobb művé-
szi alkotása. Kétezer éves. Elmozdíthatatlan. Felbecsül-
hetetlen.
– Igen – mondtam.
– Nem a mi tulajdonunk. Örökségünk része. A
gyermekeinké, a még meg nem született nemzedékeké.
– Tudom – mondtam, de én ennél többet is tudtam.
Hónapok óta figyeltem, ahogy Louren érzései egyre
nőnek a kép iránt. Valami olyan mély értelmű érzés
fejlődött ki benne, amit csak sejteni lehetett.
– És most azt kívánod tőlem, hogy romboljam le –
mondta.
Mindnyájan hallgattunk. Louren odébb ment, fel és
alá sétálgatott a festmény előtt. Úgy követtük a fejünk
mozdulatával, mint a teniszversenyek nézői. Hirtelen
megtorpant, épp előttem.
– Te meg azok a nyavalyás fotóid – mondta és újból
sétálgatni kezdett.
– Nem lehet, hogy… – kezdte szégyenlősen Leslie,
de a hangja elhalt, amikor Louren hirtelen megfordult
és rámeredt.
– Igen? – követelte.
– Nos, nem mehetnénk mögé, úgy értem, izé… – a
hangja újból elhalkult, de azután megerősödött. – A
falban az egyik oldalán átjárót nyitnánk és utána for-
dulnánk a király mögé?
Életemben először éreztem úgy, hogy át kell ölel-
nem és megcsókolnom.
Amikor Louren iderepült, magával hozta az egyik
bányamesterét és egy csoport mashona kőtörőt a
Welcome melletti Kicsi Nővér aranybányából. Légszi-
vattyút, sűrített levegővel működő fúrókat, ejtőfúrókat
hoztak magukkal és mindazon cókmókot, ami a mester-
ségükhöz tartozik. A bányamester nagydarab, vöröses-
szőke hajú ember volt, vidám, búzakék szemmel és
szeplős babaarccal. Tinus van Vuurennak hívták, és
teljes szívvel vetette bele magát a vállalkozásba.
– Gyerekjáték lesz kivágni, doktor. Olyan ez a ho-
mokkő, akár a sajt, ahhoz a szerpentinhez és kvarchoz
képest, amihez hozzászoktam.
– Azt akarom, hogy a lehető legkisebb nyílást vágják
rajta – mondta szigorúan Sally. – A lehető legkevesebb
kárt tegye a festményben.
– Ember – fordult hozzá komolyan Tinus. – Akkora
vágást csinálok rajta magának, mint egy egér… – el-
hallgatott, és behelyettesítette a szót –, mint egy egér
fülelyuka.
Sally és én összeragasztottuk a barlang falán lévő
vázlatot, ami az akna bejáratát ábrázolta. Óvatosan el-
helyeztük a legszebb és legjelentősebb festmények kö-
zé. Habár szaván fogtuk Tinust – alig két láb széles,
négy láb magas nyílást csinál –, mégis leromboltunk
ezáltal egy kedves zsiráfcsoportot és egy fülét hegyező,
kecses gazellát.
Harminc láb távolságot tartottunk a fehér királytól,
nehogy a fúrók rezgésétől kőrétegek vagy festett
pigmentrétegek váljanak le. Tinusnak harminclábnyira
kell mennie, majd meg kell fordítania a járatot és az
arctól jobbra bevágni a király mögé. Tinus kezdte ösz-
szeszedegetni másnap reggelre az első dolgokat, de
aznap estére vendégül láttuk a közös teremben. A han-
gulat pontosan olyan volt, mint egy harcoló alakulaté a
veszélyes bevetés előestéjén. Mindannyian bőbeszédű-
ek és feszültek voltunk és egy kicsit túl sokat ittunk.
Kezdetben Tinus nagyon tartózkodó volt, nyilván
megfélemlítette a legendás Louren Sturvesant társasá-
ga, de a brandy megoldotta a nyelvét és csatlakozott a
társalgáshoz.
– Mit akar azokkal a gázmaszkokkal, doktor? – kér-
dezte. – Gáztól vagy tűztől tart?
– Gázmaszkok? – kapta fel a fejét Louren, aki
Sallyval folytatott magánbeszélgetést. – Ki rendelt
gázmaszkokat?
– Nekem külön kihangsúlyozták, hogy hozzak ma-
gammal hat gázmaszkot – nézett Tinus aggodalmas-
kodva Louren felé. – Ezt mondták, uram.
– Így is van, Lo – mentettem meg a szegény embert.
– Én kértem ezeket.
– Miért?
– Nos, Lo. Mindannyian reméljük, hogy találunk
egy átjárót a… – azt akartam mondani, hogy a sírkam-
rába, de nem akartam kihívni magam ellen az isteneket
–, abba a barlangfélébe.
Bólintott. Mindnyájan rám figyeltek – és az ilyen
fogékony hallgatóság előtt ritkán tudom visszatartani,
hogy kissé teátrális legyek.
– A barlang nyilván le lesz pecsételve, levegőtlen
kétezer éve, vagy még régebben, ami azt jelenti, hogy
fennáll a veszélye a…
– A fáraók átkának – szólt közbe Sally. – Hát persze,
ugye emlékeztek, mi történt azokkal az emberekkel,
akik először léptek be Tutanhamon sírjába? – Elhúzta
az ujját a torka előtt és rémségesen forgatta a szemét.
Már a második Glen Grantjánál tartott.
– Sally, ezt neked jobban kellene tudnod – vágtam
közbe szigorúan. – A fáraók átka természetesen csak
mítosz. De fennáll a veszélye egy különösen kellemet-
len tüdőbajnak.
– No, annyit mondhatok, hogy én bizony nem hiszek
sem átkokban, sem semmiféle ilyen hülyeségben – ne-
vetett Tinus, kicsit túl hangosan. A gátlásai már a boká-
jába szálltak.
– Akkor már ketten vagyunk – helyeselt Ral.
– Ez nem természetfölötti dolog – mondta azonnal
Leslie. – Ez egy gombafertőzés.
Úgy látszott, teljesen elvesztem a helyzet felett az
uralmat, így hát felemeltem a hangom.
– Ha mindenki befejezte, akkor folytatom – mond-
tam, mire újból rám figyeltek. – Ezek a körülmények
ideálisak a cryptococcus neuromyces kifejlődéséhez, ez
a gombaszerű saphrophitia légi úton terjeszti a spóráit
és végzetes bajt okozhat.
– Ez mit jelent? – kérdezte Tinus.
– A spórák bekerülnek a tüdőbe, a meleg nedvesség-
ben azonnal kicsíráznak és sűrű, szemcsés telepekké
fejlődnek.
Tinusból a legmélyebb undor hangja tört ki. – Úgy
érti, hogy nőni kezd az ember tüdejében, akár az a zöld
izé a penészes kenyéren?
– Milyen következményekkel jár? – kérdezte
Louren. Pontosan megválaszoltam. – Eleinte kiterjedt
horzsolásokat okoz a tüdő szövetében, tüdővérzést,
magas lázat, egyre fájdalmasabbá válik a lélegzés, az-
után a gombatelepek termelődése egyre nő, hamarosan
bejutnak és felszívódnak a vérbe és eljutnak az agy
központi idegrendszerébe.
– Atyaúristen! – Tinus falfehér lett a borzadálytól,
kék szeme kiguvadt hófehér, szeplős arcából. – És az-
tán mi történik?
– Nos, a túlcsordult gombatelepek heveny idegmér-
gezést okoznak, mely hallucinációval jár. Agyhártya-
gyulladás lép fel és komoly agyi károsodás, hasonló
ahhoz, amit a lizergsav vagy a meszkalin okoz.
– Klassz! – mondta Ral és Leslie sípcsonton rúgta.
– Úgy érti, hogy megbolondul az ember? – makacs-
kodott Tinus.
– Elmegy az a csepp esze – biztosította Sally.
– Végzetes? – kérdezte Louren.
– Hetvenöt százalékban az egyéni ellenálló képes-
ségtől függ, és az ellenanyag kialakulásának a mértéké-
től.
– Túlélés esetében is folyamatos veszély áll fenn?
– Hegesedést okoz a tüdőn, akár a gyógyult tuberku-
lózis.
– És az agyban?
– Nem – ráztam meg a fejem.
– A pokolba is, ember – mondta óvatosan Tinus és
letette a poharát. – Nem is tudom, hogy annyira lelke-
sedem-e ezért az üzletért. Sziklalavina, metángáz, túl-
nyomáskitörés – ezek nem zavarnak. De ez a gomba-
ügy – vont vállat –, ez hátborzongató, ember. Átkozot-
tul hátborzongató.
– Milyen óvintézkedéseket készülsz tenni, Ben? –
kérdezte Louren.
– Az első csoportot megvédik a gázmaszkok – ma-
gyaráztam. – Azután levegő- és pormintákat veszek
mikroszkopikus vizsgálat alá.
Louren bólintott és Tinusra mosolygott.
– Meg van elégedve?
– Mit csinál akkor, ha nem találja meg – de valami
efféle mégis bujkál ott? Tudja úgy, mintha hirtelen le-
rohanná? Mint azokban a sci-fi-könyvekben – határo-
zatlankodott Tinus.
– Ha van, akkor csak úgy nyüzsög. Minden porminta
teli lesz vele. Nem lehet mikroszkóp alatt eltéveszteni.
Fekete, három gömbből álló struktúrája van, olyan,
mint a zálogházas jele.
– Biztos benne, doki?
– Biztos vagyok, Tinus.
Mély lélegzetet vett, egy kicsit habozott, aztán bólin-
tott.
– Oké, doki. Bízom magában – mondta.

A sziklafúrás berregő, rezonáló lármája úgy meg-

gyötörte elkínzott agyam, hogy szinte kocsonyássá
kezdett válni. Az összejövetel kora reggel ért véget.
– Hogy érzi magát, doki? – Tinus van Vuuren oda-
jött, ahonnan a munkálatot figyeltem és túlordította a
lármát. Az idegeim úgy vibráltak, mint a gitár húrjai.
Tinus olyan frissnek és babaarcúnak tűnt, mintha az esti
vedelése meleg tejből és mézecskéből állt volna és ti-
zenkét órai alvás lenne mögötte. Ismertem ezt a típust –
Louren is épp ilyen.
– Köszönöm, átkozottul pocsékul vagyok – üvöltöt-
tem vissza.
– Néhány napig nem lesz itt semmi látnivaló –
mondta Tinus. – Miért nem fekszik le egy kicsit, doki?
– Őgyelgek egy kicsit – mondtam és úgy tűnt, hogy
ez mindenkire egyaránt vonatkozik. Louren rádión ke-
resztül kormányozta a Sturvesant-birodalmat, és képte-
len volt elszakítani magát Holdvárostól. Sally tett né-
hány kapkodó kísérletet a katalogizálás és irattározás
körül, de ez sohasem tartott egy-két óránál tovább, az-
után visszajött a barlangba. Ral és Leslie nem is színlel-
tek, az egész napot a barlangban töltötték, kivéve rövid,
Lourennel azonos időben való eltűnésüket, amiről gya-
nítottam, hogy testgyakorlataik időpontja.
Tinus kiválóan értette a szakmáját és csapata gyor-
san, begyakorlottan vágta az alagutat. A falakat simán
és pontosan alakították ki, nehéz szálfákkal támasztot-
ták alá és elektromos világítást feszítettek ki a tetőzet
hosszában. Tinus harminclábnyira egy nagy termet ala-
kított ki, ahonnan új utat készített a fehér király képe
mögötti terület részére.
Tinus és én óvatosan mértünk és számolgattunk, és
pontosan meghatároztuk, honnan várhatjuk, hogy rá-
bukkanunk a falazat titkára.
A bantu fúrócsapatot figyelmeztettük a gázmaszkok
használatának fontosságára és Tinus és én ott lapultunk
mögöttük a szűk alagútban, amikor megkezdték az
utolsó néhány lábnyi ostromot a sziklák ellen. A mun-
kások meztelen hátán fénylettek a fekete izomkötegek,
amint a nehéz fúrást végezték. A zárt helyen menny-
dörgő volt a robaj és a szellőzőkészülékek ellenére
szörnyű hőség volt. Gázmaszkom belsejében arcomra
csorgott a verejték és a szemüvegrésze homályos és
maszatos lett.
Csaknem fájdalmassá vált a feszültség, ahogyan a
fúró hosszú acélvasa magát a sziklát kalapálta és hü-
velykről hüvelykre egyre beljebb hajolt, az iszaptól
síkos víz visszafolyt a fúró nyílásából. Oldalvást
Tinusra pillantottam. Olyan volt, mint egy szörnyeteg a
fekete gumimaszkban, de kék szeme átvillogott a
szemvédőn és rám kacsintott, és biztatásként felemelte
a hüvelykujját.
A fúró ember hirtelen elvesztette az egyensúlyát,
ahogy a fúró magával ragadta. A szerszám átcsusszant,
bele a lyukba, ellenállás nélkül és az ember vadul meg-
tántorodott, ahogy megpróbálta megtartani az irdatlan
súlyú acélt. Tinus rácsapott a vállára és a munkás elzár-
ta a fúró szelepét. A csend szinte fájt, csak nehéz léleg-
zésünk volt az egyetlen hallható zaj.
Átment, gondoltam. Odaát vagyunk, kilyukadtunk,
csak az Isten tudja, hová.
Láttam, ahogyan a saját izgatottságom visszatükrö-
ződik Tinus kék szemében. Felé bólintottam, ő megfor-
dult, megveregette a fúró emberek vállát és elbocsátá-
sának jeléül hátramutatott a hüvelykujjával. Az embe-
rek hátracsoszogtak, visszakúsztak a hosszú alagútban
és eltűntek a kanyarban.
Mi ketten előrementünk, és leguggoltunk a fejtésnél.
Óvatosan visszavontattuk a fúrót a lyukból, aminek a
nyomában finom porgomolyag szállt fel, és érdesen
szállongott a villanyfényben. Tinus és én egymásra
néztünk. Azután a fejemmel felé intettem. Bólintott, és
a csapata után ment az alagútban. Egyedül dolgoztam a
fejtésnél.
Hosszú műanyag pálcát használtam, melynek végére
egy darab fehér steril anyagot erősítettem, ezzel próbál-
tam ki, meddig ér a kifúrt lyuk. Tizennégy lábnyira
szaladt be a szikla mögé, mielőtt ellenállásba ütközött,
és amikor visszahúztam, vastagon állt a rongyon a
szürke, lisztszerű por. Beleráztam a vizsgálópalackba és
másik anyagot tekertem a pálca köré. Összesen hat kü-
lön mintát vettem, mielőtt követtem Tinust az átjáró-
ban. Egy pad állt ott és egy rézsút függő lámpa volt
odakészítve számomra a sziklafülkében. A mikroszkóp
a lámpa alatt állt, tükörrel felszerelve és csak néhány
pillanatnyi munkába került szétmaszatolni a pormintát a
lemezen és rákenni a vörös festéket.
Nehéz volt a gázmaszk szemüvegén keresztül szem-
ügyre venni a mikroszkópot. Egyetlen gyors pillantás
már kielégítő volt, de én mind a hat mintát alaposan
megnéztem, mielőtt letéptem magamról a gázmaszkot
és megkönnyebbülten mélyet lélegeztem. Akkor aztán
átrohantam a folyosón, ki a barlangból.
Mindnyájan ott vártak rám és mohón körém sereg-
lettek.
– Átfúrtunk és bejutottunk egy üregbe – kiáltottam.
– És az üreg tiszta!
Rögtön rajtam estek, a hátam veregették, a kezem
szorongatták, nevettek és izgatottan fecsegtek.
 Louren senki másnak sem engedte, hogy velem dol-
gozzon a fejtésnél, habár Ralnak és Leslie-nek majd a
szíve szakadt meg, hogy velem jöjjön.
Ketten dolgoztunk óvatosan, vésővel és egy négy-
fontos kalapáccsal faragcsáltuk a kifúrt lyukat, és foko-
zatosan kiszélesítettük, amíg elérkeztünk egy
kőmívesmunkával készült laphoz. Tömör, vörös ho-
mokkő lap volt, mely az alagút végét földtől a tetőzetig
és faltól falig lezárta. Nyilvánvalóan ez volt annak az
üregnek a bélése, melybe a fúró beleszaladt.
A fúrás épp a közepében vágott lyukat, mint egy fe-
kete szemgödröt. Akárhogy is erőlködtünk, hogy be-
kukkantsunk, minden jutalmunk csak az áthatolhatatlan
feketeség volt, így be kellet érnünk a lassú, ernyedetlen
megközelítéssel.
Három napig dolgoztunk vállvetve Lourennel, deré-
kig meztelenül és kitartóan véstük az eleven sziklát,
míg annak ellenére, hogy kesztyűt viseltünk, a kezünk
már pépszerűvé vált a hólyagoktól és a felhorzsolt bőr-
től. Lassacskán kifejtettük a tömör lapot teljes hosszá-
ban és széltében, és akkor úgy találtuk, hogy minden
oldala össze van erősítve ugyanolyan lemezekkel és
úgy látszott, hogy a tetőpontján hasonlóan keresztezi
egy ugyanolyan masszív kő szemöldökfa.
Két ötventonnás emelőszerkezetet használtunk arra,
hogy nekiveselkedjünk a szemöldökfa kiemelésének.
Azután fúrtunk és kötélhurkokat erősítettünk magára a
lemezre és acélláncból vetettünk rá kampót. Átprésel-
tünk az alagúton egy H-keresztmetszetű acél
lemezrudat, hogy kimerevítsük a láncokat és két súlyos
csörlővel elkezdtük kiemelni a lapot.
Egymás mellett térdepeltünk, mindegyikünk nekife-
szült az egyik csörlőnek és egyszerre mindig csak az
egyik rögzítőkampót húztuk. A lánc minden egyes kat-
tanással egyre jobban feszült, míg olyan merev nem
lett, mint egy szilárd acélrúd. Így a csörlők fogantyúi
csaknem mozdíthatatlanná váltak.
– Oké, Ben. Most mindketten álljunk neki az egyik-
nek – zihálta Louren. Arany fürtjei sötétek, izzadságtól
és kosztól csapzottak voltak és a koponyájához tapad-
tak, az izzadság átütött nagy vállizmain és megfeszült,
kidagadt bicepszén, ahogy együtt emeltük a hajtókart.
Katt! Nyekkent a kar és a lánc elmozdult egy tizen-
hatod hüvelyknyit.
Katt! Újból elmoccant. Csak úgy sziszegett és sípolt
a lélegzetünk a csendben.
– Mindhalálig, öreg – kapkodott mellettem levegő
után Louren.
– Mindhalálig, Lo. – És a testem úgy hajolt meg,
mint a meghúzott íj, éreztem, amint megroppannak a
hátizmaim és a szemem majd kiugrott üregéből.
Ezután halk, csikorgó hangot adva lassan felemelke-
dett a nagy homokkő lap, majd nehéz zuhanással leesett
az alagút padlózatára, és mögötte megláttuk a feketén
tátongó nyílást.
Ott hevertünk egymás oldalán, zihálva szedtük a le-
vegőt, arcunkról és testünkről dőlt a verejték, izmaink
még mindig remegtek és rángatóztak az erőlködéstől és
bebámultunk a baljóslatú lyukba.
Furcsa szag volt: áporodott, rég holt, száraz szag, a
kétezer éve kelepcébe zárt és most kiáramló levegő
szaga.
– Gyerünk! – Louren mozdult meg elsőként, feltá-
pászkodott és megragadta az egyik villanykörtét, amit
kis drótháló védett, a kifeszített kábel úgy siklott utána,
mint egy kígyó, ahogy előrement. Gyorsan a nyomába
eredtem és átmásztunk a nyíláson.
A kamrácskán túl négylábnyit kellett leugranunk az
odaáti padlóra. Egymás mellett álltunk, Louren a feje
fölé emelte a világítást és körbenéztünk a mozgó, titok-
zatos árnyékban.
 Hosszú, tágas folyosóban voltunk, mely egyenesen,
kanyarodás nélkül futott 155 lábnyira a barlang végétől
és egy sima kőfalnál ért véget. A folyosó nyolc láb hat
hüvelyk magas és tíz láb széles volt.
A folyosó tetején, egyik faltól a másikig, vízszintes
homokkő gerendák vonultak végig és a falak maguk
ugyanolyan kőlapokkal voltak burkolva, mint amilyent
az imént elmozdítottunk. A padlózata négyszögletes
homokkő kockákkal volt kirakva.
A folyosó mindkét oldalán falba illesztett homokkő
fülkék sorakoztak. Hét láb szélesek és öt láb mélységű-
ek voltak és a padlótól a mennyezetig értek. Mindenik-
ben kőpolcok álltak, egyik a másik felett, úgy három
láb magasan és a polcokon százával zsúfolódtak az
agyagköcsögök.
– Ez valami raktárhelyiség – mondta Louren és las-
san mozgatta a magasra tartott fényt.
– Igen, talán bor vagy gabona van a köcsögökben. –
Sosem tanulom meg, hogy ne mondjam ki hangosan a
gyanúmat. A szívem izgatottan kalapált, fejem egyik
oldalról a másikra forgott, ahogy minden részletet meg-
próbáltam szemügyre venni.
Húsz ilyen fülkenyílás volt, a folyosó mindkét olda-
lán tíz-tíz, és újból kimondtam a sejtésemet.
– Legalább két-háromezer edény van itt.
– Nyissuk fel az egyiket. – Louren a laikus türelmet-
lenségével akart nekiesni.
– Nem, Lo, addig nem, míg nincs itt az ideje.
Minden tárgyon vastag, lágy por feküdt, bevonta a
külsejüket és minden sarkot. Lustán kavargott a lábunk
körül, akár a tenger homálya, ahogy a lépteinkkel fel-
vertük.
– Mielőtt bármit csinálunk, ki kell takarítani –
mondtam és nagyot tüsszentettem, mert a por csiklan-
dozta az orromat.
– Lassabban mozogjunk – mondta Louren. – Akkor
nem verjük fel. – Lépett egyet, majd megtorpant.
– Mi ez? – A folyosó hosszában formátlan, nagy tár-
gyak tucatjai hevertek elszórtan, a vastag porbevonat
miatt nem lehetett felismerni a mibenlétüket. Egyesével
vagy halomban hevertek, különös, változatos formák-
ban, mely valahogy ingerelte az emlékezetemet. A pol-
cokon lévő köcsögökkel összehasonlítva ezek a tárgyak
minden rendszer nélkül, összevissza hevertek.
– Tartsd ide a lámpát – mondtam Lourennek és oda-
guggoltam az egyik tárgy fölé. Óvatosan megérintet-
tem, végigfuttattam az ujjam a bársonyos porrétegen,
lágyan lesepertem, míg csak fel nem ismertem, mi is az,
és a meglepetéstől akaratlanul visszahőköltem.
Egy arc meredt rám a lágy porrétegen és az időn át.
Egy rég halott, mumifikált arc, melyre ráfeszült a szá-
raz, dohánybarna bőr. Szeme üres, sötét lyuk, ajka ki-
száradva és összehúzódva látni engedte a vigyorgó,
sárga fogakat.
– Halottak – mondta Louren. – Tucatszámra.
– Feláldozták őket? – kétkedtem. – Nem, valami
más lesz.
– Úgy néz ki, mint egy csatatér. Mintha harcban öl-
ték volna meg őket.
Most, hogy már tudtuk, mik ezek a tárgyak, jobban
ki tudtuk venni, hogy a testek úgy feküdtek egymásra
halmozva, mint akiket a hurrikán döntött le, vagy
egyenként hevertek a kőpadlón. Az egyik halott szürke
porköpönyegével a falnak támaszkodva ült, feje a mell-
kasára csüngött, egyik karjával valaha levert négy kö-
csögöt a polcról – most ott hevertek mellette a padlón,
akár valami kövér francia kenyerek.
– Ez valami pokoli csata lehetett – mondtam féle-
lemmel vegyes tisztelettel.
– Az volt – mondta Louren halkan és meglepetten
fordultam felé. A szeme különös, belső tűztől izzott,
ajka szétnyílt, és furcsa félmosoly játszott rajta.
 – Ezt hogy érted? – követeltem a választ. – Honnan
tudod?
Louren rám nézett. Egy-két másodpercig nem is lá-
tott, azután a szeme rám összpontosult.
– Hé! – mondta zavartan.
– Miért mondtad ezt úgy, mintha tudnád?
– Így mondtam volna? Nem is tudom. Csak – nyil-
ván úgy értettem, hogy az lehetett.
Lassan végigsétált a folyosón, ellépegetett a halottak
kévéi mellett, elhaladtában bepillantott minden falmé-
lyedésbe és én lassan követtem. Az agyam úgy forgott
körbe, mint karámba zárt bika, minden egyes felmerült
gondolat úgy cikázott bennem, mint az áramütés, aztán
visszapörgött és újra felvillant. Tudtam, hogy semmi
esély sincs arra, hogy lecsillapodjam és nem lesz egyet-
len logikus gondolatom sem, amíg az első izgalomhul-
lám el nem csitul.
Egy dologban azonban, egyetlenegyben biztos vol-
tam. Ennek az egésznek a nagyságában. Hogy ez olyan
valami, ami Leakey Olduvai Gorge-beli felfedezésével
egyenrangú, olyasmi, ami felrázza és elkápráztatja a
régészet világát. Olyan, amiért húsz éve imádkozom,
amiről húsz éven át álmodoztam.
Elérkeztünk a folyosó végéhez. A végfal ugyancsak
homokkő lap volt, de feldíszítve. A Nap örvénylő, stili-
zált képe volt ott bevésve. Három láb átmérőjű, olyan,
mint a tűzijátékoknál a Katalin-kerék, sugarai a kerüle-
téből indultak ki. A látvány olyasféle áhítatos tiszteletet
csalt ki belőlem, a lélek olyan titokzatos érzését, melyet
olykor a zsinagógában vagy egy keresztény katedrális
kerengőjében éreztem. Louren és én hosszan álltunk a
kép előtt, majd Louren hirtelen megfordult és visszapil-
lantott a 155 láb hosszú kőfalra.
– Ez minden? – kérdezte valami ingerültséggel a
hangjában. – Csak ez a folyosó és csöbrök és öreg
csontok? Valami másnak is kell itt lennie.
 Megrázóan hatott rám, amikor rájöttem, hogy
Louren csalódott. Számomra az egész világegyetemben
nem volt ennél gazdagabb jutalom, ez volt életem leg-
csodálatosabb pillanata – és Louren csalódott. Éreztem,
ahogy felsziszeg bennem a harag, majd kibuggyan.
– Mi a fenét akarsz még? – estem neki. – Aranyat és
gyémántot és elefántcsont szarkofágokat és…
– Valami ilyesmit.
– Még azt sem tudod, mi minden van itt, és máris
kevés.
– Ben, nem ezt mondtam.
– Tudod, mi a te bajod, Louren Sturvesant? Az,
hogy olyan átkozottul el vagy kényeztetve. Mindent
megkapsz, így hát semmi sem elég jó neked.
– Figyelj hát ide! – A saját dühömet láttam tükrö-
ződni a szemében, de fütyültem rá.
– Egész életemben ezt terveztem, ezért imádkoztam,
ezért dolgoztam. Most beteljesült, mit akarsz még?
– Hé, Ben! – Hirtelen láttam a szemén, hogy felfog-
ja. – Nem így értettem. Nem akarom lerombolni, amit
elértél. Tudom, hogy ez a legcsodálatosabb felfedezés,
amit valaha is tettek Afrikában, én csak…
Még belekerült jó pár percébe, amíg lecsillapított, de
végül, ha nem is szívesen, de elvigyorodtam.
– Oké – engesztelődtem meg. – De kérlek, ne beszélj
többé ilyeneket, Lo. Azok a nyavalyások egész életem-
ben mindig lerántották a felfedezéseimet és a teóriái-
mat, hát ne kezdd te is!
– Egyvalamit igazán nem mondhatnak el rólad – azt,
hogy félsz kimondani, amit gondolsz! – Könnyedén
megveregette a vállam. – Menjünk, Ben, lássuk, mi van
ezekben a fazekakban.
– Nem forgathatjuk fel őket, Lo. – Most már szé-
gyelltem a kitörésemet és igyekeztem jóvátenni. – Ad-
dig nem szabad, amíg le nem rajzoljuk én fel nem tér-
képezzük…
 – Ott fekszik jó néhány a földön leverve a polcról –
mutatott oda Louren. – Ezerszámra vannak ezekből a
vacakokból. Egyet igazán elcsórhatunk belőlük. A fe-
nébe is, Ben, semmi baja sem lesz!
Louren Sturvesant nem az az ember, aki engedélyt
kér valamire, legfeljebb a lehető legkellemesebb módon
parancsokat osztogat. Máris visszaigyekezett, oda, ahol
a porlepte holttest mellett hevertek a köcsögök, én meg
utánarohantam.
– Oké – egyeztem bele teljesen feleslegesen, hogy
legalább névlegesen megpróbáljam ellenőrzésem alatt
tartani a leleteimet. – De csak az egyiket mozdítsuk el.
– Alattomban nagy megkönnyebbülést éreztem, hogy
nem nekem kellett meghoznom ezt a helytelen döntést.
Hiszen én is lázban égtem a türelmetlenségtől, hogy
megtudjam, mi lehet a korsókban.

A korsó előre gyártott raktárépületünk közepén állt a

munkapadon. Odakint leszállt az éjszaka, de az összes
felső világítás égett. Körülálltuk a padot, Sally, Ral,
Leslie és én. Tinus van Vuuren még lent volt a barlang-
ban, ő váltotta fel a bányamestert és éjjeliőrködött.
Louren elhatározta, hogy huszonnégy órás fegyveres
őrséget állít az alagút bejáratához és most Tinuson volt
a sor, míg le nem váltják.
A kunyhó vékony válaszfalán át hallottam, amint
Louren belekiabál a rádió mikrofonjába.
– Egy porszívót. Porszívót. PORSZÍVÓT! P mint
petefészek, Ó mint óvszer – na végre. Porszívó. Tudja,
az a legerősebb modell, amivel műhelyeket takarítanak.
Kettőt küldjön. Van belőle? Jó! És azt akarom, hogy
keresse meg nekem Robesont, a Sturvesant Gyémánt-
bányák biztonsági főnökét. Ő pedig küldje el nekem a
két legjobb emberét és fél tucat bantu őrt. Igen, fegyve-
resen akarom.
Egyikünk sem figyelt Lourenre, mindnyájan meg-
igézve bámultuk a cserépedényt.
– No, ez sincs teli arannyal – mondta Ral. – Ahhoz
nem elég súlyos.
– És nem is folyadék – nem bor, se nem olaj – tette
hozzá Leslie. Ezután újból visszazuhantunk a hallga-
tásba. A korsó úgy tizennyolc hüvelyk magas volt, és
körben hasas, mint az ecetesfazekak. Mázatlan, vörös
agyagból készült, nem volt rajta sem felirat, sem dísz és
a teteje olyan volt, mint egy teáskannáé, kis fogantyú-
val a kéznek. Valami fekete anyaggal volt lepecsételve,
talán mézgával vagy viasszal.
– Holnap reggel ezek legyenek az elsők, amiket el-
küld a Dakotával, érti? – Louren még mindig intézke-
dett.
– Jaj, csak már sietne egy kicsit! – türelmetlenkedett
Sally. – Meghalok a kíváncsiságtól, mi lehet benne.
Hirtelen félni kezdtem. Nem akartam megtudni –
nem akartam, hogy afrikai kölessel vagy ehhez hasonló
hazai gabonával legyen teli a korsó. Szinte hallottam,
ahogy a kritikusaim felüvöltenek, akár egy farkascsorda
innen a vadonból. Hirtelen kételkedni kezdtem a saját
előérzetemben egy ilyen nagyjelentőségű leletet illető-
en és csak ültem ott a székem szélén, szerencsétlenül
dörzsöltem szurtos kezemet és a korsót bámultam. Ta-
lán mégis Lourennek van igaza, talán visszhangozni
kellene, amit ő kiabált: “Ez minden?”
A rádióskunyhóból meghallottuk, amint Louren be-
fejezi a mondókáját és bejött a raktárba. Még mindig
koszos volt az alagútban folytatott munkától, arany
haját belepte a por és a rászáradt izzadság. Ez a szuty-
kosság és a rendetlen fürtök romantikus külsőt kölcsö-
nöztek neki, valami régi időkbeli kalóz vidám megjele-
nését. Megállt az ajtóban, hüvelykujját az övébe dugta
és mind rá figyeltünk. Rám vigyorgott.
– Oké, Ben. Mit tartogatsz a számunkra? – kérdezte
és átballagott a szobán, majd megállt a vállam mellett.
A többiek ösztönösen közelebb húzódtak, félkört alkot-
tak körülöttem, én pedig felvettem a sebészkést és
megérintettem a korsó tetejét.
Az első érintésre tudtam, hogy jó volt a sejtésem.
– Méhviasz, azt hiszem.
Óvatosan lefejtettem, azután letettem a kést és meg-
próbáltam levenni a tetőt. Meglepően könnyen levált.
Minden fej előrenyúlt, de az első pillantás, ahogy a
korsó tartalma előtűnt, csalódottságot árult el. Valami
formátlan anyagmassza volt benne, időtől sötét, sárgás-
barna foltokkal.
– Mi ez? – követelte a szakvéleményt Louren, de
egyikünk sem tudott rá felelni. Nem is tudtam, hogy
csalódást éreztem-e, vagy megkönnyebbülést. Az bizo-
nyos, hogy nem gabona.
– Büdös – mondta Sally. Kissé kellemetlen, de isme-
rős szag volt.
– Ismerem ezt a szagot – mondtam.
– Igen – mondta Leslie is.
Belebámultunk a korsóba, megpróbáltuk kitalálni.
Aztán hirtelen eszembe jutott.
– Olyan szaga van, mint egy cserzővarga műhelyé-
nek.
– Ez az! – vágta rá Sally.
– Bőr? – kérdezte Louren.
– Lássuk csak – mondtam és óvatosan oldalára dön-
töttem a korsót, szájával felém. Gyengéden kezdtem
belőle kikotorni a tartalmát. Hamarosan kiderült, hogy
valami henger forma van benne, kemény, törékeny tex-
túrája.
Úgy látszott, hogy megakadt belül, de szépen meg-
fordítottam és halk, szakadó hangon engedett. Kicen-
tizgettem a korsóból és ahogy előbukkant, mindenki
elmondta róla a véleményét.
– Valami hosszú, kerek izé.
– Olyan, mint egy frankfurti virsli.
 – Rongyba van csavarva.
– Remélem, vászonba.
– Mindenesetre szövött anyagba. Ez magyarázattal
szolgál majd, hogy nem tartozik a bantu kultúrához.
– Szétrohadt az anyag, mindjárt darabokra esik szét.
Lefektettem az asztalra és ahogy ránéztem, tudtam,
hogy minden álmom valóra vált. Tudtam, mi ez. Na-
gyobb kincs ez minden aranynál és gyémántnál, amit
Louren remélt. Gyorsan Sallyra néztem, hogy lássam,
sejti-e. Arckifejezése lelkes volt, de találgató. Aztán
találkozott a szemünk és az ujjongásom nyilvánvalóvá
vált.
– Ben! – Ekkor már sejtette. – Csak nem? Ó, Ben,
nem lehet! Nyisd már ki, ember! Az Isten szerelmére,
nyisd már ki!
Elővettem egy csipeszt, de a kezem túl bizonytalan
volt a munkához. Összeszorítottam az öklöm és néhány
mély lélegzetet vettem, megpróbáltam lecsillapítani
fülemben doboló vérem nyargalását.
– Hagyja, hadd csináljam – nyúlt oda Ral és ki akar-
ta venni a csipeszt a markomból.
– Nem! – kaptam utána. Azt hiszem, ha ellenáll, ké-
pes vagyok megütni. Láttam a riadalmat Ral arcán, so-
ha nem látott még nálam ilyen mélyről feltörő vadsá-
got.
Mindannyian megvárták, míg újra ura vagyok a ke-
zemnek. Azután óvatosan hámozni kezdtem a törékeny,
sárga anyagot a hengerről. Láttam, mi bukkan elő a
burkolat alól és immár semmi kétségem sem volt. Hal-
lottam Sally kis zihálását a pad túlsó oldaláról, de addig
nem pillantottam fel, míg kész nem lettem.
– Ben! – susogta. – Annyira boldog vagyok miattad.
– És láttam, hogy elsírja magát, nagy kövér könnycsep-
pek gördültek le az arcán. Ez engem is megindított,
biztos vagyok benne, hogy ha Sally nem kezdi rá, akkor
tartom magam, de hirtelen az én szemem is könny fu-
totta be és minden elhomályosult.
– Köszönöm, Sal – mondtam vizenyősen, náthás
hangon. Amikor megéreztem, hogy a könnyem végig
akar potyogni a képemen, mérgesen elkentem a ke-
zemmel és a zsebkendőm után tapogatóztam. Bele-
trombitáltam, akár egy hivatásos kürtös és a szívem
hangosan dalolt.
Szorosan feltekert bőrhenger volt. A tekercs külső
szélei rongyosak voltak, oszlásnak induló állapotban.
Ám a többi része csodával határos módon ép maradt. A
tekercs hosszában írott sorok futottak végig, akár vala-
mi kis fekete rovaroszlopok. Azonnal ráismertem az
írásjelekre, és beazonosítottam a pun ábécé sajátságos
betűit. Folyamatos pun kézírás volt, ez tűnt ki a régi
bőrtekercs első harminc sorából. A nyelvet nem értet-
tem és újból felpillantottam Sallyra. Ez az ő specialitá-
sa, Hamiltonnál dolgozott Oxfordban.
– Sal, el tudod olvasni? Mi ez?
– Karthágói írás – vágta rá teljes bizonyossággal. –
Pun!
– Biztos vagy benne? – sürgettem.
Feleletül hangosan olvasni kezdte, a hangja még
mindig fojtott és tompa volt a könnyektől. „A mai na-
pon karaván érkezett Opetbe a” – itt egy kicsit habo-
zott. – Itt valami homályos – mondta, de azután folytat-
ta: – „Százhuszonhét színarany darabból részesültünk,
mely a tizedrésze a…”
– Hát ez meg mi a fene? – sürgetőzött Louren. – Mit
jelentsen ez?
Felé fordultam. – Azt jelenti, hogy megtaláltuk a vá-
rosunk levéltárát – tökéletesen érintetlenül és megfejt-
hetően. Miénk a város teljes írott történelme, az egész
holt civilizáció, melyet maga a nép írt le saját nyelvén.
A saját szavaival.
Louren rám meredt. Látszott rajta, hogy még nem
fogja fel teljesen felfedezésünk jelentőségét.
 – Olyasvalami ez, Lo, amiért minden archeológus
imádkozik. A legtökéletesebb bizonyíték a legapróbb
részletekig és a leggondosabb kidolgozásban.
Mintha még mindig nem értette volna.
– Ennek az írásnak egyetlen sorából döntő hiteles-
séggel megtudtuk, hogy ez a nép létezett, hogy a régi
Karthágó pun nyelvén beszéltek és írtak, hogy arannyal
kereskedtek, hogy a városukat Opetnek nevezték,
hogy…
– És mindezt egyetlen sorból – vágott közben Sally.
– És ezernyi ilyen korsó van és mindegyikben írásos
tekercs. Megtudjuk majd a nevüket, a királyaik tetteit, a
vallásukat, az ünnepségeiket…
– A csatáikat és küzdelmeiket, hogy honnan jöttek és
mikor – vettem át a labdát Sallytól, aki azonnal vissza
is dobta.
– És azt, hogy mikor mentek el és miért!
– Istenem! – Louren végre megértette. – Minden itt
van, amit kerestünk, Ben. Az egész átkozott mindenség
és az egész díszes társaság egy személyben!
– Minden! – helyeseltem. – Az egész szaros társulat.
Még abban az órában, amikor diadalomat ültem, pá-
lyafutásom zenitjén, amikor csak a hírnév és a ragyogó
siker lebegett felettem, dr. Sally Benator elintézte, hogy
lepottyanjak a hetedik mennyországból.
Ugyanabban a szűk körben ültünk a tekercs mellett
és még mindig lelkesen beszélgettünk. Egyike volt ez
azoknak az üléseknek, melyeknek csak a kora hajnal,
valamint a Glen Grant-palack és torkunk kiszáradása
vetett véget.
Sally minden írást lefordított, ami a tekercsen látható
volt. A szöveg a város kereskedelmi elszámolása volt,
árukat és értékeket sorolt fel, mely már önmagában is
érdekes beszámoló volt a helyről és népéről.
„Húsz nagy amfora vörösbor Zengből, melyet
Habbakuk Lal szállított, s melynek tizede a Nagy
Oroszláné.”
– Mi az a Nagy Oroszlán? – ébredt fel Lourenben a
vadászösztön.
– Nagy, az felsőfokot jelent – magyarázta Sally. – A
Nagy Oroszlán tehát nagyon nagy oroszlán. Talán a
király, vagy a város kormányzójának a rangja.
„Dél fűtengeréből százkilencvenkét nagy elefánt-
agyar, mindegyik kettőszáz és még huszonegy talentum
súlyú, melynek tizede a Nagy Oroszláné, és amelyet Al-
Muab Adbm kétsor-evezösén mértek le.”
– Mennyi az a talentum? – érdeklődött Louren.
– Körülbelül 56 kereskedelmi font.
– Szent Isten, hiszen ez több mint 10 000 fontnyi
elefántcsont egyetlen szállítmányban – füttyentett
Louren. – Jó kis vadászaik lehettek.
Részletesen megbeszéltünk minden egyes sort, míg
Louren újból elvesztette a türelmét.
– Csavarjuk kicsit gyorsabban a tekercset – ajánlot-
ta.
– Ez szakértői munka, Lo – ráztam meg sajnálkozva
a fejem. – Ez a bőr közel kétezer éven át pihent felte-
kerve. Olyan száraz és töredezett, hogy ha nem bánunk
vele kellő óvatossággal, darabokra esik.
– Igen – helyeselt Sally. – Hetekbe telik, míg eggyel
végzek.
Elképesztett ez az elbizakodottság. Sally paleográfi-
ai, régi írásbeli szakértelme mindössze három évre kor-
látozódott, amit Hamilton mellett töltött mint harmadik
asszisztense. Kételkedtem, hogy a bőr vagy papiruszte-
kercsek állagmegőrzésénél vagy preparációjánál többre
is képes lenne. Körülbelül azzal a biztonsággal olvasta
a pun írást, ahogyan egy átlag tizenéves tud Shakes-
peare-t olvasni, és feltételezi, hogy az ő kizárólagos
ellenőrzése alá helyezem a régi írások eme kincseshá-
zát, a legnagyobbat, amit valaha megtaláltak!
Sally nyilván olvasott az arckifejezésemből, mert
azonnal lecsapott.
– Én végzem el ezt a munkát, ugye, Ben?
Próbáltam megkönnyíteni a dolgot, senkit sem szere-
tek megbántani, kivált azt a lányt, akit szeretek.
– Hatalmas és nehéz munka ez, Sal. Igazából arra
gondoltam, hogy meg kellene kérni valaki olyan embert
erre, mint maga Hamilton. Vagy Levyt Tel-Avivból,
esetleg Rogerst Chicagóból. – Láttam az arcán, hogy
teljesen elszontyolodik, az ajka legörbül és remeg, a
szeme elfelhősödik, így hát sietve folytattam. – De ab-
ban biztos vagyok, hogy akárki is lesz, te leszel mellet-
te az első asszisztens.
Öt másodpercig halotti csend volt, ezalatt Sally két-
ségbeesése vak, pusztító dühvé változott. Láttam,
ahogy a haragja úgy nő, mint a viharfelhő, de gyenge
voltam ahhoz, hogy eltérítsem.
– Benjamin Kazin – kezdte megtévesztően halk han-
gon. – Azt hiszem, te vagy a legnyomorultabb alak,
akivel valaha is volt szerencsétlenségem találkozni éle-
temben. Három hosszú éven át a legteljesebb és legha-
tározottabb hűséggel szolgáltalak…
Ezután elvesztette az önuralmát, ami a legnagysze-
rűbb látványosság volt. Noha a szavai ostorral csapkod-
ták a lelkemet, csodálattal adóztam szikrázó szemének,
felhevült arcának és a mesterien változatos szitkozó-
dásnak.
– Kicsi ember vagy, lélekben éppúgy, mint testben. –
Szándékosan használta ezt a melléknevet, én pedig le-
vegő után kapkodtam. Soha senki sem merte ezt mon-
dani nekem, ez a szó lelkem szövetét marta és ezt na-
gyon jól tudta. – Gyűlöllek. Gyűlöllek, te kis ember.
Éreztem, amint a vér az arcomba szökken és hebegni
kezdtem, szavakat keresgéltem, amikkel megvédhetem
magam, de még mielőtt megtehettem volna, Sally
Lourenhez fordult. Még mindig lángolt a haragja és a
hangját sem mérsékelte, ahogy rákiabált.
 – Intézd el, hogy én kapjam meg! Mondd meg neki!
Rémes helyzetem ellenére is féltettem szegény
Sallyt. Akihez most beszélt, az nem valami nyomorék,
vajszívű kis régészdoktor. Olyan volt, mintha valaki
rövid pálcikával piszkálna egy fekete mámba kígyót,
vagy köveket hajigálna az emberevő oroszlánra.
Nem hittem volna, hogy Sally ennyire ostoba, és
ilyesmit merészel annak a jóindulatú, baráti viselkedés-
nek az ürügyén, amit Louren mutat felé. Nem hittem
volna, hogy ilyen hangon mer dacolni Lourennel, mint-
ha valami különleges joga lenne ehhez, mintha ez va-
lami érzelmet vagy lojalitást takarna, ami most ilyen
parancsoló módon tört elő. Még én, akinek pedig sok-
kal több joga volt ehhez, sem éltem volna vissza ilye-
ténképpen, és tudtam, hogy senki más sem merészelné.
Louren szeme hideg kéken felvillant, mint ahogyan
a lándzsa hegye villan meg. Az ajka kegyetlen vonallá
préselődött össze, orrcimpája remegett és elsápadt, mint
a kínai porcelán.
– Asszony! – recsegett a hangja, mint a pattogó jég.
– Tartsd a szád!
Még mélyebbre süllyedtem a kétségbeesésbe, ha ez
még egyáltalán lehetséges volt, mert Louren pontosan
úgy válaszolt, ahogyan sejtettem. Az a két ember, aki-
ket annyira szerettem, összecsapott egymással és na-
gyon is jól ismertem mindkettőt, tudtam, mennyire
büszkék és makacsok és egyik sem enged. A szeren-
csétlenség elkerülhetetlen.
Szerettem volna rákiáltani Sallyre: “Ne, kérlek, ne.
Megteszem, amire kérsz. Mindent megteszek, csak
hogy ezt elkerüljük.”
És Sally harciassága összeomlott. Minden düh és ha-
rag kiment belőle. Mintha megalázkodott volna Louren
hangjának ostorcsapása alatt.
– Eredj a szobádba és maradj ott, míg megtanulod,
hogyan kell viselkedni – parancsolta Louren ugyan-
olyan hideg dühvel teli hangon.
Sally felállt és lesütött szemmel kiment a szobából.
Nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Az
ajtót bámultam, amin át Sally elment – az én szemtelen,
lázadó Sallym –, olyan szelíden, mint egy megfenyített
kisgyerek. Ral és Leslie félájultan vergődtek kínjukban
és zavarukban.
– Azt hiszem, ideje lefeküdni – mormogta Ral. –
Gyere, Les. Jó éjt mindenkinek. – És elmentek, egyedül
hagyva Lourennel.
A hosszú csendet Louren törte meg. Felállt és köny-
nyed természetességgel szólalt meg. Kezét mintegy
véletlen gyengédséggel a vállamra ejtette.
– Sajnálom, Ben. De ne bánkódj emiatt. Viszlát hol-
nap reggel. – Azzal kisétált az éjszakába.
Egyedül ültem a hirtelen értéktelenné vált bőrte-
kerccsel és összetört szívemmel.
„Gyűlöllek, te kis ember!” Sally hangja visszhang-
zott magányosan túlcsorduló lelkemben és a Glen Grant
után nyúltam.
Elég sokáig tartott, míg teljesen leittam magam, és
abba az állapotba kerültem, ahol a szavak már elveszí-
tik fullánkjukat és amikor letántorogtam a lépcsőn a
ragyogó ezüst holdfénybe, már tudtam, mit kell tennem.
Bocsánatot kell kérnem Sallytól és neki adni a munkát.
Semmi sem fontosabb, mint az, hogy elmulasszam a
nem tetszését.
Odamentem a kunyhóhoz, melyben most Sally
egyedül aludt. Leslie átköltözködött Peter és Heather
régi szobájába. Halkan kaparásztam az ajtón, de nem
jött válasz odabentről. Hangosabban kopogtattam és a
nevén hívtam.
– Sally! Beszélni szeretnék veled.
Végül megpróbáltam az ajtót és az kinyílt a sötét
szobában. Már csaknem bementem, de azután elhagyott
a merszem. Halkan becsuktam az ajtót és eltámolyog-
tam a saját kunyhómba. Arccal az ágyra borultam és
azon koszosan és felöltözve borult rám az álom feledé-
se.
– Ben! Ben! Ébredj! – Sally hangja és kezének lágy,
de sürgető rázása ébresztett fel. Megfordítottam a fejem
és kinyitottam égő szemem. Sally az ágyam szélén ült
és fölém hajolt. Már teljesen fel volt öltözve és bár a
bőre fénylett a fürdéstől és frissen kefélt hajában vidám
szalag vöröslött, a szeme dagadt és duzzadt volt, mintha
rosszul aludt vagy sírt volna.
– Bocsánatot szeretnék kérni a múlt estéért, Ben.
Azért az ostoba, gyűlöletes valamiért, amit mondtam,
és visszataszító viselkedésemért… – Ahogy beszélt,
életem összezúzott darabjai a helyükre kerültek, és a
fejfájásom és szívfájdalmam egyszeriben elmúlt.
– Ha nyilván meg is gondoltad magad és én nem ér-
demlem meg, mégis megtiszteltetésnek venném, ha
akár Hamilton, akár más valaki mellett dolgozhatnék,
mint első asszisztens.
– Tiéd a munka – vigyorogtam rá. – És ezt vedd ígé-
retnek.

A levéltár körüli első teendőnk az volt, hogy eltaka-

rítsuk a vastag porréteget, mely szürkén ellepett min-
dent. Számomra rejtély volt, hogyan került be ennyi por
a lepecsételt és levegőtlen folyosóba, de hamarosan
észrevettem, hogy a tető gerendái nem illeszkednek
olyan szorosan, mint a falaké és a por évszázadokon át
beszivárgott a réseken.
Amint a Louren által megrendelt felszerelés megér-
kezett a Dakotával, mely a biztonsági embert is elhozta,
megkezdtük a munkát.
Biztonsági emberünk az alagút bejáratnál ütött ta-
nyát egy kunyhóban, ahol állandó őrséget álltak. Csak
ötünket engedtek belépni.
A porszívó nagyon leegyszerűsítette a levéltár porta-
lanítását. Ral és én szorgos háziasszonyokként láttunk
neki, de a fojtó porfelhők miatt a munka bevégzéséig
gázmaszkot viseltünk.
Amikor ezzel is készen lettünk, sokkal pontosabban
felbecsülhettük felfedezésünket. A kő fülkékben 1142
darab lepecsételt agyagkorsó állt. Ebből 148 kiesett a
helyéről, 127 pedig teljesen összetörött, a tekercsek
kiestek és levegő érte őket, ami valószínűleg rosszat tett
nekik. Ezeket parafinviasszal fújtuk le, hogy megóvjuk
a töréstől, mielőtt felemeltük, megcímkéztük és becso-
magoltuk.
Ezután teljes figyelmünket a halálos küzdelem koro-
natanúinak szenteltük, akik ott hevertek keresztül-kasul
a levéltárban, és akik az agyagkorsókat összetörték.
Harmincnyolc holttest feküdt az átjáróban a fülkék
között, mindegyiken hirtelen és erőszakos halál jele, és
figyelemre méltó volt, milyen tökéletesen megőrizték
ép állapotukat. Néhányan elkúsztak a fülkékből és úgy
haltak meg, utolsót nyögve haláltusájukban és borzal-
mas sebeiket fogták, melyek még mindig ott tátongtak
múmiává aszott testükben. Eltorzult arcukon világosan
látszott a halálküzdelem nyoma. Mások gyorsan haltak
meg, a legtöbben iszonyú sebeket kaptak, levágták vég-
tagjaikat, vagy a vállukig kettéhasították a fejüket, vagy
néhány esetben leütötték törzséről a fejet és néhány
yardnyival odébb rúgták.
Mindez azt bizonyította, hogy valami ördögi düh
szabadult el, ami szinte emberfeletti rombolóerővel bírt.
Az összes áldozat tiszta negroid típus volt, ágyékkö-
tőt vagy kötényt viseltek cserzett bőrből, gyöngyhímzés
vagy csontdíszítéssel. Lábukon könnyű bőrszandál, a
fejükön bőrsipka vagy egyéb fejfedő, melyeket toll
vagy összefont rost díszített ugyancsak gyönggyel,
kagylóval vagy csonttal.
Körülöttük ott voltak szétszórt fegyvereik: durván
kovácsolt vas lándzsahegyek, fényes keményfa nyélre
erősítve. A lándzsák közül sok összetört, vagy valami
borotvaéles fegyvercsapástól kettévágva hevert. Százá-
val voltak nyílhegyek is, melyekhez vadkacsatollat erő-
sítettek és a csúcsán gonoszul visszahajlott a kézzel
kikalapált vas. A nyilak belekarcolódtak a lágy homok-
kő falba, és kicsorbultak, és könnyű volt meghatározni,
hogy ezeket a folyosó bejáratából lőtték ki, mielőtt le-
pecsételték. Egyik sem mutatott arra, hogy érintkezésbe
került volna emberi testtel és ebből az következik, hogy
ez a nyílzápor megelőzte a támadást és azok lőtték ki,
akik most holtan fekszenek a folyosó hosszában.
A folyosó lepecsételt bejáratától tizenöt lábnyira va-
lószínűleg hatalmas máglya loboghatott, a falak, a tető-
zet és a padlózat még mindig feketéllett tőle. Néhány
elszenesedett fatuskó még mindig halomban hevert,
mert amikor lezárták az alagutat, levegő hiányában ki-
aludtak. Ez a tűz rejtélynek tűnt előttem, míg csak
Louren nem rekonstruálta számunkra a csatát. Fáradha-
tatlanul rótta a folyosó hosszát, léptei visszhangoztak a
kőlapokon, árnyéka groteszk szörnyetegként táncolt a
falon.
– Behajtották ide, erre a helyre Opet utolsó embereit,
egy kis csapatot a legerősebbekből és legbátrabbakból.
– Szavaiból az igazság csengett, ahogyan a trubadúrok
éneklik meg a régi hősök legendáit. – Azok elküldték a
bajnokaikat, hogy végezzenek velük, ám Opet emberei
levágták őket, a többiek pedig elmenekültek. Akkor
felállították íjászaikat a folyosó bejáratánál és nyílzá-
porral árasztották el őket. Újból bementek, ám Opet
emberei várták őket és újból halomszámra haltak meg.
Megfordult és előresétált a folyosón, és mellém állt a
himbálózó villanykörte alá. Mindannyian lenyűgözve
hallgattuk.
– Édes Istenem, Ben. Gondold csak el. Micsoda
harcnak vetettek itt véget. Milyen dicsőségesen győztek
ezek az emberek az utolsó napon.
 Jómagam a béke híve vagyok, de ez engem is lázba
hozott. Éreztem, ahogy gyorsabban ver a szívem és felé
fordultam, mint a mesét váró gyermek. – És aztán mi
történt?
– Már mindnyájan haldokoltak, elgyengülve sebeik-
től. Nem maradt már erejük a harc folytatására, így hát
odaálltak váll váll mellé mind, és akik társak voltak az
életben, most társak lettek a halálban is. Elgyötörve
támaszkodtak fegyvereikre, de az ellenség nem tért
vissza. Ehelyett nagy tüzet raktak az alagút szájánál,
hogy kifüstöljék őket és amikor ez nem történt meg,
felhagytak a rohamozással és befalazták a bejáratot,
hogy élőnek-holtnak egyaránt a sírja legyen.
Mindnyájan hallgattunk és Louren történetén töp-
rengtünk. Megvolt a maga értelme, illett a bizonyíté-
kokhoz, kivéve egy szempontot. Nem akartam szólni,
nem akartam elrontani az izgalmas történetet, de
Sallyban bezzeg nem volt efféle lelkifurdalás.
– Ha ez igaz, akkor mi történt a maga hős csapatá-
val? Holdfénnyé változtak tán és elröppentek? – A
hangja kissé gúnyos volt, de persze igaza volt. Azt kí-
vántam, bár ne lenne.
Louren nevetett, kis, zavart nevetéssel. – Akkor ma-
ga talán jobban tudja – mondta kihívóan.
Az ősi dráma hőseinek nem volt semmi nyomuk, ki-
véve azt az egyet, ami a folyosó végén, a falba vésett
Baál napábrázolása alatt hevert. Vastag szürke portaka-
ró fedte, ez volt az utolsó felfedezésünk a levéltárban.
Csatabárd volt. Szép és hasznos fegyver. Amikor elő-
ször vettem fel a földről, ahol csaknem 2000 éve fe-
küdt, a kezem kényelmesen a nyelére simult, vájatába
olyan jól beleillettek az ujjaim, mintha épp nekem for-
mázták volna. Szakadt bőr csuklópánt lógott alá a nyél
végéről.
A balta negyvenhét hüvelyk hosszú volt és hosszá-
ban rinocéroszszarvat ábrázolt, melyet tömör vasbevo-
nat tett rugalmassá és erőssé. A nyele elefántcsontból
készült és az egészet betekerték arany-ezüst ötvözetű
dróttal, melytől még erősebb lett, mint azelőtt és az
ellenség vágásaitól megvédte a nyelet. A feje kettős
holdsarlót formázott, mindkét része hét és fél hüvelyk-
nyi, penge-élességű volt. Az egyik végéből kiállt egy
tizenhét hüvelyk hosszú, szálkátlan karó, így a fegyver-
rel nemcsak vágni, hanem szúrni is lehetett.
A fej tökéletesen megmunkált és metszett darab volt,
a vésés négy kiterjesztett szárnyú keselyűt ábrázolt, a
kettős penge mindkét oldalán kettőt-kettőt. A madara-
kat olyan részletességgel vésték be, hogy minden egyes
tollúk jól látszott, mögöttük pedig a felkelő nap kitörő
sugarai bújtak elő, akár valami virág. A vésés
elektrummal, arany és ezüst ötvözetével volt kirakva és
ezüstösen csillogó éléről látszott, milyen acélkemény.
Valami rá volt száradva, lerakódva a fegyverre, ami
rászáradt vér lehetett. Így tehát e fegyver volt az okozó-
ja azoknak az irgalmatlan sebeknek, melyek az alagút-
ban lévő holttesteken tátongtak.
A kezemben tartottam a fegyvert és hirtelen meg-
szállt valami őrület. Nem is voltam tudatában, mit aka-
rok, míg egyszer csak ott cikázott a fegyver körbe-
körbe a fejem körül. Ennek a hatalmas baltának olyan
egyensúlya volt, és a súlya olyan tiszta és édes, hogy
minden erőfeszítés nélkül a magasba lendítettem, majd
megsuhintottam. Pengéje mohón megvillant, ahogyan
felvillanva összecsókolózott a levegővel. Nyele hajlé-
konyságába újra visszatérni látszott az élet a hosszú,
közel 2000 évi szunnyadozás után.
Lelkem atavisztikus mélységéből kiáltás tört elő, uj-
jongó rikoltás, mintegy természetes kísérőzenéje a balta
halotti dalának. Nagy erőlködéssel gyűrtem le a balta
elröppentését és a kiáltást, még mielőtt elérné ajkamat,
azután körülnéztem.
Úgy meredtek rám, mint aki összefüggéstelenül be-
szél és habzik a szája. Gyorsan leengedtem a baltát.
Csak álltam, teljesen hülyének éreztem magam és meg-
hökkentem attól, hogyan is bánhatok így egy ilyen ér-
tékes kinccsel. A szarvnyél könnyen eltörhet és tönk-
remehet az ilyen bánásmódtól.
– Csak kipróbáltam – motyogtam. – Elnézést.

Aznap este éjfél utánig beszélgettünk, mérlegeltük

és találgattuk a levéltár rejtélyét. Ám feleletet nem ta-
láltunk, így a végén Louren elkísért a kunyhómba.
– Holnap reggel értem jön a Lear, Ben. Már két hete
annak, hogy itt vagyok és tovább egyetlen napig sem
maradhatok. Úristen, ha arra gondolok, mennyire elha-
nyagoltam a kötelezettségeimet, amióta elkezdtük az
ásatást.
Megálltunk a kunyhóm ajtajában és Louren szivarra
gyújtott.
– Miféle hely ez, Ben, ami ilyen különös cselekede-
tekre sarkall minket? Te is érzed ezt? Olyan különösen
– habozott – végzetes.
Bólintottam, és Louren felbátorodott.
– Ez a balta is. Milyen hatással volt rád, Ben. Né-
hány percig nem is voltál magadnál.
– Tudom.
– Reménytelennek látom a tekercsek megfejtését,
Ben. Neki kell látni olyan hamar, ahogy csak lehet.
– Ez tízévi munkát jelent, Lo. Türelemmel kell len-
ned.
– A türelem nem tartozik az erényeim közé, Ben.
Tegnap éjjel elolvastam Tutanhamon sírjának felfede-
zését. A felfedezés Lord Carnarvon érdeme, de meg-
halt, mielőtt megpillanthatta volna a fáraó szarkofágját.
– Ne légy morbid, Lo.
– Na jó – egyezett bele Louren. – De ne vesztegesd
az időt, Ben.
– Hozd el nekem Hamiltont. Nélküle semmire sem
jutunk.
– Pénteken Londonban leszek. Magam keresem fel.
– Nehéz fickó az öreg – figyelmeztettem. Louren vi-
gyorgott. – Bízd csak rám. És most figyelj ide, Benja-
min, édes fiam. Ha bármit találnál, azonnal értesíts,
érted? Itt akarok lenni, amikor megtörténik.
– Amikor mi történik meg?
– Nem tudom – valami. Tudom, hogy van itt még
valami, Ben.
– Remélem, igazad van, Lo.
Louren megveregette a vállam és elsétált az éjszaká-
ban a saját kunyhója felé.

Mialatt a levéltárban szorgoskodtunk, kiemeltük az

emberi maradványokat és fegyverhalmokat, a Dakotá-
val megérkezett az a legénység, mely a tekercsek részé-
re raktárhelyiséget épített. A helyiség egy újabb előre
gyártott építmény volt, légmentesen záródó ajtókkal és
erős légkondicionáló berendezéssel, ami a tekercsek
részére megfelelő hőmérsékletet és nedvességtartalmat
biztosított. Az épület köré magas drótkerítést húztak
biztonsági okokból, így a tekercsek védelme érdekében
minden lehetőt megtettünk.
A raktárral egy időben vagy fél tucat lakóházikót is
építettek, melyeknek első lakói a botswanai kormány
magas rangú tisztviselői voltak. Maga a kormány tiltot-
ta meg a tekercsek elszállítását e területről és ugyan-
csak a kormány tartotta szükségesnek, hogy ezeket az
új épületeket felhúzzák. A kormányküldöttség két napig
maradt nálunk, és miután kicsikarták belőlem a teljes
titoktartásra adott ünnepélyes ígéretemet, elégedettsé-
güket fejezték ki a felfedezés megfelelő védelme felett.
A helyszíni bejelentést egyedül én írtam alá.
Megkezdtük a polcokon álló korsók címkézését és
elszállítását, nem sajnáltuk a fáradságot, hogy mindent
feljegyezzünk, eredeti helyén lefényképezzünk és írás-
ba foglaljunk. Úgy láttuk, hogy időrendi sorrendben
állnak, ami nagyban hozzásegít az értelmezésükhöz.
Hétfőn lakonikus rövidségű üzenetet kaptam
Lourentől, ami alaposan kupán vágott, mert keresztezte
terveimet.
– „Hamilton reménytelen. Kérek újabb alternatívát!”
Csalódott, sértődött és dühös lettem. Csalódott, mert
Hamilton a legjobb az egész világon és jelenléte azon-
nal súlyt és hitelt adna a helyszínnek. Megsértődtem,
mert ha Hamilton hamisnak véli bejelentésemet, akkor
nyilván a tekintélyemet támadó és romboló kritikusok
és tudós opponensek befolyása alatt áll. Ezért nem akar
részt venni az én állítólagosan téves vagy otromba csa-
lással megtett felfedezésemben. Végül pedig dühös
voltam, mert Hamiltonnak ez a visszautasítása kész
inzultus volt. Ezzel a tettével a társadalom kitaszítottja
bélyegét ütötte rám és másoknak is kedvét szegi, hogy
segítségemre legyenek. Egyszeriben rossz hírbe jutot-
tam, még mielőtt nekilátnék a dolognak.
– Még csak lehetőséget sem adott nekem – tiltakoz-
tam Sallynak. – Meg sem akar hallgatni. Krisztusom,
nem is tudtam, hogy ilyen szakmai leprás vagyok. Még
az is lerombolná a tekintélyét, ha szóba állna velem!
Ez a csont-bőr, kopasz vén kecske! – helyeselt Sally.
– Tetőtől talpig buja kéjenc és…
– És a világ legnagyobb élő régiírás-szakértője –
vágtam rá keserűen. Erre már nem válaszolt és egy da-
rabig reménytelenül hallgattunk.
– Odamegyünk és elkapjuk – vidult fel Sally.
– Látni sem akar bennünket – lógattam a fejem.
– Engem nem utasít el – biztosított Sally és szavai
mögött valami elmondatlan história rejlett, amitől men-
ten feltámadt bennem a féltékenység, csak úgy marta az
ereimet. Sally három éven át dolgozott Hamilton mel-
lett és csak azzal vigasztaltam magam, hogy Sally mér-
céje elég magas ahhoz, hogy kizárja Eldridge Hamilton
lehetőségét.

Hetvenkét órával később ott ültem a Hurley Harang-

ja elülső halljában, előttem egy pint jó angol sör és ag-
gódva figyeltem az autóparkolót. Oxford mindössze
tizenöt perc ide kocsival, és Sally már hosszú ideje el-
ment.
Fáradt, ingerült és levert voltam a Johannesburgtól
Heathrow-ig tartó lélekölő éjszakai repüléstől. Sally a
repülőtérről azonnal felhívta Hamiltont.
– Hamilton professzor, remélem, nem veszi rossz
néven, hogy felhívtam – turbékolta.
– Sally Benator, talán emlékszik, 1966-ban dolgoz-
tam maga mellett. Úgy van, Sally, a Zöldszemű – és
szemérmesen kuncogott.
– Igen, épp átutazóban vagyok Angliában. Csak egy-
két napra. Magányos vagyok és elfogott a nosztalgia –
azok a régi szép idők. – A hangjában száz intim hívoga-
tás és ígéret rejlett.
– Löncsre? De hisz ez csodálatos, professzor. Miért
is ne mennék el magáért. Bérelt kocsival vagyok. –
Győzelmes hüvelykujj-jelet mutatott felém.
– A Hurley Harangjában? Hát persze, természetesen.
Hogy is feledhetném el. – Undorodó pofát vágott felém.
– Már előre örülök.
Az ezüst Jaguár besiklott a parkolóba és megláttam
Sallyt a kormánynál. A hajában szalag, az ajkán mo-
soly, nem olyan lánynak tűnt, mint aki tizennégy órán
át zötykölődött az interkontinentális sugárhajtású szűk
ülésében.
Kicsusszant az autóból, felém villantva azt a gyö-
nyörű napbarnított combját és máris megindult Eldridge
Hamilton karján csüngve, vidáman nevetgélve.
Hamilton magas, hajlott hátú, ötvenes férfi volt; ösz-
tövér alakján zsákszerűen lógott kitérdelt Harris-tweed
öltönye, könyökén bőr rátéttel. Horgas orra volt, kopasz
feje úgy fénylett a gyenge napsütésben, mintha valami
jó minőségű viasszal suvickolta volna ki. Mindent ösz-
szevéve nem volt félelmetes versenytárs, de apró szeme
csak úgy szikrázott súlyos, teknőckeretes pápaszeme
mögött, az ajkáról lerítt a vágy és egy kirakatra való
rossz fogat leplezett le, amint Sallyra pillantott. Úgy
találtam, hogy igen nagy árat kell fizetnem a szolgálata-
iért.
Sally odavezette az asztalomhoz és Hamilton csak
akkor ismert rám, amikor alig hatlábnyira volt tőlem.
Kővé dermedve megállt és pislogott egyet. Pillanatok
alatt felfogta, hogy rászedték, és úgy tűnt, hogy az
egész vállalkozás felborul. Könnyen sarkon fordulhatott
volna és faképnél hagy.
– Eldridge! – ugrottam talpra, csábítóan búgva. –
Milyen csodálatos, hogy találkozunk! – És mialatt még
mindig habozott, már könyéken is ragadtam, bársonyos
vasmarokkal. – Már meg is rendeltem magának egy
Gilbey's gin-tonikot – ezzel szokta mérgezni magát,
ugye?
Öt éve annak, hogy utoljára találkoztunk és az, hogy
ilyen jól emlékeztem az ízlésére, kissé lecsillapította.
Tűrte, hogy Sally és én a helyére tessékeljük és ké-
nyelmesen jobb kezébe vette a ginjét. Miközben
Sallyval kedvességgel kombinált figyelmességgel bom-
báztuk, gyanakvóan hallgatott és leküldte az első gint.
Még egyet rendeltem és megkezdődött az olvadás, és a
harmadiknál tartott, amikor kacéran bőbeszédűvé vált.
– Olvasta Wilfred Snell válaszát a maga Ophir-
könyvére a Journalban? – kérdezte. Wilfred Snell a
leglármásabb és legkönyörtelenebb összes tudományos
ellenfelem közül. – Roppant szórakoztató, ugye? – És
Eldridge felnyerített, mint a fajtalan csődör és belemar-
kolt Sally gyönyörű combjába.
Békés ember vagyok, de erről most szívesen megfe-
ledkeztem volna. Valami beteg vigyort préseltem ki
magamból, körmömet a tenyerembe vájtam és igencsak
küzdöttem magammal, hogy ne hurcoljam körbe
Eldridge-et a teremben a bokájánál fogva.
Sally kiszabadította magát a kutató kezek közül, én
pedig idegenszerű hangon kinyögtem: – Ne essünk túl a
löncsön?
Az ebédlőben gyors társasjáték zajlott le, amennyi-
ben Eldridge megpróbált tapogatóközeibe kerülni Sally
mellé, én pedig próbáltam megakadályozni.
Ravasz kettős játékkal bekerítettük és hagytuk, hogy
diadalmasan ragyogva letelepedjen Sally mellé és már
az étlap fölé hajolt, amikor felkiáltottam: – Sally, ott
huzatban vagy! – és egy balett-táncospár kecsességével
helyet cseréltünk.
Végre megnyugodtam és a megérdemelt fácánnak
szenteltem figyelmemet, habár a burgundi, amit
Eldridge ajánlott, nagyon tapintatlan dolog volt.
Eldridge jellemző taktikával újból előhozta azt a té-
mát, mellyel mindnyájan flörtöltünk.
– A minap találkoztam az egyik barátjával, egy
nagydarab, feltűnő pasassal, olyan, mint egy férfimo-
dell és egy profi birkózó keveréke. Olyan akcentussal
beszél, mint egy náthás ausztráliai. Előadott valami
hihetetlen históriát holmi tekercsekről, amit maga egy
Cape Town melletti barlangban talált. – És Eldridge
újból felnyerített, amitől egy pillanatra minden beszél-
getés elnémult a teremben. – Az átkozott fickónak volt
pofája pénzt kínálni nekem. Ismerem a fajtáját, nincs
egy vasa sem, de úgy beszél, mint akinek a bőre alatt is
pénz van. Közben meg két láb magasan állnak nála a
zugügyvédek levelei.
Sally és én rámeredtünk, egészen elnémultunk a ra-
vasz csűrés-csavarásától, valamint a Louren Sturvesant
külleméről adott mesteri summázatától.
– Persze elküldtem a fenébe – közölte jóízűen
Eldridge és teletömte a száját fácánkebellel.
 – Nyilván jól tette – mormoltam. – Az a hely egyéb-
ként Észak-Botswanában van – 1500 mérföldre Cape
Towntól.
– Csakugyan? – kérdezte Eldridge és olyan udvarias
érdektelenséget tanúsított, amennyit csak fácánhússal és
rohadó fogakkal teletömött szájjal bírhat az ember.
– Louren Sturvesant a Time magazin listáján szere-
pel a világ harminc leggazdagabb embere között –
mormogta Sally. Eldridge félig nyitott szájjal abba-
hagyta a rágást, mely által mód nyílt arra, hogy meg-
szemlélhessünk egy félig elpampuskált fácánkeblet.
– Igen – erősködtem. – Ő az ásatásom pénzeszsákja.
Eddig már 200 000 dollárt szurkolt le, de nincs felső
határa az adakozásának.
Eldridge lesújtott arccal fordult felém. A tudomá-
nyos kutatásoknál az efféle patrónus olyan ritka, mint
az egyszarvú, és Eldridge-nél hirtelen leesett a tantusz,
hogy valakit, aki mellé akart állni, hagyott elillanni.
Egyszeriben minden fennhéjázás eltűnt Hamilton pro-
fesszorból.
Intettem a pincérnőnek, hogy elviheti a tányérom és
esküszöm, igaz szánalmat éreztem Eldridge iránt, ami-
kor kinyitottam a tárcámat és elővettem egy henger-
forma, vászonburokkal védett csomagot.
– Holnapra találkám van Ruben Levyvel Tel-
Avivból, Eldridge – nyitottam ki a vászonburkot.
– 1142 darabunk van ezekből a bőrtekercsekből. Így
hát Rubynak meglesz az elfoglaltsága a következő né-
hány évben. Louren Sturvesant természetesen 100 000
dollárt adományoz a tel-avivi Egyetem Régészeti Tan-
székének az együttműködésükért és nem lennék meg-
lepve, ha a fakultás kapna néhányat ezekből a teker-
csekből is.
Eldridge úgy tette túl magát a szájában lévő falaton,
mintha törött üveget nyelne. Ujjait és száját megtörölte
a szalvétájába, mielőtt a tekercs után nyúlt.
 – „A délvidék füves területeiről” – suttogta, ahogy
olvasta, és azonnal éreztem, micsoda különbség van az
ő fordítása és a Sallyé között – „192 hatalmas elefánt-
agyar érkezett hozzánk, melynek súlya 221 talentum” –
a hangja elhalt, de az ajka mozgott, ahogyan tovább
olvasta. Azután újból megszólalt és hangja elcsuklott az
izgalomtól.
– Pun írás a Krisztus előtti második századból, látja,
hogyan használják a ligatúrát a középső “m”-nél, és
még a betű dőlésszöge is a sortól, ez a leghatározottab-
ban a Krisztus előtti századokra jellemző. Itt, Sally,
látja az „A” archaikus keresztezését!
– Ezernél is több ilyen tekercsünk van, időrendi sor-
rendben – Levy már nagyon izgatott – vetettem közbe
folyékony technikával a nemes hazugságot. Levy még a
létezésükről sem tudott.
– Levy! – horkant fel Eldridge és a szemüvege meg-
villant erre a sértésre. – Levy! Mozdítsák csak ki a hé-
berből és az egyiptomiból, és olyan lesz, mint csecsemő
a vadonban! – Ekkor már a csuklómat szorongatta.
– Ben. Ragaszkodom, igenis, ragaszkodom ahhoz,
hogy én végezzem el a munkát!
– No és Wilfred Snell kritikája a teóriámról? Rop-
pantul szórakoztatónak találta. – Most nálam volt a
labda és módomban állt, hogy kicsit hetyke legyek. –
Hogy érezné magát, ha olyan valakivel dolgozna
együtt, akinek gyanús nézetei vannak?
– Wilfred Snell – mondta komolyan Eldridge – egy
monumentális hím szamár. Hol talált ő valaha pun te-
kercseket?
– Pincér – szóltam –, kérem, hozzon nekünk két
nagy Cordon Argent brandyt.
– Legyen három – mondta Sally.
Ahogy a brandy szétterjedt a bensőmben, kellemes
meleg öntött el, hallgattam, amint Hamilton a teker-
csekről ömleng és kifaggatja Sallyt, hol és hogyan fe-
deztük fel őket. Azon kaptam magam, hogy kezdem
megszeretni ezt az embert. Igaz, a fogai olyanok, mint
egy fenyőerdő csonkjai erdőtűz után, de hát jómagam
sem vagyok az a kimondott férfiszépség. Az is igaz,
hogy gyengéje a Gilbey's gin no meg a szép lányok –
de ez esetben csak a likőrök terén más a gusztusa, mint
az enyém és ki vagyok én, hogy ítélkezhessek, misze-
rint a Glen Grant mindenekfelett?
Nem, határoztam el, minden előítéletem ellenére ké-
pes leszek együttműködni vele mindaddig, míg távol
tartja azt a kis csontos mancsát Sallytól.
Eldridge egy hét múlva utánunk jött Holdvárosba, a
reptéren vártuk. Aggódtam, hogy bírja majd az átmene-
tet az északi télből a rekkenő nyári hőségbe, nehogy ez
megrongálja a munkabírását. Nem kellett volna nyugta-
lankodnom. Egyike volt azoknak a trópusi sisakos an-
goloknak, akik úgy mászkálnak a tűző napon, hogy
még csak meg sem izzadnak. A poggyásza egy egysze-
rű kis kézitáska volt a személyes holmijaival és többi
nagy láda vegyszerekkel és műszerekkel telitömve.
“A” fokozatú túrában részesítettem a terepen és
megpróbáltam felkelteni az érdeklődését a város és a
barlang iránt, de nem volt sikerem. Eldridge olyan spe-
cialista volt, akit csak egyetlen dolog érdekelt.
– Igen – mondta. – Igazán érdekes – no és hol van-
nak a tekercsek? – Már-már azt hittem, kételyei támad-
tak, de levittem a levéltárba, és amikor ott mászkált a
megrakott kőpolcok között, úgy dorombolt, mint egy
esetlen vén kandúr.
– Ben. Már csak egy dolgot kell leszögeznünk. Be-
leegyezik-e, hogy mindig leírjam az épp aktuális teker-
cset? – Furcsa egy fajta vagyunk, nem a dohányért,
hanem a dicsőségért dolgozunk. Eldridge is ilyen fából
van faragva.
– Beleegyezem – mondtam és kezet ráztunk.
– Nos, akkor hát semmi sem tarthat vissza attól,
hogy nekilássak.
– Nem – mondtam –, csakugyan semmi.

A tekercsekkel való foglalatosság inkább művészet,

mint egzakt tudomány. Mindegyik más és más eljárást
igényelt, attól függően, milyen állapotban maradt meg,
milyen a bőr minősége, a tinta összetétele és még sok
más ehhez kapcsolódó tényező. Sally egy gyenge pilla-
natában bevallotta, hogy nem tudott volna megbirkózni
a feladattal, mert ahhoz valóban olyan tapasztalat kell,
amilyennel ő nem rendelkezik.
Eldridge úgy dolgozott, mint egy középkori alkimis-
ta, gőzölt és áztatott és fecskendezett és festett. A biro-
dalma vegyszerektől és egyéb hátborzongató szagoktól
bűzlött, és ujjai, és Sallyé is, csupa kosz volt. Sally je-
lentette, hogy Eldridge annyira felszívódott a feladatba,
hogy állati hajlamai arra a szintre csökkentek, melyben
csak kitörésszerűen és fél szívvel nyúlkált anatómiája
kiugró részei felé.
Amikor már minden tekercset kicsavartak, megkez-
dődött a tartalmuk felbecsülése és a fordításuk. Egyik-
ről és másik után kimutatták, hogy vagy a város keres-
kedelmi elszámolása, vagy a Nagy Oroszlán és a kilen-
cek családi tanácsának proklamációi. Szerzői névtelen
papok, a stílusuk eleven és takarékos, időnként kis köl-
tői szárnyalásokkal vagy felesleges leíró részletekkel.
Ez a határozottan hasonelvű szemléletmód híven tük-
rözte azt az életstílust, melyet már régebben rekonstru-
áltunk az ásatás leleteiből. Az esti üléseken megbeszél-
tük ezeket.
– Tipikus pun – helyeselt Eldridge. – Csekély érzé-
kük volt a vizuális művészetekhez, az agyagedényeik
nyersek és masszívak. Nézetem szerint a szobrászatuk
igazán förtelmes.
– A művészetek létrehozása gazdagságot, kényelmet
és biztonságot igényel – magyaráztam.
 – Ez igaz – példa rá Róma és Görögország. Karthá-
gó és korábban Fönícia gyakran került veszélybe, al-
kalmilag a túlélésért tettek erőfeszítéseket – ők voltak
az örök nyüzsgők. Kereskedők és harcosok, akiket sok-
kal jobban foglalkoztatott a jólét és a szerzés, mint az
élet kifinomítása.
– Nem is kell ilyen messzire visszamenni, a modern
művészet is a nagy gazdagságból és a biztonságban élő
nemzetektől származik.
– És mi, fehér afrikaiak ugyanolyanok vagyunk,
mint a régi karthágóiak – vélte Sally. – Ugyan ki ad egy
fityinget is festményekért, ha ott vannak azok a dom-
bok, arannyal teli.
A tekercsek megerősítették a teóriát. Arany érkezett
Zimbaból és Puntból, elefántcsont a déli füves terület-
ről, a nagy folyamok melletti erdőségekből bőr és szárí-
tott hús, a tavakból sózott hal, Zeng teraszos kertjeiből
bor és olaj, Tuya dombjairól réz, a tavak nyugati partja-
iról vízből nyert só, a két folyó egyesülésének helyéről
ón, nádból font kosarakban érkezett a gabona a középső
királyságból, avanturinkő a krokodilusok déli folyójá-
ból, Sala bányáiból vasrudak – és rabszolgák, sok ezer
számra, akikkel háziállatok módjára bántak.
A krónika eddig felfedezetlen időpontot adott meg
keletkezési időnek, azt gyanítottuk, hogy ez az idő a
város alapításának az ideje és minden bekezdés így
kezdődött: „a 169. évben, az elefánt havában.” Ebből
azt következtettük ki, hogy tíz hónapra osztották fel az
évet és 365 napos kalendáriumot vettek alapul.
Amikor már megállapítottuk a tekercsek mibenlétét,
azt javasoltam Eldridge-nek, hogy ne menjünk most
végig módszeresen elejétől a végéig, hanem válogas-
sunk, és próbáljuk megállapítani a városunk teljes tör-
ténetét.
Kívánságom megegyezett az övével és ennek követ-
keztében képet kaptunk Közép- és Dél-Afrika széles
körű kolonizációjáról, erről a harcias és energikus nép-
ről, mely megalapította Opet városát és melyet az örö-
kös király, a “Nagy Oroszlán” és kilenc nemes család
oligarchiája uralt. E Tanács határozott meg rangsorolás
szerint mindent, olyan széles körben, mint például a
csatornák kiásását a tóból, vagy a vizek elgazosodásá-
nak megelőzését egészen addig, hogy ők választották ki
a hírvivőket, akiket Baál és Asztarté istenekhez küld-
tek. Asztarté itt, úgy látszik, megelőzte a karthágóiak-
nál jobban ismert Tanith alakot. A „hírvivőkről” pedig
azt gyanítottuk, hogy emberáldozatot jelentettek.
Lassacskán felfedeztük a családfafeljegyzéseket is,
mely a zsidó anyajogú szisztémán alapult. Minden ne-
mes férfit vagy nőt vissza lehetett vezetni a város alapí-
tásáig. Az is kiderült a krónikából, hogy vallásuk az
életberendezkedésük része volt és majdnem biztosan
úgy véltük, hogy a többistenhit hagyományos formája
volt, főistenük Baál, főistennőjük Asztarté volt.
Ahogy előrehaladtunk az időben, új tényezők tola-
kodtak elő, új lehetőségek foglalták el az éppen uralko-
dó király figyelmét. A tó vizének gyors összezsugoro-
dása fenyegetni kezdte a város életvitelét és a 296. év-
ben a Nagy Oroszlán 7000 rabszolgát küldött, hogy
nyissanak csatornát a tenger felé. Ugyancsak kiküldött
egy 1000 főből álló oszlopot a saját gárdistáiból
Ramose várkapitány vezetésével, azzal a paranccsal,
hogy „merészkedjetek el kelet felé, míg a felkelő nap
meg nem állít és célkitűzésetek ne valljon kudarcot”,
míg csak el nem érnek a keleti tengerhez, ott pedig fe-
dezzék fel az északi országokba vezető utat, melynek
létezését a hajókapitány és navigátor Habbakuk Lal
lehetségesnek tartja.
Ramose egy év múlva tért vissza mindössze hetven
emberrel, a többi odaveszett a pestises mocsarak föld-
jén és gennyes lázban. Ramose egyébként elérkezett a
keleti tengerhez és egy várost talált kereskedőkkel és
tengerészekkel, “sötét emberek szakállal, finom kelmét
viselnek és a szemöldökükig ugyanebbe a vászonba
burkolóznak”. A keleti tengeren túli országból jöttek és
Ramose húsz aranyrudat és húsz rabszolgát kapott tőlük
ajándékba. Opeti embereinknek ez volt az első kapcso-
latuk az arabokkal, akiket “drav”-oknak neveztek el és
ők voltak azok, akik gyarmatosították a Sofala-partot.
Megtudtuk, hogyan kutatott új rabszolgaforrások
után a Nagy Oroszlán, és hogyan esett kétségbe. Sürgős
parancsokat küldtek szét a bányafelügyelőknek, tegye-
nek meg minden intézkedést, amivel meghosszabbítják
dolgozó rabszolgáik életét. Felemelték a hús- és gabo-
naadagot, ami inflációt okozott a termékek árában, de
meghosszabbította a rabszolgák élettartamát. A tulajdo-
nosok megparancsolták a női rabszolgáknak a termé-
szetes úton való szaporulatot és betiltották az
infibulációt.* A rabszolga-expedíciókat mind messzebb-
re és messzebbre küldték, míg csak a Yuye-beliek el
nem fogták őket. A sárga bőrű yuyék leírásából azt sej-
tettük, hogy ők lehettek a hottentották ősei.
Azután hirtelen nagy öröm érte a Nagy Oroszlánt,
mert az egyik északi expedíció 500 “vad núbiaival tért
vissza, mindegyik magas és erős”, és az expedíció ve-
zetője tízujjnyi aranyrudat kapott ajándékba. Az öröm a
következő száz év alatt lassan elenyészett, mert egy
áthatolhatatlan fekete embertömeg sokasodott el a nagy
folyó északi részén. Megkezdődött a mérhetetlenül
nagy bantu bevándorlás és a Nagy Oroszlánnak most
már azért főtt a feje, hogy gátat vessen az áradatnak dél
felé, és légiói állandóan ott masíroztak és őrködtek az
északi határ mentén.
Ezek a kiragadott példák röpke bepillantást engedtek
a múltba, de mindezt udvarias személytelenséggel je-
gyezték le. Milyen sokáig vártuk, hogy rábukkanjunk
egy Plinius vagy egy Titus Livius írására, aki életet
*
infibuláció: a női nemi szervek csattal való összekapcsolása
lehel a szerzeményeknek ebbe az aprólékoskodó felso-
rolásába.
Minden tény száz megválaszolatlan kérdéssel aján-
dékozott meg bennünket. A legszorongatóbbak ezek
voltak: honnan jöhettek ezek az Opet-béli emberek és
mikor? Hová mehettek el és miért? A legfőbb kérdése-
inkre ezekből a leírás-útvesztőkből reméltük a választ
és közben rábírtuk magunkat, hogy a kisebb kérdésekre
keressünk megoldást.
Elég könnyű volt meghatározni a krónikában emlí-
tett helyeket. Zimbao és Punt a modern Rhodesia déli
és északi területei, a nagy folyó a Zambezi, a tavak el-
tűntek, Zeng kertjei nyilván a Keleti-Rhodesia területén
található Inyanga száz és ezernyi teraszos domboldalai,
Tuya dombja a Sinoia feletti rézben gazdag vidék; lé-
pésről lépésre meg tudtuk állapítani opeti embereink
jelenlétét szinte minden régi területen és ugyanakkor
áttekintést kaptunk a mérhetetlen kincs keletkezéséről.
Ugyanakkor a kincsek legnagyobb részét „kiküldték”,
ha vissza is térült, úgymond, “a Nagy Oroszlán tizede”.
Hol tárolhatták ezeket a kincseket, és mi lett a sor-
suk? Vajon elpusztultak a várossal együtt, vagy még
mindig itt lapulnak valahol egy titkos kincseskamrában
a Véres Dombok vörös sziklái között?
Szellemi agytornaként költségvetést készítettem a
kincsek mértékéről. Feltételeztem, hogy az aranyujj
olyan mértékegység, amilyent a város ásatásánál talál-
tunk és ami ujjnyi vastag volt. Húszféle
aranybeáramlási példát vettem alapul, így mértem fel a
345 és 501 közötti korszakot. Úgy vettem észre, hogy
ez a költségvetés reménytelenül pontatlan. 750 tonna
arany helyett a régi bányából nyert teljes hozam nem
lehetett kevesebb 4000 tonnánál – melynek tizede a
Nagy Oroszláné volt.
Úgy képzeltem, hogy ennek a 400 tonnának a felét a
Nagy Oroszlán a hadseregére költötte, valamint a temp-
lom építésére és egyéb közhasznú célokra. Még így is
megmaradt a meghökkentően nagy szám, a másik 200
tonna, amelynek valahol itt kell lennie a város körül –
200 tonna egy egész vagyon, csaknem 80 000 000 dol-
lár.
Amikor Louren a legközelebbi alkalommal megláto-
gatott, bemutattam neki ezeket a számításokat. Láttam,
hogy világoskék szemében felcsillan az aranyvágy.
Elvette tőlem az ív papírt és másnap reggel, mikor a
Lear fedélzetére tartott, hogy visszamenjen Johannes-
burgba, úgy mellékesen megjegyezte:
– Tudod, Ben, igazán azt hiszem, hogy te és Ral
több időt is tölthetnétek a sziklás terület felkutatásával,
mint hogy ott kuksoltok abban a levéltárban.
– És mit keressünk, Lo? – Mintha nem tudtam vol-
na!
– Nos, ezek a régi gyerekek ügyes kézzel dugták el a
holmijaikat. Nem akad náluk titkolózóbb nép az egész
történelemben és még mindig nem akadtunk rá a temet-
kezési helyükre.
– Szóval azt akarod, hogy csapjak fel sírásónak? –
vigyorogtam rá, ő meg elnevette magát.
– Hát tudod, Ben, ha véletlenül belebotlanál a kin-
cseikbe, nem utálnálak meg érte. Csinos summa ütné a
markod minden nyolcvanadik guba után.
261 korsót szállítottunk át a levéltárból a raktárba,
ami a következő két-három hónapra épp elég munkát
adott Eldridge-nek és Sallynak, így hát elhatároztam,
hogy megfogadom Louren ajánlatát, felfüggesztem le-
véltári munkámat és részletes kutatást indítok a terüle-
ten. Az időzítés kifogástalan volt, Ral már ötlábnyira
volt attól a helytől, ahol a napmadaras pecsétű kis kor-
sók a legutolsó fülke legsötétebb sarkában álltak. Eze-
ket a kis korsókat a kétszer akkorák mögé dugták el, és
olyan jól elrejtették, hogy nem is vettük fel őket az ere-
deti összeíráskor. Ral a maga módján rendületlenül
haladt feléjük, még három nap és befejezte volna a
munkát, ám én magammal vittem a sziklakutatásra.
November volt, az a hónap, amit mi Afrikában „ön-
gyilkos hónap”-nak nevezünk. A nap olyan, akár a ka-
lapács és a föld az üllő, azonban ennek ellenére kimen-
tünk dolgozni a sziklákhoz. Napközben mindössze két
órát pihentünk, amikor a hőség szinte gyilkolt és nem
lehetett ellenállni a smaragd medence hűvös, zöld vizé-
nek.
Most már éberek voltunk a régiek minden trükkjével
és bújócskájával szemben. Megtanultuk már a magunk
keserű tapasztalatából, milyen agyafúrtan tudták elrej-
teni a nyomaikat, és a kőmíveseik milyen furfangosan
leplezték a falazat összeillesztését, így hát visszatértem
arra a helyre, amit már befedtem. Most már a saját
trükkjeimet használtam arra, hogy próbálkozzam és
kiszimatoljam őket. Rallal a barlang falának minden
egyes hüvelykjét lefényképeztük, ám ezúttal infravörös
filmet használtunk. Ennek ellenére nem találtunk több
titkos átjárót.
Ettől kezdve odakint ügyködtünk. Minden áldott nap
300 lábnyi területet jelöltem ki, amit aprólékosan átfé-
sültünk. Nem elégedtünk meg csupán azzal, hogy pusz-
ta szemmel nézzük, hanem át is tapogattuk az összes
sziklát. Ahogy tapogatózva keresgéltünk, olyanok let-
tünk, mint a vakok.
Minden nap meghozta a maga apró-cseprő kalandját,
egyszer megkergetett egy fekete mámba kígyó, ez a
nyolclábnyi ingerlékeny, hirtelen halál, üveggyöngy-
szerű szemmel és csapkodó fekete nyelvvel, és igen
zokon vette, amiért ott piszmogok a repedés körül, ami
az ő otthona és vára. Ralra mély benyomást tett, milyen
fürgén rohanok tova hanyatt-homlok a töredezett földön
és közölte, hogy szerinte profi módon csináltam.
Egy héttel később Ral jajkiáltásaira tértem vissza, és
kiderült, hogy húsz vadméh döfte bele a fullánkját,
aminek következtében jelentős változás állt be a külle-
mében. Az arca olyan volt, mint egy szőrös úritök, a
szeme csak résnyi a dagadt húsban. Szegény Ral öt
napra teljesen hasznavehetetlenné vált.
November is elmúlt és december közepe táján ne-
gyedhüvelyknyi esőt kaptunk, ami Afrikának ezen a
részén nagyjából így szokásos. Körülbelül egy órán át
hevert a homokon és ezzel vége is volt az esős évszak-
nak. Az volt a gyanúm, hogy Opet régi tava lényegesen
több és gyakoribb esőt biztosíthatott ezen a területen. A
nyílt víz serkenti a csapadékhullást, részben a párolgá-
sával, részben pedig a levegő lehűlésével, ami ugyan-
csak elősegíti a körforgást.
Ral és én eredménytelenül dolgoztunk, ugyanakkor
azonban nem fogyott el az eltökéltségünk és lelkesedé-
sünk. Egész napon át a gyilkos forróságban tevékeny-
kedtünk, a legtöbb esténket pedig azzal töltöttük, hogy
a térképen bogarásztuk a város alapjait. Volt egy csomó
gyanúnk, következtetésünk és kizárásos módszerünk, és
ezeknek az alapján próbáltuk meg kitalálni, hová telepí-
tették a régiek a sírjaikat. Ekkorra már nagyon meg-
kedveltem Ral Davidsont és megláttam ebben a nagy,
nyakigláb, fáradhatatlan ifjúban azokat az adottságokat,
melyek óriássá tették a szakmájában. Már láttam, hogy
ha egyszer befejezzük az ásatást, állandó hivatala lesz
az intézetben.
A mi eredménytelenségünkkel ellentétben Eldridge
Hamilton Sally és Leslie segítségével folytatta a teker-
csek közti gazdag és elbűvölő aratást. Esténként egy
órácskát töltöttem velük a légkondicionált raktárban és
átnéztem az aznapi eredményt. Egyre vastagabb lett a
lefordított és legépelt lapok halmaza, a margókon
Eldridge pókszerű, szutykos kezének jegyzetei és hi-
vatkozásai ékeskedtek.
Eljött a karácsony és mi ott ültünk az ezüstgong mé-
retű hold alatt, ajándékokat és jó kívánságokat cserélve.
Én előadtam a Fehér karácsonyt Bing Crosby stílusá-
ban, noha az éjszakai hőmérséklet jó magasra szökött.
Azután Eldridge és én duettet énekeltünk, a Jingle
Bellt. Eldridge elfelejtette a szöveget, kivéve a csilinge-
lő részeket. Nagy csilingelő volt a mi Eldridge-ünk,
kivált tíz jókora gin után. Még akkor is boldogan csi-
lingelt, amikor Ral és én az ágyába cipeltük.
Az új év első napján fejedelmi látogatónk érkezett.
Hilary Sturvesant végre meggyőzte Lourent, hogy hoz-
za el és mutassa meg neki a terepet. Egy hétig készül-
tünk a család fogadására. Hilary magával hozta a na-
gyobb gyerekeket és én magamon kívül voltam az izga-
tottságtól, hogy kedvenc hölgyeimet Hold városban
tudhatom. A sziklakutatást ráhagytam Ralra, én pedig
ott nyüzsögtem és ellenőriztem, hogy meglegyen min-
den kényelmük, és utánanéztem afféle nélkülözhetetlen
dolgoknak, mint a Coca-Cola és a csokoládé. Ezek a
termékek tették tűrhetővé az életet Bobby
Sturvesantnak.
Löncs tájban érkeztek, hideg hús volt salátákkal, me-
lyeket személyesen készítettem és a látogatás azonnal
kezdett megsavanyodni. Sally Benator nem jelent meg
az étkezésen, üzent, hogy fáj a feje és lefeküdt. Ennek
ellenére láttam, amint törülközővel és fürdőruhával
alattomban a smaragd medence felé oson.
Eldridge Hamilton és Louren Sturvesant csak egy
pillantást vetettek egymásra és menten felmerült ben-
nük utolsó találkozásuk emléke. Olyan ellenségesen
néztek egymásra, mint két dürrögő szarvasbika.
Eszembe jutott, amikor Eldridge azzal hencegett, ho-
gyan rúgta ki Lourent. Bonyolult sértéseket kezdtek
egymás fejéhez vágni és csakugyan minden erőm meg-
feszítésére szükség volt, hogy megakadályozzam a tett-
legesség kitörését, és amikor Eldridge az olyan embe-
rekről példálózott, “akiknek több a pénzük, mint az
eszük”, akkor úgy éreztem, hogy most már mindörökre
búcsút vehetek a régi írások eme szakértőjétől.
Már ez is épp elég volt, de ráadásul még Hilary és
Louren között valami házi perpatvar lehetett, ami azt
eredményezte, hogy nem szóltak közvetlenül egymás-
hoz, hanem Bobby Sturvesant közvetítését vették
igénybe, így azután a mondataikat így kezdték: “Légy
szíves, mondd meg a mostohaanyádnak, hogy”, avagy
„Ha apád úgy óhajtja…”.
Hilary az asztalnál sötét szemüveget viselt és az volt
a gyanúm, hogy a szemén sírás nyomait viseli. Nagyon
csendes és tartózkodó volt, akárcsak Ral és Leslie. A
két ifjonc a Sturvesantok jelenlétében azt sem tudta,
mihez kezdjen szégyenletében, és amikor Louren és
Eldridge éppen a hallgatás fegyverszünetéhez folya-
modtak, mindössze ketten maradtunk, akik még szóra
nyitottuk a szánkat, Bobby Sturvesant és én.
Bobby megragadta az alkalmat, hogy átmenetileg
kikerült a szülői felügyelet alól és kibírhatatlanul visel-
kedett. Az étkezés ideje alatt vagy pimaszkodott a mos-
tohaanyjával, vagy dölyfösen keresztülnézett rajta.
Legszívesebben a térdemre fektettem volna, hogy kipo-
roljam a fenekét.
Amint vége volt a löncsnek, Eldridge levonta gyöt-
relmei következtetését és visszavonult a raktárába, Ral
és Leslie pedig valami bocsánatkérés-félét mormogtak
és elpárologtak. Louren elkérte tőlem a Land Rover
slusszkulcsát, és láttam, amint fogja a puskáját és elro-
bog észak felé, és faképnél hagyott engem Hilaryval és
a gyerekekkel. Elcipeltem Hilaryt a helyszíni múzeum-
ba és annyira élvezte a kiállításunkat, hogy hamarosan
elfeledkezett a boldogtalanságáról.
Gondosan kitisztítottam és kifényesítettem a nagy
csatabárdot. Csak úgy csillogott rajta az ezüst, az arany
és az elefántcsont és Hilaryval alaposan megvizsgáltuk
a mesterművet, mielőtt átmentünk a tekercsek raktárá-
ba. Sally annyira el volt foglalva, hogy szóba sem állt
velünk. Még a fejét is alig emelte fel, amikor beléptünk,
de Hilary a maga kedves vonzerejével Eldridge-hez
fordult, aki nem tudott neki ellenállni. Mire egy óra
múlva eltávoztunk, Hilarynek eggyel több hűséges
imádója volt.
Felmentünk a barlangba és leültünk egymás mellé a
smaragd medencénél, a gyerekek közben a hűvös zöld
vízben pacskoltak és visítoztak. Úgy beszéltünk egy-
mással, mint ahogyan ilyen régi jó barátokhoz illik, és
ekkor Hilary előrukkolt azzal, ami bántotta.
– Ben, nem vettél észre semmi változást Lourennél?
– hangzott a boldogtalan asszonyok régi, jól ismert kér-
dése és én a régi ürüggyel válaszoltam.
– Túl sokat dolgozik, Hil. – És Hilary menten kapott
is a válaszon.
– Igen, hónapok óta ezzel a hotel-üggyel fáradozik.
Luxushotel-láncolatot akar kiépíteni az Indiai-óceán
szigetein. Comore-szigetek, Seychelle-szigetek, Mada-
gaszkár, vagy tíz helyen. Kimeríti magát.
Már visszafelé sétáltunk a kunyhókhoz, amikor hir-
telen megszólalt. – Mit gondolsz, Ben, nem lehet, hogy
talált magának egy másik asszonyt?
Megriadtam. – Jóságos Isten, Hilary. Honnan a csu-
dából támadnak ilyen gondolataid?
– Nem tudom. Semmi biztosat sem tudok. Csak
mert… – megállt és felsóhajtott.
– Hol találhatna jobbat magának annál, aki van? –
kérdeztem gyengéden, és Hilary megfogta a kezem és
megszorította.
– Drága Ben. Mihez is kezdenék nélküled?
Amikor odamentem Bobbyhoz, hogy betakarjam és
jó éjszakát puszit adjak neki, megmondtam, mi a véle-
ményem az asztalnál tanúsított viselkedéséről, mire
szipogott egy kicsit és azt mondta, hogy sajnálja. Az-
után puszit adott és megölelt és biztosított róla, hogy
még mindig nagyon szeretjük egymást. Elaludt, még
mielőtt eloltottam volna a lámpát és szívemben rette-
géssel mentem a közös terembe, ahol nyilván megis-
métlődik majd a déli jelenet.
A küszöbön meglepetve pislogtam. Louren, Eldridge
és Sally a legnagyobb barátsággal, vidáman csoporto-
sultak egy rakás gépelt fordítás fölé, mialatt Leslie és
Ral buzgón előadták Hilarynak a házassági terveiket. A
változás varázsütésszerű volt. Megkönnyebbülten
irányt vettem a Glen Grant felé és öntöttem magamnak
egy jó közepes adagot.
– Nekem is egyet – jött oda hozzám Sally. Nyomát
sem láttam rajta fejfájásnak. Ajkát nyugtalanítóan csil-
logó ajakrúzzsal kente ki, selyemruhája redői szabadon
hagyták erős barna hátát és vállát. Haját feltornyozta a
feje búbjára és arra gondoltam, hogy ilyen gyönyörűnek
még sohasem láttam.
Öntöttem neki az italból és csatlakoztunk a teker-
csekről folytatott megbeszéléshez. Korábbi viselkedé-
sével ellentétben Louren a lehető legkedvesebb volt,
még Eldridge sem tudott ellenállni neki.
– Hamilton professzor a legcsodálatosabb munkát
végezte itt, Ben – fogadott Louren. – Csak gratulálha-
tok neked, hogy ilyen kiváló kollégát választottál. –
Eldridge szerényen kihúzta magát.
– Van itt valami, amit már nem sokáig húzhatunk,
Ben – folytatta Louren. – Hamarosan nyilvánosságra
kell hoznunk. Nem tarthatjuk ilyen sokáig titokban.
– Tudom – adtam meg magam.
– Van már valami ötleted erre vonatkozóan?
– Nos, ami azt illeti – haboztam. Ki nem állhatom
Lourent arra kérni, hogy szórja a pénzét. – Eszembe
jutott valami igazán nagyszerű megoldás.
– Igen? – biztatott Louren.
– Nos, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a Királyi
Földrajzi Társaságban összehívnánk egy speciális
szimpóziumot Afrika őstörténelméről. Eldridge tagja a
Társaság tanácsának, és biztos vagyok benne, hogy el
tudná intézni.
Ránéztünk Eldridge-re, aki bólintott.
– És akkor esetleg a Sturvesant Alapítványnak kel-
lene vendégül látni a küldötteket, gondoskodni a Lon-
donba repültetésükről és fizetni a költségeiket, hogy
biztosak lehessünk abban, hogy megjelennek, vagy
legalábbis néhányan közülük.
Louren hátradőlt és jóízűen nevetett. – Micsoda
cselszövő csirkefogó vagy te, Ben. Tökéletesen értem,
mit terveltél ki. Arra készülsz, hogy összegyűjtsd va-
lamennyi kritikusodat és ellenségedet egy csomóba a
Földrajzi Társaság megszentelt védőszárnyai alatt, te
meg eljátszod nekik a régészet Al Caponéját ezen a
tudományos Szent Bertalan-éjszakán. Úgy is mondhat-
nánk, halomra akarod gyilkolni őket. Így van, ugye?
Elvörösödtem, amiért ilyen hamar kiderült, mi a tit-
kos tervem.
– Nos – vigyorogtam olyan jámboran, ahogy csak
bírtam. – Így valahogy, Lo.
– Jaj, de örülök – tapsolt Sally. – írjuk össze a meg-
hívottak listáját.
– Stílusosan fogjuk csinálni – ígérte Louren. – Első
osztályon repülnek és a Dorchesterben fognak meg-
szállni. Pezsgős löncsöt adunk, hogy elringassuk őket,
aztán beengedjük közéjük Bent és Eldridge-et, akár egy
falka ragadozó farkast. – Teljesen átadta magát az öt-
letnek, azután Eldridge-hez fordult.
– Mennyi idő alatt tudja elintézni?
– Nos, először is a Tanács elé kell terjeszteni jóvá-
hagyásra. Kell hogy legyen valami elképzelésük a napi-
rendről, de természetesen sokat nyom majd a latban a
maga pénzügyi ajánlata. A többi tanácstagra pedig majd
befolyást gyakorolok. – Eldridge is élvezte a dolgot. Ha
az ember szakmailag kivégezheti valakinek az ellensé-
geit, valami perverz borzongás fogja el. – Azt hiszem,
áprilisban megrendezhetjük.
– Április elsején – ajánlottam.
– Remek – nevetett Louren.
– Meg kell hívnunk Wilfred Snellt – kezdte Sally a
felsorolást.
– Ő lesz az első a listán – biztosítottam.
– És azt a nyálas kis Rogerst.
– És De Vallost.
Még akkor is kárörvendeztünk és tervezgettünk,
amikor már leültünk, hogy megegyük a vadfácánt tüzes
curryvel, amitől azt reméltem, hogy hozzá képest majd
hűvösnek érezzük a tikkasztó esti levegőt. Ehhez még
friss, hideg sör is akadt korsószámra, amitől a vacsora
ünnepi jelleget öltött. Egyfolytában tudós ellenségeink
kényelmetlen helyzetéről folyt a szó és részletesen ki-
terveltük a velük való összecsapások lehetőségeit, ami-
kor Sally hirtelen Hilary felé fordult, aki csendben ül-
dögélt mellettem.
– Teljesen megfeledkeztünk magáról, Mrs.
Sturvesant. Képzelem, milyen unalmas magának ez az
egész. Nem hinném, hogy egy mukkot is ért belőle. –
Sally hanghordozása olyan volt, akár a csurgatott méz
és még aggódást is éreztetett. Én éppúgy meglepődtem,
mint Hilary. Értek annyit a nők titkos nyelvén, hogy
tudjam, ez nyílt hadüzenet. Reméltem, hogy tévedek,
de öt perc múlva Sally újból támadt.
– Nagyon nehéznek találhatja a hőséget és a primitív
körülményeket, Mrs. Sturvesant. Ez az időjárás nem
olyan, mint a teniszpartijain, ugye?
Úgy beszélt a teniszezésről, mint egy elkényeztetett
és haszontalan pillangó időtöltéséről. Ám ezúttal Hilary
résen volt, és angyalarccal és éppoly mézes hangon,
mint Sally, elsöprő ellentámadásba ment át.
– Képzelem, milyen egészségtelen, különösen ilyen
hosszú időn át, dr. Benator. A nap egészen tönkreteszi
az ember bőrét, nemde? Maga még mindig elég nyúzot-
tan néz ki a fejfájása óta. Aggódtunk magáért. Remé-
lem, jobban van már.
Sally úgy találta, hogy Hilary minden nyájas apáca-
szerűsége ellenére is tiszteletre méltó ellenfél az ő vívó-
tőrének, így hát változtatott a módszerén. Minden fi-
gyelmével Louren felé fordult, minden szaván hango-
san nevetett és nem vette le róla a szemét. Hilary bol-
dogtalan arccal nézte ezt a taktikát. Látszólag én voltam
az egyedüli ezen a partin, aki végigkísérte ennek a pár-
bajnak a fejleményét és csendben ültem, miközben
megpróbáltam kitalálni a jelentését – míg Hilary meg
nem fújta a kürtöt.
– Louren, drágám, nagyon fárasztó volt ez a nap.
Légy szíves, kísérj ágyba, jó?
Louren karján ellejtett a porondról és igazán nem
szívesen vallottam be, hogy az én Sallymmal úgy bán-
tak el, ahogy megérdemelte.
Arra a tudatra riadtam fel, hogy rajtam kívül más va-
laki is van a szobámban, és ahogy fejemmel az ajtó felé
fordultam és odanéztem, feszülten vártam a hirtelen
támadást. Az ajtó nyitva volt. Odakint fényesen és tisz-
tán sütött a hold. A nyílásban Sally állt.
Könnyű hálóing volt rajta, ami az ezüst hold fényé-
ben nem rejtette el meztelen teste körvonalait. A hosszú
lábat, a duzzadó, asszonyos csípőt, a derék beugrását és
a keble kúposodását, a hosszú gazellanyakat a kecsesen
félrebillentett fejjel.
– Ben? – kérdezte halkan.
– Igen – ültem fel, mire Sally gyorsan odajött. – Mi
van, Sal?
Feleletül nyitott szájjal és próbálkozó nyelvvel meg-
csókolt. Teljesen oda voltam a meglepetéstől, hideg
futott át a karomon, Sally pedig ráborult a mellemre és
kicsit viharosan súgta.
– Szeretkezz velem, Ben.
Itt valami nincs rendben, kétségbeejtően nincs rend-
ben. Nem éreztem, hogy felkeltette a vágyam, csak
valami meleg részvétet éreztem iránta.
– Miért, Sal? Miért épp most?
– Mert szükségem van rá, Ben.
– Nem, Sally. Nem hiszem, hogy szükséged van rá.
Azt hiszem, ez az, amire a világon a legkevésbé van
szükséged.
Hirtelen sírva fakadt, nagy, megtört, csendes zoko-
gással. Sokáig sírt, én átölelve tartottam. Amikor meg-
nyugodott, lefektettem a párnára és betakartam a taka-
rómmal.
– Szajha vagyok, ugye, Ben? – suttogta és menten
elaludt. Egész éjjel fent voltam és figyeltem. Azt hi-
szem, hogy akkor tudtam, valami történt, de magamnak
sem akartam bevallani.
Reggelinél Louren hirtelen bejelentette, hogy a csa-
lád most azonnal visszamegy Johannesburgba, nem
maradnak addig, míg tervezték. Alig tudtam elrejteni a
csalódottságomat és amint egyedül maradtunk
Lourennel, megkérdeztem a hirtelen visszatérés okát.
Louren csak felnézett az égre és vállat vont.
– Szerencsés vagy, Ben, hogy soha nem nősültél
meg. Uram isten – asszonyok!
Holdvárosban az élet egy hétre visszatért a régi ke-
rékvágásba, Ral és én folytattuk a sírok felkutatását, a
többiek pedig kitartóan dolgoztak a tekercsekkel. Ral és
én egy ízben ott ültünk a sistergő déli nap alatt a teve-
tövis szegényes árnyékában, amikor a lábam előtt a
fűből egy kis manószerű figura emelkedett ki.
– Napmadár – mondta lágyan Xhai. – Sok napon «t
utaztam, hogy veled együtt nézzem a naplementét. – A
legszebb üdvözlettel köszöntött és a szívem egészen
összeszorult.
– Ral, adja ide a dohányzacskóját, legyen szíves.
Egész délután együtt üldögéltünk a tevetövis alatt és
beszélgettünk. A primitív Afrika társalgásának meg-
vannak a maga művészi formái, bonyolult, rituális kér-
dések-feleletek, és jó késő lett, mire Xhai elérkezett
ahhoz a tárgyhoz, ami miatt eljött.
– Emlékszik-e még Napmadár a sziklák melletti víz
helyére, ahol megöltük az elefántot?
Napmadár nagyon jól emlékezett.
– Emlékszik-e még Napmadár a kicsi lyukakra, ami-
ket a fehér szellemek csináltak a sziklában?
Napmadár sosem feledte el.
– Ezek a lyukak nagy örömet okoztak a Napmadár-
nak és annak a nagy arany embernek, ugye?
Bizony, azt okoztak.
– Az óta a nap óta friss szemmel néztem a sziklákra,
ahol vadásztam. Kívánja-e Napmadár, hogy megnéz-
zünk egy másik helyet, ahol sok ilyen lyuk van?
De még mennyire!
– Akkor odavezetlek – ígérte Xhai.
– Én pedig annyi dohányt ígérek neked, amennyit
csak elbírsz – ígértem viszonzásul és ezzel kölcsönösen
boldoggá tettük egymást.
– Milyen messze van az a hely? – kérdeztem és Xhai
magyarázni kezdte. A “nagy drót” mögött van. Ez az a
300 mérföld hosszú kerítés, ami a rhodesiai határ hosz-
szában húzódik és amit a vadállatok ellenőrzése miatt,
valamint a száj- és körömfájás megelőzése ellen húztak
fel. Erre engedélyt kell kérnünk a rhodesiaiaktól, és
amikor Xhai tovább mondta és leírta a területet, úgy
látszott, hogy az a Zambezi folyó közelében van, a
zambiai határ mentén, és tudtam, hogy meg kell kérnem
Lourent, szervezzen expedíciót. A terület egyértelműen
a terrorista aktivisták zónáján belül van.
Xhai elutasította, hogy visszajöjjön velem a táborba,
mely tele van bantukkal, hagyományos ellenségeivel,
így hát megegyeztünk abban, hogy három nap múlva
újból találkozunk a tevetövis alatt és addig Xhai befeje-
zi a csapdaköreit.
 Aznap este szerencsém volt, megtaláltam Lourent,
aki egy órája tért vissza Madagaszkárból.
– Mi baj van, Ben? – zengett át a hangja a rádiózöre-
jen.
– Nincs baj, Lo. Kis busman barátod még egy régi
aranyásó helyet talált. Boldog, hogy megmutathatja.
– Nagyszerű, Ben. Az elefántbánya már működik és
úgy néz ki, hogy nagyon jó.
– Csak egy gond van, Lo. Rhodesiában van, a zárt
területen.
– Semmi gond, Ben. Elintézem. – És másnap este
újból beszéltünk.
– Hétfőhöz egy hétre tesszük, Ben. Rhodesiai rend-
őri kíséretet kapunk, és a Panda Matenga-i határkapunál
találkozunk velük.
– Találkozunk?
– Ellopok néhány napot, Ben. Nem bírok ellenállni.
Vedd magad mellé a busmant, és menj a Land Roverrel
Panda Matengáig. Ott találkozunk. Hétfőhöz egy hétre,
reggel, oké?
A rendőralakulat parancsnoka kifogástalan modorú,
tagbaszakadt, kisfiúsan fiatal rhodesiai volt és az a fajta
nyugodt rátermettség vette körül, amit a legbiztatóbb-
nak érzek. Felügyelőhelyettes volt egy beosztott askari
őrmesterrel és öt rendőrrel. Rangja és alakulatának ösz-
szetétele híven tükrözte, milyen szinten áll Louren
együttműködési készültsége.
Két Land Roverünk volt, mindkét motorház tetejére
közepes méretű gépfegyvert szereltek és a hadifelszere-
lés egyéb része is igen hatásos volt, ahogy az várható is
olyan ország határán, melyet északról szakadatlanul
háborgattak a terrorista beszivárgások.
– Dr. Kazin – tisztelgett a felügyelő és kezet ráztunk.
– A nevem MacDonald. Alastair MacDonald. Bemutat-
nám az embereimet.
Egytől egyig matabele ember volt. Nagy holdvilág-
képük a chaka származás harcos ördögfiókáira utalt,
akiket 150 évvel ezelőtt vezetett ide Mzilikazi, a rene-
gát tábornok. Álcázott uniformist viseltek könnyű
dzsungelsapkával, és merev figyelemmel álltak, ahogy
MacDonald felsorolta a rangjukat.
– Ndabuka őrmester. – És mikor folyékony
sindebele nyelven köszöntöttem, a szigorúan katonás
arckifejezést széles mosoly váltotta fel.
Xhai nyilvánvalóan roppant kényelmetlenül érezte
magát ebben a társaságban. Úgy követte a lépteimet a
sarkamnál, mint egy játék baba.
– Ugyebár tudja, doktor, hogy a Brit Dél-afrikai
Rendőrségnél még mindig él az a napiparancs, amit
még nem vontak vissza – mondta MacDonald, ahogy
érdeklődve Xhaira pillantott. – A parancs szerint azon-
nal lőni kell minden busmanra. Ez itt az első, akit vala-
ha is láttam. Szegény kis fickók.
– Igen. – Hallottam erről a rendelkezésről, mely úgy
maradt fenn, mint valami ritkaság, de túlságosan is hű-
en tükrözte a múlt századi felfogást. A nagy
busmanvadászatok idejét, amikor száz lovas összeállt,
és úgy vadásztak ezekre a kis sárga manókra és úgy
ölték halomra őket, mintha veszedelmes állatok lettek
volna.
Fehérek és feketék egyaránt könyörtelenül vadásztak
rájuk. Légiószámra ölték meg őket. Puskával és lán-
dzsával – és még rosszabb módon. 1869-ben Khama
király egy egész törzset rávett, hogy jelenjen meg a
békülési ünnepségen, és mialatt ott ültek az asztalnál,
fegyvereiket letéve, a király harcosai megragadták őket.
A király személyesen ellenőrizte a megkínzatásukat. Az
utolsó busman negyednapra halt meg. Nem csoda, hogy
Xhai ezekkel az emlékekkel terhelten mindig karnyúj-
tásnyira maradt mellettem és riadt, kínai vágású szemét
le nem vette ezekről az idegen óriásokról.
Nagyjából elmondtam MacDonaldnek, mi az elkép-
zelésünk, és amennyire Xhai leírásából ki tudtam há-
mozni, a térképen is megmutattam a szóban forgó he-
lyet, mire a felügyelő elkomorodott, letépkedett egy
napégette bőrfoszlányt az orra hegyéről, mielőtt vála-
szolt.
– Nem a legjobb terület, doktor – és odament az em-
bereihez, hogy megbeszélje velük.
Délidőtájban nagy csörömpöléssel megjelent délke-
let felől a helikopter a fák koronája felett. Louren kiug-
rott a kabinból, maga cipelte a poggyászát.
– Bocsánat a késésért, Ben. Egy New York-i hívásra
vártam.
MacDonald előlépett és a sapkája széléhez emelte a
kezét.
– Jó napot, uram. – A magatartása hódolatteljes volt.
– A miniszterelnök megkért, hogy adjam át tiszteletteli
köszöntését önnek, Mr. Sturvesant, én pedig állok ren-
delkezésére, uram.
Letértünk az útról, mielőtt elértük a Tete közelében
lévő tanyavidéket, és észak felé robogtunk, a Zambezi
felé. MacDonald elöl ment a Land Roverrel egy sofőr-
rel és néhány gépfegyveres emberével. A következő
kocsiban mi ültünk, Louren vezetett és egy másik cso-
port lövész ült az utasülésen. Xhai és én hátul ültünk. A
másik, rendőri Land Rover volt a hátvéd Ndabuka őr-
mester vezetésével.
Lassan nyeltük a mérföldeket, ahogy az oszlop ke-
resztülvándorolt a mopanierdőkön, és felkapaszkodott
az alacsony gránit hegyláncon. Tanácsunkra Xhai némi
habozás után a karjával mutatta az irányt, így haladtunk
előre és zötyögtünk és bukdácsoltunk a hepehupás he-
lyeken, vagy gyorsan siklottunk a nyílt, barna füvű tisz-
tásokon. Azt vettem észre, hogy Xhai az elefántcsapás
mentén vezet bennünket, azon a vándorúton, amit a
hatalmas állatok tapostak ki a folyótól délre, a Wankie
vadrezervátum menedéke felé. Ügyes nyomkeresők,
kiválasztották azt az utat, amin a legkevesebb erőfeszí-
téssel lehet átvergődni. Mindig a legkönnyebb lejtést, a
dombok leglankásabb részeit és a folyómedrek legjobb
helyeit választották.
Az egyik vízmosásnál letáboroztunk. A folyóágy
száraz volt, teli fényes, fekete vándorkövekkel, hüllő-
szerűen csillogtak a naplementében. Porcukorfehér ho-
mok szegélyezte a partot, itt-ott nád magasodott és a
nyálkás, zöld víztócsák fölé benyúltak a fák ágai.
A folyón túl a talaj meredeken emelkedett egy másik
sziklás hegygerinc felé, ahol marulafák és cserjés foltok
tarkállottak. Az innenső oldalon nyílt erdő volt, ami jó
tábortűz-lehetőséget kínált. MacDonald védő három-
szöget alkotott a három járműből és mialatt felállította
az őrséget, Louren és én, Xhaival a nyomunkban le-
mentünk a kis tó partjára.
A sziklán ülve beszélgettünk és figyeltük azokat a
sárga szövőmadarakat, melyek seregestül csicseregtek,
szálldostak fűből font fészkeik körül, melyek a zöld víz
feletti faágakról csüngtek alá.
Louren szivart adott Xhainak és miközben beszél-
gettünk, a kis busman le nem vette a szemét az arcunk-
ról, akárcsak valami hűséges kutya. Egyik témáról a
másikra ugráló beszélgetés volt, minden különösebb
megtervezés nélkül. Louren a hotelterveiről mesélt,
amit a szigeteken akart megvalósítani. Biztos volt a
sikerében.
– Egyike a legjobb dolgaimnak, Ben. – És amikor a
többi hasonló jó dolgára gondoltam – az állatfarmjaira,
gyémántbányáira, az aranyra, krómra, rézre –, akkor
éreztem, hogy milyen hatalma is lehet.
Könnyedén megemlítettem a Hilaryval való nehéz-
ségeket.
– Istenkém, Ben. De jó lenne, ha megértenék, hogy a
házasságlevél nem azt jelenti, hogy ezzel megvásárol-
ták az embert is! – Hilary előtt három másik nő is volt,
akik elég nehezen tanulták ezt meg és csak reméltem,
hogy Hilary nem lesz a negyedik a sorban.
Csaknem besötétedett, amikor MacDonald odajött a
partra.
– Bocsánat, Mr. Sturvesant. Szeretném megkérni, fá-
radjanak velem a peremkörletbe. Nem szeretnék feles-
legesen kockáztatni. – És Louren előzékenyen behají-
totta a szivarvéget a vízbe és felkelt.
– Szép kis ország, ahol az ember nem kószálhat sza-
badon, ahogy a kedve tartja. Változnak az idők, Ben.
Amikor a táborba léptünk, már főtt a kávé és miköz-
ben a gőzölgő ibrikekből kortyoltunk, láttam, miféle
előkészületeket tett MacDonald a védelmünkre és meg-
állapítottam, hogy szakértő külleme nem csalás. Ami-
kor befejezte ellenőrző körútját, odajött és leült mel-
lénk.
– Már hamarabb meg kellett volna kérdeznem, ura-
im, tudnak-e bánni puskával és a 60-as kaliberű gép-
fegyverrel.
Azt feleltük Lourennel, hogy tudunk.
– Jó. – MacDonald észak felé pillantott. – Minél kö-
zelebb megyünk a határhoz, annál nagyobb esélyünk
van az összecsapásra. Az utóbbi időkben fokozódott a
terroristaaktivitás. Valamit forralnak odaát.
Egy bögre kávét öntött magának és ivott egy kortyot.
– Nos, uraim, mi a holnapi tervük? Milyen messze
vagyunk rendeltetési helyünktől?
Xhaira néztem. – Milyen messzi vannak innen a
lyukak, fivérem?
– Odaérünk, mielőtt így állna a nap – mutatta Xhai
apró, gyenge keze a delet. – Népem a folyammeder
mellett táborozik, a sziklalyukak közelében. Először
őket kell felkeresnünk, hiszen olyan rég várnak rám.
Rámeredtem, most jutott első ízben eszembe, mi-
csoda feszültségben élhetnek Xhai barátai. Azután
Lourenhez fordultam. – Képzeld, Louren, ez a kis fickó
150 mérföldet kutyagolt gyalogszerrel, pusztán azért,
hogy elmondjon nekünk valamit, amivel örömet szerez.
– Hogyhogy?
– Amint felfedezte a régi bányát, menten faképnél
hagyta a törzsét és felkeresett.
Aznap éjjel Xhai Louren és közöttem aludt. Még
mindig nem bízott egy fikarcnyit sem a nagydarab
matabele őrökben.
Másnap délelőtt tizenegy órakor láttuk meg észak fe-
lé az égbolton a keselyűket. MacDonald megállította a
kocsisort és odajött az autónkhoz.
– Ott valaminek lennie kell. Talán csak egy oroszlán
ölt meg valamit, de jobb, ha nem próbálkozunk.
Xhai kicsusszant az ülésről és felmászott a Land
Rover tetejére. Egy percig figyelte a távoli madarakat,
majd visszajött mellém.
– A népem megölt egy nagy állatot. Talán bölényt és
a madarak a táborom felett vannak. Nincs ok félelemre.
Menjünk csak előre.
Lefordítottam MacDonaldnek. Bólintott.
– Oké, doktor. De azért tartsuk nyitva a szemünket.
A busmanok öt kezdetleges menedéket állítottak fel
egy sáros, piszkos vizű lyuk mellett. Mindössze annyi
volt az egész, hogy néhány fiatal fát meghajlítottak, ez
volt a keret, melyet nagyjából levelekkel és fűvel fedtek
be. Sem füst, sem semmiféle más jel nem árulta el a
kicsiny sárga emberek jelenlétét, ahogy a táboruk felé
haladtunk. Xhai óvatosan nézegetett, madárpillantáso-
kat vetett a sűrű bozótra és halkan füttyöngetett a foga
között. A keselyűk a tábor körül üldögéltek a fatetőkön
és ahogy odaértünk, hirtelen nagy mozgás támadt a
kunyhók körül és vagy húsz-harminc csúf nagy madár
lebbent a levegőbe.
Xhaiból halk kiáltás tört ki. Nem értettem, mi tör-
ténhetett, csak annyit lehetett látni, hogy a keselyűk a
kunyhók között vannak, de Xhai értette. Lassan előre-
hátra himbálta magát az ülésen, átkarolta a mellkasát és
mélyről jövő jajpanaszt hallatott.
MacDonald megállt a Land Roverével és kimászott.
Lehajolt a földre valami fölé, majd felegyenesedett és
parancsszavakat kiáltott. Csapata kiugrált a járművek-
ből és lövésre kész fegyverekkel szétszóródott. Louren
leállította a Land Roverünket és odament a kunyhók
között álldogáló MacDonaldhoz. Xhai ott maradt a hát-
só ülésen, még mindig előre-hátra ringatta magát és
jajgatott.
A bantuk valami különleges nemi vágyat éreznek a
busman lányok iránt. Nem tudom, mi lehet ennek az
oka, talán aranysárga színű bőrük, vagy játékbabaszerű
testük. Megerőszakolták Xhai asszonyait, még a kis,
serdületlen lányokat is. Azután szuronnyal felhasogat-
ták és otthagyták őket fekve ebben a szánalmasan se-
bezhető szerelmi pozitúrában. Ghalt és még két másik
férfit lelőttek. Az automata fegyverek úgy szétszaggat-
ták testüket, hogy csak hús és csontcafatok maradtak
belőlük. Az egész helyet ellepték a legyek, nagy, zöld,
fémesen csillogó rovarok zümmögtek, akár a szorgos
méhek, és rátelepedtek a szememre és számra. Dühösen
elhessegettem őket. A madarak a testeket marcangolták,
ez külön rémes része volt az egésznek.
– Istenem – mondta Louren. – Ó, Istenem. Miért tet-
ték?
– Ez a módszerük – válaszolta MacDonald. –
Frelimók, mau-mauk, ugyanilyen keményen bánnak el
a saját népükkel is.
– De miért? – kérdezte újból Louren.
– Mert puskát szereztek. És használni is akarják. Ez
könnyebb, mintha fehér állattenyésztőket vagy rendőr-
állomásokat támadnának meg.
Két rendőr vízhatlan vásznat hozott elő az egyik
Land Roverből. Letakargatták a holttesteket. Hátramen-
tem a saját kocsinkhoz és nekidőltem az ajtajának. Hir-
telen rosszul lettem, savanyú keserűség öklendezett fel
a torkomon és fájdalmasan kiadtam magamból.
Amikor túlestem rajta, beletöröltem a szám a ruhauj-
jamba és felnéztem. Xhai figyelt engem. Ezt az embert
mindenétől megfosztották, kivéve a puszta életét. Sötét
szemében valami olyan borzadály volt, olyan bánat
görbítette el a száját, hogy majd meghasadt érte a szí-
vem.
– Keressük meg, ki tette ezt, Napmadár – suttogta és
a magas fűben gyorsan körülvezetett a táboron, akár
egy vadászkutya.
Töltényhüvelyek hevertek szétszórva a homokos
földön. Ócska, kínai gyártmányú töltények százszámra.
A fegyveresek gyermeki örömmel lődöztek és zúdítot-
ták a golyózáport a táborra. Csizmájuk jellegzetes le-
nyomatot hagyott. Legalább száz ilyen nyom volt, any-
nyira össze volt tiporva a föld és letaposva a fű.
– Éjszaka jöttek – magyarázta halkan Xhai. – Nézd!
Itt álltak lesben. – Odamutatott, ahol lekoptatott rész
volt a bokrok között. – És nagyon sokan voltak. – Há-
romszor felmutatta mindkét keze kinyújtott ujjait. Har-
mincan. Egész gyülekezet. – Hajnalban csaptak le.
Tegnap hajnalban. – Harminckét órája. Nyilván mér-
földekre lehetnek már, gondoltam magamban. Mire
visszatértünk a táborhelyre, a kilenc holttestet már vá-
szonba csavarták és szép sorban lefektették, mint fel-
adásra váró csomagot. Négy rendőr ásta a sekély közös
sírt.
Xhai odament a holttestekhez és melléjük guggolt.
Most csendben volt és ez a csend még rosszabb volt,
mint az iménti kétségbeesett jajgatás. Azután előreha-
jolt és szégyenlősen megérintette az egyik vászonba
tekert holttestet. Arra gondoltam, hogy e kicsiny embe-
rek közül hányan guggoltak már így és gyászolták a
tűző napfényben törzsük lemészárolt tagjait. Ilyen al-
kalmakkor iszonyúan gyűlöltem földünk kegyetlen
vadságát. Nem bírtam nézni Xhai bánatát, elfordultam
és odamentem a csendben beszélgető Lourenhez és
MacDonaldhoz.
– Sokan lehettek, Ben – mondta Louren, amikor
odaléptem.
– Xhai szerint harmincan voltak – mondtam és
Louren bólintott. .
– Nagyon valószínű. A felügyelő úgy érzi, vissza
kellene fordulnunk és úgy gondolom, igaza van.
MacDonald megmagyarázta a dolgot. – Beleszalad-
hatunk a karjaikba, és túlerőben vannak, doktor. Ezeket
a gazembereket a legmodernebb fegyverekkel látták el.
Még néhány évvel ezelőtt holmi csőcselék hadaknak
tartották őket, mostanra azonban valódi veszélyt jelen-
tenek és mi nem támadó járőrök vagyunk. Vissza kelle-
ne vonulnunk, amilyen gyorsan csak lehet és elhívni a
helikoptereket. Ha a vadászgépek lokalizálják, na-
palmmal kifüstölhetik őket.
– Igen – egyeztem bele. Ennek az iszonyatnak az ár-
nyékában már nem volt érdekes a régi bányák felfede-
zése. Odanéztem, ahol a katonák felemelték a csoma-
gokat és beemelték a sírgödörbe. Xhai ott állt és nézte.
Amikor a vermet megtöltötték földdel, odamentem
Xhaihoz és válla köré tettem a karom.
– Gyere, kicsi fivér – mondtam, és a Land Roverhez
vezettem. Az oszlop megfordult és parancsszóra meg-
indult dél felé.
Az utazás lassanként lidércnyomásos feszültséggé és
idegességgé fajult. A fordulatokat és a sebességváltást
nem lehetett elkerülni, hogy átvergődjünk a nehéz tere-
pen, ezek azonban messze előttünk a hírünket vitték.
Minden egyes mérföld ideális búvóhelynek látszott,
mely bárki kezében lehetett. Nyomaink tisztán kivehe-
tőek voltak, visszafelé tartó utunkon ezeket követtük.
Ők is tudhatnak erről és várhatnak ránk. Lehet, hogy
aknákat raktak le, emiatt idegesen figyeltünk minden
egyes földhányást. A feszültség mindnyájunkon úrrá
lett. Louren félelmetes csendben volt, míg vezetett,
szája sarkában megállás nélkül forgatta meggyújtatlan
szivarvégét. A mellette lévő katona felhúzva tartotta
fegyverének ravaszát és időnként az útra szegezte. A
fejünk folytonosan ide-oda mozgott, egyik oldalról a
másikra csavargattuk és kutattunk, kutattunk.
– Ben, észrevetted, hogy semmi nyoma sincs élet-
nek? – kérdezte hirtelen Louren. Igaza volt. Amióta
elhagytuk a busman tábort, semmiféle vadonbeli élet
sem volt látható, ami mindig elkísér az ilyen kirándulá-
sokon, még a kecses, barna impalanyáj sem mutatko-
zott.
– Nem tetszik ez nekem, Lo.
– Fogd meg a furkósbotot – morogta Louren.
– Harminckét óra alatt már mérföldeket megtehettek
ezek a fattyúk. Bárhol lehetnek. – Szüntelenül az ölem-
ben fekvő fegyver ravaszát babráltam. MacDonald arra
ösztökélt bennünket, hogy vegyünk át két tartalék ne-
héz géppisztolyt a katonáitól. Némi vigaszt merítettünk
ezekből a fa és acél alkotmányokból.
Az előttünk lévő Land Rover hirtelen csusszant
egyet, megállt és Louren beletaposott a saját fékjébe és
lekapta az automata fegyvert a tartójáról. Ott ültünk a
fegyvereinkkel és a körülöttünk lévő vad sziklákat
kémleltük. Vártuk, mikor szólalnak meg hirtelen a gép-
fegyverek. Lassan múltak a másodpercek, a saját szív-
dobbanásaimat hallottam dobolni a fülemben.
– Elnézést! – kiáltotta felénk MacDonald. – Téves
riadó!
A motorokat újból rákapcsolták, förtelmes hangosak
voltak az afrikai csendességben és tovább mentünk.
– Az isten szerelmére, ne babráld már folyton azt a
vacakot! – förmedt rám Louren felesleges hevességgel.
Észre sem vettem, hogy a fegyver kapcsolóját kattogta-
tom.
 – Bocsánat – motyogtam bűntudatosan. A feszültség
ragályos dolog. Louren kitörése is ennek a tünete, de
csaknem azon nyomban átnézett a válla felett és bocsá-
natkérően elvigyorodott.
– Ezek az átkozott gyilkosok.
Órákkal később úgy tűnt, elérkeztünk a hegygerinc
keresztezéséhez és a fák között tekergőzve lejutottunk a
kiszáradt vízmeder mellé, ahol előző éjjel táboroztunk.
MacDonald jelt adott az oszlopnak, hogy álljanak le a
parton, ő maga pedig odajött hozzánk.
– Fel kell tölteni az üzemanyagtartályokat, Mr.
Sturvesant. Majd én utánanézek. Csatlakozna a kato-
nákhoz, hogy megtöltsék vízzel a tartályokat?
Louren két katonával lement a partra az ötgallonos
marmonkannákkal, én pedig figyeltem, ahogy MacDo-
nald elkezdi betöltögetni. A benzin a hőségben kápráz-
tató gyorsasággal párolgott és a bűze kaparta a torko-
mat. Az egyik katona melléloccsantotta a folyadékot és
MacDonald élesen rendreutasította.
– Maradj itt – mondtam Xhainak. – El ne moccanj. –
És Xhai rábólintott a Land Rover hátsó üléséről.
Otthagytam, és lementem Louren után a víz szélére.
Nyugodt hely volt, tipikus afrikai. Nyurga nádbuzogá-
nyok bólogattak pihés fejükkel, fekete sár, benne ezer-
szám az állatok lábnyomaival, zöld víz, melyből barát-
ságtalanul bugyborékol fel a mocsárgáz és szövőmada-
rak, a fészkeik ott ringanak a faágakon. A két katona
csendben beszélgetett, míg megtöltötték a marmonkan-
nákat, Louren pedig ott állt mellettük az automata
fegyverrel.
– Még egy órai út és meglátnak bennünket – jegyez-
te meg, ahogy csatlakoztam hozzá. Szivart vett elő a
felső zsebéből és kezdte kicsomagolni, anélkül, hogy
levette volna a szemét a körülöttünk lévő fákról és sű-
rűségről.
A víz szélén álló sziklákon valami fehér folt volt.
Megfogta a szemem és rápillantottam, és már majdnem
elfordultam, mert azt hittem, hogy csak valami madár –
potty. Azután valami mást is észrevettem és most elő-
ször fogott el a rossz előérzet hideglelése. Csak úgy
hanyagul előresétáltam a víz szélén, szemem a fehér
tárgyra szegezve, míg az ott nem volt a lábamnál. Le-
néztem és a lélegzetem is elállt. Első ösztönöm az volt,
hogy figyelmeztetően Louren felé kiáltok és odaroha-
nok a Land Roverhez, de erőt vettem magamon és
kényszerítettem magam, hogy közömbösen elnézzek.
Habár a szívem majd kiugrott a helyéből és alig kaptam
levegőt, lehajoltam, felvettem egy kavicsot és bedob-
tam a vízbe. Nagy csobbanással pottyant bele és egyre
szélesedő karikákat vetett. Gyorsan újból lepillantot-
tam.
Az a fehér valami egy darabka háziszappan volt,
nedves buborékokkal a felszínén, tehát még meg sem
száradt. Nedves foltok voltak a sziklákon, melyeket a
tűző nap még nem szárított fel és a víz szélén lévő sár-
ban, az ezernyi patanyom között volt egy jel. Különös,
félig emberi lenyomat, olyan, mint egy óriási madáré.
A nagy lábujj mélyen elvált a láb többi részétől, szinte
a sarokig behasítva és tudtam, hogy Timothy Mageba
figyel engem egy automata fegyver mögül.
A bőröm úgy viszketett, mintha milliárdnyi rovar
csiklandozna. Az érzés lekúszott a testemen végig, az
idegszálaimon. Lassan visszasétáltam Lourenhez. A
szivar a szájában volt és amikor közeledtem, épp meg-
gyújtott egy gyufát. A gyufa lángja kékesen fellobbant
tölcsérré formált kezében és Louren fölé hajolt.
– Lo – mondtam halkan. – Semmit se csinálj hirtele-
nül. Viselkedj olyan természetesen, ahogy csak bírsz.
Itt vannak. Épp itt és figyelnek minket.
Négyszer pöfékelt, azután meglengette a gyufát,
hogy eloltsa és fesztelen természetességgel körülnézett.
– Hol? – kérdezte.
 – Azt nem tudom, de nagyon közel vannak. Itt kell
mutogatni magunkat, míg Mac elkészül.
– Szólj a katonáknak – mondta Lo.
A katonák visszadugaszolták a marmonkannákat és
ahogy felénk jöttek, megállítottam őket.
– Nagyon nyugodtan menjenek. Ne rohanjanak. Ne
nézzenek hátra. Itt vannak a sátánfajzatok. Menjenek
oda a felügyelőhöz. Mondják meg, hogy indítsa be a
motorokat és ha meghalljuk, odarohanunk.
Bólintottak, kifejezéstelen arccal, azonnal felfogva a
dolgot és ebből megtudtam, miért tartják őket Afrika
legkiválóbb nemzeti csapatának. Nyugodtan felsétáltak
a parton, maguk után húzva a súlyos kannákat.
– Úgy érzem magam, mint azok a kis kacsák a cél-
lövöldében – mondtam és mosolyogni próbáltam. Na-
gyon hamisan ült a mosoly az arcomon. – Ugyan mire
várnak?
– Talán nem volt idejük arra, hogy mindent előké-
szítsenek – nevetett Louren igen sikerülten. Meggyőző-
en hangzott. – Most ássák be magukat. Aztán megvár-
ják, amíg mind egy kupacban leszünk, nem olyan szét-
szóródva, mint most.
– Istenem, de szeretném tudni, merre vannak, hon-
nan lehet számítani, hogy jön az áldás.
– Miből szúrtad ki? – kérdezte Louren. A társalgá-
sunk folyamatos és természetes mederben zajlott.
– Egy szappandarabból és a sziklákon lévő láb-
nyomokból. Épp fürödtek, amikor meghallották, hogy
jövünk.
Louren lepöccintette a szivarja hamuját és a sziklák
felé pillantott, a szappanra. Azután visszavillant rám a
szeme. A part felett meghallottuk, hogy zaj töri meg a
csendet és a motorok beindultak. Egy, kettő, majd a
harmadik is.
Louren beletaposta a sárba az egész szivart a víz szé-
lén, majd felém fordult. Kezét a vállamra ejtette.
 – Mindhalálig, öreg? – kérdezte.
– Mindhalálig, Lo. – Egyszerre megpördültünk és
felfelé másztunk a partra, futás közben lecsatolva a
fegyvereinket. Megkönnyebbülést éreztem, hogy elmúlt
a várakozás. Megkezdődött hát.
Az a különös érzés fogott el, mintha mozdulatlanok
lennénk és nem szaladnánk, hanem helyben járnánk. A
parttól a felkapaszkodás vég nélkülinek tűnt, a lábam
mintha ólomsúlyok húznák és elöntött valami forró
csend, melyben a Land Roverek motorzaja is elfulladt,
csak a lépteink trappoltak.
Felértünk a folyópartra.
Ndabuka őrmester ott volt a mi autónk kormányánál,
felénk intett és lassan járatta a motort.
A másik két Land Rover mögötte volt, hogy fedez-
zenek bennünket, a fegyveresek az ösvény felé fordítot-
ták a nehéz gépfegyvereket.
– Ugorjanak! – kiáltotta MacDonald. – Támadnak!
Beugrottam a Land Rover oldalán, és Louren mel-
lém gyömöszölődött.
– Gyerünk! – adta ki a parancsot az őrmesternek. A
motor felbőgött és nekilódultunk. Attól a pillanattól
kezdve, amikor rohanni kezdtünk, mindössze hat má-
sodperc telt el, hogy elértük a járművet. Nagyon gyor-
san játszódott le mindez, térdre ereszkedtem és az au-
tomata fegyverrel fedeztem az egyik oldalt. Ebben a
pillanatban tüzet nyitottak ránk. A levegő csak úgy vi-
harzott körülöttem az ezernyi golyó fütyülésétől, a pus-
ka-ropogás pedig úgy hangzott, mint amikor nagy sebe-
sen végighúznak egy pálcát a redőnyvas kerítésen.
MacDonald járműve vezetett bennünket a saját
nyomainkon. Őket is tűz alá vették. Láttam, ahogy elta-
lálták a puskást. A feje hátrahanyatlott, mintha kemény
ütés érte volna és lerepült a sapkája. Összeroskadt az
ülésen, árván maradt fegyvere üresen pörgött az állvá-
nyán.
 Az ellenség a folyópart alatt volt egy vonalban, a
nád és bozót mögött bújtak el. A felvillanó torkolattü-
zeket úgy láttam, akár a kardpengéket. Rájuk eresztet-
tem egy sorozatot, de a Land Roverből alacsonyra sike-
rült. A part felől porfelhő kerekedett, mintha ostorral
verték volna fel. Korrigáltam a célzást és tüzeltem, a
fegyver remegett a kezemben. Láttam, ahogy meginog-
nak és rázkódnak a nádak, ahová becsapódtak a löve-
dékeim. Sikoly hangzott, majd hűvös csend és a fegy-
vertáram kiürült.
Új töltények után kaptam és körülnéztem, hogy
megállapítsam, mennyi ideig számíthatunk még tüze-
lésre. MacDonald már épp elérte az erdőt, melynek
egyik oldalán nagy fák álltak és mutatták az
átjáróhelyet. Láttam az ösvény laza földjét, MacDonald
egyenesen oda tartott és már tudtam, miért tüzelnek
ránk addig, míg be nem kergetnek a csapdába.
Már kinyitottam a szám, hogy elordítsam a figyel-
meztetést, de a hangom beleveszett a folyamatos puska-
ropogás és motorbőgés zajába.
MacDonald aknára futott, melyet a régi nyomunk
mentén fektettek le és a detonáció olyan erős, hófehér
fénnyel vakított el, hogy majd kiégette a recehártyán-
kat. A becsapódás fájdalmasan dobolt a fülemben és
MacDonald Land Roverje felágaskodott, akár egy sebe-
sült oroszlán. Az elülső része teljesen tönkrement,
egyik kereke lustán pörgött a levegőben. A hátára bo-
rult és összezúzta maga alatt utasait. A második Land
Rover harminc mérföldes sebességgel belerohant. Fé-
mes csikorgás hallatszott, ahogy egymásnak mentek.
– Odanézz! – kiáltotta Louren és az őrmester vadul
elkormányozta a járművet, hogy elkerülje az összeüt-
közést a roncsokkal. Land Roverünk két keréken lógott,
azután az oldalára dőlt. Kigurultunk a sziklás talajra.
Három-négy másodpercig csend volt. Kábult csend,
mintha még az ellenség is megdermedt volna attól a
pusztulástól, amit előidézett. Talán ötven yardnyira
lehettünk a folyóágytól, ahol Timothy emberei feküd-
tek. A közöttünk lévő földön ritkásan növő fák állottak.
Ezek és a járművek adtak némi fedezéket számunkra.
Elveszítettem a fegyveremet és ahogy utána tapoga-
tóztam, láttam, hogy Xhai mellém keveredett. Egy pil-
lantást vetettem rémült arcára, ahogy Louren felé kúsz-
tam.
– Jól vagy?
Feleletül odamutatott: – Nézd! – Húszlábnyira tő-
lünk ott hevert Alastair MacDonald a hátán, és a Land
Rover teljes súlyával keresztben feküdt a medencéjén.
Gyengén verdeső kezével megpróbálta lelökni magáról
a fémtömeget. Halkan nyögdécselt.
Felálltam, hogy odamenjek hozzá és abban a pilla-
natban újból rákezdtek a puskák. Úgy lőttek ránk, mint
a cséphadaró, kerepeltek és zörögtek a Land Roveren,
hatalmas porfelhőt csaptak, kődarabokat röpítettek, a
szétszakított selyem hangjával töltötték meg a levegőt –
és Louren lerántott a földre.
Valami megmozdult mellettem és ahogy arra fordul-
tam, a kis Xhai zokogott mellettem, akár egy riadt kis-
gyerek. Rátettem a kezem, hogy megnyugtassam, de az
érintés szinte áramütésként érte. Felugrott, sötét ámbra-
szín szemében rémület lángolt és futni kezdett.
– Várj, kis fivérem! – kiáltottam rá és már négykéz-
lábra álltam, hogy utánarohanjak. Louren megragadott
és nem eresztett el, így csak figyeltem, ahogy Xhai
egyenesen belerohan a pokol tüzébe.
Azonnal magára vonta az összes fegyvert. Vadásztak
rá, csak úgy öntötték a golyózáport. Úgy szaladt, mint
egy nyúl, egyenesen az egyik kocsi fényszórójának,
meg sem próbált elbújni. Ott vergődtem Louren marká-
ban.
– Nem! – ordítottam. – Hagyjátok! Ne! Ne! – és le-
lőtték, felbucskázott és gurult a köves talajon, mint egy
kis barna labda. Újból feltápászkodott, még mindig
szaladt, de a bal karját könyöktől ellőtték, csak egy
nyers húscafaton lógott és szabadon fityegett az olda-
lán. Újból rálőttek, ezúttal pontosabban, a lapocka-
csontja között, mire keményen odacsapódott, arccal a
földre. Nagyon csendesen és aprócskán feküdt az éles,
fehér napfényben. Én is csendben voltam Louren szorí-
tásában, míg körülöttem a túlélő katonák odakúsztak,
hogy viszonozzák a tüzet. Louren elhengeredett mellő-
lem, hasra feküdt, és a felfordult Land Rover hátsó ré-
széből leadott egy sorozatot.
A golyózápor újból ott sepert el felettünk, és Mac-
Donald még mindig nyögdécselt. A sorozatlövések
szünetében senki nem jutott oda hozzá. A kemény föl-
dön térdeltem, rámeredtem Xhai gyenge kis testére, és
forró haragot éreztem keresztülszáguldani a lelkemen.
Mélyről és messziről jött harag volt, egyre fokozódott,
és eluralkodott az értelmemen.
Felugrottam, és odarohantam a felrobbantott Land
Roverhez, letéptem a súlyos gépfegyvert az állványáról
és kiemeltem az ülésről. Azután négy tekercs töltényt
akasztottam a nyakamba, úgy borítottam be magam
ezzel a halállal, mint valami hawaii virágfüzérrel. Ezek
után a puskával a csípőmön utánuk mentem, odarohan-
tam a folyóágyhoz, egyenesen a vonalaik közepébe.
Hallottam a saját hangomat, ahogy üvöltök és aho-
gyan a levegő erőszakosan szétszakad körülöttem,
ahogy a lövések a közelemben süvítenek, a fülemben
durrannak és forró, száraz széllel legyezik az arcom.
Ordítva rohantam, a puska úgy bökdöste a testem,
mintha egy óriás ökle lenne. Az elhasznált töltények
csillogó folyamként potyogtak ki a töltényűrből és úgy
csilingeltek, mint az ezüstcsengettyűk, ahogy odakop-
pantak a köves talajhoz. A partszegély fröcsögő, felka-
vart porfelhőbe süllyedt és ahogy odanéztem, láttam,
amint valakit lelőttem és hátrazuhan.
 A tüzelés gyengült, a nád között mozgást láttam,
ahogy szaladnak. Az egyikük felugrott és leadott egy
sorozatot. Fehér fakéregdarabok röpködtek körülöttem,
mert eltalált egy eukaliptusztörzset, és megfordultam,
hogy viszonozzam a tüzet. Álcázó hadiruhát viselt, pu-
dingfőző formájú acélsisakkal a fején, leguggolt a
fegyvere fölé, a cső torkolata forró, vörös szemmel rám
kacsintott és csodálkoztam, hogy ilyen közelről hogy
téveszthettem el.
Az egyik lövésem a száján találta el, a sisakja legu-
rult és a koponyája tartalma rózsaszínű felhőben ömlött
ki a feje hátulján. Lezuhant a partra.
– Utána! Fedezzük! – hallottam valahol mögöttem
Louren üvöltését, de nem törődtem vele. Odaértem a
folyópartra és lenéztem a száraz mederbe. Pánikba esve
szaladtak a távolabbi part felé és feléjük fordítottam a
fegyveremet. Figyeltem, ahogy elesnek, a fehér homok
táncolt körülöttük a meleg szökőkutaktól. Még mindig
ordítottam.
Az utolsó töltényfüzért dobtam fel a vállamra és be-
letápláltam éhesen tátongó fegyverembe. A puska üre-
sen és hasznavehetetlenül maradt a kezemben, így hát
fogtam és az ellenség után hajítottam. Düh és sajnálko-
zás futott rajtam végig észokok és félelem helyett. Ott
álltam fegyvertelenül és félelem nélkül, és a part távoli
részéről Timothy Mageba nézett vissza rám. Jobb kezé-
ben revolvert tartott és célba vett. Éreztem, ahogy a
fejem felett elsüvít a golyó.
– Gyilkosok! – üvöltöttem és Timothy újból lőtt,
másodszor is. Mintha a halál angyala fölém borította
volna a szárnyát és megvédelmezett volna, mert nem is
hallottam a golyó fütyülését. Láttam, amint Timothy
rám mered, láttam azt az elborzadt, füstös szemét, a
nagy futball-labda fejét, mint valami harcra kész, sebe-
sült vadállatot.
Akkor hirtelen mellettem termett Louren, felemelte a
fegyverét és kilőtt egy sorozatot Timothyra. Azt hittem,
eltalálja, mert láttam, hogy megrándul és egy kicsit
biceg, de aztán bevetette magát a túlsó partot beborító
sűrűbe. A rendőrök utánarohantak, nagy lövöldözéssel
végigpásztázták a partot és átmentek a folyó-ágyon,
ahol a halott feküdt. Néhányszor körbelövöldözték a
bokrokat, míg csak Louren vissza nem hívta őket.
Louren hitetlenkedve körbecsodált. – Hozzád sem
értek. Egy golyó sem talált el – Istenem, Ben, Istenem!
– rázta a fejét. – Úgy megrémítettél, te őrült pasas! A
frászt hoztad rám. – Vállam köré fonta a karját és visz-
szavezetett a járműhöz.
MacDonald még mindig halkan nyögött. Felemeltük
a Land Rover oldalát, Louren és én fogtuk közre. Mac-
Donald felüvöltött, amikor a katonák kihúzták a jármű
alól. A lába furcsa szögben kicsavarodott és nagyon
sápadt volt az arca, hiába volt felette napégette a bőr, és
a felső ajka felett kis izzadságcseppek gyöngyöztek.
Otthagytam Lourent, aki morfiumot adott be Mac-
Donaldnak és megpróbálta sínbe tenni a csúnyán össze-
zúzott csontot, én pedig odamentem, ahol Xhai feküdt.
Háta közepén nyitott, kékesfekete lyuk volt, de vér
nem jött belőle. Még mindig ott hevert egy nagy tócsa
vastagon megkocsonyásodott vérben és tudtam, milyen
borzalmas roncsolást végezhetett a mellkasán a golyó
bemenetele. Nem fordítottam meg. Nem bírtam erre
rávenni magam, de a feje oldalra volt fordulva és le-
guggoltam mellé. Ujjhegyemmel lezártam mereven
néző kínai szemét.
– Eredj békével, kicsi fivérem – súgtam.
– Gyere, Ben. Visszajönnek. Sietnünk kell – hívott
Louren.
Két rendőrünk meghalt, az őrmester takarókba csa-
varta őket.
– A busmant is – mondtam. Haboztak, de meglátták
az arcom, és gyorsan engedelmeskedtek.
 A harmadik kocsit is ráállítottuk a kerekeire, és mia-
latt a katonák beemelték halottainkat és sebesültjeinket,
Louren átnézte a kocsikat. Két gumiabroncsot szétlőt-
tek, a benzintank kilyukadt, a műszerfalat kettészelte
egy golyó, egy másik pedig az olajtartályba csapódott
be. Az olaj kifolyt és bűzlött a hőségben.
Louren gyorsan védő háromszögbe helyezte az őr-
mestert és a három megmaradt rendőrt az eukaliptusz-
fák közé, s kihúztuk a sebesült járművet a roncsoktól
védett oldalra.
MacDonald Land Roverében volt egy szerszámoslá-
da. Olyan gyorsan cseréltünk kereket, mint egy Grand-
Prix autószerelő-páros, kannibálok módjára téptük le a
roncsokról. Amikor az utolsó csavarokat illesztettük be,
megkezdődött az orvlövészet. Távolról jött, a messzi
hegyoromról, úgy negyed mérföldnyiről. Jól megtanul-
ták a leckét, most már tisztes távolságot tartottak.
Rendőreink válaszoltak rá; odapörköltek a két nehéz
gépfegyverrel, hogy még jobban elvegyék a bátorságu-
kat.
Louren és én a nyílt tüzelés kellős közepén dolgoz-
tunk, könyékig olajosan. A nagy kapkodásban összeko-
szolt ujjainkat felsebezte az éles fém és bőrünkön égő
hólyagok keletkeztek a vörösen izzó kipufogótól.
A felborult kocsi védelme alatt kihúztuk az olajtar-
tályt és a hátunkon fekve, miközben forró olaj csepegett
az arcunkba, visszaszereltük a kocsinkba. A tömítés
elszakadt, nyilván szivárgott, de annyi olajat magában
tudott tartani, ami elég volt nekünk.
Louren kicserélte a műszerfalat, miközben találtam
egy szappandarabot a csomagomban és bedugaszoltam
vele a benzintankon a golyó ütötte lyukat. Munka köz-
ben áldottam a kínai iparosokat, akik ezeket az ócska
fegyvereket gyártották az odaátiaknak, amelyek olyan
kevéssé tudnak messzire hordani és olyan pontatlanul
céloznak.
 Visszatöltöttük és visszahelyeztük a motorolajat,
miközben kényszerűen kitettük magunkat a dombon
álló lövészek kénye-kedvének, ám azért módszeres
munkát erőltettünk magunkra és megpróbáltuk becsuk-
ni a fülünket a röpködő golyók ijesztő hangja elől.
Louren beugrott a vezetőülésbe és rákapcsolta az in-
dítót; rémesen hörgött újra meg újra, és szorosan be-
hunytam a szemem és imádkoztam. Louren újra rákap-
csolta az indítót és a csendben hallottam, amint keserű
elszántsággal káromkodik. Újból megpróbálta, az ak-
kumulátor gyengült és a motor hangja lelassult és el-
halt.
Egy eltévedt golyó összezúzta a szélvédőt és beszórt
bennünket csillogó üvegszilánkokkal. Louren még
mindig káromkodott. Kétségbeesve pillantottam a le-
menő napra, talán fél óra még, vagy alig valamivel
több, és vége a nappali világosságnak. A sötétségben
előjönnek a hiénák. Mintha csak a gondolataimban ol-
vastak volna, a lövések újból felerősödtek. Louren ki-
ugrott a vezetőülésből és újból felnyitotta a motorházte-
tőt; miközben dolgozott, átkiabáltam Ndabukának.
– Miért nem lőnek, őrmester? Hagyják, hogy céllövő
gyakorlatot folytassanak, a fene egye meg!
– A muníciónk már csaknem a vége felé jár, uram –
szólt vissza és valami hideget éreztem felkúszni a
gyomromban. Nincsen muníció és a sötétség gyorsan
leszáll.
Louren becsapta a motorháztetőt és visszamászott a
vezetőülésbe. Rám nézett a sérült szélvédőn át.
– Mondj másik imát, Ben. Az előbbi nem volt vala-
mi fenemód jó. – És megpróbálta beindítani. Pörgött
ugyan, de a motor nem indult be.
– Erről ennyit, Ben. A másik két akku kaput.
– Őrmester! Mindenki! Tolják meg – kiáltottam. –
Jöjjenek ide, segítsenek.
Odarohantak hozzám a Land Rover végéhez.
 – Próbáld még egyszer – kiáltottam Lourennek és
egy golyó repeszdarabjai rúgtak a lábamba, mint a ful-
lánk-csípés, kőszilánkokkal keverten.
Egyesült erővel toltuk a Land Rovert, átdöcögött az
egyenetlen talajon és távolodott a folyótól.
– Most! – kiabáltam Lourennek. A Land Rover be-
rezgett, aztán lelassult és mi újból nekiveselkedtünk és
toltuk.
Egyszer csak begyulladt. – Gyerünk! – ziháltam. És
a motor hirtelen felbődült, életre kelt, mi pedig diadal-
üvöltésben törtünk ki.
– Ugorj! – kiáltott rám Louren, és hátratolatott a
Land Roverrel a nyomokon, de én csak mellette futot-
tam.
– Gyufát! – lihegtem.
– Mi?
– Add ide a gyufádat, a fenébe is – kaptam ki a ke-
zéből és odarohantam az összegubancolódott roncsok-
hoz. Az egyik kilyukadt benzintartályból szivárgott a
benzin és fellobbantottam egy gyufaszálat. A szívó,
dörgő lánglobbanás átcsapott az arcomon, leperzselte a
szempillámat, elfordultam és a Land Rover után rohan-
tam, bevetettem magam a hátsó részébe, arccal az ott
zsúfolódó halottakra és sebesültekre.
Louren új úton rontott át a sűrű töviseken, kikerülte
az aláaknázott csapást és valahol távolabb kanyarodott
vissza.
A hegygerincről felhangzó lövések elhaltak, ahogy
az erdő körülvett bennünket. Figyeltem a koromfekete
füstoszlopot, amint felkúszik a vöröslő esti égre és ör-
vendeztem, hogy nem hagytam ott nekik győzelmi
zsákmányként, és hirtelen azon kaptam magam, hogy
úgy vacogok, mintha magas lázam lenne. Hidegrázás és
forróság öntött el.
– Jól vagy, Ben? – pillantott rám Louren.
– Igen, remekül – válaszoltam és lenéztem a szánal-
mas, pokrócba bagyulált kötésre a lábamon.

Egész éjjel dél felé kanyarogtunk, ugrálva a hepehu-

pás, egyenetlen talajon, gyakran elveszítettük a nyo-
munkat és keresgéléssel töltöttük az időt és vacogtunk a
hideg afrikai éjszakában, ahogyan a törött szélvédőn át
besüvített a szél.
Hajnalban az ég borvörös és füstös-kék színben ját-
szott, és megkértem Lourent, hogy állítsa le a Land
Rovert. A rendőrök segítségével sekély sírgödröt ástam
a homokos talajban két halom között. Kiemeltem Xhai
testét a Land Roverből. Még mindig a szürke katonai
pokrócba volt csavarva és olyan könnyű volt a karom-
ban, mint egy alvó gyermek. Befektettem a sírba, kö-
rülálltuk és lenéztünk rá. A takarón átütött a vér és fe-
kete foltokban rászáradt.
Intettem a rendőröknek. – Rendben van, takarják be.
– Gyorsan elintézték és visszamentek a kocsihoz. Még
mindig hideg volt, vacogtam vékony pamutingemben.
A dombtetőn öreg cerkófmajom ugatott, kiáltása vissz-
hangzott a völgyben.
A katonák után mentem, és visszamásztam a Land
Roverbe. Amint elhajtottunk, visszanéztem és láttam,
hogy egy bölénycsorda jön elő a bokrok közül. Leg-
elésztek, és lehajtott fejjel és legyezgető farokkal Xhai
sírja felé tartottak. Ez volt az a hely, ahová az én kis
fivérem tartozott, a vadont szerette és állatait.

– Nagyon félek, hogy a folyón át kicsúsznak a ke-

zünk közül – mondta a helyettes rendőrfelügyelő. –
Pedig az a legnagyobb vágyunk, hogy elkapjuk ezt a
Mageba fickót.
Két nappal ezelőtt egy rendőrhelikopter Bulawayóba
vitt bennünket MacDonalddal. Louren otthagyott, hogy
segítsek a rhodesiai rendőrségnek, amiben csak tudok,
ő pedig elküldetett a Learért, és egyenesen Johannes-
burgba repült. A rendőrségen még egy utolsó kihallga-
táson estem át, miközben készen állt már a különjárat,
hogy visszavigyen Holdvárosba.
A helyettes rendőrfelügyelő magas férfi volt, vállát
katonás merevséggel tartotta és tüskésre nyírt szürke
haja volt. Arca barázdált, ráncos, sötétre égett az ezer-
nyi napfénytől. Mellkasán szalagok ékeskedtek, me-
lyekre ráismertem, hogy bátorsági és becsületérdem-
szalagok.
– Mageba a listánk élén áll azok között a fickók kö-
zött, akikkel igen szeretnénk találkozni. Piszkos munka,
de ezt ön is éppoly jól tudja, mint bárki más. – És rám
emelte acélszürke szemét, amivel azt az érzést keltette
bennem, hogy vallatás alatt állok.
– Ismerem – egyeztem bele. A repülőgép-eltérítési
incidensben való szerepem közismert volt.
– Mi a véleménye erről az emberről?
– Intelligens és egyénisége van. Van benne valami. –
Kerestem a szavakat, hogy le tudjam írni. – Az a fajta
ember, aki keresztülviszi, amit akar, és akit követnek a
társai.
– Igen – bólintott a helyettes felügyelő. – Ez a
summázata a saját nyomozóinknak is. Amióta csatlako-
zott hozzájuk, kiterjedt ellenséges aktivitást tapaszta-
lunk folyón túli barátaink részéről. – Sóhajtott és meg-
masszírozta vasszürke halántékát. – Azt hittem, ezúttal
elkapjuk. Temetetlenül hagyták a halottaikat és kereket
oldottak a folyón át. Perceken múlt, hogy elvétettük.
Elsétált velem a rendőrautóig, ami bíbor virágfel-
hőkbe borult jakarandafa alatt állt.
– Milyen híre van MacDonaldról? – kérdeztem a ko-
csi mellett állva.
– Meggyógyul. Mindkét lábát megmentették.
– Nagyon örülök.
– Igen – bólogatott a felügyelő. – Jó fajta. Bár lenne
belőle több is. Egyébként, doktor, jobban szeretnénk,
ha hallgatna ezekről a dolgokról. Nem szeretnénk nagy
hűhót csapni az incidensekről. Ez inkább az ő malmuk-
ra hajtaná a vizet, tudja. Megadná nekik azt a nyilvá-
nosságot, amire vágynak.
Kezet ráztunk, megfordult és visszavonult az épület-
be. Ahogy áthajtottunk a nyüzsgő utcákon és láttam a
körülöttem mosolygó arcokat, azon töprengtem, miért
is akarná bárki lerombolni ezt a társadalmat – és ha ez
bekövetkezne, ugyan mivel helyettesítené?
E gondolat természetes következményeképpen
Holdváros jutott eszembe. Ez a nagy civilizáció, a nem-
zet, mely európai méretű domíniumot hozott létre, ez a
nép, mely hatalmas, kőből épült városokat emelt és az
akkor ismert világ legszélső határáig küldte el kereske-
dőhajóit. És csupán az a kevéske emlék maradt belőlük,
amit mi oly szorgosan böngészünk. Nincs a kontinen-
sek között egy sem, mely ennyire ingatag támaszt nyúj-
tana az embereknek, mely oly gyorsan felemeli, azután
lepottyantja őket a magasból, hogy elpusztítsa őket any-
nyira, hogy még helyük emlékét is megtagadja tőlük.
Kegyetlen föld, vad és könyörtelen föld. Kész csoda,
hogy oly sokan és oly mélységesen szeretjük.

A Holdvárosba való visszatérés nagy csalódást je-

lentett számomra. Az utolsó néhány nap tetemes szín-
vonalsüllyedést hozott. Úgy tűnt, mintha a többiek ész-
re sem vették volna a távollétemet.
– Jól érezted magad? – kérdezte Sally egy halom
gépírásos, lefordított papírhalom mögül.
– Hát, elég érdekes volt.
– Akkor jó. És mi történt a szempilláddal? – kérdez-
te, de meg sem várta a választ, máris nekiállt két ujjal
csapkodni az írógépet, a nagy odafigyeléstől a nyelvét
harapdálta és csak annyi időre szakította félbe, míg fél
kezével hátrasimította arcába hulló haját.
– Örülök, hogy visszajött, Ben – mondta Eldridge
Hamilton. – Beszélni akarok ezekről magával. – És
odahurcolt az egyik asztalhoz, melyen néhány kiterített
tekercs hevert. Úgy vettem észre, hogy képtelen vagyok
a koncentrálásra. Hirtelen, életemben először úgy érez-
tem, hogy mindez régi és felesleges dolog, ha összeha-
sonlítjuk azzal a vérrel, melyet épp az imént láttam fris-
sen és vörösen folyni.
Ral és Leslie szemmel láthatólag arra használták fel
a távollétemet, hogy átgondolják a kapcsolatukat. Ral
beszélt mindkettejük nevében, Leslie pedig súgott neki,
amikor Ral elakadt.
– Tudja, doktor, úgy érezzük, nem helyes addig ösz-
szeházasodnunk, amíg legalább az egyikünknek nincs
állandó munkája. Így hát, szóval, arra gondoltunk, hogy
valami tanácsot kérünk magától. Úgy értem, szeretünk
itt lenni, mindketten szeretünk. Szeretnénk itt maradni,
de összeházasodni is szeretnénk. Szóval az a helyzet,
hogy nagyra értékeljük a véleményét, doktor. Nem sze-
retnénk kimaradni a hátralévő kutatásból, de…
Aznap este beszéltem Lourennel és azután elhívtam
Ralékat a vacsoraasztaltól.
– Az állás három és fél ezret ér, és Leslie kétezret
fog kapni. Természetesen ingyenlakás is jár az intézet-
ben, és majd segítek a bebútorozásában, ez lesz az én
nászajándékom.
Leslie megcsókolta Ralt, azután engem. Regényes
módja az állásajánlat elfogadásának, gondoltam.
Ral újult erővel vetette bele magát a sziklák átkuta-
tásába, de én igen kevés időt töltöttem vele. Ehelyett
inkább nekiláttam, hogy előkészítsem a Királyi Föld-
rajzi Társaságban megtartandó előadásomat. Ennek
nagyon kellemes és izgató munkának kellett volna len-
nie, de azon kaptam magam, hogy teljesen belezavaro-
dom. A tekercseken rengeteg apró részlet van, de mind-
ez lényegtelennek tűnik a megválaszolatlan kérdések
mellett: honnan érkeztek ide és mikor, hová mentek
innen és miért?
Minden nekifutásom olyan terjengősre és tekervé-
nyesre sikerült, hogy magam is halálra untam. Kitéptem
a papírt az írógépből, galacsinná gyúrtam és a falhoz
csaptam. Nincs a világon magányosabb hely egy ív üres
papírnál és megrémültem, hogy elszabadult érzelmeim
előretolakodnak és megakadályozzák, hogy rendbe
szedjem a gondolataimat, hogy a tényeket rangjuk sze-
rint soroljam elő. Azt mondtam magamnak, hogy
mindez szörnyűséges északi kirándulásunk reakciója,
valamint Sally talányos viselkedéséé, mely mélysége-
sen bántott, holott pusztán félelem volt az ellensége-
immel való, küszöbönálló konfrontációtól.
Kipróbáltam az összes létező trükköt. Ráerőltettem
magam, hogy addig üljek az írógép előtt, míg le nem
írok 10 000 szót, avagy éjfélkor keltem és megpróbál-
tam lelassult agyamból kicsiholni valami laza szóözönt.
A beszéd megíratlan maradt és egyszer csak azt vet-
tem észre, hogy ott ábrándozom az irodámban, és addig
fényesítem a nagy csatabárdot, míg szinte fáj a szem-
nek, úgy csillog-ragyog, vagy görcsösen pengetem a
gitárom és új dalokat komponálok, egyik szomorúbb és
gyászosabb, mint a másik. Más alkalommal órákon át
elüldögéltem a fehér király festménye előtt álmodozva
és visszahúzódva, vagy egész álló nap bámészkodtam a
sziklákon, megfeledkezve a napról és a hőségről és
gyakran úgy tűnt, hogy csupán kis, madárszerű jelenlét
van a közelemben, ami úgy ugrál, mint egy csintalan,
barna manó épp a látóteremen túl. Vagy újból ott ültem
egyedül a levéltár homályos mélyén a legmélyebb két-
ségbeesés transzában és a Timothy füstös szeméből
áradó gyűlöletre gondolok, ahogy átbámult rám a vízen
túlról, ahol a halottak hevertek. Sem Timothy, sem én
nem azok vagyunk, aminek látszani szeretnénk, valami
sötét és csúf mélység van közöttünk. Eszembe jutottak
a pici busmanok kegyetlenül szétmarcangolt holttestei,
melyeket otthagytak a madarak prédájául és eszembe
jutott a saját üvöltő őrületem, ahogy levágom a fehér
homokos folyóágyban a rohanó embereket. Nem tu-
dom, meddig tartott volna ez a kétségbeesés, hacsak fel
nem fedezem azt, ami fellebbentette a fátylat arról a sok
kérdésről, mely még mindig fátyolba borította városun-
kat.
Eldridge csoportjának gyors előrehaladása némileg
ellensúlyozta fásultságomat. A gyakorlat addig köszö-
rülte Sally nyelvtudását, míg épp olyan gyorsan és fo-
lyékonyan értette, mint Eldridge maga. Leslie is érezhe-
tően hozzá tudott már járulni a munkához, így Eldridge
kikísérletezte a legmegfelelőbb módszert a tekercsek
kitekerésére és megőrzésére, és most idejének nagy
részét ezzel töltötte.
A reggelinél, mely ezekben a napokban az egyedüli
közösen töltött időpont volt, Eldridge megkért, hogy
folytassam az agyagkorsók elvitelének munkáját a le-
véltárból. Az az igazság, hogy örömmel üdvözöltem az
ötletet, legalább mentséget találtam, hogy nem kell
szembesülnöm az üres papírral, ami vádlón meredt rám
írógépemben és Ral is örült, hogy felválthatja egy kicsit
eredménytelen kutatását a sziklákon.
A levéltár hűvös, békés homályában megállapodott
gyakorlottsággal dolgoztunk, lefényképeztünk és meg-
jelöltünk minden egyes korsót az eredeti helyén, azután
felcéduláztuk és bevezettük a fő jegyzőkönyvbe. A
munka nem volt valami igényes és Ral olyasmikről
beszélgetett, amitől a letargiám rendületlenül kitartott.
Ral leemelt egy másik korsót a polcáról, azután kíván-
csian bekukkantott a mögötte lévő helyre, ahol négy-
szögletes nyílás volt a kőfalban.
– Hello – kiáltott fel Ral. – Mi ez? – És egyszeriben
úgy esett le rólam a letargia, mint egy ledobott ruhada-
rab, odasiettem hozzá és valami tudás előérzete szállt
meg, ahogy rábámultam a kisebb, zömök korsósorokra,
melyek ugyanabból az anyagból készültek és amiket
olyan gondosan elbújtattak ebbe a rekeszbe. Tudtam,
hogy újabb fontos felfedezést tettünk, jelentőségteljes
lépést a régi titkok felkutatásában. Az ötlet teljesen
készen formálódott meg az agyamban, mintha egysze-
rűen elhánytam volna valahová ezeket a kis korsókat és
most újra rájuk találnék.
Ral odahozta az ívlámpát, hogy jobban bevilágítsunk
a rekeszbe és azon nyomban észrevettünk egy másik,
szokatlan jelenséget is. Mindegyik korsó, amit láttunk,
le volt pecsételve – aranylemezből készült sodrony há-
lózta be a korsó testét és száját és agyagpecséttel volt
lezárva, amelyben madárforma lenyomat látszott. Elő-
rehajoltam, és óvatosan lefújtam róla a port, hogy job-
ban láthatóvá váljék a pecsét. A guggoló keselyű volt
rajta, a zimbabwei kultúra klasszikus zsírkő madara a
napkorong és sugár alapon. Megrázó felfedezés volt,
hogy a modern Rhodesia emblémáját egy elvitathatat-
lanul 2000 éves pun eredetű pecséten látjuk viszont.
Ilyen lehetett, amikor az angol katonai egyenruhák
oroszlánjára és egyszarvújára egy huszadik dinasztiabe-
li egyiptomi sírban bukkantak rá.
Olyan gyorsasággal dolgoztunk, ami még épp össze-
egyeztethető volt a pontossággal; felcéduláztuk és lefo-
tografáltuk a rekeszben látható nagy korsókat és amikor
leemeltük őket, láttuk, hogy még öt kisebb húzódik
meg mögöttük. Egész idő alatt nőtt az izgatottságom,
egyre inkább reménykedtem abban, hogy nemsokára
újabb fontos felfedezésre nyílik alkalmunk. A korsók
elrejtésének módja és a pecsétek mind a fontosságukra
utaltak. Úgy tűnt, mintha egy helyben állna az idő, any-
nyira vártam ezekre a korsókra és annyira követelőzött
a lelkem. Amikor végre elérkeztünk oda, hogy elmoz-
dítsuk őket a fali fülkéből, ezt a tisztet magam akartam
betölteni, Ral minden tiltakozása ellenére: – De hiszen
én találtam meg!
 A lépcső-létra legtetején egyensúlyozva benyúltam
és megpróbáltam az elsőt kiemelni.
– Meg se moccan – mondtam, mert a korsó mozdít-
hatatlanul ült a kőpolcon. – Lecsavarozhatták. – És mé-
lyebbre nyúltam a fülkébe, hogy óvatosan a korsó mögé
tapogassak, és érezzem, mivel rögzítették le. Meglepve
tapasztaltam, hogy semmi sem tartotta.
– Próbáljon meg egy másikat – ajánlotta Ral és bele-
szuszogott a nyakamba, ahogy mögém kapaszkodott a
létrán azzal a hosszú lábával. – Segíthetek?
– Ide figyeljen, Ral, ha nem hagy egy kis helyet ne-
kem, mentem megfulladok.
– Bocsánat, doki – mormogta és egy negyedhü-
velyknyivel hátrább húzódott.
Megpróbáltam a következő köcsögöt, de az is épp
oly szilárdan oda volt horgonyozva, mint a következő
három.
– Ez nagyon furcsa – állította Ral és visszafordultam
az első korsóhoz, könyökömet a polc széléhez támasz-
tottam és az óramutató járásával ellentétes irányban
csavargatni kezdtem. Minden erőmre szükség volt, az
alsó karom izmai kidagadtak és összeugrottak, mielőtt a
korsó megmozdult. Egy hüvelyknyit felém csúszott és
menten láttam, hogy nem csavarozták a polchoz a kor-
sót, hanem saját súlya tette olyan mozdíthatatlanná.
Ötvenszer olyan nehéz volt, mint a kétszer akkora mé-
retű többi korsó.
– Ral – szóltam oda –, végül is mégiscsak nyújtsa
ide az egyik kezét.
Ketten előrehúztuk magunk között a polc széléig a
korsót, azután a karomban ringattam, mint egy újszülöt-
tet és leemeltem. Később megmértük és kiderült, hogy
122 font súlyú volt, holott nem volt nagyobb egy jókora
pezsgősüvegnél.
Ral udvariasan segített beletenni a korsót a rostmen-
tes kosárba, ezeket a kosarakat épp a korsószállításhoz
terveztük. Megfogtuk egy-egy fülét és kivittük a levél-
tárba az alagúton át, a bejáratnál lévő őrbódé előtt.
Meglepve láttam, hogy már csaknem besötétedett és a
smaragd medence feletti nyíláson át beragyogtak a csil-
lagok.
Súlyunk egyenlőtlensége megnehezítette a cipeke-
dést, de azért sietve mentünk az átjárón a tábor felé.
Megkönnyebbülten láttam, hogy a raktárban még vilá-
gosság van. Amikor Rallal bevittük drága terhünket, a
többiek alig pillantottak fel a munkájukból.
Rákacsintottam Ralre és odacipeltük a korsót a fő
kirakodópadhoz. Testünkkel elrejtettük, úgy emeltük ki
a kosárból és a pad közepére helyeztük. Azután a há-
rom lehajtott fejhez fordultam.
– Eldridge, vessen egy pillantást erre a darabra.
– Egy pillanat – és Eldridge tovább böngészett egy
kicsavart tekercset a nagyítóján át. Ral és én pedig tü-
relmesen vártuk, amíg végre letette a nagyítót és felné-
zett. Épp úgy, ahogy én, ő is azonnal reagált. Láttam,
hogy felvillan a szemüvege, kopasz feje búbját úgy
öntötte el a pirosság, mint naplemente a Tadzs Mahal
kupoláját. Gyorsan a padhoz jött.
– Hol találták? Mennyi van ebből? Le van pecsétel-
ve! – A keze kifejezetten reszketett, ahogy hozzáért az
agyagtáblához. A hangja a lányokat is felriasztotta és
csaknem rohanvást jöttek oda hozzánk. Áhítatosan kör-
beálltuk a korsót.
– Nyissuk ki – törte meg Sally a rövid csendet.
– Már majdnem vacsoraidő van – pillantottam az
órámra. – Jobb lesz reggelre hagyni – ajánlottam szelí-
den és mindkét lány dühösen fordult felém.
– Azt már nem – kezdte Sally, de aztán rám nézett és
az arcát megkönnyebbülés öntötte el. – Ilyen dolgok-
ból, mint ez, ne űzz tréfát – mondta szigorúan.
– Nos, Hamilton professzor, mire várunk? – kérdez-
tem.
 – Valóban, mire? – és ketten nekiálltunk, hogy a pe-
cséttel foglalatoskodjunk. Oldalvágót használtunk, az-
zal csíptük el az aranydrótot, azután óvatosan nekifog-
tunk, hogy meglazítsuk a pecsétet. A teteje könnyen
levált, alatta a szokásos vászonba csavart henger volt.
De valahogy nem árasztott kellemetlen bőrszagot.
Eldridge, akinek olyan volt a karja, mint egy pár vé-
kony fehér gyertyaszál, képtelen volt megemelni a kor-
sót. Óvatosan felé billentettem és miközben ő megtá-
masztotta, kihúztam a súlyos tekercset. A takarója épen
maradt és egy darabban volt.
Senki sem szólalt meg, ahogy rámeredtünk a feltáru-
ló hengerre. Sejtettem már, mit tartalmazhat. Csak
egyetlen olyan anyag van, ami ennyire súlyos, de azért
fantasztikus volt az ujjongás, amikor a sejtésem beiga-
zolódott.
Ez is írásos tekercs volt, de nem bőrre írták. Ez a te-
kercs folyamatosan hengerelt színaranyból készült. Egy
tizenhatod hüvelyk vastag volt, tizennyolc hüvelyk szé-
les és egy-egy része huszonnyolc láb hosszú. 1,954
tiszta unciát nyomott, a valós súlyértéke 85 000 dollárt
ért. És ebből öt ilyen van… ami 425 000 dollárt jelent,
de hol van ez még a valódi értékétől.
A szépséges, dús fém gyorsan kitekeredett, mintha
mohón vágyna, hogy közölje velünk réges-régi titkait.
A betűket mesterember keze véste a fémbe valami éles
szerszámmal, de a felület fényvisszaverődése elkápráz-
tatta az olvasót.
Teljes elragadtatással néztük, amint Eldridge lámpa-
kormot hint szét a vakító felületen, azután óvatosan
lesepri a felesleget. Most minden egyes betű tisztán
kijött, feketével az arany háttérből. Feltette a szem-
üvegét és vigyázva hajolt az alaktalan pun sorok fölé.
Mindenféle mormogásokat és nyögéseket hallatott,
amiket nem magyarázott meg, mi pedig úgy bújtunk
egyre közelebb, mint a mesére váró gyerekek.
 Azt hiszem, mindnyájunk nevében szóltam, amikor
végre kitört belőlem: – Az isten szerelmére, olvassa
már ezt a nyavalyát!
Eldridge felpillantott és gonoszul rám vigyorgott. –
Ez roppant érdekes. – Még egy pár másodpercig fáj-
dalmas kétségek között hagyott bennünket, míg rágyúj-
tott egy cigarettára. Azután olvasni kezdett. Azonnal
világossá vált, hogy épp a legelső tekercset választottuk
és amit Eldridge olvas, az a szerző jegyzete.
„Menj el raktáramba és végy onnan Opet aranyából
ötszáz ujjnyi legfinomabb aranyat. Formálj belőle te-
kercset, mely nem romlik meg soha, hogy e dalok örök-
ké éljenek. Népünk dicsőségére éljenek e szavak, a mi
szeretett Huy-unk szavai, aki Amon fia, Baál Főpapja,
Asztarté kedvence, az élet csészéjének vivője és minden
Istenek Fejszehordozója. Hadd olvassa minden ember e
szavakat és örvendezzenek, amint én örvendezek, hallja
meg minden ember e dalokat és könnyezzenek felette,
ahogyan én könnyezem, nevetése visszhangozzék át az
éveken, és bölcsessége éljen mindörökké.”
„Így szóla Lannon Hycanus, Opet negyvenhetedik
Nagy Oroszlánja, a punok és négy királyság uralkodó-
ja, a déli tengerek és minden vizek kormányzója, a fü-
ves síkságok és a hegyek ura.”
Eldridge abbahagyta a felolvasást és körbenézett fe-
szült arcunkon. Hallgattunk. Messze felette állt ez a
szöveg a száraz felsorolásnak, a kereskedelmi jegyzé-
keknek és a Tanács parancsainak. Ezt a tekercset léleg-
zet járta át, a nép és az ország esszenciája.
– Ejha! – füttyentett Ral. – Jó kis hírügynökségük
volt. – Erre a tiszteletlenségre irritáló viszketegség fu-
tott át az idegeimen.
– Folytassa – mondtam és Eldridge bólintott. El-
nyomta a csikkjét a könyökénél lévő hamutartóban és
újra kezdte az olvasást. Csak akkor hagyta abba, amikor
tovább tekerte a hengert és lámpakormot hintett minden
új részre, folyamatosan olvasta, mi pedig figyeltünk,
tökéletesen megbűvölve. Fürge lábakon jártak az órák,
ahogyan újból felhangzottak 2000 év távlatából Huy
Ben-Amon versei.
Opet megteremtette első filozófusát és történészét.
Ahogy hallgattam a rég meghalt poéta szavait, különös
atyafiságot éreztem a lelkével. Megértettem a büszke-
ségét és kicsinyes önteltségét, csodáltam merész elkép-
zeléseit, megbocsátottam képzeletének vad szárnyalását
és nyilvánvaló túlzásait és teljesen lenyűgözött a mese-
szövése, melyet nekem szövött.
Karthágóval kezdte történetét, melyet körülvettek
Róma farkasai, megostromolták és vérét vették, ahogy
Scipio Aemilianus légiói előretörtek a falain, miközben
azt dalolták, hogy “Karthágónak pedig el kell pusztul-
nia”.
Elmesélte nekünk, hogyan küldött Haszdrubál fürge
hajót, mely csak úgy repült a Földközi-tenger partjai
mentén oda, ahol Hamilkár, a Barkaszok utolsó ivadéka
– mely családnak régóta leáldozott a hatalma és politi-
kája – állomásozott hadiflottájával, ötvenhét nagy hajó-
val Hippo mellett, az észak-afrikai partoknál.
Hogyan hívott segítséget az ostromlott vezér és még
a vihar és az ellenséges szél is megtagadta őt. Scipio
betört a városba, és Haszdrubál gőzölgő karddal a ke-
zében halt meg és Asmun dombon álló nagy templo-
mának oltárán vágták darabokra a római légionáriusok.
Eldridge szünetet tartott és félórája első ízben szólal-
tam meg.
– Ebből megkapjuk az első évszámot. A harmadik
pun háború és Karthágó végső lerombolása Kr. e. 146-
ban volt.
– Azt hiszem, ugyanezt a dátumot kapja meg az
opeti kalendáriumból is – helyeselt Eldridge.
– Folytassa – kérte Sally. – Folytassa, kérem.
Két kétsor-evezős gályának sikerült megszöknie a
mészárlásból, Karthágó kirablásából és megerőszakolá-
sából. A nagy széllel elmenekültek oda, ahol Hamilkár
dühöngve, a vihartól visszatartva állt Hippónál, és el-
mondták neki, hogyan halt meg Haszdrubál, és hogyan
ajánlotta Scipio az alvilág isteneinek a várost, égette fel
és rontotta le falait, hogyan adta el rabszolgának az 50
000 túlélőt, hintette be sóval a földet és hogyan tiltotta
meg a fájdalom és halál közepette, hogy valaha embe-
rek éljenek a romok között.
„Ily nagy gyűlölködés, ily borzalmas halál csak ró-
mai szívből fakadhat” – kiáltotta a költő és Hamilkár
Barkasz húsz napon és húsz éjen át gyászolta Karthá-
gót, mielőtt tengeri kapitányaiért küldött.
Mind a kilencen vele mentek és Huy, a költő meg-
nevezte őket, Zadalt, Hanist, Philót, Habbakuk Lalt és a
többieket mind. Némelyek harcoltak, de a legtöbben
elmenekültek, hiszen hogyan is állhatott volna ellen
Karthágó e szánalmas túlélő ereje a római légióknak és
iszonyú hadiflottájuk gályáinak?
Már úgy látszott, hogy a karthágóiak számára nincs
menedék, Róma uralkodott az egész világon, minden
része a római páncélsarkak alatt nyögött. Akkor
Habbakuk Lal, a vén tengeri medve és mesternavigátor
visszaemlékezett Hanno útjára, melyet 300 évvel ez-
előtt tett Herkules Oszlopain át egy földre, ahol az év-
szakok fordítva vannak, az arany úgy nő a sziklákon,
akár a virág és a síkságokon nagy csordákban elefántok
élnek. Mindannyian olvasták a beszámolót Hanno útjá-
ról, melyet táblákra írtak Karthágóban, Baál Hammon
nagy templomában, melyet most a rómaiak lerombol-
tak. Most visszaidézték, hogy beszélt egy folyóról és
egy hatalmas tóról, ahol nyájas sárga emberek fogad-
ták, és aranyat és elefántcsontot adtak nekik gyöngyö-
kért és ruhákért, és hogyan időztek ott, hogy kijavítsák
hajóikat és ültettek és arattak gabonát.
„Jó ez a föld – írta – és gazdag.”
 Az exodusnak ebben az első évében Hamilkár
Barkasz egy ötvenkilenc nagy hajóból álló flottát veze-
tett, mindegyiken 150 evezős és tiszt, nyugatra mentek
Herkules tornyos kapujától, majd onnan délnek, az is-
meretlen tengereknek. 9000 ember ment vele, férfiak,
asszonyok, gyermekek. Az utazás két éven át tartott,
így haladtak lassan Afrika nyugati partjai mentén.
Ezernyi nehézséggel és veszedelemmel találkoztak út-
juk során. Fekete emberek vad törzsei, állatok és beteg-
ségek lestek rájuk, amikor kikötöttek, a tengeren pedig
zátonyok és áramlatok, szelek és szélcsend váltakoztak.
Két év elteltével bevitorláztak egy széles, nyugodt
folyó torkolatába és tizenhat napon át utaztak felfelé,
testükkel vontatva a hajókat a sekély vízben, míg végül
elérkeztek ahhoz a hatalmas tóhoz, melyet Hanno leírt.
A legtávolabbi partszakaszon kötöttek ki, egy magas,
vöröslő sziklaszirt alatt, és Hamilkár Barkasz hidegle-
lős lázban meghalt, amit még az északi pestises földről
hozott magával. Fiát, a gyermek Lannon Hamilkárt
választották királynak és a kilenc admirális lett a kor-
mányzó. Új hazájukat Opetnek nevezték el a legendás
aranyföld után és nekiláttak, hogy felépítsék első vá-
rosukat ott, ahol mély víz fakadt a sziklákból. A vízme-
dencét és a várost Asztarté istennőnek ajánlották.
– Te jó Isten, már négy óra! – törte meg az egész éj-
jel tartó felolvasást Ral Davidson és csak most vettem
észre, milyen fáradt vagyok, lelkileg és testileg kime-
rült, de elégedett. Rátaláltam a Pliniusomra, most már
győzelmesen mehetek Londonba. Mindent megtalál-
tam.
Milyen gyorsan teltek most a napok! Már napfelkel-
te előtt dolgoztam reggelenként. Az írógépem megállás
nélkül kopogott és nagy halomban álltak mellette a tele-
írt ívek. Délig dolgoztam, a délutánokat és estéket pe-
dig a raktárban töltöttem és hallgattam az aranykönyv-
ből Huy költő dalait. Kérdés sem fért hozzá, hogy a
fordítás április elseje előtt elkészülhet. Abban csak-
ugyan szerencsénk volt, hogy épp az első két tekercset
emeltük ki akkor az ötből. Ahhoz sem fér kétség, hogy
nem halaszthatjuk el a szimpóziumot, melyet erre a
napra tűzött ki a Királyi Földrajzi Társaság. Az Anglo-
Sturvesant londoni propagandistái minden előkészületet
megtettek, elküldték a meghívókat, melyeket el is fo-
gadtak, gondoskodtak szállásról és utaztatásról és száz
apró részletről, melyek már mind készen álltak.
A hátralévő időben versenyt futottam, hogy rendbe
szedjem ezt a hihetetlenül bővérű legendaanyagot. Ál-
landóan résen kellett lennem, hogy ne ragadjon el tár-
gyam romanticizmusra való csábítása. Huy szavai láng-
ra lobbantották érzelmi indulataimat, másolni akartam
túlcsorduló stílusát, magasztalni a hőseit és fenyegetni a
gazembereket, úgy, ahogyan ő tette. Holdvárosban
mindannyian mélyen beleéreztük magunkat a történet-
be, még Eldridge Hamilton is, az egyedüli közülünk,
aki nem afrikai származású, de őt is magával ragadta ez
a magasztosság. Számunkra pedig, akik afrikaiak vol-
tunk mind akadémikus, mind érzelmi értelemben, és
létünk forrása volt ez a földrész, ezek a dalok kénysze-
rítő erejű, élő díszmenetnek számítottak.
Gyakran úgy találtam, hogy legújabb történelmünk
visszhangzik Opet embereinek erőfeszítéseiben és ka-
landjaiban. Milyen közelinek tűnt ez a kapcsolat a kö-
zöttünk lévő 2000 év ellenére!
Az első öt évben felvirágzott a tóparti település. Az
épületeket szálfából és agyagból emelték, Opet lakói
elfogadták új hazájukat. Kereskedelmi kapcsolatba ke-
rültek Yuye lakóival. Ők voltak azok a sárga emberek,
akiket Hanno 300 évvel ezelőtt leírt, magas, kecses
emberek, ferde szemmel és kellemes vonásokkal. Nyil-
ván ők voltak a hottentották elődei. Pásztornép volt,
kecskenyájakkal és kicsiny, rövid szőrű marhákkal.
Vadásztak is és csapdákat állítottak és a folyóágyak
lerakódásai közül aranyat gyűjtögettek. A gyermekki-
rály, Habbakuk Lal nevében békeszerződést kötöttek
Yuyéval, Yuye királyával. Ez a szerződés Opetre ru-
házta a nagy folyó és a Tuya dombjai között elterülő
összes földet, cserébe öt vég vászonért és húsz darab
vasból készült kardért.
Habbakuk Lal, akinek mindenestül a vérében volt a
tenger, elégedetten tért vissza öt leggyorsabb hajójával
a középső tengerre, megrakodva Opet aranyával és ele-
fántcsontjával. Kilenc hónap alatt tette meg az utat,
őrhelyeket emelt és telepített Afrika nyugati partjai
mentében és egy hajórakomány gyönggyel, vászonnal
és a civilizáció luxusával tért vissza. Becserkészte
mindazt a dél-afrikai kincset, melyet az akkor ismert
világ ontott, de amilyen ravasz tengeri róka volt, min-
den nyomot eltüntetett a bosszúálló római szemek elől.
Újoncokat is hozott magával Opet kolóniái számára.
Fémszakértőket, kőmíveseket, hajóépítőket és úri ka-
landorokat. A yuyei arany- és elefántcsonterecskék
elvékonyodtak ugyan, ahogy az évek óta felhalmozott
készletek kezdtek kiürülni. Habbakuk Lal egy 100 em-
berből álló társaságot vezetett Yuyéba. Valamilyen
jogot talált arra, hogy a Yuye királyságban keresztül-
kasul érc után kutathasson és vadászhasson és a király
szívélyesen bele is egyezett és a kézjegyével látta el azt
a bőrtekercset, ami teli volt írva olyan betűkkel, amiből
Habbakuk Lal egy szót sem értett. Ezután nagy ünnep-
séget rendezett vendégei tiszteletére. Nagy tökhéj pa-
lackokban folyt a sör, ökrök pirultak a parázson és kar-
csú yuye leányzók táncoltak meztelenül, sárga testük
olajosan csillogott a napfényben.
A mulatság tetőfokán Yuye király felkelt helyéről és
öklével rámutatott azokra az emberekre, akiknek kíván-
ságai egyre szertelenebbek lettek.

– Öljétek meg a fehér ördögöket! – kiáltotta és har-

cosai, akik készenlétben álltak az agyag városfalakon
kívül, rajtuk ütöttek.
Habbakuk Lal utat vágott magának, csatabárdja őrü-
letesen suhanó íveket írt le maga körül. Három embere
követte, de a többieket megragadták és fejük széthasadt
a yuyék fejszéje alatt.
Habbakuk Lal és három vitéze kitört az üldöző har-
cosok közül és elérték a nagy folyó partját, ahol a hajó-
juk horgonyzott. Fehér vitorlákon szállva vitték a hírt
Opetbe. Amikor a yuye hadsereg 40 000 erős emberrel
megjelent a vörös sziklák hegyszorosában, 5000 opeti
emberrel találták szemközt magukat, akik már vártak
rájuk.
Egész álló napon át ostromolták a sárga hordák az
opeti íjászokat, akár a tenger hullámverése. És a nyilak
úgy szálltak egész napon át, mint a sáskafelhők. És
abban a pillanatban, amikor a yuye csapatok kimerülten
visszavonultak és erőik felbomlottak, Habbakuk Lal
megnyitotta sorait és előreengedte fejszései rohamát.
Mint agarak a nyulakat, mint farkasok a juhnyájat, úgy
űzték sötétedésig megállás nélkül a mészárlást. A
yuyék égő városuk lángjainál haltak meg és népüket
rabszolgasorba hajtották. Ez Afrika törvénye, azé a
földé, ahol az erősnek kedvez a szerencse, ahol egyedül
az oroszlán sétál büszkén.
A kolónia, mely eddig nyugodtan növekedett, le-
gyökerezett és biztos volt alapjaiban, most hirtelen ki-
robbanó növekedésnek és virágzásnak indult.
Fémkutatóik kikutatták a fémteléreket, vadászaik
nagy területeket kóboroltak be, állattenyésztőik a yuyék
rövid szőrű marháit tenyésztették és keresztezték őket a
telivér bikákkal, melyeket Habbakuk Lal hajói hoztak
északról. Gazdálkodóik gabonát vetettek és a tó vizével
öntözték. Isteneik és polgáraik védelmében falat kezd-
tek építeni Opet köré. Az országot és kincseit felosztot-
ták a kilenc nemes család, az exodus tengeri kapitányai
között, akik most a király tanácsának tagjai lettek.
Habbakuk Lal hatalmas szervezetét a köszvény tor-
zította és kínozta, hajának lángoló tűzvöröse és szakálla
már rég őszbe csavarodott és végül meghalt. De a leg-
idősebb fia, aki immár maga volt Opet flottájának ad-
mirálisa, továbbvitte atyja nevét. Egy másik Habbakuk
Lal irányította most Opet növekvő flottáját kereskede-
lemben és kutatásban. Hajói folyvást járták a bejáratott
tengeri átjárókat észak felé, de ugyanakkor, délnek is
nekivágott, ahol a föld megfordul önmaga körül és
nagy, sima tetejű hegység áll őrt a déli fokon. Itt hirte-
len nagy erejű szél zúzta össze az Opet-flotta felét a
hegység szikláin. A pap ezt isteni előjelnek vélte és
soha többé nem indult neki dél felé egyetlen opeti hajó
sem.
Múltak az évszázadok. Királyok léptek a trónra és
elmúltak. Új dolgok jöttek szokásba, az istenek és imá-
dásuk módja átalakult és alkalmazkodott ehhez az or-
szághoz, és újfajta ember jött létre az opeti és yuye vér-
keveredésből. Ez az ember polgár, de csak a nemes
családok kormányozhatják. A polgárság minden kivált-
ságát és felelősségét élvezi, kivéve az állam ügyeinek
igazgatását. Ezt kizárólag a régi, tiszta, romlatlan vér-
nek tartották fenn. Ennek a nemességnek az oldalágából
egy harcos papi törzs emelkedett ki. Ők voltak Amon
fiai és nagyon élveztem, amikor megtudtam, hogy a
törzs egy régi királyságbeli embertől ered, amely ki-
rályság nem más, mint Türosz és Szidón, a kánaáni
határon. Ezek a papok valószínűleg zsidó nemzetségből
fakadtak. Miért, talán nem tartanak minket jó alanynak?
Új hősök teremtődtek és harcoltak a határokon, le-
törték a rabszolgalázadásokat, öldösték a vadállatokat.
Az elefántidomítás régi művészete is megújult, a király
elefántjai élen jártak a seregben és megkönnyítették az
építkezés és a bányászat nehéz munkáját.
Az aranykönyvekből olykor egy-egy villanásra szin-
te fizikai kapcsolatba kerültünk a múlttal. Huy leírta a
falak és Baál tornyának az alapozását. Pontosan ott
voltak, ahol mi megtaláltuk. Huy megadta a falak mére-
tét, melyek harmincöt láb magasak és tizenöt láb vasta-
gok voltak és mi újból elcsodálkoztunk azon, hogy ho-
gyan tűnhettek el.
Egy másik helyen leírta, milyen kincseket hozott
ajándékba Cádizból az egyiptomi küldött a Nagy
Oroszlánnak, ahogyan a királyt most nevezték; a kin-
csek között volt egy csodás aranyserleg, belevésve az
örök élet jele. Ez volt az a kehely, amit a templom rom-
jai között találtunk és ezen az estén újból odamentem és
megvizsgáltam. Most egészen más szemmel néztem
ütött-kopott szépségét.
Minden alkalommal, amikor átolvastuk Huy dalait,
kitalálós játéknak tűnt azoknak az állatoknak és hely-
neveknek mai elnevezése, melyeket megemlített. Vá-
rosok és helyőrségek már rég elenyésztek, vagy csak
azok a titokzatos halmok maradtak belőlük, melyek
telipettyezik Közép-Afrika tájait. Ám azért mi mégis
elbűvölve hallgattuk, hogyan álltak neki Opet emberei
felkutatni azt a vidéket, ahol a szőlő és olaj terem. Az
északról származó bor és olaj sokkal értékesebb volt,
mint a súlyuk aranyban mérve abban az időben, amikor
az ötödik Habbakuk Lal elindult hajóján értük.
A Nagy Oroszlán kertészeteit és szőlőskertjeit a tá-
voli kelet magas hegyláncain fedeztük fel. Ködbe vesző
hegyek tiszta, hűvös levegőjű helyén. A teraszos rész és
a szelíd lankák fejlesztését rabszolgák ezreinek igába
hajtásával kezdték meg. Élő növényeket hoztak nagy
sietve agyagkorsókban délről a legsebesebb hajókon,
majd elefántháton felszállították Zeng hegyeibe és on-
nan érkezett azután az az édes vörösbor, melyet Huy, a
költő oly hangosan és zengzetesen dicsőített. Itt van a
leírása azoknak a teraszos kerteknek, melyek ma
Inyanga hegyei között húzódnak meg.
 Punt és a négy királyság állatainak és vadmadarai-
nak leírásából a legtöbbre ráismertünk. A szent napma-
dár, mely Baál számára hozta a felajánlott húst és a
felhőtlen égen szállongott, míg csak el nem tűnt az em-
beri szem elől, nyilvánvalóan a keselyű. Akkor értettük
meg valójában az aranytekercsek pecsétéibe bevésett
keselyűk jelentőségét. A keselyű a harcos papok emb-
lémája, Amon fiáé, Ben-Amoné. Huy a saját pecsétjé-
vel zárta le a tekercseket tartalmazó korsókat.
A költő más állatokról is írt, melyek már kihalt fajok
voltak, olyan típusokról, melyek már eltűntek a közbe-
eső 2000 év alatt. Ezek között a legfőbb a Nagy Orosz-
lán volt. Megtudtuk, hogy a királyt egy valódi vadállat-
ról nevezték el. Ez az állat egy nagy, ragadozó macska-
féle volt, mely a tó déli partvidékén élt, az ott növő
nádasok között. Már abban a korai időben, mely Opet
216. éve volt, törvénybe foglalták ennek az állatnak a
védelmét, mert már akkor féltek a kihalásától. Azért is
védelmet élvezett, mert szerepet játszott a királyi koro-
názások ceremóniája alkalmával; ezt a ceremóniát Huy
úgy írta le, hogy “A Nagy Oroszlán elejtése”. A színét
vöröses aranybarnának írta le, orcája fekete-fehér csí-
kos és a vállánál öt láb magas a termete. A szemfogai
nagy, görbe agyarként nyúltak ki a pofájából, tízhü-
velyknyi hosszan. A többiek kételkedtek ugyan Huy
igazmondásában, de ennek ellenére úgy gondoltam,
hogy ráismertem az óriás kardfogú hiúz leírására. En-
nek az állatnak a csontvázát a Sterkfontein-barlang fel-
ső szintjén talált csontok közül ásták ki.
Huy leírta, hogyan kezdődött az élő állatokkal való
kereskedelem. Ősi ellenségük, Róma teljesen kifosztot-
ta Észak-Afrikát és cirkuszi játékaikhoz elvitte az
oroszlánokat, rinocéroszokat és elefántokat. Hanis, a
déli füves területek vadásza kifejlesztett egy módszert,
amivel élve tudta elfogni a vadállatokat, úgy, hogy el-
kábította őket bizonyos magvak és vadkender desztillá-
ciójával. Kábult állapotban felrakták őket Habbakuk
Lal hajóira és sebesen elvitték északra, ahol egyik pos-
taállomás követte a másikat a part mentén. Huy fel-
jegyzi, milyen meglepetésszerű volt az ötvenszázalékos
túlélési arány és ez a ravasz fogás csillagászati összeg-
be került Róma szenzációra éhes népének.
Opet 450. évében a nemzet tetőpontján állt jólétének
és hatalmának, de magát az országot kezdte kinőni.
Határai kiterjedtek, rabszolga népessége alig volt arra
elég, hogy ezt a sokféle vállalkozást elbírja. A Nagy
Oroszlán kétségbeesésében tíznapos rabszolga-
expedíciót indított északra, a nagy folyóhoz. Hasmon
Ben-Amon 500 remek fekete núbiai fogollyal tért visz-
sza és követelte a jutalmát a Nagy Oroszlántól.
Elérkeztünk Huy második aranykönyvének a végére
és a Lear már várt reánk. Vonakodva bár, de abba kel-
lett hagynunk az olvasást és mennünk kellett.
Ralt és Leslie-t otthagytuk, hogy ügyeljen az ásatás
területére, Eldridge, Sally és én pedig elrepültünk, hogy
elérjük a luandai nemzetközi járatot. 200 font túlsúlyt
kellett kifizetnünk a poggyászokért, valamint a botswa-
nai rendőrfelügyelő viteldíját, akit a kormány küldött
ki, hogy szemmel tartsa az antik relikviákat, melyeket
magunkkal vittünk.

Londonban mindössze egy szabadnapunk volt,

egyetlen értékes nap saját magunkra és megpróbáltam
kihasználni. A Lincoln's Inn Field krókuszai már nyíl-
tak, a Duke Street-i Barley Mow söre jobban ízlett,
mint ahogyan emlékeztem rá és a King's Road új lány-
serege csinosabb volt, mint amikor utoljára láttam őket.
Amikor hat órakor becsukta kapuit a National Gallery,
Sally és én egy taxival egyenesen San Lorenzóhoz
mentünk a Beauchamp téren és Lorenzo csodálatos
osso Buccóját ettük, és vörös chiantival öblítettük le.
Éppen időben értünk oda függönyhúzásra a Queen's
Színházba. Minden olyan más volt, mint a hold város-
beli életünk. Mire visszaérkeztünk a Dorchesterbe, éjfél
is elmúlt, de Sally még fel volt dobva a mesés várossal
való első találkozásától.
– Túl izgatott vagyok ahhoz, hogy aludni menjek,
Ben. Mit csináljunk?
– Nos, van a bőröndömben egy üveg pezsgő – céloz-
tam rá, és Sally rám nézett, a szemében mulatságos
csillogással.
– Ben Kazin, kedvenc cserkészfiúm. Mindig résen.
Oké, igyuk hát meg.
Krug volt, nagyon világos és száraz. Amikor a fél
üveggel végeztünk, szeretkeztünk, hónapok óta először.
Ha ez egyáltalán lehetséges, akkor számomra ez még
kataklizmikusabb tapasztalatot jelentett, mint az első
időkben. Fizikailag és lelkileg kimerülten hevertem
utána és Sally volt az, aki fogta az üres poharakat és
kivitte a társalgóba. Visszajött, a kezében csordultig telt
a világos borral a pohár, és megállt mellettem meztele-
nül és bájosan.
– Nem is tudom, miért tettem – mondta és odaadott
egy tulipánforma poharat.
– Megbántad?
– Nem, Ben. Semmit sem sajnálok, ami köztünk tör-
tént. Csak azt kívánom… – de elhallgatott, inkább ivott
egy kortyot, és leült az ágyam szélére.
– Tudod, hogy szeretlek.
– Igen. – Rám nézett, kifürkészhetetlen arckifejezés-
sel.
– Mindig szeretni foglak.
– Mindegy, hogy mi van?
– Mindegy, hogy mi van – mondtam.
– Hiszek neked, Ben – bólintott és a szeme elsötéte-
dett. – Köszönöm.
– Sally… – kezdtem bele, de rátette az ajkamra
egyik hosszú, elkeskenyedő ujját és megrázta a fejét,
hogy hajának lágy, sötét szárnya repkedett az arca kö-
rül-
– Légy türelmes, Ben. Kérlek, légy türelmes. – De
én felemeltem az ujját a számról.
– Sally… – előrehajolt és elhallgattatott az ajkával.
Még mindig csókolva letette a poharát a padlóra az
ágyam mellé, ellenállásra képtelen ujjaim közül kivette
az enyémet és azt is letette. Azután olyan pusztító erő-
vel és olyan bonyolultan szeretkezett velem, hogy sem
kérdést, sem tiltakozást nem hagyott bennem.

Másnap reggel kilenckor beraktam Sallyt egy taxiba,

hogy vigye el Elizabeth Ardenhez a Bond Streetre, kis-
sé nyugtalankodva amiatt, hogy vajon mi történik majd
ott azzal a sötét, selymes hajával. Ugyan mit képesek
művelni ezek az akasztófára való buzik egy ilyen csinos
lánnyal? Azután én is taxiba ugrottam, amivel az M4-
esre kanyarodtunk a Heathrow felé és ezzel belegaba-
lyodtunk abba a csúcsforgalomba, amely az angol autó-
kázást oly lassúvá és idegcsillapítóvá teszi.
Louren repülőgépe épp akkor szállt le, amikor kifi-
zettem a taxit, és átrohantam a nemzetközi terminálon,
ahol egy katlanban kavargott az emberiség.
Hallottam, ahogy valaki felkiált a tömegből: – Ez
csak Dicky és Liz lehet! – és menten ráébredtem, merre
kell lennie a Sturvesant-társaságnak. Magasságom kor-
látolt látóteréből azon erőlködtem, hogy lássak valakit,
akire számíthatok ebben az ingyencirkuszban.
Átküzdöttem magam a sokadalmon, amit össze lehe-
tett volna téveszteni egy légi csatározással, de a tévedés
megbocsátható volt. így néz ki Louren Sturvesant uta-
zóhömpölygése a maga méltóságteljességében, ahol
kengyelfutói közbevetik magukat és utat vágnak az
ajtókig. A sajtó embereit könnyű volt kiszűrni, azok ott
viaskodtak oldalt, de a Tehetséges Ifjú Titánok seregén
képtelenek voltak áttörni. Túl konvencionálisak voltak
a módszereik. Felnyújtogattam a fejem, aztán újból
lekerültem a mélybe és piszokba és néhányan felvak-
kantottak. „Nézd már ezt” és „Lökd odébb”, aztán
gyorsan átváltottak egy „Bocsánat, doktor”-ra.
Azután odakerültem a csendes középpontba. Bobby
Sturvesant felsikoltott és a nyakamba vetette magát és
az egész társaság egy pillanat alatt felbomlott, hogy
elvégezze az üdvözlés szertartását. Hilary lágy, mézszí-
nű vidrabundában volt, ami fénytelennek tűnt hajának
ragyogása mellett, Louren föléje tornyosult, a sörénye a
naptól fehérarany volt, arca sötét dióbarnára égett.
– Ben, te vén csirkefogó! – ragadta meg a vállam. –
Istennek hála, csakhogy itt vagy. Nézz már utána he-
lyettem Hilnek és a kölyköknek. Néhány dolgot még el
kell intéznem, aztán találkozunk a Dorchesterben.
Két hosszú, csillogó, fekete limuzin várt az oszlop-
csarnok alatt és a társaság elegánsan szétvált, ám előbb
Louren visszaszaladt és büszkén mesélte: – Fogtam egy
fekete nyársorrú halat a Seychelle-szigeteken – 900
fontosat, Ben. Igazi szépség.
– Ez aztán a fogás – gratuláltam.
– Készítsd ki a Glen Grantot, pajtás. Nem maradok
soká.
Beugrottam a kocsiba, szemben Hilaryval, amivel
kiütöttem az egyik TIT-et és elragadtatva néztem, mi-
lyen sugárzóan szép Hilary. A boldogságnak az a ra-
gyogása áradt róla, amit semmiféle kozmetikum nem
tud behelyettesíteni.
– Tíz napunk volt a szigeteken, Ben. Csodálatos volt
– merült el ködösen, lágyan az emlékekbe. – A házas-
sági évfordulónk. Nézd! – és felemelte a bal kezét, me-
lyet szinte lehúzott a vörösarany gyűrű, melyben egy
befoglalt briliáns csillogott. Megszoktam már Louren
életstílusát, de még én is csak pislogtam. A briliáns
kékesfehér színű volt, legalább huszonöt karátos.
– Ez gyönyörű szép, Hilary – és nem minden alap
nélkül az jutott az eszembe, hogy “minél nagyobb a
vétek, annál nagyobb az ajándék”.
A Dorchesterhez érve Hilarynak elakadt a lélegzete
és meglepetésében eltakarta a száját az Oliver Messel-
féle barokk szuperbőség láttán.
– Ez nem igaz, Ben – nevetett. – Ez nem lehet!
– Csak ne nevess – figyelmeztettem. – 100 fontnál is
többe kerülünk naponta Lourennek.
– Hűha! – pottyant bele az egyik hatalmas karos-
székbe. – Hozhatnál nekem egy italt, Ben, szerelmem,
nagy szükségem lenne rá.
Miközben öntöttem, csak úgy mellékesen megkér-
deztem. – Csak átmeneti jellegűek voltak hát a problé-
mák, Hil?
– Már elfelejtettem, hogy valaha is voltak, Ben.
Louren jobb, mint valaha.
Ahogy Louren betoppant, rögtön láttam, mit értett
ezen Hilary. Louren remek kedvében volt, nevetett,
fáradhatatlan volt, simulékony és kemény és napégette.
Eligazította az utolsó két Ifjú Titánt, öntött magának a
Glen Grantből, aztán odadobta a zakóját és a nyakken-
dőjét egy székre, felgyűrte barna, duzzadó karizmáról
az ingujját és letelepedett az itallal.
– Oké, Ben. Mutasd. – És belemerültünk a tekercsek
és fordításuk vizsgálatába és megvitatásába.
Louren kiszúrta az első oldal első sorát.
„Menj el raktáramba, és végy onnan Opet aranyá-
ból ötszáz ujjnyi legfinomabb aranyat…” – megismé-
telte a sort, aztán felnézett rám. – Így hangzik ez az
öreg fiú szájából, Ben, a raktáramba! Ez kincseskamrát
jelent. Ez a nyamvadt Hamilton félrefordította. Ezt
„kincseskamrának” kell olvasni.
– Egyszeriben milyen jól tudsz punul – dicsértem
meg.
– Nohát, a macska rúgja meg, Ben, mikor szokta az
ember bekasztnizni az aranyát? – belekóstolt a Glen
Grant-be. – Ha pontos a teóriád…
– Ne mondd nekem azt, hogy ha, Lo. Téged nem
Wilfred Snellnek hívnak.
– Rendben van, higgyük el, hogy a városunkban hir-
telen tört ki az erőszak és halál. Tűz és halottak min-
denütt, kivéve a levéltárban, amit nyilván olyan drágá-
nak és érinthetetlennek tartottak, annál nagyobb az esé-
lye annak, hogy a kincsek ugyanúgy érintetlenül marad-
tak. Éppen ezért fogjuk megtalálni.
– Gyönyörű! – bólintottam és gúnyosan elvigyorod-
tam. – Ez a legfontosabb. Az utolsó hat hónapban majd
beleszakadt a szívem a kutatásba.
– Ott kell lennie, Ben – de nem vigyorgott vissza.
– Hol, Lo? Hol?
– A közelben. Valahol a főfalon belül, esetleg a bar-
lang területén.
– A fenébe is, Lo. Vagy ötvenszer átnéztem minden
hüvelyknyi részét. – Halkan beszéltem, de növekvő
ingerültséggel.
– Majd ha századszor is átnézed, akkor fogod látni,
milyen vak voltál.
– A francba, Lo – kezdtem. – Nem hiszem, hogy…
– Igyál egy kortyot, fiacskám, mielőtt szétrobbansz.
Megfogadtam a tanácsot és Louren folytatta. – Nem
azt ócsárolom, amit csináltál, Ben. De hadd emlékez-
tesselek arra, hogy 1909-ben mivel fejezte be a Theo-
dore Davis a könyvét: „Attól tartok, hogy a Királyok
Völgye már kimerült.”
– Igen, Lo, tudom, de…
Louren rám sem hederített. – És tizenhárom év múl-
va Howard Carter felfedezte Tutanhamon sírját, a leg-
nagyobb kincset, ami valaha is termett ebben a völgy-
ben.
– Senki sem mondja, Lo, hogy abba kell hagyni a
kutatást. Addig fogom csinálni, míg győzöd pénzzel.
– Én pedig lefogadom, hogy a csekk-könyvem kitar-
tóbb, mint a te elhatározásod.
– Ez rossz fogadás – figyelmeztettem és újra nevet-
tünk.
Együtt töltöttük a délutánt. Lourent később a hallon
át magával ragadta a Tehetséges Ifjú Titánok áradata, a
hotel előtt fekete Rolls várta, én pedig kisurrantam az
oldalbejárón, hogy taxit hívjak magamnak a Park Lane-
en.
Eldridge Hamilton a Királyi Földrajzi Társaság olda-
lában várt rám a járdán, egyenesen Oxfordból kocsiká-
zott fel tiszta, piros kis autóján. Úgy volt öltözve, mint
rendesen, bőrfoltos könyökű tweedjébe, de lázban égett
a másnap előérzetétől.
– Alig várom már, Ben – viháncolta maliciózus jó-
kedvvel. – Megérkeztek már a szállodába?
– Nem, de Snell estére várható.
Eldridge szökkent-ugrott egy kicsit izgalmában. –
Úgy csoszog be a csapdába, akár a víziló – mondta.
Kegyetlen, de találó, gondoltam, és átmentünk a kettős
tölgyfa kapun a faburkolatú hallba, mely hivatásunk
főszékesegyháza. Valami csendes méltóság áradt az
épületből, melyet biztatónak és állandónak éreztem
ebben a beteg és mulandó modern világban.
Egymás oldalán kapaszkodtunk fel a kanyargó lép-
csőkön és elhaladtunk a nagy emberek portréi és a Tár-
saság hajdan kitüntetett kiválóságainak a névsora előtt.
– El kellene gondolkodnia, Ben, hogy ki fesse meg a
maga arcképét – mutatott Eldridge a portrékra. – Azt
mondják, hogy ez a külföldi pasas – mi is a neve, Anni-
goni? – nem is olyan rossz.
– Ne beszéljen sületlenségeket – vágtam vissza, mire
azt a fajta nyerítő nevetést hallatta, ami úgy hangzott
akár kürtszó a felszentelt templomban. Idegesített hogy
Eldridge belegázolt a legsajátabb és legdrágább gondo-
lataimba. Szerény, csaknem fájdalmasan visszavonult
ember vagyok, de a legelső alkalommal, amikor belép-
tem ide és megláttam ezeket az arcképeket, elképzel-
tem, amint a saját sötét arcom kukucskál le a méltósá-
gok faláról. Már a pozitúrát is kiválasztottam – úgy
ülök, hogy a testem ne legyen kihangsúlyozva, fejemet
féloldalra fordítva. A jobb oldali profilom egész jó.
Méltóságteljes, ősz folt lenne a halántékomon, vidám
kis szalag díszlene a kabáthajtókámon. Talán a Becsü-
letrend szalagja. Az arckifejezés töprengő, a szemöldök
összevonva…
– Menjünk – mondta Eldridge és odamentünk, ahol
már várt ránk az elnök és néhány tanácstag sherryvel és
keksszel és sehol egy tisztességes whisky a láthatáron.
Mindazonáltal tudomással bírtam arról, miszerint ezek-
nek az uraknak néhány perccel ezelőtt módjukban állt
megtudni valamit az elképzeléseimről. Olyan előzéke-
nyen és kedvesen fogtam neki a dolognak, ahogy csak
lehetett és úgy látszott, hogy ez eléri a kívánt hatást.
A szimpózium megnyitásáról csevegtünk, mely a
következő nap délutánján, fél háromkor veszi kezdetét.
– Őkegyelmessége tartja a nyitó beszédet – magya-
rázta az egyikük. – Megkértük, hogy negyvenöt percig
tartson, és ha lehetséges, kerülje el az orchidea termesz-
téséről vagy az akadályversenyről szóló tájékoztatást.
Utána én tartanám meg a beszámolómat. Mintegy
követi azt, melyet hat évvel ezelőtt tartottam. “A föld-
közi-tengeri befolyás Közép- és Dél-Afrikára a keresz-
ténység előtti korszakban.” Ez volt az az értekezés,
mely oly sok gúnyra adott alkalmat Wilfred Snellnek és
bagázsának. Négy órára megváltozik rólam az ítéletük.
Eldridge előadására másnap reggel kerül sor. „Bizo-
nyos régi írásjelek és szimbólumok a délnyugat-afrikai
forrásokban.” Eldridge szándékosan választotta meg
ilyen homályosan a címet, hogy ne csapja agyon vele
előre az én ütőerőimet.
Eldridge és én megbizonyosodtunk afelől, hogy az
Afrikából hozott kiállítási anyagunk biztonságban van a
Társaság páncélszobájában, azután Eldridge abban a
megrázó élményben részesített, hogy átfurikázott velem
a londoni csúcsforgalomban a Dorchesterig azon a sá-
táni kis piros autóján. Négyszer kerültük meg a Hyde
Parkot, Eldridge folyamatosan káromkodott, a kopasz
feje úgy csillogott, mint egy vészjelző, miközben én
borzadva kapaszkodtam az ajtó fogantyújába, minden
percben készen arra, hogy kiugorjak, mielőtt Eldridge
végre kievickél az autófolyamból a Park Lane-en.
Utána támolyogtam, mindketten remegtünk még,
bementünk a koktélbárba, beleöntöttem két dupla
Gilbey'st, aztán faképnél hagytam. Terveim voltak erre
az estére és már majdnem elmúlt hat.
Sally épp kiszállt a liftből, amikor odaértem. Lélek-
ben bocsánatot kértem a fodrászától. Szabadon kibont-
va hagyta a haját, még lazábban és röppenősebben. Az
arcával is csináltak valami varázslatot. Csupa szem és
halványrózsaszínű száj volt. Földig érő ruha volt rajta
lenge zöld anyagból, ami még jobban kiemelte zöld
szemét.
– Ben – jött oda gyorsan hozzám. – Úgy örülök,
hogy megtaláltalak. Üzenetet hagytam az ajtódban. A
mai estéről. Borzasztóan félek, hogy ma nem jön össze,
Ben. Nagyon sajnálom.
– Rendben van, Sal. Nem volt végérvényes, igazán –
rejtettem vigyorgás mögé a csalódottságomat, ahogy a
terveim úgy plattyantak össze, mint az átázott habos
torta.
– Meg kell látogatnom őket. Régi barátaim, Ben.
Egyenesen Brightonból jöttek.
Felmentem Louren lakosztályába, ott lógtam és vár-
tam, hogy visszajöjjön, és csevegtem Hilaryval és a
gyerekekkel. Fél nyolckor telefonált, és Hilary átadta
nekem a kagylót, amikor már beszélt vele.
– Azt reméltem, hogy együtt vacsorázhatunk, Ben,
ehelyett itt sanyargok, a jó ég tudja, meddig. Teljes
zűrzavart csinálnak a szerződés adófeltételeivel. Meg-
próbáljuk újra fogalmazni. Nem vinnéd el ehelyett in-
kább Hilaryt vacsorázni?
De Hilary kimerültségre hivatkozott és közölte az
óhaját, hogy korán szeretne lefeküdni. Így hát egyedül
ettem Isow-nál, valódi kóser ételt, ami resztelt májjal és
hagymával kezdődött. Utána átsétáltam Raymond-hoz
és öt fontért London legszebb leányzóit nézegettem,
amint leveszik a ruhájukat. Nyomorúságos élmény volt.
Még jobban éreztem, milyen magányos és csüggedt
vagyok és mindezek után, habár nem vagyok kéjenc, a
kísértés szélén ingadoztam, amikor a lányok
hívogatólag integettek a Wardour Street sötét kapuiban.
Feltelefonáltam Sally szobájába, mikor néhány perc-
cel éjfél előtt visszaérkeztem és egy óra múlva ismét,
amikor feladtam, hogy erőnek erejével elaludjak. Senki
sem válaszolt a hívásra, a telefon bánatosan zümmö-
gött, mint egy rovar, ami a hívó szóra nem találja a pár-
ját. Már majdnem reggel lett, mire elaludtam.
Louren ébresztett, parasztos egészséggel és virgonc-
sággal bömbölt bele nyolckor a telefonba. – Hasadra
süt a nap, Ben. Gyere és reggelizz idefent. Most rende-
lek, mit kérsz?
– Kávét – motyogtam és mire a lakosztályába érkez-
tem, ott állt már egy teli tálca tea és sonka, vese és tojás
füstölt lazaccal, kezdetnek zabkása és pirítós dzsemmel
és befejezésül kávé. Louren átlagos reggelije.
– Szükséged lesz az erődre, öreg. Ess neki és egyél,
fiacskám.
Ezzel a tömör bástyával megtámogattam a lelkem,
így csináltam végig a délelőttöt a várakozás hullámzá-
sában és oroszlánnak éreztem magam, amikor délben
lementünk, hogy fogadjuk a vendégeket. Oroszlánt
mondok, de ezen emberevő oroszlán értendő. Simára
borotvált orcámat dupla adag Dior after shave-vel ken-
tem be, sötét kasmíröltönyömet viseltem hófehér inggel
és vörösbarna nyakkendővel és Hilary egy szegfűt tett a
gomblyukamba. Úgy illatoztam, mint egy rózsakert, a
lépteimben lelkes pattogás, a hasamban a vadász forró
izgalma volt.
Louren és én egyszerre léptünk be a különterembe és
a beszélgetés moraja elcsendesedett. Kötve hiszem,
hogy az én belépésem egy helyiségbe csendet paran-
csolna, de a Lourené azon nyomban megtette a hatást.
Csak egyetlen hang folytatta a csevelyt; az angol felső
osztály meggyőző imitációja recsegett át a termen.
Wilfred Snell állt talpnyalói körében, életnagyságúnál
nagyobb méretben tornyosult föléjük, csaknem olyan
volt, mint önmaga rosszul kivitelezett emlékműve. Lá-
bait szétvetette, teste pedig ebben az állásban mintha
egy erősen áldott állapotban lévő asszonyi testtel lenne
összekapcsolva, ahogy hatalmas pocakját egyensúlyoz-
ta. Mintha félig töltött borostömlőt dugott volna a mel-
lénye alá. Gyöngyszürke öltönyének anyagmennyisége,
mely ahhoz szükségeltetett, hogy ezt a duzzanatot el-
fedje, oly roppant terjedelmű volt, mint egy színházi
függöny. Az arca több széria tokában lógott a mellére,
mint egy kicsiny tó hullámai. Olyan fehér és lágy kül-
leme volt, mintha egy műanyag zacskót megtöltöttek
volna piszkos tejjel. Szája bíborvörös volt, akár mély
seb a fehérségben, petyhüdt, állandóan nyitva, még
akkor is, ha nem beszélt, ami azonban ritka eset volt. A
haja vadul kunkorodó bozót, amiből lágyan hullott a
vállára és a kabáthajtókájára a korpa fehér permete, és
ott lógtak rajta azok az izék – az olvasószemüvege a
nyakában, mint a harckocsiparancsnok látcsöve, a zse-
béből az arany szivarvágója, a kabáthajtókájáról fekete
szalagon a monoklija, aztán az óralánca és a kulcstartó-
ja.
Rézsút közeledtem felé, megálltam a barátoknál,
hogy üdvözöljem őket, kollégákkal beszélgettem, de
közben szilárdan igyekeztem hozzá. Valaki poharat
adott a kezembe és körülnéztem.
– Bátorságpohár – mosolygott rám Sally.
– Nincs rá szükségem, szerelmem.
– Akkor menjünk és beszélgessünk vele – noszoga-
tott.
– Rég volt részem ebben az örömben.
Nyíltan ránéztünk az archeológia eme botcsinálta
dobverőjére, akinek fél tucatnyi könyve 500 000 pél-
dányban kelt el. Ezekkel a könyvekkel a populáris íz-
lést célozta meg és találta telibe. Ezek a könyvek ve-
szedelmesen kacérkodtak a plagizálással és a bűnös
rágalmazással; ezekben a könyvekben tudományosság
helyett képmutató frázisok vannak, a tényeket agyon-
nyomja, a bizonyítékokat semmibe veszi, avagy fino-
man átalakítja.
Nem vagyok keserű ember, haragtartó sem vagyok,
de amikor elnéztem ezt a hatalmasra dagadt hóhért, ezt
az inkvizítort, ezt a – nos, amikor ránéztem, vörös kari-
kák és csillagok ugráltak a szemem előtt. Egyenesen
felé tartottam.
Látta, hogy jövök, de nem akarta észrevenni. Az
egész teremben mindenki ismerte a történteket és való-
színűleg mindenki erre az ütközetre várt, amióta csak
megkapta a meghívóját.
– Semmi kétség, hogy… – hallatszott Wilfred sza-
márordítása, a szemét néhány lábnyira a fejem felett
meregette. Rendszerint úgy vezeti be a kinyilatkoztatá-
sait, mint egy rádióhirdetést.
– Ahogyan mindig is mondtam… – a hangja a legtá-
volabbi sarokba is elhatolt, és én türelmesen vártam.
Van egy kellőképpen kipróbált mosolyom az ilyen ese-
tekre, mint ez. Olyan szégyenlős, szerény mosoly.
– Általánosságban elfogadják… – Wilfred javaslatai
rendszerint azt jelentik, hogy a szóban forgó tárgy kér-
désének teóriája terén javaslata vitán felül áll.
– Az igazság az… – és tovább mondta szemensze-
dett hazugságait.
Végül lepislantott, megállt a mondata közepén, mo-
nokliját a szemébe nyomta és nagy gyönyörűséggel és
meglepetéssel fedezte fel régi barátját és kollégáját, dr.
Benjamin Kazint.
– Benjamin, kedves kis barátom – ordította és a ki-
csinyítés úgy döfött, mint a bika púpjába hajított dárda.
– Milyen remek, hogy láthatom!
Wilfred Snell ekkor elhamarkodott dolgot cseleke-
dett. Bágyadtan elém lógatta az egyik nagy, puha, fehér
szőrös mancsát. Egy pillanatig alig hittem a jó szeren-
csémben; és ugyanabban a pillanatban Wilfrednek
eszébe jutott a hat évvel ezelőtti kézfogásunk és meg-
próbált visszakozni. Reakciója azonban nem találkozott
az enyémmel és elkaptam a mancsát.
– Wilfred – turbékoltam. – Drága, drága öregem. –
Olyan érzés volt a kezét megfogni, mint egy meleg ko-
csonyával megtöltött kesztyűt és csak akkor lehetett
érezni, hogy csont is van benne, amikor már úgy egy-
két hüvelyknyire belehatoltak az ujjaim.
– Annyira örültünk, hogy el tudott jönni – mondtam,
ő pedig lanyha tehénbőgésszerű hangot hallatott. Bíbor-
szín szája sarkából néhány csepp nyál csordogált ki.
– Jól utazott? – kérdeztem, még mindig szégyenlős
mosollyal. Wilfred dzsiggelni kezdett egy picit, egyik
lábáról a másikra ugrált. Ujjaim csaknem eltűntek a
puha fehér húsban, most már tisztán éreztem minden
egyes csontját. Inkább olyan volt, mintha halkocsonyát
eresztenének a pisztránghorogra.
– A szimpózium befejezése előtt feltétlenül időt kell
szakítanunk egy kis privát beszélgetésre – mondtam, és
Wilfredből kezdett kimenni a szufla. Halk, sziszegő
hangot hallatott és összement, mint egy kiszúrt luftbal-
lon. Hirtelen megutáltam a saját brutalitásomat, de hát
ez a gyengém, nem tudtam ellenállni. Elengedtem és
ahogy a meggyalázott kézbe visszatért a vérkeringés,
még fájdalmasabb lehetett, mint amikor gyötörtem.
Gyengéden a mellkasához szorította, nagy árvácska-
szeme megtelt könnyel és az ajka remegett, mint egy
önfejű gyereké.
– Jöjjön – mondtam kedvesen. – Igyunk még egy
pohárral. – És ellenkezés nélkül hagyta magát elvezet-
ni, mint elefánt az ápolójától. Wilfred Snell egyébként
igen rugalmas és hamar visszanyerte az erejét. A löncs
alatt el-eljutott az asztalunkhoz némely monológrészle-
te, mint például az, hogy “ő aztán nem köntörfalaz”,
vagy hogy “bizalmasan elmondtam a kis titkomat”.
Annyit hallottam belőle, hogy a középkor és Közép-
Afrika bantu eredetű romrendszerének bizonyítékait
ismételgeti, és nyíltan és szórakoztatóan bunkózta le az
írásaimat. Egyik előadásrészleténél átnéztem hozzá és
láttam, hogy a tányérja mellett ott hever nyitva az
Ophirom, és asztaltársasága általános derültségére fel-
olvas belőle.
Egyébként még egy válságos pillanat is bekövetke-
zett, amikor minden ügyességemet össze kellett szed-
nem, hogy elhárítsam. A löncsnél Sally ült mellettem,
velünk szemben pedig Sturvesanték. Öt másodperccel
azután, hogy helyet foglaltunk, Sally észrevette Hilary
új briliánsát. Nehéz lett volna nem észrevenni, úgy be-
ragyogta fényével a termet, mint egy villogó nyíl. Sally
csendben volt úgy az étkezés félidejéig, de a briliáns
másodpercenként odavonzotta a szempillantását. Mi
többiek versengve megragadtunk minden alkalmat a
beszélgetésre és jó sokat nevettünk és heccelődtünk.
Louren különlegesen figyelmes volt Hilaryval, majd
egy pillanatra hirtelen beállt a csend.
Sally előrehajolt, és a legédesebb hangján így szólt
Hilaryhoz.
– Milyen csinos gyűrű. Szerencsés, drágám, hogy
ilyen bizsukat tud viselni. Az én csontjaim ehhez túl
aprók. Félek, hogy az ilyesmi nem illene hozzám. –
Azután felém fordult és ragyogó kedvvel kezdett csa-
csogni. Ezzel a szakszerű döféssel elrontotta a hangula-
tot. Láttam, hogy Louren összehúzza a szemöldökét és
mérgében elvörösödik. Hilary összepréselte az ajkát és
láttam, hogy száz visszavágás is végigfut rajta, de visz-
szafogta magát. Játékosan fejest ugrottam az űrbe, de
sem a bájam, sem a társasági kellemem nem tudta hely-
rebillenteni a hangulatot. Megkönnyebbültem, amikor
Louren végre az órájára pillantott, majd odanézett a
szolgálatban lévő Tehetséges Ifjú Titánra és bólintott.
Az úriember azonnal talpra ugrott és elterelte a várako-
zó kocsiknál alkalmatlankodó sokaságot. Ahogy átmen-
tünk a hallon, Wilfred Snell ösvényt hasított magának
és mellém lépett, tisztelői lelkesen nyüzsögve követték
és már előre vigyorogtak.
– Újból átlapoztam ebéd alatt a könyvét. Már el is
felejtettem, milyen szórakoztató, drága öregem.
– Nagyon köszönöm, Wilfred – feleltem hálásan. –
Ez igazán rendes magától.
– Dedikálnia kell nekem.
– Meglesz. Meglesz.
– Átnézem ma délután az előadását, drága kis bará-
tom. – Újból erőt kellett venni magamon, hogy elfojt-
sam az érzéseimet és szelíd maradjon a hangom.
– Remélem, tetszeni fog.
– Ebben biztos vagyok, Benjamin. – Zamatos kun-
cogást hallatott és úgy vonult el mint egy hegy. Hallot-
tam, hogy így szól de Valloshoz, amikor bemászik a
kocsijába: – Földközi-tengeri befolyás! Édes Istenem,
ezért a pénzért már eszkimó is lehetne!
Úgy mentünk át a parkon, mint egy temetési gyász-
menet, egy egész konvoj fekete limuzin és befordultunk
a második kapun a Kensington közbe.
A Társaság ajtajában letettek minket és felmentünk
az előadóterembe. Az előadók és tanácstagok a dobo-
gón ültek, a terem dugig megtelt. Wilfred a helyén ült,
épp középen, ahonnan minden arcrezdülését láthattam.
Körülötte ültek a fegyverhordozói.
Bevezették Őkegyelmességét, akiből szivar és jó
portói bor illata áradt. Úgy fogták rá a hallgatóságra,
mint egy mozsárágyút, aztán ránk eresztették. Negy-
venöt percen át zúdította ránk az orchideákat és az aka-
dályversenyt. Az elnök diszkréten megcibálta a frakk-
szárnyát, de újabb húsz perc kellett ahhoz, hogy szóhoz
jussak.
– Hat évvel ezelőtt abban a kitüntetésben volt ré-
szem, hogy előadást tarthattam a Társaságban. Témája
“A földközi-tengeri befolyás Közép- és Dél-Afrikában
a kereszténység előtti korszakban” volt. Most azonos
témával lépek önök elé, azonban további bizonyítékok-
kal felfegyverezve, melyek megvilágítják ezt a korsza-
kot.
Wilfred percenként körbedobálta magát a székén és
megjegyzéseket tett hol Rogersnek, hol de Vallosnak,
akik mellette ültek. Egyfolytában sutyorgott, a prog-
ramfüzetét szája elé téve. Nem vettem tudomást a zava-
rásról és átverekedtem magam a bevezetőn. Az össze-
foglalása volt ez minden eddig ismert bizonyítéknak és
a számos teóriának, melyeket alkalmaztak rájuk. Szán-
dékosan unalmasan, prózaian daráltam, hadd higgye
Wilfred és a bagázsa, hogy nincs semmi újdonság a
tarsolyomban.
– Azután a múlt év márciusában Mr. Louren
Sturvesant egy fényképet mutatott nekem. – Itt már
változtattam az előadásmódomon, egy kis felvillanyo-
zottságot vittem a hangomba. Láttam, hogy érdeklődés
villan fel az arcokon, melyek eddig üveges szemmel
meredtek maguk elé. Szilárdan továbbvittem. Hirtelen
egy detektívtörténettel álltam elő. Most hosszabb szü-
net állt be Wilfred nagyképűsködésében. Tisztelői kö-
zött elhalt a vihogás. Most szinte torkon ragadtam a
hallgatóságom, ott voltak velem és Sallyval a holdfény-
ben és lenéztek a rég halott város kísérteties körvonalai-
ra. Ők is részesültek az izgalmunkban, amikor felfedez-
tük az első díszes követ.
Abban a pillanatban, amikor erre szükség volt, leol-
tották a villanyt és a sötétségben felvillant a mögöttem
lévő vásznon az első kép.
A fehér király volt, büszkén és távolian, fejedelmien
felszökkenő férfiasságával és arany fegyverzetével. A
képek csak úgy villogtak a sötétségben a vetítővásznon.
A hallgatóság elbűvölt csendben ült, elragadtatott arcu-
kat bevilágította a vászonról visszaverődő fény, az
egyedüli mocorgás az első sorban ülő újságírók izgatott
firkálása volt, ahogy minden szavamat leírták.
Addig mentem el a történetben, amikor a síkságon és
a barlangban nyomoztunk, de még nem fedeztük fel a
befalazott alagutat a fehér király portréja mögött.
Jeladásomra újból felgyulladt a villany és a hallgató-
ság visszazökkent a jelenbe, kivéve Őkegyelmességét,
aki megadta magát a portóinak és úgy aludt, mint aki
meghalt. Ő volt az egyedüli a kétszáz ember között,
akit nem hódított meg a történetem. Még Wilfred is
bizonytalannak és megrendültnek tűnt, mint egy félig
legyőzött profi bokszoló, aki megpróbál feltápászkodni,
mielőtt megszólal a gong. Rosszindulatú hódolatot csi-
holtam ki belőle, a pasas a velejéig gúnyos volt. Oda-
fordult de Valloshoz és hangos suttogással mondta:
– Ezek természetesen tipikus bantu kőmunkák a Kr.
u. tizenharmadik századból. De nagyon érdekes, meg-
erősítik a teóriámat a bevándorlás dátumáról.
Csendben vártam, ökölbe szorítottam kezem a pulpi-
tuson, fejem lehajtottam. Néha azt hiszem, igazán kivá-
ló moziszínész lehetett volna belőlem. Lassan felemel-
tem a fejem, és rámeredtem Wilfredre, arckifejezésem
zárkózott volt. Ebből bátorságot merített.
– A festmény önmagában természetesen semmi. Az
igazat megvallva, valószínűleg bantu indíttatású, hason-
lóan a brandbergi Fehér Hölgyhöz.
Szünetet tartottam és hosszú zsinórra engedtem
Wilfredet, mintha nyársorrú hal lenne. Hagytam, hogy
jó mélyen lenyelje, mielőtt a horog beleakad.
– Attól tartok, nincsen itt új bizonyíték.
Elégedetten vigyorászott a körülötte ülőkre, akik
ugyancsak bólogatni és mosolyogni kezdtek, mint a
marionettfigurák. Ekkor kifejezetten hozzá intéztem a
szavaimat.
– Mint ahogyan Wilfred Snell professzor az imént
megjegyezte, mellyel mindnyájunkat magával ragadott,
valóban nem voltak újabb bizonyítékok. – Egyre heve-
sebben bólogattak. – Én azonban úgy döntöttem, hogy
jobban a dolgok mélyére nézek.
És újból elmerültem az elbeszélésbe, leírtam a lezárt
alagút felfedezését, hogyan óvtuk meg a rombolástól a
fehér királyt és vágtunk léket mögötte a sziklában és
hogyan jutottunk be az alagútba. Újból szünetet tartot-
tam és ránéztem Wilfred Snellre. Hirtelen megsajnál-
tam: ahol eddig a kérlelhetetlen ellenségem, hivatásom
nyílt aláásója ült, ott most csupán egy hájas, nevetséges
figura maradt.
Huyhoz, a poétához, az Istenek Fejszehordozójához
hasonlóan én is csapásokat mértem rá. Darabokra vág-
tam a tekercsek, a keselyűs balta és az öt aranykönyv
elősorolásával.
Miközben beszéltem, egyik kísérőm begurított egy
zöld bársonnyal fedett kerekes kocsit. Mindenki odané-
zett, intésemre leemelték a takarót, és ott hevert a nagy,
ragyogó csatabárd és az egyik tekercs.
Wilfred Snell összeesve ült a székében, pocakjával
az ölében, bíborszín ajka petyhüdten, nyitva lógott,
mialatt felolvastam Huy első aranykönyvének nyitó
szavait.
„Hadd olvassa minden ember e szavakat és örven-
dezzenek, amint én örvendezek, hallja meg minden em-
ber e dalokat és könnyezzenek felette, ahogyan én köny-
nyezem.”
Befejeztem és körülnéztem. A szavak mindenkinek a
szívébe hatoltak, kivétel nélkül mindenkinek. Még
Louren, Hilary és Sally, akik pedig jól ismerték, még
ők is előrehajoltak, és csillogó szemmel figyeltek.
Már fél nyolc, vettem észre meglepődve. Egy órával
túlhaladtam a kijelölt időt, és az elnök nem utasított
rendre.
– Időnk lejárt, de a történetnek nincs vége. Holnap
reggel Eldridge Hamilton professzor tart előadást a
tekercsekről és tartalmukról. Remélem, szívesen kísérik
majd figyelemmel. Őkegyelmessége, elnök úr, hölgye-
im és uraim, köszönöm.
Néma csönd volt, tíz másodpercig senki meg se
moccant, azután hirtelen mindenki talpra ugrott és va-
dul tapsolni kezdett. A Társaság 1830-as megalakulása
óta ez volt az első alkalom, hogy egy értekezés olyan
nyíltszíni tapsot kapott, mintha színházi előadás lett
volna. A székem köré sereglettek, a kezemet szorongat-
ták és kérdésekkel ostromoltak, melyekre semmi remé-
nyem sem volt, hogy felelhessek. Az emelvényen áll-
tam, így jól láttam, amint Wilfred Snell felkel a helyé-
ről és nehézkesen az ajtó felé csoszog. Egyedül volt,
hívei serege faképnél hagyta és körülöttem nyüzsgött.
Oda akartam szólni neki, meg akartam mondani, hogy
sajnálom, hogy azt kívánom, bár megkímélhettem vol-
na ettől, de nem volt mit mondani. Száz alkalma is nyílt
volna rá ezelőtt.
Minden egyes hazai újság lehozta másnap reggel és
még a Times maga is elismerő sorokat közölt: „Karthá-
gói kincsek felfedezése”, “Tutanhamon sírjának megta-
lálása óta a legjelentősebb régészeti felfedezés”.
Lourennek minden sajtóterméket megküldtek és
most ott ültünk az újságtenger közepén gargantuai reg-
gelink mellett. Louren büszkén sorolta az érdemeimet.
Hangosan olvasta fel a cikkeket és közben kommentál-
ta.
– Lehengerelted őket, öregem.
– Ben, legyilkoltad a seggfejeket.
– Úgy mondtad, hogy majd összepisiltem magam,
pedig a fenébe, én is ott voltam!
Felvette az egyik bal oldali képes újságot a halomból
és kinyitotta. Az arckifejezése menten megváltozott.
Hirtelen olyan mogorva düh látszott rajta, úgy elöntötte
a méreg, hogy megkérdeztem: – Mi van, Lo?
– Itt – szinte átröpítette a lapot. – Olvasd el, én köz-
ben befejezem az öltözködést. – Átment a hálószobába
és bevágta maga mögött az ajtót.
Mindjárt megtaláltam. Egész oldalas fénykép a nagy
címsor alatt. „A szabadság serege.” Fekete emberek
puskával, tankkal. Fekete emberek masíroznak, végte-
len sorokban. Tojáshéjforma sisakok, mint a gyűlölet
mérges gombái, modern automata fegyverek lóbálóz-
nak az álcaruhás vállakon, csizmák emelkednek a ma-
gasba. Nem is ez ragadott meg. Hanem a lap közepén
lévő kép, mely magas, akasztófaszéles vállú, kopasz,
biliárdgolyó-fejű embert ábrázolt, a kobakja csak úgy
csillogott az afrikai napsütésben. Mosolytalanul mene-
telt két vigyorgó kínai között, akikről úgy lógott gyűrött
egyenruhájuk, akár a pizsama.
A vastag betűs képaláírás így szólt: „A Fekete Ke-
resztes Vitéz, Timothy Mageba altábornagy, a Népi
Felszabadító Hadsereg újonnan kinevezett parancsnoka
két katonai tanácsadójával.”
Ahogy erre a gyűlölködő arcra néztem, iszonyú ret-
tegés fogott el, és a széles vállak borzasztó elszántsága
és a szétvetett lábak láttán emelkedni kezdett a gyom-
rom.
Megmagyarázhatatlan módon úgy tűnt, hogy mindez
csökkenti az én diadalomat. Olyan felesleges dolognak
tűnt mindaz, ami 2000 évvel ezelőtt történt, ha ránéz-
tem erre az emberre és arra a fekete seregre gondoltam,
mely épp most vonul át hazám földjén.
Azután az rémlett fel bennem, hogy ez az ember
nem is olyan egyedülálló jelenség, hogy Afrika sok
ilyet termel ki magából. Azok a fekete rombolók, akik a
fehér emberek csontjaival hintették fel a síkságokat,
Chaka, Mzilizaki, Mamatee, Mutesa és még más száz,
akiket a történelem már el is feledett. Timothy Mageba
csupán a legutolsó ennek a hosszú sornyi katonának a
végén, mely belenyúlik a sötétlő, áthatolhatatlan időbe.
Louren kijött a hálószobából és Hilary is vele jött.
Hilary hozzám lépett, megcsókolt és újból gratulált és
én kiejtettem ugyan a kezemből az újságot, de a fejem-
ből nem ment ki.
– Sajnálom, hogy nem tudok veletek menni ma reg-
gel, hogy meghallgassam Eldridge barátodat, Ben. Nem
mulaszthatom el ezt az ülést. Kérlek, gondoskodj
Hilaryról. Vidd el ebédelni, jó? – mondta Louren, ami-
kor hármunkat lefelé vitt a lift.
Eldridge a tweedjében és könyökfoltjaival lemészá-
rolta a témáját. Három és fél órán keresztül mormogott
„parazitákról” és „rövidítésekről”, időnként azt a kaca-
ját hallatta, amitől felriadtak az alvók. Hálás voltam,
amikor körülnéztem a lassan kiürülő teremben a sajtó
szórakozottan ásítozó képviselői között. Nyilvánvalóan
nem tudja ellopni tőlem a dicsőséget.
Löncs előtt egy órával Sally odacsúsztatott nekem
egy cédulát. “Nem bírom tovább. Megyek és vásárolga-
tok egy kicsit. Viszlát, S.”
Én mosolyogtam, ahogy figyeltem, hogy milyen ke-
csesen surran ki az ajtón. Hilary megfordult, rám ka-
csintott és mindketten mosolyogtunk.
Eldridge lassan, hatástalanul fejezte be az előadását
és körbesugárzott kimerült hallgatóságára.
– Nos – mondta – azt hiszem, mindenről beszámol-
tam. – És megkönnyebbülten tülekedtek utána az ajtó-
hoz.
A Társaság halljában újra körülvett az elragadtatott
tömeg, így csak lassan tudtunk haladni az ajtó és a
löncs felé.
Amikor már végre elvergődtünk a taxihoz Eldridge-
dzsel és a mellettem ülő Hilaryvel, már épp megadtam
a sofőrnek a Trattoria Terrazza címét, amikor Hilary
lenézett ölében lévő kezére és kis, meglepett sikolyt
hallatott.
– A gyűrűm! – És első alkalommal láttuk, hogy a
nagy ékszer nem világít a kezén. Rémülten meredtem a
mezítelen ujjra, rémálmaimban már láttam, hogy elve-
szett a vagyontárgy. Legalább 30 000 fontot ért a brili-
áns.
– Mikor láttad utoljára? – faggattam és néhány má-
sodperc múlva felderült aggódó arca.
– Ó már emlékszem. A hotelben, amikor a körmöm
lakkoztam. A székem melletti alabástrom cigarettado-
bozba tettem.
– Melyik szobában? Melyik székre?
– A társalgóban, a televízió melletti párnázott szék-
re.
– Eldridge, kérem, vigye el Mrs. Sturvesantot a ven-
déglőbe. Jobb, ha beülök egy másik taxiba és visszaro-
hanok a szállodába, mielőtt valamelyik takarítónő ész-
reveszi. Veled van a kulcsod, Hil?
Kotorászott a táskájában és előszedte a kulcsot.
– Ben, te drága öreg angyal. Igazán sajnálom. – És
odaadta a kulcsát.
– A nyomorgó kislányok a kedvenceim – léptem ki a
járdára. Elrobogtak és öt percen át integettem minden
elhaladó taxisnak, mint egy dühöngő szemafor. Soha
nem láttam, hogy a kis sárga jelzés ég-e a kocsik tete-
jén, vagy nem, így hát mindegyiknek jeleztem.
Bebocsátottam magam az Oliver Messel-
lakosztályba Hilary kulcsával és végigsiettem a háló-
szobák hosszú során. Megkönnyebbült kis morgással
megtaláltam a gyűrűt a cigaretták között az alabástrom
skatulyában. A kezemben tartottam és közben átbotor-
káltam az ablakból bejövő fényhez, hogy egy pillanatra
elgyönyörködjem benne. Az efféle briliánsszépségektől
még a gyomrom is felkavarodik. Egy pillanatra irigység
suhant át rajtam, egy pici bánat, amiért nekem soha
nem lesz a birtokomban ilyen tiszta bűvölet. Azután
elhessegettem az érzést, gyorsan becsavartam a gyűrűt
a zsebkendőm sarkába és visszaindultam az átjáróban.
Ahogy odaértem a hálószobaajtóba, észrevettem,
hogy félig nyitva van és megálltam és már emeltem a
kezem, hogy becsukjam.
A szobából egy nő hangja hallatszott, érzelemtől re-
kedt hang, egy hang, melyet megtört a remegés és leve-
gő után kapkodott.
– Igen, ó, istenem, igen! Csináld! – és egy férfihang
vegyült bele, rekedt kiáltással, mint egy sebesült állat.
– Drágám! Drágaságom! – A hangok összemosód-
tak, egybefolytak és egyszerre törtek ki, a szerelem
szenvedélyes vihara elragadta őket. Azután másik hang
tört elő, ritmikusan egyre gyorsulva, a teremtés lükteté-
se, egy hang, mely olyan vén, mint az emberiség, olyan
összetéveszthetetlen, mint a csillagok járása. Megder-
medve álltam, a kezem még mindig a kilincs felé nyúlt,
a szerelmi csattogások egy pillanatra szüneteltek, az-
után az egyenetlen légzés hangja és kis sóhaj és a betel-
jesült gyönyör mormolása.
Úgy fordultam meg, mint egy alvajáró. Halkan a be-
járati ajtóhoz mentem és csendesen betettem magam
mögött.
A löncs alatt nyugodtan ültem, sejtelmem sincs, mit
ettem, az egész társalgásból egy mukkra sem emlék-
szem, csak azokra a hangokra az ajtó mögött, Sally
Benator és Louren Sturvesant hangjára.
Arra sem emlékszem, amikor visszamentem a Társa-
ságba és csak halványan rémlik a következő előadás és
a további ünneplés.
Ott ültem a helyemen az első sorban, mélyen a szé-
kembe húzódva és a fényes padló egyik repedésére me-
redtem. Az agyam visszament az időben, úgy járta vé-
gig a múltat, mint egy vadászeb a bujkáló madár után a
csapást.
Visszaemlékeztem a holdvárosi éjszakára, amikor
részegen feküdtem le, lerészegedve attól a whiskytől,
amit Sally maga öntögetett nekem. Visszaemlékeztem,
amikor Louren bejött a sátorba és láttam, hogy a sátor-
lapon át bejön a halvány hajnali fény.
Visszaemlékeztem a barlangban tett esti látogatá-
somra, amikor Louren elvakította szemem a zseblám-
pával és elzavart.
Visszaemlékeztem a Ral és Leslie között lefolyt be-
szélgetésre, amit véletlenül kihallgattam. Eszembe ju-
tottak Sally brightoni barátai, hirtelen, ok nélküli táma-
dásai Hilary ellen, a hangulatai és a hallgatásai, hirtelen
örömkitörései és még hirtelenebb depressziója,
félkijelentései, ahogy habozott, és majdnem bevallotta,
éjféli látogatása az ágyamnál, és a száz más nyom és
célzás – és csak bámultam a saját vakságomat. Hogy
lehet az, hogy se nem láttam, se nem éreztem ezt?

Hallottam, hogy a nevemet mondják és erőltettem

magam, hogy felálljak a helyemről és megpróbáljam
meghallani, amit mondanak nekem. Graham Hobson
volt, a Társaság elnöke beszélt, lenézett rám, mosoly-
gott. Körülöttem felém fordultak a fejek és ugyancsak
mosolyogtak, kedves, baráti arcok.
– A Társaság patrónusainak és alapítóinak kitünteté-
sét adományozzuk önnek – mondta Hobson. – Valamint
a Tanács megbízásából közlöm, hogy az alapítvány
összegéből bizonyos summát helyeztünk letétbe és
megbízunk egy kiváló művészt, hogy fesse meg dr.
Kazin portréját. Egy erre a célra rendezett ünnepélyen
helyezzük el a képet…
Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Borzasnak és
butának éreztem. Hobson hangja elhalkult és megpró-
báltam koncentrálni. Kedves, de rendíthetetlen kezek
talpra állítottak és az emelvény felé lökdöstek.
– Szólásra! – kiabáltak, nevettek, tapsoltak.
Ott álltam előttük. Szédültem, a szoba megfordult
velem, majd újból helyrebillent, elhomályosult, majd
élessé vált.
– Nagyméltóságod – kezdtem és elfulladt a hangom,
a torkomban gombóc volt, a szavak sűrűn buktak ki. –
Köszönöm a megtiszteltetést. – Megálltam és kerestem
a szavakat. Mindenki hallgatott, várakozott. Kétségbe-
esve körülnéztem a teremben, valami szabadító vagy
inspiráló után kutattam.
Sally Benator ott állt az oldalbejárónál, nem tudom,
mióta lehetett ott. Mosolygott, napsütötte arcában hófe-
hér fogakkal és gyönyörű arccal, sötét haja ragyogó
gyűrűkben omlott a vállára, orcája lángolt és szeme
szikrázott, egy lány, aki frissen kelt fel a szeretője
ágyából.
Rámeredtem. – Hálás vagyok – mormoltam és Sally
bólintott és biztatóan intett felém – és a szívem meg-
szakadt; fizikai érzés volt, éles fájdalom, valami meg-
szakadt a mellemben olyan erővel, hogy a lélegzetem is
elakadt. Elvesztettem a szerelmemet, az egyetlen sze-
relmemet, és mindez a megbecsülés, mindez az ünnep-
lés értelmetlenné vált.
Rámeredtem, elhagyatva és minden céltól megfoszt-
va. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe és
kicsordulnak. Nem akartam, hogy mindenki lássa, lebo-
torkáltam az emelvényről és az ajtó felé mentem. Újból
felhangzott a tapsvihar és hangokat hallottam a tömeg-
ből.
– Szegény fickó, teljesen kivan.
 – Milyen érzékeny.
– Egészen le van sújtva.
Én pedig kirohantam az utcára. Lágy cseppekben
esett és én vadul rohantam. Egyedül akartam maradni,
akár egy sebesült állat, hogy elbújjak a sebemmel. Az
eső lágyan simogatta égő szemem.

Magányra vágytam és arra, hogy véget érjen a fájda-

lom és mindkettőt Holdvárosban találtam meg.
Eldridge-nek egyhónapos előadási kötelezettsége volt,
amit Angliában kellett megtartani, Sally pedig eltűnt.
Az óta az éjszaka óta nem beszéltem vele, de Louren
csak úgy mellesleg megemlítette, hogy Sally kivette a
kétheti rendes évi szabadságát és csatlakozott egy
olaszországi és görögországi csoportos utazáshoz.
Holdvárosban légipostai levél várt Sallytól, Páduából
írta, amivel megerősítette azt, amit Louren mondott és
azt bizonygatta, mennyire szeretett volna látni, mielőtt
elmentem Londonból. Ez nem lepett meg, mert nem
mentem vissza a Dorchesterbe, hanem átküldettem a
csomagjaimat a Kék Madár Házba és a kora reggeli
járattal elrepültem Afrikába. Sally a gratulációit küldte
nekem és azzal fejezte be a levelét, hogy a hónap végén
visszatér Johannesburgba és az első alkalommal elláto-
gat Holdvárosba.
Ahogy ezt a levelet olvastam, a teljes irrealitás érzé-
se fogott el, mintha valaki síron túli üzenetet küldött
volna. Számomra Sally meghalt, örökre elment tőlem.
A levelet elégettem.
Egy napon Louren meglátogatta a helyszínt. Rájöt-
tem, hogy nincs mit mondanom neki. Mintha idegenek
lennénk, vonásai, melyekre oly jól emlékeztem és sze-
rettem, most idegenné váltak.
Érezte a szakadékot, ami elválaszt bennünket, és
megpróbálta áthidalni. Nem reagáltam rá, így rövidre
fogta a látogatását és elment. Éreztem a bizonytalansá-
gát és kicsit megsajnáltam. Nem akartam sem vádolni,
sem gyűlölni.
Magányosságom határán Ral és Leslie árnyalakok
voltak. Nem tudtak betolakodni abba a magánvilágba,
melyben most éltem.
Ez a világ Huy Ben-Amon világa volt, fájdalom és
szomorúság között imbolygó hely. Abban az időben,
amikor Eldridge a tekercsekkel dolgozott, nap mint nap
követtem a fordítás minden részletét. A nyelv a legna-
gyobb tehetségem és minden erőfeszítés nélkül ragad
rám. Arábiai Lőrinc négy nap alatt tanult meg arabul –
én tíz nap alatt tanultam meg punul és ezzel megnyer-
tem Tündérország kulcsát Huy aranykönyveihez.
A harmadik könyv Opet népe történetének a folyta-
tása volt a poéta életében. Éppolyan magával ragadó
dokumentum, mint az előző kettő, de számomra az iga-
zi varázslat az utolsó két könyv volt.
Ezek Huy versei és dalai voltak, vers és dal a szó
modern értelmében. Huy, a harcos, az Istenek Fegyver-
hordozója, aki ódát zengett a ragyogó szárnyú napma-
dárról, az ő csatabárdjáról.
Leírta, hogyan hozták az aranyat a déli bányákból és
hogyan olvasztották az anyaméh formájú kohóban, leír-
ta a fénylő parázs illatát és az olvadt fém csordogálását.
Hogyan tisztították és ötvözték, kovácsolták és ala-
kították, leírta az élezését és vésését, és amikor a négy
belevésett keselyűt és a négy napot írta le, akkor csodá-
lattal pillantottam fel a nagy baltára, mely az íróaszta-
lom felett függött.
Huyjal együtt hallottam, ahogy a villogó él belesu-
hint a levegőbe, hallottam, ahogy átmetszi a csontot és
ahogy szörcsögve visszahúzódik az eleven húsból. Ret-
tegve olvastam az ellenség névsorát, akik e fejsze csa-
pásai alatt meghaltak és bámultam bűneiket és vétkü-
ket.
Azután Huy hangot váltott, egyszeriben hetvenkedő
fickó lett, aki Zeng vörösboros kancsói után nyúlkál és
harsogva nevet a tűz mellett, átkarolva társait.
Azután hófehér vászonba öltözött piperkőc volt,
édes olajakkal illatozva, a szakálla göndörítve és var-
kocsba fonva.
És most pap, aki az istenekkel sétál. Bízik bennük,
felügyeli titkaikat és átadja számukra az áldozati porci-
ót. Huy magányos imába mélyedve térdepel, Huy fel-
emelt karral üdvözli a homályban Baált, a napistent.
Azután ismét Huy, a jó barát, az igaz társ, aki leírja,
milyen öröme telik egy másik ember társaságában. A
személyiségük összekapcsolódása, a megosztott öröm
fűszere és az együtt átélt veszélyek elhárítása. Ebben a
versben erős célzás van arra, hogy Huy imádja hősét,
barátja hibáival szemben vak és annak szépségét szinte
asszonyi bensőséggel írja le. Leírja válla szélességét,
lángoló vörös szakállának mellére omló fürtjeit, a mel-
lére, melyen az izmok simán és keményen feszülnek,
mint a sziklák Zambos dombjain, lábát, mely erős, mint
a fiatal facsemete, mosolyát, mely Baál napisten áldása,
és a végén ezt írja: “Lannon Hycanus, több vagy te,
mint Opet királya, te a barátom vagy.” Ahogy ezt ol-
vastam, úgy éreztem, hogy nagy értéket jelenthetett
Huy barátjának lenni.
Azután újból hangot vált a költő és a természet meg-
figyelőjévé válik, vadász, aki szerető vigyázattal, egy
részletet sem hagyva ki, mindent leír az elefánt agyará-
tól a nőstény oroszlán lágy hasa aljáig.
Azután szerelmes, aki elbűvölve írja le kedvese
szépségét.
Tanithét, kinek magas homloka fehéren világít, mint
a holdfény, akinek haja lágyan röppen és fénylik, mint
a mocsarakban égő papirusznádak füstje, akinek zöld
szeme ragyogva szikrázik, mint Asztarté istennő temp-
lomának mély medencéje.
Azután Tanith hirtelen meghalt és a költő világgá
kiáltja gyászát, úgy látja a leány halálát, mint egy ma-
dár elröppenését, elefántcsont karjai akár a rebbenő
szárnyak, utolsó kiáltása felszökken az égig és megérin-
ti az istenek szívét. Huy kesergése olyan volt, mintha az
enyém lenne, hangja az enyém, rettegése és diadala a
sajátommá vált, és úgy tűnt, hogy Huy én vagyok és én
Huy lettem.
Korán keltem és későn feküdtem, keveset ettem, az
arcom sovány és sápadt lett, a tükörből űzött arc nézett
vissza rám vad szemekkel.
Azután hirtelen ismét a valóság talajára kerültem,
Tündérországom kristály falait összetörték. Louren és
Sally egyazon repülőgépjárattal Holdvárosba érkeztek.
Újból kezdődött a rég nem érzett gyötrő fájdalom.
Megint bujkálni próbáltam, bevettem magam a le-
véltár szentélyébe, ott töltöttem minden napomat és
megpróbáltam, hogy ne kerüljek kapcsolatba sem
Sallyval, sem Lourennel. Még mindig ott voltak azon-
ban a közös étkezések órái, amikor megpróbáltam mo-
solyogni és bekapcsolódni az ugratásokba és beszélge-
tésekbe és megpróbáltam nem észrevenni a Louren és
Sally közötti intim mosolyokat és pillantásváltásokat,
míg végre megszabadultam és elhagyhattam az asztalt.
Louren két ízben odajött hozzám.
– Valami baj van, Ben?
– Nem, Louren. Nem. Esküszöm. Tévedsz – és visz-
szamenekültem a levéltár csendjébe.
Ott csak Ral nyugodt társasága és a fizikai munka
várt, lefényképeztem és becsomagoltam a korsókat és
emellett más szórakozást is találtam. Ez a barlang csak-
nem 2000 évig sterilen el volt zárva a külvilágtól és
amikor először kinyitottuk, nem volt semmiféle életnek
sem nyoma. Most újból feltámadt saját ökológiája, elő-
ször csak picurka rovarok alakjában, majd előjöttek a
homoki bogarak, hangyák, pókok, pillék és végül a kis
barna gekko-gyík. Fényképfelvételeket kezdtem készí-
teni a levéltár lakóiról.
Hosszú órákat töltöttem el naponta ezzel, csendben
üldögéltem és a kamerát egyensúlyoztam, és lestem,
hogy elkaphassam valamelyik rovar mozgását vagy
röptét, ami épp olyan volt, mint amit Holdváros felfe-
dezésének utolsó idejében csináltam.
Egyedül dolgoztam a levéltár leghátsó részében, kö-
rülöttem a fal, melybe a Nap rajza volt bevésve. Az
egyik gekko-gyík lefutott a falról és keresztülsurrant a
kőpadlón. Abban a sarokban, ahol annak idején felfe-
deztük a csatabárdot, a gyík megállt. Mereven állt, tor-
kának lágy bőre lüktetett, fénylő gyöngyszeme várako-
zón csillogott. Észrevettem, mi az, amire a gyíkocska
les. Fehér molylepke üldögélt nyugodtan a nap egyik
sugarának a végén.
Gyorsan a masinám után nyúltam, előkészítettem a
vakut és exponáltam. Izgalmas dolog volt épp az ölés
pillanatában lefotózni a gyíkot. Lassan arra forgattam a
kamerát, ahol fókuszba állíthattam a pillét és vártam,
hogy a gyík előrerontson. Tizenkét hüvelyknyire a pil-
létől a gyík újból megállt és látszott, hogy az utolsó
rohamra készül. Lélegzet-visszafojtva vártam, ujjam a
kioldón. A gyík előrelendült, és felvillantottam a vakut.
A gyík megdermedt, szájában a bekapott pillével.
Majd megfordult és fejjel lefelé beszökellt a padlóba;
amikor elérte azt a sarkot, ahol a fal és a padló találko-
zott, eltűnt és nevettem ezen a mulatságos félelmen.
Feltekertem a filmet, eltettem a vakut és visszarak-
tam tokjába a fényképezőgépet és már épp készülődtem
abbahagyni a munkát, amikor átsuhant bennem egy
gondolat. Visszamentem a barlang falának a végéhez,
oda, ahol a gyík eltűnt és lehajoltam, hogy megvizsgál-
jam a fal és a padló összeeresztését. Szilárdnak látszott,
sem lyukat, sem repedést nem vettem észre, melyben a
gyík elillanhatott. Most már izgatott, hová tűnhetett a
gyík, odahúztam a drótjánál fogva az egyik lámpát és
letettem, hogy a fénysugár teljesen bevilágítsa a falat.
Azután négykézláb végigjártam a fal hosszát. Érez-
tem, hogy a szívem úgy ver, mint a nagydob, a vér lük-
tetett a fülemben és forróság öntötte el a mellkasom. A
zsebkésem után nyúltam és a kezem elbizonytalanodott,
majdnem beletörött a hüvelykujjam körme, ahogy ki
akartam nyitni a pengéjét.
Azután kipróbáltam a porral borított hasadékvonalat,
azt, ami elválasztotta a falat a padlótól. A zsebkésem
pengéje tövig süllyedt bele.
Leültem a sarkamra és a falra meredtem és bámul-
tam a napkorongot, mely természetfeletti árnyékot ve-
tett az erős világítás hatására.
– Talán – suttogtam hangosan – lehetséges lenne…
– és újból lehajoltam Baál képe előtt, mintha én is
egyik imádója lennék. Izgatottan próbálgattam a repe-
dést a fal mentén, amíg egyszer csak hirtelen kilenc
foknyival elfordult és elvált a faltól. A repedés itt titkos
összeköttetésben volt, összeszegecselve és önmagába
visszafordíthatóan és mindez teljesen láthatatlanul volt
megcsinálva. Az a ravasz módszer, ahogyan ezt az ösz-
szeeresztést kiagyalták, arról győzött meg, hogy itt va-
lami alapvetően fontos dolog bujkál. Ennek a faldarab-
nak a mestere össze sem volt hasonlítható azzal, aki a
durva, porral fedett részt csinálta.
Felugrottam és megállás nélkül fel-alá járkáltam az
üres fal előtt. Amióta visszatértem Holdvárosba, most
tértem vissza először az életbe. A bőröm bizsergett, a
lépteim ruganyosak voltak, öklöm összeszorult, majd
újból elernyedt és az agyam izgatottan száguldozott.
– Louren – jutott eszembe azonnal. Itt kell lennie.
Szinte futva mentem vissza a levéltárba, azután ki az
alagútból. A bejáratot eltorlaszoló őrbódéban az egyik
őr elnyúlva ült a székében, csizmája az asztalon. Kék
uniformisán nyitva állt a gallér, sapkáját hátratolta a
fején. A mögötte lévő falon egy kampón lógott a puská-
ja, revolverének fekete ravasza kilógott a tokjából. Fel-
nézett Western újságjából, vastag, horgas orra és hideg
sasszeme volt.
– Hello, doki! Ilyen sürgős?
– Bols, felhívná Mr. Sturvesantot? Kérje meg, hogy
azonnal jöjjön ide.
A Nap rajza előtt térdepeltem, amikor Louren meg-
érkezett.
– Gyere ide, Lo. Szeretnék valamit mutatni.
– Hé, Ben! – nevetett Louren és boldog megköny-
nyebbülés látszott rajta. – Hetek óta most látlak először
mosolyogni. Istenem, szinte már kezdtem aggódni mi-
attad. – Megpaskolta a vállamat, még mindig nevetett.
– Sokkal jobb így látni újra a régi Bent.
– Lo, nézz csak ide – mondtam és mellém térdelt.
Tíz perccel később már nem mosolygott, az arca hi-
deg volt és feszült. Világoskék szeme úgy meredt a
falra, mintha keresztüllátna a szilárd sziklán.
– Lo – kezdtem, de ellentmondást nem tűrő mozdu-
lattal csendre intett, mintha egy olyan hangra figyelne,
melyet én nem hallhatok. Hirtelen babonás rettegéssel
néztem ezt a hideg istenarcot. Az volt az előérzetem,
hogy itt valami természetfeletti dolog történik.
Louren lassan, lépésről lépésre közeledett a Nap ké-
péhez. Keze felnyúlt és egészen a középső korongra
simult. Ujjait kitárta, mintha a mozdulattal a képet
visszhangozná. Nyomni kezdte a falat, láttam, hogy ujj-
hegyei a falnak feszülnek, mely keze nyomására meg-
változtatta az alakját.
Néhány hosszú másodpercig semmi sem történt, az-
után a fal hirtelen megindult. Hang nélkül, csikorgás
vagy ellenállás nélkül fordult meg rejtett tengelye kö-
rül. Súlyos, megfontolt mozdulat volt, mellyel Baál
képe mögött feltárult az a szögletes, fekete nyílás, ami
egy távolabbi átjáróba vezetett.
Belemeredtem a sötét, történelem előtti hasadékba és
anélkül, hogy Lourenre pillantottam volna, suttogva
kérdeztem. – Hogy csináltad, Lo? Honnan sejtetted?
A hangja rejtélyes volt. – Tudtam – épp csak hogy
tudtam, ez az egész. – Hallgattunk és belebámultunk a
nyílásba. Valami megfoghatatlan borzadály fogott el
attól, amit majd odabent találunk.
– Hozd ide a lámpát, Ben – parancsolta Louren,
anélkül, hogy a szemét levette volna a nyílásról. Oda-
vittem a hordozható ívlámpát és Louren kivette a ke-
zemből. Követtem, amint átlépett a bejáraton.
Lejtős út vezetett a föld alá, úgy negyvenöt fokos
lejtéssel. Az átjáró hét láb hat hüvelyk magas és kilenc
láb széles volt. A padlóba kőlépcsőket vágtak. A lép-
csőfokok kopottak voltak, a szélei simák és lekerekítet-
tek. A falak és az alagút teteje dísztelen kőből készült
és az alagút mélysége árnyékba és sötétségbe veszett.
– Mi ez? – mutatott rá Louren két nagy, kör alakú
tárgyra, melyek a lépcsősor tetején hevertek. Láttam
rajtuk a bronz rozettákat.
– Pajzsok. Hadipajzsok.
– Valaki siettében elejtette.
Óvatosan átléptük a pajzsokat és megindultunk lefe-
lé. 106 lépcső volt, mindegyik hat hüvelyk magas.
– Itt nincsen por – jegyezte meg Louren.
– Nincs. Az ajtó szorosan zár.
Szavai figyelmeztetésnek hangzottak, de én beleme-
rültem az új felfedezés izgalmába. A lépcsők olyan
tiszták voltak, mintha frissen seperték volna fel.
A lépcsősor végén T alakú elágazáshoz érkeztünk. A
tőlünk jobbra eső átjáró vasrúddal elzárt csukott és elre-
teszelt kapuhoz vezetett. Bal felé újabb kanyargó lép-
csősor nyílt, mely eltűnt a szikla belsejében.
– Merre? – kérdezte Louren.
– Nézzük meg, mi van a kapu mögött – ajánlottam
izgalomtól remegő hangon és bementünk.
A nehéz retesz nem volt zárva, de az ajtófélfa köré
aranydrótot tekertek, és súlyos agyagpecsét lógott rajta
zárként.
A pecsét rajza durván kidolgozott állatábrázolás volt
és körülötte a felírás: “Lannon Hycanus, Opet Nagy
Oroszlánja, Punt és a Négy Fejedelemség Királya.”
– Add ide a késed – mondta Louren.
– De Lo, nem tudhatjuk… – kezdtem.
– Add már ide, a fenébe is. – A hangja remegett a
sajátos vágytól és szenvedélytől. – Tudod, mi ez? Ez a
kincseskamra, Opet aranyának a pincéje!
– Várj, csináljuk rendesen, Lo – könyörögtem, ám ő
puszta kézzel nekiment a pecsétnek és leroppantotta a
kapuról.
– Ne csináld, Lo – ellenkeztem, de ő kihúzta a re-
teszt és egész súlyával nekidőlt a kapunak. Rozsdás
volt, de Louren teljes erővel rohamozott. A kapu enge-
dett és kinyílt annyira, hogy Louren keresztülpréselje
magát rajta. Előrerohant és én utána. Az alagút jobbra
újból élesen kanyarodott és egyenesen egy nagy terem-
be vezetett.
– Istenem! – sóhajtotta Louren. – Ó, Istenem! Nézd,
Ben. Nézd már.
Opet kincsének egész mesés gazdagsága ott hevert
érintetlenül előttünk. Később megszámoltuk és meg-
mértük, de most csak álltunk és bámultunk.
A terem 186 láb hosszú és huszonegy láb széles volt.
Az egyik fal mentén halmozták fel az elefántcsontokat.
1016 hatalmas agyar volt. Az elefántcsont elkorhadt és
úgy morzsolódott, mint a kréta, de 2000 évvel ezelőtt
ez óriási érték lehetett.
Több mint 900 nagy amfora volt, viasszal lepecsé-
telve. A drága olaj már réges-régen fekete masszává
dermedt. Bálákban állt az importált vászon és selyem,
annyira tönkremenve, hogy ahogy hozzáértünk, porrá
vált.
A pince szemben lévő falánál halmozták fel a féme-
ket – 190 tonna andráskereszt formára öntött rézrúd;
három tonna ón, ugyanilyen formában; tizenhat tonna
ezüst; kilencvenhat tonna ólom; két tonna antimon.
Végigmentünk a hajón, egészen a pince közepéig és
egymásra meredtünk ettől az elképesztő gazdagságtól.
– Az arany – mormogta Louren. – Hol van az arany?
Jó néhány ébenfából készült láda állt ott, a tetejükön
elefántcsont és gyöngyház berakással. Ezek voltak a
pince egyedüli művészi kivitelű tárgyai, még durván
kivitelezett csata- és vadászjelenetek is voltak rajtuk.
– Ne, Lo, ezt ne – kiáltottam fel, újból tiltakozva,
ahogy Louren nekiesett a fedelüknek.
Féldrágakövekkel voltak teli, ametiszttel, berillel,
tigrisszemmel és malachittal. Némelyik közülük durván
vágva és befoglalva aranyékszerekbe, vastag, ügyetlen
darabokba, láncokba, kitűzőkbe és gyűrűkbe.
Louren kirohant a teremből, majd hirtelen megtor-
pant. A főterem egyik oldalfülkéjében egy másik vasaj-
tó mögött szép rendben halmozták fel az aranyat. A
szokásos “ujj“-mintába öntve. A drága fémhalmok tö-
mege jelentéktelennek tűnt, de amikor hónapokkal ké-
sőbb megmértük, kiderült, hogy az összsúlyuk hatvan
tonnánál is többet nyomott.
Értékük 60 000 000 font sterling felett állt. Ugyan-
abban a fülkében, ahol az arany volt, még két kis falá-
dikót is találtunk. Ezek 26 000 karát megmunkálatlan
vagy durván vágott gyémántot rejtettek a legváltozato-
sabb színekben és formákban. Egyik sem volt fél karát-
nál kisebb, a legnagyobb pedig egy barátságtalan, sárga
színű, harmincnyolc karátos darab volt, mindez további
2 000 000 font értéket képviselt.
Itt volt Opet negyvenhét királyának a kincse, melyet
400 év alatt fáradhatatlan gyűjtögetéssel halmoztak fel.
Ezzel a pazar lelettel egyetlen antik kincs sem veteked-
het.
– Átkozottul óvatosnak kell lennünk, Ben. Egy
mukknak sem szabad ebből kiszivárognia. Tudod, mi
történhet, ha híre megy? – Ott állt, mindkét kezében
egy-egy ujjnyi tömör arany és lenézett a kincshalomra.
– Ez elég ahhoz, hogy öljenek érte, hogy háborút kezd-
jenek!
– Mit akarsz, mit tegyek, Lo? Ehhez segítség kell.
Legalább Ral vagy Sally.
– Nem! – fordult felém vadul. – Ide senki mást sem
szabad beengedni. Kiadom a parancsot az őrségnek,
hogy csak téged és engem engedhetnek be.
– Segítségre van szükségem, Lo. Nem csinálhatom
egyedül, ez túl sok.
– Majd én segítek.
– Hetekbe telik.
– Majd én segítek – ismételte. – Senki más. Másnak
egy szót sem.
Este hatig Louren és én felderítettük a kincsesházat.
– Keressük meg, mi van az alagút másik szárnyában
– ajánlottam.
– Nem – állított meg Louren. – A szokásos ideig
akarok itt maradni. Nem akarom, hogy a többiek gya-
nakodjanak, hogy találtunk valamit. Most visszame-
gyünk a táborba. Majd holnap benézünk az alagút má-
sik részébe. Ilyesmi úgysem lesz már ott.
Bezártuk magunk mögött a kőkaput, lepecsételtük a
titkos átjárót és Louren világosan elmagyarázta paran-
csát az őrnek és le is írta az instrukcióit. Ral és Sally
nevét kihúzta az alagútba beengedhetők listájáról. Ké-
sőbb említést tett erről a vacsoránál. Azzal magyarázta,
hogy kísérleteket folytatunk, amiben csak ő és én ve-
szünk részt. Nehéz este volt ez számomra. Túl voltam
pörgetve az aznapi izgalomtól és most, hogy kirázód-
tam az apátiából, valahogy túlságosan is átestem a
normális életösztön küszöbén. Észrevettem, hogy túl
hangosan beszélek, túl sokat iszom és a féltékenységem
erősebben tört rám, mint valaha.
 Amikor Louren és Sally egymásra néztek, szerettem
volna felordítani: „Tudom. Tudok mindent és a fene
vinne el, gyűlöllek titeket.”
De tudtam, hogy ez nem igaz. Nem gyűlöltem őket.
Mindkettőjüket szerettem és ez még nehezebbé tette,
hogy elviseljem.
Ezen az éjszakán egy szemhunyásnyi alvásra sem
volt lehetőségem. Amikor ilyen feszült vagyok az ide-
gességtől, akkor két-három éjjelen át sem tudom lehű-
teni túlfűtötten száguldozó agyamat. Nem azt értem
ezen, hogy kémkedek Sally után. Pusztán véletlen volt,
hogy ott álltam sötét kunyhómban és épp kibámultam
az ablakon a holdfénybe, amikor Sally kilépett a házi-
kójából.
Hosszú, világos köntöst viselt, a haja sötét felhőként
lengett a válla körül. Egy pillanatig az ajtajában időzött
és óvatosan körülnézett, hogy lássa, alszik-e a tábor.
Azután bűntudatosan, gyorsan átsietett a nyílt, holdfé-
nyes udvaron ahhoz a kunyhóhoz, amelyben Louren
lakott. Kinyitotta az ajtót, habozás nélkül bement és
elkezdődött a számomra hosszú, szívszaggató virrasz-
tás.
Két órán át ácsorogtam az ablakomban, figyeltem,
ahogyan a hold árnyéka változik, figyeltem a csillago-
kat, ahogy az égen haladnak, a csillagokat, melyek
olyan kerekek és ragyogóak, amilyeneket csak a vadon
tiszta levegőjében lehet látni. Szépségük ezen az éjsza-
kán elveszett számomra. Louren kunyhóját figyeltem és
magam elé képzeltem minden egyes elsuttogott szót,
minden érintést, minden mozdulatot és gyűlöltem ma-
gam és őket. Hilaryra és a gyerekekre gondoltam és
azon csodálkoztam, hogy mi késztethet egy férfit arra,
hogy mindezt eljátssza néhány mulandó, kellemes órá-
ért. Abban a sötét kunyhóban mennyi bizalmat árulnak
el, hány ember boldogságát teszik kockára.
Azután hirtelen arra gondoltam, hogy eddig úgy
könyveltem el, hogy Louren részéről ez puszta játék, és
most azzal a ténnyel szembesültem, hogy lehetséges,
mégis komoly a dolog. Akkor el kell hagynia Hilaryt és
Sallyhoz kell mennie. Ezt a gondolatot tűrhetetlennek
éreztem. Nem bírtam tovább figyelni és várni, valami-
vel el kellett foglalnom magam, így hát gyorsan felöl-
töztem és átrohantam a raktárba.
Az éjjeliőr álmosan köszönt, kinyitottam a zárat és
lementem a pincébe, ahol az aranykönyveket tartottuk.
Elővettem Huy negyedik könyvét. Átvittem a saját iro-
dámba, de mielőtt nekikezdtem volna az olvasásnak,
elmentem egy palack Glen Grantért. Az én kétféle kábí-
tószerem, a szavak és a whisky.
Vaktában kinyitottam a tekercset és újra olvastam
Huy ódáját a csatabárdjához, a napmadár csillogó szár-
nyához. Amikor befejeztem az ódát, elfogott valami
ösztönzés és leemeltem tisztes helyéről a nagy baltát.
Méregettem csillogó hosszát, új figyelemmel tanulmá-
nyoztam. Meg voltam győződve arról, hogy ez volt a
versbeli fegyver. Lehetne valami más magyarázata en-
nek a tökéletes leírásnak? Az ölemben tartottam és azt
kívántam, hogy bár kihúzhatnám belőle Opet utolsó
napjainak tragédiáját. Biztos voltam benne, hogy nagy
szerepe volt a végső drámában. Miért maradt ott elha-
gyatva egy olyan tárgy, amit ennyire szerettek, és mégis
odavágták és eldobva hevert közel 2000 éven át? Mi
történt Huy Fegyverhordozóval és királyával és város-
ával?
Olvastam és álmodoztam és már kevésbé bántottak a
Sallyvel és Lourennel foglalkozó töprengések. Az olva-
sás szünetei közben egy kicsit elillant belőlem a félté-
kenység és a kétségbeesés. A jelen és a messzi múlt
között ingadoztam.
Tovább olvastam és kiválogattam azokat a tekercs-
részeket, melyek még ismeretlenek voltak, míg a
whiskyspalack szintje egyre süllyedt és lassan elmúlt a
hosszú éjszaka.
Amikor már az éj közepe is eltelt és megszületett az
új nap, rátaláltam egy pici írásrészletre, mely új mély-
ségeket nyitott meg előttem. Huy hirtelen szívből jövő
kiáltást hallatott lényének legmélyéről. Régóta elnyo-
mott érzelem volt ez, amit már nem bírt magában tarta-
ni és amiből kiderült, hogy fizikai megjelenése mennyi-
re elüt egyéb értékeitől. A mezők virágainak tiszta ara-
nya mellett, jajdult fel Huy, milyen titkolni való az ő
szegény, torz porhüvelye.
Legalább fél tucatszor elolvastam ezt a szakaszt, újra
és újra leellenőriztem, jó-e a fordításom, mire rájöttem,
hogy igaz. Huy Ben-Amon épp olyan, mint én. Nyomo-
rék.

A hajnal első ígéreteként a szirt tetején rózsaszín

köd gomolygott, ekkor eltoltam magamtól az arany-
könyvet, visszavittem a helyére és lassan a kunyhóm
felé sétáltam.
Sally kilépett Louren ajtaján és a sötétben épp felém
tartott. Köntöse kísértetiesen halvány volt és ő maga
úgy tűnt, mintha a föld felett lebegne. Csendesen áll-
tam, azt reméltem, hogy nem vesz észre. Erre meg is
volt a lehetőség, mert épp az ő kunyhója árnyékába
húzódtam, elfordítottam az arcom és nyugodtan álltam.
Hallottam a ruhája suhogását és annyira közel járt
hozzám a sötétségben, hogy még a lábmozdulatait is
hallottam, majd hirtelen megdermedt, amint megpillan-
tott. Látott, de nem ismert fel. Arca holtsápadt lett a
rémülettől, kezét a szája elé kapta.
– Csak én vagyok az, Sally – mondtam. – Minden
rendben.
Már az illatát is éreztem. A pusztaság tiszta éjszakai
levegőjében olyan illatot árasztott, mint a préselt rózsa-
szirom, melybe meleg verejték és szerelemszag kevere-
dett. Szívem csak úgy zakatolt.
 – Ben? – kérdezte és csendben egymásra meredtünk.
– Mióta vagy itt?
– Elég régóta – feleltem és újból hallgattunk.
– Akkor hát tudod? – szégyenlős és szomorú volt a
hangja.
– Nem kémkedni akartam – mondtam és újból csend
lett.
– Hiszek neked. – És elindult. Azután visszafordult.
– Ben, szeretném megmagyarázni.
– Semmi szükség rá.
– Igen, tudom. De mégis.
– Nem kell, Sal.
– De igen – és most egymás arcába néztünk. – De
igen. – Ismételte. – Nem akarom, hogy azt gondold
rólam, szóval azt, hogy olyan borzasztó vagyok.
– Felejtsd el, Sally.
– Megpróbáltam, hogy ne így legyen, Ben. Eskü-
szöm.
– Rendben van, Sally.
– Nem tudok rajta segíteni, igazán. Olyan nagyon
megpróbáltam küzdeni ellene. Nem akartam, hogy
megtörténjen. – És most sírt, csendesen, a válla reme-
gett, ahogy rázta a zokogás.
– Nem baj – mentem oda hozzá. Gyengéden a szo-
bájába vezettem és befektettem az ágyába. A világos-
ságban láttam, milyen duzzadt az ajka, mennyire lángol
a csókoktól.
– Ó, Ben, mindent odaadnék azért, hogy ne így le-
gyen.
– Tudom, Sally.
– Nagyon próbáltam, de ez túl sok volt nekem. Va-
lami varázslattal hatott rám, már az első pillanattól fog-
va, ahogy megláttam.
– Azon az estén a repülőtéren? – Nem bírtam, mu-
száj volt megkérdeznem, mert emlékeztem, hogy nézett
Lourenre az első találkozásunknál és hogy később mi-
lyen hangon beszélt róla.
– Ezért volt, hogy… később velem, … hogy mi… –
Nem akartam hallani a válaszát, és mégis tudtam, hogy
azért jött hozzám először, mert egy másik férfiért lán-
golt.
– Nem, Ben – próbált meg tiltakozni, azután a sze-
membe nézett és elfordította az arcát. – Ó, Ben, úgy
sajnálom. Nem akartalak megbántani.
– Igen – bólintottam.
– Igazán nem akartalak megbántani. Te olyan jó
vagy, olyan finom, olyan más, mint ő. – Kialvatlan
szeme alatt mély karikák sötétlettek és barackszínű,
bársony bőrét vörösre dörzsölte Louren borotválatlan
bőre.
– Igen – mondtam megtört szívvel.
– Ó, Ben, mit tegyek? – kiáltotta kétségbeesve. –
Annyira belegabalyodtam ebbe az ügybe. Nem bírok
szabadulni belőle.
– És Lo mondott valamit arról, hogy mit akar? Mon-
dott olyasmit, hogy elhagyja Hilaryt és elvesz felesé-
gül?
– Nem – rázta meg a fejét.
– Megindokolta, hogy miért…
– Nem, nem! – kapta el a kezem. – Ó, Ben. Neki ez
csak játék. Csak egy kis kaland az egész.
Nem szóltam semmit, csak figyeltem szépséges, kín-
lódó arcát és boldog voltam, hogy legalább ennyire
kiismerte Lourent. Hogy legalább látja, hogy Louren a
vadász és ő a vad. Hogy sok Sally volt már Louren éle-
tében és még sok más lesz. Az oroszlánnak olyan a
természete, hogy ölnie kell.
– Van valami, amit tehetek érted, Sally? – kérdeztem
végül.
– Nem, Ben. Azt hiszem, semmi.
– Ha mégis van, akkor szólj – mondtam és az ajtó
felé mentem.
 – Ben – állított meg és felült. – Ben, még mindig
szeretsz?
Habozás nélkül bólintottam. – Igen, még mindig sze-
retlek.
– Köszönöm, Ben – sóhajtotta halkan. – Azt hiszem,
nem bírnám ki, ha elfordulnál tőlem.
– Sohasem fordulok el tőled, Sally – mondtam és
kimentem a citrom és rózsa ragyogású hajnalba.

Louren és én leereszkedtünk a Nap képmása mögötti

lépcsőkön. Először a kincses pincébe mentünk. Figyel-
tem az arcát, miközben az aranyhalmazokat nézegette.
A virrasztástól kóválygott a fejem és a torkomban visz-
szajött az ital íze. Ahogy elnéztem Lourent, megpróbál-
tam szívből gyűlölni, és szorgosan kutattam ez után az
érzés után, de nem sikerült. Amikor felnézett és rám
mosolygott, nem tehettem mást, viszonoztam a moso-
lyát.
– Ez eláll itt, Ben – mondta. – Menjünk és nézzük
meg, ami még hátravan.
Sejtettem, mit találunk majd az alagút elágazásában
és amikor az utolsó csigalépcsőkanyart is megtettük és
egy másik rövid átjárószintre bukkantunk, akkor min-
den kétségem eloszlott.
Az átjáró itt is tömör fallal végződött. Itt azonban
nem kísérelték meg elrejteni, hanem bevésték a falba.
Előtte álltunk és Louren fölé tartotta az ívlámpát.
– Mi van odaírva? – kérdezte.
Lassan olvastam. Akármilyen gyakorlott vagyok,
lassan olvastam ezeket a pun írásjeleket, melyeken nem
volt kitéve a magánhangzójel és mindent a szövegösz-
szefüggésből kellett megfejteni.
– Nyögd ki – mormogta Louren türelmetlenül.
“Te, ki belépsz ide és megzavarod Opet királyának
álmát és kifosztod sírját, ezzel kockára teszed az életed,
magadra vonod Asztarté átkát és a nagy Baál saját sí-
rodba taszít.”
– Olvasd még egyszer – parancsolta Louren és újból
elolvastam. Bólintott.
– Igen – mondta és odalépett a kőajtóhoz. Elkezdte
keresgélni a sarokvasat, amiről azt hittük, hogy már
ismerjük a mechanizmusát. Itt azonban nem volt olyan
szerencsénk, mint a napos kapunál volt. Két óra múlva
még mindig el volt zárva előttünk az út, annyira moz-
díthatatlan volt a kőlap.
– Megyek és felrobbantom ezt az átkozott nyílást –
dühöngött Louren, de tudtam, hogy nem követne el
ilyesmit ezen a szent helyen. Pihentünk és megvitattuk
a problémát, mielőtt újra visszamentünk az ajtóhoz.
Valami egyszerű szisztémának kell itt lennie, csak any-
nyi a trükkje, hogy el kell találni azt a pontot, ahol a
sarokvas elmozdulhat.
Amikor végre rájöttünk, átkoztam a saját hülyesé-
gemet. Rögtön eszembe juthatott volna. Baál napisten
nevének a jele volt az a pont, amit meg kellett nyomni.
Az ajtó megnyílt, nehézkesen és lassan, és mi be-
mentünk Opet királyának sírboltjába.
Még egy helyet ismerek, aminek épp ilyen az atmo-
szférája. Ez pedig nem más, mint a Westminster-
apátság, mely annyi angol király sírhelye, ugyanaz az
elmúlt időkből és történelmi újjászületésből keletkező
templomi csend.
Egyikünk sem szólalt meg, amíg odamentünk a
hosszú, keskeny pincesír közepéig. A csend nyomasz-
tóan dobolt a fülemben. Tökéletes csend, baljóslatú és
félelmetes. A levegő itt is régóta használatlan volt, de
valami más, nehezebb szag is volt. Azt hiszem, áporo-
dott por és gomba szagát éreztem.
A falak mellett párhuzamosan feküdtek Opet kirá-
lyainak szarkofágjai. Tömör gránitból készültek. Tö-
mör, zömök, szürke volt valamennyi. Saját súlyuk zárta
le őket, a tetejük fényes volt, erre vésték rá a nevet és a
benne fekvő test körvonalát. Azokat a híres neveket,
melyeket Huy aranykönyvei felsorolnak. Hamilkár,
Hannibál, Hycanus. Negyvenhét nagy koporsó, de az
utolsó üres volt, a teteje ott volt a falhoz támasztva.
Belsejébe emberi alak körvonalát vésték és készen állt,
hogy befogadja Opet utolsó királyát.
A nagy kőkoporsó lábánál háton fekvő emberi test
nyúlt el. Sisakja elveszett és aranyvörös haja és szakálla
lágy keretet adott az összeaszott múmiavonásoknak.
Mellvértje levált és kitárta a száraz, fonnyadt bőrt, ami
épp csak összetartotta a csontvázat. Nyílhegy törött
vége állt ki a rég halott alak mellkasából. Bőrszoknyát
viselt bronzrozettákkal kiverve, a lábszárán bronzpán-
célt és a lábán könnyű szandált.
Karja az oldala mellett feküdt, sarka összezárva. A
holttestet óvatosan, szinte szeretettel fektethették oda.
Egy másik alak hajolt fölé, térdelve, mintha imád-
kozna. Ez az alak talpig páncélba volt öltözve, csak a
sisakja és a mellvértje volt letéve a kőre az üres szarko-
fág mellé. Lehajtott arcáról hosszú fekete haj hullott
alá. Mindkét kezét a mellén tartotta a szeme magassá-
gában. A melléből penge éle állt ki, egy kiálló kard
pengéje, a markolata a kőpadló résébe volt beleerősítve,
így épp beszaladt a bordái közé és bedöfődött létfontos-
ságú szerveibe.
Itt volt előttünk egy ember, aki hogy megmenekül-
jön a megadás szégyenétől, saját kardjába dőlt. A fegy-
ver évszázadokon át megtartotta a súlyát és így maradt,
térdeplő helyzetében.
Sem Louren, sem én nem bírtunk megszólalni,
ahogy közelebb mentünk ennek a régi drámának a szín-
helyéhez. Számomra semmi kétség sem volt, kiket is-
merünk fel ezekben a kiszáradt emberi porhüvelyekben.
Lannon Hycanus, Opet utolsó királya volt kinyújtóz-
tatva a hideg kövön. Mellette térdelt barátja és főpapja,
Huy Ben-Amon.
 Majd megfulladtam a végzetes érzéstől, a fájóan hi-
deg rettenettől – mert Huy Ben-Amon, az Istenek
Fegyverhordozója púpos volt.
334
Meg akartam nézni az arcát. Látnom kell! Odaro-
hantam és mellétérdeltem.
Megérintettem sovány, csontos vállát, amit törékeny
sárga vászontunika fedett. Alig értem hozzá, szinte csak
egy sóhajtásnyit, de ez is elég volt ahhoz, hogy össze-
zúzza ezt az épp hogy egyensúlyozó múmiát.
Huy Ben-Amon holtteste lecsúszott és nekizuhant a
király testének. Acél és bronz nagyot koppantak a kő-
padlón, hogy csak úgy visszhangzott tőle Opet sírkam-
rája.
A két alak az ütközéstől porrá vált, lágy, mustársár-
ga porrá, ami füstként kavargott az ívlámpa fényében.
Semmi sem maradt belőlük, csak a páncélok és fegyve-
rek fémje és két összevegyült hajcsomó, egy arany és
egy gyászfekete a púderfinom por kavargásában.
Fulladozva álltam fel a sárga porból. A szemem
könnyben úszott a csodálattól és égett. A pornak gom-
baszaga volt.
Louren Sturvesant és én szótlanul meredtünk egy-
másra. Csoda szemtanúi voltunk.

Vér, láng és füst iszonyú rémálma riasztott fel, ijesz-

tő fekete arcok és izzadságtól fénylő testek látványa,
melyeket üvöltve sütögettek a tűznél, halálhörgés, állati
ordítás és vértől megrészegült hangok lidérces álma.
Lihegve riadtam fel, szinte fuldokoltam az emlékképek-
től és ez a félelem és rettegés még sokáig velem ma-
radt, mire végre ott találtam magam egyedül a kuny-
hómban a csendes éjszakában.
Meggyújtottam a lámpát és megnéztem az órámat.
Korán volt még, valamivel tizenegy előtt. Ledobtam
magamról a lepedőt és felkeltem, kissé csodálkozva,
hogy a lábam remeg és a légzésem rendetlen. Minden
egyes belégzésnél fájdalmat éreztem, a szemem mögött
pedig valami szorító érzést. A testem forró volt, lázasan
forró. Odamentem a mosdóállványhoz és elővettem
három aszpirint. Egy kortynyi vízzel lenyeltem, amitől
még erősebben elfogott a tüdőmben az a csiklandozó
érzés. Úgy köhögtem, mintha hatvan cigarettát szívtam
volna el egy nap alatt és ettől az erőlködéstől megizzad-
tam és reszkettem. A bőröm szinte lángolt.
Nem is tudtam, hogy miért, de leakasztottam az ajtó
mögötti kampóról a köntösömet, felvettem és kiléptem
az udvarra. Az égen ott sárgállott a szarvas félhold. A
fák és épületek árnyéka sötét és rút volt. Újraéledt ben-
nem a rémálom borzalma és rettenete, és ahogy átsiet-
tem az irodámhoz, idegesen pillantottam körül. Meg-
csapott az éjjeli levegő hűvössége, de most ez is zavart.
Ahogy beszívtam, újból éreztem azt a kellemetlen csik-
landozást a tüdőmben.
Benyitottam az irodám ajtaján, ahol várt rám valami
az épület sötét árnyában. Láttam, hogy rám rohan, a
szemem sarkából láttam, valami nagy, sötét tárgy,
gömbölyű és formátlan és halotti csendes. Elfordítottam
az arcom és a félelemtől elgyengülve nekitámaszkod-
tam a falnak. Kiáltás akart kibuggyanni belőlem, de
aztán elhalt, mert hisz nem volt ott semmi. Eltűnt, csak
képzelődtem, de a fejem most még jobban fájt, mintha
üllőt vertek volna kalapáccsal.
Kinyitottam az ajtót és beestem az irodába, becsap-
tam magam mögött és bezártam az ajtót, és még mindig
levegő után kapkodtam a névtelen és alaptalan rettegés-
től. Valami kaparászta odakint az ajtót, egy rémséges
karmú állat, ami mintha az idegeimet hasogatta volna.
Elhátráltam az ajtótól az íróasztalomig, ott megla-
pultam remegve, vacogva, elgyengülve.
Újból hallottam a hangot, most a mellettem lévő fal-
ból jött, elfordítottam az arcom és meghallottam a saját
nyöszörgésemet.
Fegyverre van szükségem, gondoltam és kétségbe-
esve néztem körül és íme ott függött íróasztalom felett
Huy hatalmas csatabárdja. Lekaptam a falról és a sa-
rokba hátráltam, készenlétben tartva a mellem előtt.
Köhögtem.
Vastag, fehér papír hevert az íróasztalomon. Meg-
mozdult és éreztem, hogy egész forró testemen végig-
lúdbőrzik a hideg. A fehér papír megrebbent és hullám-
zott, megváltozott a formája, átlibegett az íróasztal fe-
lett, olyan volt, mint egy fehér denevérszárny. Azután
hirtelen felröppent, csattogó szárnyakkal és nekivágó-
dott az arcomnak. Láttam a szélesre nyitott szájat és a
vámpírfogakat, hallottam az éles visítást, ahogy támadt.
Rettegve ordítottam fel és odacsaptam a baltával. Az a
fehér valami csapkodott és rikoltozott, levágódott a
padlóra, ahol utálatosan bukdácsolt és csúszkált. Vag-
dalkoztam a baltám élével, a tárgyból tintafekete vér
fröccsent ki és tócsába gyűlt a kunyhó padlóján.
Eltántorogtam attól a valamitől és végignyúltam a
fal mellett. Gyengének éreztem magam és iszonyúan
féltem. Köhögni kezdtem. Egész testemből jött a köhö-
gés és csak úgy rázkódtam belé, dobált és nekivetett a
falnak. Addig köhögtem, míg a szemem előtt ragyogó
karikák kezdtek táncolni és a számban valami sós ízt
éreztem.
Feltérdeltem a fal mellett, a szám tele volt meleg
nedvességgel, vörös vért köptem ki a padlóra. Ráme-
redtem, nem tudtam, mi is történik itt velem. Felemel-
tem a kezem és megtöröltem a szám. A kezem össze-
mocskolta a vér.
Akkor már tudtam, mi ez. Louren és én két lepecsé-
telt ajtón mentünk át a 2000 éve zárt sírkamrába – és
beszívtuk a cryptococcus neuromycesszel fertőzött le-
vegőt, a fáraók átkát.
Ahhoz már túl késő volt, hogy leszidjam magam,
amiért nem voltam elővigyázatos. Azt hittem, hogy
mert a levéltár biztonságos, a többi rész is az. Lelkese-
désemben és izgalmamban nem is gondoltam arra, hogy
fennállhat még a gombaveszély, még akkor sem, ami-
kor Louren és én az ajtó pecsétjéről beszéltünk és akkor
sem, amikor megéreztem a gomba szagát a királyok
sírkamrájában.
Az én tüdőmet most már eltömi a borzalmasan nö-
vekvő gombatelep, egyre növekszik, lágy részük elter-
jed a testemben és mérgüket beöntik a vérembe, mely
aztán az agyamba juttatja őket.
– Kezelni kell – ziháltam. – Meg kell találni a
gyógymódját. – És végigvonszoltam magam a köny-
vespolcokba kapaszkodva. Megpróbáltam elolvasni, mi
van rájuk írva, de csak apró fekete bogarakat láttam
mászkálni. Hirtelen vastag, pettyes kígyó gömbölyödött
le a felső polcról, az arcom felé hintázott és rám öltötte
vastag, duzzadt, fekete viperanyelvét. Hátráltam, azután
megfordultam és kirohantam az éjszakába.
A füst vastagon szállt, körülvett és annyira fullasz-
tott, hogy vadul köhögtem. Sátáni fénnyel csaptak fel
körülöttem a lángok. Sötét formák, idegen hangok hal-
latszottak. Megláttam Louren kunyhóját és felé rohan-
tam.
– Louren! – kiabáltam és nekiestem az ajtónak. –
Louren! – fuldokoltam és köhögtem.
Felgyulladt a villany. Sally egyedül volt Louren
ágyában, felült, álmosan, pislogva, meztelenül és úgy
nézett rám, mint valami lehetetlen vízióra.
– Hol van? – kiáltottam rá. Zavartan nézett, nem ér-
tette.
– Ben, mi ez? Hiszen te vérzel!
– Hol van Louren? – sürgettem kétségbeesve. Meg
kell találnom. Őt is megfertőzhette a gomba. Meg kell
találnom.
Sally lepillantott a mellette lévő ágyra. Ott volt még
a mélyedés, amit Louren feje nyomott a párnán.
– Nem tudom – mondta zavartan, nagy szemet me-
resztve. – Itt volt. Most mehetett ki.
Köhögtem, nagy, fuldokló zokogással és friss vért
éreztem kicsordulni a számon. Sally már teljesen feléb-
redt. Rám meredt.
– Ben, mi ez?
– Neuromyces – mondtam és elakadt a lélegzete,
ahogy látta végigfolyni államon a vért.
– Louren és én kinyitottunk egy titkos átjárót a levél-
tárban, a Nap mögött. Spórákkal volt szennyezve. Nem
tettünk óvintézkedést. Elkapott bennünket. Biztosra
veszem, hogy most is ott van. Oda kell mennem. –
Megálltam, hogy levegőt vegyek. Sally felkelt, belebújt
a köntösébe, hogy velem jöjjön.
– Szólj Ral Davidsonnak. Gázmaszkokat. Hozza el
az összesét. Jöjjön utánunk. Addig kinyitom az ajtót.
Lefelé visz a lépcső. Lent balra kell fordulni. Jöjjön
utánunk. Ha Louren is megkapta, abba beleőrülsz.
Szörnyű. Borzalmas dolog. Gyere gyorsan – érted?
– Igen, Ben.
– Hozd Ralt – mondtam és megfordultam. Belero-
hantam a füstbe és lángba és sötétségbe, rohantam a
sziklák és a barlang felé. A templom hatalmas falai
körbevettek, a falak hosszan elnyúltak. Baál fallikus
tornyai az égnek meredtek, belefúródtak a holdba, az
égő város lángjai megvilágították. A tornyok újból áll-
tak. Sikoltozás hallatszott, asszonyok, akiknek a gyer-
mekét el vénen égették meg. Halott férfiak feküdtek az
utamban, levágva, akár az ördög aratása, halott arcok
meredtek bele rémülten a holdfénybe.
– Louren – üvöltöttem és átrohantam a templomon.
Ott voltak a nyomomban, sötéten és vadul, egymást
tiporták, hogy elém kerüljenek. Sötét, alaktalan és bor-
zalmas, és én rájuk rohantam valami ismeretlen csata-
kiáltással, ami vérző torkomon jött ki. A hatalmas kard
ezüst köröket írt le a tűz fényében, és keresztülvágtam
magam és rohantam.
Odaértem a barlanghoz, láttam a szétfolyó fáklyák
fényénél, láttam a kőjárdát, ami körbeveszi a smaragd
medence zöld szépségét. A kőpadok sorát, mely ott
emelkedett, ahogyan 2000 évvel ezelőtt. Akaratom
utolsó megfeszítésével ráerőltettem az agyam, hogy
elhessegessem ezeket a képzelet szülte tüneményeket és
ráismerjek a valóságra.
Ott állt előttem a barlangnál a fa őrbódé. Megtorpan-
tam. Az őr az asztalnál ült és olvasott. Felnézett, arcki-
fejezése megváltozott, mint aki nem hisz a szemének.
– Szent Isten, jól van, doktor?
– Mr. Sturvesant az alagútban van?
– Igen.
– Mikor ment be?
– Egy órával ezelőtt. – Az őr odajött hozzám. – Va-
lami baj van? Ön vérzik, doktor!
– Itt várjon – mondtam. – A többiek jönnek. Ok már
tudják, mit kell csinálni.
Berohantam a levéltárba, még mindig éreztem a füs-
töt és hallottam a város halálsikolyait a fülemben.
Mielőtt odaértem a Nap képéhez, kicsúsztattam a
kezemből a nagy csatabárdot és ott hagytam heverni a
kőpadlón. Kinyitottam a kőajtót és az egyik pajzsot
közé tettem, nehogy becsapódjon mögöttem.
Lerohantam a lépcsőn. Félúton megláttam odalent a
síroknál a fényt.
A vésett ajtó az istenek átkával nyitva állt, sarok va-
sába beleakadt az ívlámpa zsinórja. A lámpa ott hevert
a sírkamra közepén, ahol Louren elejtette. A körte még
égett, élénken megvilágította a sírt.
Louren a hátán hevert Lannon Hycanus, Opet utolsó
királya nagy gránitszarkofágja lábánál.
Derékig meztelen volt. Arca halottsápadt, szeme
csukva, szája sarkából friss vér csődült ki és lefolyt az
arcán a fülébe és hajába.
Utolsó erőmmel odavonszoltam magam mellé és
térdre estem mellette. Fölé hajoltam, és megpróbáltam
felemelni, karommal átfogva a vállát.
340
Bőre nyirkos és tűzforró volt, feje erőtlenül hátraha-
nyatlott. Szájából újabb vérpatak buggyant ki és bened-
vesítette a kezem.
– Louren! – kiáltottam és a mellemhez szorítottam. –
Ó, édes Istenem, segíts! Segíts!
Még volt benne élet, talán épp az utolsó szikra. Ki-
nyitotta a szemét, világoskék szemét, melyet a halál
első árnyéka már elsötétített.
– Ben – suttogta saját vérétől fuldokolva. Köhögött,
tüdejéből köpve a vért.
– Ben – suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam. –
Mindhalálig?
– Mindhalálig, Lo – suttogtam és úgy tartottam, mint
egy alvó gyermeket. Aranyfürtös feje a vállamon rin-
gott. Egy kicsit elcsendesedett, azután hirtelen megráz-
kódott és amikor megszólalt, tiszta, erős volt a hangja.
– Szállj! – mondta. – Szállj el velem, napmadár. – És
az élet kiment belőle, többé nem mozdult a karomban, a
nagy, vad lélek elszállt – elröppent.
Ott térdeltem felette, szédelegve. A világ meglódult
és forogni kezdett velem. Lesiklottam a szélére, le, az
idők sötét örvényébe. Le, valami halálba, valami életbe,
és halálomban álmot álmodtam. Mérgezett halálalvá-
somban, mely egy pillanatig és millió évig tartott, egy
rég halott, rég elmúlt emberről álmodtam…
II. RÉSZ
 A megjövendölt harminc napból csupán kettő ma-
radt hátra, amikor Lannon Hycanus és csapata végre
odaért a Kis Hal-öbölbe, a nagy tó legtávolabbi partján.
Csaknem besötétedett, mire a flotta tíz hajója lehor-
gonyzott az öböl sekély vízében, fáklyáik és lámpásaik
piszkosvörös fényt vetettek a fekete vízre.
Lannon ott állt hajóhídja fakorlátja mellett és átné-
zett a papiruszmezőkre és a bujkáló vízi utakra arra dél
felé, ahol a nyílt földek kezdődtek és vég nélkül nyúltak
bele az ismeretlenbe. Tudta, hogy itt hever valahol előt-
te a sorsa és hogy ez lesz népének a sorsa is. Huszon-
nyolc nap óta tartott a vadászat, és most szokatlan bor-
zongás futott végig a karján és a nyakán, mintha félne.
Nem attól a borzalmas állattól félt, ami miatt idejött,
hogy megtalálja, hanem attól, hogy az majd folytatja
előle a bujkálást.
Könnyű lépteket hallott maga mögött a fadeszkákon
és Lannon gyorsan megfordult. Keze, mely már a tőré-
hez kapott bőrköpönyegében, megnyugodott, amikor a
fáklyák fényénél megpillantotta egy férfi eltéveszthetet-
len árnyékát.
– Huy – üdvözölte.
– Fenség, enned és aludnod kellene.
– Még nem jöttek?
– Még nem, de reggel előtt itt lesznek – felelte a pú-
pos, közelebb menve a herceghez. – Jöjj. Holnap biztos
kézre és tiszta szemre lesz szükséged.
– Néha úgy tűnik, hogy tíz feleségem van, nem pe-
dig kilenc – nevetett Lannon, de rögtön meg is bánta a
tréfát, amikor látta, hogy a púpos arcát sötét pirosság
önti el. Gyorsan tovább mondta. – Elkényeztetsz, öreg
barátom, de azt hiszem, ma éjjel épp olyan sikeres lesz
a vadászálmom, amilyen sikerrel vadászom erre a nagy
oroszlánra huszonnyolc napja, amióta apámat eltemet-
tük. – Visszafordult a hajókorláthoz és átpillantott a
többi kilenc hajóra. A kilenc család hajójára, akik azért
jöttek, hogy megfigyeljék, vajon jogos-e a követelése
Opet és a négy fejedelemség trónjára, és akik eljöttek
megfigyelni, hogyan ejti el nagy oroszlánját.
– Nézd csak őket, Huy. – És barátja mellé lépett. –
Vajon hányan áldoztak közülük az isteneknek az én
bukásomért?
– Talán hárman – tudod, kikre gondolok. De lehet,
hogy többen is.
– És akik hűségesek a Barkasz-házhoz, azokra bizto-
san számíthatunk?
– Te is ismered őket, uram. Habbakuk Lal melletted
áll, míg a tengerek homokká nem válnak. Az Amon
ház, a Hasmon ház…
– Igen – vágott közbe Lannon. – Ismerem őket, Huy,
egyenként, elölről-hátulról. Csak azért mondtam, mert a
hangod megvigasztal. – Szeretetteljes mozdulattal meg-
érintette a púpos vállát, aztán elfordult és még egy pil-
lantást vetett a déli vadonra.
– Amikor ezt a jövendölést tették, vajon előre látták
azt a napot, amikor a nagy oroszlán áthalad ezen a föl-
dön? Amikor egy hercegnek úgy kell harminc napon át
keresgélnie, hogy megfeleljen ráosztott feladatának,
hogy Opet földjén még a nyomát sem lehet látni ennek
a bestiának? – Lannon most hirtelen támadt haraggal
beszélt. Hátralendítette vállán a köpenyét és meztelen
mellén összekulcsolta a karját. A bőrét frissen olajoz-
ták, izmai fénylettek a fáklyafényben és hosszú, erős
ujjaival masszírozta a húsát.
 – Apám a huszonhatodik napon ölte meg és azóta
negyvenhat év telt el. Azt is mondogatják, hogy a nagy
oroszlán kihalt. Hányról tettek jelentést a felderítők?
– Uram, az istenek határoznak – próbálta Huy lecsil-
lapítani.
– Átkutattunk minden berket, ahol az utolsó 200 év-
ben látták a nagy oroszlánt. Öt teljes légió pásztázta
végig az északi mocsarakat, három másik pedig a nagy
folyó mentét. – Félbeszakította és fel-alá kezdett járkál-
ni a fedélzeten, időnként megállt és lenézett a hajótest-
re, ahol meztelen rabszolgák hosszú sora aludt a padjá-
hoz láncolva hatalmas evezőikbe kapaszkodva, ugyan-
olyan testtartással, melyben majd meg kell halniuk. A
rothadó deszkák bűze töményen megcsapta az orrát a
nyirkos éjszakában. Visszafordult Huyhoz.
– Ez a mocsár az utolsó hely az egész birodalomban,
ahol a nagy oroszlán még elbújhat. Ha pedig mégsem,
akkor mi lesz, Huy? Nincs rá más mód, hogy érvénye-
sítsem a jogaimat? Nincs valami kibúvó a tekercsek-
ben?
– Nincsen, uram – rázta meg sajnálkozva a fejét
Huy.
– Akkor romba dől a királyság?
– Amíg el nem ejtesz egy nagy oroszlánt, addig
Opetnek nincsen királya.
– Ki fog kormányozni király nélkül?
– A Kilencek Tanácsa.
– És a királyi ház? Mi történik majd a Barkasz ház-
zal?
– Most ne beszéljünk erről – ajánlotta lágyan Huy. –
Jöjj, uram. Egyik rabszolgád forró, fűszeres bort és sült
halat készített. A bor majd segít, hogy el tudj aludni.
– Készítesz jóslatot nekem a holnapról, Baál papja?
– kérdezte hirtelen Lannon.
– És ha a jóslat kedvezőtlen lenne, vajon hozzásegí-
tene ahhoz, hogy elaludj? – kérdezte Huy és Lannon
egy pillanatra rámeredt, majd harsány kacajra fakadt
– Igazad van, mint mindig. Menjünk hát, éhes va-
gyok
Lannon farkasétvággyal pusztított el egy tál halat,
meztelenül ülve szőrmével borított ágyán. Haja szaba-
don csüngött a vállára, göndör fürtjei furcsán, aranyo-
san csillogtak a lámpafényben. Sötét hajú népe között
isteni jelenségnek tűnt.
A bőrmennyezet nyitva volt, könnyű szellő suhant
be délkeletről, lehűtötte a kabint és eloszlatta a gálya-
rabok bűzét. A hajó lágyan ringott és a fény végigvil-
lant a felszínén, gerendái megreccsentek és halkan nyi-
korogtak, egy rabszolga felkiáltott rémálmában és a
fedélzetről behallatszottak az éjjeliőr léptei – mind,
mind a vezérhajó jól ismert hangja.
Lannon kitörölgette a tálat egy darab köleskenyérrel,
bekapta, és leöblítette az utolsó korty borral. Elégedet-
ten felsóhajtott és rámosolygott Huyra.
– Énekelj, Napmadaram.
Huy Ben-Amon felkuporodott a herceg ágyának vé-
gébe. Ölébe tette lantját és fölé hajolt. Ebben a helyzet-
ben még nagyobb hangsúlyt kapott háta görbesége,
hosszú, gyászfekete hajfürtjei előrehullottak, és eltakar-
ták arcát, erősen kifejlett karja túl masszívnak tűnt a
hosszú, finom ujjakhoz képest, melyekkel a lantot fog-
ta. Belecsapott a hurokba és figyelő csönd telepedett az
éjszakára. Fejük felett megálltak a léptek, két rabszol-
galány abbahagyta a munkáját és odatérdeltek Lannon
ágya elé. A lehorgonyzott hajón minden hang elcsitult
és Huy énekelt.
Édesen szállt hangja a sötét vizeken, a herceg és kí-
sérete hallgatta. A körülöttük álló hajókon sötét árnyak
emelkedtek fel a korlátok mellett és csendben állva
figyelték a vezérhajóról átszűrődő hangot. Amikor Huy
az elveszett szerelemről dalolt, az egyik szép rabszolga-
lány orcáján kövér könnycsepp gördült le és megcsil-
lant a fényben. De amikor Huy átváltott a Hatodik Lé-
gió pajzán dalára, akkor a lány a könnyein keresztül
mosolygott.
– Elég – nézett fel végül Huy a lantjáról. – Holnap
kemény munka vár, uram.
Lannon bólintott és megérintette az egyik rabszolga-
lány arcát. A lány azonnal felállt és leengedte válláról
vászontunikáját, mely lesiklott a testéről. A lány fiatal
volt és karcsú, szinte fiúsan vékony, ahogy a lámpa
fénye ráesett. Lehajolt és összeszedte a ruháját, az ajtó
melletti padra dobta és odalépett Lannon ágyához. A
másik leány elfújta a lámpát, Huy pedig felkelt helyé-
ről, lantja a vállán lógott.
A sötétségből feltört egy hang, hatalmas bivalybődü-
lés a papiruszföldek széléről és eljutott a vízen át a ve-
zérhajóig.
– Nyissatok utat a jó barátnak!
– Ki az, aki jó barátnak nevezi magát? – jött a kérdés
az őrtől és a válasz csak úgy harsogott.
– Mursil, a Barkasz ház fővadásza. – És Lannon már
egy ugrással kint is volt az ágyból.
– Bejöhet! – kiáltotta, miközben a vállára kanyarítot-
ta a köpenyét és előresietett az utána szökkenő Huy
társaságában.
Kis kenu ütődött a hajóhoz és Mursil jelent meg a
bejáratnál, épp amikor Lannon és Huy a fedélzetre ér-
keztek. Hatalmas szál ember volt, vaskos, majomszerű,
nagy, kerek képpel, melyet a napsütés és a bor vörössé
égetett.
Ekkorra már az egész hajó talpon volt. Lannon tiszt-
jei felsiettek a fedélzetre, új fáklyákat hoztak, melyek
nappali fénnyel árasztották el a jelenetet, sürgés-forgás,
izgatott mormogás hallatszott.
Mursil megpillantotta Lannont és odasietett hozzá a
félrehúzódó sokaság sorai között. Kicsiny pigmeus kö-
vette, apró, barna, pucér manó, aki látható rémülettel
nézegette ferde szemével ezt az ismeretlen sokaságot.
– Uram – nyitotta szét köpenyét Mursil, és fél térdre
ereszkedett Lannon előtt. – Jó híreket hozok.
– Akkor légy üdvözölve.
– Ez itt – nyúlt a háta mögé Mursil és előhúzta a kis
busmant. – Ez találta meg, amit keresünk.
– Láttad? – követelte Lannon.
– Csak a mancsa nyomát, de ez itten magát a bestiát
is látta.
– Ha ez igaz, mindkettőtöket megjutalmazlak – ígér-
te Lannon Hycanus és győzedelmes vigyorral Huyhoz
fordult.
– Az istenek döntöttek. A Barkasz ház még egy
esélyt kapott.

Az ég csak egy árnyalattal volt világosabb, mint a

feketén elterülő mocsár, fejük felett láthatatlan kísértet-
ként szálltak a felvert kacsák és a világosság percről
percre erősödött.
A nyílt síkságon fél mérföldnyire bölénycsorda leg-
elészett sötét csoportban. A fejüket lelógatták, farkuk
lustán himbálózott, így ballagtak tova kitartóan a papi-
rusznádakkal borított part felé.
Ők gyorsabban mentek, mint ahogyan a fény erősö-
dött, siettek, hogy minél hamarabb elérjék a nád rejte-
két, a 200 nagy, nehézkes árnyalak, sisakos fej és egy-
befolyó fekete váll. A hajnal első pírjában fehér pettyes
madarakat lehetett látni, melyek ott lebegtek a hideg
rózsaszín ragyogásban a fekete csorda felett. A mocsa-
ras földből köd gőzölgött, és a végtelen papirusznád
sorok fagyottan álltak a hajnali csendben, pihés fehér
fejük meg se moccant – csak amikor valami megmoz-
dult közöttük.
A mocorgás nyomában megrezzentek a papiruszok,
megnyíltak, majd összezárultak, majd újból mozdulat-
lanul álltak. Nyugodt mozgás volt, mégis súlyos, ami
elárulta, hogy nagy állat vonul közöttük.
A csordát vezérlő nagy bölény vagy tizenöt yardnyi-
ra a papiruszágyástól hirtelen megtorpant. Magasra
emelte az orrát és kidudorodó szarvai közt a fülét he-
gyezte. Gyanakodó kis disznószemével vizsgálgatni
kezdte a nádat maga előtt. A csorda is megállt mögötte,
megriadt a csendtől.
A nagy oroszlán teljes erővel tört ki a nád közül,
halvány aranybarna volt és csaknem olyan magas és
súlyos, mint prédája, amire vadászott. Olyan villám-
gyorsan vágott át a nyílt helyen, hogy a bölény még épp
csak hogy meg tudott fordulni, de a nagy oroszlán már
a hátán volt.
Odacsapta a földhöz, sárga karmú mancsát belemé-
lyesztette a vastag, fekete bőrbe és a válla és combja
húsába. Hosszú agyarát belevájta a bölény nyakába és
erősen fogva tartotta, mialatt odanyúlt a mancsával és
megragadta a bölény orrát. A fekete nyak csavarintott
egyet az agyarak fogságában, a gerince élesen roppant
és a bölény teljes erőből elrohant.
A nagy oroszlán a földre esett, de már a következő
pillanatban a levegőben volt, szinte alig érintette a ta-
lajt, hosszú, ívelt ugrással, hogy megvillant lágy barna
bundája a rózsaszínű hajnali fényben és könnyedén ott
termett a bika mellett rohanó öreg, fekete tehén hátán.
A nagy oroszlán olyan könnyedén ölte meg az egyi-
ket a másik után, ahogyan a kolibri száll virágról virág-
ra. A hajnali csendben csontok ropogtak, az áldozat
magával sodorta a nagy oroszlánt a rohanó bölények
forgatagába és amikor a tehén kimúlt, a nagy oroszlán
folytatta, átugrott a másikra, újból ölt, majd megint egy
másikra csapott le és újból ölt.
A nagy oroszlán hat ízben ölt, míg a hullámzó, meg-
bokrosodott, rémült csorda 300 lépést rohant. Akkor
hagyta, hadd szaladjanak, patáik mennydörögve rohan-
tak, a távoli papirusznád elnyelte őket és eltűntek.
 A nagy oroszlán ott állt a hajnal selymes világossá-
gában. Hosszú, fekete pamatos farkát egyik oldalról a
másikra csóválta a vadászat felett érzett örömében.
Minden izma megfeszült és duzzadozott, a hatalmas
bestia félig leguggolt, lapos, kígyószerű fejét felemelte,
mintha annak a hosszú, fehér agyarnak a súlyát próbál-
gatná, mely csaknem érintette mellkasának pihés szőr-
zetét.
A pofája bonyolult fekete-fehér mintázatú volt, mely
még inkább fokozta szélesen ülő szemének aranyosan
csillogó vadságát, de a pofaszakálla és szempillája már
rég megőszült, ami valahogy meglágyította az arckife-
jezését. Ám azért amikor felkelt guggoló helyzetéből és
a hátán felállt rövid, szederszín sörénye, ennek a látszó-
lagos lágyságnak minden képzete odaveszett.
Embernyi magasságával és lovat megszégyenítő sú-
lyával, valamint legendás agyarával és karmával ez volt
a legveszedelmesebb macska, melyet a természet és a
fejlődés valaha is produkált.
A macska megfordult és visszavonult oda, ahol leg-
utolsó áldozata hevert a síkság alacsony füvében. A
halott bölény fölé hajolt és elképzelhetetlennek tűnt,
hogy ez a hatalmas állat a vadászat hevében oly villám-
gyorsan tudott mozogni.
A nagy oroszlán felemelte a fejét, a hatalmas állkap-
csok szétváltak, a hosszú rózsaszínű nyelv kikunkoro-
dott az elképesztő agyarak közül és az állat elbődült.
Úgy tűnt, hogy ettől a hangtól még a bíbor ég is
megrázkódik, a föld beleborzong és a nagy tó csendes
vize hullámzani kezd.

Huy Ben-Amon hajnalban ott állt a keskeny, sáros

kis nádasbeli tisztáson és köszöntötte istenét. Huy
könnyű bőr vadászöltözéket viselt, bőr mellvértet és
karvédőt rövid vászontunikája felett és bronzdíszekkel
kivert bőrszoknyát, fegyvereit azonban maga mellé
fektette, mert épp áldozatot kívánt bemutatni, hírvivőt
akart küldeni a nagy Baálhoz. Küldöncöt, aki elviszi
Lannon Hycanus könyörgését istenéhez. A herceg és a
nemesek félkörben a pap köré gyűltek, és arcukat a
keleti égbolt felé fordították. Baál megmutatta nekik a
horizonton tüzes gömbjét és ők mindnyájan felemelték
hozzá karjukat. Ujjaikat széttárták, a Nap jelét mutatva.
– Nagy Baál! – szállt az égnek Huy édesen remegő
hangja. – Gyermekeid köszöntenek téged! – Huy barna
bőrű, horgas orrú arcát misztikus fény ragyogta be,
amitől valami különös szépség szállta meg.
– Azért jöttünk e helyre, hogy királyt válasszunk né-
pednek és áldásodat kérjük törekvésünkhöz. – Huy ben-
sőségesen ismerte isteneit és habár szerette őket, emberi
gyengeségeiknek is tudatában volt. Hiúak, következet-
lenek, érzékenyek, kapzsik és olykor döglusták voltak.
Hízelegni kellett nekik, szép szóval rábeszélni, meg-
vesztegetni és felvidítani, különleges ceremóniákkal
kellett felhívni bágyatag figyelmüket, áldozatot kellett
bemutatni nekik, melyeket Huy a maga részéről felhá-
borítónak tartott, utálta, hogy kéjvágyukat friss vérrel
kell csillapítani. Nem volt elég maga az áldozat, be
kellett tartani az előírásos formákat, mert az istenek
csak ezt ismerték el és ahogy az egyik alacsonyabb
rangú papja elővezette a fehér bikát, Huy remélte, hogy
helyes dolgot cselekedett, amikor rábeszélte Lannont,
hogy inkább állatot áldozzanak fel, mint rabszolgát. Az
istenek az embervért ugyan jobban kedvelik, de Huy
azzal érvelt Lannonnak, hogy hatásosabb lesz, ha most
csak bikát áldoznak és a rabszolgát csak beígérik. Huy
nem érzett megbánást a nagy halhatatlanokkal való
alkudozás felett, különösen akkor, ha ezzel késlelteti
azt a pillanatot, amikor szembe kell néznie a rémült,
könyörgő, halálra ítélt rabszolgával. Huy öt éve állt
Opet vallási életének élén és azóta csupán 100 emberi
küldöncöt menesztettek az istenekhez. A város életében
olyan idő is volt, amikor egyetlen szertartás alatt áldoz-
tak fel ennyi embert.
– Hibátlan fehér bikákat küldünk hozzád üzenetvi-
vőnek – Huy megfordult és az állat elé lépett. Rövid,
zömök opeti fajta volt, fehér-szürke foltos, vállán kövér
púppal és széles, egyenes szarvval. Nyugodtan állt, míg
Huy átvette keselyűs baltáját egyik papjától. A nemesek
kissé hátrahúzódtak, hogy helyet adjanak a balta lendí-
tésének és a vér kiszökkenésének.
– Nagy Baál, fogadd küldöncünket! – kiáltotta Huy
és felemelte a baltát, a napsugarak megcsillantak ra-
gyogó élén. Haragosan sziszegve csapott le a balta, és a
bika vastag nyaka azonnal elvált törzsétől, a fej szinte
leszökkenni látszott. A fejetlen törzs térdre roskadt, és
vére szökőkútként lövellt ki belőle.
Huy a pihenő fejszés jellegzetes testtartásával en-
gedte le fegyverét.
– Jelet, nagy Baál! – kiáltotta Huy, ami inkább köve-
telésnek hangzott, semmint könyörgésnek. – Adj jelet
gyermekeidnek! – Hangja beleveszett a mocsár, az ég
és víz mérhetetlenségébe. Körülöttük a mocsarak időt-
len csendje, a füstös-bíbor hajnalban megérintette őket
az idők hallgatása.
Fejük felett sebes szárnycsapásokkal libák szálltak
fel, nehézkesen csapkodó szárnnyal, hosszú nyakukat
kinyújtva, sötét sziluettjük élesen elvált a rózsás hajnal-
pírtól. Huy reménykedve figyelte őket, megpróbált is-
teni megnyilatkozást látni bennük.
– Jelet, nagy Baál! – Ellökte magától a kísértést, de
egyre nőtt a haragja. Az áldozat a legaprólékosabban
megfelelt az előírásoknak, egészen a tökéletes baltacsa-
pásig – akkor hát ez is olyan eset, töprengett, amikor
elkalandozik az isten figyelme, vagy csak csökönyös-
ködik, netán nehéz a felfogása? Az öbölben egy víziló
tocsogott és horkant és Huy várakozón felé fordult, ám
a kövér szürke tengeri tehén csupán megrebbentette a
fülét, mintha bogarakat kergetne, azután egy kanyaro-
dással alámerült.
– Jelet, nagy Baál! – hangzott fel a harmadik, immár
utolsó könyörgés és csaknem azonnal megjött rá a vá-
lasz.
A papiruszágyásokból egy hang hangzott fel, mely
megrázta a nádak fehér pihés fejeit, és úgy futott végig
közöttük, mint a mennydörgés. Olyan hang volt, amit
soha senki sem hallott közülük. A nagy oroszlán böm-
bölése.
Huy sötét tekintete boldog mosollyá változott és
hosszú pillájú gazellaszemét hercegére vetette.
– Az istenek válaszoltak neked, Lannon Hycanus. –
Elnézte a papok és nemesek, harcosok és vadászok ar-
cát, milyen babonás tisztelettel merednek rá. Később
majd magánáldozatot mutat be Baálnak, ami nem lesz
sem kérkedő, sem drága dolog, talán egy csirkét, mely-
lyel megköszöni varázslatos együttműködését. Egyike
volt ez a legjobban sikerült előadásának. Huy annyira
elégedett volt a sikerével, hogy nem bírt ellenállni még
egy színészies mozdulatnak.
– Menj hát, Opet hercege és ejtsd el nagy oroszláno-
dat – mondta.

A kicsi busman az egyik bölénycsapáson vezette

őket. Sötétszürke alagút volt a nád között, a papiruszok
bezáródtak a fejük felett és eltakarták az eget, lábuk
alatt a mély, tőzeges mocsár, orrukat facsarta a dohos
mocsári állatszag. Végül kiértek a nyílt síkságra. A rö-
vid, ragyogó zöld füvet letiporta a megszámlálhatatlan
bölénycsorda, mely mindent elárasztott.
A busman megfordult és a papiruszágyás végéhez
vezette őket. Nehézkes menet volt, úgy nagyjából négy-
ötszáz emberből állt, mert a nemes kilencek nem szíve-
sen szálltak partra nagy oroszlánt nézni íjászaik és va-
dászaik erős kísérete nélkül. Messze Lannon kis csapata
mögött baktattak, mely a Zeng gazdag bortermésétől
illatozó Mursil fővadászból, a busmanból, Huyból, a
hercegből és két fegyverhordozójából állott.
Ezen a reggelen az istenek éppoly jók voltak, mint
ahogyan ígérték. A busman a papirusszal borított part
mentén vezette őket, melyek úgy meredtek fel a síkság-
ból, mint holmi vádló ujjak serege és amint megfordul-
tak, újabb nyílt, füves öbölbe jutottak. Olyan volt, mint
egy természetes aréna, három oldalról a sötét nádas
kerítette be és vagy fél mérföldön át buja fű zöldellt
körös-körül.
Ennek a síkságnak a közepén szabályos közökben
hat nagy tárgy sötétlett, melyet tisztán lehetett látni, de
túl messze voltak ahhoz, hogy felismerhetőek legyenek.
Mursil fővadász gyorsan mondott valamit idegen di-
alektusban a pigmeus vezetőnek. Huy fülelt, hogy el-
kapja a szavakat, a négy fejedelemségben ez volt az
egyedüli nyelv, melyen nem beszélt folyékonyan.
– Uram, azt mondja, hogy halott bölények hevernek
ott, melyeket a nagy oroszlán ölt meg – fordította
Mursil és csak úgy dőlt belőle a borgőz.
– Hol van a bestia? – kérdezte Lannon és a busman
odamutatott.
– Ott van, a második tetem mögött. Lát és hall ben-
nünket, elbújva fekszik – magyarázta Mursil.
– Láthat minket? – csodálkozott Lannon.
– Igen, uram. A füle hegyével és a szemével lát. Fi-
gyel bennünket.
– Ilyen távolságból? – hitetlenkedett Lannon és a
busmanra nézett. – Ezt nem hiszem el.
– Pedig igaz, uram. Olyan szeme van, mint a sasnak.
– Ha téved, te leszel a felelős – figyelmeztette
Lannon.
– Az én felelősségemre – bizonykodott Mursil és
Lannon Huyhoz fordult.
– Készüljünk, Napmadaram.
 Mialatt Lannonra ráadták fegyverzetét, vászon
ágyékkötőt húztak rá és a lábára könnyű vadászszan-
dált, kísérői csapata szanaszét kószált. Néhány idősebb
nemes hordágyon hevert. A gyenge, fehér hajú Asmun
megállíttatta a hordszéket Lannon mellett.
– Tiszta ölés lesz – suttogta a hercegnek. – Épp
olyan, ahogyan apád csinálta. – És odavitette magát,
ahol belátta az egész mezőséget. A többiek szétszóród-
tak a nádas mentén, fegyvereik és páncélzatuk csillo-
gott a napfényben, öltözékük fehér, bíbor és vörös színe
vidáman pettyezte a sötét nádast. Elhallgattak és
Lannon eléjük lépve rájuk nézett.
Mezítelen testén csak ágyékkötő volt, bőre sima és
fehér, csak arcát és végtagjait barnította meg a nap.
Szép volt ez a test, magas és kecsesen arányos, a válla
széles, hasa és csípője keskeny. Fürtjeire bíbor fejfedő
borult, aranyvörös szakálla tömötten kunkorodott a
nyakára.
Ránézett a várakozó sokaságra.
– Megteszem, amit Opet városa és a négy fejedelem-
ség kíván tőlem – mondta egyszerűen, hangja tisztán
csengett feléjük.
Huy átadta a fegyvereit. A pajzsát. Bölénybőrből ké-
szült, hosszú ovális formájú volt, embermagasságú és
olyan széles, mint Lannon válla. Közepére “szemet”
festettek, fehér és sárga ádáz bagolyszemet. Amikor ez
a szem a természet vadságával rámered a bestiára, az
rendszerint már önmagában is leteríti az áldozatot.
– Védjen meg téged e pajzs – mondta halkan Huy.
– Köszönöm, öreg barátom.
Ezután Huy odaadta az oroszlánlándzsát. Nehéz, ké-
nyelmetlen fegyver volt, csak nagyon erős ember tudta
felemelni. A nyele válogatott keményfából készült,
tűzben edzették és zöld bőrbe tekerték, hogy megóvják
a kiszáradástól és összezsugorodástól. Olyan vastag
volt, mint Lannon csuklója és kétszer olyan magas,
mint ő maga.
Szálkátlan pengéje széles és súlyos volt, bőrszala-
gokkal erősítették a nyélhez és körös-körül borotvaéles-
re hegyezték. Úgy volt kiképezve, hogy maximális erő-
vel hatoljon a húsba, hogy hatalmas sebet ejtsen, amin
bőven tud ömleni a vér.
– Ez a penge találja el a szívét – suttogta Huy, majd
hangosan így szólt. – Bömbölj nekem, Opet Nagy
Oroszlánja.
Lannon megérintette a pap vállát. Kissé megszorítot-
ta.
– Szállj velem, Napmadár – mondta és elfordult. Há-
tán vitte a pajzsot, óvatosan, hogy ne látszódjék a
“szem”. így ment előre Lannon a várakozó bestiához
Magasan és büszkén ment a napfényben, minden ízében
királyként és Huy szíve vele ment. Azután Huj csend-
ben imádkozni kezdett és azt remélte, hogy az istenek
még mindig hallgatnak rá.
Lannon keresztülvágott a lágy füvön, mely térdét
simogatta. Amint ment, eszébe jutott, mit tanácsoltak
neki a legöregebb és legjobb vadászok, visszaemléke-
zett minden mozdulatukra, minden szavukra.
– Várj, míg a bestia felbukkan és csak akkor mutasd
meg neki a szemet.
– Hagyd, hogy bemenjen egy sarokba.
– A fejét mélyen leszegve tartja. Oldalról kell meg-
nyitnod a mellkasát.
– A koponyája olyan, mint a vas, a vállcsontjai szin-
te fémkeménységűek.
– Csak egy hely van. A nyaka táján, a válla és gerin-
ce között.
Majd hallotta annak az egyetlen embernek a szavait,
aki maga is szemtől szemben látta a nagy oroszlánt,
Hamilkár Barkaszának, Opet negyvenhatodik Nagy
Oroszlánjának szavait: – Ha egyszer benne van a lán-
dzsa, akkor tartsd, fiam, kapaszkodj bele minden erőd-
del. Amíg él a nagy oroszlán, addig ez a lándzsa őriz
meg tőle, míg csak meg nem hal.
Lannon szilárdan lépkedett előre, a fekete, feldagadt
hasú bölények tetemeit figyelte, de semmit sem látott a
bestiából, akire vadászott.
– Tévedtek – gondolta magában. – Semmi sincs itt.
A csendben a saját szívdobbanásait hallotta, a saját lép-
teit és ki-be lélegzésének hangját. Figyelte a halott bö-
lényeket és ment és még erősebben markolta az orosz-
lánlándzsát a hóna alatt.
– Semmi sincs itt. A nagy oroszlán elment – gondol-
ta, azután hirtelen valami megmozdult előtte. Csak a
két fülhegy meredt fel egy pillanatra, majd újból lela-
pult, de már tudta, hogy valami vár reá. Úgy érezte,
hogy leragad a lába, szinte elnehezült a félelemtől, de
csak erőltette magát és egyre előbbre ment.
– A félelem gyengít – gondolta magában és próbálta
megerősíteni magát, de olyan hideg, nehéz érzés volt a
gyomrában, mint az olaj. Előrement, és a nagy oroszlán
hirtelen felállt egy bölénytetem mögül. Szemben állt
vele, a füle felmeredt, lustán himbálta a farkát, a fejét
felemelve figyelte és Lannonnak elakadt a lélegzete.
Nem számított arra, hogy az állat ilyen nagy. Elvétett
egy lépést, habozott. Óriási volt, elképzelhetetlenül
nagy, olyan, mint egy rossz álom.
200 lépésnyire volt tőle és egyre felé tartott, elrejtet-
te a “szemet” és az állat farkát figyelte, ahogy a közele-
désére egyre izgatottabban legyezgetett.
Százlépésnyire volt, amikor hirtelen dühösen bele-
hasított a levegőbe a farkával, ami úgy hatott, mint egy
korbácsütés. A bestia leguggolt egy kicsit, füle a kopo-
nyájához lapult. Lannon most a szemét is láthatta, a
tüzes, sárga szemet a foltos pofában.
Lannon szilárdan lépkedett felé és a nagy oroszlán
sörénye az égnek állt, ettől megnőtt a fej formája és
kissé még mélyebbre kuporodott. A farka dühösen ide-
oda járt és Lannon csak ment.
Már csak ötven lépés választotta el tőle, amikor a
nagy oroszlán felmordult. A készülő vihar előjele volt e
hang, a földrengés moraja, ez a gyomra mélyéből jövő
mordulás mintha felkorbácsolta volna a viharverte par-
tokat. Lannon megállt, nem bírt továbbmenni ettől a
hangtól. Riadtan állt és rámeredt erre a hegynyi méretű
állatra.
Lannon hosszú másodpercekig habozott, majd egy
hirtelen mozdulattal leseperte magáról a félelmet, le-
kapta hátáról a pajzsot és odamutatta a “szemet”. Ez a
kerek, merő nézés végképp felkeltette az állat dühét. A
fekete pamatos farok mereven felállt, lassan a háta ma-
gasságáig emelkedett, a fejét újból lesunyta a mellére és
támadott.
A támadás pillanatában Lannon lábujjhegyre állt és
előreugrott. A félelem béklyója leesett végtagjairól és
hosszú léptekkel az állat elé szökkent. Futtában szöget
írt le és befordult az állat előtt, rákényszerítette, hogy
szembeforduljon vele, ezzel beszorította egy sarokba,
és megcélozta a nyakát és a melle oldalát.
Ahogy Lannon rohant, a lándzsa a feje felett táncolt,
mintha a nap egy sugara lenne.
A nagy oroszlán gyorsított és annyira lehajtotta a fe-
jét, hogy a borzalmas agyarak szinte a mellkasát érin-
tették görbén és elefántcsont fehéren. Szinte a füvön
kígyózott, ahogy felkészült az ölésre, hatalmas tömege
betöltötte Lannon látóterét.
Az utolsó pillanatban Lannon felemelte a lándzsahe-
gyet, a nyak életfontosságú pontjára nézett és a nagy
oroszlán teljes súlyával belerohant.
A lándzsa hegye beleszaladt a barna, szőrös testbe,
beleszívódott az ellenállásra képtelen húsba, ám a ha-
talmas rázkódás meglökte a nyelet és Lannon térdre
kényszerült – de erősen fogta a lándzsát.
Most mintha vihar ragadta volna magával, óriási
hangzavar borította el, a fülében dobolt, ahogy a nagy
oroszlán halálordítását hallotta. Az oroszlánlándzsa
nyele törte-zúzta Lannon markát, nekivágódott a bordá-
jának, belevágódott, marcangolta a húsát és rázta, hogy
összeverődött a foga, szinte elharapta a nyelvét. De
csak tartotta a lándzsát.
Lannon lábra állt, magasan a nagy oroszlán hátsója
fölé emelte a lándzsát, majd újból lezuhant a földre,
ahogy a hatalmas macska rohamozott. Úgy érezte, hogy
szinte megszakad a kar- és vállizma, érezte, ahogy a
nagy oroszlán mancsai lecsapnak a gyarló bőrpajzsra,
érezte, ahogy a teste elgyengül és a fejében minden
elsötétül, de a vihar újból elragadta és felemelte.
A nagy oroszlán még egyszer felbődült és támadott.
Lannon úgy érezte, hogy valami egészen az égig emeli,
az oroszlánölő lándzsa nyele úgy tört ketté, akár egy
törékeny vessző és Lannon még mindig szorongatta az
eltört nyelet. Hosszú másodperceken át repült, szaba-
don, mint a madár, majd úgy vágódott a földhöz, hogy
tüdejéből kiment a levegő. Sajgó tagokkal ülő pózba
húzta-vonta magát és kábultan körülnézett, a tört lán-
dzsanyelet a melléhez szorítva.
A nagy oroszlán tíz lépésre tőle felé kúszott a fűben.
A lándzsa másik törött fele kiállt a nyakából, ott, ahová
Lannon hajította. A nagy oroszlán kegyetlenül tépdeste
önnön húsából a lándzsa hegyét, borzalmas méretű se-
bet ejtve magán, melyből csak úgy dőlt ki a vére, ám
sárga szeme még mindig Lannonon függött és az a gör-
be agyar még mindig felé csattogott.
Lassan odakúszott Lannon mögé, a borzalmas to-
rokból előtört a lihegés, hátsó fertályát keservesen húz-
ta és már alig volt benne élet.
– Halj meg – gondolta Lannon, ahogy lenyűgözve,
kimerülve figyelte és mozdulni sem bírt. – Halj meg –
gondolta. – Kérlek, halj meg.
Az óriás macskán hirtelen végigfutott az utolsó
görcs. Háta ívben meghajlott, lábai megmerevedtek,
mancsával a földet kapálta, szája szélesen, rózsaszínen
kitárult és nyögött. Még egy utolsó szánalmas hörgés és
kimúlt.
A félkörben álló megfigyelők felkiáltottak, a mocsár
nagy csendjét felverte a jókedv, és a füves térség köze-
pén álló kicsiny királyi alak felé kezdtek futni. Huy
azonban teljes erejéből rohant. Kis törzséhez képest túl
hosszú lábain szinte táncolni látszott, hosszú fekete
sörénye csak úgy lobogott utána és a keselyűs balta a
vállát verdeste.
Félúton volt már Lannon fűben ülő, lehajtott fejű
alakjához, amikor a második nagy oroszlán felemelke-
dett a legközelebbi bölénytetem mögül, ahol eddig tit-
kon meglapult. Huy meglátta és rohanás közben üvöl-
tött.
– Lannon! Mögötted! Vigyázz!
Lannon hátranézett és meglátta. A nőstény volt, vi-
lágosabb és kecsesebb felépítésű, de ha lehet, még ve-
szettebb dühvel, mint a hímje. A vadászó macska halá-
los figyelmével közeledett Lannonhoz.
– Baál, röpíts! – imádkozott Huy, ahogy a herceg fe-
lé rohant és nézte őt, miközben még jobban próbálta
megfeszíteni erejét. A nagy oroszlán ott lopakodott,
egészen a földre tapadva és rövid lökésekkel közeledett.
Huy teljes erejével rohant, a rettegés és a hercegért
érzett féltés űzte-hajtotta. Lannon már lábra állt és las-
san hátratántorodott a lopakodó macska elől. A mozdu-
lat még jobban felkeltette a vadászösztönt és a nagy
oroszlán könyörtelenül közeledett.
Huy ráordított. – Ide! – üvöltötte. – Gyere! – És a
macska észrevette. Felemelte a fejét és ránézett. Az
agyara hosszan, sápadtan villogott, szeme sárgán pom-
pázott.
– Igen! – üvöltözte Huy. – Itt vagyok! – Látta, hogy
Lannon a látványtól megtántorodik, a földre zuhan és a
bestiát nézi. Látta, hogy az állat farka felmered és a
fejét lesunyja. Támadásra indult és Huynak ezt meg
kell gátolnia.
Huy ott állt, hogy találkozzon a nagy oroszlánnal,
hosszú, erős lába a földbe gyökerezett és hagyta, hadd
jöjjön egyenesen neki a macska.
Ahogy közelebb jött, a pillantását az állat szeme kö-
zött lévő, gyémántfekete mintára szegezte, megragadta
baltája nyelét, és óvatosan előrehúzta.
Felemelte a baltát, míg az állat az utolsó néhány lé-
pést tette felé, lágy, aranybarna bundája könnyedén
mozgott és a kis púpos fölé tornyosult.
– Baálért! – harsogta Huy, és nyögve elröpítette a
baltát. A balta éle megreccsent a koponyában, beleállt
az állat agyába, az menten szét is hasadt és a kimúlt
bestia teljes súlya rázuhant Huy mellkasára.
Huy mintha valami mélységes, sötét alagút zúgásá-
ból tért volna vissza a földre és amikor kinyitotta a
szemét, Lannon Hycanus, Opet negyvenhetedik Nagy
Oroszlánja térdelt fölötte a napfényben.
– A bolond – mondta a király, az ő arca is fel volt
horzsolva és izzadt volt és rá volt száradva a vér. – Ó!
A bátor kis bolond!
– Bátor, igen – suttogta fájdalmasan Huy. – De soha
nem bolond, Felség. – És látta, hogy Lannon milyen
megkönnyebbült pillantást vet rá.

A két nagy oroszlán még nedves bőrét kiteregették a

vezérhajó főárbocára, és a kilenc nemes ház vezetői
letették a hűségesküt Lannon Hycanus előtt. Ő maga
szőrmével borított fekhelyén hevert közöttük. Huy Ben-
Amon királya minden tiltakozása ellenére maga hozta
elébe az élet serlegét.
– Pihenned kellene, Huy. Súlyos a sebed, azt hi-
szem, eltörhetett a bordád…
– Uram, én vagyok a serleghordozó. Megtagadnád
tőlem ezt a kitüntetést?
A kilencek közül Asmun tette le először a hűséges-
küt. Fiai felsegítették nyugszékéből, de amikor odaért
Lannon elé, elhárította a segítő kezeket.
– Behavazott szemöldököd és forradásos tested miatt
nem szükséges elébem térdelned, Asmun.
– Letérdelek, királyom – válaszolta Asmun és a nap-
fényben a fedélzetre lépett. Baál legyen a tanúja a töré-
keny aggastyán esküjének. Huy az öreg ajkához emelte
az élet serlegét, Asmun beleszürcsölt, majd Huy odavit-
te a serleget a királynak. Az ivott és odakínálta Huynak.
– Te is igyál, papom.
– Nem szokás – akadékoskodott Huy.
– A szokásokat Opet és a négy fejedelemség királya
szabja meg. Igyál!
Huy egy kissé habozott, majd felemelte a serleget és
hosszan meghúzta. Mire az utolsó nemes, Habbakuk
Lal került sorra a kilencekből, már ötödszörre kellett
megtölteni a serleget Zeng nehéz, édes borával.
– Fájnak még a sebeid? – kérdezte halkan Lannon,
amikor Huy utoljára vitte oda hozzá a serleget.
– Felség, nem érzek fájdalmat – felelte Huy, majd
hirtelen felvihogott és odaloccsantott egy csepp bort a
király mellére.
– Szállj el velem, Napmadár – nevetett rá a király.
– Bömbölj nekem, Nagy Oroszlán – mondta Huy és
visszanevetett.
Lannon odafordult a kormányfedélzeten összegyűlt
nemesekhez.
– Egyetek, igyatok. – A szertartás befejeződött.
Lannon Hycanus immár király volt.
– Habbakuk Lal! – szólította meg Lannon a vörös
szakállú, szeplős, barázdált képű tengerészt.
– Uram.
– Felszeded a horgonyt, és visszaviszel Opetbe!
– Éjszaka hajózzunk?
 – Igen, holnap délidő előtt a városban akarok lenni
és bízom hajózási tudományodban.
Habbakuk Lal fejet hajtott a bók előtt, súlyos arany
fülbevalói a melléhez koccantak. Majd sarkon fordult,
átdöngött a fedélzeten és harsány parancsokat osztoga-
tott tisztjeinek.
A hajó farából felszedték a horgonyt, a vezérhajó
dobosa megperdítette dobverőjével a kivájt fatörzset és
megadta az evezés ritmusát.
Három gyors, két lassú, három gyors. Az evezősök
vízbe mártották a lapátokat, meghúzták, majd kiemel-
ték, újból meghúzták és előrelendültek. Tökéletes össz-
hangban, hullámzó mozgással, akár egy nagy vízimadár
ezüst szárnycsapása. A hosszú, keskeny hajótest meré-
szen siklott a lemenő nap fényében csillámló vízen,
mögöttük hullámzott a nyomdokvíz, a Barkasz ház lo-
bogója ott feszült az árboc csúcsán, és a hajó magas
bástyája büszkén nyúlt fel a papiruszpartok mindkét
oldalán.
Ahogy elhaladtak, a flotta hajói szintén bemerítették
evezőiket és felsorakoztak a vezérhajó mögött. Aggá-
lyos pontossággal tartották be a sort, a kormányosok ott
álltak a kormányrudaknál és a dobszó átbrummogott a
tavon.
Huynak egyedül bicegő járása okozott némi bosszú-
ságot, ahogy a fáklyákkal megvilágított fedélzeten
egyik csoporttól a másikhoz lépett és mindegyiküknek
odanyújtott egy borral teli serleget a csillagos éjszakai
ég alatt, majd a fedélzetre borította az elefántcsont koc-
kákat.
– Fene a szerencsédbe – nevetett Philo, de nevetésé-
ben csakugyan nem bujkált harag és széles, cigánybar-
na arcán sem látszott neheztelés. – Hát bolond vagyok
én, hogy az istenek kegyeltjével kockázom? – De azért
rárakta az aranyait Huy halmára és Huy megkaparintot-
ta a kockákat, megrázta és újra kijött neki a három fe-
kete hal. Philo szorosabbra húzta magán a ruháját és
odébbállt nevető és gúnyosan mutogató társaival.
Asztarté ragyogó csillaga fent volt már az égen, mire
Lannon és Huy újból együtt álltak a nagy oroszlánok
kiterített bundái mellett és végignéztek a fedélzeten,
ami olyan volt, mint egy csatatér csata után. A fáklya
fényében elnyúlt testek hevertek elesetten és érzéketle-
nül, ott, ahová lezuhantak. A sötétségben is kitartóan
mozgó hajó ringásától egy borosüveg gurult ide-oda.
– Még egy győzelem – mondta vastag hangon
Lannon, és rövidlátón végigpislantott a vérontáson.
– Nemes győzelem, felség.
– Azt hiszem – kezdte Lannon, de nem fejezte be. A
lába alábicsaklott. Megingott és előredőlt. Huy elkapta
estében, és a vállára döntötte. Fájó mellkasával nem
törődve felemelte a királyt és levitte a fedélzet alatti
főkabinba. Letette Lannont az ágyra és kényelmesen
elhelyezte végtagjait és fejét. Egy pillanattal tovább
időzött a kelleténél és ráhajolt a hanyatt fekvő alakra.
– Aludj édesen, gyönyörű királyom – mormolta,
majd megfordult és elbicegett a saját kabinjába. A bejá-
ratánál ülő rabszolgalány felkelt a küszöbről.
– Elkészítettem az írókészletedet – mondta és Huy
odapillantott a lámpa alatt lógó tekercsre, tintatartóra és
íróvesszőre.
– Ma este nem – az ágya felé botorkált, de eltévesz-
tette az irányt, beleütközött a válaszfalba és hátrapoty-
tyant. A rabszolgalány odafutott, hogy segítse biztosabb
part felé kormányozni.
Huy a hátán hevert és ránézett a lányra. Lannon
háziszemélyzetéből való volt. Huy azt kívánta, bár neki
is módja lenne ilyen lányt tartani, de hát a lány tízujjnyi
aranyat ért.
– Van még valami, uram? – kérdezte a lány. Csinos
kis jószág volt lágy, sötét hajával és elefántcsontszín
bőrével. Huy lehunyta a fél szemét, hogy jobban lássa.
 – Talán – mondta szégyenlősen. – Ha segítenél egy
kicsit. – De a vágyakozása túlságosan is nagyravágyó
volt és néhány pillanat múlva a hajó csak úgy rázkódott
a hortyogásától. A leány felkelt, belebújt ruhájába, egy
kicsit lemosolygott Huyra, majd kisurrant a kabinból.
A pirkadat előtti sötétségben Huy már ott állt a gálya
előrészében és a homályban hümmögve és sziszegve
ügyködött a baltájával. Úgy érezte, hogy az ereiben
gyorsabban lüktet az öreg bor, édessége végigfut a tes-
tén, melyet az éjszakai hűvösség sem tudott lecsillapí-
tani. Az a tompaság már oszladozott a fejében és édes
érzés öntötte el. Eljutott izmos lábába és karjába egé-
szen a púpjáig, megnedvesítette ágyékkötőjét, felsza-
ladt a szemébe és Huy táncolni kezdett. Lágyan pörgött,
forgott, még a balta is vele szállt.
Már a pirkadat rózsállott az égen, mire végre abba-
hagyta és leengedte a baltát. Lélegzete gőzölt és akado-
zott a hideg levegőben, de a vére csak úgy nyargalt a
testében és újra férfinak érezte magát.
Kabinjában Lannon egyik rabszolganője vakarta le
róla a verejtéket azzal az aranyszerszámmal, amit
Lannontól kapott ajándékba. Azután illatos olajjal kente
be, elrendezte hajának és szakállának fürtjeit és laza, öv
nélküli fehér vászonruhát adott rá.
Épp akkor ment fel a fedélzetre, amikor a flottának
továbbadták a parancsokat és kelet felé fordulva várták
a napfelkeltét és azt, hogy a pihenőre dőlt evezősrab-
szolgák újra lapátjaik fölé hajoljanak. Amikor a nap a
horizont fölé érkezett, Huy vezetésével imádságot
zengtek Baálnak. Majd a nyitott fedélzeten a nádgyéké-
nyeken guggolva reggeliztek a társasággal. Huy elnézte
az arcukat, szürkék és gyűröttek voltak, táskás szemmel
és igen rosszkedvűen. Még Lannon is sápadt volt, a
keze remegett és mindössze egy csupor meleg tejet és
mézet reggelizett.
Huy nekiesett a kölestésztájának, olajba és mézbe
mártogatta, majd megevett egy nagy darab füstölt és
sózott tavi keszeget és amikor fölkiáltott, hogy hozza-
nak neki egy sült kacsát jó sok vadfokhagymával és
hozzá még kölestésztát, a társaság elborzadva figyelte.
Huy darabokra szaggatta a kacsát és roppant elégedett
képet erőltetett magára evés közben, hogy irigykedve
figyeljék a teljesítményét.
Philo mindnyájuk nevében szólt, amikor végre felki-
áltott.
– Nagy Baál! Nemcsak a saját hasad ellen követsz el
merényletet, hanem a miénk ellen is! – Majd felugrott
és lerohant.
– Igaza van – nevetett Lannon, aznap első ízben. –
Úgy nézel ki, mint az a gyerek, aki anyatejnél erősebb
mérget még nem ivott.
– Vörös Zeng-borral választották el, a fogait pedig
csatabárdon köszörülte.
– Ha a tó borból lenne, úgy kihörpintené az egészet,
hogy száraz lábbal kelhetnénk át.
Huy gonosz manó módjára rájuk kacsintott és még
egy darabot tört az elhunyt kacsa combjából.
Délelőtt derekára elérték a gázlót. Habbakuk Lal
előrement, hogy átkalauzolja a hajót a keskeny csator-
nán. Vízijácintok, papirusz és vagy egy tucatnyi más
mindenféle növényzet fenyegette Opet életadó vizét. A
csatornahajók odébb húzódtak, amikor a tíz nagy hajó
elszállt ezüstnedves szárnyán. A tisztek összezárt ököl-
lel szalutáltak a főárbocon lengő Barkasz-zászlónak, de
a rabszolgák, akiket örökre arra ítéltek, hogy a tó elga-
zosodásával harcoljanak, csak némán álltak és türelmes
állatszemmel figyelték őket.
Ahogy Opethez közeledtek, elhaladtak a halászflotta
előtt. Az oldalt leengedett hálóban úgy csillogtak az
ezüstös halak, mint a foglyul ejtett csillagok, és fejük
felett hófehér sirályfelhők úsztak rikoltozva.
Azután a horizonton feltűntek a szirtek, a napfény-
ben sötétvörösen csillogtak és a hazatérésnek örven-
dezve mindenki a korlátokhoz tódult.
Mursil fővadász odament Lannonhoz a kormányfe-
délzetre és kurtán térdet hajtott.
– Értem küldtél, felség.
– Igen – és a pigmeusért.
– Itt van, királyom.
– Jutalmat ígértem neked. Mondd, mi legyen az.
– Uram, három feleségem van. Mindhárom igen fös-
vény.
– Arany?
– Ha kérhetném, uram.
– Huy, írj parancsot a kincstárnak ötujjnyi aranyról.
– Baál örökké fényeskedjen neked!
– És a pigmeus?
Mursil odahívta magához a sárga busmant és
Lannon érdeklődve szemlélte.
– Mi a neve?
– Xhai, uram.
– Nem érti a nyelvünket?
– Nem, uram, csak a saját primitív nyelvén beszél.
– Kérdezd meg, mi a kívánsága – talán a szabadság?
– Nem érti a szabadság fogalmát. Olyan, mint egy
kutya, uram. Ha megfosztod a gazdájától, olyan lenne,
mintha az életétől fosztanád meg.
– Kérdezd meg, mit akar.
Mursil és a busman hosszan tárgyaltak egymással
azon a madárcsicsergéshez hasonló nyelven, majd a fő-
vadász újból a királyhoz fordult.
– Furcsa kérése lenne.
– Nevezd meg.
– A nagy oroszlán megölőjével szeretne vadászni.
Lannon a busmanra bámult, aki gyermeki őszinte-
séggel vigyorgott rá.
– Azt hiszi, uram, és megbocsátod majd az arcátlan-
ságát – Mursil egy kicsit beleizzadt és feszengett –, azt
hiszi, hogy te isten vagy és szeretne hozzád tartozni.
Lannon harsány kacajra fakadt és a combjára csa-
pott.
– Legyen hát. Királyi vadász rangjára emelem –
minden jövedelmével és kiváltságával együtt. Vedd át,
Huy. Tanítsd meg a nyelvünkre, vagy tanuld meg, hogy
beszélhess vele!
– Minden kóbort és nyavalyást rám sóz – gondolta
bánatosan Huy. A háza már dugig volt velük. Amikor
végre összegyűjtött egy tisztességes aranymennyiséget,
hogy vegyen rajta egy édes, fiatal rabszolgalányt, az
összeg rendszerint elment egy másikra, aki már túl vén
volt vagy gyenge ahhoz, hogy megérje a tartását, és akit
a gazdája már oda akart adni Asztarté medencéjének.
De legalább a pigmeus fizetést fog kapni mint vadász
és hozzájárul a költségeihez.
Lannon elejtette a tárgyat és visszafordult a korlát-
hoz. A horizonton végre feltűnt a főváros. A templom
falai sötétvörösen ragyogtak a napfényben, az alacso-
nyabban fekvő város fehéren csillogott, a házak falát a
tavi kagylók hamujával festették be.
Opet hadiflottája kiözönlött a kikötőből a fogadásuk-
ra. A legionáriusok pajzsai és sisakjai szikráztak a nap-
ban, minden hajó a vezérhajó felé fordult aranyozott
orrával és csak úgy csillogtak a napban. Meglátták a
Barkasz ház zászlaja alatt csüngő kiterített bőröket és
örömkiáltás harsogott át a vízen.
Míg a vezérhajó a kikötőbe vezette őket, szakadatlan
üdvrivalgás hallatszott. Habbakuk Lal a kőmólóhoz
akarta felvezetni őket a város alá, ahol ott szorongott a
sokaság végig a parton. A város minden lakója ott volt,
legszebb, legdrágább ruháját viselte és százezer torok-
ból harsogott a kiáltozás és örömujjongás, mellyel új
királyukat köszöntötték.
Habbakuk Lal a legvégső pillanatban jelt adott kezé-
vel a dobosnak és az evezősöknek. A hajó megpende-
rült, minden evezőt megragadtak, megállították és olda-
la simán odacsúszott a kőmólóhoz. Lannon Hycanus és
kísérete partra szállt.
Elsőnek a feleségei üdvözölték Lannont. Kilencen
voltak, mindegyik a nemesi házakból. A legősibb vér-
ből való, legbüszkébb, legszebb ifjú asszonyok. Térdre
vetették magukat Lannon előtt és első ízben „felség”-
nek nevezték.
Huy fájó szívvel nézte őket. Ez nem az az engedel-
mes, ostobácska rabnősereglet volt, akiket ő ismert.
Ezek tökéletes asszonyok voltak. Olyan nagy szüksége
lett volna arra, hogy egy ilyen nővel oszthassa meg az
életét és olyan nagyon keményen próbálkozott ezzel.
Opet mindegyik nagy házába elment már lánykérőbe és
mindig elutasították. Nem láttak belőle többet, csak a
hátát és ezért nem is vádolhatta őket.
A méltóságteljes pillanatot hirtelen hangon “Huu,
huu”-kiáltás törte meg. Az ikrek kiszakították magukat
dajkáik kezéből és keresztülfurakodtak a tömegen a
mólóhoz. Rá se néztek sem az apjukra, sem a nemesek
gyülekezetére, egyenesen Huyhoz szaladtak, körültán-
colták, a ruháját cibálták és követelőztek, hogy rájuk
figyeljen. Amikor felemelte őket, csókokkal borították,
ami a végén nagy hajhuzigálásba torkollott. A dajkák
odarohantak a szökevényekhez és elvonszolták őket.
Imilce keze még mindig Helanca arany fürtjeibe ka-
paszkodott és Huy látta Lannon fenyegető arcáról, hogy
ennek megtorlás lesz a vége, és hogy ezek a kövér kis
popsik hamarosan vörös színt öltenek. Huy szerette
volna valahogy megakadályozni a dolgot.
Huy elosont a tömegből. A templom felé menve egy
csirkére alkudozott a kereskedővel és végül is jó vásárt
csapott. Miután feláldozta a csirkét, a saját házába
ment, mely a papok körzetében volt, a templom külső
és belső fala között. Összes házicselédje előjött, hogy
üdvözölje, ott tülekedtek, csoszogtak és nagy hűhót
csaptak körülötte szürke hajukkal és fogatlan ínyükkel.
Mindegyik nagyon izgatottan követelte Huytól, hogy
adja elő legutóbbi hőstettét, a vadászat minden részle-
tét, közben pedig megfürdették és ennivalót hoztak ne-
ki.
Amikor Huy végül bemenekült az alvóhelyiségbe,
hogy egy kicsit megpihenjen, sokat nem fekhetett, már-
is megérkezett a négy legidősebb hercegnő. Ezek a tíz
és hat éves kor közötti, ugrándozó herceglányok áttör-
tek Huy gyengéden ellenálló rabszolgáin, és úgy száll-
ták meg a szobáját, mint akiknek joguk van hozzá. Huy
egy sóhajjal megadta magát és elküldte egyiküket a
lantjáért. Amikor énekelni kezdett, összes rabszolgája
bekúszott a szobába és csendben leültek a fal mellett.
Huy Ben-Amon hazaérkezett.

Opet alapításának 533. évében, hat hónappal azután,

hogy elejtette nagy oroszlánját és elnyerte a négy feje-
delemséget, Lannon Hycanus, a Barkasz ház feje el-
hagyta Opet városát és a határokra masírozott, amivel
elengedhetetlen szokásnak hódolt. Huszonkilenc éves
volt ezen a tavaszon, egy évvel idősebb főpapjánál.
A menetelésre négy feleségét vitte magával, azokat,
akik gyermektelenek voltak és akik azt remélték, hogy
e két évig tartó kirándulás alatt ez a helyzetük megvál-
tozik. Lannon két légióval indult el, mindegyikben
6000 nehéz fegyverzetű gyalogos, könnyű gyalogos,
fejszés és íjász. A légiók zöme Yuye szabadosaiból állt
és Opet nemes családjaiból származó tisztek vezették
őket. Ezeket a légiókat a római seregek mintájára szer-
vezték meg, amint azt Hannibál sajátította el itáliai tá-
borozása idején. Egy légió tíz cohorsból állott és egy
cohorsban hat század volt. Az egyenruhájuk bőrpáncél-
zat volt kúp alakú vassisakkal és kör alakú bőrpajzzsal,
amit bronzrozettával szilárdítottak meg. Lábszárukon és
lábukon bőr lábszárvédőt és szöges szandált viseltek és
masírozás közben énekeltek.
A tisztek már sokkal pompázatosabban öltözködtek,
úgy, ahogyan a nemesi származásukhoz illő volt. A
páncéljuk bronzból készült, a köpenyük bíborra vagy
vörösre festett finom vászonból, és hadaik élén mene-
teltek.
Lovasság nem volt. Az eltelt 500 év alatt nem sike-
rült északról lovakat hozni. Az állatok elpusztultak a
tengeri utazás alatt, vagy ha túlélték, akkor Opetba ér-
kezve hamarosan valami titokzatos kórság ragadta el
őket, amitől égnek állt a szőrük és a szemgolyójuk ko-
csonyás vörös vérben forgott.
Lovak helyett elefántok voltak. Hatalmas, rosszindu-
latú bestiák, akiktől a szívverése is elállt Opet ellensé-
geinek, amikor hátukon az íjászok kuckójával megje-
lentek és nyílzáport zúdítottak rájuk. A csata rohamá-
ban azonban sokszor nagyobb pusztítást vittek végbe a
saját soraikban, mint az ellenségében és vezetőik fa-
kalapáccsal és hegyes bottal felszerelkezve döfködték
és irányították a nekivadult állatokat. Lannon erre az
útjára huszonöt elefántot vitt magával.
Vele ment a főpapja és egy tucat alacsonyabb rendű
pap, mérnökök, orvosok, fegyverkovácsok, szakácsok,
rabszolgák és a tábort kísérő hatalmas emberáradat:
kereskedők, talajkutatók, szerencsejátékosok, jövendő-
mondók, italárusok és prostituáltak. Az ökrös fogatok,
melyek a sátrakat és a felszerelést hozták, hét mérföld-
nyi hosszban vonultak, míg maga a teljes ormótlan osz-
lop vagy tizenöt mérföldnyi hosszúságúra terjedt. Ez a
hatalmas, néptelen, füves déli síkságon nem jelentett
problémát, ahol bőviben volt víz és abrak, de amikor
Huy Ben-Amon ott állt királyával egy alacsony dom-
bon és megpillantotta azt a masszív tömeget, mely
észak felől hömpölygött, arra az időre gondolt, amikor
majd újból északnak fordulnak, nagy kört írnak le az
erdőségekben és utat törnek a nagy folyó mentén. Ek-
kora pompával vonuló sereg igen erősen ki van téve
pogány hadak kénye-kedvének a folyó melletti ismeret-
len földön. Elmondta az aggodalmát Lannonnak, aki
nevetett és a napfény elől összehúzta világoskék sze-
mét.
– Úgy gondolkodol, mint egy katona, nem mint pap.
– Mindkettő vagyok.
– Természetesen – csapott a vállára Lannon. – Nem-
hiába vagy a hatodik légió parancsnoka – nos, Huy, én
valami mást gondolok erről a menetről. A múltban ez
mindig nagy időpocsékolás volt és Opet kincseskamrá-
jának igen sokba került. Az én menetelésem más lesz.
Nekem az a szándékom, hogy hasznunk legyen belőle.
Huy elmosolyodott a bűvszóra, az egyetlenre, amit
Opetben mindenki megértett, legyen nemes vagy köz-
ember, király vagy pap.
– Az a szándékom, hogy ez a menetelés egészen
másfajta legyen. A déli királyságban vadászni fogunk –
olyan vadászatot csapunk, amilyent sosem láttál még, a
húst felfüstöljük és megszárítjuk, és eladjuk a gazdasá-
goknak és bányáknak, hogy azzal táplálják a rabszolgá-
ikat. Elefántokra is vadászunk. 200 ilyen állatot szeret-
nék a seregemnek, hogy megrettenjenek az északiak,
akikre épp az imént emlékeztettél.
– Elképzelni sem tudom, mire való az a rengeteg
üres kocsi, mely követ bennünket.
– Azokat megtöltjük, még mielőtt újból észak felé
fordulunk – ígérte Lannon. – És amikor áthaladunk
Zeng kertjein, leváltom az ottani helyőrséget és a he-
lyükbe ezeket az embereket állítom. Az olyan csapatok,
melyek túl sokáig időznek egy helyen, ellustulnak és
korrupttá válnak. Zengnél a drav követekkel fogok ta-
lálkozni, akik keletről jönnek és megújítom velük a
békeszerződésemet.
– És mi lesz az északiakkal? – tért vissza Huy az
eredeti kérdéshez.
 – Zengből harci rendben menetelünk észak felé. Az
asszonyokat és a többieket a közbeeső királyság terüle-
tén át hazaküldjük. Két teljes légióval a folyóhoz me-
gyünk, ezzel megerősítjük a már ott lévő kettőt, átke-
lünk a folyón gyújtogató és rabszolgaszerző hadjáratra,
ami figyelmezteti az ott lévő törzseket, hogy Opetben
új király uralkodik.
Lannon megfordult és észak felé bámult, arany söré-
nye, vörös haja és szakálla ragyogott a napfényben.
– Száz éve bosszantanak bennünket és mindeddig
túlságosan lágyak voltunk velük. Évről évre szaporodik
a számuk és egyre vakmerőbbek. Megmutatom nekik,
hogy vasból van a kezem, Napmadár. Megmutatom,
hogy a folyót vaskorlátok zárják el és hogy visszaszorí-
tom őket a partjaitól.
– Azon töprengek, honnan jöhetnek és hányan lehet-
nek – kérdezte csendesen Huy.
– A sötétség seregei ők, feketék, mert nem tisztelik
Baál napistent istenükként, úgy mint mi. Az északi er-
dők sötétségének örökös éjszakájából származnak és ha
meg tudod számolni a mohó sáskákat, akkor őket is
megszámlálhatod.
– Félsz, Lannon? – kérdezte Huy és a király haragvó
arccal fordult felé.
– Mit merészelsz, pap? – horkant fel.
– Barátodnak nevezz, ne papodnak – és meg meré-
szelem mutatni neked, hogy az oktalan gyűlölet alapja a
félelem.
Lannon haragja elhalványodott, a kardmarkolatát
pengette és körülnézett, hogy megbizonyosodjon,
nincs-e hallótávon belül valaki.
– Van ok a félelemre – mondta végül.
– Tudom – mondta Huy.

Huy intézte pirkadatkor a Baálhoz szóló könyörgő

imádságot, de csendre intette a kórust, hogy ne zavarják
fel a közelben lévő csordát. Miután Huy arra kérte az
isteneket, hogy legyenek hozzájuk kegyesek a vadásza-
ton, megígérte, hogy a zsákmány egy részét otthagyják
a magasban keringő napmadaraknak, hogy vigyék el
nekik. Ezután Huy és Lannon megittak egy kupa bort,
ettek egy darab kölespogácsát és várták a vadászat kez-
detét.
Mursil, a déli fővadász óvatosan és ravaszul válasz-
totta meg a terepet. A meredek lejtő alacsony vonulatán
ültek, ahonnan jól láthatták egyik oldalról a hatalmas,
tölcsér alakú, síkság szegélyezte dombokat; a dombte-
tőkről felszálló füstjelek ebben a kora reggeli órában
megmutatták, hogy a harcosok a helyükön vannak és
bárhonnan törjenek is elő a vadak, mindenképpen lát-
ják.
Távol, amíg a szem ellátott, a síkságon szétszóródva
helyezkedett el a két légió. A 10 000 ember előremene-
telt, úgy sepertek át a füvön, mint hullámverés az öböl-
ben. A felvert por halványan rózsállott a kagylóhéj kék
reggeli égen, a sisakjuk és dárdáik csillogtak a rájuk eső
fényben.
– Kezdődik – mondta elégedetten Lannon.
Huy végignézett a tízezernyi legelésző, csordába ve-
rődött állaton. Ez volt ötven nap alatt a tizedik nagy
vadászat és a mészárlás kezdete előtt egy kicsit mindig
belebetegedett a dologba.
Lenézett a síkság összeszűkülő részére, ahol a folyó
két ágba szakadva ömlött be a torkolatba. A dombok
közé ék alakban beszorított bázison 500 lépésnyi nyílás
volt, mely a lehető legkisebb helyet nyújtotta a kiszö-
késhez. Az egész síkságon gyéren elszórt, magas akác-
fák álltak.
A nyílás felett ültek, de alig látták azt a titkos hár-
mas árkot, mely átszelte a nyílást és a domb kettős vo-
nulatához csatlakozott. Lannon ezernyi íjásza feküdt ott
leshelyén, mindegyiküknél 300 nyíl és egy tartalék íj
volt.
Mögöttük kettős vonalban sűrűn szőtt háló feszült
könnyű rudakon, melyek összerogytak, ha a nehéz test
nekirontott és a háló fojtogatta az állatot, míg az egyik
nehéz fegyverzetű gyalogos kiugrott, dárdájával a más-
világra küldte az állatot és kibogozta a hálót. Ezen a
helyen újabb 1000 dárdás feküdt és várakozott.
– Le kellene mennünk – mondta Lannon. Kiitta az
utolsó csepp borát és lesepert néhány morzsát a köpe-
nyéről.
– Még egy kicsit várjunk – ajánlotta Huy. – Szeret-
ném még nézni.
Nyugtalanság futott végig a síkságon az állatok kö-
zött, ami a hajtókhoz legközelebb lévők között kezdő-
dött. A hosszú sor gnú céltalan körökben rohanni kez-
dett, orrukat csaknem rézsút a földön hordva, a fekete
testek hosszú, lobogó sörénnyel rugdalóztak és ugrál-
tak. A 2-300 állatból álló zebracsorda egybeverődött és
kíváncsian néztek a hajtók sora felé. Közeli rokonaik, a
kvaggák zömökebbek és erősebbek voltak, kisebb
nyájban tömörültek és sötétebb színük volt, mint a
szürkés zebráknak. Ragyogó színű sárga és vörös kár-
nak keveredtek közéjük, bíborszín dámálisz-antilopok
és a nagy, nehézkes, csíkos tehénantilop, hatalmas sö-
rényével, méltóságteljesen. Az egész roppant sokada-
lom kavarogni és mozogni kezdett, lassan hátráltak a
nyílás felé – a por csak úgy füstölgött körülöttük.
– Ah – mondta Lannon. – Micsoda zsákmány.
– Ennél nagyobb vadászat még sohasem lehetett a
történelem folyamán – mondta Huy.
– Mit gondolsz, hányan lehetnek?
– Sejtelmem sincs, talán ötven vagy százezer – kép-
telenség megszámolni őket.
Most a hosszú nyakú zsiráfokra is átragadt a növek-
vő riadó, otthagyták az akácfák menedékét, a borjaik is
velük mentek, így csatlakoztak a völgy felé mozgó tö-
meghez. A sokadalomban feltűnt egy rinocérosz hatal-
mas teste. Alig bírt mozogni, tülkölt és horkantott, úgy
emelgette futtában vaskos patáit.
Szinte a tömegbe beleolvadva futott velük a dél-
afrikai gazellák tömege, ezek a füstös-barna, kecses
állatok. Lefutottak a völgybe, még sietősebbre fogták,
úgy rohantak, akár a vízfolyás és a por egyre vastagabb
lett, szinte elfojtotta az eget. A dombok egyetlen sűrű
masszába préselték a csordát és amikor a kámák és a
dámálisz-antilopok megpróbáltak kitörni a gerincen át,
a másik oldalról egyszer csak ott volt egy nagy csapat
kiabáló, fegyverrel hadonászó ember, akik visszafordí-
tották őket. Újból nekirontottak hát a lejtőnek és maguk
alatt sodorták a pánikba esett csordát.
Előrelódultak, a paták úgy dübörögtek, mint a vihar,
mint a hullámverés és a szél. A föld beleremegett. –
Menjünk – kiáltotta Lannon, felugrott és lerohant a
lejtőn. Huy még egy pillanatig figyelte az élő teremt-
mények elképesztő falanxát, mely mennydörögve zú-
dult az árok felé, azután a vállára kapta fejszéjét és
Lannon után futott. Hosszú, fekete haja csak úgy lobo-
gott, bakkecskelábon, nyúlfürgeséggel szaladt, úgy,
hogy Lannonnal épp egyidőben érkezett oda a síkságra
és egyenesen a hasadék közepéhez tartott, oda, ahol
árkot ástak nekik és már egy tucatnyi dárdás is készen-
létben feküdt.
Lannon melléugrott. – Pedig ezen a versenyen nem
osztogatnak aranyat – nevetett.
– Osztogathatnának – mondta Huy. Odamentek a
gödör széléhez és felnéztek a völgyre. Félelmetes lát-
vány volt. Az egész völgyet egyik oldalától a másikig
élőlények áradata zárta el, fölöttük pedig barna porfal
emelkedett, amin vészjóslóan sütött át az alacsonyan
járó nap.
A vezérállatok feje és sörénye ott hánykolódott és
emelkedett, mint a hegyi patak árja, a zsiráfok és struc-
cok pálcika nyaka kiemelkedett közülük. Az egész szö-
kőár rájuk rontott, a föld rengett alattuk és ők rettegve
és csodálkozva bámulták.
Lannon óvatosan mérlegelte a pillanatot és arra várt,
hogy az első hullám keresztezze a lőtávolon belüli em-
bereit. A pillanat eljött és Lannon pattintott egyet, így
adott parancsot a kürtösének. Harsogva szállt a jel és
metsző hangon hangzott fel újra meg újra.
Az íjászok felemelkedtek a földről az élő állatok sor-
fala előtt. Négy ízben röpítették el nyilaikat, mielőtt a
fal keresztülsepert rajtuk. Húsz másodperc alatt négy-
ezer nyíl röppent el és az állatok holtan zuhantak el,
halálordításuk összekeveredett a törött csontok és a nyíl
vágta hús zajával.
Valahogy feltápászkodtak egy pillanatra és az ösz-
szepréselődött massza újból meglódult, ám egyik nyíl-
zápor a másikat követte, és a sebesült állatok átvágták
magukat a nyílzáporon és a nyilak fennakadtak az olda-
lukban. A nagy szürke rinocéroszok esetlenül, vad
szemekkel rohantak bele a hálóba és döfködték hosszú,
görbe orrszarvukkal. A hosszú lábú zsiráfok rettegve
rohantak. Egy raj fekete bölény egyetlen tömegben ro-
hant, váll váll mellett, mintha hámba fogták volna őket.
Belefutottak a hálóba és kapálózva, bömbölve bele-
gabalyodtak. A dárdások rájuk rontottak, ahogy ott
hemperegtek és üvöltöttek és fuldokoltak a sűrű háló-
ban. Lannon és emberei reménytelenül küszködtek,
hogy a holtakat eltávolítsák a hálóból és újra felállítsák
a póznákat, ez felesleges erőfeszítés volt. Túl sokan
voltak és az árok biztonságában is történtek halálesetek.
A nyílzáportól nekivadult és sebesült állatok nekiron-
tottak mindenkinek, akit csak láttak.
Huy észrevette, hogy az egyik embert felökleli egy
megdühödött rinocérosz. Cigánykereket hányt a leve-
gőben, majd nekivágódott a kemény talajnak, a rinocé-
rosz után rohanó hordák beletiporták a földbe és úgy
agyonrugdosták, hogy csak sáros massza maradt belőle.
Az árok mélyéből most Lannon is elhajította a dár-
dáit. Hátborzongató pontossággal és erővel dobta, min-
dig az éppen arra rohanó állat lágy gerincét célozta
meg, a válla mögött. A gödör alján felhalmozta a teste-
ket, és a vadászat őrületében és izgalmában kiabált és
kacagott.
Ez Huyt is magával ragadta. Táncolt, kiabált és a
baltáját suhogtatta, őrizte Lannon hátát és oldalát és
dárdát hajított, amikor feltűnt egy nagy állat és majd-
nem belezuhant a gödörbe.
Ő is, Lannon is a saját verejtékükben úsztak és rájuk
száradt a kavargó por; valamelyik állat patájától egy
kődarab nekivágódott Huy homlokának, amitől bere-
pedt a csontja, mire gyorsan leszakított egy darabot a
tunikájából és bekötötte, de közben egy percre sem
hagyta abba izgatott táncát.
A velük szemben lévő íjászokat egészen elborította
az állatok húsának súlya. Már teljesen kimerültek a
nyilazásban, így leguggoltak az árkaikban és hagyták,
hogy elfedje őket a tetemek sora.
Huy észrevette, hogy újabb sor rohan feléjük, így
megragadta vértől megrészegült királyát, elvonszolta és
erőszakkal lefektette az árok aljára. Így hevertek ott,
fejüket karjukkal befedve, míg az árok szélén egyre
nőtt az egymás hegyére-hátára roskadt állatok halma. A
föld fojtogatta őket, így betakarták arcukat tunikájuk
szegélyével és levegő után kapkodtak.
Egy fiatal zebracsődör rájuk esett az árokban, rémü-
letében rúgkapált és nyerített, és erős, sárga fogaival
válogatás nélkül harapdált; halálosan veszélyes volt.
Huy odébb gördült a repkedő, borotvaéles paták elől.
Egy pillanatig várt a célzással, majd fellendítette a jobb
karját. A keselyűs balta éles feje lesújtott a rémült állat
állkapcsára és szétnyitotta az agyvelejét. Melegen,
petyhüdten és remegve omlott rájuk és teste megvédte
őket a rájuk rohanó tetemek zuhatagától.
A vihar csökkenőben volt, elhaladt felettük és eldör-
gött a távolban. A beállott csendben Huy odafordult
Lannonhoz.
– Biztonságban vagy? – És Lannon nagy nehezen
előmászott a halott zebra alól. Kihúzták egymást a gö-
dörből és csodálkozva körülnéztek.
Ötszáz lépésnyi hosszan és ugyanilyen mélységben
borította el a földet a halott és haldokló állatok vastag
szőnyege. Az íjászok és dárdások előmásztak a borzal-
mas mészárlás gödreiből és a részeg emberek bódult
kifejezésével néztek szét.
A hajtók sora feléjük vergődött a mindent elöntő por
mocsarán. Még az ég is elborult a portól és a csendet
csak a haldokló, sebesült állatok szánalmas kiáltásai és
bégetései verték fel.
A hajtók felfejlődtek egy sorba, keresztülvágták ma-
gukat a vérző húshegyen és kardjuk felemelkedett és
lecsapott, ahogy végeztek a sebesültekkel. Huy a tuni-
kája alá nyúlt és elővett egy bőrflaskónyi zengi bort.
– Mindig megbíztam benned – vigyorgott Lannon és
mohón meghúzta. A bor úgy gurult végig poros szakál-
lán, mint a vér.
– Volt már valaha olyan vadászat, mint ez? – kér-
dezte, ahogy visszaadta a fiaskót Huynak.
Huy ivott, majd végignézett a mezőn. – Azt hiszem,
ilyen még soha nem volt – mondta halkan.
– Felfüstöljük és megszárítjuk, amit most megöltünk
– azután újból vadászunk – ígérte Lannon és ellépdelt,
hogy parancsot adjon a hentesmunkára.

Narancsvörös fény hatalmas kupolája borult a sík-

ságra, 10 000 máglya fénye. Egész délután és egész
éjjel szorgoskodott a sereg, hogy feldolgozza az irtózta-
tó mennyiséget. Darabokra vágták a húst és felaggatták
a sziklákra a füstölgő tűz fölé. Az édeskés, nyers hús, a
belek dohos bűze és a fövő hús sistergése betöltötte a
tábort és eljutott a ponyvatetős bőrsátorba, ami alatt
Huy az olajlámpás pisla fénye mellett ült és dolgozott.
Lannon lépett be a sötétségből, még mindig szutyko-
san a portól és rászáradt vértől.
– Bort! Napmadár, a baráti szeretetre! – Úgy tett,
mintha támolyogna a szomjúságtól és Huy odaadta ne-
ki az amforát és a serleget is. Lannon megvetően ellök-
te a serleget, egyenesen a korsóból ivott és karjába tö-
rölte a szakállát.
– Híreket hozok – vigyorgott. – 1700 fej volt a
zsákmány.
– És hány ember van közötte?
– Tizenöt ember halt meg és néhány sebesült is akad
– de nem érte meg?
Huy nem válaszolt és Lannon folytatta.
– Más újság is van. A másik dárdám is célba talált.
Annelnek elmaradt a baja.
– A délszaki levegő nagyon jótékony. Két hónap
múlva mind a négyen viselősek lesznek.
– Csakhogy nem a levegőtől, Napmadár – nevetett
Lannon és újból ivott.
– Nagyon örülök – mondta Huy. – Legalább még
több lesz Opet ősi véréből.
– Ugyan mikor érdekelt téged valaha is a vér, Huy
Ben-Amon? Annak örülsz, hogy még több kölyök lesz,
akit kényeztethetsz – ismerlek. – Lannon odament Huy
hoz és mögé állt. – Írsz – állapította meg feleslegesen. –
És mit?
– Verset – felelte szerényen Huy.
– Miről?
– A vadászatról – a mai vadászatról.
– Énekeld el nekem – parancsolta Lannon és végig-
vágta magát Huy szőrmés ágyán, miközben még min-
dig az amfora nyakát szorongatta.
Huy odahozta a lantját és a gyékényre kuporodott.
Énekelt és amikor befejezte, Lannon csendesen feküdt
az ágyon és kibámult a sátor nyitott tetején át az éjsza-
kába.
– Én nem így láttam – mondta végül. – Számomra
csupán zsákmányolás volt, húsaratás.
Azután újból hallgatott.
– Kedvedet szegtem? – kérdezte Huy és Lannon a
fejét rázta.
– Igazán azt hiszed, hogy azzal, amit ma tettünk, le-
romboltunk valamit, amit már sohasem lehet helyre-
hozni?
– Ezt nem tudom, talán nem – de ha mindennap így
vadászunk, vagy minden tizedik napon, vajon nem vál-
toztatjuk ezzel sivataggá az országot?
Lannon tűnődve a félig telt amfora fölé hajolt, hosz-
szú ideig így maradt, aztán mosolyogva felnézett
Huyra.
– Elegendő húst zsákmányoltunk. Ebben az évben
nem vadászunk többé – legfeljebb elefántcsontra.
– Uram, a kezedhez ragadt a bor? – kérdezte halkan
Huy és Lannon egy pillanatig rámeredt, majd felneve-
tett.
– Üzletet ajánlok, Napmadár. Még egy dal és meg-
kapod a bort.
– Tisztességes üzlet – egyezett bele Huy. Amikor az
amfora kiürült, Huy elküldte másikért az egyik öreg
rabszolgáját.
– Kettőt hozass – ajánlotta Lannon. – Jó lesz ké-
sőbbre.
Éjfélre Huy elgyengült a bortól és lehangolódott a
saját hangja szépségétől és dalai szomorúságától.
Könnyezett és ahogy Lannon meglátta a könnyeit, ma-
ga is vele sírt.
– Nem akarom, hogy ennyi szépséget állatbőrökre
jegyezz fel – kiáltotta Lannon és a könnyei rácsorogtak
poros orcájára és befolytak a szakállába. – Azt akarom,
hogy a legfinomabb aranyból készítsenek tekercset és
arra írd fel a dalaidat, Napmadaram. így azután örökre
megmaradnak és örömet okoznak a gyermekeimnek és
a gyermekeim gyermekeinek.
Huy abbahagyta a sírást. Felébredt benne a művész,
agya gyorsan felfogta az ajánlatot, amiről tudta, hogy
reggelre kelve Lannon elfeledi.
– Igazán megtisztelsz, uram – térdelt fel az ágy mel-
lett. – Aláírnád most a kincstár számára a parancsot?
– Írd meg, Huy, írd meg ebben a szempillantásban –
vezényelte Lannon. – Aláírom. És Huy rohant, hogy
elhozza az írótáblát.

Az oszlop lassacskán, nagy ívben vonult délnek és

keletnek a déli füves síkságon át. Olyan határtalan ki-
terjedése volt ennek az országnak, hogy a tizenöt mér-
földes menetoszlop csak annyit jelentett benne, mint
valami átvonuló hangyasor. Folyók jöttek és dombvo-
nulatok, erdőségek és vadakkal teli síkságok. Egyedül a
királyi vadásztábor helyőrségével találkoztak. Elsősor-
ban az volt a feladatuk, hogy a tetemes mennyiségű
szárítotthús-utánpótlásról gondoskodjanak a töméntelen
rabszolgasereg számára, amelyre a nemzet jólétét ala-
pozták.
Hat hónappal azután, hogy elhagyták Opet városát,
átkeltek a déli folyón* és 100 mérfölddel azon túl oda-
érkeztek a sűrű erdőkkel borított kék hegyekhez**, me-
lyek a déli királyság határát jelölték.
A hegység egyik sötét, sziklás hegyszorosában,
amely elállta az útjukat a hegység szívében, tábort ütöt-
tek, és Lannon és Huy egy gyalogságból és íjászokból
álló cohorsszal felmentek egy meredek ösvényen a szo-
rosba. Hátborzongató hely volt, magas, fekete szikla-
szirtek lógtak magasan a bömbölve lezúduló vízesés

*
Limpopo folyó
**
Zoutspansberg
felett. Hűvös volt és sötét, ahová csak ritkán tört be a
nap melege. Huy vacogott, nem is a hidegtől, és szoro-
san fogta a baltáját. Három napja, amióta átmasíroztak
a hegyen, szinte egyvégtében imádkozott, mert ez a
hely nyilvánvalóan csak úgy hemzsegett a démonoktól.
A hegység déli lejtőjén letáboroztak és nagy jelzőtü-
zet raktak, aminek a füstje olyan magasan szállt, hogy
ötven mérföldre is ellátszott. Dél felé épp olyan roppant
kiterjedésű országrész nyúlt el, mint északnak.
Ahogy áttekintette az aranyosan hömpölygő füves
részt és a sötét, zöld erdőséget, Huy valami bámulatot
érzett.
– De szeretnék lemenni arra a földre – mondta
Lannonnak.
– Te leszel az első – ígérte Lannon. – Nem tudom,
mi lehet benne. Milyen kincsek, milyen titkok?
– Tudjuk, hogy van ott egy fok messze délen, lapos
tetejű heggyel, ahol IX. Hycanus flottáját lerombolták,
de ez minden, amit tudunk.
– Az jár az eszemben, hogy dacolni kellene a jóslat-
tal és expedíciót kellene vezetni délnek, a hegyek mögé
– mit szólsz ehhez, Huy?
– Ebben nem tudok tanácsot adni, uram – válaszolta
szertartásosan Huy. – Nem származik abból semmi jó,
ha kihívjuk az isteneket, mert átkozottul hosszú a me-
móriájuk.
– Azt hiszem, igazad van. Mégis annyira csábít.
Huy megváltoztatta a kényelmetlenné váló témát és
többé nem hozta elő.
– Kíváncsi vagyok, mikor jönnek – nézett fel a jel-
zőtűz füstjére, mely a nyugodt, kék égen felfelé ka-
nyargott.
– Majd jönnek, ha elkészültek – vonta meg a vállát
Lannon. – De szeretném, ha hamarosan bekövetkezne.
Amíg várunk, vadászunk a leopárdra.
Már tíz napja, hogy erre a nagy, foltos macskára les-
tek a ködös szirteken és a hegység erdős szorosaiban.
Különlegesen beidomított kutyákkal és oroszlánlán-
dzsákkal vadásztak. A falka addig rohant a zsákmány
után, amíg bekerítették, vagy felugatták, majd körülvet-
ték és addig szorongatták, míg felingerelték.
Azután az az ember, akit kiválasztottak, lándzsájával
elejtette a vicsorgató, csapkodó leopárdot. Ebben a tíz
napban két vadászt is megölt az állat – és az egyikük
Asmunnak, az öreg nemesnek az unokája volt. Remek,
bátor fickó, akit mindannyian meggyászoltak, habár jó
és tiszteletre méltó módon halt meg. A holttestét eléget-
ték, mert harcban esett el és Huy könyörgő imát mon-
dott lelkéért a napnak.
A tizenegyedik napon, napkelte után, amikor Huy
már köszöntötte Baált, megreggeliztek, felöltöztek és
felfegyverkeztek a vadászathoz, Huy észrevette, hogy
Xhai, a kis busman vadász milyen izgatott és nyugtalan.
– Mi a baj, Xhai? – kérdezte tőle a saját nyelvén,
melyet már egészen jól ismert.
– Itt van a népem – mondta a busman.
– Honnan tudod?
– Tudom! – felelte egyszerűen Xhai és Huy átsietett
a táboron Lannon sátrához.
– Jönnek, uram – jelentette.
– Jó. – Lannon lefektette maga mellé az oroszlán-
lándzsát és kezdte felhúzni magára vadászöltözékét. –
Szólj a kőkeresőknek. – A hívásra nagy sietve megér-
keztek a királyi geológusok és fémszakértők.
A találkozóhely a hegy lábánál volt, ahol az erdő
széles tisztáson ért véget.
Lannon a sziklák mentén vezette társait és a tisztás
szélénél megálltak, körülöttük íjászok alkottak védőfa-
lat. A tisztás közepén, nyíllövésnyire az erdő szélétől és
a sziklás lejtőtől, felállítottak egy rudat, zászlóként
kosfarok lengedezett róla. Ez volt a jel, hogy az üzlet-
kötés megkezdődik.
 Lannon bólintott idősebb nyomolvasójának,
Azirunak és Rib-Addinak, a királyi kincstárnoknak.
Mindketten előrementek a tisztáson, fegyvertelenek
voltak, és két rabszolga követte őket. A rabszolgák egy-
egy bőrzsákot cipeltek.
A pózna lábánál száraz tökhéj hevert, benne egy ma-
roknyi ragyogó kavics és kő, a legváltozatosabb szí-
nekben az átlátszó fehértől a tűzvörösig.
A két szolgálattevő minden egyes követ átvizsgált,
némelyiket elhajították és leejtették kis halomban a
földre, másokat pedig visszatettek a tökhéjba. Azután a
bőrzsákokból üveggyöngyöket töltöttek egy agyag-
korsóba, melyet a tökhéj mellé helyeztek. Azután visz-
szavonultak a sziklás lejtőhöz, ahol Lannon és íjászai
álltak.
Várakoztak, míg egy tucatnyi apró ember végre ki-
bújt az erdőből és odament a póznához. A kis busman
csoport lekuporodott a tökhéj mellé és hosszasan vitat-
koztak, azután újból visszamentek az erdőbe. A két
szolgálattevő odament a tisztásra, ám a tökhéjat és a
korsót érintetlenül találta. Most hozzátettek az ajánlat-
hoz egy tucatnyi vas nyílhegyet.
A harmadik kísérletre nyélbe ütötték az alkut, a
busmanoknak megfeleltek a gyöngyök, nyílhegyek és a
réz karperecek és otthagyták az összegyűjtött köveket.
Még egy halom követ raktak oda a pózna mellé és az
alku befejeződött. Hosszú üzletkötés volt, szinte fél
napig is eltartott és mialatt várakoztak, Huy nagy előre-
haladást tett geológiai ismeretei terén.
– Honnan valók ezek a napkövek? – kérdezte Aziru,
ahogy megvizsgálta a sárga, makk alakú gyémántot,
melyet fél fontnyi üveggyöngyért vettek meg.
– Amikor a Nap és a Hold találkoznak az égen, meg-
történik, hogy a sugaraik összekeverednek, forrók lesz-
nek és elnehezülnek. Leesnek a földre és ha a vízbe
zuhannak, lehűlnek és ilyen napkővé fagynak. – Huy
tökéletesen meggyőzőnek találta ezt a magyarázatot.
– Baál és Asztarté szerelemcseppje – suttogta hódo-
lattal. – Nem csoda, hogy olyan gyönyörűek. – Felpil-
lantott Azirura. – Hol találták a pigmeusok?
– Azt mondják, hogy a folyók kiszáradt ágyaiban és
a tavak szélén kutatnak utánuk – magyarázta Aziru. –
De az igazi napkő felismerésében nincsen gyakorla-
tuk és az ajánlatukban nagyon sok a közönséges kő.
Amikor a busmanok már az utolsó darabig eladták
összegyűjtött gyémántjaikat, még felkínálták megvétel-
re a törzs nemkívánatos gyermekeit. Ezeket a kis sárga
kukacokat is odahozták megkötözve, félelemtől remeg-
ve a tisztásra. A rabszolga-kereskedők, akik emberhús
téren szakértők voltak, odamentek, megvizsgálták őket
és alkudozni kezdtek. A pigmeusok igen kapós rabszol-
gák voltak, engedelmesek, hűségesek és szívósak. Ki-
tűnően beváltak vadásznak, úti vezetőnek, mulattatónak
és furcsa módon gyerektársaságnak.
Xhai ott állt nagy, sárga hajú királya mellett és fi-
gyelte az adásvételt, pontosabban az alkudozást, mely
gyermekként az ő feje felett is megtörtént.
A negyedik nap végére Opet kincsestára öt nagy
korsó színtiszta gyémánttal gazdagodott. A kő kereske-
dés a Barkasz ház féltékenyen őrzött monopóliuma
volt. Ráadásul nyolcvanhat busman gyermeket is vet-
tek, öttől tizenöt éves korig. Vad rabszolgák voltak,
amíg megszelídítik, addig meg kell kötözni őket.
Huy nyíltan felajánlotta, hogy gondjukat viseli, mia-
latt visszafelé átkelnek a hegyeken. Xhai és a többi
megszelídített busman segítségével a legtöbbjüket sike-
rült átmenteniük. Csak egy tucatnyi piciny teremtés halt
bele a rémületbe vagy szakadt meg a szíve, még mielőtt
átadták volna őket a főtábor rabszolganőinek.
Lannon lebontatta a déli hegység alatti tábort, majd
északnak és keletnek fordult, átvonult a folyón, és
megpillantotta Bar-Zeng* hegyeit a látóhatáron. Meg-
kezdte az áthaladást kelet sűrűn lakott országában, ahol
yuye parasztok kukoricaültetvényeken szorgoskodtak
az Oroszlán-folyó** mentén.
A szabad lakosság minden településen feléjük for-
dult, üdvözölte őket és illő tisztelettel fogadta új kirá-
lyát. Jókedvű gyülekezet volt, sárfalú településeik tisz-
tának és rendezettnek tűntek. Még a mezőn dolgozó
rabszolgák is jól tápláltak, gondozottak voltak, hisz
csak a bolond él vissza értékes tulajdonával. A rabszol-
gák többnyire feketék voltak, északról hozták őket, de
volt közöttük kevert vérű is, ezeket vagy a saját gazdáik
nemzették, vagy válogatott tenyészrabszolgák voltak.
Nem volt rajtuk kötelék, és ruháik, ékességeik alig kü-
lönböztek a gazdáikétól.
A katonai szolgálatot épp bevégző legionáriusok út-
közben leléptek csapatuktól és visszatértek falujukba.
Helyüket fiatal újoncokkal töltötték be.
Éjszakánként valamelyik fallal megerősített helyőr-
ségben ütöttek tábort, melyek a Zeng-hegység útjai
mentén magasodtak. Most áthaladtak széles aranysáv
szegélyén, mely kelet és nyugat felé futva szelte át a
középső királyságot. Ez volt az a sáv, melyen Opet
gazdagsága nyugodott és a királyi kőkeresők szinte
természetfeletti képességet fejlesztettek ki, hogy rátalál-
janak azokra a telérekre, melyekben arany bujkál. Erő-
feszítésük eredményeképp számos bányát nyitottak
meg, melyekből rabszolgasereg hozta a felszínre a ter-
mésércet. A fekete rabszolgák meztelenül dolgoztak a
keskeny, meredek vájatokban. A felszínre hozott ércet
összetörték, majd a porfinomságú követ addig mosták a
különlegesen formált rézedényekben, míg ki nem vált a
természetes arany.
Lannon megszakította menetelését, hogy megtekint-

*
Chimanimani-hegység és Nemzeti Park
**
Sabi folyó
se ezeket a munkákat, Huyra pedig nagy benyomást
gyakorolt a mérnökök találékonysága, akik legyőzték
azt a problémát, hogy az aranytelér mindig más és más
helyszínen bukkant fel.
Ahol az aranytermő ér keskeny helyen volt, ott olyan
alacsonyra emelték a vájat tetejét, hogy csak asszonyok
és gyermekek fértek el alatta.
Az aranyröggel teli kosarak felszínre szállításához
elefántokat használtak és ők hordták a vizet is a bánya
szárazabb részeibe.
Kifejlesztettek egy módszert, melynek az volt a lé-
nyege, hogy aláaknázták az érctestet, mely a saját súlya
alatt beroskadt. Veszélyes eljárás volt és amikor egy
ízben épp ezt csinálták, Lannon és Huy egész éjszaka
egy szemhunyást sem aludtak a rabszolgák gyászos
siránkozásától. Nappal azután az egyik érctest idő előtt
összeroskadt és maga alá temetett több mint száz rab-
szolgát és néhány felügyelőt. Huy azon töprengett, va-
jon a förtelmes hangból mennyit lehet a halott felügye-
lők számlájára írni.
Huyt valami telhetetlen kíváncsiság hajtotta. Az
egyik érchordó kosárban leereszkedett a munkaszintre.
Pokoli hely volt, fullasztó levegőjű, meleg, izzadság-
szagú, csak egy kis olajlámpás pislogott. A meztelen
rabszolgák szűk, veszélyes helyiségben gürcöltek, így
csákányozták a sziklát. Huy megfigyelte, ahogy a ke-
ményebb sziklákkal ugyanazzal a módszerrel bántak el,
mint amivel Hannibál évszázadokkal ezelőtt átkelt az
Alpokon. Tüzet raktak és a lassú tüzet addig égették,
míg teljesen áthevítette a sziklát. Utána víz és savanyú
bor keverékével locsolgatták, amitől óriási gőzfelhő
kerekedett és megrepesztette a sziklát, melyet azután a
rabszolgák elvonszoltak. Huy odament a külszínhez,
ahol megpillanthatta az érctelérben a felfénylő gazdag,
sárga természetes aranyat és eltűnődött azon az áron,
melyet ezért a kivonatért kell fizetni.
 Amikor Huy felhúzatta magát a felszínre, egészen
átázott az izzadságtól és csupa szutyok lett a vájat pisz-
kától.
Lannon csak a fejét csóválta. – Mit akarsz ezzel? Ta-
lán elvitték a madarak az eszed, hogy a földben csú-
szol-mászol?
Az egyik bányában az aranytelér eltűnt a föld alatti
víz szintje alatt. Képtelenség volt a szint alá menni,
olyan módszert még nem eszeltek ki, mellyel elterelik a
vizet a munkásoktól. Az összeláncolt rabszolgák csak
ritkán tudnak néhány hüvelyknyinél alább merülni. Így
a bányát vissza kell szolgáltatni Asztarténak, a Hold és
a Föld anyjának. Ő adja jótéteményeit, és viszonzásul
vissza kell kapnia.
Lannon, miután ez az ő joga volt, kiválogatta az
üzenetvivőket, és megtanácskozta a rabszolga-
felügyelőkkel, így döntötték el, melyik legyen az a ti-
zenöt rabszolga, akik még utoljára odavesznek a kény-
szermunkában. Az istenek nem finnyásak az áldozat
minőségét illetőleg. Számukra minden élet élet és bár-
melyiket elfogadják.
Huy szíve elkísérte őket, amikor utoljára vezették le
őket a bányába. Az áldozatok szimbolikus láncait visel-
ték, meggörnyedve csoszogtak, voltak közöttük cson-
kák is és köhécseltek a bányában szerzett tüdőbajtól.
Huy az egyik papját jelölte ki arra, hogy felügyelje a
másvilágra küldésüket és amikor követe felbukkant
abból a sátáni gödörből, Huy vezette az Asztartéhoz
szóló könyörgő éneket és ezzel megkezdték a bánya
betemetését. Több héten át tartott a nagy mennyiségű
szikla miatt, melyeket óvatosan kellett visszaszállítani a
mélybe.
Ez a visszatöltés igen fontos dolog volt, hiszen ezzel
engesztelték meg földanyát, hogy továbbra is járuljon
hozzá az újabb arany növekedéséhez.
Aziru magyarázta meg, milyen nagy szükség van er-
re. – Bőkezű föld ez, alkalmas rá, hogy arany növeked-
jék benne. Visszatesszük a sziklát a földbe, megkezdő-
dik rajta a nap munkálkodása és majd egyszer új, érté-
kes fém nő ki belőle.
– Minden élet Baáltól jő – kántálta szertartásosan
Huy.
– Gyermekeink gyermekei majd egy napon köszöne-
tet rebegnek, amiért elvetettük a magot a földben – pré-
dikálta önelégülten Aziru és Huyra mély benyomást
gyakorolt ez az előrelátás – le is jegyezte minden szavát
csinosan gördülő írásával.
Háromszáz nap telt el azóta, hogy a csapat elhagyta
Opet városát és most megmásztak a Zeng-hegységet*. A
levegő hűvös volt és friss a mélyföld forrósága után,
éjszakánként vastag köd ereszkedett alá a lejtőkről, az
emberek csontjában feltámadt a láz, dideregtek és a
tábortűz mellett beburkolóztak a köpenyükbe.
Ezeken a dombokon voltak Opet kertjei, ahol tíz-
ezernyi hektár földet tettek teraszossá és művelték, és
ahol rabszolgák tízezrei gondozták az olajfákat és sző-
lőskerteket. A kertek középpontjában állt a dombtetőn
az az erődítmény, melyet Opet tizenkettedik Nagy
Oroszlánjáról, Zeng-Hannóról neveztek el. Baálnak és
Asztarténak is állt itt temploma, a keleti királyságban
igen erős vallási élet folyt és Huy húsz napot töltött el a
papjaival és papnőivel folytatott tanácskozásával.
Ezenkívül saját személyes légiójával, a hatodik Be-
Amonnal gyakorlatozott és szemlét tartott náluk. Ez
volt Opet húsz légiója közül az egyetlen, melybe a har-
cosokat kizárólag vérségi alapon sorozták be. Jelképük
a fényes ébenfa póznán ülő keselyű volt.
Vallásos tevékenységüket Lannon parancsa szakítot-
ta félbe, amikor felszólította Huyt, kísérje el kelet felé
rövid kirándulásra, mert jelentették, hogy a dravok vár-
ják Lannont, hogy megújítsa velük öt évre szóló szer-
* Inyanga-hegy
ződését.
Három drav sejkkel találkoztak, amikor leereszked-
tek Zeng hegyéről a keleti tenger felé. A sejkek magas,
barna bőrű, ádáz sasképű férfiak voltak, szemük sötéten
szikrázott. Hosszú, fekete hajukat fehér fejfedővel borí-
tották, ruhájuk a földet seperte, selyemövük filigrán
hímzéssel és féldrágakövekkel ékeskedett. Mindhárman
rettentő széles, görbe tőrt viseltek a derekukon és he-
gyes orrú papucs volt a lábukon.
Harcosaik más küllemmel jelentek meg, buggyos
nadrágot hordtak, fejükön hagyma alakú sisak volt, a
testükön ezüst vért; nagy kerek pajzs és hosszú, görbe
kard, lándzsák és rövid keleti íj volt a fegyverzetük. A
legtöbbjük néger volt, de viselkedésükben és nyelvük-
ben teljesen átvették a drav szokásokat. Két évszázados
könyörtelen háborúskodásnak vetett véget a dravok és
Opet királya közötti egyezség.
A két sereg a széles völgy két oldalán ütött tábort,
tiszta vizű patak és árnyas zöld fák választották őket el
egymástól.
A fák alatt állították fel a tanácskozósátrat, melyben
öt napon át ünnepelt és alkudozott és különféle diplo-
máciai manőverekhez folyamodott a két delegáció.
Huy beszélte a dravok nyelvét, így ő fordította
Lannonnak az alkudozást, mely főleg a korlátlan keres-
kedelem és a kölcsönös katonai célok körül forgott.
– Uram, Hasszán herceget az érdekli, vajon hány
harcost tudna állítani Opet, ha veszély fenyegetné a két
népet.
A drav követek nagy halom selyempárnán és csodá-
latos mintájú és színű gyapjú szőnyegeken ültek,
szörbetet ittak, amit a dravok oda nem adtak volna a
legfinomabb borért sem, fűszeres bárányt és halat ettek,
folyvást mosolyogtak és nem engedték egymást
látótávolon kívülre.
– Hasszán herceg – bólogatott és mosolygott Lannon
– az iránt érdeklődik, vajon milyen erőkkel tudnánk
szembeszegülni, hogy megvédjük Zeng kertjeit és a
középső királyság aranybányáit.
– Hát persze – mondta Huy. – Mit válaszoljak neki?
– Mondd azt, hogy tizennégy reguláris légiót,
ugyanannyi segédcsapatot és 400 elefántot küldhetek.
– Ezt a számot nem fogják elhinni, uram.
– Hát persze, épp úgy, ahogyan én sem hiszek nekik.
Mondd csak meg. – És az alkudozás tovább folyt a köl-
csönös bizalom jegyében.
Megígérték, hogy biztosítják egymás védelmét, va-
lamint hogy ellenőrzésük alatt tartják a nagy folyót,
melyet északról újból kezdtek elözönleni a beszivárgó
fekete törzsek és egymás segítségére sietnek, ha a határt
veszély fenyegetné.
– A herceg fontolóra szeretné venni a kereskedelmi
egységár lehetőségét is, uram. Azt ajánlja, hogy 500
miktál ugyanannyit érjen, mint egyujjnyi opeti arany.
– Udvariasan közöld vele, hogy akassza fel magát a
tökére – felelte Lannon és rámosolygott a hercegre, a
herceg pedig visszamosolygott rá, ujjain csak úgy szik-
ráztak a csiszolt drágakövek.
Végül megegyeztek abban, hogy 590 miktál érjen
egyujjnyi aranyat, majd tovább tárgyaltak a rabszolga-
egyezményről és a selyem- és vászonáru feltételeiről.
Az ötödik napon sót fogyasztottak együtt és különleges
ajándékokat adtak egymásnak és seregeik íjász-, kard-
forgató és kiképzőgyakorlatokat mutattak be. Ez arra
volt jó, hogy lenyűgözzék vele a másik felet.
– Az íjászaik csapnivalóak – állapította meg Lannon.
– Túl rövid az íj és a derekuk magasságában húzzák
meg, nem az álluknál – mondta Huy. – Ettől a sebessé-
gük és a célba találásuk sem kielégítő.
Majd később így szólt, amikor a gyalogosok gyakor-
latoztak:
– A gyalogságuk túl könnyen van felfegyverezve és
az öltözékük sem megfelelő, uram. Nincsenek fejszése-
ik és kétlem, hogy a mellvértjük ellenállna a nyílzápor-
nak.
– Ám igen gyorsan mozognak és nagyon lelkesek –
ne kicsinyeld le őket, Napmadaram.
– Nem, uram. Semmiképpen sem.
Most elefántok vonultak fel, hátukon a kis bástyák-
ban íjászok ültek, és nyílzáporral árasztották el a gya-
korlóteret. A hatalmas, szürke bestiák felrúgták és leti-
porták a felállított szalmabábokat és a dombok vissz-
hangozták rikoltásukat és trombitálásukat.
– Nézd csak az arcukat – mormolta Lannon. – A
herceg olyan, mintha az örökkévaló tengerhullámzást
bámulná. – Ami igaz volt, a dravok csendben, legyőzöt-
ten ültek, nekik ugyanis nem voltak elefántjaik és nem
ismerték betanításuk mesterségét.
Majd elváltak egymástól és amikor Lannon és Huy
visszanézett a völgybe, látta, amint a drav sereg szélse-
besen kelet felé iramodik, a napfény csillogott sisakju-
kon és lándzsavégükön.
– Újabb öt évig biztosítottuk az északi határokat –
mondta elégedetten Lannon.
– Vagy addig, míg a herceg meg nem változtatja az
ígéretét – módosította Huy.
– Nem, Napmadár. Becsületesen be kell tartania az
egyezséget – ez a saját jól felfogott érdeke. Bízzál ben-
nem, öreg barátom.
– Benned bízom – felelte Huy.

Zeng-Hannóhoz visszatérőben összegyülekeztek a

légiók és előkészületeket tettek az égőáldozathoz,
melytől Lannon azt remélte, hogy átsegíti őket a folyón.
Huy légiója volt az egyik kiválasztott és Huy igen
sok időt töltött el papjaival. Együtt étkeztek a pompás
szálláson és egymás mellett ültek Baál templomának
bekerített helyén. Huy meghívta Asztarté tisztelendő
papnőit is és előre gondoskodott róla, hogy a minapi
vadászat zsákmánya is terítékre kerüljön, így a marha
és csirke mellé vadat és halat szolgáltak fel, melyeket a
dravoktól vásárolt fűszerekkel ízesítettek és Zeng kert-
jeinek legjobb gyümölcseit és borait fogyasztották.
Lannon volt a díszvendég, mindannyiukon virágko-
szorúk ékeskedtek és felhevültek a bortól.
– Tisztelendő anya – szólította meg a Bakmor nevű
csinos, fiatal pap Asztarté főpapnőjét. – Igaz, hogy új
jóst fedeztél fel novíciáid között, aki betölthetne Imilce
nagyasszony helyét, aki két éve halt meg hideglelés-
ben?
A tisztelendő anya bölcs, öreg szeme a fiatal pap fe-
lé fordult. Sápadt volt, szinte törékeny-száraz volt a
bőre, és a haja finom, fehér pihe. A karja sovány és
sápadt volt, keze csontvázkéz, kék erekkel barázdálva.
Mindeddig visszavonultan ült a tivornyázók között.
– Igaz, egyik templomos növendékünk bölcsességet
és szellemességet mutatott a gyakorló évei alatt, az is
igaz, hogy fátylat vett és jövendölt, de a rend még nem
döntötte el, vajon felküldi-e vizsgálatra a főpap elé.
– Akkor hát kételkedsz benne, tisztelendő anyám? –
érdeklődött Bakmor.
– Mindig kételkedünk, fiam – válaszolta a papnő,
olyan hangon, mely visszautasította a gyanakvást és az
ifjú bosszúsan visszaült.
– Erről nem hallottam – jegyezte meg érdeklődve
Huy, és némi vád hallatszott a hangjában. A rendnek
két éve nem volt már szolgálattevő jósa, és szorgosan
kutattak utána. A jóslásért járó fizetség és a próféciálás
komoly részét képezte a templom jövedelmének, de
politikai oka is volt annak, hogy Huy annyira nyugta-
lankodott Imilce úrnő örököse miatt.
– Bocsáss meg, Szent Atyám, úgy határoztam, hogy
erről négyszemközt beszélek veled – mondta bizalma-
san a főpapnő, ám Lannon megakadályozta, hogy Huy
odamenjen hozzá.
– Küldd el érte a szolgálót – mondta bortól vastag
hangon. A főpapnő megmerevedett e szavakra. – Kül-
dess el érte, hadd szórakoztasson el a próféciáival.
– Uram – szeretett volna tiltakozni Huy, de Lannon
elhessegette és felemelte a hangját.
– Küldj el a jósnőért – hadd mondjon jövendőt az
északi hadjáratunkról.
Huy bocsánatkérőn fordult a papnőhöz.
– A király parancsa – mondta. A papnő lehajtotta a
fejét, majd odafordult és suttogott valamit szolgálattevő
rabnőjének. Az kisietett a teremből.
Amikor a jósnő megérkezett, elcsendesedett a be-
szélgetés és nevetgélés, mindenki kíváncsian fordult
felé. Magas leány volt, finom vonalú csuklóval-
bokával. A templom novíciáinak hosszú, zöld ruháját
viselte, mely szabadon hagyta a karját, bőre a lámpa
fényében fényesen, simán csillogott. Lágy, sötét haja
felhőként lobogott válla körül. Magas, domború hom-
lokán Asztarté arany félhold-jelét viselte, mely finom
aranyláncon himbálózott, fülbevalója két piciny napkő
volt, melyek úgy ragyogtak, mint égen a csillagok.
Zöld szeme volt, olyan színű, ami Huyt Opet temp-
lomának medencéjére emlékeztette. Telt ajka bátortala-
nul remegett, mely elárulta, mennyire izgatott a várat-
lan előcitálás miatt, orcája lázpírban égett. A magatar-
tása azonban hűvös volt, és kellő önuralommal, méltó-
ságteljesen lépkedett oda Huyhoz. Huy csak most látta,
hogy a lány milyen fiatal.
– Imádkozz érettem, Szent Atyám – üdvözölte a lány
és fejet hajtott. Huy mohón tanulmányozta a lány visel-
kedését, méltóságteljes megjelenését.
– Üdvözöld királyodat, gyermekem – mormolta és a
lány Lannonhoz fordult. Mialatt szertartásosan üdvö-
zölte a királyt, Huy folytatta a tanulmányozást.
– Mi a neved? – kérdezte, és a lány Huy felé fordult,
és rászegte komoly zöld szemét.
– Tanith – válaszolta. Valaha rég, még a karthágói
időkben ez volt a neve az istennőnek.
– Szép név – bólintott Huy. – Mindig szerettem ezt a
nevet. – A lány rámosolygott. Ez a mosoly meglepte
Huyt, mert meleg volt és felemelő, mint Baál hajnalpir-
kadata.
– Kedves vagy, Szent Atyám – mondta a lány és
mosolygott, és Huy Ben-Amon menten beleszeretett.
Úgy érezte, hogy a gyomra lesüllyed és életnedveit
kiszívja valami földcsuszamláshoz hasonló érzés. Rá-
meredt Tanithra, képtelen volt megszólalni, érezte,
hogy az arca kivörösödik, annyira elönti a forróság, és
kétségbeesve keresgélte a megfelelő szavakat, de nem
találta.
Lannon törte meg a csendet, rákiáltott egy rabszol-
gára. – Hozz párnát! – és Tanithot odaültették a király
és Huy elé.
– Jósolj – parancsolta Lannon és elnyúlt a lány mel-
lett, nehezen lélegzett és a borgőz a lány arcába csapott.
Tanith nyugodtan a király arcába nézett, ajkán halvány
mosoly játszadozott.
– Jósolok neked, uram, ha erőmtől telik, de a kérdé-
sekért fizetséget kérek.
– És mi legyen az a fizetség? – kérdezte Lannon,
miközben kissé elsötétült az arca. Nem volt hozzászok-
va efféle követeléshez.
– Megállapítanád a fizetséget, Szent Atyám? – kér-
dezte Tanith Huytól, akibe egyszeribe belebújt a go-
nosz.
– Százujjnyi tiszta arany – mondta, még mielőtt át-
gondolta volna, mit is mond. Irtóztatóan magas ár volt
és arra kényszerítette Lannont, hogy vagy szálljon
szembe vele, vagy fizessen. Tanith most újból elmoso-
lyodott, az arcán kihívó gödröcske jelent meg és hűvös
vidámsággal figyelte Lannon morcosságát. Huy hirtelen
észrevette, milyen veszélyes helyzetbe hozta a lányt.
Lannon ezt nem bocsátja meg egykönnyen, így Huy
gyorsan kibúvót keresett.
– Ezért a fizetségért a Nagy Oroszlán annyi kérdést
tehet fel, ahány ujja van a jobb kezén.
Lannon habozott. Huy pedig látta, hogy ugyan még
mindig dühös, de azért lassan kiengeszteli Huy javasla-
ta.
– Kétlem, hogy egy gyermek bölcsessége megér
ennyit, de jókedvre derít, ha meghallgatom ezt a szolgá-
lót – mormolta Lannon, habár mindennek látszott, csak
jókedvűnek nem. Felkapta a boroskorsót és meghúzta,
majd megtörölte a szakállát és Tanithra nézett.
– Küldetésem szerint északra megyek. Mondd el, mi
lesz a kimenetele – parancsolta. Tanith elhelyezkedett a
bőrpárnán és kiterítette maga körül zöld ruháját. Mé-
lyen lehajtotta a fejét, zöld szeme mintha befelé fordult
volna. Várakozásteljes csend volt, a vendégek is elhall-
gattak és kíváncsian figyelték a lányt. Huy észrevette,
hogy Tanith elsápad, még a szája széle is elfehéredik.
– Hatalmas aratás lesz – suttogta Tanith rekedt, ide-
genszerű monoton hangon. – Nagyobb aratás, mint
amekkorára a Nagy Oroszlán számít, vagy amit elkép-
zelt.
A vendégek megmozdultak, egymásra néztek, sut-
togtak, mérlegelték a mondottakat. Lannon összevonta
a szemöldökét.
– A halál aratásáról beszélsz?
– Halált viszel magaddal, de ez a halál visszafordul
feléd tudtod nélkül, titokban – felelte Tanith. Kedvezőt-
len jóslat volt, a fiatal tisztek nyugtalankodtak és gyor-
san kijózanodtak. Huy közbe akarta vetni magát – már
megbánta az egész dolgot. Ismerte királyát és tudta,
hogy ezt nem fogja sem elfelejteni, sem megbocsátani.
– Mitől kell félnem? – kérdezte Lannon.
– Feketeségtől – vágta rá azonnal Tanith.
 – Hogyan lelem halálomat? – Lannont most már
csak úgy rázta a harag, a hangja mélyen a torkából jött,
világoskék szeme elsötétült.
– Egy barát kezétől.
– Ki uralkodik utánam Opetben?
– Az, aki megöli a nagy oroszlánt – felelte Tanith, és
Lannon odavágta a boroskorsót, a bor végigömlött a
lábánál várakozó rabszolgán.
– A nagy oroszlánnak vége – ordította. – Én öltem
meg az utolsót – a Barkasz ház kihalásáról merészelsz
jósolni!
– Ez volt a hatodik kérdésed, uram – nézett fel a
lány. – És erre már nem látom a választ.
– Vigyétek innen – bömbölte Lannon. – Vigyétek
innen ezt a boszorkányt.
Huy gyorsan jelt adott a főpapnőnek, hogy távolítsa
el a lányt, a rabszolgának pedig, hogy tegye vissza a
helyére Lannon borát, egy másik rabszolgának meg
azért, hogy hozza el a lantját.
Huy harmadik éneke után Lannon ismét nevetett.

A légiók Zeng-Hannóból való elvonulásának előest-

éjén Huy elküldetett a papnőért és Tanith novíciáért. Öt
napja volt már annak, hogy elhangzott a baljóslatú pró-
fécia és Huynak minden erejére szüksége volt, hogy
már hamarabb ne hívassa magához.
Amikor a lány megérkezett, még frissebb és szebb
volt, mint amilyenre Huy emlékezett. A papnő az ár-
nyékban üldögélt, miközben Huy és Tanith a városfala-
kon sétáltak. Egyik oldalon az utcákat és udvarokat
látták, ahol a sereg a meneteléshez készülődött, a másik
oldalon pedig az erdős dombokat és teraszokat nézeget-
ték, ahol rabszolgák szorgoskodtak a szőlős- és gyü-
mölcsöskertekben.
– Értesítettem a tisztelendő anyát, hogy te csatlako-
zol az opeti csapathoz, miközben az átvonul a középső
királyságon. A király feleségeivel utazol és Opetben
belépsz Asztarté rendjébe – ott várod meg, míg vissza-
térek.
– Igen, uram. – Alázatos hangja ellentmondott szem-
telen arckifejezésének. Huy megállt és belenézett a lány
zöld szemébe, aki állta a pillantását és még mosolygott
is egy kicsit.
– Valóban benned van a látás képessége, Tanith?
– Nem tudom, uram.
– Mit jelentenek azok a szavak, melyeket a királynak
mondtál?
– Nem tudom. Önkéntelenül tódulnak a szavak a fe-
jembe. Nem tudom megmagyarázni.
Huy bólintott és csendben lépkedett. Volt a lányban
valami rokonszenves ártatlanság, ehhez járult az a ra-
gyogó ész és vidám viselkedésmód, ami miatt nem le-
hetett neheztelni rá. Huy újból megállt, a lány várta, mit
fog mondani.
– Szereted az isteneket, Tanith?
– Szeretem.
– Hiszed-e, hogy én egyike vagyok a kiválasztottja-
iknak?
– Hiszem, Szent Atyám – válaszolta meggyőzően és
olyan becsületesen és tiszteletteljesen, hogy Huy fenn-
tartásai elenyésztek. Semmi kétség, a lány használható
eszköz mindaddig, míg szakképzetten használják.
– Mi a sorsod, Tanith? – kérdezte hirtelen.
– Ezt nem látom – válaszolta habozva és Huy első
ízben látta bizonytalankodónak. – De tudom, hogy ez…
ez a találkozás kettőnk között a sorsomhoz tartozik.
Huy úgy érezte, hogy a szíve megremeg, de a hangja
mogorva volt, ahogy felelt. – Óvatosan, gyermek. Pap-
nő vagy, akit az isteneknek szenteltek. Jobban kellene
tudnod, miként szólj egy férfihoz.
Tanith lesütötte szemét és halvány pír futotta el az
arcát. Hajának sötét szárnya az arca elé esett, egyik
kezével visszaseperte. Huy úgy érezte, hogy a lelke
beleremeg a kétségbeesésbe. A lány jelenléte fizikailag
megrázta és olyan vágyat érzett iránta, amit soha nem
lehet beteljesíteni. A lány az istenekhez tartozik, tiltott,
érinthetetlen.
– Te is tudod – mondta szigorúan Huy. – Ne tréfál-
kozz az istenekkel.
A lány negédesen felpillantott rá és Huy esküdni
mert volna, hogy zöld szemében nevetős, huncut gúny
bujkált.
– Szentséges Atya, félreértettél. Nem férfi és lány
ügyre gondoltam.
– Akkor hogy értetted? – erősködött Huy csalódottan
és a visszautasítástól valami űrt érzett a gyomrában.
– Megtaláljuk a választ, ha ismét találkozunk
Opetben – mormolta a lány és Huy tudta, hogy a követ-
kező hónapok igen lassan fognak eltelni.

Lannon egy agyagdoboz fölé hajolva állt, melyben a

nagy folyó térképmodellje volt. Keleti részén emelke-
dett Baál Felhője, az a hatalmas vízesés*, ahonnan száz
láb magasságból zuhant alá a folyó a sötét szakadékba,
a zuhatag az egekig csapódott fel és örökös felhőkbe
borította a síkságot. A folyó innen mély völgyben ka-
nyargott, forró, egészségtelen helyen, ahol mindkét
oldalán éles, sziklás part emelkedett sűrű erdőkkel,
mely teli volt elefántcsonttal ékeskedő csordákkal. Hat-
száz mérfölddel kelet felé a folyó belépett a dravok
területére, átfutott a széles árterületen, mely az esős
évszakban járhatatlanná vált az áradástól. A folyó végül
is vagy egy tucatnyi legyező formájú torkolattal becsat-
lakozott a keleti tengerbe.
Lannon a modellen megmutatta vezérkarának ennek
az országnak a főbb sajátosságait, időnként megerősíté-
sül odafordult csapatparancsnokaihoz, akik már néhány
* Victoria-zuhatag
év óta kézben tartották a folyóvidéket. Húsz ember volt
odabent a nagy bőrsátorban, melynek felemelték az
oldalait, hogy bejöhessen a száraz levegő – és hogy
leláthassanak a tábor alatti széles völgybe. A nagy fo-
lyó láthatatlan volt a magas, sötét, part menti fáktól.
Időnként megcsillant a fák között a vízről visszatükrö-
ződő nap. Messze északon, a völgy túlsó meredek lejtő-
jén ki-kilátszott a dombok szürkéskék teteje.
– Kémeink megjelölték, melyek azok a főbb város-
ok, melyekben a törzsek összegyűltek. Legtöbben a
magasföldön vannak, egynapi járóföldre a folyótól, és
az a fontos, hogy ugyanazon a napon, egyszerre rohan-
junk le minden törzset.
Lannon folytatta, minden egyes parancsnoknak kije-
lölte a célját, a folyón való átkelés helyét és a visszatérő
utat.
– Ha az első napon megtörjük a lelküket, akkor nem
kell támadástól tartanunk a visszafelé úton. Minden
törzs harcban áll a többivel és nem sietnek majd egy-
más segítségére. Egyedül attól kell félnünk, hogy ha
valaki figyelmeztette volna a barbárokat és szétszóród-
nak, mielőtt támadunk.
Lannon részletesen elmagyarázta a tervet, hosszan
beszélt az utánpótlásról és a menetelésről, majd végül
megadta a támadás idejét.
– Mához tizenkét napra. Ez elég idő ahhoz, hogy lé-
gióink átmasírozzanak oda, és elérjék a barbárok város-
ait.
A völgy meredek lejtőjén lévő táborból Huy lemasí-
roztatta a Hatodik Ben-Amon légiót a Sett mellett lévő
folyó partja melletti erődbe, innen pedig egy mopanifák
alatti táborba vitte őket. A fák eltakarták őket a túlsó
parti figyelő szemek elől. Napközben megtiltotta nekik,
hogy tüzet gyújtsanak, éjszaka is el kellett takarniuk a
tüzeket és az emberek gyorsan átkelőt építettek a fo-
lyón. Ám nagy esők érkeztek nyugat felől, megduz-
zasztották a folyót, így hát az átkelés lehetetlenné vált.
Mago Tellema volt a helyőrség parancsnoka, magas,
kopasz, kiábrándult ember, sárgás bőre és hidegrázása a
folyó mellett szerzett betegségre utalt. El volt ragadtat-
va a boldogságtól, hogy Huy a várakozás napjait vele
töltötte, Huy viszont igen értékesnek tartotta az infor-
mációit, így hát esténként együtt vacsoráztak – Huy
gondoskodott a borról, amit ámpolnaszámra hozott ma-
gával Zengből.
– Őreimet a szokásos ellenőrzési pontokon tartom,
ahogy parancsoltad.
– Jó – bólintott Huy egy tál főtt folyami hal és vad-
rizs felett. – Észrevettek a megérkezésem óta valami
szembetűnő változást?
– Nem, Szent Atyám. Múlt éjszaka néhány száz em-
berből álló csapat megtámadta az előőrsömet. De el is
kergettük őket annak rendje és módja szerint és ötvenet
megöltünk közülük.
– Mit reméltek ettől a rajtaütéstől?
– Fegyvereket és azt, hogy felbecsüljék az erőinket.
– Az egész határ mellett folynak ilyen mozgolódá-
sok?
– Nem, Szent Atyám. Ám épp itt Settnél van az
egyik legharciasabb törzs, a vendi – de ez kivételes.
Emlékezz rá, amikor négy évvel ezelőtt 20 000 ember-
rel elözönlötték a helyőrséget, és elhagyták a völgyet…
– Igen – vágott közbe Huy. – A légiókkal voltam,
amikor Bhornál találkoztunk.
– Ah! Hát persze! Már emlékszem, a légiód a kitün-
tetettek között szerepelt. – A parancsnok kuncogott. –
Ebből a 20 000-ből egy sem ment vissza a folyón.
– Pogány létükre jól harcoltak – ismerte el Huy.
– Igazad van, Szent Atyám, kivételesen jó harcosok
és az azóta eltelt évek óta még félelmetesebbek lettek.
– Láttad a városukat?
– Nem, Szent Atyám, de számos kémem van. Az
északi meredély lejtőire épült, ahol a Kai mellékfolyója
lejön a hegytetőről.
– Mennyi a lakossága?
– Úgy 50 000 körül, gondolom.
– Ilyen sok! – Huy felnézett szájában a hallal és a
parancsnokra meredt.
– Nagyszámú törzs – de nem élnek mindnyájan a vá-
rosban. Nagy nyájakat terelgetnek és hatalmas területen
vándorolnak szétszóródva.
– A várost megerősítették?
– Az egész város nagy területen szétszórt kunyhók
sokasága. Némelyiket primitív módon körbekerítették,
de ez csak a vadak elől ad menedéket.
Egy rabszolga telitöltötte Huy borospoharát és elvit-
te az üres tálat. Huy átkulcsolta a serleget és rosszked-
vűen bámulta a sötétvörös folyadékot. A csend kényel-
metlen volt a parancsnoknak, végül ki is tört. – Igaz,
hogy holnap megérkezik a király?
– Igen. Lannon Hycanus az én légiómmal menetel a
támadásra.
– Még soha nem láttam őt szemtől szemben – mor-
molta a parancsnok, és Huy mélyen megindult attól,
hogy miféle karrierje is lehet ennek az idősebb tisztnek,
eltemetve ebbe a vadonbeli kicsiny helyőrségben párt-
fogó és minden kilátás nélkül.
– Majd én elviszlek elébe – ígérte Huy és látta az
ember szemében a túlcsorduló hálát.

Az egyik kétsor-evezős hajó, mely a folyón cirkált,

az éjszaka folyamán partra tett egy század fejszést és
íjászt és pirkadat előtt hidat vertek a folyón.
A folyó ezen a ponton 300 lépés széles volt,
piszkoszöld víz hömpölygött meredek partjai között,
mely sűrű fákkal volt benőve, és nád és buja növényzet
borította. A tutajokat a folyó partjára vitték és összeerő-
sítve felszerelték. A légió ötvenes csoportokban szállt
ki és az elefántok átvontatták a tutajokat a folyón.
Az átkelés tökéletesen begyakorolt pontossággal
ment végbe – nem az első alkalom volt, amikor a légió
átkelt a nagy folyón. Volt ugyan néhány kisebb inci-
dens – két gyalogos leesett a tutajról és fegyverzetük
súlya gyorsan a víz alá húzta őket, az egyik tutaj embe-
rekkel tele felborult és szállítmányaikkal együtt beestek
a sekély vízbe a part mellett, de kimentették őket, az
egyik légionárius karja beszorult a láncba, ami a kö-
nyöke felett levágta – de az átkelés kora délutánra telje-
sen befejeződött és Lannon odafordult Huyhoz:
– Remek munka volt, Napmadaram. Most magya-
rázd el, mik az utasításaid a meneteléshez.
Huy otthagyott egy cohorsot, hogy tartsa az átkelő-
helyet és bázisul szolgáljon raktáraiknak, a nagy halom
szárított húsnak és gabonának, melyek a bőrzsákokban
voltak. Légiója nyilván fáradt és éhes lesz, talán nagyon
is megszorongatják őket és ha minden úgy megy, aho-
gyan tervezte, akkor visszafelé még több ezer éhes száj-
ról kell gondoskodnia.
Azután eltakart világítással megkezdte gyalogosai-
val és íjászaival Kai barbár városa elleni menetelését.
Itt mutatkozott meg a Zeng-Hannóból való kemény
gyakorlóidő haszna. A föld egyenetlen volt ugyan és
sűrű erdőséggel borított, a légió mégis szilárd oszlo-
pokban, gyorsan menetelt és óránként öt mérföldet tett
meg. Előttük mentek a felderítők, akik megbizonyosod-
tak arról, hogy a városban senki sem sejti a jövetelüket.
Azzal a néhány száz pásztorral és vadásszal vagy gyűj-
tögetővel, akikkel találkoztak, a felderítők nyilai vagy
fejszéi végeztek. Testük ott hevert a csapás mentén,
ahová estek és a hadoszlop átgázolt rajtuk anélkül,
hogy egy pillantást vetettek volna rájuk. Huy látta,
hogy jó formájú férfiak és nők voltak, akik állatbőr
öltözéket viseltek, arcukon és mellükön pedig a törzsi
jel volt bevésve. Olyanok voltak, mint általában ezek az
északi törzsbeliek, nagyon sötét, kékesfekete bőrűek.
Némelyiküknek megcsonkították a fogait, lereszelték,
hogy olyan éles legyen, mint valami cápafog és a férfi-
aknál hajítólándzsák és könnyű, félhold alakú fejszék
voltak.
A légió sötétedéskor megpihent, szárított húst és
kölespogácsát ettek a zacskóikból, a borhordozók pedig
mindenkinek öntöttek innivalót a poharába.
– Nézd – érintette meg Huy Lannon vállát és az
északi dombokra mutatott. Az ég úgy fénylett, mintha a
hold épp a rossz oldalon kelt volna fel. Ezernyi tűzhely
lángja világított.
– Gazdag aratás – bólintott Lannon. – Épp úgy, aho-
gyan a jóslatban.
Huy kényelmetlenül moccant meg Tanith említésére,
de csendben maradt.
– Valahogy zavarnak ezek a szavak – sok éjszakán
át töprengtem, vajon mit jelenthetnek – törölte meg
Lannon zsíros ujjait és száját, mielőtt a boroskehelyért
nyúlt. – Halálról és sötétségről prédikált, ami egy barát
kezétől jön. – Borral öblítette ki a száját és kiköpte,
mielőtt ivott.
– Nem prédikált, felség – mormolta Huy. – Csak a
kérdésre felelt.
– Azt hiszem, ez a lány ördöngös – mondta Lannon.
– Felség! – tiltakozott Huy.
– Ne tévesszen meg egy csinos arc, Huy.
– Olyan fiatal és ártatlan – kezdte Huy, de Lannon
kinyújtotta felé a kezét, az arcába meredt és Huy elhall-
gatott.
– Miféle boszorkányság történt veled, Napmadaram?
– Mint lány, igazán semmit sem jelent számomra.
Hogyan is jelenthetne, amikor az istenséghez tartozik –
próbálta eltagadni Huy a szerelmét, de Lannon hátratá-
maszkodott és kétkedve mordult egyet.
– Hát tudod – mindenben bölcs vagy, kivéve a nő-
ket, barátom. Hagyd, hogy ebben is vezesselek.
– Mindig olyan kedves vagy – motyogta Huy.
– Ettől az egytől tartózkodj. Hallgass arra, aki szeret,
ez a lány nem hoz rád mást, csak bánatot.
– No, épp eleget pihentünk – tápászkodott fel Huy és
a balta fogantyúját a csuklójára tekerte. – Itt az ideje a
menetelésnek.
Éjfélre felkapaszkodtak az alacsony dombokra, me-
lyek a meredek lejtő részét alkották, még mielőtt szét-
szóródtak volna a nyílt síkságon, melyen át a Kai folyó
kanyargott. A medence holdfényben fürdött, 10 000
főzőüst lángja szállt és úgy terjengett a folyón át, mint
sápadt tengeri köd és betakarta az alvókat a csendes
éjben.
A tüzek kialudtak és csak apró parázspontok tarkí-
tották a várost, a kunyhók sötéten, formátlanul álltak,
ahogy sűrűn és terv nélkül építették őket primitív lakó-
ik.
– 50 000-re becsülte őket – nem sokat tévedett – né-
zett körül Huy a síkságon.
– Hogy fogsz nekilátni? – kérdezte Lannon és Hu>
rámosolygott a holdfényben.
– Te tanítottál meg, hogyan kell vadra vadászni, ki-
rályom.
Cohors-parancsnokai odamentek hozzá utasításért,
köpenyben, sisakosan és bőszen. Huy eltakart fénnyel
kelet felé parancsolta a gyalogosokat és a fedező íjá-
szokat. A nap folyamán az előőrsök foglyul ejtettek
4000 kóborló kis rövid szőrű állatot, a vendik nyáját.
– Vigyétek magatokkal a nyájat. Emlékezzetek Han-
nibál itáliai cselére, jól jönnek még ezek a nagy folyó-
nál.
Lannon jóízűen elnevette magát és rácsapott Huy
vállára, ahogy magyarázta a dolgot. – Szállj el velem,
Napmadár.
– Bömbölj nekem, Nagy Oroszlán – vigyorgott visz-
sza Huy és feltette a sisakját.
Huy csendesen felvezetett 4500 nehéz gyalogsági
katonát és fejszést a nyugati oldalon és holdsarló alak-
zatban lefektette őket a város felett. Aludt egy órácskát
és amikor az egyik századosa felrázta, merev és der-
medt volt az éjszakai harmattól.
– Felállni! – vezényelte csendben Huy és a parancs
szájról szájra járt. Mozgás és sustorgás volt az erdő
szélén, ahogy a legionáriusok letették fejszéjüket, kard-
jukat és íjukat és helyette megragadták a rabszolgák
fabunkóit.
Huy és Lannon a sor közepére siettek, parancsnoki
helyükre, összevonták magukon a köpenyüket és hajlít-
gatták hideg izmaikat.
Huy lenézett az alvó városra és megcsapta a füst, a
főtt ételek és az emberi ürülék szaga, az a nagy, sa-
vanykás bűz, mely facsarta az orrát. A város csendes
volt, kivéve egy kuvasz vonyítását és egy álmatlan cse-
csemő ingerült sírását.
Huy halkan megszólalt. – Itt az idő. – És Lannon bó-
lintott. Huy megfordult és jelt adott az egyik százado-
sának. Az ember egy agyag tűztartó edény fölé hajolt,
megfújta és felélesztette a darabokra szaggatott ron-
gyokon pislákoló tüzet és belemártotta a jeladó nyílhe-
gyet. Amikor a nyílhegy meggyulladt, kifeszítette az
íjra és magas ívben a levegőbe repítette a sötétlő égre.
A vonalak mentén megismételték a jelet, narancsvörös
lángcsóvák szálltak az éjszakában, de a csendet semmi
sem törte meg és a város tovább aludt.
– Nem állítanak őröket sehová – jegyezte meg meg-
vetően Lannon.
– Barbárok – felelte rá Huy lágyan.
– Rabszolgának jók lesznek.
– Többet érnek majd rabszolgának, mint szabad em-
bernek – mondta Huy beleegyezőleg és hozzátette: –
Felöltöztetjük, megetetjük őket és megmutatjuk nekik
az igazi isteneket.
Lannon bólintott. – Kivezetjük őket a sötétségből a
napfényre. – Azzal felemelte jobbjában a súlyos rab-
szolgabunkót.
Ekkor kelet felől hirtelen megjelent az erdő szélén
egy megvadult, bőgő, egymást tipró juhnyáj. Szarvukon
szurokból és fűből készült fáklyák lobogtak, égő faága-
kat vonszoltak maguk után, a saját iszonyú riadalmuk
vitte őket előre, no meg egy sor kurjongató harcos. Az
egész jelenet pokoli volt, ahogy porzott és füstölt és
lángolt. A juhnyáj lerohant a városba, belerugdostak a
nyomorúságos kis fűkunyhókba és útjukban mindent
lángra lobbantottak. A kunyhókból kiugráltak a félig
alvó, meztelen vendik, akiknek kunyhói épp a nyáj út-
jában álltak. Mögöttük rohantak a harcosok, a túlélőket
lebunkózták és otthagyták heverni a feldúlt porban.
Huy valami iszonyú jajongást hallott a városból,
ezernyi rémült ember hangját. Hallotta a rohanó paták
dobolását, látta a sárga lángok fellobbanását és a szik-
rákat az éjszakai égen, ahogy a taplószáraz kunyhók
kigyulladtak.
– Tartsátok a vonalakat – szólt oda embereinek a sö-
tétségben. – Ne hagyjatok nyílást a hálón, nehogy ki-
csússzanak a halak.
Az éjszaka megtelt rohanással, kiáltozással és lán-
gokkal. A lángok gyorsan terjedtek, hatalmas, narancs-
vörös fénnyel világították be a jelenetet és a vendik
szökelltek és őrlődtek és kiáltoztak, ahogy a martalócok
vigyorgó vonalai egyre közeledtek feléjük. A bunkók
felemelkedtek és lesújtottak és a betört csontok hangja
olyan volt, ahogyan a favágók dolgoznak az erdőben.
Feketén és meztelenül zuhantak el és így hevertek a tűz
fényében, vagy kapálóztak és tekergőztek és jajgattak.
Egy asszony, kisgyermekével a mellén látta, hogy
közeledik felé a könyörtelen vonal, megpenderült, mint
egy búvóhelyet kereső nőstény állat, és berohant az égő
kunyhó lángjai közé. Úgy égett, mint a fáklya, a haja
ellobbant, egyszer felüvöltött és a felismerhetetlenségig
összeégve elzuhant. Huy látta ezt, a vére szinte meg-
dermedt, annyira visszatetszőnek és riasztónak találta.
– Állj! – kiáltotta. – Hagyjátok abba! – És a borzal-
mas zűrzavar lassan megdermedt. A rabszolgahajcsá-
roknak kiadták a parancsot, hogy állítsák guggoló sorba
a foglyokat, a gyalogosok elseperték a várost és a lán-
gok maguktól kialudtak, csupán feketéllő dombok és
füstölgő hamu maradt utánuk.
Hajnalodott, vörös és haragos hajnalpír égett – a fo-
lyópart feketéllett a füsttől. Amikor Huy elénekelte
Baálhoz szóló imáját, a foglyok kiáltozása és jajongása
túlharsogta a légió dalát.
Huy átsietett a pusztításon, hogy kiadja a parancsot
és megszervezze a visszavonulást. Két cohors a fiatal
Bakmor vezetésével már megindult visszafelé a nagy
folyón és megszámlálhatatlan foglyul ejtett csordát haj-
tott maga előtt. Huy úgy becsülte, hogy legalább 20 000
van ezekből a kis szőrös állatkákból. Bakmor azt a pa-
rancsot kapta Huytól, hogy haladéktalanul úsztassa át a
csordát a folyón és azon nyomban térjen vissza, hogy
fedezze a visszavonulást.
Úgy határozott, hogy ellenőrzi a rabszolgák lassú,
nehézkes oszlopát. Ez a menetelés, mely légiójának
csupán egy napjába és éjszakájába került, most, a visz-
szatérésnél legalább két-három napig fog tartani. Az
újonnan foglyul ejtett rabokat össze kellett láncolni, ez
a szokatlan kötelék pedig lelassítja a mozgásukat és az
egész menetet. Minden óra késedelem veszélyes lehet
és az így megterhelt légió még sebezhetőbb támadás
vagy megtorlás esetén.
Az egyik százados megállította Huyt, tunikája feke-
téllett a füsttől és szakálla megperzselődött.
– Uram!
– Mi baj?
 – A rabszolgák. Alig van közöttük fiatal ember.
Huy megfordult, hogy szemügyre vegye az egyik
csoport lekuporodott, fekete embertömeget. Könnyű
menetláncok díszlettek rajtuk a nyakuk köré erősítve,
mint a kutyák póráza.
– Igen. – Most már látta, hogy a legtöbbjük asszony
és éretlen ifjú. A rabszolgahajcsárok kiselejtezték az
öregeket és betegeket, de nagyon kevés harcoskorú és
státusú férfi volt közöttük. Huy észrevett egy jó kinéze-
tű fiatal embert a kucorgó tömegben és megszólította
bennszülött nyelvükön.
– Hol vannak a harcosok? – Az ifjú meghökkent,
ahogy saját nyelvén szóltak hozzá, de komoran lesütöt-
te a szemét és nem akart válaszolni. A százados félig
kihúzta a kardját és az acél villogására a fiú félve felpil-
lantott.
– Még egy csepp vérrel több nem számít – fenyeget-
te Huy és a fiú habozott, de aztán felelt.
– Északnak mentek bölényre vadászni.
– Mikor jönnek vissza? – követelte Huy.
– Nem tudom – vont vállat nyíltan a rabszolga és
most Huynak még nagyobb oka lett a sietségre. A
vendik harcos regimentje érintetlen, és felgyújtott vá-
rosuk füstje idevonzza őket, mint ahogy a hús vonzza a
keselyűt.
– Állítsátok fel őket és indulás – parancsolta a szá-
zadosnak, és elsietett. Lannon jött elő a füstből, fegy-
verhordozói és emberei követték. Huy csak egy pillan-
tást vetett az arcára, látta, hogy az lángol, és mogorva.
– Te adtál parancsot a rabszolgahajcsároknak, hogy
kíméljék meg ezeket a selejteket?
– Igen, uram. – Huy hirtelen elvesztette a türelmét,
hogy a király most dühöng és szeszélyeskedik, amikor
pedig sokkal fontosabb dolgok vannak ennél.
– Kinek a megbízásából? – követelte Lannon.
– A Királyi Légió parancsnokának a megbízásából.
 – Én azt parancsoltam, hogy égessék meg őket.
– De nem tömegmészárlást öregek és gyengék ellen.
– Azt akarom, hogy a törzsek tudják meg, hogy
Lannon Hycanus erre járt.
– Erre hagyok tanúkat – válaszolta kurtán Huy. – Ha
ezek az öregek terhet jelentenek számunkra, vajon nem
jelentenek-e terhet a törzsüknek? – Lannon kihúzta
magát és Huy látta, hogy szinte forr a haragja – és meg-
ragadta Lannon karját váratlan, összeesküvő szorítással.
– Felség, van valami fontos, amit el kell mondanom
neked. – És még mielőtt Lannon átadta volna magát
dühének, oldalra húzta. – A vendi seregek elszökhetnek
előlünk, kint vannak a mezőkön és kihúzzák magukat a
csatasorból.
Lannon elfelejtette a haragját. – Milyen távolságra
vannak?
– Nem tudom – kivéve azt, hogy minél tovább be-
szélünk, annál közelebb jöhetnek.

Dél elmúlt, mire a hosszú sor vánszorgó rabszolgát

mind bejegyezték és elhajtották. A rabszolgahajcsárok
jelentették Huynak, hogy megszámolták őket és csak-
nem 22 000 ember lett a végeredmény.
Huy azt a parancsot adta, hogy tartsák egyben az
oszlopot az ellenőrzésük alatt, ám a megláncolt vendik
négy mérföld hosszúságban nyúltak el és a lehető leg-
lassabban lépkedtek. A nehézkes menet úgy mászott,
mint egy beteg százlábú, átkecmeregtek a dombon a
rossz, töredezett úton le, a völgy fenekére.
Az első támadás kicsivel éjfél után érte őket az első
éjszakán. Huyra megrázóan hatott, mert bár megtett
minden előkészületet az éjszakai táborozáshoz az ellen-
séges támadás ellen, mégsem számított ilyesmire holmi
törzsektől. Néhány őr átvágott torkára, leshelyből való
nyilazásra, esetleg hirtelen rohamra és visszavonulásra
a vonalai gyengébb helyén, erre számított, de nem teljes
erővel rájuk zúduló éjszakai támadásra, amin látszott,
hogy tökéletesen megtervezték és ellenőrizték, és ami
gyilkos intenzitásával az elevenükre tapintott.
Csak a gyakorlat és a fegyelem tartotta együtt légióit
ebben az üvöltő zuhatagban, ami rájuk dőlt a sötétség-
ből. Két órán át zárkóztak fel és küzdöttek, a trombiták
a jeleket harsogták és a századosok kiáltásai hangzottak
a sötétben.
– Hozzám, Hatodik!
– Hatodik, tovább!
– Tartsd magad, Hatodik!
Mire feljött a hold és bevilágította a mezőt, a táma-
dók visszaszivárogtak az erdőbe, Huy pedig végigme-
hetett a cohorsai között és felbecsülte a helyzetét.
A halott törzsi harcosokat egy helyre halmozták fel,
messze attól a négyszögtől, ahol a cohorsok álltak. A
fáklyák fényében az előharcosok egy gyors kardcsapás-
sal végeztek a sebesültekkel, míg mások a saját sebei-
ket ápolták és lefektették halottaikat, hogy elégessék
őket. Huy megkönnyebbült, amikor látta, hogy az ellen-
ség milyen kevéssé tizedelte meg soraikat, míg ők ma-
guk óriási árat fizettek.
A csata zűrzavarában rengeteg rabszolga felelt a tá-
madók hívására. Egyetlen rohammal kitörtek helyükről
és amúgy összeláncolva elszöktek az éjszakába. De
azért még így is megmaradt több mint 16 000, akik
üvöltöttek a félelemtől, az éhségtől és szomjúságtól.
A légiók meggyújtották a halotti máglyákat a sötét-
ségben és míg elmasíroztak, Baálhoz énekelték kö-
nyörgő dalaikat. Még mielőtt felkelt a nap, kiderült,
hogy a vendiknek mi volt aznapra a taktikájuk. Az út
mentén minden embert megtámadtak az íjászok és lán-
dzsások. Nagy fáradsággal kellett elűzni őket, mindig
visszavonultak Huy fejszései elől, de ugyanakkor foly-
tonosan zaklatták és gyötörték a támadásaikkal a me-
netoszlop szárnyát és hátvédjét, méghozzá meglehető-
sen nagy erővel.
– Soha nem hallottam ilyesmiről azelőtt – tiltakozott
Lannon az egyik nyugalmi időben, míg kicsatolta sisak-
ját, hogy meglevegőztesse izzadságtól csapzott fürtjeit
és borral kiöblítette a száját. – Úgy viselkednek, mint
valami gyakorlott, fegyelmezett csapat.
– Ez valami új dolog – bólogatott Huy is és átvett
fegyverhordozójától egy megnedvesített kendőt. Huy
karja és arca teli volt pettyezve rászáradt vérrel, és vér-
foltok száradtak és rozsdásodtak a keselyűs fejsze pen-
géjén is.
– Utasításaik és céljaik vannak – sohasem láttam
olyan törzsbelieket, akik újból csapattá verődnek össze,
miután megtörték őket. Soha nem láttam még, hogy
visszatérnek, miután agyoncsapják őket.
Lannon kiköpte a vörösbort a földre. – Jobban ten-
nénk, barátom, ha alkut kötnénk velük, mielőtt vége a
napnak. – Rossz előérzettél felnevetett és odatolta a
bort Huynak.
Volt egy hely, ahol az út keresztezett egy keskeny
patakot, majd tovatűnt két kerek, lánymell alakú domb
között. A patakon gázló volt és a gázlónál tizenhat lán-
dzsát szúrtak le a földbe. Azoknak a légionáriusoknak a
fejét tűzték beléjük, akik Bakmor cohorsába tartoztak
és akik először hajtották el a csordát.
– Bakmor sem úszta meg épen – jegyezte meg Huy,
miközben nézte, ahogy katonái leveszik a fejeket és
sietve bőrköpenyekbe csavarják őket.
– Ezerkétszázból tizenhat nem olyan nagy csapás, ha
összehasonlítjuk a Trasimenus-tóval – mondta könnye-
dén Lannon. – És ezzel a hátborzongató látványosság-
gal csak arra figyelmeztetnek, hogy a céljuk a gázló
megtartása – gyenge taktika, Napmadár.
– Talán, uram – mondta Huy, de észrevette az embe-
rei arcát, ahogy meglátták a leszakított vöröslő torkokat
és a kimeredt szemeket a trófeafejeken. A gyomruk egy
kicsit lehűlt.
Csakugyan a gázlót tartották, ahogyan Lannon meg-
jósolta. Olyan erők tartották, melyekről Huy úgy kép-
zelte, hogy a fele lehet az ő erejének és mielőtt megkí-
sérelték átvágni magukat a támadásokon, soha nem
hagyták nyugodni a szárnyoldalát és a serege végét.
Huy kétszer húzta ki fejszéseit és gyalogosait a gáz-
ló vöröslő sarából, hogy pihenjenek és felzárkózzanak.
A nap ekkor már kemenceforrósággal sütött, és a legio-
náriusok kimerültek.
Lannon arcát eltalálta egy lándzsahegy, amitől cson-
tig felnyílt az arca. Olyan volt a seb, ami inkább csúnya
volt, semmint súlyos, és az arcán vastagon állt a vér és
a por. Az orvos összeöltötte a nyílt seb ajkait, Huy pe-
dig csatlakozott a király kíséretéhez és Lannon tréfával
ütötte el Huy aggódó kérdezősködéseit.
– Nagyon érdekes heget hagy majd. – Azután anél-
kül, hogy a fejét megmozdította volna, így szólt
Huyhoz: – Megtaláltam a titok megoldását, Huy, itt
van! – És átmutatott a patakon túlra, a két domb felé. A
tetejük messzebb volt annál, semhogy nyíllal el lehes-
sen érni, talán 500 lépésnyire. A domboldalakat erdők
borították, a tető azonban kerek, kupolás, puszta gránit
volt és itt, ezen a gránittömbön kis csoport ember állt,
akik egy középpontban lévő alak körül gyülekeztek.
Huy mindig emlékezett rá, hogyan állt azon a végze-
tes napon ott a dombtetőn, a gázló mellett. A távolság
nem kisebbítette meg annyira, mint a körülötte állókat.
Furcsa módon tiszteletet parancsoló megjelenése volt.
Hatalmas termetű férfi, egy fejjel magasabb és válla-
sabb kísérőinél. A nap csak úgy csillogott mellének és
karjának olajos, fekete bőrén, magas fejdíszét kék kó-
csagtoll ékesítette, amitől még büszkébb lett a fej-
tartása. Rövid leopárdbőr szoknyát viselt a dereka kö-
rül, ám Huy már enélkül is tudta, hogy ez az ember a
király.
 – Ah! – mondta halkan és valami felkeveredett ben-
ne, mintha kígyó csúszott volna végig a belsejében. A
dombtetőn álló vendi király lendített egyet a karjával és
súlyos hadilándzsáját a gázló felé emelte. Világos, hogy
épp parancsot adott, a csoportból kivált egy hírnök, és
lerohant a lejtőn a paranccsal.
– A törzsek végül találtak maguknak vezért – mond-
ta Huy. – Ezt már korábban is sejthettem volna.
– Fogd el nekem – parancsolta Lannon. – Ezt az em-
bert akarom. Semmi más nem fontos. Fogd el nekem
ezt az embert. – Huy valami új árnyalatot hallott
Lannon hangjában. Zavarta és felpillantott a királyra.
Azonnal észrevette. Nem az összekaszabolt arca miatt
érzett fájdalom vont árnyékot világoskék szemére.
Évek hosszú sora óta először fordult elő, de Huy tudta:
Lannon fél.

Huy óvatosan kimérte a sötétedés előtti utolsó órá-

kat, a nap utolsó óráit, amikor az árnyak már hosszúak
és a világítás bizonytalan. Délután fél cohorsnyi erővel
csatározott a gázlónál, de a patakparti sűrűségben meg
tudta őrizni a fő erejét. Hagyta katonáit pihenni a dél-
utáni forróságban, hagyta őket enni-inni és fegyvert
köszörülni, ezalatt ő megtette az előkészületeket. Kivá-
lasztotta közülük az ötven legkitűnőbb embert, névsor
szerint és elvezette őket hátra, ahol a patakparti magas-
latról nem láthatták őket kíváncsi tekintetek.
A bográcsok fenekéről lekaparták a kormot és főző-
olajjal sűrű masszává keverték. Mindez nem volt ele-
gendő ahhoz, hogy ötven ember karját és lábszárát be-
fedje, így hát a folyó sarát is felhasználták hozzá.
Anyaszült meztelenre vetkőztek és a nyakuk köré rab-
szolgaláncot fűztek, ehhez azonban nem nehéz vaslán-
cot, hanem könnyű, száraz fűzfavesszőt használtak, így
kapcsolták össze a nyakukat. Pajzsot nem vihettek ma-
gukkal és a lándzsáikat is vastagon bekenték sárral,
nehogy megcsillanjanak a fémfegyverek, majd a hátuk-
ra szíjazták, hogy üres kézzel szaladhassanak.
– Most rabszolgák vagytok, nem legionáriusok –
mondta nekik Huy. – Úgy fussatok, mint a rabszolgák,
úgy szökdécseljetek, mint a megvert kutyák.
Kitörtek a fák alól és a folyó felé rohantak, miköz-
ben fél századnyi légionárius üldözte őket, és óvatosan
feléjük repítették nyilaikat, ők pedig rémülten ordítoz-
tak. Odaértek a folyó partjára, mintegy 500 lépésnyire a
gázlótól. Ahogy a gázlón átkecmeregtek, természetesen
még mindig egymáshoz láncolva, a vendi király észre-
vette menekülésüket és két nagy csoport íjászt és lán-
dzsást küldött oda, hogy fedezzék átkelésüket.
Kisebb heves csetepaté alakult ki a folyóparton, így
a tumultus leple alatt Huy áthozta csapatát a folyón és
odavezette a part távolabbi, erdős részéhez. Itt a fák
alatt egy kevés törzsbeli üldögélt, de mire észbe kaptak,
Huy emberei már ledobták láncaikat és örökre elnémí-
tották őket.
Amikor ezen túljutottak, már semmi ellenállásba
sem ütköztek a parancsnoki domb lábáig. Csoportokra
oszlottak és az erdőben bujkálva Huy vezetésével a
domb háta mögé kerültek. Gyorsan mozogtak és Huy
pár percig pihentette őket. Átkelés közben a folyóvíz
lemosta karjukról és lábukról a sarat, mostanra pedig az
olajos korom és az izzadság csíkokban folyt le róluk,
ami elszánt és vad kifejezést kölcsönzött nekik.
A folyó melletti harc hangjai elhaltak, az erdő újból
elcsendesedett és Huy most felvezette csapatát a domb
lejtőjén. Néhány őr állt itt, de figyelmetlenek voltak és
nem vették észre a hátborzongatóan feketéllő alakokat,
amint kilopóznak az erdőből és mire észrevették, már
késő volt.
A kopár gránitkupola alatt Huy újból várt egy kicsit,
arra a színlelt hadmozdulatra várt, amit Lannon meg-
ígért. A távoli gázló melletti kiabálást és az ideszűrődő
fegyvercsattogást csaknem elnyelte a távolság és a kö-
zöttük lévő domb tömege.
– Most. Egyszerre – mondta Huy halkan. És kitörtek
a sűrűségből és elözönlötték a gránit fennsíkot. Huy
könnyedén vezette őket, úgy szökdécselt előttük, mint
egy hosszú karú, öreg pávián.
Amikor már csak húszlépésnyire voltak a tetőtől, a
vendi király megérezte jelenlétüket és arccal Huy felé
fordult. Odakiáltott harcosainak, de Huy úgy rontott
neki, mint ahogyan a vadászkutya ugrik neki az orosz-
lán torkának. A király két testőre odavetette magát, de
Huy csak úgy mellékesen odasuhintott a fejszéjével,
könnyedén, csuklóból meglóbálta, hogy a pengéje szin-
te belenyögött és egy pillanat alatt végzett az egyik
őrrel, a másiknak meg egyetlen suhintással könyökből
levágta a karját. Lezuhantak és Huy odament a király-
hoz, hogy elfogja.
Nagy növésű ember volt, talán a legnagyobb, akit
valaha Huy látott. Bőre fényesen, vörhenyesfeketén
csillogott. Kar- és vállizmai vastag kötegben
duzzadoztak. Nyakizmai kőkeményen álltak, ahogy
összekötötték állkapcsának súlyos csontozatát. Feje
olyan kerek volt, mint a vízmosta vándorkő, és fejfedő-
je nélkül látszott, hogy teljesen kopaszon, feketén fény-
lik.
Közeledett Huyhoz, vaskos fekete lábszára körül lo-
bogott a leopárdbőr szoknya, lassan leguggolt és a feje
fölé emelte lándzsáját, egyenesen nekiszegezve Huy
hasának. Leopárdfürgeséggel mozgott, egy pillanat alatt
észrevette Huy támadását és valami olyan vad erő és
energia áradt belőle, hogy Huy egy másodpercre meg-
dermedt, majd ösztönösen oldalra ugrott, épp amikor a
lándzsa lecsapott oda, ahol a hasának kellett volna len-
nie.
A hatalmas, fekete ember felmordult, ahogy csapása
meghiúsult a levegőben és világossárga szeme Huyra
tapadt. Újból lecsapott és Huy újból elugrott, ahogy
elszisszent mellette a lándzsa. Huy most kinyújtotta a
karját és ahogy a fekete előrerontott, fejszéje épp elérte
az óriás bordáját. A vörhenyesfekete bőr széthasadt,
egy pillanatra megvillantak fehér csontjai a mély seb-
ben, azután dőlni kezdett belőle a vér. A király elbődült
az ütéstől, ütött-vágott és vagdalkozott a körülötte tán-
coló kellemetlenkedő ellen. Egyre vadabb lett minden
csapása, egyre meggondolatlanabbul csapkodott, ahogy
Huy ösztökélte, a pillanatra várva. A pillanat eljött és
Huy hirtelen kívül volt a lándzsa körén. Bárdja élével
megpróbálta elérni az óriás ágyékának fő ütőerét, lesúj-
tott, de egy kissé távolabb ahhoz, hogy eltalálja a király
fő ütőerét, ám a csapás mégis térdre kényszerítette. Huy
egészen közel perdült hozzá. A bárd a magasba emel-
kedett, a térdelő király kerek, fekete koponyája fölé, és
olyan csapásra készült, ami elválasztja a törzsétől.
– Baálért! – kiáltott fel Huy és még magasabbra
emelte bárdját. Azután hirtelen meggondolta. Hogy mi
játszódott le benne, azt soha nem tudta meg, de hirtelen
megfordította a fegyvert és habár olyan nagy erővel
sújtott le a király fejére, hogy az eszméletét vesztve
arccal a földre zuhant, de feje nem vált el törzsétől.
Huy hátraugrott és egy gyors pillantással felmérte,
hogy a vendi király emberei mind egy szálig holtan
hevernek a gránittömbön, saját légionáriusai pedig köré
gyülekeznek és véres kardjukkal kezükben várakoznak.
A meglepetés teljes és tökéletes volt.
Huy megfordult és felrohant a domb legmagasabb
pontjára. Meztelenül és szutykosan a sártól és koromtól
megforgatta feje felett a bárdját, és csapata örömrival-
gásban tört ki és ők is megforgatták kardjukat. A gázló
mellől felharsant a kürtszó és egyik cohorstól a másikig
terjedt az örömrivalgás.
Huy figyelte, ahogy Lannon átvezeti a gázlón az első
hullámot. A légió lerohanta a vezér nélkül maradt
törzsbelieket, akik ellenálltak ugyan, de aztán jóformán
akadály nélkül elsodorták őket és rendetlen tömegben a
domb mögé kergették. Ott meglátták földön heverő
királyukat és ekkor már senki sem tudta tartani bennük
a lelket.
Huy a dombtetőről látta, ahogy Lannon előparan-
csolja utolsó két tartalék cohorsát, épp a kellő pillanat-
ban. A törzsbeliek kitörtek és kiutat kerestek. Jajveszé-
kelő, pánikba esett seregük beözönlött az összeszűkülő
dombok közé.
Ebben a pillanatban a délceg, fiatal Bakmor azzal a
két cohorsszal, mely maga előtt hajtotta az elfogott nyá-
jakat és átjött velük a folyón, kimasírozott az erdőből.
Bakmor felfejlesztette a cohorsot az egyetlen vonalhoz,
ahol a törzs kimenekülhetett volna. Csakugyan tökéle-
tes volt az időzítés és Huy szakmai irigykedéssel figyel-
te, amint megtette intézkedéseit. Amikor a nap ragyogó
vörösben és bíborban játszva elérte a látóhatárt, újból
megfújták a kürtöket és éjfélig tartott a mészárlás és a
rabszolgaszerzés.
Huy a légiójával és a vad rabszolgasereglettel az ele-
fántokkal vontatott tutajokon került át Settbe. A gázlói
csata után ellenállás nélküli volt a visszaútja. A vendi
seregeket szétzúzták, összes hadvezetőjüket megölték
vagy fogságba ejtették, és Lannon ünnepelt.
– Napmadaram! – mondta Huynak. – Ez több, mint
amit kértem tőled. Még csak nem is sejtettem, hogy
határaimon ilyen veszélyes ellenség ütötte fel a fejét.
Ha még egy évig háborítatlanul hagyjuk őket, csak az
istenek a megmondhatói, milyen halálos ellenséggé
növik ki magukat.
– Baál rám mosolygott – hárította el szerényen Huy.
– És Lannon Hycanusra – helyeselt Lannon. – Mi-
lyen volt az aratás, Napmadár? Összeszámlálta már a
vén Rib-Addi?
– Remélem, uram.
 – Küldess érte – parancsolta Lannon és Rib-Addi
megjelent a tekercseivel, tintafoltos ujjaival és apró,
bizalmatlan könyvelőszemével. Felolvasta a nyájak és
rabszolgák listáját osztályok szerint besorolva, a rab-
szolga-kereskedők minden egyes tételt gondosan átnéz-
tek.
– Az árak nagyon alacsonyak lesznek, felség – kö-
zölte a pesszimista Rib-Addi. – A többi légió nagyon
nagy sarcot szedett a törzsektől a folyón túl. Beletelik
két vagy három évbe, mielőtt az opeti piac fel tudja
szívni ezt a nagy tömeget.
– Azonban az az összeg, amit a Hatodik Ben-Amon
szerzett meg, figyelemre méltó, Rib-Addi.
– Ahogy uram mondja.
– Mennyi? – követelte Lannon.
Rib-Addi mintha aggódott volna. – Csak körülbelüli
sejtésem van, felség.
– Sejtesd hát – biztatta Lannon.
– Úgy 25 000 ujjnyi lehet – és amilyen alacsony…
– Te az alabástrom parfümöskorsóban is szarszagot
érzel – korholta az öreget Lannon. – Ne a legalacso-
nyabb értékekről beszélj nekem.
– Ahogyan akarod, uram – hajlongott Rib-Addi és
Lannon Huyhoz fordult és megveregette a vállát.
– A századrésze a tiéd, Napmadár. Kétszáz és még
ötven ujjnyi. Végre gazdag ember lettél! Milyen érzés?
– Nem betegszem bele – vigyorgott rá Huy és
Lannon szívből felnevetett, majd visszafordult Rib-
Addihoz.
– Írd be a könyvedbe, öreg. Írd be, hogy Lannon
Hycanus még félreteszi a saját járandósága felét. Azért
ítélte így, hogy megjutalmazza parancsnokát, Huy Ben-
Amont a hadjárat vezetéséért.
– Uram, hisz akkor ez már az egyhuszad része – til-
takozott hevesen Rib-Addi. – Már több mint 1000 ujj-
nyi!
 – Én is megtanultam számolni – biztosította Lannon
és a könyvelő még tovább próbált ellenkezni, de aztán
meglátta Lannon arcát.
– Beírom – mormogta és Huy letérdelt a király elé,
hogy háláját kifejezze.
– Fel! – parancsolta Lannon mosolyogva. – Ne aláz-
kodj meg előttem, öreg barátom. – És Huy odaállt
Lannon széke mellé. A király hívatta minden tisztjét,
aki kitüntette magát és megjutalmazta.
Huyt teljesen elragadta a révület, alig bírta elhinni
szerencséjét. Gazdag volt – gazdag! Még ma áldozatot
kell bemutatnia az isteneknek. Legalább egy fehér bi-
kát. Ahogy Rib-Addi rámutatott, a piac el van árasztva,
így Huy olcsón hozzájuthat egyhez. Azután eszébe ju-
tott, hogy ezentúl nem kell fukarkodnia.
Minden fényűzést megengedhet magának ezentúl,
amit csak megkíván és még mindig marad annyija,
hogy megvásárolhasson Zeng teraszos kertjeiben egy
birtokot és részesedése legyen Habbakuk Lal egyik
kereskedelmi gályájából. Az egyik aranybánya-
szindikátusban is helye lesz, ami aztán biztos jövede-
lem. Nem jár többé foltozott tunikában, nem gyötri töb-
bé azzal a házvezetőjét, hogy miért fogyasztanak annyi
húst, nem hozat többé olcsó bort a kikötői kocsmából.
Aztán gondolatban ugrott egyet. Nem lesz többé ráutal-
va Lannon vendégszeretetére és a fiatal rabszolgalány-
ok jóakaratára. Neki is lehet egy sajátja – nem, ördög
vinné, kettő, három! Fiatal és csinos és engedelmes.
Most már megengedheti magának, hogy felesége is
legyen, talán az egyik nemes család lánya hajlandó
szemet hunyni a háta miatt, ha elkápráztatja egy halom
arannyal.
Ekkor hirtelen eszébe jutott Tanith és a rabszolga-
lányok és feleségek fantomjai eltűntek képzeletének
ködében. Lelke szinte belebetegedett a gondolatba.
Asztarté papnői az istennőnek vannak szentelve, soha
nem mehetnek férjhez. Huy egyszeriben már nem érez-
te magát olyan gazdagnak, mint az imént.
– Nem is hallod, ha királyod beszél hozzád? – tá-
madt rá Lannon és Huy bűntudatosan felnézett.
– Álmodoztam, uram. Bocsáss meg.
– Lehetőleg ne álmodozz tovább.
– Mit kérdezett tőlem a Nagy Oroszlán?
– Azt mondtam, hogy küldjünk el a barbárért – meg-
egyezhetünk vele, mielőtt felsorakoznak a légiók.
Huy végignézett a négyszögben felállt cohorson a
bőr védőtető körül, ami alatt Lannon ült. A légió jelvé-
nye csillogott a napban, tisztjei nyugodtan álltak embe-
reik előtt. Reménykedve várakoztak és Huy csendben
felsóhajtott.
– Ahogy a Nagy Oroszlán kívánja.
– Akkor hát parancsold ide.
Csuklójánál és bokájánál láncra verték és a nyaka
körül is láncot viselt. A rabszolgahajcsárok igen vesze-
delmesnek tartották, így kétfelől pórázon tartották a
nyakánál.
Épp olyan hatalmas, ahogyan Huy emlékezett és a
bőre még sötétebb, de fiatal ember. Ez hirtelen megráz-
ta Huyt, aki eddig élete virágjában lévőnek gondolta,
ám ez csak illúzió volt. A férfi fizikai felépítése és pa-
rancsoló megjelenése idősebbnek mutatta évei számá-
nál.
Huy látta, hogyan küzdhetett kötelékeivel, hogyan
téphette a saját húsát, hogy törhette bőrét a merev vas-
pánt és az ágyékán lévő seb csak levelekkel és fakéreg-
gel volt fedve. A legelső vizenyős sárga genny is bele
volt még száradva a ruhájába, körülötte a húsa már
megkeményedett és duzzadt volt. És mégis, habár sántí-
tott, habár a lánc minden lépésénél megcsörrent, és rab-
szolgatartói úgy fogták, mint valami foglyul ejtett álla-
tot, semmi kétség sem volt az iránt, hogy király. Ott állt
Lannon előtt és kissé lehajtotta a fejét vastag, inas nya-
kán. Szeme vad volt, még a fehérje is füstös sárga szí-
nű, finom vérerek csipkéje hálózta be és úgy meredt
rabtartójára, hogy szinte tapintani lehetett gyűlöletét.
– Ezt te fogtad el – ezt a nagy, fekete bestiát, Huy? –
fordult el Lannon a rámeredő óriástól. – Segítség nél-
kül, egyedül fogtad el? – Lannon bámulva csóválta a
fejét, és Huyra nézett, aki azonban a vendi királyt fi-
gyelte.
– Mi a neved? – kérdezte tőle halkan és a nagy kerek
fej felé fordult, a kegyetlen szem az övébe bámult.
– Honnan van neked vendi nyelved?
– Sok nyelvem van – biztosította Huy. – Ki vagy te?
– Manatassi, a vendik királya. – És Huy lefordította
Lannonnak.
– Mondd meg neki, hogy többé nem király – csattant
fel Lannon, de Manatassi vállat vont és mosolygott.
Rémítő volt a mosolya, mert vastag, lila ajka elhúzódott
ugyan és elővillantak hatalmas, fehér fogai, de a sze-
mében ugyanúgy sütött a gyűlölet.
– Ötvenezer vendi harcos még a királyának nevez –
válaszolta.
– Rabszolga nép rabszolga királya – nevetett
Lannon, aztán Huyhoz fordult. – Mi legyen vele, Huy?
Nem elég veszélyes ellenség? Megengedhetjük, hogy
életben maradjon?
Huy elszakította pillantását a rabszolga királyról és
megfontolta a kérdést. Megpróbált logikusan gondol-
kodni, ám ez nem ment egykönnyen. Hirtelen valami
erős tulajdonosi érdeklődést érzett Manatassi iránt. Le-
nyűgözte a férfi ereje és megjelenése, az a katonai jár-
tasság, amit tanúsított, a ravaszság, okosság, ami az erő
mélyén lappangott. Huy fogta el, tehát követelheti, még
Lannontól is, és most erősen elfogta az az érzés, hogy
megtegye, olyan rendkívülinek találta ezt a lehetőséget.
Ha elvihetne ezt az embert és taníthatná, civilizálhatná
– mit tudna belőle faragni! Izgatott lett, ahogy az új
ötlet motoszkálni kezdett benne és egyre erősödött.
– Én azt hiszem, hogy nem – felelt Lannon saját ma-
gának. – Már az első pillanatban, amikor megláttam a
gázlóról a dombon, tudtam, milyen veszélyes. Halálo-
san veszélyes. Nem hinném, hogy életben hagyhatjuk,
Huy. Kitűnő hírvivő lesz az isteneknek. Baálnak fogjuk
áldozni és gyors hírvivőként elküldjük, hogy vigye el
hálánkat a hadjárat sikeréért.
– Uram – mondta Huy és leengedte a hangját, hogy
csak Lannon hallja. – Van egy érzésem erről az ember-
ről. Az az érzésem, hogy felvilágosíthatnám, megtanít-
hatnám az igaz istenekre. Fiatal még, uram, dolgozhat-
nék vele, és amikor mindennel elkészültem, vissza-
küldhetnénk a népéhez.
– Elcsipegették a madarak az eszedet? – nézett
Lannon megdöbbenve Huyra. – Minek küldenénk visz-
sza a népéhez, amikor annyi erőfeszítést tettünk, hogy
elfogjuk?
– Felhasználhatnánk szövetségesnek. – Huy kétség-
beesve próbálta keresztülvinni az elképzelését. –
Egyezséget köthetnénk rajta keresztül a törzsekkel.
Meggyőzhetnénk és arra használhatnánk, hogy meg-
védje a nyugati határainkat.
– Egyezkedni a barbárokkal! – Lannon kezdett düh-
be gurulni. – Miféle képtelenség ez? Azt mondod, hogy
megvédi a nyugati határainkat? A nyugati határainkat
csak egyvalami védi meg, csak egyvalami, mégpedig az
éles kard az erős kézben.
– Uram, kérlek, hallgass rám.
– Nem, Huy. Nem akarok erről többet hallani. Meg
kell halnia – mégpedig gyorsan. – Lannon felállt. – Ma
este, naplementekor. Készítsd elő az áldozatra. – És
Lannon kiviharzott.
– Bocsássátok el a légiót – parancsolta Huy a tisztje-
inek és bólintott a rabszolgahajcsároknak, hogy vezes-
sék el a foglyot. De Manatassi előrelépett, magával
húzva láncain a fogva tartóit.
– Magasan született! – szólította meg Huyt, aki meg-
lepve fordult felé. Nem számított ilyen tiszteletteljes
megszólításra.
– Tessék? – nézett rá.
– Halál? – kérdezte Manatassi és Huy bólintott.
– Halál.
– De te kiálltál értem? – kérdezte Manatassi és Huy
ismét bólintott.
– Miért? – kérdezte a rabszolga király és Huy nem
tudott mit válaszolni. Széttárta karját a türelmetlenség
és értetlenség mozdulatával.
– Már kétszer – mondta a rabszolga király. – Először
elfordítottad tőlem a fegyvert, ami megölhetett volna,
most pedig szóltál értem. Miért?
– Nem tudom. Nem tudom megmagyarázni.
– Érzed a kötést – a közöttünk lévő köteléket – nyi-
latkoztatta ki Manatassi és a hangja elmélyült, dörgőn,
mégis lágyan. – A szellemek kötelékét. Megérezted.
– Nem – rázta meg a fejét Huy és a sátrába sietett.
Egész délután a tekercsein dolgozott, feljegyezte a had-
járatot, leírta a gyújtogatást és a gázló melletti csatát,
felsorolta a hadi kitüntetéseket és a rabszolga-
zsákmányolást, a prédát és a dicsőséget – de nem bírta
magát rászánni, hogy Manatassiról írjon. Az az ember
hamarosan meghal, vele hal az emléke is, semmi nem
marad belőle, hogy kísértse az élőket. Eszébe jutott,
amit Lannon mondott róla: “a fekete bestia.” Mindössze
ennyit jegyzett le a tönkretett rabszolga királyról.
Bakmorral és néhány fiatal tiszttel ebédelt, de a ke-
délye mindnyájukra ráragadt és az étkezés félszegre
sikeredett, a társalgás közhelyszerű és mesterkélt volt.
Étkezés után Huy egy órát a szárnysegédjével és a szál-
lásmesterével töltött, utána pedig addig gyakorlatozott a
bárdjával, míg csak patakokban nem folyt róla a verej-
ték. Levakarta magáról az izzadságot, beolajozta a tes-
tét, tiszta ruhát vett az áldozáshoz és odament Lannon
sátrába. Lannon épp tanácskozott, körülötte félkörben
egy csoport tanácsosa ült bőrökön és párnákon. Lannon
felnézett, rámosolygott Huyra és odahívta.
– Ülj mellém, Napmadaram. Van itt valami, amihez
nagyra értékelném a tanácsodat. – És Huy leült és meg-
hallgatta Lannont, ahogy gyors és biztos logikával elin-
tézi a négy fejedelemség kérdését. Határozatokat hozott
olyasmikről, amik már napok óta gyötörték Huyt,
mindezt könnyedén, habozás nélkül. Azután elbocsátot-
ta tanácsosait és Huyhoz fordult.
– Igyál velem egy kupa bort, Huy. Sok nap telik el,
míg ismét alkalmunk lesz rá, mert reggel elhagylak
téged.
– Hová tűnsz, uram?
– Visszamegyek Opetbe, méghozzá sietve. Itt hagy-
lak és itt hagyom neked a rabszolgákat és a nyájakat,
tégy velük, amit jónak látsz.
Együtt iszogattak, látszólag könnyed baráti cseve-
gést folytattak, de Huy folyvást azon mesterkedett,
hogy valahogy Manatassira terelje a szót és Lannon
ügyesen elhárította. Végül Huy kétségbeesve közvetle-
nül rátért a tárgyra.
– A vendi király, uram. – És nem folytatta, mert
Lannon úgy csapta le a boroskelyhét, hogy az megre-
pedt és rubin cseppek csorogtak végig a szőrmén, amin
ült.
– Visszaélsz a barátsággal. Megparancsoltam, hogy
haljon meg. Ha csak ki nem csorbul a bárd, végre lesz
hajtva.
– Azt hiszem, nagy hiba lesz.
– Életben hagyni még nagyobb hiba lenne.
– Uram…
– Elég, Huy! Elég, azt mondom! Most menj és küldd
el.
Napnyugtakor odavitték a vendi királyt a folyópart
egyik tiszta helyére, Sett helyőrségének falai alá. Bőr-
köpönyegbe öltöztették, melyre Baál jelei voltak rádol-
gozva és a szimbolikus áldozati láncokat viselte. Huy a
papok és nemesek között állt, és amikor elővezették a
rab királyt, annak szeme azonnal bekapcsolódott Huy
szeme pillantásába. Az a borzasztó, sárga szem mintha
a húsba vájt volna, mintha szemén át kitépte volna Huy
lelkét.
Huy megkezdte a szertartást, elénekelte az áldozati
dalt, hajlongott a nyugati égen lángoló istenkép előtt és
egész idő alatt úgy érezte, mintha az a szempár szíve
legmélyén rágná az életét.
Asszisztensei átnyújtották Huynak a keselyűs bár-
dot, mely kifényesítve ragyogott és visszaverte a le-
nyugvó nap utolsó vörös és arany sugarait. Huy oda-
ment Manatassihoz és felnézett rá.
A rabszolgák mestere előlépett és levette válláról a
köpenyt az áldozathoz. Aranyláncai kivételével mezíte-
len volt és magasztos. A durván font szandált is levet-
ték a lábáról. A rabszolgák mestere kezében a lánc vé-
gével várakozott, hogy Huy jeladására földre taszítsa és
leszorítsa az áldozatot. Nyakát odahúzta volna a bárd
alá.
Huy habozott, nem bírta rászánni magát, hogy meg-
adja a jelet, még mindig lenyűgözte az a sárga szempár.
Nagy erőfeszítéssel elfordította róla a pillantását és
lenézett. Már-már készült, hogy megadja a jelet, de a
keze megmerevedett. Rámeredt Manatassi meztelen
lábára.
Körülötte nyugtalankodni kezdtek az őrzők, a látó-
határra pillantgattak, ahol a nap már szinte eltűnt a fák
mögött, és hamarosan túl késő lesz már.
Huy még mindig Manatassi lábfejét bámulta.
– Lemegy a nap, pap! Sújts le! – kiáltott fel hirtelen
Lannon, haragos hangja megtörte a csöndet és felriasz-
totta Huyt. Lannonhoz fordult.
 – Uram, valami van itt, amit látnod kell.
– Lemegy a nap – türelmetlenkedett Lannon.
– Ezt meg kell nézned – erősködött Huy és Lannon
odalépett mellé.
– Nézd! – mutatott oda Huy a vendi király lábfejére
és Lannon hirtelen elakadó lélegzettel összevonta a
szemöldökét.
Manatassi lábfeje iszonyúan torz volt, mélyen beha-
sították a lábujjai közét, amitől olyan lett a lábfej, mint
valami természetfeletti madárláb. Lannon önkénytele-
nül hátrált és két kezén kiterjesztette az ujjait a nap je-
lével, hogy elűzze a gonoszt.
– Madárlábú – mondta Huy. – Baál szent Napmada-
rának a lábát viseli. – Az őrzők felbolydultak és mor-
mogtak. Babonás, hátborzongató kíváncsiság Tett erőt
rajtuk és a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák.
– Kihirdetem, hogy ezt az embert az istenek megje-
lölték – emelte fel a hangját Huy. – Az istenek kegyelt-
je ő – így hát nem küldhetjük el hírvivőnek.
Miközben beszélt, a nap lement a föld karimája mö-
gé és hirtelen hűvös és nyirkos lett a levegő.
Lannonban egyre nőtt a harag, az ajka is belesápadt,
és az arca oly halvány lett a dühtől, hogy sebén a fekete
var szinte elvált.
– Dacolsz velem! – mondta halkan, de a hangja szin-
te remegett mérgében.
– Megjelölték az istenek! – ellenkezett Huy.
– Te csak ne próbálj az istenekkel takarózni, pap. Te
és én nagyon jól tudjuk, hogy Baál határozataiból igen
sokat Huy Ben-Amon határoz el Huy Ben-Amon részé-
re.
– Felség – akadt el Huy lélegzete ettől a szörnyűsé-
ges istenkáromlástól.
– Dacolsz velem – ismételte meg Lannon. – Azt hi-
szed, hogy eldughatod előlem ezt a barbárt, arra törek-
szel, hogy hatalmi és politikai játékot űzz velem.
 – Ez nem igaz, uram. Ilyet nem mernék.
– Mernél bizony, pap. Az élő Nagy Oroszlánnak is
el mernéd lopni a fogait, ha éppen rád jön a bolondóra.
– Uram, én a legigazabb, a legodaadóbb…
– Vigyázz magadra, pap. Én figyelmeztettelek. Ma-
gasan szállhatsz a négy fejedelemség felett, de soha ne
feledd, hogy ezt egyedül az én kegyességemnek kö-
szönheted.
– Tudom jól.
– Én, aki felemeltelek, le is taszíthatlak.
– Ezt is jól tudom, uram – felelte alázatosan Huy.
– Akkor add nekem a barbárt – követelte Lannon és
Huy mély sajnálattal nézett rá.
– A barbár nem az enyém, uram, hogy neked adhat-
nám. Az istenekhez tartozik.
Lannon iszonyú haragra gerjedt, és megragadott egy
súlyos, borral teli amforát. Odavágta Huy fejéhez, de
Huy gyorsan leguggolt. Az amfora a sátor bőroldalához
csapódott, nem törött el, de a bor kifolyt belőle a földre,
mely mohón magába szívta.
Lannon talpon volt, Huy fölé magasodott, csontos
öklét felé emelte, karizmai majd szétpattantak elkesere-
désében. Öklét odadugta Huy orra alá, szeme kéken,
sápadtan villogott, tömött arany fürtjei táncoltak a vál-
lán, ahogy haragjában egész testében remegett.
– Eredj! – kiáltotta hangosan. – Eredj gyorsan, mie-
lőtt… mielőtt…
Huy nem várta meg további mondandóját.

Lannon Hycanus kétszáz testőrével elmasírozott

Settből, és Huy utánanézett a helyőrség faláról. Rossz
előérzete volt, gyengének és magányosnak érezte magát
a király kegye nélkül.
Huy figyelte a kis csapatot, amint elhalad a felsora-
kozott légiók között és látta, hogy Lannon csak könnyű
tunikát visel és feje fedetlen a kora reggeli napfényben,
haja úgy ragyog, mint a láng. Fegyverhordozói követ-
ték, vitték a sisakját és mellvértjét, az íját, a kardját és a
dárdáját. Lannon sarkában ott szaporázta Xhai, a kis
busman vadászmester; épp olyan volt, mint a király
árnyéka.
A légió hangosan éltette Lannont, hangjuk vissz-
hangzott a völgy meredélyén és Lannon áthaladt a ka-
pun. Jóval kimagasodott a körülötte állók közül, mo-
solygott és büszke volt és szépséges.
Felpillantott, meglátta a falakon Huyt és mosolya
hirtelen elborult; úgy tett, mintha észre se venné Huy
habozó tisztelgését, átmasírozott a kapun és rátért a dél
felé vezető útra, onnan pedig a dombokon át a középső
királyság felé.
Huy addig nézte, míg csak az erdő el nem takarta
őket, aztán megfordult és nagyon magányosnak érezte
magát. Bement a sátrába, ahol a rabszolga király egy
sarokban hevert a száraz szénán.
A reggeli, erősödő napban orrfacsaróan bűzlött a
seb, és egyre emelkedett a láza, szinte halottnak tűnt.
Az egyik vénséges rabszolganő megfürösztötte, így
próbálta lenyomni a lázát. Amikor Huy belépett, az
asszony felpillantott és válaszolt Huy aggódó kérdései-
re, de közben a fejét rázta. Huy lekuporodott a szalma-
zsák mellé és megérintette a rabszolga király bőrét.
Lángolón forró és száraz volt, és Manatassi önkívület-
ben nyögdécselt.
– Küldj ide egy rabszolgahajcsárt – parancsolta inge-
rülten Huy. – Meg kell szabadítani ezektől a láncoktól.
Meghökkentő volt megfigyelni, hogy a láz hogy rág-
ja le a húst erről a hatalmas fekete testről, látni, aho-
gyan a csont átüt a bőrön, megfigyelni az arc összeesé-
sét és hogy bőrének színe hogyan lesz bíborfeketéből
száraz szürkévé.
Lágyéksebe egyre forróbb és keményebb lett, bűzös
var képződött a tetején, melyből lassan csordogált a
zöldessárga vizenyő. Minden órában úgy tűnt, hogy a
rabszolga királyból elszáll az élet, teste forrósága egyre
nőtt, sebe férfiököl méretűvé duzzadt.
A második napon, déltájban Huy egyedül kiment a
táborból és felkapaszkodott a meredélyen egy magaslat-
ra, ahol egyedül lehetett istenével. Itt, a nagy folyó völ-
gyében örökkévalóan átható volt a napisten jelenléte és
szokásos melegáldása szinte zsarnokian eluralkodott.
Úgy tűnt, hogy az egész égboltot betölti és úgy csap le
a földre, ahogyan a kovács az üllőre.
Huy imával fordult hozzá, ám elég felületesen csi-
nálta, elhadarta az utolsó sorokat, mintha haragudna
istenére és azt akarná, hogy erről tudomást is szerezzen.
– Nagy Baál! – hanyagolta el Huy a jóval cikornyá-
sabb megszólítást és rögtön rátért tiltakozásának tárgyá-
ra. – Követtem kinyilvánított óhajodat és megmentet-
tem azt, aki jeledet viseli. Igazán nem szeretnék pa-
naszkodni és nem kérdem tőled, mi indított erre, de
tudnod kell, hogy nem volt könnyű feladat. Súlyos ál-
dozatot hoztam. A király kegyében meggyengült Baál
főpapi tisztsége – de azt hiszem, nem magam miatt,
csupán befolyásom gyengült meg, mint ügynöködé és
szolgádé. Ám ami engem gyengít, az az istenség tiszte-
letét is gyengíti. – Huy mindezt jóízűen adta elő, az
elhangzottaknak fel kell kelteniük az istenek figyelmét
és Huy roppantul örült ennek. Úgy érezte, hogy mindez
jogos, épp legfőbb ideje, hogy elmondja ezt a bizonyos
dolgot és bejelentse a lojalitás kölcsönös kötelezettsé-
gét.
– Rég tudod már, hogy egyik parancsod végrehajtása
sem okoz nehézséget, nem teher az, amit rám raksz,
hanem örömmel hordozom vállamon és ez mindig így
van, amikor biztos vagyok bölcsességedben és szándé-
kaidban.
Huy megállt, hogy lélegzetet vegyen és elgondolko-
dott. Dühös volt, de nem akarta, hogy dühében elszaba-
duljon a nyelve. A királyt már megbántotta, most nem
akarta ráadásul az isteneket is megbántani. Gyorsan
visszafogta magát.
– Mindazonáltal e megjelölt barbárt illetőleg nincsen
semmiféle bizonyosságom. Nagy árat fizettem a meg-
mentéséért – és mi végett? Az a szándékod, hogy meg-
haljon? – Huy újból szünetet tartott, várta, hogy jól
bevésődjön a mondókája.
– Most pedig a legalázatosabban kérlek – hintett szét
Huy egy csepp mézet –, a legalázatosabban, hogy kö-
zöld velem világosan, mi a szándékod, közöld ezt min-
dig figyelmes és engedelmes szolgáddal.
Huy várt egy kicsit, vajon szükség lesz-e rá, hogy
még jobban dacoljon és még erősebb kifejezést hasz-
náljon. Aztán máshogyan határozott, mindkét kezét
kiterjesztette a Nap jelével, és könyörgő énekkel fordult
Baálhoz, legjobb tudását, hangjának minden szépségét
belevitte a dalba. Hangja remegett és fájdalmasan szé-
pen csengett a forró, rezzenéstelen vadonban. Ettől az-
tán igazán sírva fakadhattak az istenek és amikor az
utolsó tiszta hang is elhalt a forró levegőben, Huy le-
ment a táborba és egy bronzpengével felvágta a furcsa
dudort a rabszolga király ágyékán. Manatassi még ön-
kívületében is felordított fájdalmában, de a méreg vas-
tag, sárga, bűzös folyamként folyt ki a sebből. Huy pé-
pes borogatást tett a nyílt sebre vászontépésbe burkolt
forró kölesből, hogy a meleg kiszívja a mérget.
Estére elmúlt a láz és Manatassi kimerült, de egész-
séges álomba szenderült. Huy mosolyogva állt mellette
és boldogan bólogatott. Úgy érezte, hogy elnyerte ezt a
lepusztult óriást, hogy imájával és erőszakosságával
kiragadta a halál sötét markából. A tulajdonosi büszke-
ség meleg érzését tapasztalta magán és amikor a vén
szipirtyó rabszolganő becsoszogott egy jó zengi borral
csordultig telt kehellyel, Huy tisztelegve az alvó óriásra
emelte.
 – Az istenek nekem adtak téged. Az enyém vagy.
Most már az én védelmem alatt állsz és ígérem, meg is
védelek. – Azzal kihörpintette a bort.

A gyengeség szinte fojtogatta, odapréselte a kemény

szalmazsákhoz. Megpróbálta erőlködve felemelni a
fejét vagy kezét és gyűlölte a testét, mely így megta-
gadta. Lassan oldalra gurította a fejét és felnyitotta a
szemét.
A sátor másik végében fonott nádszőnyegen ott ült
az a furcsa kis ember. Manatassi érdeklődve nézte. Va-
lami különös módon fénylő fémtekercs fölé hajolt,
mely hajlékonyan tekeredett, hegyes késsel karmolászta
és jeleket vésett a lágy felületre. Sok-sok órát töltött
minden nap ezzel a szokatlan cselekedettel. Manatassi
nézte, megfigyelte fejének és kezének gyors, ideges,
madárszerű mozgását, amitől arany fülbevalója csilin-
gelt és vastag fekete hajfürtjei ide-oda hintáztak a há-
tán.
A feje túl nagynak látszott szokatlanul púpos testé-
hez, keze és lába hosszú és vaskos volt, szinte brutális,
alsókarján és keze fején sötét haj volt – és Manatassi
visszaemlékezett, hogy ez a test milyen villámgyors és
erős volt a harcban. Egy kicsit felemelte a fejét és lepil-
lantott a kötésre, mely bepólyálta alsótestét.
A mozdulatra Huy egyetlen gyors irammal máris
talpon volt, odament a szalmazsákhoz és mosolyogva
fölé hajolt.
– Úgy alszol, mint egy szopós baba – mondta. És
Manatassi ránézett és azon csodálkozott, hogy emberfia
ilyen halálos sértést vághat a vendik királyának felkent
személyéhez – és mosolygott.
– Aia, hozz ételt – kiáltott Huy az öreg rabnőnek,
azzal letelepedett egy párnára Manatassi mellé. Miköz-
ben Manatassi hatalmas étvággyal evett, csupán fél
füllel hallgatta a furcsa mesét, hogy a hold olyan, mint
egy fehér arcú asszony. Csodálkozott, hogy ilyen kiváló
harcos hogy lehet ennyire buta. Hisz csak rá kell nézni
a holdra és mindenki láthatja, hogy az nem más, mint
egy nagy, kerek gabonapogácsa és ahogyan Mitasi-
Mitasi, az egyik nagy isten eszegeti, meglátszik, ahogy
leharap a kerek tésztából.
– Érted ezt? – kérdezte Huy mély aggodalommal és
Manatassi rávágta: – Értem, magasan született.
– És hiszed is? – erősködött Huy.
– Hiszem. – Manatassi azt a választ adta, amiről tud-
ta, hogy tetszeni fog és Huy boldogan bólintott. Nagyon
körültekintően elmagyarázta a szimbolikus ábrázolások
teóriáját, elmondta Manatassinak, hogy a hold nem
maga Asztarté, csak a szimbóluma, az érme, a jele és
ígérete. Elmagyarázta, hogy csökkenése és növekedése
a nő férfi általi leigázásának szimbóluma, mely az em-
berasszonyok periodikus holdbetegségében ismétlődik.
– És most a nagy Baál isten – mondta Huy és
Manatassi felsóhajtott magában. Tudta, mi következik.
Ez a furcsa ember most arról a lyukról akar neki mesél-
ni, mely az égen van és melyen Mitasi-Mitasi ki és be
jár. Megpróbálja elhitetni Manatassival, hogy ez egy
nagy, vörös szakállú férfiú. Micsoda ellentmondásos
népek ezek a sápadt, kísérteties lények. Egyrészről
fegyvereik, ruháik és csodálatos holmijaik vannak, és a
polgári és katonai életben csaknem varázslatosan jó
szakértők. Látta őket harcolni és dolgozni, és ez elbű-
völte. És ugyanaz a nép nem képes felismerni azokat az
igazságokat, melyeket törzsének legkisebb, oktalan
gyermeke is tökéletesen megért.
Amikor Manatassi láza múlófélben volt, első öntu-
datos gondolata a szökés körül forgott. Ám most, hogy
gyengesége a megfigyelő szerepére kényszerítette, volt
rá ideje, hogy megváltoztassa ezt a tervét. Itt biztonság-
ban van, ez a púpos hátú törpe valami különös erővel
vezetgeti és ő a védelme alatt áll. Most már tudta. Senki
sem teheti rá a kezét, míg új gazdája kiterjeszti felette
védőszárnyát.
Ezenkívül pedig rájött, milyen sokat tanulhat tőlük.
Ha elsajátítja e nép ügyességét és tudását, ezerszer job-
ban fel lesz fegyverezve. A törzsek legnagyobb hadve-
zére válhat belőle, nagyobb, mint amilyen valaha is
létezett. És az ügyességét arra használhatja, hogy meg-
semmisítse őket, és ezt azzal az ügyességgel fogja vég-
hezvinni, amit tőlük tanult.
– Érted? – kérdezte Huy komolyan. – Érted, hogy
mennynek és földnek Baál az ura?
– Értem – mondta Manatassi.
– Elismered-e isteneknek Asztartét és a nagy Baált?
– Elismerem – egyezett bele Manatassi és Huyon
látszott, mennyire tetszik neki a dolog.
– Az istenek megjelöltek téged a jelükkel. Úgy he-
lyes hát, ha te a szolgálatuknak szenteled magad. Ha
odaérünk a városba, bemutatom a szertartást a nagy
Baál templomában. Majd választok neked egy istenne-
vet – többé nem a régi módon fognak nevezni.
– Ahogy kívánod, magasan született.
– Mától kezdve Timon lesz a neved.
– Timon – ízlelgette hangzását a rabszolga király.
– Az ötödik Nagy Oroszlán papkatonája volt. Nagy
ember.
Timon bólintott. Nem értette ugyan, de el volt szán-
va, hogy figyeljen, várjon és tanuljon.
– Magasan született – kérdezte halkan. – Azok a je-
lek, amiket a sárga fémre karcolsz – mik azok?
Huy felugrott, és odahozta a heverőhöz az aranyte-
kercset.
– Ilyen módon tudjuk tárolni a szavakat, történeteket
és gondolatokat. – Azzal belemerült az írástudomány
magyarázatába és kellemes meglepetéssel tapasztalta,
milyen gyorsan megérti Timon a fonetikus ábécé alap-
jait.
 Egy bőrdarabra fekete tintával leírta Timon nevét,
majd egyenként hangosan kibetűzte. Timon hangosan
nevetett, úgy élvezte első teljesítményét.
– Igen – gondolta magában. – Sok minden tanulniva-
ló van itt – és igen kevés az idő.

Caius Terentius Varro, római konzul újból megvívta

csatáját az agyagdobozban és beszorította légióit Han-
nibál gyenge középpontjába. A középpont szívós és
bátor ellenállást tanúsítva megütközött velük, az ibérek
és gallok visszavonultak Hannibál vonalai mögé.
– Látod, Timon? Látod, milyen gyönyörű, látod, mi-
lyen tökéletesen zseniális? – kiáltott fel izgatottan, pun
nyelven Huy és az agyagdoboz bábjait rendezgette.
– És hol van most Marhabal? – kérdezte ugyanazon
a nyelven, éppoly izgatottan Timon. Két év alatt folyé-
konyan megtanult punul, a tökéletes hatást csak vonta-
tott magánhangzói rontották el.
– Itt van – érintette meg Huy a lovas bábokat. – És
rövid gyeplőn tartja a lovát. – Timon már értette, hogy
a ló zebraféle fürge állat, melynek hátán a fegyveres
ember vágtat.
– Varro most összekuszálódik? – kérdezte Timon.
– Igen! Igen! Hannibál összezavarja a sorait és beke-
ríti – aztán mit fog csinálni, Timon?
– A tartalékok? – találgatta Timon.
– Igen! Eltaláltad! A numídiai és afrikai tartalékok. –
Huy izgalmában fel-le ugrált. – A nagy mesterek időzí-
tésével indítja el őket. Varrót az oldalszárnyra vonja,
satuba préseli és úgy összeszorítja a sorait, hogy képte-
len nemcsak a manőverezésre, hanem még a fegyver-
forgatásra is. És akkor, Timon, és akkor?
– A lovasság?
– Ah! A lovasság – Marhabal! A hű fivér. A mester-
lovas, aki egész álló nap csak erre várt. Menj, kiáltja
Hannibál. – Huy széles gesztussal felemelte a karját. –
Menj! Robogj, fivérem, vad ibéreiddel! Beléjük vágtat-
nak, Timon. Ez az a pillanat, a pontosan eltalált pilla-
nat. Öt perccel korábban még túl korán lenne – öt perc-
cel később már túl későn. Időzítés! Időzítés! Az időzí-
tés a nagy katonai parancsnokok különös tehetsége! Az
államférfiaké, a szeretőké, az üzletembereké, a keres-
kedőké. Megfelelő cselekedet a megfelelő időben.
– És az eredmény, magasan született, mi lett az
eredmény? – kérlelte Timon az izgalomtól szinte ago-
nizálva. – Győzelem?
– Győzelem? Igen, Timon. Győzelem. Győzelem és
mészárlás. A hencegő Róma nyolc légiója semmisült
meg az utolsó emberig, két teljes konzuli sereg.
– Nyolc légió, magasan született? – csodálkozott
Timon. – Negyvennyolcezer ember egyetlen csatában?
– Még ennél is több, Timon. A segédcsapatok is
odavesztek. Hatvanezer ember! – Huy végigsepert ke-
zével a táblán és kiirtotta a római légiókat. – Mi győz-
tünk a csatákban, Timon, de ők nyerték meg a háború-
kat. Hármat. Három átkozott háborút, amik tönkretettek
minket – Huy abbahagyta. A hangja elcsuklott. Gyor-
san elfordult és odament a vizeskorsóhoz. Timon odasi-
etett és tartotta a tálat, míg Huy kezet mosott és megfé-
sülte a szakállát. – Most elértünk Hannibál hadjáratai
tanulmányozásának a végéhez, Timon. A cannae-i csa-
tát tartogatom utoljára.
– Kiről tanulunk legközelebb, magasan született?
– III. Sándorról. Makedónia királyáról, aki elsöpörte
a Perzsa Birodalmat – akinek a delphoi jósdában le-
győzhetetlenségét jósoltak, és akit Nagy Sándornak
neveznek az emberek.
Timon felsegítette Huy köpenyét és Huy bekapcsolta
a csatját, amikor elhagyták a templom területét és át-
mentek a belső fal kis kapuján. Timon egy lépéssel mö-
götte követte. Huy háztartásának rövid kék tunikáját
viselte könnyű aranylánccal, derekán tőr és pénzesöv
annak jeléül, hogy magasra becsült házi rabszolga. Egy
lépéssel Huy bal válla mögött lépdelt, így nem takarta
el gazdája jobbját és kezét a tőrön tartotta.
– Magasan született, kérdeznék valamit arról, aho-
gyan Hannibál megostromolta Varrót.
– Igen? – biztatta Huy.
– Nem volt képes rá, hogy szárnyát a derekához
csatlakoztassa és azt erősen tartsa?
– Ez a különbség a védelem és a támadás között –
magyarázta Huy, és belemerültek a hadi taktikákba és
stratégiákba, miközben átmentek a templomkörzet kül-
ső falának főkapuján. Innentől kezdve lehetetlenné vált
minden társalgás, mert a tömeg észrevette a furcsa párt.
Hatalmas fekete rabszolga és parányi, gnómszerű gaz-
da. Örvendezve üdvözölték Huyt, körégyűltek, hogy
megérintsék a karját, hogy meghallgassák csipkelődését
és talán hogy egy-egy érmét juttassanak Timon erszé-
nyébe.
Huy élvezte a népszerűségét. Mosolygott és tréfál-
kozott és szelíden lökdösve utat tört magának a tömeg-
ben. Mint sikeres generális – a nagy rabszolgaszerzés
óta még két hadjárata volt –, szeretett pap, elismert
elménc, dalköltő és gazdag emberbarát (Huy befekteté-
sei rendkívüli módon fellendültek az utolsó két évben),
városszerte ő volt a nép hízelgésének tárgya.
Átmentek a piactéren, ahol magukkal ragadó illat,
látvány és zsivaj fogadta őket, fűszerek, nyitott pöce-
gödrök és emberáradat. Az egyik rabszolgatömbben
volt egy világos bőrű, yuye vérkeveredésű lány, az ár-
verésvezető észrevette Huyt a tömegben és behívta.
– Uram, ez épp önnek való művészi alkotás. Sárga
elefántcsontszobor. – És kinyitotta a lány köpenyét,
hogy megmutassa a testét.
Huy nevetett és visszautasítólag intett a kezével. El-
haladtak a kőmóló mellett a tóparton, ahol egyik hajó
tatja szinte a másikét érintette, a fedélzetük nyitva állt
és rakodómunkások rohangásztak rajta, és ki- és bepa-
kolták az árut. A kocsmákból és borkereskedésekből
kiáradt a mólóra az olcsó bor savanykás szaga és a ré-
szeg kurjongatás. Az üzletek közötti szűk közökben
utcalányok hívogatták a férfiakat. A homályos, bizony-
talan világítás meglágyította kipirosított vonásaikat és
feltűnően kifestett arcukat és ajkukat – Huy csodálko-
zott, ugyan miféle vigaszt találhat egy férfi abban, ha
efféle nők szerelmét keresi.
A sürgő-forgó kikötő mögött álltak a nemes csalá-
dok és gazdag kereskedők városi házai. Magas külső
agyagfal védte e házakat és súlyos, vésett fakapujuk
volt. Huy új rezidenciája a legkevésbé volt kihívó kö-
zöttük, bejárata szűk utcácskából nyílt, lapos tetejéről a
tavat láthatta.
Átmentek a kapun, Huy lehajigálta magáról kardját
és köpenyét és a hazatérés kellemes pillanatának sóha-
jával adta át Timonnak, majd átment a kövezett közép-
ső udvaron.
A hercegek és hercegnők már várták, mind a tizen-
négyen, élükön az ikrek, Helanca és Imilce. Ők ketten
megnőttek az elmúlt években és most ott gyötrődtek a
leánykor utáni és az asszonykor előtti félszeg időszak-
ban. A vihorászásból még nem nőttek ki, de ahhoz,
hogy csókkal üdvözöljék Huyt, már túl korosak voltak.
A Barkasz ház ifjabb tagjai nem küzdöttek hasonló
gátlásokkal, így hát mindnyájan ott nyüzsögtek, hogy
ellepjék Huyt. A királyi gyermekek vallási nevelése
Huynak azon kötelességei közé tartozott, amit ő maga
vett a nyakába és a király és papja közötti elidegenedés
ellenére Lannonnak nem volt ellene kifogása. Nem
szentesítette ugyan a dolgot, de nem is tiltotta. Huy
átvezette tanítványait a ház szellős nappalijába.
Az udvarban az egyik királyi dajka várt, míg véden-
cei a pap után mentek, majd megfordult és a szeme
találkozott Timonéval. Magas, erős vállú lány volt,
hosszú derekú, érett gyümölcs ajkú. A lába is hosszú és
erős volt, de a keze keskeny, rózsaszín tenyerű, fino-
man formált. Haját olajozta és a vendi divat szerint vi-
selte, tehát Timon törzséből való volt. A nagy portyánál
fogták el, nem rabszolgának született, nem az az aláza-
tos fajta volt, csak foglyul ejtették. Vad lelke jól illett
Timonéhoz. A lány bőre egy árnyalattal világosabb
volt, mint Timoné, arca kerek, holdformájú, orra lapos
és széles, ajka telt és duzzadt, de fogai aprók és hófehé-
rek, ahogy Timonra mosolygott.
Timon parancsolóan intett a fejével és Sellene, a
rabszolgalány engedelmesen bólintott. Timon átment az
udvaron, keresztülsétált a konyhán és bement a rab-
szolgák lakórészébe, a lány pedig követte.
Timon a saját pici szobájában várta, melyben egy-
szerű szalmazsák volt, nádfonatú szőnyeg és szőrme. A
lány habozás nélkül bement és rásimult a férfi testére,
izmos mellkasára, hasára, ágyékára. A lány kerek keble
átnyomódott a Barkasz ház bíborlila tunikáján, ahogy
Timonhoz préselte magát.
Egymáshoz szorították arcukat és finoman, de mo-
hón szaglászták egymás szemét, száját és orrát és egy-
másba kapaszkodtak, ahogy elöntötte őket a vágy.
– Amikor a karomban tartalak, újból Vendi királya
vagyok, nem rabszolga kutya – suttogta Timon, és a
lány felnyögött a szerelemtől.
Timon gyengéd kézzel lefejtette a lány tunikáját és
lefektette a szalmazsákra. Miközben fölé feküdt, így
szólt hozzá: – Te leszel az első a feleségeim között. Te
leszel a királyném és fiaim anyja.
– Mikor lesz ez? – kérdezte a lány és hangja megre-
megett a feltoluló érzelmektől.
– Hamarosan – ígérte Timon. – Nagyon közel van
már. Ha meglesz, amire szükségem van, visszaviszlek a
folyón túlra. Én leszek a törzsek legnagyobb királya, és
te leszel a királyném.
 – Hiszek neked – súgta Sellene.

– Nagyuraim és bájos hölgyeim. – A gyerekek sikí-

toztak örömükben, nem bírtak magukkal Huy tréfás
megszólításától. – Ma valami különleges élményben
lesz részetek! – Újabb lárma és összevisszaság tört ki.
Huy ígéretei csakugyan mindig valami izgalmat jelen-
tettek.
– Mi lesz az? – kérdezte Imilce lélekszakadva.
– Ma este Opet jósnőjével fogtok találkozni – hirdet-
te ki Huy és a felfordulás egy pillanat alatt elült. A ki-
sebbek nem értették a dolgot, de rájuk is hatott a na-
gyobbak elkomolyodása. A nagyobb gyermekek hallot-
tak már a jósnőről, ha szófogadatlankodtak, a dadáik
gyakran vele fenyegették őket. Most, hogy ezzel a ti-
tokzatos személlyel fognak találkozni, hirtelen feszült-
séggel telt meg a levegő. Még a gondolatba is belere-
megtek és féltek, milyen kísérteties lesz.
Amikor Anna visszafojtott hanggal megszólalt,
mindnyájuk nevében beszélt. – Ugye nem esz meg
minket?
Tanith belépett, hátravetette arcáról a csuklyát és a
gyerekek közé telepedett. Rájuk mosolygott és lágy
hangon így szólt: – Most mesélek nektek. – A mosoly
és a mese ígérete azonnal feloldotta a feszültséget és a
gyerekek közelebb húzódtak hozzá. – Ez a mese a nagy
Baál isten és Asztarté házasságáról szól.
Tanith belekezdett a vallásos mítosz történetébe, ami
az ötévenkénti Gyümölcsöző Föld ünnepének az alapja
volt. Ebben az 538. opeti évben ez volt a város alapítá-
sától számított 106. ünnepség, mely a következő na-
pokban veszi kezdetét, és tíz napon át fog tartani.
Tanith teljesen lenyűgözte ifjú hallgatóságát, mert
olyan hangon beszélt velük, ahogyan azt Huy tanította
és begyakorolta vele, és ugyanazokat a modorosságokat
és gesztusokat alkalmazta, amire Huy oktatta. Huy a
hivatásos kritikus és a bódult szerelmes furcsa egyvele-
gével figyelte.
Tanith két év alatt az esetlenség és bizonytalanság
utolsó nyomaitól is megszabadult és noha még mindig
nem volt egészen húszéves, volt benne valami belső
nyugalom, a tiszta, derült ész kifejezése, ami illett a
nemzet látnokához és okkult tanácsadójához. Igaz
ugyan, hogy Huy volt az, aki óvatosan előkészítette és
megbeszélte vele a kijelentéseit, de a lány volt az, aki
ezt közvetítette és meggyőzően tette. Huy anyagi sike-
rei az utóbbi két évben azoktól a gazdag kereskedőktől
és az opeti kereskedelmi szindikátustól származtak,
akik kérdéseikkel és folyamodványaikkal Tanithhoz
fordultak – és Tanith mindenre megfelelt. A folyamo-
dók rendszerint elégedettek voltak Tanith tanácsaival,
habár azok mindig csak szóban kifejezett kétértelműsé-
gek voltak, ami biztosíték volt az esetleges vádaskodá-
sok ellen. Csoda-e, ha Huy Ben-Amon is elégedett
volt?
Habár Huy kiesett a király kegyéből, ugyanilyen
módon kézben tartotta az állam hajójának kormányrúd-
ját. Huy biztos volt benne, hogy Lannon Hycanus telje-
sen tisztában van a Tanithtól kapott tanácsok és irányí-
tások forrásával. Mindenesetre Lannon rendszeresen
látogatta az orákulumot szentélyében, a díszes barlang-
ban, Asztarté csendes, zöld vizű medencéje mellett.
Lannon jósnőhöz tett látogatásának reggele lett vol-
na az első hivatalos aktus, mely megadja a jelet a Gyü-
mölcsöző Föld ünnepségének beköszöntőjéhez. És ez
volt a valódi oka annak, hogy Huy a rezidenciájára hív-
ta Tanithot. Körültekintően elő akarta készíteni a lányt,
milyen válaszokat adjon a király kérdéseire. Huy a ki-
rály közelében lévő informátoraitól tökéletes pontos-
sággal tudta, hogy mik lesznek ezek a kérdések. Huy
azt is sejtette, hogy Lannon találékonyan kiszivárogtat-
ta a kérdéseit, hogy azok eljussanak hozzá, a válaszokat
viszont az orákulumon keresztül kapja meg.
Amikor Huy Lannonra gondolt, még mindig elfogta
a búskomorság. Két éve nélkülözte már Lannon moso-
lyának vigaszát, baráti vállveregetését és az idő múlá-
sával ez a veszteség nem fakult, inkább egyre jobban
elmélyült. Órákon át várta, hogy csak egyetlen pillanat-
ra megláthassa a régi barátot, a többieket meg azzal
zaklatta, hogy számoljanak be neki azokról a palotabeli
bankettekről, melyekre őt nem hívták meg. A király
születésnapján vagy trónra lépésének évfordulóján Huy
szonettet komponált és felküldte a palotába valami szép
ajándékkal. Az ajándékot nem viszonozták, a szonettet
nem énekelték – legalábbis amennyire ő tudta.
Huy kiszakította magát szomorú gondolataiból, in-
kább szerelmét nézte. A gyermekek nagy szemekkel,
csendben hallgatták és köréje gyűltek. A négyéves
Hannibál, akit nagy elődjéről neveztek el, odakucoro-
dott Tanith ölébe és hüvelykujját szopva az arcába bá-
mult.
Tanith komoly maszkja egy kicsit félrecsúszott, ez-
zel a gyermekkel ő maga is gyermekessé vált, arckife-
jezése elevenebbé, hangja izgatottabbá változott. Huy
elnézte és erre a látványra érzései új dimenziókat nyer-
tek, szíve úgy hullámzott mellében, hogy majd kisza-
kadt. Vajon mennyi ideig kell még várnia, töprengett,
és mire? Ha két hosszú évbe telt, míg megnyerte a bi-
zalmát, akkor mennyivel tovább tart majd, míg elnyeri
a szívét és ha meggyőzte, ugyan mit remélhet – hiszen
a lány az istennőnek van szentelve és soha nem tartoz-
hat halandó emberhez.
Tanith meséje véget ért és a gyermekek másik mesé-
ért kiabáltak, zsibongtak, könyörögve ostromolták és
elhalmozták csókjaikkal – de Huy haragot színlelt és
leszidta őket, míg a gyerekek nevettek és tapsoltak a
gyönyörűségtől. Huy előszólította a dajkákat és azok
jöttek is – köztük az a magas, széles, tüzes nőszemély,
aki mindig kényelmetlen érzéssel töltötte el Huyt, vala-
hányszor az a rejtélyes sötét szempár ránézett.
– Sellene, beállt a sötétség, szólj Timonnak, vigyen
lámpást neked a palota kapujáig – mondta neki. A nő
egy fejbólintással intett, de semmiféle hálát sem muta-
tott a gondoskodás felett.
Amikor a gyermekek eltávoztak, hárman megvacso-
ráztak, Tanith, Huy és Aina, az agg papnő, Tanith kísé-
rője. Huynak két jó oka is volt arra, hogy őt válassza
erre. Félig vak volt és tökéletesen süket. Huy ezt úgy
próbálta ki, hogy néhány lépésre az orra előtt obszcén
mozdulatokat tett. Aina nem reagált rá és arra sem,
amikor Huy a háta mögé lopózott és valami durva dol-
got ordított a fülébe. Éppen az az ideális gardedám volt,
akit Huy óhajtott.
A mélyen leengedett lámpás fényénél elköltötték a
vacsorát, melyet az egyik elaggott rabszolga szolgált fel
és amikor befejezték, Huy és Tanith felmentek a külső
lépcsőn a tetőre és leültek egymás mellé a mellvéd alá
odakészített gyékényre és bőrpárnákra. A tó felől hűvös
szél fújt, a csillagok sárgán és fényesen ragyogtak. Huy
a lantja után nyúlt és lágyan pengette a gyöngyöző dal-
lamot, mellyel Tanith tudatalattiját trenírozta, hogy
befogadja a hipnotikus koncentrációt. Még be sem fe-
jezte az utolsó dallamot, amikor Tanith már lassan és
egyenletesen lélegzett, teste nyugodt volt, szeme sötét-
zöld és nemlátó.
Ujjait újra meg újra végigfuttatta a hangszeren és
közben beszéli kezdett. Monoton, éneklő hangon be-
szélt, halkan, de ármányosan, és Tanith ott ült a csillag-
fényben és belső fülével hallgatta.

A Gyümölcsöző Föld 106. ünnepségének első nap-

ján Lannon Hycanus, Opet negyvenhetedik Nagy
Oroszlánja ünnepélyes menettel Asztarté templomába
vonult, hogy meghallgassa a jóslatot.
 Áthaladt Baál templomának körzetén, ahol a szent
tornyok a napnak szegeződve álltak, a vésett napmadár-
monolitok őrizték őket és ahol csendben várakozott a
város népe. Amikor odaérkezett a vörös sziklák szaka-
dékához, mely a szent barlang bejáratát védte, lekap-
csolta kardját és átnyújtotta kis pigmeus vadászmeste-
rének, sisakját és pajzsát a fegyverhordozóinak adta, és
fedetlen fővel, fegyvertelenül lépett be a szikla nyílásá-
ba.
Átment a kikövezett alagúton, be a csendes szépségű
barlangba. A medence körül kövezett járda futott nagy
homokkő lapokból, és a medence maga is ugyanezzel
az anyaggal volt szegélyezve. A barlang meredek falán
kő padsorok álltak és a legtávolabbi fal előtt állt
Asztarté ereklyetartója, félig a sziklába építve. Bejárata
oszlopos, hellenizáló stílusban épült, itt voltak a papnők
cellái és a jósnő szobácskája.
A jósnő kőtrónusa mögé rejtették sziklába vágva a
város levéltárának bejáratát, mögötte pedig újabb vas-
kos kőajtó és az istenek átka zárta le a kincstárat és a
királyok sír kamráját.
Lannon a medence mellett időzött, várta, hogy a
papnők érte jöjjenek és odakísérjék a medence szélé-
hez, majd segítsenek levetnie páncélingét és alsóruháit.
Magasan, mezítelenül állt, aranyló fejével és szépsé-
ges alakjával a zöld vizekhez vezető lépcsők tetején.
Teste olyan arányosan izmos volt, mint a gyakorlott
atlétáké, habár nyakán és vállán nagy izomköteg cso-
mósodott ki a kardforgató ember jeleként. Hasa és olda-
la lapos volt, bőre alatt áttűntek a szépen formált iz-
mok. Köldökétől aranyvörös fürt húzódott le lapos ha-
sán át és napfényszín fürtté kunkorodott lábszára talál-
kozásának háromszögében. Lába jó formájú, hosszú és
arányos volt és könnyedén egyensúlyozta királyi tör-
zsét.
A főpapnő megáldotta és az istennőhöz fordult, hogy
terjessze ki reá áldását. Aztán Lannon lement a lépcső-
kön és megmerítkezett a szent, életadó vízben.
Mialatt két fiatal papnő megszárította Lannon testét,
Huy Ben-Amon imával fordult az istennőhöz és amikor
befejezte, minden szem a barlang tetején lévő nyílás
felé fordult, magasan a zöld medence felett.
Lannon hangosan így kiáltott: – Asztarté, Hold és
Föld anyja, fogadd a követet, akit hozzád küldünk – s
halld meg kegyesen könyörgésünket.
A medence körüli tömeg felemelte kezét a Nap jelé-
vel, és erre a jelre az áldozati testet lehajították a bar-
lang tetejéről kiálló lapról. A halálra szánt lélek jajkiál-
tása végigvisszhangzott a barlangon, aztán a vízhez
csapódott és pillanatok alatt elmerült, lehúzta a láncok
súlya.
Lannon elfordult a medencétől és áthaladt a papnők
sora között a szentély bejáratáig. A jósnő fogadóterme
alig volt nagyobb egy gazdag ember nappalijánál. A
lámpások teljes fénnyel égtek. A lángokat valami ter-
mészetellenes zöldes színre festették, és égetett füvek
nehéz, nyomasztó illatot árasztottak. A jósnő trónusa
mögött a tetőről egészen a földig érő drapériák lógtak.
A jósnő a trónusán ült, kicsiny alakja talpig hófehér
ruhába volt burkolva, arcára árnyékot vetett a csuklya.
Lannon megállt a terem közepén és mielőtt beszélni
kezdett, egy pillanatra megcsodálta ezt a rendezést,
mely a jóslatkérőt oly hátrányos helyzetbe hozta. Me-
zítláb, a fürdéstől még nyirkosan, fegyvereitől és ékes-
ségeitől megfosztva, idegen ruhába bújtatva arra van
kényszerítve, hogy felnézzen erre a trónon ülő alakra, s
közben beszívja ezt az elmésen kábító levegőt – hogy
az ember majd elveszíti tőle az egyensúlyát. Lannon
érezte, ahogy feltámad benne a harag, a hangja durván
reszelt, ahogy eldarálta az előírásos üdvözlési formulát
és feltette az első kérdést.
Huy titkos megfigyelőhelyéről, a függöny mögül
hallgatta. Örömét lelte abban, hogy barátja ilyen fizikai
közelségben van hozzá, ráismert manírjaira és hang-
hordozására, figyelte a jól ismert és szeretett arcot, mo-
solygott arcjátékán, melynek változásait már előre látta,
a harag gyors fellángolását világoskék szemében, látta
az érdeklődését, ha figyelmeztetést kapott és a jó tanács
után felvillanó mosolyát.
Tanith ugyanazzal az éneklő hanghordozással be-
szélt, ahogyan Huy szokott és válaszait abból a széles
skálából csipegette ki, amellyel Huy felfegyverezte.
Amikor Lannon végzett és el akart menni, Tanith
hangja megállította.
– Van még valami.
Lannon meglepődve fordult meg, nem volt hozzá-
szokva a jósnőtől az önkéntes – és ingyenes – taná-
csokhoz. Ám Tanith rázendített.
– Az oroszlán hű társa a sakál, az figyelmezteti rá,
ha vadász közeleg, de az oroszlán elzavarta a sakált.
– A Napnak van egy madara, mely felviszi hozzá a
magasba az áldozatot, ám a Nap elfordította tekintetét a
madártól.
– A kéznek fejszéje van, hogy megvédelmezze, de a
kéz eldobta a fejszét.
– Ó, büszke oroszlán! Ó, hűtlen nap! Ó, vigyázatlan
kéz!
Huy a függöny mögött visszafojtotta a lélegzetét.
Amikor mindezt megkomponálta, még roppant okosan
hangzott, de most, hogy a lány kimondta, megrázóan
hatott rá ebben az üres kőteremben.
Lannon világos szeme felvillant, amikor összerakta
magában a rejtvényt, de a dolog nem volt annyira kör-
mönfont, és ahogy a lényegét megértette, szeme fel-
szikrázott, mint a zafír, a vére feltolult és elöntötte arcát
és nyakát.
– Nyomorult boszorkány! – ordította. – Tőled is ezt
kell hallanom? Ez az átkozott pap ott bosszant fel, ahol
csak lehet. Nem tudok úgy végigmenni a város utcáin,
hogy ne halljam, ahogy a tömeg a vacak dalait énekli.
Nem tudok úgy megebédelni a saját termeimben, hogy
a vendégeim ne az ő üres fecsegését ismételnék. Nem
tudok sem harcolni, sem egy pohár bort meginni, sem
egy kockát vetni, hogy ne állna az árnyéka a vállam
mögött. – Lannon zihált dühében, ahogy áttrappolt a
termen, és az öklét rázta a jósnő visszahőkölő arca
előtt.
– Még a gyermekeim is, még azokat is megbabonáz-
ta.
A függöny mögött lapuló Huy lelke szárnyra kapott.
Ez nem az ellenség hangja.
– Ott parádézik és uraskodik városom utcáin, az
egész királyságom visszhangzik a nevétől.
Lannon hangjában most méltatlankodás hallatszott.
– Éltetik, amikor elhalad, hallom én jól, és a nagy
Baálra, hangosabban éltetik, mint a saját királyukat.
Lannon odébb lódult a tróntól, képtelen volt lefé-
kezni az izgatottságát. Szeme végigsuhant a drapérián
és egy pillanatra mintha Huy lelkébe mélyedt volna.
Huy a lélegzetét is visszafojtva gyorsan hátrahúzódott,
de Lannon odébb lódult a kamrától, majd újból a jósnő-
höz lépett.
– Mindezt, jól vésd az eszedbe, a kegyem nélkül csi-
nálja. Kiközösített akar lenni, egy… – félbeszakította és
újból le-fel járkált, a hangja megváltozott, élessége le-
csillapodott és szinte alig hallhatóan mondta. – Hogy
hiányzik nekem ez a rettentő kis ember.
Huy egy pillanatig kételkedett, hogy e szavak való-
ban elhangzottak, de Lannon szinte azonnal újra böm-
bölni kezdett.
– De megtagadott! Elvette tőlem azt, ami az enyém
és ezt soha nem bocsátom meg neki!
Lannon megpenderült és kiviharzott a teremből. Kí-
sérői és vadászmestere látták az arckifejezését és fi-
gyelmeztető jeleket adtak egymásnak, míg a király dü-
höngve visszavonult palotájába.

Az ünnep utolsó napján Lannon Hycanus a nagy Ba-

ál templomában imádkozott. Egyedül volt a szent bar-
langban a tornyok és a napmadár-monolitok között.
Majd felemelkedett, hogy alattvalóitól megkapja a
megújított hűség zálogait. Mind a kilenc nemesi család
képviseltette magát, valamint a papi rendek, az iparo-
sok testülete és a királyság gazdag kereskedőszindiká-
tusa. Megújították a trón iránti hűségesküjüket és aján-
dékokkal halmozták el a Nagy Oroszlánt.
Ezen a ceremónián Huy Ben-Amon nem vett részt.
A papság nevében Bakmor tette le az esküt és ő adta át
az ajándékot. Lannon halkan morgott, amikor a fiatal
pap kifejezte előtte hódolatát.
– Hol van Ben-Amon Szent Atya?
– Uram, én az ő nevében és a nagy Baál összes papja
nevében szólok – válaszolta meg Bakmor a kérdést,
ahogyan Huy betanította, és Lannon nem feszegette
tovább az ügyet nemesei jelenlétében.
Ezzel a ceremóniával véget ért az ünnepség és Opet
belevetette magát az evés-ivás, vidámság és szabados-
ság orgiájába. Míg Lannon a palotájában vigadozott a
nemességgel, a köznép ott tolongott a szűk utcákban
énekelve, táncolva. A borárusok ott szaladgáltak közöt-
tük, de napközben a szokások és a törvények még meg-
fékezték a tömeget. A sötétségben azonban elharapó-
zott mindaz a feslettség és bujaság, ami ezt az ünnepet
jellemezte. Késő este a nemesi hölgyek és csinos lánya-
ik köpenyben, csuklyával a fejükön kiszöktek az utcára
és csatlakoztak a kicsapongókhoz – de legalábbis csil-
logó szemmel és visszafojtott lélegzettel figyelték őket.
Ezen a napon és éjszakán felfüggesztették a társadalmi
szabályokat és férjnek vagy feleségnek nem volt ajánla-
tos magyarázatot követelni, vagy elszámoltatni hitvesét.
Végül is csak ötévenként történik ilyen esemény és
amikor az ünnepnek vége, másnapos fejek, sápadt ar-
cok, remegő kezek hirdették, hogy ilyen is volt, no meg
elégedett mosolyok.
Lannon már a délután derekára leitta magát, őszintén
és boldogan berúgott, éppúgy, ahogyan legtöbb vendé-
ge. A palota bankett terme tikkasztó volt. A nap iszo-
nyúan tűzött a lapos sártetőről, és az ötszáz izgatott
nemes forró testétől és a gazdag ételekkel gőzölgő tá-
laktól szinte kemencévé lett.
A lárma, a zsivaj elnyomta a derekasan küzdő zené-
szeket és a meztelen táncosnők művészetét elrontotta az
érett gyümölcsök zárótüze, melyet egy csoport nemes
fiatal lovag hajigált rájuk. Nagy vita tört ki afelett, me-
lyik céllövész találta el ügyesebben a lányok anatómiai
domborulatait, melyekre nagy összegű aranyfogadáso-
kat kötöttek.
Lannon úgy belemerült a borba és a beszélgetésbe,
hogy észre sem vette, amikor a terem egyszerre teljesen
elcsöndesedett. Felnézett, gyorsan összevonta szemöl-
dökét és meglátta, hogy a zenészek keze ráfagy hang-
szereikre, a táncosok bénultan megállnak és a vendégek
lehervadnak.
Lannon egy árnyalattal még jobban összehúzta a
szemöldökét, amikor megpillantotta, hogy a teremben
Huy Ben-Amon közeledik felé. Huy kék tunikát viselt
aranyszállal kivarrt szegéllyel, hozzá aranyövet és ék-
köves tőrt. A haját és szakállát beolajozta és kigöndörí-
tette, és arany fülbevaló csilingelt a vállán.
Ünnepélyes arccal gyorsan Lannon elé térdelt, hang-
ja méze és édessége eljutott a legtávolabbi sarokba is.
– Királyom, eljöttem, hogy megújítsam irántad ér-
zett hűségemet. Hadd tudja meg minden ember, hogy
téged mindeneknél jobban becsüllek és hűségem halá-
lon túl is tart.
Huy belépésekor Lannon elvesztette az egyensúlyát.
Agya elködösült a meglepetéstől és a bortól. Meg akart
szólalni, keresgélte a szavakat, de még mielőtt megta-
lálta volna, Huy gyorsan folytatta.
– Hűségem jeléül ajándékot kínálok fel neked. – Fél
kézzel jelet adott a háta mögött, mire minden fej a főbe-
járat felé fordult.
Az előtérben tornyosuló Timon hatalmas alakja
megindult a teremben és Huy mellett megállt. Lannon
arcába meredt azzal a vad, füstös szemével.
– Le! – suttogta Huy és gyengéden oldalba taszította
az óriást. Timon lassan térdre ereszkedett és lehajtotta a
fejét.
– De hiszen ő az istenekhez tartozik – ellenkezett ér-
desen Lannon. – Te magad hirdetted ki, hogy az istenek
megjelölték, pap.
Huy minden bátorságát összeszedte, és megerősítette
magát, hogy hazudjon, hogy szentségtörést kövessen el.
Annak ellenére, hogy az isteneknek és Timonnak elma-
gyarázta már a dolgot, kissé bizonytalan volt. Mivel
mindenképp nagy szükség volt arra, hogy visszaszerez-
ze a király kegyét, magyarázta Huy, nincs rá más mód,
csupán ez. Lannont gúzsba köti a büszkesége. Ő nem
tesz egyetlen mozdulatot sem, hogy túljusson a holt-
ponton. Huynak kell megtennie az ajánlatot. Így hát a
nagy Baálhoz fordult, tőle kért engedélyt, hogy megta-
gadhassa a madárlábbal megjelölt rabszolgát. Hangosan
kérlelte délidőben, miközben háza tetején le és fel sé-
tált. Huynak mindössze egy távoli nyári mennydörgésre
volt szüksége válaszként. Az istenek feleltek, ám Huy
továbbra is ideges maradt, a válasz nagyon kevéske volt
és kétértelmű. Huy azt is nagyon nehezen vallotta be
magának, hogy igazságtalan – ez a lelke legmélyéig
megrendítette.
– Uram – mondta Huy –, tévedtem. Az istenek
megmutatták nekem, hogy a jelek nem szent eredetűek.
Lannon Huyra bámult. Lassan megcsóválta a fejét,
mintha nem hinne saját fülének.
– Úgy érted – hogy fenntartás nélkül nekem adod?
Hogy most azonnal a másvilágra küldhetem, ha így
kívánom? – Előrehajolt, úgy meredt Huyra. – Feltétel
nélkül átadod nekem?
– Királyom iránti szeretetem jeléül – mondta Huy és
lábával gyengéden meglökte Timont.
Timon majdnem tökéletes pun nyelven, mély basz-
szus hangon mondta:
– Ennek a szeretetnek az élő bizonyítékaként jöttem
eléd.
Lannon hátradobta magát a párnáira. Elgondolko-
dott, majd még jobban összehúzta szemöldökét.
– Azon mesterkedsz, hogy lebilincselj! Még mindig
feltételeid vannak – csak most jobban titkolod – dör-
mögte.
– Nem, uram, sőt. Nincs szó bilincsekről, csak a ba-
rátság selyemfonaláról – mondta lágyan Huy. Egymás
szemébe néztek, Lannon a kezdődő harag fellobbaná-
sával, Huy állhatatosan és nyugodtan.
Azután Huy arca hirtelen széthúzódott, sötét szeme
szikrázott. Hajfürtjei táncolni kezdtek a visszafojtott
nevetéstől. Lannon már nyitotta a száját, hogy ráböm-
böljön, hogy elutasítsa az ajándékát és a felkínált barát-
ságot. Ehelyett azonban nevetés tódult fel a torkán és
kiböffent nyitott száján. Úgy kacagott, hogy a könnye is
kicsordult és végigfolyt az állán és a hasa is belefájdult,
hogy meggörnyedt.
– Szállj velem, Napmadár – zokogta és Huy oda-
huppant mellé a párnára és rázkódott és reszketett a
nevetéstől.
– Bömbölj nekem, Opet Oroszlánja! – kiáltotta és
egy rabszolgalány megtöltött borral egy serleget és
odavitte neki. Huy félig felhörpintette, aztán odaadta
Lannonnak a serleget. Lannon kiitta. Egy kevés bor
csurgott ki szája szélén és befolyt arany szakállába.
Odavágta a kupát a kőpadlóra, aztán rácsapott Huy vál-
lára.
– Sok időt vesztegettünk el, Napmadár. Be kell hoz-
nunk. Mit csináljunk először?
– Igyunk – mondta Huy.
– Ah! És utána?
– Vadásszunk – ajánlotta Huy. A király legkedve-
sebb foglalatosságai közül választott.
– Vadásszunk – visszhangozta Lannon. – Küldj el a
vadászmesterekért –, holnap elefántvadászatra indu-
lunk!

– Asztarté, Föld anyja, szépséged kiteljesedett, mióta

lelkem elöntötted – mormogta Huy méltóságteljesen
hajlongva és közben fel-felnézett az éjszakai égre. Hát-
ratántorodott és nekiesett a falnak. A fal megtartotta és
Huy tanulmányozni kezdte az égen látható asztronómiai
tüneményt. Az éjszakai dáridóba süllyedt város felett
ugyanis négy ezüst hold csüngött. Huy lehunyta fél
szemét, mire három eltűnt belőlük – kinyitotta és
megint ott voltak.
– Asztarté, vezesd szolgád lépteit – esedezett Huy.
Ellökte magát a faltól és a szűk utcácskákon át lement a
kikötő felé. Az árnyékban belebotlott egy földön heverő
testbe, lehajolt, hogy megnézze, van-e még benne az
életnek némi jele.
A test felhorkant és morgott, amikor a hátára gurítot-
ta és Huy arcába meleg gyümölcs- és borszag csapó-
dott. Azokra az elnyúló alakokra emlékeztette, akiket
faképnél hagyott heverni a palota előterében. Lannon
vezetett közöttük, mosolygott álmában.
– Ma éjjel jó társaságban vagy, Opet polgára – cset-
tintett Huy és tántorogva továbbment a szűk közben.
Az egyik szögletben sötét alak mozgott. Huy kíváncsi-
an odakukkantott és amit látott, az egy test volt két fej-
jel és viharos lélegzést és halk kiáltásokat hallott. A
mozgás nem volt túl heves, de félreérthetetlen. A ho-
mályból egy lány felé forduló arcát vette ki. – Gyümöl-
csözzön minden cselekedetetek – mondta komolyan és
továbbment. A sötétségből előlépett egy másik alak és
hangtalanul Huy nyomába szegődött. Durván szőtt bar-
na köpenybe és csuklyába volt burkolva, mozdulatai
óvatosak és megfontoltak voltak.
A kikötői rakpart zsúfolva volt dorbézolókkal, min-
denütt örömtüzek égtek. A tó fekete vizén ragyogóan
visszatükröződött a lángok fénye. A tűz körül kart kar-
ba öltve táncolt a tömeg. Néhány nő már teljesen leve-
tette gátlásait és derékig pucérra vetkezett, fehér testü-
kön végigkígyózott a vörösborpatak, akár a vér.
Huy egy darabig álldogált és figyelte őket, követője
visszahúzódott a háttérbe és a mulatózok közé kevere-
dett.
Amikor Huy megindult, a köpenyes alak sietve kö-
vette. Az a kis köz, ami Huy házához vezetett, mély
sötétségbe borult, de a falmélyedésben homályosan
pislogott egy lámpás, amit égve hagytak, hogy üdvözöl-
je a hazatérő gazdát.
Huy tapogatózva kereste útját a fény felé, követője
ugyanakkor halkan, gyorsan egészen közel osont hozzá.
Huy akkora zajjal ment előre, hogy nem hallotta a ruha-
suhogást és a háta mögött tipegő könnyű lépteket.
Huy odaért a kapuhoz és megállt a pisla lámpafény-
ben. Tőre a köpenye alatt volt és jobb kezével az ajtó
reteszét kutatta. Ebben a pillanatban elvesztette az
egyensúlyát, de a titokteljes alak odaröppent hozzá a
sötétségből. Csuklójára egy kéz kulcsolódott és Huy
újból nekiesett a kapu melletti falnak. A bor lelassította
a reflexeit, meglepve és riadtan felfelé fordította arcát.
Megpillantotta a sötét alakot, az arc elbújt a csuklya alá
és közeledett hozzá – és még mielőtt felkiálthatott vol-
na, egy lágy ajak préselődött az övéhez és egy kicsit
tompa kiáltás tört ki a rátapadó ajkak közül, és Huy
meleg keblet és combot érzett magán.
Ez a megrázkódtatás teljesen lebénította. Hosszú
másodpercekig megkövülten állt, mialatt az ajkak és a
fortélyos kéz ingerelte és noszogatta. Akkor Huy egy
rekedt kiáltással megragadta a feszes női testet, ám az
egy pillanat alatt kitépte magát és elhúzódott tőle.
Vadul utánavetette magát, keze a levegőbe markolt,
és az árny tovatáncolt, besurrant Huy házába és becsap-
ta a kaput. Huy kétségbeesve, átkozódva küszködött a
kapuval, végül kinyitotta.
Az udvaron ott mozgott a sötét árny, majd eltűnt a
házban, és Huy utánaszaladt, megbotlott egy párnában,
teljes hosszában elesett és felborított egy ülőkét, amin
az egyik házi rabszolga otthagyott egy amforát és egy
borosserleget. Hangosan a földre plattyantak, a bor vé-
gigömlött az agyagpadlón. A ház homályos sarkából
visszafojtott nevetés hallatszott, amitől Huy talpra ug-
rott és keresgélni kezdte. Meglátta a köpenyes alak szi-
luettjét hálókamrája ajtajában a lámpás előtt.
– Várj! – kiáltotta. – Ki vagy? – A lármára előrohan-
tak a házi rabszolgák, félig alva, rémülten, siettükben
felkapott fegyverrel.
– Menjetek! – kiabált rájuk dühösen Huy. – Mind-
nyájan menjetek el – az elsőt, akit reggel előtt meglá-
tok, megkorbácsoltatom. – Erre visszahúzódtak odúik-
ba, a fenyegetést egyikük sem vette komolyan. Huy
méltóságteljes pózban várta, hogy a legutolsó is eltűn-
jön, aztán megfordult és bebotorkált a hálószobájába.
Odabent csak az éjjeli lámpás égett az ágy melletti
alacsony asztalkán. A kanóca kicsire volt nyírva, hal-
vány narancsszín fénytócsát bocsátott ki, mely sötétben
hagyta a szoba távolabbi részét. A köpenyes nő ott állt
a lámpa mellett. Mozdulatlanul állt, arcát annyira elrej-
tette a csuklya, hogy semmit sem lehetett látni belőle,
habár Huy úgy képzelte, hogy elkapja a szeme villaná-
sát.
 Huy nagy erőfeszítéssel félig átment a szobán, ám a
rossz irányba. A nő után lendült, aki ebben a pillanat-
ban lehajolt és elfújta a lámpást. A szoba sötétbe borult
és Huy nekiesett a falnak. Gyorsan összeszedte magát,
kijózanodott és hallgatva a falhoz lapult.
Ruhasuhogást hallott és hirtelen előrerontott. Ujjai
megragadták a köpeny szegélyét. Meglepett sikolyt
hallott és a köpeny ránca kiszakadt a kezéből. Keserűen
káromkodott és a karjával széles mozdulatokat tett,
mint egy vak ember.
Valami mozgást érzett maga mellett, könnyű léleg-
zetet, aminek a lágysága felkeverte a levegőt. Gyorsan
odanyúlt és ujjai sima bőrt tapintottak. Felismerte a
meztelen hát körvonalait és a meleg, feszes fenék bevá-
gását. Halk sikoly és megint eltűnt. Huynak a szíve is
beledermedt, majd kiugrott a bordáin és fizikai felhevü-
lése teljesen megőrjítette.
Akárki volt is a nő, a köpenyét ledobta. Huy most
egyedül volt egy asszonnyal, aki olyan ravasz volt, mint
a szökellő tavi csuka, és olyan meztelen, mint a ma
született csecsemő. Huy úgy ment utána, akár a vadászó
leopárd, közben a saját tunikáját és alsóruháját is leve-
tette, hanyagul a földre dobta, míg csak arany fülbeva-
lója kivételével ő is olyan meztelen lett, mint saját
szenvedélye.
A nő most megrémült a sötétben, képtelen volt elfoj-
tani a lihegését és ideges kuncogását. Huy a füle után
vadászott rá, a közelébe ért és a sarokból az ágy felé
terelgette.
A nő már-már megszökött, lebukott a kutató kéz
alól, ám Huy egyik hosszú karja elkapta a derekánál és
könnyedén felemelte. A nő most sikítozott, úgy rúgka-
pált, mint egy foglyul ejtett állat és öklével Huy arcát és
mellét verte.
Huy odavitte a vastag szőrmehalomra, ami ágyául
szolgált.
 Huy végtelenül békés érzéssel, mély boldogsággal
ébredt.
A teste könnyű és erőtlen volt, de az agya tiszta és
éles. A hajnal halvány rózsaszínje szétáradt a szobában,
és a tó felett szárnyaló madarak kiáltása tisztán odahal-
latszott hozzá.
Félkönyökre emelkedett és lenézett a mellette alvó
lányra a vihar dúlta ágyon. A lány elnevette magát és
betakarózott a meleg tavaszi éjszakán. A haj nyirkos
volt a halántékán és a felső ajkán is megjelent egy
csepp csillogó izzadság. Szeme csukva volt és olyan
nyugodtan aludt, hogy lélegzete alig mozdította meg
lágy, sötét haját, mely az arcán hevert.
Egyik karja a feje alatt pihent és kiemelte meglepően
nagy keble formáit. Hosszú, karcsú testéhez képest
nagy, telt és kerek keble volt, és mellbimbói még min-
dig vörösen égtek az éjszakai szeretkezéstől. Bőre sima
és sápadt olaj színű, hónalján és hasa alján erős, sely-
mes, fekete szőrpamacsokkal.
Huy mindezt egy pillanat alatt végignézte, még mie-
lőtt ránézett volna a lány nyugodtan alvó arcára.
Huy hitetlenkedve rámeredt, a hang a torkán akadt.
Rémületet, félelmet, babonás rettegést érzett.
A lány kinyitotta a szemét, ránézett és elmosolyo-
dott.
– Baál áldása szálljon rád, Szent Atyám – mondta
halkan.
– Tanith! – hördült fel Huy.
– Igen, uram – mondta, még mindig mosolyogva.
– Ez szentségtörés – suttogta Huy. – Vétek az iste-
nekkel szemben.
– Az pedig a természet elleni vétek lenne, ha megta-
gadnám tőled a szerelmemet – ült fel Tanith az ágyban
és lelkifurdalás nélkül megcsókolta, a bűntudat legki-
sebb jele nélkül.
 – Szerelem? – kérdezte Huy és rossz előérzetét egy
pillanatra elfeledte.
– Igen, uram – bólintott Tanith és újból megcsókol-
ta.
– De – hebegte Huy – ezt nem teheted – hogyan sze-
rethetnél engem?
– Miért ne tehetném, uram?
– De a testem – a hátam.
– Szeretem a hátad, mert az hozzád tartozik, része az
istenségednek, a kedvességednek, a bölcsességednek.
Huy hosszú másodpercekig bámulta a lányt, majd
ügyetlenül a karjába zárta és arcát beletemette az illa-
tos, fekete haj felhőbe.
– Ó, Tanith – suttogta. – Mihez kezdjünk most?

Pirkadatkor Huy ott állt a dombtetőn és istenére várt.

Alatta ébredezett a tábor. Tűzhelyek lángja sápadozott a
nappali növekvő fényben. Halk hangok jutottak el Huy
fülébe, annak a 6000 embernek a hangja, akik a vadá-
szatra készültek. Huy légiójának 6000 harcosa, a király
csapata, a rabszolgák, az asszonyok, az elefántok és a
poggyászszállító csapat. Nem csoda hát, hogy a tábor
betöltötte az egész völgyet és elözönlötte a domb mere-
dek oldalában áthúzódó kis folyó mindkét oldalát. A
nagy folyó zöld szalagja harminc mérfölddel északra
kanyargott bágyadtan forró és lakatlan völgyében.
Lannon egyik légiója már ott táborozott és napok óta
zaklatta a folyó mellett tanyázó elefántcsordákat, íjá-
szokkal, dárdásokkal és hadielefántokkal támadtak rá-
juk.
A zaklatás miatt az elefántok elhagyták a völgyet és
a meredélyen haladó ősi útjukon menekültek. Lannon
nyeregben táborozott a nyomjelzőkkel, előző este az
előőrsei jelentették a völgyből, hogy a csorda már moz-
gásban van. Ott gyülekeznek és vándorolnak a meredek
falnál és a következő néhány napban hosszú, méltóság-
teljes sorokban le kell özönölniük a völgybe, ahová az
öreg bikák vezetik őket, hogy menedéket keressenek
kitartóan üldöző vadászaik elől.
Ezen elmélkedett Huy Ben-Amon, ahogy ott állt ko-
ra hajnalban. Könnyű vadászöltözéket s futószandált
viselt és kényelmesen rátámaszkodott a keselyűs bárd-
ra. A pompás pengét puha bőrtok fedte, hogy megvédje
finoman kifent élét és a különleges vésést. Huynak úgy
tűnt, hogy az istenek most olyan kedvező helyzetben
állnak, ami számára is jó alkalmat biztosít.
Huy már két hete, a Gyümölcsöző Föld ünnepének
utolsó éjszakája óta minden éber pillanatában a dilem-
máját mérlegelte. Órákat töltött azzal, hogy a szent
könyvek fölé görnyedve vizsgálgatta a papokra és pap-
nőkre vonatkozó szabályokat, az istenek iránti köteles-
ségeiket és a velük való, valamint az egymáshoz fűződő
kapcsolatukat. Úgy gondolta, hogy ha ezt kikutatja,
akkor ebből fogja felépíteni az erre az esetre illő visel-
kedését. Nem akarta magát szentségtörő hírébe hozni.
Azért jött most ide, hogy előadja az esetet és megszü-
lessen a döntés.
A nap első aranydárdája beledöfött a dombtetőbe és
Huy rázendített imájára, a tőle telhető legszebb hangon.
Azután előadta ügyét. Igen komplikált volt szavakba
önteni, hiszen földi fogalmakról volt szó és apránként
kellett beadagolnia. Feltételezte, hogy ami jó magatar-
tás Baál és az ő Asztarté párja között, az ugyanúgy ítél-
hető meg földi reprezentánsai között is – noha termé-
szetesen nem egy papnő és egy olyan személy között,
mint Baál főpapja. Huy átsiklott az eset nyilvánvalóan
gyenge pontjai felett.
– Lehetséges – fejezte be –, nagy Baál és mennyei
Asztarté, hogy tévedtem az okfejtésemben. Akkor pe-
dig bűnt követtem el. Amennyiben így van, megérdem-
lem minden haragotokat, és szolgáló életem és hűséges
kötelességteljesítésem ellenére szálljon rám a legkemé-
nyebb büntetés!
Huy hatásszünetet tartott. – Most elefántvadászatra
megyek. Esküszöm az életemre, hogy mindenütt ott
leszek, ahol a legforróbb a helyzet. Ott leszek minden-
ütt, ahol leghalálosabb a veszély.
– Ha bűnös vagyok – hagyjátok, hogy lecsapjanak
rám az agyaras bestiák. Ha nem vagyok bűnös, akkor
hagyjátok meg életem és engedjétek meg, hogy vissza-
térjek papnőtök keblére. Ha életet és szerelmet adomá-
nyoztok nekem – esküszöm, hogy kötelességem és
szolgálatom utolsó leheletemig kitart, és sem férfi, sem
asszony nem tudja meg soha azt a felmentést, melyet
kegyesen nekem adtatok. – Kicsit hosszasabban hallga-
tott, majd folytatta. – Ti, akik szeretitek egymást, szán-
játok meg azt, aki szintén szeret.
Huy nagyon elégedetten jött le alkuja után a domb-
ról. A döntést teljesen átadta az isteneknek. Ma nem
fog undorodva hátrahúzódni az öldöklés elől, így az
isteneknek módjuk lesz rá, hogy kinyilvánítsák meg-
bántottságukat. Mindent összevéve Huy teljesen tisztá-
ban volt azzal, hogy őt bizony csak a halál választhatja
el Tanith ölelő karjától. Ennek a gyümölcsnek az édes-
sége túlságosan finom volt, semhogy megtagadja magá-
tól.
– Huy! – kiabálta Lannon és Huy belépett a táborba.
– Hol voltál? – Lannon már fegyverben állt és türelmet-
lenül mászkált fel és alá a sátra előtt. Gyorsan odament
Huyhoz. – Elvesztegetjük a napot – kiáltotta. – A dom-
bokról már látják a megfigyelőink, hogy közeledik a
csorda.
A hadielefántok készenlétben álltak, a hajtók a nya-
kukban ültek és az elefántok hátán ott voltak a magas
kalitkák. Lannon vadásztársasága már összegyűlt a sát-
rakból. Huy észrevette közöttük Lannon leghíresebb
vadászmestereit: a részeges, lila arcú Mursilt, a sovány,
morózus Zadalt, Huyát, az ünnepelt íjászt és a parányi,
sárga Xhait, akinek nyomasztó hírneve egyre gyorsab-
ban nőtt az utolsó néhány évben. A kísérő rabszolgák
között ott tornyosodott Timon óriási fekete tömege.
Huy rámosolygott, azután odasietett Lannon mellé az
elefántok vonalához.
– Te velem lovagolsz, Napmadár – mondta Lannon
és Huy így felelt: – Megtisztelsz, uram.
Mursil átadott Huynak egy elefántíjat. A súlyos
fegyvert csak kevés ember tudta meghúzni. Tömör vad-
ébenfából faragták, a közepén olyan vaskos volt, mint
egy férficsukló és a húrja sodrott oroszlánbélből ké-
szült. A kar és mellizom minden erejére szükség volt
ahhoz, hogy felhúzzák az ötlábnyi nyílvesszőt a súlyos
vasheggyel és a végére erősített vadkacsatollal. Ha
azonban már egyszer felhúzták a legvégső határig és
elröppentették, 100 lépésnyi távolságba is el tudott
szállni és a nyílvessző az elefánt élő húsába vágott.
Elhatolt a bordák mögött lakozó szívig, mélyen bevá-
gódott a vastag, rózsaszín tüdőbe, vagy ha szakszerűen
röpítették, a nagy csontos koponya fülnyílásán keresz-
tül eltalálta az agyat.
– Tudom, Szent Atya, hogy jobban kedveled az íjat,
mint a lándzsát – mormolta tisztelettel Mursil. – Az én
öreg karom már nem bírja meghúzni.
– Köszönöm, vadászmester.
– A tegezek teli vannak. Magam ellenőriztem és vá-
logattam minden egyes nyílvesszőt – biztosította
Mursil. Huy Lannon után ment, oda, ahol a hadielefánt-
ja térdelt. Nyurga öreg tehén volt, a harcban még kitar-
tóbb, mint a bika, a vadászatban pedig megbízhatóbb és
nyugodtabb.
Huy felkapaszkodott Lannon mellé a kalickába. Há-
rom embernek való hely volt a faládikóban. A nyíltege-
zek kívülre voltak erősítve, de a nyilak hegye jól kéz-
hez állt. A dárdákat odakészítették a kalicka elé,
Lannon kiválasztott egyet és gondosan megvizsgálta.
 – Jól hord – ítélte meg, azután lepillantott vadász-
mestereire, akik izgatottan várakoztak, mindegyik égett
a vágytól, hogy ő lehessen az elefánt hátán a Nagy
Oroszlán mellett. Lannon végignézett rajtuk és a szeme
Xhain állt meg. Odabólintott neki és a pigmeus szívfa-
csaró hálával felküszködte magát az elefánt oldalán.
Az elefánt nehezen ingadozva lábra állt, amitől Huy
nekiütődött a kalicka sarkának. Lenéztek a közel tizen-
nyolc lábnyi fenséges magasságból és a hajtók megfon-
toltan imbolygó sétálásra ösztökélték az öreg elefántte-
henet. A völgy meredélye felé vették útjukat a csapá-
son.
– Jó helyet választottam – mondta Lannon Huynak.
– Ott, ahol a meredek ösvény hirtelen egy kis lapos
medencéhez érkezik. Ott várjuk be őket.
Huy visszanézett és látta, hogy a többi elefánt is kö-
veti őket. Húszan mentek egy sorban, fülükkel legyez-
gettek és lengő ormánnyal, higgadtan lépkedtek. A ka-
lickákban ülő vadászok a fegyvereiket vizsgálták és
próbálgatták, s közben izgatottan fecsegtek.
– Mire vadászunk, uram? – kérdezte Huy. – Borjak-
ra vagy elefántcsontra?
– Elsősorban borjakra. Az elefántidomárok két tu-
catnyi fiatal állatot kértek, úgy öt-tíz éveseket. Ezeket
ma reggel foglyul ejtjük abból a tenyészetből, amelyik
elsőként jön le a völgybe. Később aztán csontra is va-
dászunk majd. Az előőrsök kiváló bikákról tettek jelen-
tést, amelyek szétszóródtak a nagy folyó mentén.
A medencét, amit Lannon kiválasztott, meredek, tört
talaj szegélyezte. Kör alakú, 500 lépésnyi átmérőjű
volt. Az elefántcsapás keskeny, sziklás ösvényen át
torkollott bele, keresztezte a medencét, aztán újból fel-
kapaszkodott egy magaslatra. A medencét sűrűn benőt-
te az erdő és Lannon leshelyen állította fel a hadielefán-
tokat, úgy, hogy a medence kerületéről ne lehessen ész-
revenni őket. Térdre kényszerítették az állatokat, hogy
még jobban rejtve legyenek és várakozás közben Huy
és Lannon hideg kukoricalepényt, sajtot és sültet regge-
liztek, majd vörösborral öblítették le. Igazi vadászétke-
zés volt, ezzel vezették le a vadászat felett érzett izgal-
mukat és evés közben is rajta tartották fél szemüket a
medence feletti magaslaton és vártak a jelre, amikor
majd megjelenik a csorda.
Még harmatos volt a fű, amikor egy alak izgatottan
integetni kezdett feléjük a látóhatáron. Lannon elége-
detten mordult egyet és megtörölte a száját.
– Jer, Napmadaram – mondta és újra visszamásztak
a térdelő elefántra.
Hosszú, idegtépő várakozás kezdődött, majd a kis
Xhai hirtelen mocorogni kezdett Huy mellett, sötét,
ámbraszínű szeme megrebbent.
– Itt vannak – suttogta és szinte azonnal megjelent
az első vad elefánt a sziklás átjáróban és elidőzött a
medence szélén. Öreg elefánttehén volt, szürke, kes-
hedt, agyar nélküli. Gyanakodva nézett körül, ormányát
felemelve a levegőbe szimatolt, majd a szájába dugta
szaglószervét. A szellő mögötte fújt és elvitte a várako-
zó emberek szagát, így hát leengedte az ormányát és
előresétált.
A szorosból lavinaként kezdett dőlni mögötte a
hosszú sornyi, szürke test.
– Szapora csorda – mormogta Lannon és Huy meg-
látta sarkukban a borjakat. Nagyság szerint sorakoztak,
a legnagyobb is csak akkora volt, mint a nagyobbacska
disznó. A kisebbek lármásan és pajkosan ugráltak, ott
ficánkoltak és mulatoztak az anyjuk lába körül. Huy
mosolyogva nézte, hogy az egyik járás közben szopni
akart, tapogatózva kereste az emlőt az anyja mellső
lábai között picurka ormányával, míg az anyja felvett
egy lehullott faágat és kíméletlenül elkergette a dereká-
tól. A borjú felvisított és újból odapottyant az anyja
sarkához, illedelmesen, szerényen.
 Most már tele volt vad elefántokkal a medence,
szürke hátuk hömpölyögve bukkant ki a sűrű bozótból
és elözönlötték a régi menedékutat.
Lannon előrehajolt és megérintette a hajtó vállát. A
hadielefánt olyan magasra emelkedett, hogy le tudtak
nézni kalickájukból a sokadalomra. A hadielefántok
körben felemelkedtek a medence körül, hátukon a
fegyveresekkel. Csendben közelebb mentek a csordá-
hoz, a borjak hancúrozásától nem lehetett észrevenni
őket, míg egyszerre csak ott voltak a csorda között.
Lannon kiválasztott egy fiatal nőstényt nagyobbacs-
ka borjával, előrehajolt kalickájában, és elhajította nya-
ka felé a dárdát, úgy, hogy a főütőeret célozta meg. A
tehén felüvöltött fájdalmában és meglepetésében, és a
főütőérből kiömlő vér felhőként borította el az ormánya
hegyéig. Halálos sebet kapott, hátratántorodott, miköz-
ben a többi tornyocskából dárdaeső hullott a csorda
közé. Hatalmas testek százai kezdtek vad rohanásba, az
erdő csak úgy zengett és dörgött trombitálásuktól és
rémült menekülési kísérletüktől.
Az isteneknek tett ígérete ellenére Huy nem röpítette
el nyilát, hanem elborzadva és lenyűgözve figyelte a
rémült állatok mészárlását. Látta, ahogy az öreg tehén,
akiben csak úgy hemzsegtek a nyilak és dárdák, egy
hadielefánt pedig kergette és leütötte, térdre esik; az
emberek addig lökdösték a kalickáikból, hogy a robogó
paták közé zuhant és az öreg tehén tántorogva leesett és
meghalt az őrjöngő csatazajban. Huy egy borjút is lá-
tott, akit tévedésből leütöttek, megpróbálta kitépni olda-
lából a nyilat és szánalmasan visítozott, ahogy az egyre
beljebb fúródott a húsába. Azután megpillantott egy
másik borját, amint hiábavaló kísérleteket tett, kicsi
ormányával döfködve próbálta életre kelteni kimúlt
anyját.
Lannon izgalmában hangosan kiabált és halálos pon-
tossággal hajigálta dárdáját éppen az állatok nyakába és
gerincébe, és a nagy szürke testek pazar bőséggel ros-
kadtak össze.
A csorda egyik anyja oldalról nekikrontott; rosszin-
dulatú, öreg királynő volt, olyan nagy és erős, mint egy
hegy, és rájuk támadt. Lannon ellódult, hogy szembeke-
rüljön vele, nekigyürkőzött és hajított, ám a vén király-
nő felemelte az ormányát és derékszögben elütötte a
dárdát, ami mélyen belefúródott épp a szeme alatti ér-
zékeny, kocsonyás részbe. Az öreg nőstény elefánt fel-
rikoltott kínjában, de még ez sem tántorította el és to-
vább rohant feléjük. Huy sajnálkozva emelte fel az íját.
Tudta, hogy az öreg elefánt az otthonát védelmezi és
csak a halál állíthatja meg.
Az öreg királynő magasra emelte fejét és ormányát,
és összeszedte magát a végső rohamra. Szája szélesen
tátva volt, alsó ajka lefittyedt és Huy felhúzta az íjat és
beleeresztette nyilát a torkába. A tátott szájban a nyíl
teljes ötlábnyi hossza eltűnt, így Huy tudta, hogy elta-
lálta az agyat, amitől az elefánt hátrazuhant a combjára,
remegett és vonaglott és torkán egyetlen hörgő kiáltás
bugyogott ki. Szemhéja még megrebbent, előreesett és
vége volt.
Negyvenegy tehenet öltek meg, közülük harmincat
borjastól. Kilenc borjat még túl fiatalnak ítéltek az
idomítok, szerintük nem élték volna túl az elárvulást,
így egy kegyelemnyíllövéssel velük is végeztek. A töb-
bieket elválasztották és speciálisan kiképzett nevelő-
anyákkal elhajtották halomra öldösött anyáik mellől.
Délre bevégezték a munkát, a rabszolgáknak volt mit
szorgoskodniuk a tetemek feldarabolásával és húsfüstö-
lőbe szállításával. A völgy egyetlen bűzös csontkamrá-
vá lett és annyi keselyű szálldosott a fejek felett, hogy
fekete felhőjük a napot is majdnem eltakarta.
Lannon a nemeseivel és vadászmestereivel ebédelt.
Frissen sütött elefántpacalt ettek forró borsmártással,
roston sült elefántszívet jó sok vadrizzsel és olajjal,
tányérszámra falták az aranyszínű kölespogácsát, no és
itták az elmaradhatatlan zengi bort, ami csak növelte a
vadászok étvágyát.
Lannon igen magas kedvében volt, sétálgatott embe-
rei között, nevetgélt és mókázott velük, hol egyiket, hol
másikat szólította meg és dicsérgette őket. Még mindig
fel volt hevülve a vadászattól és amikor épp Huy mel-
lett időzött, egy kicsit ugratni akarta.
– Szegény Napmadaram, az egész vadászat alatt
mindössze egyetlen nyílvesszőt röpítettél el. – Huy már
épp kész volt a válasszal, miszerint egy lövéssel eltalál-
ni egy elefántot nem is olyan rossz arány, amikor
Zadal, a középső királyság fővadásza hirtelen felneve-
tett.
– Az íj volt túl nehéz Szentségednek, vagy a vadá-
szat volt túl heves?
Az egész társaságra halálos csönd telepedett és min-
denki odanézett a sovány, fekete emberre, aki gúnyosan
nevetett keskeny szájával és szeme kapzsin csillogott.
A csendben beletelt néhány pillanatba, míg Zadal
felfogta, mit is mondott, azután gyorsan körbenézett a
dermedt arcokon. Egy kicsit beleborzongott, amikor
látta, hogy olyan szemmel néznek rá, mint a szentségtö-
rőre szokás. A mellette ülő nemes halkan, de határozot-
tan így szólt hozzá: – Halott ember vagy.
Zadal gyorsan, most már valódi riadalommal Huyra
nézett. Túl későn jött rá, hogy milyen híre van ennek a
papnak. Azt mondogatták az emberek, hogy még senki
sem élte túl, ha kigúnyolta a hátát, a magasságát vagy a
bátorságát. Megkönnyebbülten látta, hogy a pap egy
kicsit elmosolyodik és kényesen beletörli ujjait tunikája
szegélyébe.
– Köszönöm, nagy Baál – imádkozott magában Huy
kissé mosolyogva. – Helyes, hogy emlékeztetsz az ígé-
retemre. Tartózkodó voltam a vadászaton. Bocsáss
meg, nagy Baál. Most teljesítem az ígéretemet.
 Zadal megkönnyebbülése igen rövid ideig tartott,
mert amikor Huy egyenesen ránézett, látta, hogy a pap-
nak csak az ajka mosolyog. A szeme villogott és fekete
és hideg volt.
– Zadal – mondta Huy halkan és az emberek köze-
lebb jöttek, hogy hallják a szavait. – Velem szállsz a
vihar szárnyán?
A kihívásra mindenki felbolydult, gyorsan megpus-
mogták a dolgot, majd Zadal arcát figyelték. Az
sötétsárgára sápadt és összeszorított ajka egyetlen fehér
vonallá vált.
– Megtiltom – mondta Lannon hangosan. – Ezt nem
engedhetem meg, Huy. Túl értékes vagy számomra,
semmint kockáztasd az életed egy…
Huy nyugodtan közbeszólt. – Felség, ez becsületbeli
ügy. Ez az ember gyávának nevezett.
– De tizenöt éve nem volt ember, aki így vadászott
volna – ellenkezett Lannon.
– Tizenöt év már úgyis túl hosszú – mosolygott Huy.
– Nem igaz, Zadal? Mi ketten majd felújítjuk ezt a szo-
kást.
Zadal rámeredt és gyűlölte a saját megszaladt nyel-
vét.
Huy még mindig mosolyogva nézte. – Vagy az effé-
le vadászat talán neked túl tüzes? – kérdezte halkan.
Hosszú pillanatokig úgy tűnt, hogy Zadal meg akar
futamodni, de aztán kurtán bólintott, az ajka még min-
dig fehér volt.
– Ahogy te kívánod, Szent Atya. – És tudta, hogy
igazuk van, ő már halott ember.
A rabszolgák két nagy kosárban összeszedték egy
elefánttetem alacsonyabb rendű belsőségeit. Miközben
Huy és Zadal meztelenre vetkőztek és bekenték testüket
a sárga trágyával, hallották, hogy a fejük felett az ifjú
Bakmor Mursil vadásszal társalog.
– Nem hinném, hogy egy kifejlett elefántot meg le-
het ölni csatabárddal. Az egész úgy hangzik számomra,
mint az öngyilkosság egy kellemetlen formája.
– Ezért nevezik úgy, hogy elszállni a vihar szárnyán.
Az elefánttrágyának olyan erős a bűze, hogy elleple-
zi az emberszagot. Ez is a vadászok védekezési mód-
szerei közé tartozott. Így alkalmuk nyílik arra, hogy
egészen közel kerüljenek a vadállatokhoz anélkül, hogy
felfedeznék őket. Az elefánt fő védekezése az éles
szaglása: mert egyébként igen gyenge a szeme és közel-
látó. Timon átjött a király kíséretéből és segédkezett
Huynak, a hátát is bemaszatolta a trágyával. Timon
gyorsan megértette, miféle módszert alkalmaznak.
– Magasan született, féltelek – mondta halkan.
– Én is féltem magam – helyeselt Huy. – Kend csak
rám jó vastagon a trágyát, Timon. Jobban szeretem, ha
büdös vagyok, mint ha meghalok.
Huy lenézett a meredek lejtőről, mely a medencéből
a völgybe vezetett. Az elefántút cikcakkban haladt át a
ritkás erdőn. Még elérhetik a következő csordát, mielőtt
az elrettenne a medencéből feláradó vérszagtól.
Huy körülnézett és meglátta, hogy a vadászok szét-
szóródnak a gerincen, úgy keresgélik ki azokat a helye-
ket, ahonnan végignézhetik a küzdelmet. Szeme talál-
kozott Zadaléval. A vadászmester tetőtől talpig bekente
magát a sárga mocsokkal és keze túl szorosan markolta
a fejszéjét. Sötét szemében félelem ült és feszes visel-
kedése is rettegésről árulkodott. Huy rámosolygott,
élvezte, hogy a másik milyen kényelmetlenül érzi ma-
gát és Zadal elfordította a tekintetét. A szája széle re-
megett.
– Elkészültél, vadászmester? – kérdezte Huy és
Zadal bólintott. A hangját nem merte kipróbálni.
– Gyerünk – mondta Huy és megindult a lejtőn, de
Lannon odatoppant elé. Szemében volt valami előre
sejtés, mosolyában hitetlenkedés.
– Ez a bolond Zadal elhamarkodva jártatta a száját,
anélkül, hogy gondolkodott volna. Egy ember sincs itt,
Huy, aki kételkedne a bátorságodban, kivéve saját ma-
gad. Semmi szükség rá, hogy olyan nagyon bizonygasd.
Az élet nagyon keveset érne az én Napmadaram nélkül.
– Uram. – Huy hangja rekedten csengett. Szíven
ütötte Lannon aggodalma.
– Az első csapás a legveszedelmesebb, Huy. Vi-
gyázz, amikor elhajítja, nem szabad, hogy rád essen.
– Majd eszembe vésem.
– Azt is vésd az eszedbe, hogy fürödj meg, mielőtt
ma este velem vacsorázol – mosolygott Lannon és ol-
dalra lépett.
A délután folyamán kétszer is áthaladt egy-egy ki-
sebb elefántcsorda és gyorsan felkapaszkodtak a lejtőn
a fák közé. Huy mindkét alkalommal a fejét rázta Zadal
felé és hagyta, hogy elmenjenek, mert tehenek voltak
borjakkal és serdületlen bikákkal.
A nap már kezdett lehanyatlani és Huy nyugtalan
megkönnyebbülést érzett. Az istenek talán kedvezően
döntöttek és nem teszik próbára.
Már csak egyetlen óra maradt hátra a világosságból.
Huy és Zadal csendben ültek az ösvény mellett egy
vadfügefa lelógó ágai mögé bújva.
A trágya rászáradt testükre, Huy bőre megkeménye-
dett tőle és kényelmetlenül érezte magát. Ott ült, ölében
keresztben tartotta a keselyűs bárdot, az ösvényt figyel-
te és azt remélte, hogy semmi sem jön sötétedés előtt,
és végre abbahagyhatja ezt az őrült kalandot, amit a
becsülete és egy elhamarkodott választás miatt csinál.
Furcsa, milyen tétlen unalommá válhat a leghevesebb
szenvedély, gondolta Huy és savanyúan vigyorgott,
ahogy a fejszét markolta.
Valami mozgást észlelt messze lenn a lejtőn, egy
szürke, hullámzó mozgást, akár a füst a fák között és a
bőre viszketni kezdett. Zadal ugyanúgy látta, abbahagy-
ta örökös izgés-mozgását és moccanás nélkül ült Huy
mellett.
Várakoztak és hirtelen két elefánt bukkant ki a fák
közül. Két öreg, súlyos agyarú bika lépegetett nyugod-
tan a lejtőn. Úgy százlépésnyire lehettek, kis távolságra
egymástól és volt valami éberség, valami tervszerű a
viselkedésükben, ami Huyt arra figyelmeztette, hogy
ezeket nemrégiben megzavarták, valószínűleg megse-
besítették odalenn a völgyben a vadászok.
– Ezt a kettőt elkapjuk – suttogta Huy. – Válassz
egyet.
Zadal egy pillanatig hallgatott, szakértő szemmel fi-
gyelte a két bikát. A vezető öregebb volt és egyik agya-
ra letörött. Soványabbnak és megviseltebbnek látszott
társánál, de vezető mivolta arra mutatott, hogy ez a
tapasztaltabb, az éberebb, törött agyara miatt pedig ér-
téktelenebb volt, és bizonytalanabb viselkedésű.
– A másodikat – suttogta Zadal és Huy bólintott. Er-
re számított.
– Most hátrább megyek. Meg kell próbálnunk
ugyanabban a pillanatban támadni. – Huy otthagyta a
lelógó ágak rejtekét és hátracsúszott az ösvényen, rést
nyitva maga és Zadal között, ami nagyjából ugyanannyi
volt, mint a két bika közötti távolság.
Huy egy göröngydarabot hajított az ösvényre és hát-
ranézett. Az elefántok kitartóan közeledtek feléjük. A
vezérbika Zadal búvóhelye felé tartott és egyre közele-
dett. Huy látta, hogy a rés bezárul a két bika között.
Zadal elefántja mindjárt odaérkezik, mielőtt Huyé oda-
érne a fűcsomóhoz, amin Huy hever.
Ha az egyik vadász idő előtt indít támadást, a másik
elefánt megriad és a veszély megsokszorozódik. Huy
tudta, hogy nem bízhat meg Zadalban. Az ember csak a
saját jól felfogott érdekére figyelhet.
Épp erre gondolt, amikor meglátta, hogy Zadal el-
hagyja a lelógó faágak rejtekét és csendben kiszalad az
ösvényre a második elefánt mögé. Huy elefántja még
ötvenlépésnyire volt Huy fekhelyétől, szemben vele.
Zadal az elefántja után lopózott, szorosan a sarkában
futott. Huy egy pillanatig tiszteletet érzett iránta. Talán
rosszul ítélte meg. Zadal talán csak követi a második
bikát, és bevárja, amíg Huy is felveszi pozícióját.
Azután Huy látta, hogy a vadászmester fejszéje fel-
emelkedik és megvillan, ahogy lendül; azután lecsapott
és Huy minden figyelmével a vezérbika felé fordult.
Ahogy Zadal fejszéje odacsapott, felhangzott a fáj-
dalom és figyelmeztetés üvöltése és Huy bikája teljes
erővel rohanni kezdett. Felé vágtatott és már olyan kö-
zel volt, hogy teljesen betöltötte Huy látóterét, és olyan
hatalmas volt, hogy az egész ösvény belerendült.
Huy felemelkedett búvóhelyéről és tudta, hogy csu-
pán röpke másodpercei maradtak a csapásra. A bika el
fog rohanni.
Nagy ugrásokkal a bika nyomába eredt, felfelé a
dombon, majd érezte, hogy le fog gurulni a lejtőn. A
rohanástól Huy hosszú lába megfeszült, kicsúszott alóla
a talaj és hátraesett a bika hátuljához.
A szürke test hatalmas súlya minden lépésnél a hátsó
lábaira nehezedett, ha tehát megbénítaná az inát, az a
vastag, agyonmart bőrrel fedte térdtől a sarkáig futna.
Olyan volt az ín, mint egy hajlékony, duzzadó, lány-
csukló vastagságú kötél; az állat teljes súlya minden
lépésnél erre nehezedett.
Huy futtában elkanyarodott, a bika mögé került és
ahogy a hozzá legközelebb eső hátsó láb megfeszült,
lecsapott rá a keselyűs balta pengéjével és átvágta az
inat. Éles hangon pattant el, mint ahogyan a vitorla ket-
téhasad a viharban.
Az elefántbika elvesztette az egyensúlyát, ahogy a
lába összecsuklott alatta. Vadul az ösvény szélére tánto-
rodott, súlyát már csak az ép lába hordozta.
– Baálért! – kiáltozta izgatottan Huy és a bárd a ma-
gasba lendült. A második ín is elpattant és a hatalmas
szürke állat súlyosan a földre dobbant. A zuhanás roba-
ja felhallatszott a hegygerincen álló nézőseregig és lát-
ták, hogy a száraz földről porfelhő száll fel. Huynak
hátra kellett táncolnia az elguruló test és a rettentően
csapdosó ormány elől.
Huy összeszedte magát a végső aktusra, ahogy a vo-
nagló állat háta mögött táncolt, mert tudta, hogy csak
másodpercek vannak arra, hogy kihasználja a megbéní-
tott elefánt meglepetését, mielőtt az nekigyürkőzik és
megpillantja őt, és Huy kétségbeesve kereste az alkal-
mat.
A bika feltápászkodott a mellső lábaira és maga alá
húzta sebesült lábait. Tehetetlen őrjöngésében belega-
balyodott a fákba, félelmetes ormányával vad körökben
csapkodott és egy szál agyarával a földet túrta.
Háttal volt Huynak, így még mindig nem vehette
észre támadóját. Huy könnyedén előszaladt, közben
lehajolt a csapdosó ormány elől. Rászökkent az állat
széles hátára, rátérdelt és magasba lendítette bárdját.
A ráncos, száraz bőrön tökéletesen kirajzolódott a
csontos gerinc, az öklömnyi csontok szinte kínálták
magukat a bárdnak. Huy lesújtott, egyetlen csapással
átvágta a csontot és kibuggyant a lágy, sárga csontvelő.
Az elefánt felüvöltött, rugdalózva rángott halálküzdel-
mében.
Huy leugrott a lüktető testről és hátratáncolt a hal-
dokló állat veszedelmes lábai és ormánya elől. Diadal-
érzésétől és megkönnyebbülésétől szinte szárnyalt. El-
végeztetett, átröppent a vihar szárnyán – és túlélte.
Hirtelen meghallotta a másik elefántbika vad trombi-
tálását és megperdült. Egyetlen pillantással felmérte,
hogy feladatát még nem teljesítette, az istenek még nem
végeztek vele.
Zadal melléfogott. Második csapásával elvétette az
inat és a bika három lábon ugyan, de sebesen szaladt és
fürgén utánavetette magát. Zadal eldobta bárdját és
bukdácsolva rohant a lejtőn, az elefánt szorosan a nyo-
mában. A bika üvöltött dühében, ormányával utána-
nyúlt és fürgén beérte a menekülőt.
Huy dermedten nézte, ahogy elkapja. Ormányát
Zadal teste köré csavarintotta és felemelte a levegőbe,
szinte a legmagasabb fák fölé, és Zadal tehetetlenül
pörgött fenn, a magasban.
Arccal a sziklás talajra zuhant és az elefánt rátette
egyik lábát kicsinek tűnő hátára, miközben ormányával
úgy tekerte le a fejét, ahogy a parasztgazda szokta a
csirkenyakat, és oldalra lökte. Zadal feje ugrálva gurult
le a lejtőn, mint a gyereklabda.
Huy a bika után rohant és felkúszott a lejtőn. Az ál-
lat a szétmarcangolt testen térdepelt és egyik agyarát
épp Zadal mellébe döfte. Annyira elfoglalta a csonkítás,
hogy Huy könnyedén mögé tudott lopózni.
Látta, hol van az állat térdén az a mély vágás, ahol
Zadal elvétette az inat és a keselyűs bárd csendben
megvillant. Ezúttal nem történt tévedés.

– Új címet adományozok neked – emelte fel Lannon

a boroskelyhet és a körülöttük ülő nemesek és lovagok
csendben hallgatták. – Hadi kitüntetést adományozok
annak az embernek, aki elrepült a viharral a szelek
szárnyán.
Huy szerényen lesütötte a szemét és egy kicsit elpi-
rult Lannon tábori sátrának fáklya fényében.
– Huy Ben-Amon – az Istenek Fegyverhordozója! –
kiáltotta ki Lannon a titulust, a nemesek pedig vissz-
hangozták és összezárt öklükkel tisztelegtek Huynak.
– Igyál, Huy! Igyál, Napmadaram! – kínálta Lannon
Huyt a saját borából. Huy kortyolt egyet és mosolyogva
körülnézett a társaságon. Ma este nem akar túl mélyen a
boroskancsó fenekére nézni. Nem akarta elködösíteni
vagy megzavarni ezt az örömérzetet. Az istenek vála-
szoltak neki és ő csöndesen ült a felbolyduló hangza-
varban, alig hallotta a nevetgélést és az ugratásokat,
csak a lelke legmélyén feltoluló dalra figyelt: Tanith!
Tanith!
Amikor felkelt a helyéről, hogy elmenjen, Lannon
szidalmazni kezdte és a tunikájánál fogva ráncigálta
vissza a heverőjére.
– Nem mehetsz el innen csak úgy, a saját lábadon,
Fegyverhordozó! Megérdemled, hogy ma este ölben
vigyenek az ágyadba! Gyerünk, kihívlak borivászati
párbajra.
Huy a fejét csóválta, nevetett és kihúzta magát a fel-
szólítás alól.
– Naponta csak egy párbajt vívok, uram, engedel-
meddel.
Odakint csendes volt az éjszaka, az égen ragyogtak a
csillagok. A nappali hőséget hűvösség váltotta fel és az
esti szél érintése olyan volt, mintha Tanith selymes haj
fürtje cirógatná az arcát.
– Asztarté! – Az istennő felkelt a völgy felett, ara-
nyos tányérja biztató, lágy sugarakkal világította be a
földet. – Föld anyja, köszönöm neked – suttogta Huy és
szeméből kicsordult a boldogság könnye.
Átment a táboron a sátra felé és magában melengette
szerelmének titkos ölelését.
– Tanith – suttogta. – Tanith.
Miközben átment a sötétben, valami mozgásra lett
figyelmes. Az egyik tűz mellett egy alak kuporgott,
rabszolganő szorgoskodott az őrlőkövön, gabonát őrölt
a pogácsához.
A tűz megvilágította csinos alakját és beragyogta sö-
tét bőrét és erős karját. Sellene volt az, a dajka.
Huy már-már tovább ment, amikor a lány várakozón
felnézett. Egy férfi közeledett felé a sötétségből és a
lány arca olyan imádattal teljesen ragyogott fel, olyan
szégyenkezés nélküli szerelemmel, hogy Huy szíve
beleremegett.
 A férfi odaállt a tűz mellé és elég volt egy pillantás a
hatalmas testre és a kerek, kopasz fejre, hogy Huy
azonnal ráismerjen Timonra.
Sellene felkelt, gyorsan odalépett Timonhoz és ösz-
szeölelkeztek. Megszaglászták egymás arcát a pogá-
nyok szerelmi üdvözletével, miközben szorosan átölel-
ve álltak. Huy szelíden elmosolyodott, és a szerelmes
ember minden más szerelmes iránti meleg együttérzése
fogta el.
Timon hátrahúzódott a lánytól és kinyújtott karral
fogta, miközben halkan pusmogott neki. Huy egy szót
sem hallott belőle. Csak Timon hangjának halk dörmö-
gését hallotta és látta, hogy a lány gyorsan rábólint.
Timon otthagyta a lányt és eltűnt a sátrak között.
Sellene odament az őrlőkőhöz és megtöltött egy zsákot
az őrleménnyel, majd lopva körülnézett és követte Ti-
mont a sötétségben. Huy figyelte, ahogy elmegy és mo-
solygott.
– Beszélnem kell Lannonnal – gondolta. – Ki kell
járnom nekik az egybekelési engedélyt.
Huy a sátrába érve elővette az aranytekercset, és rá-
terítette az írótáblájára. Megigazította a lámpás kanócát,
felemelte kihegyezett írószerszámát és verset kezdett
írni Tanithhoz.
– A haja sötét és lágy, miként a nagy tavon az égő
papiruszok füstje – írta és eközben teljesen megfeled-
kezett Timonról és Sellenéről.
Éjfél előtt elfogta a kimerültség, ráborult az írótáblá-
jára és úgy aludt el, hogy arcát rászorította az aranyte-
kercsre, a Tanithhoz írt szerelmes versére. A lámpás
füstölgött egy darabig, majd elfakult és kialudt.
Durva kéz rázta fel szürkületkor és Huy kábultan
felnézett. Mursil volt, a vadászmester.
– A Nagy Oroszlán küldött el szentségedért. A ku-
tyák már nyomon vannak és a rabszolgahajcsárok ösz-
szegyűltek. A király két rabszolgája megszökött és a
király meghagyta, hogy te is csatlakozz az üldözésük-
höz.
Huy ugyan csak félig-meddig volt magánál, de
azonnal tudta, ki az a két rabszolga. Gyomrában szorí-
tást érzett.
– A bolondok – suttogta. – Ó, az ostoba bolondok. –
Azután Mursilra nézett. – Nem – mondta. – Mondd
meg, hogy nem megyek vele. Beteg vagyok, mondd
meg, hogy beteg vagyok.

Sellene a sötétben álldogált és a király sátrából ki-

szűrődő ordítozást és röhögést hallgatta. Rövid köpenye
alatt bőrbatyut rejtegetett, amiben kemény, fekete, da-
rabokra vagdalt szárított hús volt és egy kis agyag fő-
zőedény. Négynapi eleség volt ez kettőjüknek, azután
majd átjutnak a nagy folyón. A lány félt is, jókedvű is
volt. Ezt a pillanatot tervezték már két év óta, és ahogy
ott várt, kerek, egykedvű vonásai mögött sokféle érze-
lem dúlt.
Végre megérkezett Timon; olyan hirtelen bukkant
fel mögötte, hogy a lánynak ijedtében elakadt a lélegze-
te. Timon kézen fogta és a tábor külső kerülete felé
vezette. A lány észrevette, hogy Timon is köpenyt vi-
sel, a vállán íj és tegez áll ki, a derekára pedig kardot
övezett. Rabszolgáknak tilos fegyvert viselniük, ezért
halálbüntetés járt.
A kapu karósáncánál két őr állt és míg Sellene el-
csevegett velük, mintha a bájait ajánlgatná, Timon mö-
géjük lopakodott a sötétben. Puszta kézzel törte el a
nyakukat, egy-egy kezével egynek-egynek, és úgy rázta
meg őket, ahogyan a kutya szokta a patkányt. Egyetlen
kiáltás sem hangzott fel, Timon szépen lefektette a hul-
lákat a sánckapu mellé és mindketten kimentek a tábor-
ból.
Áthaladtak a medencén, ahol az elefántmészárlás
folyt és ahol az éjszaka förtelmesen visszhangzott a
takarítók fogvicsorgatásától és nyivákolásától. Hiénák
és sakálok küzdöttek egymással a véres cafatok és
csontok felett. Timon kivont karddal a kezében vezette
át közöttük Sellenét, és habár az egyik alattomos, csa-
pott vállú hiéna morogva és vihogva utánuk osont, elér-
ték az átjárót és az elefántúton lefelé mentek a völgybe.
A hold jó világítást biztosított és gyorsan haladtak.
Mindössze egyszer álltak meg pihenni a pataknál, ittak
egy kevés vizet, azután sietve továbbmentek észak felé.
Egyszer egy oroszlán közelgett az ösvényen. Nagy
hím oroszlán volt, kísértetiesen szürke a holdfényben,
hatalmas sötét sörénnyel. Hosszú másodpercekig egy-
másra meredtek, majd az oroszlán halkan felmordult és
ellépkedett az ösvény melletti sűrűségbe. Nemrégiben
lakott jól és a két ember nem érdekelte.
A hold, mely négy napja, hogy teljes volt, átvándo-
rolt a csillagokkal szegélyezett égen és lesüllyedt a sö-
tét látóhatáron. Amikor már lement, csupán a csillagok
bizonytalan fénye világított és egy meredek, göröngyös
helyen Sellene elesett.
Timon hallotta, ahogy a lány felkiált és gyorsan
visszafordult. Sellene az oldalán feküdt és nyögdécselt.
– Megütötted magad? – kérdezte Timon és mellétér-
delt.
– A bokám – suttogta a lány a kíntól rekedt hangon
és Timon a lába után tapogatózott. A bokája máris tüzes
volt, és ahogy Timon hozzányúlt, érezte, hogy egyre
dagad és olyan, mint egy forró labda.
Timon a kardjával csíkokat hasogatott a köpenyéből
és szorosan betekerte a lány bokáját, úgy, ahogyan erre
Huy megtanította. Kétségbeesett sietséggel dolgozott és
gyomrát a rettegés férge őrölte.
Lábra állította Sellenét, de ahogy testsúlya a sebesült
lábra nehezedett, a lány felkiáltott.
– Tudsz járni? – kérdezte Timon és a lány megpró-
bált megtenni néhány fájdalmasan bicegő lépést. Zihált
a fájdalomtól, csak úgy sípolt torkában a levegő. Ráta-
padt Timonra és reményvesztve rázta a fejét.
– Nem bírok menni. Hagyj itt. – Timon a földre fek-
tette, felegyenesedett, ledobta fegyvereit és élelmiszer-
készletüket. Csak a rövid kardot tartotta meg. A két
bőrköpenyt összehajtogatta, megcsomózta, és vállra
való ülést készített belőle Sellenének. Belehelyezte a
lányt. A köpeny végét a nyakába és a vállára kanyarí-
totta, és felemelte. A lány most a karjában volt és maga
tudott Timon vállába kapaszkodni. A lány fele súlyát
átvette a köpeny, ami Timon nyakában lógott. Megin-
dult és lefelé ment, a völgynek.
Úgy a délelőtt közepe tájára már teljesen kidörzsölte
nyakát a köpeny, szivárgó, rózsaszín árkot vájt a sötét
bőrön. A meleg egyre erősödött, a völgy súlyos, tik-
kasztó hősége Timon utolsó erejét is elszívta. A lépte
már rég nem volt ruganyos és maradék erejével ván-
szorgott előre.
Egy kis tisztás füves szélén Timon megállt és neki-
vetette a hátát egy mhoba-hoba-fa törzsének. Nem mer-
te letenni a lányt a földre, félt, hogy nem lesz ereje új-
ból felemelni. Timon ajka elfehéredett, körülötte rászá-
radt nyál gyűrűzött. Szeme véreres volt. Melle zihált,
alig kapott levegőt.
– Hagyj itt, Timon – suttogta Sellene. – így mindket-
ten meghalunk.
Timon nem felelt, csak egy türelmetlen fejmozdulat-
tal csendre intette. Visszafojtotta a lélegzetét és hallga-
tózott. A lány is meghallotta a távoli kutyaugatást.
– Már túl késő – mondta Timon. Gyorsan körülné-
zett, hová álljanak. Nem is remélték, hogy elkerülhetik
a kutyákat.
– Te még megmenekülhetsz – sürgette a lány. –
Nincs messze a folyó.
– Nélküled nincs menekvés – mondta Timon és a
lány belekapaszkodott, miközben átvitte a tisztáson
oda, ahol megrepedt anyakőzet volt. A tört gránitdara-
bok olyan összevisszaságban álltak, akár egy régi vár
romjai.
Timon gyengéden lefektette a lányt a sziklánál, hátát
nekitámasztotta egy sima résznek. Kibogozta a kö-
penyt, párnának a feje alá tette, azután mellékuporodott
és cirógatta az arcát és nyakát, ekkora emberhez képest
meglepő gyengédséggel.
– Megölnek bennünket – mondta Sellene. – Mindig
megölik azokat, akik szaladnak.
Timon nem felelt, csak lágyan cirógatták az ujjai.
– A legborzasztóbb módon fognak megölni – mond-
ta Sellene és a fejét elfordította, hogy Timonra nézzen.
– Nem lenne jobb, ha meghalnánk, mielőtt a kutyák
ideérnek? – A férfi nem felelt és Sellene kis idő múlva
folytatta. – Itt van a kard, Timon. Miért nem használod?
– Ha a kicsi pap velük van, akkor még van egy esé-
lyünk. Hatalma van a király felett – és van közöttünk
valami. Egy kötelék. Ő megment minket.
A kutyák közelegtek és egyre vadabbul ugattak,
ahogy szagot kaptak. Timon felállt és kivonta kardját.
Előrement a sziklák között, és lenézett a meredélyen.
Fél mérföldnyire az erdőből már özönlöttek kifelé a
kutyák. Vagy harminc izmos, magas testű, hosszú lábú,
barna bundájú vadászeb, farkashoz hasonló fejjel és
fogakkal. Vadászathoz tenyésztették őket, arra, hogy
előráncigálják a zsákmányt.
Timon érezte, hogy a bőre megfeszül és viszketni
kezd, ahogy figyelte közeledésüket a lejtőn. A kutyák
sarkában ott rohantak a hajtók, halványzöld tunikában,
vállukon kutyakorbács.
Közöttük még öt hadielefánt is felvonult, a hátukon
lévő kalickákban ott ültek a vadászok és a rabszolga-
hajcsárok. Az elefántok könnyedén követték a falkát,
azzal a poroszkáló járással, amivel naponta ötven mér-
földet is megtettek.
 Timon beárnyékolta a szemét, hogy felfedezze a tá-
volból a többiek között a pap alakját. De még túl mesz-
sze voltak, habár a kutyák egyre közeledtek.
Óvatosan rátekerte köpenyét bal alsókarjára, öklét a
kardmarkolatra kulcsolta és néhányszor megsuhintotta,
hogy megerősítse izmát.
A legelső kutyahad megpillantotta a sziklák között
és eddigi mély ugatásukat izgatott visítás váltotta fel.
Csak úgy lobogott a fülük futás közben, rózsaszín nyel-
vüket kilógatták, kivillantak a hófehér farkasfogak és
felé robogtak.
Timon hátralépett a nyíláshoz, ahol Sellene feküdt,
hogy megvédelmezze a barna testű állatok gonosz ro-
hamától.
Az első kutya rárontott, kaffogó fogakkal és beleka-
pott az arcába.
Timon odavágott a kardjával és torkon szúrta, ami
azonnal megölte az állatot, de még mielőtt újra sújtha-
tott volna, már egy másik támadt rá. Bőrköpennyel bo-
rított karját a kutya szájához tette és megölte a harma-
dikat.
Ott nyüzsögtek körülötte, miközben szúrt és vágott
és hadonászott. A karján csüngő ebet odacsapta a szik-
lához és eltörte a gerincét, de máris egy másik mart
bele a lábikrájába olyan erővel, hogy elvesztette az
egyensúlyát. Rácsapott a bozontos hátra, a kutya felvi-
sított és elengedte.
Jött egy másik és nekiugrott az arcának, ezt a kard-
jával csapta fejbe. Egy másik hatalmas, szőrös test a
mellét marcangolta és agyarával beleharapott a válliz-
mába.
Túlságosan sokan voltak, súlyukkal ránehezedtek.
Térdre ereszkedett és fél kezével eltartotta a torkától az
egyik tajtékzó, vérengző állat torkát – de máris érezte,
hogy a hátát, hasát és combját marcangolják.
Azután egyszeriben ott termettek a kutyaidomítók,
elkorbácsolták mellőle az ebeket, néven szólítgatták a
kutyákat, elvonszolták tőle és megragadták a nyakörv-
üknél fogva.
Timon lassan felemelkedett. A kardját elveszítette és
vérpatakok csordultak le mély vágásokkal és marások-
kal borított, fekete, fénylő testéről.
Felnézett a felette tornyosuló elefántokra. Utolsó
reménye is elveszett, amikor látta, hogy Huy Ben-
Amon nincsen a vadászok között – és hogy Lannon
Hycanus, Opet Nagy Oroszlánja nevet rá.
– Jó futás volt, rabszolga – kacagott Lannon. – Azt
hittem, eléred a folyót. – Odanézett Timon mögé, ahol
Sellene feküdt. – Tehát igaza volt a vadászaimnak. A
jelekből kiolvasták, hogy az asszony lába megsérült és
te cipelted. Nemes gesztus, rabszolga, pogányoktól
szokatlan dolog. Hanem azért drágán megfizetsz érte. –
Lannon körülnézett, az egyik rabszolgahajcsárt kereste.
– Azt hiszem, nem éri meg visszavinni őket. Legyen
meg a kivégzés itt helyben.
Timon felnézett a királyra és tiszta, erős hangon
megszólalt.
– Én az élő szimbóluma vagyok ennek a szeretetnek
– mondta és Lannon feje megrándult, ahogy visszaem-
lékezett e szavakra. A nevetés elhalt ajkáról, ahogy
rámeredt a vérző rabszolga királyra és szeme találko-
zott a füstsárga szempárral. Timon élete hosszú másod-
percekig egy hajszálon függött, majd Lannon hirtelen
lekapta a szemét Timonról.
– Nagyon jó – bólintott. – Barátom iránti kötelessé-
gemre emlékeztetsz engem. Ezt méltányolom, de eskü-
szöm, utolsó leheletedig átkozni fogod ezt a pillanatot.
Élni fogsz – de életed végéig a halál édessége után
fogsz áhítozni. – Lannon arca hideg düh maszkjaként
fordult a rabszolgahajcsárjához. – Nem végezzük ki ezt
az embert, de kikiáltjuk , Javíthatatlannak” és két talen-
tum súlyú láncot rakunk rá. – Ez annyit jelentett, hogy
éjjel-nappal, ébrenlétben és alvásban száz font súlyú
láncot kell viselnie. – Elküldjük Hulya bányáiba és
mondd meg a felügyelőnek, hogy a legmélyebb szinten
dolgoztassák.
Lannon folytatta, közben figyelte Timon arcát. – Az
asszony nem élvezi védelmemet, mindazonáltal őt is
visszavisszük. Odaláncoljuk az egyik elefánt kalickájá-
hoz és utána kell mennie.
Timon arcán először lehetett érzelmet látni. Előrelé-
pett és kérőn felemelte rettentően sérült karját, amiről
sötét húscafatok lógtak.
– Uram, az asszony megsérült, nem tud járni.
– Majd tud – mondta Lannon. – Ha pedig nem, ak-
kor majd vonszolják. Te az elefánton lovagolsz és biz-
tatod. Lesz időd elgondolkodni azon, hogy nem lett
volna-e kellemesebb az a gyors halál, amit ajánlottam
az élet helyett.
Húsz láb hosszú, könnyű menetláncot kapcsoltak
Sellene csuklójára. A lánc másik felét odacsatolták az
elefánt hátán lévő kalickához.
Timont vaskos láncokkal béklyózták meg nyakán és
bokáján, és felültették az elefánt hátára. Arccal Sellene
felé fordították, akit talpra állítottak. Csak fél lábán
tudott állni, a másik lába egészen kicsavarodott a boká-
jánál. Arca szürke volt a fájdalomtól, de megpróbált
rámosolyogni Timonra.
Amint az elefánt megindult, Sellene már az első lé-
pésnél arcra esett, le a kémény földre, az éles agyagpa-
lára, a pengeként szúrós fűre. Ötven lépést vonszolták,
majd újra felugrott és ugrálva sántikált az elefánt után.
Térde és könyöke felhorzsolódott, hasán és mellén vá-
gások keletkeztek.
Vagy egy tucatszor zuhant el és kelt fel ismét, teste
minden egyes zuhanás után mind sérültebb és zúzottabb
lett. Utoljára valamikor naplemente előtt zuhant le.
Ahogy Timon ott ült talpig vasban ketrecében, szent
esküvést tett. Haragjában, bánatában és fájdalmában
iszonyú bosszút esküdött, miközben végig kellett néz-
nie, ahogy Sellene élettelen teste ott hánykolódik és
vonszolódik a durva földön, és mély, sötétbarna nyo-
mot hagy maga után. Timon könnyezett, életében utol-
jára adta át magát a sírásnak. A könnyek végigfolytak
arcán és lecsurogtak állára, összekeveredve a rászáradt
vérrel és porral.

Huy teletöltötte serlegét egyik válogatott amforájá-

ból, amelyet különleges alkalmakra tartogatott. Halkan
motyogott magában és kis mosoly játszadozott az aj-
kán, mely szemébe is szikrákat csalt.
Éjnek idején tért vissza Opetbe, öt órát aludt és most
megfürödve és legjobb fehérneműjébe öltözve elküldött
egy rabszolgát Opet jósnőjéhez és megüzente, hogy
találkozni óhajt vele. Az utolsó hetek minden véres
eseménye és szenvedélye, mely a nagy folyó mellett
esett meg, feledésbe merült most, hogy a Tanithtal való
újraegyesülés reménye éltette. Most megfeledkezett
még Sellene megcsonkított holttestéről is, ahogy az
elefánt háta mögött behurcolták a táborba és Timon
magas alakjáról, amint láncra verve, szomorúan megha-
jol, ahogy a rabszolgahajcsárok maguk előtt hajtják és
rettentően vádló szemmel Huyra néz és bilincsbe vert
kezével fenyegetőleg vagy tán könyörgőleg int – Huy
nem is sejtette, mit jelez. Azután a rabszolgahajcsárok
végigkorbácsolták a lilásfekete hátat, amin ujjnyi vas-
tag hurkák keletkeztek a csapásoktól. Amióta mindez
megtörtént, Huy először tudott megfeledkezni róla,
annyira lefoglalta egész lényét a szerelem öröme.
Ajkát elgondolkodva szorosra zárva egy kék üveg-
cséből négy csepp átlátszó folyadékot töltött a borba.
Letette a serleget, mutatóujjával felkeverte a bort, az-
után töprengve leszopogatta az ujját és elfintorította az
orrát, ahogy megérezte az altató kellemetlen ízét. Még
egy kis vadmézet is beletett, hogy elvegye az ízt, végül
elégedetten odarakta a serleget a párnahalom mellett
álló faasztalkára. Már egy tálka sütemény és édesség is
oda volt készítve. Huy selyemkendővel takarta le a
borosserleget, majd örömmel nézegette előkészületeit.
Felvette lantját, felkapaszkodott a tetőre és letelepedett.
Felhangolta hangszerét és végigfutott rajta, majd ki-
eresztette hangját, közben figyelte a kapujához vezető
szűk utcácskát.
A ragyogó reggeli napfényben a tó vize vidám kék
volt, alig valamivel sötétebb, mint az égbolt. Apró hul-
lámok fodrozódtak a felszínén, Habbakuk Lal egyik
gályája épp most futott ki a kikötőből a nagy, három-
szögletű vitorla alatt. Árboca körül ott rikoltoztak és
bukdácsoltak a tengeri madarak.
Magasan a tó felett viharfelhők gyülekeztek az égen.
Napnyugta előtt eső lesz, gondolta Huy, megérezte a
vihar közeledtét a levegőben, ahogy fehérneműje szinte
a testére tapadt, és nyirkossá váltak szakálla göndör
fürtjei is.
Elakadt a lélegzete és a zene elhalt ujjai alatt, ahogy
két alakot látott közelegni az utcácskában a kapu felé.
Durva barna csuklyás köpenyt viseltek. Asztarté papnő-
inek utazóöltözékét. Az esetlen lebernyeg azonban
mégsem tudta elrejteni, hogy az elöl haladó magasabb
alak ifjú és gyors léptű, míg a mögötte bicegő hajlott
alak bizony koros már. Az öreg hang levegő után kap-
kodva beszélt, magas hangon és idegesen.
– Lassabban, hölgyeim! Könyörgöm! – vigyorgott
Huy. Egyik rabszolga kinyitotta a kaput és amikor át-
mentek az udvaron, Huy egyetlen ellentmondást nem
tűrő hangot pendített meg a lantján és Tanith megder-
medve megállt. Az öreg gardedám semmit sem hallott
és motyogva, mormogva tovább baktatott a ház felé,
míg Tanith felnézett a tetőn álló Huyra.
Huy énekelni kezdett és alatta a lány hátravetette
csuklyáját a vállára. A haját leeresztette, nagy zöld
szemét felvetve figyelt, arckifejezése elbűvölt és ko-
moly volt. Huy azt az éneket dalolta, amit a vadonban
írt Tanithhoz, azt, ami bekerült az aranykönyvbe, és
amikor az utolsó taktus is elhalt a ragyogó reggelben,
Tanith arca lángolt és ajka remegett.
Huy lement a lépcsőn és szorosan a lány mellé állt,
anélkül, hogy megérintené.
– Te vagy a lelkem – mondta Huy lágyan és a lány
feléje dőlt, mintha valami akaratán kívüli erő vonzaná.
– Uram, nem érzem biztosnak magam veled, ha más
szemek is látnak. Félek, hogy elárulom szerelmemet,
akármilyen vak is a kísérőm. Adj erőt nekem.
Huy megérintette a könyökét és a ház felé vezette.
Amikor átmentek a nagy szobán, Tanith könnyedén
megbotlott és egy pillanatra Huyhoz préselődött.
– Ó! Nem bírom elviselni – mondta és Huy hangja
megremegett, amikor felelt.
– Türelem, szerelmem. Csak egy kis idő még.
Az öreg papnő már le is telepedett a párnákra és fo-
gatlan szájával egy süteményen rágódott, közben le-
morzsálta és benyálazta a ruháját és keserűen panasz-
kodott különböző fájdalmairól.
Huy odament mellé és két kezébe vette a preparált
italt. Miután bizonyos volt abban, hogy az öreg papnő
földsüket, megkérdezte Tanithot: – Erős az asszonyság?
– Erősebb, mint a legtöbb férfi – mosolygott Tanith.
– Habár ezt nem ismeri be.
– Nem szokott mellfájásról vagy lélegzetkihagyásról
panaszkodni?
– Soha – lepődött meg Tanith. – De miért kérded?
– Csillagcseppeket tettem a poharába – magyarázta
Huy. – De azért nem szeretném örökre elaltatni.
Tanith mosolya fellángolt és bevilágította szemének
zöld mélységét és fogai ragyogását. – Ó, Szent Atya,
milyen okos vagy! – Tapsolt örömében, azzal a gyer-
mekes mozdulattal, ami soha nem tévesztett hatást Huy
lelke legmélyén.
– Hány csepp van benne? – kérdezte Tanith.
– Négy.
– Egy kicsivel több talán nem ártana meg neki. Már
oly sok hete, hogy nem láttalak, Szent Atya. Sok min-
den megbeszélnivalónk van.
Míg beszélgettek, az öreg papnő okosan bólogatott
és úgy grimaszolt, mintha minden szavukat értené. Huy
egy pillanatig tanulmányozta, majd határozottan elhes-
segette a kísértést.
– Nem – mondta. – Négy csöpp elég. – És leült,
szemben a papnővel. A ráncos, majomszerű arc széles,
fogatlan vigyorra húzódott és csontos kezével, melyen
öregkori májfoltok és kiálló kék erek éktelenkedtek, a
borosserleg után nyúlt.
– Jó szíved van, Szent Atya – sipította.
Leültek vele szemközt és míg beszélgettek, aggódva
figyelték. A vén banya elhúzta az élvezetet, szürcsöl-
gette a bort, hangosan gargarizálta a szájában, mielőtt
lenyelte, és cuppogott az ínyével.
– Amíg külön voltunk, sokat gondolkodtam azon,
ami köztünk történt – mondta Huy, anélkül, hogy
Tanithra nézett volna.
– Én semmi másra nem gondoltam.
– Mivel olyan ember vagyok, akinek az élete az is-
tenek szolgálatának van szentelve, nagy bajba kerültem,
amiért vétkeztem ellenük – mondta Huy.
– Nem lehet bűn az, ami olyan sok örömet és bol-
dogságot ad.
– Arra kértem az isteneket, hogy tegyenek próbát ve-
lem és bíráskodjanak bűnöm felett. – Huy még mindig
nem nézett rá a lányra, de Tanith élesen rápillantott és a
hangja felcsattant.
– Te nem is élvezed az ilyen őrült kockázatot, ugye?
– Teljesen szabályszerű próba volt – az isteneket
nem lehet rászedni. – Huy szerette volna, ha a lány
megérti, de Tanith túlságosan is megértette.
– Megtiltom neked, hogy ilyen ostoba férfidolgokat
művelj. Reszketek, ha arra gondolok, miféle őrültsége-
ket vittél végbe a vadonban. – Most már mérges volt.
– Szükség volt rá. Alkalmat kellett adni az istenek-
nek, hogy kinyilvánítsák haragjukat.
– Éppúgy kinyilváníthatták volna a haragjukat a le-
csapó villámmal vagy egy kidőlő fával! Nem tűröm,
hogy provokáld őket, hogy aztán tönkretegyenek!
– Tanith, kérlek, hagyd, hogy…
– Látom, uram, hogy a jövőben szigorúbb ellenőrzés
alá kell hogy vegyelek. Én szeretőt akarok, nem hőst.
– De Tanith, az istenek kedvező választ adtak. Nem
kell hogy vétkesnek érezzük magunkat.
– Én soha nem éreztem magam vétkesnek, sem ak-
kor, sem most. De Szent Atya, még ha belesápadnak is
az istenek, akkor is megharagszom, ha újból feleslege-
sen kockára teszed az életed.
Huy Tanith felé fordult és csúfolódó szomorúsággal
a fejét csóválta.
– Ó, Tanith, mihez is kezdenék nélküled? – És szi-
gorú arca ellágyult.
– Uram, ez a kérdés fel sem merülhet. – Ebben a pil-
lanatban az öreg papnő kezéből kicsúszott az üres ser-
leg és végiggurult az agyagpadlón. Egyre kisebb körö-
ket írt le, aztán csendesen megállt. A papnő elégedetten
hortyogni kezdett és feje előrebukott. Huy megfogta és
hátratámasztotta a párnákra. Kényelmesen elhelyezte és
szépen elrendezte a ruháját. Álmában elmosolyodott,
mormogott és sípolt.
Huy felegyenesedett és Tanith szorosan mellé állt.
Egymás felé fordultak és összeölelkeztek, lassan, óva-
tosan közeledve egymáshoz. Ajkuk simán érintkezett,
hűvösen és nagy erővel. A lány hangja végigsimogatta
Huy arcát és teste szorosan a testéhez préselődött.
 – Tanith – suttogta a férfi. – Ó, Tanith, annyi min-
dent akarok neked mondani.
– Uram, neked van a legszebb hangod, amit valaha
is hallottam. Bölcsességedet és szellemességedet ün-
neplik szerte a négy fejedelemségben – de kérlek, most
ne beszélj.
Tanith gyengéden kibontakozott az ölelésből, meg-
fogta Huy kezét és szelíden kivezette a szobából.

A következő hónapok folyamán Tanith kísérőnője

sajátságos ízlésfejlődésen ment át Huy borát illetőleg.
A templomi ünnepek alkalmával szokásává vált, hogy
leszólja a tisztelendő anya által felszolgált bort, ami
szerinte élvezhetetlen volt ama másikhoz képest, és
mindig azzal végezte, hogy dicshimnuszt zengett magá-
ról a Szent Atyáról.
– Ez egy drága, drága ember – mondogatta hallgató-
ságának. – Össze sem lehet hasonlítani a többiekkel.
Meséltem már nektek valaha Rastafa-Amonról, aki az
én novíciakoromban volt a negyvennegyedik Nagy
Oroszlán főpapja? Az volt ám a valaki! – Öreg szeme
kicsit elhomályosult és kicsordult egy csepp nyála.
– Igyunk! – mondta botrányos élénkséggel. – A
harcra! És más effélére. – Azután bölcsen bólogatott. –
Rettenetes, rettenetes ember! – És kedvtelve vigyorgott
régi emlékein.

A bőrből készült, szurokkal összeragasztott csövön

át olyan gyenge lökésekkel jött a levegő, mintha egy
haldokló dinoszaurusz lélegezne. A felszínen nagy fúj-
tatókkal hajtották be a friss levegőt, de ide, hetvenláb-
nyi mélységbe a föld alá már alig jutott belőle.
Timon nekitámaszkodott az izzadó sziklafalnak és
arcát a tömlő nyílásához szorította. Teljesen kimerült a
föld alatti világ pokoli hőségében, levegőtlenségében és
kénes bűzében. Lesoványodott, fekete bőréből kiálltak
a bordái, és áttűntek az izmai. Beesett arcával egészen
halálfejszerű lett a koponyája, de mélyen ülő szemében
fékezhetetlenül lobogott lelkének tüze.
A vég nélküli gürcölés minden húst és zsírt lemart a
testéről. Most épp izzadság áradt a pórusaiból és láttatni
engedte a sebhelyeket, melyek át- meg átszabdalták a
hátát és teljesen elborították csontig aszalódott testét –
ezek a sebhelyek látszottak a karján és lábán, friss és
rózsaszínű sebhelyek, vastag varos és fényes rovátkák,
és olyan sebhelyek, melyekből még szivárgott a genny.
Vasbilincsei lötyögve lógtak nyakáról, csuklójáról és
bokájáról. Bilincseitől durva bőrkeményedések kelet-
keztek nyakán és végtagjain, rabszolgajelek, melyeket a
sírig viselhet magán.
Nagyot szippantott a levegőből, melle úgy járt, mint
a szivattyú, bordái a lélegzetvétellel láthatóan emelked-
tek és süllyedtek. Körülötte kavargott a füst és elhomá-
lyosította a lámpást. A hőség szinte remegett, a szikla
izzott az arca alatt, noha a tüzek vastag hamuréteg alatt
parázslottak.
Öt nap óta nekik kellett szétrepeszteniük a kemény
szerpentinásvány sziklát, melyben ott bujkált az arany-
telér. Munka közben tizenhat ember halt meg a gőztől
és füsttől vagy a szétrobbantott sziklák lezuhanó darab-
jaitól, vagy pusztán kimerültek a hőségtől és ájultan
lezuhantak az izzó talajra, ami csak úgy sistergett alat-
tuk és húsuk bűzlő, égett cafatokban ragadt a sziklára.
A felettük lévő aknából háncskötél lógott, végén
vízhordó bugyorral. A bugyrot egy egész ökör bőréből
készítették, gondosan összeöltögették és eresztékeinél
szurokkal tették vízhatlanná, így a bugyorba negyven
gallon folyadék is belefért a savanyú bor és víz keveré-
kéből.
Timon bemártotta bőrköpenyét a mellette lévő favá-
lyú mocskos, meleg vizébe, majd felemelte lábát, betet-
te a vályúba és jól átáztatta bőr lábszárvédőjét és szan-
dálját. Szandálja ötszörös vastagságú bőrrel volt meg-
erősítve, hogy ellenálljon a sziklatalaj forróságának.
Timon a válla köré kanyarította köpenyét, szája és orra
elé vászonkendőt kötött, még egy mély lélegzetet vett a
levegőző csövön át, azután elengedte. Aztán a himbáló-
zó vizesbugyor alá bukott és teljes súlyát a vállára vet-
te. Leemelte, lódított egyet a bogon, ami tartotta, majd
a folyadék súlya alatt meggörnyedve elbotorkált az
alagútba.
Ahogy a külső részhez ért, fröcsögni és bűzleni kez-
dett szandálja nedves talpa. Érezte, hogy a vastag bőrön
áthatol a forróság. A sziklafalról szinte kalapált a hő-
ség, olyan fizikai erővel, hogy minden lépésért meg
kellett küzdenie.
Már alig maradt ideje arra, hogy elvégezze a mun-
kát. Kimerült tüdeje fájdalmasan pumpált, de Timon
alig mert levegőt venni a mérgezett, füstös levegőből.
Karjának és arcának szabadon maradt részeit szinte
leforrázta a hőség és vastag talpú szandálja ellenére
iszonyúan égette lábát a szikla.
A külszíni fejtés előtt levette válláról a bugyrot. Fel-
nyögött fájdalmában, amikor a könyöke véletlenül hoz-
záért a sziklához, mely jó darabon leégette a bőrét és
szabadon hagyta húsát.
A bugyrot a földre tette, megforgatta és a felörvény-
lő gőzben és hőségben hátrarohant az alagútban, köpe-
nye alatt lóbálózó láncokkal. Ez volt az a pillanat, ami-
kor a legtöbb ember meg szokott halni, ha nem tudnak
idejében elmenekülni a veszély elől és a forró szikla túl
gyorsan rágta át magát a vízhordó bugyron.
A bugyor szétpukkant Timon mögött, negyven gal-
lon folyadék ömlött szét a forró sziklákon, a hirtelen
összehúzódás megrepesztette és szétrobbantotta a szikla
felszínét. Egy éles kődarab odavágódott Timon feje
hátuljához és pengeélességgel nyílt sebet ütött a kopo-
nyájába. Timon megtántorodott, tudta, hogy a legbor-
zalmasabb halált jelentené, ha most lezuhanna a sister-
gő talajra. Valahogy lábon tartotta magát szédülő érzé-
keivel, míg elérte a vizes vályút és gyorsan bedugta
fejét a mocskos, tajtékos vízbe. A piszkos víz vérrel
keveredve csurgott végig a hátán és Timon mindkét
kezével megragadta a levegőző csövet és belezihált.
Köhögött, émelygett és fájdalmában szinte elvakult.
Beletelt egy kis időbe, míg úgy-ahogy erőre kapott
és a felszínre vezető létrához támolygott. Felfelé kez-
dett mászni, közben már leeresztették a következő víz-
hordó bugyrot és Timon odapréselte magát a szűk átjá-
ró falához, hogy utat engedjen. Ötven lépést tett meg a
sötétben mászva, majd kijutott egy homályosan világí-
tott, alacsony tetőzetű barlangba.
A rabszolgahajcsár észrevette, amikor felbukkant.
– Miért hagytad el a munkahelyedet? – És hosszú,
vízilóbőr korbácsával odavágott Timon bordái közé.
Timon megvonaglott.
– A fejem – lihegte. – Rosszul vagyok. – A rabszol-
gahajcsár közelebb lépett hozzá és odahajolt, hogy
megvizsgálja a nyílt sebet Timon fején, melyből még
mindig csepegett a vér. Türelmetlenül felmordult.
– No, akkor pihenj. – És odafordult ahhoz a tíz rab-
szolgához, aki ott guggolt. Ezek is a javíthatatlanok
közé tartoztak és ugyanolyan súlyos láncot viseltek,
mint Timon, a testük is ugyanolyan összeszabdalt és
sebes volt. A rabszolgahajcsár kiválasztott közülük
egyet és rámutatott a korbácsával.
– Te itt. Gyorsan. – A rabszolga felkelt és odacso-
szogott az akna szájához. Mereven mozgott a csontig
ható nyirkosságtól. Az akna szélén megtorpant és félve
pislogott le a borzalmasan gőzölgő gödörbe.
– Mozgás! – mordult rá a rabszolgahajcsár és a kor-
bács felszisszent, majd lecsapott a testére. A rabszolga
lemászott a létrán.
Timon odavonszolta magát a fal mellett álló ala-
csony padhoz. Leült, könyökét a térdére támasztotta,
fejét kezébe hajtotta. Tüdeje fájt a füsttől, a fején lévő
seb sajgott és lüktetett. Egyik rabszolga sem nézett rá.
Minden ember belesüppedt a maga privát poklába,
mással nem törődtek, csendben voltak. Timon mellett
köhögni kezdett egy ember, szakadatlanul rázta a köhö-
gés, az ajkán egy csepp vérrel kevert nyál buggyant ki
és megcsillant a lámpafényben. A bányában szerzett
tüdőbajától szenvedett és haldoklott. Az elporló szikla
megtöltötte belsejét, úgy összeállt, mint a beton és kővé
változtatta tüdejét. Senki nem mozdult, senki nem szólt.
A fiatalabb rabszolgahajcsár megállás nélkül fel és
alá sétált előttük. Barna bőrű, szakállas yuye férfi volt,
valószínűleg felszabadított rabszolga. Vászontunikát
viselt és könnyű vértet, ami elég volt ahhoz, hogy fel-
fogja a tőrszúrást és fején vassisak volt, hogy megvédje
fejét az alagút durva tetőzetétől. Derekára rövid kardot
és vashegyű rabszolgakorbácsot övezett. Magas volt,
keménykötésű, erős, izmos karú és lábú. Kegyetlen
ember volt, akit épp emiatt választottak ki a javíthatat-
lanok mellé. Egyébként mindig ketten voltak. A másik
rabszolgahajcsár idősebb volt, deres szürke szakállal és
sápadt, beteg kinézetű arccal. Ám a válla neki is hatal-
mas volt, kegyetlenségben is vetekedett a fiatalabbal,
csakhogy tapasztaltabb volt annál. Öt folyadékkal teli
bugyrot eresztettek le az aknába, ötször csapott fel a
sötétségből a gőz, ahogy végiglocsolták az átforróso-
dott sziklát.
– Elég! – bömbölt le a fiatalabb rabszolgahajcsár és
a rabszolga felmászott a gödörből és köhögve, éme-
lyegve végignyúlt az akna szélén. Hamu, izzadság és
sár mocskolta be a testét és egy kis sárga epét hányt ki a
sárba.
– Vigyétek el – parancsolta a rabszolgahajcsár, mire
ketten előrecammogtak és a padhoz vonszolták.
A fiatal rabszolgahajcsár szeme végigpásztázta a
sort és a rabszolgák próbáltak nem tudomást venni róla,
nehogy véletlenül őket válassza.
– Te – bökte oda a korbácsot Timon oldalába. – Te
még nem fejezted be a munkádat.
Timon rég megtanulta már, hogy a könyörgés, ellen-
kezés mit sem használ. Felállt és az akna felé vánszor-
gott. Megacélozta magát a leszálláshoz, de túl sokáig
késlekedett és a vízilóbőr korbács felszisszenve, fehé-
ren felvillanó fájdalommal odacsapott a hónaljára.
Timon fájdalmában reflexszerűen felemelte a karját,
hogy védekezzen és meglódult a lánca. A fájdalom és
harag hirtelen kitörésével meglóbálta maga körül a lán-
cát, amikor a rabszolgahajcsár a következő suhintásra
készült. A lánc a rabszolgahajcsár alsókarjához csapó-
dott és karcsontja éles csattanással eltörött.
Felordított és hátralépett, törött karja lazán fityegett
az oldalánál. A mögötte lévő öregebb férfi kihúzta a
kardját. Durva, reszelő hangot adott ki magából, ahogy
kihúzta hüvelyéből. Az öreg ötvenlépésnyire volt az
alagútban.
Ketten voltak, a fiatalabb bal kézzel tapogatott a
kardja után. Valahol mélyről, a rabszolgatompaság, az
elállatiasodott ürességű agy mélyéről egy szikra pattant
elő. Timonban feltolult Huy Ben-Amon tanítása: két
ellenséged van? Válaszd el őket és először a gyengéb-
biket támadd.
Timon meglóbálta láncát, odavágta a fiatalabbik rab-
szolgahajcsárnak és az elterült a sárban.
Timon ráugrott és a második ember kardcsapását a
csuklóján lévő bilincsvéggel hárította el. A csapás
ugyan a vállát érte és elzsibbasztotta a karját, de a kö-
vetkező csapás alól kibújt, és láncát rávetette a férfi
torkára. Meghúzta és szorosan tartotta.
Az öreg rabszolgahajcsár kezéből kihullott a kard és
keze rákulcsolódott Timon keze fejére, ahol a láncsze-
mek szorosan tartották.
 Timon úgy találta, hogy a rabszolgahajcsár úgy vo-
nyít, mint egy kutya, ahogyan egyre szorosabban tekeri
köré a láncot. Az öreg keze hirtelen leesett, nyelve ki-
lógott dagadt szájából és éles, csípős bélsárszag kezdett
terjengeni, ahogyan a záróizma is elengedett. Timon
ledobta a földre és a sárból felvette a kardját.
Odafordult a fiatalabb rabszolgahajcsárhoz, aki már
a térdén mászott, de még mindig kábult volt. A sisakját
elveszítette és törött karját babusgatta a mellén.
Timon fölébe magasodott és a rövid karddal ketté-
szelte a fejét. A rabszolgahajcsár arccal a sárba bukott.
Timon hátrafordult és gyorsan körülnézett. Az első
és az utolsó csapás között mindössze tíz másodperc telt
el és egyetlen kiáltás sem hangzott fel.
Timon lenézett a kezében tartott kardra, aminek a
pengéjén sárral kevert vér volt, és úgy érezte, hogy
egyszeriben elszáll belőle a rabszolga nyomorult csüg-
gedése. A szikra lángra lobbant, újból embernek érezte
magát.
Odanézett a padon ülő rabszolgákra. Egyikük sem
mozdult. A szemük közönyös volt, érdektelen. Ezek
már nem emberek többé, Timon megborzongott, ahogy
rájuk nézett. Emberekre van szüksége.
Egy azért volt közöttük. Zama volt a neve. Fiatal
ember, Timonnal egyidős. Vad rabszolga, a folyónál
ejtették rabságba. Még csak egy éve viselte láncait.
Timon rámeredt és látta, hogy a szeme összeszűkül és
láthatóvá lesz, látta, hogy felemeli az állát és összeszo-
rítja állkapcsát.
– Kalapácsot! – parancsolt rá Timon. – Hozz egy ka-
lapácsot! – Zama felrezzent. Nagy erőfeszítés kellett
hozzá, hogy lehulljanak róla a rabszolgaszokások.
– Siess – mondta Timon. – Kevés időnk van.
Zama felemelte az egyik rövid nyelű bányászbaltát,
és felállt a padról.
Timon úgy érezte, hogy szíve a magasba szárnyal.
Embert talált. Kezében a karddal odanyújtotta a csukló-
ját.
– Üsd le a láncot – mondta.

Lannon Hycanus örvendezett, ám megpróbálta, hogy

ez ne nagyon lássék rajta. Az ablaknál állt és lenézett a
kikötőre, ahol öt gálya ringott a kőmólónál. Lannon a
szakálla egyik fürtjét csavargatta és titokban mosoly-
gott.
Mögötte a szoba belsejében Rib-Addi olvasott ki-
mért, pontos hangján, ujját ritkás, szürke szakállába
mélyesztve.
– A mai napon ötvennyolc hatalmas elefántcsont ér-
kezett a déli füves síkságokról Opetbe, mindegyik hat-
vankilenc talentum súlyú.
Lannon gyorsan megfordult, örömét mogorvasággal
leplezte.
– Már a súlyuknak is utánanéztél? – faggatta.
– Mint mindig, uram – biztosította Rib-Addi, és ír-
nokai felpillantottak az írásból és meglátták, hogy a
Nagy Oroszlán arckifejezése ellágyul. Az írnokok elvi-
gyorodtak és kedvtelve bólogattak.
– Ah! – mordult fel Lannon és visszafordult az ab-
lakhoz, miközben Rib-Addi folytatta a felolvasást.
Egyhangúan darálta és Lannon figyelme elkalandozott,
noha tudat alatt éberen figyelte, mikor hall valami ha-
misságot kicsendülni a könyvelő hangjából. Rib-
Addinak az volt a szokása, hogy amikor az elszámolás-
ban olyan helyre ért, amiről úgy gondolta, hogy az nem
nyeri meg a Nagy Oroszlán tetszését – alacsonyabb
megtérülések, feltöltetlen gazdaságok esetében –, kissé
felemelte a hangját, amire Lannon menten lecsapott.
Mindez arról győzte meg Rib-Addit, hogy Lannon va-
lóságos üzleti lángelme és semmit sem rejthet el előle.
Lannon figyelme másutt járt, lustán elkóboroltak a
gondolatai, lelki köveket forgatott meg, hogy lássa, mi
szalad ki alóluk. Huyra gondolt és a megelégedett fel-
színen hűvös szellő borzongott át. Barátságukban va-
lami repedés keletkezett. Huy megváltozott Lannon felé
és ő most ennek az okát kutatta. Elhessegette a gondo-
latot, hogy ez talán hosszú elhidegülésük utózöngéje.
Valami más van emögött. Huy visszahúzódó, titkolózó.
Csak ritkán időzik esténként a palotában, hogy
Lannonnal kockázzon, borozgasson és nevetgéljen.
Gyakran előfordul, hogy amikor Lannon érte küld, ahe-
lyett, hogy Huy érkezne meg vállán lantjával, hogy
elénekelje új balladáját, csak a rabszolga tér vissza az-
zal az üzenettel, hogy Huy beteg vagy alszik vagy ír.
Lannon most összehúzta a szemöldökét és ebben a
pillanatban meghallotta a sokatmondó emelkedést Rib-
Addi hangjában. Megperdült és rájuk meresztette a
szemét.
– Micsoda? – bömbölte, és a félelemtől minden arc
sárgult-sápadozott. Az írnokok a tekercseikbe dugták a
fejüket.
– Uram, a bánya déli végében nagy kőomlás történt
– hebegte Rib-Addi. Meghökkentette, hogy a töménte-
len számjegy közül Lannon menten nyakon csípi azt a
tízszázaléknyi teljesítménycsökkenést, ami a középső
királyság tucatnyi bányája között szinte elvész.
– Ki ott a munkavezető? – követelte Lannon és
megparancsolta, hogy mozdítsák el a helyéről azt az
embert.
– Ez hanyagság, amit nem tűrhetek – magyarázta
Lannon Rib-Addinak. – A terméshozamot is érinti és az
értékes rabszolgák is odavesznek. Inkább többet költök
az aládúcolásra, a végén mindig ez az olcsóbb.
Rib-Addi lediktálta a parancsot egyik írnokának,
Lannon meg visszafordult az ablakhoz és Huyjal fog-
lalkozó gondolataihoz. Arra gondolt, hogyan is volt
azelőtt, hogy Huy jelenléte mennyire lelkesítőleg hatott
és mennyivel értékesebbé tett minden győzelmet és
hogy vele minden csalódást vagy balesetet könnyebben
viselt el. Mindig akkor történtek a jó dolgok, amikor
Huy is ott volt.
Lannon egy őszinteségi rohamában bevallotta magá-
nak, hogy minden emberi lény közül Huy Ben-Amon
az egyetlen, akit barátjának tekinthet.
Lannont a helyzete mindenkitől elválasztotta. Senki-
től sem kapta meg azt a melegséget és jó érzést, amire
még egy királynak is szüksége van. A feleségei és
gyermekei féltek tőle. Kényelmetlenül érezték magukat
a jelenlétében és szemmel láthatólag megkönnyebbül-
tek, amikor távozott.
Egész királyságában mindössze egyetlen olyan sze-
mély létezik, akiben megvan a bátorság, a becsület, aki
semmibe veszi a tekintélyt, s ezáltal remegés nélkül
élhet a király közelében.
– Szükségem van rá – gondolta Lannon. – Sokkal
nagyobb szükségem van rá, mint neki énrám. Őt min-
denki szereti, ő azonban az egyetlen, aki csakugyan
kedvel engem. – És grimaszt vágott, amikor eszébe
jutott, hogyan dacolt vele Huy, és ő, Lannon Hycanus,
Opet negyvenhetedik Nagy Oroszlánja volt az, aki
egész idő alatt a legjobban szenvedett ettől az elidege-
nedéstől.
– Még egyszer nem engedem meg, hogy elmenjen –
fogadkozott. – Nem engedem, hogy így elhúzódjon
mellőlem. – És őszinteségében még továbbment. Rá-
jött, hogy féltékeny a papra. – Mindent lerombolok,
ami közénk áll. Szükségem van rá.
Eszébe jutott Huy Ben-Amon legutóbbi utazása.
Csakugyan olyan sürgős dolog volt, ami miatt a főpap-
nak 400 mérföldet kellett utaznia, magával vinnie két
cohorsot légióiból és Opet jósnőjét és papnőjét, hogy az
északi királyság egyik néptelen helyőrségében felszen-
teljen az istennőnek valami kis szentélyt? Lannon sok-
kal szívesebben gondolt arra, hogy Huy valami más
miatt, az ő, Lannon ügyében utazott el Opetből, mely-
nek eredményeképpen Lannon most is unatkozik ma-
gányosan és ingerülten. Huy tudja, hogy Lannon ün-
nepséget tervez a neve napjára.
Fegyveresek lábdobogása szakította félbe töprengé-
sét. Elfordult az ablaktól, amikor három magas rangú
katonatiszt rontott a szobába. Egy poros köpenyű, fé-
nyesítetlen fegyverű százados volt velük. A szakálla is
poros volt és szandálját, lábszárvédőjét is por borította.
Sietve utazhatott.
– Uram. Nagyon rossz híreket hozok.
– Mi az?
– Rabszolgalázadás.
– Hol?
– Hulyában.
– Hányan vannak?
– Nagyon sokan. Nem tudjuk pontosan. Ez az ember
– mutatott rá a százados – látta őket.
Lannon a kimerült tiszthez fordult. – Beszélj! – pa-
rancsolta.
– Őrjáratban voltam, felség. Ötvenen fésültük át
észak felé a vidéket. Láttuk a füstöt, de mire vissza-
mentünk a bányához, már mindennek vége volt. Kinyi-
tották a kerítéseket és lemészárolták a helyőrséget. –
Elhallgatott, eszébe jutottak a felvágott hasú halottak és
a kiheréltek, lábuk között a vérző, pépszerű sebbel. –
Mindenki elment, a betegek és bénák kivételével. Azo-
kat ott hagyták.
– Hányat?
– Úgy kétszázan lehettek.
– Mit csináltatok velük?
– Kardélre hánytuk.
– Jó! – bólintott Lannon. – Folytasd.
– Ezután követtük a rabszolgák fő csoportját. Ami-
kor elhagyták Hulyát, úgy 5000-en lehettek és észak
felé vonultak.
 – Észak felé – mordult fel Lannon. – A folyóhoz,
természetesen.
– Lassan haladnak, nagyon lassan. És amerre járnak,
ott mindent kirabolnak, felégetnek. A füst és a keselyűk
nyomán követtük őket. A nép elmenekül előlük, min-
denüket otthagyva. Úgy pusztítják a földet, mint a sás-
kák.
– Hányan vannak? Hányan vannak? – követelte
Lannon. – Tudnunk kell.
– Megnyitották Hulyának, Tuyénak és vagy egy tu-
cat más bányának is a kapuit – és az összes mezei rab-
szolga is csatlakozik hozzájuk – válaszolta a százados.
– Akkor hát legalább harmincezren lehetnek? – koc-
káztatta meg az egyik tiszt.
– Legalább, felség – bólintott rá a százados.
– Harmincezren, Baál szent nevére – füttyentett
Lannon. Micsoda sokaság! – Majd hirtelen dühbe gu-
rult és érdesen mondta: – Milyen erőkkel tudunk gátat
vetni a vonulásuknak? Hány légiót tudunk mozgósíta-
ni?
– Két légió Zengben van – jelentette az egyik tiszt.
– Nem tudjuk kellő időben mozgatni őket – mondta
Lannon.
– Egy légió van itt, Opetben.
– Túl messze, túl messze – mormogta Lannon.
– És kettő a nagy folyó déli partja mentén.
– És vagy 500 mérföldön át szétszórva a helyőrsé-
gekben. Az összes többi szélnek van eresztve? – kér-
dezte Lannon. – Mennyi ideig tart összehívni őket?
– Tíz napig.
– Túl sok – pattintott Lannon. – A legnagyobb kö-
nyörtelenséggel le kell törnünk a felkelést. A lázadás
pestis, úgy terjed, mint a papiruszágyásokban a tűz. El
kell szigetelnünk és eloltani. Minden egyes szikráját.
Milyen egyéb erőink vannak?
– A Szent Atya is itt van – mormogta szégyenlősen a
tiszt és Lannon rámeredt. Huyról egészen megfeledke-
zett. – Sinalban van, épp azon a vidéken, amerre észak
felé menetelnek a rabszolgák.
– Huy! – mondta csendesen Lannon és csönd volt,
miközben a tiszt élénken magyarázta.
– Csak két cohors van vele, 1200 ember, nem elég
arra, hogy szembeszálljon a harmincezres hadsereggel.
– Ez nem hadsereg, csak rabszolgacsőcselék.
– De harmincezren vannak és az már valami.
– Nem tudjuk időben megerősíteni.
– Ostobaság lenne szembeszállnia velük – és uram,
Ben-Amon nem bolond.
– A legközelebbi tartalékok Settnél vannak, a folyó-
nál.
– Ben-Amon nem fog harcolni – jelentette ki az
egyik tiszt és mindenki Lannonra nézett és várta a vé-
leményét.
Lannon elmosolyodott. – Nyugodjatok meg. Ben-
Amon harcolni fog. Abban az időben és azon a helyen,
amit ő maga választ. A Szent Atya harcolni fog. – Az-
után tovább mosolygott. – És négy órán belül az összes
rendelkezésre álló csapattal elmasírozok, hogy támo-
gassam Ben-Amont. Minden szabadságolt légió számá-
ra küldjetek azonnali mozgósítási parancsot, küldjetek
futárokat Zengbe.

– Csata lesz? – kérdezte Tanith. Szeme zöld szikrá-

kat vetett előérzetében, ajka várakozóan szétnyílt. –
Úgy gondolom, hogy olyan igazi csata, mint az, amiről
énekeltél?
Huy csak mordult egyet, de nem nézett fel az írótáb-
lájáról, amin épp a Settben lévő helyőrségi parancsnok-
ságnak fogalmazta az utasításait.
“Gyűjtsd össze a körzetedhez tartozó összes csapatot
és tartsd őket falaidon belül. Számolj be nekem, hány
dárdásod, íjászod és egyéb fegyveresed van. Hány ele-
fánttal rendelkezel? Adj ki parancsot a gályák folyó
menti őrjáratának, hogy horgonyozzanak falaid alatt és
várjanak parancsomra. Közöld velem a folyó vízállását.
Melyek a hajózható gázlók? A parancs átvételétől szá-
mított hat napon belül csatlakozom hozzád. Az a szán-
dékom, hogy ellenálljak az ellenségnek a folyón…”
Tanith lesiklott a díványról és átment a sátron. Huy
mögé settenkedett, egyik ujját a fülére tette.
– Uram.
– Kérlek, Tanith. Pillanatnyilag nagyon elfoglalt va-
gyok. Ez sürgős.
– Nem sürgősebb annál, mint hogy felelj a kérdé-
semre – csata lesz?
– Igen – mondta ingerülten Huy. – Igen, csata lesz.
– Jaj, de jó! – tapsolt Tanith. – Még sohasem láttam
igazi csatát.
– Most sem fogsz látni – felelte Huy bőszen, miköz-
ben összefoglalta írását. – Holnap reggel egy hadiele-
fánttal ötven ember kíséretében elmégy innen.
Hazamégy Opetbe, amíg elmúlik a veszély.
Tanith visszament a díványhoz és rádobta magát, tu-
nikája buján felcsúszott és kivillant sima combja. Rá-
meredt hátulról Huy fejére, ajka makacs vonallá szű-
kült.
– Ez, Szent Atyám – suttogta alig hallhatóan –, a te
terved.
Tanith álmatlanul feküdt, hallgatta, ahogy Huy és
tisztjei a hadjáratot tervezgetik. A sátra alkalmatos mó-
don közel volt a főpapéhoz, a köztük lévő kivilágítatlan
átjárón pedig az őrök tudta nélkül lehetett közlekedni.
Huy ezt a sinali kirándulást szerelmi randevúnak
tervezte, hogy itt végre kibújhassanak az opeti tilalmak
alól.
Tanith sátrában a vele átelleni ágyon ott hortyogott
és motyogott álmában Aina, az agg papnő. Tanith az
ágya mellől felvette az egyik szandálját és hozzávágta.
Aina csuklott egyet, azután csöndben maradt.
Tanith sokkal izgatottabb volt a nagy jelentőségű
események miatt, amiket elkapott, semhogy aludni
akart volna. Vad rabszolgasereg hömpölyög feléjük,
tízezernyi vadember, akik megerőszakolt nőket, mé-
szárlást és felégetett földeket hagynak maguk mögött.
Egész napon át özönlöttek a táborba a menekülők, és
mindegyik új borzalmakról és halálról mesélt. Ennyi
kegyetlenséggel állt szemben Huy Ben-Amon és ki-
csiny csapata, körülbelül húsz az egyhez arányban. A
legenda nyersanyaga készen állt és Tanith egyetlen
mozzanatát sem akarta elmulasztani. Az ő fejében biz-
tos volt a dolog kimenetele, hiszen a balladákban min-
dig a hős győzedelmeskedik. Huy az istenek kegyeltje,
épp ezért legyőzhetetlen. Egy kicsit kár, hogy az iste-
nek kegyeltje amúgy férfi módra épp torkig van az
egésszel, de Tanith már készen állt a tervével.
Jóval éjfél után volt, mire Tanith hallotta, hogy a
tisztek szedelőzködnek, elmennek Huytól és eltalpalnak
a sátraik felé. Tanith felült és megpróbált könnyeket
csiholni a szemébe. Ezt rendszerint azzal érte el, ha
visszaemlékezett a gyermekkori kölyök kutyájára, amit
elvitt a párduc. Aznap este nem vált be ez a trükk, hát
ahhoz a megoldáshoz folyamodott, hogy az öklével
dörzsölte a szemét.
Huy a díványán feküdt, a lámpa kanóca rövidre volt
vágva és a sátor sarkai sötétbe borultak. Gyorsan felkö-
nyökölt, amikor Tanith besurrant a sátorlapon át és még
mielőtt megszólalhatott volna, a lány már odakucorgott
mellé a díványra és átkarolta a nyakát. A teste erősen
remegett.
– Mi baj, szerelmem? – kérdezte aggódva Huy.
– Ó, uram, olyan rosszat álmodtam. Ez nem jó elő-
jel. – És Huy úgy érezte, hogy a nyakán valami jeges
szurkálást érez. Az elmúlt két évben megtapasztalta,
hogy Tanith csakugyan birtokában van az előre megér-
zés adományának. Egy-egy pillanatra csakugyan meg-
villan előtte a jövendő, apró eseményekből összeáll
előtte a legmélyebb összefüggés. Ha Huy tökéletesítette
is próféciálása folyamán, az csak a legvilágibb tanács-
adás volt. Huyban valóban erőteljesen kifejlődött a lány
képességei iránt érzett tisztelet. Tanith nagyon jól tudta,
ezért így suttogott. – Egy mezőn sétáltam át éjnek ide-
jén, ahol csak a temetési tüzek világítottak. – Huy szo-
rosabban magához vonta, és egész testében megbor-
zongott – éjszaka, temetői tüzek, csakugyan rossz elője-
lek.
– Sírtam, uram. Nem tudom, miért, de olyan érzé-
sem volt, mintha valami elveszett volna. Csata lehetett
ott. A mező teli volt fegyverekkel és törött pajzsokkal.
Rábukkantam a Hatodik Légió jelvényére, a napmadár-
ra, ami törötten, elhagyatva hevert a piszokban. – Huy
összeborzadt. A napmadár összetörve! Ez nem csupán
légiója szimbóluma, hanem a saját személyes toteme is.
– Azután Asztarté asszonyunk volt velem. Ő is
könnyezett. Ezüstkönnyeket sírt, amik lecsurogtak az
arcán. Nagyon szép volt és nagyon szomorú. Beszélt
hozzám, sajnálkozva korholt: “Vele kellett volna ma-
radnod, Tanith. Soha meg nem történt volna, ha mellet-
te maradsz.”
Huy minden babonás előérzete ellenére hirtelen
gyanakodni kezdett. Tanith vállára tette a kezét és eltol-
ta magától, hogy lássa az arcát. A lány szeme vörös volt
ugyan és könnyek mosták az arcát, de Huy némiképp
kétkedett benne. Kissé túlságosan is egybevágott a do-
log és annyit már megtanult, hogy ha Tanith egyszer
valamit a fejébe vesz, hát nem egykönnyen tágít tőle.
– Tanith – mondta szigorúan. – Tudod jól, milyen
komoly dolog, ha valaki hamisan adja tovább az istenek
szavait.
– Ó, igen, uram – bólintott buzgón Tanith.
– Látnoknő vagy és szent szolgálatot teljesítesz –
ösztökélte Huy és Tanith megtörölte az arcát és eszébe
jutott, hogyan szokta Huy ezt a látnoki szent szolgálatot
a nemzet politikai és gazdasági életében felhasználni, a
személyes hasznáról nem is beszélve. Tanith nem tudta
megtagadni magától azt a huncut örömöt, hogy saját
pénzével fizessen vissza Huynak.
– Nagyon jól tudom, Szent Atya. – Huy rámeredt, de
nem látott rajta semmi fondorlatot. Tanith nem bírt egy
pillanatnál tovább ellenállni a fürkésző sötét szemnek,
így inkább még egyszer Huy nyakába temette arcát és
csendben várt. A csend elég sokáig tartott, mielőtt Huy
beismerte vereségét.
– Hát jó – mondta mogorván. – Mellettem marad-
hatsz, ha az isteneknek egyszer ez a kívánságuk. –
Tanith szorosabban magához ölelte és győzedelmesen
belemosolygott Huy Ban-Amon göndör szakállába.

Huy öt napja kémlelte és vizsgálgatta ezt a hatalmas,

mozgó emberfolyamot, mely úgy hömpölygött tova a
nagy folyón, mint egy hatalmas, fekete medúza. Huy
mindig visszahúzódott, hátrább vonult, jól kézben tar-
totta apró seregét, és takarékosan, tervszerűen bánt ve-
le. Az ötödik napon csatlakozott Sett helyőrségéhez.
Mago, az idősebb parancsnok Huy vezetése alá helyez-
te magát 1800 íjászával és könnyűgyalogságával, tizen-
két elefántjával, két cirkáló gályájával, mindegyiken
100-100 evezőssel és a helyőrség teljes arzenáljával.
Huy a folyótól néhány mérföldre egy kis dombon üd-
vözölte Magót a legforróbb délidőben és egy kissé fél-
revonta a többiektől, hogy hallótávolságon kívül legye-
nek.
– Nagy tisztesség rám nézve, Szent Atya, hogy alat-
tad szolgálhatok. Azt mondják, hogy akik a Napmadár
zászlaját követik, azok dicsőséggel járnak.
– Jut itt mindenkinek elég dicsőség, ezért jótállok –
mondta zordan Huy és odamutatott az erdős vidékre. –
Ott vannak.
A rabszolgasereg tömött oszlopban vonult, akár a
gyűjtögető hangyák, nyomukban sápadt köd porzott a
fák felett.
– Mi jut erről eszedbe először, százados? – kérdezte
csöndesen Huy és Mago tanulmányozta a távoli hadat.
– Innen nézve, uram, épp olyan, mint bármilyen más
hadsereg – mormolta kétkedve.
– És ez nem tűnik fel neked? Ez nem hadsereg,
Mago, ez egy fellázadt rabszolgacsőcselék. És mégis
úgy meneteltek, mint egy hadsereg.
Mago gyorsan bólintott, már értette. – Igen! Igen!
Már értem! Valaki vezeti őket! Így igaz, az ember nem
is számított volna ilyen összeszedettségre.
– Ez még annál is több – mondta Huy. – Mindjárt
meglátod a bemutatót, mert rendezek nekik egy kis
mulatságot. Remélem, jó sok borsot török az orruk alá.
Mindjárt megtámadjuk a szekereiket és akkor meglá-
tod, mire gondolok.
Hallgattak egy darabig és figyelték, amint az ellen-
ség lassan feléjük tart.
Azután Huy megszólalt. – Milyen a folyó vízállása,
Mago?
– Nagyon alacsony, uram.
– Tűrhető a gázló? – kérdezősködött tovább Huy. –
Milyen mély?
– Át lehet rajta lábalni. A víz legfeljebb nyakig ér,
de sebes a folyása. El kell vágnom a vezetőköteleket.
Huy bólintott. – A setti gázló felé mennek. Ezt attól
a pillanattól kezdve tudom, amióta a Lulule-szoros lej-
tőjét választották.
Huy most kicsit hosszasabban hallgatott.
– Ott verem szét őket – folytatta szilárdan és Mago
egy oldalpillantást vetett rá. Furcsán hangzik a „szétve-
rés” szó, amikor 3000 ember áll szemben egy 30 000-
res sereggel.
 – Uram! – kiáltotta Huy egyik tisztje. – Kezdődik a
támadás! – És Huy elsietett, hogy csatlakozzék csapa-
tához.
– Ah! – mondta elégedetten. – Bakmor remekül ki-
választotta a pillanatot.
Bakmor körültekintően kiválasztott rejtekhelyéből
500 nehézgyalogossal nekirontott az oszlop oldalszár-
nyának. Huy kedvence kiszúrta a fekete lándzsások
védőfalának gyenge pontját. Baltásai keresztülvágták
magukat a málhahordó csapaton. Az ökrös szekerekről
leugráltak a hajtók és elrohantak, és a női teherhordók
ledobták fejükről gabonáskosarukat és sikoltozva utá-
nuk rohantak.
A támadók villámgyorsan lemészárolták a hámba
fogott ökröket és egy rakásra halmozták a
gabonáskosarakat. A fazekak alatti tűzről meggyújtot-
ták, és a rabszolgasereg élelmiszerkészlete pillanatok
alatt a lángok martaléka lett.
– Nézd! – mutatta Huy Magónak a rabszolgák vála-
szát a hirtelen támadásra. Az oszlop elejétől és végétől
lándzsások kanyarodtak ki és vonultak fel a klasszikus
manőver előírása szerint. A hadmozdulatot a legjobban
begyakorolt légió sem hajtotta volna pontosabban vég-
re. Lassú volt ugyan és esetlen, a kifogástalan alakzat
paródiája, de felismerhető.
– Figyelemre méltó! – kiáltott fel Mago. – Egy kato-
na irányítja őket, nyilván olyan valaki, aki olvasta a
hadikönyveket. Most már vigyáznia kell a tisztednek.
– Bakmor tudja, mit kell tennie – biztosította Huy és
eközben a távoli baltás alakulat pajzsfedezék-alakzatot
vett fel, olyant, mint egy pajzsokból kialakított teknős-
béka, átügettek a lándzsások bezáruló karjai között és
kitörtek a gyűrűből, percekkel azelőtt, hogy az bezárult.
Mögöttük lángoltak az élelmiszert szállító szekerek, a
fák felett fekete füstcsóva kanyargott.
– Jó! Jó! – vigyorgott örömmel és megkönnyebbü-
léssel Huy és tetszésében a combját csapkodta. – Re-
mek munka! Most aztán megmutatta a rabszolgák pa-
rancsnoka, hogy épp olyan jó szállásmester, mint ami-
lyen jó taktikus! Ma este korogni fog az ellenség hasa.
Egy kupa bort – ajánlotta. – Ha az ember figyel és vár,
éppúgy megszomjazik, mintha a baltát suhogtatná.
Mago mosolygott. – Ha már a borról beszélünk,
Szent Atyám, van néhány amfora borom, amivel még
az olyan közismerten jó ízlést sem sértem meg, mint a
tiéd. Velem vacsoráznál ma este?
– A legnagyobb lelkesedéssel nézek elébe – biztosí-
totta Huy.

A bor iható volt, és vacsora után Huy és Tanith

együtt énekeltek a vendégeknek. Daluk egyike volt Huy
ábrándosan trágár dalainak, szerelmi duett Asztarté és
Baál között. Tanith énekelte az istennő szólamát édes
és kellemes hangon és a sokatmondó és kétértelmű so-
rokat olyan szerényen lesütött szemmel adta elő, hogy a
vendégek dőltek a nevetéstől és boroskupáikkal az asz-
talt csapkodták. Huy minden könyörgés ellenére sem
volt hajlandó megismételni, letette lantját és elkomo-
lyodott. A közelgő csatáról beszélt és figyelmeztette
Magót és tisztjeit, hogy ne ítéljék túl könnyűnek az
ellenséget.
– Én majdhogynem drágán fizettem meg ezért a té-
vedésért – magyarázta. – Elcsábultam, hogy kipróbál-
jam a derékhaduk erejét és úgy láttam, hogy az olyan
lágy, mint a kelt tészta. Úgy éreztem, hogy egy gyors
rohammal, egyetlen csapással győzhetek. Ha a derék-
haduk összeesik, átronthatok rajtuk és levághatom őket.
– Huy kis szünetet tartott, és a Nap jelét mutatta. – Ba-
álnak hála, hogy egy perccel a támadási parancs kiadá-
sa előtt, mielőtt teljes frontális támadást indítottam vol-
na, figyelmeztetést kaptam az istenektől. – A társaság
istenfélő komolysággal figyelt, néhányan ugyancsak a
Nap jelét mutatták. Huy folytatta. – Egy pillantást ve-
tettem az ellenség oldalszárnyára, amelyik természete-
sen átkarolta az enyémet és láttam, milyen szilárdan
állnak. Úgy tűnt, hogy itt állnak az ellenség legszilár-
dabb, legjobb egységei és eszembe jutott Cannae. És
eszembe jutott, hogy Hannibál hogyan hálózta be a
római consult. – Huy hirtelen elharapta a szót és a fel-
fedezés döbbent kifejezése jelent meg az arcán.
– Cannae! Hannibál! – Most világosan ott állt előtte
az agyagdoboz a cannae-i csata kirakott körvonalaival.
Emlékezett a saját hangjára, ahogyan tanított, és egy
mohón figyelő fekete arcra.
– Timon! – suttogta. – Ez Timon! Csak ő lehet!

Ott hevert körülötte serege, ez a hatalmas tömegű

fekete emberhalom éhesen, rettegve és nyugtalanul az
éjszakában. A tüzek úgy villóztak a nagy folyó partján,
akár egy virágoskert és az éjszakai eget narancsvörös
fénnyel világították meg. Csak a tüzek adták a meleget,
mert ennivalójuk nem volt. Már két napja nem volt en-
nivalójuk, amióta felégették a készleteiket.
Timon csendben sétált közöttük és nézte, hogyan
guggolnak a tüzek körül. Az éhségtől még jobban fáz-
tak, suttogtak és sóhajtoztak, amitől az egész tábor úgy
mormogott és zúgott, mint egy kaptárnyi vadméh.
Gyűlölte őket. Rabszolgák voltak, gyenge jelleműek.
Ötven közül ha egy volt férfi a talpán, száz közül egy
volt harcos. Amikor hadilándzsát akart látni a kezük-
ben, csak egy korhadt gallyuk volt. Lassúak és ügyetle-
nek voltak, amikor válaszolni kellett az ellenség leg-
nyilvánvalóbb rohamára. Ötvenen sem tettek ki egyet-
len olyan pompás harcost, mint akivel szembekerültek.
A saját törzsbeli férfiai után vágyott, őket akarta meg-
tanítani mindarra, amit ő megtanult, őket akarta átitatni
a saját elképzeléseivel, sorsukról és a megtorlásról szó-
ló álmaival.
 A folyóparton állt és átnézett a sima, fekete sodrású
vizen. Felszínén táncot jártak a csillagok, és a gázló
sekély helyén örvények és forgatagok voltak, akkora
kavarodás, mintha a mélyben valami szörny lubickolna.
Háromszáz lépésnyire a folyó közepén kicsiny sziget
volt. Az áradás elönthette, vastagon állt rajta az
uszadékfa és a papiruszrost. Ez volt a gázló első színte-
re. Itt akarta Timon lehorgonyozni összefont tutajait,
amiket emberei most fontak. Napkeltekor akarta kötél-
végre venni a sort, és úgy tervezte, hogy egy nap alatt
átérnek. Tudta, mennyi nehézségbe fog kerülni. Az
emberei legyengültek az éhségtől, sebesültek és kime-
rültek, a bárkák kötelei megbízhatatlanok, a sodrás se-
bes és csalóka, az ellenség pedig fürge és kérlelhetetlen.
Timon a folyás irányában sétált, odament az őrei kö-
zé, csendben elbeszélgetett velük, megállt, hogy meg-
vizsgálja a nagy halom kötelet, mely ott hevert elké-
szítve a part szélén és végül kiment a tábor végébe.
A folyás irányában volt Sett helyőrsége, 1000 lépés-
nyire, egy római mérföldnyire, Timon már csak így
gondolt rá. A falakon égtek a fáklyák és Timon láthatta
fényükben az éberen járkáló őröket.
A folyón túl mély, nyugodt medencében horgonyoz-
tak a parti őrség gályái. Fedélzetükön az evezőkkel és
bevont vitorláival olyanok voltak, mint a gyíkok és
Timon nyugtalanul nézegette őket. Soha nem látott még
ütközetben csatahajót és nem tudta, hogyan kell bánni
vele. Amikor Huy Ben-Amon a rómaiak, görögök és
karthágóiak nagy tengeri csatáiról beszélt, alig figyelt
oda. Most már bánta. Azt kívánta, bár lenne valami
körülbelüli elképzelése arról a veszélyről, amivel ezek
az idegen hajók elvághatják az útját.
A vízen halkan eljutottak hozzá az átelleni hangok
és habár szavakat nem ismert fel, de az ismerős pun
nyelv hanghordozása felszította gyűlöletét. Hallgatta és
mintha gyomra mélyéből jönne a gyűlölet. Rájuk akarta
vetni magát és szét akarta zúzni őket. Meg akarta sem-
misíteni még a nyomukat is, ennek a lehetetlen, világos
bőrű népnek minden emlékét, az ügyességüket, az ere-
jüket, a furcsa isteneiket és irdatlan kegyetlenségüket.
Ott állt a sötétségben és a távoli erődre bámult, hall-
gatta hangjukat az éjszaka csendjében és eszébe jutott
asszonyának a teste, amint a durva földhöz verődik és
csúszkál, eszébe jutott a hulyai rabszolgák jajveszéke-
lése, a rabszolgák szaga, az ostor hangja és csókja, a
súlyos láncok csörgése, a sziklák égető forrósága, a
rabszolgahajcsár hangja és a többi ezer meg ezer emlék,
ami ott égett bebélyegezve agyába. Megdörzsölte csuk-
lóján a lánc helyén lévő bőrkeményedést, rámeredt el-
lenségeire és szíve legmélyéről felbuggyant a fortyogó
gyűlölet. Olyan fenyegetőleg öntötte el egész valóját,
akár egy működő vulkán vörösen izzó lávája.
Legszívesebben odavágott volna közéjük, hogy le-
döntse őket. Rombolni akart, hogy még a nyomukat is
eltörölje a föld színéről.
Csodálkozva látta, hogy reszket, egész testében re-
meg a gyűlölettől, úgy kellett magát erőnek erejével
összeszednie. Az éjszakai hűvösségben csak úgy dőlt
arcáról és melléről az izzadság, a gyűlölet orrfacsaró
verejtéke.
– Még nem jött el az én időm – gondolta magában. –
De egyszer eljön.
Valaki megállt mellette a sötétben és Timon odafor-
dult.
– Zama? – kérdezte és hadnagya halkan felelt.
– Közeledik a napfelkelte.
– Igen – bólintott Timon. – Ideje, hogy nekilássunk.

Tanith szerelmetes figyelemmel befonta Huy szakál-

lát, majd az álla alá csavarintotta és összekötötte, hogy
ne legyen útban, amikor felveszi a mellvértjét, no meg
hogy semmiféle elszánt ellenség se markolhasson bele.
 Foglalatoskodása közben gyengédségeket sugdosott,
a gyermektelen asszonyok módjára, aki úgy beszél a
férfihoz, mintha az a gyermeke lenne. Huy csöndesen
ült a díványon, élvezte az ügyes kéz lágy érintését és
Tanith hangjának szerelmes kedveskedéseit; mindez
olyan nagy ellentétben állt mindazzal, ami ezen a napon
várt rá és amikor Tanith felkelt a díványról, hogy elő-
hozza a súlyos mellvértet, Huyban élesen végignyilallt
mindennek az elvesztése.
Tanith rásegítette Huyra fegyverzetét, letérdelt, hogy
rácsatolja lábszárpáncélját, gondosan elsimította köpe-
nyének ráncait és habár mosolygott, Huy kiérezte hang-
jából a félelmet.
Huy ügyetlenül megcsókolta, a páncél odaszorult a
lány melléhez. Tanith előbb kicsit odébb mozdult, hogy
védekezzen és félig eltolta magától a férfit, azután
megadta magát az ölelésnek és nem törődve a fájda-
lommal, magához szorította.
– Ó, Huy – suttogta. – Uram, szerelmem.
Az öreg papnő elhúzta a lecsüngő gyékényt és a
szobába lépett. Látta, amint azok ketten átkarolva tart-
ják egymást és minden másról megfeledkeznek. Aina
csipás, öreg szeme rájuk meredt, fogatlan szája elvigyo-
rodott és csendben visszahúzódott, helyére téve a gyé-
kényfüggönyt.
Tanith végül kibontakozott az ölelésből. Odament a
falhoz, elvette az odatámasztott keselyűs bárdot és le-
vette a pengéjét takaró bőrtokot. Huy elé állt, felemelte
a bárdot és megcsókolta a pengéjét.
– Ne hagyd cserben – suttogta a bárdnak és átadta
Huynak.
A napkelte előtti sötétségben tettre kész tisztek gyü-
lekeztek csoportosan az erődítmény bástyáin és a folyó
felé bámultak, ahol a rabszolgák serege táborozott.
Mindnyájan talpig fegyverben voltak és csak úgy állva
ették meg a reggelijüket. Szilajon, magas kedvvel kö-
szöntötték Huyt és Tanithot, és a lány hallgatta, aho-
gyan megbeszélik aznapi teendőiket. Sehogy sem tudta
megérteni, hogy lehetséges, hogy a halál árnyékában
olyan lelkesedéssel beszélnek a csatáról, mint a kisfiúk
valami gyerekcsínyről.
Tanith úgy érezte, hogy teljesen kirekesztődik ebből
a titokzatos férfibajtársiasságból és elbámult azon a
változáson, ami Huyon végbement. Az ő gyengéd poé-
tája, komoly tanítója és szégyenlős szeretője éppúgy
lángra lobbant, mint a többiek. Tanith felismerte az
izgatottság jeleit hadonászó kezéről, az arcán égő vö-
rösségről és magas hangú vihogásáról, ahogyan
Bakmor valamelyik ötletéért lelkesedik.
– Eljött a napja. Elég a várakozásból – hirdette ki
Huy, amikor látta, hogy a folyón megcsillan a felkelő
nap fénye. A folyó felett nehéz ködpára csüngött, a
tízezernyi tábori tűz füstje elhomályosította a mezőt. –
Átkozott köd! Nem látom, hogy átmentek-e már a gáz-
lón.
– Adjak parancsot az egyik gályának, hogy menjen a
folyás irányába és kémlelje ki? – kérdezte Mago.
– Nem – hessegette el Huy az ajánlatot. – Úgyis ha-
marosan meglátjuk és még nem akarom felhívni a gá-
lyákra a figyelmet. – Huy odalépett a könyöklőhöz,
ahová az ételeket tálalták. Öntött magának egy kupa
mézzel édesített forralt bort és a társaságra emelte. –
Fényeskedjen a kardotok éle!
Amikor a nap felkelt a vöröslő és füstölgő horizon-
ton, Huy elénekelte Baált köszöntő dalát. Fedetlen fő-
vel állt, hogy felhívja az istenek figyelmét arra, amit e
napon szándékozott véghezvinni a csatamezőn. Erélye-
sen, de tiszteletteljesen hangsúlyozta ki, hogy habár a
parancsnoksága alatt álló emberek a legkiválóbbak,
mégis csak óriási a túlerő és nagy szüksége van segít-
ségre ezen a napon. Az istenek közreműködését kérte,
majd a Nap jelét mutatta, és vidáman tisztjei felé for-
dult.
– Minden rendben, tehát tudjátok, hol van a helye-
tek, és mi a kötelességetek – Oszolni kezdtek és Huy
Bakmorhoz fordult. – Van olyan embered, akire rábíz-
hatom a papnőt?
Bakmor odahívott egy őszbe csavarodott, idős gya-
logost, aki a közelükben állt. Az ember előlépett.
– Tudod a kötelességedet? – kérdezte Huy és a kato-
na bólintott.
– Egész napon át a papnő mellett leszek.
– Soha ne veszítsd szem elől – figyelmeztette Huy.
– Ha az ellenség győzne és úgy néz ki, hogy a ke-
zükbe jut, akkor…
– Jó – vágott közbe nyersen Huy. – Ha a szükség
úgy hozná, gyors és biztos legyen a kezed.
Huy nem nézett Tanithra, gyorsan megfordult és le-
ment a rá várakozó apró hajóhoz, ami elevezett vele a
nagyobbik gályához.
Huy a gálya előrészén állt és várt. A nap már feljebb
kúszott, a köd oszladozott. A gálya a hajóorrnál fogva
volt kihorgonyozva, és az áramlat felé állt menetirány-
ban. Az evezősök a padjukon ültek, sisakjuk és fegyve-
reik lábhoz téve, evezőlapátjaik készen álltak.
A rabszolgasereg megkezdte az átkelést. A déli part-
ról húsz sorban vonultak a közepén lévő sziget felé és
most ott sorakoztak az északi parton.
A gázlót hatalmas embertömeg lepte el. Belekapasz-
kodtak a tutaj köteleibe és rendületlenül meneteltek a
sziget felé. Csak a fejüket lehetett látni, hosszú sor fe-
kete pontot, ahogy a víz színén sodródtak és összesűrű-
södtek. Már legalább tizenöt-, húszezer rabszolga volt a
vízben és számuk még egyre nőtt, ahogy a horda le-
özönlött a déli oldalról és megragadta a köteleket.
Minden úgy történt, ahogyan Huy előre látta. A déli
parton lévők egyre fogytak, ami jó fogást biztosított
Bakmor türelmetlen harcosai számára. Huy mosolygott,
amikor elképzelte, hogy dühönghet Bakmor ezen a ké-
sedelmen. Pedig még várnia kell, határozott Huy, ami-
kor megpillantotta, hogy az első rabszolgasereg ki-
emelkedik a zöld vízből és hálateljesen kimászik a szi-
getre. Fekete bőrük vizesen csillogott a reggeli nap fé-
nyében.
Korai még hálálkodniuk, gondolta Huy. Ott van még
köztük és biztonságuk között a folyó északi ága. Már
kezdtek összegyülekezni a szigeten, mögöttük pedig a
tutajkötelek megfeszültek az emberi testek súlyától, a
szigeten meg csak úgy nyüzsögtek a meztelen fekete
tömegek. Félelmetes látvány volt, ahogy ez a sokaság
átkelt a folyón, és ezenkívül még egy óriási fekete em-
bersereglet ott volt a déli parton.
Ha ez csakugyan Timon, akkor tudnia kell, hogy
legjobb embereit hátvédnek kell hagynia. Huy a vára-
kozó és kötelet tartó emberekre pillantott és úgy tűnt,
hogy ezek keményebbek és jobban felfegyverzettek,
mint az előcsapatban lévők. Ki kell várnia, hogy jobban
elfogyjanak, mielőtt megkockáztatná, hogy Bakmor
kicsiny csapatát rájuk engedje.
Huy figyelme most visszafordult a gázlóhoz. A
hosszú sor fej a szigetről lassan a távoli part felé kú-
szott. Látta, milyen nehéz lesz a választás. Ha még to-
vább késlelteti a támadást, akkor a szökevények közül
számosan bemenekülnek az északi erdők sűrűjébe és
mindörökre eltűnnek hadai elől. Ha azonban előbb tá-
madnak, akkor Bakmort belekergeti egy túlerővel
szembeni ütközetbe. Kényes dolog volt tehát a válasz-
tás és Huy nagyon óvatosan fontolgatta. Akkor döntött,
amikor hirtelen maga elé képzelte ezt a napot, amelyen
majd jelentést tesz királyának.
– Senki sem menekült meg, felség. – És nyomban
utána a válasz: – Ebben nem is kételkedtem, Napmada-
ram.
Huy a gálya századosához fordult, aki mellette állt.
 – Fel a zászlóval! – mondta csendesen és a parancsot
azonnal továbbkiáltották az előfedélzetre. Az arany
csatajelvény a magasba szárnyalt.
A gálya evezős fedélzetéről harsány örömrivalgás
hallatszott. Huy látta, hogy a másik gályán is magasba
szökken a főárbochoz illesztett csatajelvény.
Egy matróz megsuhogtatta csatabárdját és elvágta a
horgonykötelet. A gálya széles evezőcsapásokkal meg-
indult. Az evezőket bemerítették, meghúzták, majd
kiemelték, vizesen és aranyosan csillogtak a napfény-
ben. A hajó nekiütközött Huy lába alatt az áramlásnak,
mégpedig olyan sebességgel, hogy Huy előbb megtán-
torodott, majd visszanyerte egyensúlyát. A gályák alak-
zatban röpültek, hatalmas szárnyaik csapkodtak, és
nyílként suhantak egymástól ellenkező irányba, a folyó
mindkét ágába.
– Kormányozzatok a vonalaik közepébe – adta ki a
parancsot Huy a hajó kapitányának és a parancsot to-
vábbították a kormányoshoz.
Lerohanták az emberekkel zsúfolt köteleket, amin
úgy lógtak a fejek, mint a fekete gyöngyszemek. A víz
hullámverésén és az evezőcsapások zaján át Huy hallot-
ta a rémült zűrzavart, mert az emberek felnéztek, és
egyszer csak ott tornyosult felettük a hatalmas gálya.
Huy odament a védőkorláthoz és lenézett. Látta a fe-
lé forduló arcokat és a sötét arcokban a fehéren világító
szemeket. Legyűrte magában a feltoluló szánalmat,
mert ezek nem emberek voltak. Ők voltak az ellenség.
A hajó orrában álló íjászok most felemelték fegyve-
rüket. Huy látta, amint egy nyíl egyenesen az egyik
arcába röppen és ott állt, míg az az ember magasra
emelte a karját, azután elragadta az ár.
A gálya belefúródott a súlyosan megrakott kötelek-
be, egy kissé lassított és megingott, amikor első ízben
ütközött össze a súlyukkal, azután odacsapódtak és ket-
tészelte őket a hajóorr vasalása, az áradat beleseperte a
hosszú embersort a vízbe és odamosta őket egyenesen a
helyőrség falai alá, ahol már várták őket Huy íjászai, és
leszedték őket, hogy hullottak, mint a szél cibálta gyü-
mölcsök.
A gályák áthajóztak a sekély vizeken, fenekük neki-
súrlódott a gázló sziklás aljának, és amikor már újból a
mély vízben voltak, Huy odament a korláthoz és visz-
szanézett. A folyó egyik parttól a másikig zsúfolva volt
ordítozó, süllyedő emberekkel. Némelyikük a víz fölé
hajló ágakba kapaszkodott, mások a kiálló sziklákon
vergődtek, vagy uszadékfa- és papiruszdarabkákba fo-
gózva sodródtak. A sziget szinte teljesen eltűnt a vizes,
vacogó embertömeg alatt és még mindig voltak, akik
legalább egy talpalatnyi helyért küszködtek, a sekély
vízben evickélve.
Olyan sokan voltak, hogy Huyt inkább rovarinvázió-
ra emlékeztették, semmint emberi lényekre. Mintha
hangyák lettek volna, tízezernyi hangya. Huy ebbe a
gondolatba kapaszkodva erősítette magát, hogy kiadja
soron következő parancsát.
A kapitány várakozóan nézett rá és Huy a matrózo-
kat is láthatta a hajóorr alagútjában. Felnéztek az elő-
részre és parancsára vártak.
– Rendben, kapitány – mondta Huy és folyvást arra
gondolt, hogy ezek hangyák, nem emberek. A kapitány
menten elkiáltotta parancsát és a hajó oldalvást feszült
neki az áramlatnak. A másik gálya is felzárkózott a
manőverhez és mindkét hajóorrból kilövellt “Baál
tüzé”-nek, Opet titkos fegyverének gyilkos sugara.
Végigspriccelt a folyó felszínén, lágyan elterült, a
nap szivárványszínben tört meg a szétömlő folyadékon,
mely orrfacsaró olaj bűzt árasztott.
Azután mintegy varázsütésre lángra lobbant és a fo-
lyó egész felülete egyetlen bőgő, narancsvörös lobogás-
sá változott, a szélén kormosfekete füst tornyosult, és
akkora hőséget árasztott, hogy Huy gyorsan visszahú-
zódott, mert érezte, hogy a szakálla megperzselődik.
– Baál szent nevében – suttogta Huy, ahogy a tüzet
nézte, mely a nagy Baál nevében méltóságteljesen
hömpölygött végig a vízen, és betöltötte a folyót egyik
parttól a másikig és fekete felhővel takarta el az eget.
Át-hömpölygött a zsúfolt szigetre és amikor elvonult,
nagy halom feketére szenesedett holttetem maradt a
nyomában, míg az uszadékfák és papirusznádak úgy
lobogtak, mint a temetési lángok.
A tűzfal lehömpölygött a folyón, elhaladt az erődít-
mény falai alatt, mindkét part mentén elfonnyasztotta a
növényzetet és elsepert a vizén mindent, ami élő. Tíz
rövidke perc alatt 20 000 lélek semmisült meg, elszene-
sedett holttestük tovasodródott a tenger felé, vagy vízbe
vetett rakományként kisodródott a homokos partra és
vissza-visszalökődött a vízbe.

Elvonult a tűz és Timon elszörnyedve meredt a

pusztulásra. Alig bírta elhinni, hogy valóban megtörtént
a borzalmas rombolás, melynek épp most volt szemta-
núja. Alig bírta elhinni, hogy hadseregének több mint a
fele ilyen villámgyorsan megsemmisült. Eredeti csapa-
tának kicsiny részével magára maradt.
A megmaradtak legjobb emberei voltak, de a való-
ságban tudta, hogy nem számíthat rájuk, nem verse-
nyezhetnek a szemben álló cohorsokkal. Habár tisztá-
ban volt azzal, hogy a hamarosan bekövetkező támadás
miatt intézkednie kell, mégis elvesztegetett néhány má-
sodpercet azzal, hogy átbámult a folyón észak felé,
amerre a hazája volt. El van vágva tőle, talán mind-
örökre.
A gályák százlépésnyire a parttól álltak, orrukkal fe-
lé fordulva. Félelmetesek voltak, mint két hatalmas
hüllő és most, hogy Timon már látta támadásba lendül-
ni őket, a hideg futott végig a hátán láttukra.
Háta mögött felhangzottak az evezőcsapások, amire
újabb evezőcsapások feleltek, és pajzsok és fegyverek
zöreje. Timon előrelendült. Itt a második támadás, ami-
től tartott. Azzal a pontossággal és időzítéssel, amire
számított. Épp akkor csap le a hátvédjére, amikor az
emberei gyomra még jegesen remeg azoktól a borzal-
maktól, amiket tanúként végignéztek.
Timon érezte, amint felhorgad benne a gyűlölet és a
harag. Harag és gyűlölet, ezek azok az erők, melyektől
egész léte függ. Harag, amiért ilyen törékeny fegyver-
zettel kell harcba vinnie embereit. Mielőtt megfordult,
hogy belevesse magát, szent esküvést fogadott, arra,
amire már százszor is megesküdött. Olyan sereget ho-
zok létre a saját népemből, mely vetekedni fog ezekkel a
sápadt bőrű ördögökkel.
Timon keresztültörte magát emberei szoros gyűrű-
jén. Már javában támadták hátvédjét, a folyó felé szorí-
tották és úgy elárasztották őket, hogy lehetetlenné vált a
manőverezés, de még a fegyvereiket sem tudták meg-
forgatni.
Az egész olyan volt, mint egy rémálom, ahogyan
Timon megpróbált utat törni magának a fekete testek
hullámzó, imbolygó tengerében. Kétségbeesve ordítoz-
ta parancsait, megpróbálta előrekényszeríteni őket, fel-
fejlődésre bírni, de hangja beleveszett a csatazajba és
bármilyen erős volt, tehetetlenné vált ebben a fekete
emberkavargásban.
Emberei feje felett látta az ellenség sisakjait és for-
góit. A kardok és bárdok egyenletes ritmusban emel-
kedtek és csaptak le, és Timon emberei ledobták fegy-
vereiket és hátat fordítva próbáltak egérutat nyerni tár-
saik tömegében. A nyomás egyre erősödött, hátulról
fojtogatta soraikat és kitartóan a folyó felé szorította
őket.
A támadó fél feje felett az íjászok és lándzsások lö-
vedékesőt zúdítottak Timon derékhadára, olyan sűrűn,
hogy a halottak még elesni sem tudtak, állva maradtak
társaik küszködő testei között.
A gályák csendben a parthoz lopakodtak és a magas
előrészből Timon élcsapatára repítették nyilaikat. A
part dübörgött a kétségbeesetten menekülő lábak doba-
jától, élők és holtak összekeveredtek és lezuhantak a
sebes vízbe.
A folyó színe zöldről hamarosan barnává változott,
majd bíborvörösre festette a vér.
– Vérfolyam, Szent Atya – mondta társalgási hangon
a hajó parancsnoka. – Hallottam már ilyesmiről azelőtt
a költőktől, de ez az első alkalom, hogy szemtől szem-
ben is látom.
Huy bólintott, de nem felelt. Látta, hogy a csata las-
san elér arra a pontra, amikor kiegyenlítődik. Bakmor
cohorsa, melyet még Mago erői is támogattak, immár
hiábavaló erőfeszítéseket tett, hogy akár csak még egy-
néhány lépésnyire visszaszorítsa az ellenséget. A nyo-
más hamarosan elernyed, hiszen már a fejszések is ki-
merülőben vannak. És akkor megtörténhet, hogy a rab-
szolgasereg kitör és szétpattan, mint a túlfeszített húr.
Még egy nagy nyomásnak kellene bekövetkeznie, ami-
vel beletaszítják őket a folyóba, de ennek a következő
néhány másodpercben kell megtörténnie.
– Gyere, Bakmor – morogta türelmetlenül Huy. –
Elvakított a vér? Csak nem ment el a harci kedved?
Most jött el a te időd, ne hagyd elmúlni! – És Huy ag-
gódva járkált fel és alá a fapallón. Előtte nyilvánvaló
volt, mi lenne most a teendő és csodálkozott, hogy má-
sok nem látják.
– Gyere, Bakmor, gyere! – esengett magában, majd
megkönnyebbülten felmordult.
– Épp a legjobbkor!
Bakmor hadielefántjai rázúdultak Timon seregének
maradékára. A hatalmas állatok trombitálva és rikol-
tozva gázoltak át az élő testeken, a lábuk alá taposták,
felemelték és az ég felé lódították ormányaikkal. Tíz-
ezer torokból hallatszott fel a kétségbeesett halálkiáltás
és Timon serege a vízbe fordult.
– Most! – kiáltotta Huy, és a gályák ellódultak és a
partra eveztek. Ott megfeneklettek és 400 nehéz fejszés
ugrott ki belőlük, élükön Huy Ben-Amonnal.
Emberei próbáltak lépést tartani vele. A Hatodik Lé-
gió számára a legnagyobb kitüntetés az volt, hogy fő-
papja oldalán harcolhat. Ám a keselyűs bárd olyan vil-
lámgyorsan csattogott, hogy ember legyen a talpán, aki
versenyre kelhet vele.
– Baálért! – És véres rendet vágtak, lábuk előtt vörös
sárrá változott a föld és a folyó vörös fénnyel ragyogott.
Huy egyszerre csak megpillantotta Timont. Ettől a
megrázkódtatástól egy pillanatra lelassult a karja és
eltalálta a bordáját egy nyílhegy. Huy egy visszakézből
való csapással megölte a nyilazót, majd utat vágott ma-
gának a tolongásban Timon felé. Lassú ügy volt és Ti-
mon egyre hátrált előle a folyópart felé.
– Timon! – ordította kétségbeesve Huy és az a bor-
zalmas, füstös szempár felé fordult és elkapta a pillan-
tását. Kegyetlen, könyörtelen szem, egy csapdába esett
leopárd szeme.
– Párbajra! – kiáltotta oda Huy. – Vívj meg velem!
Timon feleletlenül teljes erejéből felhúzta az íját és
Huy felé repítette nyilát. Huy alábukott, a nyíl elsuhant
a sisakja felett és a Huy mögött álló ember nyakába
fúródott. Az ember felkiáltott és összeroskadt.
Timon megfordult és három nagy lépéssel elérte a
folyópartot. Belevetette magát a vöröslő vízbe és erőtel-
jesen úszni kezdett, azzal a karcsapással, amire Huy
megtanította.
Huy is odaérkezett a folyóparthoz, letépte magáról
sisakját és mellvértjét, leszaggatta bőr lábszárvédőit és
lerúgta szandálját.
Huy meztelenül, csupán a derekára övezett baltával
átnézett a folyón. Timon már kikerült a parton álló íjá-
szok közelségéből és mialatt Huy nekivetkőzött, már
félúton volt a sziget felé.
Huy bevetette magát a partról a vízbe, érezte, hogy a
víz a hasának csapódik. Majd úszni kezdett, hosszú,
erős karjával áthajtotta magát a véres vízen, erős lábá-
val csak úgy köpülte a felszínét.
Timon fegyvereket talált a szigeten. Az elszenese-
dett holttestekből kiálltak a lándzsák.
Amikor Huy kilábalt és partot érzett a lába alatt, Ti-
mon vetette rá magát elsőként. Huy egy fejszesuhintás-
sal elhárította a lándzsát, elkapta nagy, pillangóformájú
hegyét és úgy csapta szét a levegőben, mintha valami
rovar lenne.
Timon újra dobott, majd újra – de Huy most átker-
gette a sziklás, holttestekkel telezsúfolt talajon, minden
egyes lándzsát épp eltalálta a bárdjával, és ártalmatlan-
ná téve nekiröpítette a sziklás földnek.
Timon kétségbeesetten lehajolt és felvett egy ember-
fej nagyságú folyami követ. Két kézzel a feje fölé emel-
te és előrelépett, hogy elhajítsa. A kődarab röptében
kissé nekiütődött Huy vallanak, Huy a hátára zuhant és
a bárd kiesett kezéből.
Timon a gyűlölettől és haragtól se nem látott, se nem
hallott, rávetette magát Huyra. Huy felszökkent a föld-
ről, úgy dobta fel magát, mint egy elhajított dárda.
Huy a fejével beleszaladt Timon bordái közé, olyan
erővel, hogy a tüdejében lévő levegő kiszorult a torkán.
Timon felbukott, a térdére esett, mindkét kezével
Huyba kapaszkodva.
Huy fölébe magasodott, kezét gladiátor módra kul-
csolta össze. Öklének csontos kalapácsával Timon fejé-
re sújtott, épp a füle alatt és Timon öntudatlanul nyúlt
el a sziklán.
– Nem tudlak megölni, Timon. – Messziről szürke
gomolygáson át hallotta Huy hangját. – Habár megér-
demled a halált, jobban, mint előtted bárki. Visszaéltél
a bizalmammal. Kardot emeltél rám és királyomra –
rászolgáltál a halálra.
Huy arca most a gyújtópontba került és Timon háton
fekve, kinyújtott karral találta magát. Mozogni próbált,
észrevette, hogy megkötözték. Szoros bőrszíjakat teker-
tek ujjai köré, ezeket a földhöz ékelték, így tartották
fogságban. Elfordította a fejét, látta, hogy a sziget észa-
ki oldalán van, a déli parttól nem látni ide, és egyedül
vannak Huyjal.
A mellette lévő sziklán uszadékfából gyújtott kis tűz
égett. Huy gyújtotta meg az egyik parázsló maradvány-
ról és széles lándzsafejet hevített benne, a lándzsa szá-
rát pedig rövidre törte.
– Kevés időnk van. Hamarosan itt lesznek az embe-
reim, és ha rám találnak, akkor már nem én irányítom a
dolgok menetét – magyarázta Huy következetesen. –
Mivel megesküdtem isteneimnek, nem mérhetem rád a
megérdemelt büntetést. Ám királyommal és népemmel
szemben kötelességeim vannak. Nem engedhetem,
hogy újból kardot emelj ránk. A rómaiaknak megvolt
erre a receptjük, és habár gyűlölök mindent, ami római,
most mégis az ő módszerükhöz folyamodom.
Huy felállt és Timon fölé hajolt.
– Ami téged illet, nagyot tévedtem. Az ember soha
nem szelídítheti meg a vad leopárdot. – Huy jobb kezé-
ben tartotta a keselyűs bárdot. – Soha nem váltál Ti-
monná, mindig Manatassi maradtál. Épp annyira kü-
lönböztél tőlem, amennyire a bőröm színe különbözik a
tiédtől. Közöttünk soha nem volt kötés, ez csupán illú-
zió volt, és ha a szánk egy nyelvet beszél is, a fülünk
máshogyan hallja a hangot. A te sorsod az, hogy min-
dent le akarj rombolni, amit én drágának tartok, min-
dent, amit népem felépített, és amelyet óv. Az én sor-
som pedig az, hogy mindezt megvédelmezzem, ha kell,
utolsó csepp véremig. – Huy elhallgatott, és amikor
folytatta, csakugyan sajgott a szíve. – Megölni nem
bírlak, de biztosnak kell lennem abban, hogy soha nem
emelsz újból kardot.
A keselyűs bárd fölzengett és Timon felüvöltött,
majd halkan nyöszörgött, ahogy levágott jobb keze re-
megett és úgy rángatózott a sziget felperzselt földjén,
akár egy haldokló állat.
Huy kivette a tűzből az izzó lándzsafejet és rászorí-
totta a csonkra, mint sziszegő, gőzölő, bűzös pecsétet.
Azután elvágta a szíjakat, és kiszabadította a még min-
dig lekötözött Timont.
– Menj – mondta. – Most már a folyóra kell bíznod
magad. Embereim hamarosan átkutatják a szigetet.
Timon levonszolta magát a partra, a víz szélén visz-
szanézett Huyra. Hatalmas, fekete teste össze volt ka-
szabolva, tönkretéve, szeme pillantása iszonyú volt.
Lassan a vízbe ereszkedett, karcsonkját keresztbe
tette a mellén. Az áramlás elsodorta, fejéből lassacskán
csupán egy pont látszott a széles folyón, majd az erőd
alatti kanyarulatnál az is eltűnt. Huy még akkor is utá-
nanézett, amikor már nem is lehetett látni, aztán leha-
jolt, felvette a földről a levágott kézfejet, bedobta a
tűzbe és száraz rőzsét szórt rá.

Bakmor a folyóparton ásatta meg a hamvasztóárkot

és Huyjal végigmentek a végső faheverőiken pihenő,
elesett harcosok sora előtt. Ez volt a búcsúceremónia és
Huy némán pillantott le az öreg Magóra. A halál olyan
méltósággal ruházta fel a helyőrség parancsnokát, mely
életében sosem látszott rajta.
– Édes-e most a dicsőség íze, Mago? – kérdezte
csöndesen Huy és úgy tűnt, mintha Mago mosolyogna
álmában.
Huy elénekelte Baálhoz szóló imáját, majd saját ke-
zűleg gyújtotta meg a máglyát.
Amikor visszamasíroztak Sett erődjébe, Tanith nem
a falakon üdvözölte Huyt, hanem a szobájában várt reá.
Sírdogált, arca sápadt volt, szeme alatt karikák sötétlet-
tek.
– Aggódtam érted, uram. A szívem égett a könnyek-
től, de nem tudtam sírni. Egész idő alatt nagyon bátor
voltam. Az egész rémség alatt. Csak akkor sírtam el
magam, amikor megmondták, hogy biztonságban vagy.
Hát nem butaság?
– És olyan volt, amilyennek a költők megéneklik?
Olyan dicsőséges és hősies? – kérdezte Huy, szorosan
átölelve.
– Borzalmas volt – suttogta Tanith. – Olyan, mint a
legiszonyúbb rémálom. Csúf volt, uram, olyan csúf,
hogy kétségbeesve vágyom valami szépre. – Elhallga-
tott, mintha újból visszaemlékezne mindenre. – Ti köl-
tők sohasem beszéltek a vérről, a sebesültek kiáltozásá-
ról és – és a többi dologról.
– Nem – ismerte be Huy. – Erről sosem beszélünk.
Éjszaka Huy arra ébredt, hogy Tanith ott ül mellette
a heverőn. Az éjjeli lámpás kanóca alacsonyra vágva
pislogott és a lány szeme sötét üregben ült az arcán.
– Valami bajod van? – kérdezte Huy, de Tanith csak
hosszú hallgatás után szólalt meg.
– Szent Atya, te olyan gyengéd vagy, olyan kedves.
Hogy tehetted hát meg mindazt, amit ma megtettél?
Huy egy pillanatig mérlegelte a választ.
– Ez volt a kötelességem – magyarázta végül.
– Kötelességed volt lemészárolni azokat a szeren-
csétleneket? – kérdezte hitetlenkedve Tanith.
– A törvény halált mond ki a fellázadt rabszolgákra.
– Akkor rossz a törvény – jelentette ki hevesen
Tanith.
– Nem – rázta a fejét Huy. – A törvény sohasem
rossz.
– De! – Tanith megint közel állt a síráshoz. – Rossz!
– Csakis a törvény ment meg bennünket a káosztól,
Tanith. Ha tiszteletben tartod a törvényeket és az iste-
neket, akkor nincs mitől félned.
– A törvényeket meg lehet változtatni.
– Á – mosolygott Huy. – Csakugyan meg lehet vál-
toztatni, de amíg fennállnak, addig tisztelni kell őket.
Másnap hajnalban Lannon Hycanus Settbe érkezett.
Két teljes hadirendben álló légió élén, ötven hadiele-
fánttal futott be.
– Félek, hogy túl mohó voltam, felség – üdvözölte
Huy a kapunál. – Egy szálat sem hagytam neked. – És
Lannon hangos kacagásban tört ki, átölelte Huyt, majd
karját Huy vállán tartva serege felé fordult.
– Melyikőtök mondta azt, hogy Ben-Amon nem fog
harcolni?
Este, amikor Huy még józan volt, elénekelte a Vér
folyam Melletti Csata emlékére komponált balladáját.
Lannon könnyezett, míg hallgatta és amikor vége volt,
odakiáltott kísérőinek:
– Háromezren harmincezer ellen – örök szégyenünk,
hogy nem harcoltunk Huy Ben-Amonnal Settben ezen a
napon.
Lannon felállt. – Opet minden légiója fővezérévé
nevezlek ki, Huy Ben-Amon, Istenek Fegyverhordozó-
ja.
Király és pap ezek után a sárga földig leitta magát.

Gondweni a 200 vendi hűbérúr egyike volt, területe

a Kai-szoros egyenetlen földjével, a száműzöttek or-
szágával volt határos. Gondweni hájas volt és gazdag, s
óvatos ember lévén rendszeresen otthagyott némi sót és
húst ajándékba egy bizonyos helyen a dombok között,
ahová a száműzöttek érte mentek. S miután körültekin-
tő ember volt, ennivalót és menedéket nyújtott a magá-
nyos vándoroknak, akik a dombokhoz utaztak, vagy
onnan visszatérőben voltak, s amikor elhagyták a vá-
rost, magukkal vitték ennek emlékét.
Így történt, hogy egy este magas, ösztövér idegen ült
a tűzhelynél, ette az ételét és itta a sörét. Gondweni erőt
és elszántságot érzett az idegen közömbös, sebhelyes
arcvonásai mögött, és tüzes, sárga szemében. Szokatlan
vonzódást érzett iránta és jóval szabadabban beszélt
vele, mint az általában szokása volt. Az idegen beszélte
ugyan a vendi nyelvet, ám úgy látszott, sejtelme sincs a
törzsi politikáról és viszályokról, és a legelső királynak
még a nevét sem hallotta, azét a királyét, aki Manatassi
örökébe lépett, amikor azt a fehér ördögök elhurcolták
a folyón túlról.
– Ami Manatassi hat fivérét illeti, öten meghaltak
közülük gyors és titokzatos halállal, miután valami kü-
lönlegesen kotyvasztott sört fogyasztottak, amit közép-
ső testvérük, Khani készített. Az ünnepség egyedüli
túlélője Khani volt. – És Gondweni mindentudóan kun-
cogott, bólogatott és kacsintott az idegenre.
– Most ő a királyunk, a Nagy Fekete Bika, a törzsek
egybegyűjtője, a Mennyei Mennydörgés, ez a kövér
vendi kéjenc, az ötszáz feleségével és ötven fiatal fi-
úcskájával. – Gondweni köpött egy hegyeset a tűzbe és
jót húzott a söröskorsóból, majd az idegen felé tolta.
Amikor az felemelte, Gondweni észrevette, hogy az
ismeretlen jobb keze feje hiányzik és a csonkkal tartja a
korsót.
– Mi történt Manatassi tanácsosaival, hadvezéreivel,
a vértestvéreivel? – kérdezte az idegen. – Hol lehetnek
most?
– Legtöbbje a madarak gyomrában van – mondta
Gondweni és sokatmondóan elhúzta torka előtt a muta-
tóujját.
– A legtöbbje?
– Néhányan átmentek közülük Khanihoz, és az ő só-
ját eszik – mások szárnyra keltek és elröpültek. –
Gondweni odamutatott a dombokra, melyek úgy mere-
deztek az égre, mint valami őskori cápa fekete fogai. –
Némelyikük a szomszédom, a számkivetettek főnökei,
senkinek sem fizetnek hűbért, csak várnak a dombokon,
maguk sem tudják, mire.
– Kik ezek?
– Például Zingala.
– Zingala, a kardkovács? – követelte mohón az ide-
gen és Gondweni arckifejezése megváltozott. Éles pil-
lantást vetett vendégére.
– Úgy látom, többet tudsz a kelleténél – mondta hal-
kan. – Térjünk talán nyugovóra. – Felállt és egy kuny-
hóra mutatott. – Van ott számodra egy alvógyékény és
majd beküldök hozzád egy fiatal nőt, aki a rendelkezé-
sedre áll.
Az idegen vágya pusztító viharként rohanta le a lány
ellenállásra képtelen testét, döngölte és hajszolta,
Gondweni hallotta, hogy a lány zokog fájdalmában és
félelmében. Gondweni álmatlanul feküdt, aggódott,
nyugtalankodott, de amikor hajnalban odament a kuny-
hóhoz, csak a lányt találta ott, aki meggyötörve, kime-
rülten aludt, az idegen pedig eltűnt.

Mély szoros vágta ketté a hegyeket, olyan mély,

hogy az ösvényt egészen belepte és csúszóssá tette a
moha. A szoros tetejéről ezüst vízesés hullott alá a szir-
tekre és a szél finom, hűvös ködöt fújt az alant mászó
Manatassi arcába.
Az egyik vízszintes helyen megpihent, karcsonkja
fájdalmasan lüktetett a hidegben. Nem törődött vele,
tudata mélyére taszította és körülnézett a szoros mély,
sötét belsejében.
Magasan felette, a szirt tetején egy rövidülő emberi
alak rajzolódott ki a halványkék déli égbolton. Az em-
ber nagyon nyugodtan állt, de ez a nyugalom
fenyegetőleg hatott.
Manatassi evett egy kevés hideg kölespogácsát és
ivott a jeges, tiszta vízből, mielőtt folytatta útját. Most
már többen is megjelentek. Hangtalanul és váratlanul
bukkantak fel a meredélyen vagy az ösvény jó búvóhe-
lyein, ahonnan megfigyelhették Manatassit.
Egyikük felállt egy hatalmas, negyven láb magas
sziklára, amely szinte elzárta a szorost. Magas férfi
volt, izmos, állig fegyverben. Manatassi ráismert, régi
seregének egyik századosa volt.
Manatassi megállt a szikla alatt, köpenyét leengedte
fejéről, hogy előtűnjön az arca, de a férfi nem ismerte
fel. Nem látta meg királyát ebben a lepusztult, fájda-
lomtól és gyűlölettől lesoványodott arcban, melyet a
korbács és bunkó egészen eltorzított.
– Hát ennyire megöregedtem volna? – gondolta el-
keseredve Manatassi. – Senki sincs, aki rám ismerne?
Hosszú másodpercekig egymásra meredtek az em-
berrel, majd Manatassi megszólalt.
– Zingalát keresem, a kardkovácsot.
Manatassi tudta, hogy Zingala ugyan a számkivetet-
tekhez csatlakozott, de ilyen híres mestert bizonyára
sokan felkeresnek. Azt is tudta, hogy egyedül és fegy-
vertelenül nekivághat a dolognak.
A kövön álló őrszem kissé elfordította a fejét és ál-
lával a szoros felé mutatott. Manatassi elindult.
Szűk lépcsőfokok vezettek fel a vízesés mögötti fe-
kete sziklaszirtre és amikor Manatassi felkapaszkodott,
már fegyveres, hallgatag férfiak várták. Mögé kerültek
és mindkét oldalán követték, amint az egyedüli ösvé-
nyen lépegetett a hegytetőt borító sűrű erdőn át.
Manatassi a kemencék füstjét követte, s végül elju-
tott egy természet alkotta amfiteátrumba, egy százlé-
pésnyi átmérőjű medencébe, melyben Zingala a vasipa-
rát űzte.
Az agg mester épp egyik kemencéje gyomrába rakta
az ércet, melynek minden egyes rögét gondosan kiválo-
gatta. Tanoncai tisztelettel köré gyűltek és készenlétben
álltak, hogy rárakják az ércre a mészkő- és faszénréte-
get.
 Zingala felegyenesedett és fájó hátát tapogatva fi-
gyelte a medencébe érkező magas idegent és kíséretét.
Valahogy ismerősnek tűnt az idegen járása, válltartása,
ahogy fejét billentette és Zingala összehúzta a szemöl-
dökét. Kezét leejtette oldala mellé és bizonytalanul ke-
resgélte emlékei mélyén a férfi arcvonásait. Az idegen
odaállt elé és rámeredt Zingala arcára – ez a szempár,
ez a sárga, vad és kényszerítő erejű tekintet! Gyorsan
lepillantott az idegen lábára és meglátta lábujjai között
a mély bevágást. Zingala feljajdult és arccal a földre
vetette magát. Megfogta Manatassi egyik eltorzult láb-
fejét és deres fejére fektette.
– Rendelkezz velem! – kiáltotta. – Rendelkezz ve-
lem, Manatassi, nagy fekete bestia, Mennybéli Menny-
dörgés!
A többiek meghallva ezt a nevet, úgy vetették ma-
gukat a földre, mintha villám csapott volna beléjük.
– Rendelkezz velünk – kiabálták. – Parancsolj ne-
künk, ezer tehén fekete bikája!
Manatassi körülnézett ezen a hason csúszó, számki-
vetett seregleten maga körül, s így szólt halkan, de
olyan hangon, mely a szívük közepéig hatolt:
– Csupán egyetlen parancsot adok nektek és ez nem
más, mint ENGEDELMESKEDÉS.

A kemencének olyan formája volt, mint egy váran-

dós asszony hasának, bejáratának agyagrése pedig a
széttárt combok közötti szeméremtesthez hasonlított.
Zingala a nyíláson bedugott egy bak kecskeszarvból
készült csövet, hogy megtermékenyítse az olvadt vasér-
cet. A csőnek hímtag formája volt és szigorú rituális
sorrendben végezték a munkát, miközben a tanoncok
szülési dalokat kántáltak, Zingala meg úgy izzadt és
fáradozott bőrkötényében, s szivattyúzott a bőrfújtató-
val, akár egy bábaasszony.
Végül kihúzták az agyagdugót és az olvadt fém izzó
patakként futott a homok öntőformába. Ekkor mindnyá-
jan megkönnyebbülten felmorajlottak és gratuláltak
Zingalának.
Zingala egy vaskövet használt üllőnek és néhány
speciális kalapáccsal tömör fémből oroszlánmancsot
kalapált ki öt erős karommal és lábrésszel. Kireszelte,
megigazgatta és felfényezte, majd újból felhevítette és
leopárdvérrel és vízilózsírral hűtötte le.
Az egyik ügyes bőrmíves szürke elefántbőr foglala-
tot készített, megformálta, így épp ráillett Manatassi
jobb karjának csonkjára. A vasmancsot erősen beledug-
ták a bőrfoglalatba, odaszíjazták a csonkhoz s ezzel
elkészült Manatassi félelmetes művégtagja.
Khani, a vendik utolsó uralkodója, Manatassi bekép-
zelt féltestvére épp együtt volt asszonyával, amikor a
vasmancs betörte a koponyáját. A nő nagyot kiáltott és
ijedtében elájult.

Sondalának, a buthelezi királynak számos alattvalója

és temérdek nyája volt, valamint kevéske legelője és
még kevesebb vize, amit úgy kellett népének és állatai-
nak odaszállítaniuk a száraz évszakban.
Sondala aprócska, szívós ember volt gyors, ideges
szemmel és szívélyes mosollyal. A nagy folyó menti
törzsek közül az övé jött el legutoljára északról, ő maga
pedig ott őrlődött egyfelől a hatalmas vendi törzsek,
másfelől a fehér ruhás, hosszú szakállú, barna bőrű
dravok között. Kétségbeesett ember volt, bármilyen
tanácsot meghallgatott, csak úgy hegyezte rá a fülét.
A tűz világa mellett ült, vigyorgott és szaporán reb-
benő szemmel nézte a kunyhója másik oldalán ülő, so-
vány, istenszerű alakot – ezt a romos arcú királyt a ma-
dárlábával és vasmancsával.
– Tizenkét ezreded van, mindegyikben 2000 ember
– mondta Manatassi. – Öt virágoskertnyi szűzlányod
van, mindegyikben 5000. A legutolsó összeszámlálás
szerint 127 000 szarvasmarhád, bikád, tehened, borjad
és ökröd van.
Sondala csak vigyorgott és kényelmetlenül izgett-
mozgott, meghökkentette a vendi király pontos érte-
sültsége.
– Hol találsz ennivalót, füvet és vizet ekkora soka-
ságnak? – kérdezte Manatassi, de Sondala csak mo-
solygott és hallgatott.
– Adok neked legelőt és földet. Olyan földet adok
neked, mely gyümölcsben és buja fűben gazdag, olyan
földet, melyen néped tíz nemzedéken át vándorolhat és
még akkor sem jut el a határig.
– És mit kívánsz tőlem? – susogta végül Sondala, de
még mindig vigyorgott és szaporán pislogott.
– Azt, hogy én vezessem a hadaidat. Én akarom ke-
zemben tartani a lándzsádat, azt akarom, hogy pajzsod
mellettem meneteljen.
– És ha megtagadom?
– Akkor megöllek – mondta Manatassi. – Megöllek,
elveszem a seregedet, mind az öt virágoskertnyi szűzlá-
nyodat és teljes 127 000-nyi nyájadat, tíz állat kivételé-
vel, ezeket ugyanis feláldozom a sírodon, hogy kien-
geszteljem a szellemedet. – Most Manatassi is vigyor-
gott, de elgyötört arcán olyan borzalmasan hatott ez a
vicsorítás, hogy Sondala ajkán megfagyott a mosoly.
– Hű ebed vagyok – mondta rekedten és Manatassi
elé térdepelt. – Parancsolj velem.
– Csupán egyetlen parancsom van – mondta
Manatassi halkan. – Ez pedig nem más, mint
ENGEDELMESSÉG!

Manatassi az első évében szerződést kötött a

vingókkal, satassákkal és a beyekkel. A xhotákkal
egyetlen pusztító csatát vívott, melyben olyan forra-
dalmi és könyörtelen taktikát alkalmazott, hogy a csata
kitörése után húsz perccel elfogta a xhota királyt fele-
ségeivel, udvaroncaival és hercegfiaival együtt. Ahe-
lyett, hogy régi szokás szerint halomra ölte volna a fér-
finépet, valamint elhurcolta volna nyáját és asszonyait,
Manatassi csupán a királyt és családját fojtotta meg,
majd összeterelte a legyőzött, még érintetlen és saját
parancsnokai alatt álló hadsereget és feleskette őket
saját serege számára. Olyan erős hangon mennydörög-
ték az esküvést, hogy még a levelek is majd lepotyog-
tak a fákról és a sziklák is megindultak tőle.
A második évben, az esős évszak elmúltával
Manatassi nyugat felé menetelt és oly messze jutott el a
sivatag szélére, ahol már az örökös hideg, zöld hullám-
verés dühöngött. Négy csatát vívott meg, négy királyt
fojtott meg – két másikkal egyezséget kötött és csak-
nem százezernyi harcost csatlakoztatott seregéhez.
Mindazok, akik a nagy fekete bestia közelében éltek,
tudták, milyen ritkán alszik. Úgy tűnt, hogy holmi belső
erő hajtja, mely megtiltja számára a pihenést és örömöt.
Úgy ette az ételt, hogy nem is érezte az ízét, az olyan
ember nemtörődömségével, aki pusztán csak azért vet
tuskót a tűzre, hogy az el ne aludjon. Sohasem nevetett,
és csak olyankor mosolyodott el, amikor elégedett volt
egy feladat végrehajtásával. A nőket olyan gyors bruta-
litással használta, hogy azok minden igénybevételük
után reszketve, sírva maradtak ott, és nem akadt olyan
férfiember, akivel megosztotta volna a barátságát.
Csupán egy ízben fordult elő, hogy hadnagyai embe-
ri érzelmeket vettek észre rajta. Ott álltak az ország
nyugati határának magas, sárga homokdombján.
Manatassi félrehúzódott tőlük, királyi leopárdbőrbe
burkolózott, fejékének kék kócsagtollai repdestek a
tenger felől jövő hideg fuvallatban.
Egyik kapitánya hirtelen hangosan felkiáltott és a
zöld vízre mutatott. Az ezüstös tenger fodrozódásában
úgy emelkedett ki Opet egyik gályája a ködön át, akár
egy kísértethajó. Egyetlen négyzet alakú vitorláját fel-
duzzasztottá a passzátszél, evezői ritmikusan csapód-
tak, így siklott tova csendesen hosszú kereskedelmi
útjára nyugat felé, Cádizba.
A kapitány újból felkiáltott, ekkor mindnyájan a ki-
rályra néztek. Arca fénylett a lecsurgó verejtéktől, keze
ökölbe szorult és a foga úgy csikorgott, mintha sziklá-
kat ütnének össze. Szeme őrületben lángolt, amint a
távolodó gálya után nézett és a gyűlölettől egész teste
remegett.
A kapitány odarohant hozzá, hogy segítsen, mert azt
hitte, hogy a királyon hirtelen lázroham tört ki. Meg-
érintette a karját.
– Magasan született – kezdte, de Manatassi szörnyű
dühkitöréssel fordult felé, s úgy vágott oda vasmancsá-
val, hogy félig széthasította az arcát.
– Ott! – ordította és vaskezével az eltűnő gálya után
mutatott. – Azok ott az ellenségeitek! Jól jegyezzétek
meg.

Minden nap meghozta a maga izgalmát, titkos élve-

zetét és kockázatát – és boldogságát. Az évek gyorsan
szaladtak, szinte alig lehetett elképzelni, hogy öt éve
már annak, hogy Tanith és Huy egymáséi lettek. Pedig
hát így igaz, nemsokára újból beköszönt a Gyümölcsö-
ző Föld Ünnepe.
Tanith hangosan nevetett, amikor eszébe jutott, ho-
gyan csábította el annak idején Huyt és terveket szőtt,
hogy ezen az ünnepen megismétli a jelenetet. Aina ott
motyogott valamit mellette és csuklyája mélyéről in-
cselkedőn pislogott rá.
– Mit nevetgélsz, gyermek?
– Nevetek, mert boldog vagyok, öreganyám.
– Ó, csak újból fiatal lennék! Nem tudhatod, milyen
borzasztó megöregedni – kezdte rá Aina a monológját
és Tanith átvezette a kikötői tolongásban. Elhaladtak
az- alacsony kocsmák és gúnyolódó utcalányok előtt,
majd odaértek a kőmóló lépcsőihez. Tanith letáncolt a
lépcsőkön, s könnyedén fellibbent a kis vitorlás fedél-
zetére, mely ott horgonyzott a móló egyik vasgyűrűjén.
A durva halászruhába öltözött, fején kendőt viselő
Huy már túl későn lépett ki az apró kabinból, így nem
tudta Tanithot felsegíteni.
– Elkéstél.
– Ezért a szemtelenségért büntetés jár, amit meg is
kapsz, mihelyt lehet – fenyegetőzött Tanith.
– Állok elébe – vigyorgott Huy és átsegítette a hajó-
korláton az öreg Ainát, míg Tanith előreszaladt, hogy
eloldja a kötelet.
Huy a kormánylapátot a hóna alá szorítva letelepe-
dett a hajó tatjában és Tanith olyan szorosan ült mellé,
ahogy csak bírt, anélkül, hogy hozzáérjen. Köpenyét
ledobta és most világos, aranyszállal szegélyezett gya-
pottunikát viselt azzal a tömör aranyövvel, amit Huytól
kapott a nevenapjára.
Haja fekete füstként hullámzott a hátán, orcája fel-
hevült. Huy alig bírta, hogy ne pillantgasson rá és
Tanith, valahányszor Huyra nézett, minden ok nélkül
elnevette magát.
A szél épp jó keresztirányban fújt és ahogy irányt
változtatva a szigetek felé fordultak, vízcseppek csa-
pódtak arcukba, melyek hidegnek tűntek a nap melegé-
ben. Huy ügyesen átkormányozta hajójukat a nád kö-
zött megbúvó, csaknem láthatatlan csatornán, s kijutot-
tak a csendes menedéket adó lagúnába, melyet egészen
elborítottak a vízililiomok sötétzöld levelei, közöttük a
kék és arany virágok. A csendes víz felett vízimadarak
lubickoltak és repdestek.
Elállt a szél, Huy előhúzott a fedélzetről egy hosszú
póznát, odaállt a hajó farába és a pózna segítségével
átvitte hajóját a lagúnán a fehér homoktól szikrázó part-
ra. Kiugrott a térdig érő vízbe és kihúzta a hajót.
A part csillogó fekete vándorkövei között Huy egy
vitorladarabot feszített ki napellenzőnek, átsegítette
Ainát a homokon és az árnyékba vezette.
– Egy kupa bort, öreganyám – kínálta szerető gon-
doskodással.
– Kedves tőled, Szent Atya.
A békésen hortyogó Ainát az árnyékban hagyták, ők
pedig kéz a kézben elsétáltak a keskeny part hosszában
az öböl hajlata mögé. Az elefántcsontdió-pálmák alatt
Huy szétterített a szilárd homokon egy köpenyt, kibúj-
tak ruháikból, s leheveredtek, beszélgettek, nevetgéltek,
szeretkeztek.
Azután együtt megfürödtek a tiszta, meleg vizű tó-
ban. Ahogy a sekély vízben heverésztek, apró hullámok
csapódtak lustán rájuk és egy raj ezüstös, ujjnyi méretű
halacskát sodortak rájuk, melyek rágicsálták a meztelen
bőrüket. Tanith nevetett és rúgkapált, ahogy a fogatlan
szájak csiklandozták.
Odamentek a napra, lefeküdtek és megszárítkoztak
és Huy fölnézett a mellette álló Tanithra. Haja átnedve-
sedve, súlyos fekete fürtökben csüngött hátára és keblé-
re. A nap ráragyogott vállára, szemhéján vízcseppek
ültek. Büszkén állta Huy fürkésző pillantását és két
kezébe fogta egy-egy mellét.
– Nem veszel észre rajtam valami változást, Szent
Atya? – kérdezte kötekedő hangon, de Huy csak mo-
solygott és a fejét rázta.
– Nézd csak meg közelebbről – biztatta és csak-
ugyan, Huynak úgy tűnt, hogy a melle duzzadtabb és
hegyesebb és a hófehér bőr alatt kékes erek márvá-
nyozzák.
– Nos? – kérdezte Tanith és karját végigfuttatta tes-
tén és megringatta a hasát.
– És itt? Itt sem látsz semmit? – és felfújta a gyomrát
és ránevetett Huyra.
– Kezdesz elhízni – dorgálta Huy és visszanevetett
rá. – Túl sokat eszel.
 Tanith megcsóválta a fejét. – Az, ami bennem van,
Szent Atya, egész bizonyos, hogy nem a számon át
röpült belém.
A nevetés lassan ráforrt Huy torkára és esetlenül át-
ölelte Tanithot.

Huy sötétben feküdt és még mindig döbbent és za-

vart volt. Képtelenségnek tűnt előtte, hogy a mag, me-
lyet oly gondtalanul vetett el, meggyökerezhessen.
Asztarté papnőit nem látják el tanácsokkal, hogy mik a
titkos módszerek, melyekkel megelőzhetőek az efféle
esetek? Úgy érintette a dolog, mint földrengés, vihar
vagy csatavesztés. Valamit tenni kell ez ellen, valamit,
ami igen radikális.
Hirtelen eszébe jutottak a kikötő környékén élő hát-
borzongató banyák, azok szokták helyrehozni az ilyen
ballépéseket. De menten el is vetette az ötletet.
– Nem – mondta hangosan, azután az alvó Tanith lé-
legzetére fülelt, nem ébresztette-e fel. Kezdte higgadtan
átgondolni tervét, hisz talán nem is szükséges olyan
nagyon a radikális beavatkozás. Talán úgy intézhetné,
hogy a királyság egyik távoli csücskében kelljen fel-
avatnia valamit és Tanith ott, a kíváncsi szemek és a
pletykaéhes nyelvek elől elrejtve világra hozhatná fiát.
Nevelőanyát már könnyűszerrel lehet találni, olyan
valakit, akiben megbízhat. Légiójában sok az olyan
rokkant veterán, akik Huy valamelyik birtokán élik
egyszerű életüket. Ezek a férfiak hazudnának, lopná-
nak, csalnának, és meghalnának érte. E férfiaknak
egészséges, virágzó feleségeik vannak, mellük tejtől
duzzad, jut abból bőven még egy kis bérlőnek.
Akkor aztán annyiszor odamehetnének a fiacskájuk-
hoz, ahányszor csak alkalom nyílna rá. Már el is kép-
zelte maga elé azt a boldogságot, nevetést, a fia kövér
pocakkal rúgkapál és gőgicsél a napsütésben.
Huy lopva a takaró alá nyúlt, kezét könnyedén
Tanith mezítelen hasához érintette és tapogatózni kez-
dett.
– Most még semmit sem erezhetsz – súgta Tanith. –
Nem csináltam meg azt, amire a papnők tanítottak. Bű-
nös dolog volt, ugye? Haragszol rám, uram?
– Nem – felelte Huy. – Nagyon elégedett vagyok ve-
led.
– Gondoltam, hogy az leszel – kuncogott kedvtelve
Tanith, majd Huyhoz simult, és álmosan morogta: –
Mármint hogy akkor, ha egyszer hozzászoksz a gondo-
lathoz.
Kopogtatás és kiáltozás ébresztette fel őket, Huy fel-
szökkent a heverőről és félig alva a keselyűs bárd után
tapogatózott. A kezdeti hangzavar elült, és a háziszol-
gák megnyugodtak, mert a hangos kérdésekből-
válaszokból kiderült, hogy az éjféli látogatók a király
testőrségéhez tartoznak. Huy félretette a bárdot és meg-
gyújtott egy lámpást.
– Szent Atya – dörömbölt be a hálószobaajtón egyik
házi rabszolgája.
– Mi az?
– A királyi testőrök. A Nagy Oroszlán nem tud
aludni. Meghagyta, hogy vedd magadhoz a lantodat és
szórakoztasd.
Huy a heverője szélén ülve halkan, de sokatmondón
káromkodott, végigsimította szakállát és fürtjeit, és
megpróbálta kidörzsölni az álmot a szeméből.
– Hallasz, Szent Atyám?
– Hallak – dörmögte Huy.
– A Nagy Oroszlán üzeni, hogy nem fogad el semmi
kifogást, várjuk meg, míg felöltözöl, és kísérjünk a pa-
lotába.
Huy felállt és a tunikája után nyúlt, de a keze meg-
állt a levegőben, amikor észrevette, hogy Tanith figyeli.
Szeme óriási volt a lámpás fényében és rendetlen haj
felhőjével olyan volt, mint egy kisgyermek. Huy felhaj-
totta a takarót és mellé csusszant.
– Mondjátok meg a királynak, hogy sebes az ujjam,
nem tudok pengetni, berekedt a torkom, elpattant a lan-
tom húrja és tökrészeg vagyok! – kiáltotta és karjába
vette Tanithot.

Hasszán sejk leöblítette ujjait az ezüstserlegben, és

selyemkendővel megszárította.
– El akar kápráztatni az erőfitogtatásával – mondta
Omar, az öccse. Hasszán rápillantott. Öccse híres divat-
fi volt. A szakállát mosta, illatosította és addig fésülte,
míg csak nem csillogott, ruhái a legfinomabb selyemből
készültek, papucsát és mellényét pedig sűrű selyem- és
aranyhímzés díszítette. Ujján galambvérszín rubinkő
ékeskedett, akkora, mint egy férfi hüvelykujja. Szeme
elködösült a hasispipától, ami a mellette lévő párnán
hevert. Divatfi volt, mi több, pederaszta, ám mindamel-
lett éles eszű és intuitív felfogású, s Hasszán erősen
bízott benne.
Együtt ültek a vén fügefa hatalmas ágainak mély, sö-
tét árnyéka alatt. A vitorlást, mellyel idejöttek, az alat-
tuk lévő sziget fehér homokján kötötték ki. Erről az
előnyös helyről átláthattak a csatornán a homokpadra és
a nagy folyó északi partján lévő alacsony medencére.
Nagy csapat rozmár hevert a homokpadon, vagy fé-
lig a sekély vízbe merültek. Hatalmas szürke alakok,
akár azok a folyami vándorkövek, melyekre fehér kó-
csagok szoktak lustán feltelepedni.
A folyó északi oldalának hosszában keskeny, sötét-
zöld szalagként húzódott a növényzet, de a dombok
mögött már átadta helyét a kopár barnaságnak. Letarolt,
elhagyott vidéknek tűnt. A dombok gömbölyű orma
sivárnak, kopárnak látszott. A ritkás, száraz fű közül
kilátszott a föld és holt fák gyötrődtek levéltelen ágaik-
kal az ég felé, rég kihalt, aszály sújtotta fák.
A táj azonban mégis megváltozott a sejkek figyelő
tekintete előtt. A dombok felett sötét árnyék kerekedett,
mintha viharfelleg takarná el a napot.
– Igen – bólintott Omar. – Ez a bemutató nekünk
szól, hogy nyissuk meg fülünket szavainak.
Hasszán köpött egy hegyeset és pirosat a homokba,
majd selyembe törölve a szakállát nézte, ahogyan a
sötét árny egyre nagyobbra nő. Soha életében nem lá-
tott még ekkora néptömeget. Az ezredek és századok
katonás rendben özönlötték el a dombokat. Hasszán
ideges volt, de az arca nyugodt maradt, szeme komoly
és csak ékköves tőrmarkolatával babráló hosszú, barna
ujjai árulkodtak nyugtalanságról. Ilyesmit el sem tudott
volna képzelni. Idejött, hogy kereskedelemről és közös
határokról tárgyaljon a folyón túli, alig ismert országból
és titokzatosságból felemelkedett új fekete császárral.
Ehelyett itt találja magát szemtől szemben a világ egyik
legnagyobb hadseregével, ami valaha is összesereglett.
Tán maga Nagy Sándor sem vezérelt soha ekkora sere-
get.
Omar megszívta hasispipáját, egy kicsit benn tartotta
a füstöt, majd keskeny csíkban kiengedte az orrán.
– El akar kápráztatni minket – ismételte és Hasszán
mogorván válaszolt.
– Ha ez volt a célja, akkor el is érte. Engem elkáp-
ráztatott.
A láthatáron még mindig özönlöttek a hadak sűrű, de
rendezett oszlopai. Úgy gördültek és ereszkedtek alá,
mintha egyetlen agy vezényelné őket, mint ahogy a
halrajok vagy a költöző madarak engedelmeskednek
valami néma parancsnak. És csakugyan, mintha nem
egyének gyülekezete, hanem egyetlen szervezet lett
volna, mely terjedelmes ugyan, de jól koordinált. Hasz-
szán figyelte, és a völgy déli hősége ellenére is meg-
borzongott.
Az északi parton megszűnt minden mozgás és átható
csend telepedett a fekete harcosok sűrű soraira. Ez a
csend még az előbbi menetelésnél is fenyegetőbben
hatott. Várakozó némaság töltötte be a völgyet, a fe-
szültség szinte kibírhatatlanná vált, majd Hasszán elká-
romkodta magát és olyan mozdulatot tett, mintha fel
akarna állni.
– Nem fogom kielégíteni egy vadember szeszélyeit.
Ez sértés. Elmegyünk. Ha beszélni óhajt velünk, jöjjön
ő hozzánk. – Ám mozdulata félbemaradt, visszadőlt
párnáira és csendben dühöngött, míg öccse beszélt.
– Úgy tűnik – mondta Omar –, hogy az a világ, amit
mi ismerünk, bátyám, megváltozott. Ami tegnap még
igaz volt, mára már nem igaz többé.
– Mit tanácsolsz?
– Ismerkedjünk meg az új igazságokkal, vizsgáljuk
meg őket. Ha így teszünk, még az sem lehetetlen, hogy
valami hasznunk származik belőle.
Valami felfordulás keletkezett most velük szemben a
dombon, a sorok megbolydultak, úgy valahogy, aho-
gyan a magas nád hajladozik, ha oroszlán halad át köz-
te. A sejkek a szemüket meresztették és őreiket szólon-
gatták, mondják már el, mi történik. Ám a hangorkán
minden választ elnyelt. A föld megrendült a százezer
láb dobaja alatt, a levegő beleremegett a dobszóba,
ahogy a lándzsákat a pajzsokhoz verték és a zsúfolásig
teli dombokról mintha egyetlen torokból szállt volna a
kiáltás, ahogyan a fekete had elüvöltötte a királyi tisz-
telgést.
A hangvihar végigsepert a völgyön, és visszhangja
az égen és a déli dombokon ült el. Ezután újból beállt a
csend, majd nagy hadicsónak, ötven evezőssel egy-egy
oldalán, lódult el a homokparttól, és átszelte a zöld vi-
zet a sziget felé.
Egy férfi lépett a fehérlő partra és magányosan sétált
a fügefa alatt várakozó sejkek felé. Már maga az a tény
is a megvetés jele volt, hogy kíséret nélkül jött, erejé-
nek és sebezhetetlenségének bizonyítékaként.
 Leopárdbőr köpenyt viselt, a lábán szandált, de sem
ékessége, sem fegyvere nem volt. Magasan, ösztövéren
állt meg a sejkek felett, akik szinte összezsugorodtak a
termete mellett.
Tüzes, sárga szemével ragadozó madárként nézett
rájuk, mintha a lelkük mélyébe vájna.
– Manatassi a nevem – közölte lágy, mély dörmö-
géssel. – Én vagyok a Fekete Bestia. – A sejkek már
épp eleget tudtak és meg sem lepődtek azon, hogy fo-
lyékonyan beszéli a nyelvüket.
– Hasszán vagyok, Sofala sejkje, Monomatapa her-
cege és a Kán Császár alkirálya.
– Szereted a sárga fémet – mondta vádló hangon
Manatassi és Hasszán menten elvesztette az egyensú-
lyát. Pislogni kezdett és Omarra nézett.
– Igen – mondta Omar. – Szeretjük.
– Annyit adok belőle, hogy akár bele is fulladhattok
– mondta Manatassi.
Omar öntudatlan mohósággal megnyalta az ajkát és
elmosolyodott.
– Sok ilyen drága árud van? – kérdezte Hasszán, ho-
lott a kereskedelemben az ilyen megközelítés gusztusta-
lan dolog. De hát ez egy vadember, aki úgysem konyít
a diplomáciai finomságokhoz. Az arany azonban meg-
éri ezt a kis bárdolatlanságot, különösen ha annyi van
belőle, amennyire ez a botcsinálta fekete bestia céloz. –
És honnan való?
– Lannon Hycanusnak, Opet Nagy Oroszlánjának és
a négy fejedelemség urának kincseskamrájából – felelte
Manatassi és Hasszán összehúzta a szemöldökét.
– Nem értelek.
– Akkor ostoba vagy – mondta Manatassi és Hasz-
szán barna bőrű arca úgy elvörösödött, hogy szinte lo-
bot vetett, és már majdnem kicsúszott a száján a vissza-
vágás, amikor érezte, hogy fivére ujjai figyelmeztetően
megszorítják a csuklóját.
 – Magyarázd meg – mondta Omar. – Háborúba
akarsz keveredni Opettel?
– Le fogom rombolni őket – megsemmisítem népü-
ket, városaikat és isteneiket. Hírmondót sem hagyok
belőlük, egyetlen ember sem menekülhet élve. – A ha-
talmas szerecsen remegni kezdett, kis fehér tajték ned-
vesítette meg telt, lilás ajkát és elgyötört arcán kiütött a
verejték.
– Hallottunk valami csatáról rebesgetni valahol
Settnél – mosolygott tapintatosan Ómra.
Manatassi fájdalmas hangon felüvöltött. Odaugrott a
sejkhez, köpenye alól előrántotta vasmancsát és oda-
dugta Omar arcához. Omar hátratántorodott és beleka-
paszkodott a bátyjába.
– Ne gúnyolódj, kis barna ember, ne gúnyolódj ve-
lem, mert kitépem a májadat!
Omar rettegve nyögdécselt, szakállába izzadságpa-
tak csorgott.
– Nyugalom – lépett közbe sietve Hasszán. – Az
öcsém csupán úgy érti a dolgot, hogy Opet légióit nem
lesz könnyű legyőzni.
Manatassi még mindig remegett a dühtől és levegő
után kapkodott. Elfordult, a sziget széléig sétált s ott a
vízbe bámult. Válla emelkedett, melle zihált, de lassan
erőt vett magán és visszament a sejkekhez.
– Látjátok őket? – mutatott a dombon sötétlő seregé-
re.
– Csak azt látjuk, hogy sokan vannak. De vajon ha-
tásosak is? – kérdezte Hasszán. – Hatalmas ellenséget
hívsz ki.
– Mindjárt megmutatom – mondta Manatassi és fel-
emelte vasmancsát. Egyik századosa azonnal odarohant
hozzá a csónakból és elébe térdelt.
Manatassi néhány szót mondott neki vendi nyelven
és a folyóra mutatott. A százados talpra ugrott, fekete
arcán felvillant az öröm. Tisztelgett, nagyokat ugorva
lerohant a partra, bevetette magát a csónak orrába és
nagy sietve átkelt az északi partra.
A sejkek kíváncsian figyelték, amint a távoli parton
újabb mozgás támadt a harcosok között. Két sűrű osz-
lopban előrevonultak, beözönlöttek a vízbe és Hasszán
halkan felkiáltott: – Fegyvertelenek!
– És meztelenek – tette hozzá Omar és félelme csil-
lapodott, helyette valami erotikus kíváncsiság lépett fel,
ahogyan elnézte a sekély vízben mozgó fekete hadosz-
lopokat. Úgy kanyarodtak a homokpart köré, akár a
bölényszarv, a mellig érő víz minden gátlása ellenére
véghezvitték a manővert, s mire a vén hím víziló felri-
adt gargantuai szunnyadozásából, már körül is vették.
A víziló feltápászkodott és rózsaszínű disznószemé-
vel körbebámészkodott. Öttonnányi tömör hús, vastag
szürke bőrbe gyömöszölve, hasán rózsaszínű foltokkal.
Lábai kurták, vaskosak, erősek, és amikor ordítva kitá-
totta a száját, kilátszottak nagy, sárga agyarai, ame-
lyekkel még a hadicsónakot is ketté tudná roppantani.
Esetlenül nyargalni kezdett, mély lábnyomokat ha-
gyott a puha fehér homokban és nekirontott a fekete
testek falának, mely elvágta útját a folyó mélyvízi ré-
szétől. Beloholt a sekélyesbe, fehér, tajtékzó habot kö-
pült, felette pedig összetömörültek és sűrűsödtek a fe-
kete férfiak sorai, hogy elkapják és elnyeljék a tömegét.
A vízilóbika teljes gőzzel beléjük rohant, s az emberi
testek úgy repültek szanaszét, mint pelyva a forgószél-
ben. A patái nagyot csattanva tapostak rájuk és amikor
előrerontott, úgy tűnt, hogy semmi sem állhat ellent
pusztító rohamának, hogy át fog törni és menedéket
talál a folyó mélyén. Ám az emberek még mindig körü-
lötte nyüzsögtek, az oldalán és a hátsójánál, s az állat
rohama észrevehetően lelassúdott, noha bömbölése még
hangosabbnak tűnt és a szigeten állók tisztán láthatták,
amint agyarai átvágják az eleven emberi húst.
Manatassi nyugodtan, kissé előrehajolva állt, seb-
hely szaggatta szemöldökét egy kicsit összehúzta, sze-
me sárga volt és figyelemteljes.
A folyóvíz összesűrűsödött, csillogott és szikrázott.
A víziló bömbölése most valami mást fejezett ki, rémü-
let szólt belőle, az állat már ki sem látszott a rajta
nyüzsgő meztelen testek tömegéből. Mintha hangyase-
reg támadna rá egy skorpióra, olyan teremtmények,
melyek sokkal-sokkal kisebbek nála, ám számbeli fölé-
nyükkel megfojtják. A napfény csillogott a nedves tes-
teken, a bika menekülésének útja el volt vágva. Küsz-
ködő labdává változott az emberi testek között, míg a
körülötte lévő vizet sötétbarnára festette a vér és a se-
besültek úgy potyogtak szanaszét, akár az ökör testéről
leeső mérges fekete kullancsok. A lomha áradat elso-
dorta őket, de mások jöttek, és azon nyomban elfoglal-
ták a helyüket.
És most csodák csodájára emberek és állat összebo-
gozódott halma a sziget felé kezdett mozogni; a holtak
roncsait maguk mögött hagyták és lassan a sekélyes
felé vonszolódtak.
Elérték a szigetet és kijöttek a vízből – 1000, talán
2000 ember és magukkal cipelték a kimerült, ám még
mindig erőlködő vízilótestet a partra. Az állat gonoszul
egyik oldaláról a másikra hempergett, és akit a patája
elért, az meghalt, fején és szájában pedig áldozatainak
vére alvadozott.
Sűrű holttetemek és iszonyú sebekkel borítottak so-
rát hagyták maguk mögött, így cipelték oda a bikát
Manatassihoz. Századosa előretántorgott. Elgyengült a
vérveszteségtől, mert a borzalmas állkapocs egyetlen
harapással könyöktől letépte a karját.
Átadott a királynak egy szúrólándzsát. Manatassi
előrelépett, és míg emberei leszorítva tartották a rémült
szörnyeteget, átszúrta a torkát. Már az első szúrásnál
eltalálta a nyaki főütőeret és a bika sötét, vastag vér-
özön és olyan kiáltás közepette, mely végigfutott a
dombok között, meghalt.
Manatassi visszalépett és közönyösen szemlélte,
ahogy emberei gyors könyörületességgel a másvilágra
küldik sebesültjeiket. Odament hozzá századosa, elé-
térdelt, csonkolt karját a melléhez szorította és azt a
kegyet kérte tőle, hogy királya kezétől halhasson meg.
Ekkor valami büszke fény csillant meg Manatassi sze-
mében. Elvégezte a kegyelmi csapást, vasmancsával
egyetlen ütést mért századosa koponyájára, majd hátra-
lépett és hidegen mosolygott a sejkek döbbenetén.
– Ez a válaszom – mondta.
– Mit kívánsz tőlünk? – kérdezte kis idő múlva
Hasszán.
– Két dolgot – válaszolta Manatassi. – Seregem
számára áthaladási lehetőséget a folyón, a területeite-
ken keresztül. Meg kell tagadnotok az Opettel kötött
örökös védelmi szerződést – és vasfegyvereket akarok.
Az én kovácsaimnak tíz évbe tellene, hogy ekkora se-
reget felfegyverezzenek. Tőletek akarok fegyvereket.
– És viszonzásul kiszolgáltatod nekünk Opet aranyát
és a középső fejedelemség aranybányáit?
– Nem! – horkant fel dühösen Manatassi. – Az ara-
nyat megkapjátok. Én nem tudok mit kezdeni vele. Ez
egy elátkozott fém, lágy és haszontalan. Mindet elvihe-
titek Opetből, de – és itt szünetet tartott – a középső
fejedelemség bányái soha többé nem működhetnek.
Többé nem megy le egyetlen ember sem a föld alá,
hogy ott haljon meg természetellenes módon.
Hasszán tiltakozni akart. Az ő szempontjából nézve
arany nélkül semmit sem ér a középső fejedelemség.
Maga elé képzelte a Kán dühét, ha megtagadják tőle az
arany földjére vezető kereskedelmi utakat. Omar ujjai
lágyan figyelmeztették, érintésének könnyed célzása
önmagért beszélt.
– Lesz még idő mindezt megbeszélni – engedelmes-
kedett a figyelmeztetésnek Hasszán, visszaszívta a til-
takozást, s rámosolygott Manatassira.
– Megkapjátok a fegyvereket. Utánanézek.
– Mikor? – követelte Manatassi.
– Hamarosan – ígérte Hasszán. – Amint hajóim visz-
szatérnek a keleti tengeren túli útjukról.

Lannon megöregedett az utóbbi néhány évben, gon-

dolta Huy. Habár a változás hízelgő volt, mert a gondok
véste ráncok elűzték ugyan vonásai csinosságát, de
méltósággal ruházták fel. Ajka körül még ott volt
ugyanaz a szeszélyesség, az elkényeztetett gyermek
duzzogása, de csak az látta, aki nagyon közelről figyel-
te.
Teste mindazonáltal még éppoly ifjú és kemény volt,
mint valaha és ahogyan most ott állt anyaszült meztele-
nül a hajó orrában a szigonyozó pózában, olajos bőrén
át tisztán kirajzolódott hátának és vallanak minden iz-
ma. Egész testének sötét mézszín arany ragyogást adott
a nap, csak az ülepe volt halvány elefántcsontszínű,
melyet ruha szokott fedni. Gyönyörű teremtmény, az
istenek kegyeltje minden élő között, és Huy összeha-
sonlította ezt a testet sajátjával és kétségbeesett tőle.
Agyában szavak kezdtek formálódni, egy
Lannonhoz írt óda, óda a szépséghez. Miközben csend-
ben lökdöste póznájával a csónakot és simán siklott a tó
csöndes vizén, úgy tolongtak agyában a szavak, mint a
szélfútta levelek, majd kezdtek összeállni, és megszüle-
tett a vers.
A hajó orrában álló Lannon szabad kezével jeleket
adott, anélkül, hogy visszanézett volna, és még mindig
egyensúlyozva a vízbe meredt. Huy szakértő taszítással
megfordította a póznával a csónakot. Lannon testéből
hirtelen elszabadult a visszafojtott energia, simán rob-
banó lökéssel tekeredtek megfeszült izmai, ahogy leha-
jította a felszínre a hosszú szigonyt. A víz felbuzgóit és
kavargott, a zsineg tekeredni kezdett a csónak fenekén,
le az oldalán és sziszegve eltűnt a vízben.
– Ha! – kiáltott fel Lannon. – Remek fogás! Segíts,
Huy! – És együtt odaugrottak a zsinórhoz, izgatottan
nevettek, majd káromkodtak, mert az ujjukon átpergő
zsinór szinte égő fájdalmat okozott. Együtt lassították le
a hal őrült rohanását. A csónak kilibegett a tóra, mert a
hal magával vonszolta őket, amint a mély vizet keres-
gélte.
– Baál szent nevére, állítsd meg, Huy – zihálta
Lannon. – Ne engedd ki oda, és ne hagyd lemerülni,
mert akkor biztos, hogy elveszítjük. – És minden együt-
tes erejüket bevetették a zsineghúzásba. Huy kar- és
vállizmai úgy összecsomósodtak és megfeszültek, mint
egy zsák óriáskígyó és megfordította a halat.
Körbeforgott és vonaglott a csónak felett, így hozták
fel és amikor hatalmas bajuszú feje áttört a felszínen,
Lannon felkiáltott: – Fogd meg! – és Huy rácsavarintot-
ta a zsineget a csuklójára, testét nekifeszítette a súly-
nak, a csónak veszedelmesen himbálózott, Lannon a
bunkó után kapott és megcélozta a csillogó, fekete fejet.
A víz felszíne szinte szétrobbant, amint a hal odavá-
gódott halálküzdelmében és egész vízzuhatag borította
el őket.
– Üsd! – kiáltotta Lannon. – Öld meg! – A víz spric-
celésétől félig elvakultan csapkodta a hatalmas or-
mányt. Olyan vadul vagdalkozott, hogy olykor a csónak
oldalát csapdosta és szilánkokat hasított le a deszkából.
– Ne a hajót, te bolond! A halat üsd! – kiabált Huy
és a hal végre kimúlt, ott csüngött a vízen a csónak ol-
dalán.
Nevetve, lihegve és átkozódva akasztották a súlyos
zsineget az állat kopoltyújába és fel vonszolták a fedél-
zetre, átcsúsztatták a csónak szélén, nyálkás fekete volt,
ragyogó, ezüst hassal és kidülledő szemmel. Tátott szá-
ja felett a bajusza még mindig rángott, rezgett és egé-
szen betöltötte a hajó fenekét, hisz kétszer olyan hosszú
volt, mint Huy, és teste túl vaskos volt ahhoz, hogy
karjával átfogja.
– Micsoda szörnyeteg – zihálta Huy. – A legna-
gyobb, amit valaha láttam.
– Bolondnak neveztél – mondta Lannon.
– Dehogy, felség, csak magamat szidtam – vigyor-
gott Huy, majd kidugaszolta az amforát és bort töltött
maguknak.
Lannon felemelte a serlegét és karimája felett vissza-
vigyorgott Huyra.
– Szállj velem, Napmadár.
– Bömbölj nekem, Nagy Oroszlán. – És egyszerre
hörpintették ki serlegeiket és úgy nevettek, mint a gye-
rekek.
– De rég volt így utoljára, Huy – mondta Lannon. –
Gyakrabban kellene ilyesmit csinálnunk. Te meg én túl
gyorsan megöregszünk, a gondjaink és kötelességeink
elborítanak és a saját tennivalóink rabjaivá válunk. –
Árnyék suhant át Lannon szemén és felsóhajtott. – Eb-
ben az utolsó néhány napban olyan boldog voltam,
hosszú évek óta először voltam újból ilyen boldog. –
Szinte szégyenlősen nézett Huyra. – Jó vagy hozzám,
öreg barátom.
Kinyújtotta a karját és félszegen Huy vállára tette. –
Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. Soha ne
hagyj el engem, Huy.
Huy elvörösödött, zavarba jött az öleléstől, szokatlan
volt ez Lannontól. – Dehogyis, felség – mondta nyer-
sen. – Mindig veled maradok. – És Lannon leejtette a
karját, nevetett, visszhangozta Huy zavarát.
– 0, drága Baál, a végén már olyan érzelgősek le-
szünk, mint a kislányok – ez már az öregség, ugye,
Huy? – Nagy hűhóval kiöblítette borosserlegét és elke-
rülte Huy tekintetét. – Akad még hal a tóban és hátra-
van még egy-két óra a napból, használjuk ki.
Szürkületkor tértek vissza régi kalyibájukhoz, mely
elhagyottan, magányosan állt a parton a kecses elefánt-
csontdió-pálmák alatt. Amint Huy odakormányozta
póznájával a csónakot a sziget csücskéhez, és kiértek a
náddal benőtt partra, megpillantották a kikötőben hor-
gonyzó gályát. A Barkasz ház királyi jelvényei álltak a
hajó árbocán, tatján és farán lámpások világítottak. A
lámpák visszfénye ott táncolt a sötétlő vízen és a han-
gok tisztán eljutottak hozzájuk.
Huy megállította a csónakot, kiemelte a póznát és
csendben a nagy hajóra meredtek. Majd Lannon meg-
szólalt.
– Ránk talált a világ, Huy. – Hangja fáradt volt és
lemondó. – Köszöntsd őket a nevemben.

A hajó farában lévő kabin tetejéről láncon függött

alá a lámpás és természetellenes fénybe vonta az arco-
kat, erősen megvilágította az orcákat és orrokat, de a
szemeket árnyékban hagyta. Zord képpel gyűltek az
asztal köré és az északról jött hírnököt hallgatták. Fiatal
ember volt, első évi katonai szolgálatát teljesítő zászlós,
de előkelő születésének higgadtságával és világos sza-
vakkal adta elő jelentését.
Leírta azt a nyugtalan hullámzást, mely az utóbbi
néhány hétben végigsepert az északi határon, a kisebb
incidenseket, a távolban mozgó nagy embertömegeket,
a tábortüzek lángját és füstjét. A kémjelentések különös
eseményekről adtak híreket, új istenről, akinek
saskarma és oroszlánmancsa van, és aki füves és bővizű
vidékekre vezeti a törzseket. A felderítők rengeteg drav
hajót figyeltek meg a nagy folyó keleti részén, szokat-
lan jövés-menést, titkos megbeszéléseket a jó ég tudja,
kik között.
Mindenütt nyugtalanság, hatalmas sürgölődés és
morajlás, feszültség, titkos ügyek vannak készülődében.
Valami viszketeg türelmetlenség, mint amikor gyüle-
keznek a viharfelhők. Az ember csak érzi, de nem érti a
jeleket, melyek az ismeretlenségbe mutatnak.
Lannon nyugodtan végighallgatta, kicsit összehúzta
a szemöldökét, állát öklére támasztotta, szeme árnyék-
ban volt.
– Parancsnokaim meghagyták, mondjam el neked
aggodalmukat, hogy mindezt majd agyrémnek és ba-
golyhuhogásnak fogod tartani.
– Nem – hessentette el Lannon a fiú aggályát, vajon
komolyan veszik-e jelentését. – Ennél jobban ismerem
az öreg Marmont. Nem az a fajta, aki a bolhából elefán-
tot csinál.
– Van még valami – mondta a fiú, és az asztalra tett
egy bőrzsákot. Kioldozta a zsinegét és kiborított belőle
néhány fémtárgyat.
– Az egyik folyó menti őrjárat meglepte azt a po-
gány csapatot, amelyik át akart kelni éjszaka. Mindnyá-
juknál ilyen fegyver volt.
Lannon felvette az egyik súlyos lándzsahegyet és kí-
váncsian megvizsgálta. Formája és kidolgozása jelleg-
zetes volt és Lannon Huyra pillantott.
– Nos? – kérdezte és saját véleményét látta megerő-
sítve, amikor Huy válaszolt.
– Drav. Kétség sem fér hozzá.
– És ilyen fegyverük van a pogányoknak?
– Talán a halott dravoktól szedték el, vagy lopták.
– Talán – bólintott Lannon. Hosszan hallgatott, majd
a fiatal tisztre nézett. – Jó munkát végeztél – mondta és
a kölyök elpirult örömében. Lannon ezután Habbakuk
Lalhoz fordult. – El tudsz vinni a legközelebbi éjszakai
járattal Opetbe? – Az admirális mosolygott és bólintott.
Lannon és Huy együtt álltak a tatvitorlánál és figyel-
ték a szigetüket, amint elmerül a sötétségben, ahogy a
gálya sebesen elsuhant velük, s a nyomdokvíz remegett
a holdfényben.
– Vajon mikor jövünk ide újra, Huy? – kérdezte hal-
kan Lannon és Huy nyugtalan mozdulatot tett, de nem
felelt. – Úgy érzem, mintha itthagytunk volna valamit.
Valami értékeset, amit sohasem találunk meg többé –
folytatta Lannon. – Te is így érzed, Huy?
– Talán a fiatalságunkat, Lannon. Talán ezek az el-
múlt napok jelentették a végét. – Azután hallgattak,
himbálóztak a gálya könnyű mozgásától, ahogy az eve-
zőcsapások hintáztatták. Amikor a sziget végleg eltűnt,
Lannon megszólalt.
– A határra küldelek, Huy. Légy a szemem és a fü-
lem, öreg barátom.

– Nem tart soká, szívem – mentegetőzött Huy, habár

Tanith egy szót sem szólt, élvezettel elmerült a nagy
fürt vörös szőlő csipegetésébe. – Mire észreveszed,
hogy elmentem, már vissza is térek.
Tanith olyan arcot vágott, mintha savanyú szőlőbe
harapott volna és Huy elkeseredve vizsgálta az arcát.
Derült volt, bájos és makacs, mint maga az istennő.
Huy jól ismerte már Tanith minden hangulatát, fejé-
nek minden egyes billentését, melyek előre jelezték az
érzéseit. Elragadtatva figyelte, hogyan válik gyermek-
ből érett asszonnyá, feslő bimbóból virággá, és türe-
lemmel, szeretettel tanulmányozta, de ezzel a mostani
hangulatával nem tudott mit kezdeni.
Tanith lenyalogatta hosszú, elkeskenyedő hüvelyk-
és mutatóujját rózsaszínű nyelvecskéje hegyével, majd
érdeklődéssel vizsgálgatta, jobbra-balra forgatta a vilá-
gosság felé tartva kezét.
– Ezt a küldetést senki másra nem bízhatja a király.
Nagyon nagy horderejű dologról van szó.
– Ebben biztos vagyok – mormogta Tanith, miköz-
ben még folyvást a kezét nézegette. – Épp úgy, aho-
gyan senki más nem mehetett el vele horgászni.
– No de Tanith – magyarázta ésszerűen Huy. –
Lannon és én gyerekkorunk óta jó barátok vagyunk. A
régi időkben gyakran mentünk el együtt a szigetekre.
Ez most olyan volt, mintha elzarándokoltunk volna
ifjúságunk színhelyére.
– Miközben én itthon ülök, hasamban a gyerekeddel.
– De hiszen csak öt nap volt – mutatott rá Huy.
– Csak öt nap! – utánozta lángoló arccal Tanith és
jeges nyugalma egyszeriben elillant. – Az istennőre
esküszöm, nem értelek! Azt állítod, hogy szeretsz, de
ha Lannon Hycanus a kisujjával int neked, akkor máris
rohansz hozzá, lihegve, mint egy kiskutya, a hátadra
hempergőzöl, hogy csiklandozza a hasadat.
– Tanith! – kezdett vigyorogni Huy. – Esküszöm,
féltékeny vagy!
– Méghogy féltékeny! – kiáltotta Tanith és megra-
gadta a gyümölcsöstálat. – Majd adok én neked félté-
kenységet! – Odavágta a tálat és mialatt az még repült,
már újabb hajigálnivalóért nyúlt.
Az öreg Aina, aki a terasz végén bóbiskolt a napon,
a vihar kellős közepén felriadt és odaszaladt Huyhoz. A
fal egyik szögletében találtak menedéket, innen derítet-
te fel Huy óvatosan a csatateret és úgy találta, hogy az
ugyan elhagyatott lett, de hallotta, amint Tanith odabent
sírdogál a házban.
– Hol van? – kérdezte reszketve Aina.
– A házban – válaszolta Huy, miközben kifésülgette
szakállából a gyümölcsöket és letörölgette tunikájáról a
borfoltokat.
– Mit csinál?
– Sír.
– Menj oda hozzá – vezényelte Aina.
– És ha megint nekem támad?
– Náspángold el – tanácsolta Aina. – Azután csókold
meg – és fogatlan szájával mindentudón vigyorgott.
– Bocsáss meg nekem, Szent Atya – suttogta Tanith
és forró könnyei benedvesítették Huy nyakát. – Tudom,
milyen gyerekes dolog, de minden perc, amit nélküled
töltök, olyan, mintha az életem egy darabját veszíteném
el.
Huy átölelte, cirógatta a haját és szíve túláradt az
iránta érzett szeretettől. Közel állt hozzá, hogy elsírja
magát, ahogy a lányt hallgatta.
– Nem lehetséges, hogy ezúttal veled menjek? –
próbálkozott még egy utolsó fellebbezéssel Tanith. –
Kérlek, Szent Atya. Kérlek, szerelmem.
Huy sajnálkozva, de határozottan válaszolt. – Nem.
Gyors, nehéz út lesz és te már a harmadik hónapban
vagy.
Ezt végül megértette. Leült a kerevetre és felszárítot-
ta könnyeit. Kicsit féloldalas mosollyal kérdezte. –
Nem mondanád el újra, milyen előkészületeket tettél
arra, ha megszületik a kisbaba?
Odaült Huy mellé puhán és melegen, sápadt bőre vi-
lágított hasának gyenge dudora és elsúlyosodott keble
felett a lámpafényben. Szeme Huyon függött, úgy fi-
gyelt, bólogatott, mosolygott és felkiáltott, ahogyan
Huy elmesélte, hogyan is lesz – mesélt a nevelőanyjá-
ról, akit a dombok hűs, egészséges tájáról választ ki
zengi birtokán. Elmesélte, milyen egészséges, erős lesz
a gyermek, ha ott nő fel, és hogy fogják majd megláto-
gatni őt.
– Őt? – ellenkezett játékosan Tanith. – Nem őt,
uram, hanem a kislányt.
– A kisfiút! – javította ki Huy és nevettek. De Tanith
nevetése mögött szomorúság bujkált. Ő nem így kép-
zelte a dolgot. Nem így látta, nem érzett efelett örömet,
hiszen nem hallhatja naponta a gyermek kacagását, nem
érezheti magán kis testének melegét.
Egy pillanatra megnyílt az idők sötét függönye és
ahogyan olykor megesett, Tanith bepillantott a jövőbe,
ahol sötét árnyakat, embereket és olyan dolgokat látott,
melyek megrémítették.
Odasimult Huyhoz és hallgatta a hangját. Ettől meg-
nyugodott, megerősödött és végül halkan így szólt. –
Ha idehozom a lantodat, énekelsz nekem?
És Huy elénekelte Tanithról szóló dalát, ezúttal
azonban más versekkel. Valahányszor eldalolta, mindig
újabb versek születtek.

Marmon volt az északi parancsnok, az északi fejede-

lemség kormányzója, és azoknak a légióknak és erő-
döknek a parancsnoka, melyek az északi határt őrizték.
Régi barátok voltak Huyjal. Harminc évvel idősebb
volt ugyan nála, de a szellemi tudományok köteléke
fűzte össze őket. Marmon lelkes katonai történész volt
és Huy segítségével írta meg a harmadik római háború
históriáját. Magas, csontos ember, finom, ezüst sörény-
nyel, amire rendkívül büszke volt. Gondosan mosta és
szépen feltornyozta. Bőre olyan sima volt, mint egy
leányé és erősen ráfeszült arccsontjára, de a mocsárláz-
tól éppúgy sárgás volt a színe, mint a szeme fehérének.
Marmon a birodalom legbecsületesebb generálisa
volt, és Huyjal már két nap óta egyvégtében a határ
menti helyzetet vitatták meg. Az agyagtérkép fölé gör-
nyedtek, melyen Marmon pontosan meg tudta mutatni,
hol helyezkednek el a rejtélyes csapatok. Marmon fi-
nom csontú keze egyenként érintett meg minden figu-
rát, vagy meghúzta azt a vonalat és területet, ahol a
mozgolódásokat és tanácskozásokat észlelték, Huy pe-
dig figyelte és időnként kérdéseket tett fel.
A második nap végén együtt vacsoráztak az erőd
bástyáján, a hűvös esti szellő oltalmában. Egy rabszol-
galány moszkitóűző illatos olajakkal kente be végtagja-
ikat és Marmon saját kezűleg töltötte tele borral Huy
poharát, de ő maga nem ivott. A sárgaláz tönkreteszi az
ember máját és Marmon számára minden csepp bor
méreg volt.
Huy hálát adott Baálnak, hogy az istenek olyan el-
lenállóvá tették a ragállyal szemben, mely annyi áldo-
zatot szedett a forró mélyföld mocsarai és folyói men-
tén. Hosszan elgondolkodott azon, vajon hogyan lehet-
séges, hogy a járvány oly sok embert öl meg, míg má-
sokat megkímél. Vajon miért van az, hogy csak a mély
földön terjed és érintetlenül hagyja a hűvös, magasabb
helyeket? Egyre többször járt ezen az esze, megpróbált
valami választ találni rá.
Marmon azonban újból beszélni kezdett és Huy el-
szakította magát ezektől a gondolatoktól és visszatért a
kéznél lévő problémához.
– Nemrégiben olyan kémhálózatot építettem ki,
amelyben megbízhatom – mondta épp Marmon. – Be-
épített embereim vannak a törzseknél, akik rendszere-
sen jelentenek mindent.
– Szeretnék találkozni valamelyikükkel.
– Azt hiszem, jobb, ha nem találkozol, Szent Atya –
kezdte Marmon, majd észrevette Huy meglepődését és
simán tovább mondta. – Kivéve talán egyet, aki a kö-
vetkező néhány napban fog jelentést tenni. Ő a legmeg-
bízhatóbb informátorom. Storchnak hívják, vendi szár-
mazású, volt rabszolga. Rajta keresztül építettem ki a
folyón a kémhálózatot.
– Beszélek vele – jelentette ki Huy, majd témát vál-
toztattak és Marmon a kéziratával kapcsolatban kérte ki
Huy tanácsát. Jó barátokként beszélgettek, míg csak be
nem sötétedett és a szolgák meggyújtották a fáklyákat.
Végül Marmon hódolatteljes kéréssel állt elő.
– Uram, a tisztjeim kéréssel fordultak hozzám. Van
közöttük egy, aki még sohasem hallott téged énekelni,
mások pedig, akik már hallottak, újból meg szeretnének
hallgatni. Ez ugyan tolakodás, de bízom benne, hogy
elviseled.
– Küldess el szállásomra a lantomért – vont vállat
rezignáltan Huy, de az egyik fiatal tiszt már elő is lépett
a hangszerrel.
– Már voltunk olyan bátrak, Szent Atya.
Huy elénekelte a légió dalát, a bordalt és a felvonu-
lási indulót, előadott néhány malackodó éneket, no meg
a győzelmi dalt. Elragadtatva hallgatták. A tisztek
csendben Huy köré gyűltek a bástyán, alant az udvaron
pedig a közkatonák verődtek össze, arcukat felfelé for-
dították és készen álltak, hogy kórusban daloljanak.
Már későre járt, amikor egy hadsegéd keresztülpré-
selte magát a sokaságon és csendben mondott valamit
Marmonnak. Az bólintott, elküldte a hadsegédet és
Huyhoz fordulva suttogta: – Szent Atya, megérkezett az
az ember, akiről beszéltem.
– Hol van? – tette félre a lantját Huy.
– A lakosztályomban.
– Akkor hát menjünk oda.
Storch magas férfi volt, karcsú és kecses, mint a leg-
több vendi, de vállának sima, bársonyos bőrét felszag-
gatta a rabszolgakorbács.
Észrevette Huy pillantását és megigazította köpe-
nyét, hogy eltakarja a csúf hegeket és Huynak úgy tűnt,
mintha dac villant volna fel szemében, noha arca csinos
és közönyös volt.
– Nem beszél punul – mondta Marmon. – De úgy
tudom, te ismered a nyelvüket.
Huy bólintott és a kém egy pillanatig hosszan ráné-
zett, mielőtt Marmonhoz fordult. Hangja nyugodt volt,
nyoma sem volt benne haragnak, vagy vádaskodásnak.
– Úgy állapodtak meg, hogy senki más nem láthatja
az arcom – mondta.
– Másról van szó – magyarázta gyorsan Marmon. –
Aki előtt állsz, az nem közönséges ember, hanem Opet
főpapja és a király hadseregének legfőbb hadura. –
Marmon egy pillanatra elhallgatott. – Ez Huy Ben-
Amon.
A kém bólintott, arcán még mindig semmi nyoma
nem látszott érzelemnek, akkor sem, amikor Huy vendi
nyelven szólalt meg.
Vagy egy óra hosszat beszélgettek, s a végén Huy
Marmonhoz fordult és punul mondta: – Ez ellenkezik
mindazzal, amit te elmondtál. – Huy összehúzta szem-
öldökét és öklével ingerülten dobolt az asztalon. – Ez
az ember semmit sem hallott oroszlánmancsú istenről,
sem pedig drav fegyverekkel felfegyverkezett seregek-
ről.
– Nem – helyeselte Marmon. – A folyónak ez a sza-
kasza nyugodt. A mi jelentéseink keletebbről jönnek.
– Ott is vannak kémeid?
– Néhány – bólintott Marmon és Huy eltöprengett.
– Akkor elmegyek keletre – közölte Huy. – Hajnal-
ban elmasírozok.
– Az őrnaszád öt nap múlva megérkezik.
– Semmit sem látok egy gálya fedélzetéről. Gyalog
megyek.
– Akkor kíséretet rendelek melléd, amely vár, mi-
helyt felkelt a nap – ajánlotta Marmon.
– Nem – utasította el Huy. – Gyorsabban is haladok,
és semmi sem vonja el a figyelmemet, ha egyedül me-
gyek. – Újból rápillantott Storchra. – Ez az ember jó
lesz vezetőnek, ha valóban olyan megbízható, ahogyan
mondod.
Marmon továbbította Huy parancsát a kémnek és
hozzátette: – Most menj. Egyél és pihenj, és állj készen
napfelkelte előtt.
Huy hosszan nézett utána. – Mennyit fizetsz egy
ilyen kémnek? – kérdezte.
– Nagyon keveset – vallotta be Marmon. – Sőt,
gyöngyöket, egy kevéske réz ékességet.
– Nem értem, miért csinálja – mondta halkan Huy. –
Miért dolgozik nekünk, amikor még frissek a korbács-
nyomok a testén.
– Én már semmin sem tudok csodálkozni – mondta
Marmon. – Túl sok furcsa viselkedést láttam már ah-
hoz, hogy ne érdekeljen, mi motiválhat egy embert.
– Én pedig sohasem tudok leszokni arról, hogy ne
érdekeljen – mormolta Huy még mindig a kém után
nézve és a férfi hitszegésén rágódott, mely oly szöges
ellentétben állt saját becsületérzésével.

Huy erőfeszítése, hogy a következő négy nap folya-

mán még valamit kiszedjen a kémből, nem járt sikerrel.
Storch hallgatag ember volt, csak akkor beszélt, ha ki-
fejezetten kérdést intéztek hozzá és a válaszai roppant
kevéssé voltak kielégítőek. Soha nem nézett egyenesen
Huyra: szeme valahová Huy arca mellé szegeződött és
mögé nézett.
Huy nyugtalanító társnak találta, noha a férfi úgy
ismerte a folyó minden kanyarulatát és a föld minden
göröngyét, amerre átutaztak, mint a tenyerét.
Két erődítményt látogattak meg a déli parton és az
ott állomásozó embereket Huy sokkal jobban értesült-
nek találta. Két ízben bukkantak jelekre, melyek szerint
nagy csapat ember kelt át a folyón titokzatos ügyek
miatt, és számos kisebb jel is volt, melyek titkos cse-
lekményekre utaltak, s ezek mindegyre fokozták Huy
nyugtalanságát.
Még jobban felkavarta, hogy ezek a jelek teljes el-
lentétben álltak Storch állításával, miszerint a folyó
mentén nyugalom honol.
Gyorsan, csendben utaztak, úgy siklottak át a völgy
sűrű bokrai között, mint az erdei szellemek. Inkább
este, az éjszakai hűvösségben meneteltek, a déli rekke-
nő hőségben pedig pihentek. Keveset ettek, beosztották
a magukkal hozott elemózsiát és nem vesztegették va-
dászattal az időt.
A negyedik napon elérkeztek egy kicsiny gránit-
dombság magaslatára, ahonnan kitűnően belátták az
alanti völgy teljes területét, a kilátás egyik meredek
lejtőtől a másikig húzódott és csak a távoli kék ködök-
ben veszett el. Az előttük lévő folyó dél felé erősen
kanyargott, hosszú mérföldeken át csillogott, majd a
hátuk megett egy hurokkal eltűnt.
A kanyarulat ugyan volt vagy húsz-huszonöt mér-
föld, de az egyik szűkületnél legfeljebb öt mérföldnyi,
itt újabb szilárd kőerődítmény állott. A forró levegőben
felfelé szállott a tűzhelyek füstje.
Huy hosszan nézegette a folyókanyarulatot és mér-
legelte, mi lenne jobb: az egész napos fárasztó menete-
lés, vagy ha átvágnak a kanyarulat elszűkülő részén és
némi kockázatot vállalnak.
– Storch – mondta Huy. – Keljünk át a folyón? Van-
nak odaát a törzsek közül?
A kém elkerülte Huy fürkésző pillantását, arcán
semmiféle érzelemkifejezés sem látszott. Csöndben ült,
Huy mellett kuporgott a gránittetőn, Huy már-már azt
hitte, hogy nem érti a kérdést.
– Rövidebb lenne, ha átvágnánk a kanyart. Bizton-
ságos? – kérdezte újból és Storch végre válaszolt. –
Megnézem. Várj itt rám.
Sötétedés előtt egy órával tért vissza és levezette
Huyt a folyópartra. A nád között elrejtve fatörzsből vájt
kenu volt. A fát már félig megrohasztották a giliszták és
csak úgy bűzlött a halszagtól. Huy gyanakvása újból
feléledt.
– Hol találtad?
– Egy halászcsalád táborozik a folyónál.
– Hányan vannak?
– Négyen.
– Vendik?
– Nem, sofiabeliek.
– Harcosok?
– Halászok. Öreg emberek, szürke hajjal.
– Beszéltél nekik rólam?
– Nem.
Huy habozott, megpróbált behatolni Storch rezzenet-
len szemébe és felfedezni benne az árulás jelét.
– Nem – mondta Huy. – Nem megyünk át. Inkább a
hosszabb utat választom. – Ez próba volt. Várta, ho-
gyan reagál rá Storch, várta, hogy ellenkezzen, hogy
rábeszélje az átkelésre.
– Te mondtad – bólintott Storch és nekilátott, hogy
visszatakarja náddal a csónakot.
– Nagyon jó – egyezett bele Huy. – Vigyél át.
Storch az áramlatot használta ki, hogy átvigye a kis
lélekvesztőt. Kárókatonák szárnyai súrolták a víz fel-
színét őrült igyekezetükben, hogy felröppenjenek, cso-
koládészín- és fehér gázlómadarak rohantak át a vízili-
liomok levelei között és krokodilusok baljóslatú, fa-
törzsszerű alakjai csusszantak be a partról a mély vízbe.
Sáros parton kötöttek ki, mely zsúfolva volt az itt
ivó szárnyasok lábnyomaival és Storch elrejtette a ke-
nut. Felvezette Huyt a partra, majd a ragyogó, mérges-
zöld mocsári fűvel borított tisztásra. Átgázoltak a deré-
kig érő ragacsos lápon, a talaj vizenyős és ingatag volt
a lábuk alatt.
A tisztás közepén Storch hirtelen megállt és intett
Huynak, hogy maradjon csendben. Fejét hallgatózva
félrehajtotta. Hosszú ideig dermedten álltak, majd
Storch jelezte, hogy Huy maradjon ott, ő maga pedig
előrement.
Százlépésnyire Huytól Storch újból megállt, most
azonban visszanézett Huyra.
Első ízben látszott az arcán valami indulat, valami
vad izgalom, szinte diadalittas volt.
Felemelte jobb karját, vádlón rámutatott Huyra és
vendi nyelven felkiáltott: – Ő az! Fogjátok el!
A tisztás füve megzörrent, úgy hajladozott, mintha
erős szél fújna keresztül rajta és egész sereg vendi har-
cos emelkedett fel belőle. Pajzsaikat lefektetve kört
formáltak Huy körül, teljesen körülvették, fejdíszük
tollazata fenyegetően lengett felé.
Úgy vették körül Huyt, mint ahogyan ököl szorul a
torok köré. Huy vadul körülnézett, a menekülés útját
kereste. Nem látott rá lehetőséget, lerántotta keselyűs
baltája bőrtokját és meglengette, mint a terrier a fekete
bika torka előtt.
– Baálért! – kiáltotta el csatakiáltását és nekirontott a
harcosok sűrű tömegének.

– Undorító idebenn a levegő – panaszkodott Lannon

és szipákolt. – Nem lehetne valami szellőzőaknát ide-
vezetni a felszínről?
– Felség! – Rib-Addi nem is rejtette el szörnyülkö-
dését. – Gondold csak meg, mit jelent ez. Munkások
idelenn! – Széles mozdulatot tett, mellyel odamutatott a
kincsekre. – Képzeld csak el, miféle meséket terjeszte-
nének és hogy felszítanák ezzel a négy fejedelemség
összes útonállójának a kapzsiságát!
Ez volt az oka annak, hogy a királyi kincseskamrát
olyan szigorúan elzárták és őrizték. Az egész birodalom
legjobban őrzött titka volt, melyről csak a király, a fő-
pap és főpapnő, Rib-Addi és négy hivatalnok tudott.
– Amint bevégezték feladatukat, menten az istenek-
hez küldeném őket – magyarázta ésszerűen Lannon.
Rib-Addi meglepődve pislogott. Még sohasem
szembesült ilyen elsöprő problémamegoldással. Né-
hány pillanatnyi szakálltépésbe és mély töprengésbe
merült, majd újabb ellenvetéssel állt elő.
– A szellőzőakna bejáratul szolgálna a tolvajoknak,
a rágcsálóknak és a nedvességnek. Mindez pedig rom-
bolna és rontana a dolgon.
– Ó, hát jó – hessegette el Lannon a témát, miközben
jól tudta, hogy Rib-Addi pusztán azért áll ellen minden
változásnak, mert az változást hoz. Ami jó volt kétszáz
évig, annak jónak kell lennie a következő kétszáz évben
is.
Lannon átnézte az utolsó hajószállítmány nemesfém-
rúd-ujjakat, melyek a középső fejedelemség aranybá-
nyáiból érkeztek és melyeket ráhalmoztak a már eddig
ott heverő kincsekre. Rib-Addi aggályos pontossággal
felvéste súlyukat a tekercsre és Lannon saját kézjegyé-
vel látta el a könyvelés bejegyzését.
A négy megbízható hivatalnok beraktározta a kin-
cseket a hosszú teremben. Míg felmásztak a kőlépcső-
kön, Rib-Addi lepecsételte a vasajtót. Az agyagtáblács-
kába belenyomta a Nagy Oroszlán jelét, majd ő és
Lannon is felkapaszkodtak a lépcsőn és átmentek a nap
képével jelölt kapun az állami levéltárba. Lannon be-
zárta az ajtót és a hatalmas kőtömb szilárdan a helyére
csúszott.
Lannon a Nap jelét mutatta az isten képe előtt, majd
Rib-Addival elbeszélgetett, mint rendesen, a vagyonról
és annak számtalan megnyilvánulásáról, miközben vé-
gigjárták a levéltárat. A polcok roskadoztak a királyság
okmányai alatt, már alig volt szabad hely. Hamarosan
azon kell törni a fejüket, hogyan bővítsék ki ezeket a
katakombákat anélkül, hogy a meglévő berendezésben
kárt okoznának vagy tönkretegyék.
Átmentek a főbejárat súlyos bőr függönyein az őr
előszobájába, ahol a Hatodik Légió tisztjei őrizték a
bejáratot. Itt állandó éjjel-nappali szolgálatot teljesített
két tiszt és felhívásukra egy egész század válogatott
Ben-Amon-légiós várakozott. A Hatodik Légiót erede-
tileg a templom és a királyság kincseinek őrzésére szer-
vezték és ez még ma is legfontosabb kötelességeik közé
tartozott.
Asztarté templomának útvesztőjében Rib-Addi haj-
longva magára hagyta Lannont és négy alárendeltjével
bókolva eltűnt a folyosó kanyarulatában.
Lannon négy papnő segítségével meztelenül és ma-
gasztosan rituális fürdőt vett Asztarté medencéjében és
mialatt felöltöztették a kérvényező-tunikába, Lannon
játékosan bedugta a kezét az egyik novícia szoknyája
alá, anélkül, hogy a többi észrevette volna. A novícia
arcán semmi változás sem látszott, de szorosan odapré-
selte magát Lannon ujjaihoz, mielőtt elhúzódott tőle, és
Lannon, míg átvonult az átjárón a jósnő fogadótermébe,
olyan mozdulatot tett, mintha a bajuszát pödörné, hogy
beszívja a lány illatát, mely az ujjához tapadt.
Az istenek eme menyasszonyai mind valahányan
olyan forrók voltak, mint a serpenyőben sistergő kuko-
rica és a maguk módján minden alkalmat kihasználtak
az ölelésre, még a pap vagy a templomi őr vizsla tekin-
tete előtt is. Lannon vigyorogva arra gondolt, vajon
hányan fogják kihasználni a Gyümölcsöző Föld ünne-
pének szabadságát. Hányszor követte el ő maga is a
szentségtörés halálos bűnét valamelyik köpenybe bur-
kolt, álöltözetes papnővel. Az ünnep a küszöbön állt,
két hét múlva kezdődik, és mint mindig, nagy várako-
zással nézett elébe. Majd nagy bánatára eszébe jutott,
hogy Huy bizonyára nem tud visszajönni északról és
nem vehet részt az ünnepségen. Ez az ő örömét is
nagyban csökkentette. Lannon hangulata mindig is igen
változékony volt és most e néhány lépés közben elillant
a jókedve. Mire belépett a fogadóterembe, már morco-
san összehúzta szemöldökét.
Felpillantott a trónuson ülő jósnőre. Úgy ült ott, mint
egy elefántcsont szobor, keze összekulcsolva az ölében,
arca maszkszerűen kifestve, a homlokán antimonfém
púderrel, szemhéja kékesen fénylett, és ajka élénk bí-
borfényben csillogott a sápadt arcban. Lannon egysze-
riben fókuszba állítva találta rossz kedvét.
Miközben hanyagul meghajolt, eszébe jutott, hogy
ez a boszorkány már hányszor keresztezte és zavarta
össze. Lannon ki nem állhatta az efféle jövőbe látó
ülésszakot és úgy találta, hogy mindez hátborzongató
bűbájoskodás. Tudta, hogy a nő legtöbb jóslata szemét-
re való, és valószínűleg a politikailag aktív papság su-
gallja. Akadt közötte azonban épp elég éles eszű ma-
gyarázat és kiváló tanács is, és hébe-hóba a legtisztább
aranyrög gördült ki a boszorkány száján. Rendszeres
látogatásai alkalmával igencsak hegyezte a fülét, hogy
elkapja a finom árnyalatokat a jósnő hangjában. Akár-
csak Rib-Addi esetében, a boszorkány hangjában is
voltak bizonyos árnyalatok és habozások, amikor ki-
mondta jövendöléseit. Lannon ezekre igen érzékeny
volt, még inkább azonban arra a ritka tónusra, arra a
monoton, mély hangra, melyet a boszorkány olyankor
alkalmazott, amikor a valódi, istenek adta igazság
hangja beszélt belőle.
Lannon most odaállt elé, lábát szilárdan szétvetve,
kezét ökölbe szorítva csípőjén. Királyi arroganciával,
melyet hangulata még jobban fokozott, feltette kérdése-
it.
Tanith gyűlölte ezeket az összejöveteleket a Nagy
Oroszlánnal. Lannon rettegést keltett benne és Tanith
reszketett tőle. Olyan volt, mintha összezárták volna
egy szép, de veszedelmes, fáradhatatlan energiájú és
kiszámíthatatlan hangulatú ragadozóval. A világoskék
szempárban egy ragadozó hidegvérrel ölő kéjvágya
volt, arcvonásai szépen kidolgozottak, tökéletesek, de
ugyanolyan könyörtelenül szenvedélyesek.
Tanithot rendszerint megnyugtatta Huy függöny
mögötti jelenléte, ami mindezen átsegítette, de ezen a
reggelen egyedül volt – és beteg.
Az éjszaka forró volt, levegőtlen és a hasában nö-
vekvő gyermek úgy elnehezült, mint a kő. Kedvetlenül
ébredt, sápadtan hevert kerevetén, bőre nyirkos volt
még az éjszakai izzadástól és keservesen erőltette ma-
gába a reggelit, amit Aina készített neki, csak hogy
újból szédülve kihányja.
Most még mindig torkában érezte a savanyú-keserű
epét, palástja mögött csurgott róla a veríték és csiklan-
dozva csúszott le oldalán és terhes hasán. Fuldokolt,
levegő után kapkodott, teste petyhüdt és gyenge volt s
eközben a király már odavetette kérdéseit.
Tanithot mindez felkészületlenül érte, válaszai csu-
pán üres, minden meggyőződés nélküli szavak voltak,
erőlködve próbált koncentrálni és visszaemlékezni arra,
amit Huy mondott neki.
A király türelmetlenkedni kezdett, le-fel sétálgatott
előtte, energiájával kimerítette Tanithot. Tanith érezte,
hogy arckozmetikája alól feltör az izzadság. Bőre visz-
ketett és megdagadt, pórusait eltömte a festék és Tanith
szerette volna megtörölgetni. Hirtelen csodálatos erővel
maga elé képzelte a moha lepte sziklából előtörő hűs
vizet, ahogy beleveti meztelen testét a zöld hullámokba,
belemerül és haja úgy terül szét a vizén, mint egy vízi-
növény indája.
– Rajta, boszorkány! Rajta, ó jövőbe látó! Ez csupán
egyszerű kérdés. Felelj hát!
A király megállt előtte, egyik lábát feltette a trónus
lépcsőjére, vállát hátrahúzta, csípőjét férfias fennhéjá-
zással előredöntötte, szép arcán gúnyos mosoly, hang-
jában csúfolódás volt.
Tanith nem is hallotta a kérdést, belezavarodott a
szavakba és újabb hányinger hullám öntötte el. Érezte,
hogy az izzadság áttör az ajakfestékén és a hányingert
szédülés váltotta fel.
Lannon arca távolra került, és Tanithra sötétség
szállt. Ez a látomása egyre szélesedett, mély, fekete
aknába pillantott le, melynek alján Lannon arca úgy
világított, mint aranyló csillag. Füle zúgott, mintha vi-
har száguldana végig az erdő fái között. Majd elült a
szél, mélységes csönd lett és egy hang beszélni kezdett.
Ez a hang rekedt és mély volt, szinte monoton, mint
egy süket asszonyé, vagy olyané, aki ópiumpipát szí-
vott. Tanith enyhe meglepetéssel észlelte, hogy ez a
hang az ő tulajdon hangja és a szavak mélyen megráz-
ták.
– Lannon Hycanus, Opet utolsó Nagy Oroszlánja, ne
tégy fel kérdéseket a jövőről. A te jövőd sötétség és
halál.
 Látta, amint a saját megdöbbenése visszatükröződik
Lannon arcán. Látta, hogy arca színt vált és ajka sápadt
márvánnyá válik.
– Lannon Hycanus, idők foglya, ott lépdelsz ketre-
ced rácsa mögött. Sötétség vár rád.
Lannon megrázta a fejét, mintha megpróbálná leráz-
ni magáról e szavakat. Arany hajfürtjei, melyek még
nedvesek voltak a rituális fürdőtől, táncoltak a vállán, s
mindkét kezét felemelte a Nap jelével, mintha ezzel is
megpróbálná elhárítani a szavakat, melyek úgy fúród-
tak lelkébe, mint az íjról elrepített nyílvessző.
– Lannon Hycanus, a te isteneidnek elmúlt az ideje,
örökre elszálltak és téged sötétben hagytak.
Lannon visszahátrált a trónustól, kezét védőn arca
elé emelte, de a szavak könyörtelenül követték.
– Lannon Hycanus, te, aki arra törekszel, hogy meg-
lásd a jövendőt, tudd meg, hogy az úgy vár rád, aho-
gyan óvatlan utasra vár az oroszlán.
Lannon felordított, rémülete erőszakosan tört ki be-
lőle.
– Sátán! – üvöltötte és rárontott a jósnőre, felszök-
kenve a trónus lépcsőjén. – Boszorkányság! – Nyitott
tenyérrel Tanith arcába csapott, súlyos öklével egyik
oldalról a másikra pofozta fejét. Tanith csuklyája lehul-
lott, sötét haja leomlott. Az ütések hangosan csapódtak
a húsába, de Tanith egyetlen hangot sem adott. Hallga-
tása még nagyobb haragra gerjesztette Lannont.
Megragadta Tanith palástjának elejét és lerántotta a
trónusról.
– Varázsló! – ordította és lehajította a lépcsőn.
Tanith lezuhant és gurult, megpróbált lábra állni, de
Lannon első rúgása épp a hasán érte és Tanith összeku-
porodott, kezét maga köré kulcsolta, és nyögött, aho-
gyan Lannon szandálos lába beletaposott.
Lannon bömbölt, miközben végigkergette Tanithot a
termen és rugdosás közben vadul fegyvert keresgélt,
valamit, amivel megsemmisíthetné ezt a nőt és a szava-
kat, melyeket mondott.
A szoba hirtelen megtelt papnőkkel és Lannon nehe-
zen zihálva visszavonult, sápadt szeme őrületben lobo-
gott.
– Felség! – rohant előre a tisztelendő Anya és
Lannon őrülete némiképp csillapodott, de még mindig
remegett, ajka fehér volt és reszkető.
Megfordult, kivágtatott a teremből és otthagyta a
vonagló Tanithot a kőpadlón.

A tisztelendő Anya szobájában összegyűlt Asztarté

Isteni Tanácsa és amikor a tisztelendő Anya felolvasta a
Nagy Oroszlán követelését, mindnyájan hallgattak és
gondolataikba merültek. A Tanács a főpapnőből és két
tanácsadójából állt, mindkettő idősebb papnő volt és
közvetlen összeköttetésben álltak a tisztelendő Anyá-
val.
– Miképp szolgáltathatnánk ki rendünk egyik tagját
a Nagy Oroszlán világi testületének? Miféle precedenst
teremtenénk ezzel? – kérdezte Alma nővér. Apró ter-
metű volt, arca olyan ráncos, mint egy kíváncsi majo-
mé. – Miféle bűnnel vádolják ezt a gyermeket? Ha vét-
kezett, akkor ránk tartozik az ítélkezés és a büntetés.
Meg kell védenünk a közülünk valót, még ha dacolunk
is a királlyal.
– Módjában áll-e vajon a rendnek, hogy ilyen nagy-
lelkű gesztust tegyen? – kérdezte Haka nővér; barna,
szeplős bőre volt, erős állkapcsú arca, a hangja férfia-
san mély. Még nem töltötte be negyvenedik évét, nyil-
ván túléli a tisztelendő Anyát. Egészen a legutóbbi idő-
kig úgy látszott, hogy ő lép majd örökébe mint a rend
feje, mely pozícióra már régóta áhítozott. Amióta azon-
ban Opetnek jósnője akadt, ez a pozíció egyre ingata-
gabbá vált számára. A történelem azt bizonyítja, hogy a
jósnőből előbb-utóbb rendfőnök válik, bárki is formál-
na jogot erre közülük. Mindennek a tetejében ez a vala-
ki kétségkívül a főpap kedvence, ami fontos szempont,
ha egyszer sor kerül arra, hogy be kell tölteni az Isteni
Tanács fejét. Haka nővérnek Tanith személyében erős
riválisa akadt, de eltekintve a politikai szemponttól,
Haka nővérnek volt még egy ennél titkosabb indítéka
is.
Még most is a harag pírja futotta el az arcát, ha
eszébe jutott, hogyan utasították vissza az ajánlatát.
Még mindig vágyódott a lány után, álmában még min-
dig vele gyötrődött és gyakorta előfordult, hogy amikor
a sötétségben valamelyik fiatal novícia volt mellette,
úgy gondolt rá, mintha az Tanith lenne.
– Elég erősek vagyunk ahhoz, hogy ellent tudjunk
állni a királynak? – Hagyta, hogy a kérdés a levegőben
lógjon és figyelte az arcokat. Mindnyájan tudták, miféle
heves, ellenállhatatlan erő uralkodik Opeten. Mindnyá-
jan tudták, hogy senki, sem nemes, sem pap, sem barát,
sem ellenség, senki sem utasíthatja el a királyát ilyen
módon.
A hallgatás egyre hosszabb lett, majd Alma nővér
köhögni kezdett, kínlódó, szenvedő rohammal, mely
egyre erősödött, majd véres köpet bukott ki belőle és
Alma nővér megtörölte az ajkát egy nedves kendővel,
az arca feszült volt, szeme fáradt és tompa.
– Te se húzod már soká, öreganyám – gondolta ma-
gában Haka nővér és aggódó arcának maszkja mögött
elégedett vigyor bujkált.
Újból hallgattak, míg végül a tisztelendő Anya ha-
bozva megszólalt.
– Talán ha bebizonyosodna, hogy a lánynak van va-
lami bűne, hogy elkövetett valamit.
Haka nővér csak erre várt, könyörtelenül lecsapott. –
Küldjünk a lányért – parancsolta. – Kérdezzük ki.
Aina támogatta be Tanithot a szobába, mindketten
bicegtek és meggörnyedtek, egyikük a vénségtől, a má-
sik a fájdalomtól. Egymásba kapaszkodtak és az öreg
papnő bátorítóan motyogott a sebesült lányra, de arca
elfintorodott a haragtól, amikor megpillantotta a Taná-
csot és rájuk förmedt.
– A gyermek megsérült. Nincs bennetek szánalom?
Miért citáljátok ide?
– Csönd, vén szatyor – mondta nyugodtan Haka nő-
vér. Tanithra nézett. Tanith arca feldagadt, lila és kék
horzsolások éktelenkedtek rajta. Egyik szeme csukva
volt, szemhéja megkékült és bedagadt, ajka felszakadt.
– Engedjétek leülni – követelte Aina. – Gyenge a be-
teg.
– Senki sem ülhet a Tanács előtt – mondta Haka nő-
vér.
– Az istennő nevében kérlek.
– Ne káromkodj itt, öreg varjú!
– Nem káromkodom, csak könyörületet kérek.
– Túl sokat jár a szád – figyelmeztette Haka nővér. –
Eredj! Hagyd magára a lányt.
Aina mintha újabb érvekkel akart volna előhozakod-
ni, de Haka nővér felkelt, arca haragos volt, hangja el-
fulladt a dühtől.
– Menj! – ismételte és Aina motyogva és szűkölve
kicsoszogott és otthagyta a támolygó Tanithot egyedül
a Tanács előtt. Haka nővér visszaereszkedett a székére
és Tanithra nézett. Most már van rá ideje, akár az egész
nap is, ha úgy tetszik, ráadásul még ki is élvezheti ma-
gát.
Tanith azon erőlködött, hogy egyenesen tudjon állni,
érzései ide-oda hullámzottak és elmosták fájdalmait. A
lába nehéz volt, akár az ólom, és ez, valamint a hasa
szinte lecövekelte, de nem sokat tudott kezdeni a kérdé-
sekkel, melyekkel bombázták. Haka nővér egyre csak
azt akarta kiszedni belőle, mi volt az, amit a királynak
mondott és amivel annyira feldühítette és rámutatott,
hogy Tanith veszélybe sodorta az egész rendet azáltal,
hogy ellenségévé tette a királyt. Újra és újra visszatért a
kérdéshez. – Mit mondtál neki?
– Nem emlékszem, nővér – suttogta Tanith. – Nem
emlékszem.
– Csak nem azt akarod elhitetni velünk, hogy ilyen
súlyos következményekkel járó szavakra nem emlék-
szel? Rajta, gyermek, mik voltak azok?
– Nem a saját szavaim voltak.
– Akkor hát kié? – hajolt előre figyelmesen Haka
nővér, arcán ott virítottak a barna himlőhelyfoltok,
szürke hajfürtje kivilágított sötét hajából. – Kinek a
szavai voltak, ha nem a tiéd? Az istennőé?
– Nem tudom – lehelte Tanith és levegő után kapko-
dott, mert alhasába valami szörnyű fájdalom nyilallt.
– Az istennő hangján beszéltél? – követelte Haka
nővér durva hangja sötéten és kegyetlenül, mint egy
ragadozó madár. Mint ahogy a héja csap le a verébre.
– Ó, kérlek! – suttogta Tanith előregörnyedve és
mindkét kezét a hasára nyomva. – Ó, könyörgöm, úgy
fáj! Ó, annyira fáj!
A három papnő látta, hogy Tanith szoknyájának ele-
jét gyorsan terjedő folt nedvesíti át és lába közül sötét-
vörös cseppek hullanak a kőpadlóra. Tanith lassan elő-
rezuhant. Térdét felhúzva oldalán feküdt, és halkan
nyögdécselt.
Haka nővér gyorsan odament hozzá, fölé hajolt, fel-
húzta Tanith szoknyáját, széjjelhúzta térdét, és feszült,
leszbikus érdeklődéssel közékukucskált.
Mosolygott, amikor felegyenesedett, és ránézett a
másik két papnőre. – Íme, itt van a bűne, tisztelendő
Anya. Megvan a bizonyíték a vétkességére. – Lenézett
a lába előtt heverő testre. – Szentségtörés! – vádolta
nyersen. – Bűntett az istennő ellen.

– Nem válaszolok – mondta gyengén Tanith. Hor-

zsolásai halványodtak és dagadásai is lelohadtak egy
kissé, de egyik szeme alatt még mindig ott volt a lila
szín zúzódás és felszakított ajka sem gyógyult még be.
Tíz napig ágyban fekvő beteg volt és még mindig nagy
gyengeséget érzett. – Nem szennyezhetem be szavakkal
azt, ami számomra olyan drága. Nem mondhatom meg
a nevét.
– Gyermek, tudod jól, hogy ez halálos bűn. Ettől
függ az életed.
– Egy életet már elvettetek tőlem. Tessék, vegyétek
el egészen.
Tanith egyenesen és nyíltan Haka nővérre nézett és
róla az ablaknál álló Lannon Hycanusra. – Az a szán-
dékod, hogy megölj. Bármit is mondok, az nem változ-
tat ezen. Akkor hát jó, én becsben tartom gyermekem
apjának nevét. Nem engedem, hogy ellene is felhasz-
náld, ha megtudod.
– Ostoba vagy és nyakas – mondta Haka nővér. – A
végén úgyis megtudjuk.
– Miért olyan fontos ez? – kérdezte Tanith. – Mind-
ez azért van, mert közötted és becsvágyad között állok
– nézett egyenesen Haka nővérre, és látta, hogy szavai-
tól vérvörös lett a nővér forradásos arca. – Mindez azért
van, mert én vagyok a prófécia forrása. Te azon igyek-
szel, hogy lerombold ezt. Azon igyekszel, hogy az iste-
nek visszavonják ítéletüket. Minden hiábavaló, Lannon
Hycanus. Végzetes szél fúj már feléd, a végzet kutyái a
nyomodban csaholnak.
– Elég! – pattant fel Lannon és a helyiség közepére
ugrott. – Több időt nem vesztegetek veled. Nem hallga-
tom többé ostoba karattyolásodat. Hívd ide az öreg
papnőt, a boszorkány kísérőnőjét – fordult Haka nővér-
hez.
Aina pislogva és teljes zavarban állt meg a király
előtt, és Lannon szenvedély és harag nélkül nézett rá. –
Neked kötelességed volt. Nem teljesítetted. Nevezd
meg a bikát, aki meghágta az istennő üszőjét.
 Aina siránkozva ellenkezett, tagadott, az ártatlansá-
gát bizonygatta. Nyikorgó térddel Lannon elé vetette
magát, kúszott-mászott előtte, a tunikáját csókolgatta,
félelmében a nyála is elcsurgott. Lannon fél lábbal ide-
gesen ellökte és Haka nővérre nézett.
– Hacsak nem ítéllek meg tévesen, azt hiszem, nem
húzódozol a férfimunkától. Van hozzá gusztusod? –
kérdezte és Haka nővér bólintott, megnyalta az ajkát és
szeme csak úgy lobogott a kegyetlen előérzettől.
– Először törd el a karját – parancsolta Lannon. – A
boszorkány pedig álljon mellette és nézze.
Haka nővér felcibálta Ainát, ami igen könnyedén
ment erős, barna kezével, melyen hosszú, fekete szőr-
szálak nőttek. Aina csapkodott és visítozott rémületé-
ben, de Haka nővér megfordította és leszorította, s fél
karját könyörtelenül hátracsavarta. Aina karja vékony
és fehér volt, vaskos kék erei átlátszottak a bőrén.
– Várj! – kiáltotta Tanith. – Ereszd el!
– Engedd el! – parancsolta Lannon.
Tanith odament az öreg papnőhöz és szelíden hom-
lokon és arcon csókolta. Aina szepegett.
– Bocsáss meg, gyermek. Megmondtam volna. Bo-
csáss meg.
– Nyugalom, öreganyám. Nyugalom. – És Tanith az
ajtóhoz vezette és gyengéden kituszkolta a szobából.
Visszament és odaszólt a királynak.
– Megmondom a nevét – de csak neked.
– Hagyjatok magunkra – rendelkezett Lannon. Az
Isteni Tanács felkelt és elhagyta a helyiséget.
Amikor egyedül maradtak, Tanith közölte a nevet,
büszkén és kihívóan, és látta, hogy Lannon megtánto-
rodik, mintha fizikai ütés érte volna.
– Mióta a szeretőd? – kérdezte végül.
– Öt éve.
– Úgy – mondta, mintha most kapna választ sok
kérdésre. – Tehát osztozunk szeretetében.
 – Szó sincs róla, felség – rázta a fejét Tanith. – Csak
engem szeret.
– Bölcs vagy, hogy végül mégiscsak beszéltél –
mondta Lannon. Elfordult, hogy áttekintse az esetet,
kinézett a tóra. Senki sem állhat közénk, gondolta.
Szükségem van rá. Szükségem van rá.
– Hogy rendelkezel, felség? Méreg vagy titkos tőr?
Hogyan fogod megölni Asztarté papnőjét? Elfelejted,
hogy az istennőhöz tartozom?
– Nem – felelte Lannon. – Nem felejtettem el. El-
küldelek hozzá a Gyümölcsöző Föld ünnepének tizedik
napján. Elmégy az istenekhez mint Opet hírvivője.
– Ebbe Huy nem egyezik bele – borzadt el Tanith.
– Huy északon van – jó messze Asztarté medencéjé-
ből.
– Meggyűlöl emiatt. Örökre elveszíted – figyelmez-
tette Tanith, de Lannon megrázta a fejét.
– Sohasem fogja megtudni, hogy én adtam rá paran-
csot. Sohasem fogja megtudni, hogy elárultad és meg-
mondtad a nevét. – És mosolygott, hideg, arany mo-
sollyal. – Nem, te leszel az, aki elveszíted és én leszek
az, akinek megmarad. Tudod, szükségem van rá és ez
sokkal fontosabb annál, mint amennyire neked van rá
szükséged.

Először még öntudatlan volt, ezért hordágyon cipel-

ték, sőt, később is, amikor még gyenge volt a menete-
léshez, így hát nem is tudta, mennyi ideig és milyen
irányba vitték.
Később már annyira erőre kapott, hogy újból tudott
járni, ekkor megkötözték, a szemét is bekötötték, így
tájékozódása csupán annyi volt, amennyit a lökdösé-
sekből, az izzadságszagból és az avas zsír bűzéből ér-
zett, mellyel rabtartói a testüket kenték. Kérdéseire nem
kapott feleletet, durva kezek ösztökélték továbbhaladás-
ra, és valahányszor elvétette a lépést, dárdaheggyel
bökdösték.
Alaposan összeverték, teste felhorzsolódott, fejbőre
még mindig dagadt és szakadt volt, egész teste zúzott és
kificamodott, de komolyabban nem sérült meg, sem
lándzsaszúrás, sem törés nem akadt rajta. Mintha kí-
mélni akarták volna, sem nem ölték, sem nem sebesítet-
ték meg annak ellenére, hogy egész rendet halmoztak
fel mellé halott társaikból, akiket lefegyverzése és elfo-
gása előtt agyonütött a keselyűs baltával.
Első este, amikor tábort ütöttek, Huy megpróbálta
valahogy kinyomozni helyzetét, de amikor egy kicsit
feljebb akarta piszkálni a szemét fedő kendőt, nagyot
sóztak a fejére, és ezzel lebeszélték róla. Egy maroknyi
főtt kukoricát és egy darabka rosszul füstölt húst adtak
neki, amiben nyüzsögtek a kukacok. Huy éhesen
megette.
Reggel még napfelkelte előtt újból megkezdték ma-
sírozásukat és amikor Huy megérezte arcán a nap me-
legét és a kendőn át meglátta a világosságot, újra és
újra elismételte magában hálaadó imáját Baálhoz és
kérte istenét, hogy segítse meg.
A nap folyamán rájött, hogy lába alatt a talaj olyan,
mintha nagy, füves síkságon mennének át, ugyanakkor
tehénürülék szagát és dohány füstillatot érzett. Mezítlá-
bas kísérőinek lábdobogásán és a hadi ruhák suhogásán
túl roppant nagy hangzavart és mozgást észlelt. Mindez
összekeveredett töméntelen tehén bőgésével, a levegő
szinte remegett a hangoktól és mozgástól és attól a
méhrajszerű zümmögéstől, mely arról árulkodott, hogy
itt hatalmas sokadalom van jelen.
Végül megállították. Kimerülten, szomjasan álldo-
gált a forró napon, a kötél vágta a csuklóját, horzsolásai
és sebei sajogtak. Az idő lassan vánszorgott a csendben
várakozó emberek között.
Azután valaki hangosan megszólalt és Huy idegei
összerándultak. A hang vendi nyelven kérdezte: – Ki
keresi az oroszlánmancsút, ki keresi a madárlábút?
Huy csendben maradt, valami jelzésre várt, hogyan
is viselkedjen, majd meglepődve érezte, hogy hűvös
vas érinti a csuklóját és átvágja kötelékét. Megdörzsölte
ujjait és fájón érezte vérkeringését. Felemelte kezét a
szemét fedő kendőhöz és arra számított, hogy újból
ráütnek, de semmi sem történt. Levetette a kendőt és
bizonytalanul pislogott a ragyogó napfényben.
Szeme gyorsan hozzászokott a világossághoz, és at-
tól, amit látott, gyorsabban kezdett verni a szíve. Szé-
les, füves síkság közepén állt, enyhén homorú mélye-
désben, melyet alacsony dombok koszorúztak.
Azt a körös-körül százlépésnyi átmérőjű helyet ki-
véve, melyen most Huy magányosan állt, a táj feketél-
lett a harcosoktól. Huy elszörnyülködve nézte ezt a
tömeget, meg sem próbálta, hogy nekiálljon megszám-
lálni őket. Sohasem tudta volna elképzelni, hogy ez a
föld el tud tartani ennyi embert, ez képtelenség, lázálom
– és ezt az irrealitást csak fokozta a fekete horda fenye-
gető némasága. Csak fejdíszük tollai lengedeztek lom-
hán a forró déli levegőben.
A forróság és az embertömeg fenyegetően fullasztot-
ta, és Huy kétségbeesve nézett körül, mintha a menekü-
lés útját keresné. Storch a közelében állt, a vállán volt
Huy keselyűs baltája. Huyban hirtelen felgerjedt a ha-
rag a férfi árulása láttán, de ez most valahogy eltörpült
a friss benyomások súlya alatt.
Storch nem nézett Huyra, egy csoport vendi száza-
dost figyelt, akik egy alacsony földhányás körül álltak a
tisztás végében. A dombocska kopár volt, de mindnyá-
juk figyelme oda összpontosult, mint üres színpadra a
főszereplő megjelenése előtt.
A hang újból megszólalt. – Ki keresi a Nagy Fekete
Bestiát, ki az, aki az oroszlánra vadászik?
A felforrósodott csönd és nyugalom még egyre tar-
tott, majd hirtelen az egész sokaság megmozdult és
felsóhajtott, mert egy ember hágott fel a dombra.
A kócsagtollas fejdísz és a magas domb, amin állt,
istenszerűvé tették. Leopárdbőr köntöse a földig ért,
olyan nyugodtan állt, mint magas fa a suhogó fűben,
míg ég és föld belereszketett a királyi üdvözlésbe.
Storch odavitte a keselyűs baltát a dombhoz és a ki-
rály lába elé helyezte, majd visszavonult, és a király a
nyílt síkságon át Huyra nézett.
Huy nagy nehezen lábra állt, megpróbált megfeled-
kezni fájó testéről és megpróbálta, hogy ne bicegjen,
míg odaér a dombhoz és felnézett Manatassira.
– Sejthettem volna – mondta punul.
– Megölhettél volna – mondta Manatassi és ruhare-
dőjéből elővonta vasmancsát. – Ehelyett azonban ezzel
fegyvereztél fel.
– Nem érted – mondta Huy. – Az életed nem az
enyém volt, így hát nem vehettem el. Eskü kötött.
– Egy ember, aki megtartja a szavát – mondta
Manatassi és Huy hiába nézett rá, nem látta rajta nyo-
mát sem a gúnynak.
– Máshogyan nem lehet élni. – Huyt elfogta a fá-
radtság, rezignáltan nézett szembe az azonnali halállal.
Nem maradt már energiája, hogy efelett vitatkozzon.
Manatassi egy mozdulatot tett mancsával és rámuta-
tott roppant seregére.
– Látod, milyen lándzsát kovácsoltam?
– Igen – bólintott Huy.
– Ki tud nekem ellenállni?
– Sokan megpróbálják.
– Te is közöttük leszel?
– Nem hinném, hogy lesz rá alkalmam – mosolyo-
dott el Huy.
Manatassi lenézett a kis púposra, aki ott állt előtte
tépett tunikájában, összegubancolódott szakállal, arcán,
karján horzsolásokkal, sebhelyekkel és ütésnyomokkal,
de nem alázkodik meg, amikor saját sorsáról diskurál.
 – Egyik emberem sem ért meg bennünket – mondta
Manatassi Huynak. – Szabadon beszélhetünk.
Huy bólintott, csodálkozott, de érdeklődéssel figyel-
te a tónusváltást.
– Életet ajánlok neked, Huy Ben-Amon. Tarts ve-
lem, add nekem azt a szeretetet és kötelességérzetet,
amit az opeti Nagy Oroszlánnak adtál és megérheted a
késő öregkort.
– Miért engem választottál?
– Vártam rád. Tudtam, hogy eljössz. Kémeim lestek
rád, de az véletlen szerencse, hogy ilyen pontosan a
kezük ügyébe kerültél.
– Miért engem? – ismételte meg Huy.
– Szükségem van rád – mondta Manatassi egyszerű-
en. – Szükségem van a tudásodra, szükségem van a
megértésedre és az emberségedre.
– Megbocsátod, hogy elvettem a kezed? – kérdezte
Huy.
– Az életemet is elvehetted volna.
– Megbocsátod a rabszolgakorbácsot Hulya bányái-
ban?
– Azt sohasem bocsátom meg – hördült fel
Manatassi és arca eltorzult, szeme füstös-sárgán villo-
gott. – De ehhez neked semmi közöd sem volt.
– Megbocsátod a setti mészárlást?
– Katona vagy, nem tehettél egyebet.
Manatassi még mindig remegett és Huy érezte, mi-
lyen szakadék nyílt meg előtte, de valami arra kénysze-
rítette, hogy fürkéssze ki ennek az embernek az erejét –
és a gyengeségét.
– Akkor hát mit kívánsz tőlem? – kérdezte Huy.
– Azt, hogy mellettem menetelj.
– Ki ellen?
– Opet ellen, irtózatos kegyetlensége és borzalmas
istenei ellen – sürgette Manatassi. – Ha te mellettem
vagy és hátam mögött ez a sereg áll, meghódítom az
egész világot.
– Nem tehetem – rázta meg a fejét Huy.
– Miért nem? Mondd meg, miért. Opet az ördög, le
kell rombolni.
– Mert az enyém – mondta Huy. – Az én hazám, az
én népem, az én isteneim – evégett nem lehet ördögi.
– Azt hittem, gondolkodó ember vagy – horkant fel
Manatassi.
– A gondolkodás igen messzire vihet el egy embert,
így hát a szívére kell bíznia magát.
– Akkor hát visszautasítasz?
– Igen.
– Tudod, hogy a halált választod?
– Igen.
Manatassi fellendítette kezét, a vasmancs megcsil-
lant a napban és Huy tudta, hogyha az a mancs lecsap,
ő meghal. Megacélozta magát, hogy olyan hidegen fo-
gadja, ahogyan csak képes.
Manatassi elfordult. Egy pillanatra felsóhajtott, vas-
tag sebhelyekkel borított válla felemelkedett.
– Megkíméltél engem – mondta Manatassi. – Én is
megkíméllek.
Huy szinte elgyengült a megkönnyebbüléstől. Nem
akart meghalni, rájött, hogy utoljára Tanithra és a
gyermekre gondolt. Most hát mégis láthatja majd a fiát,
gondolta, és szíve felszárnyalt.
– Menj vissza Opetbe. Menj vissza királyodhoz.
Mondd el neki, hogy Manatassi, a nagy Fekete Bestia
odamasírozik északról és lerombolja.
– Figyelmeztetni akarod az ellenségedet? Erre taní-
tottalak?
– A figyelmeztetés mit sem használ neki – mosoly-
gott Manatassi. – Mondd csak el, mit láttál itt. Beszélj
neki a seregemről – és hagyd csak, hadd reszkessen a
gyomra. Mondd el neki, hogy eljövök érte és nem ke-
gyelmezek egyetlen élő léleknek sem, nem marad hír-
mondó sem, aki megfertőzze ezt a földet. Mondd meg,
hogy jövök, méghozzá hamarosan.
Manatassi felvette a keselyűs baltát és odaadta
Huynak.
– Menj! – mondta. – Minden adósságunkat kifizet-
tük egymásnak. Nem követelhetsz rajtam semmit és én
sem követelek rajtad semmit. Ha újból találkozunk,
megöllek.
Egymásra meredtek, olyan közel álltak, hogy meg-
érinthették volna egymást, de nagyobb távolság válasz-
totta el őket, mint az óceánok vagy a mérhetetlen kiter-
jedésű földek.
Huy megfordult, elbicegett a harcosok sorfala kö-
zött, egyetlen ember sem akadt, aki útját állta volna.

– Öreganyám, ne gyötörd magad ennyire – suttogta

Tanith. – Nem a te hibád.
– Megmondtam volna nekik – motyogta Aina. – Tu-
dom, hogy megmondtam volna. Ez a Haka nővér annyi-
ra megrémített.
– Nem mondtad volna meg – nyugtatgatta Tanith. –
Jól őrizted a titkunkat – még mi magunk sem tudtuk,
hogy észrevetted.
Aina letette a tányérját Tanith ágya mellé és sugár-
zón elmosolyodott. – Olyan boldogok voltatok ti ketten.
Már az is jó volt, hogy csak rátok néztem. Olyan jó
ember és a szegény hajlott háta ellenére olyan szelíd és
kedves.
Tanith odébb mozdult a kereveten és helyet csinált
Ainának. – Ülj egy kicsit ide mellém, öreg mama. Na-
gyon egyedül vagyok, így még nehezebb a várakozás.
Aina félénken az ajtó felé pislogott.
– Nem szeretik, ha túl soká maradok.
– Kérlek – esedezett Tanith. – Olyan kevés idő ma-
radt már. – Aina bólintott, összefogta szoknyáját és
recsegő térdei közé gyűrve felkuporodott a kerevetre.
Tanith közelebb hajolt hozzá és izgatottan suttogott. –
Küldtél követeket, találtál valakit, aki elmenjen?
– Két fiatal zászlóst küldtem a Ben-Amon légióból.
Úgy tisztelik a Szent Atyát, mintha maga az isten lenne
személyesen. Megmondtam nekik, hogy halálos ve-
szélyben vagy és a Szent Atyának sürgősen vissza kell
térnie.
– Mit gondolsz, megtalálják?
– Száz út van, amin mehetnek, és az ország széles.
Nem akarok hazudni neked, gyermekem. Nem valami
jók az esélyek.
– Tudom. És ha megtalálják, időben jön vissza, és ha
visszajön, lehetséges, hogy le tudja beszélni a Nagy
Oroszlánt?
– Ha visszatér, biztonságban vagy. Ismerem őt any-
nyira.
– Várj rá, Aina. Ha visszajön, menj oda titokban
hozzá és mondd el neki, hogy a király tud kettőnkről.
Figyelmeztetned kell, hiszen ő is veszélyben van.
– Figyelmeztetem – ígérte Aina.
– Ó, imádkozom az összes istenhez, hogy gyorsan
jöjjön vissza Opetbe. Nem akarok meghalni, öreg-
anyám. Olyan sok mindent akarok még az élettől és a
napok száguldanak. Ez már az ünnep hatodik napja.
Már csak négy nap van hátra az életemből, míg Huy
hazaérkezik.
– Nyugodj meg, gyermek – dúdolta Aina és karjával
átölelte Tanithot és megpaskolta és ringatta. – Bátorság
– zümmögte. – Légy bátor, gyermek.
– Nem könnyű – mondta Tanith. – De megpróbá-
lom. – Kibontakozott Aina öleléséből, és ültében fel-
egyenesedett. – Most menned kell öreganyám, nehogy
Haka nővér újból megverjen.

A nagy folyó déli partján állott Zanat erődítménye.

Falán őrszem állt, kezében dárdát tartott, melyet elrej-
tett a mellvéd alá és lenézett az alant álló különös alak-
ra. A férfi haja koszos és gubancos volt, rongyos tunika
lógott róla mellvért nélkül, az arca horzsolt és erősen
izzadt volt. Úgy tűnt, hogy megsebesülhetett, mert ter-
mészetellenes pózban, meggörnyedve cipelt egy hatal-
mas csatabárdot.
– Ki vagy és mit keresel itt? – szólt le az őr és az
utas felnézett.
– Ben-Amon vagyok, Baál főpapja, Opet harcosa. A
király ügyében járok.
Az őr megkövülve hátradugta dárdáját. Észbe ka-
pott, hogy kis híján bolondot csinált magából. A hajlott
hát és a csatabárd közismert volt a négy fejedelemség-
ben, azonnal fel kellett volna ismernie, így hát saját
magát szidva lerohant az udvarra, előkiabálta az ügye-
letes tisztet és figyelmeztette előkelő vendégükre.
A kapu kinyílt, Huy azonnal belépett és elhárította a
katonás tisztelgést. – Elég ebből a szamárságból.
Az ügyeletes tiszt megdöbbent, hogy a légió ked-
venc ceremóniáját ilyen kurta lovagiassággal utasították
el, és elfojtotta vigyorát. Huy Ben-Amon külső megje-
lenése és koldusgúnyája, valamint kurta megjegyzése
bevonul majd a testület ama legendái közé, melyek már
amúgy is szájról szájra jártak erről a csodálatos kis em-
berről.
Huy átlépkedett a nagy sietve felsorakozott őrség
között. – Hol van a tábornok? Itt van? – követelte me-
net közben a tiszttől.
– Igen, uram – Szent Atyám. A lakosztályában van.
– Baálnak hála! – morogta megkönnyebbülten Huy.
Huy farkaséhesen bevágott egy vastag szelet hideg
sültet két kukoricapogácsa között, leöblítette egy kupa
vörösborral, és eközben teli szájjal adta ki parancsait.
Marmon minden egyes szakaszt leírt, alig tudott lé-
pést tartani Huy hadarásával. Marmon a sarokban ült,
fehér haja ragyogott, mint a nyári viharfelhő, szép arca
nyugtalan és aggódó volt.
Alig tudta elhinni, amit hallott, bár sokkal jobban
ismerte annál Huy Ben-Amont, semhogy kételkedett
volna benne. Megállapította magáról, hogy bűnös, hogy
neki kellett volna elsőként felismernie azt a halálos
veszedelmet, mely akkora sebességgel a határokon ter-
mett. Talán túl sok időt fecsérelt arra, hogy elábrándoz-
zon a régi históriák felett, talán már túlságosan meg-
öregedett és elgyengült ahhoz, hogy mindezt felfogja.
Eltöprengett, vajon miféle megtorlást alkalmaz majd
Huy Ben-Amon és Opet Nagy Oroszlánja. Nem olyan
emberek, akik büntetés nélkül hagyják, hogy megússza
ezt a mulasztást.
Hallgatta, ahogy Huy kiadja parancsait, melyekkel
minden egységet, minden garnizont riadókészültségbe
helyez, összehívja a leszerelt légiókat, küldöncöket
meneszt szerte az országba, hogy vigyék széjjel teker-
cseit és háborús készültségbe állítja az egész birodal-
mat. Marmon csodálta ennek az embernek a bátorságát,
aki egymaga képes vezetni az egész hadat, határozott-
ságát, mellyel kiáll a király és a tanács nemesei elé.
Neki kell felelnie minden veszteségért és rombolásért,
mely a nemzet iparának és kereskedelmének egyensú-
lyában keletkezik. Ettől a határozottságtól éppúgy függ
Huy élete, mint Opeté.
Figyelte Huyt, amint aláírja a parancsokat, kételke-
dett benne, hogy ő maga végre tudott volna-e hajtani
ennyi utasítást. Tudta, hogy Opetbe kellett volna külde-
nie parancsért és kockáztatnia kellett volna, bármi esély
van túlélésre. Abból, amit Huy mondott, úgy néz ki,
hogy van rá esély. Hatalmas számú ellenséggel ütköz-
nek össze, de a siker az istenek kezében van.
Huy befejezte. Az utolsó tekercset is aláírta és min-
den ereje elszállt. Marmon csak ekkor vette észre,
mennyire kimerült. Támolygott, egész teste megros-
kadt, szinte vacogott a fáradtságtól.
 Marmon felugrott székéből és odament hozzá. Huy
elhárította a segítő kezet és megpróbálta újból össze-
szedni erejét.
– Opetbe kell mennem – motyogta, mintha részeg
lenne és megkapaszkodott az asztal szélében. – Milyen
nap van ma, Marmon? Azt hiszem, sok napot eltékozol-
tam,
– Az ünnep hetedik napja van, Szent Atya.
– Ünnep? – nézett rá bután Huy.
– A Gyümölcsöző Földé – emlékeztette Marmon.
– Ah! – bólintott Huy. – Nem hittem, hogy már eny-
nyire késő. Van hadielefántod, hogy Opetbe vigyen?
– Nincs, Szent Atya – mondta bánatosan Marmon. –
Itt nincsenek elefántok.
– Akkor gyalog megyek – mondta lemondóan Huy.
– Előbb pihenned kellene.
– Igen – egyezett bele Huy. – Pihennem kell. – És
engedte, hogy Marmon a hálókamrába kísérje. Miköz-
ben ledőlt a kerevetre, megkérdezte:
– Mennyi idő alatt lehet innen Opetbe jutni,
Marmon?
– Ha nagyon sietsz, hat nap alatt. Ha repülsz, öt nap-
ba telik.
– Repülök. Pirkadatkor kelts fel. – Azzal elaludt.
Marmon lenézett az alvóra és újból feltámadt benne az
iránta érzett ragaszkodás érzése. Csodálattal adózott
ennek a nagyszívű, kicsiny, harcos embernek, irigyelte
az erőt, mely mindig falkavezérré tette és boldog volt,
hogy ilyen válságos időkben Huy Ben-Amon vezeti
őket.
Ekkor eszébe jutott az opeti küldönc, az a fiatal Ben-
Amon légióbeli zászlós, aki előző napon haladt át a
garnizonon és sürgős üzenetet hozott a Szent Atyának.
Egy pillanatig leszidta magát, majd úgy döntött, hogy
nem zavarja meg vele Huy pihenését. Majd megmondja
neki, amikor hajnalban felkelti.
 Szürkületkor Huy felkelt, könnyű ételt fogyasztott,
beolajozta testét. Húsz perccel később már átrohant a
helyőrség kapuján, nyomában tizenöt légionáriussal
mint kísérőkkel. Marmonnak csak akkor jutott újra
eszébe a fiatal zászlós üzenete, amikor már eltűntek a
sötét, csendes erdőségben.
Először arra gondolt, hogy utánuk meneszt valakit,
de tudta, hogy emberei közül senki sem érheti utol a
papot. Huy hosszú lábának legendás híre volt.
– Épp elég gyorsan Opetben lesz – gondolta ké-
nyelmesen Marmon. Elsétált a bástyán az erőd végébe.
Sötétedésig ott maradt, a nyugtalan észak felé bámult és
azon töprengett, mikor érkeznek ide.

A Gyümölcsöző Föld ünnepe kilencedik napjának

reggelén Tanith cellájába lépett az Isteni Tanács. A
tisztelendő Anya vezette őket, és kissé bizonytalanul
lépett be, szemét rossz lelkiismerettel lesütve.
– Örömteli híreket hozunk, gyermekem – mondta
Tanithnak, aki gyorsan felült a kerevetén, a szíve majd
kiugrott. A Nagy Oroszlán nyilván megmásította szán-
dékát.
– Ó, tisztelendő Anya – suttogta és érezte, hogy a
megkönnyebbüléstől könnyek gyűlnek szemébe.
Gyermeke elvesztésétől még mindig gyenge és reszke-
teg volt és könnyen sírva fakadt.
A tisztelendő Anya hadart valamit, nem pillantott
Tanithra, képtelen volt rá, hogy a szemébe nézzen és
Tanith összezavarodott. Nem értette ezt a hagyományos
nyelvet és az egyházjogi törvényeket, míg rá nem pil-
lantott Haka nővér arcára és meg nem látta, hogy ra-
gyognak és milyen kéjesek sötét vonásai, és hogy csil-
log szemében a kegyetlenség.
Hirtelen megértette, hogy nincs semmiféle visszavo-
nás.
– És imigyen a király bölcsessége téged választott
ki, az a megbecsülés jutott neked, hogy téged küldünk
az istennőhöz Opet hírvivőjeként.
Tehát nem azért jöttek, hogy felmentsék, hanem
hogy megpecsételjék a sorsát.
– Köszönettel tartozol, gyermekem. A király örök
életet adományoz neked. Dicsőségben élhetsz az isten-
nő oldalán és mindörökre övé leszel – mondta a tiszte-
lendő Anya és a papnők kórusa ráfelelte: – Imádkozz
Asztartéhoz. Imádkozz Baálhoz.
A tisztelendő Anya folytatta. – Készítsd fel magad.
Ide küldöm Ainát, hogy segítsen. Jól ismeri a hírvivők
útját, sok kiválasztottnak nyújtott már segítséget. Jus-
son eszedbe, hogy imádkozz, gyermekem. Imádkozz,
hogy az istennő fogadja el közbenjárásod.
Tanith rájuk meredt, arca fehér és rémült volt. Nem
akart még meghalni. Kiáltani szeretett volna: – Ke-
gyelmezzetek! Még olyan fiatal vagyok. Csak egy kis
boldogságot szeretnék, még egy kis szerelmet, mielőtt
meghalok.
Az Isteni Tanács kivonult a cellából és egyedül
hagyták Tanithot. Most azután előtörtek a könnyei és
hangosan felkiáltott.
– Huy, gyere hozzám! Kérlek, gyere ide hozzám!

Huy nagy nehezen magához tért kimerült álma sú-

lyos sötétségéből, de még mindig fülében csengett rém-
álmának sikolya. Eltartott egy darabig, míg rájött, hol
van és hogy valami borzalmasat álmodott, arra riadt fel.
A vadfügefa árnyékában feküdt, a faágakon keresz-
tül megpillantotta a napot és tudta, hogy legfeljebb egy
órácskát aludt. Lábát még mindig ólmosnak érezte,
teste elzsibbadt és teljesen kimerült a kétnapi kemény
úttól.
Végül újra elszenderedett, aludt vagy három-négy
órát, de a lidércnyomás nem múlt el, pihenése nem volt
zavartalan.
 Félkönyékre húzta magát, csodálkozott, hogy ez mi-
lyen erőfeszítésébe került, aztán rájött, hogy két nap
alatt kétszáz római mérföldet tett meg. Rápillantott kí-
sérőinek maradékára, hiszen csupán hárman maradtak,
ösztövér arcukon látszott, hogy a végsőkig feszítették
magukat és úgy aludtak el, mint a holtak, ott, ahol elzu-
hantak. A többi tizenkettő útközben kidőlt, képtelenek
lévén tartani az iramot, amit Huy diktált nekik.
Huy valahogy talpra állt. Nem tudott sem aludni,
sem pihenni, míg rettegés vadászott rá és királyának és
hazájának biztonsága veszélyben van.
Bicegve levonszolta magát a kis patakhoz és térdre
ereszkedett a porcukorszerű fehér homokban. Meglo-
csolta arcát és testét a tiszta vízben, megnedvesítette
tunikáját és szakállát, majd odakúszott a partra és meg-
nézte alvó embereit. Sajnálta őket, sajnálta, hogy nem
tudja megkímélni őket.
– Fel! Talpra! Indulás Opetbe!
Egyik embere nem bírt felébredni, így Huy belerú-
gott a bordái közé és nyitott tenyérrel az arcába csapott.
Végül otthagyták fekve, álmában nyöszörögve.
A másik kettő nagy keservesen lábra állt, nyögve,
elzsibbadt lábbal és a tökéletes kimerültség arckifejezé-
sével.
Az első fél mérföldet Huy is fájó izmokkal tette
meg, kísérői pedig csak vonszolták magukat.
Azután Huy lábujjhegyre állt, a keselyűs bárdot át-
tette egyik válláról a másikra és szaladni kezdett, hosz-
szú szökdécseléssel rohant, ezáltal olyan nyomot ha-
gyott a földön, mint egy antilopbika.
Az egyik légionárius felordított, mert lába össze-
csuklott alatta és lezuhant a porba. Teljesen kész volt,
ott feküdt, nyögdécselt megalázottságában, görcsbe
rándult, fájó izmokkal.
A másik még követte Huyt, léptei megszilárdultak,
ahogy lábizma meglazult és újból frissen keringett a
vére.
Futottak, míg a nap a zenitre ért, nem törődtek a déli
hőség könyörtelenségével és futottak egész délután.
Előttük az alacsony horizonton ott állt az az örökös
felhőtakaró, mely Opet tavát jelezte, a reménység
irányfénye és Huy rohant, arcát felé emelve, ösztöne
vezette lábát és akarata táplálta kimerült testét, ezek
kormányozták futásában, amikor már minden fizikai
erejét felégette.
A nap utolsó alacsony sugarai meleg rózsaszínre fes-
tették Opet falait és tornyait és a tó felszíne aranyosan
ragyogott, hogy szinte fájt bele a szem.
Huy lekanyarodott a karavánútra, elvágtatott az ott
haladó utasok mellett, akik félrehúzódtak és utána szól-
tak, amikor felismerték.
– Imádkozz érettünk, Szent Atya!
– Baál áldása kísérjen, Szent Atya!
Félúton a tavat és várost koszorúzó szirteknél a Huyt
kísérő légionárius erős hangon felkiáltott. – Bocsáss
meg, Szent Atya, nem bírok tovább menni. – Térde alá-
csuklott, elvétette az irányt és véletlenül az út széléhez
csapódott; arca eltorzult szívrohamában és arccal előre-
zuhant, ott feküdt mozdulatlanul, meghalt, még mielőtt
földet ért volna.
Huy Ben-Amon egyedül futott, Opet palotájának őre
messziről meglátta és kitárt kapuval üdvözölte.

Tanith arra riadt, hogy gyengéd kézzel rázogatják.

Kerevete mellett égett a lámpás és Aina hajolt fölé.
Tanith meglátta, hogy az öreg arc fogatlan vigyorba
torzul, a majomszem csillog ősöreg ráncai között.
– Felébredtél, gyermek?
– Mi az, Aina? – ült fel gyorsan Tanith és lelkében
kis sziporkákként ugrált a jó reménység, amikor meg-
látta Aina mosolyát.
– Jön! – mondta diadalmasan Aina. – Huy?
 – Igen, jön a Szent Atya.
– Biztos vagy benne? – követelte Tanith.
– Hallottam, hogy éltetik az utcákon. Az egész város
felbolydult. Azt mondják, három nap alatt rohant
Zanatból Opetbe, azt mesélik, hogy tizenöt embert ölt
meg, akik megpróbáltak vele szaladni. Megtörte a szí-
vüket és otthagyta őket az út szélén heverve.
– O, Aina! – ölelte magához Tanith az öreg papnőt,
odahúzva a keblére. – Ha ilyen gyorsan jött, az azt je-
lenti, hogy tudja.
– Igen, gyermekem. Persze, hogy tudja. Mi másért
jött volna ilyen sebesen? Az egyik zászlós bizonyára
elérte az üzenetemmel. Mindent tud. – Aina nyálzott és
bólogatott, és teljesen biztos volt a dolgában.
– Tudja!
– Most hol van? – és Tanith nevetett izgalmában. –
Tudod, hol van?
– A királynál. Egyenesen a palotába ment.
– Ó, áldott az istennő és az összes isten – lehelte
Tanith. – Elment, hogy latba vesse befolyását a Nagy
Oroszlánnál. Mit gondolsz, Aina, sikerrel jár majd?
Megváltoztatja a király a tervét?
– Hát persze, gyermek. Még kételkedsz? Ha Huy
Ben-Amon úgy akarja, még magának Baál istennek is
megváltoztatja az akaratát.
– Ó, öreganyám, olyan boldog vagyok – kapaszko-
dott Tanith Ainába és egész este dédelgették egymást.
Végül Tanith elhúzódott.
– Menj oda hozzá, Aina. Várd meg a palota előtt.
Mondj el neki mindent, aztán gyere vissza az üzeneté-
vel.
Aina már majdnem kiment a szobából, amikor
Tanith utána szólt.
– Mondd meg, hogy szeretem. Mondd meg, hogy
jobban szeretem, mint az életet – és mint az összes is-
tent.
 – Csitt – mondta Aina. – Csitt, gyermek. Még meg-
hallja valaki.
Amikor Tanith egyedül maradt, hátradőlt a kereve-
ten és mosolygott.
– Azt se bánom – suttogta. – Huy itt van, ezenkívül
semmi sem számít.

Lannon egyre nagyobb megrökönyödéssel hallgatta

Huyt. Amikor Huy este előhírnök nélkül, váratlanul
megérkezett, azt hitte, hogy valahogy neszét vette a
másnapi áldozati ceremóniának. Azt fontolgatta, hogy
nem fogadja Huyt, a legkülönfélébb kibúvókon töpren-
gett, de miközben ezen járt az esze, Huy már betolako-
dott Lannon hálószobájába, félretaszigálva a felriasz-
tott, ellenkező őrséget.
Lannon pucéran kelt fel legifjabb felesége mellől és
már-már haragos szavak tolultak ajkára, amikor meglát-
ta, milyen állapotban áll előtte Huy.
– Bocsáss meg, felség. Borzalmas híreket hozok.
Lannon rámeredt, észrevette rongyos, poros tuniká-
ját, rendetlen haját és szakállát, csontvázzá fogyott fe-
jét, melyről minden hús lesorvadt és üregébe süppedt,
zúzott, vad szemét.
– Mi történt, Huy? – ment oda gyorsan a paphoz és
testvéri karral támogatta.
Az éjszakai ülésen ott volt a Kilencek Tanácsa, Opet
összes nemesi családja és elborzadt csendben hallgatták
Huy Ben-Amon beszámolóját. Csak amikor Huy már
elhörögte utolsó mondatait és kimerülten leroskadt szé-
kére, kezdődött meg a hibakeresés, a felelősségtologa-
tás, az önsajnálat és a kételkedés.
– Mi már akkor megmondtuk, amikor leromboltad
Settet!
– Akkor csak azt mondtátok, hogy 30 000-et öltem
meg Settben. Akkor nem becsméreltetek.
– Hogyan lehetett létrehozni a tudtunk nélkül ekkora
hadsereget? Ki a hibás?
– A határainkon kívül jött létre a sereg. Senki sem
hibás benne – mondta Huy.
– Mi lesz a bányákkal – meg kell védenünk őket.
– Épp ezt szándékozzuk – mosolygott fáradtan Huy.
– Miért csak egy légió van a határon?
– Mert nem akartatok rá több pénzt megszavazni –
mondta bőszen Huy.
Akkor felé fordultak, szavuk átkopácsolt a kimerült-
ség ködén.
– Hogyan jöttél át sértetlenül az ellenséges vonala-
kon?
– Ez a Timon nem volt valaha a védenced?
– Jól ismerted, tanítottad, vagy tán nem? – Ekkor
Huy Lannonra nézett.
– Elég! – vágta el Lannon hangja a szóáradatot. – A
Szent Atya háborúja hívja a nemzetet. Megmutatta ne-
kem a tekercsek másolatait, és én aláírom és jóváha-
gyom.
– Nem várhatnánk még egy darabig? – Ez Philo volt,
természetesen. – Nem hamarkodjuk el?
– Mire akarsz várni? – követelte Huy. – Arra, hogy
dárdával vágják fel a hasadat és kivágják a herédet?
Lannon valamivel pirkadat előtt írta alá a hadiparan-
csot és e szavakkal oszlatta fel a Kilencek Tanácsát:
– Éjfélkor újból találkozunk, a Gyümölcsöző Föld
utolsó szertartása után. Készítsétek elő fegyvereiteket
és búcsúzzatok el családotoktól.
Egyedül maradtak. – Aludj itt. Ma már semmit sem
tehetsz – mondta Lannon kedvesen Huynak.
Elkésett. Huy már elaludt, feje előrebukott az aszta-
lon fekvő kardjára. Lannon a karjába vette, és úgy vitte
be a vendégszobába, mint egy alvó gyermeket.
Az ajtóba őrt állított.
– Senki sem ébresztheti fel a Szent Atyát – paran-
csolta. – Senki! Érted?
 Már csaknem szürkült. Alig néhány óra és megkez-
dődik az áldozat és Lannon tudta, hogy Huy olyan mé-
lyen alszik, ami akár több napig is eltarthat. Otthagyta
és elment, hogy megfürödjön és felöltözzön a szertar-
táshoz.

Aina fejére tette csuklyáját és eltakarta az arcát.

Csontos öreg kezét bedugta a széles ruhaujjba, majd
előrehajolt és elfújta a lámpást.
Ott állt a sötétségben és azon tanakodott, mit kellene
tennie. Nem várhatja a Szent Atyát, míg az elhagyja a
palotát. Aina elhatározta, hogy bemegy a palota kony-
hájába. Az udvarmester a legfiatalabb nővére unokája
volt és Aina gyakran ment oda enni, hogy felváltsa a
templomi kosztot. Minden palotabeli rabszolga jól is-
merte. Egyszerű lesz találnia valakit közülük a zegzu-
gos, sárfalú épületben, ahol most a Szent Atya tartóz-
kodik és még egyszerűbb lesz szót váltania vele.
Csendben félrehúzta cellája függönyét és kikukucskált.
A folyosó végén csupán egyetlen fáklya lobogott tartó-
jában, de csak homályos fényt adott, így Aina nem lát-
hatta azt a sötét alakot, aki a folyosó sötét szegletében
leste, míg csak elé nem toppant.
– Nem alszol még, vénasszony? – kérdezte halkan a
mély, csaknem férfias hang és egy erős kéz megragadta
Aina csuklóját.
– Ilyen késői látogatásra indulsz? Csak nem azért,
mert megneszelted, hogy Huy Ben-Amon visszajött
Opetbe?
– Nem – nyöszörögte Aina. – Esküszöm – és gyen-
gén ellenkezett. Haka nővér szabad kezével hátratolta a
csuklyát az öreg papnő arcából és a szeme közé nézett.
– Ben-Amonhoz készültél, ugye?
– Nem, esküszöm! – Aina a halált látta meg Haka
nővér arckifejezésében és sikoltani kezdett. Vékony,
erőtlen hang volt, mint a szellő, de azt is azon nyomban
elnyomta Haka nővér, ahogy rátette erős kezét Aina
szájára.
A szemben lévő ajtóban rémült arc jelent meg, de
Haka nővér ráripakodott. – Eredj vissza az ágyadba. –
És a fiatal novícia gyorsan visszahúzódott.
Haka nővér becibálta Aina gyenge testét a függöny
mögé és rátette az ágyára. Kezét még mindig a száján
tartotta, az orrlyukát is elfedte és karjával leszorította a
mellén.
Aina lázasan erőlködött, sarkával dobolt és a falat
rugdosta, kalimpált a karjával és Haka nővér arcát
csapdosta. Aztán gyorsan vége lett, Aina küzdelme
alábbhagyott és csendben feküdt. Haka nővér még ez-
után is befogta orrát-száját, majd egyik kezével oda-
nyúlt a ványadt, öreg mellkas lógó csöcsei alá, vajon
érez-e szívdobogást.
Miután semmit sem érzett, elégedetten bólintott,
szépen elrendezte a tehetetlen végtagokat és elhagyta a
cellát. A kis ablakon betévedő első világosság megvilá-
gította Aina arcát. Szája nyitva volt, szeme kimeredt,
ezüst hajának egyik fürtje homlokába hullott.

Lannon tudta, milyen fontos, hogy aggályos pontos-

sággal hajtsa végre az ünnep utolsó rituáléját. Nyilván-
való, hogy óriási nemzeti vészhelyzet alakult ki, hogy
Opet olyan hatalmas ellenséggel és könyörtelenséggel
szembesül, mint még soha történelme folyamán. A jós-
nő ellene beszélne, talán őt, Lannont és királyságát ten-
né ki az istenek haragjának.
Lannon tudta, hogy a nép sorsa nem csupán az em-
beri cselekedetektől függ, a csatákat nem csupán a kar-
dok döntik el. Tudta, hogy ezek felett más befolyás is
látszik, olykor rosszindulatú, olykor kegyes, és hogy
ezek irányítják a földi dolgokat. Tudta, hogy a haragvó
isteneket ki lehet engesztelni, és ha beiktatják valakinek
a jóakaratát, az kedvezően hat.
 Amikor a tisztelendő Anya átvezette Asztarté me-
dencéje mellett a katekizmuson, különleges figyelmet
szentelt pontos válaszainak és hangjában nem volt
semmi őszintétlenség, amikor ígéretet tett az istennő-
nek.
A saját kicsinyes és személyes motivációi mit sem
számítanak többé. Vérbeli papnőt küld, istentől érintett
jósnőt, értékes, súlyos személyiséget. Az istennő nyil-
ván elfogadhatónak fogja találni, Asztarté ezért támo-
gatón fordul Opet gyermekei felé és a nemzet fölé ter-
jeszti szárnyát ebben a megpróbáltatásban és veszede-
lemben.
A papnők megszárították bőrét, izmai feszesek, szé-
pek voltak lábán, karján és széles vállán. Előjött két
papnő és hófehér selyemöltözéket húztak át a fején, az
öröm és vidámság fehérét. A tisztelendő Anya virágfü-
zért tett a nyakába, karmazsinszínű üregi liliomokból,
melyek édesen, súlyosan illatoztak a csendes barlang-
ban.
Ez volt az a pillanat, amikor imát kellett volna zen-
geni az istennőkhöz, majd az áldozati dalt. A csend egy
pillanatig még tartott, majd a barlangban felzendült egy
hang.
A hang megdermesztette Lannont, kutatólag az éne-
kes felé fordult. Ezt a hangot nem lehet eltéveszteni,
édesen rezgő erejét, mélységét és dobolását, melytől
Lannon karján égnek állt a szőr. A visszhang átröppent
a barlangon és szinte a zöld medence felszínén suhant
át.
Lannon rámeredt Huyra, aki kilépett a nemesek és
tisztek sorából és énekelve lassan Lannon felé tartott.
Karját kiterjesztette a Nap jelével, szája szélesre tárva
felfedte fehér fogait és fájdalmasan szépséges hang
áradt ki torkából. A könyörgő imának vége lett, Huy
szorosan a király mellé lépett és felnézett rá. Arca még
mindig vörös volt a kimerültségtől, sötét szeme alatt
kékeslila árnyak, bőre sápadt és horzsolt, de mosolyog-
va nézett Lannonra, arca hűséget fejezett ki.
– Huy! – suttogta elborzadva Lannon. – Miért vagy
itt? Otthagytalak pihenni azzal a paranccsal, hogy ne
zavarjanak.
– Ilyen időkben melletted van a helyem.
– Nem kellett volna idejönnöd – ellenkezett Lannon.
Nem így képzelte. Nem tartozott a terveihez, hogy Huy
tanúja legyen a boszorkány halálának. Nem szándékoz-
ta ezzel a tettel megkínozni. Lannon vadul elhatározta,
hogy megszakítja a rituálét, visszatartja az áldozatot és
megparancsolja Huynak, hogy hagyja el a templomot.
Azután mégis észbe kapott, hogy a birodalom biz-
tonsága e néhány következő másodpercen múlhat.
Megállíthatja az áldozást, de szabad-e megkockáztat-
nia, hogy ellenkezik az istennővel, vajon nagyobb köte-
lezettségei vannak Huy, mint Opet felé, vajon nincs-e
már túl késő, vajon nem foglalt már rég állást e mellett
az ösvény mellett? Hiszen kigúnyolják majd az istenek
és a démonok, nem hallja-e már most is pokoli kacaju-
kat lelkének sivatagában?
Zavarodottan és megdöbbenve meredt Huyra, egy
lépést tett felé, egyik kezét könyörögve felé nyújtotta,
mintha a megértését és bocsánatát kérné.
– Szükségem van rád – mondta rekedten és Huy,
nem értve a dolgot, elfogadta a kezét és azt hitte, hogy
az baráti kéz; büszkén rámosolygott királyára és barát-
jára és elkezdte énekelni az istennőhöz az áldozati dalt.
Hangja sasszárnyakon szárnyalt, felszállt a barlang
tetejének áldozati magaslatára. A templomban minden
szem felfelé fordult és feszült várakozás csendje ragad-
ta el az imádkozó tömeget.

Tanith el sem hitte, hogy mindez vele történik. Ami-

kor hajnalban a cellájába léptek, biztosra vette, hogy ez
Huy, aki eljött, hogy kiragadja innen. Felpattant kereve-
téről és szaladt, hogy találkozzanak.
De nem Huy volt, hanem Haka nővér. A titkos lép-
csőn át felhurcolták a templomból az Opet felett maga-
sodó szirt tetejére. Itt nádfedeles kőépület állt, ez volt
az áldozóhely, melynek tátongó lyuka egyenesen
Asztarté medencéjébe vezetett. Itt ráadták Tanithra a
gazdagon hímzett áldozati ruhákat, hajába virágokat
tűztek.
Aztán nehéz aranyláncokat aggattak rá, karpereceket
és bokapereceket, míg Tanith úgy érezte, elájul a sú-
lyuk alatt. Tudta, hogy ezek a kincsek is az áldozathoz
tartoznak, de egyben arra is szolgálnak, hogy pillanatok
alatt a zöld víz mélységébe húzzák. A medencébe,
melynek nincs feneke, a medencébe, mely egyenesen
az istennő kebelére viszi őt.
Ünnepélyes csendben leültették a kicsiny
bankettasztalhoz, ahol már várták papnő társai, és arra
kényszerítették, hogy válasszon az ételekből és italok-
ból. Ez volt a búcsúlakoma, az ünnepség, mely minden
útra kelőnek kijár. Tanith szürcsölt egy kis bort és azt
remélte, hogy ez felmelegíti jéggé dermedt lelkét.
– Huy – gondolta magában. – Hol vagy, szerelmem?
Végül egy papnő lépett az ajtóhoz és intett a többi-
eknek. Tizenöten voltak, mindnyájan ifjú és jó erőben
lévő nők, még többen is a kelleténél ahhoz, hogy le-
győzzék minden ellenállását.
Szorosan körbefogták az ülő Tanithot, nem annyira
fenyegetően, inkább a végsőkig elszántan. Kifejezéste-
len arccal lenéztek rá, arcukon nem látszott sem szána-
lom, sem sajnálkozás.
– Jer – mondta egyikük és Tanith felállt. Az ajtón át
kivezették a napfényre és Tanith meglátta maga előtt a
vésett kőlapot, mely a sötét, tátongó mélység felett ál-
lott.
Az áldozati helyhez vezető ösvény sárga mimózavi-
rággal volt behintve, az istennő kedves virágával.
Könnyű, vágyteli illat lengett a meleg levegőben, a vi-
rágszirmok ropogtak Tanith meztelen lába alatt, aho-
gyan aranyláncai és rettegése súlya alatt végigvonult az
ösvényen.
Hirtelen megállt, megdermedt a hangtól, mely a
mélységből szállt fel hozzá. A hangot letompította a
távolság és furcsán visszhangzott a barlang falán, de
olyan tiszta és szépséges hang volt, hogy Tanith azon
nyomban ráismert.
– Huy! – suttogta. – Uram! – De lelkének pillanatnyi
fellángolása rövid életű volt, mert Huy Ben-Amon
hangja az áldozati éneket dalolta.
Huy az, aki őt az istennőhöz küldi! Ebben a pillanat-
ban Tanith előtt megnyílt a pokol és a tökéletes elha-
gyatottság víziója. Valami irtózatos összeesküvés háló-
jában találta magát, amit nem értett tisztán, csak annyit
értett, hogy Huy elhagyta. Ő is ellene fordult tehát. És
éppen ő az, aki felajánlja az istennőnek.
Most már nincs semmi, amiért tovább éljen. Így már
könnyű megtenni ezt az utolsó néhány lépést az emel-
vényre.
Ott állt az emelvény szélén, karját kitárta a Nap jelé-
vel és lenézett a barlang homályába. A medence vize
csöndes, sötét volt és a medence mellett ott állt a király
és a pap.
Felnéztek reá, de túl nagy volt a távolság, így nem
látta arckifejezésüket. Csak annyit tudott, hogy Huy
hangja még mindig imádkozva száll és őt az istennő
kegyeibe ajánlja.
Az elhagyatottság helyét most gyűlölet és harag fog-
lalta el, de Tanith nem akart úgy meghalni, hogy szívé-
ben ilyen érzések legyenek. Hogy elűzze ezeket, előre-
vetette magát a mély zöld medence felé és amint elve-
szítette egyensúlyát, még hallotta, hogy Huy hangja
hirtelen megtörik és szó közben elhallgat.
Lassan a mélység fölé hajolt és hirtelen már a leve-
gőben volt, lefelé sodródott, az aranyláncok súlya sebe-
sen vitte a medence felé. Ahogy gyomra felemelkedett,
újra meghallotta Huy hangját, amint kétségbeesett si-
kollyal a nevét kiáltja.
– Tanith!
Olyan erővel vágódott a vízbe, hogy menten kiszállt
belőle az élet, súlyos díszei oly villámgyorsan húzták a
mélységbe, hogy Huy csak egy aranyvillanást látott a
mélységben, mintha egy nagy hal bukkant volna fel
élelemért.

Manatassi Opet 543. évének telén kelt át a nagy fo-

lyón. Ezt a hűvösebb időt használta ki arra, hogy átvi-
gye seregét a völgyön, ahol ilyenkor volt a legalacso-
nyabb a vízállás. Három különböző méretű sereggel
lépett át. A legkisebb, mindössze 70 000 harcossal nyu-
gatra ment és elárasztotta az ottani helyőrségeket. Vil-
lámgyorsan elszéledtek Opet tavának partjain, ahol a
szűk vízi út kiszélesedett, ez biztosította Opet gályájá-
nak, hogy elérje az Óceánt. Az Élet folyójának nevez-
ték a helyet, főütőérnek, mely Opet szívét táplálta.
Manatassi ördögei elvágták az ütőeret, felszabadítot-
ták a csatornamedret kotró rabszolgákat, lemészárolták
a helyőrséget és a rabszolga-felügyelőket. Habbakuk
Lal flottájának legtöbb hajója épp partra vonszolva he-
vert és a hajótörzset tisztították. A hajókat felgyújtot-
ták, a tengerészek elevenen benn égtek a tűzben.
Ezután Manatassi századosai elzárták a csatornát.
Harcosai, valamint a felszabadított rabszolgák tízezrei
ledöntötték azt a kis gránitdombot, mely az Élet folyója
mellett állott, és belezúdították a folyó legszűkebb ré-
szébe, ezzel lehetetlenné tették, hogy kenunál nagyobb
jármű áthaladhasson. A munkát Kheopsz fáraó nagy
piramisának építéséhez lehetett hasonlítani, és végképp
megpecsételte Opet városának és népének sorsát, hi-
szen teljesen elzárta őket a külvilágtól.
 Ugyanebben az időben kelet felől egy, még ennél is
nagyobb sereg lépte át a határt, átzúdultak a dravok
területén és fekete viharként söpörtek végig Zeng
dombjain.
A harmadik, legnagyobb sereg, közel háromnegyed
milliós fővel Sett folyóján hömpölygött át. Ezt a sereget
Manatassi személyesen vezette és szimbolikus gesztus-
nak szánta az átkelőhelyet.
Marmon egyetlen, 6000 emberből álló légiójával
odasietett, hogy feltartóztassa őket. Gyors, véres csatát
vívtak. Marmon elmenekült a csatatérről és saját kardja
által halt meg Zeng égő romjai között.
Manatassi az Opetbe vezető útra helyezte főerőit és
végigsepert rajta. Frontja három mérföld széles és húsz
mérföld mélységű volt, olyan sokaság, melyet saját
tömege sodort előre.
Manatassi végigtisztította az országot. Nem ejtett
foglyokat, sem férfiakat, sem nőket, sem gyermekeket.
Nem zsákmányolt, felégette a ruhaneműt, könyveket,
bőröket, összetörte az edényeket és rádobatta halotti
máglyaként a népre. Az épületeket felégette, majd a
még forró köveket szétszóratta.
Úgy tűnt, hogy gyűlölete egyenes arányban nő a
rombolással, akár az a láng, amit meggyújtott és mely-
nek tüze egyre nagyobb lett.
Opet teljes harckészültsége mindössze kilenc légió-
ból állt. Az egyik légió Marmonnal együtt meghalt
északon, két másikat darabokra vágtak Zeng teraszai-
nál, a túlélők még fenntartottak néhány tucat erődöcskét
a dombok hajlatában.
Lannon Hycanus a hat megmaradt légió élén kimasí-
rozott Opetből, hogy találkozzon Manatassival. 150
mérföldre Opettől északkeletre találkoztak össze és
Lannon győzelmet aratott, amivel két mérföldnyi terü-
letet és egynapi haladékot nyert – ám ez 4000 halottjá-
ba és sebesültjébe került.
 Bakmor, aki a Szent Atya távollétében a Ben-Amon
légiót vezérelte, odament Lannon sátrához a csatame-
zőn. Az ég még mindig fénylett a halotti máglyák tüzé-
től és az égő hús bűze még azt a kevés étvágyukat is
elvette, ami a csata után megmaradt.
– Az ellenség 48 000 halottat hagyott a csatamezőn
– jelentette ujjongva Bakmor és Lannon látta, hogy
Bakmor fiatalságának nyoma sincs már. Hogy elszáll-
tak az évek! – Minden egyes halottunkért tizenkét élet-
tel fizettek – folytatta Bakmor.
Lannon felnézett rá, a kerevetén ült, orvosa kisebb
karsérülését ápolta és látta, hogy Bakmor hajában és
szakállában alvadt vér keveredik az izzadsággal és szép
arcán új ráncok és árnyak jelentek meg.
– Mennyi idő múlva tudsz újból harcolni? – kérdezte
Lannon és Bakmor szemében elmélyültek az árnyak.
– Nehéz nap volt – mondta. – A Ben-Amon légió
szilárdan tartotta magát végig, sok kétségbeesett órán
át, amikor már úgy látszott, hogy össze kell omolniuk a
fekete testek és dárdaeső ostromában.
– Mennyi idő múlva? – ismételte Lannon.
– Négy-öt nap múlva – mondta Bakmor. – Az embe-
reim kimerültek.
– Pedig ennél hamarabb lesz rá szükség – figyelmez-
tette Lannon.
Másnap újból harcoltak, újból olyan kétségbeesett és
drágán megfizetett csatát vívtak, mint az előző volt.
Lannon újból nehéz győzelmet aratott, nem bírta tartani
a terepet, ott kellett hagynia ezernyi sebesültjét a saká-
lok és hiénák kényére, míg ő maga visszavonult csapa-
tával a dombok újabb védelmi vonalához.
Öt nap múlva újból harcoltak, és még ötször a kö-
vetkező hetven napban. A végére már húsz római mér-
földre táboroztak Opettől, és Lannon hat kitűnő légiója
háromra zsugorodott.
Mit sem számított, hogy nyolc nagy csatában győz-
tek és csaknem 200 000 ellenséget semmisítettek meg.
Zeng elesett, csak egy maroknyi harcosnak sikerült
túlélni, akik elmondták végzetüket. A városokat fel-
égették és a földdel egyenlővé tették, a kerteket kivág-
ták és ugyancsak felégették. A középső fejedelemség
bányáit lerombolták, a rabszolgákat felszabadították és
hozzácsatolták Manatassi hordájához, az aknákat föld-
del és sziklával temették be.
Az Élet-folyó csatornája sziklákkal volt eltömve,
Habbakuk Lal gályáin immár nem lehetett elmenekülni
és eközben keletről és nyugatról egyre újabb
Manatassi-féle seregek özönlöttek Opet felé, hogy
megerősítsék az eddigi hadakat.
Lannon ugyan alaposan megtizedelte Manatassi se-
regét, ennek ellenére úgy tűnt, hogy mindez sem szám-
belileg, sem elszántságban mit sem számított. Vala-
hányszor Lannon kitűzte hadi jelvényét, és várta, hogy
Manatassival az elvonulásról tárgyaljon, új hordák
özönlöttek elő, hogy újból megtámadják. Lannon tízez-
reket vágott le közülük, de a saját légióit is kivérez-
tette, minden alkalommal egyre kimerültebben találta
őket és a kétségbeesés egyre jobban rágta harci kedvü-
ket.
A hetvenegyedik napon egy teljes légió, 6000 ember
éjnek idején leszúrta tisztjeit és kis csoportokban meg-
szökött a sötétségben. Csak azért álltak meg, hogy az
Opet körüli falvakban magukhoz vegyék asszonyaikat,
majd elillantak valahol délen.
Bakmor rövidtávon üldözőbe vette őket és úgy szá-
zat láncra verve Lannon elé vonszolt. Mindnyájan yuye
vérkeveredésű férfiak voltak, csupán egy osztállyal
álltak a felszabadított rabszolgák felett, a legalacso-
nyabb polgári osztály, amely megkapta azt a kiváltsá-
got, hogy fegyverrel szolgáljon a király oldalán. Úgy
látszik, nem tudták kellőképpen megbecsülni ezt a ki-
váltságot. Biztosra vették, hogy kivégzik őket, így szó-
szólójuk arcátlanul ezt merészelte mondani a királynak:
– Ha adtál volna valamit azért, hogy harcoljunk,
olyan rangot, ami valamivel a kutya felett áll, akkor
veled maradtunk volna.
E pimaszságért Lannon forró vízben főzette halálra
ezt az embert, majd maradék két légiójával visszatért a
városba.
A tó partján ütöttek tábort, ahol immár nem álltak
városfalak és Lannon az éjszakában észak felé bámult.
Látta, hogy Manatassi szabadtéri tüzei olyan sűrűn lán-
golnak, mint a Namaqua-százszorszép sárga virágai a
domboldal mezein. Manatassi keményen szorongatta
Lannont.
Bakmor a táboron kívül talált rá a királyra, amint az
ellenség pozícióját figyelte. Lelkesen odasietett
Lannonhoz és elmondta azt a jó hírt, amit hosszú napok
óta először kapott.
– Huy Ben-Amonról jött hír, felség. – És Lannon
úgy érezte, hogy szárnyakat kap a lelke.
– Hol van? Él? Visszajön? – kérdezte izgatottan
Lannon. Csak most vallotta be magának, mennyire hi-
ányzik neki a kis pap. Azóta sem látta Huyt, amióta a
szertartás kellős közepén kirohant Asztarté barlangjából
a Gyümölcsöző Föld ünnepén.
Habár Lannon szorgos kutatást végzett és 100 ujjnyi
aranyat ígért annak, aki valamit megtud róla, Huy el-
tűnt.
– Visszajön? – Hány hosszú éjszaka telt el azóta,
mennyire nélkülözte Lannon a barátságát, a tanácsát, a
vigaszát.
Hányszor hallotta Lannon a csaták morajában Huy
kiáltását: “Baálért!,: és a nagy csatabárd zengését.
– Hol van? – követelte Lannon.
– Egy halász látta. Kint van a szigeten – mondta
Bakmor.
 A napok ködös fájdalommal teltek. Huy már rég
nem számolta őket, egyik éppoly könnyen elillant, mint
a másik. Ideje nagy részét azzal töltötte, hogy tekercse-
in dolgozott. Mind az öt aranykönyvet magával hozta,
és amikor kiment a kunyhóból, bedugta őket a matraca
alá.
Kizárólag Tanithról írt, iránta érzett szerelméről és
haláláról. Kezdetben egész éjjel és nappal dolgozott,
később azonban lámpása utolsó csepp olaját is elhasz-
nálta. Ekkor azzal töltötte éjszakáit, hogy a part hosszát
rótta, hallgatta az alacsony hullámverés sziszegését,
ahogy a homokhoz csapódik és a szelet, mely a tó felől
fújdogált a pálmafák ágai között.
Friss kagylón és szárított halon élt, amit az árnyék-
ban tartott. Lesoványodott és ellomposodott; szakálla és
haja összegubancolódott és gondozatlanná vált.
Bánata a szemében tükröződött, vad és űzött tekinte-
tében, mely szinte félőrültnek mutatta. Nem törődött
semmi mással, csak saját veszteségével. Számtalan re-
ménytelen nap telt el, míg feléledt benne a harag és a
neheztelés. Sötét, veszedelmes gondolatok kezdtek fel-
törni lelke mélyéből, ahogyan a gyilkos cápa emelkedik
ki a vérszagra.
Füstös kis tűzhelye fölé hajolt, és hazájára és istenei-
re gondolt. Úgy tűnt, hogy mindkettő kegyetlen és kap-
zsi. Egy ország, mely a kincsek gyűjtésének szenteli
magát és mit sem számít neki, hogy dézsmát szed az
emberi szenvedésből. Ledér istenek, akik áldozatot kö-
vetelnek. Mindkettő kapzsi és pusztító.
Huy otthagyta a tüzet és lement a tópartra. A ho-
mokban ült, a víz odafutott és a bokáját nyaldosta, mie-
lőtt hátrahúzódott. A sötét gondolatok egyre tartottak és
elvegyültek Tanith emlékével.
Eltűnődött az isteneken, akik áldozatul épp hűséges
szolgájuk szerelmét választották. Ugyan mit követel-
hetnek még tőle, gondolta. Mindent odaadott már, ami
számára kedves volt és az istenek még mindig követe-
lőznek.
Milyen kegyetlenek az istenek, hogy Lannont vá-
lasztották eszközül, hogy megfossza szerelmétől. Most
azt kívánta, bár beszélt volna Tanithról Lannonnak. Ha
Lannon tud a szerelmükről, bizonyára megvédelmezi,
ebben Huy biztos volt. Kezdetben gyűlölte Lannont,
hisz ő volt az, aki Tanithot jelölte ki áldozatul. Azután
az ész győzedelmeskedett Huyon. Leszögezte, hogy
Lannon jóhiszeműen cselekedett. Semmit sem tudott az
ő és Tanith kapcsolatáról. Csak annyit tudott, hogy a
nemzet komoly veszélyben van, és értékes hírvivőre
van szükség. Így hát természetes, hogy Tanithot válasz-
totta. Huy vonakodva bár, de beismerte, hogy így volt
rendjén és tudta, hogy a helyében ő is ezt tette volna.
Már nem gyűlölte Lannont, ám hirtelen azon kapta
magát, hogy azokat gyűlöli, akik Lannont erre kénysze-
rítették. Az isteneket – a kegyetlen isteneket.
Odaát a tavon nagyszerű, arany vörös ragyogásával
felemelkedett a nagy Baál és a vízen túl Huy láthatta
Opet rózsás szirtjeit és tornyait csillogni a horizonton.
Huy egy élet megszokásával felállt, kiterjesztette
karját a Nap jelével, és már kinyitotta a száját, hogy
elzengje Baálhoz szóló imáját.
Hirtelen megrázkódott dühében. Hevesen fakadt ki
lelkéből a harag és felgyújtotta gyűlöletét, melyen mint
halotti máglyán égett el vallásos hite.
– Átok reád! – kiáltotta. – Mit akarsz még tőlem, te
húsfaló? Meddig legyek még a játékszered?
Összezárt kezével fenyegette a felkelő napot, arca
eltorzult, könnyei lefolytak szakálla vad bozótjába.
Lement a tóhoz.
– Meddig tápláljam még irtóztató étvágyadat, em-
bergyilkos? Hány ártatlan kell még, hogy eloltsd retten-
tő vérivó szomjadat?
Térdre esett a nedves homokban, a futó víz nekiló-
dult a derekának.
– Megtagadlak! – kiáltotta. – Téged és vértelen pá-
rodat. Nem kérek többé belőletek – gyűlöllek. Hallod,
gyűlöllek!
Csendben várakozott, lehajtott fejjel. A víz lágyan
csobogott körülötte, kis idő múlva belemártotta kezét és
megmosta az arcát. Azután felemelkedett és visszament
a part feletti kunyhójába. Végzetes enyhülést érzett,
béke szállt rá, melyet megmásíthatatlan döntés követett.
Többé már nem pap.
Evett egy darab füstölt halat és ivott egy kupa tóvi-
zet, majd újból nekilátott a tekercsnek.
Újból Tanithról írt, megpróbálta visszaadni a hang-
ját, minden mosolyát és szemöldökráncolását, azt, aho-
gyan nevetett és ahogy a fejét tartotta – mintha hal-
hatatlanságot adna neki e szavakkal, mintha életet le-
helne belé az elkövetkezendő 1000 évre ezekkel az el-
pusztíthatatlan aranylapokba vésett szavakkal.
Egyszer felnézett a tekercsekből és rövidlátó szem-
mel pislogva látta, hogy ez a nap is elmúlt, a pálmák
tigriscsíkjai hosszú árnyékokat vetnek a part sárga ho-
mokjára. Újból a tekercsek fölé görnyedt és tovább
dolgozott.
A kunyhó előtt léptek hangzottak, megcsikordult a
homok és sötét árny torlaszolta el a világosságot.
Huy újból felnézett. Lannon Hycanus állt az ajtóban.
– Szükségem van rád – mondta.
Huy nem felelt. A tekercs fölé görnyedt, onnan pis-
logott fel Lannonra.
– Ezen a szigeten ígérted meg, hogy soha nem
hagysz el – mondta halkan Lannon. – Emlékszel?
Huy rámeredt. Látta az aggodalom és szenvedés
mély ráncait, a sötéten árnyékolt szemüreget Lannon
sovány arcában. Látta bőrének szürkés tónusát, szakál-
lában és halántékában egy öreg ember ezüst hajszálait.
Látta a félig gyógyult sebhelyeket és a kötésen át-
szivárgó friss nedvet. Egy ereje és elszántsága végső
határáig megfeszített ember állt előtte, torkában a vere-
ség keserű ízével.
– Igen – mondta Huy. – Emlékszem. – Felállt és
odament Lannonhoz.

Kora reggel visszamentek Opetbe. Egész éjjel együtt

ültek Huy kunyhójában a tűz mellett és beszélgettek.
Lannon mindent elmondott hadjáratairól és a nemzet
helyzetéről. Leírt minden egyes csatát és az ellenség
összes stratégiáját.
– Túlságosan bíztam a hadielefántokban. A bizalom
azonban nem vált be. Nagy részüket már a legelső alka-
lommal elvesztettük. Az ellenség olyan lándzsát hasz-
nált ellenük, melyet számtalan darázs mérgébe mártot-
tak. Egy fogolytól megtudtam, hogy százával füstölték
ki a darazsakat és nagy szorgalommal minden méreg-
zsákból kiszedték a mérgüket. Elefántjaimat őrületbe
kergette az égő fájdalom. Nekirontottak a saját vonala-
inknak és le kellett döfnünk őket.
– Ezenkívül atlétákat képeztek ki, hogy rá tudjanak
ugrani az elefántok hátára. Félig szökelltek, félig a tár-
saik dobták fel őket, úgy repültek át a levegőn, mint a
hivatásos akrobaták, megölték az elefánt vezetőjét,
majd a nyakánál fogva az elefántot is ledöfték.
– Ebben én vagyok a bűnös – mondta Huy. – Én
mondtam el neki ezt a taktikát, amit a rómaiak alkal-
maztak Hannibál elefántjai ellen. Egyetlen szót sem
felejtett el a tanításomból.
Lannon tovább folytatta, elmondott Huynak min-
dent, azokat a csatákat, melyek győzelmesek voltak,
mégis gyengítették Opetet, lassú visszavonulásukat a
fekete hordák elől, a légiók növekvő kétségbeesését, a
zendülők dezertálását, a parton lévő flotta nagy részé-
nek lerombolását és a csatorna elzárását.
– Hány hajó maradt?
 – Kilenc gálya – felelte Lannon – és néhány halász-
hajó.
– Elég lesz arra, hogy mindannyiunkat átvigyen a
tavon a déli partra?
– Nem – rázta Lannon a fejét. – Még megközelítőleg
sem.
Egész éjjel beszélgettek és hajnal felé, mielőtt meg-
csillant volna az első fénysugár, Lannon feltette a kér-
dést, ami egész idő alatt az ajkán lebegett. Tudta, hogy
Huy is vár rá.
– Miért hagytál el, Huy? – kérdezte halkan. Ha Huy
azt hiszi, hogy Lannon semmit sem tudott a boszor-
kánnyal való kapcsolatáról, ha azt hiszi, hogy Lannon
áldozatválasztása véletlen volt, akkor úgy kell tennie,
mintha valóban semmit sem tudott volna.
Huy felnézett a kérdés hallatán, a tűz fénye alulról
világította meg arcát, szemét sötétben hagyta.
– Nem tudod? – kérdezte és erősen figyelte Lannont.
– Csak annyit tudok, hogy a boszorkány nevét kiál-
tottad, aztán elrohantál.
Huy tovább tanulmányozta Lannon arcát a tűz fé-
nyében, a bűnösség, a csalárdság jeleit kereste rajta.
Nem találta. Lannon arca fáradt és feszült volt, de vilá-
gos szeme egyenesen és állhatatosan nézett.
– Mi volt ez, Huy? – ösztökélte. – Olyan gyakran ta-
lálgattam. Mi volt az, ami kiűzött a templomból?
– Tanith. Szerettem – mondta Huy és Lannon arcki-
fejezése megváltozott. Hosszú másodpercekig Huyra
meredt, megdöbbenve és lesújtva.
– Ó, barátom, mit tettem veled? Nem tudtam, Huy,
nem tudtam.
Huy a tűzbe meredt és sóhajtott.
– Hiszek neked – mondta.
– Imádkozz Baálhoz, hogy bocsásson meg nekem,
Huy – suttogta Lannon és előredőlve megmarkolta Huy
vállát –, amiért valaha ilyen bánatot okoztam neked.
 – Nem, Lannon. Sohasem imádkozom többé. Elve-
szítettem a szerelmemet és megtagadtam isteneimet.
Most már semmim sincsen.
– Én még itt vagyok neked, öreg barátom – mondta
Lannon és Huy szégyenlősen rámosolygott.
– Igen. Te még itt vagy nekem.
Megfogták az aranytekercseket és a keselyűs baltát,
és levitték a partra, ahol Bakmor és a halászhajó le-
génysége türelmesen várt rájuk. Kora reggel visszatér-
tek Opetbe.

Átmentek a táboron, és a légiók megéljenezték kirá-

lyukat és papjukat. Huy érezte, hogy könnyek gyűlnek
szemébe.
– Nem érdemlem meg – suttogta magában. – El-
hagytam őket. Velük kellett volna maradnom.
Habár a két légiót a kilenc légió maradékából verbu-
válták össze, Huynak úgy tűnt, hogy a magja a Ben-
Amon légióból tevődik ki. Mindenütt ismerős arcokat
látott, kedvesen vigyorogtak rá a sorok közül. Megállt
és beszélgetett velük, és megpróbált kedélyes maradni,
amikor észrevette a behorpadt mellvérteket és a jól-
rosszul bekötözött, félig gyógyult vagy gennyező sebe-
ket.
Látta, milyen kimerültek testben és lélekben egy-
aránt. Mosolyuk rövid ideig virágzott, az éljenzéseket
úgy kényszerítették ki fáradt torkukból – mégis maradt
még bennük vállalkozó és harci kedv. Szerencséjük
volt, hogy a táborozó seregeket oly gyakran sújtó láz
nem gyengítette le még jobban őket. Különös, hogy
amikor előírásosan mozogtak, s nem maradtak egyik
helyen sem túl soká, hogy zavar támadjon az ivóvízel-
látásban, vagy nem hagyták, hogy elborítsa őket a
trágyahalom, akkor a láz nem ütötte fel a fejét.
26 000 ember táborozott a tóparton és igen derekas
látványt keltettek. Huy érezte, hogy kigyúl benne a bi-
zakodás lángja és reménység melegítette belülről,
ahogy elhaladt közöttük. Talán még mindig el lehetne
kezdeni valamit velük.
Lannon és Huy a tisztjeikkel étkeztek. Ilyen közel
Opet magtáraihoz nem szűkölködtek gabonában, hús-
ban és borban, így hát ünnepeltek, felköszöntőket
mondtak, embereik pedig örvendeztek a dupla borpor-
ciónak, melyet Lannon rendelt számukra. Délután
Lannon beengedte a táborba a feleségeket. Ezt a kivált-
ságot általában a győzelem után szokás megadni, nem
pedig csata előtt. Ezrével tódultak ki a városból, sokan
közülük csak egy napra lettek feleség – és nem csak
egy férj számára.
– Hadd élvezzék ki egymást – jegyezte meg Lannon
kis sajnálkozással a hangjában, amint tiszti kísérettel és
válogatott légionáriusokkal átsétált a táboron. – Csak az
istenek tudják, hogy nem utoljára csinálják-e. – Majd
szigorú hangon folytatta. – De nézzetek utána, hogy
naplemente után egyetlen asszony se maradjon itt.
Volt valami reménytelenség ebben a tömeges nász-
ban, mintha a kihalás előestéjén az élet megpróbálná
bebiztosítani a túlélést. Mintha előre tekintetbe vennék
a szeretkezés mozzanatában a másnapi mészárlást.
Lannon otthagyta őket őrjöngeni és nagy sietve ki-
vezette társaságát a táborból, az erőltetett menethez
szokott légió könnyen falta az utat. Lannon egy magas-
lati, a szirtből kiugró helyre cipelte őket, ahonnan min-
den irányból húsz mérföldnyire be lehetett látni a tópar-
tot. Órákig álltak itt, figyelték, ahogy Manatassi hordái
elözönlik a tájat a szirtek átjárójától a lágyan kanyargó
tópartig. Csöndben figyelték, ez a látvány a legbátrabb
ember szívét is jeges félelemmel töltötte el.
Mintha egy fészeknyi fekete óriáskígyó gomolyog-
na, úgy özönlöttek a sűrű, fekete oszlopok. Végelátha-
tatlannak tűnt az embertömeg; ez a nyújtózkodó és ösz-
szehúzódó őserdő. Olyan elkerülhetetlennek és áthatol-
hatatlannak látszott, mint a tengerár vagy mint a fekete
viharfelhők vonulása a nyári égen. Láttukra mindnyájan
elcsendesedtek és leigázottnak érezték magukat.
Manatassi a tóparton táborozott élcsapatával, mind-
össze ötmérföldnyire Lannon táborától. Hátvédje ki
sem látszott a dombok mögül, de a síkság így is feketél-
lett seregétől. Számuknak nem volt sem eleje, sem vé-
ge, nem nyílt rá lehetőség, hogy megszámlálják őket,
mert nem lehetett tudni, hol végződnek oszlopaik.
Lannon és Huy sötétedéskor mentek le a magaslat-
ról. Asztarté csillaga ragyogó pontként tündökölt Opet
felett az indigókék égen. Huy elfordította róla a tekinte-
tét.
Lementek a kikötőbe és megtekintették a Habbakuk
Lal megmaradt gályáira felszállított asszonyokat és
gyermekeket. A gályák éjszakára a parton maradnak, és
még a következő napon is, míg eldől a csata. Ha a csa-
tában nem Opet győz, ahogy ezt Huy sejtette, akkor
átszállíthatják a tavon és megkísérelhetik délen elhe-
lyezni őket. A túlélő férfiak úgy követik őket, ahogy
tudják.
A gályákon nem jutott mindenki számára hely, így
elsőként a királyi és nemesi asszonyok mentek a fedél-
zetre, a papnők követték őket, majd a kereskedőházak
asszonyai. Az egyik színhelyen csúf és kegyetlen jele-
net játszódott le, amikor egy nagy tömeg yuye és ala-
csonyrendű asszony megpróbált beözönleni a kikötőbe
és helyet keresett magának a kompon. Habbakuk Lal
tengerészei leütötték és elkergették őket. Huy mély
sajnálatot érzett irántuk, amikor hallotta sikolyukat és
látta, hogyan fedik el fejüket a záporozó ütések elől.
Egyikük, egy fiatal yuye lány kábultan ült a kikötő
zászlaja alatt, fejét az övében lévő csecsemőre hajtotta,
hosszú fekete haja alól csurgott a vér és sötét tócsába
gyűlt a kövön.
Lannon Habbakuk Lal vezérhajóján hagyta felesége-
it és gyermekeit. Távoli és méltóságteljes volt, amikor
asszonyai röviden elébe térdeltek. A gyermekek követ-
ték anyjukat, Lannon alig pillantott rájuk.
Az ikrek mostanra már eladósorban lévő ifjú nők let-
tek. Hosszú, szőke hajukat szépen befonták és összekö-
tötték, csinos és életteli jelenségek voltak. Odamentek
Huyhoz, hogy utoljára megcsókolják, és Huy hangja
megbicsaklott, amikor istenhozzádot mondott nekik. A
fiatalabb gyermekek nem fogták fel a pillanat súlyossá-
gát, fáradtak és nyűgösek voltak, veszekedtek egymás-
sal, vagy dajkáik karjában visítoztak.
Lannon és Huy visszaevezett a fekete vízen, melyen
táncot járt a fáklyák visszfénye. A rakparton lévő soka-
ság összetömörült és csendes volt, vonakodva nyitott
utat nekik, amint áthaladtak közöttük, és Huy érezte,
milyen mogorván, ellenségesen viselkednek. Kísérőik
szorosan felzárkóztak köréjük, így siettek át a város
utcáin a táborba.
Az utcákon örömtüzek égtek, körülöttük tökrészegen
tivornyáztak Opet alacsonyrendű honpolgárai, akik a
borzalmas másnap előtt még néhány kellemes órát
akartak szerezni maguknak. A dáridó sokkal vadabb és
groteszkebb volt, mint bármelyik vallási ünnep valaha.
Férfiak és asszonyok pucéran ropták a táncot a tűz kö-
rül, vagy saját részeghányadék-tócsáikban hevertek,
míg mások szégyentelenül, mindenki szeme láttára
üzekedtek.
Huy látott egy asszonyt, aki részegen eltántorodott
mellettük, tunikája tépetten, vörösborpecsétekkel, ron-
gyokban lógott sápadt válláról, egyik melle felfedve
kibuggyant, kereken és kövéren, nagy, rézszín mell-
bimbóival. Megbotlott és beleesett a tűzbe, haja na-
rancsszín lángot vetve fellobbant.
Az árnyékos, sötét utcácskákban súlyos batyuk alatt
görnyedő árnyak suhantak és Huy tudta, hogy máris
működésbe léptek a fosztogatók, akik kirabolják a gaz-
dagok elhagyott otthonait. Huy rabszolgái még mindig
ott maradtak és őrizték a házát, de ugyancsak megriadt,
amikor eszébe jutottak az aranykönyvek.
– Felség, ajándékozz nekem egy órácskát – mondta,
amikor befordultak a párhuzamos utcába, mely a tó
melletti házhoz vezetett.
– Mi van, Huy? – kérdezte ingerülten Lannon. – Sok
teendőnk van még és pihennünk is kell. Mire kell most
az az idő?
– El kell búcsúznom a háznépemtől. El kell bocsáta-
nom kötelességeikből a rabszolgáimat és eldugni érté-
keimet, különösen a tekercseket – az aranytekercseket.
– Ahogy akarod – mondta rosszkedvűen Lannon. –
De ne vesztegesd az időt. Gyere vissza olyan gyorsan,
ahogy csak tudsz.
Az öreg rabszolgák nem értették, miért akarja Huy
elbocsátani őket.
– Ez az otthonunk – siránkoztak. – Ne kergess el
bennünket. – Huy nem magyarázkodott. Otthagyta őket
összebújva a konyhában, zavarodottan, rémülten.
Egyik fiatalabb rabszolgája segített, mindketten
meggörnyedtek a tekercsek roppant súlya alatt. Huy
átment Baál templomán és lement a szakadékon
Asztarté barlangjába. Csendes és elhagyatott volt. A
papnők a kikötőben voltak, a gályák fedélzetén. Huy
elidőzött egy kicsit a medence mellett és lenézett a
mélységbe.
– Várj rám, szerelmem – mondta. – Nemsokára kö-
vetlek. Készíts nekem helyet magad mellett.
Átment a jósda fogadótermén és a mellette lévő szo-
bában ott találta a templom őreit. Örömmel üdvözölték.
– Úgy hallottuk, Szent Atya, hogy meghaltál.
– Még mindig őrködnünk kell itt, Szent Atya?
– Ments fel minket a templomőrzés alól, Szent Atya.
Hadd harcoljunk az oldaladon.
Segítettek elhelyezni a tekercseket, betették az
agyagköcsögökbe és aranyrudacskákkal lepecsételték.
Majd átcipelték a levéltárba és felrakták a kőpolcokra,
jól eldugva egy sor nagyobb köcsög mögé.
Huy átvezette a négy templomőrző tisztet és a Ben-
Amon légió száz emberét a városon, a templomot őri-
zetlenül hagyták és visszatértek a táborba, ahol Lannon
megkönnyebbülten üdvözölte.
– Már kezdtem azt hinni, hogy vissza se jössz, Huy.
Azt hittem, hogy a sors újból elválaszt bennünket.
– Ígéretet tettem neked, felség – biztosította Huy. –
Nézd, mit hoztam neked. – És kivezette a sátorból,
hogy megmutassa a templomi őrséget. Opet száz legki-
válóbb harcosát, többet értek, mint egy cohorsnyi yuye
csapat. Lannon nevetett.
– Huy, te csodatevő. – Majd odafordult a katonák-
hoz és megnézte őket. Frissek voltak, mellvértjeik fény-
lőn ragyogtak és volt bennük valami ádáz kegyetlenség,
épp az ellentéte Lannon kimerült, csatáktól megviselt
seregmaradványának.
Lannon beszélt a tisztjeikkel. – Ti az én saját testőre-
im lesztek. Ha a csata megkezdődik, maradjatok velem,
szorosan mellettem és Huy Ben-Amon mellett. – Az-
után elbocsátotta őket, hogy egyenek és pihenjenek.
Lannon és Huy a nagy bőrsátorban megtervezték a
csatát, elhatározták, milyen alakzatban fognak felsora-
kozni és kidolgozták a legvégső kifejletét, miközben
leírták a parancsokat.
A tisztek és hadsegédek folyvást félbeszakították
őket. Parancsokért jöttek, vagy jelentést tettek az ellen-
séges mozgásokról.
Rib-Addi lépett a sátorba és kihallgatást kért, kezét
dörzsölte, idegesen tépte szakállát és titkolózó könyve-
lőhangon suttogott.
– A kincsek, felség. Nem kellene biztos helyre vin-
ni?
– Mondd meg, hol van itt biztos hely – mordult rá
Lannon felnézve az agyagdobozból, melyen ő és Huy a
helyzetet tanulmányozták. – Senki sem tud a Nap jelé-
vel ellátott ajtóról. Hagyd a kincseket ott, ahol vannak,
megvár, míg visszatérünk.
– Az őröket visszavonták – mondta Rib-Addi. –
Nem helyes, hogy…
– Figyelj rám, öreg. 1000 emberre és tíz napra lenne
szükség, hogy elmozdítsák a kincseket. Nincs sem em-
berem, sem időm, amit erre pazaroljak. Menj, hagyj
magunkra. Sokkal fontosabb dologgal vagyunk elfog-
lalva.
Rib-Addi elballagott, de roppant zavarban volt.
Ugyan mi lehet fontosabb az aranynál és a kincseknél?
Éjfél előtt Lannon felegyenesedett és végigfuttatta
kezét sűrű arany fürtjein, amelyeket immár ezüst pók-
hálózott be. Sóhajtott, betegnek és fáradtnak látszott.
– Ez minden, amit tehetünk, Huy. A többi az istenek
kezében van. – Egyik karját Huy vállára tette, majd
kivezette a sátorlap alól. – Egy kupa bor, egy szippan-
tás tavi levegő – aztán alvás.
A sátor előtt álltak, együtt ittak, a tó felől hűvös le-
vegő áramlott és meglibegtette az arany csatajelvények
bojtját.
Hangjukra megmozdult valami a sátor mellett, ami-
ről Huy először azt hitte, hogy egy nagy barna, össze-
gömbölyödött kutya. Azután látta, hogy nem más, mint
Xhai, a kis busman vadászmester, aki mint mindig,
most is hűségesen gazdája sátornyílásában aludt. Fel-
rázta magát álmából, vigyorgott, amikor megpillantotta
Lannont és Huyt, és odaguggolt Lannon mellé.
– Megpróbáltam elküldeni – mondta Lannon –, de
nem akarja megérteni. Nem akar elhagyni. – Lannon
sóhajtott. – Igazán nem kellene, hogy meghaljon, de
hogyan bírhatnám rá, hogy elmenjen?
– Küldd el egy megbízatással – tanácsolta Huy és
Lannon elgondolkodva pillantott rá.
 – Miféle megbízatással?
– Küldd el, hogy kutassa fel a nagy oroszlán nyomát
a déli partokon. Elhiszi.
– Igen, ezt el fogja hinni – egyezett bele Lannon. –
Mondd meg neki, Huy.
Huy a saját nyelvén elmagyarázta a kis sárga ember-
nek, hogy a király még egyszer nagy oroszlánra akar
vadászni. Xhai ferde sárga szeme összehúzódott, vi-
gyorgott és bólogatott örömében, annyira tetszett neki,
hogy szolgálatára lehet annak az embernek, akit isten-
nek tartott.
– Újból el kell menned – mondta neki Huy. – Na-
gyon fontos dolog.
Xhai átölelte Lannon térdét, biccentett fejével, majd
feltekerte alvógyékényét és eltűnt a tábor árnyai között.
Amikor már elment, egy darabig hallgattak, majd
Lannon megszólalt.
– Emlékszel még a próféciára, Huy?
És Huy bólintott, emlékezett rá, hogy az Tanith ajká-
ról jött.
– Ki uralkodik utánam Opetben?
– Az, aki megöli a nagy oroszlánt.
Arra a jóslatra is emlékezett, ami utána következett.
– Mitől kell félnem?
– Feketeségtől.
Huy megfordult és észak felé nézett, ahol a nagy Fe-
kete Bestia készen nyújtózkodott. Lannon ugyanerre
gondolt.
– Igen, Huy – mormota. – Feketeség! – Azután fel-
hörpintette borát és tűzbe dobta a serleget. Kis szikra
ugrott ki a tűzből.
– Egy barát kezétől – mondta Lannon, az utolsó jós-
latot idézve. – Meglátjuk – mondta. – Meglátjuk. – Az-
után Huyra pillantott és meglátta az arcát.
– Ó, barátom, bocsáss meg. Nem akartam felszítani
bánatod tüzét. Nem kellett volna emlékeztetnem téged a
leányra.
Huy kiitta az utolsó korty borát és a tűzbe vetette a
serleget. Nem kellett őt Tanithra emlékeztetni, hiszen
minden gondolatában benne volt.
– Most pihenjünk – mondta Huy, de arcát elborította
a bánat.
Huy kiabálásra és trombitaszóra ébredt, első gondo-
lata az volt, hogy éjszakai támadás érte a tábort. Fel-
rángatta mellvértjét, felkapta a keselyűs baltát és kibo-
torkált a sátorból, miközben még mindig a mellvértjé-
vel bajlódott.
Az éjszakai ég kipirult, mintha hajnalodna, ám a
fény rossz irányból jött, a tó felől és bevilágította Opet
tornyait és falait.
Lannon csatlakozott hozzá, félig még aludt és ká-
romkodva kínlódott mellvértjével és sisakjával.
– Mi lehet ez, Huy?
– Nem tudom – vallotta be Huy, és csak állt, a külö-
nös fényre meredtek, mely egyre ragyogóbb lett, a vé-
gén már tisztán látták egymás vonásait.
– A kikötő – értette meg végül Huy. – A flotta. Az
asszonyok.
– Kegyelmes Baál – zihálta Lannon. – Gyerünk. –
És elrohantak.
Manatassi elvette a parton veszteglő hajókról a töm-
lőket, mielőtt felgyújtotta őket. Egy kis kísérletezés
után rájött, hogyan működnek. Egyszerű ügy volt, a
legtöbb áramlatra és szélirányra rá lehetett bízni. Átvit-
te a tömlőket a szárazföldre és rászerelte két foglyul
ejtett halászhajó orrára, melynek rabszolga legénysége
ügyes tengerész volt, és lelkesen csatlakozott
Manatassihoz.
A parti szél kiválóan beleillett tervébe, csendben át-
vitte a hajókat Opet kikötőjének bejáratához. Az egyik
hajó fedélzetére ő maga személyesen is felszállt és most
ott állt leopárdbőrbe burkolva a hajó farában és kegyet-
len, éhes szemmel figyelte, ahogyan a szurokkén kilö-
vell a szél korbácsolta víz felszínére és lángba borul.
A szél besodorta a lángokat a kikötőbe és miközben
bömbölt, mint a vízesés, hamis napkeltével világította
be az eget.
Huy ott állt Lannon mellett a rakparton. A kikötő
egész medencéjét betöltötték a magas, sárga lángok,
éhesen bőgtek, fekete füstfellegek takarták el a csilla-
gos eget és sűrű, ördögbűzű hullámban görögtek át a
város felett.
Habbakuk Lal gályái úgy álltak, mint sziget a láng-
tengerben. A fedélzetük zsúfolva volt asszonyokkal és
gyermekekkel, Opet összes nemesi családjával, sikoltá-
saik áthallatszottak a tűz bömbölő ropogásán.
A parton állók képtelenek voltak bármi menekülést
nyújtani számukra, tehetetlenül nézték őket, mialatt a
kikötői úton az alacsonyrendűek, akiktől megtagadták a
hajóra szállást, üvöltöttek és visítottak nevettükben.
A lángok elérték a hajó fatestét és oldalvonalát, és
már a zsúfolt fedélzetet nyaldosták.
Mint hangyák az égő, korhadt fadarabon, úgy tüle-
kedtek és céltalanul őrlődtek, míg a lángkörök maguk
alá gyűrték őket, és összezsugorodtak.
Az egyik gálya kisodródott a part felé. Horgonyköte-
le leégett, a szél megfordította és lágyan ringatta, árbo-
ca és kötélzete sárga tűzcsóvát húzott maga után. Tatja
magaslatán egymásba kapaszkodva, tűzben lobogó sző-
ke hajjal ott állt Helanca és Imilce, Lannon Hycanus két
ikerleánya.
A lángok elborították a hajót, mielőtt a kikötő falá-
hoz ért, s a leányok eltűntek.
Manatassi feszülten figyelt, a tűz fénye visszatükrö-
ződött kegyetlen, sárga szemében. Amikor az utolsó
láng is elhamvadt, és a gályákból már csak megszene-
sedett csonkok maradtak, parancsra emelte vaskezét. A
két halászhajó felvonta vitorláit és a szél szárnyán útra
kelt észak felé, ahol Manatassi serege zsongott a szür-
kületben, mint ébredező szörnyeteg.

Így kell megvívni az utolsó csatát, a szomorúság és

harag ilyen élesre fent pengéjével, gondolta magában
Huy, ahogy Lannonnal a csapat élén menetelt.
A nap már magasan járt és hosszú árnyékokat vetett
a síkság halványbarna füvére. Baljukon a kedves azúr
tó húzódott, melyen fehér tajtékokat borzolt a reggeli
szellő. A vízimadarak alacsonyan, V alakban szálltak,
fehéren a felhőtlen kék égen. Balra ott emelkedtek a
szirtek egyenetlen sáncai, finom vörös és rózsaszín ár-
nyakkal és mélyzöld növényzettel.
Amikor Huy a tóra és a szirtre nézett, csupán olyan
pontokat látott bennük, melyeknél elhelyezheti oldal-
szárnyát.
Előttük, a falakkal szemben nyílt tér volt alacsony
cserjével, néhány nagy, árnyékot adó fával; a talaj
gyengén lejtett a szirtektől a tópartig, körülbelül egy
római mérföld szélességben. E helyről nem érkezhetett
semmi meglepetésszerű támadás, noha jó néhány ki-
emelkedés hullámzott rajta, mint áradás az alvó óceá-
non.
Hátvédjük mögött helyezkedtek el a lejjebb fekvő
városrész épületei és utcái, alacsony agyagfalak és la-
pos tetők útvesztőivel, míg távolabb a templom erős
kőfala emelkedett, felette a naptorony teteje látszott.
Jó helynek tűnt tehát az utolsó csatához, felhígított
arcvonalukhoz és erős oldalszárnyukhoz, és egyenes
úttal a visszavonuláshoz.
Lannon a csapat élén haladt. Ruganyosan, elszántan
lépkedett, ami meghazudtolta fáradt szemét és bánat
szántotta arcát; az olyan ember arcát, akinek szeme
láttára égett halálra a családja, míg ő maga ott állt és
végignézte. Huy egy lépéssel mögötte ment, azzal a
hosszú, kígyózó járásmóddal, melyet mindnyájan olyan
jól ismertek. Bárdját a vállán vitte, görbe hátára rási-
mult csillogóra fényezett vértje, csak úgy szikrázott a
napfényben. Bakmor néhány tiszttel közvetlenül mö-
götte haladt.
A légiók már hadirendben álltak, Huy semmi hibát
sem talált elhelyezkedésükben. A könnyűgyalogságot
szétszórva helyezték el, minden egyes embert egy kö-
tegnyi dárdával és oldalfegyverrel láttak el. Mögöttük
foglalt helyet a nehézgyalogság, nagy termetű férfiak
fejszével és hadilándzsával, súlyos mellvértekkel, ők
alkották a légió gerincét. A könnyűgyalogság szoronga-
tott helyzetben az ő soraikon át tud visszavonulni, az
ellenség pedig ott találja magát fegyvereik erős szikla-
szirtjével szemben.
Hátul helyezkedtek el az íjászok. Takaros négyszög-
ben álltak fel, innen küldik majd a gyalogosok feje fe-
lett nyílzáporukat az ellenségre.
Mögöttük voltak az utánpótlást vivő fiúk, készenlét-
ben álltak friss dárdákkal és nyilakkal, valamint hideg
hússal és gabonapogácsával, amforákban vizet és bort
vittek, ezen kívül pótsisakokat, kardokat és fejszéket és
más egyebeket, melyek a csatában elhasználódnak,
vagy tönkremennek.
Lannon felvonuló sorai eleinte csendben voltak. A
pihenjállásban ácsorgó emberek fegyverükre támasz-
kodtak, sokan levetették sisakjukat, némelyikük egy
utolsó falás ennivalót majszolt, mindnyájan azok a hi-
degvérű veteránok, akik már sokszor szembenéztek az
öreg Halál Anyóval, akik jól ismerték már szajhaarcát
és leheletét. Sokan közülük most is mancsának leg-
utóbbi jeleit viselték testükön, de arcukon nem látszott
félelem, szemükben árnyék.
Amikor Huy a szemükbe nézett, alázatot érzett, és
amikor egyikük odaszólt és rávigyorgott, mondván,
hogy “hiányzott nekünk, Szent Atya”, akkor elfogta a
büszkeség.
 – Jó közétek visszajönni – mondta neki Huy és he-
lyeslő mormogást hallott a mellette állótól. Huy odébb
vonult, vidámsághullám követte.
Gyors heccelődés, melyhez Lannon és tisztjei is
csatlakoztak.
– Hagyj egy keveset nekünk is, Napmadár – kiáltotta
egy őszbe csavarodott vén százados.
– Azt hiszem, jut itt épp elég mindnyájunknak – vi-
gyorgott rá Huy.
– Túl sok is? – hangzott másunnan.
– Nem – felelte Lannon. – Mert az ellenség között
nincs egyetlen Ben-Amon sem.
Teli tüdőből megéljenezték, az üdvrivalgás végig-
szaladt a sorok között a szirttől a tóig. Újabb hanghul-
lámok és kiáltások követték őket, ahogy mentek, hogy
elfoglalják helyüket a vonalak közepén egy magaslati
részen, ahonnan beláthatták az egész csatateret.
Fejük felett ott álltak a hadijelvények vidáman csil-
logó arannyal és sokszínű selyem bojtjaikkal, hátuk
mögött ott állt a templomőrség száz embere. Huy meg-
nézte a pontosan elrendezett cohorsot, sisakjukon és
fegyvereiken táncot járt a nap, és arra gondolt, milyen
kiváló emberekkel vívja meg utolsó csatáját és hogy jó
társaságnak ígérkeznek a halálban is.
Huy meglazította sisakját, leemelte fejéről és a karja
alá tette.
– Bort ide! – kiáltotta és az utánpótlást vivő fiúk
gyorsan odaszökelltek hozzájuk kupákkal és amforák-
kal. A bor Huy legjobb készletéből való volt, sűrű, vö-
rös, mint a vér, mely hamarosan eláztatja a mezőt.
Huy tisztjeire köszöntötte a domborművű kelyhet,
majd Lannonhoz fordult. Egy hosszú percig egymásra
néztek.
– Szállj velem, Napmadár – mondta halkan Lannon.
– Bömbölj ma nekem, Opet Oroszlánja – felelte
Huy, majd kiitták borukat, összetörték a kupákat és
még egyszer utoljára egymásra nevettek. A körülöttük
állók hallották nevetésüket és bátorságot merítettek
belőle, amikor észak felé néztek.
Manatassi a ragyogó, forró délelőtt kellős közepén
érkezett meg. Akkora sereggel jött, hogy a tótól a szirt
lábáig betöltötték az egész síkságot. 500 000 torokból
harsogott az ének és a meztelen lábak ritmikus dobolása
és a fegyvercsörgés úgy zendült fel az égig, mint a
mennydörgés zaja. Rendezett sorokban jöttek, minden
ember között megtartották a hadiközt, de az előretörő
sorok készen álltak, hogy minden űrt betöltsenek és az
egész egyetlen szilárd, áttörhetetlen arcvonalat muta-
tott.
Megszámlálhatatlanul hömpölyögtek a sorok, se ele-
je, se vége nem volt a felvonulásnak, és mélyen, dörög-
ve szólt az énekszó.
Úgy jött, mint a viharfelhő árnyéka, mely lassan, szi-
lárdan száll át a föld felett, jött, mint a sötét éj, meg-
számlálhatatlanul, mint fűszál a réten és az énekszó
egyre durvábban fenyegetővé vált.
Huy feltette sisakját és megerősítette a szíját. Levet-
te a keselyűs bárd bőrtakaróját és figyelte, ahogy
Manatassi millió mozgó lábbal megjelent, mint egyet-
len roppant terjedelmű fekete állat, dermedt toll fejék-
kel koronázva, a lándzsahegyek pedig úgy villogtak a
feketeségben, mint számtalan rovarszem.
Huy soha életében nem látott még a Manatassi teljes
készültségéhez hasonló látványt. Tiszteletre méltó el-
lenséggel vívja hát utolsó csatáját, gondolta, az ilyentől
nem szégyen a vereség.
Manatassi szándékosan áthömpölygött a jelzőkön,
melyeket Huy helyeztetett oda, hogy kimérje a terüle-
tet; 200 lépés, 150 – és a milliónyi odavert lábtól úgy
szállt fel a por a horda fölé, mint lángvörös aranyfüst és
egészen eltakarta őket, hogy szinte teljesen eltűntek a
mozgó, füstölgő homály alatt.
 Huy érezte, hogy kiszárad a szája és vére bizseregve
fut át megfeszült testén. Magasra emelte a keselyűs
bárdot és jobbra-balra megvillantotta, hogy biztos le-
gyen benne, az íjászok összes parancsnoka jól látja a
jeladást.
Százhúsz lépés, a fekete tömeg felé özönlött és az
énekszó újból megváltozott, hangosabb lett, élesen be-
lefúródott az agyba, a magas hangú üvöltés olyan der-
mesztő volt, amilyent Huy még életében soha nem hal-
lott. Érezte, hogy karján és hátul, a nyakán feláll a szőr,
a belei mintha ki akarnának esni a testéből.
Egyre jöttek, üvöltve, dobogva, lándzsájukkal verték
pajzsukat, fejdíszük fel-le hullámzott és Huy ott állt,
magasra tartott bárdjával.
Száz lépés, Huy leengedte bárdját és a levegő szinte
azonnal megtelt zizzenéssel, ahogy a vadkacsák
szárnycsapásai süvítenek szürkületkor.
Felemelkedtek és elszálltak a nyílvesszők, sűrűn és
feketén repültek, akár a sáskák és a feketeségben vala-
mi morgó hang keletkezett, de csak jöttek feltartóztat-
hatatlanul előre, a dárdákba, úgy tűnt, sértetlenül höm-
pölyögtek át rajtuk, mert az elöl megnyíló űröket azon
nyomban betöltötték, és az elesetteket elrejtette a testek
sűrű masszája, és átgázoltak rajtuk.
Huy könnyűgyalogsága belekeveredett a tömegbe,
visszavonult a mögöttük lévő nehézgyalogságon ke-
resztül, és Manatassi súlyosan belehömpölygött Huy
arcvonalába.
Úgy látszott, semmi sem tartóztathatja fel, ahhoz túl
súlyos, túl széles, mély és erős. Át fog törni a ragyogó
sisakok vonalán.
Majd hihetetlen dolog történt: a feketeség felhagyott
az előretöréssel és egymásra halmozódott, mint aho-
gyan a folyón torlódnak össze az uszadékfák. A sorok
erőszakosan összepréselődtek a csapat hadi térközei-
ben, és küszködő masszaként vergődtek Huy arcvona-
lának csiklandós fémhegyei felé.
Hirtelen meghátráltak, úgy szívódtak vissza, akár
meredek parton a tengerár.
A dárdások azon nyomban áttörtek a nehézgyalogo-
sokon, biztatták a hátrálókat, századosaik kiáltozása
tisztán eljutott Huyhoz, ahogy soraikat egyengették.
– Zárkózz fel ide!
– Ide, dárdások!
– Töltsétek be az űrt!
– Embert ide! Embert ide!
Manatassiék visszahúzódtak és egy csomóba gyűl-
tek, hömpölygő hullámként újból összegyülekeztek és
megint előrelódultak, odavágódtak és keményen össze-
préselődtek, egy kis területet megnyertek, majd újból
meghátráltak, összegyűltek, lendületbe jöttek és előre-
mentek, és újból belerohantak Huy arcvonalába.
Lannonnak és Huynak délidőben vissza kellett vo-
nulnia előnyös megfigyelőállásukból, mert a harcolók
már a lábuknál hullámzottak. A hadi jelvényeket hát-
rább vitték.
Délidő után egy órával Huy előparancsolta utolsó
tartalékait és csupán a templomőrséget tartotta meg
maga és a hadi jelvények körül. A fekete tömeg ott
hömpölygött egy sorban, borzalmas változatlansággal,
mint az óceán örök hullámzása.
Huy lassan adta meg magát ennek az őrlésnek, csak
annyi időre húzódott vissza minden alkalommal, hogy
megerősítse vonalait. Most kitűnően széthúzódtak és
habár úgy látszott, hogy minden egyes fekete roham át
kell hogy törje, de azért még tartották magukat.
Azután egyszer csak bent voltak az alsó városrész-
ben, már ott harcoltak az utcákban és Huyt elvágták
attól, hogy átlássa a csata teljességét. Csupán egy zsú-
folt, szűk utcát látott, melyben egy csapat légionárius
épp visszaszorította a keményen támadó fekete harco-
sokat.
 Aznap először történt, hogy Huy is belekerült a tu-
sába. Kis csoport vad szemű fekete ember tört át az
előtte lévő sorokon, fénylettek az izzadságtól és olajtól,
arcukra fehér és okker csíkokat festettek, amitől irreális
szörnyeknek látszottak.
Huy gyorsan levágta őket és odaparancsolt egy osz-
tag templomőrt, hogy töltsék be a helyet.
Ekkor már tudta, hogy elveszítette az ellenőrzést a
csata felett. Ő és Lannon egy cellányi harcoló közé vol-
tak zárva és már csak a hallótávolságnyira lévő embere-
iket tudták irányítani.
A csatatér bizonyos része felől állati diadalüvöltés
hallatszott és Lannon megragadta Huy vállát. – Azt
hiszem, áttörtek – ordította a fülébe és Huy bólintott.
A csatának vége, Huy tudta, hogy azokon a réseken,
melyek a vonalai között keletkeztek, beözönlik az el-
lenség. Most a megfutamodás következik. Nem történt
csoda – az utolsó csata elveszett.
– Vonuljunk vissza a templomba? – kérdezte kiabál-
va Lannon, és Huy újból bólintott. Opet hadserege
nincs többé, néhány száz kétségbeesett és elszigetelt
embercsoportra fogyott, akik váll váll mellé és hát hát
mellé zárva vívják utolsó harcukat, azt a harcot, mely-
nek nem lesznek túlélői, melynek egyedüli befejezése a
halál.
Maguk köré gyűjtötték a templomőrséget és hátrálni
kezdtek az utcákon, szorosan egymás mellett, felzár-
kózva és kézen fogva és teknőspáncélhoz hasonló paj-
zsot kínálva az ellenségnek.
Manatassi hordái most a hátukban voltak, köztük és
a templom között. Felgyújtották az alsóvárost, a lángok
gyorsan terjedtek. Az utcák, melyeken Huy átment, teli
voltak rémült polgárokkal és vérfoltokkal borított har-
cosokkal. Huy keresztülfurakodott rajtuk, pajzsaikból
teknősbéka alakú fedezéket formáltak, mely sértetlen-
séget biztosított a hátukban lévő fekete emberektől és a
zsíros füstfelhő elől, mely felettük gomolygott.
A templom főkapuja nyitva állt és védtelen volt. Az
őrök szétszéledtek, a templom belső területe üres és
csendes volt. Huy és tíz ember a lépcsőt tartotta, míg
Lannonnak kellett becsuknia a kaput, és Huynak az
utolsó pillanatban sikerült embereivel átrohanni a ka-
punyíláson.
Egy kicsit megpihentek véres fegyvereikkel, megla-
zították sisakjukat és kitörölték szemükből az izzadsá-
got.
– A keleti kapu? – kiáltott Huy Lannonra. – Biztosí-
tottad? Küldtél embereket, hogy zárják be?
Lannon rémülten meredt Huyra, hallgatása ékesen
szóló válasz volt.
– Ti, emberek! – mutatott rá Huy gyors mozdulattal
egy csoportra. – Kövessetek. – De már túl késő volt. A
templomudvaron már özönlöttek a fekete harcosok,
akik a kisebbik kapun jutottak be.
– Teknősbéka-alakzat! – kiáltotta Huy. – Vissza a
barlangba. – Újból teknősbéka-alakzatot vettek fel és
örvösállatként vonultak át a templom zárt területén, a
harcosok pedig ott rajzottak körülöttük, de nem tudták
feltörni ezt a kagylót… Az égő város füstje ott kanyar-
gott körülöttük és fojtogatta és elvakította őket.
A Huy mellett lévő ember hirtelen felkiáltott és az
ágyékához kapott. Ujjai közül vér csepegett és térdre
esett. Az út, melyen most mentek, halott harcosokkal
volt elborítva, akiket a teknősbéka elején haladók vág-
tak le. Átléptek rajtuk. Jó néhányan, akik csak színlel-
ték, hogy meghaltak, hirtelen életre keltek, gyorsan a
hátukra hemperegtek és a felettük átlépők ruhája alá
szúrtak.
Huy figyelmeztetőleg felkiáltott, de mindhiába. Az
ellenség már odabenn volt a teknősbéka belsejében, a
lábukra ugrott, döfte, vágta és arra kényszerítette Huy
embereit, hogy forduljanak meg, védekezzenek, amivel
védtelenné teszik hátukat a kinti harcosoknak.
A teknősbéka-alakzat egyénekre bomlott fel és a fe-
kete tömeg úgy rajzotta őket körül, mint a zsongó mé-
hek.
– Hozzám! – Huy összeszedte Lannont, Bakmort és
néhány mást, kitörtek a tömegből, összeverődtek és a
barlang szakadéka felé rohantak. A füst sűrű, olajos
volt, futás közben is fojtogatta és köhögésre ingerelte
őket. Huy meglendítette bárdját, ösvényt vágott, és öten
elérték a barlang bejáratát, de Bakmor bordáját eltalálta
egy dárda. Egyik öklét rászorította, megpróbálta elállí-
tani a vérpatakot. Huy a másik kezébe vette a bárdot és
felsegítette Bakmort a szakadék lépcsőjén. Bakmor
vére ráfolyt Huy oldalára, forrón és ragadósán. A leg-
felső lépcsőn Bakmor térdre esett.
– Vége, Huy – fuldoklott, de Huy felnyalábolta és
átvitte a bejáraton. Nekitámasztotta a barlang falának.
– Bakmor – zihálta és hátratámasztotta a fejét, hogy
az arcába nézhessen. Bakmor szeme visszanézett, de
már nem látott, halott volt, dermedt. Huy elengedte és a
kedves fej előreesett. Huy felállt.
– Itt jönnek – kiáltotta Lannon és Huy megmarkolta
a fejszét, odarohant Lannon mellé, úgy várták az első
sötét özönt az átjáróban. Négyen – Lannon, Huy és két
légionárius – addig tartották a bejáratot, míg az eltömő-
dött a harcosok halott testével.
Azután íjászok jöttek és az első nyílzápor végigsö-
pört az átjárón. Az egyik légionáriust eltalálták, elesett,
sötét vérpatak ömlött ki száján.
– Nincs már fedezék – kiáltotta Huy. – Vissza a
templomba. – Visszarohantak az átjárón, a következő
nyílzápor felettük fütyült. Az egyik nyíl odacsapódott
Huy sisakjához és ahogy oldalt pillantott a mellette lévő
falon szikrázó fényre, egy másikkal eltalálták az utolsó
légionárius mellvértjének szegélyét, a nyílhegy bedöfő-
dött gerincoszlopába. Lába összecsuklott alatta. Két-
ségbeesve Huy után vetette magát, megnyomorított
testét csak karja erejével vonszolta.
– Légy kegyes, uram – sikoltotta, oly iszonyúan félt
a herélőkéstől és attól, hogy élve kitépik a beleit. – Ne
hagyj itt nekik, Szent Atya.
Huy megtorpant és felkiáltott. – Menj, Lannon. Kö-
vetlek. – Visszament, és a légionárius látta, hogy jön.
– Baál áldjon meg, Szent Atya – kiáltotta, letépte si-
sakját és lehajtva fejét, odanyújtotta nyakát.
– Találj békességet! – mondta Huy és bárdja egyet-
len suhintásával levágta fejét a törzsről, majd megfor-
dult. Arcán, a szeme alatt eltalálta egy nyíl, kilátszott a
csontja és egészen a füléig felsebezte, ott fityegett a
nyílhegy a tollánál fogva a húsában.
Huy kitépte és Lannon után rohant.
Együtt futottak át Asztarté barlangján, léptük vissz-
hangzott a gömbölyű falakon; megkerülték a csendes
zöld medencét, épp odaértek a templomajtóhoz, amikor
a következő nyílzápor elsüvített körülöttük. Lannon egy
kissé megtántorodott, majd odabent voltak, a templom-
ban.
– Tudjuk tartani? – lihegte Lannon.
– Nem – állt meg Huy, hogy lélegzetet vegyen. – A
levéltár! – Azután Lannonra nézett. – Mi történt, fel-
ség?
– Engem is eltaláltak, Huy. – A nyíl mellvértje csat-
lakoztatásánál a bal hónaljából állt ki. A behatolás szö-
ge olyan volt, hogy Huy hideg kétségbeesést érzett. A
nyíl hegye közel lehet a szívéhez. Ez halálos, nincs
ember, aki az ilyen jellegű sebből felgyógyulna.
– Mi baj? – kérdezte Lannon. – Nem fáj, Huy. Nem
lehet olyan nagy baj.
– Szerencséd van – mondta Huy és lecsípte a nyilat,
de egy kis, kiálló részt benne hagyott a sebben.
– Gyere – mondta és gyengéd kézzel megfogta
Lannon karját, átvezette a templomon, be a levéltárba.
 – A Nap ajtaja? – kérdezte Lannon.
– Csak a legvégén – mondta Huy. – Amikor már
minden másnak vége. – És bevezette Lannont az egyik
kőrekeszbe.
– Az arcod – meredt Lannon Huyra a fáklyák bi-
zonytalan fényében, mintha most látná először az arcán
tátongó vágást.
– Ettől majd meggyógyul – dörmögte Huy, leszakí-
tott tunikájából egy csíkot és felkötötte vele Lannon bal
karját.
– Tudod mozgatni? – kérdezte és Lannon ki-be nyi-
togatta az ujjait.
– Jó – bólintott Huy és Lannon pajzsát a bal kezébe
tette. A vállszíj majd segíti cipelni a súlyát.
Huy félrehajtotta a fejét, hallgatta az óvatos lépteket,
a suttogó hangokat és a fegyvercsörgést Asztarté temp-
lomában.
– Jönnek – mondta. – Nem tart soká, hogy rátalálja-
nak az átjáróra.
Amint ezt kimondta, az első már be is lépett az őr-
szobából az átjáróba és bekukucskált a levéltárba. A
füstös fáklya remegő fénye a falitartóban még jobban
kihangsúlyozta a férfi méretét. Hatalmas volt, fekete,
fénylett az olajtól és festéktől, és Huy megszimatolta
meleg pézsmaszagát, olyan volt mint egy ragadozó
macskának.
Huy kilépett a rekeszből a fényre és vendi nyelven
viadalra szólította. A harcos leszökdelt az átjáróba
Huyhoz és pajzsuk összecsattant, akkora zajjal, hogy
visszhangzott tőle a templom.
Huy érezte, hogy a lándzsahegy az oldalába szúr, de
a keselyűs balta hegyén lévő szúrófej mélyen belefúró-
dott, csontig hatolt és a harcos fegyvere lecsúszott.
Lannon kibicegett a rekeszből, elfoglalta helyét Huy
balján, átlépték a remegő, vonagló testet és egymás
oldalán lementek az átjárón, így várták be az utánuk
özönlő fekete testek rohamát.

Manatassi ott állt Asztarté templomában. Éjfél után

volt már, de rengeteg fáklya égett, a terem zsúfolva volt
harcosokkal, olyan sokan szorongtak, hogy Manatassi
parancsot adott az épület külső falának lerombolására,
hogy emberei hozzáférjenek az alagút szájához.
A sötét, gonosz kőszájat, mely már annyi embert el-
nyelt harcosai közül, még mindig tartotta az a két opeti
sátánfajzat, minden erőfeszítésnek ellenálltak, mellyel
ki akarta űzni őket. Manatassiék éppen most vonszolták
el halottjaikat és súlyos sebesültjeiket a bejárattól.
Egyiküknek könyökből lecsapták a karját. Egy hangot
sem adott, ahogy fogta a csonkot, de szeme óriási és
fehér volt a fáklyafényben.
Manatassi nagyon jól tudta, miféle fegyver okozta
ezt a sebet, és haragja és gyűlölete forrón felizzott, mi-
közben babonás félelemmel küszködött, ami egészen
magával ragadta.
Amikor rabszolga volt, épp eleget megtudott Opet
isteneiről és hatalmukról, erejükről és kegyetlenségük-
ről. Rettegett tőlük, tudta, hogy most itt áll a félelmetes
istenek erődítményében, a felszentelt helyen.
Eszébe jutott, amit Asztarté templomának földszinti
részéről hallott, hogy halálos ősi átok őrzi.
Most már világos, ez volt az oka, hogy itt kerestek
menedéket, ebben a sötét lyukban.
Haragja csillapodott, megdermesztette a vallásos ret-
tegés. Érezte, hogy a fehér istenek figyelik. Véget akart
vetni az egésznek, le akarta rombolni ezt a helyet, az-
után elmenni innen – azonban két elszánt hajlíthatatlan
ember dacol vele.
– Tűz! – parancsolta. – Füstöljétek ki őket, mint a
veszett kutyákat.
Az alagút bejáratánál tüzet raktak, zöldellő ágakkal
táplálták, amitől sűrű, csípős füst töltötte be a templo-
mot és az alagutat. Körülzárták az alagút bejáratát, kö-
högtek, fuldokoltak a füsttől és készenlétben álltak
fegyvereikkel, tudták, hogy élő lélek nem maradhat
odabent. Ettől mindenképpen ki kell jönniük – de már
egy óra is eltelt és semmi mozgást sem észleltek a füs-
tön át.
A tűz nagy halom hamuvá égett, a füst fokozatosan
kitisztult. Manatassi megparancsolta, hogy fojtsák el a
medence vizével és újból benézett a sötét átjáróba, ahol
még mindig füstcsóva gomolygott.
Az átjáró padlózata holtakkal volt borítva, életnek
azonban semmi nyoma.
Manatassit elfogta a babonás félelem, hirtelen kira-
gadta a fáklyát egyik harcosa kezéből. Magasan a feje
fölé tartotta, átlépett a forró, sistergő farönkökön és
bement az átjáróba.
Halottak között botorkált, a padlón tócsákban állt a
ragacsos vér és rátapadt meztelen lábára. A fáklya sár-
gás fénnyel világította be a kőfülkéket és a megrakott
polcokat. Manatassi tudta, mit tartalmaznak a kőedé-
nyek. Elég gyakran segített Huynak a tekercsek körül.
Körülnézett, lát-e valami rájuk utaló jelet, de semmit
sem talált. Csak a fekete testeket és az üres fülkéket.
Odaért az átjáró végébe és a fáklya megvilágította a
vésett képet. Manatassi ráismert a Nap istenének szim-
bólumára és az isteni befolyásnak eme kézzel fogható
megnyilvánulására inába szállt a bátorsága.
A kép mellett a padlón valami a szemébe ötlött, a
fáklyafény megcsillant rajta.
Elakadt a lélegzete. A keselyűs bárd volt, úgy hevert
ott, mintha felajánlották volna az isten képmásának –
de a hely maga üres volt.
Elmentek hát az isteneikhez. Azzal álltak bosszút,
hogy rászedték, itt hagyták halálos veszedelemben,
most azután közvetlenül a természetfeletti erőkkel kerül
majd összeütközésbe.
 Manatassi hátrált, míg az isten képmása beleveszett
a sötétségbe, majd megfordult és elrohant innen, vissza
Asztarté templomának előterébe. Visszanézett az alag-
útra.
– Hozzatok ide kőmíveseket a felszabadított rab-
szolgákból. Pecsételjétek le a bejáratot. Gonosz hely.
Pecsételjétek le.
Futottak, hogy teljesítsék a parancsot, és Manatassi
bátorsága – haragja és gyűlölete – újból visszatért.
– Lerombolom ezt az ördögöt. Átok alá helyezem
ezt a helyet itt a szirtek felett. Átok alá, mely örökké
tart majd. – Hangja szinte visításba csapott. – Égessétek
meg. Gyújtsatok fel mindent. Romboljátok le. Taszítsá-
tok ki a gonoszt e földről és az emberek agyából, mind-
örökre.
A kőmívesek elfalazták a királysírok bejáratát.
Ügyesen dolgoztak, úgy, ahogyan azt az opetiektől
megtanulták és amikor bevégezték munkájukat, a bejá-
rat eltűnt.
Akkor Manatassi lerombolta a várost. Minden egyes
élőt lemészárolt és tűzre vetette őket, és a tűz napokon
keresztül égett az alsóvárosban. Majd a falakra és a
tornyokra nézett és rájuk mutatott vasmancsával. Egyik
tömör kőtömböt a másik után romolták le. A falakat, a
Nap tornyát és Asztarté gyönyörű templomát. Lemen-
tek egészen az alapokig. Felszedték a kőpadlókat. Ösz-
szetörték a kikötő rakodópartját. Úgy sürögtek, mint
milliónyi hangya és eltörölték a várost, hogy írmagja se
maradjon. Minden egyes kőtömböt lecipeltek a bar-
langba és behajították a feneketlen zöld vízbe. Az egész
várost felnyalábolták és átadták az istennőnek és a me-
dence olyan mély volt – vagy talán az istennő volt
olyan mohó –, hogy nyom nélkül mindent elnyelt és a
tiszta, zöld víz egy ujjnyival sem emelkedett feljebb.
Ekkor Manatassi elmasírozott Opetből, kelet felé tar-
tott, hogy tökéletesítse a birodalom lerombolását és
semmit sem hagyott maga mögött, csupán hamurakáso-
kat, melyeket a szél menten felkapott és sápadt porként
magával ragadott.
Manatassi hálóként terjesztette ki seregét a négy fe-
jedelemség felett, azzal a paranccsal, hogy rombolják le
a városok, a bányák, a kertek minden egyes nyomát,
melyet opeti emberek valaha felépítettek. Ám gyűlölete
már alacsonyabb hőfokon égett, úgy valahogy, ahogyan
az erdőtűz is kialszik, ha a fák már elégtek. Amikor a
gyűlölet elszállt belőle, úgy maradt ott üresen, feketén
és haldokolva, hatalmas, ütött-kopott emberi vázként,
még füstös-sárga szeme is eltompult és közönyössé
vált.
Zimbába ment, a középső fejedelemség nagy, fallal
kerített városába, ahol az opetiek már mind egy szálig
meghaltak. A város olyan volt, mint Manatassi tulajdon
teste, lakatlan, üres, elhagyatott.
Manatassi bebugyolálta magát prémjébe és lefeküdt
a tűz mellé. Reggelre merev és hideg volt a teste.
A falakon kívül temették el, azután hajba kaptak és
harcra keltek, mert Manatassi nem nevezett ki örököst.
Mindegyik százados saját magát akarta kinevezni és
Manatassi serege száz törzsre szakadt.
Idők múltával Manatassi és Opet városa kitörlődött
az emberek emlékezetéből.

Amikor Xhai, a busman már nagyon öreg lett, és

tudta, hogy közeledik a halála, visszament Opetbe.
A tó összezsugorodott, partja húsz mérföldnyire volt
már a vörös szirtektől, vize sós volt, sekély és napme-
leg.
Xhai ott sétált, ahol valaha Baál temploma állt, de
nem ismerte meg a helyet, míg egyszer csak megpillan-
totta a vörös sziklát, mely Asztarté barlangjába vezetett.
A medence mellett letáborozott, kis tüzet rakott és
ott üldögélt mellette magában motyogva, öreg emberek
szokása szerint. Amikor elvonultak előtte emlékei
nagyszerűen és varázslatosan, elmerült bennük, hogy
foglyul ejtse és megörökítse őket.
Levetette övét, melyre kis szaruedénykéket erősített,
bennük pigment volt, bedugaszolva egy darabka fával,
és odament a barlang végén álló falhoz.
A fal legsimább részére szénnel felvázolt egy alakot.
Lassan, gondosan, nagy szeretettel dolgozott.
Azután kikeverte a pigmentet és elkezdte festeni a
büszke, istenszerű alakot, fehér arccal, aranyvörös sza-
kállal és fenségesen kérkedő férfiassággal és miközben
dolgozott, úgy tűnt neki, hogy kísértethangok suttognak
a szikla mélyén, odalenn a királyi sírboltban.
– Huy, fázom. Légy kegyes, öreg barátom. Nyújts
nekem baráti kezet, ahogy azt a jósnő előre megmond-
ta.
– Nem tudom, Lannon. Nem tudom megtenni.
– Fázom és mindenem fáj, Huy. Ha szeretsz, megte-
szed.
– Szeretlek.
– Szállj velem, Napmadár.
Az öregember dolgozott, s a szél suttogott és sóhaj-
tozott a szirtek felett. Úgy sóhajtott, mint az a férfi, aki
elvesztette szerelmét és hazáját, megtagadta isteneit, és
megadta a kegyelemdöfést barátjának. Így sóhajthatott,
amikor fogta a kardot, amin még barátja vére sötétlett,
markolatát a kőpadló résébe tette, hegyét szívéhez il-
lesztette és beledőlt.
 Május 27.

THE RAND DAILY MAIL

Multimilliomos pénzember halála

Louren Sturvesantot titokzatos kór

ragadta el

BOTSWANA. Mr. Louren Sturvesant, a jól ismert mil-

liomos és sportember, Kleine Schuur, Sandown, Johan-
nesburgban rövid betegség után elhunyt.
Mr. Sturvesant épp a nemrég felfedezett ókori kar-
thágói várost látogatta meg Botswanában. Az expedíció
vezetője, dr. Benjamin Kazin szintén megkapta a beteg-
séget, melyet fertőzésnek vélnek.
Dr. Kazint repülőgéppel Johannesburgba szállítot-
ták. A kórház szóvivője szerint állapota kritikus.

Május 28.

THE FINANCIAL GAZETTE

Lapzárta után

Az Anglo-Sturvesant 97 ponttal esett

Pánik a tőzsdén

Holland str. Hétfő. Mr. Louren Sturvesant, az Anglo-

Sturvesant elnökének halálhíre után a johannesburgi
tőzsdén erősen estek a Sturvesant Társaság részvényei.
 Június 3.

THE STAR

Magához tért a híres

archeológus

JOHANNESBURG. Péntek. A kórház szóvivőjének

közlése szerint dr. Benjamin Kazin tíznapi kóma után
ma visszanyerte eszméletét.
Dr. Kazin az Antropológiai és a Történelem Előtti
Afrikát Kutató Intézet igazgatója és az ősi karthágói
Opet város felfedezője. Ritkán előforduló gombamér-
gezést szenvedett, amikor legutolsó feltárásán dolgo-
zott.
Dr. Kazint a mai napon meglátogatta dr. Sally
Benator, aki ezután azt mondta, hogy “dr. Kazin sokkal
jobban van, de mélyen lesújtja Mr. Sturvesant halála”.

Szeptember 6.

THE STAR

Közismert archeológusok
házassága

CAPE TOWN. Péntek. Opet városának felfedezője, dr.

Benjamin Kazin a mai napon csendes polgári házassá-
got kötött régi asszisztensével, dr. Sally Benatorral. A
menyasszony elmondta, hogy mézesheteiket munkával
töltik Opet ősi városának ásatási területén.
 Április 20.

THE TIMES

Archeológuskitüntetés

LONDON. Szombat. A Királyi Földrajzi Társaság kü-

lönleges általános ülést tartott a Társaságban a mai na-
pon, melyen dr. Benjamin Kazinnak ítélték oda a Tár-
saság alapítói és védnöki legnagyobb kitüntetését.
Az összejövetel után rövid ünnepség keretében elhe-
lyezték a falon dr. Kazin portréját, melyet a híres fes-
tőművész, Pietro Annigoni festett meg a Társaság szá-
mára.
Dr. Kazin felesége, dr. Sally Kazin, született Benator
társaságában jelent meg, aki ugyancsak jól ismert ar-
cheológiai körökben. A házaspár két hetet tölt el Angli-
ában és a kontinensen, mielőtt visszatér Afrikába.
 Wilbur Smith
megjelent könyvei
The Courtneys

When the Lion Feeds

AMIKOR AZ OROSZLÁN ZABÁL

The Sound of Thunder

MENNYDÖRGÉS

A Sparrow Falls
A BOSSZÚ

Birds of Prey
RAGADOZÓ MADARAK

Monsoon
MONSZUN

The Courtneys of Africa

The Burning Shore

A LÁNGOLÓ PART

Power of the Sword

A KARD HATALMA

Rage
HARAG

A Time to Die
MOST KELL MEGHALNOD

Golden Fox
ARANY RÓKA
 The Ballantyne Novels

A Falcon Flies
A SÓLYOM RÖPTE

Men of Men
IGAZI FÉRFI

The Angels Weep

AZ ANGYALOK ZOKOGNAK

The Leopard Hunts in Darkness

A LEOPÁRD SÖTÉTBEN VADÁSZIK

The Dark of the Sun

ELSÖTÉTÜLT NAP

Shout at the Devil

KIÁLTS RÁ AZ ÖRDÖGRE

Gold Mine
ARANYBÁNYA

The Diamond Hunters

GYÉMÁNTVADÁSZOK

The Sunbird
A NAPMADÁR

Eagle in the Sky

ÉGI SAS

The Eye of the Tiger

A TIGRIS SZEME
 Cry Wolf
JÖN A FARKAS

Hungry as the Sea

ÉHES AKÁR A TENGER

Wild Justice
VAD IGAZSÁG

Elephant Song
ELEFÁNTSIRATÓ

River God
A FOLYÓ ISTENE

The Seventh Scroll

A HETEDIK TEKERCS
 ISBN 963 9124 18 4

Kiadja a Delej Kft.

Felelős kiadó a Delej Kft. ügyvezető igazgatója
Szerkesztő: Muzamel Judit
Műszaki szerkesztő: Szakálos Mihály
Nyomtatta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.
Felelős vezető: Mádi Lajos vezérigazgató
Megjelent: 36,8 (A/5) ív terjedelemben