A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Abby Jimenez: Part of Your World, 2022

Fordította
Nagy Boldizsár

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Barátnak tartalak (Családi állapot: bonyolult), 2020
A póráz két végén, 2020
Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne merj szeretni, 2021

Copyright © 2022 by Abby Jimenez

The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Nagy Boldizsár, 2022
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Sebes Miklós

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Bardi Erzsébet
Korrektúra: Hirsch Andrea
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
 +36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5704-18-7
Jeanette-nek, Terrinek, Dawn-nak és Lindsay-nek.
Azt hiszem, a támogatásotok nélkül
a felére sem lennék képes annak, amit csinálok.
Ezt nektek írtam
 1. FEJEZET

Alexis

Molylepkék röpködtek a reflektor fényében, és megvilágították

az útszéli, fűvel belepett árkot. Még mindig a kormányt
szorongattam, a szívem pedig hevesen zakatolt.
Hirtelen egy mosómedve bukkant fel a ködben, és hogy ne
üssem el, az út mentén lévő sekély árokba borultam. Nem lett
semmi bajom. Azon túl, hogy baromira megijedtem.
Megpróbáltam hátramenetbe kapcsolni az autót, de a kerekek
hasztalanul pörögtek. Valószínűleg a sár miatt. BASSZUS! Egy
SUV-ot kellett volna vennem a szedán helyett.
Leállítottam a motort, bekapcsoltam a vészvillogót, és hívtam
a közlekedésrendészetet. Azt mondták, egy óra, míg ideérnek.
Szuper. Hát, ez szuper.
Kétórányi autóútra voltam az otthonomtól, egy elhagyatott
útszakaszon az iowai Cedar Rapids-i ravatalozó és a
minneapolisi házam között. Korgott a gyomrom, pisilnem
kellett, és egy alakformáló cucc volt a ruhám alatt. Ez az egész
így, életem legpocsékabb hetének méltó megkoronázásának
tűnt.
Felhívtam a legjobb barátnőmet, Brit. Az első csörgésre
felvette.
– Na? Milyen volt a pokolban?
 –  Hát, klasszul végződött, az biztos – feleltem hátradőlve az
ülésben. – Épp most hajtottam bele egy árokba a kocsimmal.
– Jaj, jól vagy?
– Igen.
– Hívtál vontatót?
– Igen. Egy órát kell várnom. És Spanx van rajtam.
Bri a fogain keresztül szívta be a levegőt.
–  A Sátán bugyija? Nem öltöztél át, mielőtt elindultál? Biztos
úgy rohantál ki onnan, mintha üldöznének. Hol vagy? –
kérdezte.
Kikukucskáltam a szélvédőn.
–  Fogalmam sincs. Szó szerint a semmi közepén. Még utcai
lámpákat sem látok.
– Összetört a kocsid?
–  Nem tudom – válaszoltam. – Még nem volt alkalmam
kiszállni, hogy megnézzem. De nem hiszem. – Óvatosan
megmozdultam az ülésben. – Tudod mit? Várj egy kicsit!
Leveszem ezt.
Kikapcsoltam a biztonsági övet, és hátradöntöttem az ülést,
amennyire csak lehetett. Levettem a magas sarkúmat, és az
utasoldalra dobtam, aztán hátranyúltam, hogy lehúzzam a
cipzáramat. Lerángattam magamról a melltartót, majd egészen
hátradőltem, és felhúztam a fekete koktélruhát a csípőmig, a
hüvelykujjamat az alakformáló bugyim felső részébe akasztva.
Senki nem volt a közelben. Fél órája nem láttam más
járművet ezen az úton. De épp akkor, amikor elkezdtem lefelé
birkózni magamról a nejlonharisnyát, a hátsó szélvédőn
keresztül fényszórók világítottak meg – hát, miért is ne?
 – A fenébe – lihegtem, és próbáltam gyorsabban öltözni.
Olyan volt, mintha egy egész testet borító kompressziós
zokniból próbálnék kiszabadulni, miközben mérik a sebességet.
Hallottam, hogy egy autó ajtaja becsapódik, majd pánikszerűen
lecibáltam a térdemig a Spanxemet a kormánykerék alatt, és
épp lerúgtam magamról, amikor valaki az ablakhoz lépett.
Egy nagy, bozontos kutya bukkant elő a semmiből, és felugrott
az ajtóra, hogy belessen. Aztán egy szakállas fehér fickó
érkezett mögé, gyapjúgalléros farmerdzsekiben.
–  Hunter, földre! – szólt rá a férfi a kutyára, és lerántotta a
kocsimról. Az egyik ujjával megkocogtatta az üveget. – Hé,
minden rendben odabent?
A cipzáram még félig nyitva volt, majdnem egészen az
alsóneműmig.
–  Jól vagyok – feleltem, aztán a combomra rántottam a
ruhámat, és megpördültem, hogy csupasz hátam az utasoldal
felé legyen. – Mosómedve.
A fickó a füléhez tette a kezét.
– Sajnálom, nem igazán hallak!
Egy centivel lejjebb húztam az ablakot.
– Egy mosómedve miatt hajtottam az árokba. De jól vagyok –
ismételtem meg hangosabban.
Úgy láttam, ezen jól szórakozik.
– Elég sok van belőlük errefelé. Akarod, hogy kivontassalak?
– Már hívtam egy vontatót. De azért köszönöm.
–  Ha vontatót hívtál, akkor Carlra vársz – folytatta. – Lehet,
hogy várnod kell egy darabig. – Az út felé bökött a fejével. – A
hatodik sörénél tart a VFW-ben{1}.
 Lehunytam a szemem, és fáradtan kifújtam a levegőt. Amikor
kinyitottam, a férfi mosolygott.
– Egy perc, és kivontatlak.
Meg sem várta a válaszom, már indult is a kocsim mögé.
Sietve felhúztam a cipzáramat. Aztán újra kézbe vettem a
telefonomat.
– Valami fickó kivontat – suttogtam Brinek.
A visszapillantó tükörben próbáltam megnézni a
rendszámtábláját, de a fényszórók a szemembe világítottak.
Kívülről fémes csörömpölést hallottam. A kutya visszaszaladt,
hogy az ablakon keresztül benézzen rám. Kócos farkát csóválni
kezdte, és ugatott.
– Ez egy kutya? – kérdezte Bri.
–  Igen. A fickóé – feleltem, és a fejemet rázva a kutyára
néztem. Épp az üveget nyalogatta.
– Miért lihegsz ennyire?
–  Épp a Spanxemet próbáltam levenni, amikor megjelent –
magyaráztam, majd gyorsan felkaptam a padlóról a
testleszorítót, és a táskámba gyömöszöltem. – Pont félmeztelen
voltam, amikor az ablakhoz hajolt.
Bri annyira röhögött, hogy el kellett húznom a telefont a
fülemtől.
– Nem vicces – suttogtam.
– Szerinted – válaszolta, továbbra is nevetve. – És hogy néz ki
az a fickó? Egy ijesztő vén fószer?
–  Nem. Igazából egész helyes – vágtam rá, miközben az
oldalsó tükörben próbáltam figyelemmel kísérni a mögöttem
zajló tevékenységet.
 – Ahhhhh. És te hogy nézel ki?
Lenéztem magamra.
– A hajam meg a sminkem oké, fekete temetési ruha…
– A Dolce?
– Igen.
–  Szóval dögösen nézel ki. Nem teszem le, mert mi van, ha
megöl, érted.
– Haha, köszi! – Hátradőltem az ülésben.
– Szóval, szar volt a temetés? – kérdezte Bri.
Nagy levegőt vettem.
– Nagyon. Mindenki azt kérdezgette, hol van Neil.
– Mit mondtál nekik?
–  Semmit. Hogy szakítottunk, és nem akarok beszélni róla.
Nem akartam belemenni. És persze Derek sem volt ott.
–  Jókor lépett le Kambodzsába. Lemarad minden buliról –
mondta Bri.
Az ikertestvérem előszeretettel kerülte a családi drámákat.
Persze, nem tudhatta, hogy Lil nagynéni hirtelen meghal majd
az idősek otthonában, és hogy az ezt követő háromnapos
családi összejövetelen, és a temetésen egyedül kell majd az
oroszlán barlangjába sétálnom – de ettől függetlenül nagyon is
rávallott, hogy kimaradt.
Még lejjebb tekertem az ablakot néhány centivel, hogy
megsimogathassam a kutyát. Bozontos öregember-szemöldöke
és tágra nyílt, aranyszínű szeme miatt úgy festett, mintha
megijedt volna, amikor meglátott.
–  Anya nagyon szép munkát végzett a gyászbeszéddel –
folytattam, megvakarva a kutya fülét.
 – Ez nem lep meg.
– És Neil végig SMS-ekkel bombázott.
– Szintén nem lep meg. Egyvalamivel nagyon el van eresztve
az a csávó: merészséggel. Válaszoltál neki?
– Ööö, nem – vágtam rá.
– Helyes.
Újabb csörömpölés hallatszott odakintről.
–  Rendben, akkor figyelj! – folytatta Bri. – Arra gondoltam,
hogy csinálhatnánk egy dupla randit, ha visszajöttél.
Felnyögtem.
– Hallgass végig! Egyáltalán nem lesz erőltetett.
Nagyon is erőltetettnek tűnt.
–  Mindketten kiválasztjuk a legdögösebb pasit, akit a
Tinderen találunk. Az egyik lehetne olyan, aki hallal pózol a
fotóin, de ez nem fontos. Elvisszük őket a Nick irodája előtti
kávézóba, oda, ahol mindennap fél tizenkettőkor ebédel. Aztán,
amikor Nick megjelenik, úgy teszünk, mintha teljesen
meglepődnénk, hogy ott látjuk. Te úgy csinálsz, mintha
megbotlanál, és véletlenül leöntöd vörösborral az ingét, én
pedig csókolózom a pasimmal.
Elfojtottam a kitörni készülő nevetésemet.
–  Bármennyire is szeretnék segíteni neked tönkretenni a
leendő exférjed ruháit – feleltem még mindig kuncogva, – én
belátható időn belül nem randizom. Most semmi szükségem
férfiakra. De lehet, később sem lesz.
–  Ja, persze, mert kőkemény csajok vagyunk, egészen addig,
amíg hajnali háromkor óbégatni nem kezd a füstjelző, és rajtad
kívül nincs senki, aki seprűvel lecsaphat rá.
 Felhorkantam.
– De most komolyan – erőltette tovább. – Még sosem voltunk
egyszerre szinglik. Ezt ki kéne élveznünk. Tudod, mint a Hot
Girl Summer-klipben. Olyan jó buli lenne!
– Hát, nekem inkább Öreglányok-hangulatom van.
Úgy tűnt, ezen elmélázik.
– Azt is lehet.
Kintről még több csörömpölést hallottam, és éreztem, hogy a
kocsi megmozdul, mintha a fickó valamit a lökhárítóhoz
erősített volna.
– Akarsz holnap inni valamit? – kérdezte Bri.
– Mikor? Pilatesre megyek.
– Utána.
– Aha!
Mozgást vettem észre az oldalsó tükörben. A fickó elindult
visszafelé. Abbahagytam a kutya simogatását, és majdnem
teljesen feltekertem az ablakot.
– Hé – suttogtam Brinek. – Jön a fickó. Ne tedd le!
A férfi ismét lerántotta a kutyáját a kocsimról, majd lehajolt,
hogy beszélni tudjon velem.
–  Betennéd a kocsit üresbe? – kérdezte az egycentis résen
keresztül.
Bólintottam.
–  Amikor elkezdelek húzni kifelé, állítsd le a motort, a
sebességváltót pedig tartsd parkolóállásban, amíg le nem
veszem a láncokat.
Megint bólintottam, és néztem, ahogy a kocsijához sétál.
Ajtócsapódást hallottam, majd azt, hogy beindul a motor. Aztán
a kocsim megbillent, és az árokból lassan visszagurultam az
útra. A pasas kiszállt, egy zseblámpával a kezében, és megnézte
a sárvédőt.
Egy szitakötő szállt a motorháztetőmre. Teljesen
mozdulatlanul ült ott, miközben a férfi leguggolt, hogy
megvizsgálja a gumiabroncsaimat. Aztán lekapcsolta a lámpát,
és visszament az autó mögé. Újabb csattanás következett, és egy
perccel később a pasas visszatért az ablakhoz.
– Átnéztem az autót. Nem látok semmilyen sérülést. Nem lesz
gond, vezethesz.
– Köszönöm – mondtam, és két húszdollárost csúsztattam ki a
résen.
Úgy láttam, ezen jól szórakozik.
– Ez most ingyen volt. Vezess óvatosan!
Visszament a kocsijához, dudált egyet, és barátságosan
felemelte a kezét, miközben elhajtott mellettem a ködbe.
 2. FEJEZET

Daniel

– Száz dolcsit kapsz, ha ráveszed, hogy elmenjen veled – heccelt

Doug, és a bárpultnál ülő vörös hajú nő felé biccentett.
Arról a nőről beszélt, akit félórája húztam ki az árokból. És
aki tizenöt perccel később besétált a VFW-be.
Egy áprilisi kedd volt, este kilenc, ami azt jelentette, hogy az
egész város a bárban zsúfolódott. A hó elolvadt, és hivatalosan
is véget ért a szezon. Csak a Jane’s étkezde, meg ez a hely
maradt nyitva, amúgy minden más bezárt, míg a folyó fel nem
melegszik. A Jane’s ráadásul már nyolckor bezárt. A turisták
leléptek, így ez a szegény, gyanútlan nő nemcsak hogy kilógott a
tömegből, de ő volt az egyetlen olyan ebben a kisvárosban, aki
nem volt a rokonunk, vagy nem velünk nőtt fel. Ami azt
jelentette, hogy durván rá fognak nyomulni.
Gúnyos pillantást vetettem a legjobb barátomra, és
szétkentem a meszet a dákóm végén.
– Mióta van neked száz dolcsid?
Brian felnevetett a bárszéken.
– Miért, neked mióta van öt dolcsid? És ha van, akkor jobb, ha
nekem adod. Még mindig tartozol nekem a múltkori italok
miatt.
– Sok szerencsét hozzá! – motyogtam.
 Doug odaintett nekünk.
–  Én beszállok. És hozzáadom az öt dolcsidat is, te pöcs –
mondta Briannek. – De nem fogom én állni a teljes fogadást. A
vesztesek fejenként ötvenet tesznek be, és aki ráveszi a csajt,
hogy hazamenjen vele, az mindent visz.
–  Hagyjátok őt békén! – mondtam, és löktem egyet. A golyók
szétgurultak az asztalon, és a hatos számú egy lyukba került. –
Az a nő egyikünkkel sem megy haza. Higgyétek el!
A hozzá hasonló nők, nem keverednek a hozzánk hasonló
férfiakkal.
A kocsi, amit az árokból kihúztam, egy Mercedes volt. Többet
ért, mint amennyit hárman kerestünk összesen egy év alatt.
Arról nem is beszélve, hogy úgy volt öltözve, mintha
koktélpartizni menne valami jachtra. Elegáns ruha, hatalmas
gyémánt fülbevaló és gyémánt teniszkarkötő – egyértelműen
csak átutazóban volt itt, és nem állt szándékában megállni egy
pihenőre. Valójában meglepett, hogy egyáltalán bejött ide,
ahelyett, hogy negyvenöt percet vezetett volna Rochesterig, ahol
akad rendes étterem. A VFW nem épp a gasztronómiai
élményeiről híres.
Doug máris nyúlt a pénztárcája után.
–  Én nem veszek részt ebben – feleltem, és egy határozott
lökéssel lyukba gurítottam a nyolcas golyót. – Nem szeretek más
emberekre fogadni. Ő nem egy tárgy.
Doug a fejét rázta.
– Jaj, próbáld már meg jól érezni magad!
– Én jól érzem magam.
– Tényleg? Mikor voltál utoljára nővel? – kérdezte Doug. – Na,
mikor? Négy hónapja, még Megannel?
– Nem akarok felszedni senkit. De azért köszi.
Látva, hogy nem jut velem dűlőre, Doug Brian felé fordult.
– És te mit szólsz? Száz dolcsi.
Brian szinte azonnal a pult mögött dolgozó Lizre pillantott.
Doug a szemét forgatta.
–  Férjnél van. FÉRJNÉL. Tedd már túl magad ezen! Kezdesz
lehangoló lenni. Regisztrálj egy társkereső oldalra, vagy valami.
– Doug Brian felé billentette a pohár Sprite-ot. – Múlt héten egy
ikerpárral találkoztam a Tinderről. Ikrekkel. – Sokat sejtetően a
szemöldökét mozgatta.
Lehúztam a felest.
– Tényleg? Akkor egyszerre két nőnek is csalódást okoztál?
Brian felnevetett.
Doug nem vett rólam tudomást.
–  Komolyan mondom, haver. Nem fogja elhagyni a férjét.
Foglalkozz a saját dolgoddal!
Brian visszanézett Lizre. Aztán szinte végszóra kinyílt a VFW
ajtaja, és Jake sétált be rendőrruhában.
Mind abbahagytuk, amit csináltunk, és azt néztük, ahogy a
bárpulthoz sétál. Útközben hátba veregetett néhány embert, és
a kelleténél jóval hangosabban köszönt, csakhogy mindannyian
tudjuk, megtisztelt bennünket a jelenlétével.
Megkerülte a pultot, mintha övé lenne a hely, odalépett
Lizhez, és színpadiasan megcsókolta. A bárban huhogás tört ki,
én meg összenéztem Douggal. Micsoda seggfej!
Visszanéztem Brianre, és még épp láttam, ahogy a sértettség
jele átcikázik az arcán.
 A pokolba, talán mégiscsak igaza van Dougnak. Nem azt
mondom, hogy nőkre fogadni a megoldás, de tényleg ideje volt
már, hogy Brian túltegye magát ezen a szarságon. Liznek nem
állt szándékában elhagyni Jake-et – bár jobban tenné.
Mike elsétált mellette a mosdó felé menet, Doug pedig intett
neki.
–  Hé, Mike! Száz dolcsi, ha ráveszed, hogy veled menjen. – A
pultnál álló nőre mutatott.
Mike megállt, és a szemüvegén keresztül a nőre pillantott.
Biztos tetszett neki, amit látott, mert előhalászta a tárcáját.
– Nem is tudom, ez mennyire fair így. Kapok száz dolcsit, meg
egy gyönyörű nőt is!
Nevetve az órámra néztem.
–  Mennem kell. Meg kell etetnem a gyereket – mondtam, és
leraktam a dákót.
Doug felnyögött.
–  Mindig ezt csinálod. – Legyintett. – Jól van. Akkor menj a
picsába! – Aztán a vállam fölött a bárpult felé nézett, és
biccentett a nőnek. – Hé, szólj egy jó szót az érdekemben kifelé
menet, jó?
–  Szóval azt akarod, hogy hazudjak neki? – kérdeztem,
miközben magamra rántottam a kabátomat.
Brian és Mike felnevetett.
Doug nem törődött velem, és az asztalra helyezte a
biliárdbotját.
– Mindjárt előveszem a titkos fegyveremet.
Elmosolyodtam, majd a fejemet rázva elindultam a bárpult
felé.
 3. FEJEZET

Alexis

– Mit kér? – kérdezte a csapos, miközben a pultot törölgette.

Szőke volt, a csuklóján egy rózsát ábrázoló tetoválás virított, a
száján élénk rózsaszín rúzs. Csinos. Liznek hívták.
Átnéztem a tőle kapott étlapot.
– Mit ajánl? – kérdeztem, mert nem tetszett a választék. Szinte
csak frissensültjeik voltak.
– A chili házi készítésű – felelte.
A számat húztam.
– Nem igazán szeretem a chilit.
A köd odakint annyira sűrűvé vált, hogy tudtam, nem fogok
hazaérni időben, és túlságosan éhes voltam, meg vécére is
akartam menni. A város egyetlen benzinkútja zárva volt, így
nem tudtam se mosdóba menni, se kajálni. A Google kedvesen
elirányított az egyetlen nyitott helyre nyolcvan kilométeres
körzetben: a VFW-be, amit a Teherautós Fickó említett.
A hely egy kicsit… lestrapált volt. Az asztalokhoz össze nem
illő, olcsó székeket toltak. A falakat kopott, ezerévesnek tűnő
sörreklámok, bekeretezett kitüntetések és veteránok fekete-
fehér képei borították. A falon egy régi zenegépből a Benny and
the Jets bömbölt. A bárpult fölé egy hatalmas szarvasfejet
raktak fel, aminek agancsáról a szivárvány színeiben pompázó
karácsonyi fények lógtak. Az egész helyiség nagyon kopott, és
koszos hatást keltett. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy más
körülmények között idejöjjek.
Egy legalább hat hónapos terhes fiatal nő lépett Liz mellé, és
miközben a derekát támasztotta egy kézzel, a másikkal
végighúzta a kasszán a kártyáját.
–  Kimész, Hannah? – kérdezte Liz, miközben sört töltött a
csapból.
–  Aha – grimaszolt a másik – a baba pont a hólyagomat
nyomja a lábával.
–  Beviszem a borravalódat az irodába – felelte Liz. Aztán
visszanézett rám. – Kár, hogy nem a konyha bezárása előtt
érkezett. Elég szűkös a kínálat így nyár előtt, mert ilyenkor
nincsenek turisták.
– Turisták? – kérdeztem.
–  Igen. A Root folyónál vagyunk. Ráadásul csak kétórányi
autóútra az Ikervárosoktól{2}, szóval sok hétvégi harcos jár ide.
De most csak a helyiek vannak itt. Ők viszont teljes létszámban.
Mind a háááááromszázötvenen. – Nevetett, és a zsúfolt kocsma
felé bökött a fejével.
Megpördültem a székemen. Igaza volt. Egyetlen üres helyet
sem lehetett látni a bárban.
Ahogy végigpásztáztam a tömeget, kiszúrtam a fickót a
biliárdasztal mellett, aki kivontatta a kocsimat az árokból.
Tényleg helyes volt.
Most, hogy levette a kabátját, láttam, hogy a teste is szép.
Olyan robusztus, favágó típus. Szakáll, sötétbarna haj,
mogyoróbarna szem, gödröcskék. Magas. Flanelinget és farmert
viselt. Az ujja fel volt gyűrve, és láttam, hogy mindkét alkarját
színes tetoválások borítják.
Elfordultam, nehogy észrevegye, hogy nézem.
Egy csengő szólalt meg, és Liz átnézett a fejem fölött. Mintha
idegesség villant volna a szemében, de elmosolyodott.
Megfordultam, hogy kövessem a tekintetét. Egy rendőr jött be –
egy jóképű rendőr. Magas volt, jóval több, mint száznyolcvan
centi. Barna szem, sűrű, barna haj. Fitt alakját kiemelte a
testszínű seriffegyenruha. Egy pisztoly lógott a csípőjéről, a
mellkasán pedig egy aranyjelvény csillogott. Jegygyűrűt viselt.
–  Szia, bébi! – Liz rámosolygott, amikor a férfi megkerülte a
pultot.
A rendőr odahajolt hozzá, és megcsókolta. Néhányan
füttyentettek.
A férfi megemelte a pultosnő állát.
–  Elhoztam a pulóveredet – mondta a másik szemébe
beszélve. Egy nagy, fehér gombolyagot nyomott a nő kezébe. –
Ezt a rendőrkocsiban hagytad.
– Ez kedves tőled. – Liz a pulóverre nézett. – Ó, Jake, ő itt… –
elhallgatott, amikor rájött, hogy nem is mutatkoztam be neki.
Jake felém fordult, és úgy tűnt, most először vesz észre.
– Alexis – segítettem neki. – Örülök, hogy megismerhetem.
–  Üdvözlöm Wakanban! – Úgy ejtette ki, hogy wakhán. –
Mennem kell – mondta a feleségének. – Éjfélre jövök érted. –
Megcsókolta a nőt, és mielőtt elment, felém biccentett.
Fújtam egy nagyot, és visszanéztem az étlapra. Azt
fontolgattam, hogy rendelés nélkül távozom. Semmi sem tűnt
túl biztatónak.
 –  Szóval a chilin kívül mit érdemes még kipróbálni? –
kérdeztem.
–  Helló – szólalt meg egy férfihang a hátam mögött. Lizhez
beszélt. – Szeretném rendezni a számlát. – Felnéztem. A
Teherautós Fickó volt az.
Liz rámosolygott.
– Korán ágyba bújsz, mi?
– Meg kell etetnem a gyereket – felelte. Aztán felém fordult, és
elmosolyodott. – Szia!
–  Szia! – feleltem, és szembefordultam vele. – Ismét
találkozunk.
– Csak ezúttal sokkal jobb körülmények között!
Elmosolyodtam.
– Köszi a korábbit. De tényleg nem kellett volna.
–  Szerintem pedig igen. – Egy férfi felé biccentett, aki vörös
szemmel, ziláltan ült a bárpult végében, hét üres söröspohárral
maga előtt. – Ő ott a daliás lovagod a hófehér vontatóautóval.
A fogaimon keresztül szívtam be a levegőt.
– Egész éjjel ott dekkolhattam volna.
–  Áh, valamelyikünk megállt volna ott. Öt, legfeljebb hat óra
múlva.
Felnevettem, ő pedig rám mosolygott.
– Daniel vagyok. – Kezet nyújtott.
– Alexis – mutatkoztam be. A tenyere érdes és meleg volt.
–  Azt hiszem, figyelmeztetnem kell valamire – folytatta, és
miután elengedte a kezem, a pultra támaszkodott. – Látod ott
azokat a fickókat? – A biliárdasztal körül kuporgó három férfi
felé biccentett. – Fogadást kötöttek, hogy melyikük tud téged
hazavinni.
Liz nyögött egy nagyot a kassza mögött.
– Akkora seggfejek – motyogta, miközben lehúzta a kártyáját.
– Brian is? – kérdezte.
– Nem, csak Mike és Doug. – Az egyik férfira mutatott. – Látod
azt a szemüveges fickót? – kérdezte tőlem. Megfordultam a
székemen, hogy megnézzem őket.
– Igen…
– Az a szerencsétlen lenne a jelölt.
Felhorkantam, Lizből pedig kitört a nevetés.
–  A magas fehér fickó a Carhartt-dzsekiben az anyja
pincéjében lakik – folytatta. A homokszőke férfi felénk
vigyorgott, és integetett. – Körülbelül öt perc múlva szerez
valahonnan egy gitárt. – Rám nézett. – El fogja játszani a More
than Words című számot az Extreme-től, de nagyon, nagyon
bénán.
Liz nevetve csúsztatta elé a nyugtát.
– Így van! Istenem, de miért van így?
Miközben Daniel aláírta a nyugtát, a papírlapra pillantottam.
Csak tíz dollárról szólt, de a fickó tíz dollár borravalót adott
pluszban. Lefordította a papírt, majd ellökte magát a pulttól. –
Mindegy, mindenesetre sok szerencsét! – s elindult a kijárat felé.
– Várj! – kiáltottam utána.
Megállt, és visszanézett rám.
– Mennyiben fogadtak?
Megvonta a vállát, és elővette a kocsikulcsát.
– Száz dolcsiban.
– Na és te? Nem veszel részt a fogadásban?
 Megrázta a fejét.
– Ez nem az én stílusom.
–  Nem? És mi lenne, ha veled mennék haza? Megnyernéd a
pénzt?
A homlokát ráncolva nézett rám.
– Ezt most nem értem.
–  Úgyis menni akartam. Kisétálhatnánk innen együtt.
Megnyerhetnéd a fogadást.
Elmosolyodott.
– Megtennéd?
Megvontam a vállamat.
– Persze!
A bár túloldalán álló férfiakra pillantott.
A Carhartt-dzsekis egy gitárt tartott a kezében.
Daniel visszanézett rám, és egy halvány mosoly jelent meg a
szája sarkában.
– Ha megcsináljuk, osztozunk a pénzen.
Lizhez fordultam.
–  Liz, egy egytől a sorozatgyilkosig terjedő skálán mennyire
veszélyes ez az ember? Biztonságban leszek, ha kisétálok vele
egy sötét parkolóba?
A nő elmosolyodott.
–  Daniel az egyetlen fickó, akivel le mernék lépni ebből a
bárból.
A fickó láthatóan elégedett volt a válasszal.
– Nem is tudom, mit gondoljak erről. Az unokatestvérem vagy.
A lány felnevetett.
– Daniel teljesen ártalmatlan.
 –  És betartja az alku rá eső részét? Fizetni fog nekem? –
kérdeztem.
Liz épp egy poharat törölt el egy konyharuhával.
–  Még ha azok az idióták nem is tartják be az alku rájuk eső
részét, és nem adnak neki egy fityinget sem, ő akkor is fizetni
fog neked. Ő már csak ilyen ember.
Visszanéztem Danielre, ő pedig megvonta a vállát.
–  Nem vagyok seggfej. Ezt a tulajdonságot szeretem
magamban a legjobban.
Éreztem, hogy a mosolyom a fülemig ér. A pasas vicces volt.
–  Oké – feleltem. – Akkor megegyeztünk. – A mellettem lévő
bárszék felé biccentettem. – De ülj le, és beszélgessünk egy
kicsit. Különben nem fogják elhinni, hogy udvaroltál nekem.
Az órájára nézett. Aztán láthatóan úgy döntött, van ideje,
mert helyet foglalt.
– Szóval, mesélj magadról! – kezdtem. – Mivel foglalkozol?
– Ingatlankezelő vagyok – válaszolta.
Liz felnevetett a pult mögül, ahol éppen sört töltött a csapból.
– Ő a polgármester.
Felvontam a szemöldökömet.
– Hű, a polgármester?
Daniel az unokatestvérére vetett egy szigorú pillantást.
–  Ez inkább csak amolyan tiszteletbeli cím. Ez egy kisváros.
Szinte semmi feladatom nincs.
Liz megrázta a fejét.
–  Csak szerénykedik. Ő itt úgyszólván minden. Péntek
esténként bingót tart, önkéntes tűzoltó. És ő a Mikulás is. – A
pénztárgép fölötti egyik bekeretezett cikk felé biccentett.
 A Mikulás Wakanba látogatott.
A cikkhez színes fotó tartozott, amelyen egy kövér Mikulás
volt látható, egy kisfiúval a térdén.
Mosolyogva néztem vissza a srácra, mire ő gyorsan témát
váltott.
– És te mivel foglalkozol?
Megvontam a vállam.
– Nem olyan érdekes.
Nem szerettem volna kiadni a személyes adataimat egy
idegennek.
Nem erőltette a dolgot.
– Oké – válaszolta. – És mi szél hozott Wakanba?
– Egy temetésről jövök.
Az arca elkomolyodott.
– Ó, ezt sajnálattal hallom.
–  Lil néni kilencvennyolc éves volt, és nagyon szép életet
tudhatott magáénak. Sok szeretővel, ahogy ő szokta mondani. –
Daniel elmosolyodott. – Egyébként Minneapolisban élek. Éppen
átutazóban vagyok. Hé, mindig ilyen köd van errefelé?
– Kint köd van? – kérdezte Liz meglepődve.
Daniel megrázta a fejét.
– Soha. Igazából furcsa is.
– Hm. Szóval van egy gyereked? – kérdeztem.
Ismét az órájára nézett.
– Van. Chloe.
– Hány éves?
– Egyhetes.
–  Ó! – feleltem, és meglepetten hátrébb húzódtam. – Még
nagyon kicsi.
Nem viselt jegygyűrűt, nem mintha ez bármit is jelentett
volna. Lehetett gyereke anélkül is, hogy házas lenne.
– Szóval van barátnőd? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Nem vállaltam volna ezt a fogadást, ha lenne.
–  De… ööö… tudod, igazából nem viszel fel magadhoz –
mutattam rá.
–  De úgy teszek, mintha igen. Nem lennék tiszteletlen a
barátnőmmel, ha tényleg lenne. – Elvigyorodott.
El kellett fojtanom egy mosolyt.
– Szóval nem vagy együtt a gyereked anyjával? – kérdeztem.
Láthatóan nagyon jól szórakozott.
– Nagyon nem. Csak nevelőszülő vagyok.
Liz elmosolyodott.
–  Chloe annnnyira aranyos. Daniel pedig nagyon jó apuka! –
bólogatott a pultos. – Mutass már neki egy fotót!
A fickó elővette a telefonját, kikeresett egy képet, majd felém
nyújtotta.
Nevetés robbant ki belőlem.
– A gyereked egy kecske? Pizsamában?
– Így van. Néhány hétig marad nálam. Dougé. A gitáros srácé.
Az anyjának emlőgyulladása van, és Doug nem tudta vállalni az
éjszakai etetést, ezért jelentkeztem segíteni.
–  Akkor hadd tisztázzam! – szóltam közbe, keresztbe téve a
lábam. – Doug a More Than Words egy pocsékul előadott
verziójával próbál engem elcsábítani, miközben van egy
kiskecskéje? Ha van egy kiskecskéd, mindig azzal kezded a
csajozást, hogy képzeld, van egy kiskecském!
Daniel kuncogott.
– Valójában nekem van kiskecském.
Liz jeget tett egy pohárba.
–  Folyton azt mondom neki, hogy semmi más nem kéne a
Tinder-profiljába, mint egy közös kép róla meg Chloéról, és egy
lakcím.
Felnevettem.
Daniel elmosolyodott, és a válla mögé intett.
– Figyelnek minket? – kérdezte.
A tekintetem a biliárdasztal felé siklott.
– Ó, igen. – Visszanéztem rá. – A Carhartt-dzsekis Doug épp a
gitárját hangolja. Mit gondolsz, mennyi időnk van még a
szerenádig?
– Azt mondanám, még egy-két perc.
–  Oké – hajoltam előre. – Most úgy teszek, mintha valami
nagyon vicceset mondtál volna, és nevetni fogok. Aztán
leléphetünk.
Az állához tette a kezét.
– Milyen típusú nevetés lesz?
– Milyen típusú?
–  Aha. Tudod, elméletileg bármit mondok neked, annak elég
jónak kell lennie ahhoz, hogy elmenj velem, akkor is, ha csak öt
perce ismersz. Szóval nagyon meggyőzőnek kell lenned. Julia
Roberts-típusúra gondolsz?
Ezen tényleg nevettem, ami őt is megnevettette – és az egész
helyzet annyira imádnivaló volt. Meleg, aranyzöld szeme köré
ráncok gyűltek, és ettől az egész arca felragyogott.
 Istenem, de szép mosolya volt! Igazán kedves. A látványtól
valami a szívembe döfött, és egy pillanatra elállt a lélegzetem.
Ott ültünk, még mindig nevetgélve, és azon kaptam magam,
hogy az ajkamba harapok, és egy kicsit közelebb hajolok hozzá,
majd döbbenten vettem észre, hogy flörtölök. Mármint tényleg
flörtölök, nem csak úgy teszek, mintha.
Hét évig voltam együtt Neillel. Azt hittem, Neil lesz az utolsó
férfi az életemben. Aztán szakítottam vele, és azt mondtam
magamnak, hogy végeztem. Nincs több pasi. Nem volt
szükségem senkire. Nem volt szükségem a gondokra. Teljesen
elvetettem a randizás gondolatát. Vettem egy nagyon szép
vibrátort, és harminchét évesen kiszálltam a buliból. Nulla
érdeklődés.
És most flörtöltem.
Olyan érzés volt, mintha rájönnék, hogy a növény, amit
megöltem, mégiscsak él, és mindössze vízre van szüksége.
– Ó, jön Doug – suttogta Liz.
Elvontam a tekintetemet Danieltől. Doug a bárpult felé
kanyarodott a magas asztalok között, gitárral a kezében.
– Ideje lelépni – figyelmeztetett Daniel.
Aztán megfogta a kezem, lesegített a bárszékről, és elhagytuk
a helyiséget.
 4. FEJEZET

Daniel

Megragadtam a kezét. Próbáltunk lazának tűnni egymás

mellett. Úgy éreztem, hihetőnek látszik kívülről. Pimasznak, de
hihetőnek. Alexis nem húzódott el.
A srácok leesett állal bámultak, ahogy kifelé tartottunk a
bárból. A másik kezemet kinyújtottam tenyérrel lefelé, és
intettem nekik, hogy maradjanak.
Amikor kiértünk a parkolóba, elengedtem a kezét. Kihúztam a
pénztárcámból a bankjegyeket, és átnyújtottam neki.
Alexis elvette a pénzt, megszámolta, majd az ingem zsebébe
dugta.
–  Ööö… azt beszéltük meg, hogy felezünk – mondtam, és a
pénz után nyúltam, hogy visszaadjak belőle.
– Így fizetek neked a vontatási szolgáltatásért.
–  Na nem. Nem fogadom el – feleltem, és átadtam neki a
vaskos pénzköteget.
Ő erre keresztbe fonta a karját.
–  Az oroszlánrészt te csináltad – folytattam, továbbra is felé
nyújtva a lóvét. – Megdolgoztál érte.
–  Nem is lennék itt, ha nem rángattál volna ki az árokból.
Ötven dolcsinál sokkal többet fizettem volna a részeg Carlnak.
És én döntöm el, mit csinálok a jogtalanul szerzett hasznommal.
Ez a jogtalanul szerzett haszon lényege. – Száraz vigyorral
nézett rám.
Mosolyogva megráztam a fejem. Láttam, hogy nem fogja
beadni a derekát, és nem is erőltettem túlságosan a dolgot, mert
tudtam, ha ugrik ötven dolcsim, akkor nem fogok tudni másnap
csatlakozni a haverokhoz. A szezonon kívüli időszakban
mindenkinek szűkös volt a kerete. Amúgy meg: már csak a
szórakozás miatt is megérte a dolog.
–  Szóval gyakran csinálsz ilyet? – kérdeztem, miközben
visszatettem a pénzt a tárcámba. – Meg kell mondanom, ez volt
a hetem fénypontja.
Elmosolyodott.
– Akkor biztos uncsi heted volt.
Kicsit felnevettem.
Egy lágy szellő átfújt egy hajtincset az arcán, ő pedig elhúzta
az egyik ujjával. Istenem, de gyönyörű volt! Vörös haj, világos
bőr, szeplővel tarkított orr. Mélybarna szem. Sportos alak.
Amikor átöltözött a kocsijában, többet láttam belőle, mint amit
valószínűleg mutatni akart. Éreztem a parfümje illatát. Nem
ismertem fel, de azt hiszem, drága lehetett.
Ez a nő annyira nem illett ide, hogy az igazából nem is vicces.
Nehéz volt elhinni, hogy egyáltalán itt van, hogy itt áll, ezen a
repedezett aszfaltú parkolóban a semmi közepén, abban a
ruhában és magas sarkú cipőben. Mintha egy modell meglógott
volna egy divatmagazin fotózásáról, és aztán eltévedt.
És igaza volt a köddel kapcsolatban. Úgy ölelte körül a parkoló
szélét, mintha egy láthatatlan erőtér vette volna körül a VFW-t.
Furcsa volt. Ilyen időben vezetni egy rémálom.
 Ott álltunk egy ideig. Aztán a kocsija felé biccentett.
– Hát, akkor jobb, ha indulok. Meg kell etetned a gyerekedet.
Hé, lehet a közelben valami kaját kapni?
Megráztam a fejem.
–  Nem. Rochester a Wakanhoz legközelebb eső város, és az
negyvenöt percre van északra.
Összeszorította a száját.
– Sejtettem. Oké, nos. Jó volt a haverjaidat szívatni.
– Igen, én is élveztem.
Még egy pillanatra rám mosolygott. Aztán megfordult,
elindult a kocsija felé, én pedig álltam, és figyeltem őt.
– Hé – szólítottam meg.
Megfordult.
– Igen?
– Csinálhatok neked valamit kaját. Nálam.
– És mit fogsz csinálni? Mert nagyon válogatós vagyok – vágta
rá gondolkodás nélkül.
Elmosolyodtam.
–  Hát, dinoszauruszos csirkefalatkám nincs, ha ebben
reménykedsz.
Ezen felnevetett, én pedig elvigyorodtam.
Gondolatban átfésültem a hűtőm tartalmát.
–  Valószínűleg grillezett sajtot készítek. Friss paradicsommal,
és bazsalikommal.
Felvonta a szemöldökét.
– Friss paradicsommal és bazsalikommal?
– Van kertem.
– Nem vagyok híve az egyéjszakás kalandoknak.
 Nevettem.
– Hű, te aztán nem kertelsz!
– Komolyan beszélek. Soha nem volt egyéjszakásom, és nem is
lesz. Ha ez a célod, nagyot fogsz csalódni.
– Nem ez a célom – feleltem őszintén, és rámosolyogtam.
Erre bólintott, tett néhány lépést, majd megállt, és felnézett
rám.
–  Oké, de tájékoztatásul közölnöm kell, hogy van nálam
sokkoló.
– Rendben.
–  És biztosan használni fogom, ha kell. – Szigorú pillantást
vetett rám.
Én is hasonlóan komoly arcot vágtam.
–  Nem lesz rá szükséged. De hiszek neked. Erőszakosnak
tűnsz.
Elfojtott egy mosolyt, miközben igyekezett továbbra is
komolyan nézni.
– És a saját kocsimmal megyek. Nem ülök be melléd.
– Ez csak természetes.
–  Még egy dolog. – Alexis megcsóválta a fejét. – Van bárki,
akinek az a benyomása, hogy jársz vele?
Elnevettem magam.
– Ez csak egy grillsajt, oké? Nem olyan komoly a dolog.
–  Jó, tudom. De ha az lenne a benyomásom, hogy járok
valakivel, és hazaérve azt látnám, hogy a fazon egy másik
nőnek készít grillezett sajtot, nem örülnék neki.
– Már mondtam, hogy nincs barátnőm.
– Az teljesen más kérdés.
 –  Nem – feleltem mosolyogva. – Senki nincs abban a hitben,
hogy jár velem. Van bárki, akinek az a benyomása, hogy jár
veled?
Felnevetett.
– Nincs.
– Oké.
Elmosolyodott.
– Oké.

Másnap reggel hatkor, meztelenül és boldogan ébredtem,

miután életem legjobb randiján voltam túl.
Aztán rájöttem, hogy a csaj eltűnt.
 5. FEJEZET

Alexis

Lábujjhegyen osontam be a saját házamba anélkül, hogy

felkapcsoltam volna a villanyt, mint egy takarodó után
besurranó tinédzser.
Reggel fél hét volt, egy cipőt viseltem csak, a hajam
összekócolódott, sár és állatszőr borította mindenemet, és egy
kapucnis pulóver lógott rajtam, amit kifelé menet loptam.
Pánikba estem.
Pánikba estem, és leléptem, amíg Daniel aludt.
Egy idegen férfi ágyában ébredtem, egy poros garázsban, a
semmi közepén, egy kisvárosban, miután – most mit kerteljek –
életem legjobb szexuális élményén voltam túl, egy huszonnyolc
éves férfival.
Megismétlen: egy huszonnyolc éves férfival.
Felkeltem, hogy kimenjek a mosdóba, és útközben felvettem a
kapucnis pulóverét. Amikor kezet mostam, a pulcsi zsebéből
kiesett a tárcája, és kinyílt a jogosítványánál.
Azt tudtam, hogy fiatalabb nálam. Csak azt nem, hogy
majdnem egy évtizeddel.
Egy egyéjszakás kalandon voltam túl, egy vadidegennel, aki
egy évtizeddel fiatalabb nálam.
Mégis mi a fenét csináltam? Én nem szoktam ilyen lökött
lenni. Nem szoktak alkalmi partnereim lenni. Nem megyek bele
veszélyes szitukba. Neilnek két hónapot kellett várnia, mire
lefeküdtem vele, és amikor végül megtettem, az egy nagyon jól
megtervezett, romantikus mexikói utazás során történt. Egy
hétig válogattam előtte a fehérneműket, gyantáztattam,
hámlasztottam, és virágszirmokat hintettünk az ágyra. Soha
életemben nem szexeltem senkivel, aki nem a barátom volt. És
most kivételt tettem egy sráccal, akivel most találkoztam
először, és aki majdnem olyan korú, mint Neil fia.
Teljesen kiborultam.
Felöltöztem, és kirohantam az éjszakába, kifelé menet pedig
kutyaszarba léptem. Vagy talán disznószarba? Kecskeszarba?
Bármibe is, annyi volt belőle, hogy lecuppantotta a cipőmet a
lábamról, és úgy hagytam ott, mint egy gyík, amelyik a farkát
hullatva menekül.
Bebicegtem a sötét nappalimba, és a kulcscsomómat a
kredencre dobtam.
– Hol voltál?
A fantom férfihangtól, ami Neil kedvenc fotelje irányából jött,
elakadt a lélegzetem. Aztán felgyulladt egy lámpa, és a szívem
újra dobogni kezdett.
– Derek! Istenem, halálra rémítettél!
Az ikertestvérem vigyorogva nézett rám a fotelből.
–  Szia, hugi. – Aztán végignézett rajtam, és aggódva feljebb
ült. – Jól vagy?
Fintorogva néztem le a gyűrött ruhámra, meg a csupasz
lábamra.
– Aha. – Kifújtam a levegőt. – Jól vagyok. Te meg hogy kerülsz
ide?
–  A riasztókódod ugyanaz, mint amit a telefonodhoz
használsz.
– Te tudod a telefonom kódját? – Hátranyúltam, és levettem a
fél pár tűsarkúmat.
–  Ismerem az összes kódodat. Még akkor is, ha
megváltoztatod őket.
Szárazon felnevettem. A bátyámmal volt köztünk egy kis
ikertelepátia. Mindig is megvolt.
– Mit keresel itthon? – kérdeztem, aztán mezítláb átsétáltam a
szobán, és a kanapéra vágódtam. – Azt hittem, még hat hétig
Kambodzsában vagy.
– Visszajöttem hamarabb.
– De nem elég korán ahhoz, hogy megments attól, hogy egy fél
hetet egyedül töltsek Cedar Rapidsban, a szüleinkkel –
jegyeztem meg.
– Vadlovakkal sem tudtak volna odavonszolni.
Ismét felnevettem, hátradöntöttem a fejem a kanapén, és
lehunytam a szemem.
– Neked kiszívták a nyakad?
Felkaptam a fejem.
–  Mi?! – Lepattantam a kanapéról, és a kredenc fölött lévő
tükörhöz rohantam, hogy megvizsgáljam a nyakam.
–  A fenébe! – lihegtem, amikor megláttam a negyeddolláros
méretű lila foltot a fülem mellett.
–  Ez egy kicsit gimis retró, nem gondolod, tesó? És kissé
mérges vagyok rád, amiért nem mondtad el, hogy újra
összejöttél Neillel.
 Felnyögtem, és az ujjammal megérintettem a foltot.
– Mert nem is jöttem össze vele.
Derek rám szegezte a tekintetét.
–  Akkor kitől kaptad azt a… – úgy tűnt, most veszi észre a
kapucnis pulóveremet. – És mióta hordasz terepszínű pulóvert?
–  Nem hordok – válaszoltam a kiszívott nyakamat fogdosva.
Rá kellett volna tennem egy ragtapaszt, olyan nagy volt.
Elkezdtem lefelé húzni magamról a pulcsit, majd a szemem
forgattam. A mellem is ki volt szívva. Újra odanéztem.
Mindkettő.
Derek csendben várta a magyarázatot.
–  Megismerkedtem valakivel. De vége is – mondtam, majd
felhagytam a vizsgálódással, visszahuppantam a kanapéra, és
végighúztam a tenyerem az arcomon.
– Megismerkedtél valakivel? Mikor?
Oldalra döntöttem a fejem, hogy ránézzek.
– Körülbelül tíz órája?
Derek rám pislogott.
–  Oké. Épp kapuzárási pánikban vagy. Láttam már ilyet.
Szerzünk segítséget, nyugi.
Felnevettem. Istenem, valószínűleg tényleg kapuzárási
pánikom van. Mi mással magyarázhattam volna mindezt?
– Az autómmal árokba hajtottam, a temetésről hazafelé jövet,
és ez a fickó húzott ki. Kedves volt, és nagyon cuki, én meg
hazamentem vele, hogy egyek egy grillezett sajtot. Ami
egyébként nagyon finom volt. Az üvegházában lévő dolgokból
készítette. Aztán megjelent egy elszabadult malac, és
mindenemet összesározta…
 – Egy malac? – Dereket láthatóan mulattatta a dolog.
–  Igen. Az erdőből rohant elő. Halálra rémített. Volt vagy
háromszáz kiló. Gondolom, egy közeli farmról szökött meg,
vagy ilyesmi. Cuki volt. Megsimogattam. Aztán egy kutya is rám
ugrott. A fickónak van egy pizsamás kiskecskéje, és…
Derek felemelte a kezét.
– Ne mondj többet, ez mindent megmagyaráz.
Fáradtan felnevettem.
–  Mindegy, nem lesz belőle semmi – motyogtam. – Még a
vezetéknevét sem tudom.
– Védekeztetek?
–  Igen, persze. Még mindig fenn van a spirálom, ő pedig
óvszert használt.
Valójában nem is egyet… Elpirultam, amikor erre gondoltam.
– Helyes. Nos, örülök, hogy jól érzed magad. És annak is, hogy
nem Neilről van szó.
A homlokomat ráncoltam.
– Ja, én is.
–  Látom, a cuccai még mindig itt vannak. – A garázs felé
biccentett.
Megdörzsöltem a homlokomat.
– Mindent összepakoltam, de nem hajlandó érte jönni.
Derek előrehajolt, könyökét a térdére támasztva.
– Sajnálom, hogy nem voltam itt, amikor ez történt – mondta
komolyan.
–  Semmi baj. Éppen a világot mentetted meg – feleltem
fáradtan.
Derek hat hónapig volt távol, önkéntes munkát végzett az
Orvosok Határok Nélkül nevű szervezetnél. Plasztikai sebész
volt. Egy remek plasztikai sebész. Égési sérülteket, és
szájpadhasadékos gyerekeket kezelt. Nem volt jogom
bosszankodni amiatt, hogy nem volt itt, és nem mondta meg
személyesen Neilnek, hogy húzzon a francba – bár, ha jól
tudom, műholdas telefonon keresztül végül megtette.
Ránéztem.
– Miért jöttél vissza? Korábban kiengedtek?
Lassan mosolyra húzódott a szája.
–  Elmondhatom, de előbb alá kell írnod egy titoktartási
nyilatkozatot.
Nevettem, azt hittem, viccel, de Derek benyúlt a szék oldalán
pihenő futártáskába, és elővett egy darab papírt meg egy tollat.
Rápislogtam.
– Te most hülyéskedsz.
–  Nézd, nem kérném, de be kell tartanom az ígéretemet. –
Felém csúsztatta a lapot a dohányzóasztalon.
A szemébe néztem.
–  Azt akarod, hogy aláírjak egy titoktartási nyilatkozatot,
mielőtt te, a testvérem és legközelebbi bizalmasom
elmondanád, miért vagy a nappalimban?
Még egy centivel közelebb tolta hozzám a papírt, és a
mutatóujjával rákoppintott az aláírás vonalára.
Megráztam a fejem, felkaptam a szerződést, és beleolvastam.
– Mi ez?
Felemelte a kezét, hogy elhallgattasson.
– Csak írd alá, és akkor mindent elmondhatok neked!
Sóhajtottam.
 –  Oké – motyogtam, és a kipontozott vonalra firkantottam a
nevem. Visszatettem az asztalra, és odadobtam a tollat. –
Végeztünk a papírmunkával. Ki vele!
– Megházasodtam.
Felpattantam a kanapéról.
– MI VAN?!
Csak úgy vigyorgott.
– Múlt hétvégén. Hat hónapja ismerkedtünk meg.
Alig jutottam szóhoz.
– És nem mondtad el nekem?
– Nem lehetett. Megígértem. És ez fontos volt neki.
–  De… de te mindent el szoktál mondani nekem – folytattam
hitetlenkedve.
Derek bólintott.
–  Tudom. Ebből is láthatod, hogy mennyire fontos nekem a
bizalma.
Visszasüppedtem a kanapéra, a tekintetem ide-oda vándorolt,
de nem néztem föl az ölemből.
– Megházasodtál… – lihegtem. Aztán felnéztem rá. – És kivel?
–  A neve Nikki. Zenész. Elég híres. Épp Kambodzsában volt,
hogy létrehozzon egy női otthont a szexkereskedelem
túlélőinek.
Végiggondoltam, milyen zenészeket ismerek. Nem túl sokat,
az a helyzet.
– Nikki… Milyen Nikki?
– A művészneve Lola Simone.
– Nem – vágtam rá.
Vigyorgott.
 – Az nem lehet, hogy Lola Simone férje vagy.
– De igen. – Elővette a telefonját, és átnyújtotta nekem.
Bámultam a kettejükről készült közös képet, ami kétségkívül
esküvői fotónak tűnt.
Lola Simone egy hatalmas, Lady Gaga-kaliberű rocksztár.
Csak ezeken a képeken nem olyan volt, mint a bulvársajtóban
szokott. Itt normálisan nézett ki. Vállig érő barna haj, szerény
fehér ruha, virágkoszorú. Derek fehér vászonöltönyt viselt, és
sugárzott a boldogságtól.
–  Elképesztő, Ali. A legcsodálatosabb nő, akivel valaha
találkoztam.
A szemébe néztem.
– És elvetted feleségül. Anélkül, hogy meghívtál volna.
A mosolya már nem volt annyira széles.
–  Senki nem volt ott, csak az ügynöke, Ernie. Nem verhettük
nagydobra – mondta, miközben visszavette a telefonját. – A
magánélete borzasztó fontos neki. Mindenhol felismerik,
bárhová megy. Nem tud elrejtőzni. A paparazzók állandóan
üldözik. Egyszerűen könnyebb volt ott, a világtól elzárva
megejteni.
– És mikor fogok vele találkozni? Nem hoztad magaddal?
–  Túlságosan lefoglalja a munkája ahhoz, hogy el tudjon
szabadulni. És nem szeret visszajárni.
–  Hát, előbb-utóbb pedig vissza kell jönnie. Itt élsz, és az
önkéntes munkád néhány hét múlva véget ér.
Derek mosolya ismét lehervadt.
– Ali, nem jövök vissza.
Pislogva néztem rá.
 – Tessék? Hogy érted azt, hogy nem jössz vissza?
– Kambodzsába költözöm, hogy a feleségemmel lehessek.
A hír egyenesen gyomorszájon vágott.
– Kambodzsába költözöl… – ismételtem hitetlenkedve.
–  Hogy segítsek neki beindítani, és működtetni a nőotthont.
Meg, hogy több önkéntes munkát végezzek. Szükségük van
sebészekre, és sok jót tehetnénk ott.
Visszaültem a kanapéra. Ekkor döbbentem rá, mit is
jelentenek a szavai. A szemébe néztem.
– Nem. Nem hagyhatsz itt vele.
Sikerült még szomorúbbnak tűnnie, mint amilyen már volt.
– Nem lesz semmi baj.
Megráztam a fejem.
–  Nem. Nem, az kizárt, hogy összeszedem magam. Nem
teheted ezt velem, Derek. Nem dolgozhatok tovább Neillel. Nem
megy. Megpróbáltam. Jelentkeztem más kórházakba is. Így nem
kell mindennap látnom.
Végighúzta a kezét a száján. Nem válaszolt. A hátam mögé
nézett merengve. Nem tudott a szemembe nézni.
Egy Montgomery voltam.
A Montgomeryk pedig a Royaume Northwestern Kórházban
dolgoztak, amióta az 1897-ben megépült. Legendás
orvoscsaládból származom, ami az évtizedek során hatalmas
lépéseket tett az orvostudomány fejlődésében. A felmenőim
nagy befolyású filantrópok voltak, akik finanszírozták a
Royaume híres programjait, és klinikai vizsgálatainak nagy
részét. Ez volt a családom öröksége. Mi voltunk az orvosi világ
Vanderbiltjei és Carnegie-i. Tavaly a History Channel
dokumentumfilmet készített rólunk Az ipar titánjai-sorozat
egyik részeként. A fél kórházat rólunk nevezték el. Volt például
egy Montgomery Emlékkert. Montgomery Gyermekgyógyászati
Szárny. A közel százhuszonöt évben egyetlenegy olyan nap sem
telt el, hogy a Royaume-ban ne dolgozott volna egy
Montgomery. Ez több volt, mint hagyomány, ez egy intézmény
volt.
Anya és apa is ott dolgoztak, de idén márciusban nyugdíjba
mentek. Derek is ott dolgozott, ahogy én is. De Derek
távozásával…
Csak én maradtam. És én nem mehettem el.
Nem lehettem én az a Montgomery, aki kilép. Nem
hagyhattam cserben az örökségem. Ez szó szerint bekerülne a
történelemkönyvekbe.
Olyan volt, mintha életfogytiglant kaptam volna. És ezt Derek
is jól tudta.
– Nézd! – szólalt meg. – Talán itt az ideje, hogy megszakítsuk a
láncot. A kórház nem fog darabjaira hullani attól, hogy nincs
egy Montgomery sem a személyzetben…
– Remek. Szuper ötlet. Mi lenne, ha előbb én mennék el, és te
csak azután lépnél le? – Oldalra döntöttem a fejem, Derek pedig
összepréselte a száját. – Mit szólsz az ötlethez?
Elfordította a szemét.
– Van rá esély, hogy Neil elköltözik?
– Ő a sebészeti osztály vezetője. Húsz éve van a Royaume-ban.
Szerintem nagyobb esélyünk van arra, hogy villám csapjon
belé, mint arra, hogy máshová menjen.
Visszanézett rám, és egy pillanatig csendben ült.
 – Sajnálom. Tudom, hogy ez most milyen érzés neked.
Ahogy ránéztem, a reménytelenség maga alá rántott.
–  Nem, nem tudod, milyen érzés, Derek, hogy Neil teljesen
szétforgácsol. Manipulál, azt érezteti velem, hogy
megérdemeltem, amit tett, én pedig annyira összezavarodok,
összeomlok és elfáradok, hogy puszta kimerültségből
visszaengedem. Le kell lépnem, Derek. Csak így tudom
megvédeni magam.
Hosszú pillanatig hallgatott.
–  Élnem kell az életemet, Ali. Mégpedig Nikkivel, és azt kell
tennem, amiről tudom, hogy nekem való.
A kezembe temettem az arcomat.
Hosszú ideig egyikünk sem szólt.
–  Hogyhogy nem éreztem? – suttogtam. – Hogy nem vettem
észre, hogy szerelmes vagy, és hogy valami nagy dologra
készülsz? Meg kellett volna éreznem. Éreznem kellett volna,
hogy hiba van a mátrixban.
–  Hogyhogy nem vettem észre, hogy Neil bánt téged? Csak
akkor jöttem rá, amikor elmondtad nekem.
Szipogva felemeltem a fejem, de nem tudtam ránézni.
–  Annyi évet töltött azzal, hogy kis darabokat vegyen ki
belőlem – folytattam halkan. – Próbálom összerakni magam, és
most nélküled kell megtennem? És úgy, hogy ő még mindig ott
van?
Derek közelebb húzódott a kanapé széléhez.
–  Erős vagy, menni fog. És az összes barátod a Royaume-ban
van. Ne hagyd, hogy elkergessen! Megérdemled, hogy ott
dolgozz, ahol akarsz.
 Igen, a barátaim ott voltak. Jessica, Bri és Gabby. De ez nem
ellensúlyozta azt, hogy életem hátralévő részében Neillel kell
dolgoznom – és hogy erről fog szólni a további életem. Nem
maradt más rajtam kívül.
Neil most éppen a bűntudatos exet játszotta. De ez nem
tartana sokáig. Amint látja, hogy nem fog visszaszerezni,
stratégiát vált, és még aljasabb lesz.
Mindig is aljas volt.
Ismét a kezembe temettem az arcom.
–  Miért én vagyok az utolsó, a Montgomery-tenyészet egyre
fáradtabb programjában? Ez olyan, mint valami szemét tréfa.
Anya és apa csak azért vállaltak engem és Dereket, hogy
folytassák a családi vonalat. Tenyésztettek, formáltak, ápoltak,
és már egészen kicsi koromtól kezdve azt mondták, hogy a
Royaume Northwesternben kell dolgoznom, sőt: nem vehetem
fel a férjem nevét, ha valaha is férjhez megyek. De nem nekem
kellett volna a rivaldafényben lennem, hanem Dereknek.
Egy kezet éreztem a karomon.
– Ne hagyd, hogy ők döntsék el, milyen életet fogsz élni! Csak
egy életed van.
A szavak ott lógtak közöttünk. De túl gyenge voltam ahhoz,
hogy utánuk nyúljak.
Derek tudta az igazságot. Most már nem volt más
választásom.
Soha, de soha nem menekülhetek el.
 6. FEJEZET

Alexis

Hat nappal később Bri mellett ültem a Royaume Northwestern

sürgősségi osztályán, a nővérpultban. Egy hete nem
találkoztunk már – ennek fő oka az volt, hogy más műszakba
osztottak be, engem pedig túlságosan elfoglalt a bátyám ahhoz,
hogy telefonon beszélgessünk, vagy a tervezett italozásig
eljussunk. Derek úgy tervezte, hogy szombatig marad, aztán
megy vissza az új feleségéhez, miután közölte a szüleinkkel,
hogy végleg elmegy.
Apa, ahogy az várható volt, teljesen kiborult.
Nem mondta ki, főleg azért, mert azt hiszem, nem volt ideje
összeszedni a gondolatait a káoszban, amit Derek titoktartási
megállapodása és házassági bejelentése okozott, de éreztem,
ahogy a csalódottsága rám ereszkedik, mintha rájött volna,
hogy én vagyok minden, ami a nagy Montgomery/Royaume
örökségből megmaradt, és hogy ez azt jelenti, hogy minden
elveszett.
Mindig is Derek volt az aranygyerek, így aztán nem nagyon
számított, hogy én folyton csalódást okozok, az eredményeimet
tekintve. Nem akartam orvosi folyóiratokban publikálni, vagy
előadásokat tartani, ahogy ő. Utáltam a rivaldafényt. Én csak
segíteni akartam az embereken.
 De most, hogy én maradtam az egyetlen Montgomery a
kórházi személyzetben, a teljes és totális szakmai dominanciát
leszámítva, minden más a tekintélyes leszármazási vonalam
megszégyenítésének számítana – és máris hátrányokkal
indultam. Nem voltam sebész, nem voltam úttörője semmilyen
orvosi fejlesztésnek, az arcom nem jelent meg magazinok
címlapján. Olyan volt, mintha apa most tudta volna meg, hogy a
leghaszontalanabb hercegnő lép a trónra.
Bri mellettem pötyögött a számítógépén. A betegei
kartotékjait vezette. Barna haját laza kontyba kötötte, és a
sztetoszkópját a nyakába akasztotta. Úgy nézett ki, mint a
Pinterest gyönyörű orvos keresési eredménye.
Briana Ortiz sürgősségi orvos volt, mint én. Az egyetemen
ismerkedtünk meg. Harmincnégy éves volt, salvadori, és
nagyon jól végezte a munkáját.
–  Szóval – szólalt meg Bri –, elmondod végre, mi történt? A
pletykagépek azt terjesztik, hogy Derek felmondott. – Végzett az
utolsó bejegyzésével is, és felém fordult.
Az olvasószemüvegem fölött néztem rá.
– Nem csak pletyka.
–  Azt is mondják, hogy jegygyűrűt viselt. – Felvont
szemöldökkel nézett rám.
–  Erről nem beszélhetek – válaszoltam, és én is végeztem
végre a gépeléssel. – Aláírtam egy titoktartási nyilatkozatot.
– A saját bátyád arra kényszerített, hogy aláírj egy titoktartási
nyilatkozatot – hadarta döbbenten.
– Ja. Ez a hét az első alkalmakról szól.
Egy nővér jött ki a négyes szobából.
 – Itt van a nuncsakus srác. Már megint.
Nyögtem.
– Küldjétek a CT-re! – kiáltottuk egyhangúan.
Bri visszanézett rám.
– És mit csináltál egész héten?
Sóhajtottam.
–  Derekkel, meg a szüleimmel lógtam. Pénteken elmentünk
abba az új étterembe Wayzatában, és anya úgy döntött, itt az
ideje, hogy elmondja nekem a Hajrá Neil-beszédét, majd azt
tanácsolta, járjunk el párterápiára. Azt mondta, Neil
megérdemel egy második esélyt. Szerintem arra kér másokat,
hogy beszéljenek velem. Ez már a második beavatkozási
kísérlet a héten.
–  Az a csávó megdugott egy aneszteziológust. Akivel együtt
kellene dolgoznia. Mit nem ért ezen a családod?
Fáradtan megdörzsöltem a halántékomat. Nem csak Neil
félrelépéséről volt szó. Egyedül Bri és Derek tudták, mi az igazi
oka annak, hogy nem adok több esélyt Neilnek. Bri akkor sem
pisilne rá Neilre, ha lángolna, azok után, amin az elmúlt
években keresztül kellett mennem miatta.
És a többi ember? Mindenki imádta Neilt. A szüleim, a
barátaink. Ő volt a buli lelke, mindenki haverja.
–  Pedig az elején mind olyan együttérzőek voltak –
motyogtam. – Hogy tehette ezt? Remélem, kidobod a picsába. Bla-
bla-bla-bla. De aztán elérkezett Jessica születésnapja, és
mindenki ott ünnepelt a tóparti házban, Neil meg én, viszont
nem mentünk el, és azt hiszem, akkor végre mindenkinek
leesett, hogy vége annak az életnek, amit hét éve ismertünk.
Aztán hirtelen átváltottak arra, hogy: Na, és gondoltatok már
arra, hogy tanácsadásra menjetek? Csak egy nője volt, Neil
hibázott, és ezt ő is elismeri. Szerintem egy kanapén alszik
Caméknél – tettem hozzá fáradtan.
Bri az undorát kifejezve nyögött egyet.
– Az a pasas egy sebész. Tényleg egy huszonkét éves kanapén
kell aludnia? Nem tud egy rohadt lakást szerezni?
– Szerintem abban a pillanatban, hogy megtenné, ez az egész,
hirtelen valósággá válna számára.
– Oké. Remélem, a farka összezsugorodik és leesik. De tényleg.
– Kézbe vette a jeges kávéját. – És apád erre mit mondott? –
kérdezte a szívószál mögül.
– Fel fogod rajta húzni magad – figyelmeztettem.
– Mondd el!
–  Azt mondta, hogy Neil egy zseni, és hogy a zseniális
emberek néha hétköznapi hibákat követnek el.
Bri hangosan horkantott.
–  Hm, hát te is zseni vagy, mégsem látom, hogy
aneszteziológusokkal kefélnél.
–  Azt is mondta, hogy reméli, hamarosan észhez térek, mert
közeleg a nyári szünet.
– Ne már! – zihálta.
–  De, igen. Ezt mondta. És Derek magamra hagyott három
napra Cedar Rapidsben ezzel.
– Ketrecharcot akarok vívni az egész családoddal.
Felhorkantam.
– Ja, én is.
– Miért nem mondtad meg apádnak, hogy menjen a pokolba?
 A nevetésem egy ennél sokkal viccesebb poénnak szólt.
– Dr. Cecil Montgomerynek nem mondhatod azt, hogy menjen
a pokolba.
Senki sem teheti.
Úgy neveltek, hogy szinte istenként tekintsek a legendás
apámra – és nem is ismertem senkit, aki ne így viszonyult volna
hozzá. Senki nem vitatkozott vele, és egész biztosan nem
mondta azt neki, hogy menjen a pokolba.
Arra az egyetemre mentem, ahová apám mondta, hogy
menjek. Azt a karriert választottam, amit ő követelt. Valójában
az egyetlen alkalom, és tényleg az egyetlen alkalom, amikor
semmibe mertem venni apám kívánságát, akkor volt, amikor a
sebészet helyett, a sürgősségi orvoslásra mentem. Csak azért
engedte, mert Derek volt a családi befutó, így aztán nem igazán
számítottam.
Ez végül visszafelé sült el.
Bri a szívószálával a jégbe bökött.
–  Az apád megrémít. Amikor bejött a sürgősségire, mindenki
szétszéledt, akár a csótányok. De ha anyukád jött be
gerinckonzíliumot tartani, ő csupa kedvesség, meg könnyedség
volt, aki feltörli a nővérek könnyeit. Miért van mindig ez az egy
kedves-egy gonosz felállás?
– Mert kétféle ember létezik a világon, a nehéz meg a könnyű,
és ezek általában összeházasodnak.
– Haha!
Egy pillanatra megállt, és rám szegezte a tekintetét.
–  Oké, akkor mesélj a kiszívott nyakadról! Mindenkinek azt
mondtad, hogy megégetted magad egy hajsütővassal… Ugye
tudod, hogy nem vagyunk már tizedikesek?
Felnevettem.
– Bosszúszexeltél Neillel?
Rémülten húzódtam el.
– Nem! Miért kérdezel ilyet?
–  Mert nem akarsz velem beszélni, és csak arra tudok
gondolni, hogy azért nem, mert félsz, hogy szóba jön a nyakad.
És ha szívatni foglak amiatt, hogy lefeküdtél valakivel, akkor az
azért lesz, mert Neillel feküdtél le.
Nagy levegőt vettem.
– Nem feküdtem le Neillel.
Bri várt.
– Azaz?
Hosszú pillanatig tartottam vele a szemkontaktust, ő pedig
egy bökd már ki mozdulatot tett a kezével.
– Múlt héten megismerkedtem valakivel.
Hátrahúzta a fejét.
– Tényleg? Mikor? Hol? Melyik appon?
– Nem appon. Emlékszel a fickóra, aki kivontatott az árokból?
– A semmi közepén?
– Aha. Elmentem hozzá.
Bri csak pislogott.
– Na ne… – zihálta.
–  De igen. Aztán hajnali fél ötkor leléptem anélkül, hogy
felébresztettem volna. – Oldalra döntöttem a fejem.
– De mi a fenéért csináltad ezt? Van vele valami baj?
Megráztam a fejem.
–  Nem. Egyáltalán nem volt vele semmi baj. Kedves volt, és
aranyos… – Brire néztem. – És huszonnyolc éves.
Elvigyorodott.
– Hűű! Jól nyomod, csajszi!
–  Psszt – csitítottam le, és körülnéztem. – Nem randizhatok
egy huszonnyolc éves sráccal, Bri – suttogtam. – Még gyerek!
– De nem a te gyereked.
– Cam huszonkét éves – jegyeztem meg.
– Hm, de Cam sem a te gyereked. És az exednek azért van egy
huszonkét éves fia, mert egy nálad tíz évvel idősebb pasival
voltál együtt.
Megráztam a fejem.
– Huszonnyolc évesen sem randiztam huszonnyolc évesekkel.
– Hát, akkor lemaradtál róla. Már épp elég idősek ahhoz, hogy
ne legyenek idegesítőek, de még sok szexuális energia van
bennük. És lehet őket képezni. Annyira ki vannak éhezve a
tanulásra abban a korban, mint a kiskutyák. – Lehajtotta a fejét,
hogy a szemembe nézzen. – Vannak korabeli barátai?
Nevettem.
Tényleg volt energiája… z arcom forró lett, ahogy eszembe
jutott.
– Idén leszek harmincnyolc – válaszoltam. – Nem randizhatok
egy ilyen fiatallal.
–  Ki mondja ezt? Ha te huszonnyolc éves lennél, ő pedig
harminchét, senki nem szólna semmit. A szeme sem rebbent
senkinek, amikor Neillel randiztál. Pedig nem ártott volna, mert
az a fickó egy igazi seggfej.
Az ajkam egy vonalba préselődött.
– Nézd – folytatta. – Te még új vagy ebben az egész harmincas
szinglidologban, szóval nem tudod, milyen ez. Én pedig azért
vagyok itt, hogy megmondjam: nem túl jó. Olyan, mintha egy
szemétdombon keresnéd a legkevésbé undorító dolgot. Múlt
héten egy fickó temetési virágcsokrot hozott nekem. Egy kereszt
volt rajta, a közepén egy halott fickó képével.
Felröhögtem.
–  Szerintem észre sem vette, amíg rá nem mutattam –
mondta. – Ó, és emlékszel arra a hawaii pólós fickóra a pornós
bajusszal meg a sok macskával, aki folyton azt hajtogatta, hogy
úgy nézek ki, mint a következő exfelesége? Most komolyan!
Ilyen pasik miatt kéne húgyúti fertőzést kapnunk? Ha találtál
valakit, aki tetszik, randizz vele! Bízz bennem!
Még mindig a virágcsokron nevettem.
– Még a számát sem tudom – árultam el.
– És a nevét?
– Azt igen. A keresztnevét.
Bri megvonta a vállát.
–  Akkor keresd meg! Azt mondtad, kicsi az a város. Biztos
nem lenne nehéz.
Nem válaszoltam semmit.
– A szex jó volt? – kérdezte.
Felhorkantam.
–  A szex hihetetlen volt. Hihhhetetlen. Képzeld, a falnak
döntött, megemelt, és úgy csinálta – suttogtam. – És háromszor
csináltuk. Ahogy végzett, két perc után már készen is állt a
következőre. Én előbb elfáradtam, pedig ő dolgozott
keményebben.
–  Látod, ennyit a huszonnyolc évesekről. Azt hiszed, hogy a
konyakot nyakaló, kopaszodó, ötven felé közeledő korodbeli
pasik ilyen akrobatikus szexszel ajándékoznak majd meg? Hát,
nem! Már a golfot sem bírja a hátuk.
Úgy nevettem, hogy egy nővér, aki épp betolt valakit egy
szobába, megfordult, hogy rám nézzen.
Én még mindig kuncogtam.
– Oké, de most komolyan. Ezt nem lehet. Úgy értem, mi a fenét
csinálok egyáltalán? Hogy tudna kijönni a barátaimmal? A
családommal?
Halál komolyan a szemembe nézett.
– Ugye tudod, hogy elég, ha csak dugtok?
Elakadt a szavam.
–  Komolyan beszélek. Nem kell hozzámenned ehhez a
sráchoz. Csak szexre is használhatod őt. Ugye tudod, hogy ilyen
lehetőség is létezik?
–  Természetesen tudom, hogy ilyen lehetőség is létezik –
suttogtam. – De nem erről van szó. Valahogy bejön nekem.
Annyira kedves volt.
–  És mennyi ideje is ismerted azt a pasit, mielőtt lefeküdtél
vele?
Várakozón nézett.
– Na?
Rápillantottam.
– Három órája.
Bólintott.
–  Három órája. És azt mondod, nem erről van szó? – A
tekintetével azt mondta: a lószart nem. – Nagyon is képes vagy
az alkalmi szexre, nekem elhiheted.
 Nagy levegőt vettem, aztán hangosan kifújtam.
– És hogy néz ki? – kérdezte.
A homlokomat ráncoltam.
– Mint Scott Eastwood a Hosszú utazásban, csak szakállal. Ja,
és van egy pizsamás kiskecskéje.
– Na ne!
– Pedig de.
Bri szeme hatalmasra nyílt.
–  Egy bohócot is követnék a csatornába, ha pizsamás
kiskecskéje lenne.
– A tenyere olyan durva volt – folytattam kissé elmerengve. –
Tudom, fura, hogy ezt mondom, de ez is bejött. Meg az illata is
jó volt. Lenyúltam a kapucnis pulóverét.
Felvonta a szemöldökét.
– Lenyúltad a pulóverét? Ez komoly bűncselekmény.
– Tudom, pokolra jutok.
Folyton a pulóverét hordtam. Olyan illata volt, mint neki,
vagyis nagyon finom.
A barátnőm, Gabby egyszer azt mondta, hogy átküldött egy
pokrócot a tenyésztőnek, akitől a labradorját kapta, hogy a
kiskutya megszokja az illatát, mielőtt hazaviszi. Valami ilyesmit
éreztem én is. Mintha hozzászoktam volna Danielhez a
pulóvere feromonjain keresztül, anélkül, hogy ő itt lett volna
velem.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elillanó illat nem
késztetett arra, hogy visszamenjek és megszagoljam, honnan is
ered…
Egyszerűen nem tudtam nem gondolni a szexre. Most,
majdnem egy héttel később, többet gondoltam rá, mint egy
nappal azután, hogy megtörtént, mintha ráéreztem volna az
ízére, és most rettenetesen sóvárogtam utána.
– Hány évesnek kell lenned ahhoz, hogy cougarnak{3} számíts?
– kérdeztem.
Bri felnevetett.
– Ott még nem tartasz.
–  Nem hiszem el, hogy egyéjszakás kalandom volt –
suttogtam. – Ki vagyok én egyáltalán?
– Tudod, ez csak akkor számít egyéjszakás kalandnak, ha nem
mész vissza, és nem csinálod vele újra.
El kellett fojtanom egy horkantást, Bri pedig felnevetett.
– Most mi van? Ez így működik – magyarázta.
Megráztam a fejem.
–  Biztos van valami tudományos magyarázat az ilyenfajta
vonzalomra – jegyeztem meg halkan. – Valami genetikai ok.
– Ennyire jó?
– Ja, ennyire – feleltem, és megfordultam, hogy ránézzek. – És
úgy éreztem, hogy ez nagyon is kölcsönös.
Olyan régen volt már, hogy valaki mellett ellenállhatatlannak
éreztem magam. Ha jobban belegondolok, nem voltam benne
biztos, hogy valaha is éreztem ilyet.
Soha nem voltam ennyire beindulva Neil mellett. Legalábbis
indokolatlanul semmiképp. A szexuális kapcsolatunk mindig
annyi előkészületet igényelt.
Előjáték, borozás és vacsora. De Daniellel…
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy egy órával a
megismerkedésünk után már meztelenül akartam látni…
 Tegnap este elővettem a vibrátoromat. Azt, amelyikkel egy
hete még teljesen elégedett voltam, mert remekül helyettesítette
a szexuális életemet. Bámultam azt a kis rózsaszín szerkezetet,
és rájöttem, hogy az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy
randizni kezdjek, az az, hogy soha nem szexeltem senkivel
olyan jót, hogy még többet akarjak belőle. Most viszont átéltem,
milyen az ismétlésre érdemes szex, és a vibrátort kevésnek
éreztem.
Valahogy azt kívántam, bárcsak boldog tudatlanságban
maradtam volna.
–  Látnod kellett volna, hogyan jöttem haza – suttogtam. –
Megtámadott egy elszabadult malac, amikor ott voltam nála. Ne
kérdezd, hogy fordulhatott ez elő. A lényeg: a ruhám csupa sár
lett. A fenekemen ottmaradt az orra lenyomata, és nyakig
befedett a kecskeszőr. Aztán beleléptem egy nagy kupac
kutyaszarba, a fekete Manolómban. A mozgásérzékelő lámpák
kigyúltak, én meg bepánikoltam, úgyhogy elrohantam, és
otthagytam a cipőmet.
–  Otthagytad a cipődet – ismételte Bri döbbenten. – Mint
Hamupipőke.
–  Ja, igen. És a kapucnis pulóver, amit felkaptam, terepszínű
volt.
–  Szóval egy sáros, kétezer dolláros ruhában jöttél haza, fél
pár cipővel a lábadon, meg a dugópajtid terepszínű kapucnis
pulóverében.
Bólintottam.
– Így van.
– Szalma is volt a hajadban?
 Felröhögtem.
– Fogd be!
Valójában faforgács volt, de ezt nem árultam el.
– Mit nem adnék, hogy lássak csak egyetlenegy felvételt abból,
amit a biztonsági kamera rögzített rólad, abban az
összeállításban.
– Hát, nemsokára itt a szülinapod…
Még akkor is kuncogtunk, amikor a folyosón megjelent
néhány első évfolyamos rezidens, és tágra nyílt szemmel
bámultak rám.
–  Jaj, istenem – nyögte Bri. – Igen, ő egy Montgomery –
jelentette be. – Néha összefuttok majd velük, de ő a felettesetek,
nem az apja, úgyhogy örüljetek. Kérlek, menjetek tovább! –
Intett a kezével, mire az elsősök el is tűntek. Bri a szemét
forgatta.
– Téged nem idegesítenek? – kérdezte felém fordulva.
– Már észre sem veszem ezt.
Hátradőlt a székében.
–  Istenem, olyanok vagytok, mint a királyi család! És mi lesz
most? Derek elment, szóval most már, úgymond, te vagy az
Egyetlen, ugye? Neked kell majd, mit tudom én, csecsemőket
csókolgatnod és felszentelni a gyerekgyógyászati szárnyat?
Összeszorítottam a szemem.
–  Annyira utálom ezt! – Brire néztem. – Mondtam, hogy
tegnap felhívott a Star Tribune? Azt akarták tudni, mik a
terveim a százhuszonöt éves évfordulóra, most, hogy a „fáklya
átkerült az új generációhoz”. – Idézőjelet mutattam az
ujjaimmal. – Úgy tűnik, én tartom a beszédet a szeptemberi
gálán.
Bri grimaszolt.
– Basszus! Nem tudnád csak úgy kihagyni? Nemet mondani?
Megvontam a vállam.
– De, persze. És akkor a kórház elveszítene egymillió dollárt a
rákkutatásra, megszűnne a Montgomery-ösztöndíjprogram,
elkaszálnák az alacsony jövedelmű családoknak szóló
kezdeményezések felét, leállítanák az új transzplantációs
központ építését, és én lennék a Montgomery-örökség szégyene.
– Hű! Akkor nincs rajtad semmi nyomás.
–  Annyira durva! Anya nem felejtett el emlékeztetni arra,
hogy a nemzetközi adományozók nem is jönnek el a gálára,
amennyiben nem vesz részt rajtuk egy Montgomery sem.
Úgyhogy ettől a naptól kezdve elvárják, hogy ott legyek minden
egyes adománygyűjtésen, és hogy az elitnek hízelegjek.
– Derek imád az elitnek hízelegni.
–  Ja, de Derek most valami sokkal fontosabbat szeret. –
Sóhajtottam. – Szeretem, amit csinálunk, csak a nagy felhajtást
utálom. Úgy tűnik, ez az egyetlen eszköz arra, hogy jót tegyünk,
és én vagyok az egyetlen ember, aki csinálhatja. Bár ne így
lenne!
– A nagy hatalommal, nagy felelősség jár.
Elvigyorodtam, de igazat adtam neki.
–  Ez azért elég király. Életeket menthetsz azzal, hogy
megjelensz egy koktélruhában. Hé, emlékszel, amikor a Forbes
az utolsó nagy amerikai dinasztiának nevezett titeket, aztán
Taylor Swift lenyúlta ezt a címet egy dalához?
– HAGYD ABBA!
 – Mi van? Annyira vicces volt! Menő vagy. Büszke vagyok rád.
Ja, még valami: aláírnál néhány post-itet? Elsőéves
rezidenseknek adnám el őket. Diákhitelem van.
Benyomtam a tollam gombját, majd kirobbant belőlünk a
nevetés.
Aztán Neil fordult be a sarkon.
Ahogy megláttuk, el is illant a jókedvünk. Égszínkék
műtősruhájában a nővérpult felé tartott. Negyvenhét évesen
Neilnek ezüstösen ősz haja volt, erős, szögletes állkapcsa és egy
gödröcske az állán. Bosszantóan jóképű volt, és ami még
bosszantóbb, hogy ezt ő is tudta.
Szinte minden nap láttam őt a munkahelyen. Osztályvezető
volt a sebészeten, így folyamatosan szállítottam neki a
betegeket. De ma nem volt egy sem, így ez valószínűleg
személyes látogatás volt. Hurrá…
Bri keresztbe fonta a karját, miközben Neil közeledett.
– Dr. Rasmussen. Mit tehetünk önért? – kérdezte szárazon.
Neil oda sem figyelt rá, egyenesen rám nézett.
– Alexis, beszélni szeretnék veled.
– Bármit elmondhatsz neki előttem is, Rontó Ralph – folytatta
Bri. – Úgyis mindent el fog mondani nekem. Megkímélnéd attól,
hogy a bunkó akcentussal próbálkozzon.
Láttam Neil arcán a bosszúság nyomát, de elnyomta.
Én is keresztbe tettem a karomat.
– Mit akarsz, Neil?
Brire pillantott, majd vissza rám.
– Jobb lenne, ha négyszemközt beszélhetnénk.
– Kinek lenne jobb? – folytatta Bri. – Neked?
 Neil állkapcsa megfeszült.
– Meg kell beszélnünk, mi legyen a házzal.
A házzal. Igen, azt tényleg meg kell beszélnünk.
Nem voltunk házasok, de együtt vettük a házat, öt évvel
ezelőtt. Mindkettőnk neve rajta volt a tulajdoni lapon. Az elmúlt
két hónapban Neil fizette a jelzáloghitel rá eső részét, de nem
volt fair elvárni tőle, hogy ezt továbbra is megtegye, tekintve,
hogy már nem lakott ott – bár véleményem szerint ez volt a
legkevesebb, amit megtehetett.
– Szeretném kivásárolni a tulajdonrészed – mondta.
Leengedtem a karom.
– Hogy mi?
– Szeretnélek kivásárolni. Akarom azt a házat.
Hitetlenkedve bámultam rá.
– Nem adom el neked a házamat.
– Az nem a te házad. Az a mi házunk. Arra laknak a barátaim,
közel van a munkahelyemhez, ami fontos, ha ügyeletben
vagyok, ott vannak a futóutak, amiket szeretek…
Bri összeszorított szájából préselte ki a szavakat: – Aha. Hát,
azt hiszem, erre azelőtt kellett volna gondolnod, mielőtt
megdugtad azt a hogyishívjákot… ott – azzal hanyagul a kijárat
felé mutatott.
– Nem kapod meg a házat – ismételtem meg. – Én veszem meg
a te részed, és vehetsz valami mást.
Neil szeme összeszűkült.
– Nincs rá szükséged. Túl nagy neked.
–  De nem túl nagy neked? – A hangom egy kicsit túl magas
volt. – Baszd meg, Neil!
 Éreztem, hogy Bri megrándul a székében, és az arcomat
bámulja. Senki sem volt a közelben rajtunk kívül. Senki sem
hallotta. De korábban sosem álltam ki Neil ellen. Nem tudtam,
mi táplálta ezt a pillanatnyi bátorsághullámot bennem.
Na jó, de, pontosan tudtam, mi táplálta. A hónapokig tartó,
kijózanító terápia. A felismerés, hogy Neil egy manipulatív,
érzelmileg bántalmazó seggfej.
Meg valami más is.
Valamiért a tudat, hogy nem Neil volt az utolsó férfi, akivel
szexeltem, felbátorított. Azt hiszem, ez többet segített az adott
szituban, mint bármi más. Az a múltkori este bebizonyította,
hogy igenis vonzó és kívánatos vagyok, mindazok ellenére, amit
Neil olyan keményen próbált elhitetni velem.
Bri elvigyorodott, és mi tagadás, mindketten ragyogó arccal
néztük az exemet.
Neil állkapcsa leesett.
– Nem tudod, hogyan kell bánni azzal a házzal. A medencét ki
kell nyitni a nyárra, a locsoló el van zárva, ott egy kiszáradóban
lévő fa, amit ki kell ásni, mielőtt a tetőre dől, sót kell tenni a
vízlágyítóba…
–  Egyiket sem szoktad csinálni – csattantam fel –, mindig
felbérelsz valakit, hogy csinálja meg ezeket.
–  Igen, az üzemeltetésnek az is része, hogy felbérelsz
munkásokat. Száz meg egy dolog van, amit én szoktam intézni,
amiről neked fogalmad sincs. Nem vagy képes egy ekkora
ingatlan vezetésére.
– A válaszom az, hogy nem – mondtam. – Nem hagyom, hogy
felforgasd az életemet. – Előrehajoltam. – És különben is, ha
megkapnád a házat, hogyan tudnád eltüntetni a szagot? –
Oldalra biccentettem a fejem, és néztem, ahogy leforrázzák a
szavaim. Ez egy olyan rejtett horgos volt, amit csak ő meg én
értettünk, és ami megtette a hatását.
Összeszorította a száját. Aztán megfordult, és elsétált.
–  Úristen! – suttogta Bri, amikor Neil már elég messze volt
ahhoz, hogy ne hallja. – Szent szar, még sosem láttam, hogy így
elküldted volna a picsába.
– Mi történt? – motyogtam. – Nem voltam magamnál.
Néztük, ahogy Neil benyomja a kétszárnyú ajtót, majd eltűnik.
Bri vigyorogva rázta a fejét.
–  Nézd, hogy dühöng! A klitoriszban nyolcezer idegvégződés
van, de még mindig nem olyan érzékeny, mint egy fehér férfi,
aki nem kapja meg, amit akar. – Vigyorogva nézett rám. –
Tetszik az új éned.
–  A pszichológusom szerint a következetesség az egyetlen
módja annak, hogy elbánj egy hozzá hasonló emberrel. Amit
megengedsz, azt meg is kapod. Világos határokat kell
felállítanom és ragaszkodnom kell hozzájuk.
–  Hát, szerintem most rohadtul világos voltál. Istenem, de
idegesítő ez a csávó! Olyan, mint az a hajszál, ami az ingedre
tapad, és tudod, hogy ott van, mert érzed a bőrödön, de nem
tudsz megszabadulni tőle.
Felnevettem.
– Soha nem adom neki azt a házat.
– Ne is add!
–  Nem fogom. Egy egész évet töltöttem azzal, hogy
berendezzem. Sokkal gyakrabban futok a környéken, mint ő. És
az én barátaim is ott laknak. Az az én átkozott házam!
Aztán beszélgettünk még egy kis ideig.
– Azt hiszem, fel kell hívnom azt a fickót – fordultam szembe
a barátnőmmel.
– Szerintem is.
–  Mármint, vissza kéne adnom a pulóverét, nem? Ez lenne a
helyes húzás. Mi van, ha érzelmi értéke van annak a pulcsinak?
Úgy láttam, ezen jól szórakozik.
– Mi van? – értetlenkedtem.
–  Nevezzük nevén a dolgot! A pasit akarod. Szükséged van
arra, hogy újra találkozzatok. Kell valaki, aki mellett
biztonságban, és gyönyörűnek érezheted magad, és akivel olyan
jó a szex, mint az elmúlt hét évben senkivel. És ő tökéletesnek
tűnik erre a feladatra. Elég messze van ahhoz, hogy beleszóljon
a szarságaidba, és túl fiatal ahhoz, hogy el akarjon köteleződni.
– És semmi közös nincs bennünk, szóval kizárt, hogy kötődjek
hozzá – tettem hozzá.
Bri bólintott.
– Teljesen kizárt.
 7. FEJEZET

Daniel

A VFW egyik magas asztalánál ültem, és a langyosra melegedett

sörömet kortyolgattam. Doug idegesítően viselkedett. Ez azt
jelentette, hogy durván szorongott. Hozzá voltam szokva, de a
héten a szokásosnál kevesebb volt a türelmem.
Az április az egyik kedvenc hónapom. Nem voltak turisták,
így szüneteltethettem a panziót, és teljes munkaidőben az
asztalosmunkáimra koncentrálhattam. Az időjárás ilyenkor
már kezd jó lenni, a levelek rügyeznek, amit szeretek. Mindezek
ellenére, pocsék kedvem volt.
Folyton csak rá gondoltam. Arra, hogy miért ment el. Úgy
éreztem, elijesztettem egy gyönyörű teremtményt, akit soha
többé nem látok.
Újra meg újra lejátszottam a fejemben az éjszakát, ami alatt
annyi hülye, elcseszett dolog történt, hogy nem tudtam
kiválasztani azt az egyet, amivel elszúrtam a dolgot. A malaccal
lett volna baj? A lakásommal?
Velem?
Azt tudtam, hogy mivel nem. Nem a szexszel. Az nagyon jó
volt. Mindkettőnknek. Legalább ebben biztos lehettem.
Olyan puha volt a keze. Amikor felül voltam, összefontam az
ujjainkat – de aztán az jutott eszembe, hogy talán túl érdes neki
a kezem. Vajon észrevette a bőrkeményedéseket, és attól
ábrándult ki? Vagy talán a hatalmas kupac kutyaszar miatt,
amit Hunter ajándékként hagyott közvetlenül a bejárati ajtóm
előtt – és amibe belelépett? Ezt csak azért tudom, mert
beleragadt a cipője.
Megtisztítottam. Nem mintha arra számítottam volna, hogy
visszajön érte. Már egy hét eltelt.
Sosem bántam, hogy Wakanban élek. Soha nem zavart, hogy
csak nyáron van nyitva az az egy pizzéria, vagy, hogy negyvenöt
percet kellett vezetnem, hogy eljussak egy Walmartba vagy egy
Home Depotba. De a randizás itt nehéz volt. A kisvárosban nem
igazán nyüzsögtek a szinglik, és az sosem volt célom, hogy
turistákkal feküdjek le. Nem használtam a Tindert, sem mást,
amiket Doug szokott. Egy ideig randiztam egy Megan nevű
lánnyal Rochesterből, de sosem volt köztünk szikra. Végül azt
mondta, hogy mással találkozgat, és szakított velem. Nem is
érdekelt annyira, hogy csalódott legyek.
De Alexis… Hát, miatta csalódott voltam.
Nem tudom, mit vártam. Ha reggelig marad, valószínűleg
akkor is otthagyott volna aznap, hogy soha többé ne
találkozzunk… de akkor is rosszulesett ez az egész.
Minden vonzott benne. A személyisége, a humorérzéke. A
teste íve, a haja illata…
Nem gondolhatok rá folyton, parancsoltam magamra. Már
csak azért sem, mert úgysem tehetek semmit.
– Hé – szólalt meg Doug. – Nem veszünk sorsjegyet?
– Azt hiszem, hazamegyek – motyogtam, és letettem a sörömet
az asztalra.
 Doug rám nézett.
– Ember, mi van veled? Még mindig sírsz a csaj miatt?
–  Tudod mit? Menj a picsába! Talán, ha a malacod nem
rohangált volna szabadon az udvaron…
–  Hé, ne engem okolj azért, mert nincs kivel játszanod! – A
kólás poharába nevetett. – Nem az én hibám, hogy nem jött
össze a dolog.
Nem mondtam el senkinek, hogy lefeküdtünk egymással. Azt
mondtam nekik, hogy hazajött velem, összedobtam valami
kaját, aztán elment. Nem akartam az együtt töltött időnket
lealacsonyítani azzal, hogy kitegyem Doug szurkálódásainak. És
igazság szerint, bár csak szex volt közöttünk, mégis másképp
éreztem. Valami megszületett közöttünk.
Legalábbis azt hittem.
Valószínűleg csak képzelődtem. Minden bizonnyal. Különben
nem ment volna el úgy, hogy a számát sem adja meg.
Felálltam, hogy belebújak a kabátomba.
Doug megköszörülte a torkát.
– Nem tudnál maradni még húsz percig?
Egy pillanatra rám nézett, aztán elfordította a tekintetét.
Doug mentális problémákkal küzdött: depresszióval és
poszttraumás stressz-szindrómával. Azért vigyáztam helyette
Chloéra, mert szüksége volt az alvásra. Ha nem tudta kialudni
magát, a tünetei csak súlyosbodtak.
A szezonon kívüli időszak nehéz volt számára. Szüksége volt
valakire, akivel beszélgethet, és feladatokra. Amikor a turisták
elmentek, egyikben sem bővelkedett. Tavaly már annyira rossz
állapotba került, hogy Brian meg én, felváltva nála voltunk,
mert aggódtunk, hogy kárt tesz magában.
Ez a másik dolog, ami szívás volt Wakanban. Nem volt
semmink. Se fogorvosi rendelő, se sürgősségi ellátás. A
legközelebbi mentálhigiénés szakember, majdnem egyórányira
rendelt, ami azt jelentette, hogy általában mi birkóztunk meg a
saját szarságainkkal, ahelyett, hogy segítséget kaptunk volna.
Néhányszor előfordult, hogy elment a veterán kórházba. Adtak
neki gyógyszert, és azt ajánlották, járjon tanácsadásra. Aztán
meg nem akarták neki újra kiírni a receptet, csak azzal a
feltétellel, ha rendszeresen orvoshoz jár, de ezt nem igazán
tudta megoldani, hogy oda utazgasson, úgyhogy nem is tette.
Örültem, hogy segítséget kért. Még ha ez csak abból is állt,
hogy maradjak vele.
Visszaültem.
– De, persze. Maradhatok még egy kicsit.
Nyelt egyet az üdítőjéből, és bólintott.
–  Köszi. – Egy ideig hallgatott. – Szóval, mi történt vele? –
kérdezte, most már halkabban. – A lánnyal.
Nagyot sóhajtottam. Inkább mi nem történt.
–  Hát, lássuk csak. Odaértünk hozzám, és el kellett
magyaráznom, hogy a garázs feletti tetőtérben lakom, nem
pedig a szép történelmi kúriában, ami előtt leparkoltunk. Szóval
ez viccesre sikeredett. Aztán a pocakos disznód előbukkant az
erdőből, és összesározta a ruháját. De nyakig. El kellett dobnom
a paradicsomot, hogy leszedjem róla azt az állatot.
–  Sajnálom, haver. A kerítést javítottam – mondta
bocsánatkérően.
– Semmi baj – motyogtam. – Igazából Alexis elég lazán vette a
dolgot. Miután rájött, hogy nem veszélyes, megsimogatta. Aztán
amikor bementünk, Hunter is ráugrott. Azt hiszem, ez már túl
sok volt neki.
De vajon tényleg? Mert végül is maradt, mindezek ellenére.
Vacsorát készítettem neki, ő meg Chloe-val játszott.
Beszélgettünk.
Majd más dolgokat is csináltunk…
Furcsa volt, mert úgy éreztem, mintha mindig is ismertük
volna egymást, és végül kiderült, hogy mégsem tudok róla
semmit. Nem tudtam a vezetéknevét, nem tudtam, hol dolgozik,
mit csinál. Eléggé titokzatos volt, úgyhogy nem erőltettem a
dolgot. Nem mintha az a pár információ segített volna.
Nyilvánvalóan nem akart kapcsolatban maradni velem,
különben megadta volna a számát, vagy valami. Ha nyomozni
kezdenék utána, nagyon betegesnek tűnnék a szemében.
Liz egy tálcával érkezett.
– Még valamit, srácok?
– Nem, köszönöm – feleltem, miközben Liz felkapott egy üres
mogyorós tálkát kettőnk közül.
– Szóval, mi volt Alexisszel a múltkor? – kérdezte.
Megállt, és egy furcsa mosolyt küldött felém, amiről,
gondolom, azt feltételezte, hogy nem veszem észre. Csakhogy jól
ismerem az unokatestvéremet. Piszkálódni akart.
A söröspoharamba morogtam.
– Nem jött össze.
–  Tényleg? Azt hittem, bejössz neki. Nagyon érdeklődőnek
tűnt.
Némán dünnyögtem.
 Megcsörrent a telefon, így aztán Liz felhagyott a vallatással,
és visszament a bárpultba, hogy felvegye.
– Sorsjegy? – próbálkozott ismét Doug.
–  Tíz dolcsim van – mondtam, és előhalásztam a
pénztárcámat a farmeromból. – Ennyi. Aztán hazamegyek.
Liz felém kiáltott a helyiség túlsó végéből.
– Daniel! Téged keresnek!
Zavartan néztem rá.
– Engem?
Vigyorgott, és a kezét a mikrofonra szorította.
– Alexis!
Néhány másodpercig hitetlenkedve bámultam rá. Aztán olyan
gyorsan rohantam a telefonhoz, hogy útközben megbotlottam
egy bárszékben, és majdnem orra estem. Az utolsó métereket
sántikálva tettem meg, majd elvettem Liztől a vezeték nélküli
telefont.
– Halló?
Egy tétova hang szólalt meg a vonalban.
–  Szia…! Halló! Nem tudom, emlékszel-e rám. Múlt héten
találkoztunk. Alexis vagyok.
Hatalmas vigyorra húzódott a szám.
– Hát persze, hogy emlékszem rád. Szia!
– Szia!
– Nem hittem, hogy valaha hallok még felőled – mondtam, és
a telefonnal a mosdók melletti folyosóra sétáltam, ahol kicsit
csendesebb volt. – Azt hittem, valamit rosszul csináltam.
Felnevetett.
– Nem, nem csináltál semmi rosszat. Egyáltalán nem.
 Elmosolyodtam.
– Én… Azért hívlak, mert be kell vallanom valamit – folytatta,
és nagyot sóhajtott.
– Igen?
–  Elloptam a kapucnis pulcsidat. Nagyon rosszul érzem
magam miatta.
–  Akkor tisztázzunk valamit! – válaszoltam, és a mosolyom
olyan szélesre húzódott, hogy azt egész biztosan hallani lehetett
a hangomon. – Amiatt rosszul érzed magad, hogy elloptad a
pulóveremet, de amiatt nem, hogy megszöktél az éjszaka kellős
közepén? – cukkoltam.
–  Igazából… amiatt is. Sajnálom. Pulcsitolvaj és szökevény is
vagyok.
– Hát, tudnod kell, hogy az egyik a kettő közül, tönkretette az
egész hetemet. A másik dolog nem érdekel, mert az csak egy
pulóver.
Alexis nevetett.
– Elküldhetem neked postán?
Megráztam a fejem.
–  Nem. Az nem elég gyors. Azonnal vissza kell kapnom.
Lehetőleg még ma este. Elmehetek érte, csak add meg a címed!
– Ma este?
–  Hát persze. Szegény pulóver, teljesen összezavarodott és
eltévedt. Valószínűleg egy sötét szekrényben tartod.
– Ó, dehogy, nagyon vigyáztam a pulóveredre, esküszöm!
Elmosolyodtam.
– Hordod?
–  Hát, az ember nem lop el egy pulóvert anélkül, hogy ne
hordaná. Különben egy teljesen értelmetlen bűncselekmény
lenne.
A gondolattól, hogy viseli a kapucnis pulóveremet,
megdobbant a szívem.
–  Tudod, van egy elméletem – folytattam, miközben a másik
fülemre helyeztem a telefont.
– Ó, igen, és mi lenne az?
–  Szerintem azért vitted el azt a kapucnis pulóvert, mert egy
okot akartál arra, hogy visszagyere.
– Naháááát!
–  Igen. És azt hiszem, tudom is, miért. A kiskecske miatt.
Kihasználsz engem, hogy együtt lehess a gyerekemmel? Mert ha
igen, akkor őszintén szólva, megértem.
Szakadt a nevetéstől.
– Hm, és ha visszamegyek oda, akkor megint találkoznom kell
azzal a malaccal? Mert nagyon sok volt annyi izgalom, egy
éjszakára.
–  Oké, először is, annak a disznónak van neve. Kevin Bacon.
Bunkóság lenne nem használni.
Megint nevetett.
– Kevin Bacon?
– Igen. Dougnak van egy állatsimogatója, és ilyen neveket ad
az állatoknak.
– Mint például? – kérdezte. – Kik vannak még?
–  Hát, ott van például Szandra Tullock, aki Gida anyukája.
Gida teljes neve Gina Lollobry Gida. – Az ujjaimon számoltam. –
A csirkéket úgy hívják, hogy Tyúk Ellington és Csirke Chaplin,
aztán ott van még Barack O-Lama, a miniatűr ló pedig Al
Capony…
Alexis vinnyogott.
Én csak vigyorogtam.
– A nyulakat ki ne hagyjam: Nyuszi Liu és Tápos Frodó.
– ÁLLJ! – könyörgött. – Te most hülyítesz.
–  Bemutatom neked Dougot – válaszoltam vigyorogva. –
Szóval, mi a címed? Harminc perc múlva el tudok indulni.
Hallottam, ahogy kifújja a levegőt. Hosszú ideig nem
válaszolt.
–  Biztos vagyok benne, hogy te is rájöttél, de sokkal idősebb
vagyok nálad.
Megvontam a vállam.
– És?
– Nem akarod tudni, hány éves vagyok?
– Nem igazán. Számomra ez semmin nem változtat.
– Decemberben leszek harmincnyolc.
– Oké – mondtam. – Nem érdekel.
Nem is érdekelt.
Kis idő elteltével folytatta.
–  Daniel, ez most nem igazán alkalmas időpont arra, hogy
belebonyolódjak valamibe. Érzelmileg nem igazán vagyok
elérhető.
– Nem probléma. Az is jó, ha csak együtt lógunk.
–  És tudnod kell, hogy én nem szoktam azt csinálni, amit a
múltkor. Soha.
Igen, ezt mondta a múltkor is. Igazából többször is.
–  Nos, neked pedig tudnod kell, hogy én sem szoktam ilyet
csinálni. Soha.
 És ezt komolyan is gondoltam. Sosem csináltam.
Megint hallgatott.
Olyan törékenynek tűnt az a csönd! Az volt az érzésem, hogy
ha letenném a telefont anélkül, hogy rávenném, igenis
találkozzunk, akkor soha többé nem látom. Egyszerűen
elnyelné a föld. És valami azt súgta nekem, hogy ő nem is bánná
annyira.
Megköszörültem a torkomat.
–  Ezt nem fogod elhinni – folytattam – Doug most fogadott
velem száz dolcsiban, hogy ma este nem tudlak rávenni, hogy
találkozzunk. Durva, mi?
Felnevetett, és éreztem, hogy kezd meginogni.
– Oké – vágta rá végül – de én megyek hozzád. És csak három
óra múlva érek oda. Nem lakom túl közel.
Az órámra néztem. Négy óra volt.
– Szóval akkor, ha jól értem, maradsz éjszakára.
– Ööö…
–  Megmondom, mi legyen. Elszállásollak a vendégházban –
vágtam rá gyorsan. – Lesz saját szobád. Sőt, mivel nincs szezon,
az egész ház üres, és a tiéd.
– Biztos vagy benne?
Éreztem, hogy egy fokkal leeresztek, amikor hallom, hogy
nem akar velem aludni. De a koldusok nem válogathatnak, és
nyilván ugyanolyan dologról volt szó, mint ami legutóbb is
kiborította.
–  Biztos vagyok benne. És éhesen gyere! Csinálok vacsorát.
Most van dinós csibefalatom.
Megint felnevetett.
 – Oké.
Mobilszámot cseréltünk, és megadtam neki a ház címét. Aztán
letettem, megfordultam, és azt láttam, hogy Liz meg Doug
közvetlenül előttem áll. Mindketten vigyorogtak.
– Jön? – kérdezte Liz izgatottan.
Végighúztam a kezem a számon.
–  Igen. – És ekkor rám tört az aggodalom. – Mi a fenét fogok
vele csinálni?
–  Szerintem nagyon jól tudod, mit kell vele csinálni, haver –
jegyezte meg gúnyosan Doug.
Éles pillantást vetettem rá.
– Tudod, hogy miről beszélek.
Szezonon kívüli időszak volt. Minden zárva. Még egy moziba
sem tudtunk beülni. Fagyizni sem tudtam elvinni, semmi. Mi a
fenét szoktak csinálni az emberek a nagyvárosokban? És mit
szoktunk csinálni mi? Máglyát rakunk? A VFW-ben ülünk?
Kocsikázunk?
– Vidd el egy körre – tanácsolta Doug, mintha olvasott volna a
gondolataimban.
Pánik tört rám.
–  Bejössz neki – mondta Liz – azért jön ide, mert látni akar
téged. Ez bőven elég.
Tényleg? Úgy értem, mi a fenét tudnék nyújtani, egy hozzá
hasonló nőnek?
Hm… egy dolgot biztosan. És bizonyára jó lehettem benne, ha
képes volt két órát utazni azért, hogy ismételjünk. Hát, legalább
ezt meg tudtam neki adni.
– Csak nevettesd meg – folytatta Doug – amikor egy nő nevet,
a szeme keskenyebbre húzódik. Nem fogja látni, milyen csúnya
vagy.
Akaratom ellenére felhorkantam.
– Hívd fel Briant! – javasolta Liz. – Hátha tud segíteni.
Bólintottam. Ez jó ötlet volt.
– Oké, mi van még?
Doug lehúzta a kezében tartott maradék kólát.
–  Majd én elmegyek kajáért. Pár óra múlva átugrom hozzád
egy kosárral.
– Komolyan?
Felkapta a kabátját a bárszék háttámlájáról.
– Igen, komolyan. Kapsz a jó sajtból is.
Bólintottam, és máris kissé jobban éreztem magam. Doug
nyáron borkóstolókat szokott tartani a farmján. Méhész volt, és
saját kecskesajtot, meg mézet készített. Nagyon értett hozzá,
hogyan kell összeállítani egy szép terítéket.
– Szedj neki virágot! – mondta Liz. – A nők odavannak azért,
ha a másik erőfeszítéseket tesz.
Bólintottam. Erőfeszítés. Értem.
Ezzel a gondolattal indultam haza.
Három óra soknak tűnt, de nem volt az. Ki kellett nyitnom a
házat, és előkészíteni a legjobb hálószobát. Kitakarítottam a
kocsimat, ami nem tűnt olyan időigényes feladatnak, mint
amennyi időbe telt végül. Nem hiszem, hogy valaha is lemostam
volna – ez egy munkáskocsi volt, majdnem olyan öreg, mint én.
Kitakarítottam a saját szobámat és a fürdőszobámat.
Megetettem Chloét, és lecseréltem a pizsamáját. Mire beálltam a
zuhany alá, már csak harminc percem volt hátra.
 Átkozottul ideges voltam. Úgy éreztem, mintha másodszorra
kapnék esélyt egy… nem is tudom, mire.
Küldött egy SMS-t (Öt perc múlva ott leszek), én pedig
kimentem Hunterrel, és előhoztam Chloét az ólból.
Leguggoltam a felhajtón, és a kutyám szemébe néztem.
– Oké, haver. Nincs több hülyülés, érted? Semmi ugrálás… hé!
Nézz rám! SEMMI UGRÁLÁS. Látod, Chloe milyen jó?
Szeretném, ha te is úgy viselkednél egész idő alatt.
Hunter előrehajolt, és orron nyalta Chloét, aki erre aranyos
kis nyöszörgő hangot adott ki.
– És az erdőben végezd a nagydolgod. Van egy egész erdőnk.
Ne a garázs előtt csináld. Legyél jó kutya!
Hunter nem úgy nézett ki, mint aki érti, miről beszélek, és
vakargatni kezdte a nyakát. Az örve csilingelve tett egy teljes
kört a nyakában, aztán Hunter megmerevedett, és rám
pislogott. A füle ki volt fordulva.
Hunter egy hatéves, nyugdíjazott vadászkutya volt, akit egy
mentőállomásról szereztem. Csak három hónapja volt nálam.
Drótszőrű griffon. Állandóan zavartnak tűnt, és a legrosszabb
hallgatóságnak számított, akivel valaha találkoztam – ami azért
volt furcsa, mert az előző gazdája azt mondta a mentőknek,
hogy teljesen ki van képezve. A vadászkutyák eleve erős
akaratúak voltak, de ez itt…
Szemügyre vettem.
– Muszáj segítened – motyogtam.
Kocsikerekek hangját hallottam a kavicson, és felálltam. A
szívem hevesen vert.
Egy pillanatra az villant az eszembe, mi van, ha… Mi van, ha a
kémia elmúlt, ha a vonzalom nem tér vissza, vagy kiderül, hogy
az egészet csak képzeltem, és nem is olyan, mint ahogy
emlékeztem.
De abban a pillanatban, ahogy megláttam, tudtam, hogy nem
képzeltem semmit.
 8. FEJEZET

Alexis

Felhívtam. Felhívtam, és visszamentem oda. Hogy a fenébe

gondolhattam ezt komolyan?
Annyira spontán jött az egész, nem is gondoltam át igazán. Az
egyik percben még a nappalimban ácsorogtam, és azon
gondolkodtam, mit rendeljek vacsorára, a következőben pedig
már a wakani VFW-t gugliztam, és hívtam a számát.
Fogalmam sem volt, hogy ott lesz-e. De ott volt. És amint
meghallottam a hangját, tudtam, hogy nem a saját ágyamban
töltöm az éjszakát.
Feltúrtam a gardróbot, hogy egy normális göncöt találjak.
Megnéztem, milyen az időjárás Wakanban. Aznapra tizenöt
fokot mondott, úgyhogy egy farmert meg egy kockás esőcsizmát
választottam, amit könnyen le lehet mosni, ha megint kakiba
lépnék, és egy flanelinget. A fehér felsőm fölé vettem, úgyhogy
pont úgy néztem ki, mint aki vidékinek próbál kinézni.
Fontolgattam, hogy felhívom Gabbyt, és segítséget kérek tőle
azzal kapcsolatban, mit vegyek fel, de akkor meg kellett volna
magyaráznom, miért faggatom, és erre a beszélgetésre
egyáltalán nem álltam készen.
Úgy voltam vele, hogy Danielt nem mutathatom be a
barátaimnak. Soha.
 Soha nem értenék meg. Őszintén szólva, én is alig értettem az
egészet.
A baráti körömből senki nem ismert tetovált embereket. Sem
szakállasokat. Vagy kecskéket. Gabby férje, Philip, valami
nagymenő pénzkezelő volt, Jessica férje, Marcus pedig egy
nagypályás ügyvéd. Daniel túl fiatal volt, és túlságosan
különbözött az általuk megszokott férfiaktól. Túlságosan
különbözött az általam megszokott férfiaktól.
Talán ezért volt olyan csábító a számomra…
Határozottan volt benne valami nagyon lezser. Nem éreztem
úgy, hogy fennkölt beszélgetést kell kezdeményeznem, vagy,
hogy el kell kápráztatnom. És annyira szórakoztató volt! Neil
soha nem szívatta volna a barátait egy bárban.
Neil már attól is elborzadt volna, ha egy bárban köt ki.
Bepakoltam egy selyem alvónadrágot, és egy hozzáillő fekete
trikót. Nem volt túl szexi, de nem is slampos. Nem akartam úgy
kinézni, mintha csak azért jöttem volna oda, hogy elcsábítsam –
pedig ezért mentem –, de azt sem akartam, hogy úgy tűnjön,
mintha nem igyekeznék.
Lezuhanyoztam, leborotváltam a lábam, megcsináltam a
hajam meg a sminkem, gyorsan összepakoltam az ottalvós
cuccaimat egy táskába, és elindultam kocsival délnek, még
mielőtt alkalmam lett volna lebeszélni magam róla.
Egész úton Lola Simone-t hallgattam.
Úgy döntöttem, mivel személyesen nem ismerhetem meg az
új sógornőmet, majd a dalain keresztül teszem ezt meg.
Tizenegy albuma volt, és én az elsővel kezdtem. Nem igazán
nekem való ez a stílus. Valami pop-rock. Mint Britney Spears
nagyon korai szakasza, ami, azt hiszem, érthető, hiszen a
Wikipédia szerint Lola tizenhat éves volt, amikor kiadta. De a
szövegei elég jók voltak.
Ezúttal, amikor áthajtottam Wakan aprócska városán, jól
körülnéztem. Az üzletek fele zárva volt az álmos főutcán.
Láttam egy fagyizót, egy csokiboltot, egy régimódi
fényképészetet, két butikot és körülbelül hat étterem ablakában
szúrtam ki kivilágítatlan neonfényeket és „Nyitás: a szezon
kezdetekor” feliratú plakátokat. A motel, amit a múltkor
kiszúrtam a bejáratnál, egy „főszezonon kívül zárva” feliratot
tett ki a vászontető alá, és a mellette lévő lakókocsipark is
elhagyatottnak tűnt. De Wakan még a szezonon kívül is
elbűvölőnek hatott.
A város egy folyó, és egy sziklaszirt közé ékelődött. Minden
épület vörös téglából készült, a járdákat régimódi
lámpaoszlopok szegélyezték. Majdnem minden üzletnek volt
egy fekete fém emléktáblája, bár túl messze voltam ahhoz, hogy
el tudjam olvasni a szövegeket. Elgurultam egy régiségbolt, egy
pékség és egy gyógyszertár mellett, ami úgy nézett ki, mintha az
1800-as évek óta állna ott, és aminek téglafalát Paul Bunyan és
Babe, a kék ökör{4} kopott falfestménye díszítené.
Láttam egy apró könyvesboltot, egy fodrászatot és egy Jane’s
nevű étkezdét, amelynek NYITVA feliratú táblája, az ajtó belső
oldalán lógott egy láncon.
Még fél mérföldet vezettem, végül befordultam Daniel
panziójának kavicsos felhajtójára. A sarkon egy tábla világított,
amit legutóbb nem is vettem észre: „Grant Ház, 1897.”
Ugyanabban az évben épült a Royaume Northwestern,
jegyeztem meg magamban.
Daniel odakint várt – karján a kiskecskével.
A szívem megdobbant, ahogy megláttam.
Nem tudtam, hogy fogom érezni magam, ha újra látom őt –
hogy kínos lesz-e, vagy hogy bármi, ami hozzá vonzott, talán
mostanra elillan. De abban a pillanatban, ahogy megláttam, a
pulzusom felgyorsult.
Még jóképűbb volt, mint legutóbb – talán azért, mert előre
szóltam, hogy jövök? Farmert és egy fekete Jaxon Waters pólót
viselt, aminek az elején egy mosómedve virított, meg egy
vastag, barnabőr-karkötőt a csuklóján. A haja is
rendezettebbnek tűnt. Mintha megfésülködött volna. Úgy nézett
ki, mint aki készült.
Vicces volt, hogy Danielnél a készülődés, olyan szintű
alulöltözöttséget jelentett, amilyet Neilnél sosem láttam. De jól
állt neki. És istenem, annyira vonzó volt!
Daniel hajlékony, izmos testalkatú. Egy csepp súlyfölöslege
sincs, de elég izmos ahhoz, hogy a magas teste ne tűnjön
nyurgának. Emlékeztem, hogy széles a válla, szeplőkkel
tarkítva. Valahányszor felemelt, a hasizmai úgy ropogtak, mint
egy harmonika…
Az arcom kipirult, ha erre gondoltam.
Leparkoltam. Ahogy kiszálltam, Daniel elindult felém.
A kutya közénk ugrott, ide-oda csóválva a farkát. Izgatott
üdvözlése közepette megállt, és egy hosszú vahúúúú hangot
eresztett meg.
Aztán rám ugrott.
Egy ohhh kíséretében elkaptam, és próbáltam nem hátraesni.
 –  Hunter, ül! – Daniel a szabad kezével lerántotta rólam a
kutyát, miközben tovább ringatta Chloét. – Bocsánat! – tette
hozzá.
– Semmi baj. Ezúttal beöltöztem – rámosolyogtam a gidára. –
Te aztán mindent bevetsz, mi?
–  Tisztában vagyok az erősségeimmel. – Aztán odahajolt
hozzám, és megcsókolt.
Ez valahogy meglepő volt. Mármint, oké, ezért jöttem, szóval
számítottam rá, hogy egy ponton majd csókolózunk is. De hogy
üdvözlésképpen csókolt meg érzékien, az valahogy más érzés.
Olyan otthonos. Mintha már ezerszer jártam volna itt, és most
csak úgy visszajöttem volna.
Chloe közénk préselődött, és elkezdte harapdálni az ingem
gombját. Felnevettem, Daniel pedig csókolózás közben
elmosolyodott.
– Éhes vagy?
– Éhen halok.
Elhúzódott tőlem.
–  Lerakom a helyére. Hunter! – A kutyára nézett, aki
engedelmesen a lábamhoz ült. – Nincs ugrálás! Ezt már
megbeszéltük. – Két ujjal a saját szemére, majd a kutyáéra
mutatott, jelezve, hogy figyelni fog, majd elindult a garázs hátsó
része felé.
Mosolyogva utánanéztem, és felkaptam a táskámat az
anyósülésről.
Mire visszajött, én már a ház felé kukucskáltam. Amikor
legutóbb itt jártam, sötét volt, így nem tudtam jól szemügyre
venni. Most is kezdett már sötétedni, de ezúttal égett a lámpa, és
láttam, hogy egy gyönyörű viktoriánus stílusú épületről van szó,
amit kívülről zöld-fehér szegély díszít. Körbejárható a
verandája, rajta hintaágy, hintaszékek, a korlát fölötti
virágládákból pedig piros muskátlik lógnak. A bejárati ajtónál
egy emléktáblát vettem észre, amelyen ugyanaz az évszám
szerepelt, mint ami a felhajtón.
– Ez gyönyörű – sóhajtottam.
– Hat generáció óta a családomé – mondta, és elvette tőlem a
táskámat.
–  És nem akarsz benne lakni? – kérdeztem, miközben
követtem a lépcsőhöz.
–  Nem engedhetem meg magamnak, hogy benne lakjak –
válaszolta.
Nem tűnt úgy, hogy zavarba jön a kérdéstől, de én mégis
megbántam, amiért feltettem.
Mintha elfelejtettem volna, hogy nem mindenki élhet csak
úgy, lazán egy kúriában. Egy tipikus „egyenek kalácsot!”{5}-
pillanat volt, és amióta felhívtam, most először jutott eszembe,
hogy talán hiba volt eljönnöm. Annyira más voltam, mint ő,
hogy azt sem tudtam, mivel fogom megsérteni óvatlanul.
Féltem, hogy véletlenül elkövetem ugyanazt a hibát.
Belül továbbra is ostoroztam magam emiatt, amikor Daniel
benyitott a házba.
– Íme! – mondta, és becsukta mögöttünk az ajtót.
Körülnéztem. Minden gyönyörű volt. Valahogy tudtam, hogy
az lesz, már kintről is.
Volt egy kis recepciós pult közvetlenül az előcsarnokban,
mögötte pedig egy lenyűgöző, sötét diófa lépcső, amely egy
fordulóval a második emeletre vezetett. A korlát egy egyszerre
funkcionális és csoda szép műalkotásnak tűnt. Kézzel faragott,
virágos díszítés kanyargott a korlátja mentén. Pompázatos
korabeli darab, valószínűleg egyidős lehetett a házzal. Teljesen
lenyűgözött.
A bal oldali, előkelő étkezőben egy hosszú faasztal állt,
körülötte tizenkét székkel. Jobbra egy nappali terült el, zöld
mozaikcsempével keretezett kandallóval. Színes üvegű Tiffany-
lámpák, vastag, vörös függönyök, antik viktoriánus bútorok.
Káprázatos volt a berendezés.
Amikor a lábam elé néztem, felderültem.
– Eredeti keményfa padló?
–  Halszálkás parketta juharfából – felelte büszkén – a
szépapám csinálta. Látod, hogy a kontraszt kedvéért tölgyfát
rakott a váltófödémekbe? Színtelen töltőanyaggal, fehér
sellakkal és világos színű viasszal munkálta meg, hogy
megőrizze a faanyag természetes színét. – Elmosolyodott. –
Nagyon értett hozzá.
És Daniel is értett hozzá…
– Ő építette a házat? – kérdeztem.
– Igen – bólintott – gyere, körbevezetlek!
Miközben végigmentünk a szobákon, úgy tűnt, nem először
csinálja ezt az idegenvezetést. Mutatott barokk antik
monumentális olasz fakazettás falilámpákat, egy német faliórát,
egy tizenkilencedik századi viktoriánus hajkoszorút.
Olyan volt, mintha a hely megdermedt volna az időben, az
1800-as évek csapdájába esve. Teljesen beleszerettem. Imádtam
a régiségeket. Mindig is szerettem volna venni néhány antik
dolgot, de Neil panaszkodott, hogy nem illenek a ház stílusához.
A Grant Ház négy hálószobával, és ugyanennyi fürdőszobával
büszkélkedhetett, hátulról pedig kilátás nyílt a folyóra, bár a
napszállta miatt alig láttam. Volt egy télen-nyáron használható,
üvegezett veranda fonott székekkel és egy kandallóval. A
második emeletre vezető lépcsősort, egy hatalmas, ólomüveg
ablak díszítette, amely egy kék, víz alatti folyójelenetet ábrázolt,
úszó halakkal és búvárkodó pacsirtákkal. Megnéztük az emeleti
hálószobákat is. Mindegyikben egy-egy gyönyörű kandalló. A
negyedik hálószobában Daniel letette a táskámat.
– Ez a te szobád éjszakára. Ez a legjobb, az egész házban.
Mosolyogva néztem körül. Damaszttapéta borította a falat,
egy baldachinos ágy állt előttem, és a kandallóban pattogott a
tűz. Ez hatalmas előrelépés volt, Daniel padlásszobájához
képest.
Eszembe jutott az első este, amikor besétáltam a garázsába.
Cédrusillat csapott meg, mintha egy barkácsbolt
fűrészárurészlegén járnék. A szoba közepén álló asztalon egy
fűrész fogai csillogtak, a betonpadló és a falak körül pedig
különböző bútortervek hevertek. Volt egy súlypad, amit
nyilvánvalóan használt, és egy sor sáros férfi munkáscsizma,
gondosan felsorakoztatva, az oldalsó ajtó mellett. Jobbra pedig
egy kis konyhasarok, ahol a grillezett sajtot készítette nekem.
Balra egy fém csigalépcső vezetett fel egy zárt padlásra, ahol
egy aprócska fürdőszoba, egy franciaágy és egy garázsra néző,
nagy ablak helyezkedett el. Egykor valószínűleg iroda lehetett,
de Daniel átalakította kis hálószobává.
Becsületére legyen mondva, a szoba makulátlan volt. Az ágy
bevetve, és nem láttam sehol szétdobált ruhaneműt. Nem tudta,
hogy nőt visz haza aznap, így ez tényleg a tisztaságáról
árulkodott. Ahogy most ez is… A szoba, ahol elhelyezett,
tökéletesen sterilnek tűnt – ráadásul friss virág állt az
éjjeliszekrényen.
Mielőtt elindultam volna, rákerestem a TripAdvisoron a
szálláshelyre vonatkozó véleményekre.
Öt csillag. Kőkemény öt csillag.
Minden egyes értékelésben Danielről áradoztak, és arról,
hogy mindent megtesz azért, hogy a vendégek otthon érezzék
magukat. Nem győzték dicsérni, hogy a gyakorlati dolgokban
micsoda hős. Rávette a gyógyszerészt, hogy hajnali kettőkor
nyissa ki a boltot, mert Tylenolt kellett venni egy beteg
gyereknek, és kereket cserélt, amikor egy vendég defektet
kapott. Sőt olyan apróságokra is figyelt, hogy például kitett a
kandalló mellé egy doboz csokis-mályvacukros kekszet.
Akadtak, akik öt éve jártak vissza hozzá nyaralni, annyira
hűségesek voltak hozzá. És így tovább.
Daniel figyelmes volt. És nagylelkű. Ezt már tudtam, hiszen
rögtön az első találkozásunkkor megtapasztaltam az
önzetlenségét, de tetszett, hogy egy ötcsillagos értékelés is jár a
pasihoz.
–  Annyira karakteres! – mondtam visszafelé menet, inkább
magamnak, mint neki.
A lépcső alján várt rám, majd kinyitotta előttem a bejárati
ajtót.
– Szóval, mit eszünk? – kérdeztem.
– Igazából étterembe megyünk.
 Megálltam a verandán. Nem voltam benne biztos, hogy tetszik
az ötlet. A város olyan kicsi. Nem akartam, hogy minden
ismerőse lássa, hogy együtt vagyunk. Ő talán igen?
– Hová? – kérdeztem.
Ahogy felnézett a lépcső aljáról, úgy láttam, szórakoztatja a
jelenet.
– Félsz velem mutatkozni?
Keresztbe tettem a karomat.
– Nem.
– De van nálad sokkoló.
–  Nem hinném, hogy meg akarsz ölni. Bár statisztikailag
sokkal valószínűbb, hogy valaki olyan gyilkol meg, akit ismersz,
szóval az esélyeim ezúttal valóban nagyobbak.
Daniel felnevetett.
–  Azt hiszed, csak azért mentettelek meg a mosómedve-
árokból a múltkor, hogy most megöljelek? Igazából annak
nagyobb az esélye, hogy én végzem holtan, nem? Aggódnom
kéne?
Elfojtottam egy mosolyt.
– Pikniket terveztem. Csak mi ketten. De a barátom, Brian itt
lesz, hogy mentőt hívjon, ha bántalmazol.
Megkönnyebbülten nevettem.
–  Oké. És ha már a testi sértésnél tartunk, ezúttal nem
szeretném, ha kiszívnád a nyakam.
Hátrahúzta a fejét.
– Kiszívtalak valahol? Te csináltad ezt velem!
– Mi? Nem, én biztos nem.
Lejjebb húzta a pólója nyakát, és megmutatta a kulcscsontján
lévő, halványuló lila foltot.
Leesett az állam.
– Nem én csináltam.
–  Hogy mi? Ki más csinálta volna? – Széttárta a karját, és
vigyorogva nézett körül. – Mit gondolsz, mennyit akciózom itt?
Rajtad kívül senkivel sem kavarok.
Keresztbe tettem a karomat.
– Oké, de most komolyan: ezt nem én csináltam.
– De igen, te voltál. És karcolásnyomok is vannak a hátamon.
Elakadt a lélegzetem, mire Daniel szeme felcsillant.
Emlékeztem, hogy egy kicsit megkarmoltam, de…
Felmászott a köztünk lévő lépcsőn, és a derekam köré
csúsztatta a kezét.
–  Semmi baj, nekem bejött – mondta, a szája pedig csak pár
centire volt az ajkamtól.
Nevettem volna, ha az egész testem nem vált volna
kocsonyává a karjaiban.
Istenem, annyira szexi volt! És azt hiszem, ezt ő is tudta.
Elvigyorodott a légszomjam láttán, és a tornácról a földre
pörgetett.
– Vár rád a hintó!
 9. FEJEZET

Daniel

Megkerültem a teherautót, kinyitottam neki az ajtót, és azonnal

elbizonytalanodtam a tervemet illetően. Azt is megbántam,
hogy hintónak neveztem.
Az ülésen szétrepedt a bőr, és ragasztószalaggal volt kijavítva.
A francba! Rá kellett volna terítenem egy takarót. A kocsi
belseje még így, tisztán is erősen benzin- és olajszagtól bűzlött.
Eddig nem igazán vettem észre, de most feltűnt.
Amikor elhagytam a kocsifelhajtót, az agyam átkapcsolt
túlanalizáló üzemmódba.
Azt leszartam, hogy az előző barátnőim közül, ki mit gondolt
a kocsimról, de Alexis túlságosan puccos volt ehhez. Még
koktélruha és magas sarkú nélkül is túl elegáns.
Mindenéből az elegancia áradt. Annyira kifinomult volt. Amit
Hunter miatt vett fel, hogy nyugodtan ráugorhasson, az is úgy
nézett ki, mintha még sosem viselte volna. A farmer túl sötét
volt ahhoz, hogy akár csak egyszer is kimosták volna. Gyémánt
fülbevaló, tökéletesen festett köröm. A táskája pedig, amit
magával hozott, olyan márkájú, ami még használtan, a
bolhapiacról is egy vagyonba kerülhetett.
Egyszer, egy kardinálispinty repült le a nappaliban lévő
kéménybe, és most eszembe jutott, milyen megdöbbentő volt
látni azt a gyönyörű, élénkpiros madarat, a hamuban heverve.
Ez a látvány, most pontosan ahhoz hasonlított. A szutykos
Fordom romja csak kiemelte a kontrasztot, hogy Alexis
mennyire nem illik ide.
A hozzá hasonló nők, nem a hamuban szoktak heverni. Nem
kisvárosokban éltek a semmi közepén, ahol nem lehet egy
rohadt steaket sem kapni a szezonon kívül. Nem öreg
munkásautókkal furikáztak, és nem fogtak kezet olyan
férfiakkal, akiknek bőrkeményedéses a tenyere. Ők
nagyvárosokban éltek, olyan férfiakkal, akiknek a karrierjük
fontos.
Az utat bámultam, és életemben először éreztem úgy, bárcsak
olyan férfi lennék, akinek van nyakkendője – vagy szebb autója.
Ő is ugyanerre gondolhatott, mert az ujját a lyukhoz érintette,
ahol a rádió szokott lenni.
– Még sosem ültem teherautóban.
Rápillantottam.
– Még sosem ültél teherautóban? Soha?
Megrázta a fejét.
– Hát, akkor később imádni fogod a traktorozást!
Felnevetett, és ettől egy kicsit jobban éreztem magam.
Legalább a humoromat értékelte.
– Szóval, hová megyünk? – kérdezte.
– Az meglepetés.
Lelassítottam, és ráfordultam a sötét földútra, ami az erdőn át
vezetett a célpontunk felé, mire Alexis egy kicsit kihúzta magát.
Aztán meglátta a parkoló bejáratánál kivilágított táblát, és
felragyogott a mosolya.
 – Egy autósmozi?
Vigyorogtam.
– Rávettem Briant, hogy nyissa ki, csak nekünk.
– Még sosem voltam ilyenben – mondta szinte áhítattal. Rám
nézett, és az estével kapcsolatos minden fenntartásom elillant.
– Még sosem voltál autósmoziban?
– Nem. Soha nem csináltunk ilyesmit tinikorunkban.
A parkolóba hajtottam, és úgy parkoltunk le, hogy a teherautó
platója a paravánnal szemben álljon.
– Miért, miket csináltatok? – kérdeztem parkolás közben.
– Hát, nem ilyesmit – felelte.
Ezt el is hittem. Nem olyan típusnak tűnt, aki kiscsajként
szabadstrandokra járt, vagy a gyógyszertári flippergépen
játszott a nyári szünetben. De tetszett, hogy olyan élményeket
nyújthatok számára, amilyenekben még nem volt része.
Valahogy hihetetlennek tűnt, hogy ez egyáltalán lehetséges.
– Ne mozdulj, mindjárt előkészítek mindent! – mondtam.
Kiugrottam a kocsiból, és hátramentem. Felfújtam egy
kétszemélyes matracot, és letakartam egy vastag, piros színű,
mintás azték takaróval. Hoztam néhány vastag takarót, meg
párnát, azokat most a hátsó ablaknak támasztottam, hogy
legyen mire támaszkodnunk. Meggyújtottam egy citromfüves
gyertyát a szúnyogok ellen, mert ilyen időben már azért szoktak
lenni, és a tetőre raktam. Aztán csatlakoztattam néhány fehér
fényfüzért a hordozható töltőállomáshoz, és kiaggattam őket a
platós rész oldala mentén, hogy ne teljesen sötétben együnk.
Amikor végeztem, visszamentem Alexisért.
Kitártam az ajtót.
 – Minden készen áll!
Kiszállt, és elindult hátrafelé.
–  Hűha! – mondta, amikor meglátta a művemet, és
elmosolyodott.
Felsegítettem, majd bemásztam utána. Aztán felkaptam a
piknikkosarat, amit Dougtól kaptam, és elkezdtem kipakolni
belőle.
Doug felülmúlta önmagát. A kosárban volt házi készítésű
kecskesajt szeletelt körtével, mézzel meglocsolva, aszalt
gyümölcsök, bruschetta, frissen sült, ropogós kenyérből – amit ő
maga készített saját kovászból – meg két termosz forró csoki.
Dougról sok mindent el lehetett mondani, de ha a lényeget
nézzük: egy nagyon-nagyon jó barát volt.
Ééés azt hiszem, megpróbálta kárpótolni a malacos fiaskót.
Alexis végignézte, ahogy terítek. De amikor átadtam neki a
termoszt, észrevettem, hogy egy kicsit komollyá válik a
tekintete.
– Mi a baj?
Megrázta a fejét.
– Ez az egész annyira szép.
Éreztem, hogy jön egy de.
–  De úgy érzem, emlékeztetnem kell téged arra, hogy én
tényleg nem vagyok most kész a randizásra. Nem kellett volna
ekkora ügyet csinálnod abból, hogy eljöttem – folytatta.
Abbahagytam, amit csináltam.
–  Oké. Tisztázzunk valamit – feleltem a szemébe nézve. –
Amikor eljössz hozzám, nem számít, miért jössz: nagy ügyet
fogok csinálni belőle. Mert ez egy nagy ügy. Négy órát vezetsz
oda-vissza, hogy itt legyél. Ez nem semmi. És ha itt maradsz
éjszakára, akkor nem érhetjük be egy gyors menettel.
Bármilyen szívesen is mondanám azt, hogy képes vagyok
tizenkét órán át kényeztetni téged, lehet, hogy nem menne.
Erre felnevetett.
–  Mást is fogunk csinálni – tettem hozzá, és folytattam a
terítést. – Elmegyünk enni, együtt lógunk. Erőfeszítéseket fogok
tenni, mert te is erőfeszítéseket teszel azért, hogy itt legyél. És
ez minden alkalommal így lesz. Oké?
Megrándult a szája sarka.
– Oké.
Elmosolyodtam.
A viselkedésem egy része, a vendéglátós múltamnak, és a
neveltetésemnek köszönhető. A véremben volt a dolog. Úgy
neveltek, hogy kiszolgáljam a turisták igényeit. Ebben a
városban mindenki élete attól függött, beleértve engem is, hogy
az emberek jól érezzék magukat Wakanban. De nem csak erről
volt szó természetesen.
Kedveltem őt.
Azt akartam, hogy szívesen jöjjön ide, mert azt akartam, hogy
visszajöjjön. Abban a pillanatban, amikor megláttam, hogy
megjelenik a kocsifelhajtómon, tudtam, hogy ez nem lehet az
utolsó alkalom.
Ha egyelőre csak szexet akart, akkor legyen csak szex. Jobban
szerettem a szexet olyasvalakivel, akit kedvelek, és akinek alig
várom az érkezését. Felőlem aztán csinálhatjuk.
De volt köztünk valami más is, több, mint szexuális vonzalom.
Már korábban is éreztem, és most is ugyanez volt a helyzet.
Nem tudtam megmagyarázni. Nem tudtam, hogy jelent-e
valamit, vagy hogy vezethet-e valamihez a jövőben. Mindent
összevetve, valószínűleg nem. Csak azt tudtam biztosan, hogy
vissza kell jönnie ide.
– Mit nézünk? – kérdezte, keresztbe téve a lábát.
–  Választhatunk. Ezek közül lehet – mondtam, miközben a
telefonomat lapozgatva elolvastam a Brian által küldött SMS-t. –
Oké, megvan a Szörnyecskék, a Micsoda nő, a Nulladik óra, A
herceg menyasszonya…
– A herceg menyasszonya! – vágta rá gyorsan.
– Ahogy akarod.
Elmosolyodott, én pedig küldtem egy SMS-t Briannek, aki a
bezárt büfé feletti vetítőteremben várakozott.
A hatalmas mozivásznon egy üzenet ugrott fel:

BIZTOSAN NAGYON BEJÖSSZ NEKI. KÖNYÖRGÖTT,

HOGY TEGYEM MEG EZT. JÓ SZÓRAKOZÁST!

Alexis felnevetett.
Baszki, Brian! Éreztem, hogy felforrósodik az arcom. Hálás
voltam a gyenge világításért.
– Szóval könyörögtél neki? – kérdezte mosolyogva.
– Addig nem adta be a derekát, amíg sírni nem kezdtem.
Nevetve rázta a fejét.
Elindult egy tekercs a film előtt. Néma reklámok mentek a
város különböző helyeiről, amelyek júniusig zárva tartottak.
Fekete bogarak cikáztak a képernyő előtt.
– Mik azok? – kérdezte Alexis, és feléjük bökött a fejével.
 –  Szitakötők – válaszoltam, és egy szalvétába töröltem a
kezem. – Bár egy kicsit korán van még hozzájuk. Elég meleg volt
ez a tavasz.
Hunyorogva nézte őket.
– Milyen sok!
Hátradőltem, a tenyeremre támaszkodva.
–  A nagymamám mindig azt mondta, hogy a szitakötők a
változás közeledtét jelzik.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Akkor biztos sok változás jön.
– Igen.
Folyton rápillantottam, miközben a fehér fényárban ettünk.
Olyan gyönyörű volt! Nem tudtam elhinni, hogy rávettem,
jöjjön vissza hozzám. Kicsit büszke is lettem a szexuális
képességeimre.
–  Briané az autósmozi? – kérdezte, egy aszalt sárgabarackot
majszolva. Bólintottam.
– És az élelmiszerbolt is.
– Te pedig polgármester vagy, és amúgy egy panziót vezetsz?
– Mindannyian több dolgot csinálunk itt párhuzamosan. Liz a
VFW-nél dolgozik, de a hét három napján a Jane’s-ben
pincérkedik. Doug alkalmi munkákat végez. És a polgármester
dolog, tényleg nem nagy ügy. Többnyire városházi gyűlésekről
van szó.
– Miért gyűltök össze?
Felhorkantam, és felkaptam egy kekszet.
– Hogy megoldjam a kicsinyes civakodásokat.
– Mint például?
 Megrágtam, és lenyeltem a kekszet.
–  Hát, például, hogy megmondjam Lutsenéknek, hogy nem
tarthatnak csirkéket a fodrászüzlet tetején, mert a tollak
betemetik a szemközti cukrászdát. Panaszok ugató kutyák
miatt, és zsűrizés a halloweeni vajszobrász-versenyen Doug
pajtájában. Tudod, ilyen fontos dolgok.
Felnevetett.
Belekortyoltam a forró csokoládéba.
– Szóval, elmondod, hogy mivel foglalkozol?
Becsukta a szemét.
– Miért, nem szórakoztatóbb úgy, ha titokzatos vagyok?
– Szerintem sokkal szórakoztatóbb, ha megismerlek.
Erre csücsöríteni kezdett.
Nem akarta elmondani.
–  Azt gondolod, hogy aljas célokra használnám az
információt? – cukkoltam.
A füle mögé tűzte a haját.
– A családi vállalkozásunkban dolgozom.
– Ami azt jelenti, hogy…
– Jól van, hármat találhatsz!
Elmosolyodtam.
– Oké. És mit kapok, ha jól tippelek?
Játékosan felvonta a szemöldökét.
– Mit szeretnél?
– Azt, hogy gyere vissza jövő hétvégén.
Vidáman mosolygott rám.
– Oké – felelte – megegyeztünk.
Összedörzsöltem a kezemet.
 – Tehetek fel kérdéseket, mielőtt rákérdezek?
Megrázta a fejét.
– Anélkül kell kitalálnod.
A francba. Ez nehéz lesz. Próbáltam azzal a kevés
információval dolgozni, amim volt. Alexis finom és elegáns.
Okos. Azt gyanítottam, valamilyen fehérgalléros munkája van.
Nyilvánvalóan gazdag családból származik, így valószínűleg
sokat keres, bármit is csinál.
– Ügyvéd – próbálkoztam.
Oldalra biccentette a fejét.
– Úgy nézek ki, mint aki abból él, hogy kidumálja magát?
– Dougot sikerült megvezetned – mutattam rá. Nevetett.
– Nem. Nem ügyvéd vagyok.
– Vezérigazgató.
– Nem.
– Ajaj – suttogtam.
–  Ez már kettő volt – felelte mosolyogva – már csak egy
dobásod van.
Összeszorítottam a számat.
– Banki szektor?
Megrázta a fejét.
– Nem.
Kifújtam a levegőt.
–  Jó, akkor mennyi esélyem van arra, hogy lejössz jövő
hétvégén is? – Felvont szemöldökkel néztem rá.
– Nem túl sok.
– Szóval azt mondod, van rá esély…
A filmvászonra nézett és nevetett.
 – Nézzük meg, hogy alakul a ma este!
Éppen akkor fejeztük be az evést, amikor a film elkezdődött.
Visszatettem mindent a piknikkosárba, és elővettem egy
takarót, hogy lefekhessünk. Örültem, hogy egy kicsit hideg lett,
mert Alexisnek így szüksége volt rám, hogy felmelegedjen.
Odabújt hozzám, és hagyta, hogy átkaroljam. A könyököm
hajlatába fúrta magát, és ez olyan kényelmes, otthonos érzés
volt, hogy emlékeztetnem kellett magam, hogy még csak most
vagyunk együtt második alkalommal.
És a fenébe, olyan jó illata volt! Mámorító. Nem is akartam a
filmet nézni, szívesebben nyomtam volna az orromat a
nyakához, de tudtam, hogy ha megteszem, megint
mindkettőnknek ki lesz szívva a bőre, még mielőtt
hazaindulnánk.
Próbáltam viselkedni, és a filmet nézni, de az volt az érzésem,
hogy ő sem tud jobban koncentrálni nálam. Megjegyeztem
magamban, hogy legközelebb felviszem az emeletre, mielőtt
elvinném magammal. Egyikünk sem tudott így figyelni.
Westley éppen Inigo Montoyával kardozott, amikor ismét
Alexisre pillantottam. De ő nem a képernyőt nézte. Hanem az
eget.
Észrevette, mit csinálok, és úgy fordult, hogy az ajka csak egy
centire legyen az enyémtől.
–  Nem is emlékszem, mikor néztem utoljára a csillagokat –
jegyezte meg halkan. – Talán soha. Olyan békés itt!
–  Nálunk nincs fényszennyezés – válaszoltam. – Wakanban
mindig nagyon szépen látszanak a csillagok.
A száját figyeltem.
 – Mesélj a tetoválásaidról!
Felemeltem a karomat, hogy megmutassam neki.
– Rózsák vannak mindkét oldalán.
– Miért?
–  Ezek a lépcsőkorlát virágai. Ezek szerepelnek az egyik első
gyerekkori emlékemben. Az egyik kedvenc részem a házban. És
nagyapa mindig hozott a nagymamának rózsát.
Ujjával végigsimította az egyik szirmot, én pedig figyeltem.
Éreztem, hogy a szívverésem már ettől az apró érintéstől is
felgyorsul, mintha még ez a csekély figyelem is elég lenne tőle
ahhoz, hogy riadóztassa a testemet. Amikor a csuklómhoz ért,
összefontam az ujjainkat. A kezünk összezárult, és
elmosolyodtam.
A hozzá hasonló nők, meg a bőrkeményedéses kezű férfiak
talán mégis meg szokták fogni egymás kezét…
Újra felkapta a fejét, hogy rám nézzen.
– Miért nincs barátnőd? – kérdezte.
– Tessék?
– Annyira kedves vagy. És figyelmes. Nem nézel ki rosszul, és
a szex… Szóval miért nincs barátnőd?
– A szex milyen? – vigyorogtam.
A könyökére támaszkodott, a kezünket még mindig
összekulcsolva tartottuk magunk között.
– Na?
Én is feltápászkodtam.
–  Néhány hónapja zárult le egy kapcsolatom. Nem volt
komoly a dolog.
– Miért nem? – kérdezte.
 Megvontam a vállam.
– Nem tudom. Egyszerűen mindig elég volt vele az adott nap,
azt hiszem.
– Ez meg mit jelent?
– Soha nem képzeltem el vele közös jövőt. Mindig csak akkor
találkoztunk, amikor épp látni akartam. Tudod, amikor
megkedvelsz valakit, akkor terveket szősz vele. Én soha nem
akartam vele terveket szőni.
– De a jövő hétvégére terveid vannak velem, mi?
Vigyorogtam.
– Most lebuktam.
Nevetett.
–  Értem ezt az elég egy nap dolgot – felelte. – A végén úgy
voltam az exemmel, hogy egy percnél tovább sem akartam
látni.
– Tényleg? Milyen volt?
Megvonta a vállát.
– Arrogáns. Egy sebész.
Éreztem, hogy leeresztek. Szóval igazam volt azzal
kapcsolatban, milyen férfiak jönnek be neki. Műveltek.
Sikeresek.
Az én ellentétem.
Sebész. Talán ő is az?
– Te is sebész vagy? – kérdeztem.
A mosolya egy kicsit lehervadt.
– Ez már a negyedik találgatás. De nem, nem az vagyok.
Volt valami feszült abban, ahogyan a nemet mondta. Nem
tudtam, mit válaszoljak, ezért az egyetlen dolgot tettem, ami
eszembe jutott, hogy kitöltsem a csendet. Előrehajoltam, és
megcsókoltam.
Kiderült, hogy ez volt a helyes lépés.
Más nőkkel is volt már kapcsolatom, de sosem tapasztaltam
még ilyen állati vonzerőt. Ha megjelenik, azt egyszerűen nem
lehet máshogy értelmezni – és köztünk megjelent. Ugyanúgy,
mint legutóbb, csak erősebben. Olyan volt a szexuális feszültség
kettőnk között, mint egy ég felé forduló napraforgó. Még akkor
is éreztem, amikor már hazament, ébredtem rá. Mintha a
testem őt kereste volna, még ha én nem is tudtam, hol van. A
gravitáció irányt változtatott. Mint két test egy függőágyban,
vagy egy régi matracon, ami középen besüpped. Éreztem, ahogy
egymás felé gurulunk.
Ez az a fajta vonzás, aminek könnyebb engedni, mint kiszállni
belőle.
 10. FEJEZET

Alexis

Miután hazaértünk az autósmoziból, Daniel nevetve üldözőbe

vett a lépcsőn, én pedig a szobám ajtajának vetettem a hátam.
–  Ez nagyon jó volt – mondtam, az ajkamba harapva. –
Imádom A herceg menyasszonyát. Bár szerintem jobban is
odafigyelhettünk volna…
Daniel közelebb jött, szinte éreztem a teste melegét.
–  Felfoghatatlan – szólalt meg, és az ajkát az enyémhez
szorította. A csókja forró, nedves és tökéletes volt, közben egy
kőkemény, álló pénisz nyomódott a hasamnak.
Lélegzet-visszafojtva húzódtam el tőle.
– Folyton ezt a szót használod. Mintha nem tudnád, mit jelent.
Felnevetett, és a kezét határozottan a derekam köré, a
hátamra csúsztatta.
Ó, istenem…
Egy fiúval csókolóztam egy teherautó platóján.
Valószínűleg ennél többet is csinálunk, ha Brian nincs a
vetítőteremben, és lett volna nálunk óvszer.
Úgy viselkedtem, mint egy tizenhat éves – leszámítva, hogy
tizenhat évesen én sosem csináltam ilyesmit. Tizenhat évesen
emelt szintű kémiaórákat vettem fel, és a kórházban
önkénteskedtem. Nem csókolóztam jóképű, kisvárosi fiúkkal
teherautók platóján.
Daniel egy centire elhúzódott a számtól. Forró leheletét
éreztem az ajkamon. Az alsóneműm totál átázott.
– Jó éjt – suttogta.
Aztán gyöngéden ellökte magát tőlem, és elindult a folyosón.
Döbbenten bámultam utána.
– Mi a… Nem a…?
Megfordult, és rám nézett
– Igen? – pislogott rám ártatlanul.
– Azt hittem, hogy… úgy értem… nem akarsz maradni?
–  Ó, hogy azt? De akarom. Nyilvánvalóan. – A kidudorodó
nadrágja felé mutatott, és olyan arcot vágott, mintha minden
más elképzelés nevetséges lenne. – De nem tehetem. Az a
nagyszüleim hálószobája volt. Ott nem tudnék olyasmit csinálni
veled, amihez kedvem van. Nem érezném helyesnek.
– Oké, hát, van még három másik szoba…
Megvonta a vállát.
– Azok nincsenek előkészítve – a hüvelykujjával a válla mögé
mutatott – persze, bármikor visszamehetnénk a
padlásszobámba. – Elmosolyodott. – Nem tudok olyat mondani,
amit nem csinálnék veled szívesen az ágyamban. Reggelig.
Annyiszor, ahányszor csak akarod.
Szóval erről volt szó.
Keresztbe fontam a karom.
– Tényleg azt akarod, hogy veled töltsem az éjszakát, ugye?
–  Azt akarom, hogy azt csináld, ami neked jó. És később,
bármikor visszajöhetsz ide aludni. – Felemelte a kezét. – Hacsak
nem leszel miattam annyira fáradt, hogy nem tudod megtenni a
garázstól a házig tartó aprócska távot. Ja, és tudnod kell, hogy
pontosan ez a célom. – A gödröcskéi elővillantak. – Ráadásul
ezen a helyen kísértetek vannak. Én nem aludnék itt egyedül. –
Próbált rémült arcot vágni.
Elnevettem magam, Daniel szeme pedig felcsillant, mert
tudta, hogy sarokba szorított. Nem azért, mert hittem a
szellemekben, hanem mert túl imádnivaló volt ahhoz, hogy
visszautasítsam.
Danielnek valahogy sikerült egyszerre elbűvölőnek, és
teljesen földhözragadtnak lennie, miközben csak úgy áradt
belőle a szexuális energia. És ez nagyon zavarbaejtő
kombinációnak tűnt.
Olyan, amit képtelen voltam visszautasítani.
Istenem!
 11. FEJEZET

Daniel

Fél nyolckor a telefon ébresztett.

Alexis még mindig meztelenül feküdt az ágyamban, s hozzám
bújt. Ezt, a győzelem jeleként könyveltem el.
Nem akartam, hogy megszokja, hogy a nagy házban lakik. Az
a hely nem állna mindig rendelkezésre, és nem is ott laktam.
Ahol laktam, az nem volt túl szuper, de most mit csináljak: ott
laktam. És minél hamarabb megszokta, hogy nálam lakik, annál
jobb, mert mindig vissza kell majd jönnie. Muszáj lesz.
A szex hihetetlen volt. Olyan, mintha megtaláltad volna a
tökéletes táncpartnert, akivel egyre jobb lesz, mert most már
együtt gyakorolhattok.
Nem tudtam levenni róla a kezem. És basszus, ő sem tudta
levenni rólam a kezét. El kellett kezdenem Gatorade-et tartani
az éjjeliszekrényen.
Előrehajoltam, és mosolyogva felvettem a csörgő mobilomat.
– Halló?
– Szia, drágám, Doreen vagyok. Remélem, nem ébresztettelek
fel.
–  Semmi baj – feleltem, és megdörzsöltem a szemem. – Mi a
helyzet?
–  Popeye nem jött be ma reggel. Tudom, hogy néha kicsit
késik, főleg, ha Jean kutyája a gyepen csinálja a dolgát, ő meg
összeszólalkozik vele, de már majdnem húsz van, és még
mindig nincs sehol. Nem akartam hívni a seriffet, mert tudod,
hogy Pops mit gondol Jake-ről.
A francba!
–  Rendben, kösz, hogy szóltál. Megyek is! – Letettem a
telefont.
Alexis felkönyökölt.
– Minden rendben?
Ledobtam magamról a takarót, és a nadrágom után nyúltam.
–  El kell szaladnom – mondtam –, nem tudom, mikor érek
vissza. Be kell néznem valakihez.
– Orvosi eset?
– Azt hiszem, igen.
Ő is felállt.
– Akkor veled megyek.
Nem ellenkeztem. Egyrészt, mert szerettem vele együtt lenni,
másrészt azért, mert ha Popeye még él, valószínűleg jól jön a
segítség. Elég nehéz eset volt. Mindig is odavolt a nőkért, így
valószínűleg kevésbé fog ellenkezni, ha meglátja Alexist.
Alexis gyorsan felöltözött, Hunter pedig szorosan követte,
egészen addig, amíg be nem szállt a kocsiba.
– Mi történt? – kérdezte, és becsapta az ajtót.
Beindítottam a motort.
–  Popeye ma reggel nem ment be az étterembe – feleltem,
miközben tolatni kezdtem a kocsifelhajtón.
Pops olyan volt, mint egy óramű. Minden egyes nap, akár
esik, akár fúj, hét órakor megjelent az étteremben. Ha nem ért
be, akkor valami komoly baj lehetett.
– Popeye? – kérdezte Alexis.
–  Az egyik szemével mindig hunyorog. Kicsit hasonlít rá –
válaszoltam, és ráfordultam az útra. Csak két percre lakott
tőlem.
– Hány éves? – kérdezte.
– Legalább kilencven.
– Van valami fennálló betegsége?
Megráztam a fejem.
– Nem hiszem.
– Demencia, magas vérnyomás, cukorbetegség?
Rápillantottam.
–  Nem tudom. Nem beszélt soha ilyesmiről. Elég friss
szellemileg.
–  Azt tudod, milyen gyógyszereket szed? Volt már valaha
kórházban?
Pislogva néztem rá.
– Nem…
Szerettem volna rákérdezni, miért tesz fel ilyen kérdéseket,
de nem volt rá lehetőségem, mert megérkeztünk Popeye apró,
egyszintes háza elé. Leparkoltam.
– Várj meg itt!
Kikapcsolta a biztonsági övét.
– Nem maradok a kocsiban.
– Mi van, ha meghalt?
– Azt hiszem, tudom kezelni.
Felhúztam az egyik szemöldökömet.
– Mi van, ha meztelen?
 – Láttam már mindent – felelte dalolva, és kiszállt.
Utánamosolyogtam, aztán felkocogtam a járdán, és
bekopogtam.
–  Pops? Itthon vagy? – Adtam neki egy percet. Miután nem
válaszolt, leszedtem a kulcscsomómról a házához tartozó
pótkulcsot. Popsnak fegyvere volt, és nem félt használni, ezért
kopogtam, és a lehető leghangosabban bekiáltottam, amikor
kinyitottam az ajtót. Lassan benyomtam, és bekukucskáltam.
– Pops?
A hálószobából nyöszörgés hallatszott. Átrohantam a sötét,
dohos házon, és berontottam az ajtón. Popeye a földön, az ágy
mellett. Ébren volt, még mindig pizsamában, a hátát az
éjjeliszekrénynek támasztva ült.
– Hé, jól vagy? – leguggoltam mellé.
–  Elestem, amikor ki akartam kászálódni ebből az átkozott
ágyból. Nem tudtam megállni a lábamon. Na, segíts már, az
isten szerelmére!
Átkaroltam, és felsegítettem a matrac szélére. Borzalmas
szaga volt. Savas izzadság, és ammónia. A szemem könnyezni
kezdett.
– Jézusom, Pops, bűzlesz. Mikor zuhanyoztál utoljára?
Elrántotta a karját.
– Ki a fene vagy te, a feleségem? – csattant fel.
Legalább nem sérült meg annyira, hogy ne legyen energiája
kiabálni.
– Szerinted eltörd bármid?
Meredten bámult rám vastag, fehér szemöldöke alól, ami éles
kontrasztban állt a fekete bőrével.
 – Nem, nem tört el semmim. De úgy kell hugyoznom, mint egy
versenylónak. Jó sokáig tartott, mire ideértél.
Alexis megkopogtatta az ajtókeretet, és mellém lépett.
– Jó napot, Popeye. Dr. Alexis vagyok. Nem baj, ha vetek önre
egy gyors pillantást?
Megálltam, és rábámultam.
– Te orvos vagy?
– Igen. – Popsra mosolygott – fáj valamije?
Úgy nézett rá, mintha próbálná eldönteni, bízzon-e benne.
– Nem.
Alexis elővette a mobilját, és bekapcsolta a zseblámpát.
–  Csak egy kis fény kell ide. A bal, majd a jobb szemébe
világított. – Jól van. Mi a teljes neve, Popeye?
Pops rám nézett, majd vissza Alexisre.
– Thomas Avery – morogta.
– Meg tudja mondani, milyen nap van ma?
– Szerda – felelte mogorván – tonhalszendvics nap Jane-nél. –
Rám nézett, hogy megerősítést kapjon a szendviccsel
kapcsolatban, én pedig bólintottam. Aztán Alexis megfogta
Popeye csuklóját, és két ujját a pulzusára tette, miközben az
óráját figyelte.
Mintha a szemem láttára változott volna át. Minden
megváltozott rajta. Hirtelen profi lett, és olyan rutinszerűen
végezte a dolgát, hogy látszott, ezt már milliószor csinálta
korábban. Csak bámultam.
– Mit csinált, amikor elesett? – kérdezte Popstól.
– Csak ki akartam kelni az ágyból.
–  Van valami betegsége? Magas vérnyomás? Korábbi stroke?
Szívroham?
Megrázta a fejét.
– Egészéges vagyok, mint a makk.
Alexis elmosolyodott, és az éjjeliszekrényére pillantott.
– Csak ezeket a gyógyszereket szedi?
– Amennyire én tudom.
Alexis felvette a két üvegcsét, és tanulmányozta őket.
Megrázta az egyiket.
– Ezt étellel együtt vette be?
– Úgy vettem be, ahogy szoktam. Vízzel, felkelés előtt.
Alexis elmosolyodott.
– Ha ezt nem étkezés közben veszi be, akkor szédülni fog. Van
egy kis keksze, amit az ágy mellett tarthat? Valami, amit
legközelebb ehetne mellé?
A férfi megrázta a fejét.
–  Rendben. Akkor majd hozunk. Szerintem jó formában van.
De meg kell látogatnia a háziorvosát, rendben? Egy esés, a maga
korában, nagy bajokat okozhat.
– Rendben. Nem bánja, ha most pisilek egyet?
Alexis rám vigyorgott.
Segítettem Popsnak felállni, hogy ki tudjon menni a vécére.
Magában motyogva becsoszogott az előszobából nyíló mosdóba.
Amint kattant mögötte a zár, Alexisre néztem.
– Körülnézek, hátha találok más gyógyszereket is – mondta, és
kisétált a hálószobából.
Utánabámultam.
Szóval orvos?
Úgy éreztem, mintha a szakadék kettőnk között, még jobban
elmélyült volna. Hiába éreztem, hogy egyre feljebb jutok hozzá,
kiderült, hogy még csak a közelében sem tartok. Basszus, egy
orvos!
Kifújtam a levegőt, és körülnéztem. Hatalmas volt a
felfordulás.
–  Pops, Jean még mindig jár hozzád takarítani? – kérdeztem
az ajtón keresztül. – Mikor volt itt utoljára?
A fürdőszobából hosszú ideig hallatszott, hogyan könnyít
magán Popeye.
– Pár hete megmondtam neki, hogy kopjon le.
Végighúztam a kezem az arcomon.
–  Elég szarul néz ki a lakás. – Elkezdtem összeszedni a
ruhákat a padlóról, és egy kupacba hajigáltam őket. – Ki mossa
a ruháidat?
Kinyílt a fürdőszobaajtó, és Popeye morgolódva kilépett.
– Én. Jane szar munkát végzett. A pólóimnak olyan szaga lett,
mint a petúniáknak.
– Muszáj lezuhanyoznod – feleltem. – Kell hozzá segítség?
A konyha irányába biccentett, és felhúzta a fehér hernyóhoz
hasonló szemöldökét.
– Ő segíthet.
Láttam, hogy Alexis elfojt magában egy mosolyt.
A vállára tettem a kezem.
– Oké, öregem, menjünk!
Nagy nehezen átlépte a kád peremét. Meg kellett
támasztanom, és még úgy is majdnem elesett.
–  Érted jövök, ha hallom, hogy elzártad a vizet. Ne próbálj
meg kimászni nélkülem! – figyelmeztettem.
 – Jó, jó. Tűnj a pokolba!
Odamentem beszélgetni Alexishez, miközben folyt a víz, és a
mosdókagyló melletti pultra támaszkodtam.
– Vannak zúzódásai? – kérdezte.
– Nem láttam.
– Van családja? Ki gondoskodik róla?
Megdörzsöltem a tarkómat, és körülnéztem a félhomályos
házban.
– Senki. Csak mi. Ez egyfajta csoportos munka.
–  Daniel, neki ennél többre lesz szüksége. Nincs itthon
élelmiszere, és nem segít neki senki mosakodni.
Végighúztam a kezemet a szakállamon.
–  Azt mondta, hogy múlt héten is elesett, amikor beszállt a
kádba. Szerintem most fél a fürdéstől.
–  Felhívhatnád a családsegítőt, hogy próbáljanak meg
szerezni neki egy személyi gondozót, és szállíttassanak neki
rendszeresen ételt.
A fejemet ráztam.
–  Nehéz itt segítséget szerezni. Majd én kitalálok egy
beosztást. Naponta egyszer idehívok valakit, aki takarít, és
megnézi, hogy van. És beszerelek egy korlátot a fürdőkádba.
Talán néhány lépcsőfokot a fürdőszoba padlójára.
Alexis bólintott.
–  És azokat a gyógyszereket étkezés közben kell bevennie.
Valószínűleg azért esett el, mert megszédült.
–  Oké, továbbítom Doreennek. Majd odaadja neki a
reggelijével együtt, amikor beér az étterembe.
Alexis elmosolyodott.
 – Mi van?
Megrázta a fejét.
–  Ez csak… nem is tudom. Tetszik, hogy így vigyáztok
egymásra.
– Ez itt így megy. Ez a dolgunk. – Oldalra biccentettem a fejem.
– Te kifestetted magad?
Előző este a zuhany alatt kötöttünk ki. Amikor ágyba bújtunk,
semmi smink nem volt rajta, és akkor kelt fel, amikor én.
Legalábbis azt hittem, hogy így volt.
– Igen – válaszolta, a füle mögé igazítva a haját. – Miért?
Zavartan néztem rá.
– Mikor?
Szünetet tartott.
– Mielőtt felébredtél.
Csak pislogtam.
–  Felkeltél csak azért, hogy kisminkeld magad? Nem voltál
fáradt? Nem akartál aludni?
Nem válaszolt semmit.
–  Remélem, nem miattam csináltad – folytattam. – Engem
nem érdekel, hogyan nézel ki ébredéskor.
Komolyan gondoltam. Tényleg nem érdekelt.
Az arcán azt láttam, hogy nem veszi be a szövegemet.
–  Nem érdekel az ilyesmi – folytattam. – Inkább aludj. Ha
ilyen egész éjszakán át tartó meneteket tartunk, akkor szükség
lesz az erődre.
Nevetett. Aztán az ajkába harapott.
– Oké.
A ház felé böktem a fejemmel.
 – Megyek, kitakarítok egy kicsit. Ha Pops elkészült, elvihetjük
Jane-hez enni.
De ő megrázta a fejét.
– Azt hiszem, én most hazamegyek.
Ettől leesett az állam.
– Nem maradsz reggelire sem?
A kezét a farzsebébe csúsztatta.
– Nem, dolgom van otthon. Nem kell visszakísérned a házhoz,
emlékszem az útra, majd gyalogolok. Nincs messze, és nem
zártad be a garázst. Vidd el enni!
Nem akarta, hogy velem lássák.
Nyilvános helyen semmiképpen sem. Amikor még a házban
voltunk, minden további nélkül velem reggelizett volna…
Nem is tudtam, mit vártam. Azt hiszem, túl nagy kérés volt,
hogy jöjjön el velem a városba. Minden annyira új volt, és még
nem igazán tudtuk, mi ez az egész köztünk. De akkor is zavart a
reakciója.
– Rendben – válaszoltam. – Mikor láthatlak újra?
Semleges arccal megvonta a vállát.
–  Nem tudom. Majd írok SMS-t. – Lábujjhegyre állt, és egy
gyors puszit nyomott az arcomra. – Nagyon jól éreztem magam.
– Mosolygott. – Köszönöm, hogy meghívtál.
– Szívesen. Köszönöm, hogy eljöttél.
Néztem, ahogy távozik, és nagyon csalódott voltam, hogy a
találkozásunknak vége.
Amíg Popsra vártam, körbejártam és összeszedegettem az
edényeket. Aztán fogtam egy szemeteszsákot, és elkezdtem
kidobálni a régi újságokat, meg az elviteles dobozokat. A lakás
romokban hevert. Poros volt és zsúfolt.
Egy hosszú, dupla csövű sörétes puska hevert a
dohányzóasztalon. Nagyobb volt, mint Popeye. Éppen
tisztogatta, egy fémrúd meg pár olajjal átitatott rongy hevert
szétdobálva egy doboz töltény mellett.
Reméltem, nem az a terve, hogy lelője Jean kutyáját.
Vagy Jeant.
Visszamentem a konyhába, és kivettem a szemeteszsákot.
Amikor hallottam, hogy a zuhany elzáródik, bementem Popsért,
majd néhány perccel később, felöltözve és jó illatúan jött ki.
Popeye nem engedte, hogy besegítsem a kocsiba. Az étkezde
csak egy háztömbnyire volt, de abból, hogy milyen lassan
mozgott, láttam, hogy megütötte magát az eséskor. A második
árulkodó jel az volt, hogy nem ellenkezett, hagyta, hogy
elvigyem. Az ajtóhoz közel álltam meg vele, és figyeltem arra,
ne tűnjön úgy, mintha támogatnám, mert tudtam, hogy azt
utálná.
Doreen megkönnyebbült, hogy láthatja. Leültünk a pulthoz.
Doreen kávét töltött, és amikor elment, Popeye motyogva azt
mondta:
– Majd visszajön.
Töltöttem még a bögrémbe egy kis kávét.
– Ki?
Megfordultam, hogy ránézzek.
– Az orvos! Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, kiről beszélek…
– motyogta. – A város visszacsábítja majd.
Összevontam a szemöldökömet.
– Ezt nem értem.
 – A város. Vissza fogja csábítani. A város megszerzi, akit akar.
Ismerem az összes életfogytost az elmúlt kilencvenhat évből.
Felismerem őket. A nagyszüleid, te, Doug, Doreen… anyád
viszont nem. Ahogy világra jött, már láttam rajta, hogy nem ide
való. A város is tudta, és hagyta elmenni.
Csak pislogtam rá.
– Hagyta elmenni?
Egy ideig csak nézett, a jó szemével hunyorogva.
– Tudod, hogy él.
– Mi él? – értetlenkedtem tovább.
– Ez a hely. Lélegzik, mint te meg én. Varázsereje van.
Szórakozottan megragadtam a cukortartót.
– Varázsereje? Hm.
Rám nézett.
–  Rajta, viccelődj csak velem! De amikor olyan dolgok
történnek, amikre nem tudsz magyarázatot adni, hóesés
júliusban, meg szerencsés egybeesések, akkor
elbizonytalanodsz. Itt nincsenek véletlenek, fiam. Ez a város
védi magát. És én mondom neked, tetszik neki a barátnőd,
szóval vissza fogja csábítani.
Sóhajtottam. Talán mégiscsak kezdett összezavarodni egy
kicsit öregkorára.
Nem mintha nem szorulnék rá egy kis spirituális
beavatkozásra…
De Alexis orvos volt.
Nálunk nem laktak ilyen emberek. Basszus, szerintem nem
volt tíz egyetemi végzettségű ember, az egész városban. Mind a
szolgáltatóiparban dolgoztunk, fehérgalléros munkák nem
akadtak Wakanban. Nem volt orvosi rendelőnk se, ahol
dolgozhatott volna, nemhogy kórházunk. Még vérnyomásmérőt
sem lehetett kapni a gyógyszertárban.
Ahogy végeztem a reggelivel, hazavittem Popeye-t. Mire
hazaértem, addigra Alexis eltűnt. Leültem a csigalépcső aljára,
és a garázst bámultam. Hunter odaügetett hozzám, és
letelepedett mellém.
Ránéztem a kutyámra, és összeráncoltam a homlokom.
–  Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz! Így néztél ki, amikor
visszajött? Próbálunk jó benyomást kelteni, neked meg mindkét
füled ki van fordítva?
Rám pislogott, nekem pedig nevetnem kellett. Egy rózsaszín
rúzsos puszinyom volt a homlokán.
Mosolyogva hátrasimítottam a fülét, és nagyot sóhajtottam.
–  Szerinted hogy sikerült, haver? Mit gondolsz, hív majd
minket?
Rám nézett, a nyelve kilógott a szájából.
Aztán észrevettem, hogy a fekete kapucnis pulóverem
hiányzik a bejárati ajtó melletti kampóról.
 12. FEJEZET

Alexis

A szomszédommal, Jessicával kocogtam a házunk melletti

ösvényen. Pár órája értem haza Danieltől. Jessica negyvenöt
éves volt, szoborszerű alakkal. Szülész-nőgyógyászként
dolgozott a Royaume Northwesternben, és egy Marcus nevű
ügyvéd volt a férje.
Akit gyűlölt.
–  Honnan tudod, mikor kell sót tenni a vízlágyítóba? –
kérdeztem.
– A hajam mindig elárulja – felelte unottan. Jessica mindig is
kissé mogorva volt.
– Tessék?
–  Amikor már nem érzem puhának a hajam, tudom, hogy
elfogyott a só. Miért?
– Most, hogy Neil elment, muszáj lesz ezt is csinálnom.
–  Átmegyek és megmutatom. Nálunk az én reszortom. Isten
ments, hogy Marcus a kisujját is megmozdítsa! – Az órájára
nézett. – Szóval, hol voltál? – kérdezte. – Tegnap este kihagytad
a bunco-partit Gabbyéknál.
– Tudom – vágtam rá –, nem voltam a városban.
Egyenesen előre nézett.
– Ha jársz valahová, tudni akarom, mi az a hely.
 – Tessék?
–  New York? Los Angeles? Ragyogsz. Mi ez, egy új
fényterápia? Hámlasztás? Ne légy önző, nekünk meg kell
osztani egymással az ilyen információkat.
– Nem jártam semmilyen kezelésen.
Rám nézett, és a profilomat tanulmányozta.
– Oké. Akkor hol voltál?
Egy pillanatra elhallgattam. Leginkább azért, mert az ő lába
hosszabb volt, mint az enyém, és nekem gyorsabban kellett
futnom, hogy lépést tartsak vele, ezért nem tudtam úgy dumálni
közben, mint ő. Meg persze azért is, mert össze kellett szednem
a gondolataimat.
Azért hívtam Jessicát, mert Gabbyhez képest ő nyitottabb volt
arra, amit Daniellel csináltam. És előbb-utóbb el kellett
mondanom nekik.
A szomszédaim mindent láttak.
Mindent.
Úgy nézték a biztonsági kamerákat a telefonjukról a
munkahelyükön, mintha az lenne a kedvenc csatornájuk.
Ha későn jöttem haza – vagy egyáltalán nem, – csak idő
kérdése volt, hogy észrevegyék. És én inkább elébe mentem a
dolognak. Különösen azért, mert biztos voltam benne, hogy ez a
Daniel-dolog tartós lesz. Nem lesz semmi komoly persze, és nem
tart örökké, de határozottan gyakori dolog lesz, legalábbis
egyelőre.
Kedveltem a pasit. Mindig megnevettetett. És a szex most még
jobb volt, már ha ez lehetséges.
Nem maradtam reggelire.
 Csak egy vendéglő volt a városban, és nem akartam világgá
kürtölni, hogy: „Helló, itt ébredtem! Vele! Mert szexeltünk!”
Baromi nyilvánvaló lett volna, ha együtt jelenünk meg. Nem
randiztunk – ez csak egy fellángolás volt. Nem kellett, hogy
mindenki tudjon róla.
– Tegnap este egy srácnál voltam – böktem ki végül.
Jessica abbahagyta a futást.
– És? – kérdezte, de a legkevésbé sem tűnt meglepettnek. – Ki
a fickó?
Csípőre tett kézzel, levegő után kapkodtam.
–  Egy hete ismertem meg. Eddig kétszer találkoztunk, és azt
hiszem, nem utoljára.
–  Jól van. – Ránézett a pulzusszámára a Fitbitjén. – És hol
ismerkedtetek meg?
Elővettem a vizes palackomat, és ittam egy kortyot.
–  A temetés után találkoztam vele, múlt héten, amikor
átkocsikáztam a városon, ahol lakik.
– Elmondtad Gabbynek?
A fejemet ráztam.
–  Még nem. Elmondhatod neki, ha akarod. Nem nagy ügy.
Csak gondoltam, el kell mondanom nektek, mielőtt
észreveszitek, hogy nem jövök haza esténként.
– Neil tudja?
– Neeem – feleltem.
–  Oké – mondta szárazon. – Dühöngd ki magad a szexszel,
aztán szépen összejöhettek újra, és onnantól kezdve kvittek
lesztek.
Lehervadt az arcomról a mosoly.
 – Jessica, én nem fogok újra összejönni Neillel. Soha többé.
–  Na persze – válaszolta elutasítóan, és kinyújtóztatta a
csípőjét.
– Jessica…
Megpróbáltam lenyugodni, de időbe telt.
– Tudod, mit szokott csinálni? – kérdeztem a szemébe nézve. –
Azt mondja folyton, hogy büdös vagyok.
A homlokát ráncolta.
– Mi van?
–  Mielőtt elmegyünk egy szórakozóhelyre, vagy étterembe,
vagy bárhova, odahajol hozzám és megkérdezi: Zuhanyoztál
ma? Ismersz, kényszeresen fürdésmániás vagyok. Fél óra múlva
már túlvagyok egy habfürdőn, ő meg ráncolja az orrát, és azt
mondja, hogy nem elég erős a dezodorom. Ha odahajolok
hozzá, hogy megcsókoljam, elfordítja az arcát, és megkérdezi,
hogy hagymát ettem-e.
–  Nem vagy büdös – jelentette ki Jessica. – Megmondanám
neked.
Valójában annyira ki voltam borulva, hogy csináltattam egy
teljes körű kivizsgálást Brivel, hogy lássam, van-e valami bajom.
Semmit sem talált. Elmentem a fogorvoshoz is, hogy
megnézessem, nincs-e valami baj a számmal, ugyanez volt az
eredmény: semmi.
–  Nem akart hozzám érni, sem megcsókolni. A végén már
napi háromszor-négyszer zuhanyoztam, és folyamatosan fogat
mostam. Az idegösszeomlás szélén álltam. És tudod, mit
mondott a terapeutám? Azt, hogy ez a bántalmazás egy formája.
Hogy Neil szándékosan rombolja az önbecsülésemet.
 Egy biciklis csengetett nekünk, úgyhogy átléptünk a füves
leállósávra. Megvártuk, amíg elszáguld mellettünk, aztán
mentünk tovább.
Megdörzsöltem a homlokomat.
–  Annyi mindentől meg kéne szabadulnom, Jessica. Úgy
érzem, mintha egy terápiás nyúlüregbe zuhantam volna az
elmúlt hat hónapban. Az elején még minden jól működött. Neil
kedves volt. Aztán komolyra fordultak a dolgok, megvettük a
házat. Néha kicsit nyűgös volt, de nem durván. Aztán elkezdett
megjegyzéseket tenni a kinézetemre. „Régebben nem voltál
sportosabb? Miért nézel ki olyan fáradtnak?” Azzal viccelődött,
hogy ha tudta volna, mennyire elengedem majd magam, ha már
együtt élünk, akkor soha nem költözött volna össze velem…
–  Elengeded magad? – Bosszúsnak tűnt a hangja. – Hát, én
szerintem sosem láttalak téged rúzs nélkül.
–  Hát ja, csak egyre rosszabb lett. Egy idő után, már hozzám
sem szólt reggelenként, míg ki nem sminkeltem magam. Volt,
amikor arra ébredtem, hogy felébred, közel hajol hozzám,
megszagol, megrázza a fejét, aztán egész nap majd’ felrobban,
mintha veszekedést provokáltam volna. Rászoktam arra, hogy
előbb ébredek nála, és elkészülök. Reggel hatra mindig
lezuhanyoztam, és kisminkeltem magam. Ha pedig ez elmaradt,
és ő tett rám valami megjegyzést, azon kaptam magam, hogy
bocsánatot kérek, mintha a reakciója teljesen észszerű lett
volna. Mindig ilyen rosszkedve volt. Soha nem tudtam, hogy
melyik Neilt fogom kapni. Egyik nap még finom vacsorát főzött,
a kedvenc borommal kínált, a következőn meg már, isten tudja
miért, haragudott rám, és még csak beszélni sem akart velem.
Olyan volt, mintha csak akkor szeretne, ha behúzom fülem-
farkam. Akkor volt boldog, ha tepertem utána, és könyörögtem,
árulja el, mi a baj, mit csinálhatnék jobban.
–  Sosem tudtam elengedni magam, egy idő után kezdtem
depressziós lenni, és folyton szorongtam. Egy rakás
szerencsétlenség voltam, úgy éreztem, csapdába kerültem, és
mégis, hálás voltam, hogy Neil velem van, mert hát ugyan ki
másnak kellenék.
Jessica a fejét rázta.
– Ali, erről fogalmam sem volt.
A homlokomat ráncoltam.
–  Hát, nekem sem. Olyan fokozatosan alakult így, hogy észre
sem vettem, mi történik, csak akkor, amikor már annyira rossz
volt, hogy az egész életemre kihatott. Csak akkor jöttem rá
egyáltalán, hogy mit csinál, amikor egy terapeuta levezette
nekem. Mintha agymosáson estem volna át, azt hittem, hogy ez
a normális.
Két kocogó haladt el mellettünk, és elhallgattunk, amíg
hallótávolságon kívülre nem kerültek.
Nagy levegőt vettem.
–  Majdnem belehaltam a megkönnyebbülésbe, amikor
megtudtam, hogy viszonya van, mert így nem kellett ürügyet
keresnem ahhoz, hogy elhagyjam. Neil megcsalt, úgyhogy
leléptem. Ő a rosszfiú, én meg kiszálltam. Ilyen egyszerű.
Csakhogy, valójában nem volt az, mert most meg a bűnbánó
exet játssza, és mindenki sajnálja. És szerintem, még csak nem
is számított arra, hogy szakítok vele. Szerintem tényleg azt hitte,
hogy kitartok mellette, és hallgatok arról, amit csinál, ahogy
korábban is tettem, mert szégyellem, hogy annyira visszataszító
vagyok, hogy egy másik nő karjába kergettem vele.
Jessica arca megfeszült.
– Ki tud még róla? – kérdezte. – Bri?
Megvontam a vállam.
–  Neki is csak később mondtam el, amikor már magam is
kezdtem megérteni, mi történik. Ők ketten sosem csípték
egymást. És tudod, Neil sosem viselkedett így velem mások előtt,
úgyhogy nehéz lett volna megmagyarázni. El tudod képzelni,
hogy előállok ezzel? Hogy arról győzködlek benneteket, hogy
Neil mennyire gonosz velem? Mindenki kedvenc pasija, Neil?
Hogy arra panaszkodom, hogy milyen rosszul bánik velem, és
azt mondja, hogy büdös a leheletem? Valószínűleg inkább arra
gondoltatok volna, hogy segíteni akar nekem, nem pedig arra,
hogy szándékosan kegyetlenkedik. Még az sem lepne meg, ha
most sem hinnél nekem…
– De, hiszek neked – felelte Jessica határozottan.
Pislogva ránéztem.
–  Ali, a férfiakról két dolgot kell tudni. Csalódást okoznak, és
ebben következetesek. Hiszek neked.
Nem tudom, mi váltotta ki. Talán az, hogy végre hangosan is
kimondtam mindezt valaki olyannak, aki elől hosszú ideig
titkoltam. Vagy az apró győzelem, hogy az egyik közös
barátunkat magam mellé tudtam állítani, vagy csak az, hogy
valaki más is tudja, és hisz nekem. Az állam mindenesetre
remegni kezdett.
– Tudnom kellett volna, igaz? – suttogtam. – Tudom, milyen a
bántalmazás. De azt hittem, mást jelent, érted? Ha valaki megüt,
beszól neked, vagy kiabál veled. Nem tudtam, hogy ezis
bántalmazás. – A kezemmel megtöröltem a szememet. –
Őszintén szólva, szívességet tett nekem azzal, hogy megcsalt.
Küldhetnék annak a nőnek egy gyümölcskosarat.
– Ja. Használd Neil hitelkártyáját!
Erőtlenül felnevettem.
Adott egy kis időt, hogy összeszedjem magam. Aztán
megfordultunk, és elindultunk a fákkal szegélyezett ösvényen.
–  Szóval találkozgatsz valakivel – kanyarodott vissza a
beszélgetésünk elejére.
– Igen – szipogtam. – De nem komoly a dolog.
–  Tegyél meg egy szívességet, ezzel a kis viszonnyal
kapcsolatban. Vigyázz magadra! Vigyél magaddal óvszert, nézd,
hogy tényleg felrakja-e, és győződj meg róla, hogy még akkor is
rajta van, amikor végeztetek.
Csodálkozva bámultam.
– Miért ne lenne?
– Mert leveszik.
Értetlenkedve grimaszoltam.
– Mármint szándékosan?
–  Ali, soha ne becsüld alá, mi mindenre képesek a férfiak
azért, hogy öt százalékkal jobb legyen nekik. Egész álló nap nem
tervezett terhességekkel, és olyan nemi betegségekkel
találkozom, amiket a nők a férjüktől kapnak el. A pasik
rohadékok. Ezért maradok együtt Marcusszal. Túl elfoglalt
ahhoz, hogy mással keféljen, nemhogy velem – motyogta.
A homlokomat ráncoltam.
– Ez… szomorú.
 – De legalább nem okoz meglepetést – jegyezte meg szárazon.
– Ó, erről jut eszembe. Nem fogsz neki örülni.
Rápillantottam.
– Igen?
– Marcusnak születésnapja lesz jövő hétvégén.
– És?
– Meghívta Neilt.
Megálltam.
– De miért?
– Azt mondta, hogy ez az ő születésnapja, Neil pedig a barátja,
és szeretné, ha ott lenne. Hidd el, próbáltam lebeszélni róla!
A magasba szaladt a szemöldököm.
– Jó, hát, akkor azt hiszem, én nem megyek.
–  Nem, nem kellene. Én sem akarok ott lenni. Csesszék meg,
csináljanak egy pasis bulit!
Hálásan néztem rá.
–  Kereshetnénk egy fürdőt vagy ilyesmit, és meglóghatnánk
pár napra. Vagy egy panzióba. Gabby is biztos velünk jön. Neki
mindegy, hová megyünk.
Elmosolyodtam.
– Köszönöm – suttogtam.
– Ne nekem köszönd! Istenem, micsoda pöcs!
Az előttünk álló házak felé nézett hunyorogva, majd egyszer
csak megtorpant.
– Miért áll ott a rendőrség a felhajtódon?
Megdermedtem. Néhány háznyira voltunk az otthonomtól.
Igaza volt: egy rendőrautó állt a garázsom előtt.
És ott volt Neil is.
– Mi folyik itt? – kérdezte Jessica, ahogy közeledtünk a két férfi
felé. Neil megfordult, és rám nézett azzal a jól gyakorlott,
bűnbánó pillantásával, amit a betegei családjainál szokott
bevetni, ha a hozzátartozójuk nem élte túl a műtétet.
– Ali, négyszemközt kell beszélnünk! – mondta.
–  Mit keresel itt? – kérdeztem, keresztbe fonva a karomat. –
Ha a cuccaid kellenek, írhattál volna egy SMS-t is.
– Visszaköltözöm.
Ez a szó úgy csapódott belém, mint egy tehervonat.
– Tessék?
–  Jogom van itt lenni. Rajta van a nevem a tulajdoni lapon,
ebben az ingatlanban lakom.
– De kiköltöztél!
– Volt egy kis nézeteltérésünk – ezt már nem nekem mondta,
hanem a rendőrnek magyarázta. – Néhány hétig a fiaméknál
laktam. A postámat továbbra is ide kapom, és a közüzemi
szolgáltatások az én nevemen vannak. Neki nincs távoltartási
végzése. – Átnyújtotta a rendőrnek az iratokat. – Az ingatlan
társtulajdonosai vagyunk. Itt lakom.
Leesett állal bámultam rájuk. A rendőr átlapozta a papírokat.
Aztán felnézett rám.
–  Ha jogszerűen lakik az ingatlanban, nem kérhetem meg
arra, hogy távozzon.
– Ugye most csak viccelsz…? – lihegtem.
Jessica szólalt meg:
– Neil, ezt nem mondhatod komolyan.
 –  Jessica, ez az én házam, Alexis pedig a szerelmem.
Szükségem van mindkettőre.
–  Ne merészelj úgy tenni, mintha ez rólam szólna! –
förmedtem rá, és éreztem, hogy elönti az arcomat a forróság. –
Te nem itt laksz.
Visszanézett a rendőrre.
– Most bemegyek. Szüksége van még bármire esetleg?
A tiszt megrázta a fejét.
– Nem. Jó éjszakát!
Neil megfordult, és besétált a garázsba. Kicseréltem a zárakat,
de a garázs kódját meghagytam, hogy a cuccaiért elmehessen. A
belső ajtót nem zártam be, mivel épp csak egy rövid időre
mentem el kocogni, így Neil besétált szépen a nappaliba.
Jessica döbbenten nézett rám.
– Kérdezd meg Marcust, hogy ez legális-e – mondtam remegő
hangon.
Megfordultam, és Neil után szaladtam. Az egyik átlátszó
műanyag dobozt fogta épp, amibe a cuccait pakoltam, és lefelé
tartott az alagsorba, ahol a legnagyobb vendégszobánk van.
– Neil!
Tudomást sem vett rólam.
A hisztéria hulláma lassan tört fel belőlem. Nem hittem el,
hogy ez történik.
A nappaliban járkáltam fel-alá, és kétségbeesetten küldtem a
csoportos üzeneteket Gabbynek meg Jessicának. Gabby épp
akkor ért haza, és látta a rendőrautót elhajtani a ház elől. Épp
azt írtam le neki, mi történt, amikor Neil visszajött egy újabb
dobozért.
 – Neil! Miért csinálod ezt?
Az arcáról eltűnt az a barátságos, könyörgő tekintet, amit a
kinti hallgatóságának tartogatott.
–  Ez az én házam. Mondtam már, hogy kellnekem. Nagyobb
esélyem van rá, hogy megkapjam, ha itt lakom. Minden jogom
megvan hozzá. Ha nem tetszik, költözz el!
Felkapott egy másik konténert, és elindult lefelé.
Döbbenten néztem, ahogy lemegy. Megremegett az állam,
felrohantam a lépcsőn a hálószobámba, és becsaptam magam
után az ajtót.
A telefonom gyors egymásutánban pittyegett a csoportos
csevegésünkben. Gabby, Jessica, Gabby, Jessica. Aztán szinte
röhejes módon, megjelent kettő között Daniel SMS-e.
Daniel: Csak azt akartam mondani: nagyon örültem, hogy
újra láthattalak.
Aztán Jessica írt. Marcus szerint minden legális így, ahogy
van. Nem tehettem semmit.
Az ágyra ejtettem a telefonomat, az arcomat a párnába
nyomtam, és nagyot sikítottam.
 13. FEJEZET

Daniel

Nem válaszolt az üzenetemre.

Nyolc nap telt el azóta, hogy utoljára láttam, aznap reggel,
hogy Popeye leesett az ágyról. Két napja küldtem neki még egy
SMS-t. Arra sem válaszolt. Úgy gondoltam, hogy két
megválaszolatlan üzenet a maximum, utána már nagyon
kétségbeesettnek tűnnék, szóval feladtam.
A balesete után elvittem Popeye-t Rochesterbe az orvosához.
Már jobban volt. Ha már ott jártam, elmentem a barkácsboltba,
és vettem neki korlátot meg lépcsőfokot a kádhoz. Tegnap
szereltem fel. Aztán segítettem Dougnak árkot ásni. Készítettem
egy dohányzóasztalt.
Szívesebben találkoztam volna Alexisszel.
Az, hogy csalódott voltam, enyhe kifejezés. Azt hittem, jól
alakulnak a dolgok köztünk.
Azt hiszem, tévedtem.
Reggel hét óra volt, borongós idő. A ház üvegezett verandáján
ültem, és a kávémat szürcsöltem, amikor Amber – azaz anyám –
hívott.
Anya nem igazán volt az anyám. Mármint, a gyakorlatban
nem volt az.
Tizenöt évesen szült. Apám egy tizenhat éves turista volt,
akinek a családja nem érdeklődött irántam. Nagymama és
nagypapa nevelt fel.
Csak futó emlékeim voltak arról, hogy gyerekként valaha is
láttam Ambert. Amint megtanult vezetni, azonnal lelépett. Nem
igazán volt kapcsolatunk, egészen a nagyszüleim haláláig.
Ráhagyták a házat.
Andrea nénikém, aki Liz anyukája, meg Justine nénikém, aki
Josh unokatestvérem anyukája, nem tartottak rá igényt.
Mindketten Dél-Dakotában éltek, és nem állt szándékukban
visszajönni Wakanba. Így hát a nagyszüleim Amberre hagyták a
házat, valószínűleg azt gondolva, hogy majd megváltoztatják a
végrendeletüket a javamra, ha elég idős leszek, de nem jutottak
el odáig. Így aztán Amber mindent elvett.
Könyörögtem neki, hogy ne adja el. Huszonhárom évesen
nem volt elég pénzem megvenni. Meggyőztem, hagyja, hogy
panzióként kiadjam, és minden héten kap egy kis előleget, aztán
bármikor eladhatja, ha nem jönne össze az üzlet. Beleegyezett,
és az elmúlt öt évben e megállapodás szerint éltük az életünket.
Amikor hívott, mindig a pénz miatt hívott. Most a harmadik
csörgésre vettem fel.
– Amber – szólaltam meg, és igyekeztem jobb kedvűnek tűnni,
mint voltam.
– Szia, Daniel, Amber vagyok.
Fáradtan megdörzsöltem a homlokomat. Néha úgy éreztem,
nem igazán van magánál.
– Szóval, mit csinálsz most? Kertészkedsz?
– Tessék?
– Mit csinálsz?
 Csevegni akart. Ami furcsa volt.
– Csak ülök itt a verandán. Miért?
Rövid szünet után folytatta.
–  Szóval, nem tudom, hogy vezessem ezt fel anélkül, hogy
durva lennék. Eladom a házat.
Ledermedtem.
– Micsoda? Miről beszélsz?
– Eladom a házat. Még ma.
Felálltam.
– De mi-miért?
Valami sutyorgást hallottam. Zavartnak tűnt.
– Amber, nem teheted ezt.
–  Már van egy ügynököm. Az a Barbara nevű hölgy. A Root
River Ingatlanirodától, vagy honnan. Azt mondja, a ház
ötszázezer dollárt ér!
A fejemet ráztam.
– De… jól megy a szállás, pénzt hoz.
–  Belefáradtam a tulajdonlásba. Túl sok stresszel jár. Nem
akarok az adókkal foglalkozni…
– Azt majd én csinálom. Hadd csináljam én az adózást…
– Nem. Túl sok munka ez. Nincs rá időm.
Lószart. A kisujját sem mozdította, mindent én csináltam. A
pénzt akarta.
Kimentem az udvarra és fel-alá járkáltam.
– Akkor miért nem veszed meg egyszerűen? – kérdezte.
–  Amber, nincs pénzem egy ilyen ház előlegére. Az több
tízezer dollár lenne. – Zakatolt az agyam. – A ház már
százhuszonöt éve a család tulajdonában van – folytattam. –
Nem teheted ezt. Nagyapa biztos…
–  Mit, mit tenne nagyapa, Daniel? Forogna a sírjában? –
Láttam magam előtt, ahogy Amber a szemét forgatja. –
Idegenek használják. Ne drámázz már! Ott sem laksz!
– De, ott lakom!
–  A garázsban laksz. Miért nem kérdezed meg azt, aki
megveszi, hogy ott maradhatsz-e? Mondjuk, béreld ki tőle, vagy
ilyesmi. De mindegy, Barbara azt mondja, valószínűleg csak egy
befektetési társaság veszi meg, aki szálláshelyként akarja
megtartani, úgyhogy talán megtartanak téged. Megkaphatod
ugyanezt a munkát, meg minden.
–  És ha mégsem? És ha egy család veszi meg, aki itt akar
lakni? Hagynád, hogy ez történjen a házzal? Elveszíteném a
munkámat, a lakásomat, a műhelyemet…
Megálltam a ház oldalánál, és felnéztem rá. Az ólomüveg
ablakon a csavarodó indák és tölgyfák smaragdzöld színben
ragyogtak a kézzel kovácsolt eresz alatt, amelyet az ükapám
apja a saját kezével faragott. A szépapám abban a hálószobában
született, ahol a baldachinos ágy állt. A nagyapám a nappaliban,
a zöld csempemozaikos kandalló előtt kérte meg a nagyanyám
kezét.
Minden zugát ismertem ennek a háznak. Amber nem adhatta
el. Nem hagyhattam neki. Ez volt az otthonom. Az egész
gyerekkorom. A Grant család több generációja itt született, itt
nőtt fel, itt halt meg.
–  Figyelj! – szólaltam meg. – Adj néhány hónapot, hogy
összeszedjem a foglalóra valót. Kérlek! Hadd legyen esélyem
felvenni a hitelt!
 Fogalmam sem volt, honnan szerezzek pénzt. Minden
szobakiadásból százalékot kaptam, az ingatlan kezeléséért
cserébe, és ahogy elkészültem egy-egy bútorral, eladtam. De ez
csak hobbi volt, nem stabil bevételi forrás, és a házat legalább
májusig nem lehetett kiadni. Szerényen éltem. Volt pár ezer
megtakarított dollárom, de közel sem annyi, hogy letegyem azt
az előleget, amit a bank biztosan kérni fog.
Amber sóhajtott.
– Hát, nem tudom…
– Kinyitom a helyet a szezonon kívüli időszakra is – mondtam,
még mielőtt végiggondoltam volna, miket beszélek. – Megkapod
a plusz bevételt. Ráadásul van vele munka is, fel kell újítani –
tettem hozzá gyorsan. – A Jack és Jill szobában tönkrementek a
vízvezetékek, a tetőt ki kell cserélni. Ha ezeket a dolgokat nem
javítjuk meg, az csak csökkenti a ház értékét, és eltart pár
hónapig, mire mindent rendbe hozok.
Egy pillanatra elhallgatott.
–  Amber. Soha nem kértem tőled semmit. Kérlek. Adj egy
esélyt!
Hosszú szünet következett.
–  Rendben. Oké. Hat hónap. De ennyi. Szükségem van a
pénzre. Enrique-vel bicikliboltot nyitunk.
Na, tessék.
Összeszorítottam a szemem. Fogalmam sem volt, ki az az
Enrique. Valószínűleg valami pasas, akivel most jött össze, és a
pénzére utazott. De ekkor már nem is érdekelt az egész. Semmit
sem tehettem volna ellene. Amber mindig azt csinálta, amit
akart, és ez most sem volt másképp.
 Bólintottam, bár ő ezt nem láthatta.
– Oké. Köszönöm.
Letettem a telefont, és egy cseppet sem bíztam abban, hogy be
fogja tartani az ígéretét.

Hat hónap. Hat hónapom volt, hogy összegyűjtsek ötvenezer

dollárt. A reggeli telefonbeszélgetés után elmentem a bankba. A
jó hír az volt, hogy a panzió öt éve stabil bevételeket mutatott,
amelyek bőven fedeznék a jelzáloghitel összegét, ha felvenném,
és mivel öt éve voltam ingatlankezelő, a hitelképességem pedig
megfelelt a feltételeknek, jó esélyem volt, hogy pénzt kapjak.
Üröm az örömben viszont, hogy ötvenezer dollár előlegre lett
volna szükségem.
Akár egymillió is lehetett volna. Képtelenségnek tűnt, hogy
ennyit szerezzek.
Ott álltam a műhelyemben, és leltároztam. A padlótól a
plafonig félbehagyott munkák tornyosultak. Nagyapa egykori
munkái. Híres volt arról, hogy ha belekezdett valamibe, hamar
elveszítette az érdeklődését a dolog iránt. Csiszolt hintaszékek,
amelyek festésre vártak, étkezőasztalok hiányzó lábakkal,
komódok fiókok nélkül, összeszerelésre váró ágykeretek.
Ha sikerülne erőt vennem magamon, és befejezném a félig
elkészült darabokat, plusz hozzátenném a saját művészi
stílusjegyemet, hogy többet érjenek, akkor elvihetnék mindent a
rochesteri bolhapiacra, és eladhatnám őket. Talán össze is jönne
annyi pénz, amennyi kell.
 Talán.
Ez, és a már félretett hétezer dollárom talán elég lesz.
Kimerítő munka lenne. És mellette vinnem kellene azt az
átkozott panziót is. De meg tudnám csinálni. Mindent meg
tudok csinálni.
Muszáj volt.
Soha életemben nem gyűlöltem még senkit, de most utáltam
Ambert. Nehéz volt elhinni, hogy ugyanazok az emberek
neveltek fel minket, ugyanazokat az értékeket kaptuk, és
ugyanazon a helyen nőttünk fel. Hogyhogy nem szerette azt a
házat? Miért nem akarta megtartani? Hát nem érezte, hogy
lelke van, hogy lélegzik? Nekünk kellett vigyáznunk rá.
De miért is csodálkoztam? Tudtam, hogy Amber meg én,
egyszer úgyis itt kötünk ki.
Ambernek pénzre volt szüksége, ez jellemezte az egész
gyerekkoromat. Emlékszem, amikor hívta a nagymamámat és a
nagypapámat, akik mindig letették érte az óvadékot, bármit is
követett el. Pár havonta hívogatta őket, és könyörgött, hogy
utaljanak neki pénzt. Ahogy az is minduntalan eszembe jut,
ahogy a nagyanyám a kamrában ül, a lányával beszél telefonon,
a göndör telefonzsinór feszesen ki van húzva, és az ajtót csukva
tartja, nehogy kihallatszódjon a fojtott, halk beszélgetés.
Nagyapa inkább a szigorú szeretet híve volt, de a nagyanyámat
Amber mindig nagyon jól tudta manipulálni.
Régebben azon tűnődtem, vajon mit kéne ahhoz elkövetnie
anyámnak, hogy kiessen a nagyanyám kegyeiből. Mert olyan
kurva alacsony volt a mérce, hogy még a legszörnyűbb bűnei
után is csak egy sóhaj, és egy fejrázás következett.
 Amikor meglátogatott, néha ellopott dolgokat. Lement a VFW-
be, jól bebaszott, és a végén kocsmai verekedésbe keveredett.
Nagyapának kellett kihoznia a sittről, ahová részegen bekerült.
Amikor épp nem Wakanban volt, egyik csóró fickótól ment a
másikig. Szinte soha nem volt lakcíme.
Azt hiszem, a kettőnk közötti megállapodás, csak azért tartott
ki ilyen sokáig, mert a főszezonban, közvetlenül a számlájára
érkezett egy stabil bevételi forrás. Soha nem volt állandó
munkája. Pincérnő volt, és egyszer légiutas-kísérő, de soha nem
tudott néhány hónapnál tovább megtartani egy állást. Olyankor
hívott, hogy adjak neki kölcsön.
Néha azt állította, hogy valami egészségügyi probléma miatt
van szüksége pénzre. Ezer dollár gyökérkezelésre, vagy pénz
egy új autó előlegére, mert az előzőt, amin nem volt biztosítás,
összetörte. Mindig volt valami. Csak most, az a valami olyan
nagy volt, hogy el kellett adnia a házat, hogy fedezze.
Frissítettem a honlapot, hogy a panzióban már péntektől
szabadok legyenek a szobák, és fogcsikorgatva rányomtam az
enterre.
Szinte semmi értelmét nem láttam szezonon kívül nyitva
lenni. A legjobb esetben is, csak fél kapacitással működne, és a
rengeteg munka, ami ezzel járt, feleannyi bevételért, nagyon
nem érte meg. Amikor megszálltak nálam, az ingatlanhoz
voltam kötve. Még a rochesteri barkácsboltba sem tudtam
elmenni, ha szállóvendégeim voltak, hacsak nem tudtam Lizt,
vagy Dougot rávenni, hogy helyettesítsen. Reggel hatra ki kellett
készítenem a kávét a korán kelőknek, és kilencre el kellett
készítenem a gourmet reggelit. Tizenegykor kijelentkezés, majd
a szobák takarítása, ágyneműcsere, aztán az új vendégek
bejelentkezése három órakor. Egy véget nem érő mókuskerék.
És mindezt ugyanúgy meg kellett tennem, akár egy szobát
foglaltak le, akár mind a négyet. De valahogy meg kellett
oldanom. Mert ha Amber nem kapja meg a pénzt, valószínűleg
meg sem várja az októbert, hanem már most eladja a házat.
Kiküldtem egy körímélt a vendéglistánkon szereplő
embereknek. Megemlítettem néhány izgalmas, új tavaszi
reggelit, amit készítek, azt, hogy a levelek rügyeznek, meg az
ingyenes bor- és sajtkóstolót az előcsarnokban, ami
hozzátartozik a foglaláshoz. Aztán nekikezdtem a garázsban
lévő daraboknak. Körülbelül egy órája dolgoztam velük, amikor
megcsörrent a mobilom. Ahogy megláttam ki az, azonnal
elillant a rosszkedvem.

Alexis: Bocsi, most vettem észre, hogy nem

válaszoltam.

Elvigyorodtam. Aztán felhívtam.

A második csörgésre felvette.
– Halló?
– Szia!
–  Te most felhívtál? Szándékosan? Anélkül, hogy SMS-ben
válaszolnál, mint egy normális ember?
– Igeeeen. – Elmosolyodtam. – Nem erre való a telefon?
– Hát, én nem erre használom az enyémet.
–  Úgy mondod, mintha kéretlenül küldtem volna neked egy
pöcsös képet.
– A pöcsös kép kevésbé lett volna sokkoló.
 Felnevettem.
–  Mi lett volna, ha épp valaminek a közepén vagyok? –
kérdezte.
– Akkor nem vetted volna fel. Durva, mi?
Éreztem, hogy mosolyog.
– Dolgozom valamin – folytattam. – Úgyhogy most nem tudok
SMS-t írni.
– Ó, tényleg? Min dolgozol?
– Egy széken.
– Megjavítod?
– Készítem.
– Hűűűha – vágta rá. – Tudod, hogy kell csinálni?
–  Asztalos vagyok – feleltem. – Minden családtagom az. Az
összes unokatestvérem. Liz is. A nagyapám tanított minket.
– Király. Van Instagramod, ahol bemutatod, hogyan dolgozol a
fával? Szívesen lennék a követőd.
Megráztam a fejem.
– Nincs. Nem használom a közösségi médiát.
Szünetet tartott.
– Egyáltalán nem? Soha?
–  Nem. Kész időpocsékolás. Ha két órát töltök a TikTokon,
elcseszek két órát. Ha két órát töltök a műhelyemben, van egy
székem. Jobban szeretem a székeket.
–  De… hogyan tartod a kapcsolatot az emberekkel, ha nem
használod a közösségi médiát?
– Felhívom őket.
Nevetett.
A kémia… mintha abban a pillanatban, hogy újra kapcsolatba
kerültünk, megjelent köztünk.
Hallottam, ahogy egy ajtó nyílik és csukódik.
–  Hol vagy? – kérdeztem, miközben felkaptam a
mérőszalagomat és visszatértem a projektemhez.
– A medence mellett ülök, egy nyugágyon.
Felhúztam a szemöldököm.
–  Van medencéd? – Mi csak a folyóban szoktunk strandolni
errefelé.
– Igen. Most jöttem haza egy barátomtól.
Ez tetszett. Ha egy barátjánál volt, és elfelejtette, hogy nem
válaszolt az SMS-emre, az valószínűleg azért volt, mert rólam
beszéltek.
– Melyik barátodtól? – kíváncsiskodtam.
– Á, csak egy barátnő, az utca túloldaláról.
Feltűnt, hogy mindig így válaszolt a kérdéseimre. Mindig
ugyanazt a homályos választ adta, ha kérdeztem tőle valamit.
Nem tudtam a vezetéknevét, nem tudtam, melyik kórházban
dolgozik. Basszus, még azt sem tudtam, hogy orvos, egészen a
Popeye-ügyig. De úgy voltam vele, hogy majd megnyílik előttem,
ha készen áll rá, úgyhogy nem erőltettem.
– Szóval – folytattam –, mit csináltál eddig?
–  Nem sok mindent. Dolgoztam főleg. – Hallottam, hogy egy
konzervdoboz kinyílik. Betettem a fülhallgatót, hogy mindkét
kezemet használni tudjam.
– Szóval, milyen orvos vagy? – kérdeztem. Nem volt alkalmam
erről kérdezni, amióta úgy otthagyott a múltkor.
– Sürgősségi osztályon dolgozom.
–  Á! – mondtam, miközben végigmértem a széklábat, és
ceruzával megjelöltem. – Miért ezt a területet választottad?
Úgy hangzott, mintha nyújtózkodna.
–  Nem így terveztem. Idegsebésznek készültem, de
megismertem a későbbi legjobb barátnőmet, aki sürgősségi
orvoslást tanult, és rávett erre. Jó móka. És szeretek ott lenni,
mások legrosszabb napján. Szeretem, hogy meg tudom menteni
az embereket.
Elmosolyodtam.
– Valami érdekes eset?
– Ó, rengeteg van.
– Mint például?
Hümmögött.
–  Tegnap egy Barbie cipőt húztam ki egy gyerek orrából. Ma
reggel pedig, egy fickó, egy szögbelövő pisztollyal, egy
háromcentis szöget lőtt a lábába. Odaragadt a padlóhoz. A
mentősöknek kalapácsot kellett használniuk, hogy kiszedjék.
A fogaimon keresztül szívtam be a levegőt.
– Jaj!
– Egyszer volt egy fickó, aki lenyelt egy Fitbitet{6}. Megcsalta a
nőjét, és épp egy SMS-t kapott a Fitbiten a másik csajtól. A
barátnője követelte, hogy mutassa meg neki, így aztán lenyelte.
A készülék a gyomrában is számolta a lépéseit. És ott van még
nekünk a Nuncsakus Srác. Havonta egyszer jön be,
agyrázkódással. Ismertem egy fickót, akinek egy zseblámpa volt
feldugva a fenekébe…
– Miért mindig a pasik?
–  Nem tudom, Daniel. Miért mindig a pasik? – Elképzeltem a
vigyorát.
 – Hé, én még sosem voltam a sürgősségin. Doug varr össze, ha
baj van.
– Doug varr össze, ha baj van?
Bólintottam.
–  Igen. Orvos volt a hadseregben. Ilyenkor megspórol nekem
egy kétórás utat Rochesterbe, meg vissza. Tüskementes horgot,
és olyan jó erős, magas szakítószilárdságú damilt használ,
amivel egy négykilós halat is ki lehet húzni.
– Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz…
– Nem. És nagyon szépen dolgozik. Ért hozzá.
–  Ó, istenem! – zihálta Alexis. – Mit használtok
fájdalomcsillapításra?
– Gint.
Erre felnevetett.
Szükségem volt a fűrészre, de nem tudtam használni, amíg
beszélünk, ezért úgy döntöttem, inkább lefestek néhány
fejtámlát. Felálltam, és felkaptam egy ecsetet.
–  Szóval, vissza a zseblámpás dologhoz! Gyakran történik
ilyesmi?
–  El sem hinnéd! Az emberek imádnak különböző dolgokat
feldugni a seggükbe. És mindig azt akarják, hogy azt hidd, a
zuhany alatt estek rá. A munkám nagyjából ötven százaléka
abból áll, hogy próbálok komoly arcot vágni.
Kuncogtam.
–  Az enyém is. Tegnap, valaki festékszóróval hímvesszőket
pingált a bicikliútra. Mrs. Jenson jött szólni, de csak némán
tátogva mondta ki a pénisz szót, mert nem tudta rávenni magát,
hogy tényleg kimondja hangosan, nekem pedig nagyon
aggodalmasnak kellett tűnnöm, és sokat bólogatnom.
– Van valami nyom, hogy ki tette? – kérdezte Alexis mosollyal
a hangjában.
–  Á, csak tinédzserek. Mindig tinédzserek. Petárdák a
postaládákban, borhűtőlopás az élelmiszerboltból, pisilés a
természetben…
– Pisilés a természetben… – ismételte.
–  Ja. – Felfeszítettem egy festékesdobozt. – Pontosan az,
aminek hangzik. Az üzletek vagy zárva vannak a szezonon
kívül, vagy nem akarják, hogy a gyerekek az üzleteikben
használják a mosdót, ezért aztán oda mennek, ahova tudnak. A
gyógyszertár előtti sikátor, a múltkor már kezdett olyan szagot
árasztani, mint egy piszoár.
– És ezzel neked kell foglalkoznod? Ez nem rendőrségi ügy?
–  Gondolom az, ha Jake el tudná kapni őket – válaszoltam. –
Csakhogy nem tudja. A rendőrség kijátszása régi wakani
hagyomány – tettem hozzá, és megkevertem a festéket. – Ez is a
buli része.
– Á! És mik a tervei ezzel a bűnözési hullámmal kapcsolatban,
polgármester úr?
–  Igazából egy önkéntes kampányon dolgozom, ami a
szezonon kívüli időszakban működne. Olyan programokat
indítunk, amik lefoglalják őket. Doug méhészkedésre fogja őket
tanítani, én pedig asztalosműhelyt nyitok. Ha közmunkát
végeznek, kreditpontokat kapnak, amiket aztán a bicikli- vagy
kajakkölcsönzőben használhatnak fel. Pár hét múlva tartunk
egy adománygyűjtést.
–  Ez szép! Úgy emlékszem, azt mondtad, ez a polgármester-
dolog csak tiszteletbeli.
Megvontam a vállam.
–  Az is. Úgy értem, engem megválasztottak. De a város túl
kicsi ahhoz, hogy ez fizetős meló legyen, úgyhogy mindig úgy
érzem, nem is számít igazán. A Grantek mindig ilyenek voltak,
tudod.
–  Hát, nagyon jó polgármesternek tűnsz – mondta. – Még
akkor is, ha nem érzed, hogy ez egy igazi megbízatás. Meg is
büntethetted volna a gyerekeket.
Megráztam a fejem.
–  Nem. A megbocsátás nem kerül semmibe – mondtam, és
elkezdtem felvinni egy foltot a szék fejfájára.
– Tessék?
–  A megbocsátás nem kerül semmibe. A nagymamám szokta
mondani. Főleg magának szerette mondogatni, amikor
rosszalkodtam.
– Valahogy kétlem, hogy te valaha is rosszalkodtál volna.
–  Nehéz itt tinédzsernek lenni – feleltem. – Nagyon unalmas
tud lenni. Igazából, felnőttnek lenni sem könnyű. Tudod, ha
ezer főnél kevesebb a lakosság, az már nem is város. Hanem
falu.
– Szóval falusi vagy. – Hallhatóan szórakoztatta a dolog.
–  Aha. Mennyi esély van arra, hogy ma este razziázzunk a
falumban? Mert szívesen látnálak.
– Nem lehet. – Elképzeltem, ahogy lebiggyeszti az alsó ajkát. –
Csajos hétvégét tartunk. Holnap reggel indulok.
A mosolyom egy hajszálnyival keskenyebb lett. Már több,
mint egy hét telt el. Látni akartam őt.
 –  Be kell érned azzal, hogy beszélgetsz velem. – Hallottam a
hangján, hogy mosolyog.
Elvigyorodtam.
– Oké. Miről akarsz beszélgetni?
– Nem tudom.
– Mi lenne, ha játszanánk valamit? – kérdeztem.
– Játszani? És mit?
– Egy ismerkedős játékot.
Elképzeltem, ahogy megvonja a vállát.
– Oké. Miért ne?
Az eddigiek alapján, tudtam jól, hogy nem szívesen válaszol
azokra a kérdéseimre, amelyekre tényleg tudni akarom a
választ. Ezért úgy döntöttem, hogy laza maradok.
– Ha visszamehetnél az időben, melyik kort választanád?
– Hm – tűnődött. – Ez egy jó kérdés. Szellemként? Vagy tényleg
abban a korban kell élnem?
A fejemet ráztam.
– Miért akarnál szellem lenni?
– Túl sok a betegség. Diftéria, himlő, bubópestis. Akkoriban az
emberek nem igazán érték meg az öregkort.
– Lehetsz bárki – feleltem. – Bármilyen nemű. Lehetsz a király
is.
– Szerinted a királyoknak jobb volt? Mi van II. Károly spanyol
királlyal? Annyira beltenyésztett volt, hogy alig tudott enni. Az
állkapcsa borzalmasan eltorzult, tályogja volt, hallucinált, túl
nagyra nőtt a feje, emellett impotenciában szenvedett, és
terméketlenségben. VIII. Henriknek egy lovagi torna után,
fekélyes lett a lába, ami aztán annyira bűzlött, hogy három
szobával arrébb is érezni lehetett. És egyesek szerint, a szifilisz
miatt őrült meg.
Elmosolyodtam.
–  Szóval egy kis szifilisz miatt, már le is mondanál a
lehetőségről?
– Még mindig a király-dologról beszélünk, vagy a randinkról?
A szifilisz jól kezelhető, és nincs mit szégyellni rajta. Egyetlen
adag hosszú hatású benzilpenicillin intramuszkuláris injekció
kell csak hozzá.
– Oké, értem! Tudod, hogyan kell gyógyítani a szifiliszt.
Erre ismét felnevetett.
– Jó, igazad van – folytattam, és belemártottam az ecsetemet a
dobozba, megkocogtatva a szélén. – Rengeteg történelmi témájú
könyvet olvasok. Tényleg elég brutális volt akkoriban.
–  Történelmi témájú könyveket? – kérdezett vissza, és kissé
meglepettnek tűnt.
– A kedvenc műfajom.
–  Nekem is. Szeretem az orvosi vonatkozásokat. Mindig arra
gondolok, hogyan csinálnám másképp, ha akkoriban élnék, de a
mai tudásommal.
–  Én meg azért szeretem, mert megtörtént – feleltem. – Nem
idegesítheti magát az ember a cselekmény miatt, ha a történet
igaz. És még tanulsz is valamit belőle.
–  Igen. És azt tudtad, hogy az olvasástól nagyobbnak tűnik a
péniszed? De ezt ne idézd tőlem, a kutatás még nagyon az
elején tart.
–  Ó, akkor emiatt történik? Már találgattam az okát. Amúgy
épp most fejeztem be a Háború és békét.
 Úgy nevetett, hogy azt hiszem, ki is köpte az italát.
–  Szeretek olvasni – folytattam vigyorogva. – Ez az egyetlen
módja, hogy valamiképp kiszakadjak Wakanból. Három-négy
könyvet olvasok el hetente. Rengeteg hangoskönyvet hallgatok.
Így egyszerre tudok dolgozni, és olvasni.
– Még sosem próbáltam a hangoskönyvet – vallotta be.
–  Pedig nem ártana. Olyan, mint egy film a fülednek.
Kipróbálhatod, amikor legközelebb leutazol hozzám. Mikor is
lesz az?
– Daniel, „tudod mennyire szeretem nézni, ahogy dolgozol. De
meg kell terveznem országom ötszáz éves évfordulóját, az
esküvőt, a nejem meggyilkolását és az ürügyet Guilderre. El
vagyok árasztva.”
Ez egy idézet volt A herceg menyasszonyából. Teljesen
kikészültem.
Istenem, de szerettem vele beszélgetni! Nem is emlékeztem,
mikor volt utoljára, hogy ennyire élveztem valakivel a
társalgást. Még jobban élveztem volna, ha látom is, de erre még
várnom kellett.
Az órámra néztem.
– Meg kell etetnem Chloét.
–  Ó! – válaszolta, és kissé csalódottnak tűnt. – Akkor azt
hiszem, le kéne tennem a telefont.
Rátettem az ecsetemet a konzervdoboz fedelére.
–  Nem, magammal viszlek. Egy hétbe telt, mire rávettelek,
hogy felhívj, nem fogjuk most letenni a telefont.
Később sem tettem le.
Öt órán keresztül beszélgettünk egyfolytában.
 14. FEJEZET

Alexis

Úton voltunk a csajos hétvégére.

A férfiak északra, Grand Marais-ba mentek, így mi dél felé
indultunk. Gabby lefoglalt valami panziót.
Gabby vezetett, Jessica pedig az anyósülésen ült. Én a fekete
Escalade hátsó ülésén gubbasztottam, mint a gyerekek. Jessica
volt a mogorva apuka, Gabby pedig az élénk anyuka.
Gabby kiköpött pomponlány volt. Harmincnégy éves, szőke,
és mindössze 152 centi magas. Gyerekorvos. Hármunk közül, ő
élt egyedül boldog párkapcsolatban. Philip teljesen odavolt érte.
Gabby vezetés közben Jessica felé fordult.
–  Biztos vagy benne, hogy Marcus nem bánta, hogy nem
mentél? Ma van a születésnapja.
–  Az a fickó, hat éve nem nyúlt hozzám – vágta rá Jessica
unott hangon. – Alig emlékszik arra, hogy létezem. Nem hiszem,
hogy érdekli, hol vagyok, és hol nem.
Gabby rám nézett a visszapillantó tükörben.
–  Amúgy Jessica elmondta, mi történt. Neil akkora bunkó!
Fogalmam sem volt róla. Komolyan, miért nem mondtad el
hamarabb?
Nagyot sóhajtottam.
A barátaim voltak. Több időt töltöttem velük, mint Brivel,
főleg azért, mert mindhárman házasok voltunk. Együtt
nyaraltunk, együtt dolgoztunk, és ugyanabban az utcában
laktunk. Mégsem tudtam velük mindenről úgy beszélni, mint
Brivel.
Gabby egy kicsit pletykás volt, és néha, egy picit felszínes.
Jessica szeszélyes volt, és hajlamos a negatív gondolkodásra.
Szerettem őket, de tudtam, milyenek.
–  Olyan nehéz lett volna elmagyarázni! – feleltem, lezárva a
beszélgetést. Gabby már mindenről tudott, amit Jessicának
mondtam.
Gabby huncut mosollyal nézett rám.
– Szóval ez a srác, akivel találkozgatsz…
Ez is, egy olyan dolog volt, amit nem beszélhettem meg velük.
A Daniellel való kapcsolatomból, a lehető legtöbb részletet
meg akartam őrizni magamnak. Nem árultam el nekik többet,
csak annyit, hogy messze lakik. Persze tudtam, hogy közeleg a
kihallgatásom ideje. Egy egész hétvégénk volt erre.
– Csak kétszer találkoztunk – vágtam rá elutasítóan.
– Igen, és milyen?
Megvontam a vállam, és kinéztem az ablakon.
– Nem tudom. Kedves.
– És mivel foglalkozik?
– Ööö… ingatlanokkal dolgozik – válaszoltam homályosan.
–  Jó a szex? – Gabby csillogó szemmel nézett rám a
visszapillantóból.
A jó a felszínét sem érzékeltette annak, mennyire csodálatos
volt a szex. De ha elmondtam volna nekik az igazat, csak még
több részletet akartak volna.
 Ismét vállat vontam.
– Egész jó, azt hiszem.
– A chlamydiának van egy antibiotikum-rezisztens törzse, ami
most elég durván tarol – közölte Jessica fapofával.
Gabby annyit felelt:
– Pfuuuuj!
– Én szoktam védekezni – jelentettem be.
– Mikor találkozhatunk vele? – firtatta Gabby.
– Ez tényleg nem több, egy kis kalandnál.
De, több volt.
Azaz, nem teljesen. Azt hiszem, ha ez tényleg csak egy kis
kaland lett volna, akkor nem beszélgetnénk úgy, mint mondjuk
előző este. Olyan gyorsan telt az idő, hogy észre sem vettem,
milyen későre jár, és csak azért tettem le a telefont, mert Neil
hazajött, és láttam, hogy az irodában kigyullad a villany.
Nagyon szerettem beszélgetni Daniellel. Elröpült az idő, és
folyton megnevettetett. Meglepő módon, több közös volt
bennünk, mint gondoltam.
Gabby balra kanyarodott egy benzinkút felé.
– El kell mennem a mosdóba. Kér valaki kávét?
Jessica kikapcsolta a biztonsági övét.
– Én igen!
A mobilom rezegni kezdett. Bri hívott.
–  Megvárlak titeket a kocsiban – mondtam a csajoknak, és
felvettem a telefont. – Szia!
–  Épp most ültettek fel. Megint – magyarázta. – Szerinted
ilyenkor eljönnek, meglátnak, és aztán inkább lelépnek? Vagy el
sem jönnek? Nem tudom eldönteni, hogy annyira ronda
vagyok-e, hogy menekülőre fogják, vagy annyira unalmas, hogy
szó szerint elfelejtik, hogy randevújuk van velem.
–  Nem vagy sem unalmas, sem ronda – feleltem, miközben
néztem, ahogy Gabby és Jessica bemennek a benzinkútra. –
Nem tudják, mit veszítenek.
–  Tényleg? Mert én úgy érzem, nekem nagyobb veszteség,
hogy a szabadnapomon is az arcom kontúrozásával
foglalkozom. Nem vacsizunk együtt? Hogy legalább az ne
menjen kárba, hogy kiöltöztem?
– Nem lehet – sajnálkoztam. – Gabbyvel és Jessicával vagyok a
hétvégén.
Erre felnyögött.
– A francba. Erről megfeledkeztem.
–  Miért nem jössz le? Ha már úgyis lefoglalták a helyet,
alhatunk egy ágyban.
Bri gúnyosan felszisszent.
–  Uh, passzolom. Gabby panaszkodásából, és Jessica
szemforgatásából nem sokat bírok elviselni. Semmi baj.
Megyek, meglátogatom Bennyt, vagy valami.
–  Hogy van? – kérdeztem. A kisöccse elég komoly
egészségügyi problémákkal küzdött.
– Kezdi befolyásolni a veseműködését.
Az ajkaim lefelé görbültek. Benny csak huszonhat éves volt –
fiatalabb, mint Daniel, pedig Daniel még gyakorlatilag csecsemő
volt. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyen beteg legyen.
Benny romló egészségi állapota, eléggé megviselte Brit.
Mintha úgy érezte volna, hogy neki kell helyrehoznia, mert ő az
orvos a családban, ami persze butaság volt.
 – Ez nem a te hibád, Bri.
Benny kiváló ellátásban részesült, és az állapota amúgy is
javulóban volt. Néha az orvostudomány ilyen. Van, amikor nem
lehet sokat tenni.
– És mi van a sráccal? – kérdezte, témát váltva.
Megvontam a vállamat.
– Nem sok minden. Tegnap este beszéltem vele.
– Tényleg? Telefonszex, vagy mi?
–  Nem, csak beszélgettünk. Semmi komoly. Egy hétig nem is
olvastam az üzeneteit. Annyira lefoglalt ez az egész Neil-ügy, az,
hogy a pincémben lakik, így végül elfelejtettem visszahívni.
– Elmész még hozzá?
– Majd igen. Talán jövő hétvégén.
–  Oké. Csak ne felejtsd: ne nevezd el a péniszét! Ha egyszer
elnevezted, ragaszkodni fogsz hozzá.
Nevettem. Gabby és Jessica kijöttek a benzinkútról.
– Mennem kell – mondtam, még mindig nevetve.
– Rendben, majd hívj.
A lányok beszálltak a terepjáróba, Gabby pedig visszafordult
az útra. Harminc perce utaztunk, Gabby és Jessica pedig arról
az új, dögös, medencés fickóról beszélgetett, akit újabban
mindenki alkalmazott, meg valami adománygyűjtő akcióról,
amin Gabby gyerekei vettek részt. Nem igazán figyeltem oda. Az
egyik fülhallgatóm be volt dugva, épp a hangoskönyvekbe
hallgattam bele, amelyeket Daniel ajánlott.
–  Pfuj, a benzinkúti kávé olyan undorító. – jegyezte meg
Gabby, és a poharát az italtartóba helyezte. – Nem is tudom,
miért vesződöm vele!
 Jessica hangosan felsóhajtott.
–  Talán kapsz valami jobbat, ha odaérünk. Na, és hova is
megyünk pontosan?
–  Ó, istenem, imádni fogjátok ezt a helyet, amit találtam –
válaszolta Gabby, miközben jobbra kanyarodott egy
kukoricaföld mellett. – A Root folyó mellett van. Van egy
gyönyörű biciklitúra-útvonaluk. Régebben vasútvonalként
funkcionált, de leaszfaltozták. A városban tudunk kerékpárt is
bérelni. Meg kajakokat is.
Kihúztam a fülhallgatómat, és előrehajoltam, hogy kinézzek a
szélvédőn.
– A Root folyó? Azt hittem, Red Wingbe megyünk.
–  Igen, először úgy volt. Már le is foglaltam egy helyet, de
aztán felfedeztem ezt, és lemondtam a másikat. Ez egy kisváros,
nagyon cuki. Grant County megyében. Egy panzió, amivel már
régóta szemezek. Kaptam egy e-mailt, hogy tavasszal megnyílik.
– Milyen város? – kérdezte Jessica.
– Wakan.
Várjunk csak! MI VAN?
A szívem kalapálni kezdett.
–  Wakan? – kérdeztem, és próbáltam egyenletes hangon
beszélni. – Biztos vagy benne?
– Ööö… igen. – Gabby felnevetett.
– Nem Wabasha? Vagy Winona?
– Valami baj van Wakannal? – kérdezte Jessica unottan.
– Nincs. Nem tudom, még sosem jártam ott – füllentettem, de
a hangom pár oktávval magasabbá vált.
Daniel panziója nem volt nyitva. Szezonon kívül zárva tartott,
így nem kellett aggódnom, hogy ott kötök ki. De ha Wakanban
vagyok, jó esély van rá, hogy legalább egy olyan emberbe
belefutok, aki felismer az első ott töltött éjszakámról, és még
nem álltam készen arra, hogy Gabbynek meg Jessicának
meséljek Danielről. Nem álltam készen arra, hogy a két életem
összetalálkozzon. Még nem. És talán soha nem is leszek.
Egyértelműen tudtam, hogy ha Gabby és Jessica találkozik
Daniellel, az visszajut Neilhez. Jessica eltitkolhatta Marcus elől.
Nem beszéltek egymással. De Gabby elmondaná Philipnek, és
Philip mindenképpen elmondaná Neilnek – különösen, ha a
sztori egy túldramatizált verziója jutna el hozzá, márpedig
biztosan tudtam, hogy Gabby arról számolna be neki, hogy a
pasim egy tetovált, huszonnyolc éves srác, aki egy garázs fölötti
tetőtérben lakik, egy olyan városban, ahol több a kukorica, mint
az ember.
Neil élcelődne velem. Ahogy mindenki más. És én nem
akartam, hogy Daniel vicc tárgya legyen. Nem akartam, hogy
bármi legyen. Csak szórakozni akartam, élvezni őt, és nem
akartam arra gondolni, mi a barátaim véleménye róla, vagy
arra, hogy Neil kinevet, és példát statuál belőle, mondván,
milyen mélyre süllyedtem azóta, hogy szakítottunk. Ezt nem
teheti vele. Egyikük sem. Daniel az enyém volt, és azt akartam,
hogy csak az enyém maradjon, mert ami köztünk volt, az jó
volt, boldoggá tett, és a kapcsolatunk nem élné túl az
áskálódást.
És ez volt a lényeg: nem élné túl az áskálódást.
Ha kutakodni kezdtek volna, mindennek annyi. A barátaim
nem fogadták volna el őt. De ez valójában nem is nagyon
érdekelt, hiszen eszembe se jutott, hogy valaha is olyan
helyzetbe kerülnek, hogy ítélkezhessenek.
Végighajtottunk egy kanyargós úton, amelyet most
felismertem, az volt a belvárosba vezető utolsó szakasz.
–  És Wakanon belül hol van? – kérdeztem, és próbáltam
lazának tűnni.
– Grant Háznak hívják – árulta el Gabby.
Pánik hasított belém. Úgy éreztem, menten hiperventillálni
fogok. Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Ez nem történhetett
meg!
Ránéztem Gabby GPS-ére. Kevesebb, mint három percre
voltunk. Elkezdtem eszeveszetten SMS-t pötyögni neki.

Én: Két perc múlva ott leszek. Kérlek, tégy úgy,

mintha nem ismernél! Ne haragudj!

Amikor a kocsi zötyögve megérkezett a kavicsos felhajtóra,

kinyújtottam a nyakam, és kilestem az ablakon, hogy lássam,
Daniel odakint van-e. Nem láttam. Az üzenetem mellett az állt,
hogy Kézbesítve, de még nem olvasta.
Kiszáradt a szám.
– Itt is vagyunk! – dalolta Gabby, és leparkolt.
Jessica felnézett a házra a szélvédőn keresztül.
– Cuki!
– Ugye? – Gabby leállította a motort, és kiszállt.
A csomagtartóhoz mentek, hogy kivegyék a táskáikat, de én
nem szálltam ki. Úgy tettem, mintha keresnék valamit a
táskámban, a lehető legtovább húztam az időt, és imádkoztam,
hogy Daniel küldjön egy SMS-t, amiben tudatja velem, hogy
megkapta az üzenetemet.
–  Ööö… nem jössz? – kiáltotta nekem Gabby egy pillanattal
később. Mindketten ott álltak a csomagjaikkal a lépcső előtt.
Kidugtam a fejem az ablakon.
–  Leejtettem a fülhallgatómat. Csak menjetek előre! Mindjárt
ott vagyok.
Daniel még mindig nem küldött választ.
 15. FEJEZET

Daniel

Hallottam, ahogy a hétvégi vendégeim beállnak a ház elé.

Elfoglaltam a helyem, a lépcső melletti kis recepciós pult
mellett, és lenéztem Hunterre.
–  Jól van, figyelj ide! Hagyom, hogy megismerkedj a
vendégekkel, és gyakorold az úriemberhez méltó viselkedést.
De vannak szabályok. – Szigorúan néztem rá. – Ülve kell
maradnod. – Felemelt mutatóujjal jeleztem neki, hogy üljön le.
Leült, én pedig elmosolyodtam.
–  Jó fiú. Ne ugrálj! És ne szaglássz semmit! Tudod, miről
beszélek. Megértetted?
Bolondos pillantást vetett rám, a nyelvét kidugva.
A biztonság kedvéért, a recepciós pulthoz rögzítettem a
pórázát, de valójában Alexis kivételével, tényleg nem ugrott rá
az emberekre.
Szüksége volt a szocializációra. Mivel teljes munkaidőben a
panziót vezettem, ha nem tudott volna viselkedni, akkor a
garázsba kellett volna zárnom. Minél több ingert tudtam
számára biztosítani, annál jobb.
Kinyílt a ház ajtaja, és mosolyogva megkerültem a pultot,
hogy felkapjam a bőröndjeik fogantyúit. Két nő volt az.
– Hárman leszünk, a barátnőnk még kinn van – tájékoztatott a
barna hajú unott hangon. – Egy perc, és jön.
Beengedtek egy szitakötőt, ami most az előcsarnokban
cikázott. Hunter figyelte, de a helyén maradt, én pedig
elismerően megveregettem a fejét.
Bekapcsoltam a laptopomat, és elkezdtem a becsekkolást.
Szerencsém volt. A négy szobából hármat is lefoglaltak – köztük
a Jack és Jill szobát, ami bónusz volt. A két szobához közös
fürdőszoba tartozott, így csak egy társaságnak tudtam kiadni
őket. Ez azt jelentette, hogy még mindig maradt egy szabad
szobám, amit az utolsó pillanatban ki lehetett adni. Ki kellett,
hogy adjam! Ha minden héten zsíros csekkeket tudok küldeni
Ambernek, akkor talán tényleg betartja az ígéretét, és őszig nem
kezdi el árulni a házat. Arról nem is beszélve, hogy így
gyorsabban össze tudnám spórolni a pénzt, az előlegre.
–  Van valahol jó hely, ahol vacsorázhatnánk? – kérdezte a
szőke, miközben a telefonjába pötyögött.
–  Ötkor kezdődik egy ingyenes bor- és előétel-kóstoló –
feleltem. – Ami az étkezést illeti, azt ajánlom…
A ház ajtaja lassú nyikorgással kinyílt, és belépett a harmadik
nő. Felnéztem, hogy rámosolyogjak – és akkor láttam, hogy
Alexis az.
Meglepetten pislogtam, mire ő gyorsan az ajkához nyomta az
ujját. Úgy tűnt, a pánik kerülgeti. Nem igazán volt időm ezt
feldolgozni, mert Hunter meglátta őt, és elvesztette a
nyugalmát. Szabályosan rávetette magát.
A pult oldalra rándult a póráz hirtelen rántásától, a laptopom
pedig, egy nagy csattanás kíséretében, a padlóra esett. Aztán
Hunter végigvonszolta az ötvenkilós pultot az előtér fapadlóján,
mint valami háborodott szánhúzó kutya, és nekiesett Alexisnek.
A kutya annyira megvadult a szűk térben, hogy a másik két
nő sikoltozva menekülőre fogta, és visszahúzódott az ebédlőbe.
–  Szia… kutyus – szólalt meg Alexis, miközben Huntert
simogatta, és láthatóan próbálta lefogni, hogy a parkettát ne
gyilkolja tovább a recepciós pultom.
Alexis látványától Hunter úgy nyüszített, mint egy kiskutya.
Aztán megeresztett egy hosszú, izgatott RÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ
kiáltást.
–  Hűha… ennek a kutyának nagyon bejössz – jegyezte meg a
barna hajú az étkezőből.
Alexis idegesen felnevetett.
– Igen, biztos olyan arcom van.
Mi a fene? Mit keresett itt? És miért viselkedett úgy, mintha
nem ismerne minket?
Kipirult arccal, a nyakörvénél fogva megragadtam Huntert,
lecsatoltam a pórázát, és gyorsan kivittem. Azonnal az ajtó
melletti ablakhoz fordult, felugrott, és nyüszítve, sírva kérte,
hogy engedjem vissza.
Alexisre néztem. Eléggé zilált volt Hunter szerelmi
ünneplésétől. Spagettipántos sárga ruhát, és szandált viselt. Az
arca rózsaszín lett, és az egyik pánt lecsúszott a válláról. Bár
nagyon zavart voltam, így is feltűnt, mennyire gyönyörű.
A másodperc töredékéig állta a tekintetemet. Aztán másfelé
pillantott.
Visszafordultam a többi vendég felé.
– Én, ööö… sajnálom. A vörös hajúakra bukik.
A másik két nő felnevetett, Alexis pedig feszengve a padló felé
mosolygott.
Mivel nem tudtam, mi mást tehetnék, és hogy mi a fene folyik
itt, felvettem a laptopomat. A képernyő megrepedt.
A fenébe, Hunter!
Úgy éreztem, mintha most csapódott volna be a házba egy
meteor. Egy váratlan káoszciklon.
A pult az oldalán hevert az előtér közepén. Nagy karcolást
vájt a fapadlóba, amit le kell majd csiszolni, és lakkozni.
Hunter odakint nyüszített, mintha az, hogy száműzték,
valamiféle kínzás lenne, amit most ok nélkül okoztam neki.
Megköszörültem a torkomat.
– Hadd mutassam meg a szobájukat! – ajánlottam, felhagyva a
becsekkolással. Kikaptam a kulcsokat a pult fiókjából, az arcom
forró volt.
Felvittem a csomagjaikat a lépcsőn, és úgy-ahogy
körbevezettem őket. Az agyam leblokkolt. Nem tudtam
koncentrálni.
Ali Montgomery.
Ezen a néven foglalta le a szőke nő Alexis szobáját.
Öt órán át beszéltem vele tegnap este. Két randim volt eddig
vele. A testének minden porcikáját ismerte a kezem, de mivel
nem tudtam a teljes nevét, nem tudtam elkerülni ezt a zűrös
helyzetet.
A helyzet abszurditása együtt pattogott az agyamban, az
imént történtekkel. Alexis csendesen jött utánunk, én pedig
olyan erősen éreztem a jelenlétét, mintha csökkent volna a
légnyomás. Legszívesebben behúztam volna egy szekrénybe,
hogy megkérdezzem tőle, mi a fene folyik itt, mit keres itt.
 Miután mindegyiküknek megmutattam a saját szobáját,
elmosolyodtam, remélve, hogy összeszedettnek tűnök.
–  A mobilszámom pedig ott van a vendégkönyvben az
éjjeliszekrényükön, ha bármire szükségük lenne.
A másik két nő elfoglalta a szobáját. Alexis felvette velem a
szemkontaktust, majd becsukta az ajtaját. Egy ideig csak
bámultam magam elé. Aztán elővettem a telefonomat. Egy
rakás SMS-t kaptam tőle, gyors egymásutánban.
Az utolsóban az állt:
Sajnálom.
 16. FEJEZET

Alexis

A magyarázat túl sok volt ahhoz, hogy SMS-ben írjam le. Így
aztán csak bocsánatot kértem, és azt pötyögtem neki, hogy
amint tudok, elmondok mindent.
Micsoda zűrzavar! És az ironikus az volt, hogy amikor
beléptem, csak arra tudtam gondolni, hogy a pánikhangulatom
ellenére, valójában mennyire tetszett a meglepetés, hogy itt
vagyok, és hogy mennyire cukin néz ki Daniel. ISTENEM!
A lányok az előételig a szobájukban akartak pihenni, így
megragadtam az alkalmat, hogy kiosonjak.
Amikor megérkeztem a garázsba, Daniel épp a
munkapadjánál ült. Felpillantott, aztán visszatért a munkához,
az állát összeszorítva. Ahogy odaértem hozzá, a térdemmel
megböktem a combját.
– Sajnálom.
Felnézett rám.
– Mi volt ez?
–  Nem tudtam, hogy idehoznak. Ez egy csajos hétvége, és ők
foglalták a szobát. Egyébként úgy tudtam, hogy a szezonon
kívül nincs nyitva a panziód.
– Most nyitva van – felelte tömören.
– Haragszol rám?
 Felnézett rám.
–  Képzeld el, milyen lenne, ha a barátaimmal együtt
megjelennék a kórházadban. Te lennél az orvos, aki kezeli őket.
Én meg úgy tennék, mintha nem ismernélek. Hogy esne?
Kifújtam a levegőt.
–  Daniel, én még nem állok készen arra, hogy beszéljek az
embereknek kettőnkről.
–  Nem arra kérlek, hogy mondd el az embereknek. De hogy
úgy teszel, mintha nem is ismernél?
–  Te ezt… – kifújtam a levegőt. – Ha azt mondom, hogy
ismerlek, tudni akarják majd, honnan ismerlek, hol és mikor
találkoztunk. Jessica, a barna hajú barátnőm tudja, hogy
meglátogattam valakit, aki délen lakik. Olyanok, mint a
pletykanyomozók. Egyből rájönnének.
Összepréselte az ajkát, és tudtam, hogy azon töpreng, miért is
számít az, ha kiderülne.
Ismertem a barátait. Hajlandó volt mindenki előtt velem
reggelizni. Ő nem rejtegetett engem.
Megbántottam.
Megnyaltam az ajkamat.
–  Daniel, tudom, hogy még nem beszéltünk erről, de egy
nagyon rossz szakításon vagyok túl. Nagyon-nagyon rossz
szakításon. A férjeik pasis hétvégét tartanak az exemmel. És
anélkül, hogy belemennék a részletekbe, nem akarom, hogy az
exem bármit is tudjon a mostani életemről. A legjobb barátom,
Bri mindent tud rólad. De ők ketten itt… ők nem tudnak semmit.
Úgy méregetett, mintha az igazságot keresné. Így hát
elmondtam neki.
 – Annyira megörültem, amikor rájöttem, hogy ma láthatlak!
Az arca most először enyhült meg, amióta bejöttem a
garázsba.
Elfordította a tekintetét rólam, de az ujja hegyét a csupasz
térdemre tette, a békülés jeléül.
– Kérlek, ne haragudj rám! – suttogtam.
Ismét a szemembe nézett, és nagy levegőt vett. Aztán az ölébe
húzott. Olyan édes ölelésbe fogott, hogy a szívem hatalmasat
dobbant tőle.
Daniel olyan gyengéd volt! Szeretett ölelkezni, mint egy nagy
mackó. Fogadok, hogy jól bánt a gyerekekkel. A kiskecskéknek
is határozottan sok figyelmet szentelt.
Megsimogattam az orrát az enyémmel.
– Amikor beléptem, ledöbbentem attól, mennyire jóképű vagy
– mondtam halkan.
A szája sarka felfelé kunkorodott. A szeme a számra
szegeződött.
– Nálad van a kapucnis pulcsim? – kérdezte halkan.
Bólintottam.
Elmosolyodott.
– Elhoztad, pedig nem is tudtad, hogy hozzám jössz?
– Ha már lopsz egy pulóvert, hordd is, nem? – feleltem.
– Különben ez is, csak egy újabb értelmetlen bűncselekmény?
– Tetszik az illata – suttogtam.
Elvigyorodott és megcsókolt, én pedig azonnal
megbocsátottam neki. Istenem, de hiányzott! Szinte csak most,
utólag jöttem rá, de tényleg hiányzott. Furcsa volt hiányolni
valakit, akit épp csak megismertem. De azt hiszem,
akárhányszor jöttem el hozzá, sosem kaptam eleget belőle. A
hangulatom javult, amikor rájöttem, hogy egy egész hétvégét itt
fogok tölteni – mert szükségem volt rá.
Ez az egész hét borzalmasra sikeredett. Ügyvédet és
ingatlanügynököt kellett szereznem. Neilt kellett kerülgetnem, a
saját rohadt házamban. És hiányzott Daniel. Az ölében lenni,
hagyni, hogy átöleljen, érezni a meleg fenyőillatát – ez egy jaj,
végre! pillanat volt. Mintha célba érnél, vagy kiengednéd a
lélegzeted, amit visszatartottál – vagy hazaérkeznél.
Az a fajta felszabadulás, amit akkor élsz át, amikor nem kell
semmire sem gondolnod.

Harminc perccel később, Danielnek már az előételeket kellett

felszolgálnia. Visszaosontam a házba, az üvegezett verandán
keresztül. Hunter követett az udvaron át, a kezem alá nyomta a
fejét, és amikor beléptem, megpróbált utánam jönni. Vissza
kellett nyomnom szegényt, aztán becsuktam az ajtót az arca
előtt.
Kezdett összeállni a fejemben egy elmélet erről a kutyáról, de
további megfigyelésre volt szükség.
Jessica és Gabby ott ültek a fonott székekben.
– Ó, sziasztok! Sétáltam egyet a ház körül. Nem tudtam, hogy
kint vagytok – mondtam, és leültem az egyik üres székre.
Próbáltam lazának tűnni, mintha nem épp a garázsban
hancúroztam volna a házigazdánkkal.
– Kopogtattunk az ajtódon, de nem jött semmi válasz – felelte
Gabby. – Gondoltuk, hogy szundikálsz, vagy ilyesmi. Istenem, az
a kutya, teljesen meg van érted őrülve.
Ránéztem és felnevettem. Hunter az orrát közvetlenül az
ablakhoz nyomta, és nagyokat lihegett. Két ködös leheletnyomot
hagyott az orrlyuka az üvegen, és a füle ki volt fordulva. Egy
szitakötő pihent a fején.
–  A fickó is odakint volt? – Gabby az udvar felé nézett, a
hátam mögé. – Fát vágott vagy…?
– Milyen fickó? – kérdeztem a hülyét játszva.
– Ööö… a dögös recepciós srác. A tetkós!
Megvontam a vállam.
– Őt nem láttam.
Jessica egy magazint lapozgatott.
–  Talán nem ártana csekkolnod. Simán lehetne még egy
játékfiúd.
– Fogadok, hogy szeret a szabadban lenni – folytatta Gabby. –
Úgy néz ki, mint aki sok időt tölt odakinn. És valószínűleg olyan
szaga van, mint a tábortűz füstjének.
–  Motorolaj – tette hozzá Jessica szárazon. – És azt kiabálja,
hogy „Várj, kicserélem azt a gyertyát!”
Gabby felnevetett, én pedig összepréseltem a szám.
–  Philip előtt egy hasonló pasassal jártam – mondta Gabby. –
Vállalkozó volt. Nagyon ügyes. Állandóan az erdőben lógnak,
vadásznak, horgásznak. Kullancsokat hoznak az ágyba. Sőt,
fakopáncsokat. Olyan, mintha hagynád, hogy melletted aludjon
egy koszos kutya.
Jessica kuncogott.
–  Komolyan mondom – folytatta Gabby. – És mindig vérzik
valamijük. – Grimaszolt.
Erre ránéztem.
– Vérzik?
–  Aham. Vágások a kezükön, és rovarcsípések. Állandóan.
Csak úgy folyik a vérük, összevérezve az ezerszálas egyiptomi
lepedődet is. – Gaby megborzongott.
Jessica a magazinjához beszélt.
– Ne vedd el a kedvét! Az ilyen fickókkal jó játszani.
Gabby megvonta a vállát.
– Az igaz. Jó formában vannak, és nem kell sokat foglalkozni
velük. Úgy töcskölnek, mint a nyulak. Csak vidd őket egy
szállodába, és véletlenül se állíts velük haza!
– Mi a fenéért állítana velük haza? – rezzent össze Jessica.
– Miért nem lehet hazaállítani velük? – kérdeztem, egyikről a
másikra nézve.
Mindketten úgy bámultak rám, mintha viccet mondtam
volna.
– Apádnak nagyon tetszene – motyogta Jessica, és visszatért az
újságjához.
Gabby felkacagott.
–  El tudod képzelni? „Apa, tudom, hogy az előző barátom
sebészfőorvos volt, de itt van ez a srác, aki tud nekem vadlest
építeni!”
Mindketten felnevettek.
–  Lehet, hogy nagyon kedves – feleltem egy kicsit túlságosan
védekező hangon.
Jessica lehajtotta a Vogue sarkát.
–  Szerinted apádat érdekli egy kicsit is, hogy kedves-e? –
gúnyolódott. – Emlékszel arra az ügyvédre, akivel összehoztalak
Marcus cégénél? Adrianre? Még Neil előtt? Na, ő kedves volt.
Apád úgy viselkedett, mintha egy regisztrált szexuális
bűnelkövetőt vittél volna ebédre. Annyit szidta, hogy utána már
nem is találkoztál többé a csávóval. Pedig Adrian ügyvéd volt,
nem egy olyan fickó, akinek csak érettségije van, tetoválásai
meg farönkjei.
Gabby a körmét piszkálta.
–  A családod olyan, mint egy királyi család. Csak
olyasvalakihez adnak feleségül, aki erősíti az orvosi
szövetséget.
Erőltetetten mosolyogtam, mert számomra a dolog cseppet
sem volt vicces.
–  Nem szívesen mondom ezt, de a következő pasidnak
nagymenőnek kell lennie – folytatta Jessica, miközben visszatért
az újságjához. – Ha nem szerepel az önéletrajzában a
nemzetközileg elismert szó, ne is fáradj vele!
Gabby a ház felé biccentett.
–  Felejtsd el a szüleidet! El tudod képzelni, hogy egy ilyen
fickót hazahozol Philipnek és Marcusnak? – A fogain keresztül
szívta be a levegőt. – Élve felfalnák!
Jessica megrázta a lapok közé merült fejét.
–  Philip valószínűleg részvényportfóliókról beszélgetne vele,
csak hogy pöcs legyen.
Gabby felnevetett.
– Marcus pedig szerintem hozzá sem szólna.
Nem tudtam uralkodni magamon. Hátradőltem a székben, és
a karkötőt csavargattam a csuklóm körül. Úgy éreztem, mintha
minden levegő kiszorult volna belőlem.
Semmi olyat nem mondtak, amit ne tudtam volna korábban
is. De ilyen egyértelmű kijelentést hallani kijózanító volt.
–  Azért aranyos – jegyezte meg Gabby. – Kicsit hasonlít Scott
Eastwoodra. Ha szingli, játszhatnál vele. – Összevonta a
szemöldökét.
Megdörzsöltem a homlokomat.
–  Ja, de nem tudom, hogy készen állok-e rá. Igazából azt
hiszem, a migrén kerülget. – Ez mostanra nem is volt hazugság.
A beszélgetéstől tényleg megfájdult a fejem. – Lehet, hogy ma
este nélkülem kell elmennetek vacsorázni.
Gabby a homlokát ráncolta.
– Komolyan?
– Igen, én…
Daniel ebben a pillanatban jelent meg a teraszon.
–  Elnézést a zavarásért! Az előételek kint várják önöket az
előcsarnokban. – Vonzó mosolyra húzódott a szája, majd eltűnt.
Jessica egy puffanással a dohányzóasztalra ejtette a
magazinját.
– Jól van. Jólesne egy pohár bor. – Felállt.
Követtem őket, és olyan fáradtnak éreztem magam, mint már
nagyon rég nem.
 17. FEJEZET

Daniel

Alig bírtam róla levenni a szemem.

Nem szerettem a kamuzást, hogy úgy kell tennem, mintha
nem ismerném. De ennél is nehezebb volt levenni róla a
szemem, mert gyönyörű volt, és szerettem nézni.
Amíg ők hárman borozgattak és a tányérukra szedtek a
kirakott caprese falatokból meg kecskesajtból, elővettem nekik
egy térképet, amin be volt jelölve a Jane’s-hez vezető gyalogút.
Bekarikáztam nekik a biciklikölcsönző helyét holnapra, mivel
azt mondták, hogy szeretnék majd bejárni a túraútvonalat.
Másra nem nagyon volt lehetőség, mivel minden zárva tartott.
Ha Alexis engedte volna, hogy eláruljuk, mi van kettőnk
között – és engednie kellett volna –, akkor körbevezettem volna
őket a városban, és gondoskodom arról, hogy jól érezzék
magukat. Elvittem volna őket borkóstolóra Doug farmjára, még
akkor is, ha épp zárva tart, és talán rávettem volna Briant, hogy
nyissa ki újra az autósmozit. De Alexis nem akarta ezt. Így hát,
nem szóltam egy szót sem.
Miután átadtam nekik a térképet, visszavonultam a
konyhába, hogy egy kicsit magukra hagyjam őket, de még így is
hallottam, ahogy az előtérben beszélgetnek.
Kicsit korai volt még ítélkezni, de nem voltam benne biztos,
hogy kedvelem Alexis barátait. A fiatalabbik, a szőke Gabby elég
felszínesnek tűnt. Az ebédlőbe mentem, hogy hozzak még
kekszet, és éppen azzal hencegett, hogy kirúgott egy dadust, aki
sírva fakadt, amikor közölte vele ezt a hírt. A szemét forgatta,
miközben erről számolt be.
Jessica úgy nézett ki, mintha még azt is utálta volna, hogy itt
van. Folyamatosan mogorva képpel járt-kelt a házban.
Szóval, azt hiszem, Doug sem igazán menne át a teszten. Őt
meg kell ismerni ahhoz, hogy megkedvelje az ember, az rohadt
biztos. De ezek a nők nem igazán illettek abba a képbe, amit
Alexisről képzeltem. Mármint igen, de mégsem. Úgy néztek ki,
mint ő. Mintha ugyanonnan jöttek volna. De nem úgy
viselkedtek, mint ő.
Épp visszatértem az előtérbe, hogy még egy kis időt tudjak
együtt tölteni Alexisszel, mielőtt elmennek, amikor hallottam,
hogy arról beszélnek, bemennek a városba vacsorázni. Úgy
tettem, mintha valamit el kellene hoznom a recepciós pult
mögül.
A két barátnője a hóna alatt tartotta a táskáját, de Alexis egy
széken ült, és a halántékát dörzsölgette.
Jessica ránézett a telefonjára.
–  Akarod, hogy hozzunk neked valamit? – kérdezte Alexistől
unott hangon.
Kidugtam a fejem a pult mögül.
Alexis nemet intett.
– Nem, nem kérek semmit. Szerintem korán lefekszem aludni.
Velem maradt. Igyekeztem elrejteni a mosolyomat.
– Sajnálom – felelte Alexis. – Nem tudom, mi bajom van.
 Jessica összeszorította a száját.
–  Valószínűleg hormonális oka van. A nőknek háromszor
gyakrabban fáj a fejük, mint a férfiaknak. – Aztán felém fordult.
– Biztos jó lehet férfinak lenni. A mi nemi szerveink olyanok,
mint a fájdalmas, rozsdás fogaskerekek, amelyek végül leállnak.
Már ha egyáltalán működtek valaha. Örüljön a péniszének!
Azzal kisétált, Gabbyval a nyomában.
Amikor az ajtó becsukódott, Alexis rám nézett, és megvonta a
vállát.
– Jó vele együtt bulizni?
Nevetni kezdtem. Aztán megragadtam a csuklóját, és a
mellkasomhoz húztam a székről.
– A kérdés az, te örülsz-e a péniszemnek.
Az ajkába harapott.
– Ó, igen!
Elmosolyodott, és közelebb hajolt, hogy megcsókoljon, de én
visszahúzódtam.
– Igazából nem fáj a fejed, ugye? Szükséged van valamire?
Nevetett.
– Nem, csak kitaláltam, hogy veled maradhassak.
Úgy éreztem, egy merő vigyor a fejem.
– Szerinted mennyi időnk van?
Az orrát ráncolta.
– Egy óránk?
Lecsúsztattam a kezem a hátán, és megmarkoltam a fenekét.
– Hát, akkor jobb, ha máris belekezdünk…
 18. FEJEZET

Alexis

Már azelőtt egymásnak estünk, hogy a szobája ajtaját becsuktuk

volna.
Abban a pillanatban, ahogy hozzámért, a köztünk lévő kémia
olyan erővel szabadult ki, mintha valaki megrántott volna egy
szakítózsinórt. Nulláról azonnal tízes szintre ugrott.
Imádtam a testét. A széles, izmos vállát, a kidolgozott hasfalát,
a kulcscsontja ívét, és azt az érzést, amikor a nyakába dugtam
az orromat, miközben rajtam volt. Az illata afrodiziákumként
hatott rám.
Lerúgtam magamról a szandált, ő pedig lehámozta magáról a
pólót.
Hihetetlen volt, ahogy a percekkel ezelőtt még udvarias
fiatalember hirtelen átváltozott előttem kemény, éhes férfivá.
Daniel nem fiúcska volt. Hanem igazi férfi. Száznyolcvan
centi magas teste minden porcikájából a szex áradt, ahogy a
cipzárját szorongató, merev farkából is. A szemét félig lehunyta,
és úgy nézett rám, mint aki fel akar falni. Az alsógatyájából
széles szőrcsík kúszott felfelé…
Imádtam, ahogy a keze a bőrömhöz ér. Nem érdekelt, hogy
hegek, vagy rovarcsípések fedik, mert megvadultam tőle.
Minden egyes alkalommal így éreztem, amikor egyedül
maradtam vele, mintha nem tudnék betelni vele.
Önkéntelenül az jutott eszembe, vajon a legtöbb ember így
érez-e szex közben. Biztos ezért olyan nagy szám.
Nem mintha korábban, nem élveztem volna a szexet.
Élveztem. Neil a legtöbbször képes volt orgazmust okozni
nekem – soha nem volt gondom az orgazmus elérésével. De
nem volt ez a mindent elsöprő, sürgető késztetés, ami úgy tűnt,
hogy mindenki másban ott van.
Soha nem értettem, az emberek miért veszekednek emiatt,
miért lépnek félre miatta, vagy miért szakítanak, ha nem volt
belőle elég. A szex nálam mindig is az utolsó helyen állt a fontos
dolgok listáján.
De most már mindent értettem.
Ha mindenki más ilyennek élte meg a szexet, akkor minden
világos. Mert ez valami elképesztő. Mintha Daniel felkattintott
volna bennem egy elromlott kapcsolót, és most minden
alkatrészem úgy működött, ahogy kellett, úgy zakatoltam, mint
egy jól olajozott gép.
Elkezdtem függni Danieltől. Azon tűnődtem, vajon hányszor
kell lefeküdnöm vele ahhoz, hogy tényleg kielégítse azt a
szükségletet, ami miatta támadt bennem. Ki akartam ezt
deríteni. Élvezetes kísérletnek tűnt…
Éppen kicsúsztattam az egyik karomat a spagettipántos
felsőmből, amikor mögém lépett.
–  Ne – mondta rekedtes hangon. Elkezdte csókolgatni a
nyakam oldalát. A szakálla és a nyelve végigsiklott a csupasz
bőrömön. – Ezt annyira szeretem!
Hátrébb dőltem.
 –  Szereted, mi? – Hozzádörgölődztem, és éreztem, hogy
remegve veszi a levegőt.
Aztán feljebb húzta a ruhámat, és lerántotta rólam a bugyit.
Az övcsat csörgését hallottam, a nadrágja a padlóra hullott, és a
fenekemhez nyomódott a forró, kemény farka…
A vágy perzselve söpört végig rajtam.
Az ágyra hajított, és az éjjeliszekrény felé nyúlt. Foggal letépte
az óvszeres csomag sarkát, én meg néztem, ahogy feltekeri.
Aztán rám mászott.
És akkor lelassított…
Felettem lebegett, két kézzel támaszkodva a két oldalam
mellett, és csak az ajka ért hozzám, a lehelete borzolta a
bőrömet.
– Olyan jó illatod van! – suttogta a kulcscsontomba.
A nyaka köré akasztottam a könyökömet, hogy magamhoz
húzzam, de ő távol tartotta tőlem a testét, és mintha látta volna,
hogy panaszkodni fogok, a száját az enyémre szorította, hogy
elhallgattasson.
A csókja fantasztikus volt, mégis kész kínszenvedés, mert
ennél többet akartam. Érezni akartam magamon a súlyát. Ott
volt körülöttem, fölöttem, mégis túl messze. Testének forró
hőjét még a ruhámon keresztül is éreztem.
Soha életemben nem vágytam arra, hogy valaki letépje rólam
a ruhámat, egészen eddig a pillanatig. Nem akartam semmit
kettőnk között tudni. Utáltam az anyag puszta létezését, érezni
akartam Daniel bőrét a bőrömön. Az izzadságát, a
szívdobogását és a gyors lélegzetvételét. Mintha valami
szexuális klausztrofóbia tört volna rám. Az őrületbe kergetett.
 Végigsimítottam a tenyeremmel a mellkasán, követve a
szőrszálak nyomát lefelé, majd megragadtam odalenn, ő pedig
beszívta a levegőt, közel hajolva hozzám. Összeszorította a
szemét, és remegve zihált, ahogy előre-hátra mozogtam.
Elvesztette az önuralmát, és rám ereszkedett.
Amikor belém hatolt, tűzijáték robbant.
Olyan mélyen dugta belém, és úgy dübörgött odabenn, hogy
fel kellett nyögnöm. Kétségbeesés tört rám, karmolászni
akartam, még közelebb lenni hozzá.
Durva kezét végighúzta a combomon, a nyelve ki-be járt a
számban, a ruhám összegyűrődött a csípőm körül. Az egyik
karomat kicsúsztattam a ruhám pántja alól, felfedve az egyik
mellemet, amitől még vadabbá váltak a mozdulatai.
Felizgattam. Ki volt éhezve rám.
Minden egyes alkalommal, amikor vele voltam, kaptam tőle
valamit. Visszaadott nekem valamit abból, amit Neil elvett.
Úgy forgattam a csípőmet, hogy még jobb legyen,
hátrahajtottam a fejem, Daniel pedig egy kecses mozdulattal,
utolsókat lökött a lábam között. Éreztem, ahogy lüktet bennem,
és a csúcshoz közeli állapotban azt kívántam, bárcsak ne lenne
rajta óvszer.
Utáltam, hogy Neillel mindig törölgettük magunkat utána. De
Daniel mellett felvillanyozott a gondolat, hogy megtölt engem és
rácsöpögteti a combomra – vágytam rá. De nem kaphattam meg.
Soha nem szexeltem volna védekezés nélkül olyan pasival, aki
nem a barátom. Már az is hihetetlen volt, hogy egyáltalán
lefekszem valakivel, aki nem is a barátom. De, istenem, a
gondolattól, hogy összenedvez, megremegtem.
 Rájöttem, hogy olyan dolgokat szeretnék kipróbálni vele,
amiket még senkivel nem próbáltam. Gátlástalannak éreztem
magam mellette, és biztonságban.
Azt hiszem, a biztonság volt a legerősebb érzés, amit kiváltott
belőlem.
Még mindig bennem volt, felettem támaszkodott, és próbált
levegőhöz jutni. A meztelen bőrömön keresztül éreztem, hogy a
szíve légkalapácsként dobog.
– Bassza meg… – lihegte. – Szívrohamot fogok kapni miattad.
– Rendes fickónak tűnsz. Nem szívesen ölnélek meg.
Olyan erősen nevetett a nyakamba, hogy én is kuncogásban
törtem ki.
Lágyan csókolgatni kezdett, még mindig kuncogva, én pedig
hátradöntöttem a fejem.
Utáltam, hogy csak erre a gyors menetre volt időnk. A
második alkalom tarthatna hosszabb ideig. Levehetnénk az
összes ruhánkat, mondjuk. Játszadozhatnánk egymással.
Elhúzhatnánk rendesen.
Ilyen éjszakára vágytam. Ilyen hétvégét akartam. Azt
kívántam, bárcsak itt maradhatnék, vele. Nem akartam két
napot Gabbyvel és Jessicával tölteni, amikor itt volt ez az
alternatíva. Nem akartam biciklizni, nem akartam az üvegezett
verandán ülni egy fotelban, és könyvet olvasni, vagy a város
egyetlen szalonjában ülni és manikűröztetni. Csak ezt akartam
csinálni. És ez meglepett, mert amíg ide nem értünk, alig
vártam, hogy a barátaimmal tölthessem az időt. De Daniel, most
a gyorsan változó fontossági lista élére került.
Huh!
 Csókolgatni kezdte az állam, majd elindult felfelé, a számig.
– Nem tudtam a vezetéknevedet – mondta.
– Tessék? – kérdeztem szórakozottan.
Feljebb mozdult, hogy a szemembe nézzen. Komoly,
mogyoróbarna tekintetével rám meredt.
–  Ott állt a foglalásban, de nem tudtam, hogy te vagy az. –
Szünetet tartott. – Még sosem csináltam ilyesmit olyannal, akit
nem is ismertem – jegyezte meg halkan.
Ahogy ezt mondta, azonnal rosszul éreztem magam. Mintha
meggyaláztam volna. Lejjebb vittem az intimitással kapcsolatos
elvárásait. Bár ő sem kérdezte a vezetéknevemet. Valószínűleg
azt hitte, nem árulnám el neki. És ha őszinte akarok lenni,
valószínűleg tényleg nem árultam volna el. Fél lábbal, kezdettől
fogva, kinn voltam az ajtón.
De most már egyik lábam sem volt odakinn, azt hiszem…
Továbbra is találkozgattam vele. Legalábbis egyelőre. Nem
kellett ismernie az egész élettörténetemet, de úgy éreztem, egy
kicsivel adhatnék neki többet magamból.
Gyengéden megpusziltam.
– Alexis Elizabeth Montgomery.
A szeme is csillogott, úgy mosolygott. Aztán közelebb hajolt
hozzám.
– Alexis. – Csók. – Elizabeth. – Csók. – Montgomery.
Sosem gondoltam volna, hogy a nevem hallatán ennyire el
tudok mosolyodni. Felvontam az egyik szemöldököm.
– Most le fogsz guglizni?
– Nem, ha nem akarod – válaszolta. – Te legugliztál engem?
– Hát, aha. Mi van, ha regisztrált szexuális bűnelkövető vagy?
 Úgy tűnt, jót szórakozik ezen.
– És? És mit találtál?
– Ötcsillagos értékeléseket.
Nevetett.
A mobilom megcsörrent a földön, ahová ejtettem. Daniel
arrafelé bólintott a válla fölött.
– Megnézed?
– Ja, meg kéne – válaszoltam, miközben beletúrtam a hajába.
– Mi van, ha visszajönnek?
Adott egy utolsó csókot, majd felállt, és felvette a telefonomat
a padlóról. Aztán kiment a fürdőszobába, hogy
megmosakodjon.
Megnéztem az SMS-t, és elvigyorodtam.
– A VFW-be mennek – kiáltottam. – Valami kvízest van ma?
Daniel mosolyogva jött ki a fürdőszobából, épp felhúzta a
nadrágja cipzárját.
– Tízig tart.
– Szóval még van három óránk?
Felmászott az ágyra.
– Még van három óránk.
Ahogy átölelt, úgy éreztem, mintha a legnagyobb, legédesebb
plüssmackó venne körül, és megint elcsodálkoztam azon, hogy
ez az ölelgető fiú ugyanaz a férfi, aki pár perce még ájultra
kefélt.
Egy csókot nyomott a nyakamra, majd az egyik könyökére
támaszkodott, és rám nézett.
– Mitől volt rossz a szakítás? – kérdezte.
A homlokomat ráncoltam.
 – Tessék?
–  A legutóbbi barátoddal. Azt mondtad, hogy egy rossz
szakításon vagy túl. Miért rossz?
Nem terveztem, hogy beszélgetek Daniellel Neilről. Nem
igazán volt szükség arra, hogy tudjon ezekről. De mivel éppen a
szakítás volt az oka, hogy úgy tettem, mintha nem ismerném a
barátaim előtt, jogos kérdésnek tűnt részéről.
Nagy levegőt vettem, majd kifújtam.
– Az van, hogy… bántalmazó kapcsolatban éltünk.
A szemöldöke felszaladt.
– Megütött?
Megráztam a fejem.
– Nem. Gonoszkodott.
Daniel az arcomat fürkészte. Nem tudtam leolvasni semmit a
tekintetéből.
– Mi az? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Én soha nem tudnék gonoszkodni veled.
A megjegyzése szíven ütött, annyira komoly volt.
Nem, én sem hittem, hogy valaha is gonoszkodni tudna
velem. Elképzelni sem tudtam, hogy Daniel bárkivel
gonoszkodni tudna.
Bárki is kapja meg őt egy nap, nagyon szerencsés lány lesz.
Mivel nem válaszoltam, az órájára nézett.
–  Nem számítottam társaságra, úgyhogy kreatívnak kell
lennem a vacsorával kapcsolatban – jegyezte meg. – Talán itt az
ideje, hogy megetesselek.
Felállt.
 – Segítsek?
–  Nem kell. De velem lóghatnál, amíg főzök. – Felvett egy
inget, én pedig követtem lefelé.
Egy kanna kávé állt a konyhasarokban.
–  Nem bánod, ha iszom ebből? – kérdeztem, és máris egy
bögre után nyúltam.
– Csinálhatok neked frisset.
–  Nem, ez is jó lesz – feleltem, és töltöttem magamnak. –
Megszoktam az állott kávé ízét rezidens koromból. Valahogy
meg is szerettem. Emlékeztet arra a kis pihenésre, amit
olyankor úgy élveztem.
Figyelte, ahogy belekortyolok.
– Se tej, se cukor?
– Nem kell.
Megrázta a fejét.
– Hogy tudod így meginni?
– Ilyen a kávé. Meg kéne kóstolnod. Tejjel és cukorral nem is
érzed az ízét.
Kétkedve nézett rám.
–  Ez olyan, mintha azt mondanád, só és bors nélkül nem
érezheted a tojás ízét. – Kivette a kezemből a bögrét, és a
szájához emelte. Összerezzent, majd visszaadta. – Ennek olyan
íze van, mint az égett gumiabroncsnak.
Elnevettem magam.
Úgy láttam, mulattatja a helyzet.
– Azt hiszem, ez azt bizonyítja, hogy az erős kávétól nem lesz
szőrösebb az ember mellkasa – mondta. – De lehet, hogy meg
kéne vizsgálnom közelebbről is. – Az egyik ujjával felhúzta a
ruhám elejét, én pedig nevetve elhessegettem.
Elképesztő volt, milyen jól éreztem magam. Mintha teljes
testi, és lelki megtisztuláson estem volna át. És nem hiszem,
hogy ez, csak a szex miatt volt. Boldog voltam, hogy ott lehetek.
Ha jobban belegondolok, előző este is így éreztem magam,
miután letettük a kagylót. Jobban aludtam, mint hónapok óta.
Daniel egyfajta vakáció volt számomra, jöttem rá – mintha
kiszállnék a saját agyamból, és a jelenlegi szar valóságomból.
Olyan könnyedén, gördülékenyen tudtunk beszélgetni, ami
nagyon ritkán adatik meg az ember életében. Derekkel és Brivel
volt ilyen, de Neillel még soha. Neillel mindig úgy éreztem, hogy
valami fontosat, vagy okosat kell mondanom ahhoz, hogy
érdemes legyen megszólalnom. Sok csendes étkezést töltöttünk
együtt.
Akkoriban azt hittem, ez azt jelenti, hogy jól megvagyunk, a
kényelmes csenddel. De most rájöttem, hogy mást jelentett.
Valami furcsa, merev, természetellenes dinamikát, amiben
annyira hosszú időt töltöttem, hogy nem is észleltem: nem
normális. Az nem kényelmes csend volt, hanem csak… csend.
A garázsban mászkáltam, miközben Daniel a
hűtőszekrényben keresgélt. Hunter a nyomomban volt, a fejét
folyton a kezem alá nyomta, míg végül az tűnt fel, hogy a
tenyeremet a füle közt tartva sétálgatok.
Megláttam a fejtámlát, amin Daniel előző este dolgozott. Ki
volt támasztva, hogy száradjon. A falról felaggatott székek
lógtak, különböző munkafázisokban hagyva. Egy komód, és két
éjjeliszekrény állt a garázsajtó mellett.
A munkapadnál, egy zsámolyon, egy halom könyv hevert.
Felvettem a legfelsőt. Tűz a cirkuszban.
Daniel rám nézett.
– Az egy jó könyv. Olvastad már?
A borítót nézegetve megráztam a fejem.
– Nem.
–  Az 1944-es halálos tűzesetről szól, ami a Ringling Bros. és
Barnum & Bailey Cirkuszban ütött ki. Szerintem neked nagyon
tetszene: súlyos égési sérülések, vészhelyzet, rengeteg áldozat. A
te műfajod.
Felnevettem.
– Kölcsönkérheted, ha akarod.
– Köszi. Ugyanazokat a könyveket szeretjük – jegyeztem meg,
miközben átnéztem a kupacot.
Tudtam, hogy szereti a történelmet, de az itteni könyvek
többsége, nem volt különösebben híres. Főleg saját kiadású
könyvek alaszkai telepesekről, és amerikai őslakosok
történeteiről. Egy memoár egy férfiról, aki az 1940-es években
kutyaszáncsapatot vezetett.
Szerettem a kevésbé ismert könyveket. Ezek közül is olvastam
néhányat. Kicsit meglepett a dolog. Nem igazán ismertem
senkit, aki pont olyan könyveket olvasott volna, mint én.
– Mit olvastál legutóbb? – kérdezte, előkapva egy serpenyőt.
–  Hát, igazából ezt most fejeztem be – válaszoltam, és
felmutattam neki az egyik könyvet a kötegből. – De most éppen
A nagy influenza című könyvet olvasom John M. Barrytól.
–  Ó, igen, azt én is olvastam – felelte, és néhány sárgarépát,
fokhagymát meg hagymát tett a pultra. – Az 1918-as
spanyolnátháról szól. Tudtad, az ükapám, Wilbur Grant
megmentette tőle az egész várost?
– Tényleg? – csodálkoztam. – Hogyan?
–  Fákat vágott ki, hogy elzárja a Wakanba vezető utakat.
Senkit nem engedett se ki, se be. Egy falubeli sem halt meg
spanyolnáthában. Bár akkoriban nagyon dühösek voltak rá.
– Ő volt a polgármester is? – tudakoltam.
Daniel bólintott.
–  Aha. Százhuszonöt éve, mindig egy Grant volt a
polgármester.
– Hűha! Megszakítás nélkül?
– Így van.
– És hány Grant van itt most?
Megvonta a vállát.
– Csak én. Én vagyok az utolsó.
Hm. Tudtam jól, hogy ez milyen érzés.
– És ha elmennél innen? – kérdeztem.
Nevetett.
– Miért mennék el?
Egy apró mosollyal válaszoltam.
Elővett egy kést, meg egy vágódeszkát.
–  Miután Wilbur meghalt, a szépanyám, Ruth Grant vette át
az irányítást. Illegális szeszcsempészetet hozott létre a ház
pincéjében, a szesztilalom idején. Azok voltak a wakani
történelem legvirágzóbb évei. Egy gint el is neveztek róla. Arra
használjuk, hogy horoggal varrjuk össze az embereket.
Nevettem.
Szemügyre vettem néhány újnak tűnő, fából készült dolgot a
garázs sarkában. Három darabot számoltam meg. Volt köztük
egy falikárpit, egy lovat ábrázolt, aminek a sörénye hullámzott
a szélben. Aztán egy tükör, bonyolult, virágos motívumokkal
díszített kerettel, kézzel megmunkálva. És egy egyedi hintaszék.
A fejrészébe egy cirádás, komplikált mintát vésett.
Lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Mind igazi műalkotások.
–  Ezeket te csináltad? – kérdeztem, a sarokban lévő kis
gyűjteményre mutatva.
Felpillantott a répavágásból.
– Igen.
– Kinek készültek?
– Csak gyakorló darabok.
– Ezek a gyakorló darabjaid? – Jézusom!
Danielben egy művész veszett el. Mintha életre kelt volna a fa
a keze alatt.
Végighúztam az ujjam a tükörkeretbe vésett rózsa ívén.
– Mennyiért adod el ezeket?
Megvonta a vállát.
– Nem tudom. Az anyagok nem túl drágák. Az a ló? A gerenda
egy régi pajtából származik, amit lebontottunk. Ingyen kaptuk.
Csak az időm került pénzbe, amit rászántam.
– És mennyi időbe telt ezt megcsinálni? – A tükörre mutattam.
Ránézett.
–  Pár hétbe? Nem is tudom. Valószínűleg kétszáz dollárt
kérnék érte.
Megrökönyödtem.
– Nagyon keveset kérsz érte.
Úgy nevetett, mintha valami viccet mondtam volna.
– Láttad, milyen fát használtam a lóhoz? – kérdezte. – A színe
miatt tetszett. – magyarázta. – Az az istálló száz-százhúsz éves
volt. A tehenek vizeletéből származó ammónia festette meg
idővel. Attól olyan sötét – tette hozzá bólogatva. – Látod a
szellemeket? Azokat a világosabb foltokat a ló nyakán? Ott
voltak régen a fémtartók. Az ammónia nem jutott el a fának
ahhoz a részéhez, ott ezért világosabb. – A feldarabolt
sárgarépát egy serpenyőbe hajította. – Szeretek olyan dolgokat
használni, amelyeknek történelme van. Ez ad nekik karaktert.
Soha nem találsz még egy pontosan ugyanilyet.
Az arcom ellágyult. Tényleg egy művész veszett el benne.
Rápillantottam. Annyira dögös volt, ahogy ott állt a fekete
Grant Ház-feliratú pólójában, szakállasan, arcán a
gödröcskékkel, miközben mögötte egy falnyi szerszám lógott.
Van valami végtelenül szexi az olyan férfiakban, akik képesek
dolgokat alkotni.
És főzni is tudott. Amikor elkezdte párolni a hagymát meg a
fokhagymát, azt hiszem, egy kicsit beleszerettem.
Visszamentem a konyhasarokba, és leültem a súlypadra, hogy
figyeljem őt. Hunter az ölembe tette az arcát.
–  Miért nem csinálod az ácsmunkát teljes munkaidőben? –
kérdeztem, miközben a kutyát simogattam. – Olyan jó vagy
benne!
Megvonta a vállát a serpenyő fölött.
– Nem tudnék megélni belőle. Túl kicsi ez a falu.
Elmosolyodtam.
–  Árulhatnád máshol is. Elszállíthatnád a műveidet. Ismerek
embereket, akik több ezer dollárt fizetnének ezekért a
cuccokért, hogy berendezzék a kunyhóikat.
 Láttam a mosolyán, hogy jólesik neki a bók. Néztem, ahogy
egy üveg házi paradicsomkonzervet önt a serpenyőbe.
– Te csinálod a reggelit is? – faggattam.
– Igen. Próbáltalak rávenni, hogy maradj, és kóstold meg. Úgy
tűnik, végre megkapom, amit akarok. – Diadalmasan vigyorgott
rám.
Mindketten elmosolyodtunk. Azóta mosolyogtunk, hogy
egyedül voltunk, és megengedhettük magunknak.
–  Ez volt életem legjobb meglepetése – mondtam, szinte csak
magamnak.
A serpenyőjét bámulta.
–  Tudod, akkor jössz, amikor csak akarsz – felelte. –
Szeretném, ha eljönnél.
–  Amikor csak akarom? – cukkoltam. – Nem akarok
megjelenni olyankor, ha nem vagy egyedül.
–  Mindig egyedül leszek, ha megjelensz. Nem találkozgatok
senki mással.
Erre nem reagáltam. Nem az én dolgom volt, ha mással is
találkozgat – még ha a gondolat egy kicsit zavart is.
Furcsa volt, hogy ez zavart? Azt hiszem, furcsa. Próbáltam
nem foglalkozni ezzel.
– Be fogsz osonni a szobámba ma este? – kérdeztem.
– Szerintem jobb, ha te lopakodsz be az enyémbe – felelte, de
közben nem nézett fel a serpenyőjéből. – A barátnőddel közös a
fürdőszobátok. Ráadásul itt nagyobb zajt csaphatunk. –
Elvigyorodott.
– Miért nyitottad ki a panziót? Úgy emlékszem, azt mondtad, a
szezonra bezárt.
 Hosszú ideig nem felelt.
– Muszáj volt. Amber, az anyám, eladja a házat.
Megdermedtem.
– Micsoda?
–  Eladja – ismételte. – Hogy vegyen egy bicikliboltot
Floridában. Nyárra össze kell gyűjtenem ötvenezer dollárt az
ingatlan előlegére, hogy megpróbáljam megvenni. Ha nem
tudom összeszedni a pénzt… – Szünetet tartott. – Össze kell
szednem azt a pénzt. – A garázs felé biccentett. – És végeznem
kell azokkal is, hogy ki tudjam vinni őket a bolhapiacra.
Korábban ki kellett nyitnom a panziót, hogy meggyőzzem
Ambert, várjon még.
A fejemet ingattam.
– De… hogyan tudja megtenni? Ez a te családod háza.
El sem tudtam képzelni, hogy a Royaume-ot elveszik a
családomtól.
Hirtelen észrevettem egy ráncot, a két szeme között. Teljesen
le lehetett törve. A félkész bútorokra néztem. Egy egész
raktárnyi volt, és mindegyikkel akadt még tennivaló. Kizárt,
hogy mindet fel tudja újítani. Úgy, hogy közben a panziót is
vezeti.
–  Annyira sajnálom, Daniel! – Nem tudtam, mi mást
mondhatnék.
De ő csak mosolygott.
–  Majd megoldódik. Ez a hétvége is nagy segítség. A legtöbb
szobát már kivették. És itt vagy velem te is.
Az egész éjszakát Daniel padlásán töltöttem. Azt írtam
Gabbynek meg Jessicának, hogy lefekszem aludni, mert úgy
gondoltam, így talán nem kopognak be hozzám, ha visszaértek.
Aztán bezártam a szobám ajtaját, visszamentem a garázsba, és
ott aludtam Daniellel – már, ahogy mi szoktunk aludni, ami
valójában nem sok szunyókálással járt.
Amikor hajnali 5:45-kor felkelt, hogy kávét szolgáljon fel az
étkezőben, visszaosontam a szobámba.
Imádtam vele tölteni az időt, csak úgy lógni vele.
Nem éreztem, hogy annyival fiatalabb nálam. Talán azért,
mert neki is gyorsan fel kellett nőnie, mint nekem.
Nos, bizonyos szempontból gyorsan felnőttem, más
szempontból viszont nem. Tizenhét évesen már egyetemre
jártam, de az első csókra, csak húszéves koromban került sor.
Huszonnégy éves koromban vesztettem el a szüzességemet.
Nem igazán volt kamaszkorom. Gondolom, most pótoltam be,
mert úgy osontam vissza a szobámba, mint egy gyerek.
Kilenckor találkoztam a lányokkal, a reggelinél.
–  Úristen! – szólalt meg Gabby az asztalnál ülve, amikor
beléptem. – Kihagytad. Annyira jól éreztük magunkat tegnap
este.
Töltöttem magamnak egy kis kávét svédasztalról, amit Daniel
a falnak támasztott büféasztalon állított fel.
– Tényleg? – Én is.
–  Igen. Képzeld, elmentünk ebbe a VFW-be, ami eléggé
lepukkant, de semmi más nem volt nyitva. Egy srác elkezdett
ránk hajtani, elővette a gitárját, és elénekelte a More Than
Wordsöt. Meghaltam.
 Majdnem megfulladtam a kávétól, visszaköptem a bögrémbe.
–  És jó volt? – kérdeztem, még mindig nevetve, és
megtöröltem az állam.
Jessica a homlokát ráncolta.
– Pont olyan rossz volt, mint a kaja abban az étteremben, ahol
ettünk – motyogta. – Te mit ettél vacsorára?
Leültem, és megvontam a vállam.
– A srác csinált nekem egy szendvicset.
Valójában, bolognai tésztát készített az általa termesztett, és
eltett paradicsomból. Nagyon ízlett. Egészen más hétvégém volt,
mint nekik…
Ekkor megjelent Daniel, három tányért egyensúlyozva
tetovált alkarján. A másodperc töredéke alatt felvettük a
szemkontaktust, de gyorsan el is fordultunk egymástól.
A köztünk lévő kémia az egekbe szökött. A testem már attól is
reakcióba lépett, hogy egy helyiségben tartózkodtunk, és az
jutott eszembe, hogy ez akkor is így lenne, ha még sosem értünk
volna egymáshoz. Ha mondjuk egy páros hétvégén lettem volna
itt Neillel, és ez lett volna az első alkalom, hogy találkozom vele,
akkor is kiszúrtam volna. Olyan volt, mint amikor a pupilla
összehúzódik a fénytől, teljesen önkéntelenül.
Elkezdte kirakni elénk a bundáskenyeret.
Istenem, annyira jól nézett ki! Kötényt viselt. A haja kissé
összekócolódott, imádtam ezt a lezser stílust. Pedig már azt
hittem, ennél aranyosabb nem lehet…
– Hogy van a fejed? – kérdezte. – Úgy nézel ki, mint aki egész
éjjel fent volt.
–  Ja, fenn voltam – feleltem, és még épp időben pillantottam
Danielre, hogy lássam, amint megrándul a szája sarka.
Nem volt rajtam smink. Soha az életben nem hagytam volna,
hogy Neil így lásson reggel. De Daniel azt mondta, nem bánja,
én pedig túl fáradt voltam ahhoz, hogy megerőltessem magam.
Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy érdekli. A pasasnak
állandóan erekciója volt a közelemben. Ha attól beindult, ahogy
reggel kinézek, akkor a farkának biztosan nem volt baja a
látvánnyal.
Daniel megköszörülte a torkát az asztal túlsó végében.
–  Bundáskenyér, egy kis madagaszkári bourbon vaníliával,
tetején szirupban áztatott bogyós gyümölcsökkel, kandírozott
juharszalonnával, és friss dinnyével tálalva. Szóljanak, ha
hozhatok még valamit! – Még kaptam egy mosolyt, és egy
másodpercnyi szemkontaktust, majd magunkra hagyott.
Elkezdtünk enni.
– Ez eszméletlen finom – nyögte Gabby.
Tényleg az volt. Jobb lett volna hagynom korábban is, hogy
reggelit készítsen nekem. Hű!
Kezdtem azt hinni, hogy talán több ajánlatát is el kellene
fogadnom Danielnek. Eddig még nem okozott csalódást –
semmiben sem.
Nyikorgást hallottam az előszobában, majd belépett Hunter.
Biztosan nyitva maradt a bejárati ajtó. Egy plüssállattal a
szájában az asztalhoz trappolt, és az ölembe ejtette a fejét.
Elmosolyodtam.
– Szia!
Megtöröltem a számat egy szalvétával, és lenyúltam, hogy
megsimogassam a fejét.
 Ekkor a plüssfigura megmozdult.
– Jaj, istenem! – sikoltottam, és ellöktem magam az asztaltól.
Elborzadva bámultam az állkapcsában lévő valamire.
– Ez… ez egy mókus!
Gabby és Jessica gyakorlatilag hanyatt estek, miközben
feltápászkodtak.
Daniel meghallhatta a zajt, mert berohant a konyhából.
Hunter az étkező kijárata felé hátrált, és ártatlanul pislogott
ránk, mintha nem tudná, mi ez a nagy ügy.
Az az izé, petyhüdten lógott a szájából. Aztán megrándult a
farka. Jaj, ne, csak halottnak tettette magát!
Daniel kinyújtotta a kezét.
– Hunter… ne mozdulj!
Nyeltem egyet, hátamat a büfének szorítva.
– Esetleg rá tudod venni, hogy kimenjen? – suttogtam.
Daniel bólintott.
– Jó ötlet – felelte halkan.
Lassan elindult a bejárati ajtó felé.
A mókus fickándozni kezdett – Hunter a levegőbe dobta.
Mindenki felsikoltott.
Újra elkapta, mint egy gyerek, aki a baseball-labdát dobálgatja
lazán, aztán addig rázta, amíg a füle ki nem fordult, majd ismét
nagy szemmel bámult ránk.
Mindannyian visszatartottuk a lélegzetünket. Túszul ejtett
minket.
Daniel egészen az előtérig jutott. Ott szélesre tárta az ajtót, és
rámutatott.
– Hunter, kifelé!
 Hunter zavartan nézett fel rá. Aztán lehajtotta a fejét, és
nagyon óvatosan Daniel lába elé helyezte az állatot. Az azonnal
életre kelt, és az ebédlőasztal alá szökkent.
Teljes volt a káosz.
Sikoltozás, felboruló székek, csörömpölő üvegek.
Gabby, aki a falnál ült, az asztal túloldalán, és akit most
gyakorlatilag csapdába ejtettek a felborult székek, felmászott az
asztalra, és négykézláb kelt át az étellel megrakott tányérokon,
hogy elmeneküljön.
Hunter mosolyogva nézett körbe. Láthatóan büszke volt
magára.
Kirohantunk a házból, Danielt és a kutyáját a házban hagyva.
Amikor kiértünk a pázsitra, zihálva megálltunk. Jessica úgy
szorongatta a pólója elejét, mintha szívroham kerülgetné,
Gabbynek pedig egy egész szelet bundáskenyér tapadt a mellére
az asztalon kúszás eredményeképp. Lassan elkezdett leválni
onnan, majd egy pottyanás kíséretében a fűben landolt.
Zihálva bámultuk az ott heverő kenyérszeletet.
Aztán nevetni kezdtünk.
Fékezhetetlen, felszabadító nevetés volt.
Annyira nevettünk, hogy amikor Daniel kijött pár perccel
később, hogy elengedje a mókust, már a könnyeink potyogtak.
Hunter leugrott a lépcsőn, és farokcsóválva ugrált közöttünk.
Hosszú rúúúúúú hangot eresztett meg, majd felfalta a
bundáskenyeret.
Le kellett törölnöm a könnyeket az arcomról.
Daniel bocsánatkérő tekintettel jött oda hozzánk.
–  Sajnálom. Imád mindenfélét a szájába gyűjteni –
magyarázta a tarkóját dörzsölgetve. – Ez egy vadászkutyánál jó.
Azt jelenti, hogy nem marcangolja szét a madarakat, amiket
elkap. Meg azt is jelenti, hogy nem öli meg, amit elkap…
Jessica hangosan kacagott. Nem hiszem, hogy valaha is
hallottam volna ennyire nevetni. Mindig olyan komoly volt.
Daniel a válla mögé mutatott a hüvelykujjával.
–  Mindent újra tudok tálalni, ha adnak pár percet – mondta
zavartan.
Jessica bólintott, és megtörölte a szemét.
– Kérem, tegye meg!
Amikor Daniel visszament a házba, Gabby megrázta a fejét.
– Ez a hely tutira egy csillagot kap! Micsoda egy koszfészek. –
Megint elnevette magát.
És ettől azonnal kijózanodtam.
– Mi? Nem adhatsz neki egy csillagot.
Jessica megrázta a fejét, még mindig cincogott.
– Biztos vagyok benne, hogy azok a helyek, ahol élő rágcsálók
jelennek meg reggelizés közben, egy csillagot érdemelnek, Ali.
– Baleset volt – vágtam rá.
–  Hát, annak a kutyának talán nem szabadna emberek
közelében lennie – folytatta Gabby. – Nincs kiképezve.
– Ez egy mentett kutya. Még tanul.
Gabby összehúzta a szemöldökét.
– Ezt meg honnan tudod?
–  A fickó mesélte. Komolyan. Ne adj ennek a helynek egy
csillagot! Ezzel ártasz az üzletének.
Gabby grimaszolt.
–  Miért, akkor mit érdemel egy olyan hely, ahol mókusok
rohangálnak a reggeli közben? Lelkes dicséretet?
A fejemet ráztam.
–  Nem, nem kell hazudnod. Akkor inkább ne értékeld
egyáltalán!
Keresztbe fonta a két karját maga előtt.
–  Ha én úgy bánnék a betegekkel, ahogy ez a fickó vezeti a
panziót, beperelnének műhibáért.
–  Ez nem olyan nagy dolog, Gabby – ellenkeztem. –
Mindannyian nevettünk.
Jessica bosszúsnak tűnt.
– Ali, át kellett másznia egy asztalon. Teljesen tönkrement az
új Lululemon pólója. És az a kutya tegnap, gyakorlatilag
feldöntött téged. Az a minimum, hogy bezárva kéne tartani.
Rendkívüli felelőtlenség.
Egy makk tompa puffanással pottyant le mögötte a fűre.
– Nem gondoljátok, hogy egy kicsit kemények vagytok vele? –
kérdeztem egyikről a másikra nézve. – Egy csillag egy kutya
miatt.
–  Őszintén szólva nem – felelte Jessica, és elhessegetett egy
szitakötőt. – Szerintem teljesen jogos.
Feszült csendben álltunk egy pillanatig.
Nem tudták.
Nem tudták, hogy Daniel fontos nekem. A nehézségei nem
voltak semlegesek számomra, mert törődtem vele. De ők ezt
még csak nem is sejthették, mert nem tudtam – nem akartam –
elmondani nekik.
Ha elmondtam volna, akkor nyilván a védelmembe veszem
Danielt. Nem írtak volna negatív értékelést, mert elég, ha
megkérem őket, ne tegyék. Ha csak annyit mondtam volna,
hogy nézzétek, ez az a fickó, akivel találkozgatok, lécci ne
csináljátok, akkor nem csinálták volna.
De ezt nem tehettem meg. Mert akkor kiteszem Danielt Neil
támadásának.
És az mindennél a legrosszabb alternatíva.
Megtöröltem a szememet.
– A megbocsátás nem kerül semmibe – jegyeztem meg. Aztán
visszamentem a házba.
 19. FEJEZET

Daniel

Épp az ebédlőben takarítottam, amikor Alexis visszajött a

házba, Hunterrel a nyomában.
Az ebédlő romokban hevert. Kibaszott rendetlenségben. Egy
darab bundáskenyér a falra tapadt, a kávé szétfolyt az asztal
alatti keleti szőnyegen, narancslé fröccsent a szekrényre, és
mindenhol üvegszilánkok hevertek.
–  Azt hiszem, a verandán kell majd tálalnom – magyaráztam
neki, és a fejemet rázva ismét körbenéztem. Hála istennek,
mindig készítettem elég ételt, egy második adaghoz.
Hunter az arcát Alexis keze alá nyomta, a testét pedig a lány
lábához szorította.
– Nem tetszett az ajándék, Hunter – motyogta Alexis.
Lenéztem a kutyám bozontos fejére.
–  Azt hiszem, a kutyám szerelmes beléd. És most
szobafogságba kerül – mormoltam. – Igen, az a minimum, hogy
szobafogságra ítélem.
Alexis szárazon felnevetett.
A fejemet ráztam.
– Mi van vele? Egyszerűen nem hallgat rám. Legtöbbször még
arra sem tudom rávenni, hogy leüljön. Mármint, tudom, hogy a
vadászkutyák makacsok, de… Jézusom!
 – Süket.
Rámeredtem Alexisre.
– Tessék?
– Süket, Daniel. Talán nem teljesen, de… majdnem.
Pislogva néztem rá.
– Ezt honnan tudod?
Megvonta a vállát.
–  Figyeled? Amikor kézjeleket adsz neki, engedelmeskedik.
Amikor beszélsz hozzá, nem vesz rólad tudomást. – Lenéztem a
kutyámra. – Hunter, ülj le!
Üres tekintettel nézett fel rám.
– Ülj le, Hunter! – ismételtem meg.
Semmi.
Felemeltem a mutatóujjamat, ami a jelelésben az ülést jelenti.
Hunter leült.
–  Hű! – lihegtem. – Ez annyi mindent megmagyaráz –
mondtam csodálkozva.
Alexis elmosolyodott.
Végighúztam a kezemet a szakállamon.
– Valószínűleg a lövések miatt történt. Közvetlenül a feje fölött
szoktak lőni. Valószínűleg azért nyugdíjazták, mert nem hall.
– Szóval mégiscsak jó fiú – vágta rá Alexis kissé fáradtan.
–  Minden kutya jó – jegyeztem meg. – Még ő is. – Még egy
pillantást vetettem az ebédlő felé, és fújtam egy nagyot. –
Negyedóra múlva tálalva lesz a reggeli. Megmondod nekik?
– Igen. Vannak kísértetjárta szobáid?
Felnevettem.
– Tessék?
 –  Kísértetjárta szobákban szállásoltad el őket? Mert ha nem,
nem tudnánk tartani egy szeánszot? Megidézni néhány
démont? Szerintem nem lennék ilyen feldúlt, ha kinyílna
előttük egy szekrény, és vér ömlene ki belőle.
– Haragszol rájuk? – kérdeztem.
– Egy kicsit igen.
–  Hallottam, hogy Doug tegnap este elénekelte nekik a More
Than Wordsöt – vágtam rá. – Az nem elég büntetés?
– Nem.
–  Hallottam, mit mondtak Jane étterméről – folytattam. –
Doreen ott mindent a semmiből készít. A nagymamája receptjei
alapján. Szívás, hogy nem ízlett nekik.
–  Kezdem azt hinni, hogy nekik semmi sem tetszik –
motyogta.
Éppen ezen derültünk, amikor sikolyokat hallottunk
odakintről. Alexis meg én, a másodperc töredéke alatt egymásra
pillantottunk, majd az ablakhoz rohantam, és az udvart
pásztáztam.
– Mi a franc…
– Mi az? – kérdezte Alexis, mögém lépve.
– Azt hiszem, hogy… makk?
Jessica és Gabby a bejárati ajtó felé rohantak, és a kezüket a
fejük fölé emelve próbálták kivédeni a támadást. A felhajtót
szegélyező tölgyfák úgy szórták a makkot, mintha jégeső lenne –
ami azért volt furcsa, mert ősszel szoktak ilyet csinálni…
Kinyitottam a bejárati ajtót, hogy beengedjem őket, és amint
átlépték a küszöböt, a kinti özönvíz hirtelen abbamaradt.
– Ezt nem hiszem el! – fakadt ki Jessica dühösen.
 Piros hegek borították a csupasz karját.
Gabby épp makkot tépkedett a hajából.
Alexis döbbenten pislogott rájuk.
– Mi történt?
– Azok a kibaszott fák! – csattant fel Jessica.
Kimentem, és lekocogtam a lépcsőn. Megálltam az első tölgyfa
alatt, és felvettem az egyik lövedéket.
Makk volt.
Olyan furcsa… Az ujjaim között forgattam. Felnéztem a fára, a
tenyeremmel árnyékot vetve a szememre. Nem láttam egyet
sem az ágakon. Talán mind leesett volna? De szeptemberig nem
szoktak hullani. És amikor potyognak, biztos, hogy nem így
szoktak. Talán egy mókus fészke borult fel, vagy valami
ilyesmi?
Megfordultam, és végignéztem a rendetlen udvaron. Legalább
ezer makk lehetett a gyepen.
Alexis egy pillanattal később fáradtan kijött utánam.
– Inkább elmennek enni Jane-hez, aztán biciklit bérelnek.
Rábámultam.
– Ó! Nem akarnak reggelizni?
– Itt nem – válaszolta mogorván.
A gyomrom összeugrott.
Nem akartam, hogy ez a hétvége így teljen. Sem a vendégeim
számára, sem nekem, sem Alexisnek. Le akartam őt nyűgözni.
Beletúrtam a hajamba.
– Sajnálom. Nem tudom, hogyan sikerült ennyire elrontanom
ezt a napot.
– Semmi baj – felelte, és zsebre vágta a kezét.
 – Mikor jössz vissza? – kérdeztem.
– Nem megyek sehová.
A homlokomat ráncoltam.
– Nem mész a barátaiddal?
–  Most nem érzem túl jól magam velük. Maradok, és segítek
neked kitakarítani.
Örültem, hogy időt tölthetek vele, de a fejemet ingattam.
– Nem kell ezt tenned.
– De ezt akarom. Tudok bánni azzal a sepregető izével.
– A partvissal? – néztem rá mosolyogva.
Halványan elpirult.
– Igen. Arra gondoltam.
Egy másodpercig az arcát fürkésztem.
– Tudod, hogyan kell sepregetni?
A füle mögé tűzte a haját, és elfordította a tekintetét.
–  Én… nem szoktam otthon takarítani, Daniel. Még sosem
csináltam.
– Még sosem takarítottál?
Zavartnak tűnt.
– Nem. Nem igazán.
Csak pislogtam.
– Mármint, be szoktam pakolni a mosogatógépet. És beteszem
a ruhákat a szennyeskosárba…
– Tudod kezelni a mosógépet?
Alexis elbizonytalanodott egy pillanatra, majd megrázta a
fejét.
Nem tudom, miért, de ettől valahogy kétszázezerszer jobban
éreztem magam.
 Keresztbe fonta a karját maga előtt.
– Ne gúnyolj ki…
– Nem is gúnyollak.
– De mosolyogsz.
–  Azért mosolygok, mert a hétvége miatt úgy éreztem, totál
béna vagyok mindenben, de jó tudni, hogy ezzel nem vagyok
egyedül.
Erre felhorkant.
– Daniel, te mindenben jó vagy. Bízz bennem!
– Jó, a szex az nem számít.
–  Ööö… de igazából számít. És most nem csak a szexről
beszélek. Hanem arról, hogy asztalosként miket tudsz készíteni,
meg ahogy főzöl.
Ezek a dolgok nem igazán értek fel egy orvosi diplomával, de
elfogadtam a dicséretet. Ott tartottam, hogy minden segítségre
szükségem volt.
– Nem kell takarítanod – mondtam. – Csak lógj velem!
Alexis erre megrázta a fejét.
– Segíteni akarok. Megmutatod, hogyan kell?
Elmosolyodtam.
– Persze.
 20. FEJEZET

Alexis

A nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy segítettem

Danielnek a házimunkában, és azt kell mondjam, kemény meló
volt. Feltakarítottuk a reggeli katasztrófa nyomait, aztán a
szobákat kellett rendbe tenni. Bevetni az ágyakat, kitakarítani a
fürdőszobákat. Még soha nem súroltam zuhanyzót. Fárasztó
meló volt.
És Daniel ezt minden nap megcsinálta.
Teljesen új szemmel néztem a házvezetőnőmre.
Bri szerette emlegetni: látszik rajtam, hogy még sosem sírtam
hűtőkamrában. Soha nem dolgoztam kiskereskedésben, vagy
étteremben. Azt mondta, szerinte mindenkinek kötelezővé
kellene tenni, hogy hat hónapig egy gyorsétteremben
dolgozzon, mert az megváltoztatja az embert, és azt hiszem,
pont erre gondolhatott.
Eszembe jutott az a sok alkalom, amikor a pulton hagytam a
koszos sminklemosó kendőimet, vagy amikor a földre dobtam a
cipőmet, majd amikor visszamentem, már a helyén volt. Biztos
nagyon bunkónak tűnök, döbbentem rá.
Mire Jessica és Gabby visszaértek a biciklitúráról, addigra
kicsit lenyugodtam.
Elmentem velük vacsorázni a Jane’sbe. Daniel azt mondta, Liz
aznap este nem dolgozik, hála istennek, így aztán ott senki sem
ismert fel. És a kaja is jó volt. Nem tudom, miről beszéltek.
Nekem ízlett. Doreen is ott volt, és elmondta, hogy helyben
szerzik be a termékeket. A tojás, és a tej például Doug farmjáról
származik.
Vacsora után visszajöttünk, és néhány órát a folyóra néző
pavilonban töltöttünk, borozgattunk és dumáltunk. Szombat
volt, ami azt jelentette, hogy Daniel a VFW-ben bingózott, és
még csak nem is láttam a ház körül. Szívesebben lettem volna
ott vele, mint itt Gabbyvel és Jessicával.
Továbbra sem éreztem jól magam velük. De Gabby megígérte,
hogy nem ír értékelést, így legalább Danielt megkímélték.
Visszaosontam hozzá aludni, miután éjfélkor végre
lefeküdtek. Háromnegyed hatkor ébredtem fel újra, amikor ő is,
és visszamentem a szobámba. És ennyi – a hétvége véget is ért.
Az utolsó reggelink vasárnap reggel, eseménytelenül telt – és
nagyon ízlett. Gabby elkérte az áfonyás palacsinta receptjét,
amit Daniel készített, ő pedig átnyújtott neki egy Grant Ház
fejléces kartonpapírra előre kinyomtatott receptkártyát, és várt.
Kitűnő házigazdának bizonyult. Biztos voltam benne, hogy a
mókusos-makkos káosz ellenére a barátnőim szemében teljesen
helyrebillent a Grant Ház tekintélye.
Nekem nem volt szükségem semmilyen kiengesztelésre.
Nagyon elégedett voltam a szolgáltatással, amit kaptam. Egész
hétvégén. Mind a hét alkalommal.
Éppen pakoltuk a csomagjainkat a kocsiba, hogy
hazainduljunk, amikor elfogott egy nagyon szomorú érzés.
Nem akartam elmenni. Nem akartam visszamenni a való
világba, meg a Neillel való hülye kapcsolatomba.
A másik: nem éreztem úgy, hogy elég időt töltöttem együtt
Daniellel.
Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mikor jövök újra, és
rájöttem, hogy fejben már le is mondtam a más emberekkel
való terveimet, hogy időt szakíthassak erre a pasira. Ahhoz
képest, hogy nemrég még biztos voltam benne, soha többé nem
fogok találkozni vele, mostanra semmi máshoz nem volt
kedvem, mint egy nagy változáshoz.
Valahol mélyen, az agyamban, felvillant egy figyelmeztető jel.
Jobban éreztem magam vele, mint vártam. Több időt akartam
vele tölteni, mint vártam – és ezt nem tartottam helyesnek. Jó
érzés volt, de nem helyénvaló.
Nem lett volna szabad valaki olyantól függnöm, akit nem
tudtam hosszú távon megtartani. Márpedig Daniel, nem lehetett
hosszú távon az enyém.
A kémiát és a közös érdeklődési körünket leszámítva,
Daniellel soha nem működött volna a kapcsolat. Túl fiatal volt,
és túl messze élt tőlem.
Túlságosan más volt…
Ezt jól tudtam. Mégis belementem. Mindez csak az újdonság
izgalma miatt. Ezek az érzések elmúlnak majd, gondoltam. Pár
hónap múlva ráununk a másikra, magától kifullad a dolog, és
mindketten továbblépünk. Nem akartam emiatt aggódni.
Bedobtam a táskámat a csomagtartóba, és odamentem a
terepjáró mellé, ahol Gabby támaszkodott a GPS képernyőjét
bámulva.
A TripAdvisor volt megnyitva. Az oldal tetején egy
egycsillagos értékelést láttam.
Amikor észrevett, a táskájába dugta a telefonját.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, és keresztbe tettem a karomat.
– Semmit – vágta rá gyorsan.
– A Grant Házat értékelted?
Jessica felnyögött, és a hátsó ülésre dobta a táskáját.
– Kit érdekel?
– Megígérted, hogy nem csinálod! – csattantam fel.
Gabby rám nézett.
–  Ali, az emberek az értékelésem alapján fognak dönteni
arról, eljöjjenek-e ide. Én pedig megírtam az őszinte
tapasztalataimat.
Összeszorítottam a számat.
–  Visszafogtam magam, oké? És megemlítettem, hogy
kompenzálta a foglalásunk…
– Várj! Mi van?
Gaby megvonta a vállát.
– Visszautalta a foglalásunk árát.
Megráztam a fejem.
– Miért?
Úgy nézett rám, mintha egy másik nyelven szólaltam volna
meg.
– Ööö… mert panaszt tettem?
– De miért csináltad ezt? Annyira udvarias volt velünk!
Csípőre tette a kezét.
–  Ugyan már, Ali. Egy kutya rád támadt. A házban egy
átkozott mókus rohangált. Tegnap nem reggeliztünk, pedig az is
benne volt az árban. Jessicának még mindig piros foltok
éktelenkednek a karján a makktól.
– Szerinted ő tehet arról, hogy makk potyog a fáról?
Gaby keresztbe fonta a karját.
–  Igen. Ha olyan veszettül hullatják a makkot, hogy
megsebesítsék az embert, akkor nem ott kellene lenniük, ahol a
vendégek sétálgatnak. A szemünket is elveszíthettük volna.
Legalább kitett volna pár táblát, hogy figyelmeztessen a
veszélyre. Mi van veled?
Remegve fújtam ki a levegőt.
Dühös voltam.
Láttam, hogy Daniel hajnali 5:45-kor kelt fel, csak azért, hogy
kész legyen a kávé arra az esetre, ha korán kelnénk és a
folyosókon bolyonganánk. Tudtam, hogy a sajt, amit minden
este kirakott nekünk, Doug farmjáról származik, hogy segítsen
neki a felszínen maradni, és Daniel tőle vásárolt be a kóstolóhoz
is, ráadásul még pénzt is vesztett, mert mint kiderült, a
szállásért sem fizettünk.
Nem elég, hogy potenciális vendégeket veszíthet az
egycsillagos értékelés miatt, de még pénzbe is került neki, hogy
mi itt jártunk. Pedig Danielnek nagy szüksége volt a pénzre.
Utáltam, hogy idejöttem velük. Szégyelltem, hogy közöm van
hozzájuk. Vajon mindig ilyenek voltak? És egészen eddig
elnéztem nekik?
Talán én is ilyen voltam korábban?
A kérdésre adott válaszom miatt, még jobban szégyelltem
magam.
Lassan kifújtam a levegőt, hogy lenyugodjak.
Gabby soha nem fog visszakozni. Minél jobban erőltettem
nála valamit, ő annál makacsabbul ellenállt. Túlságosan büszke
volt.
Eszembe jutott valami más.
–  Oké, igazad van. Ez volt a tapasztalatod – szólaltam meg.
Majd így folytattam: – Hé, akartok valami klasszat látni?
Jessica az órájára nézett, és türelmetlenül sóhajtott.
– Oké. De aztán tudnánk sietni?
Bólintottam.
– Igen. Gyertek, kövessetek!
Elkísértem őket a garázsig, megfogtam az ajtó kilincsét,
lenyomtam, és visszafordultam feléjük.
–  Ezt tegnap láttam, míg ti bicikliztetek. – Bekopogtam, majd
bekukkantottam. Daniel a munkapadjánál ült. –
Megmutathatom nekik azokat a freestyle darabjaidat?
Pislogva nézett rám
– Persze.
Beengedtem a lányokat, és elkísértem őket a garázs sarkában
álló művekhez.
– Ó, hűha… – lihegte Gabby.
–  Ugye milyen menők? – kérdeztem. – Daniel egy hatodik
generációs asztalos. A szépapja építette a házat, ahol
megszálltunk.
– És ezeket meg lehet venni? – tette fel a kérdést Gabby.
Bólintottam.
– Igen.
Jessica a tükröt vizsgálgatta.
–  Ez nagyszerű lenne Marcus irodájában, a faházban. Nem
vettem neki semmi születésnapi ajándékot. Mennyibe kerül? –
kérdezte, Danielre nézve.
– Háromezerbe – vágtam rá, még mielőtt válaszolhatott volna.
– Megkérdeztem tőle tegnap. Ennek az elkészítése több, mint
száz órát vett igénybe. A fa… mit is mondtál, mi? – kérdeztem.
Daniel pislogva nézett.
– Fekete diófa.
– Fekete diófa – ismételtem, majd visszafordultam Gabbyhez.
– Ez az egy van belőle.
–  Megveszem – mondta Jessica, mintegy mellékesen. –
Szállítasz Venmóba?
– Ööö… igen? – Daniel döbbenten nézett.
A lóra mutattam.
–  Arra gondoltam, hogy az menőn mutatna nálatok, a
dolgozószobában – mondtam Gabbynek. – Ez háromezerötszáz.
Kézzel készült, egy olyan gerendából, ami egy százéves pajtából
származik. Látod a színét? Az állatok vizeletéből származó
ammónia festette meg a fát – magyaráztam, ismételve, amit
Danieltől tudtam. – Ott volt korábban a konzol, ahol az a
világosabb folt van, ugye?
Gabby leguggolt, hogy megnézze.
–  Be tudja tenni a kocsiba? – kérdezte. – Mert elég nehéznek
tűnik.

Egy SMS érkezett, amikor fél órával később kihajtottunk

Wakanból. Éppen az ötcsillagos értékelésemet írtam a Grant
Házról.
 Daniel: Ez meg mi volt???

Elmosolyodtam.

Én: Sajnálom, hogy így viselkedtek. Nem kellett volna

visszafizetned a szállás árát.

Láttam, hogy a választ pötyögi. Hullámoztak a pontok.

Daniel: Így volt helyes. A látogatásuk nem felelt meg

az elvárásaimnak. Mindig a vendégnek van igaza.

Majd hozzátette:

Túl sokat fizettek azokért a darabokért. Nem kellett

volna azt mondanod nekik, hogy ennyibe kerülnek.

Magamban morgolódtam. Ez a pénz, semmit sem jelentett

nekik. Ahogy nekem sem.
Egy kétezer dolláros ruhában játszottam azzal a malaccal. A
cipő, amivel a kutyaszarba léptem, annyiba került, mint a
háromszemélyes hétvégi kiruccanás, amit Daniel épp most
kompenzált, és én csak úgy otthagytam neki az egyiket. Még az
időt sem pazaroltam volna arra, hogy megtakarítsam. Nem is
jutott eszembe. Az ilyen dolgok, semmit nem jelentettek
számomra.
Egy külön univerzumban lebegtem, és csak most kezdtem
rájönni, hogy a legtöbb ember nem ebben él. Daniel biztosan
nem.
 Nem tetszett, hogy egy olyan ember, mint Gabby, az ő
kiváltságos helyzetében, milyen könnyen el tud nyomni
másokat. Egyáltalán nem tetszett.
Ez baromi igazságtalan hatalmi pozíció volt. A barátnőm, az
egycsillagos értékeléseivel úgy viselkedett, mint egy gyerek, aki
játszik, szórakozik. Csakhogy ez nem játék. Valakinek a
megélhetése függött ettől.
És akkor itt volt Daniel, aki azt tette, amit helyesnek tart, és
visszatérítette az egész hétvége árát. Nagyon nem volt abban a
helyzetben, hogy nagylelkűen viselkedjen, mégis megtette.
Gabbynek lehetősége lett volna megbocsátani, de nem élt vele.
Pedig semmibe nem került volna neki.
És ez volt közöttük a legalapvetőbb különbség. Bepötyögtem a
válaszomat.

Én: Megérdemelted, ez csak seggfejadó. Bízz

bennem!

Aztán elgondolkodtam azon, mit is akarok mondani

valójában.

Én: Tudd, mennyit érsz, Daniel!

Bárcsak én is tudnám, hogy mennyit érek!

 21. FEJEZET

Daniel

Alexis a múlt hétvége óta nem járt nálam, amikor a barátnőivel

jött, de minden nap órákig beszélgettünk.
Megkedveltem. Valójában annyira megkedveltem, hogy az
már nem volt vicces.
A szex felfoghatatlanul jól működött, Alexis pedig okos és
gyönyörű, egyszerűen imádtam vele lógni. Rég nem éreztem
már ilyet, nem is emlékszem, hogy korábban ennyire
belezúgtam volna valakibe. Talán soha.
Az életem most két dologra korlátozódott. Összeszedni a pénzt
a ház megvásárlására, és megpróbálni rávenni Alexist, hogy
jöjjön el hozzám. Én is meglátogatnám, ha nem lenne az első
dolog.
Hülyére dolgoztam magam.
Amikor nem a vendégekkel, vagy a ház felújításával
foglalkoztam, amit megígértem Ambernek, akkor a garázsban
dolgoztam a darabokon, amiket be kellett fejezni. Kimerítő volt.
Egy hét megfeszített munka után, most adtam magamnak
először egy szabadnapot, és olyan reggelivel kényeztettem
magam, amihez nem kellett sütnöm-főznöm, majd elindultam
Doughoz, hogy segítsek neki a tanya körüli teendőkben. Nemet
kellett volna mondanom, arra hivatkozva, hogy túl sok dolgom
van otthon – ami igaz is. De szükségem volt egy kis
változatosságra. És a szabadban, a barátaimmal lenni kellemes
kikapcsolódást jelentett, még akkor is, ha egész idő alatt fizikai
munkát végeztem.
A Jane’sben egy bódéban vártam a srácokra. Kicsit korán
érkeztem, ezért felhívtam Alexist. A második csörgésre vette fel.
–  Daniel, most nem tudok beszélni. Vészhelyzet van. – Úgy
hangzott, mintha sírna.
Felültem.
– Jól vagy?
Szipogott.
–  Nem igazán. Elment az áram, úgyhogy nem működik a
kávéfőző.
Felkacagtam.
–  Ez nem vicces! Már két óra eltelt, és el kell indulnom a
munkába.
–  Értem, a helyzet nagyon komoly. Valószínűleg meg kéne
innod az összes vodkát, mielőtt megromlik.
– Daniel!
Kuncogtam.
–  Oké, oké. Azt hiszem, tudok segíteni. A sütőd gázos vagy
elektromos?
– Azt hiszem, gázos.
– Azt hiszed?
– Nem tudok főzni – vágta rá kétségbeesetten.
Elvigyorodtam.
– Ha gázüzemű, akkor működnie kell akkor is, ha nincs áram.
Forralhatsz vizet, és használhatod a french press kávékészítőt,
ha van.
– Nekem csak konnektoros kávéfőzőm van, egy Keurig.
– És ha beülnél a kocsiba, és elmennél egy kávézóba?
– Próbáltam. A garázsajtó nem nyílik. Nincs áram – ismételte
meg a legyőzöttek hangján. – Csapdába estem.
Ahogyan az utolsó szavakat kiejtette, el kellett húznom a
mobilom az arcomtól, hogy ne hallja a nevetésemet.
– Húzd meg a vészkioldót – tanácsoltam mosolyogva.
– Van vészkioldó?
Összeszorítottam az orrnyergemet, és próbáltam nem
felröhögni.
–  Igen, van. Menj be a garázsba, és elmondom, hogyan kell
kinyitni.
– Így hal meg az ember egy zombi apokalipszisben – jegyezte
meg csodálkozva. –
Mindig azt hittem, hogy egy fertőzött zombi harapása lesz az
ok, hogy rosszkor vagyok rossz helyen, vagy ilyesmi, de nem. Az
első nap jön a fejfájás a koffeinmegvonástól, aztán eltűnik az
életösztön, és csak fekszel, ők pedig felzabálnak.
Elnevettem magam.
–  Zombi apokalipszis esetén, ígérem, nem hagyom, hogy
felfaljanak.
– És hogy akadályozod meg? Nem vagy itt.
– Elmennék érted. Összeállítanék egy mentőcsapatot. Te orvos
vagy. A piaci árad kifejezetten magas. Doug száz dolcsiba
fogadott velem, hogy nem tudom összeállítani a tökéletes zombi
apokalipszis mentőcsapatot, úgyhogy szükségem van rád.
Alexis halkan felnevetett.
 Hallottam, hogy nyílik egy ajtó.
– Oké, itt vagyok bent.
–  Rendben. Lehet, hogy szükséged lesz egy létrára. Keresd
meg a motort! Egy kis doboz lesz a mennyezeten a garázs
közepén. Egy fém futóhoz van csatlakoztatva, ami felhúzza az
ajtót. Egy kis madzag lóg le róla. Látod?
– Látom.
– Ha meghúzod, akkor meg tudod emelni alulról az ajtót, és ki
tudod nyitni.
Egy ideig csak hallgattunk.
– Daniel, te vagy a hősöm.
– Hát, köszönöm. De azt hiszem, nem túl nagyok az elvárások.
Szünetet tartott.
– Utálom, hogy nem értek semmihez.
– Hány csont van az emberi testben?
– Kétszázhat – vágta rá gondolkodás nélkül.
– Melyik a kedvenced?
– A nyelvcsontot szeretem. Igazából szabadon lebeg, és senki
sem beszél róla. – Szipogott. – Nagyon alábecsülik.
Elmosolyodtam.
– Oké, szerintem nem lesz gond.
Nevetett, és hallottam, hogy nyílik a garázsajtó.
– Miért nincs áram? – kérdeztem, és köszönésképpen intettem
a befelé csoszogó Popeye-nak.
– Nem tudom.
– Az egész környéken nincs?
– Gabby és Jessica nincsenek itthon, úgyhogy nem tudom.
– A megszakítót ellenőrizted? – kérdeztem.
 – A micsodát?
Mosolyogva megráztam a fejem. Istenem, ez annyira rá
vallott! Annyira rejtélyes nő volt! Minden tekintetben
figyelemre méltó, de nem tud semmit a megszakító-
készülékekről, arról, hogy kell kimosni egy adag fehérneműt,
vagy beágyazni. Azt hiszem, én amióta járni tudok, azóta
szoktam takarítani. A nagyi egyik kedvenc fényképén
hároméves vagyok, és vécékefét fogok a kezemben.
–  Valószínűleg van egy elektromos panel a garázsban –
mondtam. – Menj, keresd meg!
– Oké, várj egy kicsit!
–  Fémből van – tettem hozzá, és a számhoz emeltem a
kávéscsészémet. – Valószínűleg szürke. És vannak rajta
kapcsolók.
– Mint egy villanykapcsolós izé?
– Találtál egy villanykapcsolós izét? – kérdeztem mosolyogva.
– Igen.
– Küldj róla képet!
Neszezést hallottam. Aztán érkezett egy képüzenet.
Ráközelítettem.
– A főmegszakító le van kapcsolva.
Egy hosszú pillanatra elhallgatott a vonal másik végén.
– Mitől kapcsolt le?
– Nem tud lekapcsolni. Ha túlterhelsz egy áramkört, akkor az
egyik megszakító lecsapódhat. De csak a ház egyik részében
szokott, nem mindenhol.
– Szóval…
–  Szóval valaki valószínűleg lekapcsolta. Volt ott
villanyszerelő, vagy ilyesmi?
Megint hallgatott.
– Igen. Biztos ő volt.
–  Egyszerűen kapcsold vissza! Vissza fog jönni az áram –
javasoltam.
Hallottam, ahogy felkattintja a kapcsolót, és
megkönnyebbülten nyög egyet. Elmosolyodtam.
– Szóval, láthatlak a héten? – kérdeztem.
Hallottam, hogy becsapódik egy autó ajtaja.
– Nem tudom.
A mosolyom lehervadt. Már épp azon voltam, hogy elkezdjem
győzködni, amikor meghallottam az étterem ajtajának
csilingelését. Brian és Doug megérkeztek.
–  A srácok most értek ide. Hagylak kávézni, és majd később
hívlak.
Épp akkor tettük le, amikor a fiúk becsusszantak a fülkébe.
– Csá.
Liz elkanyarodott, és elénk tette az étlapot.
–  Helló, srácok. Kávét? – Mindketten bólintottak, Brian pedig
rámosolygott, egy kissé túl lelkesen.
A tekintetét látva, inkább elfordítottam a fejem, mert olyan
volt, mintha egy intim pillanatot zavarnék meg.
Brian gyerekkorunk óta szerelmes volt Lizbe. A nő nem itt
nőtt fel, csak nyaranta járt ide. Brian egész évben várta az
érkezését. Brian olyan sokat lógott nálunk nyáron, hogy a nagyi
azzal viccelődött, ő a tiszteletbeli unokája.
Aztán egy nyáron új seriffünk lett, és Liz megismerkedett
Jake-kel.
 Néztem, ahogy Liz kávét tölt Briannek. A kisujján egy
merevítő volt. Összeszorult az állkapcsom.
Jake bántotta. Már megint.
Mások előtt soha nem csinálta. Amikor társaságban voltak,
mindig előadott valami kibaszott műsort, hogy azt higgyük, ő
egy nagyon fasza férj. A túrót!
Egyszer majdnem elvertem, pár éve, amikor Szent Patrik
napján, Liz felhasadt szájjal jött be a VFW-be. Tagadta, hogy
Jake hozzáért volna, és majdnem olyat tettem, amivel
lecsukattam volna magam – és Liz utána még rám volt dühös.
Hetekig nem állt velem szóba.
Néha, amikor láttam rajta a bántalmazás jeleit, rákérdeztem a
dologra, de tudtam, hogy sosem árulja el az igazat. Olyanokat
mondott, hogy elesett, nekiment az ajtónak, és közben végig a
szemembe nézett. Utáltam ezt.
Jake meg is csalta ráadásul, ez volt a másik dolog, amiről már
senki nem beszélt, mert Liz soha nem reagált rá semmit, és a
téma is bosszantotta. Jake imádott megmártózni a turistákban.
Nem tudom, Liz miért tűrte ezt. Sokkal jobbat is találhatott
volna nála.
Elfordítottam a tekintetemet a kezétől.
– Hogy megy a spórolás? – kérdezte Brian.
–  Jól – feleltem. – Még nem voltam a bolhapiacon, de Alexis
barátainak eladtam néhány darabot. Ez segített.
Nagyon is sokat.
Tulajdonképpen én is erre gondoltam. Azok a nők, még csak
nem is gondolkodtak. Egyszerűen megvették, ott helyben.
Alexisnak lehet, hogy igaza volt, nagyban kellett volna
gondolkodnom. El kellett volna indítanom egy honlapot, meg
egy Instagram-fiókot. Kitenni néhány darabot pár
ajándékboltba, ha majd kinyitnak nyáron, és megnézni, hogy
mennek.
Alexis arra késztetett, hogy jobb legyek, és bízzak magamban.
Ha nem lett volna a panzió, azt hiszem, mostanra többre
vihettem volna. Talán az asztalosságot gyakorolnám teljes
munkaidőben. Soha nem volt rá lehetőségem, hogy igazán
elmerüljek benne, mert a nagyszüleim meghaltak, és váltanom
kellett, mielőtt végiggondolhattam volna, hogy tudom-e
csinálni.
Talán már soha nem lesz rá alkalom…
Ha megvenném a házat, továbbra is panzióként kellene
üzemeltetnem, hogy fizetni tudjam a jelzáloghitelt. És nem úgy,
ahogy eddig vezettem. Egész évben nyitva kellene lennem, hogy
fizetni tudjam a törlesztőrészleteket.
Egész életemben fogadós lennék.
Nem, mintha nem lett volna jó üzlet, fogadósnak lenni. Csak
nem ezt akartam csinálni. Nem hiszem, hogy ez volt a nekem
való.
Egy kicsit olyan érzés volt, mintha eladtam volna a lelkemet.
Mert az is tönkretett volna, ha lemondok a házról, és az is, ha
megtartom.
Doug a szájához emelte a kávéját.
– Mi van a barátnőddel? – kérdezte.
– Nem a barátnőm – motyogtam.
Nem volt a barátnőm, mert nem akart a barátnőm lenni. Ha
az akart volna lenni, gondolkodás nélkül, azonnal ugrom a
lehetőségre. De tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni.
Alexis sosem éreztette velem, hogy nem vagyok elég jó neki,
de nem is kellett ezt tennie. Nyilvánvaló volt. Beletörődtem, és
úgy döntöttem, nem fogok ezen rágódni, különösen azért nem,
mert sehogyan sem tudtam változtatni a helyzeten. Nem lesz
belőlem sebész egy csettintésre. Nem lehettem más, mint ami
voltam.
– Miért nem a barátnőd? – faggatott Doug.
– Én, egy ilyen nőnek, nem tudok mit kínálni.
Doug letette a bögréjét.
– Hallottál már a pingvinek szerelemkövéről?
– Miről?
– A pingvinek szerelemkövéről. Amikor a hímnek megtetszik
egy nőstény, megkeresi a tökéletes követ, és elviszi neki. Ha a
nősténynek tetszik, akkor beteszi a fészkébe, és kész. Egy életre
együtt maradnak.
Brian figyelte, ahogy Liz egy másik asztalnál rendelést vesz
fel, de hozzánk beszélt.
– És mi a lényeg?
– A lényeg az, hogy a pingvin nem azért választja ki a párját,
mert neki van a legjobb köve. Lehet, hogy úgy tűnik, de nem így
van. Azért veszi el a követ, mert az a hím kínálja fel neki, akit a
legjobban akar. Néha az is elég, amit adni tudsz. Még akkor is,
ha az tényleg csak egy kő, nem gyémánt.
Nagyot sóhajtottam. Bárcsak igaz lenne!
Megreggeliztünk. Doug jó hangulatban volt, aminek örültem.
A depressziója tavasszal mindig javult. A napfény, a szabad
levegő, és a turisták visszatérése segített. Arra gondolt, hogy egy
fatüzelésű pizzakemencét állít fel a farmon, hogy nyáron pizzát,
és borpárosításokat készítsen, amivel nagyobb forgalmat
bonyolíthat az állatsimogató, és a pajtaesküvők mellett.
Brian a beszélgetésünket hallgatta, de közben Lizt figyelte.
Valahányszor elmosott egy tányért, Brian a merevítőjére nézett,
és megfeszült az állkapcsa. Amit Jake tett a feleségével,
mindannyiunkat megviselte, de Brian számára, ez a pokol egy
különleges szintje volt.
Amikor végeztünk az evéssel, megcsörrent a telefonom.
Elvigyorodtam. Alexis.
–  Ezt fel kell vennem – mondtam, és kicsusszantam a
bokszból.
Belöktem az ajtót, és amint kiértem, fogadtam a hívást.
– Szia! Túlvagy a kávén? – mosolyogtam.
–  A jegeskávé sokkkkal finomabb, ha késésben vagy a
munkából – felelte Alexis, újra a régi önmagát adva.
Felnevettem.
– Örülök, hogy segíthettem.
– Egy perc múlva mennem kell, de szerettem volna, ha hallasz
valamit. Most kihangosítalak, de ne beszélj, oké?
– Oké…
– Valaki operát énekel a sürgősségin – mondta.
Hallottam a cipője csikorgó hangját a fényezett padlón,
mintha valahová vinne magával.
– Operát?
– Lánybúcsúztatót tartunk. A menyasszony alkoholmérgezést
kapott, és a barátai hozták be. Az egész társaság részeg. Az
egyikük szoprán, és a szobában énekel. Elképesztő. Készen
állsz?
– Készen.
Kihangosított, és hallottam, hogy nyílik egy ajtó. Egy angyal
hangja szűrődött át a telefonon.
– Ave Maria.
Gyönyörű volt. Éteri. Könnyeket csalt a szemembe, ahogy ott
álltam a járdán. Ajándéknak éreztem ezt a váratlan szépséget,
ami egy hétköznapi reggel kellős közepén hullik az ölembe.
Alexis egy másik világba ragadott magával. Egy hihetetlen nő
volt, aki két órára tőlem dolgozik egy kórházban, és épp egy
olyan beteget kezel, akinek a barátja latinul énekel. Alexis a
hétköznapjai során ezerszer érdekesebb és kulturáltabb életet
élt, mint én – és engem is be akart vonni ebbe.
Ettől a gesztustól hirtelen olyan hálát éreztem, amit nem is
tudok körülírni. Többet adott nekem magából, még ha ez csak
egy pillantás is volt a napja egyetlen pici részletébe.
Amikor vége lett a dalnak, Alexis azt suttogta a telefonba:
– Mennem kell. – Azzal letette.
Elmosolyodtam, és megtöröltem a szemem. Ott álltam, és
vigyorogva néztem a képernyőmet.
Többet akartam.
A saját szememmel akartam látni Alexis világát, nem csak
ezeket a bepillantásokat a függöny mögé. Részese akartam lenni
az életének.
De ez csak meghívással volt lehetséges. És kételkedtem abban,
hogy valaha is megkérne rá.
Éppen készültem visszaindulni, amikor ismét csörgött a
telefon.
 Ezúttal Amber volt az. A jókedvem szertefoszlott. Csak a
harmadik csengésre tudtam rávenni magam arra, hogy
felvegyem.
– Halló?
– Szia! Szóval, ezen a héten nem kaptam tőled utalást.
–  Még hét nap sem telt el azóta, hogy újra megnyitottam a
panziót. És a múlt hétvégi vendégeimnek vissza kellett fizetnem
a szállásdíjat.
– Uh, de miért?
–  Csak valami hülyeség miatt. Makk potyogott rájuk a fáról,
és…
–  Oké. Nem érdekel. – Feszült volt a hangja. – Azt mondtad,
minden héten kapok pénzt.
Kifújtam a levegőt, hogy lenyugodjak.
–  A szobák vasárnapig foglaltak – válaszoltam óvatosan. –
Hétfőn tudok neked küldeni pénzt.
– Mennyit? – kérdezte gyorsan.
Felszaladt a szemöldököm.
–  Minden rendben van? Feszültnek tűnsz. – Valójában
rettenetesen idegesnek tűnt. Valószínűleg be volt tépve.
Az, hogy Amber be van tépve, nem lepett meg. Bár az elmúlt
pár évben, egyre jobb formába jött. De ha visszacsúszott, és
megint drogozott, akkor úgy csinált, mintha a házra szánt pénz
ott lebegne előtte, mint egy üres csekk, és ezt utáltam.
–  Minden rendben – felelte szűkszavúan. – Csak kell a pénz.
Ha nem tudsz nekem minden héten pénzt szerezni, a
megállapodásnak annyi.
Bólintottam.
 –  Oké. A múlt hétvége egyszeri alkalom volt. Nem fog
megismétlődni.
– És ne add vissza az embereknek a pénzét! Normális vagy?! –
csattant fel.
Ráhagytam. Semmi értelmét nem láttam belemenni vele ilyen
vitákba. A múlt hétvégét leszámítva, nagyon jól végeztem a
munkámat. Nem volt szükségem a tanácsaira vagy a kritikáira.
Nem volt szükségem semmire az anyámtól, ahogy soha nem is
volt.
Soha nem volt közöttünk szeretet. Nem akartam, hogy bármi
rossz történjen vele – de azt is tudtam, hogy ha történne,
semmit nem tehetnék ellene.
Amber válságos időszakai, ciklikusan váltakoztak. És minden
alkalommal beleharapott abba a kézbe, ami etette. Ha
felajánlanám, hogy segítek neki összeszedni magát, ahogy azt a
nagyi is mindig tette, utólag nagyon megbánnám. Előbb
töröltetnék eltűnt csekkeket, és keresnék családi ereklyéket a
rochesteri zálogházakban, mint hogy őt meg tudnám menteni
önmagától. Úgyhogy minden erőmet inkább a ház
megmentésére fordítottam.
– Hétfőn ott lesz a pénz a számládon – feleltem.
– Rendben.
Letette a telefont.
Egy percig csak álltam odakinn, és bámultam a falfestményt a
gyógyszertár oldalán. Nem ad nekem hat hónapot. Ha
szerencsém van, ad hat hetet. Nem tehettem mást,
reménykedtem abban, hogy elegendő időt kapok.
Egyet biztosan tudtam: mire véget ér a szezon, így vagy úgy,
de az életem gyökeresen megváltozik.
 22. FEJEZET

Alexis

Ez volt a második reggel egyhuzamban, amikor arra ébredtem,

hogy Neil elrontotta a napomat. Előző nap kikapcsolta az
áramot a házban, ma pedig ott állt a konyhámban.
Az asztalnál ült és presszókávét kortyolgatott, szürke
nadrágban meg fehér golfpólóban.
Legszívesebben felordítottam volna.
– Jó reggelt! – köszönt, s mosolyogva rám nézett. – Csináltam
quiche-t, amit úgy szeretsz. – A pult felé biccentett, ahol a
kedvenc spenótos-brokkolis quiche-em egy szelete várt, egy
pohár frissen facsart narancslé társaságában. A tányéron volt
egy vegyes bogyós gyümölcsökkel teli kosárka is, meg egy apró
váza, benne egy szál virággal.
Imádtam a quiche-t. Különleges alkalmakkor Neil sütött is
nekem, például a születésnapomon.
Megint ezt csinálta.
Amit folyton. Próbált kedveskedni, és úgy tenni, mintha mi
sem történt volna. Mintha a rossz viselkedése egy kivágott
filmjelenet lenne, ami meg sem történt. Mintha arra számítana,
hogy hirtelen elfelejtem, hogy tegnap kikapcsolta az áramot a
házban, vagy hogy akaratom ellenére itt lakik, miután éveken
át bántalmazott érzelmileg, és mentálisan. Azt hitte, hogy ezek
után csak úgy leülök vele, és kellemesen megreggelizünk
együtt? Valószínűleg igen.
Csakhogy, én már nem voltam ugyanaz a nő.
Régebben annyira megviseltek a hangulatingadozásai, és
annyira kétségbeesetten vágytam minden kis kedvességre tőle,
hogy simán beadtam a derekam. Engedtem neki, és hagytam,
hogy mindent megússzon. Megköszöntem neki a virágot, vagy
úgy tettem, mintha örülnék a drága nyaralásnak, amit lefoglalt,
ahelyett, hogy bocsánatot kért volna. Megehetném azt a quiche-
t.
Ki nem szarja le azt a quiche-t?
Nem törődtem Neillel, a hűtőhöz mentem a
fehérjeturmixomért.
Sokat volt távol. Ő volt az osztályvezető a sebészeten, így
aztán heti nyolcvan órákat dolgozott, és sokszor plusz ügyeletet
is vállalt. Nagyon ritkán fordult az elő, hogy nekem reggel
ilyesmivel kelljen foglalkoznom – de kézbe veszem a dolgokat.
Majd hülye leszek hagyni, hogy Neil megszerezze a házamat.
Valószínűleg azt hitte, hogy ezzel a kis én is itt lakom
mutatvánnyal be fogom adni a derekam, mint mindig, amikor
terrorizált.
De én már nem hagyom, hogy terrorizáljanak. Végeztem.
Hosszan elbeszélgettem a terapeutámmal erről a helyzetről.
Neil nem erőszakos volt, hanem csak egy bunkó. Egyáltalán
nem féltettem a biztonságomat, ha vele voltam, de ha így lett
volna, akkor lemondok a házról, bármennyire is vágyom rá. A
terapeutám inkább amiatt aggódott, hogy vajon kibírom-e azt a
mentális, és érzelmi áldozatot, ami ezzel a folyamattal jár majd.
 A válaszom igen volt.
Nem hiszem, hogy el tudnám viselni azt az áldozatot, ami
azzal járna, ha nem bírnám ki.
Ha hagynám, hogy megússza, akkor megint én lennék az
áldozat.
Azt akarta, hogy kirakjanak engem innen, amit meg- és
kiérdemeltem, hogy elvegyék az otthonomat büntetésül azért,
mert nem fogadtam őt vissza. Soha nem adtam volna meg neki
ezt az elégtételt.
Valami megváltozott bennem az elmúlt hetekben. Minél
távolabbról tekintettem erre a kapcsolatra, annál erősebb
lettem, és annál könnyebb volt szembeszállni Neillel. Hajlandó
voltam elviselni a jelenlétét, és keménynek maradni, cserébe
azért a lehetőségért, hogy végre megmutathassam neki, képes
vagyok rá.
Az ügyvédem azt mondta, hogy békéltetésre kell mennünk, a
ház miatt. Ha az nem válik be, márpedig nem fog, akkor
megyünk a bíróságra. A ház árát fel kell becsültetni, és össze
kell szednem a pénzügyi nyilvántartást. Három-hat hónap. Csak
három-hat hónapig kell majd ezzel foglalkoznom, aztán így
vagy úgy, de vége lesz. Vagy ő kapja meg a házat, vagy én. De
legalább, amikor vége lesz, elmondhatom, hogy nem hagytam,
csak úgy, hogy megint harc nélkül nyerjen.
Éreztem, ahogy Neil az asztaltól a hátamra mered. Kéne egy
hűtőszekrény a hálószobámba.
Hallottam, ahogy feláll.
– Ali…
– Ne! – csattantam fel, és egyenesen a szemébe néztem.
 A tenyerével az asztalra támaszkodott.
– Ha nem vagy hajlandó beszélni velem, akkor nagyon hosszú
hónapok állnak előttünk.
–  Amúgy is hosszú hónapok lesznek. Ha nem tetszik, költözz
el! – javasoltam, idézve azt, amit a minap a fejemhez vágott.
Megszólalt a csengő, én pedig, kihasználva a lehetőséget,
kisétáltam a konyhából.
Kinyitottam a bejárati ajtót. Anya és apa állt a küszöbön túl.
Döbbenten pislogtam.
–  Nem tudtam, hogy átjöttök – szólaltam meg, amikor
beléptek.
A szüleim a hetvenes éveikben jártak, de olyan tartásuk volt,
mint az ötveneseknek. Mindketten úgy dolgoztak, mint a gép,
egészen a márciusi nyugdíjazásukig. Apa csak azért ment
nyugdíjba, mert a szeme már nem volt a régi, és ez
megnehezítette a műtéteket. Anya ízületi gyulladástól
szenvedett. Máskülönben, valószínűleg a haláluk napjáig
dolgoztak volna.
Apa kék pólót és fehér nadrágot viselt, ősz haját gondosan
hátrafésülte. Anya öltözéke annyire illett hozzá, mintha
egyeztettek volna a színekről, ősz haját fehér napellenző sapka
alá szorította.
Apa arcon csókolt.
– Golfozni megyünk Neillel. Készen áll?
–  Hogy ti… – A fejemet ráztam. – Apa, Neil meg én
szakítottunk – magyaráztam, követve őket a nappaliba.
Anya elfoglalta a nyugágyat, apa pedig leült a kanapéra.
– És?
 Keresztbe tettem a karom.
– És nem helyes, hogy az exemmel menj golfozni.
–  Alexis, Neil és én, már jóval azelőtt barátok és kollégák
voltunk, hogy ti járni kezdtetek – válaszolta apa.
Megnyaltam az ajkam.
– Apa. Neil megcsalt engem…
Felemelte a kezét.
–  Nem fogok belekeveredni a szerelmi civakodásotokba. A
párok folyton veszekednek. Majd megoldjátok. Vagy nem. De én
senki pártjára nem állok.
Pislogva néztem.
– Nos, talán érdekelni fog, hogy a kérésem ellenére itt lakik.
– Ez ugyanúgy az ő háza, mint a tiéd. És őszintén szólva, oda
kéne adnod neki. Te akarsz véget vetni a kapcsolatnak, és a
műszakjai miatt, jobb, ha a kórház közelében lakik. Hacsak nem
tervezel nagyobb munkaterhet vállalni, nem értem, hogyan
érvelhetsz azzal, hogy neked több jogod van a házhoz.
Döbbenten bámultam rá.
Anya tekintete azt üzente: „Hagyd rá, felesleges vele
vitatkozni.” Összeszorítottam a számat.
Apa a fejét ingatta.
–  Egyszerűen nem értem, miért nem akarsz elmenni
párterápiára. A kapcsolatokon dolgozni kell, Alexis. Nem
hagyhatsz fel mindennel abban a pillanatban, hogy a dolgok
nehézzé válnak.
Anya a térdére tette a kezét.
–  Cecil, szerintem hagyjuk, hogy majd ők rendezzék a
dolgaikat, ha lesz rá idejük. Mit gondolsz? Mindketten olyan
sokat dolgoznak…
–  Erről jut eszembe – vágott közbe apa. – Arról értesültem,
hogy dr. Gibson néhány hónap múlva nyugdíjba megy, ami azt
jelenti, hogy a sürgősségi osztály vezető pozíciója felszabadul.
Meg fogod pályázni. Már mindketten megtettük a javaslatainkat
a testületnek. Anyáddal már jó ideje elnézően tűrjük, hogy
nincs semmi ambíciód. Ha nem akartál több lenni egy hős
mentősnél, megspórolhattál volna nekünk háromszázezer
dollár tandíjat.
Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem.
Megnyaltam az ajkam.
– Attól, hogy nem vagyok sebész, még nem igaz, hogy nekem
nem fontos, amit csinálok – válaszoltam óvatosan.
De hiába. Mert apám számára, a két dolog pontosan ugyanazt
jelentette.
Ő, meg anya is sebész. Apa azt akarta, hogy idegsebésznek
menjek. Jobban szerette volna, ha Derek is valamelyik
szakterületüket követi a plasztika helyett, de a bátyám már
korán bebizonyította, hogy a szakterülete elég hírnévvel jár
ahhoz, hogy apa megnyugodhasson. De én nem tudtam
felmutatni semmi ilyesmit.
Amit fel tudtam mutatni, az Neil volt.
Neil mellett feljebb ment az értékem. Apának nem tetszett a
szakterületem, de abbahagyta az idegsebészet melletti
kampányt, mert Derek ott volt, hogy vigye a fáklyát, nekem
pedig maradt a sebészet osztályvezetője. Számára Neillel
randizni, már önmagában is eredmény. De egyedül nem voltam
elég. Pláne most.
 Az jutott eszembe, hogy Neil sokkal jobb Montgomery lett
volna, mint amilyen én valaha is voltam. Sőt, most egyenesen
úgy tűnt, apa sokkal inkább tekintette őt a fiának, mint engem a
lányának.
Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak ez lenne az
igazság – hogy Neil apa fia, én pedig nem vagyok több, mint Neil
exbarátnője, egy random, jelentéktelen nő, aki szakíthat vele, és
élheti tovább az életét. Olyan könnyű lett volna, ha az
univerzum így rendezi a dolgokat.
De az univerzum le se szart.
Neil jókedvűen megjelent, miközben én, a könnyeimmel
küszködtem. Kizárt, hogy ne hallott volna minket a másik
szobából.
–  Cecil! Jennifer! – Neil csak úgy ragyogott. – Készen álltok,
hogy lecsapjunk a lyukakra? – Meglendített egy láthatatlan ütőt.
Néztem, ahogy apa arca felragyog. A térdére támaszkodva
felállt, és megrázta Neil kezét. Aztán felém fordult.
–  Alexis, beszéljük majd át a kórház százhuszonötödik
évfordulójára írt beszédedet! Ebédeljünk együtt a klubházban
fél egykor!
Rámeredtem.
– Mi… nem! Én nem fogok vele ebédelni!
Apa rám szegezte a tekintetét.
– Hogy mondtad?
Neil a vállára tette a kezét.
– Alinak be van táblázva a napja, C. Majd máskor bepótoljuk –
mondta.
Néztem, ahogy apa azonnal feladja a keresztes hadjáratot. Ha
Neilnek jó, neki is jó.
A gondolat, hogy Neil kihúzott ebből a kínos helyzetből, csak
még jobban felbosszantott.
Apa még egy rosszalló pillantást vetett rám. Aztán az ajtó felé
indult.
Anya megállt, és megölelt.
–  Tudod, hogy milyen – suttogta. – Nagyon szeret téged, és
csak azt akarja látni, hogy eléred azt, amiről tudja, hogy képes
vagy rá. Szeretlek, kicsim. – Megcsókolta az arcom,
megveregette a hátamat, és elment.
Neil hátul várakozott, és amikor a szüleim már túl messze
voltak ahhoz, hogy hallják, halkan odahajolt.
–  Nagy nyomás alatt van, Ali. A bátyád elvett valami ócska
popsztárt, és elköltözött az országból. És elég nehezen viseli a
nyugdíjba vonulásukat is. Légy vele kíméletesebb!
Döbbenten néztem.
–  Apa mesélt neked róla? De hát aláírt egy titoktartási
nyilatkozatot.
–  Hát persze hogy elmondta. – Szünetet tartott, és olyan
pillantást vetett rám, amit nem tudtam megfejteni. –
Beszélhetnénk később? Kérlek!
Összeszorítottam a számat, és szabályosan remegtem.
Várt, de nem válaszoltam. Képtelen voltam rá. Úgy éreztem,
ha kinyitom a szám, nem állok jót magamért.
– Este találkozunk – vetette oda végül, nyilvánvalóan igennek
véve a hallgatásomat.
Aztán elment.
Abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó, elvesztettem a
fejem. Düh, felháborodás és hisztéria forrt bennem, a kezembe
támasztottam az arcom.
Gyűlöltem ezt az egészet. Gyűlöltem mindent.
Gyűlöltem, hogy Derek magamra hagyott, hogy apában
semmi becsület nincs, hogy ekkora csalódást okoztam, hogy
sosem akartam sebész lenni, hogy unalmasnak és fárasztónak
találtam a gondolatot, hogy órákon át egy műtőben álljak.
Nehezteltem a létezésem csúcspontjára, és mindarra, ami odáig
vezetett. Gyűlöltem dr. Charles Montgomeryt, a családom
legelső tagját, aki a Royaume Northwesternben dolgozott.
Gyűlöltem minden Montgomeryt, aki hozzájárult az
örökséghez, aki megerősítette, hogy ne tudjak kitörni ebből,
mert bármennyire is jót tett, bármennyire is tudtam, hogy
életeket menthetek, most éppen azt kívántam, bárcsak ne lenne
ez az örökség.
De leginkább Neilt gyűlöltem. Ha nem vált volna ilyen
szörnyű emberré, most talán boldog lennék. Talán
hozzámentem volna feleségül, és felvette volna a nevemet, és
akkor ő lehetett volna az Egyetlen, és nem nekem kellene.
Akkor mindenki megkapta volna, amit akart. Mert most csak
úgy kaphatta meg mindenki, amit akart, ha én úgy döntök, hogy
a szenvedést választom.
Azonnal rám tört a klausztrofóbia, mintha a ház falai
összezsugorodtak volna körülöttem. Nem kaptam levegőt.
A testemben a futás ősi vágya lüktetett. A garázsajtó felé
rohantam, és pontosan tudtam, hová megyek.
Látni akartam Danielt.
Azt akartam, hogy rám ugorjon a sáros kutyája, azt akartam,
hogy játszhassak a kis kecskéjével, azt akartam, hogy olyan
helyen legyek, ahol meleg, puha bútorok vannak, és hagyni
akartam, hogy valaki megnyugtató ölelésbe vonjon, egy olyan
városban, ahol nem várnak tőlem semmit.
Felhúztam a garázsajtónál hagyott sárcsizmát, és beültem a
kocsimba anélkül, hogy magammal vittem volna az ottalvós
táskámat.
Egész úton Lola negyedik albumát hallgattam, fülsiketítő
hangerőn. Amikor elkészítette, biztosan ugyanolyan hangulatba
került, mint most én, mert nagyon hasonlított Alanis
Morrissette You Oughta Know című számához, ami tökéletes
volt, mert nagyon passzolt a dühömhöz.
Nem hívtam fel Danielt, hogy tudassam vele, jövök.
Először is azért nem, mert az út nagy részében szét voltam
esve, és nem akartam mindent rázúdítani, amint felveszi a
telefont. Össze kellett szednem magam, mielőtt beszélek vele –
vagy bárkivel.
És mi volt a második indokom? Szerettem volna csak úgy
betoppanni. Meg akartam tudni, hogy egyedül van-e, hogy
miként reagál arra, ha váratlanul megérkezem.
Ez irracionális, és gyerekes volt részemről. Egyáltalán nem
volt jogom ilyesmit tenni. De Daniel azt mondta, nem
találkozgat senki mással, és én hazugságon akartam kapni.
Szinte vágytam arra, hogy Daniel cserben hagyjon. Látnom
kellett, hogy az-e, akinek mondja magát, hogy őszinte-e. Úgy
voltam vele, hogy ha odaérek, és látom, hogy egy másik nő van
nála, akkor legalább most tudom meg, hogy ki ő valójában, és
nem később, mint Neil esetében.
 Amikor behajtottam a kocsifelhajtóra, Daniel a kertben volt.
Néztem, ahogy felkapja a fejét, és vigyor terül szét az arcán,
amitől azonnal jókedvem kerekedett. Kiszálltam a kocsiból,
Hunter odarohant hozzám, Chloe pedig követte őt, a rózsaszín
pizsamájában. Nevetve kaptam el a kutyát. Miközben Daniel
odajött hozzám, Hunter hangosan eleresztette a szokásos
rúúúúúú! kiáltását.
– Hát itt vagy! – Mosolygott rám a kutyája fölött.
– Igen, itt vagyok.
Meg sem lepődött. Magához húzott, lehajolt, és megcsókolt, én
pedig úgy éreztem, mintha az agyam egy része kikapcsolna. A
stresszes, aggódó, és dühös fele.
Egy centire elhúzódott, és az ajkamhoz közel azt suttogta: –
Fel kéne hívnod, mielőtt jössz.
Az agyam említett része visszakapcsolódott.
Hátráltam egy lépést, és leengedtem a kezem a mellkasáról.
–  Ó, persze. Sajnálom. Nem kellett volna, csak úgy
felbukkannom.
Elmosolyodott.
–  Tetszik, hogy csak így megjelentél. De máskor szólj előre,
hogy legalább le tudjak zuhanyozni. – A piszkos ruhájára
mutatott. – Meg hogy készíteni tudjak neked valami kaját.
A megkönnyebbülés látszódhatott az arcomon, mert
összehúzta a szemöldökét.
– Mit gondoltál, miért akarom, hogy felhívj előtte?
Nem válaszoltam.
A felismerés kiült az arcára.
–  Azt hitted… azt hitted, hogy idehozok egy másik lányt?
Mondtam neked, hogy nem találkozgatok senki mással.
– Nem tartozik rám…
– Nem találkozgatok senki mással – ismételte.
A szám sarka megrándult.
Aztán lehervadt arcáról a mosoly.
– És te találkozgatsz másokkal?
Megráztam a fejem.
– Nem.
Elvigyorodott.
–  Jó. – Közelebb hajolt, hogy újra megcsókoljon, de én
elhúzódtam.
–  Ha másokkal is találkozgatni szeretnél, azzal sem lenne
semmi baj.
A mosolya ismét eltűnt.
– Miért akarnék?
A hajamat a fülem mögé igazítottam.
– Hát, eddig nem igazán beszélgettünk erről, Daniel, de talán
jó lenne felállítanunk néhány szabályt.
Az arcomat fürkészte.
– Oké.
– Szóval, milyen szabályokat szeretnél? – kérdeztem.
– Tényleg tudni akarod?
– Igen.
– A pasid akarok lenni.
Ez egyenesen a szívemet találta el, a gyomrom pedig csinált
egy hátraszaltót. De az agyam leállította.
A pasim akar lenni? Miért? Túl öreg vagyok. Legalábbis neki.
Túl messze lakom, és túlságosan különböző az életünk.
 Mit akart tőlem?
Szinte naivan aranyos volt. Mint amikor egy gyerek azt
mondja, hogy űrhajós, vagy balerina akar lenni. Aztán persze
felnő, és végül valami olyat csinál, aminek tényleg van értelme.
Talán csak úgy értette, hogy nem akarja, hogy másokkal is
lefeküdjünk? Azt akarta, hogy kizárólagos legyen a
kapcsolatunk? Ezt meg tudnám érteni.
Szinte abban a pillanatban rájöttem, hogy én sem akarom,
hogy másokkal találkozgasson. Már annak a gondolata is, hogy
valaki mást ölelget, hirtelen olyan féltékenységi rohamot váltott
ki belőlem, hogy meglepődtem.
Ha egy másik nővel találtam volna itt, amikor megérkezem,
az teljesen letaglózott volna. Ezt egészen mostanáig, fel sem
fogtam. Ahogy a nyílt tekintetét néztem, és ahogy a meleg karját
éreztem magam körül, valami azt ordította bennem, hogy AZ
ENYÉM.
De nem lett volna fair kisajátítanom. Mert tudtam jól, hogy én
soha nem lehetek az övé.
Ha a pasim lenne, jogosan várhatna el tőlem dolgokat. Meg
akarná ismerni a családomat, velem szeretne lenni az
ünnepeken, a születésnapomon, az ő születésnapján. El akarna
jönni hozzám, hogy megismerje a barátaimat. És én ezek közül,
egyiket sem fogom tudni megtenni érte. Soha. Igazságtalannak
éreztem, hogy hagyjam, ő döntse el, nem randizik-e mással,
amikor ez a dolog közöttünk, soha nem vezethet sehova.
– Daniel, most nem akarok pasit magamnak – feleltem. – Nem
fér bele az életembe.
Azt hiszem, csalódottság suhant át az arcán, mégis
mosolygott.
–  Semmi baj. Nincs szükségünk címkékre. Akkor egyszerűen
csak megegyezünk abban, hogy nem fekszünk le másokkal, és
egyelőre köztünk sem lesz ennél több. Amúgy nekem sem lenne
nagyon több időm másra.
– Oké – bólintottam.
– Oké – mosolygott.
Boldognak kellett volna lennem, hogy megkaptam, amit
akartam – monogámiát mindenféle kötöttség nélkül. De
valahogy, mégis inkább a csalódottság vett rajtam erőt.
Odahajolt hozzám, megcsókolt, és ennek hatására minden
rossz gondolatom elpárolgott.
Az arcomat az érdes kezében tartotta, és valami gyümölcsös
ízt éreztem a nyelvén. Le akart zuhanyozni, de örültem, hogy
nem tette. Daniel illata volt. Mintha a frissen ásott föld illata
keveredett volna, a műhelyét belengő cédrus, és a tiszta
verejték aromájával.
Egy kicsit elhúzódott, majd úgy döntött, még nem végzett, és
újra megcsókolt.
Jaj, ez a fiú! Legszívesebben belemásztam volna, össze
akartam olvadni a testével.
Daniel egy másik világba repített. Ott lenni azon a helyen,
vele, kiszakadást jelentett a valóságból. Egymás után zárta be az
agyamban lévő laptop nyitott ablakait, amíg csak ő maradt az
egyetlen dolog a képernyőn. Éreztem, ahogy Neil, az apám és a
Royaume Northwestern Kórház is elkezd a feledés homályába
merülni, majd totál kialszik.
Elképesztő volt, hogy valaki, aki ennyire nem hozzám való,
képes ilyesmire. Az életünk összeférhetetlensége ellenére ilyen
hatással volt rám. Azon tűnődtem elmerengve, vajon
lehetséges-e, hogy egy korábbi életünkben ismertük egymást, és
most újra egymásra találtunk. Hogy talán ezért olyan ismerős…
Csakhogy, ezúttal túl korán születtem, és a kasztrendszer egy
olyan magas szintjére kerültem, amit ő nem tudott megmászni.
Ez egy kicsit elszomorított.
Ez a kapcsolat, soha nem fog beteljesedni. Soha nem fogja, egy
nagy sóhaj kíséretében, közelebb engedni a körülöttünk lévő
embereket. Nem töltik ki a tüdejét az én embereim, az én
életem.
Csak ennyi jár nekünk a jövőben is. Csupán ennyi.
És ez sem tarthat sokáig.
Mosolyogva húzódott el.
–  Megyek, megmosakszom. Aztán elmegyünk enni valamit.
Nem akarod odaadni Chloénak a cumisüvegét, amíg én
zuhanyozom?
Lélegzet-visszafojtva bólintottam.
Miután elkészült, nem Jane-hez vitt, pedig arra számítottam.
A kis családi tulajdonban lévő élelmiszerboltba mentünk.
Útközben rájöttem, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem
bánnám, ha a Jane’sben ennénk, ahol mindenki láthat minket.
Részben azért sem, mert az én hibám volt, hogy Danielnek nem
lehettek más tervei. Részben pedig azért, mert bár tudtam, hogy
Daniel csak egy srác, akivel szexelünk, az elmúlt hetekben, a
dolog köztünk már nem tűnt olyan botrányosnak. Inkább
éreztem randizásnak, mint afférnak.
Az ajtó csilingelt, ahogy Daniel maga elé engedve benyitott a
kisboltba. Intett Briannek, aki éppen kiszolgált valakit, majd
felém fordult.
–  Oké. Nem adtál időt, hogy bármit is megtervezzek, mire
ideérsz, úgyhogy kreatívak leszünk. Játsszunk valamit!
Felhúztam az egyik szemöldökömet.
– Játszani akarsz?
–  Igen. Egy nagyon komoly játékot. A szabályokat kötelező
betartani.
– Kötelező? Hm.
–  Igen, kötelező. Az első számú szabály… – a drámai hatás
kedvéért szünetet tartott. – Soha ne keveredj szárazföldi
háborúba Ázsiában!
– Daniel!
Nevetett.
–  Csak viccelek! – Számolt az ujjain. – Nincs csere, nincs
visszalépés, és mindent ki kell próbálnod, amit kapunk. Ezek a
szabályok. Elfogadod a feltételeket?
Összehúztam a szemöldökömet.
– Nem tudom… azt hiszem, több információra van szükségem.
Keresztbe fonta a karját maga előtt.
–  Nem mondhatok többet, hacsak nem egyezel bele az
eddigiekbe.
Elmosolyodtam. Olyan aranyosan nézett ki, a műkomoly
arcával.
– Oké, egyetértek.
Összedörzsölte a kezét.
–  Rendben, akkor mondom, mit fogunk csinálni. Felváltva
sétálunk végig minden soron, így, kinyújtott karral. – T betűt
formázott a testével, az ujjaival a folyosó két oldalára mutatva.
– Aki nézi a másikat, azt mondja, hogy állj, aki pedig ott áll
kinyújtott karral, annak meg kell fognia azt, amire mutat. Amit
így összeszedünk, abból lesz a vacsora.
Nevettem.
– Ez most komoly?
–  Halálosan komoly. És nem panaszkodhatsz. Ennyi. A végén
választhatunk még három dolgot szabadon, hogy össze tudjunk
rakni egy normális ételt. Ha kell, használhatunk otthon lévő
dolgokat is, de csak akkor, ha mindent felhasználunk, amit a
játékban szereztünk.
Elmosolyodtam.
– Oké. Csináljuk!
– Rendben. Kezdjük a szórakozással!
Felkapott egy kocsit, majd a bolt hátsó részén lévő folyosóhoz
vitt, ahol magazinok és művészeti kellékek sorakoztak. Volt ott
egy nagy rekesz, tele 2,99 dolláros DVD-vel.
– Készen állsz? – kérdezte, miután megállt a rekesz mellett. –
Én kezdem.
– Aha.
Bedugta a kezét a filmek közé, és kotorászni kezdett. Harminc
másodpercig hagytam, majd megszólaltam:
– Állj!
Kihúzta a filmet, ami a keze ügyében volt, és megnézte.
– Örökkön-örökké. Drew Barrymore.
– Ez az!!! Azt nagyon szeretem.
Mosolyogva dobta be a kocsiba.
– Te jössz.
 A rágcsálnivalók sorához mentünk, én pedig kitártam a
karomat.
Várt egy kis ideig.
– Na, gyerünk!
Elindultam.
– Állj! – kiáltotta, amikor már a közepén voltam.
Megnéztem a lehetőségeimet mindkét oldalon.
–  Édes mustáros perec – jelentettem ki, az orromat ráncolva,
miközben megragadtam a zacskót. – És mogyoróvajas keksz.
Nem is rossz.
A húsos folyosó felé indultunk, és a csirkecomboknál
kötöttünk ki. A zöldségesnél póréhagymát, meg egy zacskó
vörösburgonyát vettünk. A tejtermékeknél tejszínhabot. A
fagyasztók sorából piros-fehér-kék csíkos jégkrém került a
kosárba. Három szabadon választható termékként pedig Daniel
a csirkealaplé, a zeller és egy bagett mellett döntött.
Annyira jól szórakoztunk – pedig egy teljesen egyszerű
dologról volt szó. Daniel ezen a téren mindig remekelt.
Annyira más volt, mint Neil! Mellette frissnek éreztem
magam. Neil mindig annyit körülményeskedett a randijainkkal
kapcsolatban! És azok inkább neki szóltak, nem nekem. Jegyek
az első sorba, exkluzív éttermek – csupa olyasmi, ami jól
mutatott a közösségimédia-posztjaiban. Egy idő után,
érzéketlenné váltam erre. Az egész dolog elvesztette a fényét.
Különösen azért, mert a randik nagy részében a telefonját
bámulta, vagy magáról beszélt.
Istenem! Hogyhogy nem vettem ezt észre?
Persze, tudtam az okát. Mert egy olyan férfi nevelt fel, akinek
fontosabb volt a presztízs, mint mondjuk a tisztesség, és az
őszinteség. Számomra ez volt a normális.
A bátyámból sokkal jobb ember lett, mint amilyen példát
mutattak neki. Derek kitört a kalitkából, amiben felnőttünk.
Azon tűnődtem, vajon ez Lola hatásának köszönhető-e, vajon ő
volt-e az, aki egy másik utat mutatott neki.
Mármint, részben persze azért vállalta az önkéntes munkát,
mert jól mutat az önéletrajzában. De végül azért maradt, mert
tudta, hogy jót tud tenni.
Ez ellentmondott mindannak, amit tanítottak nekünk. Az a
munka nem fogja Dereket gazdaggá tenni, és nem is lendíti
előrébb a karrierjét. Nem segít vele a Royaume-nak, és nem
nyűgözi le vele apánkat. Épp ellenkezőleg.
Hirtelen büszkeség töltött el iránta. Nem hiszem, hogy igazán
feldolgoztam volna, mit jelentett az, hogy a bátyám ottmaradt,
hogy tegye a dolgát. Annyira elvakított a tény, hogy ez milyen
hatással lesz az életemre, hogy nem vettem figyelembe a
változást, ami a bátyámban végbement.
És akkor rájöttem valami másra is. Tudtam, miért nem hozta
el hozzánk Lolát. Azért, mert nem lett volna semmi értelme.
Apa soha nem fogadta volna el őt. Soha. Ahogyan nem
fogadna el olyasvalakit sem, mint Daniel. Ezért aztán Derek
nem is foglalkozott vele. Megvédte a feleségét az elutasítástól, és
inkább feladta az életét.
Ez olyan szép, és önzetlen dolog volt – még ha ezzel engem is
megbélyegzett.
De nem hibáztattam ezért. Örültem, hogy legalább az
egyikünk megúszta. Lemondott a trónról, hogy egy közembert
vegyen feleségül. Legalábbis apám nyilvánvalóan így látta.
Lemondott minden vagyonáról.
De nem minden arany, ami fénylik…
Fizettünk, majd visszamentünk a garázsba a
zsákmányunkkal.
Én lecsüccsentem a konyhasarok mellé egy bárszékre, Hunter
pedig ledobta magát mellém.
– Szóval, mit fogsz főzni nekem?
–  Mit fogunk – javított ki Daniel, miközben kipakolta az
élelmiszereket.
– Mi? Én nem tudok főzni.
–  Hát, majd én megmutatom, hogy kell – felelte, és a
konyhapultra helyezte a hozzávalókat.
– Az, hogy együtt csináljuk, a buli része.
Kétkedve néztem rá.
Erre elmosolyodott.
– Gyere ide!
Leszálltam a bárszékről, hogy odaálljak mellé a pulthoz.
– Levest főzünk – jelentette be.
– Levest? – bólintottam a kupac felé. – Ezekből a cuccokból?
– A leves egyszerű. Bármiből lehet levest főzni.
Odament az apró szekrényhez, amit éléskamraként használt,
és elővett belőle lisztet meg egy hagymát. Keresett egy kis
fokhagymát is, majd a hűtőből kikapott egy darab vajat, és
mindent felsorakoztatott a pulton.
Egy szitakötő jelent meg a garázsban. Leszállt az apró
tűzhelyen lévő fazék peremére. Ezek mindenütt ott voltak
Wakanban!
 Néztem, ahogy Daniel elővesz egy vágódeszkát, meg egy kést.
– Te hámozd meg a krumplit, én pedig felaprítom a hagymát –
mondta.
De nem mozdultam, ugyanis fogalmam sem volt, hogyan
kezdjek hozzá.
Észrevette a tétovázásomat.
– Mi az?
Megnyaltam a számat.
–  Nem tudom, hogyan kell krumplit hámozni – árultam el. –
Még sosem csináltam.
Pislogva nézett rám.
– Még sosem hámoztál krumplit?
– Nem. Volt szakácsunk… nem szorultam rá.
Neil imádott rámutatni, hogy mi mindenhez nem értek, ami a
hétköznapi emberek számára alapvetőek. A szüleim egy nagyon
különleges életre készítettek fel. Három nyelven beszéltem
anyanyelvi szinten. A Stanfordon végeztem el a
mesterképzésemet, és a Berkeley-n doktoráltam. De sosem
tanultam meg mosni. Nem takarítottam ki a saját házamat. Azt
sem tudtam, hogy fogjak neki, míg Daniel meg nem mutatta,
hogy kell.
Rájöttem, hogy ez is egy eszköz volt Neil számára, amivel fenn
tudta tartani az irányítást felettem. Mert csak ő tudott vigyázni
a házra. Hogyan is élném túl nélküle? Hisz még főzni sem
tudtam.
Ha megéheztem, akkor rendeltem kaját online, vagy
beraktam valamit a mikróba. Tudtam szendvicset, és salátát
készíteni. De Neil, mintha azt az illúziót akarta volna kelteni
bennem, hogy szükségem van rá, mert nem tudok egyedül
lenni. Hogy gondoskodni kell rólam. Nem tudnék háztartást
sem vezetni. Ha ő nem sütött volna nekem quiche-t, akkor
életem hátralévő részében nem is ettem volna.
Felnéztem Danielre, és vártam, hogy megszégyenítsen a
konyhai képességeim hiánya miatt, ahogy Neil folyton tette. De
ő csak megvonta a vállát.
– Jó, akkor megmutatom.
Éreztem, hogy ellazul a vállam.
– Hogy tanultál meg főzni? – kérdeztem.
Elmosolyodott.
–  Itt tudnod kell főzni. Mi nem mindig engedhetjük meg
magunknak, hogy étterembe menjünk. Oké – folytatta, és
miután megmostam a kezem, odaállt mellém. – Meg fogod
hámozni a krumplit, így. Ha végeztél a hámozással, felkockázod
őket. Így. – Fogta a kést, és megmutatta nekem a módszert. –
Azért kockázzuk fel, hogy gyorsabban megfőjön. Mivel levest
készítünk, levesszük a héjukat, de a krumplipüréhez például én
szeretem rajta hagyni…
Ahogy haladtunk, mindent ugyanígy elmagyarázott. Nemcsak
azt, hogyan kell csinálni, hanem azt is, hogy miért. Nekem ez
tetszett. Ugyanígy képeztem ki a rezidenseimet.
Olyan türelmes volt – és olyan közel állt hozzám, amennyire
csak lehet. Ez feltűnt, és nagyon, nagyon elvonta a figyelmemet.
Friss illata ingerelte az orromat, és azon kaptam magam, hogy
közelebb hajolok hozzá, pedig dolgoznom kellene.
Biztosan észrevette, mert megfordult, hogy lenézzen rám, és
az arcunk hirtelen nagyon közel került egymáshoz – és ekkor
valami olyasmit éreztem, amit már nagyon régen.
Pillangókat a gyomromban.
– Mi az? – kérdezte mosolyogva.
Nagyot nyeltem, és csak pislogtam rá.
Meglökött a vállával.
– Mi az?
Megvontam a vállam.
–  Nem tudom. Csak elvonod a figyelmem. Ennyi. –
Visszanéztem a vágódeszkámra, és mintha megremegtem volna
egy kicsit. Mintha valami nagy dolog történt volna, ami miatt
elveszítettem az irányítást.
Nem szoktam pillangókat érezni a gyomromban. Túl öreg
voltam már az ilyesmihez. Ennyi idősen már túl kellene, hogy
legyek a fellángolásokon, és azon, hogy kiskutyaként csüngjek
egy fiún.
Éreztem, hogy Daniel mosolyog, pedig nem néztem rá.
–  Képes lesz koncentrálni erre a feladatra, doktornő? –
incselkedett, és a hajamba fúrta az orrát. – Mert szükségem lesz
az osztatlan figyelmére, és úgy tűnik, ön egy kicsit zavart –
suttogta.
Megint a pillangók.
Istenem, ne! Nem voltam képes koncentrálni.
Megemeltem a fejemet, hagytam, hogy megcsókoljon, és az új
fejlemény miatt mintha elbizonytalanodtam volna egy kicsit.
Daniel annyira elbűvölő volt! És jóképű. Pusztítóan jóképű.
Olyan férfi volt, akitől elállt a lélegzetem – és ez azért
történhetett, mert jó ember volt. Kedves, figyelmes és türelmes.
Nagylelkű. És olyan egyszerű! Egyáltalán nem volt benne semmi
bonyolult.
Neil inkább egy orosz matrjoska babához hasonlított, akinek
a jó tulajdonságai annál kisebbek lettek, minél beljebb jutsz.
Daniel ennek pont az ellenkezője volt. Minél többet tudtam róla,
annál jobbnak láttam.
Tetszett, hogy vigyáz Popeye-re. És megértettem, hogy a város
miért választotta őt polgármesternek – szerintem nem azért,
mert Grant volt, hanem mert a Grantek egy bizonyos típusú
emberek voltak. Diplomatikusak és közkedveltek. És ebben nem
azért voltam biztos, mert Daniel ezt mondta nekem, hanem
abból, ahogyan mások bántak vele.
Liz elismerően beszélt róla aznap, amikor találkoztunk. Brian
két órát töltött az estéjéből azzal, hogy egy zárt autósmozi
vetítőtermében üljön, csak azért, hogy Daniel elvihessen
moziba. Doreen azért hívta fel, mert tudta, hogy meg fogja
látogatni Popsot. És amikor látta, hogy Pops elesett, elvitte az
orvoshoz egészen Rochesterig, és beszerelte azt a rudat a
zuhanyzójába.
Ha az ember megnézte, hogyan bántak Neillel a körülötte lévő
emberek, talán ugyanarra a következtetésre jutott, hogy nagyon
közkedvelt. Neil mindenki asztalánál előkelő helyet foglalt el. A
különbség az volt, hogy Neilre senki sem támaszkodott úgy,
mint Danielre. Neil valamennyi kapcsolata, a státusszal járó,
felszínes kötődéseken alapult. Semmi másra nem volt
szükségük tőle, csak azokra az előnyökre, és a hazug erkölcsi
fölényre, amelyek az ismertségével jártak együtt.
Ha Neillel egy társaságba kerültél, az azt jelentette, hogy
fontos ember vagy. Azok közé tartozol. akiknek szívesen
megveregeti a vállát. De ha bármiben segítségre számítottál
tőle, akkor nagyot koppantál.
Ha Daniellel kerültél egy társaságba, az azt jelentette, hogy jó
ember vagy. Azt jelentette, hogy olyan ember vagy, aki
kiérdemelte a szeretetét. És kezdtem rájönni, hogy a szeretete
olyan szintű odaadást jelentett, amit – talán Brin és Dereken
kívül – még soha senki mellett nem tapasztaltam. És úgy tűnt,
hogy ez, egy egész városra kiterjedt. Mintha a hűségnek ez a
köpenye, elég nagy lenne mindenki számára.
És akkor rájöttem, szinte elbűvölve, hogy valamilyen módon
én is kiérdemeltem a szeretetét. Biztosan kedvel engem, és nem
csak szexuális értelemben, különben miért beszélgetne velem
annyi időt telefonon, és miért akarná, hogy a barátnője legyek?
Huh!
Krumplihámozás közben rágni kezdtem az ajkamat.
Emlékszem, milyen fontosnak éreztem magam, amikor a
sebészet osztályvezetőjének megtetszettem. Azt hiszem, annyira
elkápráztatott ez, no meg Neil hamis bája, hogy nem vettem
észre a vészjelzéseket, amelyek az orrom előtt villogtak.
Elhessegettem őket, amikor Neil goromba volt a személyzetünk
tagjaival, vagy amikor a nővérek panaszkodtak rá.
Daniellel pont az ellenkezője történt. Annyira biztos voltam
benne, hogy nem fog tudni lenyűgözni engem, hogy aztán én
lepődtem meg a legjobban azon, hogy mégis így történt.
Megcsörrent a telefonja a zsebében, mire letette a kését, hogy
felvegye.
– Komolyan? – Összehúzott szemöldökkel néztem rá. – Neked
nincs lenémítva a telefonod? Fel szoktál hívni embereket, és
nem némítod le a mobilodat? – cukkoltam.
Felnevetett.
–  Máskülönben honnan tudnám, hogy valaki hív? Nem erre
van a csengőhang?
Elővette a telefonját.
–  Liz hív. – Felvette. – Szia, mi a… – Megállt és hallgatott. A
szemöldökét leeresztette. – Itt van. Jól van. Oké, várj egy kicsit! –
Kihangosította a hívást.
– Alexis? – szólalt meg Liz.
Zavartan néztem Danielre.
– Szia, Liz…
–  Oké, szóval Hannah szülni fog, és el akarták vinni a Mayo
Klinikára, de nagyon felgyorsultak a dolgok, nem tudták már
beültetni a kocsiba, és…
Sikítást, majd üvegcsörömpölést hallottam.
– El tudnátok jönni? – kérdezte rémülettel a hangjában.
Danielre nézve bólintottam, majd rohanni kezdtünk az ajtó
felé.
Liz lihegett.
– Videohívásban vagyunk egy szülésznővel a kórházból. Doug
itt van, próbál segíteni, de Hannah nem engedi, hogy
hozzáérjen, a mentő meg csak negyven perc múlva érkezik,
viszont nem hiszem, hogy kibírja a negyven percet.
–  A feje búbja látszik? – kérdeztem. Már Daniel kocsijában
ültünk.
–  Hát… nem tudom. Sok folyadékot látok. Vért, meg nem
tudom mit. Azt hiszem, elfolyt a magzatvize.
–  Oké, máris indulunk. Figyelj, forralj vizet, és szedj össze
annyi tiszta törülközőt, amennyit csak találsz! Szükségem van
gumikesztyűre, ollóra és zacskócsipeszre. Tudod, az a műanyag,
amivel le lehet zárni a nejlonzacskót. Fogj egy poharat, töltsd
meg sósborszesszel, dobd bele a csipeszeket, és várj meg!
– Oké, rendben.
– Vonalban leszek, amíg oda nem érünk – folytattam nyugodt
hangon. – Ne ess pánikba!
Daniel már az utcán volt, és észak felé tartottunk.
– Három perc – közölte.
Amikor megálltunk a ház előtt, úgy tűnt, mintha a fél város a
pázsitra gyülekezett volna. Bentről sikoltozást, és kiabálást
hallottam.
Átrohantunk a nappalin a hálószobába, ahol hatalmas káosz
fogadott.
Legalább hat ember tartózkodott benn. Liz az éjjeliszekrény
mellett állt, az egyik telefont a füléhez szorította, a másikkal
pedig videohívásban volt. Doug az ajtónál állt, a szülésre kész
Hannah pedig, az ágyban ült izzadtan, és kipirulva.
Doug elkeseredettnek tűnt.
– Hannah, hadd nézzem meg!
A nő szigorú pillantást vetett rá.
– Doug, addig fogom bent tartani azt a babát, amíg valaki nem
jön. Valaki, aki nem te vagy! Nem fogsz benézni ma a lábam
közé. Nem csinálom ezt!
– Orvos vagyok, Hannah!
– A hadseregben biztos nem vezettél le szülést.
– Kecskellést már igen!
–  TAKARODJ A PICSÁBA! – Hannah felkapta az ébresztőórát,
és Doug felé hajította. A fickó még épp időben húzódott el, így a
vekker egy nagy csattanással a falnak csapódott, repeszeket
zúdítva, a már amúgy is halomban álló törött tárgyakra.
Hannah a takaróba kapaszkodott, és felsikoltott a fájdalomtól.
Liz ekkor vett észre.
– Itt van az orvos!
Doug megkönnyebbülten nézett rám.
–  Hála a jóistennek! – A kezembe nyomott egy doboz
gumikesztyűt. Visszapillantott a betegre. – Én sem szívesen
néztem volna meg a húhádat, Hannah! – Visszafordult felém. –
Én leléptem. Hívj, ha segítségre van szükséged – motyogta, és
elhaladt mellettem.
A szomszédos fürdőszobában könyékig megmostam a kezem,
aztán az ágyhoz mentem, és felhúztam a kesztyűt.
–  Hannah, dr. Alexis vagyok. Tudja, hogy mennyi idő telt el
két összehúzódás között?
Megrázta a fejét, és összeszorította a szemét.
Danielhez fordultam.
–  Kérek mindenkit, aki nem a másik szülő, hogy hagyja el a
szobát!
Az ágy szélén ülő, aggódó tekintetű fiatal nő felemelte a kezét.
– Hannah felesége vagyok.
– Hogy hívják? – kérdeztem.
– Emelia.
–  Emelia, ön maradjon! Liz, elhoztad nekem azokat a
dolgokat, amiket kértem? – Bólintott, és a törölközőkre
mutatott.
– A víz már forr. Doug feltette azelőtt, hogy mondtad volna.
 –  Oké, szeretném, ha öt percig forralnád nekem az ollót.
Amint kész, hozd ide nekem! Legyél óvatos, forró lesz! Tedd egy
tiszta tányérra, hogy kihűljön!
Fürgén bólintott, átadta a videóhíváson lévő telefont
Emeliának, és elhagyta a szobát. Amikor hallottam az ajtó
kattanását, felemeltem a lepedőt.
– Megnézem a méhnyakát, rendben?
Hannah kinyitotta az egyik szemét, és összeszorított szájjal
bólintott, miközben ismét összehúzódása volt. Megvártam, amíg
elmúlik, majd elkezdtem a vizsgálatot.
–  Bármilyen komplikáció a terhességgel kapcsolatban? –
kérdeztem.
Emelia megrázta a fejét.
– Nincs.
– Terhességi cukorbetegség? Magas vérnyomás?
–  Nincs. Ő és a baba is egészséges. – válaszolt Emelia
kikerekedett szemmel.
Hannah tíz centiméteresre tágult, és a méhszáj teljesen eltűnt.
–  Minden rendben, Hannah? Nem lesz időnk megvárni a
mentőt – figyelmeztettem. – A következő összehúzódáskor
nyomni fogunk. – De Hannah megrázta a fejét. – Nem, nem,
nem, nem, nem, nem, nem így akarom. Van egy szülési tervem.
És, és… epidurális érzéstelenítést kell kapnom!
–  Tudom – válaszoltam nyugodtan. – De most az a fontos,
hogy a baba biztonságosan kijöjjön. És mivel nincs
lehetőségünk a baba megfigyelésére, nem várhatunk. A kicsi
veszélyben lehet, és ki kell juttatnunk, hogy megnézhessem,
oké?
 Hannah rémültnek tűnt, de bólintott.
– Mit szeretnél, Emelia, mit csináljon, Hannah? Fogja a kezed?
Vagy nézze a szülést?
Hannah sírt.
– Azt szeretném, ha nézné.
Bólintottam.
–  Oké. Emelia, ideállhatsz mellém. – Emelia odajött, még
mindig a kezében tartva a videóhíváson lévő telefont, amin az
osztályos nővér figyelt.
– Tudjátok, milyen nemű lesz a baba? – kérdeztem csevegve.
Hannah megrázta a fejét.
Elkezdtem törülközőket pakolni alá.
– Milyen neveket választottatok?
Emelia hangja megremegett.
– Ööö… Kaleb lesz, ha fiú, és Lily, ha lány.
–  Szép nevek. – Elmosolyodtam. – Készen állsz arra, hogy
megismerkedj Kalebbel vagy Lilivel? – Hannah bólintott.
Láttam, hogy a teste megfeszül egy újabb összehúzódástól.
–  Oké, készen állsz? Akkor kezdjük! Nagy levegőt veszel és
bent tartod, aztán tíz másodpercig nyomunk. Egy, kettő,
három… nagyon jó, négy, öt… jól haladunk… hét, nyolc, kilenc.
Jól van.
Hannah zihált a fájdalomtól.
–  Tudom, hogy fáj – mondtam. – De gondolj csak bele, most
már tudni fogod, milyen érzés lehet, amikor megfázik valaki. –
Jessica kedvenc szülési szövege.
A többiek nevettek, és a feszültség egy kicsit oldódott.
Még háromszor nyomott, párszor összehúzódott, majd
megjelent a baba feje.
A köldökzsinór a nyaka köré tekeredett.
–  Hannah, szeretném, ha most abbahagynád a nyomást, és
épp csak lihegnél egy kicsit – mondtam határozottan.
Nekiálltam kibogozni az ujjaimmal, de a köldökzsinór duplán
fel volt tekeredve, és túl szorosan. Nem tudtam kiszedni belőle a
fejét.
A nyak körüli dupla hurok, megrövidítette a zsinórt. Nem
láttam, hogy mi történik odabenn, vagy hogy mekkora a
holtjáték, mert ha a zsinór túl rövid, amikor a baba kijön, akkor
meghúzódhat, megakadályozva a baba oxigénellátását. Lehet,
hogy nem tudom majd időben leszedni, vagy nem tudom
biztonságosan elszorítani, és elvágni a szülés előtt, különösen
orvosi műszerek nélkül.
Egy szaltómanővert kellett alkalmaznom, a baba világra
segítéséhez. A baba fejét Hannah combja felé kell tolnom,
ahelyett, hogy egyenesen lefelé húznám. Ez lehetővé teszi, hogy
a vállak és a test többi része szaltóban kibukjon, miközben a
nyak a szülőcsatorna közelében marad, hogy a köldökzsinór ne
nyúljon, és ne feszüljön tovább.
Mindez, a másodperc törtésze alatt futott végig az agyamon. A
sokéves tapasztalat, a gyakorlat és az ösztönök vették át az
irányítást. Nem voltak monitorok vagy nővérek. Még egy
saroktámaszunk sem volt. De tudtam, mit kell tennem.
Magabiztosan felvettem a szemkontaktust Hannah-val.
– Még egyszer utoljára nyomjunk, és minden rendben lesz.
Elkezdtem a visszaszámlálást. Ujjaimmal szakszerűen
megdöntöttem a baba vállát, majd tökéletes szaltóba
lendítettem a babát.
Kislány volt. És az ösztöneim jól működtek. A köldökzsinór
épp elég laza volt a szaltóhoz. De ahhoz nem eléggé, hogy
egyenesen ki tudott volna jönni – márpedig, ha én nem vagyok
ott, akkor így történt volna. Főleg, ha Hannah nem hagyja, hogy
Doug segítsen neki.
Ha a zsinór megfeszül, és nem tudják időben leoldani, a baba
agykárosodást szenvedhet. Cerebrális bénulás, epilepszia,
értelmi, vagy fejlődési fogyatékosság a következmény. Akár meg
is halhat.
De ez a baba nem halt meg, mert én ott voltam.
Ezért dolgoztam ott, ahol.
Az ilyen pillanatokban tudtam, hogy azt csinálom, amit kell.
Az ehhez hasonló pillanatokban jöttem rá, hogy bármit is
mondjon apa, a szakterületem értékes – még ha nem is jár vele
nagy megbecsültség.
Gyorsan letekertem a köldökzsinórt a nyakáról, majd Hannah
hasára helyeztem a kicsit, akinek elkezdtem dörzsölni a hátát. A
kislány felsírt. Egy jó, erős sírással.
Elmosolyodtam.
– Bemutatom Lilyt.

Negyedórával később megérkezett a mentő. Tájékoztattam az

orvosokat, és átadtam a beteget. Amikor kijöttem a szobából, a
város összes lakója már nem az udvaron állt – hanem ott, a
nappaliban. Daniel felállt, amikor meglátott, és mindenki
várakozásteljesen nézett rám.
Mosolyogva felemeltem a kezem.
– Kislány lett!
Az egész ház ujjongásban tört ki. Körülbelül húsz ember ölelt
meg, mielőtt Daniel megmentett.
Betessékelt egy sarokba, átkarolta a derekamat, és ragyogó
mosollyal nézett rám.
– Szóval krumplit nem tudsz pucolni, de egy gyereket világra
tudsz hozni?
– Ja, hát az semmiség!
Nevetett és megcsókolt. Engem pedig az sem érdekelt, hogy
ezt mindenki előtt teszi.
Hannah-t hordágyra tették, Emelia sugárzó arccal állt
mellette, és amint eltűntek, valami nagyon furcsa dolog történt.
A vendégek nem mentek el. Nekiálltak intézkedni. Beözönlöttek
a hálószobába, elkezdték leszedni az ágyat, volt, aki a
mosogatógépet ürítette ki, más bekapcsolta a porszívót.
Előkerültek a takarítószerek. A bejárati ajtó még mindig nyitva
volt, és láttam, hogy féltucat ember gyomot tépked, meg füvet
nyír odakint. Egymásnak adták a kilincset, egyesek fóliával
letakart lábasokkal érkeztek, a konyhában állók pedig átvették
az ételt és a fagyasztóba pakolták.
–  Mit csinálnak? – kérdeztem, miközben csodálkozva néztem
körbe.
–  A dolgukat – felelte Daniel. – Mi gondoskodni szoktunk
egymásról.
Valamiért ettől kissé elérzékenyültem. Ez több volt, mint a
legközelebbi barátaik maroknyi csoportja. Az egész város ott
volt.
Ez nem csak egy közösség volt. Hanem egy család.
Popeye odaballagott hozzánk, kezében egy
szerszámosládával. Még ő is segített.
– Szia! Hogy vagy? – kérdeztem.
Összeszorított szemmel nézett rám.
– Micsoda véletlen, hogy itt vagy, ugye?
Nem várta meg a válaszomat. Sokat sejtetően bólintott
Danielre nézve, majd magában motyogva a garázs felé bicegett.
– Ez meg mi volt? – kérdeztem, felnézve Danielre.
– Hát… van egy elmélete a városról.
– Miféle elmélet?
Úgy tűnt, szórakoztatja a helyzet.
– Azt mondja, hogy ez a város mindig gondoskodik arról, hogy
megvédje magát. Hogy megkapja, amire szüksége van. Szerinte
azért voltál ma itt, mert Hannah-nak szüksége volt rád.
A homlokomat ráncoltam, ahogy ezen elgondolkodtam.
– Hm. Hát, igazából nem terveztem, hogy ma itt leszek.
– Tényleg? És mitől gondoltad meg magad?
Attól, hogy a szüleim az exemmel golfoztak?
–  Olyan szép volt az idő – válaszoltam ehelyett. Oldalra
billentettem a fejem. – Hé, tudod, hogy kell quiche-t csinálni?
Lenézett rám.
– Quiche-t? Tudom.
– Megtanítasz?
Megvonta a vállát.
– Persze. Csinálhatunk ma este, és megehetjük reggelire.
Elmosolyodtam.
 – Azt hiszem, azt akarom, hogy mutass meg nekem egy csomó
mindent, Daniel. Nagyon sok mindent meg kell tanulnom.
 23. FEJEZET

Daniel

Az ágyamban feküdtünk, egy nappal azután, hogy megszületett

Hannah babája. Délelőtt tizenegy óra volt, szállóvendégek
jöttek, de csak később. A bejelentkezés csak háromkor
kezdődött, így Alexisszel lóghattam egy szál alsóneműben, amíg
el nem ment.
Éppen szundikáltunk – miután egész éjjel fent voltunk.
Hozzábújtam, az orromat a nyakába fúrtam. Boldogan
nyögdécselt, megfordult, és amint az ajka közelebb került,
megcsókoltam.
Monogám kapcsolatban éltünk.
Nem tudtam abbahagyni a mosolygást.
Tisztában voltam vele, hogy a monogámia nem minden. Nem
egy cím. Nem jelentette azt, hogy a barátja vagyok, és hogy ő a
barátnőm. De azt igen, hogy nem kellett versenyeznem senki
mással, nem versengtem a figyelméért, sem az idejéért. Talán
azt is jelentette, hogy többet jön le hozzám – vagy talán még
meg is hív, hogy látogassam meg.
De leginkább annak örültem, hogy nem volt neki más pasija,
mert ennek már a gondolatától is kurvára kiborultam. Nem is
tudtam, mekkora megkönnyebbülést jelent ez, amíg meg nem
beszéltük. Mondjuk, nem sokat agyaltam azon, hogy Alexis
esetleg más emberekkel is találkozgathat, mert nem éreztem,
hogy olyan helyzetben lennék, hogy arra kérhetném, csak
velem foglalkozzon.
Persze elképzeltem, milyen pasik nyomulhatnak rá.
Idősebbek, sikeresebbek, gazdagabbak. Drága kocsikat
vezetnek, olyan helyekre viszik, amilyeneket én soha, de soha
nem engedhetnék meg magamnak. El nem tudtam képzelni,
hogy valaha is sikerülne rávennem őt, hogy beleegyezzen ebbe.
De nem akartam egy ajándék lónak a szájába nézni.
Elfogadtam, megköszöntem, és elrohantam.
Szuszogást hallottam, és mindketten odanéztünk. Hunter az
ágyra támasztotta az állát, ránk nézett, és a farkát csóválta.
Szájából kilógott egy ferde fog, a bozontos szemöldöke pedig
mozgott, ahogy ide-oda nézett közöttünk. Ez a kutya imádta
Alexist.
Alexis felnevetett, és rám mosolygott.
–  Tudtad, hogy a kutyák azért fejlesztették ki a
szemöldökizmaikat, hogy jobban manipulálhassanak
bennünket?
A könyökömre támaszkodtam.
– Tényleg?
– Ja. A farkasok nem tudnak ilyet. Azok a kutyák, amelyeknek
kifejezőbb arcuk volt, nagyobb valószínűséggel tudtak
kapcsolatot teremteni a gazdájukkal. Így fejlődtek tovább. –
Oldalra bólintott. – És lettek ilyenek.
Hunter hátrébb húzódott, és egy hosszú rúúúúú hangot
eresztett meg.
Nevetve lecsúsztattam a kezemet Alexis feneke alá, hogy a
derekam köré tekerjem a lábát. Ő tovább moccant, és rám
gurult, átkarolva engem. Az inget, amit kölcsönadtam neki,
felhajtotta a csípője körül. A kezét a csupasz mellkasomra tette,
és leereszkedett, hogy megcsókoljon, a haja függönyként hullott
az arcom köré.
Millió-egy feladatom lett volna. Dolgozni a garázsban lévő
befejezetlen darabokon, előkészíteni a házat a vendégek
fogadására, megjavítani az üvegezett verandánál lévő,
meglazult lépcsőfokot – de minden mást leszartam. Inkább
majd keményebben és gyorsabban dolgozom, hogy bepótoljam
az elvesztegetett időt, vállaltam a szívást, mert megérte. De még
mennyire!
Olyan büszke voltam, hogy tegnap mindenki látott vele a
városban! Büszke voltam arra, amit Lilyvel tett – büszke voltam,
hogy egyáltalán ismerem őt.
Nem hiszem, hogy felfogta, mennyire kivételes. Az volt az
érzésem, hogy senki nem mondja el neki, ami furcsa.
Alexis kőkemény farkamhoz nyomta a csípőjét, és
dörgölődzni kezdett. A lélegzetünk felgyorsult, a csókunk egyre
szenvedélyesebbé vált. Egy laza mozdulattal a hátára
fordítottam, és egyik kezemet a csipkés alsónadrágja felső
részébe csúsztattam. Nedves volt, és a gondolattól, hogy tőlem
nedvesedett be, a farkam még keményebbé vált.
A fenébe is, annyira felizgatott!
Két ujjammal körbejártam a lába közötti érzékeny területet, ő
pedig zihálni kezdett a kényeztetéstől.
Az ajkába harapott.
– Hogy csinálod ezt? – lihegte.
 – Micsodát? – kérdeztem rekedt hangon.
– Tudod, hogyan érints meg engem.
–  Figyelek rád – válaszoltam, majd gyengéden megcsókoltam
a kulcscsontját. – Fontos nekem, hogy mit érzel.
Valami megváltozott a testtartásában. Közelebb hajoltam az
arcához, hogy megnézzem, mi történt. Volt valami az
arckifejezésében, amit nem tudtam értelmezni – és talán nem is
akarta, hogy ezt tegyem, mert magához húzott, és megcsókolt.
Örültem, hogy miután hazament, az ing, amit viselt, nálam
lesz. Érezni fogom rajta a parfümjét, aminek olyan illata volt,
mint neki.
Amikor elment, az egyetlen bizonyítékom arra, hogy itt járt,
vagy hogy egyáltalán létezett, a fájdalom, amit akkor kezdtem
érezni, amikor már nem volt ott.
 24. FEJEZET

Alexis

Május eleje volt, néhány nappal azután, hogy Wakanban világra

hoztam a babát, és anyával éppen az anyák napját ünnepeltük.
Felnőtt koromban, annyira sokat volt ügyeletben, hogy szinte
soha nem lehetett az aktuális napon ünnepelni, ezért azt a
hagyományt kezdtük el, hogy még május első vasárnapja előtt
sort kerítünk rá. Ma az anokai Mad Hatter teaházba mentünk
el. Ez egy történelmi épület a Rum folyó partján, ami nagyon
emlékeztetett a Grant Házra. Egy orvos építette 1857-ben.
Nagyon szerettünk odajárni anyával.
Jobb formában volt, amikor apa nem tartott velünk. Sokkal
inkább… önmaga volt.
Fehér csipkeruhát viselt, és karimás kalapot, amit fehér tollak
díszítettek. Nagyanyám gyöngyeit és egy pár, könyékig érő
szaténkesztyűt viselt. Finom, és természetes sminket tett fel.
Úgy nézett ki, mintha egy másik korban élne.
Anya elegáns nő volt, mindig tökéletesen harmonikus
külsővel. És ezt olyan könnyedén csinálta, bár tudom jól, hogy
volt mögötte munka.
Az elmúlt negyven évben, anya személyesen felelt a Royaume
folyamatos sikeréért. Ő és apa, nagy befolyású párost alkottak.
Apa készítette az orvosi szaklapokat, és pózolt a magazinok
címlapjain, anya pedig hozta a pénzt, és a tehetséges
munkaerőt. Elbűvölte az adományozókat és az orvosokat is, a
világ minden tájáról remek orvosokat hozott.
És nekem az ő nyomdokaikba kellett lépnem.
Apát pótolni biztosan nem lennék képes. És azt sem tudtam
elképzelni, hogy valaha is anya legyek. Nem tudtam, hogyan
lehetnék.
Szenvedtem amiatt, hogy mit fogok tenni az új szerepemben.
Derek útja nyilvánvaló volt. Ő mindkettejük mintáját követte
egy kicsit. Elbűvölő volt és karizmatikus, céltudatos és sikeres.
Valószínűleg egy valóságshow-ban végezte volna a TLC-n{7} vagy
valami hasonlóban. Aztán a hírnevét arra használta volna, hogy
adományozókat vonzzon, tovább emelve a kórház fényét.
Fogalmam sem volt, mi lesz az én dolgom. Utáltam a
kapcsolatépítést. A szakterületem nem igazán tette lehetővé a
hírnevet. Nem tudtam elviselni a gondolatát, hogy szerepelnem
kellene a televízióban.
A kórház erőforrásai a rendelkezésemre álltak volna.
Elindíthatnék egy klinikai kísérletet, vagy más
kezdeményezések mögé állhatnék. Az igazgatótanács bármit
jóváhagyna, amit csak akarok. De mit akarok? Mi volt a
szenvedélyem? Nem igazán tudtam.
És ez megrémített.
Attól féltem, hogy úgy dobom el ezt a labdát, hogy az teljesen
szétmegy, és soha többé nem tudom megjavítani.
A felszolgáló letett egy teáskannát, benne a ház narancsos
bergamottjával. Néhány perccel később megérkezett a
háromszintes tálcánk, miniszendvicsekkel és
aprósüteményekkel.
Egy kockacukrot tettem a virágos teáscsészémbe.
– Na és élvezed a nyugdíjas éveket? – kérdeztem anyát.
Felsóhajtott.
–  Nem igazán. Hiányzik a munka. Annyira örülök, hogy
segíthetek neked felkészülni a gálára, csak hogy legyen mit
csinálnom.
Anya el akart kezdeni felkészíteni a beszédre, amit majd a
rendezvényen kell előadnom. A nyilvános beszéd nem az én
világom, de ettől függetlenül, persze ki kellett állnom mondani
valamit.
Lekvárt kent a pogácsára.
– Na, mesélj, miben sántikáltál eddig!
Megkavartam a teámat.
– Semmiben.
Utáltam, hogy nem beszélhettem neki Danielről. Gyűlöltem
ezt a helyzetet.
Amíg anyával az asztalunkra vártunk, felmentünk az
emeletre az ajándékboltba, és vettem Danielnek egy nagy
szatyornyi dolgot. Süteménykeveréket, házi citromtúrót, és
hatféle leveles teát. Anya megkérdezte, kinek szántam, és
hazudnom kellett, hogy Brinek.
Anya egyértelműen Neil oldalán állt. És még ha nem is így
volt, mindent elmondott volna apának, amit megosztok vele, és
aztán visszahallottam volna tőle. Nem mintha lett volna mit
elmondani. Daniellel úgysem fog komolyra fordulni a dolog. De
akkor sem tetszett, hogy úgy éreztem, az életemnek egy fontos
részéről nem beszélhetek neki.
 De nem így volt ez akkor is, amikor Neillel voltam?
Soha nem mondtam el nekik, hogy Neil mit csinált a
megcsaláson túl. Furcsa, de az volt az érzésem, hogy engem
hibáztatnának érte. Mintha Neil olyan magasan állt volna a
piedesztáljukon, hogy még az érzelmi bántalmazás sem tudta
volna onnan ledönteni.
Témát váltottam.
– Szóval beszéltél Derekkel?
Csak egy idő múlva válaszolt.
–  Nem beszéltem a bátyáddal, amióta elment. – Feszültséget
éreztem a hangjában. – Hogy vagy? – kérdezte. – Tudom, hogy
ez nagy változás volt számodra. Hogy Derek elment, meg ez a
dolog Neillel.
És apával.
Ez a két szó, ott lógott a csendben.
Néha azt hittem, Neil és apa nagyon hasonlítanak egymásra.
Ugyanaz a lendület, ugyanaz a követelőző, domináns
személyiség. Valószínűleg ezért jöttek ki olyan jól egymással.
–  Van valami fejlemény a főnöki pozícióval kapcsolatban? –
kérdezte.
–  Még nincs – feleltem. – Még nem találkoztam Gibsonnal –
tettem hozzá.
Tudtam, hogy apa alapvetően arról tájékoztatott, hogy én
fogom elvállalni ezt a munkát, akár akarom, akár nem. De
szerencsére tényleg akartam. Mindig is akartam. Ha nem lettem
volna együtt Neillel, valószínűleg már főnök lennék. Az évek
során néhányszor felmerült ez a kérdés, és ő mindig megtalálta
a módját, hogy lebeszéljen róla.
 Nem hiszem, hogy azt akarta volna, hogy előrébb lépjek.
Mintha fenyegetve érezte volna magát emiatt, hogy esetleg
egyenrangúvá válok vele valamilyen szempontból. Szerintem
tetszett neki, hogy trófeaként tekinthet rám, magára pedig úgy,
hogy egy Montgomery a barátnője.
Vicces volt, hogy ami miatt apa ideges volt – az ambícióm
hiánya –, azt épp az a férfi okozta, aki azt akarta, hogy
pozícióban mindig alatta maradjak.
–  Szerintem kiváló főnök lennél, Alexis. – Anya az enyémre
tette a kezét. – Tudom, milyen nyomasztó ez az egész, de meg
fogod találni a helyed. Annyi mindent tehetsz a Royaume-ban,
különösen vezető pozícióban. Sehol máshol nem lehetne ekkora
befolyásod. Soha nem leszel képes úgy megváltoztatni a világot,
mint itt. Alig várom, hogy lássam, mit kezdesz a hatalmaddal.
Kicsit elmosolyodtam.
Ez volt a különbség anya és apa között. Apa attól félt, hogy
szégyenbe hozom. Arra vágyott, hogy a vacsorapartikon
dicsekedhessen velem, meg az eredményeimmel.
Anya azt akarta, hogy hatékony legyek.
Azt akarta, hogy segítsek az embereken. És tudod mit? Én is.
Nem én akartam ezt. Nem én jelentkeztem rá. De anyának
igaza volt. Tényleg csodálatos dolgokat tudnék itt csinálni.
Csak ki kellett találnom, mik legyenek azok a dolgok.

Két nappal később Bri a főnök irodája melletti szekrényben

talált rám.
 –  Te meg mit csinálsz? – kérdezte, a vállam fölött
bekukkantva.
Felmértem a bébiételekkel teli polcot.
–  Gibson azt mondta, azt kapok az ingyenes mintakészletből,
amit csak akarok. Azt hiszem, szükségem van egy
traumakészletre a kocsimban.
– Minek?
Felkaptam egy doboz Enfamilt, és olvasni kezdtem a címkéjét.
–  Folyton orvosi ügyeletre járkálok Wakanba. A múlt héten
világra segítettem egy babát, és még védőfelszerelés sem volt
nálam.
– Világra segítettél egy gyereket? – csodálkozott.
–  Igen. Dupla köldökzsinórhurokkal a nyaka körül. – Egy
polcon porosodó gép felé bólintottam. – Szerinted Gibson
megengedné, hogy megkapjam azt a hordozható EKG-t?
Megvonta a vállát.
–  Szerintem biztosan. Egy képviselő adta nekünk két évvel
ezelőtt, hogy a mentőautókban használjuk. Sosem szoktuk, ők
meg nem akarják visszafogadni. – Rápillantott a halomra, amit
eddig gyűjtöttem. – Mit találtál még?
–  Gézt, kötszert, szárnyas tűt, sebészeti ragasztót, tűt,
fecskendőt, lidokaint… Mondtam már, hogy ott horgászhoroggal
varrják össze egymást?
Bri gúnyosan felhorkant.
– Valószínűleg Technokolt is használnak.
Szünetet tartottam, kezemben egy nyakmerevítővel.
– Igen, valószínűleg…
Elkezdett faggatni.
 – Szóval, mit csinálsz ma este? Nem vacsizunk együtt?
– Nem tudok. A szüleimmel vacsorázom. Beszélgetni akarnak
a gálaestről.
Felkapott egy doboz instant jégzsákot.
–  Mit szólnál egy vacsorához holnap? Vagy mész arra a
dologra Gabbyhez?
Megráztam a fejem.
– Nem igazán lógok velük mostanában.
– Miért? A TripAdvisor dolog miatt?
Megvontam a vállamat, és bedobtam néhány szemvédőt a
kupacomba.
– Igen. És… nem is tudom. Nem hiszem, hogy annyi közös van
bennem velük, mint korábban gondoltam. De holnap sem érek
rá. Azt hiszem, Danielhez megyek.
Mindenképpen Danielhez akartam menni.
A minap, kifelé menet, lenyúltam egy másik kapucnis
pulóverét. Ez Cabela’s márkájú volt, szürke, egy
szarvasaganccsal az elején. Daniel zsebében egy cseresznyés
ajakzsírt találtam, aminek olyan íze volt, mint a szájának. Erre
apró bónuszdíjként tekintettem, és imádtam.
Tegnap este fagypontra állítottam a termosztátot, csak hogy a
pulóverben aludhassak. Ebben feküdtem az ágyban, és
majdnem éjfélig beszéltem vele telefonon. Ha csak erre
gondoltam, elmosolyodtam.
– Szóval, a héten megfogadtam a tanácsot a randikönyvedből
– folytatta Bri. – Elmentem egy Tinder-randira, egy huszonhat
éves fiúval.
Felhúztam a szemöldököm.
 – És?
– És a srác egész lakása összesen egy tévéből, egy Xboxból és
egy előtte parkoló nyugágyból állt. A matraca a földön hevert.
Csak egy darab tányért láttam.
Elnevettem magam.
–  Danielnek egynél több van. Úgy hiszem, ő az a típus, aki
beszerzett még párat.
A polcok felé fordulva vigyorogtam.
– Rengeteg tányérja van. Igazából szépek is. Antik darabok.
–  Fogadok, hogy a törölközőket is rendesen összehajtogatja.
Egy mitológiai lény.
Felnevettem.
– Lefeküdtél vele? A huszonhat évessel?
– Nem. Nem vagyok hajlandó lefeküdni olyasvalakivel, akinek
nincs ágykerete.
Annyira nem vagyok elkeseredett… még. A vaginám
hivatalosan már olyan régóta zárva van, hogy attól félek, egy
halloweeni szellem be fog oda költözni.
Úgy nevettem, hogy majdnem megfulladtam a saját
nyálamban.
Bri felkapott egy dobozt, és megkocogtatta az ujjával.
– Vigyél merevítőt is, arra az esetre, ha eltörne a csontod. Meg
tűzálló takarót. Van pulzusmérőd? Vérnyomásmérő
mandzsettád?
– Nincs.
–  Hozok neked. Meg egy fém gyógyszertartót is. Szükséged
lesz aszpirinre, Benadrylre, hányinger elleni tablettákra,
adrenalinra, atropinra… mekkora buli! Olyan, mintha az
apokalipszisre készülnél.
Nevettem.
–  Ott kint, nincs szakrendelő sem. Ahogy Daniel mesélte,
addig ki sem szállnak a városba, amíg valakinek, szó szerint le
nem szakad valamelyik testrésze.
– Nem csoda, hogy felkeresnek, amikor arra jársz.
A polcok felé böktem a fejemmel.
–  Igen. Csak arra gondoltam, hogy ha ez folyamatosan
megtörténik, akkor talán nem ártana tárolni pár cuccot a
kocsimban.
– Szóval még mindig lejárogatsz?
Megvontam a vállam, és a gézre néztem.
– Igen.
A mobilom rezgett, kihúztam a zsebemből. Daniel írt. Egy
kacsa képét küldte, azzal a szöveggel, hogy ő Ashton Kacsar.
Elnevettem magam. Biztos Dougnál van.
– Ő írt? – kérdezte.
Rámosolyogtam.
– Igen.
– És mit?
Megvontam a vállam. Aztán a telefonom újra megcsörrent,
ezúttal egy szelfi jött, amin Chloét tartja a kezében.
Ettől teljesen elolvadtam.
A mogyoróbarna szeme csillogott. Szürke pólót viselt, és
ragyogó mosolya volt. Chloe a szakállát rágcsálta. Az egyik
kezemet a mellkasomra kellett szorítanom.
Szinte éreztem Daniel friss illatát, a képernyőn keresztül.
Elképzeltem, ahogy átkarolom, az ádámcsutkáját simogatom, ő
pedig átölel és körbevesz a meleg testével, ahogy szokta. Már a
gondolattól is átjárt a forróság.
Elmentettem a fotót a Daniel nevű albumba, és
ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy a képet kitegyem
képernyővédőnek.
– Mi van? – kérdezte Bri, miközben engem figyelt.
– Semmi – mosolyogtam.
Bri a fejét rázta rám.
– Ó, istenem… te teljesen belezúgtál.
Felkaptam a fejem.
– Mi? Dehogy!
Keresztbe fonta a karját.
– De, nagyon is.
– Nem, ez csak egy kis kaland! – legyintettem.
– A fenéket kaland.
A mellkasomhoz szorítottam a telefonomat.
– Nem fogok belezúgni. Ez csak a szexről szól.
–  Ha csak a szexről szólna, nem SMS-eznétek, és nem
mosolyognál ilyen szédülten a mobilodra. Olyankor csak
dugtok, aztán lelépsz, és csak akkor írsz neki újra, ha szükséged
van a farkára. Mit küldött neked? Faszos képet? Mert ha nem,
akkor nagyon másról van szó.
– Mi az, nem beszélhetünk semmi másról, ami nem a szexhez
kapcsolódik?
Bri kinyújtotta a kezét. – Hadd lássam a telefonodat!
– Mi van? Nem!
– Alexis, add ide a telefonodat!
Néma patthelyzet alakult ki. Aztán a kezébe nyomtam, Bri
pedig megnézte. A magasba szaladt a szemöldöke.
– Ez lenne ő?
– Igen.
Felnyögött.
– Ó, a kurva életbe.
Rágni kezdtem a hüvelykujjam.
– Mi van?
Rám pillantott.
– Nagyon cuki – bökte ki, de mintha hatalmasat csalódás érte
volna.
– Ja. De…
– De a cuki nem jó. Az ember ragaszkodik a cukikhoz.
Tovább görgetett, majd felnézett, és rám szegezte a tekintetét.
– Ezen egy kacsa van.
– És?
– Hol vannak a faszos képek?
Keresztbe tettem a karom.
– Olyanokat nem küld. És ha küldene is, nem engedném, hogy
megnézd.
A híváslistámra lapozott, és összeszűkült a szeme, miközben a
képernyőmet vizsgálta.
– Három órán át beszéltél vele tegnap este? Telefonon?!
Kikaptam a kezéből a mobilomat.
– Add vissza!
Csípőre tette a kezét.
– Megszeretted. Ti jártok.
– Két óra alatt jutok csak el Wakanba – feleltem védekezően. –
Amikor lemegyek, más dolgokat kell csinálnunk. Nem lehet csak
a szex a lényeg.
Csodálkozva bámult.
–  Komolyan képes vagy a legjobb barátod szemébe hazudni?
Tíz éve ismerlek. Minden az arcodra van írva! – Meglengette a
kezét az orrom előtt. – Összepakolsz egy vészhelyzeti készletet a
kocsiba, olyan sok időt tervezel ott lógni, és azt akarod beadni
nekem, hogy ez csak a szexről szól?
Visszatértem a kötszerek rendezgetéséhez, hogy ne kelljen
ránéznem.
–  Talán tényleg tetszik nekem. Egy kicsit. – Megvontam a
vállamat. – Aranyos.
És nagylelkű, vicces, figyelmes…
Továbbra is engem nézett és megrázta a fejét.
– Tudod, hogy ebből semmi sem lehet, ugye? Apád kitagadna.
Felhorkantam.
–  Amúgy is arra készül, amiért nem engedtem vissza Neilt.
Tudod, mit csinált Neil a múlt héten? – Ránéztem. – Kikapcsolta
az áramot, mielőtt elment dolgozni.
– Mi?
– Igen. Azt hittem, hogy áramszünet van.
– Mi a fenéért csinálta ezt? Csak azért, hogy szemétkedjen?
– Ja. Valószínűleg azt hitte, hogy felhívom, és segítséget kérek
majd tőle. Ez az ő passzív agresszív szükséged van rám húzása.
Dühös, mert azt hitte, hogy a minap beszélgetni fogunk, de én
ehelyett elmentem Danielhez. Egész éjjel SMS-eket küldözgetett,
hogy hol vagyok. Olyan volt, mint egy hullámvasút, mert
először felhúzta magát, amiért nem találkoztam vele, aztán
bocsánatkérések sorozata következett, végül pedig ismét
felhúzta magát, amiért nem válaszoltam. Mostanában folyton
duzzog. Csapkodja az ajtókat és… – Megdörzsöltem a
szemöldökömet. – Alig várom, hogy ennek vége legyen.
– Neil tud Danielről?
Megráztam a fejem.
–  Nem. Még csak az kéne! Azt mondtam neki, hogy nálatok
vagyok.
–  Jó. Jobb, ha nem tudja, mire készülsz. Vigyázz, nehogy
kiderítse! Ha ez a seggfej képes kikapcsolni az áramot, csak
hogy felhívja magára a figyelmedet, nem is akarom tudni, mit
tenne a dugópajtásoddal. Daniel tud róla?
– Eleget tud.
– És mit szól hozzá?
Megvontam a vállam, és felkaptam egy oxigénpalackot.
–  Nem igazán beszélünk róla. Nem akarom Neilt magammal
vinni Wakanba. Azért megyek oda, hogy ne is gondoljak rá. – A
szememet forgattam. – Képzeld, Neil valamelyik nap csinált
nekem egy quiche-t…
– Pfuuuj, és megetted?
–  Nem. Dehogyis! – Grimaszoltam. – De otthagyta a
konyhában. Már kezd penészedni.
– Ööö… és nem akarod kidobni?
– Ő rakta oda, majd kidobja. – Egy koccanó hang kíséretében
letettem az oxigénpalackot. – Nem bírom elviselni, hogy otthon
vagyok vele. Ezért járok sokat Danielhez. Csak azért megyek,
hogy ne kelljen otthon lenni. De nem vagyok belezúgva.
Bri arcán azt láttam, hogy nem sikerült meggyőznöm őt.
– Aha.
 – Mi van? Tudom, hogy ebből soha nem lehet semmi.
Bri megcsóválta a fejét.
– Akkor talán abba kéne hagynod.
Pislogva néztem rá.
– Tessék?
– Akkor ne találkozgass vele!
Egy pillanatra megálltam.
– Miért ne?
–  Mert ismerlek, Ali. És nem számít, hogy mit mondasz, én
látom, hogy mi történik. Megint olyan helyzetbe kergeted
magad, ahol te fogsz sérülni. És őt is bántani fogod.
–  Már közöltem vele, hogy nem akarok járni senkivel. Nincs
ezzel semmi baja. Csak jól érezzük magunkat.
Úgy tűnt, szinte szán engem.
– Ali, tudom, hogy Neil elrontott téged, ezért nehéz elhinned,
de te egy csodálatos nő vagy. És kizárt, hogy ez a srác ne
érezzen irántad valamit, mert ő is látni fogja. Szóval vagy
megmondod a családodnak és a Royaume Northwesternnek,
hogy menjenek a picsába, mert te a semmi közepére költözöl,
hogy vele lehess, vagy összetörik a szíved.
Egy ideig elmerengtem ezen.
– Nem költözöm el. Nem tudok.
– Ő ide tud költözni? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
–  A város az egész élete. És épp azon van, hogy megvegye a
családja házát.
Bri bólintott.
–  Oké. Akkor beszéljük meg ezt! Tegyük fel, hogy a randizás
folytatódik. Ti ketten egymásba szerettek. Ő nem költözhet ide,
és még ha ide is költözne, apád sosem fogadná el, anyád pedig
sosem ellenkezik apáddal. Derek kedves lett volna hozzá, de ő
nincs itt. Neil minden adandó alkalommal szekálná őt.
Szerinted Gabby, Jessica és a merev férjeik befogadják őt a
nyájba? Nem. Szóval akkor Daniel marad, ahol van, te pedig,
mit csinálsz? Életed hátralévő részében hetente egyszer
találkozol vele? Nem élhetsz együtt vele. Nem ingázhatsz
naponta négy órát, nem válthatsz kórházat. És mi lesz, ha ő meg
akar házasodni? Vagy gyereket akar? Képes lennél ezt csinálni
vele? Mi a terved?
Megnyaltam a számat.
– Nem tudom.
Bri bólintott.
– Rendben. Nem tudod. Látod, erről beszélek. Ha továbbra is
találkozol vele, a végén még pocsékabb állapotban leszel, mint
Neil után. Úgy volt, hogy ebből nem lesz több egy fellángolásnál.
Semmi érzelem. Azért jöttél össze ezzel a sráccal, mert nem
éreztél iránta semmit. De most már igen, és le kell mondanod
róla, még mielőtt túlságosan belebonyolódnál a dologba.
Nyeltem egyet. A gondolat, hogy szakítsak Daniellel, olyan
érzés volt… mintha az egyetlen dologtól kéne megszabadulnom,
ami boldoggá tesz.
De úgy gondoltam, ez nem számított, mert hamarosan már
nem lesz rá sok időm. Aznap reggel ugyanis hivatalosan is
beadtam a pályázatomat a főnöki állásra.
Sóhajtottam.
–  Hamarosan úgyis véget kell érnie ennek. Indulok a főnöki
posztért.
– Komolyan?
–  Gibson augusztusban távozik. Még nem jelentették be, apa
mondta.
Bri elvigyorodott.
–  Ez fantasztikus! Te leszel a főnököm! Annyi szabadnapot
kapok, amennyit csak akarok!
Halkan felnevettem.
– Tökéletes lennél abban a poziban – folytatta. – Bár rengeteg
munkával járna.
–  Tudom. De nagyon izgatott vagyok. Szerintem jót fog tenni
nekem. Nagyobb befolyásom lesz az igazgatótanácsban. Többet
tudok tenni.
– És apád talán végre befogja.
Felhorkantam.
– Istenem, bár úgy lenne!
Igazából már csak ezért is megérné.

Munka után rossz hangulatba kerültem. Neil úgy határozott,

hogy a sürgősségi osztály körül fog settenkedni. Nem törődtem
vele. Leginkább azon járt az eszem, amit Bri mondott, hogy
szakítanom kellene Daniellel.
Igazság szerint, azt hiszem, kezdtem kötődni hozzá. És nem
csak szexuális értelemben.
Túl sok gondolatom volt ezzel kapcsolatban. Egyik sem volt
kellemes.
 Még ha a kilométerek, a korkülönbség, és a társadalmi
osztálykülönbség nem is lett volna, vajon okos dolog volt fejest
ugranom egy újabb kapcsolatba három hónappal az előző után?
Nem kellett volna egy darabig szinglinek lenni a szakítást
követően? Hogy megtaláljam önmagam, meg minden? Mit árul
el rólam, hogy rögtön belevetem magam egy újabb komoly
kapcsolatba? Hogy társfüggő vagyok? Nem tudok egyedül
lenni?
Talán egyedül kéne lennem.
Nem voltam abban a helyzetben, hogy elköteleződjek.
Brinek igaza volt. Ha kötődök, akkor talán meg kellene
szakítanom a kapcsolatot.
De már a gondolattól is úgy éreztem, hogy nem jutok
levegőhöz. A gondolat, hogy soha többé nem láthatom Danielt,
annyira felzaklatott, hogy még csak gondolni sem tudtam rá.
Ettől csak még inkább rám tört a pánik, mert még biztosabbá
vált, hogy valóban kötődöm hozzá, aminek következtében egy
olyan ördögi körbe kerültem, ahol azon tűnődtem, vajon ő is
kötődik-e hozzám.
Mármint, tudom: azt akarta, hogy a barátnője legyek. De
vajon ez kötődést jelentett? Érzett valamit irántam? Vagy csak
nem akarta, hogy mással szexeljek?
Egy kicsit reméltem, hogy nem kötődik hozzám. Miért jó az,
ha mindketten szenvedünk, miután véget ér?
Másrészt meg azt reméltem, hogy viszontszeret. Jobban
mondva, másrészt kétségbeesetten vártam, hogy szeressen. Mert
annál, hogy soha többé nem látom őt, csak az volt a
borzasztóbb, ha ez az egész egyoldalú.
 Ó, istenem. Tényleg belezúgtam!
Igen. Teljesen belezúgtam.
JAJ!
Nem volt időm ezen gondolkodni. Aznap este a szüleimmel
kellett vacsoráznom, és az agyamnak, most ez is elég
kattognivaló volt. Nem vártam, hogy láthassam apát. Az
egyetlen jó dolog az volt benne, hogy elmondhattam neki a
főnöki pozíciót, és reméltem, hogy talán utána egy kicsit békén
hagy majd.
Lezuhanyoztam, és épp leültem a tükör elé sminkelni, amikor
megcsörrent a telefon. Daniel.
– Szia! – szólaltam meg mosolyogva.
– Mit csinálsz?
–  A fürdőszobában vagyok, és készülődöm a családi
vacsorához.
– Szóóóval meztelen vagy? – Hallottam, ahogy vigyorog.
– Van rajtam köntös.
– Szóóóval meztelen vagy a köntös alatt?
Elmosolyodtam.
– Igeeeen.
– Küldj róla egy képet!
Felhúztam az egyik szemöldökömet.
– Képet akarsz?
– Igen, miért ne?
Vigyorogva felálltam, és az ágyhoz mentem.
–  Küldök, ha te is küldesz nekem egyet – feleltem, és
lecsusszantam a matracra.
–  Most nem igazán vagyok abban a helyzetben, hogy fotót
készítsek – mondta.
– Akkor majd küldj egyet később!
–  Oké. És milyen képet szeretnél? A beleegyezés miatt
hallanom kell, hogy kimondod a „küldj egy faszos képet, Daniel”
szavakat.
Elnevettem magam.
– Küldj egy faszos képet!
– Egy faszos kép rendel.
– Óóó, csak egy?
Éreztem, hogy mosolyog.
–  Nem akarod elárulni, milyen képeket szeretnél? –
kérdeztem. – A beleegyezés miatt.
– Ha rólad van szó, mindenbe beleegyezem.
Felhorkantam.
– Amúgy, tudod, az lenne a jó, ha ott lennék, és nem is lenne
szükség fotókra… – jegyezte meg.
Fanyar vigyor terült el a képemen.
– És mit csinálnál velem, ha itt lennél?
–  Hmmm. Lássuk csak – kezdte halkan. – Először is
felraknálak az ágyra. Aztán rád másznék, és végigcsókolnálak a
nyakadtól felfelé.
Mély nyögés hagyta el a torkom.
– Ez tetszik…
–  A kezemet az arcodra simítanám, és a szemedbe néznék.
Aztán azt mondanám neked, hogy te vagy a legszebb nő, akit
valaha láttam. Hogy szerintem zseniális, és kedves vagy, és hogy
az a hetem csúcspontja, ha látlak téged. Hogy amikor úton vagy,
már akkor rettegek attól, hogy elmész, és amikor veled vagyok,
elönt a boldogság.
Csak pislogtam magam elé a hálószobában. Nem kaptam
levegőt.
– Daniel…
– Sajnálom – felelte halkan. – Tudom, hogy ez nem előjáték.
Megráztam a fejem.
– De igen – mondtam halkan. – Nagyon is az.
Éreztem, hogy mosolyog.
–  Most mennem kell. Ki kell pakolnom az előételeket. –
Szünetet tartott. – Hiányzol.
Ez szíven ütött. Még soha nem mondott nekem ilyet.
Ez egy másik szint volt, egy eddig zárt szint.
Ahol olyan dolgok voltak, mint a hiányzol. A szeretlek. A
barát, a barátnő, a bemutatom a családomat, az éljünk együtt,
és az eljegyzés.
Esküvő…
De erre a szintre soha nem fogunk eljutni. Még csak meg sem
közelítjük.
El sem tudtam képzelni, hogy a kocsijával leparkol a házam
bejáratánál. A lakóközösség szövetsége valószínűleg meg is
bírságolna.
Életemben először kerültem olyan helyzetbe, ahol tudtam,
hogy szörnyű hibát követek el. Végsebességgel száguldottam a
biztos halál felé. De nem tudtam mást tenni. Tudtam, hogy
nincs értelme folytatni ezt a dolgot Daniellel. Nem várt a happy
end. De hiányzott nekem. Én meg hiányoztam neki. És azt
akartam, hogy ezt tudja. Legalább ma este.
– Te is hiányzol nekem.
 25. FEJEZET

Daniel

Alexis küldött nekem egy képet, amin nyaktól lefelé látható. Elöl
nyitott fekete selyemköntös, csipkés fekete fehérnemű.
Gyakorlatilag visszarohantam a garázsomba.
Még sosem csináltam faszos képet. Éppen erre készülődtem,
amikor megcsörrent a telefonom. Doug.
–  Szia, most nem tudok beszélni, épp valaminek a közepén
vagyok – mondtam.
– Minek a közepén?
– Ööö… Egy képet készítek Alexisnek.
Csend.
– Átmegyek.
– Micsoda? Ne! Ne gyere át!
Hallottam, ahogy becsapódik a szúnyoghálós ajtója.
– Komolyan mondom, Doug, nincs szükségem rád.
–  Hadd találjam ki! Felvételt készítesz fentről lefelé, vakuval,
ott állsz a szaros garázsod fürdőszobájában, látszik a lábad a
képen, és zoknit viselsz.
Lenéztem.
A francba.
Hallottam, ahogy a motorja felpörög.
– Na, gondoltam. Ne csinálj semmit, amíg oda nem érek!
 – Doug…
– NE CSINÁLJ SEMMIT, AMÍG ODA NEM ÉREK!
Azzal letette a telefont.
Tizenöt perccel később Doug besétált. Egy körlámpa volt nála.
– Nem. – Megráztam a fejem. – Nem használom azt a szart!
Elsétált mellettem a műhely felé.
–  Meg fogja mutatni a barátainak. Egy elbaszott faszos képet
akarsz neki küldeni? Ezt akarod?
Követtem a munkapadomhoz.
– Nem fogja megmutatni a barátainak.
–  Daniel? – Egy női hang szólalt meg Doug kihangosított
telefonján. – Liz vagyok. Biztos lehetsz benne, hogy meg fogja
mutatni a barátainak.
Felemeltem a kezem.
– Mi a franc?! Te felhívtad Lizt?
Doug megvonta a vállát.
– Kölcsön kellett kérnem a körlámpáját.
Hallottam, ahogy Liz nevet, és összeszorítottam az
orrnyergemet.
– Ez annyira kínos – suttogtam.
–  Az a kínos, ha olyan faszos képet küldesz, amin az összes
barátja röhög. Ez kurva fontos – magyarázta, és a kezembe
nyomta a telefonját, amin Liz volt kihangosítva. – Szó szerint
mindenki, akit ismer, látni fogja a cuccot, szóval nem szúrhatod
el.
A fejemet ráztam.
– Nem segítesz nekem fotózni, az kizárt!
Úgy nézett rám, mintha idegen nyelven beszélnék.
 –  Nyugi, nem csinálom meg a rohadt faszos képedet. Segítek
mindent beállítani, megkapod az eszközöket, és aztán majd te
megcsinálod.
Liz szólalt meg a mobilon.
–  Oké, akkor figyelj! Ennek is megvan a művészete! –
Hátrahajtottam a fejem, és a plafont bámultam.
– Először is: tartsd a kezedben! – kezdett bele Liz. – Ne hagyd,
hogy csak úgy lógjon, magányosan!
– Ragadd meg a tövénél fogva! – tette hozzá Doug, és a kezével
mímelte is. – De ne nyomd össze a golyóidat, hogy nagyobbnak
tűnjön. Már látta, már tudja, mekkora.
Felhorkantam.
–  Ne csinálj közeli képet, az túl agresszív! – folytatta Liz. –
Próbáld meg a képre rakni a hasizmaidat is, talán egy kis
combot, vagy a feneked oldalát. A nők szeretik az ilyesmit.
Duplán ellenőrizd a hátteret! Ne legyen piszkos szennyes, vagy
bekapcsolt tévé. Semmiképp se csináld a képet egy szál
pólóban! Az nagyon rémisztő. Lehet rajtad nadrág vagy
boxeralsó, de póló ne! És ne tegyél mellé vonalzót!
Értetlenkedve néztem.
– Van, aki vonalzót tesz mellé?
– Minden egyes alkalommal – felelte Liz nyomatékosan.
Doug megrázta a fejét.
–  Csak a kezdők. És trimmeld le a fanszőröd! – tanácsolta
Doug, miközben felállította a lámpát. – Attól nagyobbnak fog
tűnni.
Kifújtam a levegőt.
– Még valami? – kérdeztem vonakodva.
 Doug hátul állt, az egyik szemét becsukva, a kezét maga elé
nyújtva, és a szerszámosfalam egyik részét figyelte a
tenyereiből formált keretben.
–  Azt hiszem, itt jó lesz. Olyan pasis. Látja a szerszámokat a
háttérben, és az jut majd eszébe, milyen jó lenne reszelni egyet.
Liz felnevetett a telefonon keresztül.
–  Én most leteszem. Sok szerencsét! – Majd a háttérből azt
hallottam: – SOK SZERENCSÉT!
A bárban volt. Ahogy mindenki más.
A kezembe temetettem az arcomat.
Húsz percbe telt, de elkészítettem a képet, és elküldtem
Alexisnek. Öt perccel később suttogva hívott fel.
– Épp a szüleimmel vacsoráztam!
– Ó, a francba…
– Nem, eddig ez volt az egész este fénypontja – suttogta.
Elnevettem magam.
– Hol vagy?
– A mosdóban.
Hátradőltem a székemben, és kinyújtóztam.
– Le kéne hoznod őket.
– Kiket?
– A szüleidet.
A vonal túlsó vége elnémult.
– Hidd el, nem akarsz találkozni a szüleimmel – mondta.
Volt valami itt zárjuk le a témát a hangjában, úgyhogy
elengedtem.
– Na és mikor láthatlak? – kérdeztem.
– Holnap munka után le tudok ugrani.
 Vigyorogtam.
– Oké. Nem bánod, ha elmegyünk enni?
– El akarsz vinni valahova?
–  Lesz valami a VFW-ben. Semmi puccos. Csak spagetti. Ott
lesz Liz meg mindenki. De ha ez zavar, akkor kihagyhatjuk.
– Szeretem a spagettit – vágta rá. – Tetszik az ötlet.
Elhúztam a telefont a számtól, mintha hallhatná a
vigyoromat.
–  Oké, ez egy randi – folytattam. – Hé, nem azt mondtad
egyszer, hogy válogatós vagy?
– Igen, az vagyok.
– De mindent megeszel, amit adok neked.
Kicsit felnevetett.
–  Mert mindent szeretek, amit adsz. Nem szeretem a bárban
készült ételeket. A sült dolgokat.
–  Szóval, ha csípős csirkeszárnyakat vagy valami ilyesmit
csináltam volna neked, akkor haza sem jössz velem aznap este?
Csak a grillezett sajt halovány ígérete billentette felém a mérleg
nyelvét?
– Aznap este hazamentem volna veled, bármit is készítesz.
– A kiskecske miatt?
– Nem, hanem miattad. – Hallottam a mosolyt a hangjában. –
Most mennem kell.
Nem tudtam levakarni a vigyort az arcomról. Fülig érő szájjal
tettem le a telefont.
Nem mondta, hogy nem lehet randi – ami azt jelentette, hogy
az lesz. Holnap nyilvánosan is megjelenik velem, és a
barátaimmal fog lógni. Korábban pedig azt is mondta, hogy
hiányzom neki.
Nem mertem abba a reménybe ringatni magam, hogy
viszonozza az érzéseimet. Képtelenségnek éreztem, hogy egy
olyan nőt, mint Alexis, érdekelhetem bármilyen módon, ami
több lenne szexnél. De most már bátran reménykedtem.
A fejlődés lassú volt, de megindult. Apró győzelmeket
arattam. Közelebb engedett magához.
Nem hittem, hogy tényleg hagyja, hogy találkozzam a
szüleivel, de azért vetettem be nála ezeket a dolgokat, hogy
lássam, meddig mehetek. A legrosszabb, amit mondhatott, az a
nem, és néha igent mondott.
Igent mondott arra, hogy monogám kapcsolatban legyünk.
Igent mondott a spagettire a barátaimmal – ami egy kicsit aljas
húzás volt részemről. Ugyanis valamivel többről lesz szó egy
alkalmi vacsoránál. De mindenki azt akarta, hogy meglepetés
legyen, és nem akartam elrontani.
Úgy éreztem, ha egyre közelebb kerülök, talán megtörténhet a
csoda.
Talán egy nap, már minden vágyamra igen lesz a válasz.
 26. FEJEZET

Alexis

Letettem a telefont, miután beszéltünk Daniellel,

megigazítottam a rúzsomat, és visszamentem vacsorázni a
szüleimhez.
Épp most rendeltünk, és az italaink is megérkeztek, amíg én
távol voltam. Sycamore-ban voltunk, Minneapolis államban.
Egy előkelő steak étteremben, ami úgy nézett ki, mint a Titanic
első osztályának belseje. Gyengén megvilágított asztalok,
ropogós vászonterítőkkel, a falakon fontos fehér férfiakról
készült impozáns festmények.
Mindig is bosszantott, hogy folyton fehér férfiak szerepeltek a
méltóságteljes festményeken. Még a Royaume-ban is ilyenek
sorakoztak a folyosókon. Férfiak, akik a kórház története során
valami jelentőset alkottak. Többnyire a Montgomery családból,
de mégis…
Eldöntöttem: szoborszerű festményeket fogok kérni az összes
marginalizált emberről, akik az elmúlt százhuszonöt év során,
hozzájárultak a kórház sikeréhez.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mivel szeretnék hozzájárulni
a Royaume-hoz. Talán nyithatnék egy klinikát az alacsony
jövedelmű embereknek, akiket heti egyszer fogadnánk.
Szereznék néhány adományozót, hogy hozzájáruljanak az új
pénzügyi segélyprogramokhoz.
Ezt még soha nem éreztem annyira fontosnak, mint most.
Minden egyes alkalommal, amikor egy beteg a saját
kocsijában érkezett a sürgősségire, mert nem engedhette meg
magának a mentőautós szállítást, vagy addig halogatta az
ellátást, amíg olyan rossz állapotba nem került, hogy sürgősségi
ellátásra legyen szükség, Danielre gondoltam.
Wakanban a legtöbb ember így is alig éldegélt valamiből, de
egy kórházi tartózkodás tönkretette volna őket.
Mindig próbáltam segíteni azokon a betegeimen, akik nem
engedhették meg maguknak az ellátást.
Múlt héten egy férfi jött be, egy egyszerű dobhártya-
perforációval, megláttam a váróteremben, és felírtam neki egy
receptet anélkül, hogy bejelentettem volna, hogy ne kelljen
számlázni neki a sürgősségi ellátást. Amikor csak tudtam, úgy
kódoltam az eljárásokat, hogy azok wellness-látogatásnak
minősüljenek, vagy elküldtem a betegeket az alapellátó
orvosaikhoz, ahol olcsóbban megússzák ahelyett, hogy olyan
kezelést adtam volna nekik, amivel még várhatnak. De kezdtem
úgy érezni, hogy ez nem elég. Hogy többet is tehetnék. És most
olyan helyzetbe kerültem, hogy megtehettem.
A Montgomery-örökségnek határozottan megvoltak a maga
előnyei. Talán ki kellene használnom őket.
Anya és apa abbahagyták a beszélgetést, amikor
lecsusszantam a helyemre, és az ölembe tettem a
textilszalvétámat. Apa rám szegezte a tekintetét.
– Szóval, mi az a nagy bejelentés?
Anya türelmesen várt.
 Én voltam az, aki összehozta ezt a vacsorát. A
százhuszonötödik évfordulóról akartak beszélni velem, és én
minden meghívásukat visszautasítottam, leginkább azért, mert
mindegyikre el akarták rángatni Neilt is. Így hát én foglaltam
asztalt, azt ígérve nekik, hogy vacsora közben majd
megbeszélhetjük az eseményt, és hozzátettem, hogy van valami,
amit el akarok mondani nekik.
Elmosolyodtam.
– Beadtam az ajánlatomat a főnöknek.
Apa összehúzta a szemöldökét.
–  Persze hogy beadtad a főnöki pályázatodat, hiszen ezt
mondtam neked. Miféle bejelentés ez? És mi van Neillel? –
kérdezte zavartan.
–  Hogyhogy mi van vele? – kérdeztem, ide-oda pillantva
közöttük.
–  Nem mész vissza Neilhez? – kérdezte anya, és a tekintete
idegesen apára siklott.
– Micsoda? Nem…
– Ó, az isten szerelmére, Alexis! – mérgelődött apa. – Akkor mi
értelme volt ennek a vacsorának?
Döbbentem néztem rá.
– Én… azt hittem, örülni fogsz. Ennek a főnöki dolognak. Azt
akartad, hogy pályázzam meg. És tessék: hivatalosan is
megpályáztam.
–  Azért hoztál ide minket, hogy elmondd, azt teszed, amit
amúgy is tenned kellett volna? Ezért kár volt az egész cécó a
vacsorával – válaszolta apa.
Anya megnyalta az ajkát.
 –  Kicsikém, mi abban a hitben voltunk, hogy visszamész
Neilhez.
Összeszorítottam a szám, majd lassan, türelmesen kifújtam a
levegőt.
–  Anya? Apa? – Az asztalra tettem a kezem. – Soha nem
megyek vissza Neilhez.
– Mi az istenért nem?! – csattant fel apa.
Olyan hangos volt, hogy a többi asztalnál ülők felénk
fordultak. Döbbenten bámultam rá.
Rám mutatott az ujjával.
–  Körülbelül annyi energiát fordítottál erre a kapcsolatra,
mint a karrieredre. A lehető legminimálisabbat, és csodálkozol,
hogy nem sikeres.
Anya a vállára tette a kezét.
– Cecil…
– Nem, Jennifer, ezt hallania kell.
Apa arca elvörösödött.
–  Ez az ember megérdemli, hogy tiszteld. Még csak nem is
válaszolsz az SMS-eire.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy jóvátegye veled, de ha te
ezt nem fogadod el, akkor ez a te sarad marad. Amíg nem vagy
hajlandó párterápiára járni, addig ne ülj itt, és ne tégy úgy,
mintha nem lennél a probléma része!
Éreztem, hogy felforrósodik az arcom.
– Apa, Neil bántalmazott…
– Megütött? – kérdezte. – Szidott?
Egy gombóc képződött a torkomban.
– Nem…
 – Rád emelte valaha egy ujját is?
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
–  Nem. – Nyeltem egyet. – De gonosz volt, apa. Még mindig
gonosz. Másképp viselkedik, amikor nem vagy ott…
– Valószínűleg csak frusztrált miattad, és őszintén szólva nem
hibáztatom érte. Őszintén szólva, nem tudom, mivel
érdemeltünk ki két ilyen gyereket. Tényleg nem tudom.
Anya megdörzsölte a vállát.
– Csak nyugodjunk meg…
–  Elkényeztettük őket, Jennifer. Soha semmiért nem kellett
megdolgozniuk. Lusták.
Tátva maradt a szám.
–  Én voltam az osztályelső. Én végeztem a legjobb
eredménnyel az évfolyamon, a Stanfordon. Szétdolgoztam a
seggem, hogy…
Apa rám bökött egy ujjal.
–  Ne merészelj ilyen stílusban beszélni velem, ifjú hölgy!
Elegem van a feleselésből! Szedd össze magad, Alexis, különben
úgy kiváglak, ahogy a bátyádat! Az ilyen tiszteletlenséggel
szemben, zéró toleranciát tanúsítok.
Pislogva bámultam.
– Hogy érted, hogy kivágtad a bátyámat…
–  A bátyád döntött – felelte apa. – Nem látjuk szívesen az
otthonunkban, amíg meg nem szabadul attól a nőtől, akivel
elszökött.
Tátott szájjal bámultam rá.
– Az a nő a felesége!
Apa orrlyukai kitágultak.
 – Az nem az én menyem. És vigyázz, hogy ezt ne felejtsd el! Ez
a család nem valami lepukkant kocsma, ahová betévedhetsz egy
tetovált drogossal, akit felszedtél. Nem fogom hagyni, hogy a
nevünket összekapcsolják azzal a… mit tudom, én mivel.
Anya a szemembe sem tudott nézni.
Hitetlenkedve ráztam a fejem.
–  Kitagadod a saját fiadat, mert nem tetszik a felesége? –
mondtam lassan. – Akivel még csak nem is találkoztál?
Előrehajolt.
–  Nem kell találkoznom vele. A hírneve megelőzi. Van egy
istenverte szexvideója, az ég szerelmére!
Az igazságtalanságtól összeszorult az állkapcsom. Lola
Simone szexvideója semmiben sem különbözött azoktól a
képektől, amelyeket Daniel meg én, épp most küldtünk
egymásnak.
– Megbízott valakiben, aki elárulta őt – feleltem. – Ez nem az ő
hibája.
– Inkább halok meg úgy, hogy soha többé egy szót sem szólok
a bátyádhoz, minthogy lenyeljem, mekkora szégyent hozott erre
a családra. Mindannyiunknak bocsánatkéréssel tartozik. A
házasság legyen méltóságteljes. Neil méltóságteljes. Lehet, hogy
jogilag nem voltál a felesége, de a gyakorlatban igen, és jobban
teszed, ha elkezdesz úgy viselkedni, mintha az lennél.
A felszolgáló megérkezett az ételeinkkel, mire apa
elhallgatott, és összeszorított állal hátradőlt a székében.
Csendben ültünk, miközben a tányérokat elénk rakosgatták.
Amikor a felszolgáló elment, apa enni kezdett, és olyan
dühösen vágta a steakjét, mint aki már nem is tud hozzám
szólni, és minél előbb túl akar lenni a vacsorán, hogy
hazamehessen.
Minden erőmre szükségem volt, hogy ne sírjam el magam.
Anya felvette a villát, de csak lebegtette a tányérja fölött, a
szemét lesütve. Felismertem ezt a tekintetet. Én is szoktam így
nézni magam elé. Olyankor néz így az ember, amikor túl fáradt
ahhoz, hogy folytassa a harcot.
Olyankor, amikor arra hajlik, hogy elfogadja a quiche-t.
Felálltam, és a mosdóba menekültem. Néhány pillanattal
később, anya jött be utánam.
Bementem az egyik fülkébe, és letéptem egy darab vécépapírt
a tekercsről.
– Hogy hagyhattad, hogy ezt tegye Derekkel? – Megtöröltem a
szememet. – A fiad.
–  Szerinted mit tehettem volna ellene, Alexis? Az apád már
csak ilyen. Könnyebben tudnék hegyeket megmozgatni, mint
ezt az embert. És a bátyád pontosan tudta, mit csinál. Tudta,
hogy apád sosem hagyná jóvá, ezért házasodott meg titokban.
Hibáztathatsz engem, ha ezt akarod, de a bátyád felnőtt ember,
és amikor meghozta a döntését, nagyon jól tudta, milyen
következményekkel jár.
Anya lassan megfordult, és úgy dobta le magát a mosdó
sarkában álló székre, mintha a teste egymillió kilót nyomna.
–  Hetvenhárom éves vagyok, és elfáradtam. Szeretem az
apádat. Zseniális és csodálatos sok tekintetben, de keményfejű,
és ez soha nem fog megváltozni. Vagy elfogadod őt olyannak,
amilyen, vagy nem kapsz semmit. A bátyád a semmit
választotta, és ez az ő döntése volt.
 Szipogva elfordítottam az arcomat.
– Alexis, apád az elmúlt két hónapban mindent elvesztett, ami
fontos volt neki – folytatta. – A karrierjének vége, és a látása is
egyre romlik. Az örökség jövője bizonytalan, Derek elment, te
pedig elhagytad Neilt. Majdnem nyolcvanéves, és nincs
irányítása az élete felett.
Összeszorítottam a szemem, és a mosdónak támaszkodtam.
–  Megöregedett. Nem tudom, mennyi időnk lesz még vele.
Próbálj meg kompromisszumot kötni! – könyörgött anya. –
Kérlek! Mit számít, ha elmész néhány tanácsadásra Neillel?
Nem tudhatod, hogy a kapcsolatotok megmenthető-e, ha nem is
próbálod megmenteni. És ha nem sikerül, akkor nem sikerül.
Kinyitottam a szemem, és hitetlenkedve bámultam rá.
–  Nem hallottad az előbb, hogy azt mondtam, bántalmazott
engem?
Anya felemelte a kezét.
–  Mi történhet, ha ott lesz egy pszichológus, és néz
benneteket? Az ég szerelmére, talán Neil tanul valamit. Csak
heti egy óra. Add meg apádnak, amit akar, hogy túltegye magát
rajta, és továbbléphessen! Mutasd meg neki, hogy tiszteletben
tartod a véleményét! Erre most nagy szüksége van.
Lenyeltem a gombócot a torkomban. Nem arra kért, hogy
apáért tegyem meg. Magáért kérte. Mert apa elviselhetetlen
lenne, ha meg sem próbálnám. Valószínűleg már így is az volt.
Még csak válaszolni sem tudtam. Mit mondhattam volna?
Igaza volt. Az apám már csak ilyen.
Derek…
Soha többé nem lesz ott a hálaadáson. Sem karácsonykor.
Nem lesz ott a szüleink születésnapi partiján. Valószínűleg soha
többé nem látja a házat, ahol felnőtt.
Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy apám képes a
végsőkig kitartani a keserű gyűlölete mellett. Ötven évvel
ezelőtt, valami pitiáner dolgon összeveszett a nővérével, és soha
többé nem beszélt vele. Még a halálos ágyán sem.
Megszakadt a szívem a bátyámért, és az anyámért. Meg
magamért is.
Nem hiszem, hogy addig a pillanatig tényleg eljutott volna az
agyamig, mennyire képtelen ötlet, hogy én meg Daniel, valaha
is egy pár lehetünk. Csak most. Persze elvileg tudtam, hogy nem
működhet. De most kettőnk életének összeférhetetlensége
minden szögből vakított. Felülről, alulról és oldalról is.
Daniel találkozni akart a szüleimmel, és ez teljesen érthető.
De Daniel soha nem ülhet egy asztalnál a szüleimmel. Egymillió
éven belül sem.
Az apám nemcsak hogy nem kedvelné őt: megtiltaná, hogy
vele legyek. És anya túl gyenge ahhoz, hogy ellenkezzen.
Daniel lenne az én Lolám. Nem lehetne a partnerem a
gálaünnepségen. Nem jöhetne el a családi sütögetésre, vagy a
születésnapi villásreggelire, amit minden évben rendeztek
nekem.
Apa azt sem tudhatta meg, hogy létezik. Apa soha nem lenne
elégedett senkivel, aki nem Neil.
Még azt sem engedték, hogy egyedül legyek. Az, hogy én az
egyedüllétet választottam Neil helyett, újabb sértésnek
számított.
Daniel állandó támadásoknak lett volna kitéve, amint belép a
világomba. Ez a vacsora is ezt bizonyította. Nekem sem volt
könnyű velük lenni, családtagként!
Mi értelme volt tehát tovább húzni a dolgot Daniellel? Mi
haszna volt hagyni, hogy még jobban kötődjek hozzá? Mi
értelme volt azt mondani, hogy hiányzol, amikor ez hosszú
távon egyáltalán nem számított? Brinek igaza volt. Szabadon
kellene engednem őt. Hagyni, hogy találjon valaki mást, aki úgy
tud vele lenni, ahogy megérdemli. Valakit, akinek a szülei
örülnek, ha találkozhatnának vele – mert ezek a dolgok
számítottak. Számítottak neki, és számítottak nekem is.
Daniel csodálatos volt. Csak nem hozzám való.

Nem akartam hazamenni a vacsora után. Olyan érzésem

támadt, mintha Neil tudná, hogy rajtaütöttek, és egy második
rajtaütés várt volna rám, amikor belépek a házba, mintha ő
meg az apám összehangolták volna a támadásaikat.
Így aztán elmentem Brihez.
Ahogy kinyitotta az ajtót, már beszélt is, pedig nem szóltam
neki, hogy jövök.
– Ööö… épp most küldtem neked SMS-t. Mi a fene ez?
Felém nyújtotta a telefonját, a képernyőn egy bulvármagazin
képét láttam. A címlapon Lola Simone meg a bátyám fotója
virított a Titkos esküvő! cím alatt.
Hát, gondolom, ezért volt apa olyan feldúlt a vacsoránál…
A szemem forgattam.
–  Legalább egy jó képet tettek be róla – motyogtam. – Derek
boldog lesz.
Elsuhantam mellette a nappali irányába.
–  Szóval igaz? – kérdezte. – Erről szólt a titoktartási
szerződés?
– Ja – mondtam fáradtan, és lehuppantam a kanapéjára.
Újra a borítóra pillantott.
–  A fenébe. Nem csoda, hogy elmenekült az országból. Az
apád valószínűleg körözést adott ki rá. Vagy a csajra.
Még csak meg sem lepett, hogy a sztori kiszivárgott. Ahogy
apa a Lola-hírekkel dobálózott, csak idő kérdése volt. Legalább
jutott pár hét a boldog párnak, mielőtt a pletykalapokba került.
Bri a kanapéra dobta a telefonját, és leült mellém.
–  Szóval, mit keresel itt? Gondolom, nem sikerült jól a
vacsora.
Összeszorítottam a szemem.
– Apám kitagadta Dereket.
Bri nem győzött pislogni.
– Mármint… szó szerint?
Nagy levegőt vettem.
– A szó minden értelmében. Derek meghalt számára.
Hátradőlt a kanapén.
– Hű! – lihegte. – Ez annyira középkori.
– És azt hiszem, el kell mennem Neillel párterápiára.
– Pfuj, miért?! – Elborzadva nézett rám.
– Mert ha nem megyek, apa sosem hagy békén.
Bri gúnyosan felszisszent.
–  Úgysem fog soha békén hagyni. Semmi nem lesz neki elég,
csak az, ha visszamész Neilhez. Az apád folyton a sarkadban
lesz. Olyanokat mond majd, hogy „hát jó hamar feladtad” vagy
„nem vetted elég komolyan”. Apád egy szörnyeteg. Miért nem
mondasz neki egyszerűen nemet?
–  Nem tehetem. Azzal csak jobban megnehezíteném anyám
helyzetét. És nekem is rosszabb lenne.
– És? Eszedbe jutott valaha, hogy apád ugyanolyan érzelmileg
bántalmazó, mint Neil? Hogy talán azért tanultad meg elviselni
Neilt, mert már egészen kicsi korodtól kezdve azt tanították
neked, hogy ahhoz, hogy szeressenek, egy seggfejet kell
elviselned?
– Ő az apám, Bri.
Megráztam a fejem, és fáradtan bámultam magam elé.
–  Képzeld el, hogy soha többé nem látod a szüleidet, mert
beleszerettél valakibe – folytattam halkan.
– Szerinted Derek tudta, hogy ez fog történni? – kérdezte.
Bólintottam.
–  Igen. Szerintem úgy vette feleségül Lolát, hogy pontosan
tudta, miről mond le. – Sóhajtottam. – Azt hiszem, igazad van.
Nem szabad többet találkoznom Daniellel.
Bri az arcomat fürkészte.
– Jól vagy?
Megráztam a fejem.
– Nem. Nem igazán.
Egy percig csendben ültünk.
–  Sejtésem sincs, mit mondhatnék most neked, hogy jobban
érezd magad – jegyezte meg – Minden ötletem ijesztő.
Felhorkantam.
–  Komolyan mondom. Háborús consigliere{8} vagyok. Nem
szolgálhatok mással, mint részletes bosszútervekkel és
alibikkel. De most azt mondom: ha megöljük Neilt, te leszel az,
aki kiássa a gödröt. Hazudok érted a bíróságon, segítek
elszállítani a holttestet, de nem azért végeztem el az orvosi
egyetemet, hogy ássak.
Szárazon felnevettem.
–  Egyébként – szólaltam meg – Daniel végre küldött nekem
egy faszos képet. Egy igazán jót.
– Óóóóóh, megnézhetem?
– Nem, az kizárt!
A vállamnak nyomta a mutatóujját.
– Látod?! Tényleg tetszik neked! Ez egy teszt volt, és elbuktál!
–  Most miért… csak azért, mert nem fogom megmutatni a
faszos képét, amit azért küldött, mert megbízik bennem?
–  A faszos képek közös tulajdonban vannak, hacsak nem
tartasz igényt arra a fickóra, aki küldte. A kis zászlódat épp
most tűzted ki Daniel péniszére, ott leng a szélben, és az van
ráírva, hogy Ali.
Most már nevettem.
–  Megnézheted az összes faszos képemet. A pasik úgy
dobálóznak velük, mintha azt mondanák: „tessék, te is kapsz
egy fütyit, meg te is, meg te is!”
Egy percig mindketten nagyon nevettünk. Aztán
felsóhajtottam.
– Miért olyan nehéz minden?
– Mert túlságosan sok dolog miatt basztatod magad.
– Haha.
–  Komolyan mondom. Mondj le pár dologról, és meglátod,
mennyivel könnyebb lesz az életed! Az összes idődet azzal
töltöd, hogy mindenkinek megfelelj, és ettől nyomorultul érzed
magad.
Megráztam a fejem.
– Ne érdekeljen, hogy a szüleim valaha is beszélnek-e velem?
Vagy, hogy apám szerint elpocsékolom a drága DNS-ét? Már így
is én vagyok a leggyengébb láncszem a Montgomeryk
történetében. Muszáj basztatnom magam emiatt. Nincs más
választásom.
Bri megrázta a fejét.
– Képzeld el, hogy egy teljes értékű orvos vagy, és a családod
azt kérdezgeti tőled, hogy „miért vagy ilyen kiábrándító?”.
Feszülten sóhajtottam egyet.
–  Amúgy meg, nem mintha Daniellel bármikor is összejött
volna. Minden, amit korábban mondtál, igaz. Én nem tudok
költözni, ahogy ő sem. Az apám csak a hab a tortán. A szakítás
elkerülhetetlen volt, kezdettől fogva. Csak azt nem értem, ha
valami ennyire reménytelen, akkor miért olyan szar érzés véget
vetni neki.
– Mert nem a te feltételeid szerint reménytelen. Azért.
Megtöröltem a szemem alatt.
Felhorkant.
– Utálni fogod a párterápiát Neillel.
Felnyögtem.
–  Ezer dollárt fizet azért, hogy a bolondját járassa egy
pszichológussal.
–  Rávehetnéd, hogy járjon el a tiédhez. Ő tutira kiszúrja, ha
süketel.
 Felemeltem a fejem, és ránéztem.
–  Tudod mit? Ez egy zseniális ötlet! – mosolyodtam el. –
Támadt egy ötletem!
Vigyorogni kezdett.
– Na mi?
Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam Neilt.
Az első csörgésre felvette.
– Ali?
Bosszantott, hogy mennyi remény van a hangjában.
– Szia, Neil. Egy kis bizalomgyakorlat következik.
– Oké… – mondta.
–  A következő négy hónapban járni fogsz egy terapeutához.
Az én pszichológusomhoz. Te. Egyedül. És azt fogod mondani a
szüleimnek, hogy én is veled megyek…
– Miért mondanám azt, hogy…
–  Pszt, én beszélek, te pedig hallgatsz! Engedélyt adok neki,
hogy beszéljen veled bármiről, amiről beszéltem vele, így
mindenre rájössz, és látni fogod, miért nem vagyunk együtt.
Elmondod a szüleimnek, hogy párterápiára járunk. És a
tizenhat hét végén, feltéve, hogy nem szívatsz meg, csak hogy
még jobban bevágódj apámnál, és feltéve, hogy elmentél mind a
tizenhat foglalkozásra… és bizonyítékra is szükségem lesz arról,
hogy elmentél ezekre a foglalkozásokra… na, akkor
beleegyezem, hogy elkezdjünk együtt terápiára járni.
A vonal másik végén csend volt.
–  Ha annyira vissza akarsz engem kapni, akkor ez a nagy
lehetőséged. És egyben az utolsó ajánlatom.
Újabb csend.
 – Oké – mondta. – Igen, egyetértek. Köszönöm.
– Jól van.
Azzal letettem a telefont.
Bri tágra nyílt szemmel nézett rám.
–  Váó! Talán mégis inkább te vagy háborús consigliere. –
Megrázta a fejét. – Nem hiszem el, hogy beleegyezett.
– Kénytelen volt. Elvesztette az önuralmát. A többi stratégiája
nem működik – feleltem.
– Szerinted tényleg megteszi? – kérdezte Bri.
– Fogalmam sincs. Én inkább a nem felé hajlok.
– És ha mégis megteszi?
Megvontam a vállam.
–  Akkor anya meg én, négy hónapra kapunk, négy hónapnyi
mentális nyugalmat.
És akkor végül azt kell tennem, amit szerintem amúgy is meg
kell tennem, vagyis úgy tenni, mintha dolgoznék a
kapcsolatunkon.
Lemondóan sóhajtott egyet.
– Ó, Ali.
– Jót fog tenni neki, ha elmegy – jelentettem ki.
– Terápiára van szüksége.
– Vagy inkább Jézus szeretetére.
Nevettem. Aztán a mosoly lehervadt az arcomról.
–  Tudod, mi a furcsa? Daniel még csak huszonnyolc éves, és
már kitalálta az életét. Nekem nem kellene már eljutnom oda,
hogy kitaláljam az életemet? Szerintem de.
– Lefogadom, hogy az ő élete sincs kitalálva. Senkié sincs. Én
például azt hittem, az enyém igen, aztán nézd meg, mi lett
belőle!
Brire pillantottam, aki épp a kezét nézte, és egy gyűrűt
csavargatott a kisujja körül.
– Minden oké? – kérdeztem.
Megvonta a vállát.
– Mi az oké definíciója? Benny egyre rosszabbul van. Semmit
nem tudok tenni, amivel segíthetnék rajta. A házasságom
tönkrement, és még egy olyan rendes pasit sem találok, akivel
alkalmi szexet folytathatnék. Állandóan unatkozom és egyedül
vagyok, anyám lepukkant házában élek.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Csak azt akarom, hogy legalább az egyikünk boldog legyen.
Miért nem lehetünk boldogok?
Sóhajtottam.
–  Milyen a boldogság egyáltalán, Bri? Beállok a sorba, és
megteszem, amit elvárnak tőlem, feladom Danielt, de
megtarthatom a családomat? Vagy feladok mindent, a
Montgomery-vérvonal szégyene leszek, elveszítem apámat,
tönkreteszem anyámat, de megkapom a fiút, akit szeretek?
Melyik a boldogabb élet?
Megvonta a vállát.
–  Ez könnyű kérdés. Tedd fel magadnak a kérdést, melyik
nélkül nem tudsz élni! – Komolyan nézett rám. – De én mindkét
forgatókönyvnél ott leszek veled. Mindig.
Hálásan az arcát fürkésztem.
Bri csodálatos volt. Nem érdemelte meg, ami az exével, vagy
ami a bátyjával történt. A legnagyobb boldogságot érdemelte, és
még annál is többet.
 – Talán mindkettőnknek fel kellene mondania a Royaume-ban
– böktem ki.
Erre felnevetett.
–  A férfiakkal is fel kellene hagynunk. Összeköltöznénk,
indítanánk egy YouTube-csatornát, amin napközben iszogatunk
és péksüteményeket tesztelünk.
Felnevettem, majd odahajoltam hozzá és megöleltem.
– Szeretlek – suttogtam.
– Én is szeretlek – sóhajtotta az állát a vállamra támasztva. –
De akkor sem ásom ki a gödröt.
 27. FEJEZET

Alexis

Amikor reggel a konyhában összetalálkoztam Neillel,

megpróbálta gyengéden végigsimítani az arcom, mintha a
tanácsadásra vonatkozó ajánlatom, a megbocsátásom
valamilyen jelentőségteljes pillanata lenne tőlem. Ellöktem
magamtól a kezét, felkaptam a kávéfőzőt a konyhából, a
hálószobámba meneteltem, és magamra zártam az ajtót.
Egy perccel később vissza kellett mennem, hogy pár
kávékapszulát a köntösöm zsebébe dugjak, így a gesztus egy
kicsit veszített a lendületéből, de azt hiszem, az üzenet elég
világos volt. Ha beszélni akart, négy hónap múlva majd
beszélhet velem, miután átugrotta az összes tüzes karikámat –
és félig-meddig tényleg arra számítottam, hogy nem teszi meg.
De legalább apa leszállt rólam egy kis időre, és fellélegezhetek.
Most este hét felé járt, már sötétedett, és húsz percre voltam
Wakantól.
Ma elvesztettem egy beteget.
Néha elvesztettem betegeket. Ez a munka ezzel jár. A
természetéhez tartozott. De a mostani eset a szokásosnál is
jobban zavart.
Kísértetiesen zsibbadtnak éreztem magam utána, mintha
hivatalosan is elértem volna a képességem határait, és ezentúl
nem tudnék feldolgozni több szarságot. A vacsora a szüleimmel,
Derek kitagadása, a döntés, hogy véget vetek a kapcsolatnak
Daniellel – ez túl sok volt. Reméltem, hogy az érzelmi
elszakadás tartós lesz. Nem vágytam egyébre, csak hogy
épségben átvészeljem az utolsó éjszakát Daniellel, és majd jól
kibömböljem magam, ha hazaértem.
Lola ötödik albumát hallgattam lefelé menet. Szomorú volt.
Az egész Jewel Foolish Games című dalára emlékeztetett.
Elgondolkodtatott, vajon min mehetett keresztül Lola, amikor
ezt írta.
Néha megpróbáltam összevetni az albumait azzal, amit az
interneten találtam róla. Keringett egy pletyka arról, hogy az
egyik háttértáncosával járt, amikor ezt a lemezt rögzítette.
Talán köze volt hozzá.
Szerintem Lolának nehéz élete lehetett. Reméltem, hogy a
bátyámmal könnyebb neki. Sőt, erre fogadni mertem volna.
Mert biztosan tudtam, hogy a tesóm szereti, és amikor a bátyám
szeretett valakit, akkor azt teljes odaadással tette.
Nem beszéltem Derekkel, amióta elment. Tizenkét óra volt az
időeltolódás Kambodzsával, és ő az ország egy vidéki részén
tartózkodott, ahol nem igazán volt térerő. De éreztem a
bátyámat, és tudtam, hogy ő is érez engem. Nagyon sok
szeretetet küldtem neki, meg a feleségének.
Ha Derek azt mondta, hogy Lola méltó rá, akkor az is volt.
Ilyen egyszerű. Csak a szavára volt szükségem. Azt kívántam,
bárcsak apánknál is így működne a dolog, és ha csak úgy
előhozakodhatnék valakivel, mondjuk Daniellel, és apa azonnal
tudná, hogy kivételesnek kell lennie, mivel ő az én
kiválasztottam.
De apám nem így mérte az embereket.
Vicces volt, hogy egy olyan szörnyű ember, mint Neil,
élvezhette apa tiszteletét, és egy olyan jó ember, mint Daniel,
soha. Mindez azért, mert Danielnek nem volt megfelelő
iskolázottsága, munkája meg családja.
A bátyám elrettentő példának számított. Nem azért, mert
engedetlen volt apámmal. Hanem azért, mert beleszeretett
valakibe, akit apa nem helyeselt, és ezáltal vált engedetlenné.
Amikor a Grant Házhoz értem, Daniel kint várt rám, mint
mindig. Chloe nem volt vele. Tegnap visszament a farmra,
amióta már nem kellett cumisüvegből ennie.
A változás elkerülhetetlen volt. De ma mélységesen
elszomorított.
A szokásosnál egy kicsit hosszabb ideig ültem a kocsiban, csak
hogy rendezzem a gondolataimat – mert ez volt az utolsó
alkalom, hogy Daniel és Hunter várt rám.
Amikor kiszálltam, Hunter felém rohant, majd Daniel
ugyanolyan energiával rám vetette magát, és nagy maciölelésbe
vont. Mindketten mindig olyan izgatottak lettek, amikor
megláttak.
Neil soha nem üdvözölt így. Talán az érettségtől függött ez.
Eszembe jutott, amit Bri mondott arról, hogy a férfiak ebben a
korban még kölyökkutyák, és úgy éreztem, igaz. Danielt mindig
ez a tiszta boldogság töltötte el, amikor megjelentem.
Lehunytam a szemem, belélegeztem az illatát, és egyszerűen
elolvadtam a csókjától.
Aztán elhúzódott annyira, hogy rám nézzen.
 –  Készen állsz a vacsorára? – kérdezte. – Arra gondoltam,
hogy mehetnénk gyalog. Szép este van.
Felnéztem a mosolygó arcára, és szipogtam.
– Igen. Sétáljunk!
Oldalra billentette a fejét.
– Mi a baj?
Megráztam a fejem.
– Semmi.
Rám nézett, meleg mogyoróbarna tekintete, egyenesen a
lelkembe hatolt.
– Nem úgy tűnik.
– Ma elvesztettem egy beteget.
Gyönyörű szemöldöke összeráncolódott.
– Mi történt?
Egy pillanatra megálltam.
–  Tizenhét éves srác volt. Felborult a kajakja. Nem viselt
mentőmellényt.
Daniel szótlanul fürkészte az arcom.
–  Tudod, mi olyan veszélyes a fulladásban? – folytattam, és
felnéztem rá. – Az, hogy csendben történik. Tehát, hacsak nem
figyel rád valaki nagyon, senki sem ment meg.
Kisöpörte a hajat a homlokomból.
– Én figyellek. Megmentenélek, ha fuldokolnál.
Kedves volt, de nem tette volna. Mert én nem itt fuldokoltam
vele. Hanem kétórányira innen, egyedül.
– Menjünk enni! – váltottam témát.
Bólintott.
– Oké. Beengedem Huntert, aztán indulhatunk is.
 Néhány perccel később ráfordultunk a kerékpárútra, ami a
főutcára vezetett, és Daniel az ujjaim közé fonta az övéit.
–  És neked milyen volt a napod? – kérdeztem, mert nem
akartam magamról beszélni.
–  Hát, lássuk csak! – kezdte, és az előttünk lévő ösvényt
figyelte. – Hunter megevett egy ajakbalzsamot. Kevin Bacon
megint kiszabadult. Ezúttal a gyógyszertárban kötött ki, és
megette az összes csokit a kasszánál. A frászt hozta Mrs.
Pearsonra.
Erőtlenül felnevettem.
– Doug nem fogja megenni, ugye?
Megrázta a fejét.
– Nem. Doug vegetáriánus.
A homlokomat ráncoltam.
– Tényleg?
–  Igen. És nem is iszik. Kevin Bacon még hosszú ideig
rettegésben fogja tartani a várost.
Megint nevettem.
– Aztán eltöltöttem egy kis időt lent a folyónál – folytatta.
– Úsztál?
–  Nem. Ahhoz még hideg van. Kerestem neked valamit –
mondta, majd elengedte a kezemet, és a zsebében kezdett
kotorászni.
Előhúzott valamit, és a tenyerembe tette. Egy kő volt,
körülbelül dió nagyságú, sima és szürke.
–  Szív alakú – jegyezte meg. – Két órámba telt, mire találtam
egy ilyet.
A szívem kettéhasadt. Belülről kifelé repedt szét, majd
szétmorzsolódott a mellkasomban.
Szerettem őt. Jobban szerettem, mint bármikor, bárkit.
A kő nem volt feltűnő. Nem került semmibe, csak az idejébe –
de ez volt tőle az igazi ajándék. Danielnek ugyanis nem volt
ideje. Az idő volt most a legértékesebb árucikke, és rám
fordította, csak azért, hogy ezt megtalálja nekem.
Megremegett az állam. Úgy éreztem, hogy ennél szebb dolgot,
még soha senki nem tett értem, ami persze nevetséges volt,
hiszen csak egy kőről volt szó.
Amikor nem szóltam semmit, megszólalt:
– Sajnálom. Hülyeség volt. Azt hittem, hogy talán…
–  Nagyon tetszik! Annyira tetszik, hogy azt sem tudom, mit
mondjak. – Könnybe lábadt szemmel pislogtam rá.
A tekintete szinte reménykedőnek tűnt.
– Tetszik? Tényleg?
– Imádom. Köszönöm!
Annyira gyengéd, figyelmes, kedves volt ez a fiú.
Megöleltem, ő pedig úgy borult rám, ahogy mindig szokta.
Csak most, mintha valahogy gyökeret akart volna verni bennem
a karjával, mintha azt próbálta volna megakadályozni, hogy
elkalandozzak.
Vagy elsüllyedjek.
Örökre meg akartam tartani ezt az ajándékot. Még akkor is,
ha valaki máshoz megyek feleségül. Meg akartam tartani a
halálom napjáig.
Hátborzongató előérzetem támadt, azt láttam magam előtt,
hogy a temetésem után a rokonok átnézik a holmimat, ahogyan
néhány hete tettük Lil néni esetében. Megtalálják majd ezt a
követ, és csodálkoznak, miért volt benne abban a
cipősdobozban, amit magammal vittem az idősek otthonába.
Azon tűnődtem, vajon hány ilyen apró csecsebecsét találtam
Lil néni dobozában. Élete apró pillanatainak maradványait,
amelyek örökre vele maradtak. A lelkén lévő ujjlenyomatok
bizonyítékai.
Elképesztő, hogy valaki mennyire meg tud érinteni, még
akkor is, ha csak pár perce ismered. Hogy meg tudnak
változtatni, milyen kitörölhetetlenül!
Daniel megváltoztatott engem. Már attól jobb formában
voltam, hogy ismertem őt. Ami még keserűbbé tette a
távozásomat.
Elhúzódtam, és megtöröltem a szemem, Daniel pedig
gyengéden rám nézett, majd újra megfogta a kezem.
Amikor a VFW-hez értünk, egy táblát láttam a ház előtt, amin
az állt, hogy ZÁRTKÖRŰ PARTI MIATT ZÁRVA. Daniel megállított az
ajtóban.
– Oké, valamire figyelmeztetnem kell téged.
– Mire?
–  Nem voltam teljesen őszinte azzal kapcsolatban, hogy
idehoztalak. Azt akarták, hogy tartsam titokban. Van itt egy kis
dolog a számodra.
Hátrahúztam a fejem.
– Milyen dolog?
Válasz helyett kinyitotta az ajtót, és bevezetett.
A hely dugig volt. Úgy tűnt, csak állóhely maradt. És amikor
meglátták, hogy belépek, mindenki éljenezni, meg tapsolni
kezdett.
 Egy nagy tábla lógott a pult fölött: KÖSZÖNÖM, DR. ALEXIS!
A szám elé kaptam a kezem, és döbbenten néztem szét.
– Daniel, mi ez?
Liz, Doreen, Doug, Pops – mindenki ott volt.
Aztán Emelia és Hannah vágott át a tömegen. Hannah a
karjában tartotta a babát, és azonnal tudtam, miről van szó.
Daniel lehajolt, és a fülembe súgta.
– A köldökzsinór a baba nyaka köré volt tekeredve? A szülés
alatt Emelia egy ápolónővel folytatott videóhívást, aki azt
mondta, te mentetted meg Lily életét.
Könnyezni kezdtem.
A munkám során gyakran kaptam köszönetet. De olyan még
nem fordult elő, hogy egy egész várostól.
Hannah mosolyogva közeledett felém, mások megpaskolták a
hátamat, az emberek vigyorogtak rám és tapsoltak.
Úgy éreztem, színig töltődöm. Olyan volt, mintha mindazt,
amit apám és Neil kiszívtak belőlem, ezek az emberek
megpróbálták volna visszaadni. Szeretetet, megbecsülést és
elismerést öntöttek a lelkem üres kútjába, egy mosollyal, egy
köszönettel.
–  Csak meg akartuk köszönni – magyarázta Hannah
mosolyogva. – Lily talán nem is élne, ha te nem vagy itt.
Megtöröltem a szemem.
– Örülök, hogy itt lehettem.
– Meg akarod fogni? – kérdezte Emelia.
Szipogva bólintottam.
– Szabad?
Hannah odahajolt, és a karomba tette a babát. Lejjebb
húztam a takarót, és ránéztem. Tökéletes volt.
Az ujjbegyemmel megdörzsöltem rózsaszín arcocskáját. Már
majdnem kéthetes volt. Valószínűleg hamarosan megkapja az
első oltásokat, a sebhely pedig kezd leválni a köldökénél.
Ez volt az egyetlen negatív oldala, a sürgősségi szolgálatban
való munkának. A legtöbb beteg – a visszaesők kivételével, mint
például a Nuncsakus Srác – jött és ment, aztán pedig soha többé
nem láttam. Soha nem tudtam, hogy vannak, jobban lettek-e,
esetleg rosszabbul. Az én feladatom az volt, hogy rendbe
hozzam őket, és eljuttassam őket a megfelelő orvoshoz, aki segít
nekik a gyógyulásban.
Néha azt kívántam, bárcsak újra és újra láthatnám a
betegeimet. Hogy lássam őket gyógyultan, hogy tanúja lehessek
az életük során bekövetkező változásoknak.
– Szoptatod? – kérdeztem Hannah-t, de közben még mindig a
babára mosolyogtam. – Mert hoztam neked egy kis tápszert, ha
szükséged lenne rá.
–  Szoptatom – felelte Hannah. Aztán halkan hozzátette: –
Igazából beszélni akartam veled erről. Nagyon fáj a cicim, és
elég meleg. – Kényelmetlenül rángatta a melltartója pántját.
Elmosolyodtam.
– Megnézhetem.
Hannah megkönnyebbültnek tűnt.
– Köszi.
Visszaadtam Lilyt az anyukájának, Daniel pedig elkísért egy
asztalhoz, ahol Doug ült. Megszólalt a zene, és beindult a buli.
Svédasztalos spagettivacsora volt, Doreen pedig egy hatalmas
csokitortát készített, amire az volt írva, hogy Köszönöm, Dr.
Alexis. Daniel leült mellém, és a kezemet fogta a köztünk lévő
ülésen.
Azt éreztem, hogy… szeretnek.
Mindannyian.
Előző este a saját szüleimmel vacsoráztam, és ott nem
éreztem, hogy ennyire szeretnének. Igazából szarul éreztem
magam velük.
Valakitől kaptam egy nagy adag spagettit, salátával. Daniel
hozott nekem egy pohár bort, és megcsókolta a fejemet, amikor
visszaült. A helyiség csak úgy pezsgett: nevetéstől, és a
tányérokon koccanó villáktól volt hangos; mosolygós,
barátságos arcok néztek felém mindenhonnan.
Jake a bárban volt. Az egyenruháját viselte, és egy kicsit túl
hangosan nevetett valakivel, a biliárdasztal mellett. Valami nem
tetszett benne, de nem tudtam rájönni, mi az.
Doug odahajolt hozzám, miközben Jake-et figyeltem.
– Kérdezhetek valamit?
Egy szalvétával megtöröltem a számat.
– Persze.
– Mi történt szülés közben? – kérdezte. – Azt mondták, hogy a
köldökzsinór a nyaka köré tekeredett, de sikerült megoldanod.
Hogy csináltad?
– Csináltam egy szaltót a babával, de úgy, hogy a köldökzsinór
ne húzódjon meg.
– Megmutatnád? Hogy hogyan csináltad? – faggatott tovább.
– Azt akarod, hogy megmutassam?
–  Igen. Nem tetszik, hogy ezt elszúrhattam volna. Ha még
egyszer ilyen történne, tudni akarom, hogyan kell csinálni.
 Bólintottam.
–  Oké. Értem. Ó, erről jut eszembe, hoztam neked egy
sebészeti varrókészletet.
Felragyogott az arca.
– Tényleg? Egy készletet?
– Igen. Nincs több horog, és gin.
Daniel nevetett, felkapta a kezemet és megcsókolta.
Liz odajött hozzánk, és letett egy kólát Dougnak.
– Még egy bort? – kérdezte tőlem.
– Nem, nem kérek. Köszönöm. – Elmosolyodtam.
Daniel a Doug melletti üres szék felé biccentett.
– Ülj ide hozzánk!
–  Nem lehet, műszakban vagyok – szabadkozott. – Hol van
Brian? – kérdezte körülnézve.
– Randin – felelte Doug. – Rochesterben.
Liz mosolya azonnal lehervadt.
– Ó!
Daniel az órájára nézett.
– Már vissza kellett volna érnie. Biztos jól sikerült.
–  Ja – vágta rá Liz, és elfordította a tekintetét tőlünk. – Na,
majd szóljatok, ha szükségetek lesz még valamire. – A hangja
ellaposodott.
Néztem, ahogy visszasétál a bárpulthoz. Úgy tűnt, a srácok
nem vették észre a változást.
– Liz és Brian randiztak korábban? – kérdeztem.
Doug összehúzta a szemöldökét.
– Dehogy! Nem az esete. Liz a seggfejeket szereti – magyarázta
az üdítőjéhez beszélve.
 Néztem, ahogy letörli a pultot, a mosolya pedig eltűnik.
–  Senki nem szereti a seggfejeket – jegyeztem meg halkan. –
Inkább arról van szó, hogy néha az ember azt hiszi, hogy
seggfejeket érdemel.
Vacsora után megmutattam Dougnak, hogyan kell szaltózva
világra segíteni valakit, egy összehajtogatott pulóvert
használva, amire egy telefon töltőkábeljét csavartam. Aztán
elvégeztem egy mellvizsgálatot a fürdőszobában, és felírtam
Hannah-nak egy antibiotikumot. A felírtam azt jelentette, hogy
elmondtam Halnak, a gyógyszerésznek, aki a szomszéd
asztalnál egy szelet tortát evett, hogy mire van szüksége, ő pedig
átsétált az utca túloldalára, kinyitotta a gyógyszertárat, és
odaadta neki.
Miután végeztem, megkerestem Danielt. Láttam, hogy a
pultnak támaszkodva Lizzel beszélget. Megálltam, és egy
pillanatra a szoba túlsó végéből figyeltem őt.
Ezen a helyen láttam őt először. Itt ismertem meg. Azon a
bárszéken ültem. Ő ugyanott állt. Csak mostanra minden
egészen más lett.
A helyet már nem láttam kopottnak, és öregnek. Észre sem
vettem a megviselt üléseket és az össze nem illő székeket. Ez a
bár volt ennek a közösségnek a szíve, ébredtem rá. Itt
ünnepeltek, itt gyűltek össze. Itt tudtam meg Daniel nevét. Itt
érintettem meg őt először. Még a hely illata is nosztalgikus
érzéseket keltett most bennem.
És Daniel, már nem csak egy random fickó volt egy bárban.
Ő lett a legragyogóbb fény az életemben, amit minden nap
vártam. A férfi, aki két órát töltött lent a folyónál, hogy
megtalálja nekem a tökéletes követ.
Tényleg látott engem. És hittem neki, amikor azt mondta, nem
hagyja, hogy megfulladjak.
A szívem elszorult.
És holnap reggel el kell mennem ebből a városból, aztán
pedig soha többé nem jöhetek vissza. Nem láthatom őt többé.
Egyiküket sem.
Daniel megfordult, engem keresett a szemével, és amikor a
tekintete találkozott az enyémmel, felragyogott az arca.
Imádnivaló, gödröcskés vigyorra húzódott a szája,
mogyoróbarna szeme sarkában apró ráncok jelentek meg.
A szívem kettéhasadt.
Daniel ellökte magát a pulttól, elindult felém, és átkarolta a
derekamat. Olyan büszke voltam, hogy én vagyok az a nő, aki
ott van ma este mellette! Hogy én lehetek a partnere, mert
engem választott. Megtiszteltetésnek éreztem. Nem azért, mert
ő volt a polgármester, vagy a legjóképűbb srác a bárban,
hanem, mert ő volt ott a legjobb ember.
– Készen állsz, mehetünk haza? – kérdezte.
Muszáj volt lenyelnem a gombócot a torkomban.
Nem. Nem álltam készen a hazamenetelre. De muszáj volt.

Elbúcsúztunk mindenkitől, és elindultunk visszafelé.

Mielőtt elindultunk volna, Daniel körbevezetett a
veteránszövetségben, megmutatta a falon lógó, bekeretezett,
megsárgult cikkeket, amelyek arról meséltek, mi mindennel
járultak hozzá a családtagjai a városhoz. Ott volt a
spanyolnáthától való megmenekülés és a szesztilalom története,
amiről már hallottam tőle. Aztán találtam egy újságkivágást a
Wakan Gazette-ből, ami Daniel dédapjáról, Johnról szólt, aki az
1940-es halálos áldozatokkal járó fegyverszüneti napon, a
hóvihar idején emberi láncot indított, hogy a gyerekeket
biztonságosan kijuttassa az iskolaépületből. Felesége, Helen
Grant a Grant Ház nagy fatüzelésű kemencéjét használta, és
száz kenyeret sütött, amit a férjével együtt, szánon küldött el a
város minden egyes házába, orvosi felszereléssel, és tűzifával
együtt. Három napon át egyikük sem aludt. A túlélők
örömkönnyek között meséltek arról, hogy John megérkezett a
csomagokkal. Wakanban akkor egyetlen áldozata sem volt a
csapásnak.
Láttam egy cikket Daniel nagyapjáról, Williamről, aki 1975-
ben megmentette a várost egy gyorsan terjedő erdőtűztől, ami
egyre közeledett a házakhoz. Ő koordinálta a készenléti
csapatot, és egész éjszaka dolgozott, hogy tűzgátat hozzon létre,
ami megmentette a várost, mielőtt a lángok elérték volna
Wakant. Linda, Daniel nagymamája vette magához az
evakuálási feladatokat, és gondoskodott arról, hogy mindenki
biztonságba kerüljön. A Grantek voltak az utolsók, akik
elhagyták a várost.
Az 1991-es F2-es tornádó után William és Linda Grant egy
generátort, és egy ingyenkonyhát állított fel a VFW-ben, hogy
biztosítsa a wakani lakók számára az élelemellátást a
katasztrófahelyzet ideje alatt. Aztán tiltakoztak, és győztek,
amikor a megye el akarta terelni az autópályát, ami
megtizedelte volna a nyári turizmust. Gondoskodtak róla, hogy
a város tiszta, büszke és biztonságos maradjon. Ők voltak
Wakan első, és utolsó védelmi vonala, minden területen.
Egyik történet jött a másik után.
Rájöttem, hogy a Grantek voltak itt a gondnokok. Az alázatos
királyi család. Ugyanolyan odaadással vigyáztak Wakanra és az
emberekre, ahogy Daniel a kertjére és a házára. Ezt nevelték
beléjük, ahogy belém az orvoslást. Az ő királysága kisebb volt,
és az öröksége is más, de ő ugyanúgy kötődött a születési
jogához, mint én az enyémhez.
Vicces volt belegondolni, hogy az elmúlt százhuszonöt évben
kettőnk családja párhuzamosan létezett, és ugyanazt csinálta,
amit most. A Grantek Wakanért adták az életüket, a
Montgomeryk pedig a Royaume-ért.
Fogadok, hogy Danielnek egyszer sem jutott eszébe, hogy
feladja a hivatását.
Bűntudat ébredt bennem, hogy azt kívántam, bárcsak ne az
lennék, aki voltam. Tudtam, milyen fontos a Montgomery-
örökség. Tudtam, mit lehetne vele kezdeni, hány embert
mentett meg, és mekkora változást hozott azok életébe, akiket
szolgált. De azt kívántam, bárcsak ne az enyém lenne. Azt
kívántam, bárcsak olyasvalakié lenne, aki tudja, hogyan kell
használni. Én nem tudtam, és így nem voltam képes úgy
tisztelni, ahogyan szerintem kellene.
Mindenki arra várt, hogy kivételes emberré váljak, hogy
valami hatalmasat alkossak, hogy nyomot hagyjak magam után.
És nekem fogalmam sem volt, hogyan kellene.
Volt egy olyan érzésem, hogy soha nem is lesz.
 –  Hé, akarsz látni valamit? – kérdezte Daniel, megzavarva a
tépelődésemet.
– Persze.
Átvágtunk a folyó melletti parkon, és megálltunk egy
férfiszobornál a tér közepén. Daniel felé biccentett a fejével.
– Ő a szépapám. Ő alapította a várost.
Felnéztem a bronzfigurára. Az alatta lévő emléktáblán a
JOSEPH GRANT név állt.
Kísértetiesen hasonlított Danielre. Ugyanaz a kedves, de
tekintélyparancsoló tekintet.
Daniel arcát fürkésztem, ahogy feltekintett a szoborra.
Danielnek itt kellett lennie, a városnak szüksége volt rá.
Ugyanúgy, ahogy korábban az összes Grantre. Mert a
nehézségek elkerülhetetlenek voltak, és senki sem törődött
jobban Wakannal, mint ez a család. Ezért álltak, mindig a
helyzet magaslatán. És ezért kellett, mindig itt lenniük.
Itt kellett maradnia. Méghozzá pontosan abban a házban.
A lelkem mélyén tudtam, hogy részben ez adott neki erőt
ahhoz, amit meg kellett tennie. Egy Montgomery akkor is
Montgomery marad, ha egy másik kórházban dolgozik, de ott
nem számítottunk annyira erősnek, és kisebb volt a
befolyásunk. Nekem a Royaume-ban kellett lennem, Danielnek
pedig a Grant Házban.
Már azelőtt megszólaltam, hogy esélyem lett volna
végiggondolni, mit mondok.
– Ha pénzre van szükséged, tudok kölcsönadni.
Daniel felém fordult, és összehúzta a szemöldökét.
– Tessék?
 – Az ötvenezer dollárt. Kölcsönadhatom neked.
Pislogva nézett rám.
– Van ennyi pénzed? – kérdezte.
Bólintottam.
– Igen, van.
Nem kölcsönbe adnám. Hanem ajándékba. Ez lenne a
búcsúajándékom.
Ha tudná, hogy nem akarom visszakapni, nem fogadná el. Túl
becsületes. De én meg akartam tenni érte.
Talán ez volt az oka, hogy végigkocsikáztam a városon,
hetekkel korábban. Ezért szorította le a kocsimat az útról az a
mosómedve, és ezért mentett meg, egy jóképű idegen. Talán
Popeye-nak igaza van: a város megkapja, amire szüksége van.
És Danielre szüksége volt. Nem bírtam volna elviselni, ha
elveszíti a villát, és hála istennek, tudtam neki segíteni.
Valószínűleg én voltam itt az egyetlen, aki képes rá.
De Daniel megrázta a fejét.
– Alexis, köszönöm az ajánlatot. Tényleg. De nem fogadhatom
el.
–  Miért nem? Olyan keményen dolgozol! Van pénzem. Hadd
segítsek!
Nagy levegőt vett, és elfordította a fejét. Amikor visszanézett
rám, a tekintete elszántságot tükrözött.
–  Nem vagy bank, Alexis. – Közelebb lépett hozzám, és
átkarolta a derekamat. – De köszönöm, hogy felajánlottad. Sokat
jelent számomra.
Megráztam a fejem.
–  Nekem is segítettek mások, hogy eljussak oda, ahol most
vagyok, és most én is segíthetek neked. Bárcsak hagynád, hogy
segítsek!
De a tekintete elszánt volt.
–  Ígérd meg, hogy ha nem tudod előteremteni a pénzt,
megengeded, hogy kölcsönadjak neked! Nehogy elveszítsd a
házat!
Lemondóan sóhajtott. Aztán bólintott.
– Oké. Megígérem.
De tudtam, hogy nem fogja. Nem fogja, mert nem fogadna el
tőlem semmit, ha már nem leszünk együtt.
És a mai nap után nem is leszünk.
Megölelt. Aztán halkan felnevetett.
Elhúzódtam tőle.
– Mi van?
Megrázta a fejét.
–  Semmi. Csak az, hogy én egy darab követ adtam neked, te
pedig nekem, ötvenezer dollárt.
Felhorkantam.
– Ugyan már!
Kuncogott.
A kezemet az övébe fogta, és kisétáltunk a parkból a
holdfényes kerékpárútra, amely a Grant Házhoz vezetett.
Gyönyörű volt az éjszaka. A sétányt virágzó almafák
szegélyezték. Fehér virágok ezrei íveltek az ösvény fölött, és
könnyű illatukkal elárasztottak bennünket. Gyönyörű, és
egyben szürreális volt. Lassan haladtunk, a csillagokat
bámulva, kezünket összekulcsolva.
Daniel megállt.
 – Hé, oda nézz!
A fák közötti résben látható telihold felé biccentett, amelyet
felhőszerű almafák kereteztek. A hold nagyobbnak tűnt a
szokásosnál. Fölbámultam rá, mire egy meleg szellő suhant át a
lombkoronán, szirmok fergetegét küldve körénk.
Mintha a világegyetem egy hógömbbe merült volna. A
szirmok nem hullottak le. Lebegtek, akár a porszemek.
Holdfényben csillogó virágtündérek.
– Látod ezt? – kérdeztem csodálkozva.
Daniel tátott szájjal nézett körbe.
– Olyan, mintha… varázslatos!
Szelíd, éteri és lágy volt, ahogy a szirmok lassan mozogva ott
lebegtek körülöttünk. Daniel felemelte az ujját, hogy
megérintsen egyet, mire a megzavart levegőben úgy kezdtek el
kavarogni a szirmok, akár a hópelyhek.
–  Láttál már valaha, ilyen tökéletesen szép dolgot? –
kérdeztem, mélyet szippantva.
Daniel felé fordultam. De ő már nem a szirmokat nézte.
Hanem engem.
– Igen… – felelte, folyamatosan a szemembe nézve. – Téged.
Aztán meleg kezét az arcomra csúsztatta, majd a hold, az
égbolt és a körülöttünk kavargó varázslat színe előtt
megcsókolt.
A világ megállt.
Megdermedtünk. Olyan tökéletes pillanat volt, ami
egyszerűen nem lehet valóságos.
És akkor jöttem rá, hogy már túl késő.
Túl mélyen benne voltam. Az időm, ami alatt
elmenekülhettem volna, lejárt. Azt hiszem, már abban a
pillanatban vége volt, amikor elkezdődött.
Wakan és Daniel mint a magok, el voltak ültetve bennem, és
növekedtek, akár egy életre kelt kert. Gyökerek merültek, és
horgonyoztak le, indák csavarodtak, virágok törtek ki a földből
és bimbóztak a lelkemben, feltöltve élettel.
Nem akartam elmenni onnan, soha.
El akartam felejteni, hogy véget kell vetnem ennek. El sem
tudtam képzelni, hogy másnap beülök majd a kocsimba, és
hazamegyek. E nélkül minden üresnek, és értelmetlennek tűnt.
Képtelen voltam véget vetni ennek.
Neki kellett volna.
El kellene mondanom neki, hogy ez egy zsákutca, és hagynom
kellene, hogy ő döntse el, akarja-e folytatni. Mindezt a
másodperc töredéke alatt döntöttem el, amikor Daniel ajkával a
számra tapadt, és minden megváltozott.
Ahogy véget ért a csókunk, levegő után kapott, és rám nézett a
mogyoróbarna szemével. Megnyalta az ajkát, a szája szétnyílt,
mintha mondani akarna valamit – és akkor zajt hallottunk,
kerekek csikorgása zökkentett ki bennünket a pillanatból. Egy
rendőrautó állt meg előttünk, a velünk átlós háztömb végén.
A szirmok kövekké váltak, és lehullottak.
Liz ült az anyósülésen. Jake a hajánál fogva szorította a
tarkóját.
A gyomrom összerándult.
Elborzadva néztük, ahogy a férfi a tarkójánál fogva oldalra
löki Lizt, majd kinyitja az ajtaját, és a kocsi utasoldalára
viharzik. A karjánál fogva kirángatja, aki nagy lendülettel
térdre esik.
–  Menj haza gyalog, baszd meg! – mordult rá Jake, majd
felrántotta a feleségét és az út szélére vonszolta.
A járdaszegélynek lökte, és otthagyta.
Kevesebb, mint harminc másodperc alatt véget ért az egész,
és mire futva odaértünk, a fickó már köddé vált.
Daniel a nő mellé sietett.
–  Liz! – Miközben felsegítette, a kerekek hangja az aszfalton
elhalkult a távolban.
Liz szinte kontrollálhatatlanul remegett, fuldokolva zokogott.
– Hadd nézzem meg! – szólaltam meg, és leguggoltam elé.
Daniel a fejét ingatta.
–  Jézusom, Liz. Egyszer meg fog ölni, a kurva életbe! – A
hangja megbicsaklott.
– Csinált már ilyet korábban is? – kérdeztem.
Liz nem tudott válaszolni. Próbált levegőhöz jutni. De abból,
ahogy Daniel a szemembe nézett, mindent értettem.
Persze, hogy Jake korábban is, csinált már ilyet.
Neil előtt nem tudtam, milyen az a fajta bántalmazás, ami
kívülről láthatatlan. De ezt ismertem.
Nagyon sokszor láttam. Minden egyes nap. Visszatérő vendég
volt a sürgősségi osztályon. És néha, a mentők nem is sérülteket
hoztak – hanem holttesteket.
Gyorsan átvizsgáltam Lizt. Horzsolásokat találtam a térdén,
és egy kis kavics nyomát a tenyerén. Meghajlítottam a csuklóját,
hátha fájdalmat érez. Szerencsére nem érzett fájdalmat. Haza
kellett vinnem, kitisztítani a sebeit.
–  Daniel, vissza kell vinnem őt hozzád. Menjünk az ő
kocsijával?
–  Nincs neki. – Daniel felállt, és beletúrt a hajába. – Hívom a
rochesteri rendőrséget.
Liz, a másodperc töredéke alatt felocsúdott a hisztériából.
– Nem! Daniel, ezt nem teheted!
– Liz, elég volt! Soha nem fog leállni, tennünk kell valamit.
Liz erre pánikba esett.
– Csak haza kell mennem… Nem csinált semmit… Mérges volt,
de nem csinált semmit…
Lehajtottam a fejem, hogy a szemébe nézzek.
– Liz, vérzel. Egész idő alatt itt voltunk. Elmondhatjuk nekik,
amit láttunk.
Rám nézett, a szeme tágra nyílt.
–  Elestem. Elestem, amikor kiszálltam a kocsiból. Ennyi az
egész. Nem ütött meg. Pont akkor estem ki a kocsiból, amikor
segített kiszállni.
Legszívesebben a tenyerembe temettem volna az arcomat.
– Van valami hely, ahová mehetnél? – kérdeztem suttogva.
A mellkasa úgy emelkedett és süllyedt, mintha a hisztéria
kerülgetné.
– Nincs – mondta. – Jake megtalálna.
Visszakísértük Lizt a Grant Házba. Kitisztítottam a sebeit, és
alaposan megvizsgáltam. A bal karját kézlenyomat alakú,
halványuló zúzódások borították. Valószínűleg egy héttel
korábbról származott. Egy gyógyuló vágást is észrevettem a
nyakán. Doug egyik horoggal kivitelezett varrata lenne? Eléggé
kétségbeesett lehetett, ha hagyta, hogy lidokain nélkül
összevarrják, egy ilyen érzékeny területen. A sürgősségi
osztályra menni azzal járt volna, hogy kérdéseket tesznek fel
neki, és papírokat kell kitöltenie.
Még csak látnom sem kellett, hogy tudjam, mit mutatna a
röntgen. Gyógyult töréseket. Rosszul, vagy sehogy sem beforrt
csontokat, mert Liz félt a sürgősségire menni – vagy Jake félt. A
férje biztosan nem akarta, hogy legyen bizonyíték.
Adtam neki fájdalomcsillapítót, majd a nappaliban ültettük le,
ahol jégpakolást tettünk a térdére. Aztán elmentünk teát főzni.
Amint kettesben maradtunk a konyhában, Daniel így szólt:
– Hívnunk kell a rendőrséget.
– Vannak kamerák azon az utcasarkon? – suttogtam.
Daniel megrázta a fejét.
– Nem…
Erősen összeszorítottam a számat.
–  Liz nem fog beleegyezni, Daniel. Ha kihívod a rendőrséget,
tudod, mit fog nekik mondani? Azt, hogy elesett. Hogy a férfi
soha nem bántotta. A mi szavunk áll majd, az övével szemben.
Láttam a lemondó arckifejezésén, hogy tudja, igazam van.
Megrázta a fejét.
–  Meg fogja ölni. Ez a szar, már évek óta tart. És egyre csak
rosszabb lesz. Nem hagyja, hogy segítsünk neki, nem megy el a
rendőrségre. Kurvára védi őt, mintha azt gondolná magáról,
hogy ezt érdemli – suttogta. – Miért csinálja ezt?
–  Bántalmazott nők szindrómája van. Ez a bántalmazás
körforgása, és nagyon nehéz lesz kitörnie belőle, különösen az ő
körülményeivel. Jake-nek minden hatalma megvan – feleltem
halkan. – És a fickó gondoskodik is erről. Liznek nincs kocsija,
és nincs hova mennie. Valószínűleg a pénzét is ő kezeli. Talán
azt hiszi, hogy a rendőrség nem tesz semmit, mert ő seriff. És
ebben, még igaza is lehet.
Daniel szemébe néztem.
–  Hidd el, amikor ezt mondom: semmit sem tudsz mondani
neki, amivel rávehetnéd, hogy elhagyja, ha ő nem áll készen rá.
Ha rákényszeríted, hogy elhagyja, később vissza fog hozzá
menni, és ha visszamegy, azután még rosszabb lesz. És ha Jake
rajtakapná, hogy elmegy… – Megráztam a fejem. – A
legveszélyesebb egy bántalmazó kapcsolatban az, amikor
kilépsz, mert olyankor a bántalmazó elveszíti az irányítást.
Daniel figyelmesen hallgatott.
– Akkor mit csináljunk? – kérdezte.
–  Adjunk neki lehetőséget a menekülésre. Pénzt, egy autót,
egy helyet, ahová mehet. Így amikor készen áll, tényleg el tud
majd menni.
Daniel bólintott.
– Oké, meg tudom oldani.
–  Szereznünk kell neki egy mobiltelefont. Olyat, amiről Jake
nem tudja, hogy létezik, amivel tudja használni a Google-t,
kereshessen lakást, vagy ügyvédet. A mobilt tarthatja a
munkahelyi széfben. És Jake nem tudhatja meg, hogy segítünk a
feleségének. Ha azt hiszi, hogy bárki mást bevont, rákényszeríti,
hogy szakítsa meg a kapcsolatát vele. Lehet, hogy ráveszi,
mondjon fel a munkahelyén, hogy még jobban elszigetelje, és
elidegenítse a barátaitól. Segíthetünk neki, Daniel.
Előkészíthetjük a terepet, és megadhatunk neki, minden
szükséges eszközt. De nem tudjuk megmenteni, hacsak ő nem
áll készen arra, hogy megmentse magát.
 A tekintetében láttam, hogy Liz nem áll készen.
És nem tudtam, hogy valaha az lesz-e.

Hazavittem Lizt. Egyikünk sem akarta, de amikor ezt meg is

mondtuk neki, elindult, és látszott, hogy fájdalmai vannak. Úgy
éreztem, beszélgetésre van szüksége, és velem sokkal nyitottabb
lenne, mint Daniellel, úgyhogy nem engedtem, hogy Daniel is
velünk tartson.
Lizzel megálltunk az aprócska házuk előtt. Sötétségbe
burkolózott, és a rendőrkocsi nem állt a felhajtón. Azt mondta,
Jake éjfélig dolgozik, így nem is számítottunk rá.
– Nem bánnád, ha csak itt kinn ülnénk le? – kérdezte. – Nem
állok készen arra, hogy bemenjek. Csak pár percre, kérlek!
Most már nyugodtabb volt. Megtörölgette az arcát, és
abbahagyta a sírást, de láthatóan még mindig zaklatott volt.
– Rá kell gyújtanom.
Kimentünk, és leültünk a járdára.
Tudtam, hogy Jake nem jön, és valószínűleg akkor is
fenntartaná előttem a jófiú-arcát, ha ott lenne, de azért
folyamatosan az utcát néztem, hogy nem látom-e meg a
rendőrautója fényét. Életemben először fordult elő velem, hogy
tényleg féltem egy járőrautótól.
Liz előhúzott a kabátja zsebéből, egy összegyűrt csomag
Marlborót. Biztosan ráesett. Amikor felnyitotta, kipotyogott
belőle a dohány. Addig turkált benne, amíg meg nem találta a
legkevésbé sérült cigarettát, az ajkához szorította, és remegő
kézzel meggyújtotta.
–  Nem dohányzom amúgy – magyarázta. – Carl a pulton
hagyta. És most nem bírom abbahagyni.
Nem szokatlan, hogy a bántalmazással való megbirkózás
egyik módja, az egészségtelen szokások felvétele. Én magam is
ezt csináltam. Minden egyes alkalommal, amikor felkeltem,
hogy kisminkeljem magam, még mielőtt Neil felébred. El sem
tudtam képzelni, mi mást tettem volna, hogy elmeneküljek a
valóság elől, ha nem menekültem volna el ténylegesen.
Liz kibámult az éjszakába.
– Kirángatott a VFW parkolójából – kezdett bele.
– Mi történt?
–  Valami kis hülyeség miatt. Mindig valami hülyeség miatt
történik. – Szippantott egyet, majd kifújta a füstöt. – Brian miatt.
– Brian miatt?
–  Hát… van ez a dolog Briannel. Hülyeség az egész, de Jake
nem tudja elengedni.
– Milyen dolog?
Újra, ezúttal hosszabban beleszívott a cigarettájába, és
remegve kifújta a füstöt.
–  Egyszer csókolóztunk, amikor tizenöt évesek voltunk. Én
meg Brian. – Rám nézett, és idegesen rágcsálta a hüvelykujja
oldalát. – Üvegeztünk. De Jake úgy viselkedik, mintha valami
forró viszonyunk lett volna. – Elnyomta a cigijét. – Miután
elmentetek, mondtam neki valamit arról, hogy talán jó ötlet
lenne megnyitni az autósmozit, hogy kiegészítse a jövedelmét,
és akkor kezdődött a dolog.
Megnyaltam a számat.
 –  Liz, szeretnék mondani neked valamit. Valamit, amit
bárcsak egyszer is elmondtak volna nekem az emberek.
Várakozón nézett rám.
A szemébe néztem.
–  Hiszek neked. Bármit elmondhatsz nekem, tudom kezelni.
Nem kell megóvnod az igazságtól, és itt vagyok, hogy segítsek
neked, amiben csak tudok. Nem a te hibád. És nem is érdemled
meg.
Láttam, ahogy a szavak átrobognak rajta. Az álla
megremegett.
Annyi erő volt ezekben a szavakban, jöttem rá. Azon
tűnődtem, hogy mennyivel hamarabb megtaláltam volna az
erőt ahhoz, hogy elhagyjam Neilt, ha valaki elmondta volna
nekem ezeket a dolgokat, amikor szükségem volt rá. Hittem
volna neki.
Folytattam.
– Ha készen állsz elhagyni őt, segítünk neked.
Egy pillanatig csendben ült.
– Nem lehet – suttogta. – Ebből nincs kiút.
– Tudom, hogy így érzed. Hidd el, tudom! De képes vagy rá, és
menni is fog. Kezdd el most!
Lehajtottam a fejem, hogy ránézzek.
– Szedsz fogamzásgátlót?
Jake képes lenne teherbe ejteni, csak hogy csapdába ejtse.
Hogy még inkább függővé tegye magától. És Liz soha nem lenne
nagyobb fizikai veszélyben, mint terhesen.
Megrázta a fejét.
– Nem. Nem engedi. – Szipogott egyet. – Megkértem Halt, hogy
szerezzen nekem tablettát, de azt mondta, recept nélkül nem
teheti. Hogy ha Jake rájön, bevonják az engedélyét. Nem tudok
három órára elszabadulni, hogy elmenjek egy orvoshoz
Rochesterben. Jake mindig velem jön, és soha nem enged be a
városba egyedül. Minden hónapban imádkozom a
menstruációmért…
– Én felírhatok neked valamit.
Remegve fújta ki a levegőt, az orrán keresztül.
– Köszönöm.
– Liz, szeretném az engedélyed kérni, hogy feljelentést tegyek
a rendőrségen.
Elhúzódott tőlem.
– Micsoda? Nem!
– De igen. Kell, hogy legyen ennek valami nyoma. És nem kell,
hogy neked bármi közöd legyen hozzá. Mondhatod azt is, hogy
nem tudtál róla.
Hitetlenkedve rázta a fejét.
– És szerinted mit lehetne ezzel elérni?
– Elkezdenének nyomozni…
–  És aztán mi? – csattant fel. – Kirúgják, huszonnégy órára
lecsukják, aztán meg kiengedik? És aztán még jobban
megszívom, mint előtte? Engem hibáztatna. Már így is két
helyen dolgozom, alig tudjuk fizetni a számlákat, és csak akkor
van egy kis nyugtom, ha ő dolgozik. Ne csináld!
Könyörgöre fogta.
–  Kérlek! – folytatta. – Tudom, hogy bocsánatot fog kérni.
Tudom, hogy rosszul érzi magát. Mindig megbánja. Ígérd meg
nekem, hogy nem teszel feljelentést, Alexis!
 Szomorúan konstatáltam a hallottakat.
Ha a kívánsága ellenére feljelentést teszek, soha többé nem
fog hozzám fordulni, egy újabb eset után. És nem fordulna
máshoz sem, mert nem bízna meg senkiben. És igaza is lenne.
Jake őt hibáztatná a nyomozás miatt, még akkor is, ha semmi
köze nem volt hozzá.
Jake olyan volt, mint Neil. Nem tudta vállalni a felelősséget
önmagáért. A feljelentéssel csak rontanék a helyzetén, és amúgy
sem jelentene megoldást, ha Liz nem működne együtt. De a
gondolattól, hogy nem vonom be a rendőrséget, úgy éreztem,
mintha bűnrészes lennék Jake bűntettében. Nem akartam
szemlélője lenni ennek, és egyszerűen nem tudtam, mit tegyek.
–  Oké – feleltem végül. – Nem hívom fel. De szeretném az
engedélyedet kérni, hogy dokumentálhassak mindent, amit
láttam. Engedd meg, hogy lefényképezzem a sérüléseidet! És
szeretném, ha leírnád, mit tett.
– Nem…
Felemeltem a kezem.
–  Nem adom oda senkinek. Ígérem. De muszáj, hogy
rendelkezz dokumentációval. Lehet, hogy egy nap szükséged
lesz rá. Ma este dokumentáljuk, és utána azt akarom, hogy
innentől kezdve, mindenről naplót vezess, amit csinál.
Mindenről. Ha beveri a falat, ha eltör valamit, azt fényképezd
le, ha a telefonod biztonságos, és küldd el nekem! Aztán töröld
ki! Ha fenyegetőzik, írd le azt is! Ha bánt, írd le! És írj le minden
mást is, amire emlékszel. Danielnél hagyhatod a naplódat, mi
majd vigyázunk rá. Segíthet a bíróságon.
Egy pillanatig csak bámult rám, mintha azt latolgatná,
megbízhat-e bennem.
– Oké – mondta vonakodva. – Megteszem.
Pár percig csendben ücsörögtünk, amíg Liz cigizett. Miután
elnyomta, állát a térdére támasztotta.
– Mi van a családoddal? – kérdeztem. – Tudnak róla?
Szárazon felnevetett.
– Ha elmondanám nekik, nem is hinnének nekem. Imádják őt.
Minden alkalommal, amikor hazamegyünk, Jake virágot visz az
anyámnak. Bütyköli a hot rodot{9} apámmal. – Egy pillanatra
megállt, és megtörölte az arcát. – Tudod, nem voltam mindig
ilyen. Nem úgy nőttem fel, hogy ezt láttam. Azt mondják, ha
látod a bántalmazást, akkor könnyebben elfogadod, de a
szüleim szerelmesek voltak egymásba. Apám még csak el sem
fenekelt minket. Mindegyik nővérem jó házasságban él. A
bátyám sem csinál ilyet. Ez annyira kínos! Úgy érzem, egy kész
csődtömeg vagyok! – Az utolsó szavaktól majdnem megfulladt. –
Azt érzem, ha mások megtudnák, mi zajlik, azt hinnék, hogy az
egészet magamnak köszönhetem, vagy valami ilyesmi, mert
ugyan mi másért ne tudná visszafogni magát Jake mellettem?
– Igen, ismerem ezt az érzést – jegyeztem meg halkan.
Rám nézett.
– A barátod megütött?
– Érzelmileg bántalmazott. Még most is ezt csinálja.
Liz a fejét rázta.
– De… de te olyan okos vagy!
Felhorkantam. Mintha az okosságnak bármi köze lenne
ehhez.
Az egyik ujjammal kihúztam egy elszabadult hajszálat az
arcomból, és bámultam magam elé, az utcára.
–  Egyszer láttam egy dokumentumfilmet, egy cunamiról –
meséltem. – Amikor közeledik, először elvonja a vizet a parttól.
Alacsonyabbra húzza a tengerszintnél, így az óceán feneke
szabaddá válik. Láthatod a homokot, a kagylókat és a
korallokat, ezért az emberek bemennek, hogy megnézzék.
Aztán jön a szökőár, és már túl késő menekülni. Már elkapott
téged.
A szemébe néztem.
– Becsalogat. Úgy érzed, mintha te lennél a legjobb dolog, ami
valaha történt a másikkal, mintha te lennél, a legkülönlegesebb
nő a világon. Mintha valami ritkaság lennél. De ez csapda. Így
csábítanak közel, hogy aztán megfojtsanak. És senki sem
menthet meg téged, amíg te nem állsz készen arra, hogy
megmentsd magad.
 28. FEJEZET

Daniel

A verandán vártam rá. Amikor bekanyarodott a kocsifelhajtóra,

leszaladtam a lépcsőn, hogy elébe menjek.
Kimerültnek tűnt, ahogy a reflektor fényében kimászott a
kocsiból.
–  Otthon van – mondta, és megállt velem a kocsija előtt. A
motor berregett, és a hűtőrácsból meleg sugárzott a lábamra. –
A kocsiban ültünk, amíg nem nyugodott meg annyira, hogy
visszamenjen a házba. Megengedte, hogy lefényképezzem a
sérüléseit, de még mindig nem engedi, hogy értesítsem a
rendőrséget.
A karjára tettem a kezem.
– És te jól vagy?
– Jól vagyok. – Megborzongott. – Daniel, beszélnünk kell.
A gyomrom görcsbe rándult.
– Oké. Miről?
– Menjünk be! Beszéljünk a szobádban.
Zakatoló szívvel követtem a csigalépcsőn, fel a padlásomra. Ez
nem jót jelent. Tudtam, hogy nem jó jel. Soha semmi jó nem lesz
abból, ami úgy kezdődik, hogy beszélnünk kell.
Amikor beértünk, Alexis leült az ágyra, én pedig elfoglaltam a
helyet mellette.
 – Mi a baj? – kérdeztem.
Beletelt egy kis időbe, mire belekezdett.
–  Daniel, amikor ezt elkezdtük, ez számomra csak a szexről
szólt.
Vártam. Úgy tűnt, mintha a szavakat keresné.
– De most már, úgy érzem, hogy nekem másról szól.
Ezen elmosolyodtam volna, ha Alexis nem tűnik közben olyan
komolynak.
Megnyalta a szája szélét.
– Számodra ez még mindig csak a szexről szól?
Megráztam a fejem.
– Nem. Egyáltalán nem.
Továbbra is a szemembe nézett, de nem mosolygott. A szám
kiszáradt. Sejtettem, hova vezet ez.
–  Daniel, azért jöttem ma ide, hogy elmondjam: nem
találkozhatunk többé.
A szívem a mélybe zuhant. Ne…
–  De én ezt a döntést, képtelen vagyok meghozni. Szóval
nagyon őszintének kell lennem veled, hogy te mondhasd ki a
végső szót, és te döntsd el, mi legyen.
Bólintottam.
– Oké.
–  Megpályáztam egy új állást. Ha megkapom, nyolcvan órát
fogok dolgozni egy héten. Már így sem vagyok a legjobb
helyzetben ahhoz, hogy bármilyen kapcsolatom legyen. Ha
megkapom ezt az állást, még rosszabb lesz. És még ha nem is
kapom meg az állást, nem vagyok benne biztos, hogy ez a
kapcsolat, bármelyikünk számára is, jó ötlet lenne.
 Megráztam a fejem.
– Miért?
Elfordította a tekintetét.
– Nem látom, hogy lenne jövőnk. – Ismét a szemembe nézett.
A szívem megrepedt.
–  Sajnálom – folytatta. – De őszintének kell lennem veled! És
ez baj, mert kezdek érzéseket táplálni irántad. Szóval az
ösztönöm azt súgja, hogy szakítsak veled, mert ez a tisztességes
veled szemben…
–  Miért nem hagyod, hogy én döntsem el, mi a tisztességes
számomra? – vágtam a szavába.
Összeszorította a száját.
–  Daniel, ha továbbra is találkozunk, az csak átmeneti lesz.
Nem vezet sehova, és nem tart majd sokáig.
– Nem érdekel.
Még azelőtt mondtam ki, hogy gondolkodni tudtam volna
rajta. De igaz volt. Nem érdekelt. Ha aközött kell választanom,
hogy ma este kisétál az életemből, és soha többé nem látom,
vagy pedig egy kicsivel több időt tölthetek vele, akkor
bármilyen rövid is legyen az az idő, én akartam azt az időt.
Szükségem volt rá.
Az arcomat fürkészte, és tudtam, hogy mindenképpen engem
választ, még akkor is, ha a kezembe adta a döntést.
– Nézd – mondtam. – Nagyfiú vagyok. Tudomásul veszem, és
értékelem mindazt, amit mondasz. De szeretném, ha továbbra
is találkozhatnánk.
Egy hosszú pillanatra elhallgatott. Éreztem a tétovázást.
Mintha ez másképp alakulhatna bármelyik pillanatban.
Visszatartottam a lélegzetemet.
– Oké – szólalt meg végül.
– De miért? – kérdeztem.
– Mit miért?
– Miért nem látod velem a jövőt?
Ez pont olyan kérdés volt, amire az ember, nem akarja tudni
a választ. Alexis brutálisan őszinte volt velem, és tudtam, hogy
most sem lesz másképp. De tudnom kellett.
–  Az életünk nem illik össze – vágta rá kerek perec. –
Egyszerűen nem.
Nem kellett részleteznie. Tudtam, mire gondol. Túl messze
éltünk egymástól. Ő nem tudott itt dolgozni, én pedig nem
tudtam elköltözni. Túl fiatal voltam hozzá…
Ezen a ponton, már nem is voltam biztos benne, hogy a
korkülönbség jelentette a problémát. Egy ideje, szerintem, ez
már nem jelentett gondot. Inkább az, hogy még nem éltem elég
sokáig ahhoz, hogy rájöjjek, mihez akarok kezdeni az
életemmel.
Neki majdnem egy évtizedes előnye volt hozzám képest, de én
még tíz év múlva sem fogom elérni azt, amit ő elért szakmailag,
vagy anyagilag. Ha egy kicsivel idősebb vagyok, talán több
közös lenne bennünk.
Ha egy csettintésre előretekerhetnék az időben egy-két
évtizedet, megtenném. Le is mondanék arról az időről, ha ez
számítana.
Talán húsz év múlva sikeres asztalosként dolgoznék. Lehet,
hogy az enyém lenne az ingatlan, és lenne egy üzletem, amiben
a famunkáimat árulom. Egy fogadós dolgozna nekem, aki
gondoskodna a vendégekről. Vagy talán a házban laknék, nem
pedig a poros garázsban, ahol Alexisnek kellett aludnia, hogy
velem lehessen.
De most? Még azt sem engedhettem meg magamnak, hogy
elvigyem őt kirándulni, vagy vegyek neki valami szépet.
Találkoztam a barátaival. El sem tudtam képzelni, hogy velük
lógjak, nemhogy a férjeikkel. Semmi közös nem volt bennünk.
De a vicces az, hogy bár én nem illettem bele az ő életébe, ő
beleillett az enyémbe.
Amikor Wakanban járt, ő volt a barátnőm. Nem akarta ezt a
titulust, de ez nem számított. Akkor is az volt.
Amikor azonban, visszatért a saját világába, nem voltam a
barátja. Nem hiszem, hogy léteztem volna számára, ezen a
helyen kívül. És nem tudtam, hogyan változtassak ezen – ahogy
ő sem tudta.
Hirtelen kétségbeesés tört rám. Mintha egy óra elkezdett
volna ketyegni bennem. A kettőnk közti dolognak volt egy
lejárati ideje, és Alexisnek igaza volt – ez nem a szexről szólt.
Távolról sem. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is arról
szólt.
Egy kicsit abban reménykedtem, hogy meg tudom változtatni
a véleményét. Ha elég jó leszek hozzá, ha elég boldoggá teszem,
esetleg meggondolja magát. Talán még, ha megkapná azt a
munkát, akkor is kitalálhatnánk valamit. Megoldhatnánk ezt.
De a reális felem tudta, hogy ez nem fog megtörténni. Ezt nem
lehet megoldani.
Csak annyit tehettem, hogy megadom neki, amit tudok. De az
nem volt elég. Egészen más életet élt, egy teljesen más világban,
és ide csak látogatóba jött. Ez a helyzet. Mindig is, csak
kölcsönbe kaptam meg. És azt hiszem, ezt mindig is tudtam.
Tágra nyílt szemmel kellett belevágnom. Fel kellett vállalnom,
hogy fájni fog, amikor eljön az idő, hogy ennek vége. Mert vége
lesz. Ezt most világossá tette.
– Benne vagyok – válaszoltam. – Ha vége, akkor vége.
De már akkor is tudtam, hogy nem lesz vége. Gyanítottam,
hogy soha nem lesz vége.
Legalábbis számomra nem.
 29. FEJEZET

Alexis

Négy hónapot töltöttem Daniellel. Négy csodálatos, hihetetlen

hónapot.
Most augusztus van, tizenkét hét telt el a beszélgetésünk óta.
A turisták visszatértek, és láttam, ahogy életet lehelnek Daniel
városába.
A fagyizó és a csokiboltok kinyitottak, a pizzéria és a mexikói
étterem visszatért, és minden este egy órát kellett várni, a
lakókocsipark pedig zsúfolásig megtelt. A Grant Ház a hét
minden napján foglalt volt, és amikor ott jártam, besegítettem
Danielnek. Általában nem engedte, hogy felkeljek és megfőzzem
a kávét. Azt akarta, hogy aludjak. De a nap hátralévő részét
azzal töltöttem, amivel ő. Ágyat vetettem, becsekkoltam a
vendégeket, segítettem a reggeli elkészítésében.
Utáltam bevallani, de most, hogy segítettem Danielnek,
megértettem, mire gondolt Neil azzal kapcsolatban, hogy nem
tudom, hogyan kell vezetni egy házat. Ez nagyon sok volt.
Javítás, karbantartás, kertészkedés, takarítás. Még ha ezeket a
dolgokat az ember delegálja is, akkor is rengeteg munkát
jelentenek.
Annyira védett, és kiváltságos életet éltem! Gyerekkoromban
az ingatlankezelőnk mindent elintézett, aztán pedig Neil
csinálta az ilyesmit, amikor összeköltöztünk. Még a sürgősségin
is, az ápolóim végezték el helyettem a piszkos munkát. De
tanultam. És ennek hatására, másképp láttam a világot magam
körül, sőt önmagamat is.
Nem szerettem, hogy másoknak kell gondoskodniuk rólam.
Tudni akartam, hogyan gondoskodjak magamról. Ki akartam
venni a részem a munkából, megtanulni, hogyan legyek önálló,
hogy ha valakitől függeni akarok, azt csakis önszántamból
tegyem, ne pedig szükségből. És erre Daniel tanított meg.
Daniel megerősített ahelyett, hogy legyengített volna.
Felemelt ahelyett, hogy lenn tartott volna.
Daniel mindent megadott nekem, amit csak tudott. Semmit
sem tartott meg magának, ahogy az Neilre jellemző volt. Daniel
szabadon, és boldogan adta át nekem a tudását, még akkor is,
ha ezzel csökkentette velem szemben minden korábbi előnyét –
és ezzel meggyengítette Neil utolsó kis hatalmát is felettem, még
akkor is, ha Daniel csak annyit tett, hogy megmutatta nekem,
képes vagyok bármire, amit csak akarok.
Kedden otthon voltam. Általában nappal dolgoztam, de előző
este átvettem Bri műszakját, és csak éjfélkor értem haza. Nem
akartam hajnali kettőkor Wakanba érni, ezért úgy döntöttem,
hogy itthon alszom, és majd reggel átmegyek.
Imádtam a Grant Házban lenni.
Olyan otthonos volt, és tele élettel! Szinte élő organizmusnak
tűnt. A falon lévő összes dolognak volt valami története. Színes
és sűrű, a kandallóban pattogott a tűz, és akadtak meghitt,
csendes zugok. Amikor a lépcsőfokok nyikorogtak, úgy éreztem,
mintha halkan sóhajtoznának a lábam alatt. Többszáz éves
páfrányok és kézzel megmunkált díszlécek, sok-sok finom
ólomüveg-pillangó a lépcsőház ablakán, és idegenek fekete-
fehér képei, amelyek most már ismerősnek tűntek.
Wakanban alacsonyabb volt a vérnyomásom. Mintha egy ujj
az ajkamra szorult volna, egy hosszú pszt! kíséretében. Daniel
pedig olyan volt, mint egy kellemesen ringatózó függőágy.
Körülöttünk, minden összeszedett és nyugodt hatást keltett.
És én beleszerelmesedtem ebbe az egészbe.
Bárcsak soha ne találkoztam volna vele!
Daniel elengedése volt a legnehezebb dolog, amit valaha meg
kellett élnem.
Úgy éreztem, mintha kiúsznék vele a tengerre, egyre távolabb
és távolabb a parttól, de nem spóroltam volna energiát a
visszaúszásra.
Olimpiai sportot csináltam abból, hogy kerülöm Neilt. Néha
úgy éreztem, mintha nem is lakna a házamban. Csak az
emlékeztetett rá, hogy apám időnként, minden előzetes
bejelentés nélkül, felbukkant – persze nem azért, hogy engem
lásson. Hanem, hogy az exemmel igyon egyet. Hogy golfozzon
vele. Hogy hajókázni menjenek együtt. Engem is hívott – amíg
nem okoz gondot, hogy Neil is ott lesz.
Nem mentem velük.
Kifogásokat találtam, és Neil nem erőltette, így aztán apámat
sem érdekelte, hogy nem megyek. Ettől eltekintve, apa az elmúlt
hónapokban elég kellemesen viselkedett. Mivel versenyben
voltam a főnöki pozícióért, és úgy tudta, hogy Neil meg én,
tanácsadásra járunk, újra a kis hercegnőjeként kezelt. Anya úgy
nézett ki, mintha egy ezerkilós súly került volna le a válláról,
valószínűleg azért, mert apa újra önmaga jobbik változatában
tetszelgett.
Elképesztő, milyen szerethető és kellemes tudott lenni, ha azt
tettem, amit ő akart.
És hogy én mit akartam? Azt, hogy Wakanban legyek.
Az elmúlt hónapokban, a munkán kívül, csak heti egyszer
jártam Minneapolisba, hogy gyakoroljam a beszédemet a gálára
anyával. Ő írta. Egy szó sem volt belőle a sajátom – ami nem is
baj, hiszen fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
Már nem is jártam pszichológushoz, Danielre szántam
minden időmet. Nem volt sok tartalékom. A legtöbb
szabadnapomat arra használtam, hogy plusz napokat tölthessek
vele. Júliusban például, ott voltam vele egyhuzamban tíz napot.
Egyszer sem mentem haza. Azt mondtam a szüleimnek, hogy
jógás elvonuláson vagyok.
Ha Wakan nincs ilyen messze, aludni is leugrottam volna
éjszakánként. Ebédszünetben is odamentem volna. De az elmúlt
hónapokban rájöttem, hogy amint a turisták visszajöttek,
megindult a forgalom. Útépítési munkálatok, koccanásos
balesetek – minden apróság elzárta az utakat. Egyik nap négy
órába telt, mire eljutottam Danielhez.
Olyan volt, mintha az univerzum, csak azt akarná
megerősíteni, hogy ez az egész, mennyire tarthatatlan.
Ennek ellenére olyan gyakran mentem, amilyen gyakran csak
tudtam. És úgy tűnt, a várost ez nem zavarta, mert Daniel
garázsa az elmúlt tizenkét hétben miniklinikává változott.
Fülgyulladás, hólyaghurut, mérges szömörce okozta kiütések,
bokaficam, égési sérülések… Ha volt nálam felszerelés, elláttam
őket. Eddig csak egy embert kellett Rochesterbe küldenem. És
megmutattam Dougnak néhány trükköt. Úgyis ő kezelte volna
őket. Úgy voltam vele, jobb, ha adok neki némi útmutatást,
akkor jobb lesz a végeredmény. Nagyon lelkes tanulónak
bizonyult. És ellentétben azzal, amit egyébként tudtam Dougról,
az ágy mellett figyelemre méltóan, jól viselkedett. Múlt héten
azt javasoltam neki, hogy menjen el ápolónak.
Mindenesetre jó volt, hogy lesz itt valaki, aki átveszi a
stafétabotot, ha én már nem leszek. Mert néhány nap múlva ez
lesz. A tanács, miután szavazott a főnöki pozícióról, megkezdi a
kiképzésem. Aztán néhány hét múlva jön majd a bírósági
tárgyalás, ahol véglegesen eldöntik, kié lesz a ház.
És szakítanom kell Daniellel.
Mindent megtettem, hogy ne gondoljak rá, és ez szánalmas
módon, mégsem sikerült. A szavazás lesz a vég kezdete. Az első
dominó, ami eldől.
Azután minden meg fog változni.
Reggel nyolc óra volt, a mosogató alatt javítottam a
konyhamalacot, amikor Neil bejött.
– Ó, hát itt vagy! – mondta meglepettséget színlelve.
Nem is csodálom, hetek óta nem találkoztunk otthon.
Nem válaszoltam.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
Megigazítottam a fejlámpámat.
–  Bedugok egy hatlapfejű imbuszkulcsot, a konyhamalac
megszakító aljzatába. El kell forgatnom a lendkereket, hogy
kiszabadítsam az elakadt terelőlapátokat. – Megforgattam. –
Nnna, kész is.
 Kibújtam a mosogató alól, majd felálltam, és bekapcsoltam a
konyhamalacot. Működött. Neil felé intettem.
Ő csak pislogott.
– Honnan tudod, hogyan kell ezt csinálni?
A kérdésről eszembe jutott, hányszor kérdeztem tőle
ugyanezt, és ő mindig valami gúnyos megjegyzést tett, hogy
nincs sem ideje, sem zsírkrétája, hogy elmagyarázza.
Levettem a fejlámpámat.
– Megdöbbentene téged, mi mindenre vagyok képes, Neil.
Megszólalt a sütő csengője, én pedig felvettem a kesztyűt, és
elővettem, amit sütöttem. Egy meglepetést Danielnek. A quiche-
t a tűzhelyre tettem hűlni.
– Spenót és brokkoli. A kedvencem.
Leesett az álla.
Daniel múlt hónapban mutatta meg, hogyan kell megjavítani
a konyhamalacot. Azt is megmutatta, hogyan cseréljek kereket,
hogyan tegyek be egy akkumulátort a kocsiba, és hogyan
mázoljak falat. Megtanított, hogyan kell kiszedni vasalóval a
zavaros, fehér foltokat egy faasztalból, és hogyan lehet
eltávolítani a viaszt a szőnyegből. Tudtam, hogyan kell csirkét
sütni, eperlekvárt főzni, és komposztot készíteni a kertben.
Tudtam, hogy az ételecet kiszedi a szagokat a ruhából, hogy
miként kell tábortüzet rakni, és hogy néz ki a mérges szömörce.
Ki tudtam cserélni egy kilincset, és be tudtam szerelni egy
reteszzárat – ezt pedig meg is tettem a saját hálószobámban,
hogy Neil ne szaglászhasson ott, amikor nem vagyok otthon.
Neil nézte, ahogy elillan felettem a hatalma, mint a gőz a
zuhanyzóból. Reméltem, hogy ettől felrobban az agya.
 Megköszörülte a torkát.
–  Örülök, hogy itt találtalak. Beszélni akartam veled
valamiről.
–  Majd akkor beszélek veled, ha elkezdjük a terápiás
foglalkozásokat. Addig bőven ráér. – Elindultam kifelé a
konyhából.
– Újra felvetted Mariát? – szólt utánam.
Megálltam az ajtóban, és magamban felnyögtem. Múlt héten
rúgta ki a házvezetőnőnket.
– Igen – válaszoltam, és keresztbe tett karral felé fordultam.
– Miért? Majdnem az összes kávéscsészét eltörte.
– Megbotlott, amikor egy tálcát cipelt fel a szobádból. Baleset
volt, és megsérült. Citrom nagyságú zúzódás van a sípcsontján.
És te további fájdalmat okoztál neki azzal, hogy kirúgtad.
– Köztük volt a kedvenc bögrém is – jegyezte meg sértődötten.
Összeszorítottam a szemem, hogy összeszedjem a
türelmemet, majd újra kinyitottam.
–  Neil, a megbocsátás nem kerül semmibe. És Isten látja
lelkem, én az elmúlt években, nemegyszer megbocsátottam
neked.
A szobám felé fordultam.
–  Ha akarod, keress egy másik embert a te szintedre. Én
megtartom őt.
– Ali…
– Mi van?!
–  Terápiára járok, ahogy kérted. – A hangja reményteljesen
csengett.
Tudtam, hogy jár. E-mailben küldte nekem hetente a
számlákat. A tizenhat hetes ultimátumom tizenkettedik heténél
tartott. És elment valami intenzív, négynapos hétvégi terápiás
elvonulásra is a múlt hónapban, amit szintén furcsálltam.
Emiatt lemaradt Philip születésnapjáról. És nem árulta el a
szüleimnek, hogy nem megyek vele. Minden ígéretét betartotta,
ami nemcsak meglepő, de bosszantó is volt, mert ez azt
jelentette, hogy nekem is be kellett tartanom az enyémet.
–  Már csak négy kezelésem van hátra – mondta. – Aztán
mehetünk együtt.
–  Igen. Jól van. Nem érdekel. – Felmentem a lépcsőn a
szobámba, és magamra zártam az ajtót.
Alkut kötöttem az ördöggel, és közelgett az idő, amikor
fizetnem kellett. Közelgett az idő, hogy megfizessek mindenért.
A következő hónapban, valószínűleg már én leszek a
sürgősségi osztály vezetője. Vagy én leszek ennek a háznak az
egyedüli tulajdonosa, vagy kiköltözöm, Daniel meg én, túl
leszünk a szakításon, Neillel pedig párterápiára járunk. Az
egyetlen jó dolog mindebben az volt, hogy talán megkapom a
házat. De ezen kívül, több volt a rémisztő dolog, mint amit
vártam.
Lezuhanyoztam, felkaptam a quiche-emet, és elindultam
Wakanba. Épp időben értem oda, hogy segítsek Danielnek a
házimunkában.
A Grant Házból délelőtt tizenegyig kellett kijelentkezni, és ha
elég gyorsan kitakarítottuk a szobákat, délre végeztünk. Az új
vendégek csak három órakor érkeztek, így három teljes óránk
volt arra, hogy elintézzük a saját dolgainkat. Ilyenkor
elmentünk ebédelni, biciklizni vagy sétálni. Vagy elugrottunk a
régiségboltba és nézelődtünk, ez volt az egyik kedvenc dolgunk.
Néha csak összebújtunk az üvegezett verandán, és olvastunk.
Aznap Douggal, Briannel és Lizzel csónakázni mentünk a
folyóra.
Bepakoltunk egy hűtőtáskát italokkal, bekapcsoltunk egy
aprócska Bluetooth-rádiót, összekötöztük a gumijainkat, és
hagytuk magunkat sodródni.
Brian, Liz meg Doug leszakadtak, és mögöttünk haladtak a
folyón, néhány méterrel feljebb. Daniel meg én egyedül
voltunk, egymás kezét fogtuk.
–  Olyan gyönyörű itt – jegyeztem meg, hátrabillentve a
fejemet, hogy a folyó fölé ívelő ágakat nézzem.
–  Látnod kellene ősszel. Azt a sok szépséget, ami felülről
hullik.
– Még sosem csináltam ilyesmit – mondtam halkan. – Annyira
pihentető!
–  Sosem voltam még autósmoziban, sosem lebegtem még a
folyón – sorolta mosolyogva. – Mégis miket csináltál
gyerekkorodban?
Megvontam a vállamat.
– Általában New Englandben nyaraltunk.
Nevetett.
– Miért nem lep ez meg engem?
Elmosolyodtam.
– Hé, ne gúnyolódj velem!
– Volt nevelőnőd?
Vizet fröcsköltem rá.
–  Tulajdonképpen egy au pair volt, de ez puccosabban
hangzik, mint amilyen valójában.
– Ahan.
–  Hé, én nem haragszom rád a gyerekkorod miatt –
cukkoltam. – Talán ki kéne próbálnod. Szeretsz felróni nekem
dolgokat.
Előrehajolt, ujjait a tarkómra csúsztatta, megcsókolt, és az
egész világ megszűnt létezni. Mindig így történt, mint egy teljes,
végtelen elmerülés. Minden alkalommal magával rántott.
Doug éles, fütyülő hangot adott ki a hátunk mögül.
– Hé! Ne csúnyálkodjatok!
Nevetve visszaültünk a gumijainkra.
Danielre néztem. Olyan jóképű! Sötétkék fürdőnadrágot és
napszemüveget viselt, tetovált alkarjával a fekete
gumicsónaknak támaszkodott. A teste kidolgozott és tónusos
volt, a vizes haját hátrasimította.
Sok mindenkinek bejött. Nagyon sok mindenkinek.
Láttam, hogy a lányok folyton őt bámulták. Még akkor is,
amikor a vendégeket csekkolta be, olyan mosolyokat kapott,
amelyekről tudtam, hogy többet jelentenek ártatlan mosolynál.
Kíváncsi voltam, milyen gyorsan lép tovább, ha én már nem
leszek itt. Néhány hét alatt? Egy hónap?
Mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Szóval, holnap lesz a kórházi szavazás, ugye? – kérdezte.
Bólintottam.
– Igen. Hatkor.
– És aztán mi lesz?
Kiemeltem a lábamat a vízből, és hagytam, hogy a cseppek a
lábujjamról a folyóba csöpögjenek.
 – Ha megkapom az állást, akkor pár nappal utána, kezdhetem
az új munkámat.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Azt mondtad, heti nyolcvan órát fogsz dolgozni, ugye?
– Talán többet is.
Bár napszemüveget viselt, így is láttam, hogy a fény
elhalványul a szemében. Vagy talán az enyémben halványult el.
Közeledett a vége.
Kétféleképpen tehettük meg. Drasztikusan, teljesen
megszakítva mindent egymás között, vagy hagyva, hogy lassú és
fájdalmas halált haljon a kapcsolatunk.
Lélegeztetőgépre tehetjük magunkat, és megvárhatjuk, hogy
minden menjen tovább, késleltetve az elkerülhetetlent. Az
üzeneteit majd megválaszolatlanul hagyom, mert túl elfoglalt
leszek. Havonta egyszer-kétszer terveztem, hogy meglátogatom,
de végül lemondom majd azt is, amikor behívnak.
Megpróbálunk majd beszélgetni, de túl fáradt leszek. Olyan
eseményekre hívnak majd a szüleim az ünnepekkor, ahol őt
nem látják szívesen, így aztán nem is viszem el.
És végül, megismerkedik majd egy másik nővel. Aztán
elmondja nekem. És akkor tényleg vége lesz.
Ha így csinálnánk, végül minden jó, ami köztünk volt,
meglazulna és elhalványulna. Én csak még több idejét
pazarolnám el. Szóval inkább egy gyors, végleges szakítást
terveztem. Elvégre azok gyógyultak leggyorsabban, nem?
Kibámultam a folyóra. Szitakötők cikáztak körülöttem.
Frissen vágott fű és valamilyen virág illatát éreztem. A kabócák
zümmögtek. A juharfák levelei sötétzöldek voltak, a napok
hosszúak, melegek és világosak. Kíváncsi voltam, hogy nézhet ki
ez a hely, ősszel és télen.
Kíváncsi voltam, hogy Daniel vajon milyen lehetett azokban
az évszakokban. De én akkor már nem leszek itt, hogy
megtudjam.
Ismét meghallgattam Lola tizenegyedik, és egyben utolsó
albumát, azt, amit még azelőtt készített, hogy lejött minden
szerről és elkezdett producerkedni. Valami hasonlót élhetett át,
amikor megírta, mert az egész az elveszett szerelemről szólt.
Dalok a megrepedt és összetört szívről. Volt egy bónusz szám a
végén. A The Cure Love Song című dalának egy feldolgozása.
Egy szomorú, dúdolva előadott, lassú feldolgozás, amitől úgy
éreztem, sírva fakadok.
A zenén keresztül érezni lehetett Lolát, mintha az érzelmei
kiáradtak volna a hangjából. Annyira nyers és sebezhető volt, és
bár még nem találkoztam vele, tudtam, hogy milyen különleges.
Értettem, hogy Derek miért szeretett bele.
–  Miért nem mentél hozzá soha? – tette fel a kérdést Daniel,
teljesen váratlanul, kizökkentve a gondolataimból.
– Hm? – Ránéztem. Engem figyelt a gumicsónakból.
– Az exedhez. A sebészhez.
Nagy levegőt vettem.
– Hát, először nem akart velem összeházasodni. Egyszer már
volt házas, és nem vágyott rá újra. Aztán mégis elkezdett
beszélni róla, de akkor már én nem akartam hozzámenni.
– Miért nem?
Megvontam a vállam.
– A kapcsolatunk akkoriban nem volt jó. Szerintem, csak azért
akart elvenni, hogy megtartson. De látta rajtam, hogy
boldogtalan vagyok.
Nem sokat meséltem Danielnek Neilről. Azt sem tudta, hogy
Neil a pincémben lakik. Nem volt értelme beavatni a dologba.
Ez a kapcsolat amúgy is átmeneti. Daniel nem a barátom, Neil
pedig, ami azt illeti, nem a lakótársam, inkább egy illegális
házfoglaló, aki egy másik lakrészben lakott, bár ugyanabban az
épületben.
– Szeretnél megházasodni? – kérdezte.
Bólintottam.
– Igen.
– Gyerekeket?
–  Szeretnék gyerekeket. Te is? Meg akarsz házasodni, és
szeretnél gyerekeket?
– Igen.
A napszemüvegén keresztül nézett rám, így nem igazán
láttam az arckifejezését.
Az jutott eszembe, hogy olyan dolgokról beszélgetünk, amiket
egyszer majd mindketten valaki mással csinálunk. Ha valaha is
találnék egy megfelelő férfit, akit az apám nem utálna, mindent
felgyorsítanék. Gyorsan férjhez mennék, és gyorsan gyereket
vállalnék. A biológiai órám ketyegett. Még az is lehet, hogy
nehezen esnék teherbe. Harminchét évesen már magasabb
anyai életkorúnak számítottam. Már e szavak hallatán is,
aggastyánnak éreztem magam.
Danielnek egyáltalán nem lenne nehéz találnia valakit, hogy
feleségül vegye és gyereket vállaljanak. Az egész élet előtte állt.
Találhatott volna egy huszonéves lányt, akivel ráérősen
elkezdhetnek családot alapítani. Sőt, simán várhatnak még pár
évet.
Ott ültünk, és csendben néztük egymást, kézen fogva.
Daniel.
Milyen nagyszerű apa lenne belőle! És jó férj. Nagyon jó. És
olyan tehetséges.
Figyeltem, ahogy az elmúlt három hónapban végzett a
famunkáival, és teljesen el voltam ájulva tőle. Varázslatos volt a
keze. Meglátott egy darab fát, és olyanná tudta alakítani, mintha
az a darab fa, mindig is erre készült volna. Láttam, ahogy
lenyűgöző, egyedi fejtámlákat készít, egy gyönyörű,
villámcsapás ihlette asztallapot, amelyet középen kivájt, majd a
szélei mentén bekormozta, és végül gyantával töltötte ki a
közepét, hogy a repedés lapos és egyenletes legyen. Volt egy
csavart, göcsörtös tuskó, amit Dougtól kapott, és amiről azt
hittem volna, hogy semmi másra nem jó, csak tűzifának, de
Daniel egy dohányzóasztal alapjául használta, amibe különböző
faanyagokat ágyazott, hogy mozaikos mintát hozzon létre. Az
Instagramon is kezdtek felfigyelni rá, most, hogy megtanítottam
neki, hogyan kell használni a hashtageket. A legutóbbi posztja,
több mint kétezer lájkot kapott.
Keserédes érzés volt tudni, hogy soha nem fogom látni
Danielt, ahogyan beérik, és megtalálja önmagát. Most indult el
ezen az úton, és én ott akartam lenni, amikor ez megtörténik.
Segíteni és támogatni akartam őt.
De nem tehettem meg.
Ebbe az egészbe belesajdult a szívem.
Furcsa mód, az a vágy tört rám, hogy átmásszak a gumijára,
és hagyjam, hogy átöleljen. De túl nehéz lett volna. A csónakja
elsüllyedne. A víz alatt végeznénk.
Liz felsikoltott a hátunk mögött, Doug pedig hangosan
felnevetett. Épp időben néztünk oda, hogy lássuk, ahogy Brian
fröcsköli őket, mi pedig Daniellel együtt, rájuk mosolyogtunk.
– Ők mióta laknak itt? – kérdeztem, a barátai felé biccentve.
A szabad kezét a vízbe merítette, apró hullámokat keltve az
ujjaival.
–  Egész életemben itt laktak. Liz Dél-Dakotában nőtt fel, de
minden nyáron idejött az unokatestvérünkkel, Joshsal, meg a
nővéreivel. A fiúk itt születtek. Együtt nőttünk fel. Szó szerint.
Még akkor is velem voltak, amikor a nagyszüleim meghaltak.
– Hogyan haltak meg?
Daniel a folyó felé fordult.
–  Nagyapa szívrohamot kapott, és nagymama, még aznap
elment.
– Ugyanazon a napon?
– Igen. Nem igazán lepett meg senkit. Mindig is tudtam, hogy
így fog történni. Elválaszthatatlanok voltak. – Rám nézett. –
Egyikük sem tudott élni, a másik nélkül.
Elfordultam tőle, és a lassan elhaladó partvonalat figyeltem.
– Tudod, tényleg meg lehet halni attól, ha összetörik a szíved –
jegyeztem meg kissé szórakozottan. – Annyi ilyet látok! Stressz
okozta szív- és érrendszeri myopathia. Ez tényleg létező dolog.
Egy hosszú pillanatra elhallgatott.
– Tudom.
Megkerültünk egy hajlatot a folyóban, a nap pedig egy felhő
mögé bújt. Azonnal elsötétedett. Heves szél zizegett a fák között,
és kissé megborzongtam.
– Ma állítólag nem fog esni az eső, ugye?
Daniel az égre nézett, és megrázta a fejét.
– Nem.
– De úgy néz ki, hogy mégis…
Egy hatalmas zivatarfelhő bújt elő a semmiből. Aztán
megláttuk a sziklaszirteken álló alakot.
Jake.
A járőrkocsi motorháztetőjének dőlve állt, öt-hat méterre
tőlünk, és kábé hat méter magasan. Keresztbe tett karral figyelt.
A hideg kirázott tőle.
Visszanéztem Lizre, aki teljesen megdermedt. Azonnal
tudtam, miért. Mert Brian gumijához volt kötve.
Úgy tűnt, Daniel is rájött erre. Rám nézett, az arckifejezése
elkomorult.
Liz ragyogó mosolyt öltött az arcára, és integetett a férjének.
Ugyanúgy, mint aznap, amikor megismertem, és Jake bejött a
VFW-be, hogy visszaadja a pulóverét – csak most már láttam,
hogy miért tette.
Jake csak azért jelent meg a munkahelyén, hogy
emlékeztesse: bármikor megteheti. Jake arra emlékeztette őt,
hogy figyel, és most is ezért állt ott. Liz pedig felöltötte az
álarcát, amit a nyilvánosság előtt szokott viselni.
Annyira hasonlított ahhoz, amit Neil miatt viseltem! …
–  Szia, drágám! – kiáltotta neki Liz integetve, de az erőltetett
jókedv érezhető volt.
Jake csak állt ott, és bámult lefelé.
Amennyire én tudtam, Jake nem ütötte meg őt azóta, hogy mi
is szemtanúi voltunk.
Szinte minden alkalommal rákérdeztem, amikor találkoztunk.
Liz azt mondta, hogy most minden rendben van. De nem
hittem, hogy elmondaná, ha másképp lenne. Hacsak nem sérül
meg annyira, hogy szüksége legyen rám.
Valószínűleg az elmúlt hónapokban, a bántalmazási ciklusuk
fellendülőben volt. A mézeshetek rész, egy rossz epizód után,
amikor a fickó a jobb formáját hozta, és elhalmozta
ajándékokkal meg szeretettel. Bizonyára Jake-nek is megvolt a
megfelelője Neil quiche-jére. De az arckifejezéséből ítélve,
ennek most vége szakadt…
Lassan és sebezhetően sodródtunk előtte.
Mint a könnyű prédák.
Egy hang recsegett a Jake vállára tűzött mikrofonon keresztül.
Odahajolt, és mondott valamit. Aztán megfordult, beült a
járőrkocsijába, és elhajtott.
A felhők szétoszlottak, és a nap visszatért a folyó fölé. Csak
akkor vettem észre, hogy az összes szitakötő eltűnt, amikor
hirtelen újra megjelentek.
Lizre néztem, aki teljesen elsápadt.
– Megyek, beszélek vele – mondtam.
Daniel bólintott, elengedte a kezemet, és mintha mindannyian
tudtuk volna, mi történik, mind az öt gumicsónak szétvált,
átrendeződött, én pedig egyedül maradtam Lizzel, meg a
fiúkkal a folyón.
Kézzel eveztem oda hozzá.
– Liz?
Megrendültnek tűnt.
 – Liz, jól vagy?
Nem válaszolt.
– Akarod, hogy elvigyelek valahova…
Megrázta a fejét.
– Nem. Minden rendben lesz – vágta rá gyorsan.
– Liz…
–  Semmi baj. Meg fog nyugodni. Éjfélig dolgozom. Mire
végzek, megnyugszik.
A szemébe néztem.
– Elvihetlek valahova, Liz. Én is, de amúgy bármelyikünk.
Egy szitakötő szállt a térdére, ő pedig fáradtan bámulta.
–  Ha szerencsém van, talán rám un – felelte halkan. – Talál
majd valaki mást, egyszerűen elhagy, és akkor vége lesz ennek.
– Hosszú idő után folytatta: – Ha elmegyek, soha többé nem
tudok ide visszajönni. Meg fog ölni. Életem hátralévő részét
bujkálással tölthetem, és soha többé nem látom Wakant.
Egy apró, szinte észrevétlen pillantást vetett Brianre, amikor
ezt mondta.
Megszakadt a szívem érte.
Bármit is csinál, Jake győzni fog. Neil is mindig győztesként
került ki, több szempontból is.
Néha úgy tűnik, mindig a rosszfiúk győznek.
 30. FEJEZET

Daniel

A Grant Házhoz hajtottunk a teherautómmal, és még mindig

csuromvizesek voltunk a folyón lefelé vezető utunk után.
Hunter szabadon kószált.
–  Kint hagytad? – kérdezte Alexis, miközben nedves haját, a
vállára kanyarítva befonta.
Egy pillanattal tovább néztem a kelleténél, és arra gondoltam,
milyen gyönyörű. Egyszerűen mindig ez jutott eszembe,
valahányszor csak ránéztem. Biztosan valami jót csináltam
előző életemben, amivel kiérdemeltem, hogy vele lehetek.
Még akkor is, ha ez, csak egy átmeneti időszakra szólt.
–  Nem – válaszoltam, és a szélvédőn keresztül a kóbor
kutyámat néztem. – Remek. Most már ajtókat is nyitogat.
Nevetve kiszállt, Hunter pedig odaszaladt elé, ahogy mindig
szokta. Arra már megtanítottuk, hogy hagyja abba az ugrálást,
ami tök jó volt, de még mindig feltűnően jobban szerette
Alexist, mint engem.
Leállítottam a motort, és kiszálltam. Aztán megcsapott a szag.
–  Uhhhhh … Daniel? – Alexis az orrát ráncolta. – Bűzös borz
támadta meg.
De még hogy!
Gyakorlatilag láttam, ahogy zöld bűzhullámok hullámzanak
Hunter feje felett. Ült, felváltva nézett kettőnkre, és irtó büszkén
mosolygott mellé.
– Jézusom, Hunter! – A könyökömbe lihegtem.
–  Hidrogén-peroxidra, szódabikarbónára és mosogatószerre
van szükségünk – rázta a fejét Alexis.
– Honnan tudsz ilyeneket? – kérdeztem öklendezve.
– A sürgősségi osztályra gyakran kerülnek be emberek, akiket
borz spriccelt le.
– És ti mossátok le őket?
Megrázta a fejét.
–  Nem, az ápolónőim csinálják. – Visszahúzta a kutya
szemhéját. – Szemduzzanatot okozhat, ha az arcukba kerül. Úgy
tűnik, Hunter jól van. Megmosdatom. Már a kezemre is
rákerült.
Önkéntelenül is elmosolyodtam. Néhány hónapja ez a nő, még
azt sem tudta, hogyan kell söprögetni. Nem súrolt vécét, nem
takarított a konyhában. Most meg egy borz bűzmirigyváladékát
mossa le a kutyámról? Valamiért furcsa büszkeséget éreztem.
– Segítek – mondtam.
Megragadta a nyakörvénél fogva.
–  Biztos vagy benne? Semmi értelme, hogy mindketten
összebüdösítsük magunkat.
– Biztos vagyok benne.
Minden percet ki akartam használni, amit vele tölthetek. Még
ilyen esetekben is.
A homokóra felső része kezdett üresedni.
Tudtam, hogy másnap fognak szavazni az új állásáról. Ha
megkapja, márpedig úgy tűnt, hogy megkapja, akkor ennyi volt.
 Kaptam tőle még négy hónapot. Hálás voltam érte.
Ugyanakkor tudtam, hogy talán jobb lett volna, ha aznap, a
spagettizés után hagyom elmenni, és soha többé nem látom.
Mert bár fájt volna, akkor még nem volt akkora ereje, hogy
kinyírjon.
Most azonban, már igen.
Szerelmes voltam belé.
Ha arra gondoltam, hogy ennek vége, rám jött a fulladás.
Éjszakánként felriadtam, s félve ellenőriztem, ott van-e még
mellettem. Annyira szerettem volna, hogy maradjon, de nem
tudtam, mit tegyek. Kétségbeestem. Azt kívántam, bárcsak
találkoznék egy jó tündérrel, vagy lenne egy lámpásom, benne
egy dzsinnel, aki teljesítené egy kívánságomat. Csak
egyetlenegyet.
De egyszerűen, nem volt mit tenni.
Sok minden megváltozott az elmúlt négy hónapban. Amber
nem hívott, sem azért, hogy pénzt kérjen tőlem, sem azért, hogy
tudassa velem, az üzletet lefújták. A múlt héten felhívtam, de
csak azért, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e, és úgy
tűnt, hogy igen. Valószínűleg kijött abból az önpusztító
lejtmenetből, amiben legutóbb, amikor beszéltünk, épp
robogott, és most jól volt – egyelőre.
Kiürítettem a garázsban lévő cuccok nagy részét, és eladtam
őket a bolhapiacon. Nyolcezer dollárt kerestem velük, ami nem
rossz. Inkább a szabadúszó munkáimra koncentráltam, mint
másra. Alexisnek nagyon tetszettek.
Indított nekem egy Instagram-profilt, meg egy Etsy-boltot, én
pedig szorgosan használtam őket. Múlt héten, egy fejtámlát
szállítottam el egy belsőépítésznek Maine-be, kétezer dollárt
kerestem csak azon az egy darabon. Úgy tűnt, időben össze
tudom szedni a pénzt. Már majdnem megvolt a fele, és vagy hat
projektem ment folyamatosan, a szobákat pedig egészen
októberig lefoglalták – de minden azon dől majd el, hogy Alexis
hogyan dönt a végén.
Én döntöttem. Feladnám az itteni életemet, hogy ott lehessek,
ahol ő, ha ő is akar engem. Itt hagynám a házamat, a várost és a
benne élő embereket is. Ha heti nyolcvan órát úgyis a
kórházban tölt, akkor én ott lennék, amikor elindul otthonról,
és akkor is, amikor hazaér. Csinálnék neki reggelit, vinném neki
az ebédet meg a vacsorát. Osztoznék vele a terheiben. Neki nem
kellene változtatnia semmin, én vállalnám, hogy új életet
kezdek – odaköltözöm hozzá. Nem kellett volna véget érnie.
Olyan közel kerültünk egymáshoz, az elmúlt négy hónapban!
Most már kényelmes volt a közös élet. Meztelenül sétálgatott a
szobámban, nézegette a kis fafaragványokat, amelyek az
ablakpárkányomon sorakoztak, vagy a könyveimet lapozgatta.
Nyitott ajtónál pisilt. Már nem használtunk óvszert. Spirálja
volt, de a tudat, hogy egy réteggel kevesebb választ el
bennünket, megerősítette a bizalmat…
Ezek az apró dolgok, nagyon sokat jelentettek. Legalábbis
számomra.
De ő még mindig úgy beszélt, mintha a vég, tényleg végleges
lenne. Mindig próbált emlékeztetni arra, hogy közeleg, mintha
kezelni akarta volna a túlzó elvárásaimat. Nem hagyott itt
semmit. Még egy fogkefét sem. Nem fogadta el a fiókot, amit
felajánlottam neki, sem a kulcsot, amit adni akartam neki.
Valahányszor elment, vitt magával mindent. És ettől mindig úgy
éreztem, hogy ez lehetett az utolsó alkalom, mert itt nem volt
semmi, amiért visszajöhetett volna.
Voltak pillanatok, amikor együtt voltunk, és tudtam, hogy
boldoggá teszem, és azt mondogattam magamnak: ez talán azt
jelenti, hogy van esélyem. Aztán történt valami, ami
emlékeztetett rá, hogy Alexis milyen különleges, és hogy van
egy másik élete, amit élnie kell, és olyankor maga alá temetett a
reménytelenség.
Hallottam, ahogy egy másik orvossal beszél telefonon, és
olyan szavakat használt, amiket még csak nem is értettem.
Olyan átkozottul okos volt! Úgy tanult új dolgokat, mintha
semmiség lenne. Megmutattam neki egy receptet, és ő
emlékezetből újra el tudta készíteni, emlékezett az összes
mérésre, pedig csak egyszer látta. Volt, amikor egy közeli
farmról egy napszámos jött hozzá körömágygyulladással, és
Alexis elkezdett spanyolul beszélni. Egyből átváltott egy másik
nyelvre, nem is tudtam, hogy beszéli. Amikor rákérdeztem, azt
mondta, hogy a jelnyelvet is folyékonyan beszéli. Nem hittem el.
Csak bámultam.
Néha úgy éreztem, mintha egy másik világból jött volna.
Szó szerint. Mert bárhonnan is jött, az annyira nem volt
hétköznapi, hogy el sem tudtam képzelni, milyen lehet.
Rochesternél messzebb még sosem jártam – na jó, egyszer
meglátogattam Josh unokatestvéremet, amikor még Dél-
Dakotában élt, de ennyi. És az ő városuk sem volt sokkal
nagyobb, mint a miénk. Soha nem ültem még repülőn.
Fogalmam sem volt, milyen lehet egy nagyvárosban élni.
 Alexis néha hozott nekem dolgokat, mondjuk ételt onnan,
ahol élt.
Gyerekkoromban nagyapa is mindig vett nekem Happy Meal
menüt, amikor Rochesterben jártunk a barkácsbolt, vagy a
fogorvos miatt. A legtöbb ember természetesnek veszi az ilyen
dolgokat, de nekünk itt a McDonald’s nagyon nagy dolog volt,
kész luxus. A pokolba is, ez a mai napig így van.
De amit Alexis hozott nekem, az egészen más volt. Bárhonnan
is származott, eltért az átlagtól. Valami minneapolisi francia
cukrászdából, szivárványos macaronokat hozott, piros szalagba
csomagolva és aranyszínűre festve. Kézzel készített,
sárgabarackkal töltött csokoládékat vásárolt egy kézműves
csokoládékészítőtől. Díszes fánkokat tejszínhabbal a tetejükön,
meg puha, színes süteményeket a Nadia Cakestől. A legtöbbjük
túl szép volt ahhoz, hogy bele merjek harapni. Hozzájuk sem
mertem érni. Olyanok voltak, mint azok a kis rózsa alakú
szappanok, amiket a nagyi mindig egy tálban tartott a földszinti
fürdőszobában, és amikkel senki sem moshatott kezet.
Az ilyen dolgok – a Mercedes, a dizájner ruhák, az
operaénekesek a sürgősségin – mind arra emlékeztettek, hogy ő
valahol máshol él, egy olyan univerzumban, ami millió
kilométerre van az enyémtől.
Elmondta, hogy melyik kórházban dolgozik. Rágugliztam.
Minnesota második legnagyobb kórháza volt a Mayo Klinika
után. Az ország harmadik legjobban képzett kórháza, első
szintű traumaközpont. Találtam egy dokumentumfilmet a
családjáról, egy kétórás műsort a History Channelen. Az apja
egy világhírű szív- és érsebész. A Montgomery-módszer
úttörője, ami valami menő szívműtétmódszer. Az anyja egy
befolyásos filantróp, ráadásul gerincsebész, a bátyja pedig híres
plasztikai sebész.
Alexis valami elit orvosi család leszármazottja volt, amit még
csak nem is értettem. De minden egyes alkalommal, amikor
felbukkant, úgy csusszant be az életembe, mintha egyébként ide
tartozna. Minden újabb alkalom után, egyre nehezebb volt
visszaengedni. És amikor elment, úgy éreztem, a
reménytelenség súlyától süllyedni kezdek, mert hogyan is
tudnám én felvenni a versenyt azzal a hellyel?
Azt mondta, nem látja a közös jövőnket. Hogy az életünk nem
passzol össze. Tudtam, hogy vannak dolgok, amiket soha nem
tudnék neki adni. Legfeljebb annyit tudtam neki nyújtani, mint
az átkozott kutyám – társaságot, és szórakozást. Nem tudtam
volna vele olyan dolgokról beszélgetni, mint az exe, nem
tudtam volna annyi pénzt keresni, mint ő, nem tudtam volna
drága ajándékokkal elhalmozni, vagy elvinni nyaralni.
De jobban tudnám szeretni őt, mint bárki más, egész
hátralévő életében. Ebben biztos voltam. És ha csak egy parányi
esély volt rá, hogy ez elég lesz neki, akkor azt megragadtam.
Nem volt időm a hűvöset játszani, vagy hagyni, hogy a dolgok
lassan történjenek. Most kellett érvelnem. Beszélni akartam
vele arról, hogy mit érzek, meg akartam kérni, hogy hagyja,
hadd próbáljam meg, működik-e a dolog.
Visszavittük Huntert a garázs mögé, és a következő fél órát, a
hülye kutyám mosdatásával töltöttük. Bezártuk a kennelbe,
hogy megszáradjon, majd elmentünk zuhanyozni.
Alexis levetkőzött a fürdőszobában, én pedig figyeltem,
miközben ledobáltam a saját ruháimat.
– Remélem, megtanulta a leckét – mondta, miközben a víz alá
lépett.
– Ne is reménykedj!
Erre felnevetett.
Múlt héten sündisznótű állt az orrába. Alexisnek el kellett
altatnia, és fogóval vette ki őket. Az eset nem is lett volna
említésre méltó, ha Hunter nem tette volna pontosan ugyanezt
az előző héten, és nyilvánvalóan semmit sem tanult arról,
mennyire szabad szagolgatni a sündisznókat.
Persze nem hibáztathatom a kutyát, amiért olyan dolgokat
kerget, amelyek árthatnak neki. Én sem tudtam ezt abbahagyni.
Már lemostuk magunkat ugyanazzal a cuccal, amivel Huntert
is megtisztítottuk, így ez csak egy gyors zuhany volt,
hajmosással.
Alexis a víz alatt állt, épp a sampont öblítette ki, én pedig
hátulról átkaroltam, és megcsókoltam a nyakát.
A testem reagált rá. Mindenem reagált rá, folyamatosan.
Amikor felhívott, a hangulatom feldobta. Amikor megláttam,
hogy jön lefelé a felhajtón, a szívem nagyot dobbant. Amikor itt
volt, jobban aludtam. Amikor elment, szomorú voltam. Olyan
volt, mint a nap. Mintha ő lett volna az oka mindennek. Mintha
mindig is arra vártam volna, hogy közelebb jöjjön, és életre
keltsen.
Hozzányomtam az álló farkamat, ő pedig a mellkasomhoz
hajolt.
– Nem akarsz várni, amíg végzünk?
Megráztam a fejem.
 – Nem.
Nevetett, és megfordult, hogy megcsókoljon.
– Öblítsünk le magunkat, és feküdjünk be az ágyba – suttogta.
– Még egy óránk van a becsekkolásig.
Ledobtuk a törülközőket, és alig értünk a matracra, én már
csúsztam is rá a testére, még mindig nedvesen.
Magunkra húztam a takarót, és magam alá bújtattam,
felmelegítve őt. Az orrával az ádámcsutkámhoz simult,
átkarolta a nyakamat, én pedig úgy éreztem, mintha az egész
univerzumom ott lenne abban az ágyban, mintha minden, ami
számít, valahogy ott lenne, abban a poros garázsban, a semmi
közepén lévő kisvárosban.
Semmi sem tudott meggyőzni arról, hogy ezt a nőt nem
nekem szánták, hogy nem az a dolgom az életben, hogy őt
szeressem. Azt hiszem, a lelkem már akkor felismerte az övét,
amikor megláttam. A testünk már az első éjszaka tudta.
A hatalom, amit felettem gyakorolt, megrémített. De egyben
tisztánlátást is adott.
Megnyugtató, ha tudod, mi az az egy dolog, ami nélkül nem
tudsz élni. Ez mindent leegyszerűsít. Ott volt Alexis, aztán ott
volt minden, és mindenki más. És csak ő számított igazán. Ez a
tudat mindent megkönnyített.
Csak azt kívántam, bárcsak ő is tudná ezt.
Felette lebegve, lágyan megcsókoltam. Nedves haját
kisöpörtem a homlokából, ő pedig felnézett rám azzal a
gyönyörű barna szemével, mosolyogva, és nem tudtam nem
kimondani. Úgy jött, mint egy kilégzés, mint valami, ami mindig
is ott volt, csak most végre nevet adtam neki, és belélegeztem az
univerzumba, elismerve, hogy létezik.
– Szeretlek – suttogtam.
És akkor minden megváltozott.
 31. FEJEZET

Alexis

A szótól úgy leeresztettem, mintha egy dugót húztak volna ki

egy medencéből. Elhúzódtam Danieltől, és nekidőltem a
fejtámlájának.
– Miért mondtad ezt?
– Mit?
– Hogy szeretsz. Miért mondtad ezt?
– Mert így érzem?
– Nem, nem érzed.
Mosolygott a tekintete.
– De, valójában igen. Nem nagy dolog. Teljesen rendben van,
ha te még nem tartasz itt.
Nem, nem volt rendben.
– Mit csinálsz? – kérdeztem. – Mi nem csinálunk ilyesmit.
– Mit?
– Ezt! – mutattam kettőnkre.
– Alexis…
Megráztam a fejem.
–  Nem. Ezt már megbeszéltük. Tudtad, hogy ebből nem lesz
kapcsolat. Tudtad, hogy nem lesz tartós. Holnap megkapom a
munkát. Utána pedig vége, szóval miért dobálózol ezzel a
szóval? Mit akarsz ezzel mondani?
 Csodálkozva nézett.
– Az akarom mondani vele, hogy szerelmes vagyok beléd.
Ettől leesett az állam.
– Nem! – vágtam rá. Felkeltem az ágyról, és elkezdtem öltözni.
– Elmész? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen.
– Mert azt mondtam, hogy szeretlek…?
–  Nem. Mert azt hiszed, hogy szeretsz. És ez nem jó. –
Felhúztam a jóganadrágomat. – Már hónapokkal ezelőtt véget
kellett volna vetnem ennek. A megérzéseimre kellett volna
hallgatnom. – Egy pólót húztam a kusza, nedves hajamra.
Daniel leugrott az ágyról, és felrántotta magára a farmerjét.
– Alexis…
Felkaptam a táskámat, és kisétáltam a szobából.
– Alexis!
Nem vettem róla tudomást.
Kiléptem a napfényre, elindultam a kocsim felé, Daniel pedig
szorosan követett.
– Hé!
– Daniel, ennek a beszélgetésnek vége.
–  De hát nem is vitatkoztunk. Hogy lehetne vége? – kiáltotta
utánam.
Kinyitottam az autót.
– Várj! – Megragadta a csuklómat.
Megpördültem, és elrántottam a karomat.
– Nem! Tudtad, hogy ez csak átmeneti dolog lesz. Tudtad, hogy
nem lesz happy endje.
A hajába túrt.
 –  Nézd, én sem terveztem ezt, de most ez történik, és nem
tehetek úgy, mintha nem így lenne.
– Nincs úgy. A kettőnk élete nem passzol össze – erősködtem. –
Nem tudjuk összeegyeztetni.
Megrázta a fejét.
– Honnan tudod? Még csak meg sem próbáltad. Nem engeded,
hogy találkozzam a barátaiddal, vagy a családoddal. Nem
tudhatom, hol élsz. Adj egy esélyt! Hadd próbáljam meg!
Elmegyek hozzád. Megteszek bármit.
A fejem ingattam.
– És hogyan akarsz mindent megtenni, Daniel? Itt kell lenned,
hogy irányítsd a házat, nem?
–  Nem veszem meg. Minneapolisba költözöm, hogy a
közeledben legyek.
Megszakadt a szívem. A kijelentés minden levegőt kiszorított
a tüdőmből.
– Szerzek egy lakást, ha nem akarsz velem élni – folytatta. – És
majd szerzek ott munkát.
Nagyot sóhajtottam.
–  Daniel, nem hagyhatod el Wakant. Szükségük van rád.
Szeretsz itt lenni…
– Téged jobban szeretlek. Ha azt hiszed, hogy bármit is akarok
ebből nélküled, akkor semmit sem tudsz rólam. – Arany-zöld
szemével egyenesen a szemembe nézett. – Nem veszíthetlek el.
Nem hagyom. A munka nem állhat közénk. Nem fogom hagyni.
Ott álltam, elgyötörten.
–  Nem is a munkáról van szó, Daniel. Az csak a logisztika.
Hanem az életemről. Az életem, nem összeegyeztethető a te
életeddel.
Felemelte a kezét.
– Mégis mi a francért nem? Magyarázd már el nekem! Olyan
jól megvagyunk együtt. Mi ez a nagy, szörnyű dolog, amiről azt
hiszed, hogy nem tudom kezelni, vagy amit nem tudunk
megoldani? A rohadt barátod vagyok, beszéld meg velem!
– Nem vagy a barátom.
Néztem, ahogy a szavak pofonként csapódnak rá.
– Ha nem vagyok a barátod, akkor mi a fene vagyok, Alexis?
Nem válaszoltam.
–  Mi vagyok neked? Semmi? Csak dugunk egymással, és
ennyi? Tényleg? Úgy akarsz tenni, mintha csak ez lenne
közöttünk?
Könnyek szúrták a szemem.
–  Ez soha nem fog működni, Daniel. Úgy nem, ahogy te
akarod…
– Miért?
–  Az életünk egyszerűen túlságosan különböző. Nem illünk
össze. Nem tudod, honnan jövök, milyen emberek között élek,
mit várnak el tőlem. Nem tudom, hogyan engedjelek be a
világomba – hadartam reménytelenül. – Humánusabbnak
érzem, ha nem teszem meg.
A karomra tette a kezét.
–  Nézz a szemembe, és mondd, hogy nem szeretsz! Hallani
akarom, ahogy azt mondod, hogy nem szeretsz. Mondd ki, és
elengedlek!
Az állam megremegett.
–  Nem tudom kimondani. Mert szeretlek. Tudod, épp ez a
kibaszott probléma. – Könnyek csorogtak végig az arcomon.
– Ha valamit eléggé akarsz, Alexis, semmi más nem számít.
Megráztam a fejem.
– Ez nem igaz – suttogtam. – Minden számít. Mindig.
Szomorúan nézett a szemembe, és úgy éreztem, elgyengülök.
– Vége van, Daniel.
Ahogy ezt kimondtam, reszketve beszívta a levegőt.
A kocsi felé fordultam, a keze elengedett, és leereszkedett.
Aztán a semmiből egy villámcsapás hallatszott.
Daniel a másodperc töredéke alatt megragadott, és magához
húzott, háttal a villámcsapásnak, amikor az a bejárat melletti
tölgyfába csapódott. Egy hatalmas ág letört, és a kocsifelhajtóra
zuhant.
Ott álltam, az arcomat Daniel lüktető mellkasához szorítva.
– Láttad ezt? – lihegte.
Még csak válaszolni sem tudtam. Olyan volt, mintha egy nagy
rántással visszahoztak volna az életbe. Azonnal kijózanodtam.
–  Még csak nem is dörgött – mondta. – Még csak felhők
sincsenek az égen.
Körülnéztem.
Az ág füstölögve ült a felhajtón. Felnéztem az égre. Teljesen
derűs volt, és kék.
– Mi a fene ez? – suttogtam.
Aztán ellöktem magamtól.
– Menj a láncfűrészedért, és mozdítsd el! Akkor is elmegyek.
Megrázta a fejét.
– Nem. Szó sem lehet róla.
– Hogy érted, hogy szó sem lehet róla? Ki kell jutnom innen.
 A szeme kikerekedett.
– Én nem ellenkezem ezzel. Ezt Isten csinálta.
–  Mi az, hogy… – Lassan kifújtam a levegőt, hogy
lenyugtassam magam. – Daniel, nem hiszem, hogy Istennek ma
nincs jobb dolga, mint csapdába ejteni engem a
kocsifelhajtódon. Nem hiszek a kozmikus beavatkozásokban,
nem hiszek a varázslatban; ez egy teljesen megmagyarázható
időjárási jelenség volt. Arrébb kell raknod azt az ágat, hogy el
tudjak menni!
Ekkor egy hangos mennydörgés hallatszott, az égbolt
megnyílt, zuhogni kezdett az eső. Csak úgy ömlött.
Eső. Felhők nélkül.
Én ott álltam a felhőszakadásban, Daniel pedig szórakozottan
keresztbe tette a karját maga előtt.
– Az univerzum nem akarja, hogy elmenj! – kiáltotta. – Sőt, azt
mondom, az univerzum azt akarja, hogy menj vissza a házba.
– Grrrrr! – A garázs felé trappoltam a sárban.
Beléptem az ajtón, és abban a pillanatban hallottam, hogy
odakint eláll az özönvíz. Daniel bejött utánam, és hátulról
átkarolt. Azonnal lecsillapított, mintha egy robot kapcsolna le.
Minden energiámat elvesztettem, hogy harcoljak ellene.
Ott állt, átölelve, a teste úgy vette körbe az enyémet, mintha
rám szabták volna, én pedig úgy éreztem, mintha a másik
felemhez nyomódnék. De ő nem lehetett a másik felem, mert ha
az lenne, akkor ugyanabból a dologból lennénk, vagy nem? Ha
tényleg annyira tökéletesek vagyunk együtt, akkor miért
vagyunk mégis annyira különbözőek?
– Szeretlek – suttogta Daniel. – Együtt vagyunk. Nincs vége. És
még ha el is mész, akkor sem lesz vége, mert magaddal viszed a
szerelmet, és az visszahoz téged.
Szembefordított, én pedig teljesen tehetetlenül néztem fel rá.
De ezúttal nem baj, hogy tehetetlenné váltam, mert ő soha nem
bántana úgy, ahogy Neil. Soha, hiszen másokat sem bánt.
Odaadó lenne, megbecsülne, és vigyázna rám.
És igaza volt. Nem tudtam elmenekülni előle.
Mert a szerelem követ mindenhová. Oda megy, ahová te mész.
Nem ismer társadalmi határokat, távolságot, vagy józan észt.
Még azután sem múlik el, ha a szerelmed meghal. Ott marad,
makacsul.
Még akkor is, ha te eldöntöd, hogy nem leszel szerelmes.
 32. FEJEZET

Alexis

A barátom volt.
Szerelmesek voltunk egymásba.
És ez nem változtatott semmin. Nem igazán.
Továbbra sem tudtam bemutatni őt a szüleimnek, vagy a
barátaimnak. A munka, úgy tűnt, továbbra is közénk fog állni. Ő
még mindig Wakanban élt, nekem pedig Minneapolisban
kellett. Semmiképp sem akartam hagyni, hogy elköltözzön.
Tegnap este órákig vitatkoztunk ezen, míg végül feladta.
Nem engedtem, hogy feláldozza az életét azért, hogy
megpróbáljon megmenteni valamit, ami úgysem működne. Mit
számított, hogy Minneapolisban él, ha én nem leszek otthon a
hét hat napján?
Wakanban kellett maradnia. Daniel öröksége ugyanolyan
fontos volt, mint az enyém. Talán még fontosabb is.
Úgy éreztem, Wakan megszűnne létezni, ha nem lenne benne
egy Grant sem. Mintha azonnal felhígulna és elvékonyodna,
mert valahogy Daniel tartja össze, csupán azzal, hogy ott van.
Nem is tudom szavakba önteni, milyen sokat jelentett nekem,
hogy hajlandó lett volna mindezt maga mögött hagyni értem.
De nem hagyhattam, hogy megtegye. Egy olyan halálraítélt
felállással, mint amilyen a miénk, kizárt.
 Szóval csak annyit tettünk, hogy szakítás helyett lélegeztetőn
tartottuk a kapcsolatunkat.
Meg akarta nézni, hogy meg tudja-e menteni a
kapcsolatunkat, én pedig túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy
helyesen cselekedjek, és határozottan nemet mondjak rá. Így
hát nem tettem.
Képtelen voltam rá.
Daniel korán kelt, és áthelyezte a nagy faágat, hogy el tudjak
menni dolgozni. Mentálisan és érzelmileg kimerülten vezettem
vissza a kórházba.
A szavazást aznapra írták ki. Hat órakor hirdették ki az
eredményt.
Délelőtt dolgoztam, aztán felmentem az emeletre, hogy
leadjam a szavazatomat, aztán egyenesen a sürgősségi osztályra
indultam a nővérpulthoz várakozni. Bri éppen a betegei
kartotékjait rendezgette. Ő is hat órakor végzett, mint én, de ő is
meg akarta várni a bejelentést. Hat óra öt perckor anya és apa
megjelentek Neillel, Gabbyvel meg Jessicával. Az automata
ajtókon keresztül jöttek be, és még fél folyosónyira voltak, de
apa arcán már látszott az eredmény.
Megkaptam.
–  Gratulálok! – mondta Bri, és odahajolt hozzám, hogy
megöleljen. – Kétszer is rád szavaztam.
Elnevettem magam, ő pedig elengedett.
–  Hívj, ha készen állsz az ünneplésre! Most itt hagylak a
brutális osztaggal – tette hozzá a családom felé biccentve. Aztán
felállt és elment.
Apa a nővérpulthoz lépett.
 –  Megcsináltad! A család egy újabb főnökkel bővült. Szép
munka!
Valamiért egyáltalán nem voltam izgatott. Mintha ez az egész
valaki mással történt volna.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és megkerültem a
nővérpultot, hogy Gabby, Jessica és anya is megölelhessenek.
Neil helyeslően bólintott.
– Gratulálok.
–  Meddig dolgozol ma, hercegnőm? – kérdezte apa. –
Elmehetünk együtt vacsorázni.
– Én már igazá…
Gabby ekkor felsikoltott mellettem.
– Atyaúristen…
Felszaladt a szemöldököm, megfordultam, hogy megnézzem,
mi történt. A szívem azonnal nagyot dobbant.
Daniel sétált felém, virággal a kezében.
Teljesen elnémultam. A szám kinyílt, majd összecsukódott, de
nem jött ki rajta egy hang sem.
– Ez nem a mókusos fickó? – kérdezte Gabby a hátam mögül.
Jessicának gyorsabban leesett a dolog.
– Ó, Ali…
A fülem elkezdett csengeni. Nem. Nem, nem, nem, nem, nem,
nem, nem, nem, nem, ez nem történhet meg.
Daniel sugárzó arccal odalépett hozzám.
– Szia!
Sokkos állapotban végigmértem őt egy másodperc alatt.
Lenyírta a szakállát, és így valahogy még fiatalabbnak tűnt,
mint eddig. Kifakult pólót viselt, látszottak a tetoválásai.
Mindegyik. Farmert és bőrkarkötőt húzott, a csizmája sáros
volt. Normális esetben, mindez még csak távolról sem zavart
volna. Nagyon is tetszett, ahogy kinéz. Ez volt az egyik kedvenc
pólóm, valószínűleg ezért vette fel. De ott, abban a helyzetben
nem tetszett. Abban a helyzetben, ez volt a legrosszabb
rémálmom.
Neil a szüleimre pillantott. Aztán Gabby és Jessica felé
biccentett.
– Jó estét, örülök, hogy újra találkozunk. – Kicsit meglepettnek
tűnt, hogy itt látja őket, ami érthető, hiszen sosem említettem,
hogy velem dolgoznak.
– Mit keresel itt? – lihegtem.
Elmosolyodott.
– Gondoltam, megleplek. Elviszlek vacsorázni.
Apám végigmérte őt.
– Alexis, ki ez?
Nyeltem egyet.
– Ő a…
Daniel kinyújtotta a kezét.
– Daniel Grant.
Apa nem fogott kezet vele. Úgy nézett rá, mintha mocskos
lenne. Majd mintha egy furcsa alternatív univerzumba
kerültünk volna, Neil közbelépett.
– Neil vagyok. Örülök, hogy megismerhetem.
Megrázta Daniel kezét, és merő pánik hasított belém.
– Elnézést, de ön kije a lányomnak? – kérdezte zavartan anya.
– Ööö… – nyaltam meg az ajkamat. – Ő az én…
Daniel rám nézett, a szeme elárulta, hogy kezd leesni neki, mi
van, és egy másodperc töredékéig, komolyan fontolóra vettem,
hogy hazudjak. Hogy mást mondjak, ne az igazat. Azt, hogy
Daniel az edzőm. Egy haverom. Egy régi ismerősöm, aki
történetesen virággal érkezett, hogy elvigyen vacsorázni. Aztán
azt a verziót választottam, amiről azt gondoltam, hogy a
legnagyobb védelmet adhatja neki ebben a helyzetben. Tudtam,
hogy nem az, hogy a barátom, de Daniel fürkészni kezdte a
tekintetemet, és rájöttem, hogy nem fogja megérteni. Nem
bocsátaná meg nekem még egyszer, mint ahogyan már egyszer
tette Jessica és Gabby esetében. Így hát kimondtam. Muszáj volt.
– Ő a barátom.
Senki nem szólt, egy szót sem. Aztán apa felnevetett. Egy
gonosz Disney-szereplő mániákus nevetése volt, és éreztem,
hogy a helyiség összezár körülöttem.
– A barátod? – ismételte apa, és jókedvűen nézett hol rám, hol
Danielre. – Azt elmondta neked, hogy együtt él Neillel?
Néztem, ahogy Daniel döbbenten pislog.
– Cecil, mi már nem… – Neil hangja meglepően higgadt volt.
Apa felnevetett.
–  Az elmúlt három hónapban párterápiára jártatok, szóval
szerintem nagyon is együtt vagytok.
Neil összepréselte az ajkát, de becsületére legyen mondva,
nem ellenkezett.
Apa megrázta a fejét, és kifejezetten izgatottnak tűnt.
–  Először a bátyád elveszi Lola Simone-t, és most ez?! –
Gyakorlatilag üvöltött.
Daniel rám nézett, és mosolygott, de a szeme üres volt.
– Hívj fel, ha végeztél. – Átnyújtotta nekem a virágokat, arcon
csókolt, és elment.
Pánikroham kerülgetett. Éreztem, hogy a légzésem egyre
szaporább lesz.
Mindenki engem figyelt.
– Ali, ezt nem mondhatod komolyan… – szólalt meg Jessica.
Gabby gyakorlatilag lubickolt a jelenetben, és mosolygott,
mint aki alig várja, hogy mindenről beszámoljon Philipnek.
Anya a szája elé kapta a kezét, mert valószínűleg rájött, milyen
rosszul járunk majd mindketten, ha apa felfogja, mit jelent ez.
De egyelőre? Apa, még csak nem is tűnt dühösnek. Úgy tűnt,
csodásan szórakozik.
Az jutott eszembe, hogy Daniel annyira röhejes volt apa
számára, hogy még csak nem is érezte fenyegetőnek a jelenlétét.
Számára ez az egész egy vicc volt, mintha túl abszurd lenne
ahhoz, hogy komolyan vegye.
–  És kért már pénzt tőled? – kérdezte apa, továbbra is
kuncogva.
– Tessék? – lihegtem.
– Pénzt – ismételte apa. – Kért már?
– Nem!
–  De hadd találjam ki! Felajánlottad, ugye? Biztos eszedbe
jutott már! – Apa továbbra is jókedvűnek tűnt.
Túlságosan kimerültem ahhoz, hogy válaszoljak neki. A
hallgatásomat igennek vette. És a válasz tényleg igen volt, de
nem úgy, ahogy ő gondolta.
Anya teljesen le volt döbbenve.
– Alexis…
Jessica a fejét rázta. Gabby villámsebességgel pötyögött a
telefonján, Neil pedig valamiért, szinte sajnált engem. Nem
bírtam ezt elviselni.
A nővérpultra hajítottam a virágot, és Daniel után rohantam.
Mire utolértem, már félúton volt a parkoló felé.
– Daniel!
Tovább sétált.
Az utolsó pár métert rohanva tettem meg, és megragadtam a
karját.
– Daniel, kérlek!
Felém fordult, a szemében fájdalom tükröződött.
– Együtt élsz vele? Párterápiára jártatok? Egész idő alatt?
–  Ez nem így van – ziháltam. – Nem hajlandó elmenni. Az
alagsorban alszik. És nem járunk tanácsadásra, hazudtunk
róla…
Megrázta a fejét.
– Soha nem beszéltél nekem erről. Teljesen megvezettél…
A hisztéria határa kerültem.
– Nem kértelek, hogy ide gyere! Miért nem hívtál fel?
–  Ma volt az a szavazás. Támogatni akartalak, ott akartam
lenni melletted, ahogy a barátodként ez illik. Mit gondoltál,
hogy értettem azt, hogy meg akarom próbálni? Épp most
próbálkozom, és beleegyeztél ebbe…
– Nem kellett volna így megjelenned…
–  Miért? Te mindig így jelensz meg. Mindenki tudja, hogy
veled vagyok, az összes barátom, az összes családtagom. Azt
mondod, szeretsz, de azok az emberek ott bent, azt sem tudták,
hogy létezem.
– Daniel…
 –  Gabby és Jessica még mindig nem tudnak rólunk? Négy
hónap után?
– Mondtam már, tudják, hogy találkozgatok valakivel…
– Csak nem velem.
Megrázta a fejét, és az arckifejezése láttán megszakadt a
szívem.
– Tényleg, ennyire kibaszottul kínos vagyok neked?
Miután nem válaszoltam, megfordult, és elindult a kocsija
felé. Nem mentem utána. Nem tudtam.
Fuldokoltam, alig kaptam levegőt.
 33. FEJEZET

Daniel

Beszálltam a teherautómba, és csak dermedten ültem, és

bámultam magam elé. Túlságosan sokkos állapotba kerültem
ahhoz, hogy vezessek.
Valaki mással élt együtt. Egész kibaszott idő alatt. Az a George
Clooney, aki kezet fogott velem, az lett volna a sebész? Az exe?
Az volt az exe?
Most végre felfogtam, mire gondolt, amikor azt mondta, az
életünk nem illik össze. Mert ha az ő fajtája, ilyen fickókhoz van
szokva, akkor nekem esélyem sincs.
És mi a fenéért fogott velem kezet?
Nem gondoltam, hogy megcsal. De miért nem mondta el
nekem, hogy az a fickó a házában lakik? És hogy a bátyjának
Lola Simone a felesége? Eszébe sem jutott, hogy mellékesen
megemlítse, a sógornője a világ egyik legnagyobb rocksztárja?
Mit nem mondott még el nekem? Mit gondoltak a barátai, hova
a fenébe tűnt minden hétvégén? Mit hitt az a Neil, hogy hova
megy? Ha hazudnia kellett nekik, rendben, de nekem nem
kellett volna hazudnia.
Tudtam, hogy többről van szó, de az agyam nem tudta
feldolgozni. A gondolataim folyton a kínos, szörnyű találkozás
körül jártak, Gabby és Jessica üres tekintetétől kezdve, addig a
kibaszott fickóig, aki csak röhögött. És a legrosszabb az volt az
egészben, hogy szerintem az az apja volt. Felismertem a History
Channel dokumentumfilmjéből.
Nem azért mentem oda, hogy találkozzam a családjával és a
barátaival. Alexis engedélye nélkül, nem tettem volna ilyet.
Csak be akartam neki bizonyítani, hogy komolyan gondoltam,
amit mondtam. Megpróbáltam mindent megtenni, hogy
működjön a dolog. Eszembe sem jutott, hogy mindenki másnak
is pont ez az ötlete, és ott lesz az egész bagázs, hogy gratuláljon
neki. Nem tudtam, hogy Gabbyvel és Jessicával, vagy az exével
dolgozik, mert soha nem mondta el nekem. Most már úgy tűnt,
hogy valójában, nem mondott el nekem semmit.
Elárulva éreztem magam, de ez az érzés nem volt racionális,
hiszen mi mást várhattam volna? Azt mondta, hogy nem látja a
közös jövőnket. Ezt nagyon világosan megmondta. Még előző
nap este is azt tervezte, hogy véget vet a kapcsolatunknak,
úgyhogy nem tudom, miért lepett meg mindez. De a saját
szememmel látni, az egészen más volt.
Hogyan lehetünk szerelmesek, és jelenthetünk egymásnak
ennyit, ha az ő világában senki sem tudta, hogy ki vagyok?
Mindez csak megerősítette azt, amit már tudtam: Wakanon
kívül, nem is léteztem számára. Volt egy teljesen más élete,
amihez nekem semmi közöm nem volt, és nem állt
szándékában engem is bevonni.
Túlságosan remegtem ahhoz, hogy vezetni tudjak, így hát
csak próbáltam megnyugodni.
Aztán kopogást hallottam az ablakomon. Egy barna hajú,
fekete köpenyes nő állt ott, és engem nézett.
 – Te vagy Daniel? – kérdezte az üvegen keresztül.
Rápislogtam. Aztán letekertem az ablakot.
– Ismersz engem?
– Igen, Bri vagyok. Alexis legjobb barátnője. Gondoltam, hogy
te vagy az. Nem mondta, hogy ma itt leszel.
–  Én… – Megköszörültem a torkomat, és újra belekezdtem. –
Megleptem őt.
A szeme kikerekedett.
– Ó! És hogy sikerült?
Megráztam a fejem.
– Nem túl jól.
–  Elhiszem. Nem lehetett túl jó. Nem bánod, ha beülök? – Az
anyósülés felé bökött.
– Nem, dehogy.
Megkerülte a teherautó hátulját, és beült. Becsapta az ajtót,
majd felém fordult, és rám nézett.
– Mondd el, mi történt!
Végighúztam a kezemet a szakállamon.
– Azért jöttem, hogy virágot hozzak neki. Ma volt az a főnöki
izé. És kiderült, hogy valami fickóval él együtt…
– Neillel? – A homlokát ráncolta. – Az a fickó, egy pöcs. Először
is, úgy él Neillel, mint te a csótányokkal. Utálja, undorodik tőle,
és nem mondja el senkinek, mert kínos. Társtulajdonosok az
ingatlanban. A csávó nem fog elmenni. Kell neki a ház, ezért
Alexis akarata ellenére ott gubbaszt, mint valami csavargó. Pár
hét múlva lesz a bírósági tárgyalás, és akkor egyikük kiköltözik.
Folytasd!
Nyeltem egyet. Jól van. Ez jót jelentett. Vagy legalábbis
valamit.
– Ott volt Gabby és Jessica is…
– A gonosz mostohatestvérek. Utálom azokat a ribancokat! Ali
nem beszél velük, már hónapok óta. Nem tetszett neki, ahogy
azon a hétvégén bántak veled. Nem számítanak. Folytasd!
–  Volt valami idősebb fickó, meg egy idősebb nő. Ősz hajú,
komoly fickó. Nem akart kezet fogni velem.
A fogain keresztül szívta be a levegőt.
– Ők voltak a szülei. Hűha, átjutottál egy portálon, egyenesen
a pokol hetedik szintjére.
Nevettem, pedig nem volt vicces.
– Nézd, nem tudom, mi minden történt, amikor besétáltál oda,
de tudnod kell, egyik sem Alexis hibája. A bátyja, Derek?
Elköltözött az országból, hogy ne kelljen bemutatnia a feleségét
azoknak az embereknek. Ez nem rólad szól, hanem róluk.
Ahogy Alit ismerem, valószínűleg most ki van borulva.
Éreztem, hogy leesik a vérnyomásom.
–  Oké. – Oldalra billentettem a fejem. – A bátyjának tényleg
Lola Simone a felesége?
– Ja. Soha nem beszélt neked Derekről?
–  De igen. Mindent elmondott róla, és hogy házas. Csak azt
nem mondta el, ki a felesége. Vagyis Nikkinek hívta.
– Nekem sem mondta el, amíg nem láttam a bulvárlapokban,
pedig tíz éve ismerem őt és Dereket. Alexis megbízható, betartja
az ígéreteit, és tiszteletben tartja a magánéletüket, még akkor is,
ha rólad van szó. Mert ennyire jó ember.
Kifújtam a levegőt. Azt hiszem, nem igazán volt jogom
haragudni rá, amiért helyesen cselekedett.
 Bri a szemembe nézett.
–  Nézd, mindent tudok rólad. Elmondja nekem. Mindent
láttam, kivéve a… hm… farkadról a képeket. És én vagyok az
egyetlen, aki számít. Bízz bennem!
Remegve sóhajtottam.
– Oké – bólintottam. – Rendben.
Aztán megcsörrent a mobilom. Elővettem. Alexis volt az.
– Ő az? – kérdezte Bri.
– Igen. Küldött egy címet.
– Chateau de Chambord utca?
Bólintottam.
– Igen.
– Az az ő háza. – Az ajtóra tette a kezét. – Hát, akkor jobb, ha
odamész. Ne aggódj, Neil kilencig dolgozik! Mindig ellenőrzöm
a beosztását. Tudod, szeretek egy kis ecetet fújni a szekrényébe,
amíg műszakban van. Hadd menjen haza salátaszagúan!
Elnevettem magam.
– Köszönöm.
Megrázta a fejét.
–  Ne köszönd! Sok szerencsét, Daniel. Azt hiszem, szükséged
lesz rá.

Tíz perc múlva, már a kapott címen voltam. Ahogy

kanyarogtam az utcákon, a házak egyre nagyobbak lettek, és
egyre távolabb kerültek egymástól.
Amikor leparkoltam, hitetlenkedve bámultam fel.
 Az nem is ház volt, hanem egy kastély. És nem olyan, mint a
Grant Ház. Ilyen helyet csak a tévében lát az ember, a
hírességekről szóló műsorokban. Wakan főutcája félig elfért
volna azon a pázsiton.
Itt lakott?
Mármint, azt tudtam, hogy van pénze. Ötvenezer dollárt akart
adni, mintha az semmiség lenne. De nem gondoltam, hogy ennyi
pénze van. Még a vízszámlát sem tudnám kifizetni egy ilyen
helyen.
Kiszálltam a kocsimból, és elbizonytalanodtam, hogy
parkolhatok-e a felhajtón. Az autóm úgy nézett ki, mint egy
fehér vászonterítőre hullott földdarab.
Alexis kinyitotta a bejárati ajtót, mielőtt kopogtam volna. Még
mindig a műtősruhájában volt, és sírt. Szó nélkül félreállt, hogy
beengedjen, én pedig csendben körülnéztem.
A helyiség iszonyú tágas volt. És hideg.
Minden szürke volt, mintha egy szűrő lett volna rajta. A padló
fehér márványból készült, a mennyezet boltíves, amitől a szoba
csak még üresebbnek tűnt. Mint egy jégbarlang.
Alexis szipogott.
– Itt lakom. – Úgy mondta, mintha bocsánatot kérne.
Némán végigvezetett a házon. A lépteink visszhangoztak,
ahogy elhaladtunk egy hatalmas nappali mellett, fehér
kanapékkal, fényes fekete zongorával, süppedős keleti
szőnyegekkel, drágának tűnő festményekkel. Volt egy étkező,
húszszemélyes asztallal, fölötte hatalmas kristálycsillárral.
Aztán egy hatalmas konyha, amelyet néhány hónapja még csak
használni sem tudott.
 Eszembe jutott, hogy felhívott, amikor elment az áram, és
elmondta, hogy a tűzhely gázüzemű. Most, hogy ránéztem,
gúnyosan elgondolkodtam. Egy hatalmas Viking tűzhely volt,
kilenc égővel, dupla sütővel, fölötte egy falra szerelt edénytöltő
csappal. Azt hittem, egy átlagos régi sütőről beszélgetek vele, és
tessék. Már-már komikus volt a helyzet.
Annyi fürdőszoba volt, hogy meg sem tudtam számolni. A
lakásomnál is szélesebb folyosók óriási márványasztalokkal,
rajtuk akkora virágcsokrokkal, mint a kutyám. Egy könyvtár,
hat méter magas könyvespolcokkal és egy sínen csúszó létrával.
Egyszer elment mellettünk egy szobalány is. Zavartan nézett
rám, valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy egy új alkalmazott
vagyok-e, vagy ilyesmi.
Áthaladtunk egy irodán, ami egy hátsó tóra nézett.
Kitüntetések és diplomák lógtak a falán. Az övé és Neilé. Annyi
volt belőlük, hogy a fél falat beborították. Doktori címek: a
fickóé a Yale-ről, Alexisé a Stanfordról és a Berkeley-ről. Az
erkélyajtón keresztül egy medencét láttam vízeséssel, és
eszembe jutott, hogy Alexis hányszor ült ki oda, beszélgetni
velem. Én a poros, szaros garázsomban ültem, ahol kénytelen
volt aludni, miközben ő egy palotában élt.
Mintha átvert volna egy kamu identitással. Talán röhejesen
hangzik, de tényleg így éreztem. Nem volt teljesen őszinte azzal
kapcsolatban, ki is ő valójában. De valójában mégis őszinte volt.
Csak cserben hagyott a képzelőerőm.
Te töltöd ki az üres helyeket. Fogod a kapott információkat, és
különböző feltételezésekkel kiegészíted a képet magadban. Most
jöttem csak rá, hogy minden elképzelésem hatalmas tévedésnek
bizonyult. Alexis százszor magasabb színvonalon élt, mint amit
valaha is el tudtam volna képzelni. Igazából fel sem tudtam
fogni ezt a fajta gazdagságot.
Amikor korábban láttam őt a kórházban, már az is egy kis
bepillantást engedett a valóságába. Tudtam, hogy orvos. Láttam,
hogyan bánik a betegekkel. De más volt látni, hogy tényleg ott
van, műtősruhában, a sürgősségi osztályon állva, a zsebén lógó
orvosi névtáblával. Erre nem voltam teljesen felkészülve, az
előzmények ellenére sem, erre pedig végképp nem.
Most már értettem, miért nem tudott takarítani vagy főzni –
tényleg értettem. Mert aki így él, annak mások irányítják az
életét. Olyanok, mint én.
Most végre megértettem, milyen lehetek a barátai és a
családja szemében, miért reagáltak úgy, ahogy. Különösen most,
hogy láttam az exét. Tökéletes ellentéte voltam annak a
fickónak. Hogy illett volna ide, egy olyan alak, mint én? Még
ebben a házban is kényelmetlenül éreztem magam. El sem
tudtam képzelni, hogy itt legyek vele, hogy főzzek a konyhában,
vagy akár csak ücsörögjek a nappaliban. Éreztem, ahogy a
kocsibejárón parkoló teherautó kitűnik a környezetből. Nem
voltam a helyemen, nem tartoztam ide.
Alexis felvitt egy nagy csigalépcsőn, amelyhez képest, az
otthoni nagyon kicsinek tűnt. Még három vendégszoba, aztán
még több fürdőszoba következett, és végül elérkeztünk egy
szobához, aminek ajtaján retesz volt. Kinyitotta, és hátrébb állt,
hogy előreengedjen.
Ez volt a fő hálószoba.
Körülnéztem, egy szót sem szóltam. Világos volt és meleg,
mintha nem is a ház többi részéhez tartozna. Egy franciaágy
helyezkedett el a közepén, rózsaszín ágytakaróval. Mellette
plüssfotelek, a falon egy bekeretezett fénykép, egy pipacsmezőn
álló lányról. Egy kis hűtőszekrény is volt a falhoz tolva, rajta egy
mikrohullámú sütővel meg egy Keurig kávéfőzővel. Ez volt az
egyetlen szoba, ahol ugyanannak a nőnek éreztem, aki
Wakanban volt.
Ez volt az egyetlen hely, ahol végre láttam magunkat.
Az éjjeliszekrényén csecsebecsék sorakoztak. Apró kincsek.
Kis semmiségek, amiket én készítettem neki, egy mosómedve,
amit fából faragtam, csak úgy viccből, egyik üres órámban. Volt
ott egy üveg eperlekvár, amit néhány hete készítettünk, meg az
egyik kapucnis pulóverem, egy székre dobva.
A szív alakú kő.
Emlékek.
Ezért akarta, hogy megnézzem a házát. Ez milliónyi
magyarázattal felért.
Most először láttam Alexist egészében. Végre láttam a teljes
képet. Összeállt, mint egy puzzle, aminek eddig hiányoztak a
darabjai. Mintha két különböző ember lett volna.
Aztán rájöttem, hogy az is volt.
Az, aki velem volt, az egy vakációzó Alexis volt. Ami
Wakanban történt vele, az nem az igazi életét jelentette.
Ez volt az ő igazi élete.
És már azelőtt tudtam, mielőtt bármit mondott volna: nem
fog megkérni arra, hogy vegyek részt benne.
Szipogott, és úgy tűnt, mintha megint a sírás kerülgetné.
–  Az apám azt akarja, hogy menjek vissza Neilhez –
magyarázta. – Szereti őt, és nem fogadja el a szakításunkat. Neil
kényszerít, hogy vele éljek, mert ha elválunk, meg akarja kapni
a házat. És engem is vissza akar kapni – tette hozzá. – Nem
hagyhatom ott a munkámat, hogy veled legyek, mert ha
megteszem, akkor egy százhuszonöt éves családi örökséget
hagyok cserben. És ha idejössz, hogy velem legyél, elveszíted a
házadat, és a szüleim soha többé nem állnak szóba velem.
Összeszorította a száját, mintha próbálná visszatartani a
sírást.
– Szóval ez a helyzet. Sajnálom, Daniel…
Éreztem, hogy elszorul a torkom, és kényszerítettem magam,
hogy kimondjam a szavakat, amelyekre már előre tudtam a
választ.
– Szakítasz velem? – kérdeztem kissé rekedt hangon.
Kiült az arcára a gyötrelem.
–  Tudtuk, hogy nem fog örökké tartani. Több időt kaptunk,
mint gondoltam, és nagyon hálás vagyok érte. – A hangja
megbicsaklott az utolsó szónál.
Úgy éreztem, mintha a szívem összeroppant volna a
mellkasomban. És nem is mondhattam semmit, mert ez nem
rajtam múlt. Ha ő azt kéri, akár az életemet is otthagynám, hogy
itt lehessek vele. Megtanulnám megszokni ezt az egész… dolgot.
Megbirkóznék vele, mert ha a másik alternatíva az, hogy
nélküle kell lennem, azt soha nem választanám. De a döntés
nem az enyém volt. Nem rajtam múlott, hogy eldöntsem,
kitagadják-e őt a szülei, vagy nem tudom, mi a francra
készültek.
Egyébként is, milyen elbaszott dolog ilyennel fenyegetőzni!
Milyen emberek voltak ezek?
De akkor már tudtam.
Most először láttam igazán, hogy mit próbál megértetni velem
Alexis minden egyes alkalommal, amikor azt mondja, ez nem
fog működni.
Nem csak az eltérő anyagi helyzetünk, a korkülönbség vagy a
társadalmi szakadék jelentett akadályt. Hanem minden. Az
egész családja összeesküdött ellenünk. A barátai. A logisztika. A
sors. Ezernyi minősítő körülmény, ami nekem soha nem adatott
meg, olyan dolgok, amelyekkel már a születésemkor, sőt
generációkkal ezelőtt rendelkeznem kellett volna, hogy most
segítsenek rajtunk. Egy jó kapcsolatokkal rendelkező család,
jobb oktatás, egy Wakannál fontosabb hely.
Nekünk, csak az egymás iránt érzett szerelmünk volt. Ennyi,
és semmi más. A többi rész nem működött, nem illett össze,
nem volt értelme.
De nekem nem volt szükségem arra, hogy értelme legyen,
mert számomra a szerelem volt a lényeg, semmi más.
Neki viszont nem volt elég.
Az emberek nem szoktak Wakanban maradni. Eljönnek,
csodásan érzik magukat, aztán visszatérnek a valódi életükbe.
Beleszerettem egy turistába. Mert ő az volt.
És eljött a vakáció vége.
A szemem könnybe lábadt.
–  Alexis, kérlek! Gyere haza velem! Vagy hagyd, hogy
maradjak! Ne kényszeríts arra, hogy elmenjek…
Az álla megremegett, és elfordította tőlem a tekintetét.
– Kérlek, ne tedd ezt! – suttogtam.
 Lenyeltem a gombócot a torkomban.
–  Egy nap rájössz majd, mekkora hibát követtél el. Kérlek,
Alexis, lásd be most!
De láttam, hogy nem akarja. Nem is tette. Öt perccel később
megkért, hogy menjek el.
 34. FEJEZET

Alexis

Egy hónap telt el, hogy szakítottam Daniellel, és azóta

robotüzemmódban működtem.
Felébredtem, lezuhanyoztam, dolgozni mentem. A ritkán
előforduló szabadnapjaimon aludtam. Egész nap. És az álmaim
rosszabbak voltak, mint a valóság.
Leginkább Danielről álmodtam. Wakanról és a Grant Házról,
ahogy rohangálok a szobákban, őt keresve. És amikor
felébredtem, félálomban egy ideig tapogatóztam magam körül,
hogy megtaláljam, de aztán eszembe jutott, hogy nincs ott, és
soha nem is lesz.
Újabban folyton fáradt voltam. És az agyam nem működött.
Nem emlékeztem az ólomüvegre a lépcsőfeljárón. Ez volt a
legfurcsább dolog. Egyszerűen eltűnt az emlékezetemből,
mintha Wakan úgy döntött volna, hogy megtartja, amikor
elmentem. Egy kertet ábrázolt? Vagy szarvasokat egy réten? Egy
mozaik lett volna? Annyira zavart, hogy felmentem a
TripAdvisorra, hogy megnézzem, posztolt-e valaki képeket róla,
de nem jártam eredménnyel. Az egyik legszebb dolog volt a
házban, és senki nem készített róla fotót? Csak egy fekete-fehér
képet találtam a lépcsőről, egy minnesotai történelmi házakat
bemutató honlapon. Abban az évben készült, amikor a ház
épült. De az ablak teljesen fekete volt. Mintha a kamera
meghibásodott volna.
Az elmém hasztalan nyúlt az emlék után, aztán végül
feladtam. Úgy tűnt, az a dolog kizárólag Wakanhoz tartozik. És
ha elhagyod a várost, többé nem lehet a tiéd.
Még álmodban sem.
Olyan érzelemmentesen viseltem el, az apámtól kapott
fejmosást a Daniel-ügy miatt, hogy hamar elvesztette az
érdeklődését, és fel is hagyott a kioktatással. Olyan voltam, mint
egy katatón beteg. Mint egy zombi.
Nem válaszoltam Gabby és Jessica üzeneteire. Nem fogadtam
el Bri ajánlatát, hogy menjünk el vacsorázni, vagy, hogy átjönne
hozzám. A munkába temetkeztem, és folyamatosan pörögtem,
hogy a történtek ne érjenek utol, és ne gyűrjenek maguk alá.
Anya néhány nappal a kórházi jelenet után meglátogatott.
Bántotta, hogy nem beszéltem neki Danielről. Aztán könyörgött,
hogy kérjek bocsánatot apától, amiért hazudtam arról, hogy
megpróbáltam rendbe hozni a dolgokat Neillel.
Nem értettem, miért kellett volna apától bocsánatot kérnem.
Ő volt az egyetlen, aki mindent megkapott, amit akart.
Ahogy anyát hallgattam, azon merengtem, vajon apa úgy
csábította-e el annak idején, ahogy Neil engem. Vajon elhitette
vele, hogy ő a világ legkülönlegesebb nője, másnak adta ki
magát, megpendítve a Montgomery-örökséget, amit anya
annyira nagyra tartott – és mire kiderült, ki is ő valójában, már
túl késő volt? Meg sem kellett kérdeznem anyától: tudtam, hogy
így történt.
Két nap választott el, a százhuszonötödik évforduló
alkalmából rendezett esttől. Ez volt a nagy lehetőség számomra,
hogy kapcsolatot teremtsek a kórház igazgatótanácsával, és
fontos befektetőivel. Ez volt az első alkalom, hogy hivatalosan
Montgomeryként jelenjek meg, magamra öltve azt a szerepet,
amit anya játszott egész eddigi életem során.
Már alig vártam. Nem a partit, vagy a csacsogást, hanem azt,
hogy elkezdjek tevékenykedni, és változást eszközöljek. De még
arra sem tudtam energiát gyűjteni, hogy ez valamennyire is
érdekeljen. Teljesen értelmetlennek éreztem. Ahogy minden
mást is.
Ilyen érzés volt a depresszió.
Azt hittem, akkor volt rossz, amikor Neillel voltam. De ezt a
fajta sötétséget, még sosem tapasztaltam korábban. Úgy
éreztem, a testem sorvad, és már a felkelést is hatalmas
teljesítményként éltem meg.
Semmi sem mosolyogtatott meg. Egy dolog sem vonzott, amit
általában szerettem. És rájöttem, hogy megfulladtam. Nem
mentettem meg magam. És most csak lebegek, súlytalanul,
élettelenül.
Azon tűnődtem, vajon mikor lesz jobb – amikor újra azt
érzem majd, hogy azt teszem, ami helyes? Nemcsak magam
miatt vetettem véget ennek, hanem Daniel miatt is. Hogy ő ne
adja fel az életét. Hogy ne legyen kitéve azoknak a
megpróbáltatásoknak, amiknek a barátaim és a családom
kitenné, bármennyire is próbálnám megóvni tőlük, ha itt lenne.
De ha ez volt a legjobb mindkettőnknek, miért volt mégis
olyan nehéz?
A szokásosnál is később végeztem aznap. Tömeges baleset
történt, tömegkarambol. Egy hétéves gyerek meghalt, és nekem
kellett ezt közölnöm a családdal.
Ez volt az egyik olyan nap, amikor a szokásosnál is jobban
kívántam, hogy bárcsak Wakanban lennék Daniellel. Hogy ott
feküdjek vele az ágyban, a sötétben suttogva, miközben ő
kisimítja a hajamat a homlokomból, és megcsókol. Érezni
akartam a szívverését, miközben azt mondja nekem, hogy
minden rendben lesz. Gondoskodna róla, hogy egyek, még
akkor is, ha nem vagyok éhes. Az egyik pólóját adná rám, aztán
vacsorát főzne nekem, és Hunter az ölemben tartaná az állát.
De én, már soha nem fogom ilyen biztonságban, és
törődésben érezni magam. Nem találhatok rá másodszorra is,
erre a fajta szeretetre. Meg sem próbálom. Tudtam, hogy
szerencsés vagyok, amiért legalább egyszer részesülhettem
benne.
Életem hátralevő részében szingli maradok majd. Se gyerek,
se házasság. Nem akartam ezeket, senki mással. Most már csak
én maradtam, meg a karrierem. Végre olyan leszek, amilyennek
apa mindig is megálmodott. Egy Montgomery, semmi más –
méghozzá, egy nagyon jó Montgomery. Akinek nem tereli el a
figyelmét senki és semmi.
És az örökség, velem együtt hal majd ki.
Derek nem fog visszatérni, és soha nem lesz örökösöm. Az
előrelátásuk hiányával, a szüleim gyakorlatilag elindították
annak a dolognak a pusztulását, ami a legfontosabb volt
számukra.
Azt hiszem, még mindig abban hittek, hogy visszamegyek
Neilhez. Hozzámegyek feleségül, gyerekeim lesznek, akik
ugyanabban a bántalmazó légkörben nőnek majd fel, mint én:
egy önimádó, irányításmániás apával, és egy anyával, aki
túlságosan gyenge ahhoz, hogy megvédje őket.
De ez soha nem fog megtörténni.
Ez volt az ára az előítéleteiknek.
A megbocsátás nem került volna nekik semmibe.
Besétáltam a sötét hálószobába, és ledobtam a táskámat a
padlóra. Fáradtan körülnéztem.
Daniel egyik holmiját sem pakoltam el. A szív alakú kő ott
volt, ahol hagytam. Az utolsó kapucnis pulóver, amit lenyúltam
tőle, továbbra is a székemen lógott. Most csak álltam, és
bámultam.
Még mindig olyan illata volt, mint neki. Felvehetném,
bemászhatnék az ágyba, és azt képzelném, hogy átölel.
Aztán arra gondoltam, hogy Daniel talán már valaki mást zár
a karjaiba. Biztosan találkozgatott másokkal. Próbált
továbblépni, és igaza is van. Elképzeltem, ahogy Doug
elrángatja őt bárokba, és ráveszi, hogy regisztráljon egy
társkeresőn.
Talán már egy másik lány is, a pulcsiját viselte.
Ahogy ezt elképzeltem, kiment a lábamból az erő.
Legtöbbször erős voltam. Képes voltam együtt élni a
döntéseim következményeivel. A döntésekkel, amiket kénytelen
voltam meghozni. Le tudtam küzdeni a késztetést, hogy
felhívjam őt, és halljam a hangját. Távol tudtam maradni.
De ma nem.
 35. FEJEZET

Daniel

Úgy éreztem, mintha kicseréltek volna.

Mintha száz évet öregedtem volna azóta, hogy utoljára láttam.
Inkább éreztem magam Popsnak, mint önmagamnak.
Megkeseredtem, és elegem volt mindenből. És nemhogy nem
javult a helyzet, de minden nappal, egyre rosszabb lett.
Alexis elvesztése örökre megváltoztatott. Ha ötven év múlva
felnyitna valaki, láthatná, mikor történt a törés, látná a sérülést,
mint egy fa évgyűrűinél. Tönkrementem. Soha többé nem
leszek olyan, mint régen.
Nem nevettem többé. Nem akartam találkozni senkivel. Doug
és Brian állandóan kerestek, de én elviselhetetlen voltam.
Rosszul éreztem magam emiatt, ezért nem nyitottam ajtót,
amikor átjöttek.
Az egyetlen jó dolog, ami azóta történt, hogy Alexis elhagyott,
az volt, hogy sikerült összegyűjtenem a pénzt a házra. Az
adásvételt éppen két napja véglegesítettük.
Az utolsó egyedi darabjaimat kétszer annyiért árultam, mint
amennyit Alexis a barátaitól kért. Aztán háromszor-négyszer
annyiért kínáltam őket. Mert nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy
az emberek megveszik-e őket. Az sem érdekelt, ha nem viszik.
Még az sem érdekelt, hogy megmentem-e a házat. És a vicces az
volt, hogy minél magasabbra áraztam őket, annál több volt az
érdeklődő. Csak úgy pengettek. Szóval összeszedtem a pénzt, és
egyik napról a másikra sikeres asztalos, és háztulajdonos
lettem. De a győzelem, olyan üres érzéssel töltött el, hogy nem is
érdekelt, hogy megcsináltam, mert nélküle nem akartam
semmit.
Ő volt számomra az egyetlen, aki számít. Négy hónapom volt
rá, hogy ezt vele is tudassam, de nem sikerült. És most, ezzel a
kudarccal kellett együtt élnem, egész hátralévő életemben.
Nem volt szükségem arra, hogy a Grant Házat panzióként
üzemeltessem, most, hogy ennyit kerestem az
asztalosmunkáimmal. És ez jó volt, mert nem lettem volna
képes betenni a lábam oda. Nélküle nem. Nem tudtam ránézni a
hófödte tájra, a lépcsőház ólomüvegén, a rózsákra a korláton,
vagy a mozaikra a kandalló körül, mert ott szerettem bele, azon
a helyen, és elviselhetetlenül fájdalmas volt számomra az ottlét.
Ezért aztán, le is zártam a házat, és üresen hagytam.
Épp Doug háza mellett haladtunk el Hunterrel, hazafelé
menet, miután elszállítottunk néhány dolgot a szeméttelepre,
amikor úgy döntöttem, hogy abbahagyom ezt. Tudtam, hogy ha
nem jelenek meg legalább néha, az emberek között, akkor soha
nem fognak leszállni rólam. Nem szóltam előre, hogy megyek.
Csak kiültem Doug verandájára, amíg észre nem vette a
kocsimat.
Hallottam, ahogy becsapódik a szúnyoghálós ajtó, majd egy
másodperccel később, Doug egy doboz kólát nyújtott át nekem.
– Köszi – motyogtam, és elfogadtam tőle.
Olyan párás volt a levegő, hogy késsel lehetett volna vágni.
 Doug leült a mellettem lévő hintaszékbe, és egy pattintással
kibontotta az üdítőjét.
– Nem tetszenek azok a felhők.
Nem válaszoltam.
Amióta Alexis elment, minden nap esett. Annyira pocsék volt
az idő, hogy szinte alig maradt turista a városban. Nem lehetett
használni a kerékpárutat, sem a folyót, nem lehetett sétálni. Az
összes hétvégi kiránduló lemondta az útját. Még amikor
abbahagyta, akkor sem állt el igazán. A nap sosem sütött ki,
minden nedves maradt. Aztán újrakezdte a zuhét, mintha nem
lenne határa annak, hogy mennyi víz hullhat az égből.
Hunter a lábamnál ült, a fejét a mancsára hajtva. A kutyám jól
viselkedett, amióta Alexis elment. Mintha tudta volna, hogy
most nem tudok foglalkozni a szarságaival – vagy túl szomorú
volt ahhoz, hogy rosszalkodjon. Otthon folyton a felhajtót
bámulta, és várt. Valahányszor megpróbáltam behozni, mindig
ellenkezett. Így aztán kint hagytam.
– Ettél már ma? – kérdezte Doug.
Fogytam. Nem volt étvágyam. Valószínűleg jobban észrevette,
mint én, mivel nem látott minden nap, mint régen.
Kellett egy kis idő, mire lassan megráztam a fejem.
– Enned kell, ember. Ha éhezel, még rosszabbul fogod érezni
magad.
– Ennél rosszabb már nem lehet – válaszoltam érdes hangon.
Halálos sérülés ért. Egy szendvics nem menthet meg ettől.
Doug nem válaszolt. Csak elővett valahonnan egy
müzliszeletet, és átnyújtotta nekem. Lassan elvettem, és csak
bámultam a kezemben.
 –  Annyira fáj – mondtam. – Nem kapok levegőt nélküle. Azt
akarom, hogy abbamaradjon.
Doug kilesett az udvarra.
–  Talán nem kell, hogy abbamaradjon. Talán pont az a célja,
hogy erősebbé tegyen.
– Nem tesz erősebbé. Inkább kinyír.
Csak nézett ki a legelőre. Néhány percig csendben
ücsörögtünk.
– Elmegyek – szólaltam meg.
Megfordult, hogy rám nézzen.
– Mi van?
–  Már egy ideje gondolkodom rajta. Nem tudok itt maradni
nélküle. Nem kapok itt levegőt.
Mennydörgött az ég a fejünk felett.
–  De… te nem mehetsz el, ember. Mi a fenéhez kezdesz
máshol?
Megvontam a vállamat. Ugyanazt csinálom majd, amit itt is.
Hiányolom Alexist. Ennyi. De akkor legalább, olyan helyen
hiányzik majd, ahol nem emlékeztet rá minden folyamatosan.
Elképesztő, hogy elég egy évszakot eltölteni valakivel, hogy az
egész életed máshogy fessen. Ez már nem az a hely volt, ahol
felnőttem. Nem az otthonomat jelentette. Hanem azt a helyet,
ahol utoljára voltam együtt vele. És miért akarnék erre
emlékezni?
Egy éles széllökés vágott át a telken, majd egy vödör gurult
végig az udvaron. Néztük, ahogy fehér ördögszekérként pattog,
aztán eltűnik a pajta mögött.
–  Nem énrám volt szüksége – mondtam olyan halkan, hogy
azt hittem, meg sem hallotta.
– Dehogynem – vágta rá Doug. – Csak más szarságokkal kellett
foglalkoznia, olyanokkal, amiknek semmi köze hozzád.
Megráztam a fejem.
–  De igen, van közük hozzám. Szégyellt engem. Nem voltam
elég jó neki. Nem érte meg lemondani mindenről, miattam.
–  Tudod mit? – felelte Doug. – Szeretett téged. Nem érdekel,
mit gondolsz. Én láttam. Mindenki látta.
Csendben maradtam. Tényleg szeretett engem. Tudtam.
Hittem benne. De mit számít a szerelem, ha nem tud
felülkerekedni a többin?
Megint elkezdett esni. Olyan sűrűn hullott, hogy apró patakok
kezdtek kialakulni a fűben. Szitakötők száguldoztak a
felhőszakadásban.
Doug hunyorogva nézett ki az udvarra.
–  Mi ez az időjárás? Azóta nem láttam ilyet, amióta a
nagyszüleid meghaltak. Ez már röhejes!
Nem válaszoltam. Mert a válasz nem számított.
Semmi sem számított.
– Elmegyek – jelentettem be, és felálltam. Hunter úgy állt fel,
mintha fájnának a csontjai, úgy vonszolta magát utánam.
– És mikor indulsz?
–  Nem tudom. Talán holnap. Vagy holnapután. Össze kell
pakolnom a szerszámaimat.
–  De most még maradj! – kérte Doug. – Vacsorára. Vagy
menjünk el valahova, csináljunk valami szórakoztatót.
Elmehetnénk Jane-hez.
Bizonyára sokat elárult a lelkiállapotomról, hogy most Doug
volt az, aki aggódott értem.
Megráztam a fejem.
–  Majd hívlak, ha megtelepedtem valahol. – Rövid szünetet
tartottam, és a barátomra néztem. – Köszönök mindent.
Úgy tűnt, mintha még valamit mondani akarna, de nem tette.
Megfordultam, és Hunterrel együtt a kocsimhoz indultam az
esőben. Átázva szálltam be.
A felhőket bámulva lehajtottam a telekről, és a folyó mentén
hazafelé indultam, a vizes póló a testemre tapadt.
Nem tudtam, hová fogok menni, ha elindulok. Talán délre. De
csak ennyit döntöttem el. Délre. Addig hajtok majd, amíg ki nem
fogy a benzinem, vagy, amíg meg nem szabadulok az esőtől. A
gondolat, hogy tervet állítsak össze, annyira kimerítőnek tűnt,
fontolóra sem vettem.
Talán jobb lenne, ha a lehető legmesszebb kerülnék innen, és
tőle. Talán felszállna rólam ez a súly, mint a köd, és képes
lennék újra levegőhöz jutni, és gondolkodni annyira, hogy ismét
működni tudjak.
Amikor hazaértem, lehámoztam magamról a vizes ruháimat,
és bemásztam az ágyba. Még csak hat óra volt, és inkább
kimerült voltam, mint álmos, de nem akartam már ébren lenni.
Az összetört szívű emberek álma, húzott magával. Az a fajta,
amelyik ki- és bejár benned, hol itt van, hol elhagy. Az ember,
szeretne az elvesztett szerelmével álmodni, de aztán megbánja,
ha így történik, mert az ébredés túlságosan fájdalmas. Akkor
már, jobb elmerülni a fekete bánatban. A másik nélkül való
létezés átmeneti, bénító állapotába.
Már besötétedett odakint, amikor megcsörrent a telefonom.
Az eső a tetőn kopogott.
Majdnem lemaradtam a hívásról. De szerencsére nem.
Merthogy ő hívott.
– Halló? – szólaltam meg a sötétben.
Hosszú szünet után, egy halk szia válasz érkezett.
A szívem nem dobogott úgy, ahogy azt elképzeltem, ha majd
egyszer váratlanul felhív, miután már egy hónapja nem
hallottam a hangját. De nem is éreztem, hogy ez tényleg
megtörténik. Olyan volt, mint egy álom. Mintha nem lennék
teljesen ébren. Majd, amikor kezdtem rájönni, hogy ébren
vagyok, a szívem már nem is dobogott, mert darabokban hevert
a mellkasomban, megszűnt létezni.
Csak ültünk ott, csendben. Mintha csak az, hogy ott vagyunk a
vonal másik végén, a kommunikáció sajátos formája lett volna
így, hogy egy szót sem szólunk egymáshoz.
És tényleg az volt.
A csendben ezer szó hangzott el.
Hiányoztam neki.
Rám gondolt.
Szeretett engem.
Ezek közül egyik sem ért véget azzal, hogy szakított velem. És
ez volt az egészben, a legtragikusabb.
– Hogy vagy? – kérdezte a csendben.
– Jól – hazudtam.
Hosszú szünetet tartott.
– Elég pénz összejött a házra?
Kifújtam a levegőt.
– Igen, sikerült.
 – Tényleg? – Úgy tűnt, őszintén örül nekem. – Ez elképesztő.
–  Igen, az Etsy webshop, és az Instagram oldal sokat segített.
Szóval köszönöm.
Elképzeltem, ahogy bólogat.
– Akarod tudni, hogyan csináltam? – kérdeztem.
– Igen.
– Megemeltem az árakat. De nem kicsit. Például, tizenkétezer
dollárt kértem, azért a villámos asztalért.
– Tényleg?
–  Igen. Rájöttem, hogy amikor mindenbe beleszarsz, akkor
beindulnak a dolgok.
– Ez meg mit jelent? – Egy apró mosoly a hangjában.
–  Csak azt, hogy engem már egyáltalán nem érdekelt, mit
adok el, és mit nem. Ha pedig nem érdekel, akkor csinálhatsz
mindent, a saját feltételeid szerint. Vagy elfogadják, vagy nem.
De mivel neked mindegy, azt kérsz, amit csak akarsz.
– Ahhh. Hát, én mindig is mondtam, hogy keveset kérsz. Én is
kifizetnék annyit az asztalodért.
– Oké, de te egy Kardashian vagy, szóval…
Levegő után kapkodott.
– Nem vagyok Kardashian.
Kicsit elmosolyodtam.
– Láttad már a házadat?
Játékosan felháborodott hangot adott ki.
– És még egy sebész is lakik a pincédben.
Eleresztett egy nevetést. A hangtól boldogabbnak éreztem
magam, mint hetek óta bármitől.
Meglepett, milyen könnyen újrakezdtük. De, valójában nem
volt meglepő. Mert ha húsz év után beszélnénk újra, akkor is
ugyanez történne. Így volt ez, attól a pillanattól kezdve, hogy
megismertem, és mindig is így lesz köztünk. Ez hozzátartozott.
Ettől volt minden olyan egyszerű közöttünk.
És olyan nehéz is.
– Hol vagy? – kérdeztem.
– A szobámban. Az ágyamban.
A fájdalmat alig tudtam elviselni. Most már el tudtam
képzelni azt a szobát. A helyet, ahol feküdt, a takarót, ami alá
bebújt. Én is ott lehetnék. Vagy ő lehetne itt. Vagy tőlem
lehetnénk bárhol, csak legyünk együtt, és minden újra rendben
lesz.
– Te hol vagy? – kérdezte.
– Az ágyamban.
Most elhallgatott, és azon tűnődtem, vajon ugyanarra gondol-
e, mint én.
– Sötét van a szobádban? – kérdezte.
–  Igen. De elfelejtettem lekapcsolni a villanyt a
fürdőszobában, így az ajtó alól beszűrődik egy kis fény. A tiéd is
sötét?
– Teljesen sötét.
Volt valami meghitt abban, hogy valakivel a sötét
hálószobádban beszélgetsz, az éjszaka kellős közepén. Mint egy
suttogás. Magánjellegű. Jelent valamit.
Meg akartam kérdezni tőle, hogy az éjjeliszekrényén vannak-
e még a dolgok, amiket adtam neki. Hogy valamelyik kapucnis
pulcsimat viseli-e. De így is, úgy is, összetörte volna a szívemet.
– És hogy vannak a többiek? – kérdezte.
 Megdörzsöltem a homlokomat.
–  Jól. Kevin Baconnek most már saját hashtagje van az
Instagramon. Doug valahogy felhagyott azzal, hogy bezárva
tartsa, így Kevin a cukrászdánál lóg, alamizsnáért könyörög, és
szelfizik a turistákkal.
– Szóval teljesen kivirult.
– Ó, igen.
– És Hunter?
Szünetet tartottam, és azon gondolkodtam, elmondjam-e neki,
hogy van valójában.
– Jól van. Itt van, velem.
Nem volt ott. A ház tornácán aludt, várta, hogy Alexis
hazajöjjön.
– Liz elhagyta Jake-et – folytattam, témát váltva.
– Tényleg? – A hangja felderült.
–  Igen. Pár hete bukkant fel nálam egy monoklival, meg
Doreennel. Elvitte a cuccot, amit neki tartogattál. Levitte a
rochesteri rendőrőrsre.
– Kapott távoltartási végzést?
– Igen. – A homlokom ráncoltam. – De Jake mégis megszegte.
Visszajött, hogy megkeresse. Pops fegyvert fogott rá.
– Micsoda?
–  A főutca közepén történt, mindenki szeme láttára. Azt
mondta neki, hogy szétlövi a tökeit, ha még egyszer visszajön. –
Kicsit felnevettem. – Jake feljelentést tett, testi sértésért, de
senki sem látott semmit.
Felhorkant.
– Persze, hogy nem.
 –  Mindegy, Liz ráküldte a rendőröket, a távoltartási végzés
megszegése miatt. Aztán gondolom, volt egy csomó, más
szennyes is ellene. Kirúgták. Legalább két év börtönt kap. Nem
fog visszajönni ide.
– Jó. És mit szólt Brian?
– Boldog volt. Tegnap este randiztak.
Éreztem, hogy a telefonon keresztül is ragyog az arca.
– A legfőbb szervtől tudom, hogy Liz kocsija, még ma reggel is
ott parkolt Brian háza előtt – tettem hozzá.
– A legfőbb szervtől?
– Dougtól.
Felnevetett.
–  Akkor ennyi volt? – kérdezte. – Ezentúl nem lesz rendőri
jelenlét, Wakanban?
–  De, legalább egynek kell lennie. Küldtek nekünk egy új
fickót, akit Wade-nek hívnak. Ott szokott parkolni a sétaút
mellett, és a telefonján játszik. Szerintem halálra unja magát.
–  Hát, talán jobb lesz Jake-nél a tinédzserbűnözési hullám
megfékezésében – jegyezte meg.
– Talán.
Újra elcsendesedtünk.
– Milyen az új munkád? – kérdeztem.
Elképzeltem, ahogy megrántja a vállát.
–  Jó sok. Tizennégy órákat dolgozom naponta. És állandóan
fáj a lábam.
Nem akartam elárulni neki, hogy ha én ott lennék, minden
este fürdővel várnám, kimosnám, kivasalnám és kiteríteném a
másnapi műtősruháját, és elkészíteném a vacsorát.
Gondoskodnék róla.
Éreztem, hogy gombóc nő a torkomba.
Senki sem gondoskodott róla. Ez majdnem annyira fájt, mint a
gondolat, hogy egy másik férfi teszi ezt.
Majdnem.
Elhallgatott a vonal másik végén. Olyan sokáig voltunk
csendben, hogy néha már azt hittem, megszakadt a vonal, de
aztán hallottam, hogy időnként jön valami nesz. A kinti eső
hangja töltötte be a hosszú csendet, és annyira szerettem volna,
ha Alexis itt van velem! Hogy mellettem feküdjön, érezzem a
hajának illatát, hogy felébredjek és reggelit csináljak neki. Hogy
olyan dolgokról beszélgessünk, amikről mindketten tudunk,
hiszen együtt voltunk, amikor megtörténtek.
A mellkasom összeszorult, és a szívemre szorítottam a kezem.
Annyira hiányzott, hogy az már fizikailag is fájt. Ez, a gyász
egy formája volt. Egyfajta elvonás. Éhezés.
Természetellenesnek hatott. Mert nem kellett volna nélküle
lennem. A szemem könnyezni kezdett.
Van valami véglegesebb az örökkévalóságnál. A soha. A soha
az végtelen.
Soha többé nem láthatom őt. Soha többé nem érhetek hozzá.
Soha többé nem csinálhatok neki ebédet, nem hallhatom a
lélegzetét, miközben alszik. Soha nem házasodhatunk össze,
nem lesz gyerekünk, és nem halunk meg ugyanazon a napon.
És ezeket a dolgokat senki mással nem akartam megtenni, mert
az csak egy szomorú, gyenge változata lenne annak, amit vele
élhettem volna át, és ez mindig eszemben lenne.
– Daniel…
 Nagyot kellett nyelnem, hogy válaszoljak.
– Igen?
Hallottam, ahogy szipog a sötétben.
– Még mindig eljönnél értem? – kérdezte halkan.
– Tessék? – kérdeztem óvatosan.
–  Ha zombiapokalipszis lenne. Még mindig eljönnél értem,
ahogy mondtad?
El kellett vennem a telefont a szám elől. Ömlöttek a
könnyeim.
–  Úgy érted, ha vége a világnak, és ez a szarság már nem
számít? – mondtam kásás hangon.
– Igen – suttogta.
Forró könnyek csúsztak le az arcomon.
–  A világnak vége, Alexis. Én legalábbis így érzem. Úgyhogy
már együtt lehetnénk.
Halkan zokogni kezdett a háttérben, én pedig kénytelen
voltam némára állítani a telefonomat, hogy ne hallja a
sírásomat.
A lyuk olyan mély volt bennem, hogy másból nem is álltam.
Nem tudtam, hogy fogom nélküle leélni, a hátralévő életemet.
Akkor már egyértelműen tudtam, hogy semmin nem
változtatna, ha elköltöznék Wakanból. Máshol sem lenne jobb.
Mert a szerelmet magaddal viszed. És a felismerés, hogy ettől
nem menekülhetek, olyan lesújtó, olyan nyomasztó volt, hogy
nem kaptam tőle levegőt.
– Mennem kell – mondta.
Aztán eltűnt.
Úgy bőgtem a párnámba, mint egy csecsemő. És amikor
végeztem, letiltottam a számát, hogy soha többé ne tehesse ezt
velem.
 36. FEJEZET

Alexis

Egész éjjel sírtam.

Attól, hogy felhívtam, milliószor rosszabb lett a helyzet. Nem
kellett volna ezt csinálnom. Csak felnyitottam a sebet, ami most
megint vérzett. Vérzett, és nem tudtam elállítani.
Vörös, duzzadt szemmel kutattam a szekrényemben, míg meg
nem találtam a másnapi gálára szánt ruhámat. Egy ujjatlan,
földig érő, ezüstszínű báli ruhát, kerek, puffos tüllszoknyával. A
Neiman Marcusban vettem tavaly, amikor Jessicával és
Gabbyval New Yorkba utaztunk egy csajos hétvégére. Csak úgy,
megvettem egy négyezer dolláros ruhát, merő szórakozásból.
Nem volt vele semmi tervem, nem volt hova mennem benne.
Most az jutott eszembe, hogy mennyire komolytalanul és
nevetségesen viselkedtem akkor.
Már nem az a nő voltam, aki akkoriban.
Hanyagul az ágyra dobtam a ruhát, mellé tettem a
kiválasztott, ezüst pántos magas sarkút, majd néztem mellé
ékszereket, és egy kis kupacba rendeztem azokat is.
A sminkem elkészült, a hajam drámai frizurába söpörtem, egy
apró gyémánt tiarával, amihez anya ragaszkodott. Családi
örökség volt a dédnagyanyámtól. Ő, az ötvenedik Royaume
Northwestern évfordulós ünnepségen viselte, és anyám úgy
gondolta, illene hordanom.
Beöltözöm ezekbe, és végigcsinálom a partit, gondoltam.
Mosolygok, beszélgetek. Belül egész idő alatt üres leszek, de ez
nem tűnik majd fel senkinek. Senki sem fogja tudni, hogy
elvesztettem egy egész várost, a férfit, akit szerettem, és
önmagam nagy részét.
Valaki kopogott a hálószobám ajtaján, és feltápászkodtam,
hogy kinyissam. Neil állt ott.
– Igen? – kérdeztem unottan.
– Briana van itt – felelte.
– Oké…
–  Éppen italt készít neked a konyhában. Tudnánk egy kicsit
beszélni? Csak egy percre.
A számat egy vonalba préseltem, majd lemondón kitártam az
ajtót.
– Gyere be!
Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. A zsebébe dugta a
kezét.
– Holnap a szüleid, a főasztalhoz ültetnek engem is.
Ami azt jelentette, hogy összeültetnek minket. Remek.
Megráztam a fejem.
–  Nem, nem ülök úgy veled, mintha a párom lennél. Én
anyám mellé ülök, te pedig apám mellé.
– Oké.
A szemébe néztem.
– Oké? Nem is ellenkezel? Nem akarsz rákényszeríteni?
– Ali, sajnálom.
Bosszúsan ráztam a fejem.
 – Mit?
– Sajnálom, hogy mi mindennek tettelek ki.
Egy pillanatig csak bámultam rá, majd keresztbe tettem a
karomat.
– Mégis mi mindennek?
Reméltem, jó választ ad.
Úgy tűnt, nagyon keresi a szavakat.
– Ali, nem vagyok… boldog. És kezdek rájönni, hogy ez a saját
hibám. Tényleg próbáltam megérteni, hogy miért teszek
bizonyos dolgokat, és azt hiszem, a terápia volt a legjobb dolog,
amit kérhettél tőlem.
Felhúztam a szemöldököm, de az ő tekintete egyenes volt.
– Tudod, én is elvesztettem Rebeccát. Nem ez volt az egyetlen
kapcsolat, amivel megküzdöttem.
Rebecca a volt felesége. Cam anyja.
–  Ali, te voltál… és te vagy a legfontosabb ember az
életemben. És tudom, hogy ezt nem mutattam ki túl jól, de én…
– Szünetet tartott. – Amikor felnőttem, az a kapcsolat, amit a
szüleimnél láttam, nem volt egészséges. Apám is úgy bánt
anyámmal, ahogy én veled. És azt hiszem, azért bántam így
veled, mert annyira féltem attól, hogy elveszítelek. – Kinyújtotta
a kezét. – Tudom, hogy ez ellentmondásosnak tűnik. De ha
elbizonytalanítottalak, az csak azért volt, hogy sose hagyj el. És
tudom, hogy ez nem helyes. Ez nem mentség. De ez az oka. Soha
semmit nem azért tettem, mert nem szerettelek. Azért tettem,
mert szerettelek. És nem tudtam, hogyan kezeljem ezt.
Megráztam a fejemet.
– De hát megcsaltál.
 A szeméből szomorúság áradt.
– Tudom. Tudom, hogy ezt nagyon-nagyon elszúrtam. Vannak
velem problémák, Ali. Amiatt is, hogy elhanyagoltak, meg
önbizalmi problémák. Azt hiszem, azért tettem, amit tettem,
mert láttam, hogy el akarsz hagyni, és úgy gondoltam, ha
szabotálom a kapcsolatot, akkor majd én irányítom, hogy
miként hagysz el. Ugyanezt tettem Rebeccával is. Tudom… sok
gond van velem. És még rengeteget kell dolgoznom rajtuk. De
ha nem teszem, soha nem leszek boldog, és soha nem leszek
képes, mást is boldoggá tenni. – Egy idő után hozzátette: –
Neked adom a házat.
Leengedtem a karom.
–  A tiéd lehet – folytatta. – Bármit megkaphatsz, amit csak
akarsz.
Megnyaltam az ajkamat.
– És kiköltözöl?
Bólintott.
– Ha ezt akarod, akkor igen.
Hunyorogva néztem rá.
– És te mit akarsz? Mert nem tudom elképzelni, hogy ennek a
nagylelkűségnek, nincs ára.
A padlóra nézett.
–  Csak annyit akarok, tartsd fenn a lehetőségét, hogy nem
fogsz gyűlölni engem. – Ismét a szemembe nézett. – És talán
néhány hónap múlva, miután kicsit jobban kitaláltam az
életemet, legyen hely a szívedben, hogy eljöjj velem néhány
párterápiás tanácsadásra. Nem azért, mert teljesítettem az alku
rám eső részét. Hanem azért, mert ezt akarod. Csak hogy lássuk,
mi van. Mert tudom, hogy egyszer szerettél engem, és tudom azt
is, hogy tudok ennél jobb lenni. Annyira félek, hogy
elveszítelek!
Ekkor döbbentem rá, hogy milyen az arckifejezése. Sosem
láttam még ilyennek. Őszinte volt.
Hagytam, hogy a kemény arckifejezésem egy kicsit
megenyhüljön.
– Majd átgondolom.
Finoman elmosolyodott.
– Oké. Köszönöm.
Egy pillanatra megálltam.
– Köszönöm, hogy kedves voltál Daniellel aznap.
Elfordította a tekintetét rólam.
–  Tudtam, hogy találkozgatsz valakivel. Nem vagyok hülye. –
Ismét rám nézett. – De a megbocsátás nem kerül semmibe. Nem
ezt mondtad? Gondoltam, hogy ezt szeretnéd látni tőlem.
Valamiért könnybe lábadt a szemem. Nem arról volt szó, hogy
Neil átlényegült volna. Hanem arról, hogy kerülő módon, Daniel
okozta ezt.
Daniel egy fodrozódás volt a vízen. Mindenkit megérintett.
Még azokat is, akikkel sosem találkozott.
Neil, még egy utolsó pillantást vetett rám. Aztán elindult.
Amikor kinyitotta az ajtót, Bri állt ott, kezét kopogásra emelve.
–  Neil – mondta, és meglepettnek tűnt. – Nem a rossz
szobában vagy véletlenül? Van lent néhány árva gyerek. Ha
sietsz, elkaphatod őket. Mondd meg nekik, hogy nem létezik a
Mikulás!
Neil figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és Bri gyilkos
pillantását, majd elment.
Bri kezében két pohár volt, a peremük sóba mártva meg egy
kancsó, amiben a szaga alapján tequila lehetett.
–  Margarita! – énekelte. – Szuper erős lett. A szívemre
hallgattam, amikor a Patrónt mértem. – Berúgta maga mögött
az ajtót. – Szóval, mit akart a Sátán?
– Bocsánatot kért.
Bri letette a poharakat az éjjeliszekrényemre.
– Ez komoly?
– Azt hiszem, igen. – Leültem az ágyra. – Nekem adja a házat.
– Tényleg?
– Ezt mondta. Meg azt is, hogy apám, mellé ültetett a holnapi
vacsorán.
–  Hová máshová? – Az ujját a szájába dugta, mintha
öklendezne.
Aztán elkezdte kitölteni az italainkat.
–  Én nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget, a
bocsánatkérésnek. Csak hogy tudd, tízből kilencszer, az ilyen
emberek valójában nem változnak meg. Csak abban fejlődnek,
hogy jobban manipuláljanak, így azt hiszed, hogy minden oké,
aztán megint ugyanazt a szart csinálják.
Bólintottam.
– Tudom. Nem mindig változnak meg. – Szünetet tartottam. –
De szerintem ő tényleg meg akar.
Bri egy pillanatra elgondolkodott, majd megcsóválta a fejét.
– Oké, felőlem, maradjunk ennyiben.
Átnyújtotta nekem a rózsaszínű koktélt, és a saját poharával
lehuppant mellém az ágyra.
 –  Igyunk – szónokolt Bri – a leendő exférjemre! Kapja el a
chlamydiának azt az antibiotikum-rezisztens törzsét!
Nevettem, majd koccintottunk. Aztán kortyoltunk egyet az
italból, és összerezzentünk.
– Ó, istenem! – köhögtem.
–  Hűűű! – Bri fuldokolva rázta a fejét. – A mindenit! Az
„ellenőrizze a máját” lámpa épp most gyulladt ki a műszerfalon.
Grimaszolva nevettem.
– Azt hiszem, eleget ittunk. – Elvette tőlem a poharat, és letette
a komódra az övé mellé, aztán visszaült mellém.
Hátradőltem az ágyon, a ruhám szoknyájára, Bri pedig
mellém feküdt. Mindketten a plafont bámultuk, egy
tüllfelhőben.
– Hiányzik… – suttogtam.
Hosszú idő után válaszolt.
– Tudom.
Egy pillanatra elhallgattunk.
– Tegnap este felhívtam. Nem bírtam ki. Úgy éreztem, muszáj,
Bri. Hogy fogom ezt átvészelni?
Megfordult, hogy rám nézzen.
– Tudod, mi a nagyszerű Derekben, meg a feleségében? Sokat
gondolkodtam ezen.
– Mi?
– Az, hogy a tesódat semmi más nem érdekli annyira, mint az
a csaj. A szüleid utálják Lolát. Derek barátai nem értik az
egészet. Kambodzsába kellett költöznie, hogy vele lehessen. Az,
hogy együtt vannak, baromi sok lemondással járt. Vagyis
világos, hogy azért van vele, mert tényleg szereti. Nem lehet rá
más magyarázat. – Visszanézett a mennyezeti ventilátoromra. –
Van ebben valami megnyugtató, amikor minden másba
egyszerűen beleszarsz, és csak az számít, hogy azzal lehess, akit
szeretsz. – Szünetet tartott. – Bárcsak én is találnék valaki ilyet!
–  Jobban szeretem Danielt, mint bárkit valaha, de ettől még
nem tűnik el a többi dolog.
– Nem kell, hogy eltűnjön. Csak rangsorold a dolgokat!
Megráztam a fejem.
– Most boldognak kellene lennem – suttogtam. – Megkaptam a
házat. Megkaptam a munkát, amit akartam. A szüleim
mellettem állnak. Teljesítem a Royaume iránti kötelességemet.
Neil végre eltűnik az életemből. Emberek ezreinek tudok majd
segíteni, életeket menthetek, változást hozhatok. És mégis,
annyira nyomorultnak érzem magam. Annyira boldogtalan
vagyok, Bri, hogy ki nem állhatom.! Ha mindezek a dolgok
olyan csodálatosak, olyan fontosak és olyan értelmesek, akkor
miért érzem magam így?
– Mert nem kapsz levegőt.
Lehajtottam a fejem, hogy ránézzek.
– Tessék?
–  Mert belülről halott vagy. Elvesztetted azt, ami
életenergiával tölt fel.
Csendesen figyeltem őt.
– Te is így érezted magad, amikor Nick elment?
Gúnyos tekintettel nézett rám.
– Hát, kurvára nem. A te helyzeted sokkal rosszabb.
Felhorkantottam.
–  Komolyan, én nem adnám meg annak a szarházinak az
elégtételt. De te? Te tényleg teljesen szétcsúsztál.
Halkan felnevettem.
Megfordult, és rám nézett.
– Kérdezhetek valamit?
– Igen…
–  Ha az egész életedet kitörölhetnéd, és újrakezdhetnéd a
semmiből, és senki nem szólna bele, hogyan csináld, milyen
sorrendbe tennéd a dolgokat? A Royaume lenne legelöl? Aztán
a szüleid? Aztán Daniel?
Megráztam a fejem.
– Nem…
– Akkor mi?
Egy pillanatnyi gondolkodási szünetet tartottam.
–  Daniel. Aztán Wakan. Aztán Royaume, és utána minden
más.
Rám bökött egy ujjal.
– Na, ezért érzed magad szarul, Ali. Mindent elszúrtál.
Pislogva bámultam rá.
– Hogy érted ezt?
A könyökére támaszkodott.
– Úgy értem, hogy téged egész életedben arra szoktattak, hogy
másoknak felelj meg. Hogy azt tedd, amit elvárnak tőled, hogy
vakon szolgálj másokat. A Royaume Northwesternnek ígértek,
még azelőtt, hogy megszülettél volna. És ez, egy szuper fontos
dolog, én nem tagadom, de ez nem jelenti azt, hogy tényleg erre
kell fordítanod az életed. Dönthetsz úgy, hogy magadat helyezed
első helyre. Van választásod! Oké, nem könnyű választás.
Megvannak a következmények. De van választásod. Ha az
életed ilyen rossz Daniel nélkül, akkor talán újra át kellene
gondolnod, mi számít neked igazán. Derek megtette. Úgy értem,
ahhoz, hogy meglépje ezt a Kambodzsa dolgot, biztosan ő is úgy
érezte magát, mint most te, nem? Nem hiszem, hogy semmit
nem jelentett neki a Royaume, te, vagy a szüleitek. De azt
hiszem, végül rájött, hogy egyik sem olyan fontos számára, mint
a szerelme. – Megvonta a vállát. – Számára Nikki, nem volt alku
tárgya.
– Nem volt alku tárgya…
–  Így van. Számára Nikki volt az egyetlen dolog, aki nélkül
biztosan nem tud élni. Minden más csak ezután jöhetett.
Megráztam a fejemet.
– De… de én nem hagyhatom el a Royaume-ot…
–  Tényleg nem? Segíteni fogsz az embereknek, bárhová is
kerülsz, Ali. Jó, nem olyan mértékben, mint a Royaume-ban. De
attól még életeket menthetsz. Derek is ezt teszi. Megtalálta a
módját. És ha kíváncsi vagy a véleményemre, személy szerint
úgy gondolom, a százhuszonöt év szép kerek szám.
Felültem, és Brire bámultam.
–  Mi van? Most komolyan. Ha elmennél, rosszabbul éreznéd
magad, mint most? – kérdezte. – Ha csak azt mondanád erre az
egészre, hogy basszátok meg, és elmerülnél abban, amire
vágysz, ugyanilyen boldogtalan lennél, mint most?
Csak pislogni tudtam. Mert a válasz, meglepően egyszerű volt.
– Nem.
–  Nem kell, hogy így érezd magad. De tényleg! Hagyd abba!
Mondj fel! Lépj le! Válaszd őt! Válaszd önmagad!
Egy hosszú pillanatig, csak bámultam őt. Aztán elkezdtem
nagyokat sóhajtani.
Nem volt szabad arra gondolnom, hogy elmegyek. Én nem
tehettem meg, mert ez önzőség lett volna részemről.
Gondolnom sem szabad erre, mert úgy éreztem, árulóvá válnék
abban a pillanatban, hogy ezen fantáziálok. De most, ahogy Bri
kimondta ezeket a szavakat, a szívem megragadta őket, és jobb
kedvre derült.
Mert mi lenne, ha mégis ezt csinálnám?
Mi lenne, ha felmondanék?
Mi lenne, ha most az egyszer azt tenném, amit én akarok?
Ahelyett, hogy a szüleimre, az örökségemre, vagy arra a
rengeteg emberre gondolnék, akikkel sosem találkoztam,
akiknek egy nap hasznára válna, ha ott maradnék, ahol most
vagyok…
Az agyam azonnal beindult, és lejátszotta azt a jelenetet,
gyorsított felvételen, ahogy felmondok és elmegyek innen.
Képzeletben a kocsimban ültem, Wakan felé tartottam, Daniel
karjába vetettem magam, a nyakába zokogtam, és a
bocsánatáért esedeztem.
Már attól is könnyebbnek éreztem magam, hogy csak erre
gondoltam.
A gondolat, hogy véget vethetek a nyomorúságomnak, véget
vethetek a szenvedésemnek, olyan hatalmas terhet vett le a
vállamról, hogy úgy éreztem, legszívesebben leugranék az
ágyról, és kirohannék a szobából. Éreztem, hogy ez a gondolat
olyan óriásivá és elevenné vált abban a néhány pillanatban,
hogy már nem fért bele a lehetetlen dolgok apró dobozába,
amiben eddig tartottam.
 Mi lenne, ha…
De nem tehettem ezt. Vagy mégis?
Hogyan tudnék együtt élni a bűntudattal? A szégyennel?
A szüleim nélkül…
Mert minden hibájuk ellenére, nekem mégiscsak, ők voltak a
családom. És ha ezt megtenném, soha többé nem állnának
velem szóba. Rosszabb lenne, mint amit Derek tett. Véget vetnék
vele a családi hagyománynak. Sosem bocsátanák meg nekem.
Soha. Örökre elveszíteném őket.
Jó, és hogyan tudnék együtt élni azzal, hogy örökre elveszítem
Danielt?
Hogyan fogok tudni az elkövetkezendő ötven évben felkelni
minden egyes nap, és hogyan működök majd azzal a tudattal,
hogy mit tettem? Hogy minden az én választásomon, az én
döntésem miatt alakult így? Hogy ezt választottam magamnak,
és neki is?
És ez volt a lényeg ebben az egészben.
Az, hogy mit érezhetett Daniel, hogy ezt a szakítást akarata
ellenére kényszerítettem rá. Nem volt beleszólása semmibe.
Nem volt ez rosszabb, mint minden más? Bántani valakit, akit
szeretek, és akinek az egyetlen bűne az volt, hogy feltétel nélkül
szeret engem?
A szüleim sosem szerettek engem feltétel nélkül. Soha. Akkor
én miért szerettem őket így? Mivel érdemelték ezt ki? Miért
gondoltam, hogy nekem kell eladnom a lelkemet, ahelyett, hogy
esetleg ők tanuljanak meg nyitottabbá, toleránsabbá válni, vagy
egyszerűen csak ne szóljanak bele a gyerekeik döntéseibe?
De valójában tudtam, miért érzem azt, hogy így kell velük
viselkednem…
Hallottam a fejemben a terapeutámat, amint levezeti nekem a
magyarázatot, és valószínűleg tényleg ezt csinálta volna pár
héten keresztül, ha jártam volna még hozzá.
Az apám bántalmazott engem.
Semmiben nem volt különb Neilnél.
Az anyám pedig összejátszott vele.
Egész életemben apám szeretetéért, elfogadásáért küzdöttem,
elfogadva a bántó szavait, hagyva, hogy bármit megtegyen
velem. És mindig azt hittem, hogy anya is áldozat, hogy együtt
vagyunk ebben – és talán bizonyos értelemben, így is volt. De
most először, másképp láttam a dolgot.
Mert rájöttem, hogy anya soha nem védett meg bennünket.
Anya normalizálta ezt a bántalmazást. Elfogadta. Ezzel pedig,
ő is részt vett benne, megerősítette ezt a viselkedést azzal, hogy
megadta apámnak, amire vágyik. A nő, aki a legnagyobb
hatással volt rám születésemtől kezdve, azt a mintát adta át
nekem, hogy ezt én is fogadjam el. Ő tanított meg erre, és ő
készített fel, a Neilhez fűződő kapcsolatomra. Elhitette velem,
hogy ilyen a szerelem.
Brinek igaza volt. Arra tanítottak, hogy a seggfejek kedvében
járjak.
Erre tanított az anyám.
A szívem elkezdett kalapálni.
Túl sok volt, hogy felfejtsem most a diszfunkció összes rétegét,
és a létezésük következményeit. Nem tudtam belegondolni,
hogy ki lennék, ha nem születtem volna ebbe a családba, vagy
ha feltétel nélküli szeretetet kapok a szüleimtől, vagy egy olyan
anyát, akinek van ereje meghúzni a határokat, mert ő nem volt
képes erre. Nem tudtam visszamenni a gyökerekig. Nem is
akartam.
Magam mögött akartam hagyni ezt az egészet.
Nem akartam, a mérgező szüleim kedvében járni. Nem
akartam, mártírként meghalni a Royaume Northwestern
máglyáján, bármennyire is tiszteletreméltó lett volna. Nem
akartam, a heti nyolcvanórás munkámat, mert hiába kellett
volna azt éreznem, hogy kitölti az életemet, ez nem volt igaz.
Nem akartam, azt a házat sem, sem ezt az életet.
Csak Danielt akartam.
Daniel nélkül élni rosszabb volt, mint bármi, amit valaha is
átéltem. És ezt nem tudhattam, amíg át nem éltem.
Legmerészebb álmaimban sem tudtam volna elképzelni, hogy
milyen elviselhetetlen lesz az élet nélküle, amíg ez meg nem
történt.
De Daniel el tudta képzelni.
Ő már hetekkel, hónapokkal ezelőtt tudta, milyen érzés ez.
Ezért volt hajlandó elhagyni Wakant értem. Tudta. Én viszont
nem.
Nekem ahhoz, előbb meg kellett fulladnom.
De most végre, végre készen álltam arra, hogy megmentsem
magam.
Valami átfordult az agyamban.
Egy hatalmas, beragadt fogaskerék lassan elfordult bennem,
és az alapjaim egyik mozdíthatatlannak hitt építőköve
elmozdult. Daniel felemelkedett a csúcsra, és minden más
átrendeződött egy nehéz, fémes kattanás kíséretében, amely,
egész lényemben visszhangot vert. Életemben először a
szüleim, és a Royaume Northwestern másodlagossá váltak
valami más mögött, és abban a pillanatban, hogy ez megtörtént,
új gondolatok robogtak át rajtam. Ötletek, amelyekre soha nem
gondoltam volna, most csak úgy pezsegtek, csobogtak,
szétáradva az elmémben. Egy mentális dugó kirobbant a
helyéből, és alternatív utakat vájt magának.
És akkor már tudtam, mit kell tennem. Olyan világosan
tudtam, hogy nevetni kezdtem.
Felálltam, és átrobogtam a szobán a telefonomhoz.
Bri felém fordult.
– Mit csinálsz?
–  Összehívom a kórházi tanácsot, egy rendkívüli ülésre –
feleltem, és elkezdtem e-mailt írni.
Bri megrázta a fejét.
– De hát péntek van. Ma este nem fognak veled beszélni…
–  Majd fognak, ha még mindig azt akarják, hogy holnapra
maradjon egy Montgomery a személyzetben.
Sietve begépeltem az e-mailt, és rányomtam a „küldés”
gombra.
Az volt, amit Daniel előző este mondott. Ha mindenbe
beleszarsz, akkor minden a te feltételeid szerint történik. Vagy
elfogadják, vagy nem. Neked pedig teljesen mindegy, úgyhogy
kérj, amit csak akarsz.
Nem arról van szó, hogy nem érdekelt a Royaume. Hanem
arról, hogy nem érdekelt jobban, mint Daniel.
Szóval kezdődhetnek a tárgyalások…
 37. FEJEZET

Alexis

Előző este óta hívogattam Danielt. A telefonja egyből a

hangpostára ment, az üzeneteim pedig olvasatlanul maradtak.
Kimerült voltam. Alig aludtam. A megbeszélésem a kórház
igazgatótanácsával, majdnem éjfélig tartott, aztán két órát
töltöttem műholdas telefonbeszélgetéssel a bátyámmal meg a
feleségével. Át kellett írnom a beszédemet, jegyet kellett
szereznem Danielnek a gálára, és szmokingot kellett
rendelnem, egy minneapolisi üzletből. Aztán hagytam egy
üzenetet, amelyben könyörögtem neki, hogy jöjjön el. Amikor
nem hívott vissza, és nem válaszolt az üzeneteimre, felhívtam a
VFW-t, és megmondtam nekik, hogy őt keresem. Hannah arról
tájékoztatott, hogy Daniel hetek óta nem járt ott, így aztán
felhívtam Dougot.
Dougtól megtudtam, hogy Daniel bejelentette, elköltözik
Wakanból. Hogy nem tud ott maradni. És valószínűleg, már el is
ment.
Miattam.
Mert összetörtem a szívét.
Azt hittem, az a leghumánusabb dolog, ha elengedem. De a
leghumánusabb dolog az lett volna, ha hagyom, hogy maradjon.
Daniel kész volt feladni az egész világát, értem. Mindig is
tudta, mi számára a legfontosabb. Hajlandó volt hátrahagyni
Wakant, a Grant Házat, az örökségét – mindezt azért, hogy
csatlakozzon hozzám, ezen a felszínes, ellenséges helyen, mert
nélkülem elfogadhatatlanná vált számára az élet.
És én nem éreztem ugyanezt, amikor kellett volna.
Hagytam, hogy azt higgye, szégyellem őt, hogy nem ér meg
nekem semmilyen áldozatot. Hogy ő nem jelent számomra
mindent, ahogy én jelentek neki. A kezdetektől fogva, fél lábbal
kint voltam az ajtón, soha nem voltam jelen teljesen, egy
részemet mindig megtagadtam, elrejtettem tőle. És aztán
elhagytam őt is.
Elárultam.
Szóval, ha soha többé nem akart beszélni velem,
hibáztathatom-e egyáltalán?
Le kellett ezt nyelnem. Ha ezen pörgök, az nem segít abban,
amit most meg kell tennem. Márpedig meg kell tennem, akár
felbukkan Daniel, akár nem.
Hat óra volt, én pedig a gálán voltam. Nem tudtam kezet rázni
másokkal, és nem tudtam magamnál tartani a mobilomat. Az
estélyi ruhámnak nem volt zsebe, így a telefont hátul kellett
hagynom az asztalon, egy táskában, és nem volt lehetőségem
ránézni. Megadtam Daniel számát Brinek, és megkértem, hogy
továbbra is próbáljon kapcsolatba lépni vele. Nem tudtam,
sikerrel járt-e, mert negyvenöt perce eltűnt, és azóta nem
láttam.
Az esemény már javában zajlott. Több, mint ötszázan jöttek
el, egy gondosan megszűrt, csak meghívottaknak szóló lista
vendégei. Vörös szőnyeg fogadta őket a Szentivánéji álom
tematika szerint berendezett helyszínen.
A mennyezetet éjszakai égbolttá alakították át, amelyen
műcsillagok ragyogtak. A falakról virágok omlottak le, és a
vászonnal borított asztalokon gyertyák pislákoltak, a buján
tekergő virágos asztaldíszek mellett, amelyekben ékköves
szitakötőket helyeztek el. Még fák is voltak. Fehér kesztyűs
felszolgálók tálcákon hordták körbe az előételeket, és a pezsgőt.
Minden bárpultnál jégszobrok álltak. Élő zenekar játszott. Jelen
volt több divatmagazin, és más médiumok képviselői. Az
évszázad bulijának nevezték az eseményt. Már tucatnyi fotóhoz
pózoltam, és féltucatnyi interjút adtam, miközben anya
elégedetten figyelt.
A szüleim úgy néztek ki, mint a király meg a királynő, az
alattvalóikkal teli teremben. Mindenki ragyogott és csillogott.
Jessica és Gabby pazar estélyi ruhában álltak előkelő férjeik
oldalán a bárpultnál, közvetlenül Neil és apa mellett.
Több mint negyven év után, ez volt az első alkalom, hogy nem
valamelyik szülőm volt a szónok egy nagy royaume-os
rendezvényen. Az, hogy most én voltam a házigazda,
ünnepélyes fáklyaátadással járt, ami Dereket illette volna, ha
nem fordít mindennek hátat.
Még mindig el tudtam képzelni, hogyan zajlott volna, ha erre
a gálára egy évvel ezelőtt kerül sor. Abban az alternatív
valóságban, a jóképű és karizmatikus bátyám mindenkit
megnevettetett volna a beszédével, ami kétségtelenül elbűvölő
és inspiráló lett volna. Látom magam előtt, hogy rólam
tudomást se vesznek. Csak feszengek bizonytalanul Neil mellett,
aki jóval fontosabb pozíciót tölt be nálam. A legendás apám,
kelletlenül mutat be másoknak – és kizárólag akkor, ha a
közvetlen közelében állok, azaz ha feltétlenül szükséges.
Annyi minden megváltozott.
És még több minden fog.
Ahogy az emberek megérkeztek, le kellett sétálniuk egy
hatalmas márványlépcsőn, egyenesen a bálterembe, ahol az
asztalok sorakoztak. Ez mindenki számára nagyszabású belépőt
jelentett, és része volt a bulinak, hogy mindenkit
megfigyelhettek. Anya meg én a lépcső alján álltunk, és
üdvözöltük az érkező embereket.
Anya mindenkinek tudta a nevét. Odasúgta nekem, mielőtt a
lépcső aljához értek volna. Külföldi hercegek és méltóságok,
ingatlanmogulok és politikusok, színészek. Még egy híres
vlogger is volt itt, aki nagy adományozója volt a Royaume által
végzett ALS klinikai kísérleteknek.
Dollármilliárdok voltak jelen abban a bálteremben.
Feneketlen zsebek. És most először tudtam pontosan, hogy mit
akarok kezdeni ezzel a pénzzel. Tudtam, ki leszek a
Montgomery-vérvonalban, hogyan fog rám emlékezni a
Royaume, mit fognak írni a történelemkönyvek, és mivel fogom
tölteni, életem hátralévő részét.
Az elmúlt huszonnégy órában olyan tisztánlátásra tettem
szert, amiről sosem gondoltam volna, hogy lehetséges.
Egész életemben, mindig kissé töredezettnek és szétszórtnak
éreztem magam. Valószínűleg azért, mert mindig valaki más
próbálta eldönteni, hogy milyennek kellene lennem. Egy
mozaik voltam, amit valaki más tervezett, és amiben egyik
darab sem volt a megfelelő helyen. Végre összeraktam magam,
és most először ismertem magamra.
Megállapodtam az igazgatósággal. Egyeztettem a bátyámmal
és a feleségével. Minden a helyén volt. Csak reméltem, hogy
Daniel eljön.
Amikor az érkező vendégek folyamatos áradata
szórványosabbá vált, anya odahajolt hozzám.
–  Le vagyok nyűgözve, Alexis. Tudom, hogy ez nem az a
szituáció, amiben általában jól érzed magad, de nagyon jól
csinálod.
A szememet a lépcső tetején tartottam, remélve, hogy a
következő személy, aki megjelenik, Daniel lesz.
–  Meglepődnél, ha tudnád, mennyire elszánt vagyok –
válaszoltam.
Gabby és Jessica a bárpultnál hagyták a férjüket Neillel, és
felém tartottak. Anya látta, hogy érkeznek és elnézést kért, hogy
egy régi kollégájával beszélgessen, engem pedig velük hagyott.
Ez volt az első alkalom, hogy négyszemközt voltam velük azóta,
hogy Daniel megjelent a sürgősségin.
Amint hallótávolságon belülre értek, Jessica hangosan
felsóhajtott.
–  Meddig kell még várnunk a vacsorára? Mivel ötszáz dollár
egy jegy, azt gondolná az ember, hogy észszerű időpontban
kapunk valamit enni.
Gabby megállt előttem, és a szívószállal a mojitója jegét
piszkálta.
– Csinos a ruhád.
– Köszi – motyogtam, és a lépcső tetejére pillantottam.
A szívószálat a szájához emelte.
 – Szóval Philip azt mondja, Neil megkérte, hogy segítsen neki
lakást keresni.
Amikor nem válaszoltam, folytatta.
– Az jó, ugye?
– Az – vágtam rá unottan.
–  Akkor ennyi? – kérdezte elmerülve az italában. – Vége
köztetek mindennek?
– Már jó ideje – emlékeztettem.
–  Tudom. Csak olyan romantikus, hogy olyan keményen
próbált visszaszerezni téged. A végén, szinte már drukkoltam
neki.
Belül pufogtam. Melyik része volt romantikus? Az, hogy
túszul ejtett, a saját otthonomban? Vagy az, hogy végre
megkapta a segítséget, amire szüksége volt, hogy félig-meddig
tisztességes emberré válhasson, aki készen áll egy kapcsolatra?
Nem is vettem a fáradságot, hogy válaszoljak.
Gabby csak hallani akart valamit, amiről majd pletykálhat.
Estére bőven lesz neki alapanyaga – de azok nem Neilről
szólnak majd.
Gabby egyik lábáról a másikra állt, mintha a hallgatásom
türelmetlenséget váltana ki belőle.
– Na, beszéltél már azzal a sráccal? – kérdezte.
Most ránéztem, és megcsóváltam a fejem.
– A mókusos fickóra gondolsz?
Pislogott.
– Én…
–  Találkoztál vele. Három napot töltöttél az otthonában.
Tudod a nevét is – emlékeztettem. – Ha elfelejtetted, akkor nézd
meg az egycsillagos értékelésedet a Grant Házról, biztos benne
van.
Gabby csak bámult rám.
Még Jessicának is leesett az álla.
Egy kürt szólalt meg. Egy filmbe illő jelzés, hogy mindenki
tudja, ideje az asztalokhoz menni. Jessica megköszörülte a
torkát.
– Végre. Menjünk! – Megfordult, hogy helyet foglaljon, Gabby
pedig utánasietett.
Apa a szmokingjában, kezében egy pohár whiskyvel érkezett
felém, anya pedig befejezte a beszélgetést, és csatlakozott
hozzánk a lépcső alján.
–  Neil hoz neked egy pohár bort – szólított meg apa, és a
pultnál álló sor felé biccentett.
Az emberek kezdtek helyet foglalni, de anya és apa nem
mozdult.
Anya valószínűleg ott akart lenni, hogy üdvözölhesse az
esetleges betoppanókat, apa pedig vagy Neilre várt, vagy meg
akarta őrizni a terem fölötti, impozáns pozícióját. Akárhogy is
volt, ez gondot jelentett.
A táskámért akartam menni, és megnézni a telefonomat. De
túlságosan féltem, hogy Daniel megjelenik, és egyenesen a
szüleim csapdájába sétál, nélkülem. Így aztán én is ott
maradtam, ahol voltam, az ajkamat rágcsáltam, és idegesen a
lépcső teteje felé pillantgattam.
Minden egyes másodperccel, ami Daniel érkezése nélkül telt
el, egyre nyugtalanabb lettem. A gála fél hatkor kezdődött.
Több, mint egy órát késett.
 Kezdtem biztos lenni abban, hogy nem jön el.
Tudtam, hogy hiányzom neki. Tudtam, hogy még mindig
szeret. Éreztem, amikor aznap este, telefonon beszéltem vele.
De ez nem jelentette azt, hogy meg is fog bocsátani nekem.
Elindult a kórház elmúlt százhuszonöt évének történetét
bemutató fotómontázs, miközben a felszolgálók salátákat
pakoltak a vendégek elé. Rögtön utána, én léptem a színpadra.
Apa kortyolt egyet az italából.
– Remélem, készen áll a beszéded – szólított meg halkan. – Ez
egy történelmi esemény. Bízom benne, hogy rendesen
felkészültél.
Lassan ki kellett fújnom a levegőt az orromon keresztül, hogy
lenyugodjak.
Vicces volt, hogy ezek a laza, nemtörődöm szúrások, most
mennyire nyilvánvalóak voltak számomra. Felnőttként annyira
hozzászoktam, hogy észre sem vettem őket. Ezek miatt váltam
olyan emberré, aki elfogadta Neil bántalmazását.
Ahelyett, hogy bátorító szavakat mondott volna, mielőtt
kiállok ötszáz ember elé, apa inkább arra emlékeztetett,
mennyire nem bízik bennem. Azt akarta, hogy tudjam:
feltételezi, hogy nem vagyok tisztában ennek a gálának a
jelentőségével, és nem is vesződtem azzal, hogy felkészüljek rá.
De leginkább azért bosszantott, mert ezzel anyát is sértegette.
Ő volt az, aki az elmúlt hónapokban többször is találkozott
velem, és felkészített erre, apa pedig nyilvánvalóan nem hitte
el, hogy anya – aki az elmúlt negyven évben hivatásos szónok
volt – kellő gondossággal járt el, mielőtt kiengedett volna a
vadonba, életének vitathatatlanul legfontosabb Royaume-
eseményén. Ez sértő volt. És anya szokás szerint figyelmen
kívül hagyta a célzást, mert sosem akart vele harcolni. Sem
magáért, sem értem. De ez rendben volt. Mert életemben
először készen álltam arra, hogy harcoljak saját magamért.
Készen álltam, hogy elmondjam a beszédemet. Habár az, amit
el akartam mondani, nem az volt, amit begyakoroltunk. A
szüleimnek fogalma sem volt arról, hogy mi fog történni.
Megkértem a bizottságot, hogy tartsák titokban a
beszélgetésünket, és beleegyeztek.
A ma este, tele lesz meglepetésekkel.
A kórház építéséről készült, fekete-fehér fotók villództak a
kivetítőkön. Aztán színes képek. Az ötvenes évek. A hatvanas
évek. A családom szinte minden egyes dián szerepelt. A
kétezres évek közepén tartott a montázs, amikor Neil elindult
felém a pulttól, a pohár borommal. Apa odahajolt hozzám.
– Neil mondta, hogy biztató beszélgetést folytattatok.
–  Jó tudni, hogy a terápia segített – feleltem elutasítóan, és
visszanéztem a lépcső tetejére.
–  Örülök, hogy észhez tértél – folytatta apa. – Ha
belegondolok, hogy azt a fiút hoztad volna magaddal ide. –
Belevigyorgott a poharába.
Ettől eldurrant az agyam.
A fejem olyan gyorsan rándult oldalra, hogy majdnem leesett
a tiarám.
–  Soha többé ne beszélj így Danielről, a jelenlétemben! Sem
róla, sem Nikkiről.
Anyának leesett az álla, apa pedig leengedte a poharát, és
fenyegető pillantást vetett rám.
 – Válogasd meg a szavaidat, ifjú hölgy! – mondta halkan.
Megigazítottam a vállamat.
– Nem fogom.
Anya feszengve megmozdult.
– Kedvesem, azt hiszem, mindjárt te jössz – mondta halkan, és
a karomra tette a kezét. – Talán oda kéne állnod a színpad
mellé. Majd én gondoskodom róla, hogy az italod az asztalhoz
kerüljön…
– Nem ülök veletek egy asztalhoz – jelentettem ki élesen.
Anya rám pislogott.
– Nem ülsz velünk? De miért nem?
– Foglaltam új helyet.
– Nem Neil mellett ülsz? – kérdezte apa zavartan.
–  Nem, nem ülök mellette. Meghívtam Danielt, és ha
szerencsém van, tényleg eljön, így lesz alkalmam bocsánatot
kérni tőle, amiért hagytam, hogy úgy viselkedjetek vele.
És amiért én úgy viselkedtem vele.
A fotómontázs véget ért, és a vezérigazgató elfoglalta a
pódiumot. Két perc volt hátra a beszédemig.
Apáról anyára néztem, és vissza. Mindketten tátott szájjal
bámultak, de én megráztam a fejem.
–  Anya, nagyon remélem, hogy megtalálod egyszer a saját
hangod. Tudom, hogy ott van benned. A saját érdekedben
remélem, hogy keresni fogod.
Apámhoz fordultam.
–  Apa, te egy nagyon magányos öregember leszel. A világod
hamarosan olyan szűkös lesz, mint az elméd. Nem lesznek
melletted a gyerekeid. Nem részesülsz abban a kiváltságban,
hogy megismerd azokat az embereket, akiket szeretnek. Nem
fogod a kezedben tartani az unokáidat, nem fogod látni őket
felnőni. – Megráztam a fejem. – De legalább ott lesz neked Neil.
Megfordultam, és elindultam a színpad felé. Aztán megálltam,
és visszanéztem rájuk.
– Ó, és azt is tudnotok kell, hogy holnapi hatállyal lemondtam
a főnöki pozíciómról.
Anya arca elsápadt, apáé pedig lángvörös lett.
–  Tegyetek meg nekem egy szívességet, és tudassátok Neillel,
hogy a ház az övé! A hét végére kiköltözöm. Megelőzlek
benneteket, hogy megkíméljelek a fáradságtól, és kitagadom
önmagam. Most pedig bocsássatok meg! Mennem kell beszédet
tartani.
Felkaptam a ruhám alját, utat törtem magamnak az asztalok
között, és felmásztam a színpadra, éppen akkor, amikor
bemutattak.
Tapsvihar közepette léptem a pódiumra, mögöttem két
nagyméretű kivetítő lebegett. Köszönetet mondtam a
vezérigazgatónak, és megigazítottam a mikrofont, miközben
végignéztem a közönségen.
Bár a beszédem nem az volt, amit hónapokig gyakoroltam
anya felügyelete alatt, nem volt szükségem súgógépre, vagy
jegyzetekre. Készen álltam. Teljesen, és tökéletesen nyugodtnak
éreztem magam. Mintha erre születtem volna – és tényleg erre
születtem.
Apa sosem várta el tőlem, hogy sok mindent elérjek. És egy
ideig én sem. Apa egész életemben azt éreztette velem, hogy én
vagyok a leggyengébb láncszem, a leghaszontalanabb hercegnő.
A család DNS-ének elpazarlója.
De ma Montgomery voltam.
Ez lüktetett az ereimben, ez áradt belőlem. Úgy éreztem, én
vagyok a végső megnyilvánulása mindannak, amire a
vérvonalam törekedett. Még Dereknél is jobb Montgomery
voltam – mert végre megtaláltam a hivatást, ami a
vérvonalamhoz kötött. Tüzet gyújtott bennem. Fáradhatatlan
lendületet és borotvaéles összpontosítást adott, és végre hittem
abban, amit csinálok.
És alig vártam, hogy belekezdhessek.
Még egyszer végigpásztáztam a tömegen, Brit meg Danielt
keresve – és láttam, hogy Bri a terem hátsó részében ül.
Integetett, és felemelte a hüvelykujját.
Ez egy sok szerencsét gesztus volt? Vagy egy itt van Daniel
jelzés? Danielt nem láttam…
Még egyszer körülnéztem az arcokon, de hiába. Nem
várhattam tovább. Így aztán belekezdtem.
–  Köszönöm, hogy eljöttek, és velünk ünneplik a Royaume
Northwestern történetének eme történelmi mérföldkövét. – A
hangom egyenletes és magabiztos volt. – 1897-ben ezen a napon
indult el a munka a kórházban, amikor is az ükapám apja, dr.
Charles Edward Montgomery megkezdte az első vizitjét. Ma,
százhuszonöt évvel később én folytatom azt az örökséget,
amelyre a családom hihetetlenül büszke, és a világ egyik
legjobb kórházának folyosóin sétálok.
Az önök nagylelkű adományaival úttörő szerepet játszottunk
az orvosi áttörésekben, a világ egyik vezető kutató- és
oktatókórházává váltunk, és számtalan életet mentettünk meg.
A Royaume-ban több olyan orvos praktizál, akik a valaha volt
legjobbak közé tartoznak. Páratlan tehetségek kötnek ki nálunk,
és az orvosi fejlesztések terén, vezető szerepet töltünk be az
iparágban. Ennek az alapnak az erejére építve, örömmel
mutatjuk be önöknek ma este a Montgomery Örökség új
irányvonalát, és a családom meg a Royaume Northwestern
kapcsolatát.
Ez volt az a pillanat, amikor anyám rájött, hogy eltértem a
forgatókönyvtől.
Figyeltem, ahogy az arca elváltozik az utolsó sor hallatán,
majd odahajolt az apámhoz, és sietősen mondott neki valamit.
–  Amint azt bizonyára tudják – folytattam, – én vagyok a
sürgősségi osztály vezetője itt a Royaume-ban. És ha valamit
megtanultam a munkám során, az az, hogy a legtöbb esetben a
vészhelyzetek nem lennének vészhelyzetek, ha a betegek
hozzáférhetnének a megfizethető, rutin orvosi ellátáshoz.
A költségigényes kezelések életekbe kerülnek. Láttam, ahogy
a kezeletlen vágások szepszissé válnak. Hogy egy
arcüreggyulladásból tüdőgyulladás lesz, mert a beteg nem
engedhet meg magának egy egyszerű orvoslátogatást, ahol
antibiotikumot írnak fel neki. Volt már olyan cukorbeteg
páciensem, aki elveszítette a végtagjait, mert az inzulinhoz
korlátozva fért hozzá, és láttam olyan negyedik, végstádiumú
rákot, amelyet korábban fel lehetett volna fedezni, és kezelni,
ha a betegnek jár az éves szűrővizsgálat. – A hatás kedvéért
szünetet tartottam, és felhúztam a szemöldököm. – Láttam
olyan betegeket, akik ginnel és horgászhorgokkal varrták össze
magukat, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy
elmenjenek a sürgősségire.
Adtam nekik időt, hogy kacarásszanak.
–  Annyi szárnyat tudunk hozzáépíteni egy épülethez,
amennyit csak akarunk. Tehát itt az ideje, hogy a Royaume
Northwestern gyógyító ereje, új módon terjeszkedjen.
Jövő héttől megkezdődik az alapkőletétel a Royaume
klinikahálózat első egységének a helyszínén. Ezek a klinikák
ingyenes orvosi ellátást fognak nyújtani, az alulellátott,
alacsony jövedelmű közösségeknek, kezdve egy helyszínnel
Grant megyében, Wakan városában, és egy második távoli
helyszínnel Kambodzsában, ahol a testvérem, dr. Derek
Montgomery és felesége, Nikki jelenleg is dolgozik.
Én magam áttelepülök, hogy személyesen felügyeljem, a
wakani telephelyet. A következő évtizedben az a célunk, hogy
ezt a programot kiterjesszük a világ hátrányos helyzetű
közösségeire. – Szünetet tartottam. – Ettől a naptól kezdve a
Royaume Northwestern nem csak itt lesz jelen. Hanem ott, ahol
a legnagyobb szükség van ránk.
Óriási kiváltság számomra, hogy a Royaume Northwestern
családban nőhettem fel Montgomeryként. Izgatott vagyok, és
nagy megtiszteltetés számomra, hogy folytathatom a kiválóság
hagyományát azzal, hogy megosztom azt az ajándékot, amit a
Royaume Northwestern jelent, azokon a falakon túl, amelyet az
őseim építettek. Adakozzanak ma nagylelkűen! Licitáljanak
bátran! Mert mától egy új kezdetet építünk. Köszönöm a
figyelmüket.
Dörgő taps következett.
Láttam, hogy Gabby meg Jessica éljenez és bólogat. Neil
tapsolt. Bri felállva tapsolt olyan széles mosollyal, mint aki
mindjárt szétpukkad. És a vicces az volt, hogy a szüleim is így
néztek ki. Anya sugárzott, büszkébb volt, mint valaha láttam.
Még apa is vigyorogva tapsolt.
Ironikus módon ez volt talán az első alkalom, hogy
lenyűgöztem őt. Az ötletem úttörő, és innovatív volt.
Előremozdulás az intézmény számára, valami olyan, amit a
kórház még soha nem tett, ami Dereket visszahozta a csapatba,
és biztosította a franchise túlélését valószínűleg az elkövetkező
generációkra is. És még csak nem is volt nehéz kitalálni, miután
tisztáztam magamban a prioritásaimat, mert azt a célt szolgálta,
ami a legjobban érdekelt.
Daniel, Wakan, Royaume – és csak aztán jöhet minden más.
Ebben a sorrendben.
Úgy mentem be a megbeszélésre, hogy kész voltam
felmondani, ha nemet mondanak. De a tanácsnak tetszett. Egy
nagy bejelentést kaptak az évfordulójukra, egy izgalmas, új
kezdeményezést, és megtarthattak két fiatal, és lelkes
Montgomeryt a személyzetben – sőt, hármat. Mert megkapták
Nikkit is.
Nikki bármihez szívesen csatlakozott volna, amit a bátyám
csinál, mert annak ellenére, hogy a rövidlátó apám milyen
véleményt alkotott a menyéről, Lola Simone erős szövetségest
jelentett. Az egész világon ismerték a nevét, és ez több száz
fontos kapcsolatot jelentett – és nagy tisztelet övezte a
humanitárius munkája miatt. Nikki Montgomery is képes annyi
adományozót vonzani a Royaume Northwesternbe, mint
anyám. Sőt, a hatása felmérhetetlen, és biztosítja a program
sikerét. Az igazgatótanács felismerte ezt, és egyhangúlag
megszavazta a javaslatom támogatását – ami részben Lola
Simone-nak köszönhető.
Talán egy nap apa is elismeri majd, hogy Nikki és Daniel volt
az, aki mindezt biztosítani tudta. Egy nap apa talán bocsánatot
kér majd, és elfogadja azt az életet, amit Derek meg én
választottunk magunknak, és megpróbál a részese lenni.
Tanuljon meg megbocsátó lenni! Reméltem, hogy megteszi. És
reméltem, hogy ha mégsem, akkor anya végre a saját lábára áll,
és úgy dönt, hogy ő akkor is megteszi.
Tapasztalatból tudtam, hogy néha, ha elég hangos az ébresztő,
akkor valóban felébred az ember.
Akárhogy is lesz, én megbékéltem a döntésemmel. Derek, meg
én is.
De még mindig sehol nem láttam Danielt. Már ott kellett volna
lennie. Ha elindult, akkor már ideért volna.
Elszorult a szívem.
Biztos voltam benne, hogy tudja: el akarom őt érni. Még ha
Bri meg én, nem is tudtunk kapcsolatba lépni vele, és egyik
SMS-em vagy hangpostám sem kapta meg, Doug már akkor is
tutira felhívta. Tudnia kellett.
Megkaptam a választ. Nemet mondott.
Túlságosan megbántottam őt, és túl sokszor. És még csak nem
is hibáztathattam azért, hogy így döntött.
De ez nem változtatott semmin. Mert én, akkor is Wakanba
költözöm.
Igazából, valamicskével jobban inkább Grantnek éreztem
magam, mint Montgomerynek. Meg akartam változtatni a
világot. De ott akartam kezdeni. És így is fogok tenni.
Még akkor is, ha a polgármesterük soha többé nem áll szóba
velem.
Taps kíséretében léptem le a pódiumról. Néhány izgatott
adományozó megállított, amint leértem a színpadról. Mindenki
a nevét akarta egy-egy új épületre, és volt két új klinikánk, amit
meg lehetett kaparintani. Örültem a lelkesedésnek, de nagyon
szerettem volna megnézni a telefonomat, és beszélni Brivel.
Éppen kezet rázva próbáltam elszakadni, amikor egy alakot
láttam megjelenni a márványlépcső tetején. Visszatartottam a
lélegzetemet, ahogy a látóterembe került.
Daniel…
A szívem megállt.
Fekete szmokingot viselt. Egyik kezét a korláton tartotta, és a
teremben minden nő, őt bámulta, de ő csak engem nézett. És
soha nem láttam még ilyen jóképűnek, vagy boldognak.
– Elnézést – lihegtem.
Átvágtam a tömegen, felkaptam a ruhám végét, és futásnak
eredtem. Daniel elvigyorodott, amikor meglátta, hogy jövök, és
kocogni kezdett lefelé a lépcsőn.
Annyira megkönnyebbültem, hogy látom őt, hogy el sem
tudtam dönteni, hogy nevessek-e vagy sírjak, esetleg
mindkettőt.
A táncparkett közepén találkoztunk. Az ő világa meg az
enyém, mindenki szeme láttára csatlakozott össze.
– Eljöttél – szólaltam meg, miközben átkaroltam.
– Persze, hogy eljöttem – suttogta.
–  Daniel, annyira sajnálom – ziháltam. – Kérlek, kérlek,
bocsáss meg nekem!
A kezébe fogta az arcomat. Könnyes szemmel néztem fel rá.
– Annyira szeretlek! Ennél nagyobb hibát el sem követhettem
volna…
– Pssssszt…
–  Aznap, amikor eljöttél hozzám, be kellett volna
csomagolnom egy bőröndöt, és veled menni. Sőt, már
hónapokkal korábban el kellett volna mennem. Azt hittem,
mindent elrontottam. Azt hittem, hogy soha többé nem látlak.
–  Szeretném, ha tudnád: elég makacs vagyok ahhoz, hogy
haragudni tudjak rád – mondta kissé rekedtes hangon. – De
nem haragszom. Jöttem, amint megkaptam az üzenetedet.
Aztán lerobbant a kocsim a szmokingbolt előtt, és Brinek kellett
értem jönnie. Nem tudtam, hogyan kell használni az Ubert.
Nevettem, miközben könnyek csípték a szememet.
–  Hallottad a beszédemet? – kérdeztem, az arcomat
törölgetve.
–  Hallottam. A lépcső tetejéről néztem. Nem akartam, hogy
láss, és idegeskedj.
–  Felmondtam volna, Daniel. Ha nem egyeztek volna bele
ebbe, akkor felmondtam volna, csak hogy veled lehessek. A
Royaume-mal vagy nélküle, de repültem volna Wakanba.
Gyengéden rám mosolygott.
–  Istenem, olyan gyönyörű vagy – lihegte. A könnyeimen
keresztül mosolyogtam rá, és csak álltunk ott. Hihetetlen volt,
mennyire egésznek éreztem magam. Ahogyan helyére került a
mozaikom utolsó darabkája. Soha nem éreztem volna magam
boldognak nélküle. Még akkor sem, ha soha nem találkozom
vele, vagy ha nem tudom, hogy létezik
A zenekar elkezdte játszani a True-t a Spandau Ballet-től.
Daniel felhúzta a szemöldökét.
– Gondolom, nem akarsz velem táncolni.
Elmosolyodtam.
–  De akarok – bólintottam. – Persze, hogy táncolni akarok
veled.
Átkaroltam a nyakát. Az egyik kezemet a mellkasához húzta,
majd megpördített abban a varázslatos, virágokkal és
csillagokkal díszített teremben.
Olyan érzés volt, mint egy tündérmesében. Daniel úgy nézett
ki, akár egy herceg, egy elvarázsolt erdőben.
De hát mindig is egy herceg volt! Csak most először ezt mások
is látták.
Csak mi voltunk a táncparketten. A ruhám hatalmas puffja
suhant, ahogy Daniel megpörgetett, majd egy reflektor
bekapcsolt, és követni kezdett bennünket.
Az egész terem minket figyelt. És azt is akartam, hogy
nézzenek.
Azt akartam, hogy mindenki lásson engem a férfival, akit
szeretek. Mert büszke voltam arra, hogy az életem szereplői
előtt szerethetem őt. Akkor is büszke lettem volna, ha
farmerban és pólóban jön, sáros csizmában, kivillanó
tetoválásokkal, meg minden. Akár Kevin Baconnel is
besétálhatott volna, én akkor is mosolyogva vetettem volna
magam a karjaiba.
–  Szóval, mit jelent ez az új munka? – kérdezte, és
megfordított. – Más klinikákra is el kell majd utaznod, amikor
megnyílnak? Most már nomádok vagyunk? – viccelődött.
Halkan felnevettem.
–  Nem, az én feladatom csak az, hogy biztosítsam a klinikák
finanszírozását. Alapvetően rengeteg partira kell elmennem.
Valószínűleg jobban járnánk, ha megvennénk ezt a szmokingot
– jegyeztem meg, és megrángattam a hajtókáját.
Megigazította a gallérját.
– Nagyon kényelmetlen. Még soha nem viseltem ilyet.
– Ki kéne próbálnod a Spanxet.
Nevetett.
–  Szóval, azt hiszem, át kell költöznöm veled a nagy házba.
Szükséged lesz a szekrényekre, hogy elférjen a sok báli ruhád.
Elmosolyodtam.
– Megkaphatnánk a damasztszobát? – kérdeztem.
–  Természetesen. De… – tette hozzá szigorú tekintettel – ott
csak akkor lakhatunk, ha már a feleségem vagy.
Játékosan levegő után kapkodtam.
– Tessék? De miért?
–  Mert az a nagyszüleim hálószobája. Nem csinálhatok ott
olyan dolgokat, amiket veled akarok, hacsak, nem vagy a
feleségem. Nem lenne helyes.
Úgy tettem, mintha elgondolkodnék ezen.
– Hm. Ráadásul kísértetjárta. Nem vagyok benne biztos, hogy
egyedül kéne ott lennem. Valószínűleg azonnal össze kéne
házasodnunk. Meg kellett ígérnem a kórházi tanácsnak, hogy
nem hagyom el a vezetéknevemet, de szerintem a dr. Alexis
Montgomery Grant jól hangzik, nem gondolod?
Rám hunyorgott.
 –  Nem bánnád, ha egy asztaloshoz mennél feleségül, egy
aprócska városkában, a semmi közepén?
–  Nem igazán tudok jobb módot elképzelni arra, hogy a
következő ötven évet eltöltsem. És különben is, muszáj lesz ezt
csinálnom. Doug száz dolcsiba fogadott velem, hogy nem élünk
boldogan, amíg meg nem halunk.
Felnevetett, és az egész arca felragyogott.
Dr. Alexis Montgomery Grant.
Megfordult a fejemben, hogy egy nap Danielre és rám is
megsárgult, bekeretezett újságcikkek fognak emlékeztetni,
amelyeket a VFW falára akasztanak, mint az előttünk járó
Grantekre, és ez a gondolat olyan büszkeséggel és teljességgel
töltött el, hogy arra nem találok szavakat. Ez sokkal többet
jelentett, mint a kórházak folyosóira kiakasztott, impozáns
festmények, a Forbes-ban megjelent cikkek, vagy a History
Channelen vetített dokumentumfilmek – bár valószínűleg azok
is fennmaradnak majd.
Mindkét világból a legjobbat kaptuk. Végigtáncolhatom vele
az éjszakát, egy extravagáns bálon, aztán hagyhatom, hogy
hazavigyen, hogy gondoskodjak a városunkról, az embereinkről
– a családunkról. Mert néha a család nem az, amibe
beleszületsz. A családot néha választja az ember.
És én megtaláltam az enyémet Wakanban.
Benne.
Megint könnyezni kezdtem.
– Miért sírsz? – kérdezte lágyan.
–  Mert annyira boldog vagyok. – Felnéztem rá a nedves
szempillámon keresztül. – Soha ne legyen ennek vége!
Maradjunk ebben a pillanatban örökre.
Körülnézett, és a fejét csóválta.
–  Hát, nem szívesen építenék itt nyaralót. Bár a fák valóban
nagyon szépek.
Hangosan felnevettem, Daniel pedig, a derekamnál fogva
közelebb húzott magához, hogy a homlokát az enyémhez
szorítsa.
Én meg csak úgy vigyorogtam.
– Csókolj meg, Daniel Grant!
Úgy tűnt, megbotránkoztatom.
– Itt? Mindenki előtt?
– Igen, itt. Mindenki előtt.
Abbahagyta a forgást, és megálltunk a hatalmas kristálycsillár
alatt, a bálterem kellős közepén, az egész gála bennünket
figyelt, minden szem ránk szegeződött. Az ajkát megállította egy
centire az enyémtől.
– Ahogy kívánod.
 EPILÓGUS

Daniel

Hét hónappal később

Doug a feleségem felé biccentett a VFW túloldaláról.

–  Száz dolcsit kapsz, ha rá tudod venni, hogy adjon nekem
szabadnapot hétfőre.
Nevettem, miközben a biliárdgolyókat rendezgettem.
– Ez csak rád, és a főnöködre tartozik.
– Ugyan már, ember. Nagyon fontos randim van.
Megálltam, és a vállam fölött ránéztem.
–  Látta a rólad készült képeket, és még így is hajlandó
találkozni?
Brian felnevetett.
Liz felnézett a pult mögül, és elmosolyodott a beszélgetésünk
hallatán, Brian pedig visszavigyorgott rá.
Doug részmunkaidőben a klinikán dolgozott. Megszerezte a
mentőorvosi képesítést, és ő volt a Royaume-Wakan klinika
kijelölt mentőautó sofőrje. Ez egy rendkívüli részmunkaidős
állás volt, ami leginkább abból állt, hogy gondoskodott róla,
hogy a kocsiban legyen ellátmány meg benzin, aztán ha a
helyzet úgy kívánta, bevitt valakit a rochesteri kórházba.
Hétfőn tartották a leltárt.
 Brian bólintott.
– Vidd el magaddal dolgozni! Mutasd meg neki a mentőautót!
Ettől menőnek tűnsz majd.
–  Alexis nem engedi. Ez a szemétláda pedig, nem ad nekem
szabadnapot. Ember, mindkettőtök mellett a kerítőt játszottam,
és ez a köszönet?
Az órámra néztem.
–  Ha a kerítés alatt azt érted, hogy mindkettőnket viszonylag
jó színben tüntettél fel, akkor igen, kerítőként viselkedtél.
Brian felhorkant.
Doug ivott egy kortyot a Fantájából.
–  Bele sem akarok gondolni, milyen nyomi faszos képek
keringenének a környéken, ha nem lettem volna. A
házasságodat, tulajdonképpen az én szakértelmemnek
köszönheted. Tudod mit? Cseszd meg! És soha többé ne kérd,
hogy vigyázzak a hülye kutyádra! Nem csinálom.
Elnevettem magam.
Alexis befejezte a beszélgetést Doreennel a zenegép mellett, és
elindult felém a bárpult mentén. Mosolyogva néztem, ahogy
jön.
Még nem mondtuk el senkinek. Előbb meg akarta várni, amíg
tizenkét hetes lesz. Túl korai volt még ahhoz, hogy észre
lehessen venni a gömbölyödést, és mivel az én terepszínű
kapucnis pulóveremet viselte, akkor sem lehetett volna
észrevenni, ha lenne alatta bármi. Fülig érő vigyorral töltött el,
ha a kis titkunkra gondoltam, és ez őt is fülig érő vigyorra
késztette.
Már eldöntöttük, hogy a gyerek vezetékneve Montgomery
Grant lesz. Így olyan örökséget választhat, amilyet akar.
Majdnem egy év telt el azóta, hogy először megláttam a
feleségemet. Egy gyönyörű nőt, egy puccos autóban, ami orral
előre állt az árokban, és Alexis az ablak egycentis résén
keresztül beszélt hozzám.
Az életem mostanra teljesen megváltozott. El sem tudtam
képzelni, hogy az a véletlen találkozás ide vezet majd. Hogy
ilyen boldog leszek annak az átkozott mosómedvének
köszönhetően.
Három hónappal a gála után, tartottuk meg az esküvőt. Alexis
még azelőtt meg akart házasodni, hogy a klinika építése
befejeződött volna, és túl elfoglalttá vált volna ahhoz, hogy
elutazzon a nászutunkra. Az egész város leállt emiatt.
A házban lévő korlát fájából készítettem a jegygyűrűinket.
Úgy marattam és vízhatlanítottam őket, hogy passzoljanak
egymáshoz. Azt hittem, Alexis majd gyémántot szeretne, és ki is
tudtam volna spórolni az árát, amilyen jól ment az üzlet, de ő
ragaszkodott ahhoz, hogy én készítsem a gyűrűket.
Doug pajtájában házasodtunk össze. A Jane’s étterem
gondoskodott az ételekről, és Alexis rendelt nekem egy
mosómedvére hasonlító esküvői tortát a Nadia Cakes-től, hogy
megemlékezzen arról, hogyan találkoztunk.
Alexis bátyja, és híres felesége is eljött, így háromszázötven
titoktartási szerződést kellett aláírnunk.
Nagyon kedveltem Dereket és Nikkit. Kambodzsából repültek
ide, és két hétig laktak nálunk a házban.
Alexis apja nem jött el az esküvőre.
Tudtuk, hogy nem fog. De az anyja eljött, és mindketten
nagyra értékeltük, hogy erőt vett magán. Tudtuk, hogy nem volt
könnyű neki, a férje ellen fordulni. De nem volt hajlandó
lemondani a gyerekeiről Cecil miatt. Alexis nemrég nagy
örömmel újságolta, hogy az anyja is elkezdett terápiára járni.
Dr. Jennifer Montgomery kedves nő volt. És szerintem a
menyét, Nikkit is kedvelte. Elég sok közös vonásuk akadt, mivel
mindketten nagy filantrópok voltak.
Alexis anyukája egy hétig maradt nálunk. És amikor elment,
megajándékozott minket, egy egy hónapos nászúttal. Ez több
szempontból is figyelmes ajándék volt. De leginkább azért, mert
nekem szánták. Alexis azt mondta az anyjának, hogy még sosem
voltam sehol. Ezért elküldött minket Olaszországba, Párizsba,
Görögországba, Londonba és Írországba. Minden út első
osztályra szólt, minden szállás ötcsillagos hotelekben. Életre
szóló élményt jelentett. Nagyon jól éreztük magunkat.
Alexis mindig engedte, hogy én üljek az ablaknál a repülőn,
mivel még sosem repültem. A világ legjobb éttermeiben ettünk.
Megtanultam, hogy melyik villát kell használni, elsajátítottam
az Uberezés fortélyait, és megtudtam, hogyan működnek azok a
kulcskártyás izék, amik a hotelszobák ajtaját nyitják. Ősi
romokat és várakat láttunk, és napokat töltöttünk fehér
homokos tengerpartokon. A nászutunk alatt még jobban
beleszerettem a feleségembe, amit nehéz volt elképzelni.
Bár boldogok voltunk, hogy otthon lehetünk – és Doug is, mert
ő vigyázott Hunterre, amíg távol voltunk, és a hülye kutyánk
folyton élő rágcsálókat hozott a házba.
Alexis közelebb lépett hozzám, én pedig a derekára
csúsztattam a kezem.
 – Mehetünk? – kérdeztem.
– Igen. Kicsit undin érzem magam – felelte halkan.
– Oké. – Felnéztem a srácokra. – Szevasztok, indulunk!
–  Sziasztok! – köszönt Brian, még mindig a barátnőjére
mosolyogva.
Doug biccentett a feleségemnek.
– Na, és mikor jön le legközelebb Briana? Még mindig szingli?
– Megmozgatta a szemöldökét.
Alexis felnevetett.
– Doug, ha tudná, hogy hol laksz, felgyújtaná a házadat.
–  Micsoda? – Felváltva nézett ránk. – De hát teljesen belém
zúgott!
Mindenki hangosan kacagott.
Az esküvőnkön Doug a gitárjával üldözte Brianát. A barátnőm
aztán talált egy vízzel teli szórófejes flakont, és az este hátralévő
részében azzal spriccelte le Dougot, ha túl közel ment hozzá. De
legalább Nikki, ha már itt volt, megmutatta a srácnak, hogyan
kell felhangolni a gitárt…
–  Holnap találkozunk – búcsúztam, még mindig kuncogva.
Levettem a kabátomat a bárszék háttámlájáról, a feleségem
vállára terítettem, és kikísértem.
Kiértünk a derűs, áprilisi éjszakai levegőbe.
A testmozgás miatt gyalog jöttünk, így hazafelé is sétáltunk.
Megfogtam Alexis kezét, ő pedig átölelte a karomat, és a
vállamra hajtotta a fejét.
– Hogy érzed magad? – kérdeztem.
– Csak fáradt vagyok.
– Szerintem kevesebbet kéne buliznod.
 Felnevetett.
–  Haha. Ma voltam az oltásklinikán. Nagyjából kétszáz oltást
kellett beadnom. És nem a vicces fajtát.
Megcsókoltam a feje búbját.
– Majd megfürdetlek, ha hazaértünk.
Aztán begyújtottam a kandallót a hálószobában, amíg ő
áztatta magát.
Amikor kijött, összebújtunk az ágyban, és olvasgattunk egy
kicsit. Reggelente még előtte felkeltem, és reggelit készítettem
neki, mielőtt bement a klinikára, én pedig a garázsba vonultam,
hogy dolgozzak a legújabb megbízásaimon.
Ebédidőben találkoztunk a Jane’sben, vagy vittem neki
valamit, ha túl elfoglalt volt ahhoz, hogy szünetet tartson. Aztán
este együtt főztünk, esetleg megnéztünk egy filmet.
A ház annyira boldognak tűnt így, hogy benne voltunk!
Sóhajtozott körülöttünk. És Wakan is boldog volt. Egészséges. A
város történetében először volt igazi orvosunk. Nem kellett érte
Rochesterbe mennünk. Alexis kijárt Popshoz. Felügyelni tudta
Doug depresszió elleni gyógyszereit, így visszaszokott rájuk, és
jobban volt, mint valaha. Lily épp most esett túl az egyéves
vizsgálatán. És a klinika segített a turistáknak is. Ők sem
szerettek negyvenöt percet autózni egy-egy kezelésért.
A klinika nagy forgalommal büszkélkedhetett, nehéz volt
elképzelni, hogy az elmúlt százhuszonöt évben nem sikerült
egyet sem fenntartani. És mindezt úgy sikerült működtetni,
hogy néha-néha részt vettünk pár adománygyűjtő
rendezvényen. Egy ebéd egy golfpályán, évente egy gála, egy-
egy zártkörű vacsora a nagy adományozókkal, hébe-hóba.
Mindig vele mentem. Jó móka volt. Múlt hónapban találkoztam
Melinda Gates-szel.
Mindig csodáltam a feleségemet. Egy előkelő, kifinomult nő
volt, aki világosan, részletekbe menően magyarázta a hátrányos
helyzetű közösségek statisztikáit, és az adományaik fontosságát.
Aztán hazajött velem, felkapta a csizmáját, és elment Doug
farmjára, hogy segítsen neki leszállítani egy kecskét, vagy
valamit. Imádtam, hogy egyszerre volt kiköpött Montgomery és
Grant.
Kevin Bacon előttünk trappolt át az utcán, a Doreen által
varrt láthatósági mellénykéjében.
–  Nézd már! – szólalt meg Alexis. Kevin most már a város
hivatalos kabalája volt, aki büntetlenül járhatta Wakan utcáit. A
turisták úgy finanszírozták a kalandjait, hogy pénzt küldtek
Dougnak a mellény oldalán lévő mobilfizetési kódon keresztül,
cserébe azért, hogy fényképezkedhessenek a híres disznónkkal.
Ez volt Doug eddigi legjövedelmezőbb mellékállása.
Valószínűleg meg tudná adni nekem a száz dolcsit, ha hétfőn
szabadnapot adnék neki.
Átkeltünk a hídon, és elindultunk a holdfényes bicikliúton az
almafák alatt.
– Huh – mondta Alexis, és átölelte a karomat.
– Mi az?
– Megesküdnék rá, hogy ezek nem virágoztak, amikor idefelé
jöttünk. – Felnéztem. Igaza volt. A fák most teljes pompájukban
virítottak.
Én sem emlékeztem rá, bár azért ez nekem is feltűnt volna.
– Emlékszel arra az éjszakára? – kérdezte. – Amikor sétáltunk,
és hullottak a szirmok?
Bólintottam.
–  Igen. Aznap este Lizzel és Jake-kel. Amikor el akartad
mondani, hogy nem tudsz többé eljönni hozzám.
Bár rég túlvoltunk ezen, még mindig összeszorult a szívem,
ha csak rágondoltam.
–  Azt hiszem, az volt az az este, amikor rájöttem, hogy
szerelmes vagyok beléd – vallotta be.
–  Hát. Így már érthető, miért akartál ötvenezer dollárt adni
nekem. Egyébként most már elfogadom.
Felnevetett.
– Az volt az az este, amikor a szív alakú követ adtad nekem –
folytatta Alexis elmerengve. – A spagettis meglepetésvacsora
estéjén, amikor úgy éreztem, még soha nem szerettek, és
becsültek engem ennyire. Azt hiszem, már akkor tudtam, hogy
itt a helyem. – Néhány szirom kezdett szállingózni, ahogy
sétáltunk. Mint egy szelíd tavaszi hóesés.
–  Egy hónapja ismertelek csak, de bármit megadtam volna
neked. Már akkor is – feleltem, és eszembe jutott, mit éreztem. –
És most már mindig itt leszel nekem, és el sem tudom hinni,
hogy ez a valóság.
Megrázta a fejét.
–  Nem tudom elhinni, hogy az univerzum mosómedvét meg
ködöt küldött, hogy a kocsimat egy árokba lökje, és itt végezzem
a polgármester oldalán.
Vidáman ránéztem.
– Azt akarod mondani, hogy te, tudós létedre, azt hiszed, hogy
Istennek nem volt jobb dolga, mint hogy csapdába ejtsen téged
Wakanban?
Megvonta a vállát.
–  Talán nem. De a város mindig megkapja, amire szüksége
van, nem?
– A város megkapja, amire szüksége van…
Alexis megállt, és megfordult, hogy átölelhessen.
– Nem tetszik, hogy arról az éjszakáról az jut eszedbe, hogy el
akartalak hagyni. Az az éjszaka varázslatos volt számomra.
Mármint a nagy része.
A kezembe fogtam az arcát.
–  Egy egész élet áll előttünk, tele varázslatos éjszakákkal.
Nincs szükségünk arra az egyre.
Elmosolyodott, én pedig a szemébe néztem, és mindent
láttam. Az életem hátralévő részét. Láttam a gyerekeket és az
unokákat meg hintaszékeket a ház hátsó verandáján, ahonnan
kilátás nyílik a folyóra, és egy öreg párt, akik ugyanazon a
napon halnak meg, mert a világ ezentúl soha nem lehet olyan
kegyetlen, hogy egyikünknek, a másik nélkül kelljen élnie.
A fák susogtak a szélben, és szirmok szálltak körülöttünk.
Lassított felvételen lebegtek ismét. Az univerzum újra megrázta
a hógömbjét, csak nekünk.
És mi ott álltunk a varázslatban, jól tudva, hogy mi az.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm a bétaolvasóimnak, Jeanette Theisen Jettnek, Kim

Kaónak, Terri Puffer Burrellnek, Amy Edwards Normannek,
Dawn Coopernek, Trish Grigoriannak, Lynn Fialkow-nak és a
témában érintett olvasómnak, Leigh Kramernek.
Köszönet George és Yasmin Eapennek. Köszönöm Terri Saenz
Martinez sürgősségi nővérnek, Brian Lovig sürgősségi orvosnak
és feleségének, Mackenzie-nek, aki továbbította furcsa
sürgősségi kérdéseimet a férjének. Köszönöm Suzanna Hales
Keeran tűzoltó mentősnek, Dr. Pam Voelkernek és Dr. Christine
Muffolettónak, hogy válaszoltak az ügyeleti életről és a kórházi
munkáról szóló kérdéseimre. Köszönöm Liesl Burnes
szülésznővérnek és Susan Tran szülész-nőgyógyásznak, hogy
segítettek jól bemutatni a szülés helyszínét. Köszönöm a
családon belüli erőszak ellen küzdő aktivistának, Ashlee
Andersonnak és Virginia Gonzaleznek, a Whatcom megye
családon belüli erőszakkal és szexuális zaklatással foglalkozó
szolgálat egykori elnökségi tagjának, hogy segítettek
érzékenyen és empatikusan írni a családon belüli erőszakról.
Köszönöm Sue Lammertnek, a traumára szakosodott,
engedéllyel rendelkező klinikai tanácsadónak, hogy segített
megérteni a bántalmazási ciklus pszichológiai hatásait.
Kedves Olvasó, hidd el, a könyvben esetlegesen előforduló
hibák teljes mértékben az én bűnöm, és nem a szakértelmet
kölcsönző szakembereké.
Külön köszönet a legjobb barátomnak, Lindsay Van Hornnak,
aki számos őszinte beszélgetést folytatott velem a családon
belüli erőszakkal kapcsolatos megrázó tapasztalatairól. Ő volt
az, aki elmondta nekem, hogy senki sem mentheti meg, amíg ő
maga nem áll készen arra, hogy megmentse magát. Lindsay
megtette, és boldogan ment újra férjhez egy csodálatos férfihoz.
Még egy köszönet Ashley Spivey-nek, aki megengedte, hogy
használjam a szavait: „hiszek neked, nem a te hibád, és nem ezt
érdemled”. Ashley a családon belüli erőszak bátor és
szókimondó túlélője. Ez olyan erőteljes kijelentés volt, hogy
megkérdeztem tőle, megismételhetem-e ebben a könyvben.
Köszönöm, hogy megengedted, így ez az üzenet, több olyan
emberhez is eljuthat, akinek szüksége van rá.
A bántalmazás áldozata átlagosan hétszer próbálja elhagyni a
bántalmazóját, mielőtt végleg lelépne. Sokan azonban
belehalnak a bántalmazásba, mielőtt elmenekülhetnének. Ha
neked vagy egy ismerősödnek segítségre van szüksége, kérjük,
fordulj egy ezzel foglalkozó szervezethez! Vannak, akik segíteni
tudnak és vannak, akik megértenek!

NANE Segélyvonal bántalmazott nőknek: 06 80 505 101

PATENT Egyesület jogsegély-szolgálata: 06 80 80 80 81
Ökomenikus Segélyszervezet: 06 1 382-0700
Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat: 06 80 20
55 20
Igazságügyi Hivatal: 06 80 225 225

Mentők: 104 vagy 112

 Rendőrség: a 107 vagy 112
Általános segélyhívó telefonszám: 112
 DANIEL PALACSINTARECEPTJE

Hozzávalók
• ¾ csésze tej
• 1 teáskanál vanília kivonat
• ½ teáskanál mandulakivonat (nem kötelező)
• ¾ csésze víz
• ½ csésze kristálycukor
• 4 evőkanál olvasztott vaj
• ½ teáskanál só
• 3 tojás
• 1 ½ csésze liszt

A töltelékhez
• lekvár vagy bogyós gyümölcsök tetszés szerint
• ¼ csésze porcukor
• tejszínhab
• csokoládé, karamell- vagy egyéb szósz (nem kötelező)

1. lépés
Egy nagy keverőtálban keverjük össze a tejet, a kivonatokat,
a vizet, a kristálycukrot, a vajat, a sót és a tojásokat.
Fokozatosan adjuk hozzá a lisztet, és keverjük tovább, amíg
csomómentes nem lesz.

2. lépés
 Melegítsünk fel egy enyhén kiolajozott serpenyőt közepesen
magas hőfokon. Palacsintánként egy csészét negyedrészig
töltsünk meg a tésztából, majd öntsük a serpenyőbe. Döntsük
meg a serpenyőt körkörös mozdulatokkal, hogy a tészta
egyenletesen bevonja a felületet.

3. lépés
Süssük a palacsintát 1-2 percig, amíg az alja világosbarna
nem lesz. Lazítsuk meg egy spatulával, fordítsuk meg, és
süssük át a másik oldalát is.

4. lépés
Töltsük meg a palacsintát a kedvenc lekvárunkkal vagy friss
bogyós gyümölcsökkel. Hajtsuk be az alját, majd az oldalát,
végül a tetejét, mintha burritót hajtogatnánk. Szórjuk meg
porcukorral, és a tetejére tegyünk egy kiskanál tejszínhabot,
esetleg még több bogyós gyümölcsöt vagy csokoládé-,
karamell- vagy egyéb szószt.
 A SZERZŐRŐL

Abby Jimenez egy Minnesotában élő Food Network-bajnok és

regényíró. Abby 2007-ben alapította meg a Nadia Cakes
vállalatot, a saját konyhájából. A pékségnek azóta több
üzlethelyisége nyílt, immár két amerikai államban működik,
több Food Network-versenyen nyert, és nemzetközi hírnévre is
szert tett. Abby szereti a könyveket, a kávét, a kis termetű
kutyákat és azt, ha nem kell kimozdulnia otthonról.

Még több infó Abbyről:

AuthorAbbyJimenez.com
Twitter@AuthorAbbyJim
Facebook.com/AuthorAbbyJimenez
Instagram@AuthorAbbyJimenez
 ELŐHANG

Alaric

Kurva jó az élet.
Virágzik az üzlet. Dől a pénz, és mindig akad olyan lány, aki
hajlandó elszórakoztatni.
Ma este olyan üzleti találkozóm lesz, ami az egész életemet
megváltoztathatja. Azt beszélik, hogy Michael Lawrence vissza
akar vonulni. Amikor a fülembe jutott a hír, ugrottam a
lehetőségre, hogy beszéljek vele. Mint kiderült, a megfelelő
árért kész eladni a készleteit, amit érdemes megünnepelni,
mivel a fickó a déli félteke első számú fegyverkereskedője.
A mézszínű ital csábítóan vár az asztal túloldalán.
Előrehajolok, és a díszes üvegért nyúlok. A személyzet ügyel,
hogy mindig csurig legyen töltve.
Szinte túl szép ez az információ ahhoz, hogy igaz legyen, de
pontosan ez az, amire szükségem van ahhoz, hogy
felkapaszkodjak a következő szintre. Hogy a magamévá tegyem
az üzletet, és ne azzal a kétséges vállalkozással kínlódjak, amit
apám hagyott rám, amikor pár éve elment.
Az ember végül mindig megmutatja az igazi arcát, csak
figyelni kell, hogy meglássuk. Én nem figyeltem az apámat.
Tanultam a saját káromból.
Ezt a leckét nem fogom elfelejteni.
 De hiába a harag, nem változtat a múlton, ezért inkább a
jövőbe kell tekintenem.
A gondolataimba merülök, mígnem egy hangot hallok a szoba
túloldaláról, és felpillantok. Kinyílik a dolgozószobám ajtaja, és
belép a bátyám, Damian.
Ezer éve nem láttam a bátyámat. Megváltozott. Idősebbnek
tűnik. A sötét szemek nem változtak – éles ellentétben állnak
világos szememmel –, a haja azonban hosszabb és ziláltabb. Ő is
mindig kócos, mint én, most viszont másról van szó. Úgy fest,
mint aki lemondott a külsejéről.
Átszeli a szobát és az íróasztalomhoz lép, mintha az övé lenne
ez a hely, ahogy az el volt rendelve.
Zsebre tett kézzel, leszegett fejjel megkérdi: – Mikor lesz a
találkozó?
A távolléte ellenére folyamatosan tájékoztatom a dolgaimról.
– Egy óra múlva.
Kedvetlenül összeszorítja a száját. – Biztos, hogy ezt akarod?
– Igen.
– Nem gondolod, hogy…
Felemelem a kezem, hogy elhallgattassam. – Damian. Ha a
saját vállalkozásodat vezeted, azt teszed, ami neked a legjobb.
De ez az én üzletem, és most erre van szükségünk. – Még tőlem
is övön aluli ütésnek számít, hogy nem kerülgetem a forró
kását.
Évekkel ezelőtt, amikor apám élt és Damian még számított
valamit, vakmerően viselkedett. Fiatal éveiben olyasmiket
művelt, amiket nem kellett volna, és ezért mindenét elvesztette.
A neki szánt élet most az enyém.
 Gyűlöl emiatt – megvet engem –, és nem is hibáztatom érte.
Én is utálnám magam. Az orra elől happoltam el az örökségét.
De az ő vesztesége az én nyereségem, legalábbis apám így
fogalmazott, amikor átadta nekem a kis híján romba dőlt
kastély kulcsait.
Apám nem késlekedett közölni, hogy nem az én hibám,
hanem Damiané. Megérdemelte a sorsát, mert fontosabbnak
tartott egy nőt a családjánál.
Amikor dolgoznia kellett volna, a megtört szívét dédelgette.
Egy reménytelen szerelmet siratott, amire sosem volt esélye.
Az én világomban szerelemre nincs idő. Nincs helye az
életünkben.
Világéletemben én voltam apám bokszzsákja, figyeltem, és
korán megtanultam, hogy sose mutassam ki a gyengeségemet.
Az „üzlet” a legfontosabb.
A család csak a második.
A feleség pedig…
Fel se került a radarjára.
Anyám el lett felejtve, amint elment. Miután apám felcsinálta,
nem is egyszer, hanem kétszer, boldogan távozott, a zsebében
egy rakás pénzzel.
Damian egy idióta, amiért hagyta, hogy az érzelmei az útjába
álljanak.
Amikor apa meghalt, a drogok és a pia voltak Damian
kizárólagos barátai.
Ha a bátyám nincs a közelemben, akkor is nekem dolgozik.
– Lehet, hogy Lawrence készül valamire.
Vállat vonok. – Ki akar szállni az öreg.
 –  Megfordult már a fejedben, hogy ez csak egy trükk? –
Felkészületlenül ér a kérdés. Ritkán kérdőjelezik meg az
ítélőképességemet, különösen ő.
–  Nem – válaszolom határozottan. Damian hallgat, majd
kinyújtja a kezét és az asztalomra támaszkodik, dobolni kezd az
ujjaival. Tudja egyáltalán, hogy mit csinál? Mindig is ideges
típus volt. Oldalra billentem a fejem, várom, hogy kimondja,
hogy mi böki a csőrét.
– Fontolóra kéne venned. Sosem tudhatod, kiben bízhatsz. – A
szívembe hatolnak a szavai. Elérik a kívánt célt. Az a helyzet,
hogy hiába érdekel, hiába érzek bűntudatot, amiért kimaradt a
családi üzletből, nem reagálok a piszkálódásra.
Összehúzom a szemem.
– El akarsz menni helyettem? – kérdem.
– Tessék?
Az arcát fürkészem, és végigmérem. – Elmész helyettem?
–  Mert… – Megfeszül az állkapcsa, és mély levegőt vesz,
mielőtt folytatja. – Miért tennék ilyet? Már mindent elvettél
tőlem. Még azt is akarod, hogy a kifutófiúd legyek?
Előrehajolok, és az asztalra csapok az öklömmel. A
whiskyspohár megremeg, hullámzik benne a borostyánsárga
nedű. Nem ömlik ki, csak majdnem. – Nem én tehetek arról,
hogy elbasztad az életed.
Súlyos csend ereszkedik ránk. A bátyám arca
kifürkészhetetlen; köhécsel, majd megszólal. – Ez az egész az
enyém kellett volna, hogy legyen. – Mélyebb és komorabb a
hangja, mint máskor.
–  Kellett volna – hangsúlyozom ki –, de elbasztad, amikor kurvákat
döngettél és kokóztál. – Minek finomkodni? Egy rakás
szerencsétlenség volt a bátyám.
– Gyászoltam.
Még tizenöt év elteltével sem tanult. A nevetséges megjegyzés
hallatán a fejemet rázom. – Úgy viselkedsz, mintha a feleséged
lett volna.
–  Lehetett volna… – Mélyen a szemembe néz. Vibrál a
fájdalom a szavaiban. Sosem volt az övé.
De azt gondolja, hogy lehetett volna. Hogy kellett volna.
Gyerekkorunk óta szerette.
Apám kollégájának a lánya volt. Mind azt hittük, hogy egy nap
összeházasodnak, és egyesül a két család. Talán így is lett volna,
de a sors másképp rendelte.
A bátyám még mindig engem néz, rendíthetetlen pillantása
kényelmetlen érzést kelt bennem. A régi heg, mely a bal
szemöldökétől fut végig az arcán, sötétebbnek tűnik, mint
máskor. Látványos emlékeztetője annak, hogyan bántottam a
bátyámat a múltban. Fájdalom és megbánás keveredik a
véremben, arra késztetnek, hogy elvegyem a fájdalmát. Nem
könnyű feladat, de az ilyen érzelmek mindig ivásra késztetnek.
Amikor felpillantok rá, még mindig azt az embert látom, aki
összeomlott a hír hallatán, aki magába fordult a veszteség
miatt. És engem okol ezért a veszteségért. Azt hiszi, hogy én
okoztam a lány halálát, és talán igaza van. Még mindig nyomja
a szívemet a bűntudat súlyos terhe. S ha igaza van, és valóban
az én hibám, akkor annál rosszabb, hogy én vagyok az a seggfej,
aki ellopta az életét.
– Nem így kellett volna lennie – ismételgeti.
 –  Ez az én üzletem – emlékeztetem. Nem számít, hogy az én
tetteim juttattak ide minket, az ő teszetoszasága pecsételte meg
a dolgot.
– Leállítanád magad?
Hangos sóhajjal bámulok a férfira, akire valaha felnéztem.
A férfira, aki segített azzá válnom, aki ma vagyok. Évek óta
nem volt a szemében ilyen tisztaság és elszántság. Arra a férfira
emlékeztet, akit elvesztettem, és rájövök, mekkora bolond
vagyok.
Elvakított az elvesztegetett évek miatt érzett harag, pedig
most itt van, és talán neki van igaza. Talán együtt vezethetnénk
az üzletet. Erre tanított minket az apám Grace előtt.
– Ülj le! – Rámutatok a szemközti székre, ő pedig gondolkodás
nélkül helyet foglal. Hátha ez valami újnak a kezdete. A két
testvérnek mindig is együtt kellett volna dolgoznia. A pohárért
nyúlok, hogy megkínáljam.
–  Mit csinálsz? – Mélybarna szemei minden mozdulatomat
lesik.
– Hát nem nyilvánvaló? Meghívlak, hogy igyál velem egy italt.
Sötét szemöldöke homlokráncolásba ferdül, majd bólint. Még
mindig feszeng, még mindig választ vár.
–  Elmész – jelentem ki, mire üres tekintettel bámul rám. A
bátyámat ismerve, valószínűleg nem mer reménykedni. – Te
mész helyettem. Be akarsz szállni? Ahhoz ezt meg kell tenned.
Nincs ellenvetés – közlöm egyszerűen.
Megdermed az arca. – Ez most komoly?
–  Ez még nem a végső találkozó. Csak a részleteket kell
tisztázni. De ha aktívabban részt akarsz venni az üzletben,
valahol el kell kezdened.
Az arca továbbra is kifürkészhetetlen, de nem sokat várok
tőle. Addig nem avatom be a terveimbe, amíg nem vagyok
biztos abban, hogy elbír a feladattal. De ha elérkezik az idő,
visszaadom Damiannek a kastély kulcsait az ő feléhez.
– Egy korszak végére! – Megemelem a poharamat.
–  Csak a holtak látták a háború végét. – Vigyorogva idézi fel
jellegzetes mondását, amit Platóntól lopott, mire felnevetek.
Észre sem vettem, mennyire hiányzott.
– Ez még csak a kezdet.
– Majd meglátjuk. – Megdörzsöli a tarkóját, és feláll.
– Vidd a kocsimat. És add át a bocsánatkérésemet. Mondd meg
neki, hogy közbejött valami elkerülhetetlen.
– Úgy lesz, testvér.
A testvér szó fájdalmasan hasít belém. Túl rég nem
beszéltünk már így egymással.
Amikor kilép az ajtón, a füléhez emeli a telefont. Nem tudom,
kit hív, de hátradőlök.
Hosszú ideje először nem tűnik olyan nehéznek minden.
 ELSŐ FEJEZET

Phoenix

Négy évvel később…

Apám a dolgozószobájában járkál.

Oda és vissza. Oda és vissza.
Vajon mi ütött belé? Nem szokott így viselkedni.
Amint lediplomáztam, hazarendelt. Majd azt mondja, jöjjek
be a dolgozószobájába, hogy a „munkáról” beszéljünk.
Megfordul a fejemben, hogy talán azt tervezi, hogy rám bízza a
vállalatot, ennek azonban semmi értelme. Sosem hajlandó
beszélni róla, de nyilván az agyára ment valami, mert épeszű
ember nem viselkedik így délután kettőkor.
Igaz, a járkálás nem feltétlenül jelent bajt, de a
dolgozószobája határozottan aggaszt.
Zűrzavar.
Teljes és totális zűrzavar.
Ezek a szavak világosan leírják, hogy mi található a
dolgozószoba falai közt.
Elfordulok apámtól, és végignézek a helyen, melynek tiszta
szentélyként kéne ragyognia ahhoz, hogy az üzleti ügyeit
intézhesse idebent. Ehelyett úgy fest, mint egy építkezés, ahol
épp most végeztek a bontási munkálatokkal.
 Az első, amin megakad a tekintetem, az íróasztal. Fel van
borítva. A homlokomat ráncolom.
Hűha!
Komoly erő kell ahhoz, hogy így felforgassák.
Kétlem, hogy a férfi, aki engem felnevelt, képes volt erre.
Le vagyok nyűgözve.
Nemcsak az íróasztal hever a földön, hanem az iratok is,
melyeknek az asztalon lenne a helyük. A telefon ripityára tört.
Valaki nagyon felbosszanthatta a vonal végén.
–  Mi történt? – Közelebb lépek, mire elhátrál. Abból, ahogy
összevonja a szemöldökét és ökölbe szorítja a kezét, látszik,
hogy egy hajszálon múlik, hogy kiboruljon és rám üvöltsön.
– Tűnj innen, Phoenix! – szűri a fogai között a szavakat.
Közelebb lépek és megrázom a fejem. Amikor olyan közel
vagyok hozzá, hogy megérintsem, a vállára teszem a kezem.
–  Te kértél, hogy jöjjek, hát eljöttem. Beszélj hozzám! –
kérlelem. Elfordítja a fejét és rám néz. Majd behunyja a szemét.
Nem sokáig marad csukva – csak egy pillanatra –, de arra elég,
hogy a mellkasa felemelkedjen, majd lesüllyedjen egy mély
lélegzetvétellel.
A szemembe néz, és megenyhül a tekintete. – Nem akarom…
–  Nem. – Csípőmre teszem a kezem, hogy lássa: komolyan
beszélek. – Többé nem löksz el magadtól. Nem ok nélkül hívtál
ide. A lányod vagyok, és ez az én örökségem is…
– Nem akarsz ennél többet?
– Nem, apa. – Kimondom a szót, és hagyom, hogy megtegye a
hatását. Lehet, hogy nem a biológiai apám, de ő nevelt fel, és ez
az én döntésem. – Segíteni akarok.
 Leereszti a vállát és a kanapéhoz lép a dolgozószoba sarkába.
Követem, és leülök vele szemben.
– Ha már üzletről beszélgetünk, akár ihatunk is.
– Egyetértek.
Leül, tölt magának egy pohár whiskyt, majd egy másikat
nekem. Nem rajongok érte, de ha bizonyítani akarok, akkor el
kell fogadnom.
– Mi van az üzlettel?
Apám megdörzsöli az állát. – Valamit el kell mondanom
neked, Nix… – mondja, mire felnevetek. A becenevemet
használta, ami ritkán fordul elő. Csak akkor használja, amikor
azt hiszi, hogy csalódást fog okozni nekem.
– Tudom, hogy mivel foglalkozol, apa. – Közömbös a hangom.
Színlelhet, amennyit csak akar, hogy csupán import-exporttal
foglalkozik, de engem ugyan nem tesz lóvá.
Elkerekedik a szeme, meglepi a megjegyzés. – Hogyhogy? –
kérdi.
–  Lehet, hogy internátusba küldtél, majd Svájcba fősulira, de
mindig is tudtam.
Onnan, ahol ülök, látom, ahogy megfeszülnek az izmok az
állkapcsában. Nincs elragadtatva, ezt én is tudom. De nem
számít. Tudtuk, hogy előbb-utóbb eljön ez a nap.
– Tényleg?
– Persze.
Leesik az álla. Majd gyorsan összeszedi magát, félrebillenti a
fejét, és mély döbbenettel bámul rám. – És nem is gyűlölsz
engem?
– Megmentetted az életemet. Hogy gyűlölhetnélek? – Elszorul
a torkom az érzelmektől. Nem szívesen gondolok a régi
életemre, de attól még igaz. Ő mentett meg engem. Miután a
szüleim meghaltak, befogadott, és sajátjaként nevelt fel. Az
életemet köszönhetem neki. Ezért nem számít, ha bűnöző,
mindig szeretni fogom.
Elmereng a szavaimon, végül bólint, majd felemeli a poharát,
és iszik egy kortyot.
Én is az ajkamhoz emelem az enyémet. Amikor az első csepp
a nyelvemhez ér, elfojtom a késztetést, hogy köhögjek. Azt
akarom, hogy apám komolyan vegyen, és a köhögés
valószínűleg az érettség hiányát jelentené.
Úgy bánik velem, mint egy kislánnyal. Aki rátermett és okos,
persze, de attól még kislány. Most, hogy végeztem a főiskolán,
azt akarom, hogy felnőttként tekintsen rám – ha egyáltalán
hagyja, hogy segítsek neki.
Tartozom neki azok után, amiket értem tett. Valahogyan
vissza kell fizetnem, hogy befogadott és a gondomat viselte.
A legtöbb korombeli lány boldogan lubickolna a luxusban, én
azonban nem vagyok olyan, mint a többi lány.
Nem akarom, hogy gondoskodjanak rólam. Meg akarom
keresni a kenyeremet és bizonyítani akarok.
A whisky lecsúszik a torkomon, felperzseli az útját a
gyomromig, ahonnan szétárad a melegség.
Ez megmosolyogtatja apát. – Meg lehet szokni. – Iszik még egy
kortyot, és visszhangzik a szoba csendjében a pohár koppanása
a fán, amikor leteszi a dohányzóasztalra.
Azokra a hangokra emlékeztet, amiket egy ketyegő ingaóra ad
ki az éjszaka közepén, sötét és baljós zaj. Engem azonban nem
kell babusgatni, ezt ő is jól tudja. – Mennyit tudsz? – kérdi.
Előrehajol és a combjára könyököl.
– Mindent – vallom be.
Hallgat, amíg feldolgozza az információt. A magániskolában
sok mindent megtudhat a családjáról egy lány. Néhány jó dolgot
és rengeteg rosszat. A beképzelt gazdag picsák imádnak
másokba belerúgni. Nem baj. Örülök, hogy fény derült az
igazságra. Épp kinyitnám a számat, amikor felemeli a kezét,
hogy mondjon valamit.
–  A fegyverek… – Felvonja a jobb szemöldökét, hogy lássa,
meddig terjednek az ismereteim.
–  Mindenről tudok – tisztázom. Tudom, hogy az örökbe fogadó
apám a világ egyik legnagyobb fegyverkereskedője. – Tudom,
hogy mivel foglalkozol. Tudom, hogy fegyvereket árulsz.
– Az ügyfeleim…
– Apa. – Feltartom a kezem. – Tudom, hogy az ügyfeleid nem
tisztességes emberek. Valószínűleg egyikük sem törvénytisztelő
állampolgár.
Mély barázdák jelennek meg a homlokán. – Tényleg nem gyűlölsz
érte?
–  Persze, hogy nem. Nem a munkád határozza meg, hogy ki
vagy. Az apám vagy és szeretlek, nem számít, mivel foglalkozol.
Most pedig meséld el, mi történt, és engedd, hogy segítsek.
Mintha háborút robbantottak volna ki benne a szavaim, mély
levegőt vesz.
– Nem akartam, hogy részt vegyél benne. Jobb életet szántam
neked. – Gyengéd, megrendítő szavai szeretetről árulkodnak, de
ez az én életem, ezt meg kell értenie.
 – Már felnőttem, és én ezt akarom. – Mélyen a szemébe nézek.
– Most pedig beszélj! – Ellenvetésnek nincs helye. Elég jól ismer
ahhoz, hogy ezt már ő is tudja.
– Hát jó. – Öblös nevetés tör fel a torkából, majd fogja az italt,
hátradől, és kényelembe helyezi magát a kanapén. Hosszú
beszélgetésnek nézünk elébe. – Lefoglalták a fegyvereimet.
Erre nem számítottam, rám tör az idegesség, és imádkozom,
hogy ne kerüljön börtönbe.
– Ki?
–  A konkurencia. Egy mitugrász szarházi, aki tönkre akar
tenni. Nem akartam, hogy kihasson az életedre.
– Mondd el!
Megszorítja a poharat a kezében, elfehéredik az ökle. Ez nem
fog tetszeni.
– Alaric Prince-nek hívják, és ő a legaljasabb gonosztevő. Évek
óta szisztematikusan próbál aláásni engem. Arról nem is
beszélve, hogy vérdíjat tűzött ki a fejemre, amit valamilyen
csoda folytán eddig sikerült megúsznom.
Vérdíjat?
Mintha gyomorszájon ütöttek volna. Vérdíjat tűztek ki az
apám fejére. Olyan ez a szó, mint egy kirakós darabkája, amit
sok-sok évvel ezelőtt elvesztettem, de most végre a helyére
került. Kezd értelmet nyerni mindaz, ami az évek során történt.
Hogy miért rejtőzködik az apám az erődjében. Meg akarják
öletni. Muszáj többet megtudnom.
– Nem értem. Ki ez az alak?
–  Egy kis szaros. – Meglep a hangjában rejlő gyűlölet. Egy
sztori lapul mögötte, amibe be kell avatnia, hogy segíteni
tudjak.
– Ennél azért többet kell tudnom. – Kihívóan felvonom a jobb
szemöldökömet. – Már eljutottunk idáig. Ha végig akarjuk
csinálni, akkor jobb, ha mindent elmesélsz.
– Ez egy hosszú, bonyolult történet.
Előrehajolok, rákönyökölök a térdemre. Oldalra billentem a
fejem és elmosolyodom. – Nos, akkor szerencse, hogy végleg
hazajöttem. Mert időm, mint a tenger. Ráérek az idők
végezetéig is, apa. Mesélj tovább! Mióta tart a háború?
– Négy éve.
Hirtelen összeállt a kép. Hogy miért küldött magániskolába a
világ végére. Miért nem hagyta, hogy felvegyem a nevét, amikor
kértem. Miért nem ismer el hivatalosan is a gyerekének. Azt
hittem, csak azért, mert nem bizonyítottam neki, holott
háborúzik valakivel. Csak meg akart védeni. Szétárad bennem a
melegség, amit jeges rémület követ. Ez az Alaric nevű alak
bántotta az egyetlen embert, aki megpróbált megvédeni engem.
Muszáj tennem valamit; többet kell tudnom. De előbb meg kell
győződnöm arról, hogy jól hallottam. Hogy nem én okoztam
neki csalódást.
– Hát ezért… – Könnyek szöknek a szemembe.
Felemeli a kezét, majd átnyúl a dohányzóasztal fölött, és
megfogja a kezem. – Soha nem szégyelltelek. Te a lányom vagy.
Lehet, hogy nem vér szerint. De mivel szeretlek, nem
hagyhattam, hogy tudomást szerezzen rólad.
A szeretet és az odaadás, amit ez iránt a férfi iránt érzek, nem
hagy nyugodni; felállok és járkálni kezdek. Ugyanazt csinálom,
amit ő, alig néhány perccel ezelőtt. Átjárja a testemet az ideges
vibrálás, és elgondolkodom, hogy mit is jelent mindez.
Oda-vissza lépkedek, de hiába, nem találom a szavakat. Olyan
száraz a szám, mintha homokot rágnék. Pedig valamit muszáj
mondanom. Megkérdeznem. – Na és most? Már tudja?
–  Nincs okom ezt feltételezni. – Ám a szavai mögött kétség
lapul.
– Miért gyűlöl ennyire?
Vállat von, de mélyen a szemébe fúrom a tekintetem. El kell
árulnia. Bármi is az, tudnom kell.
– Mert azt hiszi, hogy én öltem meg a bátyját.
Meg sem lep, hogy apám megölt valakit. Michael Lawrence
könyörtelen ember, de ahogy rám néz, kétlem, hogy ő tette.
Mindenesetre rákérdezek: – És te voltál?
Felpillant, elkerekedik a szeme. – Nem.
Erre megtorpanok. Szótlanul bólintok, már tudom, hogy csak
egy megoldás létezik. – Akkor le kell állítanunk ezt a háborút.
–  Hidd el, én már megpróbáltam. Semmit sem tehetek. Rég
túllendültünk azon a ponton, ahol még meghallgatna vagy
hinne nekem.
Csendben ülünk egymás mellett, és milliónyi gondolat cikázik
az agyamban. Remegni kezd a térdem az idegességtől, de
elfojtom. A tétlenség nem járható út, s bár nem vagyok száz
százalékig biztos az ötletemben, mégis szavakba öntöm. – Akkor
azt hiszem, csak egy dolgot tehetünk.
– Éspedig?
–  Kényszerítenünk kell. – Széles mosolyra húzódik a szám.
Apám nem viszonozza, ehelyett úgy néz rám, mintha azt
mondaná: Ez nyilvánvaló, de hogyan?
 – És mit gondolsz, hogy csináljuk?
–  Erővel. Vegyük el mindenét, és ha porig égetjük, kénytelen
lesz beletörődni.
– De addigra már túl késő.
– Miért? – kérdem.
– Nem tudok elég közel férkőzni hozzá.
Újabb ötletek villannak fel az agyamban, de ezek sötétebbek
és mocskosabbak, és biztos vagyok benne, hogy apám egytől
egyig utálni fogja őket.
– De én igen. Engem nem ismer. Senki sem ismer. Meg tudom
szerezni az információt, amire szükséged van.
– Phoenix.
– Nem, apa. Ne Phoenixezz engem! Ez az én döntésem. Már nem az
a kislány vagyok, akit elküldtél iskolába. Hadd segítsek!
Elvékonyodik a szája, és feláll, majd újra járkálni kezd. Nem
tetszik neki az ötlet, de legalább fontolóra veszi.
– Nem akarom, hogy bajod essen – kérlel.
– Nem fog.
–  Nem tudhatod, hogy… – Beletúr a hajába. – Alaric Prince
bosszúra szomjazik. Ő a legromlottabb ember a világon. Én csak
tudom.
Megkerülöm a felborított íróasztalt, és odalépek mellé.
Amikor közvetlenül mellette állok, felnézek az arcára. – Ne
kételkedj bennem!
– Nem kételkedem. Csak nem akarlak…
Látom apám szemében a mélyről fakadó szeretetet, félelmet
és kétségbeesést.
– Bízz bennem! Higgy bennem! Hadd segítsek!
Hadd mentselek meg, ahogy valaha te is megmentettél engem.
 –  Oké. – Ezzel az egy szóval megpecsételődik a sorsom és
Alaric Prince sorsa.
Megtalálom a módját, hogy legyőzzem az ellenséget. Bármi
áron.
 MÁSODIK FEJEZET

Alaric

Miután elintéztem az üzletet az Államokban, ideje

továbbállnom. A fegyverek biztonságban vannak – sőt, az AK–
47-esek, amiket elhappoltam Michael Lawrence orra elől,
biztonságban vannak Cyrus Reed birtokán. Nem szokásom a
raktáramon kívül elhelyezni a fegyvereimet, mivel azonban a
riválisomtól loptam őket, még nem hozhatom forgalomba az
árut. Cyrustól csak egyhétnyi hajóútra vannak a Karibi-szigetek,
és itt a remek alkalom, hogy lazítsak egy kicsit, mielőtt újra
beindul az üzlet.
Elsőként a Bahamákra vezet az utam, de lesz még néhány
megálló menet közben. Egy ponton Venezuelába is le kell
mennem, s ha már Dél-Amerikában leszek, átszervezem a többi
találkozómat is.
De nem csak az üzlet miatt kelek útra. Feltett szándékom,
hogy kirúgok kicsit a hámból.
Ezért is kezdem a Bahamákon.
Mathis új klubot nyitott abban a hatalmas szállodában a
szigeten, és jövő héten óriási partit fog adni.
Kitűnő alkalom, hogy megejtsek néhány találkozót.
Az ember nem gondolná, hogy egy klubban is lehet
fegyvereket árulni, de amióta átvettem az üzlet irányítását, már
rájöttem, hogy tökéletes helyszínül szolgálnak. Ami azt illeti, a
csajok, a pia, a drogok és a fegyverek remekül mennek
egymáshoz.
Könnyebben kinyílik a férfiak pénztárcája, ha egy csinos
lányka vonaglik az ölükben.

Mire kiköt a jacht, készen állok a lazításra. Kihasználtam a

tengeren töltött időt, hogy megszervezzem a megbeszéléseket
erre a hétvégére, az elsőt Xavierrel. Tizenötezer puskát akar egy
kormánypuccshoz.
Leszarom, hogy mire használja őket; engem csak a pénz
érdekel. Ez az üzlet önmagában húszmilliót hoz a konyhára.
A főfedélzeten lévő irodámban felveszem a telefont, és
tárcsázom Cristian mellékét. Felveszi az első csörgésre. –
Tizenegyre légy indulásra kész – utasítom, mielőtt
megszólalhatna.
– Igen, főnök – vágja rá, és megszakítom a vonalt. Nincs több
mondanivalóm. Az embereim tudják, mi a dolguk. Mindenhová
elkísérnek – beleértve a trópusi szigeten töltött éjszakai
szórakozást is.
Cristian a jobb kezem és a biztonsági főnököm. Ha az
embereimről van szó, nem keverem az üzletet a szórakozással,
így ők nem a barátaim. Szigorúan vezetem a hajómat, nem
kötődöm senkihez. Ami pokolian megkönnyíti az életemet.
Az egyetlen ember, akit valaha szerettem, halott. Az én
hibámból, és még egyszer nem követem el ugyanezt a hibát.
Érzelmi kötelék hiányában mindenki nélkülözhető.
Otthagyom az íróasztalomat és elindulok a hajóm orrában
lévő kabinom felé. Odabent levetkőzöm, és belépek a zuhany
alá.
A jachtom az otthonom. Van néhány lakhelyem szerte a
világban, de ritkán tartózkodom bennük.
Télen és tavasszal a Karib-tengeren vagyok, a nyarat pedig
többnyire Európában töltöm. Idén azonban üzleti okokból nem
keltem át az óceánon, de talán jobb is. Szeretem, hogy a szigetek
most olyan néptelenek.
Olykor meghúzom magam. Az én munkámban nem tanácsos
túl sokáig maradni egy helyen.
Ahol a legtöbb embernek raktár van a hajó fenekében, ott egy
kisebb fegyverrakományt tartok, amit még el kell szállítani. Elég
nagy a hajóm. Több mint ötven méter hosszú, elég nagy ahhoz,
hogy kielégítse az igényeimet, ugyanakkor elég kicsi, hogy ne
keltsen feltűnést.
Befejezem a zuhanyozást, és a szalon felé veszem az irányt.
Az embereim talpig fekete öltönyben, fülhallgatóval a fülükben
várnak, indulásra készen állnak. Hamarosan megérkezünk a
klubba.
Amikor belépek, Mathis egy gyönyörű nőt küld a
fogadásomra. A barátom nincs a városban. Mint kiderül,
valahol Dél-Franciaországban lopja a napot, valószínűleg Saint-
Tropez-ben, de tudja, hogyan hízelegjen a hiúságomnak.
Amikor a piros ruhás szépség az asztalomhoz vezet, mely fent
van a klub felett, az elszeparált VIP-szekcióban, a közelben
félmeztelen nők táncolnak.
 Még rendelni sem kell, már előkészítették az asztalt az
ízlésemnek megfelelően. Vodka, tequila, whisky és pezsgő – van
itt minden, ami a vendégeknek kellhet.
Xavier elsőként érkezik.
– Mit kérsz? – kérdem.
–  Vodkát – feleli, és intek a felszolgálónőnek, aki kitölti az
italokat.
–  Mennyi? – Emlékszem, miben állapodtunk meg a korábbi
telefonbeszélgetéseink során, de olykor változnak a dolgok,
ezért érdemes megerősíteni a megállapodást.
– Tizenötezer – mondja. Lehet, hogy egy háborúhoz nem elég,
de kinézem belőle, hogy a konkurenciától is venne fegyvert.
De már nem sokáig. Ha minden a terv szerint halad, a hónap
végére Lawrence el lesz intézve. Már csak a csalit kell
megtalálni, hogy csapdába csaljam.
Felemelem a poharamat és belekortyolok, elfojtom a bosszú
gondolatát, hogy az aktuális üggyel tudjak foglalkozni, az okkal,
amiért eljöttem ebbe a klubba. – Mikor?
– A hónap végén.
– Helyszín?
– Ugyanott, ahol eddig.
Helyes. Ismerem a környéket. Lawrence is ott tartja a
fegyverkészleteinek egy részét, ami azt jelenti, hogy Xavier be
akarja biztosítani magát. Tudja, hogy Michael valószínűleg nem
tud teljesíteni, azután nem, hogy legutóbb elloptam tőle egy
kisebb szállítmányt, de úgy tűnik, hogy a kis barátom adni akar
neki még egy esélyt, hogy helyrehozza a hibát.
Érzem, ahogy szétterül a mosoly az arcomon. Az újabb
szállítmányt is ellopom, és miután tönkreteszem Michael
Lawrence-t, térden csúszva fog könyörögni nekem.
– Ugyanannyi lesz, mint eddig.
– Köszönöm, barátom.
Bárcsak ne hívna így! Nem a barátom. Csak egy ügyfél, és ami
a legrosszabb, nem az a hűséges típus. De sebaj. Még nem tudja,
hogy ő csak egy gyalog a játékomban.
– Még valami? – kérdem. A fejét rázza. – Akkor igyunk.
– És dugjunk. – Felnevet.
Mind egyformák – rohadtul egyformák. Bármennyire is
szeretném ezt tenni, még egy nőt sem láttam a klubban, aki
felkeltette volna az érdeklődésemet. Mindannyian torkuk
szakadtából visítoznak, csábítóan riszálják magukat, hogy
felfigyeljek rájuk. Fogom az italomat, és végigsiklik a
pillantásom a kínálaton. Mathis rá jellemzően a dekadenciára
és a bűnre tervezte ezt a klubot. A tér nagy része modern. Hideg
és steril, fémmennyezettel és -korlátokkal. Ám a VIP-szoba, ahol
én vagyok, igazán rendkívüli.
Minden privát boksz elzárható a kíváncsi szemek elől fehér
sifonfüggönyökkel, amiket elhúzva zavartalanul mehet a
suskus. Jelenleg nyitva a függönyöm, így tökéletes kilátás nyílik
a helyemről.
Mathis kiváló munkát végzett.
Amikor mindketten a szánkhoz emeljük a poharunkat, látom,
hogy Cristian nem engem néz, és követem a tekintetét. Hamar
kiderül, hogy mit, pontosabban kit bámul. Az ülések mögött a
leggyönyörűbb nő áll, akit valaha láttam.
Hosszú, barna haja gömbölyded melleire omlik. De a szeme
az, ami a leginkább lenyűgöz. Innen, ahol ülök, nem látom a
színét, ám amikor a szemembe néz, megbabonáz. Csak egy
másodpercre pillant felém, majd elfordul, mintha ott sem
lennék.
Kevés nő művel ilyet. Pláne egy ilyen helyen.
A legtöbb nő azonnal rám veti magát. Ő azonban hátat fordít
nekem. Igaz, a hátsója is szép látvány. Rövid ruhája, mely
szemből visszafogottnak tűnt, minden, csak nem az.
Nem. Innen, ebből a szögből semmit sem bíz a képzeletemre.
A két vékony pánt végigfut meztelen hátán, a ruha egészen a
fenekéig nyitva.
Elbűvölve felállok a helyemről, meg kell tudnom, hogy ki ez a
nő – és miért utasított el ilyen könnyedén.
Céltudatosan odalépek hozzá. A csapatom villámgyorsan
követ, így baromi ijesztő lehetek, ahogy a lány felé tartok.
Szólhatnék nekik, hogy maradjanak a helyükön, de látni
akarom a lány feszengését. Kizárt, hogy egy ilyen kiscica, mint
ő, ne tenné.
Amikor odaérek hozzá, fölé tornyosulok. Nem lát, de érezheti
a jelenlétemet, mert megfeszülnek az izmok a hátán.
Lassan, ráérősen szembefordul velem.
Fel kell emelnie a fejét, de amikor a szemembe néz,
kitágulnak a pupillái.
Nem dugni jöttem ide ma este, de miután látom, ahogy
szétnyílik a szája, és duzzadt, telt ajkai közül felszakad egy
sóhaj, meg akarom kefélni. Érezni akarom, ahogy megfeszülnek
a farkamon azok az ajkak.
–  Nem érdekelsz – vágja hozzám, mielőtt megszólalhatnék.
Hátravetem a fejem, és felnevetek – újabban ritkán fordul elő.
– Azt sem tudod, mit akartam kérdezni.
–  Azt, hogy kérek-e egy italt. És mivel már van egy… –
Felmutatja a poharát, amit eddig nem láttam. Friss lehet, még
pezseg. – Nincs szükségem másikra.
– És ha tévedsz?
– Szóval nem azért jöttél, hogy megkérdezd, akarok-e… mit is?
– Felvonja a szemöldökét. – Beszélgetni veled?
– Megint tévedsz. – Nem egészen, de azért mégis.
– Nos, kíváncsivá tettél. Eljöttél idáig…
–  Felfigyeltél rám. – Elvigyorodom, és mivel rájöhetett a
tévedésére, még inkább kiszélesedik a mosolyom. –
Megmondom, mit gondolok. Szerintem azt akartad, hogy
idejöjjek. Szerintem élvezed a macska-egér játékot.
– Szerintem meg semmit sem tudsz.
– Kár. – Vállat vonok és elsétálok.
– Ennyi? – kérdi a hátam mögül.
–  Aha. – Visszaszólok a vállam fölött. – De… – Hatásszünetet
tartok. – Ha meggondolnád magad, holnap visszajövök.
Ugyanekkor. Ugyanitt. – Azzal elsétálok, ki a VIP-helyiségből,
majd a klubból.
Amint kilépünk a friss levegőre, megállok. Jobbra fordulok, és
Cristianre pillantok.
– Igen, főnök?
–  A neve. A társadalombiztosítási száma. Holnapra deríts ki
mindent, amit tudni lehet arról a nőről.
Meg sem kérdi, mi szükségem az információkra. Meg akarom
dugni azt a nőt, de addig egy ujjal sem érek senkihez, amíg
utána nem nézünk.
{1}
A Veterans of Foreign Wars (VFW) az amerikai háborús veteránok szervezete,
akik katonai szolgálati tagként háborúkban, hadjáratokban és expedíciókban
harcoltak idegen földön, vízben vagy a levegőben. A szervezetet 1899-ben
alapították Ohio fővárosában, Columbusban. (A ford.)

{2}
 Minnesota állam két legnagyobb városára, Minneapolisra és a vele szomszédos
Saint Paulra gyakran utalnak együtt az Ikervárosok néven. (A ford.)

{3}
 Magyarul kaguár (a puma egyik neve). Azokat a nőket nevezik így, akik 35
évesek elmúltak, anyagilag és párkapcsolati szempontból függetlenek, és nem is
tervezik ezen szabadságuk elvesztését, de szerelmi életükben legalább nyolc
(vagy még több) évvel fiatalabb férfira vágynak. (A szerk.)

{4}
 Paul Bunyan Amerika híres óriás favágója, akiről számtalan legenda szól.
Minden történetben, és ábrázoláson elmaradhatatlan társa Babe, a kék ökör. (A
ford.)

{5}
 A népszerű anekdota szerint Marie Antoinette francia királyné arra a hírre
reagált ezzel a mondattal, hogy a párizsi szegényeknek már kenyérre sem telik.
(A ford.)

{6}
 Fitneszkarkötő, okosóra. (A szerk.)

{7}
 Életmóddal és divattal foglalkozó, elsősorban nőknek szóló nemzetközi
tévécsatorna, eredeti neve: Travel & Living Channel. (A szerk.)

{8}
  Olasz szó, jelentése: tanácsadó. (A szerk.)

{9}
  Nagy sebességűre átépített régi autó. (A szerk.)