LINDA LEE

Sivatagi Rózsa
 A mű eredeti címe: Desert Rose
Copyright © 1991, Linda F. Lee
All rights reserved!

A fordítás a Diamond Books

1991. évi kiadása alapján készült.
Hungarian translation © 1992 by Cherubion Kft.
Hungarian edition © 1992 by LAP-ICS Könyvkiadó
Szedte és tördelte: Cherubion Kft.

ISBN: 963 7767 31 2

1.

1830, Mexikó, Paso del Norte

Szeme hirtelen felpattant. A reggeli nap besütött az ablakon, arany fénnyel

vonva be a szobát. Lassan ébredezett álmokkal teli szendergéséből,
miközben a berendezés egyre élesebbé vált körülötte. Eszébe jutott a Paso
del Norte környékén dúló homokvihar, ami lehetetlenné tette, hogy
kimozduljanak. Lorena sóhajtott egyet, öklével a párna közepébe csapott,
hasára fordult, és ismét belesüppedt az ágyba.
Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett az égen, s a fény egyre
erősebb lett, már nem lehetett tovább aludni tőle. A melegtől felült, és
észrevette, hogy a homokot hordó szél lecsendesedett, és helyét átvette a
ragyogó tavaszi napsütés. Elmosolyodott.
– Istenem! – kiáltott föl, majd ledobva magáról a takarót, kiugrott az
ágyból. – Alig tudom elhinni, hogy végre itthon vagyok!
Lorena nem bajlódott köntössel vagy papuccsal, odaszaladt az ablakhoz,
és izgatottan nyitotta ki. A falhoz csapódó értékes ablaktáblák, amiket
valamelyik régi ősük hozatott Spanyolországból, tiltakozva zördültek meg.
Egy elragadtatott sikollyal elfordult az ablaktól, és felismerhetetlen hangon
kiáltott még egyet-kettőt.

Mindenkit – aki a Cielo el Dorado hacienda kerítésén belül szorgoskodott –

megijesztett és mozdulatlanná dermesztett ez a hang. Eddig indiánok és
rablók népesítették be fantáziájukat, míg a könnyű szél el nem sodorta
hozzájuk az egyszerű dallamot. Lorena! Megkönnyebbülten felsóhajtottak,
gyorsan keresztet vetettek, és folytatták a munkát.
– Dios mío – sóhajtott föl az egyik terebélyes mexikói asszonyság. – Már
azt hittem, eljött a mi időnk, de közben elfelejtettem, hogy visszajött
Lorena.
– Yo también – szólt egy semmivel sem kisebb súlyú ember. – Jellemző a
mi Lorenánkra, hogy felfordulást okoz.
– Az ember azt hinné, abban a flancos angol iskolában megtanítják
nekik, hogyan kell egy igazi hölgynek viselkedni – jelentette ki az
asszonyság méltatlankodva. – Én mondtam Diegónak, hogy
Spanyolországba küldje… ha már mennie kellett. Ott legalább azokat a
dolgokat is megtanulta volna, amiket egy hölgynek tudnia kell.
– Ugyan, Dalia, te sem tudod jobban, mint én, mit tanítanak
Spanyolországban, és biztos vagyok benne, hogy neked is éppen annyira
hiányzott Lorena az elmúlt öt esztendőben, mint nekem.
Egy mosoly lágyította meg Dalia arcán a ráncokat, amikor a fiatal lányra
gondolt, akit születése óta babusgatott. Igen, boldog volt, hogy Lorena
végre hazajött. Csak azt szerette volna, ha ez jobb körülmények között
történik. Annyira igazságtalannak tűnt, hogy valakit ilyen fiatalon ennyi
tragédia érjen. Először édesanyja elvesztése tizenhárom évesen, aztán egy
évvel ezelőtt édesapja is magára hagyta a tizenkilenc éves Lorenát. Dalia
mélyet sóhajtott magában. Lorenának már férjhez kellett volna mennie.
Mint korábban, Dalia most is elmerengett azon, hogyan hanyagolhatta el
ennyire egyetlen gyermekét Diego Cervantes. Már régen haza kellett volna
hozatnia, és keresni neki egy férjet. Most már azonban Diego halott, és
semmit sem tehet gyermekéért. Elég, állította le magát, ő és Pedro mindent
megtesznek majd a fiatal hölgyért, akit úgy szeretnek, mint a sajátjukat.
Dalia Lorena szobája felé pillantott, és éppen amikor Pedro előrehajolt és
megpuszilta az arcát, felnyalábolta a szoknyáját.
– Menj, nézd meg, miben sántikál az a kis huncut!
Dalia arca karmazsinszínt öltött, ami arra az édes kislányra emlékeztette
Pedrót, akit negyven évvel ezelőtt feleségül vett.
– Pedro – dorgálta meg férjét, miközben játékosan a kezére ütött –, túl
öreg vagy te már ahhoz, hogy így incselkedj velem.
Mielőtt még Pedro elkaphatta volna a csuklóját, az asszony kicsúszott a
karmaiból, és elsuhant a mindenkit halálra ijesztő hang irányába.
Pedro még egy ideig figyelte, hogyan távolodik, széles csípőjét ringatva,
aztán elindult az istálló felé, és széles mosoly terűit el az arcán.
– Öreg! Majd én megmutatom neki, ki az öreg!
Dalia átvágott a füves udvaron, aztán egy keskeny, hosszú folyosón
haladt, mindvégig a lány szobájába vezető hangokat követve. Hiába
kopogott a faajtón, semmi válasz nem jött, de a ricsaj nem halkult. Mikor
végül belépett, a lélegzete is elállt.
Lorena körbe-körbe táncolt a szobában egy kispárnát szorítva melléhez
és hangosan énekelt. Igaz, Lorena nem számított klasszikus szépségnek
Spanyolországban, vagy akár Mexikóban sem, de el kell ismerni, hogy volt
benne valami megkapó. Dalia számára azonban ő volt a legszebb.
A hálóinges alak úgy suhant keresztül az aprócska szobán, mintha a
leghatalmasabb bálteremben lenne, körülvéve a legudvariasabb férfiakkal.
Vörös fürtök kavarogtak a levegőben, és a zöld szempár vidáman nevetett,
miközben ide-oda libbent és forgott a szobában. Milyen gyönyörű gyermek,
gondolta Dalia. Mi lesz vele most, hogy az édesapja halott?
Ahogy ott állt észrevétlenül az ajtóban, Dalia arra az időre gondolt, ami
Diego Cervantes halála óta telt el. Mintha csak tegnap történt volna, hogy
az a hatalmas amerikai, Clay Wakefield, megérkezett a szörnyű hírrel. Már
korábban is járt Cielo el Doradón, és Dalia tudta, hogy Diego barátja, de
meglepődött és gyanakodni kezdett, amikor megmutatta Pedrónak a levelet,
amit Diego írt neki. Nemcsak a hacienda irányítását bízta Diego erre az
idegenre, hanem azt is, hogy viselje gondját Lorenának. Diego a halála előtt
írta a levelet, és az az ember, akiről szólt, el is hozta a haciendára.
Daliát döntötték az érzelmek. Szerette volna, ha a levél csak csalás
lenne. Még most is, amikor Pedro szó nélkül elfogadta a helyzetet, azt
kívánta, bárcsak hazugság lenne. Azonban, legnagyobb bánatára felismerte
Diego lendületes, bár kissé remegő kézírását. Dalia fájdalmasan hunyta le a
szemét. Vajon egy olyan férfi, aki nem is ismeri, képes lesz majd megfelelő
férjet találni neki? Vagy megpróbálja-e egyáltalán? Érdekelni fogja? Vagy
hozzáadja egy öreg, goromba férfihoz, aki fiatal feleségre vágyik? Hát nem
pontosan ez történt alig két éve a fiatal Maria Elena Comallal? Vagy még
rosszabb, ha megpróbálja megkaparintani magának azt, ami Lorenát illeti.
Daliát gyötörték ezek a kérdések, de amikor elmondta őket a férjének,
Pedro csak annyit mondott, hogy Clay azt teszi, amit a leghelyesebbnek tart.
Clay azt teszi, ami a leghelyesebb! Dalia csendben elhúzta a száját,
szeme dühösen szűkült össze. Egyáltalán nem tetszett ez neki! Miért olyan
biztos ebben Pedro?
Amikor az amerikai megtudta, hogy Lorena még mindig Angliában van
az iskolában, megírta neki, hogy az apja meghalt, és azonnal térjen vissza
Cielo el Doradóra. Dalia emlékezett, mennyire megkönnyebbült, amikor
Wakefield elküldte egyik emberét és egy gardedámot, hogy biztonságban
hazahozzák Lorenát. El kellett ismernie, Clay mégsem volt teljesen barbár,
mint a többi amerikai, mert nem hagyta, hogy Lorena egyedül jöjjön haza.
Miután felmérte, mennyi időre van szüksége, még otthon elintézi a
dolgait, és kiszámította, mennyi idő alatt ér haza Lorena Angliából,
bejelentette, hogy egy év múlva visszatér. Kiadta az utasításokat Pablónak
és a legjobb embereinek, aztán a szemtelen amerikai felpattant fekete
paripájára, és csatlakozott a Santa Fébe, onnan pedig a Missouriba tartó, jól
felfegyverzett karavánhoz.
– Dalia? Dalia! – ismételte meg Lorena, amikor nem kapott választ. –
Miről álmodozol? Olyan vagy, mintha valakit keresztbe akarnál elnyelni. –
A lány felkacagott, kezébe kapta dadájának dundi kacsóját, és forgott vele
körbe a szobában.
– Tenga cuidado, chica. Túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy így
bánjanak velem – szólt Dalia ajkán egy mosollyal, ami meghazudtolta
komoly szavait, gondolataiból pedig gyorsan kitörölte Clay Wakefieldet.
– Jaj, Dalia, nagyon vigyázok rád, és ha te túl öreg vagy, hát akkor én
vagyok a Szűz Mária.
– Lorena, nem lenne szabad így beszélned!
A lány érezte, hogy jobb lesz, ha elszégyelli magát Dalia korholása
miatt, de amint az öreg hölgy az armoire felé fordult, Lorena szemében
ismét vidám fény gyulladt.
Daliának a lélegzete is elállt, amikor kinyitotta a nehéz spanyol armoire-
t, ami több nemzedék óta volt a Cervantes család hölgy tagjainak
birtokában. Rengeteg ruha sorakozott egymás mellett a szivárvány minden
színében, és nagyon különböztek a mexikói bő, lenge viselettől, amihez a
dadus szokott. Amikor közelebbről is megnézte, látta, hogy mindhez
tartozik egy fodros napernyő, és egy aprócska cipő.
– Gyönyörű szépek, chica. Nézd csak! – Dalia kivett egy hidegkék színű
ruhát, majd néhány pillanatnyi keresgélés után a hozzá illő napernyőt és
cipellőt.
– És mindhez van kesztyű és megfelelő színű szalag – egészítette ki
Lorena. – Ez most a legújabb európai divat, és ezek a legkényelmetlenebb
ruhák, amiket csak ki lehet találni. Mondtam Luznak, hogy kár fáradnia a
kicsomagolásukkal, mivel itt nincs rájuk szükségem.
Lorena elgondolkodva emelte fel a fejét, és ajkai huncut mosolyra
húzódtak.
– Talán elosztogathatnám őket. Minden asszonynak egyet-egyet. Nekünk
lennének a legjobban öltözött, vagy legalábbis a legtarkább szolgálóink az
egész környéken.
A lány újra felkuncogott, amikor elképzelte a választékosán felöltöztetett
asszonyokat, amint a díszes bálterem helyett, az az udvaron, a kút mellett,
éppen vizet húznak fel vödörben, ahelyett, hogy csinos lovagokkal
lejtenének.
Dalia csak megrázta a fejét.
Lorena szemmel láthatóan megunta a témát, és így folytatta:
– Ma kilovagolok át a szőlőhegyen, le a folyóhoz, és talán még a
hegyekbe is felmegyek.
Lorena levetette magát az ágyra, és a plafont nézte, zöld szeme
izgatottan csillogott.
– Alig tudom elhinni, hogy tényleg itt vagyok.
– De itt vagy és heteken… hónapokon át lovagoltál, nem is beszélve az
azt megelőző tengeri utazásról – mondta Dalia. – Jobb lenne, ha benn
maradnál. Pihenésre van szükséged.
– Egy karavánnal lovagolni Veracruztól Paso del Nortéig lassú, unalmas
tempóban teljesen más, mint szabadon vágtázni, amikor a szél az arcodba
fúj. A tengeri utazás pedig messze nem volt olyan rossz, mint a szárazföldi.
A hajón legalább mozoghattam. – Lorena felült, és felhúzta a térdét. –
Mindig arról álmodtam, hogy hazajövök, oda, ahova tartozom, s láthatom a
barátaimat, a földet, s az otthonomat.
A lány kinézett az ablakon, szemeiben egy pillanatra vágyakozás
tükröződött, de aztán hamar el is tűnt onnan. Visszafordult Daliához.
– Különben is, csak megbolondulnék itt benn ilyen szép napon. Már alig
vártam, hogy hazaérjek, és lovagolhassak a mezőkön, a meleg napsütésben.
Londonban borzalmas az idő. A nap hosszú hónapokra elbújik, és
egyáltalán nem mutatja magát. A hideg, nedves levegő egészen a
csontomba ivódott. Évekbe telik majd, ha nem életem végéig, míg teljesen
megszáradok.
Dalia visszafordult az armoire-hoz, óvatosan visszatette a ruhát és a
tartozékokat.
– Azt hiszem túlzol, chica. Elfelejted, milyen kegyetlen is tud itt lenni a
nap. Fogadni mernék, hogy nyár közepére már egy kis felhő után fogsz
vágyakozni. Én pedig nem engedem, hogy azt a csodálatos bőrödet
befeketítsd, mint egy vaquero.
Egy régi bőrtáskában turkálva, Dalia rábukkant egy széles karimájú
szalmakalapra, amit az áll alatt meg lehetett kötni. Hasonlított azokhoz a
sombrerókhoz, amiket a férfiak hordanak, de mivel szalmából készült, nem
volt olyan nehéz.
– Talán azt nem tudom megakadályozni, hogy a napra menj, de ahhoz
ragaszkodom, hogy kalapot viselj – jelentette ki Dalia ellentmondást nem
tűrő hangon.
Az asszony szenvedélyes megnyilatkozása közben Lorena is átnézte a
táskát. Mire a dadus befejezte, Lorena már fel is vett egy keskeny, csípőjére
feszülő fiúnadrágot, és egy fehér vászoninget, ami látni engedte fiatalosan
gömbölyded melleit.
– Lorena! – kiáltott föl Dalia, miközben a szalmakalapot terjedelmes
melleire ejtette. – Mi van rajtad? Elfelejted, hogy már nem vagy gyerek.
Most már egy fiatal hölgy vagy! Hát nem ezért küldött el apád, hogy ezt
megtanuld? Éppen ideje, felhagyni ezekkel a gyerekes dolgaiddal. És ha
már a témánál tartunk, sokkal helyesebb lenne, ha inkább kocsival utaznál,
nem pedig lóháton.
– Kocsival! – sikította Lorena. – Micsoda gondolat! No de Dadus!
Sokkal veszélyesebb egy ócska, rozoga kocsin közlekedni, mint lóháton.
A lány elhúzta a száját, amikor elképzelte, ahogy a gyalulatlan carretas
végigdöcög a környék hepehupás útjain.
– Mit csinálnak a hölgyek Angliában? Biztosan nem nyargalásznak fel-
alá lóháton.
Dalia biztosan érezte, hogy igaza van, bár semmit sem ismert a hacienda
életén kívül.
– Ló vontatta hintón járnak, vagy ha úgy tetszik lóháton, oldalnyereggel.
– Mi az az oldalnyereg? – kérdezte Dalia gyanakodva.
– Egy buta dolog, ami lehetővé teszi, hogy a nők úgy tudjanak lovagolni,
hogy mindkét lábuk egy oldalon van.
– Carramba! Csak kerülgeted a forró kását – morgott Dalia, mert nem
volt ínyére, hogy tévedett. – Azzal kellene törődnöd, amit az itteni emberek
gondolnak, nem pedig azzal, amit Angliában. Mit kezd majd a jövendőbeli
férjed egy olyan lánnyal, akiben ilyen kevés nőiesség van? – tette hozzá az
asszony, miközben figyelte, hogy Lorena befejezi az öltözködést. Már
amikor kimondta a szavakat, Dalia tudta, hogy ha rászánja magát, akkor
Lorena tud tökéletes hölgyként viselkedni; azonban sem a múltban, sem
pedig most, nem túl gyakran határozta el magát. Mennyire különbözött a
gyermek az anyjától.
– Jaj, Dios – sóhajtott föl hangosan Dalia –, mit kezdjek én veled?
– Gondolom, gyere velem, amíg eszek valamit, és szünet nélkül
zsörtölődj tovább az illetlen viselkedésemért. Egyébként, nem kell
aggódnod, nem megyek férjhez – szólt Lorena mit sem törődve Dalia
felhúzott szemöldökével. – Én is tudok annyit a borkészítésről és a
földművelésről, mint bárki más. A Cervantes család már a tizenhetedik
század óta ezzel foglalkozik. Most rajtam a sor. Ezért hát kár aggódnod
amiatt, hogy nincs bennem semmi nőies finomság. Nincs is rá szükségem.
Folytatom a hagyományt, és én fogom vezetni a haciendiát.
– Nem akarlak kiábrándítani, chica – jegyezte meg Dalia, mivel most
már tudta, miről beszél a lány –, de ha folytatni akarod a hagyományt, akkor
nincs más választásod, férjhez kell menned, és sok-sok gyereket kell
szülnöd.
A szavak hallatán Lorena egy pillanatra elhallgatott, de aztán
jóindulatúan elnevette magát.
– Ezen még ráérünk gondolkodni – szólt, majd belekarolt Daliába, és
kivonszolta a hálószobából, kellemetlen érzéseket keltve a dadában az
amerikai miatt, aki most mindent irányított. Lorena egyáltalán nem vett
tudomást a férfi létezéséről. Hát nem küldött neki levelet, hogy értesítse
apja haláláról? Talán semmit sem írt önmagáról. Dalia nem akarta, hogy ő
legyen az, aki elmondja neki, mi a helyzet, de valakinek hamarosan meg
kell tennie, mert az amerikai bármikor megérkezhet. De most még nem,
sóhajtott föl. Hagyja, hogy Lorena kiélvezze a hazatérés őrömét. Lesz még
idő megmondani neki.

A rügyező tavasz betöltötte Lorena érzékeit, mikor kilépett a folyosóról a

tető alá. A sima kövek között vastag fű hajtott a lába alatt. Az egész udvart
gyönyörű zöldre festette a hosszú téli pihenő után frissen előbújt fű, a
hatalmas nyárfák pedig ezüstzöld levelekbe öltöztek.
Dalia ott jött mögötte, és együtt léptek ki az udvarra, hogy elsétáljanak
az óriási fák alatt és az udvar kútja mellett, ahol az asszonyok húzták föl a
napi munkához szükséges vizet.
– Señorita Cervantes, buenos días.
– Buenos días, Concha. Cómo estás?
– Muy bien, gracias.
– Isten hozta itthon, señorita – szólt egy másik.
– Gracias – válaszolta Lorena boldogan, amiért olyan hosszú idő után
ismét itthon van, és elégedetten, mivel ismerős arcokat is lát.
– Hallgassatok, dolgoznotok kellene, nem pedig fecsegni – korholta
Dalia az asszonyokat.
– Dolgozunk, Dalia, dolgozunk – morogták, és visszatértek
munkájukhoz.
 – Még mindig ugyanaz a keménykezű felügyelő vagy, látom –
mosolyodon el Lorena –, Miss Tidesdale, az iskolából, szeretett volna
téged.
– Hmmm! Már látom, hogy ez a te Miss Tidesdale-ed nem volt elég
szigorú, mert nem tudott megtanítani arra, hogyan kell helyesen öltözködni.
Nekem azért nem kellett divatos iskolába járnom, hogy ezt megtanuljam!
– Jaj, Dalia – kiáltott föl Lorena nevetve –, te egy cseppet sem változtál,
és mennyire hiányoztál nekem!
Néhány lépéssel arrébb Lorena szívfájdító illatot érzett a levegőben.
– Mmmm. Csak nem Dalia világhírű kenyerének az illatát érzem? De
bizony azt! – sikoltotta Lorena. – Farkaséhes vagyok, már alig várom, hogy
ehessek!
– Dios mío! Semmi illem – mondta Dalia, miközben a lány a konyha felé
vonszolta. – Azt hiszem a térdemre kell, hogy kapjalak!
Lorena csak nevetett.
– Úgyis tudom, hogy aztán csak megölelgetnél és megetetnél.
A lány az udvarról egyenesen egy konyhába lépett, ami tele volt olyan
tárgyakkal, amik apjára és otthonára emlékeztették. A vastag falakat fehérre
meszelték, amitől a kevés ablak miatt egyébként sötét helyiség világos lett.
Fényes réztálak és edények lógtak a mennyezetről, a padlót pedig kék-fehér
cserepek borították, ugyanazok, amik a hacienda lakószobáit is burkolták.
A cserepeket Mexico Cityből hozatták, még amikor Lorena kisgyerek volt.
Apja az ottani házakban látta, és úgy döntött, hogy a koszos földpadló
tovább már nem felel meg. Olyan luxus volt ez, amit az országnak ezen a
részén nem ismertek, de amit a Cervantes család nagyon megkedvelt.
A konyha egyik felében egy kopott faasztal állt. Lorena nagyot sóhajtott,
mikor eszébe jutott, hogyan ült apja az asztalfőn, valahányszor itthon volt,
könyökével keményen a nyárfa lapra támaszkodva, és hogyan mesélt
azokról a helyekről, amerre járt. Ó, Papa, kiáltott föl magában, miért
hagytál el? Az apja, aki olyan csinos volt, tele élettel; az apja, aki
megtanította a hacienda vezetésére, és arra, hogy büszke legyen az
örökségére; az apja, aki ideje nagy részét távol töltötte, és annyi fájdalmat
okozott ezzel édesanyjának. Lorena már évekkel ezelőtt lemondott a
házasságról, mert nem akart olyan szörnyű életet élni, mint az édesanyja. A
férfiak úgy bánnak az asszonyokkal, mintha csak tárgyak lennének – már
amikor a közelben vannak –, és ő ezt nem volt hajlandó elviselni!
Hirtelen megbánást érzett a gondolatai miatt. Hogyan érezheti egy lány
apja iránt a szeretet és a harag ilyen keverékét? Felsóhajtott, ős elhatározta,
hogy folytatja apja munkáját, elhessegetve magától Dalia szavait, miszerint
férjhez kellene mennie.
Lorena a tűzhely felé fordult, és egy mosolygó fiatal szolgálólánnyal
találta magát szemben.
– Señorita Cervantes, Pedro szólt útban az istálló felé, hogy enni
szeretne, ezért elkészítettem az ételt. Szüksége van még valamire?
– Sí, Luz. Szólj légy szíves Jaimének, hogy nyergelje fel Rosinantét, és
amint végzek az evéssel, az istállóba megyek.
Lorena úgy tervezte, hogy megfog egy szelet kenyeret, és út közben
majd megeszi, de amint a kenyérért nyúlt, hangokat hallott kintről.
Lorena Daliához fordult.
– Ki van itt?
Dalia idegesen pillantott az ajtóra, majd Lorenára. A dada megtörölte
kezét a kötényébe, és elindult az ajtó felé, aztán sarkon fordult és leült.
– Madre mía – motyogta magában.
Lorena kíváncsian nézett rá.
– Mi a baj, Dalia?
Dalia mély levegőt vett, de mielőtt bármit is szólhatott volna, az ajtó
kivágódott, és egy középmagas, zömök ember jelent meg. A haja szőke
volt, ami ritkaság ezen a vidéken, barna szeme pedig nevetett, miközben
tetőtől talpig végigmérte Lorenát.
– Úgy hallom, hogy a folyón túl itt adják a legjobb reggelit.
Elmosolyodott, és még mielőtt beljebb lépett volna a szobába, Lorena a
karjába vetette magát.
– Ramón! – kiáltotta.
– Egy pillanatra már azt hittem, elfelejtettél – mondta a fiú az örömtől
elvörösödő arccal.
– Soha! Soha sem tudnálak elfelejteni… csak egy pillanatig nem voltam
benne biztos, ki vagy – nevetett Lorena, és hátralépett, hogy jobban
szemügyre vehesse. – Nagyon megváltoztál az alatt az öt év alatt, míg távol
voltam.
– Ha valaki megváltozott, akkor te vagy az, querida – mosolygott
Ramón elismeréssel. – Igencsak megváltoztál.
Dalia erőlködve, de megkönnyebbülten tápászkodott föl az asztaltól,
amiért nem az észak-amerikai Clay Wakefield, hanem a kedves Ramón
Valdez az, a folyón túlról, a Paso del Norte határán levő El Rancho
Escondido haciendáról. A beszélgetést hallgatva, Daliában egy terv kezdett
körvonalazódni.
– Gyertek, üljetek le, és egyetek valamit – kezdett Dalia tüsténkedni a
konyhában.
– Hadd segítsek, Dalia – ajánlotta föl Lorena.
– Nem, nem, nem, csak ülj nyugodtan! Beszélgess egy kicsit Ramónnal!
Sok mindent kell bepótolnotok, nem így van?
Lorena elmosolyodott, megcsóválta a fejét, aztán Ramón felé fordult.
Amint odapillantott, észrevette, hogy az a mellét bámulja. Lorena arca
elvörösödött, s gyorsan elkapta a tekintetét, nem tudva, mit tegyen.
– Ramón – szólalt meg, és most már érezte, hogy a fiú levette róla a
szemét, mielőtt odafordult volna. – Mondj el mindent, mit csináltál ez alatt
az idő alatt!
Ramón zavartan nézett fel, azt is elfelejtette hol van, annyira megigézte a
változás, amin gyermekkori játszótársa átment. A vörös hajú, szeplős,
pálcika lábú kislányból… asszony lett, gondolta kissé kényelmetlenül.
– Ramón? – nézett rá Lorena kíváncsian, és nem értette, mi lehet a
probléma.
A férfi mintha meglepődött volna, mikor meghallotta a hangját.
– Bocsáss meg, Lorena, de kavarognak a fejemben a gondolatok. Olyan
régen volt… és te annyira megváltoztál.
– Öt év alatt, nem is csoda – nevetett a lány, és nem vette észre a
csodálkozást a másik hangjában. – Nincs több lófarok, s nincsenek szeplők.
Miss Tidesdale gondoskodott róla.
Dalia tányérokat tett az asztalra.
– Meg kell keresnem Pedrót. Érezzétek jól magatokat! – mosolygott
rájuk, mielőtt kiment a konyhából, és becsapta maga mögött az ajtót.
– Biztosan nagyon siet – jegyezte meg Ramón.
– ó legalább semmit sem változott.
– Ez az igazság. Szóval, mondd csak el, ki ez a Miss Clydesdale, akit
emlegettél?
Lorena majdnem beleköhögött csokoládéjába, és a szája elé kellett
kapnia a kezét, nehogy kiköpje az egészet. Óvatosan lenyelte.
– Tidesdale, Ramón! Bár el kell ismernem, egy kicsit valóban hasonlított
a lovakra.
– Legyen Tidesdale, de ki ez az ember? – türelmetlenkedett, mert nem
értette, mi ebben a vicc.
 – Ő Miss Edwina Tidesdale, a Leányiskola igazgatónője, ahova fiatal
hölgyek járnak. Én is ott tanultam.
– Kicsodák? – incselkedett most a fiú.
Lorena hangos nevetésben tört ki, míg Ramón csak mosolygott, és
közben állandóan a lányt figyelte, aki egy fantasztikus fiatal hölggyé
alakult. Bár a külseje megváltozott, azért a nevetése és az esze a régi volt.
– Jaj, mennyire hiányzott ez a hely – mondta Lorena.
– Nagyon régen mentél el. Azért ott is biztosan jól érezted magad.
– Igen is, meg nem is. Általában igen, de nagyon sokszor szerettem
volna hazajönni…, de Papa mindig azt mondta, hogy még nincs itt az ideje.
A lány a csészéjébe bámult, és az italt lötyögtette benne.
– Sajnálom, Lorena, nem akartam fájdalmat okozni. Sajnálom, ami az
édesapáddal történt. Mindannyian nagyon szerettük őt.
Lorenának eszébe jutottak azok az idők, amikor az apjával együtt
belovagoltak a városba, hogy meglátogassák Ramónt és a családját. Ramón
apja és az övé, együtt nőttek fel, őseik 1660-ban jöttek el Új
Spanyolországból, hogy itt telepedjenek le.
– Gracias, Ramón.
Összeszedve magát, felnézett, arcán megint ott volt a mosoly.
– Most pedig vessük rá magunkat az ételre, mert kihűl.
Habkönnyű tojás volt a reggeli, összekeverve olvadt sajttal és apróra
vágott sonkával, hozzá frissen sütött kenyér, ami úszott a vajban, és néhány
gőzölgő csésze forró csokoládé.
– Tehát, mesélj, mi történt errefelé? – kérdezte a lány, ismét elfeledkezve
az ételről.
– Sajnos, most nincs időm mesélni, mert az üzlet után kell járnom, ami
miatt jöttem.
– És én még azt hittem, hogy miattam jöttél – szólt Lorena kicsit
ingerkedve.
Ramón már indulásra készen felállt, de erre elmosolyodott.
– Ne akard elhitetni velem, hogy Angliában kacér lettél.
Lorena megpróbálta lesütni a szempilláját, de hiába.
– Ha jobban belegondolok – nevetett fel hangosan Ramón –, még sokat
kell tanulnod ezen a téren. Talán holnap eljöhetnél velem El Ranchóra, s
biztos vagyok benne, hogy a család számos hölgy tagja közül valamelyik
meg tud tanítani rá, hogyan kell ügyesen kacérkodni!
Ezzel Ramón kiment a szobából, éppen amikor Dalia visszatért. Lorenát
annyira lekötötte a beszélgetés, hogy alig evett valamit. Bár már
türelmetlenül várta, hogy az ajtón kívül lehessen, annyira éhes volt, hogy
azért még gyorsan betömte, ami a tányérján maradt.
Dalia összeszedte az üres tányérokat, és közben ezt motyogta:
– Ennyi étel után csoda lenne, ha fel tudnál szállni arra a lóra, de még
nagyobb, ha meg is tudnál maradni rajta.
– Tökéletesen egyetértek. Kimondottan falánk voltam. De egyszerűen
nem tudtam ellenállni a házi koszt csábításának. Szerencsére Rosinanténak
elég erős a háta ilyen nehéz teher cipeléséhez – incselkedett Lorena, és egy
puszit nyomott Dalia arcára.
Mit sem törődve a gúnyolódással, Dalia még hozzátette:
– Óvatosan bánj azzal a lóval, chica. Ne menj messze a faltól, és ügyelj,
hogy az őrök mindig lássanak! Tényleg, miért nem viszed magaddal
Ramónt?
Lorena már indulni készült, ezért csak bólintott, és hozzátette, hogy
Ramónnak dolga van. Azt azonban már visszafojtotta, hogy azóta tud
lovagolni, amióta járni, és biztosan elboldogul a saját lovával.
Kisietett az ajtón, végigszáguldott a főudvaron, majd megkerülte a
hosszú, vastag falat, ami abba az udvarba vezetett, ahol az istálló is állt.
Abban a pillanatban, amikor megpillantotta Rosinantét, elmosolyodott. Már
öt éve nem látta a kancát, de egyikük sem felejtette el a másikat. Rosinante
türelmetlenül állt ott, lábával a földet rugdalva, mintha csak Lorena
figyelmét akarná felkelteni. Gesztenyebarna szőrével, fényes fekete
sörényével és farkával Rosinante igazi szépség volt.
Egy nyerítés rázta fel Lorenát a gondolataiból. Büszkén ült fel a ló
hátára, csizmás lábával megszorította a ló oldalát, és kivágtatott a
haciendáról kivezető külső kapun.
Arcát a nap felé emelte, és magába szívta a meleget. A száraz sivatagi
meleg egészen a csontjáig hatolt, és megolvasztotta azt a fagyot, ami a
hosszú angliai tartózkodása alatt költözött bele. Olyan jó volt újra itthon!
Lorena lazára engedte a kantárszárat, és az otthoni tájat figyelte, mit sem
törődve azzal, merre megy a ló. Meglepetten látta, hogy Rosinante egy
nyárfa ligethez vitte, ahol a hatalmas fák egy kis tavacska fölé borítottak
árnyékot.
– Jaj, Rosinante – szólt, miközben előrehajolt, hogy végigfuttassa kezét a
ló sima nyakán –, neked is éppen annyira hiányzott ez a hely, mint nekem.
Lorena ugyanazt a varázst érezte, amit gyerekkorában is érzett,
valahányszor erre a helyre jött. A hatalmas, rücskös kérgű fák mindig
azokat az évszázadokat juttatták eszébe, amióta itt álltak a folyó mentén, és
azokat az embereket, akik erre haladtak el, hogy elhozzák a kereszténységet
és a civilizációt, erre az elhagyatott vidékre. Az indiánok megtérítése, a
vallása iránt érzett büszkeség, vagy ahogy néha gondolta, a szégyen.
A tó vize mozdulatlan és piszkos lett volna, ha nincs az az apró acequia,
ami az északi oldalról táplálta, délen pedig visszavitte a folyóba a hideg
vizet. Egy régi fahíd ívelt keresztül az acequia fölött, és gyermekkorában
meg volt róla győződve, hogy ott manók rejtőznek. Gyakran lopózott oda
csendben, szívében egy cseppnyi félelemmel, hogy meglesse őket, de a
szerencse sohasem kedvezett neki.
Ma azonban nem volt kedve manókra vadászni. Ehelyett, ő és Rosinante
körbe-körbe táncoltak, ágaskodtak. Lorena vörös haja lobogott, kezével alig
fogta a kantárt, miközben Rosinante félig ügetett, félig vágtatott körbe,
hatalmas fejét hol lehajtotta, hol felkapta, éppen olyan boldog volt, amiért
itt lehet, mint a gazdája.
A lány nevetése ott csengett a levegőben, miközben óriási élvezettel ülte
meg a lovat, és tökéletesen szabadnak érezte magát. Vége a több méter
kemény anyagból készült, kényelmetlen ruháknak, és az életveszélyes
oldalnyeregben való egyensúlyozásnak. Úgy ülte meg a lovat, ahogy a
férfiak, nem túlzottan érdekelte a legújabb divat. A bőréhez simuló puha
anyagtól, ami olyan bő volt, hogy nem akadályozta a szabad mozgásban,
kellemes borzongás futott végig a testén. Kibontott hajába belekapott a szél,
a kalapja pedig ott himbálózott a nyaka körül a ló minden egyes
tánclépésére. Ördögi mosoly ült ki az arcára, mikor eszébe jutott, milyen
képet vágna Miss Tidesdale, ha mindezt látná. Keze ökölbe szorulna,
egyébként foltos arca egyszínű vöröset öltene, az erek kidagadnának a
homlokán. Hányszor látta már Lorena ezeket a jeleket az évek során, amit
az iskolában töltött?
– Annyi fáradozás, semmiért, Miss T. – szólt oda a fáknak kimérten,
mielőtt kacagásban tört volna ki a saját viccén.
– No de, bocsásson meg, ki ez a Miss T.? – hallatszott egy mélyen zengő
hang a fák közül.
A lány döbbenten fordult meg a nyeregben. Meg kellett kapaszkodnia a
nyeregkápában, mert Rosinante éppen akkor döntött egy kimondottan rázós
lépés mellett. Néhány másod-percnyi zavar, repkedő hajfürtök és
bizonytalan egyensúly után, Lorenának sikerült megfékeznie a lovat, és újra
elhelyezkednie rajta, amikor a leghatalmasabb emberrel találta magát
szemben, akit valaha is látott.
A férfi kényelmesen üldögélt egy fekete mén hátán, egyik izmos karja a
nyeregkápán nyugodott, a másik pedig ezen keresztbe. Éles vonásai és sötét
szeme egyébként vadnak mutatták volna, de most szórakozott kifejezést
öltöttek. A férfit por borította, lova pedig fürdött az izzadtságban; mindez
elárulta Lorenának, hogy az útról tért le. Átkozta magát, amiért idejött a
medencéhez, ahol már az őrök nem láthatták. Miért van az, hogy ő sohasem
hallgat senkire, mintha őt nem érhetné el az élet sötétebbik oldala? És most
itt van, kitéve az óriás kényének kedvének, és sehol senki a környéken, aki
segítségére siethetne. Csak egy pillanatig tartott az önvád, mert a
következőben már nyúlt is a csizmájába rejtett apró kés után. Amikor
eltette, virágszedésre szánta, vagy fafaragásra. Sok mindenre fel lehetett
használni azt az apró kést, de az önvédelem nem szerepelt közöttük. De
meg fogja magát védeni, döntötte el, egy percnyi késlekedés nélkül, mikor
meglátta, milyen szemmel méregeti a férfi.
– Nem lesz szüksége arra a késre. Nem azért vagyok itt, hogy bántsam
magát – mondta, és megpróbálta visszafojtani a nevetését. A gondolat, hogy
ez a kis tündér egy ilyen apró késsel akarja magát védeni, még ha tudja is,
hogyan kell használni, nevetséges volt.
– Megmondaná, hogy mi a csodán nevet, señor? – kérdezte Lorena, zöld
szeme villogott, s arcát felemelve, vörös fürtjei keskeny válla körül
táncoltak.
– Nem magán nevetek. Egyszerűen csak elbűvöl a látvány, amit maga
nyújt, amint magában beszél és körbe-körbe lovagol. És hozzá kell tennem,
úgy festett a dolog, mintha az a paripa hamarosan megszabadult volna
óvatlan gazdájától… drágám.
A rongyos idegen mosolya és magabiztossága bosszantotta Lorenát.
– Én nem vagyok magának drága, maga öntelt… tehén – köpte Lorena a
szavakat összeszorított fogai közül.
– Tehén! – Hangosan felnevetett a szavak hallatán. – Már sok mindennek
neveztek életemben, de tehénnek még soha. Maga sérteget, señorita. –
Hatalmas, napbarnított kezét az arcához emelte. – Nem tudom, valaha
kiheverem-e.
A lánynak akaratlanul is tetszett a komédiázása.
– Igenis tehén, vagy még rosszabb, amiért idejött és megijesztett.
Különben még azt sem tudom, ki maga.
 – Én megijesztettem magát? Ha! Azt hittem, én vagyok az, akit veszély
fenyeget. Bármelyik pillanatban keresztülszúrhatta volna a szívemet. Meg is
ölhetett volna, és soha senki sem tudta volna meg! A keselyűk martalékává
váltam volna.
Egyetlen gyors mozdulattal leszállt az idegen a lováról, és udvariasan
meghajolt előtte.
– Bocsássa meg, hogy nem mutatkoztam be, de én csak egy közönséges
ember vagyok, aki nem akar többet, mint egy gyönyörű señoritát
mosolyogni látni.
A szavak könnyedén jöttek a férfi szájára az éveken át tartó gyakorlás
nyomán, és nem jelentettek semmi többet, mint eszközt arra, hogy elérje,
amit akar. Lorena számára azonban kedves szavak voltak; hűsítő víz
szomjas lelkének. Hány éve is volt, amikor utoljára hallott kedves szavakat?
Hát, amióta iskolába jár, azóta biztosan nem. Egy egész örökkévalóságnak
tűnt.
Mikor az idegen felegyenesedett, Lorenát teljesen elbűvölte hatalmas
termete. Legalább hat láb négy hüvelyk magas lehetett. Sokkal magasabb,
mint bárki, akivel eddig találkozott. No és a szeme! Sötétbarna volt,
majdnem teljesen fekete, sötétebb és mélyebb, mint amilyet Lorena valaha
is látott. Úgy érezte, mintha a tekintete a belsejébe hatolna, látná
gondolatainak kavargását és szíve remegését. Haja vastag fekete
hullámokban omlott hátra, le egészen a tarkójáig. Hasonló inget viselt, mint
Lorena, de az övé széles vállára feszült, ami keskeny csípőre szűkült össze.
Az inge elöl nyitva volt, és látni engedte a mellkasát borító göndör fekete
szőrszálakat. Lorena még sohasem látott férfit nyitott ingben, és erős vágyat
érzett, hogy előrenyúljon, és megérintse a sötét szőrszálakat. Az izmos
comb puha szarvasbőr nadrág feszült, mintha bármely pillanatban ki akarna
repedni a varrásoknál. Az olyan emberek csinosságával rendelkezett, akik
idejük legnagyobb részét a napon töltik. Lorena még életében nem látott
ilyen helyes férfit.
Teljesen megfeledkezve félelméről, átadta magát az álmodozásnak, a
fényes kardú lovagokról. Egy olyan lány álmai voltak ezek, aki még nem
tanulta meg, hogyan kell kacérkodni és játszani a másik nemmel, aki kevés
időt töltött férfiak társaságában.
– Maga túl szép ahhoz, señor, hogy csak egy közönséges ember legyen.
Azt hiszem, magát az égből küldték, hogy az én szívemmel játsszék.
Alighogy kimondta a szavakat, Lorena egészen a füle hegyéig
elvörösödött, mert rájött, mit is mondott valójában. Ahhh, sikoltott az agya,
ez nem valami ostoba álom, te kis buta. Ez itt egy igazi férfi, és neked
tökéletesen tisztában kellene lenned azzal, milyen borzalmasak a férfiak.
Biztosan ez is veszélyes, te pedig nevetségessé teszed magad előtte!
Az idegent legalább annyira meglepték a szavak, mint magát Lorenát, de
amikor észrevette a lány zavarát, nemhogy enyhítette volna, még tovább
fokozta azt.
– Én, isten? – villant meg vidáman a szeme, valamennyire elkendőzve
meglepettségét, amit a lány szavai keltettek. – Attól tartok, señorita, nagyon
sokan tiltakoznának ez ellen, és inkább neveznének…
Szavak után kutatott, de egyet sem talált, amit egy señorita előtt
kimondhatott volna, ezért végül az idétlen „gazfickó” szónál maradt.
Lorena most már csak védekezett. Zavarodottan és sértődötten vágta
oda:
– Már megint rajtam nevet, maga… maga tehén! És azt hiszem, azoknak
a másoknak sokkal pontosabb az ítélete, mint az enyém, mint ahogy meg is
mutatta, hogy tényleg egy gazfickó! Valójában maga egy hitvány tehén!
Válaszra sem várva, Lorena megnyomta Rosinante oldalát, és ezzel
gyors vágtára késztette a lovat, megpróbálva elfutni az idegen hangos
nevetésének hangja elöl.
2.

Clay Wakefield élvezettel figyelte, hogyan száguld tova a vörös hajú

méregzsák, porfelhőt kavarva maga mögött. Úgy lehetett olvasni az
érzéseiben, mint egy nyitott könyvben, látszott, hogy nem jártas a
kacérkodás művészetében, amiben más nők olyan szakértők. Eszébe
jutottak a szavai – istennek nevezte. Clay megrázta a fejét. Nem, biztos,
hogy nem egy kacér nőszemély volt. Hatalmas tenyerével a hajába tűrt, és
ujjainak a nyoma ott maradt a hullámok között. Nincs hozzászokva ehhez
az érzéshez. Mi is volt ez? Megbánás? Nem, az nem. Mindenesetre Clay
kényelmetlenül érezte magát, ha arra gondolt, hogy talán udvariasabbnak
kellett volna lennie egy ilyen naiv lánnyal. De aztán úgy döntött, hogy
biztosan csak sokkal kacérabb volt, mint az átlag, mert el tudta vele hitetni
az ellenkezőjét.
A gondolatai visszatértek a lány hajának tüzes hullámaihoz. Vágyott rá,
hogy kezével beletúrjon, megsimogassa hófehér bőrét, és megízlelje édes
ajkait. Emlékezett arra a gyors pillantásra, ahogy végignézett a lány testén,
mielőtt észrevette volna a kést a kezében; feszülő mellére, karcsú derekára
és csípőjének érzéki ívére. Clay érezte a feszülést az ágyékában.
Megdöbbentette vágyának hevessége. Már eljutott arra a pontra, hogy
belefáradt az asszonyok játékaiba és követelőzésébe. Finom húsukkal
kielégítette igényeit, de tovább nem foglalkozott velük. Úgy látszik sokkal
nagyobb szüksége volt az asszonyi testre, mint eddig gondolta, ha ez így
felizgatta.
Elmosolyodott. Elképzelte, hogy újra találkozik vele, és előre örült az
élvezetnek, amit majd a teste nyújt ezen az elhagyatott vidéken.
Mivel biztos volt benne, hogy újra látja, figyelmét a pillanatnyi dolgokra
irányította – Cielo el Doradóra és Diego Cervantes lányára, Lorenára.
Elkedvetlenedett.
– A francba! – motyogta. Ahányszor csak eszébe jutott, a vére mindig
felforrt. De aztán eszébe jutott Diego és az az utolsó utazás fel a Camino
Realon, ami ebbe a helyzetbe juttatta. Clay gondolatai ismét visszatértek az
egy évvel korábbi eseményekhez…
 Camino Real a kereskedelmi Royal Road azon része volt, ami Mexico
Cityt kötötte össze Santa Fével. A hosszú kocsikaraván Chihuahua és Paso
del Norte között haladt a poros úton, lassan, de biztosan. Éjszaka megálltak,
és a tiszta ég besötétedett, mielőtt még a csillagok vagy a hold felkeltek
volna.
– Clay – szólt ki Diego az egyik kocsiból, amit általában élelem
szállítására használtak. Halk hangja nem tudta volna túlharsogni a tábor
zaját, de szerencsére Clay éppen Diegót kereste. Amikor meghallotta az
elgyötört hangot, Clay azonnal tudta, hogy Diegót minél előbb vissza kell
vinni Paso del Nortéba, ha egyáltalán azt is megéri. Tehetetlen düh fogta el,
mert tudta, semmit sem tehet azon túl, hogy megpróbálja minél előbb
hazajuttatni. Mire nyilvánvalóvá vált Clay számára, hogy Diego tényleg
rossz állapotban van, akkorára már éppen olyan messze jártak
Chihuahuától, mint Paso del Nortétól. Semmi okuk nem volt arra, hogy
visszaforduljanak, ezért csak küzdötték magukat előre, és reménykedtek
abban, hogy Diego kitart. Amikor Clay arról faggatta Diegót, miért
ragaszkodott annyira ahhoz, hogy elhagyják Chihuahuát, ezzel még inkább
felizgatta és csak rontott az állapotán. Érthetetlen volt.
Clay odaért a kocsihoz, és benézett.
– Diego? – kérdezte, és aggodalom csengett a hangjában.
– Ülj le, por favor! Beszélnem kell veled – szólt az idős ember fájdalmas
nyögések között; a beszéd szemmel láthatóan kimerítette.
– Majd később beszélünk, most pihenned kell.
– Nem! – mondta Diego, és remegő kezét ökölbe szorította. – Most kell
beszélnünk.
Abban a reményben, hogy megnyugtatja azt az embert, aki olyan volt
számára, mintha az apja lett volna, Clay felhajtotta a vásznat, és vastag
karjával a kocsi oldalának támaszkodott.
– Clay, az én időm lejárt.
– Nem! Hamarosan hazaérünk, és meggyógyulsz – mondta Clay
nagyobb meggyőződéssel a hangjában, mint ahogy maga is érezte.
Egy halvány legyintéssel elhallgattatta.
– Ide kell figyelned, Clay, mert nincs sok időm.
Diego lehunyta a szemét a fájdalomtól, vagy bánatában, Clay nem tudta
eldönteni.
– Sok mindenen mentünk keresztül az elmúlt négy évben, és most eljött
értem a kaszás. – Diego erőlködve nyelt egyet. – Nagyon nem örülök
ennek. Furcsa, de az életben homályosnak tartott dolgok olyan
kristálytisztává válnak a halál közelében.
Beszéd közben Diego a kocsit fedő koszos vásznat figyelte, de valami
mást látott, valamit, amit csak ő láthatott egyedül.
– Nem voltam jó apa, mint ahogyan jó férj sem. Önző életet éltem, Clay,
és erre csak most jöttem rá. Nagyon fáj nekem ez a tudat, különösen most,
amikor már nem is kárpótolhatom az én Lorenámat. Talán ez az ára. A
tudat. De elég ennyi egy vénember kusza gondolataiból. A legjobban az
bánt, hogy úgy hagyom itt teljesen egyedül, hogy senki sincs, aki gondját
viselné.
Clay nyugtalanul mocorogni kezdett.
– De erről még gondoskodhatok.
Diego levette tekintetét a vászonról, és Clayre nézett. Tekintete olyan
mély és átható volt, mintha Clay lelkébe látott volna.
– Téged kérlek meg, mint barátot, és mindazért, amin együtt
keresztülmentünk, hogy vedd feleségül a lányomat, és viseld gondját neki is
meg Cielo el Doradónak is.
– Vegyem el a lányodat? – Clay hirtelen hátrahőkölt, mintha el akarta
volna kerülni a szavakat. Összevonta sötét szemöldökét, és tekintete
elsötétült a dühtől. Az izmok megfeszültek az arcán.
– Még csak nem is ismerem őt, Diego. Különben is, ez az utolsó utam
Mexikóban. Befejeztem a kereskedést. Amint letettelek a haciendán,
indulok vissza Missouriba. Hosszú volt az út, de amint megérkezünk,
jobban leszel.
Már amikor kimondta a szavakat, Clay tudta, hogy nem igazak. Diego
állapota egyre romlott; gyors, kapkodó zihálás követte a mellébe markoló
éles fájdalmat. Clay sarokba szorítva érezte magát, de közben kiutat
keresett, mert tiszteletet és elkötelezettséget érzett ez iránt az ember iránt.
– Diego, nyugodj meg, csak rontasz az állapotodon!
Clay talált egy üveg barna folyadékot a kocsiban, és Diego ajkaihoz
tartotta.
– Idd meg, ez majd segít!
Diego félrelökte az üveget.
– Semmi sem segít rajtam, csak ha megígéred, hogy elveszed a
lányomat. Clay, el kell venned Lorenát, por favor!
Diego megállt, és levegő után kapkodott, miközben Clay komor arcát
figyelte. Diego tudta, hogy nem lesz könnyű feladat egy olyan embert, mint
Clay Wakefield rábeszélni arra, hogy olyan valakit vegyen el, akit nem ő
választott. De Diego most nem engedhette meg, hogy veszítsen. Nem lévén
más választása, Diego Cervantes kijátszotta utolsó kártyáját is.
– Emlékezz az apádra, Clay!
Az önmagukban ártalmatlan szavak kegyetlenül érintették Clayt,
fájdalmas emlékeket idézve fel, és ez sebezhetővé tette. Clay sötét szeme
résnyire szűkült, amint a haldoklót figyelte, és tudta, most nem számít, mit
akar, a tisztelet és az elkötelezettség gúzsba kötötték. Nem volt más
választása, el kellett vennie Lorena Cervantest.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után Clay ismét megszólalt.
– Úgy tűnik, nyertél.
Aztán szó nélkül megfordult, elment, s beleveszett a hangzavarba.
Később, Diego megírta a levelet, amiben csak az állt, hogy Clay veszi át
minden ügyének irányítását abban az esetben, ha ő nem tér haza. Egy másik
irat, aláírva és hitelesítve, neki ígéri Lorenát. Mivel Diego már négy napja
halott volt, amikor megérkeztek a haciendára, Clay csak ezt a levelet
mutatta meg Pedro Gonzaleznek, abban bízva, mire visszatér Missouriból,
kitalál valamit, hogy megússza ezt a házasságot. De semmi sem jutott
eszébe. A kötelesség még mindig ott lebegett a feje felett, és arra
kényszerítette, hogy egy olyan lányt vegyen el, akit nem akart.
Clay hangulata elsötétült, mikor leendő menyasszonyára gondolt. Még
sohasem látta, de Diego gyakran beszélt róla. Éppen akkoriban küldték
iskolába, amikor először látogatott Cielo el Doradóra. Clay emlékezett a
beszélgetésekre – ő és Diego között – Lorena iskoláztatásáról. Egy
magániskolába ment, ahol felháborító módon matematikát, filozófiát és
nyelveket tanítottak a szélesebb körben elfogadott lovaglás, illemtan és tánc
mellett. Clay mindig fennhangon nevetett, és erősen hangoztatta, mennyire
sajnálja azt a fiatalembert, aki mellette végzi. Szerencsére Diego mindig
értette a viccet, és csak annyit mondott, bárki legyen is az, jól jár Lorenával.
Clay kételkedett benne, mert már volt „szerencséje” olyan lányokkal
találkozni, akik ilyen iskolában végeztek. Biztosan jó dolog, hogy ilyeneket
is tanulnak, gondolta, nagy szükségük lesz rá, ugyanis, bármekkora legyen
is a hozományuk, az, hogy nem tudnak férjet fogni maguknak, igen
valószínű.
Felsóhajtott a gondolatra, miszerint élete végéig egy menyétképű
némberhez lesz láncolva. Tervei közt az szerepelt, hogy egy aranyos
kislányt vesz majd el Missouriban, aki gyerekeket szül neki, és felesége lesz
annak a sikeres embernek, amivé ő válik. És most az összes álma és terve
romba dől. Mindez Lorena Cervantes miatt. De legalább megpróbálja
kárpótolni magát. Vannak itt aranyos lányok, mint például az, akivel épp az
imént találkozott, s velük eltölthet néhány gondtalan órát. Cervantes
lányának adja a nevét, és mindazt a biztonságot, amit ez nyújt. Ezzel
tartozik Diegónak, de még Diego sem várhatja el tőle, hogy mindent
feladjon, amiért az elmúlt tíz évben dolgozott. Ezt sohasem tenné meg. A
házasságkötés után majd ott hagy valakit a haciendán, hogy irányítsa. Igaz,
nem nősülhet meg Missouriban, de ez még nem jelenti azt, hogy nem élhet
ott, és nem érheti el mindazt a sikert, amiről mindig álmodott. Eszébe jutott
Diego, és hirtelen elfogta a bűntudat. Dühösen terelte el gondolatait a
témáról. Végül is elveszi a lányt.
Clay korábban már többször járt a kis tavacskánál, hogy felfrissüljön a
hosszú sivatagi lovaglás után, de még sohasem találkozott ott senkivel, se
férfival, se nővel. Ki lehetett az a lány? Csakis a haciendán dolgozhat, mert
semmi más nem volt a közelben. Józan esze azt súgta, hogy nem a városból
jött, a folyón túlról. Összeráncolta a homlokát a gondolatra, hogy a lány
teljesen védtelen volt; kívül a falakon, sehol semmi kíséret a közelben.
Clay előrelovagolt, hogy idejöhessen az acequiához. Nem szívesen
gondolt arra, mi történhetett volna, ha valaki más találja ott. Ez egy olyan
dolog volt, amit azonnal megtorolt volna. Clay Wakefield vigyázott arra,
ami az övé.
A vízre pillantott, aztán ismét a közeledő karaván hangjára figyelt.
Gyorsan döntött, kivette a nyeregtáskából, amire szüksége volt, levetkőzött,
majd belevetette magát a vízbe.
A hideg víz felfrissítette napégette bőrét, kellemes enyhülést adott a
többnapos utazás után. A vízben lubickolva gondolatai visszatértek ahhoz a
komisz kis hölgyhöz, akivel az előbb találkozott. Testét elöntötte a vágy,
mikor elképzelte, hogyan fogná kezébe kemény mellét, ajkával hogyan
csókolná a nyakát, hogyan merülne el a teste által nyújtott örömökben.
Mikor észrevette merre kalandoztak el gondolatai, és ágyékában egyre
növekvő vágyat érzett, megragadta a szappant, és gyorsan súrolni kezdte
magáról a piszkot. Addig sikálta a fejét, míg már fájni kezdett, aztán
alámerült, fehér szappanhabot hagyva maga után a víz felszínén. Ahogy a
karaván zörgése közeledett, kelletlenül kimászott a vízből. Nem tudni, a
meleg miatt habozott-e, vagy inkább a leendő arával való közelgő
találkozás miatt. Egyik sem volt kellemes. Tiszta inget és nadrágot húzott
magára, a piszkosat pedig felcsavarta és a nyeregtáskába tette. Most már
teljesen felöltözve, felült a lovára, és elindult, hogy csatlakozzon az
embereihez, mielőtt a haciendára érnének.
Már nem lehetett tovább halogatni.

Lorena hatalmas porfelhőt kavarva vágtatott be a kapun, szemében gyilkos

düh lángolt, mikor leugrott a lováról.
– Egy idegen tartózkodik a birtokomon, és azt akarom, hogy sürgősen
távolítsák el! – adta ki a parancsot a meglepődött őrnek.
Mikor az a mozgás semmi jelét sem adta, Lorena egyenesen az őr
szemébe nézett, és hozzátette:
– Most!
– Igenis, señorita – mondta az őr, hogy megnyugtassa az őrjöngő lányt,
de egyenesen a feletteséhez ment további utasításokért. Az őr tudta, ki
tartózkodik a birtokon; már észrevette a porfelhőt, amit a karaván kavart,
még amikor több mérföldnyire járt, és látta, hogy Mr. Wakefield
előrelovagolt. Lorena azt gondolta, az őr az utasítást végrehajtani indult, és
megnyugodott. Jót fog tenni annak a modortalan gazfickónak, ha
kiebrudalják a birtokáról, azok után, ahogy vele bánt az imént. Halványan
elmosolyodott, és elindult a fürdőház felé, hogy lemosakodjon.
Lorena a szivattyú fölé hajolt, és vizet fröcskölt az arcába. Először nem
hallotta a zajt, mert a goromba amerikairól gondolkozott, akivel a tónál
találkozott. A haragja észrevétlenül merengéssé változott. Látta, ahogy az a
magas ember leszállt a lováról, hogy meghajoljon előtte, a sötét szempár
villanását, és a fehér fogak csillogását, mikor felemelkedett, hogy
üdvözölje. Álmodozását ekkor szekérkerekek zörgése, és erős hangok
szakították félbe. Amikor a mozgolódás végre felriasztotta, gondolatban
szidta magát.
– Te ostoba liba, ő csak egy közönséges gazfickó, mint az összes férfi,
nem pedig fényes páncélú lovag – mondta jelentőségteljesen a semminek,
és elindult a hangok irányába.
– Los Americanos!
– Los carros!
– La entrada de caravana!
Éppen amikor Lorena befordult a sarkon, akkor nyitották ki a főkaput,
hogy egy csomó porlepte embert engedjenek be, akik éppen most tértek le
az útról. Az asszonyok és a gyerekek kijöttek szobáikból, és a férfiak is
otthagyták munkájukat, hogy üdvözöljék a vendégeket. Lorena azon
gondolkodott, vajon ki adott engedélyt a kapu kinyitására. Úgy tűnt nincs
teljesen tisztában azzal, ki irányítja a haciendát apja halála óta.
Megjegyezte magának, hogy jól az agyába kell vésni Cielo el Dorado
lakóinak, ki is itt a főnök. Mindaz, amit Miss Tidesdale-től tanult, és amiről
úgy gondolták, nem nőttek való, megerősítették abban a hitében, hogy meg
tud birkózni a feladattal. És amit nem tanult meg az iskolában, vagy az
apjától, még kiskorában, azt ezután fogja megtanulni. A rongyos idegen
teljesen kiment a fejéből, és alig leplezett izgatottsággal ment megnézni, kik
ezek a látogatók.
Az emberek maszatosak voltak a hosszú úttól, de szemük izgatottan
csillogott. Ahogy közelebb ért a kapuhoz, Lorena látta a nagy falon kívül
sorakozó kocsikat. A kocsik egy részén még mindig ültek emberek, és
nyilvánvalóan Paso del Nortéba igyekeztek.
Dalia és Pedro az udvaron az árnyékban várták, hogy köszönthessék a
vendégeket, amikor megpillantották a közeledő Lorenát.
– Madre mía, Pedro. Most mit csinálunk? Lorena csak tegnap jött meg,
még nem volt időm beszélni neki señor Wakefieldről, és most ő is itt van –
szólt Dalia férjének aggodalmasan.
Pedro megfogta felesége kezét, és így válaszolt:
– őszintén szólva, én azt hiszem, így lesz a legjobb. Nem kétlem, hogy
Clay mindent el tud intézni.
– Pedro! Miért érzem úgy, hogy neked annyira tetszik ez a helyzet? –
kérdezte dühödten a kövér asszonyság.
Pedro kedvesen rámosolygott a feleségére, bölcs arcán az éveken
keresztül végzett nehéz munka nyomai látszottak.
– Azért, mert azt hiszem jó, hogy itt van és gondját viseli a haciendának.
Én már öregszem, nem, nem, hadd fejezzem be – szólt rá a feleségére, aki
éppen közbevágni készült. – Dalia, mi nem leszünk itt örökké, és akkor ki
vigyáz Lorenára? Védelem nélkül mindenki számára préda lesz. Nagyon
sokan vannak, akik gondolkodás nélkül nekitámadnának.
– Mint ez a Clay Wakefield is! – sóhajtott Dalia, de tudta, a férjének
végül is igaza van.
Pedro csak megcsóválta a fejét.
– Akkor hát úgy gondolod, hogy señor Wakefield megfelelő férjet fog
találni Lorenának? – kérdezte bizonytalanul, és megint csak azt kívánta,
bárcsak Lorena apja mindent elrendezett volna, és nem hagyta volna egy
idegenre az egészet, akit egyikük sem ismert igazán. – És mi van
Ramónnal? – kérdezte Dalia reménykedve.
Pedro elmosolyodott.
– Majd meglátjuk – mondta, bár teljesen más elképzelései voltak
Lorenával és az amerikaival kapcsolatban. De egyikük sem sejtette milyen
tervek állnak már készen, miközben Lorenát figyelték, amint közeledik.
– Pedro, kik ezek az emberek? – kérdezte Lorena, és karjával a férfiak
irányába mutatott.
Dalia, mintha csak most látná először Lorenát, összecsapta a kezét.
– Lorena át kell öltöznöd. Nézz végig magadon! Nagyon illetlen ruhát
viselsz. Mitől vagy vizes? Gyorsan, gyorsan…
De Pedro előrelépett és félbeszakította.
– Clay, hát visszajöttél – szólt, és kinyújtotta a kezét a magas amerikai
felé.
Lorena észre sem vette, hogy valaki odajött a háta mögé, és hátrafordult,
megnézni, ki az. Nagyon megdöbbent, amikor meglátta. Azt hitte, a csinos
idegen már messze jár. Még egyszer meglepte a szépsége, még csinosabb
volt, mint amilyenre emlékezett. Biztosan úszni ment, mivel a haja nedves
volt, s apró fényes tincsekbe kunkorodott. A medence gondolata eszébe
juttatta, milyen arrogáns volt, és hogyan bánt vele. Arca vad kifejezést
öltött.
– Maga!
Clay ugyanannyira meglepődött, mint a lány, bár őt kellemesen érintette.
Örült, amiért ilyen hamar megtalálta a kis bitangot. Biztosan valamiféle
szolga, gondolta, amint tekintetét végigfuttatta illetlen ruházatán, a
melléhez tapadó nedves ingen. Talán személyes cselédjévé teszi.
Elmosolyodott a gondolatra. Amikor tekintete a lányéba fúródott, látta,
hogy a meglepettség lángoló haraggá változik. Egyértelmű, hogy még nem
tette túl magát a tónál történt találkozásukon. Alig várta, hogy
megszelídíthesse a kis méregzsákot.
– Hát ismét találkozunk, señorita, micsoda öröm. – Pedro és Dalia
bizonytalanul tekintettek egymásra. Lorenában azonban egy szemernyi
határozatlanság sem volt, amikor felkapott egy falnak támasztott fegyvert.
– Még hogy öröm – vetette oda Lorena méltatlankodva, s a fegyvert a
hatalmas idegenre fogta.
Dalia meglepetten sikoltott föl.
– Madre mía! Tedd le azt a valamit!
 – Nyugodj meg, Dalia! Senkinek sem esik baja. Csak a kapuhoz kísérem
ezt a kellemetlen vendéget, és gondoskodom róla, hogy elhagyja a birtokot.
– Úgy látszik megváltoztak a vendégváró szokások, mióta legutóbb itt
jártam.
Már Lorena éppen válaszolni akart valamit, mikor Pedro közbeszólt.
– Bocsásson meg neki, Lorena nem tudja, mit csinál. – Pedro szigorúan
fordult oda Lorenához. – Tedd le azt a fegyvert! Ő apád egyik barátja, señor
Wakefield.
A kifejezés: „apád barátja”, lassan jutott el a lány tudatáig. Aztán lassan
az idegenre nézett, és kicsit lejjebb engedte a fegyvert, csak éppen annyira,
hogy a magas sötét férfi gyorsan kivehette a kezéből.
– señor Clay Wakefield, hadd mutassam be Señorita Lorena Cervantest.
Lorena, ez itt Clay Wakefield, amint mondtam, apád egyik barátja.
Clay már nem hallotta a bemutatás végét, annyira megdöbbentette a tény,
miszerint a lány nem egy egyszerű cseléd, hanem a jövendőbelije; az
asszony, akit el kell vennie. Hirtelen felforrt a vére a gondolattól, hogy ott
találta védtelenül a falakon kívül. Még csak meg sem fordult az agyában,
hogy nem sokkal ezelőtt ezután a lány után vágyakozott, és boldognak
kellett volna lennie, amiért a leendő felesége nem egy olyan némber, mint
amilyenre számított. Egyedül csak a ruhájára tudott gondolni, ami minden
izgató domborulatot látni engedett éhes szemének. A gondolat
kimondhatatlan haragra gerjesztette. Elfeledkezett a fegyverről, amit a
kezében szorongatott, el az elhagyatott környékről, és az álmairól, el
Missouriról. Egyedül Lorenát látta, csak az ő kihívó viselkedését, mintha ő
lenne az, akit megkárosítottak!
– Már találkoztam Miss Cervantesszel. – Szinte már nem is tudott
uralkodni haragján.
– Óh, nem tudtam. – Pedro nem emlékezett rá, hogy valaha is látták
volna egymást. Pedig ő tudna róla.
– Csak most, nem régen – tette hozzá Clay, hogy tisztázza a helyzetet, de
a szemét nem vette le Lorenáról. – A kis tónál találkoztunk, a mai nap
folyamán.
Pedro szigorúan nézett Lorenára, és most már tudta miért olyan mérges a
férfi. Bárki ott érhette volna Lorenát.
– Mindig kíséret nélkül lovagol… és ilyen illetlen ruhában? – folytatta
Clay, miközben szeme még egyszer végig-siklott a lány testén.
Egyedül Lorenát és Daliát lepte meg Clay nyilvánvaló dühe, és az, hogy
feltűnően mustrálgatja a lány testét. Lorena meglepettsége ismét csak
haraggá változott – és nem csak a férfira haragudott, amiért ilyen
tiszteletlen, de magára is, amiért jól esett neki, amikor tekintetével
végigkalandozott rajta.
– Ne beszéljen velem ilyen hangon. Semmi köze hozzá, mi van rajtam,
és hova megyek, még akkor sem, ha apám barátja.
– Engedje meg, hogy tiltakozzam, Miss Cervantes – válaszolt a férfi
olyan hangon, amitől remegés futott végig Lorena karcsú testén. –
Mindenhez van közöm, amit maga tesz, ugyanis édesapja rám bízta a
hacienda irányítását.
Lorena arcáról Clay észrevette, hogy semmit sem tud erről a
megállapodásról. Teljes döbbenetet, majdhogynem sokkot látott a lány
szemében, és egy pillanatra talán mintha fájdalmat, megbántottságot is. Úgy
döntött, még nem említi meg, hogy apja neki szánta. Egyszerre elég egy
dolog.
– Magára! – Lorena reménykedve fordult Pedro felé, hogy ő majd fülön
csípi az idegent a hazudozásáért. Ellenben csak egyetértést látott Pedro
szemében.
Az emberek utasításokat várva léptek közelebb. Clay észrevette,
mekkora érdeklődéssel figyelik Lorena testhez simuló öltözékét.
– Menjen és öltözzön át! – szólt rá mérgesen, mert bosszantotta ez az
egész helyzet. Nem értette, mit látott a lány szemében, vagy miért nem
említette az eljegyzésüket.
– Átöltözni? – vette le szemét Lorena Clayről, és végignézett magán. –
Miről beszél maga?
– Nem engedhetem, hogy az egész világ szeme láttára egy szál
semmiben mászkáljon itt összevissza.
A közeledő férfiak megálltak, mert nem akartak közbeavatkozni, de
lemaradni sem akartak erről az érdekes vitáról.
– Összevissza mászkálni – motyogta hitetlenkedve. – Ez az én otthonom,
és úgy öltözködöm, ahogy nekem tetszik.
Clay közelebb lépett, és összeszorított fogakkal mondta:
– Most itt én irányítok mindent, ezért maga megy és átöltözik.
Mielőtt még Lorena válaszolhatott volna, Pedro megrázta a fejét.
– Menj most, chiquita!
Lorena elveszettnek érezte magát, s sűrű hajfürtjeit meglebegtetve
sarkon fordult.
 – Azt teszem, ami nekem tetszik, maga szemtelen gazember – szólt, és
elviharzott.
Miközben Clay figyelte, ahogy Lorena végigmegy a pázsiton, erős
vágyat érzett, hogy elkapja és a térdére fektesse. Mindazon a tulajdonságok
között, amikkel képzeletében felruházta jövendőbeli feleségét – ronda,
ebben biztos volt, és kétségkívül házsártos –, az elkényeztetett méregzsák
egyáltalán nem szerepelt. Nem engedte, hogy eszébe jusson szokatlan
szépsége, és az apja, aki halálos ágyán egy erényes idegenre hagyta az
otthonát. Mintha okot keresett volna, hogy továbbra is ellenszenves legyen
neki. Az új gondviseltjét, pontosabban a jegyesét, javította ki magát
gondolatban, meg kell tanítani a jó modorra.
Pedro arca megrándult, amikor Clay felé fordult.
– Amint elrendeztem az embereimet, megbeszéljük Miss Cervantes
viselkedését – adta Pedro tudtára Clay az elégedetlenségét. Ahogy
megfordult, egy porlepte embert látott, aki lustán figyelte őt, arcán kaján
mosollyal.
– Mi olyan vicces, Bill? – kérdezte Clay szárazon. Bill Hawkins régi
barátja volt, az üzlettársa, mióta csak kereskedésre adta a fejét. Missouriból
a haciendára vezető hosszú úton, Clay beszélt neki erről a kedve ellen való
eljegyzésről Diego lányával, és arról is, hogy biztosan egy menyétképű
hárpiáról van szó.
– Hát, barátom, csak arról a meséről gondolkodom, amit egy bizonyos
hárpiáról meséltél, nem is olyan régen.
Bill látta, amint barátjának a vérnyomása rohamosan emelkedik, de
folytatta az ugratást.
– És úgy gondoltam, ha téged úgy sem érdekel az a bizonyos menyét,
lecsapom a kezedről.
Clay türelme elfogyott. Maga a hosszú lovaglás, és a Lorenával folytatott
vita, most pedig barátja szemtelenkedése, a végsőkig feszítette a húrt. Bár
tudta, hogy Bill csak viccel, azért valami mégis bosszantotta. Clay nem
akarta, hogy bárki is álmokat szövögessen Lorenáról. Talán egy
elkényeztetett, akaratos kis méregzsák, de akkor is az ő felelőssége. Clay
nem akart foglalkozni az érzéseiben bekövetkezett nyilvánvaló
változásokkal, mert maga sem volt biztos benne, mit találna ott. Inkább
lassan Hawkins felé lépett, és így szólt:
– Jobban tennéd, ha vigyáznál arra, amit beszélsz, barátom. Lorena
Cervantesszel neked semmi dolgod sincs.
 Aztán gyorsan sarkon fordult, és parancsokat kezdett osztogatni az
embereknek az elhelyezkedéssel kapcsolatban.

Lorena füstölögve járt fel-alá a rongyszőnyegen, ami hálószobájának drága

kék-fehér kövezetét borította. Felháborította, amiért úgy kezelték, mint egy
gyereket, de az még jobban, hogy a sors valamiféle iróniája folytán ez a
szörnyű idegen irányítja a haciendát. Minden lépéssel egyre idegesebb lett,
és biztos volt benne, miszerint ez a Clay hazudik, s apja halálát pedig csak
ürügyként használja arra, hogy megszerezze magának a birtokot. Nem akart
emlékezni rá, hogy ismerős neki ez a név abból a néhány levélből, amit apja
írt neki mialatt iskolában volt. Nem akart arra gondolni, milyen
magabiztosnak látszott, nem is beszélve arról, hogy Pedro és Dalia is
elismerte ezt a nevetséges követelést. Emlékezett a levélre, amit Londonban
kapott. Akkor azonban túl izgatott volt, hogy bármit is észrevegyen. Vajon
azt is ez az ember küldte? Aztán a hosszú utazás hazafelé. Az egyetlen
dolog, ami tartotta benne a lelket, a hacienda, az otthon gondolata volt.
Lorena körbenézett a szobában, és eszébe jutott az édesapja. Miért lepte
meg ennyire, hogy ilyesmi megtörténhet, mindazok után, amit az apja tett?
De ő nem fogja hagyni, nem teheti. Megújult reménnyel és elszántsággal
kezdte fontolgatni, hogyan szabadulhatna meg ettől az ármánykodó
embertől.
Dühe ellenére, Lorena levette a nedves gyapjúinget és nadrágot, majd
egy kék nappali ruhára cserélte, hozzá illő cipellőkkel. Egy jó ideig járkált
még fel-alá a szobában, agya sebesen járt, aztán leült az ágyra, és még
mielőtt észrevette volna, már mély álomba merült. A hosszú utazás, a
túlfeszített idegállapot végül leterítették.

Miután mindent elrendezett a karaván körül – néhány embert elküldött Paso

del Nortéba, és a dühe is csillapodott – Clay elindult megkeresni Pedrót. A
konyhában találta Daliával együtt.
– Clay – üdvözölte Pedro és Dalia.
– Pedro, Dalia – bólintott vissza Clay.
Az asszony felállt, mintha magára akarná hagyni a két férfit.
– Nem – szólt Clay –, magával is váltanék néhány szót.
Clay leült, Dalia pedig töltött neki egy csésze fahéjas, forralt almabort.
– Lorenával kapcsolatban… – kezdte Pedro.
– Nem, Pedro, inkább én. Elhamarkodottan viselkedtem, és ezért
bocsánatot kérek. Nem vagyok hozzászokva, hogy egy fegyver csövével
állok szemben. Azonban, mostantól nem tűröm az olyan
meggondolatlanságot, amit ma is tapasztaltam. Gondolom, maguk is tudják
mi történhetett volna, ha valaki más találja ott Lorenát a tónál. – Azt viszont
elfelejtette hozzátenni, hogy vele is majdnem kétséges lett a biztonsága. –
Biztos vagyok benne, ezt maguk sem akarják, ezért elvárom, hogy ebben a
kérdésben tökéletesen együttműködjünk. – Belenézett Dalia, majd Pedro
szemébe, és megkérdezte: – Megértették?
Mindketten bólintottak, Pedro elégedetten, Dalia viszont a csészéjébe
bámult!
– Úgy tervezem, hogy már ma este elkezdek megismerkedni Diego
dolgaival, és Cielo el Dorado irányításával.
Pedro, holnap reggel az legyen az első dolga, hogy végigvezet, és
bemutatja a hacienda mindennapi életét. Mindenkit bemutathat, és mondja
el, ki mivel foglalkozik.
Clay lassan felemelkedett.
– És Lorenával mi legyen? – kérdezte Dalia mérgesen.
– Jaj, igen. Miss Cervantes. Beszélek vele, és elmagyarázom neki, mihez
tartsa magát. Úgy tűnik, Diego az ablakon dobálta ki a pénzét az
iskoláztatására, mivel szemmel láthatóan nem tanulta meg, amit egy
hölgynek tudnia kell.
Dalia szinte fortyogott, ettől a pimasz feltételezéstől, miszerint Lorena
nem tudja, hogyan kell egy igazi hölgynek viselkednie. Az nem érdekes,
hogy éppen aznap reggel ő is pontosan ugyanezt mondta.
– Jó lenne – folytatta Clay –, ha hét órakor tálalnák a jó meleg vacsorát
az embereimnek. Két emberemmel együtt, a salában fogok étkezni.
Elvárom, hogy Lorena csatlakozzon hozzánk. És most, ha megbocsátanak,
megkeresem Miss Cervantest – mondta Clay olyan szemtelen
magabiztossággal, hogy Pedro már ugrani készült, hogy megakadályozza
felesége dühkitörését. Daliát azonban nem lehetett leállítani.
– Üljön le! – füstölgött Dalia. – Majd én fogom megkeresni Lorenát, aki
a hálószobájában van. Az lehet, hogy maga irányítja itt a dolgokat, de
nincsen joga besétálni a szobájába – mondta Dalia, miközben hatalmas
keble méltatlankodva emelkedett és süllyedt.
Clay egy pillanatra elképedt az asszony kifakadásától, aki egy bocsát
védelmező anyamedvére emlékeztette őt. Hatalmas erőfeszítések árán
sikerült visszafojtania a mosolyt, ami a száján játszadozott.
 – Hát akkor, Dalia, menjen és szóljon a védencének!
Clay és Pedro csendben figyelte, ahogy Dalia elhagyta a konyhát.
– A felesége nem túlzottan elégedett velem.
Pedro röviden felnevetett.
– Azt hiszem, jól látja señor, de majd megbékél. Hamarosan rájön, hogy
maga csak jót akar.
Clay ránézett az öregre.
– És miért van az, hogy maga olyan biztos az én jóindulatomban? –
kérdezte Clay, és egy árnyalatnyi lelkiismeret-furdalása támadt.
– Azért, mert Diego, az összes hibája ellenére, szerette Lorenát és Cielo
el Doradót, éppen úgy, mint bármelyik Cervantes. Egyiket sem hagyná
olyan emberre, aki nem érdemli meg.
Néhány pillanatig csendben ültek, mindketten elmerültek saját
gondolataikban. Nem ismerték egymást igazán, de már sokat hallottak a
másikról az évek folyamán.
Végül Pedro törte meg a csendet.
– őszintén szólva, már egy éve gondolkodom azon, miért utazott vissza
Diego a haciendára, ha annyira beteg volt. Miért nem maradt
Chihuahuában, amíg rendbe nem jött? – Pedro nem nézett Clayre. – Miért
hagyta, hogy betegen utazzon?
Pedro Clay saját kétségeit fogalmazta meg, és újraélesztette azt a
tehetetlen dühöt, amit akkor érzett, amikor rájött, hogy semmi mást nem
tehet Diegóért, mint hogy sietteti az utat, amennyire csak lehet.
– Én is gyakran gondoltam erre, de Diego ragaszkodott az induláshoz.
Nem tudtuk, hogy beteg, csak mikor már jó néhány napnyira voltunk
Chihuahuától, és nem vettük észre, milyen súlyos a helyzet, de akkor már
félúton jártunk Chihuahua és El Paso között. Ő siettette az indulást, Pedro,
mivel megszállottan haza akart jutni.
Pedro Clayre pillantott, és érezte, a férfi igazat mond. Megkönnyebbült,
hogy Claynek semmi szerepe sem volt Diego halálában.
– Talán tudta, hogy beteg, és remélte, hogy eljut Cielo el Doradóba,
mielőtt meghalna.
– Én is gondoltam már erre, de nem hiszem. Nem vagyok benne biztos,
hogy miért, de nekem úgy tűnt, inkább valami elől menekül, nem valahova
el akarna jutni. Azt hiszem, Diego kívül akart kerülni Chihuahuán, de nem
tudom, miért. Ez az egyik dolog, amire választ szeretnék kapni, míg itt
vagyok.
 Pedro ránézett a férfira, akinek apjával oly sok évvel ezelőtt találkozott
először.
– Igazi férfi lett magából az évek alatt. Tudom, hogy azt teszi majd, ami
a legjobb. Az apja büszke lenne magára.
Clay szeme elhomályosult.
– Nem tudtam, hogy ismerte apámat.
– Igen, ismertem. – Pedro felállt az asztaltól. – Dolgom van, amigo.
Majd később még beszélgetünk. – Otthagyta a férfit a sok megválaszolatlan
kérdéssel.
Miközben Clay ott ült az érintetlen csészével a kezében, Dalia visszatért.
Egyedül. Clay nyugodt vonásai maszkot vontak arca elé.
– Hol van Lorena? – kérdezte.
– Alszik a szobájában. Azt hiszem, későbbre kell halasztania a
beszélgetést.
Mikor Dalia látta az arcán, hogy kezd mérges lenni, helyesbített.
– Úgy értem, por favor, señor. Lorena nagyon fáradt, és úgy gondoltam
jobb nem felébreszteni.
Clay hangja megtévesztően lágyan csengett.
– Úgy látom, elfelejtette, ki itt az úr, Dalia. Hadd emlékeztessem, hogy
én vagyok az, és én azt kértem, hozza ide Lorenát. A továbbiakban nem
tűröm az engedetlenséget sem magától, sem mástól. – Lecsapta a csészét, és
az aranybarna folyadék végigfolyt az oldalán; a keletkező tócsát hamar
beszívta a száraz anyag. Kiviharzott a konyhából, és aztán abba az irányba
indult, ahol Lorena hálószobáját tudta.
Ahogy kilépett a konyhából a napfényre, Clay hosszú, határozott
léptekkel végigment az udvaron, és belépett egy másik ajtón. Egy hosszú,
keskeny folyosóra ért, mely mindkét oldalról vastag falakkal volt határolva.
Be sem nézett Diego szobájába, vagy a kis gyerekszobába, amit később
dolgozószobává alakítottak. Egyenesen a folyosó végére ment, és megállt
egy csukott ajtó előtt. Habozás nélkül benyitott, készen arra, hogy ott egy
teljesen éber Lorenát talál. Nagyon megdöbbent, amikor ott találta a nagy
ágyon, mély álomba merülve. Észrevette, hogy átöltözött egy kék ruhába. A
hozzá illő cipők kikandikáltak a szoknya alól, és Clay fodros alsószoknyát,
és egy pár karcsú bokát látott. A tejfehér bőrű, pisze orrú arcot vörös
hajkorona keretezte. A nedves, égőpiros ajkak arra ingerelték Clayt, hogy
megkóstolja puhaságukat. Ugyanazt a vágyat érezte, mint a tónál, hogy
magához szorítsa ruganyos testét, hogy érezhesse annak minden
domborulatát. Dühe, mint a kihunyó parázs egyre halványodott, helyét
átvette az egyre növekvő vágy tüzes heve. Lelki szemeivel egy fiatal lányt
látott a tavacskánál, akinek zöld szeme egyik pillanatban nevet, a másikban
pedig már dühösen villámlik. Nyilvánvaló, hogy fogalma sincs róla, hogyan
rejtse el érzelmeit. Valami oknál fogva, a gondolat nagyon tetszett neki.
Lorena lassan ébredezni kezdett. Furcsa melegség öntötte el, mikor
észrevette, hogy valami megváltozott. Néhány perccel később észrevette,
hogy az idegen áll a szobájában, és bámulja, pontosabban, őt nézi, de nem
őt látja. Amikor figyelme végre ráirányult, tekintete először meglepetést,
majd csodálatot árult el. Lorena érezte, hogy inkább zavart kellene
sugároznia.
– Mi a csodát keres maga az én hálószobámban? – A korábbi haragja
visszatért.
Claynek eszébe jutott, milyen heves a lány természete, összeszorította a
fogát, és úgy vetette oda:
– Beszélnem kell magával, Miss Cervantes! Azonnal várom az apja
dolgozószobájában!
Clay megfordult, hogy induljon, de Lorena visszaszólt:
– Most dolgom van, talán később.
Anélkül, hogy hátra fordult volna, Clay így válaszolt kiszámított
nyugalommal:
– Nem érdekel, milyen dolga van, beszélni fogunk.
– Jó, rendben van – mondta a lány hanyagul. – Nemsoká ott vagyok.
Clay hangjának ereje megdöbbentette Lorenát, egészen az ágy támlájáig
húzódott vissza.
– Most fogunk beszélni! Ha nem jön utánam azonnal, felkapom a
vállamra, mint egy zsákot és magam viszem a dolgozószobába.
Clay kivonult a szobából. Hogyan is juthat ilyen helyzetbe? Hozzá van
kötözve egy elkényeztetett, megátalkodott leány-asszonyhoz, akiről azt
hitte, hogy egy hölgy, nem is beszélve arról, hogy a jövendőbelije, egy
halom szolgához, akik azt hiszik, ők az urak a háznál, és mindez az isten
háta mögött, a sivatagban, több ezer mérföldnyire onnan, ahol lenni
szeretett volna. Az otthon gondolata csak olaj volt a tűzre. Ha ez a lány nem
lenne, most ott lehetne. Hatalmas, napbarnított kezével beletúrt vastag,
fekete hajába, és bement Diego dolgozószobájába.
Lorena néhány perc múlva követte, magában fortyogva, amiért be kellett
adnia a derekát. Azonban nem volt biztos benne, hogy tovább akarja élezni
a helyzetet. Hogyan történhetett meg mindez? Nem volt biztos benne, hogy
egyáltalán tudja, mi történt. Minden olyan gyorsan zajlott. Alig hogy
megérkezett a haciendára, amikor ez az idegen betört az életébe, és azt
állítja, ő irányítja a haciendát, és benne mindent, őt is. Hogyan tehette meg
ezt vele az apja? Magában füstölgött, de ösztönösen kisimította a ráncokat a
ruháján, és gyorsan megfésülködött. A gondolat azonban inkább
elszomorította, mint felháborította; nem igazán lepte meg, amiért apja ilyen
meggondolatlan lépést tett egyetlen gyermekével szemben. Jaj, Apa, kiáltott
föl magában, hogyan tehetted?
Lorena kopogás nélkül lépett be a dolgozószobába, fejét magasra emelte,
így rejtve el bizonytalanságát.
– Üljön le! – szólt Clay minden bevezetés nélkül.
Lorena habozott, nem akart reagálni egy ilyen fensőbbséges parancsra.
– Azt mondtam, hogy leül! – csapott Clay öklével az asztalra.
Lorena ökölbe szorított kézzel kiabált vissza.
– Nem vagyok állat, hogy így parancsolgasson nekem!
Clay lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy nyugodt legyen.
– Kérem… üljön… le – mondta, és próbálta megőrizni a nyugalmát.
Lorena mereven leült, kimutatva mennyire dühös.
Nagy önuralommal, Clay is leült.
– Azért vagyok itt, mert az édesapja megkért rá, semmilyen más okom
nincs rá. Legalább annyira nem akarok itt lenni, mint amennyire maga sem
akarja. De itt vagyok, és én parancsolok. Ezért mindenkinek az érdeke azt
kívánja, hogy józanul viselkedjünk egymással. Ki kell hoznunk a legjobbat
ebből a kellemetlen helyzetből. A jövőben odafigyel arra, amit mondok, és
aszerint cselekszik, ezzel biztosítva, hogy a dolgok simán menjenek. – Egy
pillanatra megállt, mielőtt folytatta volna. – Úgy fog öltözködni, mint egy
hölgy, amire édesapja akarta megtaníttatni. Nem fog férfinadrágban és
ingben szaladgálni. Mivel most már maga a ház asszonya, úgy is kell
öltözködnie. Továbbá, nem lovagolhat ki egyedül. Gondoskodjék róla, hogy
mindig legyen magával kísérő. – Clay elbizonytalanodott egy pillanatra,
azon gondolkodott, hogy ideje lenne szólni közelgő házasságkötésükről, de
a lány szemében volt valami, ami azt súgta, várjon még vele. Ezért aztán
így fejezte be:
– Van valami kérdése?
Lorena mozdulatlanul ült az egész beszéd alatt, minden elhangzott szó
csak tovább táplálta az egyre növekvő dühöt, ami belsejét feszítette. Nem
tudta, meddig bírja magába fojtani, anélkül, hogy megbolondulna.
– Úgy érti, kérdéseket kell feltennem? – Hangja tele volt gúnnyal és
gyűlölettel.
Clay hátradőlt a székben, és keményen nézett Lorenára.
– Nagyon próbára teszi a türelmemet, Miss Cervantes.
Ahogy látta a csinos idegent apja székében ülni, eszébe jutott, milyen
hirtelen állt feje tetejére az egész élete, és szemét elfutotta a könny. Miért
történt vele mindez? Miért nem lehet minden úgy, ahogy eddig volt? Lorena
egyszerre vágyott apja után, és átkozta őt, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe
hozta. Nem akarta, hogy az idegen lássa kétségbeesését, ezért könnyeit éles
szavak mögé rejtette.
– Én teszem próbára a maga türelmét? Ha! Inkább maga az enyémet!
Betáncol az életembe, és megjegyzem, hogy ebben az életben semmi
változtatásra nem volt szükség. Kigúnyol, aztán dirigálni kezd, megmondja,
hogyan öltözködjem, hogyan viselkedjem, hova mehetek, és mit
csinálhatok. És most még azt a bátorságot is veszi magának, hogy odaül, és
előadja mennyire tökéletlen vagyok. – Az utolsó szavak sikoltásba
fulladtak, annyira nem tudott uralkodni magán. – Továbbá, nem vagyok már
gyerek, és azt teszek, amit akarok. Megértette?
A férfi tüzes, sötét szeme résnyire szűkült, előrehajolt, s könyökével az
asztalra támaszkodott.
– Ha úgy viselkedik, mint egy gyerek, akkor úgy fogok bánni magával,
ahogy egy gyerekkel szokás. A gyerekekre pedig vigyázni kell, nem pedig
hallgatni rájuk. Megértett, Miss Cervantes? – Mielőtt még Lorena egy szót
is szólhatott volna, Clay folytatta, semmi kétséget sem hagyva afelől, hogy
nincs szüksége válaszra. – Hét órakor eszünk. Ne késsen el!
Clay felállt az asztaltól, és egy pillantást sem vetve Lorenára, termetéhez
mérten meglepő kecsesen vonult ki a szobából, otthagyva a lányt.
Hangos szoknyasuhogás kíséretében Lorena is visszaszáguldott a
szobájába, bevágta az ajtót, levetette magát az ágyra, hogy a párnájának
mondja el keserűségét.
3.

Lorena összeszorított ajkakkal ült szobájában. Az idegenre gondolt.

Haragosan húzta el a száját. Az a fajankó! Eszébe jutott széles válla, göndör
haja, és bizsergő érzés futott végig rajta. Ez zavarba ejtette, de a zavar
haraggá változott. A pokolba vele, amiért tönkre akarja tenni az életemet,
fortyogta magában. Nem, tette hozzá, nem fogja elrontani az életemet. Csak
egy időre összezavarja. Elvégre egy Cervantes vagyok. Kitartok, és győzni
fogok.
Lorena felkelt az ágyról. Minden rendben lesz, mondta magának
bizakodón. Egy kis fakeresztet szorított a melléhez. Igen, minden rendbe
fog jönni. Eldöntötte, hogy tervet készít. Gondolatokba merülve sétált fel-
alá a szobában, megérintette a távolinak tűnő gyermekkorára emlékeztető
tárgyakat. Szenteket ábrázoló képek lógtak a falakon, és egy kis asztalon
fából faragott játékok sorakoztak. Azonban bármennyire is meg akart
feledkezni róla, az idegen állandóan belopózott gondolataiba, amitől újra
meg újra elöntötte az a furcsa érzés; megjelent előtte nevető sötét szeme, és
hallotta gyöngyöző kacagását.
Lorena megingott, és elmerengve hunyta le a szemét.
– A francba! – szitkozódott hangosan, zöld szemében undor tükröződött,
mikor kinyitotta. Ez így nem megy! Meg kell szabadulnom tőle, hogy
nyugodtan tervezgethessek, okoskodott. Eszébe jutott Ramón. Reggel
elmegy Ramónnal az El Rancho Escondidóra. Ki segítene neki, ha nem a
Valdez család? Ha Ramón nem is tudja, mit kell tenni, az apja majd
biztosan. Hát nem señor Valdez volt apja legjobb barátja?
Lorena odament a régi ládához, kivett belőle egy útitáskát, egy váltás
lovaglóruhát, egy hajkefét és egy fésűt, aztán önkéntelenül egy ruhát, hozzá
illő cipővel. Ha még valami másra is szüksége lenne, biztosan ad majd
señora Valdez vagy Ramón egyik húga.
Lorena tudta, az lesz a legjobb, ha elrejti a táskát, és senkinek sem szól
tervéről. Semmi sem állhat távozásának útjába. Vacsora után, valahogyan
majd elcsípi Ramónt, és a segítségét kéri. Arra a lehetőségre nem gondolt,
hogy talán nem akar segíteni. Daliának hagy egy üzenetet, de a szemtelen
amerikai majd csak azután jöjjön rá, hogy keresztbe húzta a számításait,
amikor ő már elment.
Clay éppen olyan dühös volt magára, amikor elhagyta a dolgozószobát,
mint Lorena. Miért van az, hogy valahányszor a közelébe kerül, elveszti a
türelmét? Azóta, amióta megtudta, kicsoda, többet idegeskedett, mint
valaha. Úgy tűnt, elég, ha csak ránéz az a lány, és máris a plafonon van. Mi
van benne, amitől minden önuralmát elveszti? Határozott léptekkel haladt
végig a haciendán.
Cielo el Doradón az élet benn zajlott, a külső világ veszélyeitől három
láb vastag fallal elzárva, ami az egész négyszög alakú épületcsoportot
körülvette. A hacienda szobáinak ugyanilyen vastag falai voltak. Minden
két szobának volt egy közös fala, és minden külső ajtó egyenesen az
udvarra nyílt. Mivel a szobák egymás mellett voltak, őröket lehetett állítani
a háztetőkre.
A hacienda falán két kapu nyílt. A nyárfából készült, vaslakattal ellátott
főbejárat, ami a torreon vagy a figyelőtorony alatt húzódott, elég nagy volt
ahhoz, hogy kocsik is áthajthassanak rajta. A csak ritkán használt, szintén
nyárfa hátsó kapun, ami sokkal kisebb volt, csak gyalogosan lehetett
közlekedni.
Cielo el Doradóban két egymáshoz csatlakozó udvar volt, az egyiket a
lakóépületek, a másikat pedig a munkahelyek vették körül. Ide tartott Clay.
A hacienda munkaterületén egy hatalmas raktár, egy borkészítő helyiség, a
kovács műhelye és egy másik konyha helyezkedett el, amit az összes ott élő
szolga és őr használt. Volt még egy cserzőműhely, egy ácsműhely, egy
mészárszék és egy szappankészítő helyiség is. Cielo el Dorado olyan volt,
mint egy város. Minden lakóját ellátta a legfontosabb dolgokkal, a többit
pedig meg lehetett venni a rendszeresen arra járó kereskedőktől. A
haciendán készültek a finom Cervantes borok és konyakok, amiknek híre
ment Santa Fétől egészen Mexico Cityig. Ez volt az egyik oka annak,
amiért olyan szívesen álltak meg a kereskedők Cielo el Doradóban.
Claynek azonban most nem a boron meg a konyakon járt az esze.
Egyedül Lorena Cervantes töltötte be gondolatait, meg az, milyen szép kis
kalamajkába keveredett.
Megkereste Tom Percyt, akire a haciendát bízta. Minél előbb rendbe
teszi a dolgokat, annál hamarabb indulhat vissza Missouriba.
A repkedő vörös fürtök és a nevető zöld szempár látványa azonban
állandóan ott lebegett lelki szemei előtt.
 Dühösen üvöltött Tomnak.

Miután Lorena elkészítette az előzetes terveket, úgy döntött, hogy lovagolni

indul. A pokolba Clay Wakefielddel és a parancsaival.
Visszavette a nadrágot és az inget. Halkan osont be az istállóba, biztos
volt benne, hogy az emberek el vannak foglalva a lepakolással és a
tisztálkodással. Szüksége volt arra, hogy kiszabaduljon a négy fal közül,
ami mindig biztonságot nyújtott, de amit most inkább börtönnek érzett. A
nagy zűrzavarban senki sem vette észre, amikor lovával együtt kicsúszott a
nyitott kapukon.
Amint kívül volt, végignézett a Rio Bravo del Norte völgyén, amit
egyesek Rio Grande-völgy néven ismernek, és a felszántott földeken
újraéledő növényeken. Zöld csíkok keresztezték a földet, míg csak az utolsó
bele nem veszett a megáradt folyóba. Elképzelte a hamarosan
toronymagasságúra növekvő kukoricaszárakat, a búzát, ami olyan sűrű lesz,
hogy fentről úgy néz majd ki, mint egy hullámzó gabonatenger. Lorena
legjobban a borszőlő tőkéket szerette, amiket az 1659-ben Fray Garcia által
behozott szőlőfajtákból nemesítettek.
Bal oldalon Lorena láthatta a marha- és juhnyájakat, amiket a Cervantes
család már évek óta tenyésztett. A jobb oldalon pedig a Rio Bravo del Norte
gázlója látszott. Ezen a gázlón keltek át az emberek az északi partról a déli
partra, ahol a Paso del Norte-i villa és a templom állt. Ugyanitt kelt át ő is
egy nappal korábban apja embereivel.
Lorena dél felé, Paso del Norte irányába nézett, és szemében vágyakozás
tükröződött, amikor eszébe jutottak az itt tartott búcsúk. Felidézte, hogyan
táncoltak, nevettek; a fiatalembereket, akik minden figyelmüket a
hölgyeknek szentelték. A szerelmi és romantikus jelenetek mindig fényes
páncélú lovagokat juttattak Lorena eszébe, akik életüket áldoznák, hogy
megvédjék egy hölgy becsületét. Elképzelte a csókokat, a kedves szavakat,
de aztán a szülei jutottak eszébe, és ettől csak szidni kezdte magát
ostobaságáért. Semmi kedve sem volt hozzá, hogy egy férfi tulajdona
legyen, egy tárgy, aminek azt mondják: üljön otthon, és horgoljon csipke-
meg oltárterítőket. A valóság más, nem csókok és kedves szavak, mondta
magának, hanem fájdalom és szenvedés. Nem akart olyan lenni, mint sok
lány Miss Tidesdale iskolájában, akik másra sem tudtak gondolni, csak a
férfiakra.
Belefáradva csapongó gondolataiba, megnyomta Rosinante oldalát, és
könnyű vágtára fogta.
Órákon át lovagolt, és élvezte a szabadságot, amire már reggel is
vágyott. Ahelyett, hogy körbe-körbe lovagolt volna, keresztülvágtatott a
mezőkön, föl és alá az egyes táblákat elválasztó poros utakon.
Lovaglás után Lorenának már alig maradt ideje arra, hogy
megmosakodjon és átöltözzön vacsora előtt. A lovaglás csodákat művelt a
kedélyével, s a ház úrnőjéhez méltó módon kezdett neki az öltözködésnek.
Hirtelen megörült annak, hogy Luz kipakolta a ruháit. Majd ő megmutatja
annak a semmirekellő amerikainak, hogy az apja pénze nem veszett kárba.
Megjelenik a vacsoránál, és megetet vele minden goromba és igazságtalan
szót, amit valaha neki mondott – és ez csak az előétel. Sokat kínlódott a
hajával, de az intézeti lányok segítsége nélkül képtelenség volt az akkor
divatos alakra hozni. Végül egyszerűen hátrafésülte, csak néhány apró
tincset hagyott az arca körül.
Egy mély, szögletes nyakkivágású, aranybarna színű tafotaruhát
választott, ami épphogy eltakarta kebleit. Egy szeszélyes pillanatában vette
ezt a ruhát, amikor a szobatársa azt állította, hogy nem merne ilyen merész
ruhát felvenni. A puffos ujjak a válla csúcsánál kezdődtek, fedetlenül
hagyva tejfehér bőrét. Miután feltette a hozzá illő szalagot, és felhúzta a
cipőt, megállt a tükör előtt. Hirtelen elvesztette bátorságát, és úgy döntött,
mégsem viselhet ilyen kivágott ruhát. Gyorsan a vállára kanyarított egy
hímzett selyemstólát, amivel megnyugtatta szeméremérzetét. Megelégedve
konstatálta, hogy úgy néz ki, mint egy tökéletes hölgy, aztán elindult a
konyha felé. Fejét magasra emelte, mintha minden este felöltözött volna a
vacsorához. Meglepődött, mikor senkit sem talált a konyhában, csak Luzt.
– Korán jöttem? – kérdezte.
Luz hátrafordult az asztaltól, és nyugtalan tekintetében hirtelen
elragadtatottság tükröződött. Egy kis zacskó száraz kukoricát a kebléhez
szorítva így szólt:
– Gyönyörű vagy, Lorena. Hát nem mondtam, hogy hasznát veszi majd
ezeknek a pompás ruháknak? Szeretném látni azoknak az uraknak a
tekintetét – kuncogott Luz.
– Gracias, Luz, ha már azokról az urakról van szó, hol vannak?
Luz visszafordult az asztalhoz, és egy fintor torzította el arcvonásait.
– A salában. Az amerikai előkelően akar étkezni, ezért oda kell
behordanom az ételt.
A Cervantes család mindig a konyhában evett, függetlenül attól, ki volt
náluk, kivéve, ha valamit ünnepeltek. Lorena szíve gyorsabban kezdett
kalapálni, apró keze ökölbe szorult. De mielőtt még tovább növekedett
volna haragja, erőt vett magán. Valamit be kell bizonyítania ma este; ezzel
az intézkedéssel majd később foglalkozik.
Lorena kimért léptekkel indult vissza a salába. Az ajtó előtt, mielőtt
belépett, mély levegőt vett, és mosolyt erőltetett az arcára. Az idegen és két
másik férfi állt az asztal közelében, csendben beszélgettek, miközben Dalia
terített. Lorena ismét megjegyezte, milyen csinos az idegen, hatalmas ereje
jól látszott elegáns, de egyszerű öltözéke ellenére is. Sokkal magasabb volt,
mint a másik két férfi, és bár mindhármuk napbarnított volt, egyedül
Claynek állt jól, a másik kettő csak öregebbnek látszott tőle.
Ezek a gondolatok felbosszantották, ezért túlságosan kedvesen szólalt
meg:
– Hamarabb is itt lettem volna, de senki sem szólt, hogy a salában
eszünk. A család sohasem evett itt, hacsak nem volt valami ünnep. Mit
ünnepelünk? Talán azt, hogy elvesztettem az otthonomat?
Clay felhúzta a szemöldökét, mikor ránézett. Dalia olyan keményen tette
le az utolsó edényt, hogy tartalma kilöttyent a vakítóan fehér terítőre.
– Dios! – kiáltotta Dalia, és nem tudta, mivel foglalkozzon először, a
pecséttel vagy Lorenával.
Tom Percy és Bill Hawkins hátrahúzódva figyeltek, de amikor Bill
meglátta a lány szemében égő haragot és Clay arcizmainak feszülését, úgy
döntött, ő túl éhes ahhoz, hogy hagyja elrontani a vacsorát. Nagyon régen
volt már, amikor utoljára jó házi kosztot evett.
– Egyáltalán nem késett el, mi is épp most értünk ide – lépett előre Clay
mellől Bill, mit sem törődve azzal, amit a lány mondott.
– Bill Hawkins vagyok Missouriból – nyújtotta ki udvariasan a kezét
Bill, s arcán olyan széles mosoly jelent meg, ami egyébként közönséges
vonásait barátságossá és őszintévé tette.
Lorenának sikerült visszanyernie nyugalmát. Miss Tidesdale büszke lett
volna arra, ahogy Lorena a kezét nyújtotta és válaszolt.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk, uram. Lorena Cervantes vagyok.
Üdvözlöm a házamban.
– Köszönöm, Miss Cervantes. Őszinte részvétem az édesapja miatt.
Nagyon jó ember volt.
– Köszönöm. Kérem, hívjon Lorenának – válaszolta mosolyogva, mert
őszintén tetszett neki ez a kedves ember.
 – Rendben, Lorena, de csak, ha maga is Bilinek hív engem.
– Megegyeztünk – bólintott, és azon gondolkodott, vajon Clay Wakefield
miért nem tud ilyen kedves lenni.
Clay növekvő aggodalommal hallgatta a párbeszédet, s rosszkedvűen
jegyezte meg, milyen kedvesen bánik Lorena a barátjával.
Bill Hawkins odavezette Lorenát az asztalhoz.
– Lorena, ez itt Tom Percy, Clay egy másik embere.
Tom Percy volt a legalacsonyabb hármójuk közül, a legvörösebb hajjal,
amit Lorena valaha is látott. Olyan fehér bőre volt, ami könnyen leég, aztán
lehámlik, anélkül, hogy valaha is rendesen lebarnulna. Az időjárás
viszontagságai ráncokat hagytak az arcán, és Lorena azt hitte, hogy most
érkezett a többiekkel együtt. Nem tudta, hogy itt volt a haciendán az alatt az
év alatt, míg ő hazafelé tartott.
– Örülök, hogy megismerhettem – mosolygott Lorena.
Tom aprót bólintott, és Lorena rögtön rájött, hogy Tom nem a szavak
embere.
Clay mély hangja csattant fel, mielőtt még Lorena bármi mást
mondhatott volna.
– Attól tartok, kihűl a vacsora – morogta kedvetlenül.
Lorena Clayre meredt, aztán körbenézett a szobában.
– Dalia, hol van Ramón?
Ebben a pillanatban, mintha csak a hívásra várt volna, Ramón lépett be
az ajtón.
– Itt vagyok! – jelentette kedélyesen, mire minden arc felé fordult. – A
konyhába mentem. Nem tudtam, hogy ide kell jönni, míg Luz meg nem
mondta. Mit ünnepelünk?
– Én is ugyanezt kérdeztem – küldött Lorena egy újabb pillantást Clay
felé, mielőtt elfordította volna az arcát. – Gyere, ülj le, Ramón! A vacsora
tálalva.
Clay figyelte a szeretetteljes gondoskodást, amivel Lorena körülvette az
idegent. A látvány csak fokozta rosszkedvét. Miután mindenki leült, és
Dalia elkezdte felszolgálni az ételt, Clay szúrós tekintetét Ramón felé
fordította.
– És maga kicsoda?
Dalia kezében megállt a merőkanál, és mindenki Ramón felé fordul.
Lorena reagált legelőször.
– Hát magába semmi jó modor nem szorult? – kérdezte dühösen.
 Ramón Lorenáról Clayre nézett. Tudta, hogy Diego Clayre bízott
mindent, de azt nem tudta, mi okozta ezt a nyilvánvaló ellenségeskedést
Lorena és Clay között. Ki akarta próbálni milyen mély a víz, mielőtt fejest
ugrik bele, azért így válaszolt:
– Bocsánat, amiért nem mutatkoztam be. Ramón Valdez vagyok az El
Rancho Escondidóról. Azt hiszem, ismeri az édesapámat.
Clay azonnal tudta, hova tegye. Úgy emlékezett rá, mint Diego legjobb
barátjának Raymundo Valdeznek a legidősebb dundi kisfiára.
– Hogy van az édesapja, Ramón? – kérdezte, és nem érezte szükségét, a
bocsánatkérésnek.
– Jól van. Jöjjön el egyszer, és látogassa meg.
– Ramón, meséld el, mit csinálnak a többiek – kérte Lorena. – Ma reggel
nem fejezted be.
Clay kérdőleg húzta föl a szemöldökét.
Ramón hátradőlt.
– Lássuk csak!
Mielőtt még válaszolhatott volna, Lorena előrehajolt, zöld szeme tágra
nyílt a kíváncsiságtól, tele volt izgatottsággal, hogy végre annyi év után,
itthon lehet.
– Hogy van a családod? A papád, a mamád, nagypapád és a nagymamád,
Paco, Fernie, Consuelo és Kika?
Ramón felemelte a kezét ez előtt az áradat előtt.
– Csodálkozom, hogy mindenkire emlékszel. Még a mamámnak is nehéz
az összes nevet megjegyezni. Legtöbbször csak annyira szorítkozik, hogy
egyik fiát vagy lányát hívja, attól függően, mire van szüksége.
– Ramón! Micsoda tiszteletlenség – nevetett Lorena, aztán
elgondolkodott. – Emlékszem, mennyire szeretett benneteket, függetlenül
attól, hogy hívott titeket.
Ramón Lorenára nézett, és eszébe jutottak a régi idők.
– Emlékszem, hogy téged is lányomnak szólított. Mindig ott voltál.
– A lába alatt, mindig az útjában.
– Azt hiszem, ahol öt gyerek van, ott eggyel több nem sokat számít,
ugye? – mosolygott Ramón.
– Tehát, meséld el, hogy vannak?
– Hát, a nagymama meghalt – kezdte Ramón.
– Ramón, sajnálom. Nekem senki sem írta meg.
– Nem sokkal azután történt, miután elmentél. Nagyapa még mindig
siratja. Néha, azt hiszem, így akarja felhívni magára a figyelmet.
– Ramón!
– Egyébként – folytatta Ramón, ejtve a kellemetlen témát –, Papa és
Mama ugyanolyanok. Alig várják, hogy lássanak, és üdvözletüket küldik.
Paco most tizenkilenc éves, és minden után fut, amin szoknya van.
– Még mindig? – nevetett Lorena.
– Igen, még mindig. Fernie tizenhét, és most már jobban szereti, ha
Fernandónak hívják. Ő a legkomolyabb a társaságban.
– A kis Fernie komoly? Nehezen tudom elképzelni.
Lorena megpróbált visszaemlékezni a kisfiúra, akit most már
Fernandónak kell szólítani.
– Consuelo tizenhat éves, és egy cseppet sem jobb, mint Paco, csak ő az
üldözés helyett felháborítóan flörtöl. Mindig tele a ház Consuelo
csodálóival. És Kika. Ő most tizenhárom, és a legjobb az összes közül –
lágyultak meg Ramón vonásai. – ő egy kis tündér. Imádni fogod.
– Ebben biztos vagyok. Hamarosan ellátogatok El Ranchóra és
mindenkit megnézek magamnak.
Hamarabb, mint hinnétek, gondolta Lorena magában mosolyogva.
Ramón gondosan megtörölte a száját, mielőtt folytatta volna.
– A családon kívül, Rolégio Dominguez Mexico Citybe ment orvosnak.
– Tényleg? Tudhattam volna, hogy valami ilyesmit csinál; mindig olyan
kedves volt. És mi van Anna Maria Escobarral?
– Apácának állt.
– Nem! Anna Maria, nem!
– De igen! – nevetett Ramón.
Lorena megrázta a fejét.
– Apáca, te jó isten!
– Miért olyan nehéz ezt elhinni? – kérdezte Bill két falat vajas
kukoricalepény között. A férfi nem olyan volt, akit sokáig ki lehetett
rekeszteni a beszélgetésből.
– Hát azért, mert… mert… – küszködött Lorena.
– Mert nagyon jóban volt a férfiakkal, mielőtt apácának állt – segítette ki
Ramón Lorenát, aki kezdett elvörösödni, mikor rájött, mit is akart mondani.
– Szóval egy laza apáca, értem én – mosolyodott el Bill a gondolatra.
Nem sok időt töltött el semmilyen vallásos szentélyre emlékeztető helyen. –
És mitől szánta rá magát?
– Azt hiszem, megszállta a szent lélek – mondta Ramón. – Néhány évvel
azután történt, miután Lorena elutazott az iskolába. Állította, hogy álmában
megjelent neki Szűz Mária.
– És elhitték neki? – hajolt előre Lorena hitetlenkedve.
– Valójában nem, de a szülei belefáradtak, hogy állandóan ezt hallgassák,
ezért hagyták, hadd menjen – felelte Ramón. – Megkönnyebbültek, ha
fogalmazhatok így.
Lorena megcsóválta a fejét, és elmosolyodott.
– Mi van Rosával? – kérdezte aztán.
– Hozzáment egy Camino Realban dolgozó gazdag amerikai
kereskedőhöz. Aztán az nyugdíjba vonult, és Santa Fébe költöztek, ahol úgy
hallom virágzó üzletet folytatnak.
– Egy gazdag kereskedőhöz. Nem tudom elhinni. Miért tette vajon?
Hozzámenni egy amerikaihoz – mondta viszolyogva, aztán gyorsan
bocsánatkérő pillantást vetett Bilire és Tomra. – Nem úgy gondoltam…
– Ne féltsen bennünket, amerikaiakat – mondta Bill, és széles vigyor ült
ki az arcára, ahogy Clayre pillantott az asztal túlsó végén. – Vastag bőrünk
van. Nem így van, Clay?
Clay mogorván nézett barátjára, mielőtt még egyet harapott volna az
ételbe.
– Aztán – mondta Lorena, mert témát akart váltani. – Ramón, mesélj
valamit Carmen Vegáról!
Ramón kényelmetlenül kezdett feszengeni a széken, arca kezdett vörös
színt ölteni.
– Hát, én…
Clay zengő hangja szakította félbe.
– Azt hiszem, Miss Cervantes olyan témára tapintott, amit egyetlen férfi
sem szívesen vitat meg egy hölggyel.
Clay hátradőlt, és figyelte, hogyan vörösödik el Lorena, amikor rájön,
hogy Ramón biztosan olyan viszonyban van Carmennel, ami egyáltalán
nem helyes. Clayt azonban sokkal jobban foglalkoztatta az, ahogyan egy
amerikaival kötendő házasságra reagált, mint a mostani zavarával. Azonban
biztos volt benne, hogy ha egyszer arra kerül a sor, boldogan egyezne bele ő
is. Egyébként is, nem az minden nő álma, hogy gazdag férjet fogjon
magának? És milyen kilátásai vannak itt az isten háta mögötti sivatagban?
Ramón? Clay felnevetett magában, tudta, hogy ez a tacskó szóba sem jöhet.
Lorena gyorsan túltette magát zavarán. Helyette inkább Clayre
haragudott, meggondolatlan megjegyzéséért.
 – Szóval, señor Wakefield, ismét bebizonyította, micsoda… micsoda…
– Ha jól emlékszem, „hitvány tehenet” mondott – szólalt meg, tovább
bosszantva a lányt.
Az asztalnál mindenki észlelte a készülődő vihart, és, hogy megelőzzék a
bajt, Bill és Ramón egyszerre kezdett el beszélni, Tom pedig egyszerűen
csak fészkelődni kezdett a székében. Lorena és Clay végignéztek a
többieken, aztán kelletlenül elfordultak. Mindketten elhatározták, hogy nem
rendeznek jelenetet.
Ahogy folytatódott a vacsora, Lorena és Clay látszólag ügyet sem
vetettek egymásra, de a másik egyetlen mozdulata vagy szava sem kerülte
el a figyelmüket. Lorena Ramónnal beszélgetett és nevetgélt – Ramónt
szemmel láthatóan elbűvölte a lány, aki bár tudatlanul, de kacérkodott vele.
Clay minden szótól, ami kettejük között elhangzott, csak dühösebb lett.
– Lorena – mondta Ramón –, láttalak a torreonból ma délután. Úgy
látszik, Angliában sem felejtettél el lovagolni.
Lorena egy pillanatra megmerevedett, mielőtt gyorsan folytatta volna a
társalgást.
– Köszönöm, Ramón. Tudod, mennyire szerettem mindig lovagolni.
Clay kezében megállt a villa. Nem tudta eldönteni, most hitetlenkedjen-
e, amiért ennyire figyelmen kívül hagyja a parancsait, vagy dühöngjön
miatta, bár tudta, ilyen rövid idő után is, hogy kitelik tőle.
Úgy vezette le mérgét, hogy hátralökte a széket, ami csikorogva siklott
végig a kövön, és majdnem felborult, mikor beleütközött a szőnyegbe.
Ledobta a szalvétát az asztalra, ránézett Ramónra és Lorenára.
– Mit mondott, mikor indul, Mr. Valdez?
Ramón Lorenáról Clayre pillantott.
– Holnap reggel.
– Rendben.
Ennyit mondott, és kiment a szobából. Az ajtónál azonban megállt.
– Miss Cervantes, mi még beszélünk reggel.
Aztán kiment, és hamarosan követte Bill Hawkins és Tom Percy is.
Amikor Lorena és Ramón egyedül maradtak, Lorena megkönnyebbülten
dőlt hátra, hogy megúszta Clay dühkitörését, legalábbis egy időre. És ha
minden úgy alakul, ahogy eltervezte, akkor már javában úton lesz
Ramónnal az El Rancho Escondido felé, mielőtt Claynek lehetősége lenne
üvöltözni vele.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte Ramón.
 – Ne foglalkozz vele, ő csak egy kemény szívű, rosszindulatú amerikai,
akinek semmi modora sincs.
Ebben a pillanatban Lorena semmit sem akart kevésbé, mint Ramón
tudtára hozni, miszerint Clay azért olyan dühös, mert megtiltotta neki, hogy
egyedül kilovagoljon. Amikor úgy tűnt, hogy Ramón nem elégszik meg
ennyivel, gyorsan folytatta:
– Úgy döntöttem, szavadon foglak.
Ramón kíváncsian nézett rá.
– Miről van szó?
– Ramón! Megkértél, hogy holnap reggel menjek el veled hozzátok,
emlékszel?
– Tényleg? – kérdezte, és elfelejtette Clay haragját is, annyira izgalomba
jött, amiért Lorena hazamegy vele. – Hát ez csodálatos. Mama nagyon
boldog lesz.
– Jó. De Ramón, korán kell indulnunk… nagyon korán.
– Miért?
– Azért. Ne kérdezz butaságokat! – mondta Lorena legkedvesebb
hangján.
– Rendben, pirkadatkor indulunk.
– Pirkadatkor! Még hamarabb kell indulnunk, mielőtt bárki is felkelne.
– Miért van az az érzésem, hogy valamit titkolsz előlem? – kérdezte
Ramón.
– Mert gyanakvó vagy. Nos, korán indulunk vagy sem?
Ramónnak eszébe jutott az amerikai. Elbizonytalanodott.
De aztán Lorenára nézett.
– Légy készen, mire a szobádhoz megyek. Még az este elrendezek
mindent.
Lorena felugrott a székből, és megölelte Ramónt.
– Jaj, köszönöm, köszönöm, köszönöm.
Aztán kiviharzott a salából.

A szobájában gyorsan írt egy üzenetet Daliának, hogy hova ment, és ne

aggódjon. A vetkőzés még nehezebbnek bizonyult, mint az öltözés; az apró
gombok makacsul ellenálltak sietve babráló ujjainak. Mikor végre sikerült
levetnie, visszaakasztotta az armoire-ba, és lovaglónadrágot, meg egy lenge
inget vett magára. Úgy tervezte, hogy ruhában alszik. Aztán, mikor
felöltözött és bepakolt, már semmi dolga sem volt, mint hogy üljön és
várjon.
Nem sokkal később Lorena lépéseket hallott a folyosón. Gyorsan
ellenőrizte, nincs-e valami a szobában, ami elárulhatná, majd bebújt a
takaró alá, éppen amikor valaki kopogott az ajtón.
– Lorena? – szólt Dalia.
– Gyere be, Dalia!
Lorena egészen az álláig húzta az ágytakarót, félig lehunyta a szemét,
mintha már majdnem aludna.
– Ilyen hamar ágyban vagy, chica? – kérdezte Dalia, és közelebb hajolt,
arcán aggodalom tükröződött. – Csak nem vagy beteg?
– Nem, csak fáradt vagyok, Dalia. Hosszú nap volt – hallatszott Lorena
ásításba fulladó hangja.
– Ez igaz – válaszolta Dalia, és kisimította a képzeletbeli ráncokat az
ágytakarón, aztán körbenézett, nem kell-e valamit rendbe tenni. – Most
kialszod magad, és holnap, amikor fölkelsz, ki leszel cserélve. – Az öreg
hölgy egy pillanatra megállt. – Minden rendbe jön, Lorena. Ebben biztos
vagyok. – Dalia egy anyai csókot nyomott Lorena homlokára, és kiment a
szobából.
Lorena megpróbált aludni, hátha úgy gyorsabban telik az idő. Miután
egy örökkévalóságnak tűnő ideig forgolódott, felkelt, és keresett egy
könyvet. Csak olvasta, de képtelen volt odafigyelni, végére ért egy-egy
oldalnak, de fogalma sem volt, mi állt benne. Türelmetlenül csukta be a
könyvet, és elkezdett fel-alá járkálni.
Nagy sokára az élet zajai kezdtek elcsitulni a haciendán, de Lorena még
mindig nem aludt. Csendben kiosont a konyhába, hogy megigyon egy pohár
tejet, aztán vissza a szobájába, ahol aztán álomba merült.
Órákkal később, halk kopogásra ébredt. Azonnal éber lett. Nem gyújtott
gyertyát, de még az ablaktáblákat sem nyitotta ki. A sötétben tapogatózva
kereste meg a táskát, amit előző este elrejtett, aztán csendben kinyitotta az
ajtót.
– Gyere – suttogta Ramón, aki ott várta.
Óvatosan mentek végig a folyosón, ami úgy tűnt, soha nem akar véget
érni, minden lépést zajosnak hallott. Visszafojtotta a lélegzetét is, amikor
apja szobája előtt elhaladtak, mert tudta, hogy Clay alszik odabenn. Amikor
a folyosó végére értek, a lány jelzett Ramónnak, hogy álljon meg.
Hallgatózott. Egyetlen hangot sem hallott apja szobájából. Biztos volt
benne, hogy az amerikai még alszik. Reménykedni kezdett.
Megcsinálhatják.
Az istállóban ott állt Rosinante felnyergelve, útra készen, Ramón lova
azonban még mindig a bokszban állt.
– Ramón! – suttogta Lorena. – Miért nem áll készen a lovad? Mindjárt
kezd világosodni.
Ramón megvonta a vállát.
– Elaludtam, és amikor végeztem Rosinantéval, úgy gondoltam ideje
érted mennem. Ha segítesz, hamar megleszünk.
Gyorsan felnyergelték a lovat, közben a fekete éjszakai égbolt lila
árnyalatot kezdett ölteni.
Végül, a lovakat kantáron vezetve Lorena és Ramón kijött az istállóból a
hajnali levegőre. A homok minden apró csikordulása gyorsabb tempóra
késztette Lorena szívét. Egyik lépés a másik után, egyre közelebb a
kapuhoz.
– Ramón, hogyan fogod kinyittatni a kaput?
– Tegnap este megmondtam az őröknek, hogy korán indulok. Várni
fognak – felelte Ramón magabiztosan.
– Elmondtad valakinek, hogy korán akarsz indulni! – ijedt meg Lorena.
– Ne aggódj, Lorena! Minden rendben lesz.
Alig, hogy a szavakat kimondta, az a mély bariton hang csendült fel az
udvar másik oldalán, amit Lorena ekkorra már megutált.
– Látom, indulsz Ramón.
Lorena majdnem felkiáltott ijedtében, de türtőztette magát, mondván,
hogy ez az ember nem számít, nem tudja megállítani.
Clay a konyhában ült, erős feketekávét ivott, és éppen az aznapi
teendőket vitatta meg Tommal és Bill-lel, amikor mozgást hallott.
Mindhárman biztosra vették, hogy a zaj a munkanap kezdetét jelenti. Clay
nem is foglalkozott volna vele, ha nem látja meg a két lovát vezető alakot
kijönni az istállóból, amikor kilépett a konyhából. Ahogy előrébb lépett,
már tisztán ki tudta venni Ramón Valdez alakját, és úgy gondolta, a
fiatalember megpróbál úgy elindulni, hogy ne kelljen vele találkoznia.
Claynek lelkiismeret-furdalása támadt, amiért előző este olyan gorombán
bánt a fiúval. Nem Ramón hibája, hogy Lorena egyáltalán nem
engedelmeskedik. Ezért aztán odaszólt, hogy jobb viszonyban váljanak el.
Lorena felkészült, hogy szembeszálljon a férfival, kiegyenesedett, észre
sem véve milyen hatással van ez az ingére; a vékony anyag egészen a
melléhez simult. Vállát hátravetve, arcát büszkén magasra emelve, Lorena
megszólalt:
– Ketten megyünk, señor.
Clay abban a pillanatban, ahogy megszólalt felismerte Ramón társát.
Éppen előttük állt meg, Ramón a válláig ért, Lorena még addig se. Clay
jóindulata Ramón iránt azonnal elmúlt, ahogy végigmérte a fiatal tacskót,
aztán pedig Lorenára fordította gúnyos tekintetét. Tetőtől talpig végigmérte,
elidőzött a kiálló mellénél, ami enyhén mozgott a lány izgatott szuszogása
miatt. Lassan találkozott a tekintetük.
– Ketten mennek? – kérdezte Clay gúnyosan. – És hová mennek, ketten?
És kinek az engedélyével mennek ketten? – A szavakat lágyan és
gunyorosan ejtette.
Lorena szíve még gyorsabban kezdett verni, de félelme megszilárdította,
ő egy Cervantes; ez az ő otthona. Nem hagyja magát megfélemlíteni ezáltal
a pimasz gazember által, bármit gondol is magáról.
– Igen, ketten megyünk – jelentette ki éppen olyan pimaszul. – És
Ramón otthonába megyünk, ahol olyan barátaim vannak, akik törődnek
velem, nem úgy, mint itt. És senki más engedélyével, mint a magaméval. –
Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig állja még a sötét tekintetet.
Megpróbált elmenni Clay mellett, és intett Ramónnak, hogy kövesse.
Abban a pillanatban, amikor Lorena Clay elé ért, az megrántotta a kanca
száját, és kikapta Lorena kezéből a kantárszárat. A lány hitetlenkedve
pillantott rá.
– Maga, fajankó! – kiáltotta, majd odalépett a lovához, teljesen
megfeledkezve saját kellemetlen helyzetéről, gondosan megvizsgálta
Rosinante száját. Nem talált semmi sérülést, így visszafordult Clay felé.
– Meg is sérthette volna az állatot. Hát semmi érzés sincs magában?
Clay mély levegőt vett, aztán odafordult Ramónhoz:
– Javaslom, hogy induljon, Valdez. És csak, hogy tudja, nem igazán
értékelem, amit tenni akart. Megértette?
Ramónban fortyogott a méreg, az éktelen, tehetetlen düh, ahogy lábbal
tiporták spanyol büszkeségét. Tudta, hogy semmi esélye sincs egy olyan
ember ellen, mint Clay Wakefield – legalábbis, érvelt magában, nem a saját
területén, körülvéve az embereivel. Látta, semmit sem tehet, s nem talál
balzsamot sérelmére, ezért magában átkokat szórva ugyan, de elindult.
– Hogy merészeli? – kiáltotta Lorena, mikor már Ramón eltűnt a kapu
mögött.
– Azt hiszem, ezt már kérdezte.
 – Ahhh! – sikoltotta Lorena tehetetlenül. – Ehhez nincs joga, hallja?
– Igen hallottam, mint mindenki a közelben – felelte nyugodtan, majd
elfordult tőle, visszavezetve Rosinantét az istállóba.
Lorena ott volt a nyomában.
– Hogyan teheti ezt velem?
Clay nem válaszolt, csak haladt tovább az istálló felé.
– Miért nem válaszol?
Még mindig semmi hang.
– Azért nem, mert tudja, hogy nekem van igazam. Tudja, hogy semmi
joga, ezért nem tud válaszolni.
Clay megállt, és hátrafordult, Lorena pedig nekiszaladt.
– Csak, hogy tájékoztassam, ahogyan már mondtam is magának, én
vezetem a haciendát. Ezért aztán én felelek magáért is. Ezért van hozzá
jogom! Minden jogom megvan, hogy megmondjam az embereknek, mit
tegyenek! Különösen azoknak, akiknek olyan kevés eszük van, mint
magának!
– Maga aljas, számító… tolvaj!
A szavakat szinte hisztérikusan mondta, de az ő dühe semmi volt ahhoz
képest, ami Clay türelmetlenségét felváltotta.
– Mit ért ez alatt, Miss Cervantes? – Úgy ejtette ki a nevét, mintha
valami átok lenne.
Lorena csak a saját szenvedésével volt elfoglalva, és nem értette miről
beszél a férfi.
– Utoljára kérdezem – folytatta Clay. – És most jobban tenné, ha
válaszolna. Milyen alapon nevezett tolvajnak?
Lorena hisztérikus nevetésben tört ki.
– Hirtelen feltámadt a lelkiismerete, erről van szó? – Könnycseppek
folytak végig az arcán. – Nem szereti hallani az igazságot, ugye? – Hirtelen
abbahagyta a nevetést, és zöld szemével hidegen meredt rá. – Nem szereti,
ha tolvajnak nevezik, mert tudja, hogy az. Mindent ellop, ami jog szerint
engem illet. Mindent. De hadd mondjam meg, señor, nem fogja megúszni
szárazon!
Mielőtt Clay válaszolhatott volna, Lorena sarkon fordult,
keresztülszaladt az udvaron, végig a folyosón, és becsapta maga mögött az
ajtót.
Clay dühödten figyelte, hogyan távolodik. A hálátlan, elkényeztetett
gyerek. Még hogy ő tolvaj! Ha! A lány lopta el az ő szabadságát, és akármi
legyen, ha hagyja, hogy ez így menjen tovább. Ezzel elindult, s utasításokat
adott, az ő külön engedélye nélkül Miss Lorena Cervantes ki nem teheti a
lábát a kapun.
Senki sem vitatkozott a paranccsal. Az emberek egyszerűen ránéztek, és
bólintottak. De amikor szólt Pedrónak és Daliának, Pedro megcsóválta a
fejét.
– Attól tartok, komoly hibát követ el, barátom.
– Nem érdekel, mit gondol – üvöltötte Clay, a saját bűntudata, csak
emelte a hangerőt.
De amikor Pedro elhallgatott, Dalia rákezdte.
– Ehhez nincs joga!
Clay ránézett az öregasszonyra, és félretette saját kételyeit.
– Ebben téved, señora. Minden jogom megvan!
Miután kiment a konyhából, Clay keresztülviharzott az udvaron az
istálló felé, s égett a vágytól, hogy beletemetkezhessen a munkába. Alig
várta már, hogy elrendezzen mindent, és mehessen vissza Missouriba.
Szitkozódva rúgott bele az egyik útjába kerülő, kiálló gyökérbe.
4.

Cielo el Doradón majdnem mindenkinek békés egyhangúságban teltek a

napok, igaz, hogy a szokásokat kicsit megváltoztatta Clay Wakefield
érkezése, de ez nem jelentett sokat. Lassanként a szolgák és a többi ember
is megszokta, hogy Clay irányítja a haciendát. Keményen, de igazságosan
bánt velük, és bár senki sem szólt semmit, majdnem mindenki érezte azt a
biztonságot, amit annyira hiányoltak, mióta Diego távol volt. Valószínűleg
ez a biztonságérzet, amit Clay teremtett, ellensúlyozta azt az eredendő
ellenségeskedést, amit az okoz, ha egy kívülről jött idegen veszi át a
kormányaidat.
Pedro is elégedett volt azzal, ahogy Clay a hacienda ügyeit intézte, de
nyugalmát beárnyékolta Lorena iránt érzett növekvő aggodalma. Mikor
hazajött, először szomorú volt apja halála miatt, de beletörődött, és előre
tekintett. De az első kemény összecsapás óta Clayjel, Lorena mintha
elvesztette volna lelkierejét. Különböző érzések kavarogtak benne –
elkeseredés, düh, beletörődés és szomorúság –, és ezek egyikét sem
csillapította Clay fensőbbséges dirigálása. Pedro és Dalia is próbált beszélni
Lorena fejével, de hiába, mindkettejüket elutasította, nem hallgatott az
érveikre, miszerint Clay nem olyan rossz, mint amilyennek ő beállítja, s
hogy csak az ő érdekeit tartja szem előtt.
– Az én érdekeimet. Ugyan! – kiáltotta. – Ő csak saját magával törődik.
Pedro azon morfondírozott, talán beszélni kellene Claynek az
aggodalmáról, de attól tartott, ezzel többet ártana, mint használna, mivel
biztos volt benne, hogy Clay maga is látja a gondot és tesz ellene valamit.
Clay minden este találkozott Lorenával a vacsoránál, mert továbbra is
ragaszkodott hozzá, hogy együtt egyenek. Pedro tudta, hogy ezek az
étkezések mindig feszültek és kellemetlenek, a hasak üresen, a tányérok
pedig telve maradnak, de bízott benne, hogy a helyzet javulni fog. Azonban
telt az idő és semmi sem változott. Clay és Lorena is makacsul kitartottak,
egyikük sem engedett a maga igazából, ezért Pedro úgy érezte, tennie kell
valamit.
Az idős férfi gondolataiba merülve közeledett a konyhához. Amikor
kinyitotta az ajtót, szinte megütötte a helyiségből áradó forróság. Gyorsan
keresni kezdte a hőség forrását, azt hitte tűz ütött ki. Ehelyett csak Lorenát
találta a konyha közepén, kócosan és vadul, mögötte nagy lánggal égett a
tűz a kemencékben. A kék szalag, aminek illedelmesen össze kellett volna
fognia a haját a tarkóján, idétlenül lógott. Néhány kiszabadult fürt ott
lebegett az arca körül. Észre sem vette, hogy homlokán gyöngyözik az
izzadság, és emiatt néhány hajszál az arcához tapadt. Úgy nézett ki, mint
aki megháborodott, ahogy ott állt, és egy adag fánktésztát dagasztott. Üt,
ver, üt, ver. Fáradhatatlan kézzel, kegyetlenül gyötörte a tésztát. Mind az öt
tűzhely teljes gőzzel üzemelt, és Lorenán kívül senki sem volt a környéken;
a szolgák csendesen elsomfordáltak hidegebb tájakra és józanabb társaságra
vágyva. A padlót liszt borította, és Lorena minden egyes lépésére apró
lisztfelhők kavarogtak a levegőben.
Pedrót észre sem vette, annyira lekötötte a tésztagyúrás, mintha minden
ütést Clay Wakefieldre mért volna. Clay Wakefield – az a gazember, az a
bitang, az a, az a… tehén, füstölgött magában. Hogy merészeli, hogy csak
úgy idejön az ő otthonába, és dirigál, mintha az övé lenne az egész? És azok
a hűtlen szolgák, gondolta magában, hogy merik úgy kezelni, mintha isten
küldte volna? Árulók, és már azon volt, hogy mindet elküldi. Még Pedro is
ellene fordult, és azt a gazembert dicsőíti. Arra nem akart gondolni, hogy
valahányszor csak meglátta Clay Wakefieldet, a szíve gyorsabban kezdett
verni, miközben ő, mintha észre sem vette volna, legfeljebb csak annyira,
hogy valamilyen rosszindulatú megjegyzést tegyen a viselkedésére, vagy
hogy akaratos gyereknek nevezze. Miért akar minden este vele enni, amikor
nyíltan kifejezte, hogy kiállhatatlannak tartja? Talán azon töri a fejét,
hogyan túrhatná ki az örökségéből, hogy aztán teljesen övé legyen a
hacienda. Keményen belevágott a tésztába, és jól beütötte a kezét a kemény
fába.
– Óhhh! – kiáltott föl, és testéhez szorította tésztás kezét. Lassan leült a
régi tölgyfa asztalhoz, és izzadt arcát karjára fektette. Agyában egymást
kergették a gondolatok – a gabonatáblákra sütő napról és az acequia hideg
vizéről. Mennyire szeretne most kinn lenni Rosinantéval, vágtatni a
mezőkön, fürdeni a napsütésben, aztán felfrissülni a hideg vízben. Ehelyett,
hogy elkerülje Clayt, ide van kötve a konyhához, és hiába próbálja
elszórakoztatni magát kukoricalepény készítéssel. Clay Wakefielddel a
hacienda élén, valóságos fogoly lett saját otthonában. Tele volt
bizonytalansággal a jövőjét illetően. De a büszkesége visszatartotta attól,
hogy feltegye azokat a kérdéseket, amik gyötörték; úgy gondolta, ha a
dolgok úgy vannak, ahogy lenniük kell, akkor fölösleges kérdeznie.
Egy pillanatra felvillant benne a remény arra a gondolatra, hogy mindent
ledob, és elmegy lovagolni, fittyet hányva Clayre. Ám amikor eszébe jutott
sötét szeme, és gúnyos mosolya, hirtelen meggondolta magát.
– Miért csinálja ezt velem? – sírta a karján. Soha nem volt olyan típusú,
aki meglapul, és nem értette magát, most miért nem áll ki ez ellen az ember
ellen. Miért nem tudja rászánni magát, hogy elsétáljon mellette, felugorjon
a lovára, és ellovagoljon? Valahányszor úgy érezte, hogy valami tervet
kellene kitalálnia, és Clay ott volt a közelben, gondolatai teljesen
összezavarodtak. Ezért aztán Lorena teljesen elkerülte a férfit.
Pedro az ajtóból figyelte Lorenát, és tehetetlennek érezte magát. Nem
tudta, hogyan segíthetne a kislánynak azon túl, hogy ott van és
megnyugtatja; a dolgokat megváltoztatni nem tudja.
– Lorena, azt hiszem mára már eleget sütöttél.
Lorena meglepetten nézett föl, hogy Pedro ott van a közelben. Észrevette
az aggodalmat öreg szemeiben, és lelkiismeret-furdalása támadt, amiért
gondot okoz Pedrónak. Lassan elfordította róla a tekintetét, és körbenézett a
konyhában. Most először vette észre a borzasztó meleget, ami körülvette, a
lisztet a padlón, és látta azt is, hogy ő maga is csupa fehér por. Sötét
izzadságfoltok tarkították világoskék blúzát. Miss Tidesdale jutott eszébe,
ott visszhangzottak fejében a szavai:
– A hölgyek sohasem izzadnak, még csak nem is verítékeznek.
Lorena nevetésben tört ki, arra gondolt, milyen dühös lenne hajdani
igazgatója, ha most láthatná őt.
– Hát, Miss T., ha ez nem izzadság, akkor nem tudom, micsoda –
kiáltotta Lorena hisztérikus nevetés közepette.
Pedro nem tudta, mi ilyen vicces, és attól tartott, hogy Lorenának egy
kicsit elment az esze. Hívott egy szolgát, és Daliáért küldött.
Dalia egy csomó kíváncsi szolga kíséretében robogott be. Nehezen
szedte a levegőt a sietségtől, no meg a melegtől, de azonnal átvette az
irányítást.
– Luz, készítsen egy fürdőt Señorita Cervantesnek a szobájában. Maria,
Alicia takarítsátok fel ezt a borzalmat. – Ezzel Dalia keményen megragadta
a még mindig nevető Lorena csuklóját, és a szobája felé vonszolta.
Dalia aggodalma minden egyes lépéssel csak fokozódott, ahogy Lorena
nevetése kezdett kísérteties lenni. Az udvaron minden szolga munkájáról
megfeledkezve bámulta a jelenetet. Emlékeztek arra az aranyos kislányra,
aki évekkel ezelőtt elment. Soha senki sem látta Lorenát másként, mint
magabiztosnak, boldognak és kedvesnek. Dalia örült, hogy Clay már korán
reggel kilovagolt. Nem volt biztos benne, hogyan fogadná Lorena
viselkedését, bár tudta, hamarosan úgyis tudomást szerez róla: minden
szolga ég a vágytól, hogy elmondhassa neki. Dalia sejtette, hogy ez a
kifakadás valamilyen kapcsolatban áll az amerikaival, és ez csak újabb okot
adott arra, hogy ne szeresse, már ami őt illeti. Valahogyan vissza kell hoznia
Ramónt a haciendára, hogy udvarolhasson Lorenának. De amióta legutóbb
itt járt, azóta kerüli a környéket. Valahogyan Clay keze lehet a dologban,
gondolta. Nem tudta megérteni, miért tud mindenkit, még Pedrót is,
becsapni ez a ronda alak. Öt, példának okáért, nem tudja félrevezetni csinos
külseje és megtévesztő mosolya.
Mikor beértek Lorena szobájába, a nevetés már csillapodott, és mire
Dalia beleültette a lányt az édes illatú fürdőbe, teljesen meg is szűnt, helyét
néma könnyek vették át. Egy alacsony széken ülve, az öregasszony finoman
lemosta Lorena testéről az izzadságot és a lisztet.
– No, no, mi chiquita. Minden rendben lesz.
– Nem, nem lesz rendben – sírta Lorena. – Sohasem lesz rendben, mert a
Papa meghalt, és az a hitvány alak van itt helyette. Ez nem igazság –
hüppögte a kezébe.
Jobban ismerte Dalia Lorenát annál, semhogy ellenkezni mert volna
vele, csak nyugodtan sikálta, és halk nyugtató szavakat morgott, miközben
fiatal védence megpróbálta kisírni magából a sérelmeket és a fájdalmat.
Végül csendesedni kezdett a sírás, és halk zokogásba ment át.
Dalia nem szerette így látni Lorenát. Még a düh is jobb, ennél az
elkeseredettségnél. És Dalia elismerte, hogy nem is igazán tudja megérteni.
Ha Lorena egy kicsit engedékenyebb lenne, a helyzet nem is lenne olyan
rossz. A tiltások jelentős részét saját csípős nyelvének és
meggondolatlanságának köszönheti. Itt biztos valami többről van szó,
gondolta.
Lorena lassan mosakodott, a meleg víz feloldotta benne a feszültséget.
Eszébe jutott az édesanyja, az ő gyönyörű, fiatal édesanyja, aki az életét
siratta; és az édesapja, aki olyan életvidáman járt-kelt. Az olvasmányaira
gondolt, amikben a hősök megtalálták az igaz szerelmet; aztán átkozta a
férfiakat, amiért ezt lehetetlenné teszik. A szerelmet kivéve, Lorena Cielo el
Doradóba fektette reményeit – a földbe, a mezőkbe, az állatokba, az
emberekbe. A része volt ennek a haciendának, úgy, mint semmi másnak; ez
volt az élete.
Lorena hirtelen felült a kádban. Clay Wakefield egy időre elvette tőle, de
ez meg fog változni. Ki nem állhatta önmagát, amikor mesterkélten
mosolygott. Soha többet, ígérte meg magának. A dolgok meg fognak
változni. Meg kell változniuk.
Mire befejezte, és felállt a kádban, a magabiztos és boldog Lorena
visszatért.
– Hinnétek, milyen ostoba voltam? – kérdezte, mert megkönnyebbült
mosolyt látott Dalia és Luz arcán, akik a törülközőt tartották. – Abból,
ahogy viselkedtem, bárki azt hihetné, én is csak egy buta asszony vagyok.
Hát, nem vagyok az, és az a fekete szemű, bikafejű Clay Wakefield sem fog
azzá változtatni. – Lorena kilépett a kádból, és otthagyta a kétségbeesés és a
liszt összes maradványát. – Holnap reggel az lesz az első dolgom, akár itt
lesz Clay Wakefield, akár nem, hogy felülök Rosinante hátára, és
kilovagolok a mezőkre. Valójában, azt hiszem, elmegyek Paso del Nortéba,
és meglátogatom Fray Cristobalt.
Luz egy gyors pillantást vetett Daliára, mert tudta, Clay keményen
parancsba adta, hogy Lorena engedély nélkül nem lovagolhat ki. Lorenát
még kísérettel sem engedik ki Clay engedélye nélkül.
Dalia is pontosan erre gondolt, de nem akarta megkockáztatni, hogy
ismét felbosszantsa Lorenát, ezért intett Luznak, hogy maradjon csendben,
majd később foglalkoznak a problémával. Dalia kikapta a törülközőt Luz
kezéből, és gyorsan más témára váltott.
– Lorena, én nem hiszem, hogy buta lennél, vagy valaha is az leszel, de
azt hiszem nem ártana, ha egy kicsit szerényebb lennél. Most pedig, tekerd
magad köré ezt a törülközőt, és öltözz föl! Luz majd kifésüli azt a loboncot,
amíg én megnézem, hogy áll a konyha.
Miután a lány köré csavarta a törülközőt, a dada gyorsan megölelte, és
így szólt:
– Ez az a lány, akit én ismerek. Minden szépen kialakul, csak várj!
Meg sem várva a választ, Dalia kiviharzott a szobából. Lorenában
fellángolt a szeretet, ahogy az asszony után nézett, aki olyan volt neki,
mintha az anyja lenne. Ez az érzés megvigasztalta és megnyugtatta, újra
magabiztos volt, és izgalomteli várakozással tekintett a következő nap elé.
Minden rendbe fog jönni.
Este Lorena lement a salába, ahol a hatalmas ünnepi asztal állt. A sala
egy szerényen sötétre festett bútorokkal berendezett szoba volt, ellentétben
a többi szobában található világos berendezéssel. Piros bársony takarta a
párnákat és az ülőkéket, ezeket is valamelyik Cervantes ős hozta magával.
A székek lábait és háttámláit ékes fafaragás díszítette, és jól illettek az
asztal lábaihoz. Nem olyan szoba, ahol az ember kényelemben érzi magát,
de Lorena mit sem törődött a formaságokkal, mikor belépett és leült a
számára fenntartott székbe, méghozzá olyan kecsesen, hogy abban Miss
Tidesdale sem találhatott volna hibát. Elvette a vászonszalvétát, s ügyesen
az ölébe terítette, miközben fejében a holnapi lovaglás járt, és az, mennyi új
ruhát vesz majd magának másnap.
Clay azonnal észrevette a különbséget abban, ahogy Lorena bejött –
nem, besuhant – a szobába. Észrevette az apró mosolyt finom szája
szegletében, mint akinek valami titka van, amit senki sem tud. Ahogy
elfogadta a felajánlott széket a szokásos szemöldökráncolás nélkül. Clay
elgondolkodott, vajon köze van-e a változásnak ahhoz a jelenethez, amiről
hallott. Arra számított, hogy nem lesz hajlandó vacsorázni jönni, azok után,
amit Luz mesélt. De ott ült, fenségesen, mint egy királynő, és ez
gondolkodóba ejtette Clayt, vajon tényleg megtörtént-e az a jelenet.
Bill Hawkins jött, és leült Lorenával szemben.
– Sajnálom, hogy elkéstem. Nem tudok hozzászokni ehhez az elegáns
vacsorázáshoz – mondta félig mosolyogva Claynek.
– Tom hol van? – kérdezte Lorena udvariasan.
– Bement éjszakára a városba. – Bill Clayre pillantott, aztán bizalmasan
odahajolt Lorenához. – Azt hiszem talált egy kislányt magának.
– Tényleg? – kérdezte Lorena meglepetten. – Pedig túl szerénynek tűnik,
hogy barátnője legyen.
– Mindig a szerények találnak maguknak. Nem így van, Clay? – nevetett
Bill.
Clay felhúzta egyik szemöldökét.
– Attól tartok, kihűl a vacsorád.
Csendben ettek, csak néha-néha szakította félbe az ezüstnemű
csörömpölését egy-egy szó. Végül Bill így szólt:
– Kiszélesítettük a fő acequiát. Most már csak tisztán kell tartani.
Minden este, vacsora közben a két férfi megvitatta a hacienda dolgait,
miközben tanulták, hogyan is kell vezetni. Lorena hálás volt ezért, mert így
nem kellett társalognia Clayjel. Ma este azonban, követte a beszélgetést, és
úgy találta, hogy érdekli és ámulatba ejti mindaz a változás, ami körülötte
történik.
– Mi volt a baj az acequiával? – kérdezte, és ezzel mindkét férfit
meghökkentette.
Clay Lorenára nézett, és még egyszer elcsodálkozott a változáson, amin
keresztülment. Borzasztóan örült, hogy már nem az az ellenséges valaki, aki
szokott lenni, s magyarázni kezdett.
– A patak, ami a folyóból a vizet hozza a haciendára, részben elzáródott.
Úgy tűnik, már jó ideje nem tisztították. Ezért a malom nem tudott teljes
kapacitással üzemelni, és mivel lassan őrölt, a gépek gyakran elromlottak.
Lorena maga elé képzelte a malmot, ahol a búzából liszt, a kukoricából
pedig dara lesz. A malom a hacienda munkaterületén volt, ahol bort
készítettek, és a gabonát őrölték. Az acequia a hacienda fala alatt folyt be,
hogy megforgassa azt a vízi kereket, ami a malom felszereléséhez volt
csatlakoztatva.
– Most már, hogy a víz gyorsabban folyik és tisztább is, több mindenre
fel lehet használni, s nemcsak a malomban – tette hozzá Bill lelkesen.
Lorena rámosolygott Billre.
– Honnan tud ennyi mindent a haciendáról? – kérdezte, figyelmen kívül
hagyva a tényt, hogy Clay legalább annyit tud.
– Van egy farmom odaát Missouriban, és mint Cielo el Dorado, az is
önellátó. A vidék természetesen más, de a túlélés szabályai annyira nem
különböznek. – Bill lelkesen beszélt tovább kedvenc témájáról. Mikor
Lorena Clayre pillantott, észrevette, hogy alig tudja féken tartani
türelmetlenségét. Köhögéssel rejtette el nevetését, mert nem akarta
megsérteni a lelkes farmert.
Clay a lányra nézett, és látta, amint az egy nevetést próbál visszafojtani.
Tekintetük találkozott, mindketten tudták, mit gondol a másik Bill hosszúra
nyúlt magyarázatáról, és most először mosolyogtak egymásra megértően.
Bill bután nézett először Lorenára, aztán Clayre, érezte, hogy kicsit
elragadtatta magát.
– Hát, úgy gondolom, mindent tudtok arról, hogyan működik egy farm
Missouriban.
– Jaj, Bill, én azt hiszem, nagyon érdekes volt minden, amit mondott.
Valójában szeretnék mindent megtanulni arról, hogyan kell egy ilyen
haciendát irányítani. Papa beszélt nekem a mezőkről, meg az állatokról,
még arról is, hogyan kell gabonát termelni. Tanított valamit a borokról, meg
a történetünkről, de arról nem, hogyan működik napról napra Cielo el
Dorado.
– Hát, én ezer örömmel megtanítom arra, amit tudok – ajánlotta föl Bill.
Clay ezekre a szavakra felhúzta a szemöldökét.
– Ebben biztos vagyok.
Mindhárman nevettek, és érezték, hogy a vacsora hangulatában változás
állt be.
– Kérem, señor Wakefield, mondja el, honnan jött és mivel foglalkozik?
– kérdezte Lorena és egy hamiskás mosoly villant fel zöld szemében;
azonnal belement a kimondatlan fegyverszüneti megállapodásba.
Clay most először fedezte fel, hogy a lány semmit sem tud róla.
Megdöbbent, hogy az édesapja sohasem említette a lányának, különösen
mert Diego olyan sokat mesélt neki Lorenáról.
– Lássuk csak – mondta, és kezében egy pohár vörösborral, hátradőlt a
magas székben. – Tíz évig kereskedtem a Santa Fe útvonalon, és ebből ötöt
Camino Realban dolgoztam. Így ismerkedtem meg az édesapjával.
– Hogyan? Itt időzött, vagy hogy történt?
– Valójában, édesapám ismerte Diegót, és mesélt nekem róla –
magyarázta Clay. – Úgy döntöttem, idejövök. Miután megállapodtam, és
Mexikó elnyerte függetlenségét Spanyol-országtól, kiterjesztettem
útvonalamat Santa Fétől Mexico Cityig.
– Miért várta meg, míg Mexikó elnyeri függetlenségét? Miért nem jött el
Camino Realba korábban? – kérdezte Lorena.
– Azért, mert a spanyolok nem engedtek be amerikaiakat Új Mexikóba.
Mindenkit, aki megtette és elkapták, letartóztatták, mint kémet.
Lorenát ez meglepte, mivel sok időt töltött Angliában, ahol az emberek
kedvük szerint jöttek-mentek.
– Hogy lehet ez?
– Nem tudom, de azt tudom, hogy egy csoport ember Robert McKnight
vezetésével 1812-ben Santa Fébe utaztak, mert azt hitték, hogy Hidalgo
forradalma győzött. Letartóztatták őket, mint kémeket, az ország belsejébe
vitték, és kilenc évig ott tartották.
– Nem! Ez szörnyű. Hogyan tehette ezt a kormány ártatlan emberekkel?
Mi történt velük?
– Egynek sikerült megszökni, mielőtt még börtönbe került volna, a többit
1821-ben kiengedték, mikor Mexikó végleg elnyerte függetlenségét. – Clay
a mélyvörös borba bámult. – A büntetés nem lehetett túl szigorú, mert
többen azok közül, akiket elfogtak, később visszajöttek Mexikóba, hogy itt
éljenek. Jobban jártak, mint azok, akiknek sikerült megszökniük. – Az
utolsó szavakat alig lehetett hallani.
– Mit ért ezen? – kérdezte csendesen Lorena, érezve, hogy ez a néhány
egyszerű szó mély jelentéssel bír.
Clay felnézett, zavara eltűnt.
– Semmit, egyáltalán semmit. Egyébként, azért jöttem a haciendára,
hogy találkozzam Diegóval, aki valójában beindított Camino Realban.
– És most hol van az édesapja?
– Meghalt.
Lorena arca megrándult, mikor meglátta, milyen fájdalmas Clay
tekintete, ahogy édesapjáról beszél. Tudta, mit jelent egy szülőt elveszíteni.
– Sajnálom, ami az édesapjával történt. Tudom, milyen az, ha az ember
olyasvalakit veszít el, akit nagyon szeret.
Clay ránézett a lányra, akit el kell vennie, és látta, hogy őszinte fájdalmat
érez, nemcsak önmaga miatt, de miatta is; meg sem álmodta, hogy ilyen is
tud lenni ez a lány. Eszébe jutott az első alkalom, amikor találkoztak a
tónál, micsoda bátorság volt benne, a veszély ellenére is.
Tekintete a fénylő piros ajkakra tapadt. Ő lesz a felesége, az asszony, aki
megszüli gyerekeit. Clay új megvilágításban látta a dolgokat. Elképzelte,
hogy a karjába veszi, és megkóstolja édes ajkait. Amióta kényszerűségből
elkötelezte magát, most először fordult elő, hogy nem érezte magát
elégedetlennek.
– Ühüm – köszörülte meg a torkát Bill, mert tisztában volt vele, merre
kalandoztak barátja gondolatai, és észrevette a Lorena arcán megjelenő pírt
is.
– Későre jár, és én már nagyjából végeztem ezzel a csodálatos
vacsorával. Azt hiszem, kimegyek, és megnézem, mit csinálnak az
emberek.
– Bilinek igaza van, későre jár, és fárasztó napom volt. Ezért elnézést
kérek, de elköszönök – állt fel Lorena, és mindkét férfi felugrott, hogy
segítsen. Ahogy Clayre pillantott, mintha csalódottságot látott volna a
szemében, de aztán ez gyorsan eltűnt, és Lorena azt hitte, csak képzelődött.
Bill is távozott nem sokkal Lorena után, egyedül hagyva Clayt a
hatalmas asztalnál. Ma este nagyon kívánta Lorenát, és ez meglepte. Hát
nem vágyott rá már akkor is, amikor azt hitte, hogy csak egy egyszerű
szolga? Hát nem ébresztette fel vágyát az ingen átsejlő kerek mellének
látványa?
 Azonban túl sok ideig gondolt úgy Lorenára, Diego lányára, mint egy
házsártos vénlányra, mint szabadságának kerékkötőjére. Aztán, amikor
találkozott vele, azt hitte, hogy egy akaratos, undok kis méregzsák, akit
móresre kell tanítani. Most pedig, egy viszonylag kellemes vacsora után
nagyon vágyott rá. Ennek azonban a szabadság az ára. Elfintorodott. Akár
kívánja a lányt, akár nem, a szabadságának már lőttek. Legalábbis annak,
hogy olyat vegyen el, akit ő maga választ. Az ismerős ellenérzés azonnal
megszűnt, ahogy elképzelte, hogy megcsókolja a lány finom ajkait, s
kezével végigkalandozik testének hajlatain. Amint Clay Wakefield kiitta az
utolsó csepp bort is az asztalon pislákoló egyetlen gyertya mellett, úgy
érezte, ez a gyerekasszony teljesen elcsábította.
5.

Másnap reggel Lorena hamar kibújt az ágyból, annyira égett a vágytól,

hogy lovagolhasson. Jöhet árvíz vagy jégeső, ő akkor is megy.
Megmagyarázta magának, hogy Clay Wakefield egy cseppet sem számít,
sem az, amit gondol. De azért elég korán kelt ahhoz, hogy elindulhasson,
mielőtt ő felébredne. Ezt azért teszi, nyugtatta meg magát, mert nem
bolond. Ismerve őt, úgyis kitalál valamit, miért nem lovagolhat, csak hogy
kötözködjön.
Gyorsan megmosakodott, a ládából magára kapott egy ócska
lovaglóruhát. Kelletlenül félrelökött egy férfinadrágot és egy inget, és
kiválasztott egy szakadt lovaglószoknyát, amit még apja vett neki, mielőtt
iskolába ment volna. Igaz, hogy a szoknya kicsit szűk volt, meg talán túl
rövid is, de nem foglalkozott vele. Különben is, ki látja? De amikor eszébe
jutott, hogy esetleg összefuthat Clayjel, egy pillanatra megállt, a szíve
nagyot dobbant, de aztán megnyugtatta magát, hogy még biztosan alszik,
bronzbarna testét csak félig takarja be a hófehér vászon, fekete haja kócos
az alvástól és érzéki szája… Elég! – parancsolt magára, és nagyon butának
érezte magát.
Halkan kinyitotta a hálószoba ajtaját. Kiosont a folyosóra, és elégedetten
látta, hogy a dolgozószoba ajtaja még mindig csukva van. Csendesen,
minden egyes lépésnél átkozva magát ostobaságáért, elhaladt a csukott ajtó
mellett. Mikor kiért az udvarra, megkönnyebbülten sóhajtott.
Az ég lila árnyalatokban játszott, amint a nap megpróbált lassan
felkúszni az égre. Visszafojtott egy elragadtatott kiáltást, mert félt, hogy
felébreszti a háznépet.
Keresztülment a nedves füvön, lába sötétzöld nyomokat hagyott léptei
nyomán. Belépett a konyhába, és a kellemes meleg eltüntette csontjaiból a
hajnal csípős hidegét. Lorenát kicsit meglepte, hogy sok mindenkit ébren
talált, és nyugtalankodni kezdett. Aztán azzal érvelt, lehet, hogy Dalia és
Luz már fenn vannak, de Clay még biztosan alszik. Az amerikaiak mind
lusták, gondolta, és kezdte visszanyerni maga-biztosságát.
– Buenos días, Luz. Buenos días, Dalia – énekelte Lorena, ahogy
közelebb lépett a tűzhelyhez, amin egy fazék csokoládé Totyogott. –
Hmmm, ennek kellemes illata van.
– Lorena, ilyen hamar felkeltél? De örömmel látom – nézett rá kedvesen
Dalia. – Gyere, chica, ülj le, és egyél valamit!
– Gracias, de csak csokoládét, meg egy kis kenyeret kérek. Minél előbb
indulni akarok. Ma bemegyek a városba, és rendelek néhány új ruhát. Aztán
meg elmegyek a templomba, és meglátogatom Fray Cristobalt.
Dalia idegesen szolgálta fel a csokoládét és a kenyeret, közben azon
tanakodott, mit tegyen. Tudta, hogy amint Lorena az istállóhoz ér, tudomást
szerez Clay utasításáról, és nagyon mérges lesz. Ellenben, gondolta Dalia,
lehet, hogy Lorena mindenki más előtt odaér, úgyhogy fel tudja nyergelni a
lovat, és el tud vágtatni. Még nem látta señor Wakefieldet, különben is
Lorenának ki kell mozdulnia, hogy találkozzon a barátaival. Semmi sem
történhet vele a hacienda és Paso del Norte között. Dalia szívesen elviselte
volna az amerikai haragját, ha az segített volna Lorenán.
A dadus végül döntött, egy ruhába gyümölcsöt és kenyeret csomagolt, és
Lorena kezébe nyomta.
– Vidd magaddal az útra, most pedig igyekezz azzal a reggelivel, aztán
pattanj lóra!
Lorena az utolsó falatot gyömöszölte a szájába, gyorsan megölelte az
öregasszonyt.
– Adiós – mondta, és az ajtó felé szaladt.

Clay korán kelt, hamar kinn akart lenni a mezőn. Olyan sok időt töltött
benn, már alig várta, hogy kimehessen. Sokkal többet kellett foglalkozni a
haciendával, mint gondolta. Sok olyan sürgős dolog adódott, amivel neki
magának kellett foglalkozni, és gyakran töprengett, vajon hogyan üzemelt a
hacienda, ha Diego olyan sokat volt távol. Sok javítani való akadt – az
acequia kiszélesítése, a szerszámok rendben tartása, és más hasonlók –
megtűzdelve néhány házi perpatvarral. Clayt nagyon lefoglalták ezek a
dolgok, és még nem volt alkalma átnézni Diego könyvelését. Azt mondta
magának, hogy ha végzett a földekkel és az öntöző csatornákkal, akkor leül,
és átnézi a naplókat. Meg kell tennie, mielőtt elmegy – és hamarosan
indulni akart. Clay már alig várta, hogy ismét Missouriban legyen. Szemet
vetett egy birtokra, és az ügyvédje már tárgyalni kezdett a tulajdonossal. El
is intéződik, mire hazaér. Haza. Erről eszébe jutott, hogy le kell bonyolítani
az esküvőt is, mielőtt elmegy. Hamarosan meg kell mondania Lorenának.
Gondolatai vonzó testére és édes ajkaira terelődtek. Clay lassan
elmosolyodott, és ebben a mosolyban híven tükröződtek szennyes
gondolatai. Ha az esküvőt nem is, de a nászéjszakát, azt várta. Ha neki kell
megszülnie a gyerekeit, akkor legalább legyen kellemes.
Elhaladt a konyha mellett, mert úgy gondolta, hogy majd később eszik.
Ahogy az istálló felé közeledett, csak azon az asszonyon járt az agya, akit el
kell vennie. Bosszúsan jutott eszébe, hogy előző este is a lányról
gondolkodott – és ha ez nem elég, hogy őrületbe kergessen egy férfit, akkor
még az álmaiba is belopózott. Újra meg újra eszébe jutott, milyen volt a
tónál, az egyik pillanatban nevetve, a másikban meg izzó dühvel, aztán
később, amikor ott állt, kezében fegyverrel, a vékony ing pedig a melléhez
tapadt, olyan volt, mint egy harcra kész, vörös hajú katona. Nevetett volna
rajta, ha nem lett volna olyan nagyon mérges, és nem érezte volna magát
kényelmetlenül amiatt, amit a lány iránt érzett. Borzasztó rosszul aludt
miatta, és csendesen átkozta is magában emiatt, aztán erős vágyat érzett,
hogy maga alá gyűrje, és engedelmességre bírja ezt a tüzes katonát. A
pokolba is, még megőrjíti ez a lány!
A vacsora kellemes meglepetést okozott. Az eddigi közös vacsorákat
betöltötte Lorena haragja és ellenségessége, egyedül ő meg Bill beszélt az
asztalnál. Napközben nagyon keveset találkoztak, és úgy vette észre, a lány
igyekszik is elkerülni. És ebben Lorena olyan buzgó volt, hogy még az
istállóba se tette be a lábát. Clay többször látta arrafelé igyekezni, de amikor
megpillantotta a férfit, sarkon fordult, és elment. Mivel még nem járt az
istállóban, akkor még nem tud arról, milyen utasításokat adott a
kilovaglásával kapcsolatban. Az ő érdekében történtek, nyugtatta meg
magát. Tudta, mérgében adta ki a parancsot, és bár lehet, hogy egy kicsit
elvetette a sulykot, ez csak az ő javát szolgálja. Egyébként is, Clay biztos
volt benne, hogy amint Lorena értesül a dologról, ezt ő is azon nyomban
megtudja.
Amikor Clay belépett az istállóba, gondolatait Jaime szakította félbe.
– Jó reggelt, señor Wakefield! Egy kis élelmet készítettem a
nyeregtáskájába. Dante készen áll az útra, és alig várja, hogy indulhasson.
Clay nevetve közeledett a hatalmas állathoz.
– Szóval, Dante – mondta és végigfuttatta kezét a ló izmos hátsó lábán. –
Beleuntál az egész napi álldogálásba?
A mén megrázta fenséges fejét, és hozzádörzsölte orrát gazdája vállához.
Ekkor az istálló ajtaja kinyílt, és a hűvös reggeli levegő betöltötte a kis
külső helyiséget.
Lorena állt a nyitott ajtóban, még mindig kezében volt a kilincs, vörös
haját lazán hátrakötötte. Szeme villogó zöldből sötét smaragddá változott,
mikor észrevette, kivel áll szemben.
Clay nem szólt semmit, váratlan felbukkanása elnémította, s mindig
megdöbbentette a lány szépsége. Csak néhány órával ezelőtt álmodott arról,
amint magáévá teszi a lányt. Lorena elbiggyesztette az ajkát, mintha valaki
egy csókot lopott volna róla. Csak álmodta volna? Ahogy ott álltak néhány
yardnyira egymástól, és mindkettejük szemében bizonytalanság
tükröződött, Clay úgy érezte, nemcsak álom volt, a lány bőre még mindig
égette a kezét.
Lorena megijedt, még a lélegzete is elállt. Következő gondolata az volt,
hogy elszalad. De aztán a hosszú, magányos napokra gondolt, és arra az
elhatározására, hogy kilovagol. Bátran előrelépett, fejét dacosan magasra
emelte: merje csak bárki is megkérdezni, miért jött.

– Jaime – kezdte magasra emelt fejjel, olyan magabiztosan, amilyennek

egyáltalán nem érezte magát. – Szeretnék kilovagolni. Felnyergelné nekem
Rosinantét, por favor? Lorena megfordult, hogy kívül várja meg, mert nem
akart a csinos Clay közelében maradni. Valahogyan, azután a vacsora és
társalgás után, égő fekete szeme és hullámos haja még veszélyesebbnek
tűnt, mint korábban, de hogy miért, azt nem tudta.
Mivel hátat fordított, nem látta Jaime kérdő tekintetét, de Clay igen.
Lorena azért jött, hogy kilovagoljon. Eljött hát az elkerülhetetlen
összecsapás ideje. Valamilyen oknál fogva, amit nem akart elemezgetni,
Clay jobban szerette volna, ha Lorena nem szerez tudomást arról a bizonyos
utasításról, legalábbis nem most. Gondolkodás nélkül megszólalt:
– Lorena, ma én is kilovagolok magával.
Lorena megállt az ajtóban. Meg sem kérdezte, hogy mehet-e; tényként
közölte. Meg sem fordult, úgy válaszolta:
– Egyedül is elboldogulok. Nincs szükségem kíséretre.
Clay nem tudta, mitől bujkált düh a lány szavai mögött, de úgy döntött,
elengedi a füle mellett.
– Őszintén szólva szeretném, ha megmutatná a vidéket, mivel még nem
volt alkalmam körülnézni – válaszolta. Válaszra sem várva, Jaime felé
bólintott. Néhány perc múlva Clay nyeregbe segítette Lorenát, aztán ő is
felpattant ménjére.
 Miközben áthaladtak a főkapun, Lorena azon tanakodott, miként lehet,
hogy ő Clayjel lovagol, azzal az emberrel, akit olyan fáradságosan
igyekezett elkerülni. Az biztos, hogy ő nem akarta, de úgy tűnik, nem volt
választása. Nem akart most erről gondolkodni; kívül volt a kapun, és olyan
jól akarta magát érezni, amennyire csak lehetséges, akár Clay Wakefielddel,
akár nélküle. Különben is, ha van egy kis szerencséje, úgyis otthagyja a
poros álláson.
Szó nélkül lovagoltak egymás mellett, mindkettejüket túlságosan zavarta
a másik jelenléte. Végül a föld és a gabona látványa a szokásos
elégedettséggel töltötte el Lorenát, és így könnyedén megfeledkezett a
mellette lovagló emberről. Elhatározta, hogy tökéletesen átadja magát a
lovaglásnak, és olyan vad vágtába kezdett, ami megdöbbentette Clayt.
Clay nem tudta eldönteni, hogy mérges rá, vagy aggódik borzasztó
vakmerősége miatt, de amikor meghallotta nevetését, ő is felvillanyozódott,
és üldözőbe vette. Dante ereje és sebessége lassan csökkentette a távolságot
közöttük, míg a fekete mén és a gesztenyebarna kanca fej-fej mellett nem
vágtattak a keményre taposott földúton.
Rövid, kellemes hallgatás után Clay szólalt meg:
– Nem gondolja, hogy kicsit lassíthatnánk a tempón? Nem vagyok biztos
benne, hogy ez az állat sokáig bírja az iramot.
Lorena végigmérte a lovat és lovasát, aztán pimaszul megkérdezte:
– A lóról beszél, vagy magáról?
Clay hátravetette a fejét, és a levegőt betöltötte harsány nevetése, közben
mindkét lovas ügetésre váltott. A férfi nevetése végigbizsergett Lorena
testén, melegséggel és megmagyarázhatatlan jókedvvel árasztva el.
Keresztülügettek a mezőkön, itt-ott megálltak, hogy megvizsgálják a
kerítést vagy a termést. Leengedett szempillája mögül Lorena figyelte azt az
embert, aki olyan hirtelen keveredett az életébe. Úgy látta, nagyon nehéz
megérteni. Egyik pillanatban gúnyolódik, a másikban pedig udvarol neki.
Általában megalázta, de most megdobogtatta a szívét, és testét ismeretlen
melegség járta át. Hogyan kell az ilyen emberekkel bánni?
Amikor észrevette, merre kalandoztak el gondolatai, és érezte testének
áruló remegését, visszatért haragja, és összevonta szemöldökét.
– Nos, kicsim, most kire ráncolja a homlokát? Mert én biztosan nem
tettem semmi olyat, amivel felbosszanthattam volna – mondta Clay, és
megpróbálta elrejteni az ajkán bujkáló mosolyt.
Lorena észrevette, hogy már nem a szempillája alól figyeli illedelmesen,
hanem nyíltan bámulja, gyilkos pillantásokat vetve felé. Érezte, hogy
elvörösödik, és zavarba ejtette, hogy rajtakapták. Gyorsan elfordította a
tekintetét, és így szólt:
– Persze hogy nem, señor. Csak azon gondolkodtam, milyen savanyú tud
lenni a szőlő.
A férfi előzetes figyelmeztetés nélkül megállította saját és Lorena lovát.
Egészen fölé tornyosult, ahogy lenézett a lány vékony alakjára. Erős
ujjaival gyöngéden végigsimította puha arcát, lassan haladva a nyaka felé,
majd megragadta a keskeny vállát, arra késztetve Lorenát, hogy felnézzen a
mérges, fekete szempárba. Clay nyugodt, de fenyegető hangon mondta:
– Soha többet ne hazudjon nekem!
Ahogy lenézett a lányra, Clay látta szemében a félelmet. A tekintet
elárulta neki, hogy elérte, amit akart, és mivel nem akarta elrontani a napot,
előrehajolt, és könnyedén megcsókolta ajkait. Az érintés mindkettejüket
megrázta – a hirtelen, váratlan forróság, a fellobbanó tűz, a vágy, ami
majdnem hatalmába kerítette őket. Clay lassan felegyenesedett,
megdöbbentette, mekkora vágyakozással tudja eltölteni egy ilyen ártatlan
csók. Feszült, parancsoló hangon szólt Lorenának:
– Nem lesznek hazugságok és titkok közöttünk, kicsim.
Aztán éppen olyan hirtelen, mint ahogy megragadta a lányt, úgy el is
engedte.
– Lássuk, eljut-e a kancája addig a kerítésig?
Clay figyelte a lány arcán tükröződő érzelmeket – zavar, megértés,
bizonytalanság. Arra számított, hogy a lány mondani fog valamit, és
meglepte, mennyire megkönnyebbült, amikor porfelhőt kavarva elviharzott
a kerítés felé. Néhány másodpercig figyelte a gyermeklányt, akit feleségül
fog venni, aztán rájött, hogy versenyben vannak, és minden további
késlekedés nélkül a hatalmas mén ismét üldözőbe vette a gyönyörű kancát.

Ahogy telt az idő, Lorena és Clay egyik mezőről a másikra, egyik kerítéstől
a másikig haladtak, közben kedvesen beszélgettek. Clayt elbűvölte
Lorenának ez az új oldala. A jókedve ragályos volt, és most először kezdte
észrevenni azt a Lorenát, akiről Diego olyan gyakran beszélt.
– Meséljen nekem az iskoláról! – kérte Clay, mikor kicsit lassabbra
vették a tempót.
– Mit szeretne tudni? – kérdezte Lorena, miközben szeme hamiskásan
csillogott. – Az osztályzataim érdeklik, vagy a magatartásom?
 Clay felsóhajtott.
– A viselkedéséről vannak elképzeléseim.
Lorena hátravetette a haját.
– Biztos, hogy halvány fogalma sincs róla. Példás tanulónak tartottak.
Clay hitetlenkedve nézett rá.
– Elég nehezen tudom elhinni. Hacsak meg nem változott a divat és a
lovaglási stílus Angliában.
Lorena értetlenül nézett rá, de aztán nevetésben tört ki.
– Hát, lehet, hogy én voltam a tökéletes példája annak, hogyan kell bajba
kerülni.
– Miért van az, hogy ezt könnyedén elhiszem? – kérdezte Clay, érzéki
száját halvány mosolyra húzva.
Lorena' nagy nehezén levette tekintetét a férfi ajkairól, és megpróbálta
összeszedni gondolatait.
– Mintha máshol járnának a gondolatai – mondta Clay lágyan.
Lorena arca tűzvörös színt öltött. Hogy leplezze zavarát, hosszú
monológba kezdett arról, hogyan töltötte napjait az iskolában.
– Nem, most már teljesen itt vannak a gondolataim – vágta ki gyorsan –,
csak az iskoláról gondolkodtam, meg arról mennyire megkönnyebbült Miss
Tidesdale, mikor hazahívtak.
– Ó, az a híres Miss T.
– Ne kezdje el, Clay Wakefield!
– Folytassa, fejezze be! Csúnyán varrt?
– Csúnyán? Az semmi! Nem tudok bánni a tűvel. Azon csodálkozom,
hogy nem haltam bele a vérveszteségbe, mielőtt hazajöhettem. És a tánc, a
legnagyobb gondban valószínűleg táncórán voltam.
Clay kérdőn vonta fel szemöldökét.
– Egymással kellett táncolnunk! Annak semmi értelme sincsen! –
kiáltotta, és finom vonásai hitetlenkedő kifejezést öltöttek.
– Miért?
– Hát azért! Valakinek fiúnak kellett lennie – mondta méltatlankodva
Lorena.
– Hát persze – kuncogott és maga volt az.
– Igen – mondta, és büszkén kihúzta magát. – És pokolian… úgy értem
borzasztóan jó voltam – Lorena észrevette Clay arcán a rosszallást, de
mielőtt még megszidhatta volna a csúnya kifejezés miatt, gyorsan folytatta.
– És ezután már soha nem fogok tudni táncolni, csak ha én vezethetek.
 Clay felnevetett, és elfelejtette a csúnya kifejezést, ahogy elképzelte,
amint Lorena vezet egy szegény fickót körbe a táncparketten.
– Ne aggódjon, kicsim, majd ha velem táncol, lassanként hozzászokik a
követéshez. – Tekintete tele volt ígérettel.
Lorena szíve megremegett. Milyen csinos ez a férfi! Elképzelte, hogy
vele táncol, erős karjában, ajkán egy halvány mosollyal, ahogy lenéz rá.
Clay mély hangja szakította félbe töprengését.
– Ismét elábrándozott?
Lorena pislogott vagy kettőt, annyira elevenen éltek benne a képek.
– Hogy lehet az, hogy nem rúgták ki végleg, ha ilyen makacs volt?
Lorena felkapta a fejét és nyíltan a férfi szemébe nézett.
– Lehet, hogy több szidást kaptam táncolásból és illemtanból, mint
bármelyik lány Miss Tidesdale pályafutása során, de én kaptam a legjobb
jegyeket matematikából és filozófiából. Ha nem így lett volna, biztosan
régen kirúgtak volna.
Clay felsóhajtott.
– El is felejtettem. Miss Tidesdale iskolája az egyik olyan botrányos
iskola, ahol férfi tantárgyakat is tanítanak a lányoknak!
A szavak ellenére, Clay növekvő tiszteletet érzett ez iránt a fiatal hölgy
iránt, és az iránt, amit megtanult.
– A legtöbb korombeli lány már férjnél van, és gyerekeket nevel, csak
azért, mert nem volt elég esze, hogy iskolába járjon, és jobban tanuljon.
– És mi haszna van abból, amit megtanult?
– Több eszem lett annál, semhogy férjhez menjek!
– Minden nő férjhez akar menni, Lorena.
Tekintetében bizonyosság és tíz férfinak is sok fensőbbség tükröződött.
A lány megrázta a fejét.
– Gondolhattam volna, hogy csak ennyi telik magától! Pontosan úgy
beszél, mint az apám. – Lorena tekintete elhomályosult, és félrenézett a
hegyek felé.
Mint az első napon, Clayt most is megütötte a fájdalom, ami a lány arcán
tükröződött. Azonban, mielőtt kérdést intézhetett volna hozzá, Lorena
gyermekkori felfedezéseivel kezdte traktálni. Clay azon kapta magát, hogy
hasát fogja a nevetéstől arról a történetektől, hogyan nőtt föl Lorena a folyó
völgyében. És ahogy lovagoltak, Clay biztosan érezte, hogy a nevetés
mögött és a mesék ellenére Lorena magányos gyermek volt, mert
édesanyjának nagyon kevés ideje volt rá, édesapja pedig alig volt itthon.
Belsejében izzott a harag Diego iránt, aki itt hagyta feleségét és gyermekét
egy szolgálókkal teli házban, miközben ő ideje nagy részét távol töltötte.
Clay tudta, hogy szerencséjét nagyrészt Lorena apjának köszönheti, de most
úgy érezte, nem könnyű neki megbocsátani. A házassággal szembeni
ellenállása falán előző este ütött rés, most, ahogy lányra tekintett, kissé
kiszélesedett.
Már javában elmúlt del, mikor Claynek eszébe jutott az ételcsomag, amit
Lorena a nyeregtáskába gyömöszölt, ő is hozott magával valamit, és mivel a
tavacska közelében jártak, úgy döntött ideje megállni, enni. Lorena
vonakodva egyezett bele, nem tudta mennyire bízhat a férfiban.
Clay leszállt a víz mellett, és még épp időben fordult meg, hogy lássa,
amint Lorena leugrik a nyeregből. Komoran vonta össze szemöldökét.
– A jövőben várja meg, míg lesegítem. Veszélyes úgy leugrani a
nyeregből, mint egy fiú.
– Tényleg! – fordult el Lorena közömbösen. – Éveken át egyedül
szálltam le a nyeregből, és nincs kedvem most csak azért leszokni róla, mert
történetesen lány vagyok.
Clay csodálkozva vette észre, hogy Lorena kineveti.
– Különben is mit tegyek, ha egyedül lovagolok ki, és valami miatt le
kell szállnom. Bizonyára nem jön velem mindenhová – tette hozzá, és egy
gúnyos mosoly jelent meg az arcán.
Clay úgy érezte lehengerelték. Nem mondhatta meg neki, hogy az ő
engedélye nélkül nem engedik ki, különösen nem egyedül. Elengedte a füle
mellett, és ugyanolyan gúnyosan válaszolt.
– Együtt érzek szegény Miss Tidesdale-lel. Biztosan megőszült, mire
eljött onnan:
Lorena minden ceremónia nélkül lehuppant a földre.
– Már akkor is ősz volt, amikor odamentem.
Clay hangosan nevetett, és egy takarót dobott felé.
– Terítse szét, hogy ehessünk, maga betyár!
Az élet csodálatos. Az ég kékje jól elütött a föld száraz barnaságától,
madarak énekeltek a fán. Lehetséges, hogy még tegnap is mérges volt és
lehangolt? És ott volt Clay Wakefield áradó nevetésével, élénk szemével,
széles vállával és duzzadó izmaival. Nem értette miféle érzéseket kelt benne
– a gyors szívdobogás, a forróság, amit érzett, valahányszor csak rátekintett.
Hogy elrejtse zavarát, mereven megkérdezte:
– señor Wakefield, kicsomagolhatom az ebédet?
 – Lorena, már unom, hogy mindig señornak szólít. Claynek hívnak;
szeretném, ha ezt használná. Most pedig, üljön és pihenjen.
Lorena hátradőlt, és nézte, ahogy Clay egy kosár ételt rak a takaróra.
Micsoda egy pimasz, dirigálós férfi!, fortyogott magában. Eszébe jutott
valaha is, hogy megkérje valamire, ahelyett, hogy utasításokat osztogasson?
Hát nincs benne semmi lovagiasság? A gondolatai azonban azonnal másfelé
kanyarodtak, amikor Clay kinyújtóztatta izmos testét, és a ruháján a varrás
megfeszült. Egy fekete leopárdra emlékeztette, aki még pihenés közben is
figyel, örökké támadásra kész, sohasem védtelen, mindig éber.
Mikor Clay ránézett, gyorsan elfordította a fejét. A férfi egyik könyökére
támaszkodva hátradőlt, egyik lábát pedig felhúzta, hogy azon nyugtassa
másik kezét. Lustán figyelte, hogyan pakolja ki az ételt Lorena a szűk kis
helyre kettejük között.
Miután néhány pillanatig szűkös készletüket figyelte, Lorena teljesen
megfeledkezett a férfiról meg az izmairól. Éhes volt, így élvezettel osztotta
szét az ételt.
Kenyeret ettek sok sajttal meg Cielo el Doradó-i szárított szőlőt, és a
csomagban talált egyetlen pohárból itták mindketten a bort. Lorena
megnyugodott, amint az ismerős tájat figyelte. Korábban úgy érezte,
sohasem jön 'már haza, de most, amint ebben a sajátos környezetben
üldögélt, a hosszú távoliét jelentéktelennek tűnt. Ha becsukta a szemét és
beszívta a vadvirágok és a folyó nedves homokjával keveredő sokféle fű
bódító illatát, már majdnem elhitte, hogy sohasem ment el. Úgy érezte, az
apja bármelyik pillanatban átkelhet a folyón, és jót nevethetnének a tréfán,
amit velük űzött. De nem, ő már nem jön, soha többet.
Lorena felsóhajtott, és amikor felocsúdott, látta, hogy Clay egy halom
mazsolát tart a kezében, öt figyelte, ebben biztos volt, de hogy elkerülje a
kérdést, így szólt:
– Tudta, hogy az ókorban az egyiptomi fáraók olyan lányokat tartottak,
akiknek semmi más dolguk nem volt, mint hogy a szájába tegyék a szőlőt?
Clay habozott, aztán elmosolyodott.
– Én nem hinném, hogy csak ennyit csináltak volna, kicsim – válaszolta
rekedt hangon.
A lány nem értette, miért mélyült el a hangja, és azt sem vette észre,
milyen árgus szemekkel bámulja a testét, ezért ártatlanul folytatta.
– Remélem, hogy így van. Milyen fölöslegesnek érezhették magukat
azok a lányok! Hogy egy embert szőlővel etessenek, még akkor is, ha fáraó,
még rosszabb lehet, mint ülni és kötögetni vagy varrogatni, vagy akár
étrendet összeállítani, vagy…
Igaz egy szót sem szólt, Clay mégis félbeszakította azzal, hogy mazsolát
tartott a szája elé. Mélyen a lány szemébe nézett, akit magával ragadott
tekintetének tüze. Nem akart ellenkezni, és lassan a szájába vette a szárított
gyümölcsöt. Clay ujjai még elidőztek.
– Nem hiszem, hogy terhemre lenne az ő munkájuk. – Hangja mélyen,
de lágyan zengett, mint a simogatás. Figyelte, ahogy a lány megrágja a
mazsolát, ajkai lassan, csábítóan mozogtak, és Clayt elöntötte a vágy tüze.
Lorena figyelte, hogyan feszül pattanásig a húr. És ő is érezte a forróságot,
bár nem tudta mivel magyarázni.
Lenyelte a torkában levő gombócot, ami megnehezítette a lélegzését.
– Ez mazsola, nem pedig szőlő – suttogta alig hallhatóan.
– Miért, a mazsola nem szárított szőlő? – A hangja olyan volt, mint a
reszelő, és miközben e szavakat mondta, s szinte gyötrődve figyelte, hogyan
nyalja meg a szája szélét. Az ágyéka szinte fájt a vágyakozástól,
gondolkozás nélkül végigfuttatta ujjait a nő nedves ajkán, aztán a hajába
túrt, és kioldotta a szalagot; a dús hajzuhatag végigomlott a hátán.
Óvatosan, szinte áhítattal magához vonta a lányt, közben a száját bámulta. –
Lorena – hörögte. Újra meg újra megcsókolta, lassan, nehogy megijessze,
míg nem érezte, hogy feloldódik benne a feszültség, és a szemhéja lassan
lecsukódott. Nyelvével finoman cirógatta az ajkait, aztán óvatosan beljebb
hatolt, hogy megízlelje bőrének édességét.
Mikor Lorena érezte, hogy Clay ajkai a szájához érnek, egy pillanatra
megfeszültek az izmai; még soha nem tapasztalt érzelmek árasztották el.
Megpróbált visszahúzódni, de a férfi egyre közelebb húzta, aztán átengedte
magát az őt elárasztó melegségnek, amitől úgy érezte, biztonságban van és
szeretik. Mindenről megfeledkezve, hozzásimult a férfi testéhez.
Bizonytalanul érintette meg nyelvével a férfiét, kóstolgatta az érzést,
élvezte az új, csodálatos érzelmeket, melyek elárasztották.
Clayt mélyen meghatotta ez a gyakorlatlan kísérlet, meglepte, hogy egy
ilyen apró mozdulat ekkora szenvedéllyel töltheti el. Még soha nem kívánt
nőt jobban. Egy lágy, alig hallható nyögés tört fel Lorena belsejéből, ahogy
a férfi izmos karja finoman cirógatta hátát, lassan, egyre lejjebb. A nyelve
egyre erőszakosabb lett, ősi ritmusban mozgott. A keze lassanként az
oldalára, majd kerek mellére csúszott.
Lorena hirtelen felocsúdott. Éppen annyira dühös volt magára, mint
Clayre. Kirántotta magát a karjából, s hátragördült a sarkára. Hogyan
tehetett ilyet?, sikoltotta az agya. Úgy viselkedett, mint egy közönséges
prostituált! Annyira dühös lett, hogy egy hatalmas pofont osztott ki Clay
képére.
– Mit merészel, maga vadállat!
Clay Lorenára nézett, még mindig nem mozdult, aztán lassan egy
elégedett mosoly terült szét az arcán.
– Igen, hogyan is merészelem. De Lorena… – nyúlt hatalmas tenyerével
az arcához – ne tegye ezt még egyszer. – Egy könnyed mozdulattal felállt,
kivételesen nagyon elégedett volt a lány viselkedésével. – Ideje
visszaindulnunk.
6.

Másnap reggel Clay Wakefield a mellett az asztal mellett ült, amit több
generáció óta használtak a Cervantesek Cielo el Dorado ügyeinek
intézésében. Sokáig fenn maradt az éjjel, Diego könyveit és jegyzeteit
bújva, és olyan dolgot talált, ami zavarta – ugyanis semmi mást nem talált,
csak olyasmit, aminek semmi értelme sem volt. Valami biztos, hogy
hiányzott, valami fontos adat, ami megoldja a rejtélyt.
Clay kora hajnalban feküdt le, agyában kavarogtak a gondolatok, aztán
mély álomba merült, melyet Lorena, Diego és Missouri népesített be.
Fáradtan ébredt a néhány órás alvás után, és mindössze egy csésze kávéval
a gyomrában újra visszatért a dolgozószobába. Sajnos a reggeli fényben
sem lettek világosabbak az adatok. Valami nagyon nem tetszett neki, de
fogalma sem volt, mi lehet az.
Clay hullafáradtan, mozdulatlanul ült a székben, fejét a puha bőrnek
támasztotta, és éppen a helyzetet elemezgette, amikor kinyílt az ajtó. Lorena
viharzott be a szobába, szemében iszonyatos dühvel, és csípőre tett kézzel
állt meg Clay előtt.
– Kérem, jöjjön be! – mondta Clay gúnyosan. – Senki sem tanította meg,
hogyan kell kopogni?
– Mit képzel, ki maga, hogy utasításokat osztogat a szolgáimnak? –
sikoltotta Lorena, bár megpróbált uralkodni magán. A legkevésbé arra
vágyott, hogy úgy viselkedjen ez előtt a pimasz fráter előtt, mint egy
hisztérika. – Semmi joga sincs hozzá, hogy csak úgy idejöjjön, és mindent
átvegyen. Nem érdekel milyen közeli barátja volt apámnak, ő meghalt, és
én vagyok az örököse, nem pedig maga. Én fogom irányítani Cielo el
Doradót!
Clay ránézett, a fáradtságtól türelmetlenül próbálta kitalálni, mi
okozhatta ezt a legújabb kifakadást.
Lorena első dolga az volt aznap reggel, hogy kiment az istállóba, mivel
korán akart elindulni Paso del Nortéba. Előző nap, amikor Clayjel lovagolt,
nem jutottak el a városig, hogy megrendelhesse a ruhákat. Úgy tervezte,
reggel ez lesz az első dolga. Amikor szólt Jaimének, hogy nyergelje fel
Rosinantét, az csak hebegett meg habogott, végül kibökte az igazságot:
ezután nem lovagolhat ki Clay engedélye nélkül. Iszonyatos düh öntötte el,
és csak komoly erőfeszítések árán tudott uralkodni magán. Tudta, hogy ez
nem Jaime hibája. Azt a meggondolatlan vadállatot, Clay Wakefieldet kell
felelősségre vonni. Sarkon fordult, és elindult, hogy megkeresse azt a
gazembert, és minden lépéssel csak nőttön-nőtt a dühe. Mire eszébe jutott,
hogy a dolgozószobában keresse, már majdnem őrjöngött, de ösztönösen
érezte, hogy valamennyire azért uralkodnia kell magán.
Clay mielőtt leült volna Diego könyvei mellé előző este, azt fontolgatta,
hogy vissza kellene vonni a parancsot. Tudta, igazságtalan és dühös volt,
amikor úgy határozott, hogy mindenhez az ő engedélye kell. Kizárólag a
lány biztonsága érdekében tette, és ha megy vele kíséret, miért ne
lovagolhatna ki, amikor neki tetszik. Most azonban a kimerültség és Lorena
modora csak még jobban feldühítette. Fáradt kezét végigfuttatta álián, ami
még borotválásra várt. Sem ideje, sem kedve nem volt egy akaratos
gyerekkel foglalkozni.
A fáradtság beszélt belőle.
– Maga egy unalmas, akaratos gyerek, no meg el is van kényeztetve. Ha
valami rosszul alakul, maga azonnal őrjöngő idiótává változik. És maga
akarja vezetni Cielo el Doradót? – Szavai nemcsak élesek, de
igazságtalanok is voltak, azonban Clay túl fáradt volt ahhoz, hogy józanul
viselkedjen vele.
– Unalmas – nyögte Lorena minden önuralmát elveszítve –, őrjöngő
idióta! Maga uram, maga az őrjöngő idióta. Egy őrült, aki azt hiszi, hogy
csak úgy idejöhet és átvehet mindent, mindenkinek parancsolgathat, és
engem, az igazi örököst, fogva tarthat a saját otthonomban! Clay Wakefield,
maga ezt nem ússza meg szárazon. Gondoskodom róla, hogy a fülénél
fogva dobják ki innen, ha ez lesz utolsó tettem, akkor is. – Hátravetette a
haját, és elindult kifelé, fogalma sem volt mekkora düh lángol az asztal
másik oldalán.
– Maga azt teszi, amit én mondok, Lorena Cervantes, különben bezárom
a szobájába, ahogy a neveletlen gyerekeket szokták. – A hangja csak úgy
zengett a szobában. – Akkor aztán valóban megtudja, mit jelent, ha valakit
fogva tartanak a saját otthonában.
– Ó, igazán! Egyetlen szolga sem tenné meg, hogy bezár a szobámba.
– Én ebben nem lennék olyan biztos.
Lorena megfordult, el akarta mondani mi erről a véleménye, miközben
erőlködött, hogy ne érezze magát megfélemlítve, de megállt, amikor
meglátta a másik lángoló dühét. Érezte, hogy hiábavaló lenne most
ellenkezni vele, és attól is tartott, hogy hirtelen a szobájában találja magát
bezárt ajtók mögött. Sarkon fordult, és kivágtatott a szobából. Lehet, hogy
elveszítette a csatát, de a háborút nem. Majd megtalálja a módját, hogy
visszaszerezze, ami jog szerint az övé.
Ismét bezárva a négy fal közé, úgy érezte nem sok választása van. A
főzés kiesett, a varrás pedig szóba sem jöhet. Addig olvasott, mígnem úgy
érezte, hogy összeakad a szeme. Végigsétált az udvaron, és most először
vette észre, milyen leromlott állapotban van a hacienda. Nem lehetett
észrevenni, csak ha valaki alaposan körbenézegetett. A falakat festetni
kellett, helyenként javítani is. A virágágyakban gyomok, az utakon pedig
gödrök díszelegtek.
Lorena teljesen megfeledkezett Clayről, bejárta az egész haciendát,
magában feljegyzéseket készített, hogy mi az, ami javításra szorul. Ez az
elhanyagoltság zavarba ejtette. Hogyan hagyhatta az apja, hogy idáig
fajuljanak a dolgok?, gondolkodott. Cielo el Doradót mindig jó karban
tartották, ahogy azt a külföldi csempék és ablaktáblák is bizonyítják. Az
apja mindig is büszke volt ősei otthonára. Hogyan hagyhatta, hogy ez
megtörténjen? Lorena kényelmetlenül kezdte magát érezni. Eszébe jutottak
a új ruhák, amikhez apja ragaszkodott, hogy megvegye, és a drága iskola,
ahova járatta. Biztos, hogy nem voltak anyagi gondjai. Ha lettek volna,
akkor biztosan hazahozatta volna. Lorena aggodalma erősödött, és nagyon
kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Talán egyszerűen csak nem akarta,
hogy itt legyen? Több pénzt költött volna, mint amennyije volt? Lorena
agya sebesen dolgozott, egy ideig abszurdnak tűnt az ötlet, emlékezett rá,
hányszor könyörgött, hogy hazajöhessen. Apja alig volt itthon, míg anyja
élt. Elképzelhető, hogy miután anyja meghalt, több időt akart otthon tölteni,
és nem akarta, hogy egyetlen gyermeke, egy lány legyen körülötte? A
fájdalom szinte elviselhetetlenné hatalmasodott. De amikor más átadta
volna magát fájdalmának, Lorenának eszébe jutott, ki is ő valójában, egy
Cervantes – hogy szerették vagy sem, az más kérdés –, és nem akarta olyan
dolgon emészteni magát, ami akár igaz, akár hamis lehetett. Tudatosan
elhárította a gondolatot, és folytatta a hacienda szemrevételezését.
A nap végére korábbi gyötrelmei megszűntek, pontosan tudta, mi az amit
tenni fog. Holnap reggel az első dolog lesz, hogy alapos vizsgálatnak veti
alá a haciendát. Megkér néhány szolgát, hogy segítsen neki. Nem lett volna
képes elszakítani őket munkájuk mellől, csak azért, hogy kimehessen
lovagolni, még ha meg is kapná annak a gazembernek az engedélyét, de
nyugodtan tette azért, hogy kitakarítsa és felújítsa otthonát. Felvillanyozva,
az előtte álló feladattól, elindult a fürdőház felé, hogy lemossa magáról a
nap porát.

Clay mindenhol kereste Lorenát, de nem találta. Még az istállóba is bement,

arra számítva, hogy parancsa ellenére sikerült megkapnia a lovat. Csak
kicsit nyugtatta meg, amiért Rosinantét a helyén találta, amint éppen
szalmát rágcsált csendesen. Feladta, mert úgy gondolta, biztosan elbújt
előle, és elindult a fürdőház felé, hátha sikerül kimosni a görcsöket
izmaiból. A nehéz fizikai munka sohasem fárasztotta ki úgy, mint az
íróasztal melletti. És még mindig nem sikerült kibogoznia Diego dolgait.
Clay biztosra vette, más papírok is vannak; csak még nem találta meg őket.
Mivel senkit sem akart megijeszteni, senkitől sem kérdezett semmit.
Clay éppen akkor nyitotta ki az ajtót, amikor Lorena kilépett.
– Hát itt van – mondta Clay, és a lány hátára omló nedves hajtincseket
figyelte.
– Engem keresett? Tán csak nem azért, hogy további korlátokat szabjon?
– Zöld szeme összeszűkült, s pimaszul nézett Clayre.
A férfit hidegen hagyta a lány haragja, egyedül csak fürdeni vágyott,
ezért, miközben becsukta az ajtót, és otthagyta Lorenát az ajtó előtt, csak
ennyit mondott:
– Nem, de szeretném, ha felöltözne estére. Az öcsémet várom, és
szeretném, ha a vacsoránál megismerkednének. – Már éppen becsukta volna
az ajtót, amikor egy apró kezecske megakadályozta ebben, nem az ereje
miatt, inkább a meglepetéstől, amit keltett.
– Attól tartok, uram, – mondta összeszorított fogakkal –, hogy más
dolgom van, és nem tudok részt venni a vacsorán.
Clay újra kinyitotta az ajtót, egyetlen lépéssel föléje tornyosult.
– Szóval visszatértünk az uramhoz? Azt hittem, érthetően megmondtam,
szeretném, ha Claynek szólítana. Továbbá, csatlakozni fog hozzám és az
öcsémhez a vacsoránál! És miért van az – mérgelődött –, hogy minden
alkalommal ellentmond nekem? Nem lehetne csak egyetlen egyszer, hogy
valaki máshoz is alkalmazkodjon, ne csak a saját kedvteléséhez? – fejezte
be, és ajka keskeny vonallá préselődött, ahogy a felfelé fordított arcba
nézett.
 Lorenában a szavak élesztgetni kezdték a lelkiismeretét, de
nyugtalansága inkább csak a haragját táplálta. Hirtelen már nem érdekelte,
ha örökre elzárja sem.
– Nem fogadok el parancsokat magától! – Megfeledkezve róla, hogy a
kezével fogja össze magán a ruhát, egy pofont készült adni a férfi csinos
képére.
A napbarnított kéz kinyúlt, hogy elkapja az övét. Egy pillanatra
megdöbbentette a feltáruló izgató vonalak látványa, és szeme elkalandozott
a lány arcáról. A meglepett kifejezést gyorsan felváltotta egy csodálattal teli
mosoly.
– Javasolnám, hogy kicsit illőbben öltözzön föl, mielőtt csatlakozna
hozzánk, kicsim. – És minden további szó nélkül Clay becsapta maga után a
faajtót, otthagyva a megszégyenített Lorenát egyedül az ajtó előtt.

Később, éppen amikor Clay kijött a fürdőházból, kinyitották a főkaput,

hogy utat engedjenek egy magányos lovasnak. A ló szürke volt, és színe jól
harmonizált lovasának csillogó szürke szemével. A lovas egyetlen gyors
mozdulattal a földön termett, lova kantárát Jaime kezébe nyomva. A másik
pillanatban már meg is pillantotta Clayt.
– Bátyám! – kiáltotta, és hatalmas léptekkel indult el felé. Kézszorítása
éppen olyan erős volt, mint az övé, ahogy kezet ráztak, és magasságban is
majdnem elérte bátyja hat láb négy incses termetét. De amíg Clay sötét volt
és komoly, addig öccse megjelenése éppolyan könnyednek tűnt, mint a
modora.
– Szóval, Ben, úgy látom, egyetlen karcolás nélkül megúsztad.
– Egy fél nélkül, őszintén, egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla,
hogy a lovaglás olyan veszélyes lenne, mint ahogy azt te állítod – hergelte
bátyját olyan hangon, mintha ez természetes lenne közöttük.
– Szeretném, ha igazad lenne – mondta Clay, ügyet sem vetve öccse
szemtelen megjegyzésére. – Hol van a karaván többi része? – kérdezte Clay,
mikor látta, hogy a főkaput becsukják.
– Folytatták az utat a városba, mert elsőnek akarnak továbbindulni
reggel. Szimpatikus ürge az a Chapman.
– Chapman jó ember. Reméltem, hogy találkozunk. Talán átlovagolok
Paso del Nortéba.
Ben körülnézett.
– Szóval ez Cielo el Dorado. Más, mint Missouri, annyi szent, de azt
nem mondanám, hogy nincs meg a maga varázsa. – Huncut szürke
szemével Clayre nézett. – Mikor láthatom a jövendő Mrs. Wakefieldet?
– Este. Bár a jövendőbeli Mrs. Wakefield még nem tudja, mit tartogat
számára a jövő. És szeretném, ha ezt az aprócska információt megtartanád
magadnak.
Ben felnevetett, mit sem törődve bátyja parancsával.
– És miért nem tudja, nagy testvérem? Hát mégis olyan szipirtyó, hogy
még mindig azon töröd a fejed, hogyan úszhatnád meg a dolgot? – Tudta,
mekkora sikere volt a bátyjának korábban a nőknél, s hányan vetették ki rá
hálójukat Missouriban is, ezért Bennek eszébe se jutott, hogy valami más
lehet a gond, minthogy a menyasszony egy ronda szipirtyó.
– Majd te eldöntöd a vacsoránál. Gyere, rendezkedj be!
Azon az estén a férfiak a salában várakoztak Lorenára, és közben a
kereskedésről meg az otthonukról beszélgettek. Clay minden kis zajra az
ajtót leste, hátha jövendőbelije érkezik, és aggodalma egyre nőtt, mikor nem
jelent meg. Tudta, nagy az esély rá, hogy nem engedelmeskedik neki és
nem jön, de azért tovább reménykedett, hogy végül csak megérkezik.
Szerette volna, ha eljön.
A beszélgetés hirtelen abbamaradt, amikor Lorena végül belépett a
salába. Egy jégkék szatén ruhában, arcán a legelbűvölőbb mosollyal
libegett keresztül a szobán. Lorena miközben öltözködött az este,
eldöntötte, most bebizonyítja Claynek, hogy nincs igaza abban, miszerint ő
egy elkényeztetett, akaratos gyerek. Testének minden vonzerejét latba veti,
hogy minden férfinak elálljon a lélegzete is a szobában. Csakúgy, mint az új
feladatok a haciendán, az a gondolat, hogy elámíthatja Clay Wakefieldet,
hihetetlen elégedettséggel töltötte el.
Lorena megállt a férfiak előtt.
– Remélem nem várakoztattam meg nagyon önöket. Attól tartok, későn
szóltak nekem – fejezte be, egy gúnyos pillantást vetve Clayre.
Clay megtagadta önmagát, és elmosolyodott. Attól tartott, hogy ha el is
jön, Lorena lángoló dühvel teszi, és mindegyikük megkapja a magáét éles
nyelvétől. Valamilyen oknál fogva azt akarta, hogy öccse megkedvelje ezt
az asszonygyereket, még ha kevés időt tölt is vele. De nyilvánvalóan hiába
aggódott, mert megérkezett, s maga volt a kecsesség és a
szeretetreméltóság. Sokkal szebb volt, mint képzelte. Hullámos vörös haja
leomlott karcsú hátára, a halványkék ruhától szeme smaragdszínt öltött, és
elbűvölő mosoly tündökölt csábító piros ajkain. Büszkeség töltötte el,
ahogy ránézett.
Ben előrelépett, és megfogta a kezét.
– Hölgyeim, biztos vagyok benne, a többi úr is egyetért velem, amikor
azt mondom, akár egy örökkévalóságig is vártunk volna, hogy egy ilyen
gyönyörű nővel vacsorázhassunk. Engedje meg, hogy bemutatkozzam.
Attól tartok, az én bátyám elmulasztotta kötelességét. Ben Wakefield
vagyok – fejezte be, és egy könnyed csókot nyomott a lány kezére.
– Én pedig Lorena Cervantes, s örülök, hogy megismerhetem, Ben
Wakefield. – Egy bájos mosolyt küldött felé, villogó fehér fogai, csillogó
zöld szeme, mindenkit elbűvölt. Meglepte, hogy ez a férfi Clay rokona, és
még jobban, hogy a testvére, mert annyira különböztek egymástól, mint ég
és föld. Magas volt, majdnem olyan magas, mint Clay, de hullámos,
aranyszínű haja olyan volt, mint egy római katonáé. Gyönyörű szürke
szemében kedvesség és gondoskodás, nyíltság és jóindulat csillogott.
Lorena azonnal tudta, hogy jó barátok lesznek.
Clay haragosan nézett Benre, nem tetszett neki, ahogy egymásra néztek
Lorena és az öccse. Ben még csak most látta először, és Lorena már
mosolygott, és úgy beszélt vele, mintha jól ismernék egymást. Amióta csak
ismeri, két alkalommal volt kedves hozzá, először akkor, amikor még nem
tudta, kicsoda, aztán amikor együtt kilovagoltak, és mindkétszer csak rövid
időre. Nagyobb hangerővel, mint szükséges lett volna, Clay Lorenához
fordult.
– Ha befejezte a kacérkodást, akár vacsorázhatnánk is.
Lorena elvörösödött e szavakra. Hogyan lehet valaki ilyen kiállhatatlan
és undok? Egy fensőbbséges pillantást vetett Clayre.
– Nem ártana, ha tanulmányozná testvére modorát. Szerencse, hogy
legalább egy ember van a családjában, aki udvarias. – Bár magában
forrongott, kívülről teljesen nyugodtnak látszott, ahogy elfogadta Ben
felajánlott karját.
Kiderült, hogy a társaság is éppen olyan jó volt, mint az étel. Lorena
megfogadta magában, hogy vidám és kedves lesz Clay Wakefield ellenére
is. Azonban, legnagyobb bánatára, egyáltalán nem kellett erőlködnie, Clay
csodás házigazdának bizonyult. Ben egész este történeteket mesélt gyerekes
felfedezésekről, közben Bill izgalmas kalandokról számolt be útjaikról.
Még a szerény Tom is elmesélt egy saját történetet.
Clay velük nevetett, és gondoskodott róla, hogy mindenki jól érezze
magát. Lorena egy idegig megpróbálta visszafojtani, de aztán belőle is
kitört a vidám kacagás.
– Nem hiszek magának – mondta Bennek egyik története hallatán, és egy
ingerkedő mosolyt küldött Clay felé. – Nem tudom elképzelni, hogy Clay
olyat tegyen, amit nem kellene.
– Ez úgy hangzik, mintha a bátyámnak sikerült volna fátylat vonni a
szeme elé. Ne hagyja magát félrevezetni! Clay ugyanolyan vad és őrült volt,
mint bárki más. – Rákacsintott Lorenára, és hozzátette: – Talán még annál is
vadabb. Miért gondolja, hogy ő a megtestesült erény?
– Én azt nem mondtam, hogy maga a megtestesült erény, csak abból,
ahogy beszél, azt hihetné az ember, ő soha sem tett semmi rosszat – küldött
a lány egy fensőbbséges mosolyt Clay felé.
– Úgy tűnik, az én nagy testvérem nagyon dühös lehetett.
Clay félbeszakította.
– Talán megkérdezhetnéd, mit tett – mondta a férfi egy elbűvölő
mosollyal a pohár bora mögül.
Ben ismét Lorenára nézett, aki kicsit idétlenül ült székében.
– Én semmit sem tettem! – nevetett méltatlankodva.
Bill, Clay, sőt még Tom is egyszerre nevetett fel.
– Semmit? – erősködött Ben.
– Hát, lehet, hogy egy aprócska kést fogtam rá, és aztán talán egy
fegyvert is, de honnan tudhattam volna, kicsoda? Csak azt tudtam, hogy egy
bandita, aki el akarja lopni a haciendámat. – Lorena leeresztett szempillája
mögül figyelte Clayt, és látta, megjegyzése mennyire célba talált.
– Nem is beszélve az erényéről – tette hozzá Ben szórakozottan.
– Arról nem is beszélve – helyeselt Clay gúnyosan.
Ben figyelte a párbeszédet Clay és Lorena között, és meglepetten
tapasztalta, hogy Lorena egyáltalán nincs megbolondulva a bátyjáért. A
felszín alatt azonban Ben érezte a vonzalmat, amit Lorena Cervantes még
nem volt képes, vagy talán nem volt kész elismerni. Talán még maga sem
tudja, mit érez Clay iránt. Ben szinte érezte a közöttük pattogó szikrákat, és
azon merengett, vajon meddig tart, míg engednek a vonzalomnak. Ahogy
most állt a dolog, úgy tűnt, Lorena, akitől Clay semmit sem akart,
keményen megdolgoztatja a pénzéért. Micsoda viselkedés, álmélkodott, az
ő bátyja egy forró helyzetben nem tudja, mit tegyen. A fenyegetései és
parancsai semmit sem értek, és talán még soha életében nem próbált meg
valakit rábeszélni valamire. Ben várta az udvarlás csatáit. És egyáltalán nem
volt benne biztos, ki fog nyerni. Hirtelen már nem is volt neki olyan sürgős
visszamenni Missouriba. Itt délkeleten sokkal érdekesebbnek tűntek a
dolgok.
– Csak képzelődtem, vagy valóban egy szőlőskertet láttam, mikor
belovagoltam? – kérdezte Ben.
– Igen – ragyogott föl Lorena, és figyelmét elfordította Clayről. – Cielo
el Doradón termelik a legfinomabb bort Santa Fe és Mexico City között.
– Bort készítenek a sivatag kellős közepén? – kérdezte Ben
hitetlenkedve. – Azt hittem Európából hozzák.
Lorena nevetett.
– Hát onnan érkezett valamikor, de itt csináljuk. A Cervantes család
1660 óta termel borszőlőt, amikor az első Cervantes, Diego Lorenzo
Cervantes erre a vidékre jött.
– Nem viccel? – Ben teljesen elámult. – Hogyan keveredett ide?
– Hát, ahogy az apám mesélte, Diego Lorenzo Fray Garda San
Franciscóval jött, amikor az apát idejött, missziót alapítani. Azt hitték, hogy
a manso indiánok barátságosak, és fel akarják venni a kereszténységet.
Diego Lorenzót megkérték, hogy az átjárónál telepedjen le észak felé.
– Innen a név Paso del Norte? – kérdezte Bill növekvő érdeklődéssel.
– Igen, Paso del Norte, vagyis Átjáró Észak felé. Ezért, amiért idejött,
Diego Lorenzo megkapta a hidalgo címet és szolgákat is, indián
rabszolgákat és egy gazdag spanyol feleséget. Minden Cervantes férfi olyan
nőt vett felségül, akit Spanyolországból hoztak.
– És a lányok? – kérdezte Ben, egy lapos pillantást vetve Clayre.
– Elküldték őket Spanyolországba, hogy spanyol férfihoz menjenek
feleségül – nézett félre Lorena. – Ez olyan igazságtalannak tűnik, mivel így
a lányoknak el kellett hagyniuk otthonukat. – Aztán ismét Benre pillantva,
hozzátette. – Ez a másik oka annak, amiért én nem megyek férjhez. Nem
akarom elhagyni az otthonomat.
Ben elmosolyodott.
– Gondolom, vannak más okai is?
Clay komoran vonta össze szemöldökét.
Lorena nyugtalanul mocorgott, nem akart válaszolni.
Bill Hawkins észrevette zavarát és Clay növekvő haragját, ezért úgy
döntött megelőzi a jelenetet.
– Fejezze be, amit a szőlőről kezdett mesélni!
Lorena hálásan mosolygott Billre.
– Hát, az apát hozta magával a tőkéket, hogy áldozati bort készíthessen
az indiánoknak, akiket meg akart téríteni. A Cervantes család kezdte el
ültetni őket Fray Garciával, de mi továbbra is megtartottuk, miután a
misszió már kiirtotta az övét. Azt hiszem, a bor vérré válik az emberben.
Mind a négy férfi nevetni kezdett.
– Igen, Lorena – mondta Ben –, a bor valóban az ember vérébe kerül.
Megértette a viccet abban, amit mondott, és ő is csatlakozott a
nevetőkhöz.
– Maga szörnyű alak.
– És mit csinálnak maguk itt vacsora után? – kérdezte Ben, miközben
szalvétáját letette az asztalra, székét pedig hátratolta.
Amikor senki sem válaszolt, Tom ajánlkozott:
– A férfi szakaszban általában jó kártyapartik folynak. Menjünk át!
Lorena is hátratolta a székét, de Clay rátette a kezét a karjára, és
visszatartotta. Az érintéstől őrült dobogásba kezdett a szíve, és védekező
reakciói működni kezdtek.
– A férfiak hálószobája nem hölgyeknek való hely – Clay mély hangja
megremegtette. Lorena ránézett kínzójára. Érezte, hogy hamarosan
eluralkodnak rajta az érzések, ezért gyorsan védekezni kezdett.
Amikor Ben meglátta a tekintetét, és Clay arcát, így szólt:
– Ami engem illet, ha kaphatnék egy jó szivart és még egy pohárral
abból a híres borból, akkor olyan elégedett lennék, mint senki más. Talán
leülhetnénk kinn a csillagok alatt. Mit szól hozzá?
Lorena vonakodva egyezett bele, nem akart jelenetet rendezni ez előtt a
kedves ember előtt. Miért nem Bent küldte az apja, hogy átvegye a
haciendát, e helyett a szörnyeteg Clay helyett? De abban a pillanatban,
ahogy a gondolat végigfutott az agyán, érezte az erős vonzalmat, amit az
iránt az ember iránt érez, akiről biztosra vette, hogy gyűlöli.
Miután egy rövid ideig kinn üldögéltek az udvaron, Ben, Bill és Tom
kimentették magukat azzal, hogy fáradtak, és egyedül hagyták Clayt
Lorenával. Mikor a három alak eltűnt a sarok mögött, Lorena megszólalt:
– Fáradtak, istenem. Kártyázni mennek.
Clay felnevetett.
– Azt hiszem, igaza van.
Egy pillanatig csendesen ültek, egyikük se tudta, mit mondjon, de nem
akarták, hogy a pillanat véget érjen. Clay jelenléte és a hold meg a
csillagok, teljesen lenyűgözte Lorenát. Hiába próbált a helyes testvérre
gondolni és más dolgokra, gondolatai mindig visszatértek a mellette ülő
magas, fekete, csinos férfira.
– Későre jár. Ideje bemennem.
Lorena fel akart állni, de Clay hatalmas keze finoman megfogta a karját.
– Ne menjen – mondta szinte élesen, de amikor észrevette, hogy ez úgy
hangzott, mint egy parancs, hozzátette kérem.
Lorena elbizonytalanodott. Látva bizonytalanságát, Clay nem adott neki
több időt a gondolkodásra. Óvatosan letette üres poharát, és karjánál fogva
közelebb húzta. Lassan fölé hajolt, és egy apró csókot lehelt a szájára. Egy
pár centivel hátrább hajolt, és ezt suttogta:
– Egész este erre vágytam.
Lorena érezte ajkainak nyomását, aztán az elsuttogott szavakat, és
megremegett. Gondolkodás nélkül becsukta a szemét, és elárasztották az
érzelmek.
– Miért vágyott rá egész este?
Clay nem foglalkozott a válasszal, inkább ismét megcsókolta, most már
hosszabban, aztán ajkai lassan végigsimították az arcát, és lecsúsztak a
nyakára.
– Gyönyörű volt ma este.
Egy halk nyögés tört fel Lorena ajkairól. A bortól, a kedves szavaktól és
az izgató csókoktól csodálatosan érezte magát, és semmi másra nem vágyott
jobban, minthogy felfedezze ezt a részegítő érzést.
A nyögéstől csak nőtt Clay szenvedélye. Még közelebb húzta, keze
lassan a mellét kereste, amikor egy kiáltást hallottak a távolból.
– Hé, Clay, mit szólnál egy pókerpartihoz? – Ben hangja hallatszott el a
padon üldögélő párhoz.
– A pokolba – szitkozódott Clay, miközben Lorena lopva elhúzódott tőle.
Éppen, amikor Ben odaért hozzájuk, Lorena szégyenkezve ugrott fel.
– Későre jár. Bocsásson meg, azt hiszem, én most a szobámba megyek. –
Nem is várt válaszra, csak elsietett, és otthagyta a két utána bámuló férfit.
Amikor Lorena eltűnt, Clay lassan Ben felé fordította kemény tekintetét.
– Hát, kis öcsikém – mondta kérlelhetetlen hangon –, remélem jó okod
volt rá, hogy megzavarj.
A hangsúlynak semmi hatása sem volt Benre, és csak egyre nevetett,
mikor leült Clay mellé.
– Azt hittem, Lorena jó hírét védtem meg.
– Semmiféle veszély nem fenyegette.
– Hát, majdnem félrevezettél – mondta Ben sejtelmes mosollyal.
 Clay megnyugodott, ugyanis az igazat megvallva, semmire sem vágyott
jobban, mint karjába kapni Lorenát, és az ágyába fektetni. Ha így tett volna,
az nemcsak Diegóval szemben lett volna tiszteletlenség, hanem a lánnyal is.
A gondolat nyugtalanította. Mikor vált ő ilyen lovagiassá?
A két testvér baráti csendben üldögélt egy darabig, egyikük sem szólt
egy szót sem. Egyedül a párjukat hívó tücskök hangja hallatszott, meg
néha-néha egy-egy hangos kiáltás a hacienda másik végéből, ahol a férfiak
pókereztek.
Ben törte meg a csendet.
– Hát, egyáltalán nem egy szipirtyó.
Clay csuklott egyet.
– Kívülről legalábbis.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy az az édes kislány, akivel együtt
vacsoráztam ma este, kiállhatatlan viselkedésű? – kérdezte Ben
hitetlenkedve.
– Valami olyasmit – bámult Clay abba az irányba, amerre Lorena eltűnt.
– Ha szerencsejátékos lennék, akkor azt mondanám, te arra számítottál,
hogy egy érted bolonduló nőszemély hullik az öledbe, és helyette
olyasvalakit találtál, aki nincs annyira odáig tőled. Lehet, nagy testvérem,
hogy ennyit tesz az a kiállhatatlan természet.
Clay mit sem törődve a sértéssel, elégedett mosollyal mondta:
– Ha nem vagy szerencsejátékos, akkor miért akarsz annyira pókerozni?
Ben elnevette magát.
– Úgy látom, nem akarsz többet erről beszélni, úgyhogy azt hiszem,
ejthetjük a témát… egyelőre. Akár rá is térhetek a bűnös útra. Nem
csatlakozol hozzám?
– Nem, menj csak! Még van egy kis papírmunka, amit el kell intéznem.
– Clay felemelte üres poharát, és elindult a konyha felé. Egyetlen szál
gyertya égett az üres szobában.
Minden edényt elmostak, megszárítottak és elpakoltak, így a szolgáknak
már semmi dolguk sem akadt az este. Clay letette a poharat a faasztalra, és
azon gondolkodott, milyen más itt, mint otthon Missouriban, de míg
korábban idegennek és parasztosnak tűnt, most már egyre otthonosabban
érezte itt magát. A száraz, tiszta levegő, s a környezet, ami valamikor olyan
kopárnak és keménynek tűnt számára, most csodálatosnak találta. A sziklás
hegységek csipkés csúcsai éles kontrasztot alkottak a lábuknál fekvő
folyóvölgy lágy ívével. És az égő vörös haj ellentétben állt a krémesen
fehér bőrrel és a zöld szempárral. Igen, Cielo el Dorado mind
barátságosabbá vált.
Clay megnyálazta hüvelyk és mutatóujját, eloltotta a gyertyát, majd
kiment a szobából.

A hálószoba biztonságában Lorena lassan vetkőzni kezdett. Hangulata

ingadozott a Clay iránt érzett harag és a között az ismeretlen, szédítő érzés
között, ami ugyancsak bosszantotta. Mi a hiba benne? Hogyan okozhat neki
ennyi gondot egyetlen férfi? Hogyan kelthet ennyi zavart benne egyetlen
férfi? Biztos, hogy szándékosan csinálja, gondolta. Cielo el Dorado kell
neki, és amikor rájött, hogy ő nem egy kedves bolond, akkor úgy döntött, az
lesz a legokosabb, ha leveszi őt a lábáról. Lorena egyre csak fortyogott
magában. Erőlködött, hogy elfelejtse Clayt, s az elkövetkező nap teendőire
terelte gondolatait. Miközben fésülködött, a lelkesedése csak egyre nőtt, és
azt tervezgette, mi mindent fog csinálni. Felforgatja az egész helyet, és
elvégzi a már nagyon időszerű takarítást.
Ezelőtt Dalia segédkezett Lorenának a lefekvésnél, ő fésülte a haját, s
megágyazott neki. Lorena sejtette, hogy Dalia nem tudja, nem érzi-e rosszul
magát. A lány nem szerette, ha ez a kedves teremtés aggódik miatta. Ma
este azonban nem hívta Daliát, mert jobban szeretett volna egyedül lenni
ellentmondásos érzelmeivel, nem volt kíváncsi Dalia jó szándékú, de
kellemetlen kérdéseire. Olyan kérdések voltak ezek, melyeket Lorena is
feltett magának, de megválaszolni nem tudta őket.
Hogyan vonzódhat egy olyan emberhez, aki mindenét el akarja lopni?
Egy olyan férfihoz, aki az esetek többségében úgy bánik vele, mint egy
gyerekkel. Ismét elterelte róla a gondolatait, de amikor lefeküdt, agyában
ismét megjelent a fekete haj, a fekete szempár, az óriási kéz, amely
simogatta, az erős, ölelő kar, a merész ajkak, melyek nyakán kalandoztak…
7.

Még sötét volt, mikor Lorena másnap reggel felébredt. Ledobta magáról a
takarót, kiugrott az ágyból, és biztos volt benne, hogy ragyogó napja lesz.
Miután felöltözött, kilépett a folyosóra, és mióta Clay Wakefield
megérkezett, most először nem habozott, mikor elindult a konyha felé. A
lelkesedés betöltötte egész lelkét, semmi más érzelemnek nem hagyva
helyet.
– Jó reggelt – csilingelt a hangja, amint belépett a már meleg konyhába,
ahol Dalia és Luz szorgoskodott.
Dalia hátrafordult az asztaltól, ahol az aznapi kenyeret és
kukoricalepényt készítette.
– Mit csinálsz? – kérdezte elkeseredetten az asszony, és tetőtől talpig
végigmérte Lorena rongyokba bújtatott testét.
Lorena körbeforgott, hogy megmutassa öltözékét, zöld szeme huncutul
csillogott.
– Azt hitted, hogy az armoire-ban levő ruhák a legdivatosabbak, de
tévedtél! Ez a legújabb divat!
Luz elkezdett nevetni, és végül Dalia is kelletlenül elmosolyodott.
– Tudtam, hogy bujkál ott valahol egy mosoly – pimaszkodott Lorena.
– Chica, mi van rajtad? – kérdezte Dalia.
– Miért, ez a legújabb Lorena Cervantes modell. A legújabb terveihez
készült!
– Tervek? – kérdezte meglepetten Dalia, és megijedt, hogy újabb csata
várható az amerikaival, aki mintha mindig mindenhol ott lett volna. Még ha
attól nem is dühödik fel, amit Lorena tervez, a ruhájától azonban biztosan.
Dalia elhúzta a száját, mikor meglátta azt a kopott ruhadarabot, amit Lorena
a hajába kötött. A blúza, ha lehet, még ócskább volt, és egy lovaglószoknya
volt rajta, amit nadrággá alakítottak. Az amerikai biztos nagyon dühös lesz.
– Igen, Dalia, a hacienda szörnyű állapotban van – nézett Lorena
kedvesen Daliára. – Tudom, milyen keményen dolgozol, hogy rendben
tartsd, és ezért hálás vagyok neked – mondta, mert nem akarta megbántani a
kedves öregasszonyt –, de az évek során úgy látszik sok mindent
elhanyagoltak. És ez az én új tervem, Dalia Gonzalez! Rendbe teszem ezt a
helyet!
– Igazad van, Lorena. Hosszú évek óta nem fektette be apád sem a kellő
mennyiségű pénzt, sem a fáradságot, hogy elvégezze a szükséges
javításokat. Pedro meg én megtettük, amit tudtunk, de nem tudtunk lépést
tartani a felmerülő feladatokkal.
– Dalia, én tudom, milyen keményen dolgozol.
Lorenát elkeserítette a gondolat, hogy esetleg megbántotta az öreg
hölgyet.
Dalia megrázta Lorena kezét.
– Olyan kedves gyerek vagy. Ne aggódj az én érzékenységem miatt; nem
könnyű engem megsérteni. Itt most sok munka van, és ezt én is tudom.
Az öregasszony visszafordult a kenyérhez, nem akarta, hogy Lorena
lássa a szemében csillogó könnyeket. Tényleg nem bántódott meg, csak
szomorú volt, amiért ez a lelkesedéssel teli, gyönyörű gyermek egyedül
maradt ebben a világban, először az édesanyja, aztán az édesapja is elment,
s aki egy kegyetlen idegen karmai közé dobta. Hát az Lorena sorsa, hogy
úgy dolgozzon, mit egy cseléd egész életében?
Aztán eszébe jutott Ramón. Igen, egyre világosabban látta, hogy ő a
megoldás.
Lorena érezte Dalia rosszkedvét, mögé lépett, és szorosan átölelte.
– Szeretlek, Dalia, és ne aggódj, minden rendben lesz velem. Most pedig
csinálj egy csomó kukorica lepényt, meg egy nagy tál babot, mert a nap
végére farkaséhes leszek.
Lorena felkapott egy szelet kenyeret, kiszáguldott az ajtón, és ő is
elkezdett sírni.
A lány ott állt az udvaron, és körülnézett. Előző este úgy döntött, hogy
először a főépületben teszi rendbe a szobákat, egymás után. Utána
következik az udvar, aztán pedig a hacienda másik oldalán folytatja, és ott
művel csodákat. Annyira elmélyült gondolataiban, hogy észre sem vette a
veranda árnyékában álló Clayt.
– Vajon most miben sántikál? – morogta magában, mert észrevette
milyen ruhában van. Már éppen el akart indulni, hogy felelősségre vonja,
amikor Lorena odaszólt az egyik szolgának, aki akkor jött be a főudvarra.
– Juan, a segítségére lenne szükségem – mondta neki.
Clay haragja csak egyre nőtt, mikor Ben is előjött a házból, és megállt
mögötte.
 – Hát – szólalt meg Ben, mert észrevette bátyja összeszorított fogait –,
úgy látom, megint jól indul a napod. – Ben követte Clay tekintetét. – Ó,
szóval megint a kisasszony bosszantott föl. – Ben megcsóválta a fejét. – Mit
csinál most?
– Úgy tűnik, megint megpróbál segítséget kérni a szolgáktól, hogy
megszeghesse az utasításaimat.
– Megszeghesse az utasításaidat? – kérdezte Ben sejtelmes mosollyal az
arcán, és tekintetét Lorena felé fordította, aztán arra az emberre, aki mellette
állt és udvariasan hallgatta, mit mond.
– Sí, señorita, miben segíthetek? – kérdezte Juan.
– Juan, rendbe akarom tenni a haciendát.
Juan és Lorena körülnézett. A repedések és a gyomok még sokkal
feltűnőbbek voltak, ha az ember kereste is őket.
– Szeretném, ha két erős ember segítene a bútorok mozgatásában, hogy a
szobákat ki lehessen festeni, meg takarítani. Néhány bútor javításra szorul,
ezért szükség lesz szerszámokra is. Ezen kívül kell még festék is. Van itthon
mész, meg festék, vagy küldjék el valakit a városba, hogy hozzon?
A testvérpár hallotta a párbeszédet, és néhány pillanat múlva Ben Clayre
nézett, és gúnyosan megjegyezte:
– Ki gondolta volna? – Ezzel a fiatalabb testvér elment, fejét csóválva a
csodálkozástól azon, hogy ez a fiatal lány rendbe akarja tenni a haciendát,
és amiért a bátyja ilyen igazságtalan.
Clay mérge elszállt, bár megpróbálta ébren tartani, de helyét a
hitetlenkedés váltotta fel. A könnyelmű kislány, most megkísérli, hogy
rendbe tegye otthonát. De a hangsúly azon van, hogy „megpróbálja”, érvelt
Clay. Ő is észrevette, milyen leromlott állapotban van a hacienda, és tudta,
előbb-utóbb rákerül a sor, de egyelőre hagyja, hadd forgasson fel mindent,
aztán majd jön ő, és mindent rendbe tesz.
Miközben az udvar másik oldala felé tartott, észrevétlenül egy mosoly
ült ki az arcára. Legalább most egy ideig nem akar elszökni.
Lorena a kápolnában kezdte, és úgy tervezte, hogy lassan halad körbe a
főudvaron. Másik három asszonnyal szorgoskodott a kápolnában,
könyörtelenül sikált és súrolt, amikor Juan megérkezett két másik emberrel.
– Minden van, amit kért, señorita. Nagy része régi, de azért jó lesz –
mondta Juan, miközben becipelte a festéshez szükséges eszközöket.
– Gracias, Juan, tegyél le mindent odakinn! Majd behozzuk, ha szükség
lesz rá. Most a szekrényeket vigyük ki az udvarra, hogy kitakaríthassuk és
rendbe tehessük a kápolnát.
A kis csoport sebesen munkához látott, néhányan bútorokat cipeltek,
mások festéket kevertek, a többiek szorgosan takarítottak. A szoba
hamarosan kiürült, kivéve a hatalmas oltárt. Aztán a férfiak levakarták és
lesimították a falakat, sárral kevert szalmát használtak a lyukak
betöméséhez. Szerencsére a forró sivatagi éghajlat alatt a levegő száraz, és
ezért hamarosan lehet festeni a falakat.
Az asszonyok felsikálták a kővel borított padlót, megtisztították az
ablakokat, és kiporolták a kézzel szőtt szőnyegeket, megszabadítva őket az
évek alatt beléjük ivódott portól és piszoktól. Egyetlen sarok vagy zug sem
maradt ki.
A kápolna után a sala következett, a hatalmas bútoraival, majd a konyha,
ahol minden kis fülkét és raktárt kitakarítottak. Ekkor került sor a
hálószobákra – először a pap szobájára, közvetlenül a kápolna mellett, amit
akkor használt az apát úr, amikor idelátogatott a misszióból; aztán Dalia és
Pedro szobájára, majd a vendégszobára, ami Lorena szüleié volt, mikor még
élt az édesanyja. A szoba látványa mély benyomást tett Lorenára, de bezárta
szívét az emlékek előtt, és csak az előtte álló munkára koncentrált.
Következőnek Lorena szobáját tették rendbe és a könyvtárat, végül pedig
azt a szobát, amit Clay használt. Ebben a szobában Lorena úgy dolgozott,
mint egy megszállott, sietett, hogy minél előbb készen legyen, mert mindig
útjába került egy-egy tárgy, ami a férfit juttatta eszébe.
Két napba tellett, míg kiürítették és kitakarították az összes szobát a
főudvaron, alig hagyták abba, csak annyi időre míg ettek valamit. Ebéd után
a mexikóiak rendszerint sziesztázni szoktak, de Lorena lelkesedése
meggyőzte a munkásokat, hogy akkor is folytassák a munkát. A harmadik
napon egy kis csoport festeni kezdte a falakat.
A legtöbb válaszfalnak meghagyták az eredeti barna színét, de amióta
megtanulták az indiánoktól, hogyan lehet színeket előállítani, a Cervantes
család a földben talált anyagokból készült festékkel színesre festette a
szürkésbarna falakat: fehérre a konyhát és a hálószobákat, a kápolna falát
alul pirosra, felül pedig fehérre, a sala és az ebédlő falát pedig mélyvörösre.
A munkatermekben és a szolgálók szobáiban meghagyták az eredeti színt.
Aznap éppen akkorra végeztek a festéssel, mire lement a nap. Mindenki
nagyon elfáradt. Lorena egyedül arra vágyott, hogy belemerüljön egy kád
forró vízben, mielőtt ágyba bújna és reggelig aludna. Nem mérte fel,
mekkora munkát vállalt magára, és még mennyi minden van hátra. A
gondolatra felnyögött. Az elkészült szobák látványa azonban erőt öntött
belé. A ragyogó falak és a friss festék illata tagadhatatlanul bizonyították,
hogy csinált valamit, véghezvitt valamit –, ő nem egy fölöslegesen
vihorászó nőszemély. Lelkesedését azonban csökkentette tökéletes
kimerültsége, ezért amikor így szólt a többiekhez:
– Holnap a másik oldalon folytatjuk –, azok alig tudták visszafojtani
sóhajaikat. Érezte, mennyire fáradt ő is, ezért nem igazán tudta hibáztatni
őket. – Tudom! – kiáltotta hirtelen támadt ötlettel. – Amikor készen
vagyunk, tartunk egy búcsút! Hogy tetszik? – Lelkesedése átütött
fáradtságán, mert tényleg fellelkesítette a vendégség gondolata.
Juan volt az első, aki segítségéről biztosította.
– Sí, már nagyon régen nem tartottak ünnepséget Cielo el Doradón.
Holnap újra kezdjük. Gyerünk emberek, menjünk enni!
Lorena mindenkinek köszönetet mondott, és jó éjszakát kívánt nekik. A
szobájába ment, amit betöltött a friss festék, szaga, és tiszta ruhát vett
magához, mielőtt a fürdőházba indult volna. Tökéletesen megfeledkezett
Clay Wakefieldről.
A fürdőházban Lorena észrevette, hogy már ég a tűz, és a kád tele van
forró vízzel. Lassan bújt ki ócska gönceiből, ami tele volt piszokkal és
pókhálóval. Óvatosan lépett bele a vízbe, a meleg cirógatta a napközben
összekarcolt, felhasogatott bőrét. Az apró fájdalmak azonban semmik sem
voltak a testét elárasztó kellemes meleg mellett. Egészen nyakig süllyedt a
vízbe, és behunyt szemmel pihent.
Biztosan elaludt, mert amikor magához tért, azt érezte, hogy a víz
langyos, majdnem hideg, és borzongás futott végig a gerincén. Gyorsan
megragadta a szappant, keményen subickolni kezdte magát, és hirtelen
legalább annyira éhesnek érezte magát, mint amennyire fázott. Egy jó forró
vacsora és aztán az ágy. Ó, az élet egyszerű örömei.
A négy férfi ott ült a salában, és egy szék üresen tátongott közöttük.
Clay csendben ült, meg sem ízlelte az ételt, amit a szájába vett. Hogyan
vonhatná felelősségre, amiért nem jött vacsorázni, mikor olyan keményen
dolgozott egész nap? De azért csak bántotta, hogy nem volt ott. Türelmesen
várta, hátha előbb-utóbb mégis megjelenik. Mikor Clay megvizsgálta
gondolatait, nem értette, miért akarja, hogy ne sikerüljön neki, vagy miért
érezte magát kényelmetlenül ezzel az újonnan felbukkanó Lorenával
szemben. Nem volt rá jellemző, hogy ilyen gyerekesen viselkedjen.
Ben zavarta meg gondolataiban.
 – Úgy látszik, a mi kis hölgyünk nagyon kimerítette magát. Nem hiszem,
hogy bárkit is láttam ilyen keményen dolgozni.
Őszinte tisztelet, ha nem csodálat csengett Ben hangjában.
– Ha így folytatja, semmi időn belül rendbe teszi az egész haciendát.
Igen, uram, semmi időn belül.
– Ben, itt a kulcsszó az, hogy ha. Ha ki tud tartani.
– Ez úgy hangzik, mintha te azt szeretnéd, ha nem tartana ki –
mosolygott Ben csodálkozva bátyjára. – Meg aztán nekem úgy tűnik, okot
keresel, hogy miért ne szeresd.
Clay homlokráncolása elnémította testvérét. Ben észrevette az
összeszorított fogakat, és tudta, hogy ingoványos talajra lépett. Ezért csak
egyszerűen elmosolyodott, és ennyit mondott.
– Gyere Bill, menjünk, keressünk magunknak valami szórakozást. Itt
úgysem találunk semmi szórakoztatót. – Bill és Ben nevetgélve és
viccelődve hagyták el a salát, majd Tom is csendesen követte őket. Magára
hagyták Clayt.
A férfi a szobát bevilágító gyertya fényébe bámult. Ben megjegyzése
elevenjére tapintott. Maga sem értette, miért akarja, hogy ne sikerüljön neki
az, amit csinál. Tudta, hogy több mint elégedettnek kellene lennie a
munkájával. Gyerekesnek érezte magát a gondolatai miatt. Úgy viselkedik,
mint egy iskolás gyerek. Őszintén szólva, amióta csak találkozott Lorena
Cervantesszel, úgy viselkedik, mint előtte soha.
Luz és Dalia azt hitte, hogy minden férfi elhagyta a szobát, és jöttek
leszedni az asztalt, ezzel megzavarták Clayt gondolkodásában.
– Ó! – ugrott hátra meglepetten Luz és belebotlott Daliába, amikor
megpillantotta a férfit.
– Mi a baj? – kérdezte Dalia, mivel bosszantotta a cseléd habókossága.
– Azt hiszem, megijesztettem szegény lányt, Dalia – szólalt meg
csendesen Clay.
– ó, señor Wakefield, nem tudtam, hogy maga még itt van. Gyere Luz,
majd később visszajövünk!
– Nem, nem szükséges. Már úgyis éppen fel akartam állni.
Dalia egész este, amennyire csak tehette, elkerülte Clayt, mert attól félt,
a férfi ragaszkodik hozzá, hogy Lorenát vacsorához hívja. Még a lélegzetét
is visszafojtotta, míg Clay hátratolta a székét és kiment a szobából. Dalia
megkönnyebbülten sóhajtott föl, mikor kiment.
A munka negyedik napja nagyon gyorsan eljött Lorena számára. Még
teljesen sötét volt odakinn. Lorenának minden porcikája fájt, és
visszakívánkozott az ágyba. Azonban keményen elhatározta magát, és
felkelt az ágyból, s ismét magára húzta az ócska rongyokat. Az izmai
sajogtak, mikor a fésűért nyúlt, ezért ahelyett, hogy megfésülködött volna,
egyszerűen csak körülcsavarta a fején a vastag hajfonatot, és az egészet
betakarta a régi kendővel, amit előző nap is viselt.
Mosolyogva vette fel az üres tálat az éjjeliszekrényről. Már nem is
emlékezett a napra, mikor evett lefekvés előtt.
A konyha üres volt. Lassú mozdulatokkal keresett egy darab kenyeret a
kamrában, vágott magának egy vastag szeletet, amit csak úgy magában
megevett, miközben kávét készített. Mikor készen volt, töltött magának egy
gőzölgő csészével, aztán vágott még egy szeletet, és leült a tölgyfa asztal
mellé. Még sohasem ízlett neki ennyire a csupasz kenyér.
Lorena minden falatot élvezett. Olyan jó volt hasznosnak és tevékenynek
érezni magát. Eszébe jutott a munka, amit elvégeztek, maga elé képzelte a
ragyogó tisztaságú szobákat, amelyek már nem olyan elhanyagoltak és
romosak. Ma befejezik, remélte, vagy legalábbis majdnem. Nem sokára
büszkék lehetnek Cielo el Doradóra.
– Jó reggelt.
Clay állt az ajtóban. Hogy lehet ilyen csinos?, gondolta Lorena.
– Jó reggelt – válaszolta, mielőtt folytatta volna az evést.
– Korán kelt ma. – Clay odasétált a tűzhelyhez, és töltött magának egy
csésze kávét, aztán leült vele szembe. Látta, hogy még ezekben a
rongyokban is gyönyörű – és ettől szinte megőrült. Ezért ahelyett, hogy
megdicsérte volna, azért amit csinált – ahogyan eltervezte, mikor álmatlanul
feküdt órákon át, és szidta magát gyerekes viselkedéséért – semmit sem
mondott.
– Lehet – mondta a lány közönyösen, és szerette volna, ha a férfi
megemlíti a javításokat, amiket végzett. Észre kellett vennie, s a friss festék
szagát is éreznie kellett a szobában, ahol aludt. De ő csak kiitta a kávét, és
úgy nézett rá, amitől a lány zavarba jött.
– Bocsásson meg – szólt, és felállt, hogy induljon; már nem volt olyan jó
ízű a kávé meg a kenyér.
Clay mondani akart valamit, amivel maradásra bírja, de valami miatt
csak ennyire futotta:
– Töltse kellemesen a napot!
 Ha Lorena csalódott volt, akkor sem mutatta. Inkább a férfi
hálátlanságára figyelt, és visszatartotta könnyeit. Bosszantó alak, fortyogta
magában, és bevágta a konyhaajtót.
– Töltse kellemesen a napot! A gazember! Majd megmutatja neki, mi az
a kellemes nap.
Ahogy kilépett a konyhából, meglátta Juant és a többi férfit, amint
csákányokkal, lapátokkal és más szerszámokkal felfegyverkezve
közelednek.
– Buenos días, señorita.
Néhány perccel később az asszonyok is csatlakoztak hozzájuk, és
elkezdődött a munka. Kigyomlálták a kertet, és megmetszették azokat a
bokrokat, amiket nem kellett teljes egészében kivágni. A sarkoknál és a fal
mentén magasra nőtt füvet levágták, és csodálatos gyepet csináltak az udvar
azon részein, ami nem volt kikövezve vagy fákkal és virágokkal beültetve.
Elegyengették az utakat, visszarakták a köveket a helyükre, és így mindenki
számára könnyen járható utakat alakítottak ki.
A tűző nap egyre melegebben sütött a fejükre, és ettől minden munkás az
ezt követő búcsúra gondolt. A nap végére az egész udvarral végeztek.
Lorena meglepetten látta, hogy a külső falakat már rendbe hozták, és
amikor megkérdezte Juant, azt válaszolta, hogy señor Wakefield, már
korábban megcsináltatta. Lorena megborzongott, bár nem tudta miért, mert
így eggyel kevesebb dolgot kell neki elintéznie.
Lorena azt tapasztalta, hogy Clay Wakefield a hacienda dolgozó részén
komolyan munkálkodott, legalábbis ott, ahol valamilyen gép volt, vagy a
hacienda irányítása szempontjából más fontos dolog. A malmot
kitakarították, most már tökéletesen működött, a kovácsműhely ugyancsak,
és a borkészítő eszközök, meg az istállók is rendben voltak. Mikor Lorena
ismét Juanra nézett, az csak megvonta a vállát.

Az ötödik nap végére mindennel kész lettek. Lorena nagyon kimerült, de

elégedetten szemlélte az eredményt. Kényszerítette magát, hogy ne
foglalkozzon Clayjel, amiért az egy szót sem szólt az átalakításokról.
Lorena elindult a fürdőház felé, semmire sem vágyott jobban, mint egy
meleg fürdőre és egy jó vacsorára. Addig pihent a kádban, míg a víz
langyossá nem vált, aztán addig sikálta magát, míg rózsaszín nem lett a
bőre, és a fejbőre már fájt. Egy tál meleg öblítővíz várta a tűzön.
Befejezte a fürdést, aztán egy nagy ruhába csavarva magát kilépett az
éjszakába, és átsétált az udvaron, élvezve a hideg fű érintését a lábujjai
közt; a gyomra már alig várta a kiadós vacsorát, ami után bebújik a puha
ágyba.

Aznap este is úgy telt a vacsora, mint már néhány napja mindig. A négy
férfi nem sokat beszélt, mindannyian tudatában voltak a közöttük levő üres
széknek és Clay haragjának.
Hogy megtörje a kellemetlen csendet, Bill a nap híreiről számolt be.
– Most már nagyjából minden rendben van, ami javításra szorult.
Gondolom, néhány nap múlva végzünk. – Bill már alig várta, hogy
visszamehessen Missouriba. – A búcsú, amiről mindenki beszél, jő alkalom
lesz, hogy lezárjuk a dolgokat, mielőtt elindulnánk. Az emberek élvezni
fogják.
Clay tekintete elsötétült, és kezében megállt a villa.
– Milyen búcsúról beszélsz, Bill?
Bill Clayről Benre pillantott, aztán megint Clayre.
– Ó, semmi, csak hallottam róla. – Bill meglepetten tapasztalta, hogy
Clay semmit sem tud a partiról, amivel a kemény munka végét ünneplik.
– És ki szervezi ezt az egészet? – kérdezte, bár biztos volt benne, hogy
tudja a választ.
– Azt hiszem, Lorena.
Ben közbeszólt.
– El kell ismernem, Clay, ez egy ragyogó ötlet. Ez majd feldobja a
kedélyeket azután, miután mindenki ilyen keményen dolgozott.
Clay összevont szemöldökkel nézett öccsére, hátratolta a széket, felállt,
és a szervező keresésére indult.
Lorena a hálószobájában ült a tükör előtt, fáradtan fésülve hosszú, vörös
haját. Amint megszárad, egyenesen belezuhan az ágyba. Dalia egy tál
gőzölgő babot hozott neki paradicsommal és hagymával, amit majd finom
kukoricalepénnyel lapátol ki. Már alig tudta nyitva tartani a szemét, mikor
kinyílt az ajtó, és Clay Wakefield hatalmas alakja jelent meg.
Elejtette a kefét, de meglepetése hamar haraggá változott, olyan
mérhetetlen dühvé, amit már nem is akart féken tartani. Mérge a napok
folyamán csak egyre nőtt, amiért Clay egy szót sem szólt a munkáról, amit
végeztek – és ami azt illeti, tette hozzá, amióta ez a pimasz, öntelt alak
belépett az életébe a tónál, egyetlen nyugodt percet sem engedett neki. Ez
az ember tönkretette az életét azzal, hogy idejött az otthonába, és
parancsolgat neki összevissza, mit sem törődve azzal, ő mit szeretne; és
ráadásul még idétlen, szerencsétlen gyereknek nevezi. És amikor olyan
keményen dolgozott, hogy felújítsa ezt a helyet, s bebizonyítsa neki is meg
önmagának is, hogy egyáltalán nem olyan gyámoltalan, és komolyan hozzá
tud járulni otthonának rendbehozatalához, s ez a szörnyeteg még csak észre
sem veszi. Lorena nem tudta volna megmagyarázni, miért érdekli ez
annyira. Miért reménykedett öt napon át, amíg keményen dolgozott, hogy
majd kap egy kedves szót ettől a gazembertől; miért nem elégszik meg
annyival, hogy maga miatt tette, és a Cervantes hagyomány miatt?
Egyáltalán, miért jött ide és kavarta fel az életét?
– Nem jött le vacsorázni – mondta egyik vállát az ajtónak támasztva.
– Takarodjon – üvöltötte, és nem is akart nyugodtnak látszani.
Egy pillanatra Clay teljesen ledöbbent. Azt várta, hogy nyugodt közöny
fogadja vagy gyerekes dühroham, de erre a szeméből sugárzó vadságra nem
számított. Egy pillanatra lelkiismeret-furdalása támadt, hogy talán mégsem
kellett volna rázúdítani haragját erre a szegény lányra, aki semmiről sem
tehetett. Diego lányát okolja apja akaratáért? A gondolat teljesen meglepte,
és igen kényelmetlenül kezdte magát érezni.
Annyira elmerült gondolataiban, szinte észre sem vette, hogy Lorena
közben felvette a kefét, és csak akkor ugrott félre, amikor az már felé zúgott
a levegőben, kevéssel kerülve el a bal halántékát.
– Maga kis elkényeztetett kölyök – sziszegte a fogai között, teljesen
megfeledkezve korábbi kételyeiről. – Majdnem eltalált!
Claynek sikerült félrelépnie egy üveg elől, mielőtt az a falhoz csapódott
volna.
– Megpróbáltam eltalálni, maga szörnyeteg.
A sírás környékezte, de haragja visszatartotta.
– Lorena! Tegye azt le!
Ez alkalommal leguggolt, aztán rávetette magát, de elhibázta. Lorena
átugrott az ágy másik oldalára.
– Mindig csak ellenkezik velem – dörmögte. – De majd én megtanítom
az engedelmességre!
– Soha! Sohasem fogok senkinek engedelmeskedni. Nem vagyok állat,
akinek mutatványokat tanítanak, és aki gazdája minden parancsának
engedelmeskedik.
– Mags senkinek sem engedelmeskedik.
Clay becsukta az ajtót, és lassan elindult az ágy felé, közben egy percre
sem vette le szemét áldozatáról.
– Azt mondom, hogy szoknyában járjon, erre maga valami fura dolgot
aggat magára, ami középen ketté van vágva. Azt mondom, hogy jöjjön le
vacsorázni, erre a saját szobájában eszik. Azt mondom, beszélni akarok
magával, erre azt üvölti a képembe, hogy takarodjak.
– Mondja! Állandóan csak kritizál, szid, meg különböző nevekkel illet.
Maga egy meggondolatlan bunkó, és átkozom a napot, amikor először
találkoztunk.
Lorena az ajtó felé nézett, és reménykedett, hogy el tudja érni, mielőtt
még Claynek is sikerülne.
Clay számított a mozdulatra, ezért könnyedén megelőzte, elkapta vékony
csuklóját, és magához vonta. Az összeütközés még a levegőt is kiszorította
Lorenából. Levegő után kapkodott, és zokogás kezdte rázni testét.
Karcsú alakja egészen Clayhez simult, amint a vállán zokogott. Óvatosan
a karjába vette, és leült vele az ágy szélére. Megsimogatta a haját, és kedves
szavakat suttogott a fülébe, míg az kisírta magából a haragot. Ringatta és
babusgatta, pedig nem is gondolta volna, hogy képes ilyesmire.
Ahogy a könnyei kezdtek felszáradni, Clay szinte látta, amint a
gondolatok megint kavarogni kezdenek a fejében.
– Maga egy vadállat, tudja – suttogta a válla fölött. Lorena érezte, hogy a
férfi nyakizmai megfeszülnek, tudta, hogy mosolyog.
– Igen, tudom, kicsim – mormolta a hajába.
– Egy borzasztó szörnyeteg – tette hozzá.
– Igen, egy borzasztó szörnyeteg.
– De miért? – kérdezte egyszerűen.
– Mit miért? – kérdezett vissza Clay értetlenül.
– Miért ilyen vadállat?
Clay ránevetett.
– Nem lehet, hogy valaki felébreszti bennem?
A lány piros karikás szemével felnézett rá, egy olyan huncut mosoly
kíséretében, hogy a lélegzete is elállt.
– Olyan gyönyörű, kicsim.
Clay gondolkodás nélkül előrehajolt, hogy megkóstolja piros ajkának
édességét. Hátrahajolt, megcsodálta, aztán ahelyett, hogy letette volna és
kiment volna, elmerült az élvezetekben, és egy édes csókot nyomott érzéki
ajkaira.
Lorena megfeledkezett a haragjáról, a józan észről, mikor ujjaival
beletúrt Clay vastag fekete, selymes tapintású fürtjeibe. Szinte beleszédült
és remegett a vágytól, amint a férfi nyelve utat tört magának szája rejtett
zugaiba, hogy felfedezze és megízlelje.
– Ó, én édes Lorenám.
Nem tudott betelni vele, nem tudta elég közel vonni magához.
Megfordult, s a lányt lefektetve az ágyra, szinte hozzáolvad annak forró
testéhez.
Lorena lángolt a vágytól, beborították egy új, mindent elárasztó érzés
hullámai. Remegő karokkal kapaszkodott belé, belemerült egyre duzzadó
vágyaiba.
Érezve a lány remegését, Clay ajkai nyögve szakadtak el a lány ajkaitól,
majd végigkalandoztak a nyakán, s keze gyakorlott mozdulattal húzta fel
ruháját. Egyedül egy vékony hálóing választotta el lágyan simogató kezét
Lorena testétől. Minden hajlatot érzett, és tudta, hogy ha nem szabadítja
meg a lányt a ruhától beleörül a vágyakozásba. Óvatosan, minden
önuralmát latba vetve gombolgatta az apró gombokat, végig a hálóing
elején, miközben állandóan csókolgatta a lányt.
Hideg levegő csapta meg Lorenát, mikor a férfi szétnyitotta a kálóinget,
de amikor ellenkezni próbált, érzékei ismét lángba borultak, mert Clay
ajkait egyik kemény melléhez nyomta, és testén végighömpölygött a vad
érzés.
Egyik mellbimbóját cirógatta a másik után, míg csak Lorenát el nem
borította egy lüktető érzés, és kétségbeesetten nem kapaszkodott belé.
Erezte testének keménységét, amint hozzá nyomódott, újra meg újra, amitől
kívánni kezdett valamit, de nem tudta, hogy mit. Mikor keze lassan elindult
a melléről lefelé, Lorena gyengén tiltakozott.
– Clay, ne!
De a férfi csak még közelebb húzta magához, átölelte karjával, és szinte
elkábította csókjával, majd addig keresgélt nyelvével, míg meg nem találta
az övét. Karcsú testét maga felé húzta, aztán keze továbbkalandozott lefelé,
amit ajkai is hamarosan követtek. Jobban kívánta, mint eddig bármelyik
más nőt. Testének minden porcikájával vágyott utána. És érzett még
valamit. Igen, kívánta a testét, de ennél valami többet akart, nem is tudta
mit. Abban a pillanatban, a részleges felismerés pillanatában tudta, hogy
nem így kell neki, egy lopott percben, amit később majd mindketten
megbánnak. Ezért ebben a pillanatban Clay visszahúzódott, és lenézett
Lorena kérdő szemébe, és egy pillanatnyi megbánást érzett.
 Lorettában a valóság lassan tudatosult, és nagyon meglepte milyen
helyzetbe került – az ágyba egy férfival! Egy férfival, akit megvetett! A
hideg levegő megborzongatta testét. Zavarba jött, és hirtelen dühöt érzett.
– Szálljon le rólam! – követelte összeszorított fogakkal.
A férfi egyáltalán nem reagált rá, fekete szemével tovább simogatta a
testét. Lorena nem tudta, mit tegyen, ezért teljesen mozdulatlanul feküdt, és
megpróbálta megparancsolni a testének, hogy ne reagáljon a forró lángokra,
amik mintha el akarták volna borítani, már csak a férfi puszta látványától is.
– Nem mondom többet. Szálljon le rólam!
Szinte köpte felé a szavakat.
Beletelt néhány pillanatba, míg Clay feje annyira kitisztult, hogy
megértette mit mond.
– Igaza van. Ha most nem hagyom abba, akkor be kell fejeznem, amit
elkezdtem. Márpedig, amennyire kívánom magát, nem ez a megfelelő
pillanat.
Clay mélyen a lány szemébe nézett, szeme olyan dolgokat sugárzott felé,
amit nem értett; aztán lehajolt, és egy csókot nyomott a homlokára.
– Aludjon jól, kicsim.
Felkelt, és kiment a szobából, otthagyva Lorenát, aki csak bámult utána,
megzavarta és félt attól, amit mondott, hogy nem ez a megfelelő pillanat. Ez
valami új dolog, amit ugyancsak le kell nyelnie kegyetlen és gúnyos szavai
mellett? Azonban túl fáradt volt ahhoz, hogy tisztán gondolkozzon, ezért
aztán megfordult, és megfogadta, hogy inkább a holnapi teendőin fogja
törni a fejét.
Clay kisétált az éjszakába. A fekete eget csillogó, fehér fények töltötték
be, a sarló alakú hold ezüstösen világított. A szolgák már átvonultak a
hacienda másik oldalára, és tudta, hogy Bill és Tom is ott vannak. Látta az
őrök körvonalait, ahogy a háztetőn járkáltak fel-alá. A falétrán felmászott a
tetőre.
– Buenos noches, señor – üdvözölte az őr.
– Buenos noches, Miguel.
Clay a kereskedéssel eltöltött hosszú évek alatt megtanult spanyolul, és
szerette a nyelv romantikus hangzását.
A legmagasabb szinten talált egy helyet, ami a földekre nézett. Ha dél
felé tekintett, láthatta az északi parton fekvő településeken világító tüzek
fényeit. Egy sötét csík választotta el ezeket a fényeket a déli parton elterülő
Paso del Norte nagyobb ragyogásától. Amikor a szél a megfelelő irányból
fújt, hallhatta a mariachi zene néhány ütemét, vagy a vigadó férfiak
rikoltozását, és duhajkodását, ahogy a hangfoszlányokat arrafelé sodorta a
szél. Claynek ismét eszébe jutott, mennyire más is ez a táj, mint az otthona,
Missouri – más felszín, más emberek, más nyelv, egy más ország. Néhány
ember szerint egy napon a folyó lesz a választóvonal. Elmosolyodott. Ha ez
igaz, akkor Cielo el Dorado vagy az Egyesült Államokhoz, vagy Texas
Köztársasághoz fog tartozni.
Jobbra, a fekete szalag, az észak felé kanyargó folyó választotta el attól a
hatalmas hegységtől, amit Sierra Madre néven ismernek. Régi hegyvonulat
volt ez, és Clay maga elé képzelte a nappali fényben tisztán látható
kőzetrétegeket, ami mindenkinek felhívta a figyelmét, aki csak látta, a föld
hatalmas erejére. Tőle balra, és egy kicsit a háta mögött tornyosult a
Franklin-hegység. Hallotta már Organ-hegység néven is emlegetni meg még
jó néhány más néven, amit képtelen volt megjegyezni, de tudta, hogy ez a
legdélebbi csücske a fenséges Sziklás-hegységnek, ami kettészeli a
kontinenst. Amikor először látta, meglepte a durva, csipkézett táj, de idővel
megtanulta tisztelni, és úgy találta, hogy a meredek hegycsúcsok és a
sziklás ormok gyönyörűek a maguk nemében. Színes hegység volt ez, a
vörös riolit mindenhol kiütközött a fiatalabb gránitréteg alól.
Naplementekor olyan megdöbbentő bíbor színben pompáztak, hogy szinte
elállt az ember lélegzete.
Clay napról napra egyre jobban megszerette a vidéket. Minél többet
izzadt és dolgozott, annál inkább megértette a büszke örökséget, amiről
Diego olyan gyakran beszélt. Igen, gondolta, a hely egyszerűen beléd
ivódik.
Aztán Lorena jutott eszébe, őt tartogatta utoljára, még nem állt készen rá,
hogy megértse, mit érez iránta.
Mikor kezdte el kívánni? Már a tónál is kívánta, de az csak pusztán
fizikai vágy volt. Most már feleségül akarta venni. Ez nem szerelem, ezt
biztosra vette. A szerelem semmi szerepet sem játszott életében.
Egyszerűen csak elcsábította az a lány. Egyik percben olyan, mint egy
tűzgolyó, és a másikban pedig a karjába olvad, és mindkettőjüket elönti a
vágy.
A lány ártatlan, ebben biztos volt, de szenvedélyes is. Nem egy
szégyenlős jégcsap, mint a legtöbb házasulandó lány. Biztosan tudta, hogy
Lorena mellett sohasem unatkozna. Milyen furcsán alakultak a dolgok.
Vajon Diego tudta?
 Clay mindig azt hitte, nem lesz könnyű dolog olyan asszonyt találni, akit
elvenne. Meglepte, hogy már évek óta tudott arról, akit most el kell vennie.
Az egyetlen gond az, hogy nem kedveli őt – bár nem teljesen, helyesbített,
mikor eszébe jutott, mi történt közöttük az előbb. Nem tudná elfelejteni,
ami történt. Clay felnevetett, és hangja visszhangot keltett az éjszakában,
Lorena Cervantes lesz a felesége, és arról a kiállhatatlan gyerekről, akitől
annyira idegenkedett, mielőtt megismerte volna, kiderült, hogy nagyon is
megfelelne neki. Szívesen venné el – és minél előbb. Már csak a gondolatra
is szinte fájt az ágyéka a kielégítetlen vágytól. Clay tudta, hogy akár holnap
is megtarthatnák az esküvőt, de nem akarta erőltetni. Nem, elég időt ad neki
arra, hogy rájöjjön, akarja őt, és nem kételkedett benne, hogy ez előbb-
utóbb bekövetkezik.
Az elhatározástól megkönnyebbült, és azt kezdte tervezgetni, hogyan
nyeri el Miss Lorena Cervantes szívét.
8.

Daliát meglepte, hogy még ágyban találja Lorenát, hiszen az elmúlt öt

napban már órákkal korábban felkelt. Azt gondolta, biztosan fáradt a
kemény munka után, ezért csendesen megfordult, s kifelé indult.
– Ébren vagyok – szólt Lorena reszelős hangon.
– Biztos, hogy nem én költöttelek fel?
– Nem, már itt fekszem egy ideje, és arról győzködöm az izmaimat, hogy
mozogniuk kellene.
Dalia felnevetett.
Miért nem pihensz még egy kicsit? Hozok egy csésze tejszínhabos kávét
cukorral.
– Hamun, ez jól hangzik, igen, kérek egy kis kávét, de nem az ágyba.
Még sok minden van hátra, és ha most nem kelek fel, akkor azt hiszem,
átalszom az egész napot.
– Sok minden?
– Sí. Megígértem, hogy búcsút tartunk, ha végeztünk a munkával, ezért
most meg kell kezdenem az előkészületeket.
Dalia szemében lelkesedés tükröződött.
– Búcsú! Olyan régen volt már, chica. Olyan jő lesz – mondta, és pufók
kezét a mellére tette. – Segítek neked. Gyere, nekilátunk a szervezésnek. –
Néhány perccel később a két asszony a konyhaasztal mellett ült, forró kávét
iszogatott, és vajas kukoricalepényt evett. Lorena mindent felírt, ami neki
vagy Daliának eszébe jutott.
Mariachik, pinátok, mindenféle étel és a meghívók, amiket minél előbb
el kell küldeni. Luz csatlakozott a saját ötleteivel, majd szólt Pedrónak is,
aki szívesen jött segédkezni az előkészületekben. Lorenának eszébe sem
jutott, Clayt beavatni a tervébe, és senki sem gondolta, hogy ilyen
gondolatot forgat a fejében, ha előtte nem beszélte meg vele.
– Hallom, parti lesz.
Clay állt a nyitott ajtóban, sötét tekintete kifürkészhetetlennek tűnt.
Mimién tekintet Lorenára szegeződött. A munkások hozzászoktak már a
kettejük közt meglévő állandó feszültséghez, de ki akartak belőle maradni.
 – Búcsú – javította ki Lorena olyan hangon, amivel megakadályozhatja a
kérdőre vonást.
Clay teljesen mozdulatlanul állt az ajtóban, egyik izmos válla néha-néha
nekiütődött a keretnek. Sötét szemével egy percre sem engedte el Lorenáét,
mintha a lelkébe akart volna hatolni. A konyhában néma csend lett, csak a
kovácsműhely felől hallatszott a kalapács hangja.
– Remek. Gondolom, mindenki megérdemel egy kis jutalmat a kemény
munka után.
Lorena megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és a konyha ismét hangos
lett a tervezgetők hangjától.
Clay arcán széles mosoly terült el és abban a pillanatban Lorena el sem
tudta képzelni, hogy valaha is dühös volt erre a férfira. Legalább egy kicsit
elismerte a munkát, amit végzett.
A kis csoport, ha lehet, még boldogabb volt, mindenkiben tombolt a
hetek óta hiányolt vidámság.
Clay odalépett a tűzhelyhez, töltött magának egy csésze kávét, és
csípőjével az asztalnak támaszkodott.
– Meséljenek valamit erről a partiról!
– Búcsú – fújták egyszerre a többiek.
Clay felnevetett.
– Bocsánat. Meséljenek valamit a búcsúról!
Mindenki egyszerre kezdett beszélni, mindenki a saját ötletéről. Csak
Clay és Lorena hallgattak, s mindketten élvezettel mosolyogtak. A lány
felállt az asztaltól, és kiment az udvarra. Clay követte.
Lorena leült egy padra, egy hatalmas amerikai nyárfa alá. Clay mellé ült,
és maga elé nyújtotta hosszú lábát. Egy pillanatig egyikük sem szólt egy
szót sem, mindketten az előző esti bensőséges pillanatra gondoltak.
– Köszönöm, hogy semmit sem mondott a többiek előtt – kezdte Lorena.
A férfi most először vette észre, milyen mély a hangja. Kellemesen
érintette ez a felfedezés, mintha simogatná a hang.
– Nincs mit, de nekem kellett volna először szólnia.
A lányt hirtelen elöntötte a harag, felpattant, de Clay gyorsan elkapta a
csuklóját.
– Üljön le, s ne húzza fel magát! – és tényleg nem is akarta.
– Miért kell nekem mindent közölnöm magával? – húzta el a száját.
Bosszantotta, amit a férfi mondott, de az is, hogy elrontotta azt a csodálatos
pillanatot.
 – Ha az édesapja itt lenne, nem őt kérdezte volna meg először? –
kérdezte, bár tudta a választ.
– De igen – ismerte el de maga nem az apám – tette hozzá hevesen.
Clay látta, milyen szomorú a tekintete, s mekkora erőfeszítésébe kerül,
visszafojtania könnyeit. Rájött, hogy sohasem beszélt vele az apjáról, csak a
részvétét fejezte ki. Clayt annyira lekötötte a hacienda, és annyira
bosszantotta, amiért ennyi minden szakadt a nyakába, hogy el is feledkezett
a lányról, aki elveszítette édesapját. És most először érezte át a kínokat,
amiket Lorena átélhetett.
Clay félrenézett, de nem látta a kutat, ami az orra előtt magaslott. Saját
haldokló édesapját látta helyette, aki feleségét és két gyerekét hagyta árván.
Mennyire elkeserítette apja halála, de dühöt és zavarodottságot is érzett.
Büszkeség töltötte el, mikor eszébe jutott, Lorena hogyan jött vissza Cielo
el Doradóra, és sohasem mutatta ki fájdalmát, nem sírt, nem sajnáltatta
magát, ahogy a legtöbb asszony tette volna. Inkább harcolt vele, aztán pedig
belevetette magát a munkába. Clay elgondolkodott azon, hogy talán a
munkával enyhítette fájdalmát.
– Tudom, hogy nem vagyok az édesapja, és soha nem is akarok a
helyébe lépni. Azonban, engem bízott meg, hogy mindenre vigyázzak, és
azt teszem, amit a leghelyesebbnek látok… mindenki számára – tette hozzá
rövid szünet után, mintha ki akarná hangsúlyozni.
Lorena tudta, hogy őszintén beszél, és egy pillanatra zavarba ejtette saját
viselkedése. De ez annyira igazságtalan – az apja halott, és most ez az
idegen vett át mindent, aki sokkal jobban zavarta annál, mint amennyire
beismerte. Mi lesz vele? Hirtelen bűntudata támadt, amiért ennyire önző.
Mindig ő volt az, aki adott, és ritkán gondolt önmagára. Mostanában pedig
egyedül saját magával törődik, senki mással – Daliával és Pedróval sem,
sem azokkal, akiknek az élete a haciendától függ. És különösen nem
törődött Clay Wakefielddel.
Azt mondta, el tudná vezetni a haciendát, és biztosra vette, hogy el is
tudná, de talán jobb, ha segít neki ez az ember az átmeneti időszakban.
Egyelőre nem akart erről többet gondolkodni. Majd később foglalkozik
behatóbban ezekkel az új gondolatokkal, amikor nem ül itt mellette, és nem
nehezíti meg a gondolkodását.
Nem akart semmiben sem megállapodni, de vissza akarta állítani azt az
örömet, amit korábban éreztek, ezért Lorena bizonytalanul megszólalt:
– Békét kötünk?
 Clay belenézett az ártatlan, zöld szempárba.
– Békét kötünk. – A férfi elmosolyodott, és ettől kevésbé tűnt
félelmetesnek.
Félig kötekedve, félig komolyan Lorena hozzátette:
– Egyelőre.
Clay nevetése betöltötte az egész udvart.
– Igen, kedves Lorena, egyelőre.
Clay csodálta elszántságát.
– Ma bemegyek a városba. Nem jönne velem?
Lorena vágyakozva nézett a hatalmas tölgyfa kapu felé, ami a négy fal
között tartotta, aztán ismét a konyha felé fordult, ahol az előkészületek
folytak.
– Nagyon szeretnék, de segítenem kell felkészülni a búcsúra. Az én
ötletem volt – tette hozzá kötekedőn.
Clay ismét elcsodálkozott. A sok különböző oldala között, amit az elmúlt
hetekben megismert, nem szerepelt a kötekedés. Micsoda kincs! Clay egyre
biztosabban tudta, hogy a vörös hajú, zöld szemű csábító sok mindent meg
tud tenni vele, de unatkozni sohasem fog mellette.
Egyikük sem vette észre, amint Dalia közeledett feléjük, aki hallotta a
beszélgetés végét.
– Minden rendben van – mondta. – Menj csak el a városba señor
Wakefielddel, és rendeld meg azokat a ruhákat, amiket szerettél volna!
Az asszony olyan tekintélyesen beszélt, hogy Clay és Lorena megértőn
mosolyogtak egymásra.
– Hallotta? – kérdezte Clay. – Nincs más választása, jönnie kell!
Lorena felugrott, és megölelte az öregasszonyt.
– Gracias, Dalia. Hamar visszajövök, és segítek.
Dalia otthagyta őket, és visszament a konyhába, s örült, amiért Lorenát
boldognak látja. Talán Ramónnal is összefut a városban, gondolta
izgatottan.
Mikor Dalia hallótávolságon kívül ért, Clay így szólt:
– Miért nem így reagál az én parancsaimra is?
Lorena csípősen válaszolt.
– Mert maga nem olyat parancsol, amit szívesen teszek. Most megyek,
gyorsan átöltözöm. Találkozunk az istállónál.
Mielőtt Clay válaszolhatott volna, Lorena már szaladt is a ház felé.
A férfi az istálló felé indult, hogy elővezesse a lovakat.
 – Hola! Señor Wakefield – köszöntötte Jaime, amint kilépett az egyik
bokszból egy talicskával meg gereblyével.
– Helló, Jaime. Bemegyek a városba Miss Cervantesszel. Nyergelje fel
Rosinantét, míg én felkészítem Dantét.
– Sí, señor – válaszolta Jaime lelkesen. – Boldog lesz, hogy végre
kiszabadulhat.
– Kicsoda? – kérdezte Clay, mert nem tudta, hogy a lóra vagy Lorenára
gondol-e a lovász.
Jaime felnevetett.
– Őszintén szólva, azt hiszem, mindketten élvezni fogják. Sietek!
Clay visszafordult Dantéhez, és hozzátette:
– Nem hiszem, hogy igyekeznie kellene. Miss Cervantes most ment el
átöltözni, és ahogy én a nőket ismerem, beletelik egy kis időbe, míg
elkészül.
Azonban, mielőtt befejezhette volna a mondatot, Lorena viharzott be az
ajtón, megragadta a keretet, és hirtelen megállt. Szabad kezében egy
törülközőbe csavart csomagot tartott. Clay döbbenten meredt rá. Úgy jött
be, mint egy neveletlen kisfiú, de ahelyett, hogy haragudott volna, majdnem
elnevette magát. És ha a belépés fiús volt, a megjelenése egyáltalán nem.
Széles karimájú kalap lógott bőrszíjon a hátán. Egy bő, elől finom
hímzéssel díszített, hosszú ujjú pamutinget viselt, amit félig eltakart egy
bőrmellénye. Ez elindította Clay fantáziáját. A szoknya egészen a bokájáig
ért, ahogy illik, s ez alatt egy frissen tisztított lovaglócsizma látszott és bár a
szoknya középen ketté volt vágva, hogy egyenesen ülhesse meg a lovat,
mégis csinos és praktikus is volt egyszerre. Mi kifogása lehetne ellene?
Lorena visszafojtotta a lélegzetét, mikor látta Clay vizsgáló szemét és
remélte, hogy nem rontja el azzal a napot, hogy elküldi átöltözni. De az
csak elmosolyodott, mikor találkozott a tekintetük, és ezt mondta:
– Azt hiszem, a lova útra készen áll.
– Ó, remek! – kiáltotta a lány, s úgy mosolyodon el, amitől Claynek még
a lélegzete is elállt.
– Hoztam egy kis ennivalót, ha esetleg megállnánk ebédelni.
Mikor odaért a lovához, fürgén hozzákötötte a csomagot a nyereg
hátuljához.
– Úgy, itt megáll.

Bár még igen korán volt, kezdett meleg lenni. Annak ellenére, hogy Clay
már évek óta utazgatott az országnak ezen a részén, még mindig meglepte,
mennyire fel tud melegedni a levegő napközben, aztán éjszakára mennyire
lehűl. A haciendától nyugatra vezető úton indultak el. Ha dél felé
lovagoltak volna, az északi part apró településein keresztül, akkor
egyenesen Paso del Norte felé haladtak volna. Azonban az egyetlen gázlón
arrafelé, csak csónakkal lehetett átkelni. Egyetlen kötélből állt, az északi és
a déli part közt kifeszítve, aminek segítségével, az ember áthúzhatta a kis
csónakot. Ezért Lorena és Clay nyugat felé indult, hogy azon a kis gázlón
keljenek át, amit a karavánok is használnak.
Clay a lányt figyelte, amint ott lovagolt mellette. Semmi másra nem
figyelt, csak az alatta elterülő földre és az arcát simogató szélre. Még soha
nem látott asszonyt ilyen jól lovagolni, és soha senkit, aki ennyire átadta
volna magát a lovaglás gyönyörűségének. Az előző estére gondolt. Akkor
ugyanúgy adta át magát a szenvedélynek, mint most a lovaglásnak. Jaj, édes
Lorena, micsoda kincs vagy!
– Jól lovagol – mondta, mikor lépésre váltottak. Tudatosan űzte ki az
elmúlt éjszaka emlékét agyából, mert megnehezítette a lovaglást.
Lorena ránézett, és nem tudta, nem gúnyolódik-e a férfi.
– Köszönöm – mondta végül.
– Sokat lovagolt Angliában?
– Igen, de nem a saját lovamon. A papa nem akart ott lovat venni és
aztán hazahozni, amikor én is jövök.
Clay kételkedett benne, hogy ennek így túl sok értelme lett volna, hiszen
Diego könnyedén eladhatta volna a lovat Angliában, ha már nem kell neki.
Azonban, amióta a haciendára jött, nagyon sok dolgot nem értett, amit
Diego csinált, ezért nem szólt egy szót sem. Inkább biztonságosabb vizekre
evezett.
– Nem tanították meg oldalnyeregben lovagolni, míg ott volt?
Lorena göndörén felkacagott.
– Megpróbálták, és csináltam is, amikor muszáj volt, de igen furcsa
módja az a lovaglásnak.
– Furcsa! – mondta hitetlenkedve.
– Igen, furcsa. Pontosan úgy beszél, mint Miss Tidesdale.
– Ez ugyanaz a Miss Tidesdale, akit első találkozásunk alkalmával is
emlegetett? – kérdezte ingerkedve a férfi.
Lorena elvörösödött, mikor eszébe jutott a jelenet a tó mellett.
– Igen, ő az.
 – És miért beszélek pont úgy, mint ő?
Lorena megfeledkezett zavaráról, egyedül csak egykori tanítónőjére
gondolt, és elnevette magát.
– Azért olyan, mint ő, mert maga is az illemmel foglalkozik, nem pedig a
biztonsággal. Próbált már úgy lovagolni, hogy közben állandóan a ló
oldalába kapaszkodott, és inkább lenn volt, mint fönn?
Clay nevetett.
– Nem, még nem.
– Hát, akkor én most elmondom, hogy nagyon veszélyes, arról nem is
beszélve, mennyire kényelmetlen, és amellett semmi élvezet nincsen benne.
– De nőies.
– Egészen addig, amíg arccal bele nem zuhansz az első pocsolyába.
Clay hátravetett fejjel nevetett, és ez mosolyt csalt Lorena ajkára is.
– Gyönyörű, amikor mosolyog.
Nem tudta, mit mondjon, zavarba ejtették a szavak, ezért kötekedni
kezdett.
– És amikor nem mosolygok?
– Maga igazán dévaj teremtés, kicsim – mondta a férfi, miközben fekete
szeme boldogan csillogott.
– Miért hív mindig kicsimnek? – kérdezte Lorena, és keményen
megpróbált ellenállni a mágneses vonzásnak, ami a férfiból áradt.
– Zavarja?
A férfi hangja mélyen zengett, s ez erősen emlékeztette Lorenát az előző
estére.
– Igen.
Azt azonban nem vallotta be, hogy igazából az a bizsergő érzés zavarja,
ami végigfut egész testén, valahányszor meghallja.
– Miért? – erősködött.
– Miért ne? – incselkedett vele. – Mit szólna hozzá, ha én állandóan
„nagyocskám”-nak szólítanám.
– Maga minden pénzt megér. – Áthajolt, és erős ujjával gyengéden
megsimogatta az arcát.
A lány kezdte kényelmetlenül érezni magát, s semmi másra nem vágyott
jobban, minthogy élvezhesse a férfi érintését. Az egyetlen lehetséges
módon vett elégtételt:
– Versenyezzünk a városig!
Mielőtt Clay bármit is mondhatott volna, Lorena már ott is hagyta,
porfelhőt kavarva maga után. Clay lova alig várta, hogy követhesse őket.
– Gyerünk a hölgyek után, Dante – adta ki a parancsot, arcán elégedett
mosollyal.

Paso del Norte megváltozott Lorena öt éves távolléte alatt. Nem túlságosan,
de ahhoz épp eléggé, hogy Lorena idegennek érezze magát benne. A
földutak ugyanazok voltak, meg a házak is, csak most sokkal több lett
belőlük. Új arcok jöttek, a régiek pedig továbbálltak.
– Úgy tűnik, nem ismeri meg a helyet – mondta Clay.
– Igen is, meg nem is. Ugyanolyan, csak nagyobb, és rengeteg új arcot
látok, nagyon sok amerikait.
– Amióta megnyitották a Santa Fe útvonalat, és megengedték, hogy
idegenek is kereskedhessenek a Camino Realon, az út menti városok
forgalma nagyon megnőtt.
Lorena ránézett a mellette lovagló férfira, amint arról a városról beszél
neki, amelyikben gyakorlatilag felnőtt. Ki ez az ember?, kérdezte magától.
Olyan sok időt töltött el, a kerülgetésével és szidásával, hogy nagyon
keveset tudott meg róla.
Lorena gondolatai hamar elterelődtek, mikor megérkeztek a
kereskedőhöz. Clay gyorsan leszállt, és egy rosszalló pillantást küldött
Lorena felé, mikor egyedül akart leszállni a lóról. Türelmetlenül várta meg,
míg a férfi odaér, nem akart jelenetet rendezni már az első napon, amikor
bejött a városba. Clay udvariasan megfogta a könyökét, és úgy vezette be az
üzletbe.
– Jó reggelt, Harold – üdvözölte Clay az alacsony, zömök, vörös
kefehajú emberkét. Lorena még soha életében nem találkozott vele.
A férfi Lorena felé fordult, és így szólt:
– Ez a csinos hölgy pedig akkor biztosan Miss Cervantes.
– Igen, az vagyok – válaszolta Lorena udvariasan. – És maga kicsoda?
– Lorena, az úr Harold Selig. Övé ez az üzlet. – világosította fel Clay.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Selig.
– Részemről a szerencse.
– Bizonyára akkor jött a városba, míg én az iskolában voltam.
– Igen, körülbelül három éve érkeztem. Jól ismertem az édesapját. Jó
ember volt. Mindannyian szomorúan értesültünk a haláláról.
Lorena lesütötte szempilláját, aztán ismét felnézett.
– Gracias, señor – váltott át gyerekkorának nyelvére.
 A zömök emberke Clay felé fordította figyelmét, zavarba ejtették a lány
arcán tükröződő érzelmek.
– Miben segíthetek?
– Itt van egy lista, amit el kellene küldeni Cielo el Doradóra. Miss
Cervantesnek és nekem még dolgunk van a városban, ezért szeretném, ha
összeállítaná a csomagot, és még ma délután elküldené a haciendára.
– Igen, Clay.
A férfi zavartan nézett Lorena felé.
Clay észrevette, hogy nem akar beszélni a lány előtt.
– Valami gond van?
– Hát, biztos vagyok benne, hogy ez nem gond, de van itt néhány
kiegyenlítetlen számlája Diegónak.
Clay arca elsötétült, és a zömök emberke igyekezett megmagyarázni.
– Tudom, nem járt erre, s nem foglalkozott a dologgal, ezért gondoltam,
hogy megemlítem.
A boltos gyorsan átnézte a listát, amit Clay adott át neki.
– Egy percen belül összeállítom a csomagot.
– Útban hazafelé megállunk, és felvesszük a számlákat – mondta Clay –,
ezért pedig készpénzben fizetek.
Clay megfogta Lorena könyökét, s kivezette az üzletből.
– Szóval, Clay, remélem nincs harag – mondta Harold Sefig, mert nem
akart egy olyan hatalmas embert, mint Clay Wakefield, magára haragítani.
– Természetesen nincs, Harold. Délután még visszajövünk.
Clay és Lorena elhagyták a boltot. Egy fiatal fiú állt a kint várakozó
lovak mellett.
– Hola, señor Wakefield. Vigyázok a lovakra, sí?
– Sí, Pepe – nyomott a fiú kezébe egy pénzdarabot. – Remélem, jól
gondjukat viseled.
– Sí, sí, sí, señor – mondta Pepe izgatottan. – A maga, és a csinos
señorita lováról szívesen gondoskodom – hadarta, és két gödröcske jelent
meg az arcán, ahogy szélesen elmosolyodott.
Clay megsimogatta a fiú haját, és Lorena is elmosolyodott.
– Látom, már udvarolsz a hölgyeknek, Pepe – incselkedett Clay,
miközben a fiú elvezette a lovakat.
A férfi nagyon csendes volt, ahogy végigmentek az utcán, és a
kifizetetlen számlákon járt az esze. Úgy látszik, mindennap akad valami új
dolog, s még mindig nem jött rá, mi a probléma. Hosszú ideje dolgozott már
Diegóval, így tudta, hogy rengeteg pénzt keres. Hova tette?
– Nagyon elmerült a gondolataiban. Az én társaságom miatt, vagy a
számlák aggasztják? – kérdezte Lorena.
Clay belenézett a lány aggódó zöld szemébe.
– Egyik sem – mondta, és elhessegette aggodalmát, mert nem akarta
megijeszteni Lorenát. – Az én dolgomat elintéztük – váltott gyorsan témát.
– Maga hova akar menni?
Lorena alaposan szemügyre vette Clayt, és úgy döntött, bizonyára csak
képzelte, hogy gondterhelt.
– A szabóhoz!
– Uhh – nyögött föl a férfi –, erre rámegy az egész nap.
Lorena felnevetett. Örült, hogy végre kiszabadult, jól érezte magát ebben
a régi városban.
– Kétlem. Még sok más helyre is el akarok menni.
Teljesen elfelejtette, hogy nem is olyan régen még úgy gondolt erre az
emberre, mint ellenségére, most pedig belekarolt, és bevonszolta egy
ruhaanyagokkal telezsúfolt kis épületbe.
Mindenki elhallgatott a takaros kis üzletben, mikor a csinos férfi és a
gyönyörű lány belépett. Beletelt néhány másodpercbe, mire felismerték
őket. Abban a pillanatban újraindult a társalgás, minden asszony egyszerre
beszélt.
– Madre mía, ez Lorena Cervantes! – kiáltotta egyikük.
– Gyere csak, gyere csak – furakodott feléjük egy idősebb hölgy. –
Örülök, hogy visszajöttél!
Az asszonyok körülzsongták Lorenát. Az ő szemükben olyan volt,
mintha a sajátjuk lett volna, és tudták, ha az ő gyerekük maradna árván,
akkor arról is gondoskodnának.
Clay a háttérben maradt, figyelt, és mikor látta, hogy rá itt nincs szükség
– vagy inkább nem látják szívesen –, elkapta Lorena tekintetét, s jelezte
neki, hogy később visszajön. Lorena nézte, ahogy a férfi elmegy, és olyan
erős érzelem kerítette hatalmába, szinte még a lélegzete is elállt. Betudta
annak, hogy azért olyan izgatott, mert ennyi régi barátot lát viszont, és
figyelmét az asszonyok felé fordította. Pillanatok alatt elborították a
különféle anyagok, minden asszonynak megvolt a saját külön véleménye
arról, hogy mi illene legjobban a lány különös vonásaihoz.
– Valami különleges dolog is kellene nekem – szólt közbe Lorena.
– Különleges? – kérdezte több asszony is egyszerre.
 – Biztosan annak a csinos noviónak, señor Wakefieldnek! – az összes
asszony kuncogni kezdett, és ez Lorenát bosszantotta, mivel mindegyikük
odaadta volna az életét is azért, hogy az amerikai szeretője lehessen.
Lorena arca kárminvörössé vált.
– Señor Wakefield nem a novióm! – jelentette ki méltóságteljesen.
– Nem? Látjuk, hogyan néz rád. Nem tudsz becsapni minket, Lorena
Cervantes.
Lorena a sarkára állt.
– Ez nem igaz! Ő csak azért van itt, hogy segítsen elrendezni a dolgokat.
Hamarosan visszamegy oda, ahonnan jött.
Amint ezeket a szavakat kiejtette, a szívverése is elállt. Ez az igazság, s
erre eddig még csak nem is gondolt. Hát persze, hamarosan elmegy. Hiszen
nem kereskedő, mint az apja volt? Lorena szenvedett, és gyűlölte magát
érte. Hálásnak kellene lennie, amiért elmegy. Akkor maga irányíthatná a
haciendát, anélkül, hogy az amerikai beleszólna. Akkor miért érzi magát
olyan üresnek, ha erre gondol? De el fog menni, emlékeztette magát.
Elmegy, mint ahogy minden férfi. Mind egyformák!
– Szóval Lorena, ha nem señor Wakefield elbűvölésére lesz ez a
különleges ruha, akkor miért?
Visszaterelte figyelmét az asszonyokra, arra kényszeríve magát, hogy
vidámnak látsszon.
– Egy búcsúra. Búcsút tartunk Cielo el Doradón.
– Mikor? – kérdezték izgatottan.
– Hamarosan – ígérte Lorena, és gyorsan a ruharendelésre irányította az
asszonyok figyelmét. Miután megbeszélték a részleteket, összeszedte a
holmiját, és így szólt:
– Ha meg lesz az időpont, mindenkinek küldünk meghívót.
Mielőtt az asszonyok bármit kérdezhettek volna, Lorena búcsút intett, és
kiment.
Éppen Claybe futott, mikor kilépett az ajtón. Az erős karjával elkapta a
vállát, hogy megtartsa, mielőtt hátrahőkölne. Tekintetük találkozott, és
összefonódott, míg Clay szeme el nem kalandozott a szájára, teljesen
megfeledkezve arról, hol is vannak. Mielőtt bármit tehetett volna, Lorena
elhúzódott.
– Szeretnék elmenni a misszióhoz – mondta, szemét egy pillanatra le
nem véve Clayről.
– Igen – válaszolt –, a misszióhoz.
 Egymás mellett gyalogoltak a poros úton a misszió felé, és egyikük sem
tudta, mit mondjon.

Lorena imádta a régi missziót. A templom mindig biztonságérzetet és a

szeretettség érzését keltette benne. Tudta, mit vár tőle a templom, és cserébe
szeretetet adott. Lorenának csak be kellett lépnie a faajtón a magas
épületbe, és máris átölelte Isten szerető karja. A vallás külsőségei,
figyelmeztette Miss Tidesdale, nem kívánatos dolgok, maga Isten sem tartja
annak. Azonban Lorena megtalálta a maga Istenét a magas mennyezet
tartógerendáiban és a keresztben, ami a főhajóban függött. Az oltár a
terítővel, a miseruhás pap és a szentek szobrai, mind Istennel töltötték meg.
Annyira rossz az, ha a külsőségek szépségükkel az Isten jelenlétét
sugározzák felé? Ő úgy gondolta, nem. Lorena tudta, hogy nem ezek az
anyagi tárgyak után vágyott, inkább nyugalommal töltötték el és az Istennel
való egység érzésével, úgy mint ahogy semmi más a világon.
Egy pillanatra megfeledkezve Clayről, odalépett az oldalhajóhoz, és
letérdelt az oltár elé. Imára hajtotta a fejét, de nem tudta, miért imádkozzon.
Amikor nem talált semmit, arra kérte Istent, hogy vegye védőszárnyai alá
szeretteit, aztán befejezte az imát, és csendesen megkérte Istent, hogy áldja
meg Clay Wakefieldet is. Aztán gyorsan eszébe jutott, hogy Clay itt van
vele, gyorsan keresztet vetett, és felállt. A férfi ott állt mögötte, és
megfejthetetlen tekintettel figyelte.
– És most hová, kicsim? – kérdezte suttogta, hangja olyan volt, mint a
simogatás.
– Megkeresem Fray Cristobalt – válaszolta bizonytalanul, mielőtt
elindult volna, hogy felkutassa a papot.
Mindenhol keresték, de sehol sem találták.
– Biztosan elment valahova – mondta Lorena fölöslegesen.
Clay elmosolyodott.
– Igen, azt hiszem, igaza van. Jöjjön, lesz még alkalmunk találkozni
vele.
Mielőtt még megkérdezhette volna, mikor, Clay megfogta a könyökét, és
kivezette a templomból.
9.

Mikor a nap már félig lebukott a nyugati égbolton, Clay és Lorena indulni
készült, vissza a haciendára. Először megálltak az üzletnél, de Clay
ragaszkodott hozzá, hogy Lorena maradjon kinn. Mikor visszajött, száját
összeszorította, arca kifejezéstelennek tűnt. Lorena máskor megkérdezte
volna, mi történt, de most lekötötték saját gondolatai – arról, hogy Clay
Wakefield egy kereskedő.
A virágzó kaktuszokat és a száraz sivatagi homokot buja fű és amerikai
nyárfák váltották föl, mikor átlépték a láthatatlan határt, ami elválasztotta a
folyóvölgyet a sivatagos síkságtól. A gázlónál átkeltek a folyó északi
partjára; mindketten hallgatásba burkolóztak, míg a lovak a jól ismert utat
taposták.
Meglepően hamar tették meg az utat, és vacsoraidőre Lorena már fel is
frissült egy hosszú fürdő által. Mikor belépett az ebédlőbe, csak Clay és
Ben vártak rá, mindkét férfi elegánsan festett esti öltözékében.
– Istenem, milyen csinosak vagyunk ma este – mondta Lorena. –
Valamilyen alkalom van talán, amiről elfeledkeztem?
Ben előrelépett, hogy megfogja Lorena apró kezét, és egy csókot
nyomjon rá.
– Minden este különleges alkalom, ha velünk vacsorázik.
Clay összevonta szemöldökét.
– Maga hízeleg, Ben – mosolygott Lorena. – Csak kicsit hamisnak tűnik,
mivel majdnem minden este magukkal vacsorázom.
Minden szem az ajtó felé fordult, mikor egy ismeretlen hang szólalt meg.
– Nem szeretném, ha miattam öltöztek volna ki így a vacsorához.
– Atyám! – kiáltotta Lorena meglepetten, mikor észrevette, hogy a pap
áll az ajtóban. – Mikor érkezett? Jöhetett volna velünk is. Clay és én jártunk
ma a missziónál, de nem találtuk ott.
– Ez nagyon kedves magától gyermekem, de volt egy kis elintéznivalóm
a misszión kívül. És señor Wakefielddel is lenne megbeszélnivalóm. Ha
tudtam volna, hogy a városba jönnek, akkor elintézhettük volna. Azonban –
mondta a pap szégyenkező vállvonogatás közben –, mivel a mai estém és a
holnapi napom szabad, úgy gondoltam élek Cielo el Dorado
vendégszeretetével.
Lorena elgondolkodott, vajon milyen ügyei lehetnek a papnak Clay
Wakefielddel, de nem tudta rászánni magát, hogy megkérdezze. Inkább ezt
mondta:
– Tudja, hogy mindig szívesen látjuk, atyám. Kérem, üljön le, és igyon
egy kis bort, míg elrendezem a szobáját.
– Gracias, gyermekem – szólt a pap, és leült az egyik faragott székre.
Lorena bement a kápolna melletti szobába, és közben egyre azon járt az
esze, vajon mi hozhatta ide ezt az embert. A kis vendégszobát már évek óta
a papok használták, legelőször az, aki hajdanán itt lakott a haciendán, aztán
pedig a rendszeresen ellátogató papok. Mostanában nem túl gyakran
használták a szobát, mert a lakók maguknak imádkoztak, kivéve a
vasárnapot, amikor mindenki elment a viszonylag közeli misszióba misére.
Lorena tisztító hadjárata előtt a szoba tele volt pókhálóval és szeméttel.
Most, mikor belépett a frissen kitakarított szobába, Daliát találta ott, aki
éppen rózsákat tett egy agyagvázába.
– Dalia, elkészítetted a szobát?
– Sí, csak hoztam még egy kis virágot, hogy felélénkítsem.
– Örülök, hogy kitakarítottunk, mielőtt megérkezett a pap. Roppant
kellemetlen lett volna, ha egy pókhálókkal beszőtt szobát talált volna.
– Ez már igaz – állapította meg Dalia, és hátralépett, hogy megcsodálja
művét.
– Dalia?
– Sí, Lorena?
– Miért nem jött el a pap olyan hosszú időn keresztül, és miféle ügye
lehet Clay Wakefielddel?
Dalia összeszedte a szárakat és a kimaradt rózsákat.
– Nem tudom, de apád nem sok időt töltött itt, amíg te oda voltál.
– De ő sohasem tartózkodott itt sokat, azelőtt sem, mielőtt én elmentem
– válaszolta értetlenkedve. – A pap azért mégis jött.
– Lorena, apád szinte egyáltalán nem járt haza, mióta elmentél, és mivel
senki sem volt itt a szolgákat kivéve, a papnak nem volt kit meglátogatnia.
Még mindig bizonytalan volt, és érezte, hogy Dalia többet tud, de
visszament a többiekhez.
– Lorena – szólította meg a pap, mikor belépett. – Éppen most mondtam
a férfiaknak, milyen szép hölggyé cseperedtél.
 Lorena arca, a szavak hallatán, kezdett vörösödni.
– Gracias, atyám.
Clay a hatalmas kandalló mellett állt, egyik kezével a párkányra
támaszkodott, miközben egy örömteli mosoly terült el az arcán.
– Az atya mesélt még néhány csínytevéséről a folyóvölgyben.
A férfiak felnevettek, amitől Lorena arca halvány rózsaszínről vörösre
változott.
– Arcának színváltozásából ítélve, a mi gyönyörű fiatal hölgyünk igen
komisz kölyök lehetett – ugratta Ben.
– Nem is – válaszolta, és elvette a bort, amit Clay nyújtott felé.
– Nem? – kérdezte a pap, és szeme vidáman csillogott. – Én mintha egy
hosszú vörös hajú kislányra emlékeznék, aki fenn ült a fa tetején, és
sárgombócokkal dobálta az arra járókat. Aztán volt idő, amikor…
Ebben a pillanatban Dalia lépett be, hogy jelentse, kész a vacsora.
Lorena megkönnyebbülten sóhajtott.
Clay az asztalfőn ült, ahogyan ez már szokássá vált, egyik oldalán a
pappal, a másikon a lánnyal. Ben Lorena mellett foglalt helyet. A pap
elmondta az asztali áldást, aztán mindannyian nekiláttak a fenséges
vacsorának.
– Hol is tartott atyám? – kérdezte Ben, mintha nem emlékezne. – Jaj,
igen, tudom már. Lorena fenn ült a fa tetején, és sárbombákat zúdított a
gyanútlan lelkekre…
– Sí, emlékszem – mondta a pap, és szeretettel mosolygott a lányra. – És
éppen azokról az időkről akartam beszélni, amikor Lorena elkezdte
emlegetni, hogy farsangot tart. Sajnos elég bizonytalan volt, hogy sikerül-e
– mondta halkan a pap. – Szóval, Lorena felült háttal a lovára, nyereg
nélkül, és elkezdett körbe-körbe lovagolni. Nagyon ügyes volt, el kell
ismernem, egy ideig.
– Egy ideig? – ismételte meg Ben.
– Hát – köszörülte meg a torkát a pap, hogy elrejtsen egy mosolyt –, a
következő pillanatban a földön feküdt porfelhőbe burkolva.
Lorena zavara előbb szégyenkezéssé, aztán gyorsan védekezéssé alakult,
tökéletesen emlékezett a jelenetre.
– Ha nem lett volna ott Ramón, akkor fennmaradtam volna a hátán!
Elterelte Rosinante figyelmét, és az félrefordult. – Lorena bosszankodott. –
Jól tudtam hátrafelé lovagolni. Órákig gyakoroltam.
Mindhárom férfi harsogva nevetett.
 – Szóval igaz. A hosszú hajú, fodros felszín alatt bátor szív lakozik –
kiáltotta Ben.
Őt is magával ragadta a jókedv, mert látta, hogy nem rajta szórakoznak,
és így folytatta:
– Ha Ramón nem keresztezi a terveimet, megmaradtam volna a
nyeregben. – Clay hátradőlve figyelte, hogyan évődnek. Örömmel látta,
hogy Lorena teljesen elengedte magát, és már nem figyel oda minden
szavára. Ezen az estén sokkal természetesebbnek látszott. Tudott saját
magán nevetni, ahelyett, hogy megsértődött volna azért, mert kötekednek
vele. Úgy tűnt, egyáltalán nincs tudatában milyen vonzó látványt nyújt,
amint ott ül és minden élcet visszaad.
– Jól hallom, hogy búcsúra készülődnek? – váltott témát a pap.
Lorena előrehajolt, szeme lelkesen csillogott.
– Atyám, hatalmas búcsút tartunk, s a környékről mindenki itt lesz. Most
még csak az előkészületek folynak, de hamarosan sort kerítünk rá.
Clay hirtelen nagyon megörült az estélynek. Kitűnő alkalom lesz, hogy
Lorena viszontláthassa régi barátait, és a város is megismerkedjen ezzel a
kis vadóccal, Lorena Cervantesszel, akiből az évek során kész hölgy lett.
Egy igazi hölgy.

Mikor a vacsora véget ért, Ben átment a hacienda másik részébe, Clay és
Fray Cristobal pedig a dolgozószobába, hogy megbeszéljék ügyeiket.
Egyedül hagyták a lelkes Lorenát. A lány kisétált az udvarra, s arcán érezte
a hideg éjszakai szelet. Feje fölött a hatalmas, kerek hold világított. A
holdat ragyogó csillagok vették körül. Amint az udvaron csatangolt, látta a
háztetőn sétálgató őrök néma alakját. Mikor észrevette Pedrót, felmászott
mellé a létrán.
– Üdv, Pedro – köszöntötte, mikor odaért az öregember mellé, aki a tájat
kémlelte.
Pedro felé fordult, és elmosolyodott.
– Azt hittem, hogy az atyával vacsorázol.
– Már befejeztük, és Clayjel valami üzletről tárgyalnak. Nem tudtam
ellenállni ennek a fantasztikus éjszakának. És te? Mit csinálsz itt fenn?
Kevés az őr? – körbenézett hány ember van még szolgálatban. Minden
falon állt egy, beleértve Pedrót is.
– Nem, rengeteg őr van, pláne most, mióta Clay is itt van, de szeretek
néha feljönni éjszaka. Ilyenkor leküldöm egy kicsit az őrt.
 – Mielőtt elmentem volna Angliába, én is szívesen feljöttem ide
álmodozni. Olyan megnyugtató érzés itt ücsörögni és a távolba meredni.
Olyan, mintha egyedül lennél Istennel a csillagok alatt.
– Apád is szeretett itt üldögélni, meg az ő apja is, sőt még annak az apja
is.
– Már ilyen régóta itt vagy? – Lorena hangja tele volt csodálkozással.
– Sí, chica. Öregember vagyok.
– Nem is vagy olyan öreg, Pedro.
Az öregűr lágyan felnevetett, arcán élesebbé váltak a ráncok.
– Még a nagyapád idején születtem. Apám beállt hozzá dolgozni, és
azóta itt élek.
– Dalia is itt született. Hiszen akkor ti együtt nőttetek fel, ha
gyerekkorodban kerültél ide.
– Sí, ez így van – mondta a távolba meredve, de nem a sötét tájat látta,
hanem az egykori emlékképeket. – Sok szempontból szép idők voltak azok,
csak egy kicsit veszélyesek.
– Miért? – kérdezte Lorena érdeklődve.
– A vad indiánok nagyon mozgolódtak akkoriban, elégedetlenek voltak,
s nagyon nagy hasznát vettük akkor ezeknek a falaknak. Nem olyan volt,
mint manapság, mikor már hosszú évek óta teljes béke uralkodik.
– De én azt hittem, hogy a manso indiánok, mindig békések voltak.
– Ez nagyjából igaz is. Főleg az apacsok kóboroltak erre, ők nem
fogadták be a fehér embert, fosztogattak és gyilkoltak.
Lorena úgy nézett körbe, mintha most látná először a tájat. Aggodalom
ült ki arcára.
– Olyan különösnek tűnik.
– Micsoda, chica?
– Az ember azt gondolja, azt hiszi, hogy a világ olyan amilyen, és aztán
kiderül, hogy teljesen hibásan ítéli meg. – Hangja alig hallatszott. Pedro
talán nem is hallotta volna, ha a szél nem sodorja felé a hangokat.
– Mi változott meg, Lorena?
– Ó, azt nem tudom. Minden. Olyan, mintha eddig álomvilágban éltem
volna, és most, amikor hirtelen felébredek, minden eltűnik, amiben hittem.
Pedro tudta, hogy amit az indiánok kegyetlenkedéseiről mondott, csak
tovább fokozta apja halála miatti zavarát. Még ha ritkán is volt itthon az
apja, nagyon szerette egyetlen gyermekét, és amikor csak tudta, vele töltötte
idejét.
 – Majd rendbe jönnek a dolgok, Lorena. – Bátorítólag veregette meg a
kezét.
– Miért vagy ilyen biztos benne? – Elkeseredettség érződött a hangjában.
– Úgy lesz. Higgy benne!
Közeledő léptek zajára lettek figyelmesek, és amikor felnéztek, Clay
magas alakja állt mögöttük.
– Hát itt van – mondta Clay Lorenának, s a lány hátán borzongás futott
végig a férfi látásától.
Pedro felállt.
– Dalia már biztosan keres, hol lehetek – mondta, mert magukra akarta
hagyni őket. – Jó éjszakát!
Clay és Lorena figyelte az idős embert, hogyan tűnik el a létrán. Ekkor
Lorena is felállt.
– Most már igazán be kell mennem.
Clay kinyújtotta a kezét, és rátette a karjára.
– Maradjon! – Érezte a lány hirtelen feltámadó haragját, ezért hozzátette:
– Kérem.
Lorena felnézett rá, aztán ismét leült.
Clay csatlakozott hozzá, önkéntelenül is végigfürkészve a tájat, hogy
nincs-e valami veszély, mielőtt figyelmét a lány felé fordította volna, aki a
felesége lesz. A hold arany ragyogással vonta be arcát, és ahogy figyelte,
azt gondolta, még életében nem találkozott ilyen szép teremtéssel.
Lorena érezte magán a tekintetét, és ez zavarta. Hogy elterelje a
figyelmét, megszólalt.
– Olyan gyönyörű itt.
Clay körülnézett a tájon.
– Igen, az. Diegóval gyakran jöttem fel ide esténként beszélgetni.
– Papa nem nagyon szeretett itt lenni Cielo el Doradón. – Lorena hangja
olyan halk volt, hogy Clay alig hallotta mit mond. Látta fájdalmas
tekintetét, és megint érezte, mennyi fájdalmat okozhatott neki az édesapja.
Tudta, hogy Diego ritkán tartózkodott a haciendán, s jobban kedvelte
Chihuahua mozgalmasabb életét, mint a sivatag nyugalmát. Amint
végignézett a tájon, azon az emberen gondolkodott, aki jobban tudott
szeretni valamit, mint ezt a látványt, ami eléje tárult. A harag, amit
korábban érzett Diego iránt, most visszatért, mert tudta, mennyi bánatot
okozott Lorenának. Segíteni akart neki, ezért így szólt:
– Az édesapja nagyon szerette magát.
 Lorena szomorú nevetése meglepte.
– Igen, tudom. De nem eléggé ahhoz, hogy itt legyen velem, vagy hogy
én itt legyek, mikor hazajön.
– A maga módján nagyon szerette. Gyakran beszélt magáról. – Nagyon
szerette volna felvidítani a lányt. – Őszintén szólva annyit beszélt magáról,
hogy úgy éreztem ismerem magát, még mielőtt találkoztunk volna.
Lorena elgondolkodva nézett rá.
– Akkor miért viselkedett olyan utálatosan?
Clay felvont szemöldökkel nézett rá.
– Az esetek többségében – tette hozzá.
Clay előrehajolt, és ujjával végigsimította Lorena arcát.
– Sohasem tudnék rosszul bánni magával, kicsim. – Hangja mély és halk
volt, ez szinte megbabonázta a lányt.
– De mégis megtette – tiltakozott, közben állandóan figyelte, szinte nem
is tudva mit mond.
Hosszú ujjak simogatták a tarkóját, majd lassan közelebb húzták. A férfi
ajkai egyre közeledtek az övéhez.
– Soha, Lorena. Soha nem tudnék utálatos lenni magával.
Nem is adott neki lehetőséget a válaszra, száját a lány szájára tapasztotta.
A férfi hevessége azonban megriasztotta a lányt, és megpróbált elhúzódni.
Mikor az észrevette a lány riadalmát, sokkal finomabban bánt vele. Ajkát a
lány homlokához, majd az arcához érintette, aztán ismét a szája következett.
Most már nem volt olyan követelőző a csók, s arra késztette a lány, hogy
visszaadja.
Lorena szinte lángolt. Szíve hevesen dobogott, bár már nem félt.
Lassanként kinyitotta a száját, hogy megízlelje a férfi ajkait. Ettől az
ártatlan mozdulattól egy nyögés tört fel a férfiból, s még szorosabban
magához vonta a lányt, nyelvével pedig elmerült az édes rejtekekben.
Lorenával forgott a világ. Karjával támaszt keresve, átkarolta a férfi
vállát; megfeledkezett édesapjáról, bizonytalanságáról, s a titkokat tartogató
jövőről. Az egyedüli valóság most a szenvedély volt, amit a férfi keltett
benne.
– Lorena, maga gyönyörű – mondta, és hangja tele volt szenvedéllyel.
Kezével gyengéden végigsimította a lány hátát, ajkai pedig újra meg újra
visszatértek, érzéki csókokat hintve a másik szájára.
Lorena testét elborították a lényének legmélyéről feltörő érzelmek, s nem
is tudta, hogy ilyen létezik, míg a férfi ezeket az ismeretlen érzéseket fel
nem keltett benne. Teljes testével a férfihoz simult, átadva magát a
csodálatos gyönyörnek. A férfi ajkai már a nyakát cirógatták, miközben
kezével a mellét kereste. Lorena mélyet sóhajtott az érintésre. A férfi
hosszú ujjai lágyan simogatták a lány telt keblét a ruha vékony anyagán
keresztül. Ajkai mind lejjebb kalandoztak karcsú nyakán, egészen le a
válláig; aztán lassan kezdte letolni a ruhát, hogy előtűnjön a lány selymes
fehér válla. Ajkaival követte kezének mozgását, míg el nem érte az egyik
tökéletes mellét. Megcsókolta, és Lorena megborzongott a váratlan örömtől,
amit a forró ajkak érintése keltett benne.
Az őket emésztő szenvedélytől teljesen elkábulva, nem hallották a
közeledő léptek zaját.
– Uh-hum – köszörülte meg a torkát zavartan az őr. Lorena feje hirtelen
kitisztult. Borzasztóan szégyellte magát viselkedése miatt – és amiatt is,
mert rajtakapták! Clay lassan elengedte, és kemény tekintetét az őr felé
fordította.
– Remélem, jó oka van erre – mondta halálosan nyugodt hangon, testével
eltakarva Lorenát.
Az őr megrándult, mintha megütötték volna.
– Pedro küldött fel, hogy vegyem át a szolgálatot.
Lorena fülig elvörösödött. Hogyan viselkedhetett már másodjára úgy,
mint egy közönséges szajha? Felugrott, gyorsan lement a létrán, el Clay
szeme elől, aki még mindig a szerencsétlen őrt bámulta.
– A jövőben nem árt, ha agyába vési, ki itt az úr – sziszegett rá
összeszorított fogai közül.
– Sí, señor.
Pedro épp akkor ment be, mikor Clay lemászott a létrán. Már szólni
akart az öregembernek, hogy leszidja a közbeavatkozása miatt. De aztán
meggondolta magát – valószínűleg igaza volt Pedrónak. Lorena még nem
volt felkészülve arra, amit együtt éreztek, és már biztosan amiatt a kevés
miatt is bűntudata van, amit eddig tettek. Clay elmosolyodott. Inkább azért
kellene leszidnia Pedrót, amiért egyedül hagyta őket. Még mindig
mosolygott, mikor elindult kártyázni az öccséhez.

Lorena a nyitott ablak mellett feküdt azon az éjszakán. A csillagos eget

bámulta és azon gondolkodott, mi történik vele. Hogyan viselkedhetett
ilyen könnyelműen azzal az emberrel, aki azért jött ide, hogy tönkretegye az
életét. Nem is tetszik neki, jelentette ki határozottan. Nem engedheti meg
magának, hogy tetsszen neki. Olyan, mint az apja, egy kereskedő, olyan
valaki, aki soha sincs otthon, ő pedig nem lesz olyan, mint az édesanyja,
hogy egyedül ücsörögjön, anélkül az ember nélkül, akit szeret, és azon
gondolkozzon, vajon merre járhat, meg hogy él-e még. Sohasem megy
férjhez egy olyan emberhez, mint az apja volt, fogadkozott. Ha
rákényszerítenék a férjhez menésre, akkor egy egyszerű embert választana,
aki gazdálkodik, és semmi hajlandóságot sem mutat a kereskedésre. Ekkor
Ramón Valdez jutott eszébe, a kedves gyerekkori barátja, ó biztosan otthon
maradna. Ramón olyan típusú ember, akihez hozzámenne. Magában azért
meghátrált, és valahogy hiányérzete támadt a gondolatra. Eltökélten
erősítette meg azon elhatározását, hogy sohasem megy férjhez. Lorena
Cervantes átveszi a haciendát. Ennyi! Senki embernek nem lesz a szolgája.
A gondolatra, hogy sohasem lesz gyereke, elszomorodott. De mindenkinek
fel kell valamit áldozni. Ő mindenesetre nem hozza meg azt az áldozatot,
amit az édesanyja.
Isabelle Cervantes 1824-ben halt meg; egy férjet és egy kislányt hagyott
árván. Hivatalosan lázban halt meg, Lorena szerint azonban inkább a
magánytól és az elkeseredettségtől.
1660-ban, mikor az első Cervantes erre az elhagyatott vidékre jött, egy
gyönyörű fiatal spanyol feleséget hozott magával. Attól kezdve minden
Cervantes fiú az egyik vagy másik előkelő spanyol családból nősült. Azok
az asszonyok áthajózták az Atlanti-óceánt, és eljöttek erre az ismeretlen
vidékre. Néhányan alkalmazkodtak, mások azonban nem, mivel annyira
más volt minden itt a sivatagban, mint otthon szülőhazájukban. Vége a
kellemes éghajlatnak, vége az elegáns báloknak és ruháknak, vége a
látogatásoknak és a társas életnek, ahol hímzéssel és pletykálkodással
üthették el az időt.
Isabelle Basesteros, akit Diego Cervantes vett el feleségül, azok közé a
szerencsétlenek közé tartozott, akik nem bírták a kegyetlen hőséget és a
hacienda magányos életét. Eleinte nem is tűnt olyan rossznak, hiszen izgató
volt, egy gazdag ember menyasszonyának lenni. De aztán valahogy
kiszáradt a lelkesedés. A törékeny asszony, valamilyen csoda folytán túlélte
a kemény utat az óceánon át, melyet végig a kabinjában töltött, nem is
annyira az idő, mint inkább saját elhatározása miatt. A hat hónapos
kocsikázást a veracruzi kikötőtől Cielo el Doradóig, csak a közelgő
házasság és gyerekek gondolata tette elviselhetővé számára. Bár a kislány,
akit szült, teljesen kivett belőle minden erőt, akkor is a gyereke volt. Lorena
jelentette egyedüli örömét. Lorena születése után azt mondták Isabellének,
hogy nem lehet több gyereke. Az eleinte olyan odaadó Diego lassan
elveszítette érdeklődését felesége, és a hacienda iránt. Lorenát imádta, de
nem az a fiú volt, akire vágyott és akinek tovább kellett volna vinnie a
családfát, így ő nem volt elég ahhoz, hogy az ősi otthonhoz kösse. Az
izgatott menyasszonyból magányos és boldogtalan feleség lett, aki lányának
állandóan Diego hűtlenségéről panaszkodott. Eleinte egy csecsemőhöz
beszélt, akinek fogalma sem volt mit hall, de ahogy Lorena nőtt, a szavak
jelentése egyre világosabb lett előtte, s minden év újabb jelentést adott a
régi panaszoknak.
Mikor Diego otthon volt, kényeztette a lányát, elviselte nyűgös feleségét.
Lorena édesapját és édesanyját is szerette, és mikor apja hazajött, mindig
árulónak érezte magát, mert apja mindenhova magával vitte, bárhova ment,
édesanyját pedig otthagyták egyedül üldögélni.
Agyában állandóan kavarogtak a gondolatok, s nem tudott elaludni.
Végül, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva felkelt, és édesanyja
lakosztályához osont. Megállt a nappaliba vezető nehéz ajtó előtt. Még
most, hat évvel a halála után sem változott semmi. Már nem először
csodálkozott el, mióta hazajött, hogy miért nem pakolták össze Isabelle
holmijait vagy miért nem adták el őket, ahelyett, hogy úgy hagytak
mindent, mintha édesanyja bármelyik pillanatban beléphetett volna. Ezt
akkor vette észre, mikor a haciendát takarították. Meglepetten kérdezte meg
Daliát, de a dada csak annyit mondott, az édesapja ragaszkodott hozzá,
hogy hagyják úgy a szobákat. Jobban érdekelte volna, mint amennyire
mutatta? Lorena azonnal el is hessegette a gondolatot. Mit számít az, ha
sohasem mutatta ki érzelmeit Isabelle előtt? Ismét elárasztotta a férfiak iránt
érzett gyűlölet. Ekkor gondolatai Clayre terelődtek.
– Clay – mondta ki hangosan. Zavartan állt a lelkében kavargó érzelmek
előtt. A vágy, hogy egyedül vezethesse a haciendát, hogy ne menjen
férjhez, s hogy ne úgy végezze, mint az édesanyja, mind éles ellentétben
álltak azokkal az érzésekkel, amiket a férfi ébresztett benne. Miért ver
gyorsabban a szíve, ha ott van a közelében? Miért feledkezik meg magáról,
ha a szemébe néz? És miért változtatja a csókja érzésektől remegő
hústömeggé, amiket nem tud megmagyarázni? Mit tesz vele? Még csak
nem is tetszik neki, ezt kezdettől fogva éreztette. De mintha most valami
megváltozott volna, de micsoda, és miért?
Lorena belépett a szobába; a vakító fehér falon egyedül egy kék csík
látszott, a mennyezet alatt. Ez volt az egyik olyan szoba a haciendán,
amelynek az udvarra nézett az ablaka, így a családanya szemmel tarthatta a
konyhát, a kutat és egész birodalmát a szobájából. Lorena rádöbbent, hogy
ha átveszi a haciendát, akkor nemcsak a könyveléssel kell foglalkoznia,
amit az iskolában tanult, hanem a főzéssel, a takarítással, a javításokkal is.
Mindent megtett, hogy ezt elkerülje. Szerencsére Dalia ezt el tudja látni,
ahogy már évek óta teszi.
Az asztalon, a gyöngyház tűtartó mellett, egy teknőcpáncélból,
elefántcsontból és tikfából készült szelence feküdt, amiben egy ezüstollót,
egy apró tollkést, jó néhány gombolyag cérnát, egy aranygyűszűt és egy
ezüstnyelű nagyító üveget tartott az édesanyja. Ennél az asztalnál
kísérletezett Isabelle, hogy megtanítsa lányának a hímzés finom művészetét.
Oltárterítőket, ágytakarókat, asztalterítőket és lepedőket adott lánya kezébe,
majd türelmesen visszavette, és mentette, ami menthető. De mindketten
kitartottak, nem adták fel, mivel Isabellének társaságra volt szüksége,
akinek panaszkodhatott, Lorena pedig úgy érezte, kötelessége apja üres
helyét betölteni.
Az asztal mellett, a sarokban állt a kandalló, ami a téli napokban fűtötte a
szobát. Míg a legtöbb szobát vaskandeláberek világították be, addig ebben a
szobában a kandeláberek fából készültek, s festett aranylevelek díszítették.
Lorena egy rézcsatokkal ékesített bőrládához ment, hogy kipakolja anyja
ruháit, de amikor kinyitotta a szekrényt, látta, hogy a ruhák eltűntek,
helyettük terítőket és lepedőket talált benne. Ekkor világosodott meg előtte,
hogy ez nem a halott édesanyja emlékére megőrzött múzeum, hanem a
Cervantes feleségek szobája, egyik generációé a másik után.
Miután becsukta a ládát, Lorena felállt és a boltíves átjárón átment egy
tágas szobába, amiben egy hatalmas ágy állt. A házban levő többi bútorhoz
hasonlóan, nehéz, sötét darab volt, és előkelő, mint maguk a spanyolok,
akik csinálták. Ebben az ágyban született ő, a többi Cervantes gyerekkel
együtt, akik megelőzték, és akik nem jönnek többet, hacsak ő meg nem
gondolja magát. Egy imádnivaló gyerek gondolatától megtelt vidámsággal,
de ezt a vidámságot hamar felváltotta a szomorúság, hiszen ő sohasem
megy férjhez. Most először érezte úgy Lorena, hogy egy dupla végű karddal
áll szemben, és bárhogy dönt, csak veszíthet. De Lorena életkedve
háborogni kezdett a gondolatra. Hitt benne, hogy minden elrendeződik úgy,
ahogy kell.
A szoba sarkában, egy jelenleg üres polc tátongott, valamikor apja cipői
sorakoztak ott – cipők mindenféle alkalomra, a sárban taposástól a salában
való táncolásig. Az egyik falat egy bársonytakaró fedte, a Mi
Nagyasszonyunk, a River Kingdom patrónusának arcképével. Nem telt el
nap anélkül, hogy valaki nem gondolt volna rá vagy ne imádkozott volna
hozzá birodalma és lakói érdekében.
Egy másik ablak mellett egy ugyanolyan stílusú és anyagú fotel állt, mint
az ágy. Lorena leült, és fejét magas támlájának támasztotta. Mi történik
vele? Miért van az, hogy amikor rájött, milyen fontos lenne férjhez mennie,
egyre többet gondol Clay Wakefieldre, aki éppen olyan, mint az apja volt.
Kereskedő! Az ágyat nézte, és azon gondolkodott, milyen lenne Claynek
gyereket szülni. Milyen lenne mellette ébredni, és ajkait az övéin érezni?
Dühös lett magára, felugrott a székből, mintha el akarna szaladni az érzései
elől. Nem megy férjhez! Minden férfi egyforma, és ő nem akar magányosan
meghalni, mint egy gondatlan férfi tulajdona. Azonban a kétely halvány
sugara tört be gondolataiba. Clay járt az agyában. Eszébe jutott, mennyi időt
és energiát fektetett a haciendába, s milyen jól gondoskodik Cielo el
Dorado lakóiról. Elképzelhető, hogy nem olyan, mint az apja? Lehet, hogy
ő nem megy el?
Egy apró reménysugár ébredt szívében…
10.

Széltében és hosszában hírnököket küldtek, hogy meghívják a barátokat és

a szomszédokat az búcsúra. Minden nélkülözhető kéz az ünnepségre való
készülődéssel foglalkozott.
Az asszonyok, óriási tepsikben, mindenféle kenyereket sütöttek. A
kenyerekhez egyszer szitálták meg a lisztet, míg a süteményekhez kétszer.
Aztán a kész ételeket a konyha melletti hűvös és sötét kamrába tették.
Amíg az asszonyok sütöttek, főztek, addig a néhány férfi előkészítette a
szobákat azoknak a vendégeknek, akik éjszakára is maradnak, bár sokan
hoznak felszerelést és ütnek tábort. Lorena úgy számította, hogy a vendégek
pénteken érkeznek majd a szombati ünnepségre, amit majd vasárnap reggel
mise követ, mielőtt a vendégek hazaindulnának.
Egy nappal a vendégek várt érkezése előtt Cielo el Dorado készen állt. A
hegyekből hoztak fenyőágakat, amiből kötelet fontak és körbekerítették
vele az udvart. A háztetőről lámpások lógtak, bennük lassan égő
gyertyákkal. Faasztalokat helyeztek el az udvaron, színes asztalterítőkkel,
amit már nemzedékek óta használtak erre a célra.
A Cervantes család már majdnem kétszáz éve élt a folyóvölgyben, és
már összegyűjtötte a környékről a javakat. Megőrizték a spanyol
hagyományokat, és amikor szórakozni vágytak, nagylelkű szívélyességgel
hozták elő és osztották szét.
Az asztalok mellé fapadokat tettek és a verandán biztosítottak helyet a
zenekarnak. Bár sok ünnepség alkalmával a salában táncoltak, és ilyenkor a
bútorokat félretolták, Lorena jobban szeretett a csillagos ég alatt táncolni,
ahol a hűvös éjszakai szél hűsíti felhevült bőrét.
Egy hatalmas, keményre taposott talajú rész szolgált táncparkettként, és
Lorena megbízott egy fiatal fiút, hogy mindig locsolja fel, ha már kezd
porzani.
Lorena legnagyobb meglepetésére Clay hagyta, hadd irányítson ő
mindent. Ugyanannyit segített, mint bárki más, és mindig csak gonoszul
mosolygott, mikor Lorena megkérte valamire. Ő is mosolygott magában,
azon gondolkodva, vajon milyen megtorlás következik később.
 A ruhák, amiket rendelt, még jóval az ünnepség előtt megérkeztek. És
bár Clay egy szót sem szólt, Lorena érezte, hogy tetszenek neki.
Szombatra a ház tele lett régi barátokkal, közeli meg távoli
szomszédokkal. Minden csodálatosnak tűnt, és Lorenát büszkeség töltötte
el. Ez az ő otthona, ezek pedig a barátai.
Amikor végre már nem volt rá szükség, elindult, hogy felöltözzön az
ünnepségre. Megmosta a haját, aztán pedig belemerült az illatos friss vízbe,
lemosta karcsú testét. Mióta hazajött, a nap lebarnította, nem csúnyán,
hanem csak finoman, amitől arany tincsek keveredtek a hajába és a szeme
még zöldebbnek tűnt. Egészségesnek, élettel telinek érezte magát, ahogy a
meleg vízben pancsolt, és már alig várta az estét. Finom ételek, barátok,
tánc – és bármennyire is nem akarta bevallani, de várta, hogy ismét
találkozzon Clayjel. Vajon mi lesz rajta?, gondolkodott. Úgy öltözik majd,
mint egy amerikai úriember, vagy lehet, hogy a vidék hagyományos
egyszerű öltözékét viseli? Bármi lesz is, tudta, hogy nagyon csinos lesz.
Lorena egy fehér selyemruhát vett föl, ami kihangsúlyozta aranyló bőrét
és vérlázítóan vörös fürtjeit. A ruha derekát egy hozzá illő lánc fogta össze,
mely lágyan omlott le egészen a bokájáig, apró lábán pedig csinos fehér
cipellőt hordott. Mikor beállt a régi, ferde tükör elé, szinte meg sem ismerte
a vele szemben álló hölgyet. Nem az a lány volt, aki csak néhány hónappal
ezelőtt hagyta el Angliát, hogy szembenézzen szülőföldje kihívásaival. Az
utolsó simításokat végezve öltözékén, izgalommal vegyes jókedvet érzett.
Mikor indulásra készen állt, kinyílt az ajtó.
– Jaj! – kapott Dalia az arcához, és könnyek gyűltek a szemébe. –
Bárcsak láthatna apád és anyád.
– Jól nézek ki? – kérdezte Lorena bizonytalanul.
– Jól nézel ki! – kiáltotta Dalia. – Gyönyörű vagy! Egy látomás, chica,
ma este minden férfi elveszíti a szívét, ha meglát téged.
Néhányan talán, de Clay soha.
– Gracias – mondta az érzései miatt meglepetten. Aztán még átölelte a
termetes asszonyságot, mielőtt kiviharzott volna, hogy üdvözölje a
vendégeket.
Lorena ott találta Clayt, amint éppen rá várt, és döntése ellenére, a férfi
egyetlen pillantásától táncolni kezdett a szíve. Nem a hagyományos
öltözéket viselte, mint a többiek, sem pedig az amerikai úriemberekét,
ahogy Lorena képzelte, de abban biztos volt, hogy még életében nem látott
ennyire csinos férfit. A nyakánál nyitott, vakítóan fehér inget viselt, fekete
nadrágjába gyűrve, lábán pedig frissen tisztított fekete cipő volt.
– Remekül néz ki – mondta Lorena gondolkodás nélkül.
Clay egy pillanatra zavarba jött, de mielőtt még ideje lett volna
Lorenának megbánni a szavait, Clay a szemébe nézett, és elmosolyodott.
– Köszönöm, Lorena, de azt hiszem inkább maga az, aki remekül néz ki.
– Ajkához emelte a lány kezét, de ahelyett, hogy egy könnyed csókot
nyomott volna a kézfejére, a tenyerét fordította ajkai felé, amitől Lorena
testén bizsergő érzés futott végig.
Öntudatosan húzta el a kezét, de Clay észrevette szemében a felvillanó
szenvedélyt. Egy apró nevetés hagyta el ajkát, aztán ismét megfogta a lány
kezét, majd karjára téve, kivezette a vendégek közé.
Könnyedén beszélt mindenkivel, s aki még nem ismerte Clayt, azoknak
bemutatta. A férfi illedelmesen mosolygott, valahányszor Lorena bemutatta,
mint apja barátját, aki segít átvenni a haciendát. Clay növekvő
büszkeséggel figyelte, ahogy haladt a tömegben, szépsége a férfiak és az
asszonyok figyelmét egyaránt felkeltette.
Miután végzett a bemutatással, kimentette magát, hogy megnézi
Daliának nincs-e szüksége segítségre.
Megkönnyebbülten sóhajtott föl, mikor eltűnt Clay mellől, s
kényelmetlenül tudatában volt a férfi jelenlétének, míg gyerekkori
ismerőseivel beszélgetett. A férfi nem is tudott róla, mekkora kavart keltett
benne. Lorena a konyha felé tartott, ahol Dalia buzgón dirigált a többi
cselédnek.
– Dalia – mondta Lorena határozottan –, menj és keresd meg Pedrót! Én
itt befejezem a munkát. A búcsú mindannyiunknak búcsú.
Dalia vonakodva ment ki, bár alig várta, hogy megtalálja a férjét és
találkozhasson régi barátaival.
A hatalmas asztalok tele voltak mindenféle finomsággal; fűszeres borral
locsolt sült csirkék mogyoróval és mazsolával megtöltve, fűszeres sült
sonka és marhaborda kenyérrel és kukoricalepénnyel töltve, a tálakban forró
chili és bab; s ezek mellett a Cielo del Doradó-i szőlőből készült boros
kancsók és konyakos üvegek sorakoztak. Szabadon folyt az ivászat, ahogy a
barátok és a szomszédok megfeledkeztek gondjaikról és munkájukról.
Miután mindenki üdvözölt mindenkit, a felnőttek is követték a gyerekek
példáját, és az asztalokhoz özönlöttek. Csoportokban telepedtek le,
általában külön a férfiak és a nők. Beszélgettek, felújították a régi
barátságokat, amit nem nagyon tartottak, mert nagyon messze laktak
egymástól. A hölgyek pletykáltak, aztán a divatot vitatták meg, de mivel
annyira kevés jutott el hozzájuk, Észak-Mexikóba, gyorsan áttértek a
háztartás napi gondjainak megvitatására. Mindenki, aki vett valami új
dolgot, amit a kereskedők idáig elhoztak, beszámolt róla. De lényegében
nem nagyon számított, miről beszélnek; már az is öröm, hogy volt kihez
szólni.
Clay egy csoport férfival ácsorgott, mikor egy fekete szemű szépség
ment oda hozzájuk.
– Hola, hombres – dorombolta, ahogy karját az egyik fiatalember karjába
fűzte.
– Helló, Carmen.
A férfiak kihúzták magukat, és versengeni kezdtek a szépség kegyeiért –
minden férfi, kivéve Clayt, aki nekidőlt a falnak, mintha észre sem vette
volna a jövevényt. De Carmen Vega szeme nem siklott el fölötte.
– Nem mutatnak be a barátjuknak? – kérdezte Carmen.
– Ó, sí. Carmen, ez señor Clay Wakefield. Señor, ez Carmen Vega, Paso
del Nortéból.
Carmen már hallott Clay Wakefieldről, és tudta, miért van itt, ezért meg
is lepte, hogy nem találta ki azonnal, ki lehet. De azok között, amiket róla
hallott, nem szerepelt, hogy ennyire csinos. A kereskedők általában durva
kinézetű emberek, akik csak káromkodni meg köpködni tudnak. Nem
mintha kellemetlenül érintette volna – csak meglepte, hogy olyasvalakit lát,
aki annyira más. Ezzel együtt féltékenységet is érzett. Lorenának mindig
megvolt mindene, neki Carmennek pedig mindig kérnie kellett,
kölcsönvennie vagy lopnia azt a keveset, amije volt. És abból, amit hallott,
biztosra vette, hogy Lorena ezt az embert is megszerezte. Már abból meg
tudta mondani, ahogy a férfi állandóan Lorena felé nézett, és ügyelt arra,
hogy soha ne tűnjön el a szeme elől.
Lorena kicsit távolabb állt a tömegtől, élvezte a hűvös szelet, ami forró
testét hűsítette. Meglátta Clayt, és észrevette milyen otthonosan mozog az
emberek között, mintha csak közéjük tartozna. De miért ne tenné?,
gondolta. Sokkal több időt töltött el itt, mint ő, és nyilvánvalóan közel állt
az édesapjához. Olyan volt, mintha az emberek jobban ismernék a férfit,
mint őt. Különösen, jegyezte meg sértődötten, Carmen Vega, aki
szégyentelenül kacérkodik vele. Ekkor Ramón lépett be az udvarba, spanyol
eleganciájával, és bár csak mint barátot kedvelte, elindult, hogy üdvözölje.
– Ramón! – szólt Lorena, és mosolyogva közeledett felé.
 Ramón a hang irányába fordult, és teljesen ledöbbentette a lány
szépsége.
– Lorena – mondta a lehető legudvariasabban. – Olyan jó újra látni
téged.
Meglepte Ramón tartózkodó viselkedése. Még mindig haragszik rá,
amiért belekeverte a szökési kísérletbe?
– Micsoda dolog az, hogy az az ember, aki miatt leestem a lóról a város
közepén, úgy áll előttem, mintha csak most mutattak volna be bennünket. –
Huncut mosolya láttán Ramón meglepődött, de aztán meleg mosoly terült
szét arcán.
– Most már biztos vagyok benne, hogy egy cseppet sem változtál
Angliában.
– Mindenki bosszúságára. – Lorena nevetett, aztán komolyan nézett rá. –
Nagyon haragszol, amiért fel akartalak használni a szökésemhez?
Ramónnak nem kis fáradtságába került, hogy ne ránduljon meg az arca,
mert az emlék még mindig haragot ébresztett benne – haragot, ami csak
növekedett az eltelt idő alatt. Azon gondolkodott, hogyan adhatná vissza a
szemtelen amerikainak.
– Nem, Lorena – hazudta. – Már el is felejtettem.
– Jó – mondta a lány megkönnyebbülten. – Mit szólnál egy kis
harapnivalóhoz?
– Sí, ez kitűnő ötlet.
Ramón karjára tette Lorena kezét, és a megterített asztalhoz vezette.
Clay állandóan rajta tartotta Lorenán a szemét, és észrevette azt is, mikor
a fiatal Valdez kölyök felbukkant. Nem tetszett neki az az elismerő
pillantás, amit a spanyol Lorenára vetett, még kevésbé az, amikor karon
fogta. Egyik vállával egy nyárfa oszlopnak támaszkodott, és dühöngve
nézte, hogyan verekszi át magát Lorena a tömegen, annak a ficsúrnak a
karján. A haragja csak nőtt, mikor meghallotta, hogy két öreg hölgy
megjegyezte, milyen szép pár. De amikor feléjük indult, Ben megállította.
– Clay – kedveskedett Ben –, ez itt most egy ünnepség, és mindenkinek
jól kellene magát érezni. De a tekintetedből ítélve, ma még valaki meg fog
halni.
Ben ingerkedő megjegyzésétől, csak még jobban elsötétült Clay
tekintete. Ben azon töprengve, vajon mi lehet a baj, követte bátyja
tekintetét.
– Szóval megint ő az – nevetett Ben testvére zavarán. – Van egy
vetélytársad, ugye? – Ben vállon veregette, és így szólt: – Jót fog tenni
neked egy kis versengés – aztán elment.
Clay ismét Lorena felé indult, mikor Fray Cristobal állította meg.
– Gyönyörű ünnepség – jegyezte meg a pap.
Clay kénytelen kelletlen megállt, mert tudta, hogy udvariatlanság lenne a
papot itt hagyni.
– Ezt feltétlenül mondja meg Lorenának is. Ő szervezett mindent.
Lorena említésére, mintha csak most jutott volna eszébe valami, a pap
komolyan Clayre nézett.
– Beszélt már Lorenával az eljegyzésről?
Clay sóhajtott egyet.
– Nem, atyám, még nem.
A pap elégedetlenül morgott.
– Pedig meg kell tudnia, ha más miatt nem, hát emiatt – intett fejével
Lorena felé, aki Ramón mellett ült és evett.
– Már éppen indultam, hogy elrendezzem a dolgot, ezért ha megbocsát…
– Clay már elindult, mikor a pap a karjára tette a kezét.
– Mondja meg neki minél előbb! Az lesz a legjobb. – Az idős férfi
könyörögve nézett rá.
– Érezze jól magát, atyám – mondta, hogy megelőzze a további
megjegyzéseket.
Ahogy a tömegen furakodott keresztül, Lorena gyöngyöző kacagását
hozta felé a szél. Szemöldök ráncolva ért oda mögéjük.
– Mondd, hogy nem! – nevetett Lorena.
– Igen, de aztán minden jól alakult – jelentette ki Ramón magabiztosan.
Clay hirtelen erős vágyat érzett, hogy bőrzakójánál fogva felemelje ezt a
kölyköt, és betörje azt a sasorrát.
Mintha csak megérezte volna jelenlétét, Lorena hátrafordult, és
észrevette a mögötte álló Clayt.
– Clay! – kiáltott föl meglepetten, de meg is könnyebbült, amiért már
nem Carmennel beszélget.
Ramón letette a tányért maga mellé a padra, és kelletlenül felállt, hogy
üdvözölje azt az embert, akit szívből gyűlölt. Nemcsak amiatt a megalázó
jelenet miatt, mikor megpróbálta Lorenát megszöktetni; az egész város arról
az emberről beszélt, aki Cielo el Doradót igazgatja. Az emberek úgy
beszéltek Clay Wakefieldről, mintha egy szent lenne, aki semmi rosszat
nem tesz, és ez egyáltalán nem volt ínyére a legidősebb Valdez fiúnak.
Most, hogy előtte állt, ellenszenve csak nőtt.
Clay lenézett a férfira, aki sokkal tovább lekötötte Lorena figyelmét,
mint azt Clay szerette volna, és egy gazdag föld-birtokos önző és
elkényeztetett fiát látta benne. Hogyan lehet bárki is elkényeztetve ebben az
országban, azt nem tudta, de ő el volt. Abból pedig, ahogy Ramón Lorena
mellett állt, látta, hogy tovább akarja folytatni az udvarlást, és ezt már nem
tudta lenyelni.
Lorena érezte a két férfi között remegő feszültséget, s hogy enyhítse a
kellemetlen helyzetet, így szólt:
– Úgy látszik mindenki jól…
Clay nem várta meg, hogy befejezze a mondatot, erősen megragadta
Lorena könyökét.
– Beszélni szeretnék magával, querida – mondta jelentőségteljesen.
Mikor a lány megpróbált tiltakozni, olyan erős szorítást érzett, ami nem
tűrt ellenállást.
– Bocsáss meg, Ramón – mondta a válla fölött, mivel Clay már húzta is
maga után.
– Maga bunkó! Hogy merészeli! Nem elég, hogy odajön és parancsolgat,
de még queridának is szólít, mintha több is lenne köztünk, mint… mint…
– Mint mi? – kérdezte szárazon a férfi.
– Mint ami van – kiáltotta, aztán lejjebb eresztette a hangját, mikor
észrevette, hogy többen is feléjük fordultak.
– És mi van köztünk, querida? – ismételte meg a kérdést
jelentőségteljesen.
Lorena hirtelen elhallgatott.
– Nem vagyok a maga kedvese! És köztünk nincs semmi, Mr. Wakefield!
A korábbi reményeket teljesen szétfoszlatta a férfi parancsolgatása.
– Tehát visszatértünk az uramhoz? – Clay elgondolkodott, vajon miért
ellenszenves ennek a lánynak ennyire, és még inkább, miért foglalkozik ő
ezzel. Természetesen jobban örült volna egy készséges menyasszonynak, de
amennyi gondot okoz neki, lehet, jobb lenne elvenni és túl lenni rajta. Az
ötlet azonnal elborzasztotta. Nem tetszett neki az erőltetett házasság
gondolata. Dühítette a helyzet, és igazságtalanul Lorenára zúdította
haragját.
– A jövőben legyen szíves kevésbé léhán viselkedni.
– Léhán! – sikoltotta dühösen. – Mit csináltam?
– Na ne, Lorena. Ott ült azzal a ficsúrral, és szégyentelenül enyelgett
vele. – Féltékenységét nem ismerte volna be, ezért inkább az egészet arra
fogta, hogy felelősséggel tartozik a lányért.
– Enyelegtem Ramónnal! – Lorena pillanatról pillanatra egyre dühösebb
lett. – Ha valaki szégyenletesen viselkedett, akkor maga volt az, úgy
körülrajongta Carmen Vegát!
Clay meglepetten nézett Lorenára, és hirtelen nem is tudta ki az a
Carmen Vega. Aztán, mikor eszébe jutott, vidám mosoly terült szét az
arcán.
– Csak nem féltékeny, kicsim?
Lorena le akarta törölni azt a szemtelen mosolyt az arcáról, ezért olyan
fensőbbséges hangon válaszolt, ahogy csak tudott.
– Túl sokat képzel magáról, uram. – Ezzel sarkon fordult, és otthagyta,
hadd bámuljon távolodó alakja után.
Ben Wakefield jött oda bátyjához, és követve testvére pillantását,
meglátta Lorenát.
– Nagyon elégedettnek látszol magaddal. Nincsen ennek valami köze
egy bizonyos vörös hajú nőszemélyhez, akit mindannyian ismerünk és
szeretünk?
Clay eleresztette a megjegyzést a füle mellett, és mosolyogva fordult
Benhez.
– Jól érzed magad, kisöcsém?
– Igen, elég jól ahhoz, hogy nehéz legyen a holnapi indulás.
Clay nem is lehetett volna meglepettebb.
– Reggeli indulás? Miről beszélsz? Együtt akartunk visszamenni
Missouriba.
– Igen, úgy volt, amikor azt mondtad, hogy csak egy, maximum két
hónapot maradsz. Ez majdnem három hónapja történt, és most sem állsz
közelebb a dolgok elrendezéséhez, mint mikor először jártál itt. Gondolnom
kell a saját ügyeimre, már így is túl sokáig voltam itt.
Clay tudta, hogy igaza van, de szerette volna, ha öccse még itt marad.
– Hát akkor azt hiszem, ez egy búcsúünnepség is egyben. Szóltál már
Lorenának az indulásodról?
– Nem, azután akartam, miután neked is megmondtam. Gondolom, most
megyek, és megkeresem.
Éppen, mikor elindult arrafelé, amerre Lorenát látta eltűnni, a zenészek
hangolni kezdtek. Volt két hegedű, egy gitár és egy guitarron, vagyis
basszus gitár. A kisfiú, akit Lorena a tánchely felügyeletével bízott meg,
jelentőségteljesen locsolta fel még egyszer, hogy aztán félre álljon, és a por
legelső jelére ismét munkába lépjen.

A nap lebukott, sötétségbe borult minden. Csak a gyertyák fénye világított

az udvaron, fénykort rajzolva az emberek köré a sötétségben. Tovább folyt a
bor és a konyak, lecsendesítve, mégis felfokozva az emberek érzéseit. Az
idősebb asszonyok egyenes derékkal ültek a magas támlájú székekben,
szemükkel óvón figyelték a táncolni induló fiatalokat. A gyertyafényben az
idős matrónák arcát borító töménytelen púder, ami az ő idejükben még
divatos volt, lila színt öltött. Az idősödő urak, akiknek a felesége már nem
akart részt venni a lendületes spanyol táncban, a fák alatt üldögéltek, saját
termésű dohányt szívtak, és fantasztikus meséket adtak elő fiatalságukról,
míg a végén már maguk is elhitték őket.
A zene nagyon illedelmes darabokkal kezdődött, általában a templomban
énekelt dalok gyorsabb változatával, majd rázendítettek La Raspára, a
viharos páros táncra.
Lorena Bennel táncolt, és minden gondját elfelejtette, annyira
megkönnyebbült az ismerős zene hallatán. Mikor a zene véget ért, Ben a
boros asztalhoz kísérte.
– Holnap korán reggel indulok.
– Ilyen hamar? – kérdezte Lorena meglepetten, őszintén megszerette ezt
a gondtalan embert, és tetszett neki könnyed modora. – Miért nem szólt
korábban?
– Magam is csak most döntöttem el. Csodálatos volt a vendéglátás,
remélem, hamarosan újra találkozunk. Talán Missouriban.
Lorena nevetve nézett rá.
– Kétlem, hogy valaha is eljutok Missouriba.
– Ó, azt sohasem lehet tudni – mondta Ben rejtélyesen, de mielőtt még
Lorena kifaggathatta volna, egy ismerős hang csatlakozott hozzájuk.
– Látom, fiatal testvérem szólt hirtelen távozásáról – cirógatta Clay
hangja.
– Igen, de az indulás előtt, még visszamegyünk a táncparkettre.
Ben karját nyújtotta Lorenának, de Clay így szólt:
– Azt hiszem, ez az én táncom. – Belenézett Lorena szemébe, amitől a
lány szíve hevesen kezdett verni. Megfogta a karját, és a parkettre vezette,
éppen mikor megkezdődött a zene.
A tánc gyors és vad volt. Lorena teljesen átadta magát a zene ütemének;
Clay annak a férfinak a biztos mozdulataival ropta, aki igen jól ismerte ezt a
táncot. Ahogy Lorenát figyelte, a vágy elöntötte az ágyékát. Eszébe jutott,
vajon meddig tud még várni rá, ahogy izgatottan villogó szemébe nézett, és
látta az érzéki mosolyra húzódott ajkakat. Szemével végigpásztázta a lány
hattyúnyakát, és elidőzött azon a részen, amit a ruha gondosan eltakart.
A zene lelassult, lehetőséget adva a táncosoknak egy rövidke közelségre,
mielőtt végleg véget ért volna. Clay és Lorena egymás szemébe néztek, és a
férfi ahelyett, hogy illő távolban tartotta volna a kezét, megérintette a lány
arcának bársonyos bőrét, aztán hagyta, hogy keze lecsússzon a nyakára,
amit annyira szeretett volna megcsókolni, de végül megállt az egyik
fedetlen vállon.
Lorena szíve megállt, ahogy az érzések elárasztották testét, még a térde
is remegni kezdett. A vendégek megszűntek létezni számukra, csak ők
ketten voltak a táncparketten. Az idő megállt, ahogy elmerültek egymás
szemében. Lehetséges ez? Lehetséges?
– Azt hiszem, a zene véget ért – mondta Clay, hirtelen ráeszmélve, hogy
minden szem rájuk tapadt. Öt nem zavarta, de nem akart Lorenának
fájdalmat okozni.
Lorena hátralépett, mint aki megégette magát.
– Vegye le rólam a kezét, maga szemtelen gazember!
Clay tekintete elsötétült. A kis piszok!
– Ha én szemtelen gazember vagyok, akkor el sem tudom mondani,
maga micsoda. – Ahogy kiejtette a szavakat, már meg is bánta őket, magába
tudott volna rúgni, mikor meglátta azt a fájdalmas tekintetet. – Nem úgy
értettem.
De Lorena már nem hallotta a szavakat, mert fehér selyemszoknyáját
suhogtatva elviharzott. Clay kezével fekete hajába túrt. Ajkai elkeseredett
mosolyra húzódtak, ahogy a konyak felé tartott, nem értette, hogyan
romolhat el ilyen gyorsan egy kapcsolat. Eszébe jutott, milyen könnyű
dolga volt más nőkkel. Hirtelen ez a fajta életmód nagyon csábítónak tűnt.
De aztán elmosolyodott, mert tudta, hogy nem is annyira tetszik neki. Ami
tetszik neki, az egy zöld szemű méregzsák, aki a felesége lesz… és nem is
soká, tette hozzá magában, mert tudta, hogy már nem tud sokáig várni.
Félbeszakították gondolatait.
– Señor Wakefield, táncolnia kell velem. – Clay megfordult, és a fekete
szépséggel, Carmen Vegával találta magát szemben. Csípőig érő fekete
hajával, fekete szemével és bársonyosan barna bőrével tökéletes ellentéte
volt Lorenának. Carmen tipikus spanyol szépség volt, kitéve magát
tiszteletre méltó és kevésbé tiszteletre méltó férfiak ostromának ezen a
vidéken, ahol olyan kevés asszony termett. Mivel semmi jobb ötlete nem
volt, és úgy gondolta, Lorenának úgy is le kell csillapodnia, elfogadta az
invitálást.
Lorena Dalia mellett ült, és dühöngött, nem is figyelve az asszonyok
csacsogására. Nagyon mérges volt arra a semmirekellő gazemberre, Clayre,
és most, hogy Carmennel táncolt, még sokkal jobban. Kettejük látványa
szinte megőrjítette. Mikor Ramón felbukkant, elment vele táncolni.
A tánchely zsúfolásig megtelt, de Clay mégis kitűnt szokatlan
magasságával, nem is beszélve hihetetlen jóképűségéről, gondolta Lorena
keserűen. Megpróbálta felbosszantani Clayt, ezért úgy táncolt, mint aki
teljesen a zene rabja, miközben a tömeg körbeállta, és tapsolva biztatta.
Ramón is élvezte, a rájuk irányuló figyelmet, egyenesen állt, míg Lorena
körültáncolta a hagyományos lépésekkel, apró, ügyes mozdulatai éles
kontrasztot alkottak partnere féktelen táncával. A zene véget ért, és a tömeg
elismerően felhördült. Lorena arcán elégedett mosoly terült el, mikor a
tömeg megint táncolni kezdett. Ahogy elindult lefelé a táncparkettről, látta
Clay zord tekintetét. A férfi hirtelen sarkon fordult, és otthagyta a
tánchelyet, nyomában Carmen Vegával.
Lorena szánt szándékkal bosszantotta Clayt, de most olyan gyerekesnek
tűnt az egész, és csak még jobban fájt neki, mikor látta, hogy a férfi elmegy.
Abban biztos volt, hogy Carmen nem vette le a lábáról.
Éjfélkor még javában folyt a tánc, de az idősebb hölgyek már nem
figyeltek annyira. Lorena keresni kezdte Clayt, s ahogy telt az idő, reménye
egyre fogyott és színét sem látta. Elhatározta, inkább lefekszik, mert biztos
volt benne, hogy Carmennel tűnt el valahova. Mulatós kedve már régen
elmúlt, ezért észrevétlenül otthagyta a vendégsereget.
Csak feküdt az ágyon, és nem tudott elaludni, hallgatta a zenét és a
csizmás lábak dobogását, amik most csak Clayt és Carment juttatták eszébe.
Mikor végre elaludt, álma tele volt olyan dolgokkal, amitől csak forgolódott
és fetrengett.

Az éjszaka neszei körülölelték Clayt, miközben gondolatai Lorenára

terelődtek. Milyen dühös volt, mikor látta, Ramónnal táncolni! Bár ez még
hagyján lett volna, de látta a vágyat annak a ficsúrnak a szemében, és az
összes többi férfiéban is, s ettől legszívesebben levonszolta volna a lányt a
parkettről. Mégis uralkodott magán, mert tudta, ha jelenetet csinál, azzal az
egész rendezvényt elrontja. Ehelyett, inkább otthagyta az egészet azzal,
hogy majd Carmen Vega teste feledteti vele mérgét. A lány több mint
készséges volt, s ismerte az összes intim helyet a férfiak testén, ő pedig már
nagyon régen élvezte egy hölgy társaságát. Most azonban Clay ott ült a
háztetőn, és a tájat figyelte, visszautasítva a készséges Carmen kegyeit. A
dús vörös hajzuhatag és a gunyoros zöld szempár emléke teljesen
érdektelenné és fakóvá tették az ajánlkozó lányt. Mikor eltolta magától
Carment, a lány tekintete dühösen megvillant.
– Semmivel sem jobb, mint én – mondta hidegen, és elviharzott. Clay
gondolatai azonban nem Carmen körül forogtak, vagy a körül, hogy mit
jelenthet ez a megjegyzés. Lorena kötötte le minden figyelmét.
Miért van az, hogy minden jó szándéka ellenére magabiztossága abban a
pillanatban elszáll, amint a közelébe ér, és úgy viselkedik, mint egy
bizonytalan iskolásfiú? Egyetlen pillanatra sem jutott eszébe, hogy
szerelmes, de Lorena az övé és senki másé. Ezzel Clay lemászott a létrán, s
magukra hagyva az őröket, Lorena keresésére indult.
Végignézett a táncparketten, arra számítva, hogy a leányzó az
elkényeztetett spanyollal táncol, de mivel ott nem találta, a boros asztal felé
indult. Csípőre tett kézzel nézett körbe, azonban se Ramónt, se Lorenát nem
látta. Tehát most megtette. Az csak egy dolog, hogy más férfival táncol, de
megkeserüli, ha bármi más is történik. Daliához vágtatott.
– Hol van Lorena? – kérdezte szemmel láthatóan elégedetlenül.
Dalia körbenézett az udvaron aztán visszafordult Clayhez.
– Nem tudom. Mikor utoljára láttam, Ramónnal táncolt.
A dada óhatatlanul is hátrahúzódott a fenyegető hangsúly elől. Minél
előbb hozzáadja Lorenát Ramónhoz és szabadítja ki Clay Wakefield karmai
közül, annál jobb, gondolta.
Clay a konyhába ment, aztán a salába, és amikor sehol sem találta,
átment a hacienda másik oldalára. Részegek kiáltoztak neki, hogy
csatlakozzon hozzájuk az ivászatban és a kártyában, de amikor Clay nem
figyelt rájuk, visszatértek üvegjeikhez. A régóta neki dolgozó emberek nem
is foglalkoztak a viselkedésével, a haciendán levők pedig már megszokták.
Csak azok gondolták, hogy goromba, akik a környékről érkeztek.
Csak a malom sötét részeiből hallatszottak hangok, amitől azonban a
végletekig felháborodott.
– Ó, Ramón – búgta egy lágy hang.
 Ramónnak egy perc ideje sem maradt, hogy válaszoljon erre a csábító
sóhajra, mert felrángatták, és behúztak neki egy jót az állára. A mellény már
nem volt rajta, és ahogy nekitántorodott a falnak, inge alól előbukkant
szőrtelen melle.
Clay nem vesztegetett több időt erre a féregre. Inkább menyasszonyához
fordult, bár fogalma sem volt, mit csinál, ha megtalálja. Mikor meghallotta
az árulkodó neszeket, haragja nem ismert határt, de ugyanakkor el is
keseredett, hogy elveszítheti Lorenát.
Előrenyúlt, és megragadta az apró csuklót, felemelve a lányt, de Carmen
Vega érzéki vonalai ütődtek testéhez. Egy pillanatra meg sem ismerte,
kicsoda. Ki ez az ember? És hol van ő egyáltalán? Mit keres ő itt? De aztán,
mint a hideg zuhany jött a felismerés, és utána a megkönnyebbülés, hogy
nem Lorenát találta itt. Mielőtt azonban megmagyarázhatta volna, fájdalmat
érzett a vállában, mert Ramón vadul ütlegelni kezdte. A fiatalembernek nem
volt sok alkalma gyakorolni ezt a sportot, ezért nem is volt járatos benne, de
ami hiányzott az ügyességéből, azt pótolta a harag.
Clay megfordult az ütésre, és rögtön kapta a másikat az állára.
Túlságosan boldog volt, s nem tudott haragudni egy olyan ütés miatt, amiről
tudta, hogy megérdemli. Ezért aztán ahelyett, hogy a földre teperte volna a
fiút, Clay egyszerűen csak a falnak szorította.
Ramón egy ideig vadul küzdött, de aztán hamar kimerült, és a
fáradtságtól lihegve közömbösen állt a falnál.
– Clay – mondta Carmen jelentőségteljesen –, ha tudtam volna, vártam
volna rád.
Az ajánlat teljesen elborzasztotta. Azon csodálkozott, hogyan találhatta
egy percre is csinosnak. Félretolta és így szólt Ramónhoz:
– Bocsánatot kérek, azt hittem valaki mással van.
Hangja sajnálkozó volt ugyan, de ellentmondást nem tűrő.
Ramón tele volt tehetetlen dühvel. Semmi másra nem tudott gondolni,
csak, hogy móresre kell tanítania ezt a szemtelen embert. Igen, majd
megmutatja neki. Talán nincs olyan erős, mint az észak-amerikai, de majd
használja az eszét, és kitalál valamit. Ramón látta, miként néz Lorenára, és
biztosra vette, a férfi azt hitte, hogy vele van. A gondolatra kegyetlen
mosoly terült szét az arcán, miközben figyelte, amint a hatalmas ember
kimegy a malomból. Ramón megfogadta magában, hogy legközelebb
Lorenával találja majd Clay. Erről gondoskodik.
Ramón visszafordult Carmenhez, most már ismét magabiztos volt.
 – Hol is tartottunk?

A mulatozás zaja kezdett elülni, mikor Clay a főudvar felé tartott.

Mindenhol kereste már, de sehol sem találta Lorenát. Megnézte a szolgák
részét, az istállókat, a munkahelyeket, még a raktárakat, a fürdőházat és a
tetőt is, de sehol sem akadt rá a lányra. A vendégek a szobáik illetve a
szabad ég alatt levő hálóhelyeik felé indultak. Néhány nagyobb társaság az
őrök védelme alatt, a vastag falon kívül vert tábort. A verandán sétálgatva,
Clay több vendégszoba és a kápolna mellett is elhaladt. Mikor Lorena
szobája előtt elment, csak akkor vette észre, hogy a lány szobájának ajtaja
és ablaktáblái is be vannak csukva. Miért nem gondolta rögtön, hogy a
szobájában van? Nem akart arra gondolni, hogy megvádolta, és el is ítélte
Lorenát, mielőtt még bármit elkövetett volna.
Megkönnyebbültség árasztotta el, és gondolkodás nélkül benyitott, mert
biztos akart lenni benne, hogy Lorena ott van és belépett. Ha bárki meglátja,
akkor Lorena jó hírének lőttek, de ő csak azt érezte, szüksége van rá, hogy
lássa a lányt.
Egyetlen szál gyertya égett az éjjeliszekrényen, sárga fénnyel vonva be
az alvó Lorena testét. Clay csendesen becsukta maga mögött az ajtót,
odalépett az ágyhoz, és leült a szélére. A vörös fürtök szinte világítottak a
párnán. Napbarnított ujjaival megérintette ezeket a fürtöket a lány arca
körül, aztán finoman végigsimította a selymes szálakat. Olyan gyönyörű
volt. Clay érezte, szíve megtelik védelmező érzésekkel. Ujjaival
végigsimogatta a lány arcát, az arccsonttól egészen az érzéki ajkakig.
Lorena nagyot sóhajtott álmában, és önkéntelenül is a férfi testéből áradó
melegség felé fordult. Clayt elöntötte a vágy, férfiassága ébredezni kezdett.
Előrehajolt, és ajkaival is követte ujjainak mozgását, de nem állt meg a
rózsás ajkaknál, hanem tovább kalandozott a lány selymesen puha nyaka
felé.
Lorena a magas, fekete férfiról álmodott; mámorító csókjairól, az
ajkairól, ahogy arcáról a szájára, onnan pedig a nyakára siklottak. A férfi
egyik kezével mellét simogatta a hálóing vékony anyagán keresztül,
mellbimbója megemelkedett az érintésre, mintha többre vágyna. Lorena
teste megfeszült az égető simogatás alatt, de az érzés hirtelen megszűnt. A
lány csalódottan sóhajtott, és visszazuhant a mély álomba.
A szenvedély, amit a lány mutatott, szinte elkábították Clayt. Mikor
karcsú teste megfeszült az érintésétől, nagyon kellett uralkodnia magán,
hogy ne engedjen a kényszerítő vágynak, amellyel el akar merülni ebben a
gyönyörű testben. Tudta, ha tovább marad, nem lesz képes abbahagyni,
amit el sem kellett volna kezdenie. Clay elmosolyodott, mikor eszébe jutott,
hogyan viselkedett volna a lány, ha felébredt volna a látogatás alatt. Nem
lett volna ilyen engedékeny, az biztos. Tetszett neki, amiért épp olyan
szenvedélyes, mint amilyen szép, de nem olyan, mint Carmen Vega, hogy
bárkivel megosztja kincsét. Csak vele, igen, csak vele. ő lesz Lorena
egyetlen szeretője, és már alig várta, hogy bevezethesse a lányt a szerelem
gyönyöreibe.
11.

Másnap reggel a Cervantes család barátai és szomszédai az éjszakai

ünneplés és tánc után pakolászni kezdtek, hogy aztán hálát adjanak az
Úrnak és megerősödjenek hitükben.
Nyújtózkodtak és ásítottak. A férfiak a holmijaikat pakolászták, az
asszonyok pedig gyorsan főztek, majd később mind összegyűltek a misére.
A vasárnap általában a pihenés és a látogatások napja a vallásos szertartás
után, de mivel előző éjjel mulattak, és sokak előtt még hosszú út állt, a
vendégek közvetlenül a mise után indultak.
Lorena csodálatos hangulatban ébredt. Nem tudta, miért érzi ilyen jól
magát, különösen ha Clay sértő szavaira gondolt. Valami ismeretlen oknál
fogva azonban, teste tele volt izgalommal. Nem foglalkozott vele, hogy
végiggondolja a dolgokat, belebújt a halványkék gyapjúból készült mexikói
ruhába, ami szinte simogatta bőrét, mikor áthúzta a fején. Ugyanilyen színű
fehér mintás szalag díszítette keskeny csuklóját, s ilyen anyaggal kötötte
hátra a haját, csak néhány apró tincset hagyva az arca körül. Megnézte
magát a régi tükörben és megállapította, hogy az összhatás nem rossz, bár
mindenki más csodásnak tartotta volna.
– Jó reggelt! – köszönt mindenkinek, mikor kilépett a belső udvarra, ahol
az emberek már mozgolódni kezdtek. Míg a belső udvaron és a főudvaron
még csak éppen mocorogni kezdtek, a konyhában már javában folyt a
munka.
Dalia csak a fejét fordította hátra, mikor a lány bejött, egy percre sem
hagyva félbe a munkát.
– Buenos días, chica. Hogy érzed magad?
– Ragyogóan, köszönöm. Mi történik itt? – kérdezte, mert észrevette,
hogy a külső asztalt már megterítették a vendégeknek. – Úgy látom, az étel
már készen van.
– A vendégeknek igen, de señor Ben ma reggel indul, és útravalót
készítünk neki.
– A mise előtt? Miért? – kérdezte Lorena, bár tudta, hogy a karaván
napkeltekor indul, az pedig gyorsan közeledik.
 – Sí, a mise előtt. Menj és nézd meg te is, ha nem hiszed! Azt meg, hogy
miért, nem tudom. Olyan kérdéseket teszel föl, amikre nem tudom a választ.
Kérdezd meg señor Bent vagy señor Clayt! És most tűnés a konyhából, még
sok dolgunk van, az idő pedig kevés. – Dalia kihessegette Lorenát a
konyhából, miközben egyik kezében egy darab szárított húst, a másikban
meg egy kést tartott.
Az udvaron Lorena észrevette, ami korábban elkerülte a figyelmét – az
általános mozgolódást a nagy kapu környékén, amin férfiak jártak ki-be.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte Lorena Pedrótól, aki ott állt a
közelben. – Sokukat nem ismerem.
– Ahhoz a karavánhoz tartoznak, amelyikkel Ben Wakefield utazik. A
holmiját pakolják, és a kerekeket rögzítik, meg hasonlók, mielőtt
indulnának Chihuahuába.
– Chihuahua! Azt hittem Missouriba megy vissza – mondta Lorena
zavarodottan.
– Azt hiszem maga sem tudta, míg tegnap késő este egy lovas nem
érkezett, aki jelezte, hogy egy karaván érkezett Paso del Nortéba.
– Hát, függetlenül attól, hová megy, meg kell keresnem Bent, hogy
elköszönhessek tőle.
Lorena megkerülte a két udvart elválasztó vastag falat, és ott találta Bent
és Clayt, amint éppen beszélgettek. Közel álltak egymáshoz, és nagyon
komolyan beszéltek, észre sem véve a közeledő Lorenát.
– Jó reggelt – köszöntötte őket a lány, mikor a közelükbe ért; Claynek
már a puszta látványa is kellemetlen, de tagadhatatlan örömmel töltötte el.
Emlékeztette magát Carmen Vegára, de azért még továbbra is hevesen
dobogott a szíve.
Clay és Ben egyszerre fordultak felé, mindkettejük arcán kedves mosoly
tükröződött.
– Jó reggelt – válaszolt Ben.
Clay csak mosolygott, miközben szemével végigmérte Lorenát.
Lorena érezte, hogy elvörösödik.
– Igazán, nagy testvérem, nem szép dolog zavarba hozni egy hölgyet –
gúnyolódott Ben.
– Nem vagyok zavarban – jelentette ki Lorena nyomatékkal, mert
megszólalt benne a büszkeség, és nagyon dühös volt magára, amiért ilyen
bután viselkedett. Mielőtt azonban bármit szólhattak volna, folytatta: –
Különben meg, azért jöttem, hogy elköszönjek, Ben. Ha nem menne el, és
tudnám, hogy mikor látom viszont, most megszidnám azért, mert nem szólt
korábban az indulásáról. Ha nem keltem volna ilyen korán, akkor talán egy
porfelhő után kiálthattam volna a köszönésemet!
Ben felkapta Lorenát, megforgatta, aztán magához ölelte.
– Maga aztán nem semmi, hallja! És köszönöm, amiért nem szid össze –
tette hozzá gunyoros alázattal. – Bár nekem úgy tűnik, hogy tegnap este
szóltam.
– Hát igen – ismerte el –, de arról nem, hogy ha el akarok búcsúzni,
akkor a kakasokkal kell kelnem.
– Borzasztóan sajnálom, lustaság kisasszony – ugratta.
– Maga egy gazember, Ben Wakefield. És most, kérem, tegyen le! –
Mosolygó szeme azonban meghazudtolta szavait.
Clay szeme viszont nem mosolygott.
– Igen – mondta szárazon –, tedd le!
Ben elengedte a lányt, aztán hátravetett fejjel kacagni kezdett.
– Lehet, hogy el sem megyek, Lorena. Lehet, hogy párbajoznom kell.
– Maguk ketten, lehetetlen alakok! – mondta Lorena fejét csóválva, s
hosszú tincsei simogatták a hátát. – Szüksége van valamire, mielőtt
elindulna?
– Nem, Lorena, de köszönöm a kedvességét – Ben arcáról eltűnt a
mosoly, amikor komolyan belenézett a szemébe, és kezébe fogta a lány apró
kacsóját. – És köszönöm a szíveslátást ebben a csodálatos házban. Mivel
terveim megváltoztak – mondta, és egy jelentőségteljes pillantást vetett
Clayre hamarosan visszajövök, hogy éljek vendégszeretetükkel.
– Mi ez a dolog, hogy Chihuahuába megy Missouri helyett? –
komolyodott el Lorena arca.
Ben Clayre nézett, aki alig észrevehetően megrázta a fejét, aztán
Lorenához fordult.
– Bennek van egy kis üzleti ügye, amit el kell intéznie.
Lorena kétkedve nézett Clayről Benre, aztán megint Clayre.
– S miért nem tudott erről a dologról előbb? – kérdezte, mert érezte,
hogy Clay nem teljesen a kérdésre válaszolt.
Most Ben válaszolt.
– Azért, mert csak tegnap tudtam meg, mikor megérkezett a küldönc –
mondta őszintén. – És miattam ne aggódjon! – folytatta. – Semmi oka sincs
rá. Most mennem kell. Hamarosan találkozunk.
– Adios – csak ennyit tudott mondani, ahogy a férfi odament a kapuhoz,
s felült a lovára. Miközben figyelte, hogy kisétál a kapun, érezte Clay
közelségét, inge hozzáért fedetlen karjához.
– Aggódik miatta, ugye? – kérdezte Lorena anélkül, hogy ránézett volna.
Clay komoran figyelte az öccse mögött bezáródó kaput, aztán Lorenához
fordult.
– Nem, nem aggódom miatta. Szigorúan üzleti ügyben jár. – Mikor
Lorena hitetlenkedve nézett rá, hozzátette: – Komolyan.
És ez igaz is volt – csak azt felejtette el megmondani, hogy ez az ő ügye,
vagy inkább az ő ügyük – olyan úgy, amit Diego hagyott rájuk. Átkozta
magában Diegót. Hogyan hagyhatott ekkora kavalkádot egyetlen
gyermekére? Bár Clay még mindig nem volt tisztában Diego ügyeivel, azt
azonban tudta, hogy a barátja nagyon nagy bajban volt, mikor meghalt.
Lorena ránézett Clayre, és úgy döntött, felesleges lenne tovább faggatni.
– Azt hiszem, megyek a misére.
Már gyülekeztek a kápolnában, mikor Lorena és Clay megérkeztek.
Hamarosan már az udvaron is padokat kell felállítani, hogy az emberek
onnan hallgathassák a misét. Dalia és Pedro elöl ültek, mikor Lorena és
Clay csatlakoztak hozzájuk.
A szertartás elkezdődött. A zenészek, akik az előző éjjel húzták a
talpalávalót, most olyan dallamot játszottak, amitől Lorena lelkébe béke
költözött. Az oltár fölött lógó keresztet nézte, miközben a pap a tömeghez
beszélt.
Mikor a mise véget ért, Úrvacsorát osztottak, és a gyülekezet hamarosan
reggelizni indult.
Tojás, sonka, bab, gyümölcsök és kenyér sorakozott Lorena tányérján,
mikor elhaladt a konyhaasztal mellett, ahol több vendég is lakomázott.
– Csodálatos volt az ünnepség, Lorena. – Ezt Harold Selig mondta, a
boltos, és bár Lorena nem emlékezett, hogy találkozott volna vele előző
este, tudta, hogy meghívták.
– Igen, nagyon szép volt – csatlakoztak mások is.
Lorena elégedett volt.
– Köszönöm. Örülök, hogy jól érezték magukat.
– Ide üljön le! – kezdett el fészkelődni az egyik asszony, miközben
helyet csinált Lorenának.
– Nem, köszönöm. Kinn fogok leülni a belső udvaron.
Egy hatalmas fa alatt foglalt helyet az egyik elhagyatott sarokban, és
élvezte a csendet. Bármennyire szerette is barátait, meg a szomszédokat,
már vágyott a csöndre, ami majd távozásukat követi. Becsukott szemmel,
lassan rágta a zamatos gyümölcsszeletet, élvezve a kellemes ízt.
– Többet eszik, mint bárki, akit ismerek.
Lorena kinyitotta a szemét, és Clay állt előtte. Ahogy ránézett, a mellén
izgatott remegés futott át, de aztán elmosolyodott.
– Biztos van valaki, aki legalább annyit eszik, mint én – mondta
ingerkedő mosollyal.
– Erről előbb meg kell győznie – válaszolta Clay, és elismerően nézte
mosolyát. – Csoda, hogy nem nyom kétszáz fontot.
– Ne aggódjon, valószínűleg hamarosan elérem.
Clay leült mellé a padra, és falnak támasztott háttal figyelte az udvaron
folyó életet.
– Azt hiszem, jól sikerült a mulatság.
– Búcsú – javította ki Lorena kuncogva.
Clay gúnyosan nézett rá, egyik szemöldökét felvonta, és úgy mondta:
– Igen, búcsú.
Kellemes csendben üldögéltek, miközben Lorena reggelizett, Clay pedig
az udvart figyelte. Mikor a férfi ismét Lorenára nézett, az éppen egy
gyümölcsbe harapott, és egy kevés gyümölcslé végigfolyt az állán. Mielőtt
még odanyúlhatott volna, Clay előrenyúlt, s hatalmas napbarnított kezével
letörölte. Érintése lágy simogatás volt, az állától egészen fel az ajkáig.
Gyümölcsleves ujját a lány ajkaihoz emelte, és mélyen a szemébe nézett.
Lorena önkéntelenül is kinyitotta a száját, aztán szégyenlősen érintette meg
nyelvével a férfi ujját. Clay előrehajolt, mintha meg akarná csókolni, de
ekkor kerékzörgés törte meg a varázst.
A hangra Lorena hirtelen hátrahőkölt, és remegő gyomorral gyorsan
felállt.
– Indulnak a vendégek. – Mikor Lorena megpróbált elmenni, Clay
finoman megfogta a könyökét, és megállította. Kivette a kezéből a tányért,
letette a padra, de egy percre sem engedte el a karját. Aztán a kapu felé
fordította, hogy köszönhessen a távozó vendégeknek.

Ramón és Carmen az elsők között távoztak, egyikük sem várta meg a misét.
Hajnalban véletlenül találkoztak az istállóban, miközben a lovat nyergelték,
és együtt léptettek ki a kapun. Csendben lovagoltak egymás mellett,
mindketten elmerültek saját gondolataikban.
Ramón nagyon szeretett volna minél több időt Lorenával tölteni, de Clay
Wakefield mindig közbeavatkozott. Aztán meglepte Carmennel, és utána
egyszerűen otthagyta őket, mintha teljesen normális lenne, amit tett.
Ramónban forrt a düh.
– Egy pimasz gazember!
A szavai kizökkentették Carment saját gondolataiból.
– Kicsoda?
Ramón Carmenre nézett, aztán az ég felé emelte tekintetét.
– Kell ezt kérdezni? Clay Wakefield, ő. – Ramón a tájat figyelte. –
Mennyire megvetem azt az embert.
Carmen szeme résnyire szűkült.
– Tényleg megveted őt?
Nem is figyelt a válaszra, mert agya sebesen dolgozni kezdett, míg végül
így szólt:
– Igazad van, Ramón. Clay Wakefield valóban egy borzalmas ember. –
Mikor látta, hogy Ramón úgy issza a szavait, mint egy szomjas ember a
vizet, folytatta. – Micsoda szégyen, hogy egy ilyen ember veszi el Lorenát.
– Nem fogja! – üvöltötte Ramón, olyan hangosan, hogy még a feje is
belevörösödött. – Ő az enyém, nem az övé.
Carmen elrejtette mosolyát. Nem kérdezte meg, miért. Ha ennyire bele
van esve Lorenába, akkor biztosan sok időt töltöttek el együtt, ezért inkább
még több olajat öntött a tűzre.
– De nem lesz a tied, ha nem teszel valamit.
Ramón gyanakodva nézett rá.
– Mire gondolsz?
– Arra, Ramón – hangsúlyozott ki minden egyes szót, mert bosszantotta
a fiú lassú felfogása –, ha nem teszel valamit, hogy ezt megakadályozd,
akkor Lorena tényleg Clay Wakefieldé lesz.
Ramónnak az összes vére a fejébe tolult, a szeme kidagadt a dühtől.
– Mit kell tennem?
Carmen elbizonytalanodott.
– Hadd gondolkozzam!
– Tudnom kell! Most azonnal!
– Türelem, Ramón, türelem.
Mikor Paso del Nortéba értek, Carmen elvált Ramóntól. Nyugati irányba
lovagolt a Sierra Madre lábához, ahol egy szűk kanyonban levő tábor felé
tartott. Ha nem tudta volna, hol van, talán meg sem találta volna. Ütemes
hangokat hallott a szakadék felől, és tudta, hogy észrevették, és jelezték
jövetelét. Belovagolt a táborba, és bár látszólag senki sem vett tudomást
jöveteléről, de a lesütött szempillák és előrehúzott kalapok alól érezte
kemény tekintetüket.
Vagy egy tucatnyi ember csellengett a környéken, Carmen azonban nem
sok figyelmet szentelt nekik. Egyenesen egy ideiglenes épülethez ment, és
leszállt.
– Calderón – kiáltotta.
Egy nem túl magas, viszont annál terebélyesebb ember lépett ki a
fénybe. Gombszemét egy párszor körbejáratta, mielőtt a lányra nézett volna.
– Ő – mondta, és bütykös kezével végigsimított borotválatlan arcán. –
Señorita Vega. Mi hozta szerény tanyánkra?
– Van egy ajánlatom a maga számára. Szerezhetne vele egy kis pénzt.
A férfi felnevetett.
– Azért jött ki ide, hogy megmondja nekem, hogyan kell pénzt csinálni?
Jelenleg nincs szükségünk a maga pénzére. – Calderón utált ennek a nőnek
dolgozni. – Már van egy-két dolgunk. Talán máskor, hm?
Carmen ökölbe szorította a kezét, de uralkodott magán.
– Én most nem kis pénzről beszélek. Itt nagyon sok pénzről van szó.
Éppen elégről ahhoz, hogy magának és a barátainak ne kelljen többet…
furcsa munkákat vállalnia.
Calderón kutatón figyelte.
– Jöjjön, üljön le! Mondja el, mi lenne ez a munka!
Carmen körülnézett a táborban, és csak utána követte a férfit. Mikor már
a pislákoló tűz mellett ültek, a kezébe vett egy ócska bádogcsészét tele
kávéval, és rögtön a tárgyra tért.
– Van egy lány, sokak szerint igazi, egzotikus szépség, aki nagyon sok
pénzt hozhatna magának Mexikó Cityben.
Calderón egyre csak figyelte.
– Ki ez a lány?
– Egy szolgáló – vágta rá Carmen azonnal. – Egy szolgáló, akit senki
sem hiányol majd. Valójában, amilyen szép, majd azt gondolják, hogy egy
férfival lépett le.
– Miért beszél nekem erről a lányról?
Carmen fészkelődni kezdett.
Calderón elmosolyodott.
– Mi haszna van magának ebből, csinos señorita?
A nő fekete szeme dühösen villant meg.
 – Azzal maga ne foglalkozzon, nekem mi hasznom van belőle. Magának
egy nagy csomó pénzt jelent. Egy egész vagyont szerezhet vele. Sokan
akarják majd megvenni.
Egymásra néztek.
– Megteszi? – kérdezte Carmen.
Calderón nevetett.
– Sí, megteszem.

Mikor a nagy fakapukat végre becsukták az utolsó vendég mögött, Lorena

felsóhajtott és nekidőlt volna Claynek, ha nem szedi magát össze előbb.
– Erről ennyit – mondta Clay.
– Igen, erről ennyit. Most jöhet a takarítás.
Mindenki segített rendbe tenni a haciendát. Elrakták az asztalokat és a
padokat, elmosták az edényeket. Az asztalterítőket, lepedőket, törülközőket
és más ilyesmit a következő héten esedékes nagymosásra összegyűjtött
ruhák közé tették.
Mire mindennel elkészültek, Lorena fürdött az izzadságban, a tűző
napon.
– Mit szólna egy kis fürdéshez? – kérdezte Clay.
Lorena nem tudta mit feleljen, borzasztóan szeretett volna menni, de
Carmen Vega képe ott kísértett a fejében. Éppen, amikor meg akarta
kérdezni Clayt, hogy érezte magát vele, Pedro megzavarta őket.
– Nagyon jó ötlet. Luz, Jaime menjetek ti is fürdeni Lorenával és señor
Clayjel!
Clay hitetlenkedve nézett az öregemberre, készen arra, hogy élesen
visszavágjon, és helyre tegye, mikor mindhárom lelkes üsző egyszerre
felkiáltott.
– Remek ötlet.
Homlokát ráncolva indult Clay az istálló felé.
– Ha megyünk, akkor igyekezzünk.
Lorena, Luz és Jaime gyorsan utánasiettek, és amikor az istállóba értek,
Lorena megszólalt:
– Valójában nem is kellenek a lovak.
Clay kérdőn húzta fel vastag fekete szemöldökét; valahányszor ott volt,
mindig lovon ment.
Lorena megmagyarázta.
– Ha a hátsó kapun megyünk ki, akkor egyáltalán nincs messze a tó.
 A másik kettő is helyeselt, aztán Jaime hozzátette:
– Sí, señor, mi gyakran úszunk ott.
Clay elgondolkodott, hogy vajon ugyanarról a tavacskáról beszélnek-e,
ahol először találkozott Lorenával, s amelyik mindig olyan távolinak és
félreesőnek tűnt.
A kis csapat végigporoszkált a tóhoz vezető homokos úton. Hát persze,
hogy nem ugyanarról a tóról volt szó. Ez nagyobb volt, öreg nyárfákkal
körülvéve. A rücskös nyárfák közé ezüst nyárfák is keveredtek, és magas fű
rejtette el a területet a kíváncsi szemek elől.
Jaime a térde fölött levágott nadrágban úszott, míg a hölgyek nehéz
muszliningben és nadrágocskában. Mivel a nők gyakorlatilag az
alsóneműikben voltak, a vastag ruhadarabok semmivel sem árultak el
többet, mint a napközben viselt ruháik.
Miután Luz és Jaime is velük volt, Clayt már nem is vonzotta annyira az
úszás, ezért inkább leheveredett a fűben a fa alatt, és lehunyta a szemét.
Hallotta a víz fröcskölését, ahogy úszkáltak és játszottak, és azon
töprengett, hogy a bolondját járatják vele. Mind úgy viselkednek, mint a
kisgyerekek.
Egy idő múlva a csapkodás elcsendesült, ezért Clay kinyitotta a szemét,
hogy megnézze, mi történik. Luz és Jaime a vízben álltak, miközben felfelé
figyeltek a fa teteje felé. Claynek a lélegzete is elállt, mikor meglátta, mit
néznek. A félelemtől szinte remegni kezdett a lába, s egyetlen gyors
mozdulattal felugrott a fűből.
– Mit csinál ott fönn? – üvöltötte.
Lorena huncutul nevetett.
– Bolond, mit gondol, mit csinálok itt fönn? Le akarok ugrani.
– Maga pokoli! – bömbölte, amitől a másik kettő gyorsan kiúszott a
partra és kimászott a hideg vízből. – Jöjjön le… azonnal! – parancsolta Clay
csípőre tett kézzel, azt latolgatva, vajon felmenjen-e érte.
Lorena ellenkezést és dühöt érzett. Miért parancsolgat neki mindig?
Mióta az eszét tudja, azóta ugrál erről az ágról, és csak, hogy megmutassa,
milyen kevés befolyása van rá, lelépett az ágról, és kecsesen belezuhant a
vízbe.
Clay gyomra összerándult, mikor meglátta Lorenát a levegőben zuhanni.
Akkora ijedtséget érzett, mint még soha életében. Mi van, ha rosszul ugrott?
Ha megüti magát a fenéken? És még sok más lehetőség futott át az agyán,
és borzasztó félelmet érzett, hogy elveszítheti. Mielőtt még elemezhette
volna gondolatait, Lorena vizes feje bukkant fel a vízből. Az arcára kiülő
mosoly csak azt eredményezte, hogy Clay riadalma menten haraggá
változott. Tudta, akár meg is ölhette volna magát, és mégis úgy bukkan föl,
mint egy cirkuszi bohóc, készen a nevetésre! Néhány gyors csapással a
parton termett, ahol Clay elkapta a csuklóját, és kirángatta a vízből.
Éktelen düh torzította el arcát. Lorena megpróbált félrelépni, de a
vasmarok keményen tartotta, nem hagyta, hogy elmeneküljön fenyegető
haragja elől.
A férfi anélkül, hogy megmozdította volna a fejét, odaszólt a két
nézőnek:
– Menjetek vissza a haciendára. – sziszegte összeszorított fogakkal.
– Gyere, Lorena! – bátorította Luz.
– Lorena nem. Menjetek már! – Clay sötét szeme úgy izzott, mint a szén,
s egyetlen pillanatra sem kalandozott el Lorena arcáról. A mellkasa csak
úgy zihált az emberfeletti erőfeszítéstől. A lány engedetlensége akár
balesethez is vezethetett volna. Akár meg is ölhette volna magát. Csak a
saját érdekében parancsolt rá.
Luz és Jaime gyorsan összeszedték levetett ruháikat és cipőjüket,
gyorsan magukra kapkodták.
Mikor Clay biztosra vette, hogy elmentek, olyan halkan kezdett beszélni,
amit Lorena alig hallott.
– Meg is sérülhetett volna.
– Már ezerszer ugrottam le onnan – ellenkezett Lorena.
Közelebb húzta magához, úgyhogy Lorenának hátra kellett hajtania a
fejét, hogy láthassa az arcát.
– Legalább öt éve nem csinálta, mivel mindannyian tudjuk, hogy
Angliában volt.
– És mit számít az? – kérdezte villogó szemmel.
– Csak, hogy tudja – szinte már hörgött –, megváltozhatott azóta a
vízszint, és ki tudja milyen törmelék került az aljára; fa, szikladarabok és
más veszélyes dolgok. Másrészt pedig…
Lorena ellenkezve fordította el a tekintetét, bár nem sok
meggyőződéssel.
– Nem kell több dolgot mondania – s érezte, amint zavara egyre inkább
kitörli belőle az ellenkezést, rájött milyen meggondolatlanul viselkedett.
Mikor Clay látta a szemében, az egyetértést, haragja lassan kezdett
elpárologni.
 – Ne tegye ezt még egyszer, kicsim! – Hangja rekedt suttogássá
változott.
Lorena már-már tiltakozni kezdett, de Clay hozzátette:
– Kérem.
Aztán, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy Lorena valóban
életben van, magához ölelte, és büntetésül egy csókot nyomott a szájára.
Lorena halkan tiltakozott. Clay enyhített szorításán, de nem engedte el.
Tüzes ajkait a lányéhoz érintette, aztán forró csókjaival elárasztotta arcát,
egészen a füléig, ahol az apró fülcimpát a fogai közé vette, és finoman
harapdálni kezdte; borzongás futott végig Lorena gerincén, ahogy a férfi
forró lehelete bőrét simogatta. Miután megcsókolta a fülét, ajkaival elindult
az álla felé, le a nyakára. Harapdálta és ízlelgette a lány finom bőrét,
folytatva az utat le egészen a válláig, miközben gyengéden átkarolta a
derekát, s a földre fektette. Kinyitotta ingének nyílását, és megcsókolta a
lány mellét.
A borzongatóan kellemes érzés ellenére a valóság előtolakodott, és
Lorena megpróbált elmenekülni zavarba ejtő érzései elől. Megpróbált
elfordulni a csókok elől, de a vasmarok keményen tartotta. Mikor azzal
próbálkozott, hogy eltolja magától, a férfi elkapta a csuklóját, két oldalt
erősen tartotta, s egyenesen a lány szemébe nézett, válaszok után kutatva,
amiket szeretett volna megkapni.
Clay ismét a lány ajkaihoz fordult, nem akarta elengedni, újra
hozzátapasztotta ajkát a lányéhoz, és megpróbált behatolni a rejtett
mélységekbe. Finoman kóstolgatta, míg a lány nyelve bátortalanul hozzá
nem ért az övéhez. Ettől a bátortalan érintéstől, mintha áramütés érte volna.
Olyan édes volt, ahogy nyelve egyre bátrabb, egyre követelőzőbb lett.
Lágyan becézgette, és közben egy percre sem engedte el, hogy folytathassa
felfedező útját a lány testén.
Lorena megpróbálta eltaszítani magától a férfit és az érzéseket, amiket
keltett benne. Mivel képtelen volt akarata ellen küzdeni, elfordította a fejét,
de csak azt érezte, hogy Clay ajkai érzékien simogatják arcát, majd forró
nyelvével megérinti, és fogaival finoman harapdálja a fülét, amitől remegés
futott végig egész testén, nehézzé téve a lélegzését.
– Clay, ne – suttogta zihálva.
De Clay hajthatatlan volt, ajkaival a lány füléről érzéki nyaka felé
kalandozott, és ettől Lorenát minden józansága elhagyta.
A férfi semmiről sem tudott, csak a lány testéről és szenvedélyességéről.
Abban a pillanatban, ott a kemény földön a teste övéhez simult, és Clay
elvesztette türelmét. Nem akart várni a házasságkötésig. A vágy szinte
elviselhetetlen volt; annyira kívánta, mint soha semmit életében. Lényének
minden ízével őt kívánta, testének minden porcikája lángolt, készen arra,
hogy felrobbanjon. Megszerzi, most azonnal. Akkor legalább hamarabb
össze kell házasodniuk. Miután ezt eldöntötte, fáradhatatlanul űzni kezdte a
vadat, megolvasztotta a lány belsejét, és az már nem tudott ellenállni.
A lány egy utolsó finom mozdulattal megpróbálta eltolni magától, mert
tudta, ha nem teszi, többé nincs visszaút. De minden józan esze elhagyta, és
teljes testével a férfihoz simult.
Lorena átadta magát annak a tűznek, ami immár korlátlanul lángolt
benne, a testén átáramló érzések teljesen magával ragadták. Nyelvével a
férfiét kereste, a férfi egy nyögéssel a szájába fogadta és élvezettel
ízlelgette. Elengedte a lány karját, és az átölelte a nyakát. Miközben a száját
csókolgatta, kezével utat keresett a lány bőréhez. Lassan felhúzta a lány
ruháját, s előbukkantak lágy domborulatai. Csodálattal nézte őket, mielőtt
csókolgatni kezdte volna az egyik édes mellet.
A lányt csodálatos érzések rohanták meg, mikor érezte ajkait a keblén.
Felnyögött, és ívben meghajolt, hogy minél közelebb legyen a férfihoz.
Clay, amennyire csak tudta, felhúzta a ruhát, aztán szája az egyik rózsás
mellbimbót finoman harapdálni kezdte. Egyikről a másikra tapadt, s úgy
ízlelgette, amitől Lorena szinte elalélt. Aztán ajkai ismét a lány száját
keresték, és testsúlyát áthelyezve emelkedett teljesen a lány fölé. Nyelvével
a száját kereste, és ahogy behatolt a szájába, férfiassága a lány hasához
nyomódott. A lélegzete megborzongatta a lányt, mikor mély hangon kérte:
– Ölelj át!
Mikor Lorena tiltakozni próbált, addig csókolta, míg engedelmességre
nem bírta. A tűz egyre nagyobb lánggal égett, lényének belsejéből
táplálkozott, és addig duzzadt, míg teljesen el nem borította. Megtelt
vággyal, olyan tomboló vággyal, amit fel akart deríteni, és ki akart
elégíteni. Lorena csókolgatni kezdte a férfi szemét, arcát.
A férfi ajkai ismét végigkalandoztak a nyakán, le egészen telt melléig.
Végül sikerült minden ruhájától megszabadítani a lányt, és gyönyörű teste
feltárult kíváncsi szeme előtt.
Lorena érezte, hogy hideg levegő érinti testét, de közvetlenül utána a
forró csókokat is. A férfi szájába vette az egyik kemény mellbimbót, s
nyelvével becézgette, újra meg újra, amitől édes, lüktető érzés árasztotta el
Lorenát.
– Ó, Clay! – kiáltotta, és felemelte mellkasát, hogy közelebb legyen a
férfi ütemesen mozgó ajkaihoz.
Ettől az egyszerű mozdulattól Clay, szinte minden önuralmát
elveszítette. Ajkával a lány másik mellét kezdte csókolgatni, majd kezével
megsimogatta a derekát, onnan átcsúsztatta a hasára, s elérte a női test puha
háromszögét.
Lorena ösztönösen elhúzódott, megrémítette az ismeretlen érintés.
– Ne – szólt rá a férfi, és nem engedte el megszerzett kincsét. Ajkaival
újra a lányét kereste, hosszú ujjával pedig egyre csak finoman körözött, de
nem hatolt be, csak simogatta. Lorena végigfuttatta ujjait a férfi izmos
hátán, s lassan, érzékien mozgatni kezdte csípőjét. Vágyakozva tolta fel a
férfi ingét, hogy megérinthesse, ahogy az is megérintette őt, úgy, hogy
semmi se válassza el őket, s semmi se legyen útjukban. De mintha jeges
vízzel öntötték volna le, egyszer csak a nevét hallotta; nem Clay mondta,
hanem valaki más a távolban.
– Lorena!
A hang alig jutott el Clay tudatáig.
– Lorena! – Most már közelebbről hallatszott, sokkal erőteljesebben, ami
arra késztette Clayt, hogy visszahúzódjon, és megszemlélje környezetét.
Lenézett Lorena szenvedélytől égő szemébe, végignézett gyönyörű testén,
és ismét felé nyúlt, megfeledkezve mindenről, míg újra meg nem hallotta a
kiáltást.
– A francba! – szitkozódott rekedten. Pedro volt az, őket kereste.
– Kelj fel, kicsim! Úgy látszik, Pedro téged keres.
Lorena éppen összeszedte magát, mikor Pedro felbukkant a sarkon. A
lány teste még mindig remegett az érzelmektől, de agya már tele volt
hitetlenkedéssel, amiért ez megtörténhetett. Nem mert Pedróra nézni,
visszasietett a haciendára, otthagyva Clayt és Pedrót a tóparton.
Mikor már nem láthatták, meggyorsította lépteit. Zihálása csendesebb
lett, gondolatai viszont annál sebesebben pörögtek és újra elhatározta, hogy
távol tartja magát Clay Wakefieldtől, ettől a lelkiismeretlen gazembertől. És
úgy bánik vele, mintha a tulajdona lenne, s ahogy az apja is bánt az
anyjával. Lorena fájdalommal emlékezett édesanyja magányos nappalaira
és éjjeleire, s mikor apja végre hazajött, édesanyja ahelyett, hogy
összeszidta volna, férje nem túl lelkes karjába vetette magát, hogy aztán
megint egyedül maradjon. Sohasem lesz olyan, mint az édesanyja! Soha!
 Tudva azt, hogy sohasem megy férjhez, Lorena elkeseredetten és üresen
érkezett vissza a haciendára. A fájó borzongás, amit Clayjel érzett a tó
mellett, még ott remegett a testében, s nem engedte, hogy elfelejtse
vágyát…

A tó mellett, Clay szemöldökét ráncolva nézett Pedróra.

– Nem jó az időzítés – mondta és még mindig a testét elöntő szenvedély
járt a fejében.
Pedro csak csuklott egyet. Biztosra vette, hogy Clay el fogja venni
Lorenát, és gyanúját csak megerősítette az úr mostani komor megjegyzése.
Igen, össze fognak házasodni, és bár Lorena még harcol az amerikai ellen,
hosszú távon el sem lehetne jobb párt képzelni ennek a keményfejű
lánynak.
– Nem, Clay, azt hiszem, egyetlen másodperccel sem jöttem hamarabb,
mint kellett.
Clay ránézett az öregemberre, sötét tekintete megenyhült, s vidám
mosoly terült szét az arcán.
– Pedro, azt hiszem, maga olyan, mint egy védelmező édesapa.
– Ki legyen az, ha nem én? – vonta meg a vállát beletörődőn.
– Igen, ki? Azt hiszem, el kell ismernem, igaza volt, Pedro. Tényleg
szüksége volt védelemre. – Clay azonban csak Lorena szenvedélyes testére
tudott gondolni. Egy pillanatig kész lett volna figyelmen kívül hagyni
mindannyiukat, s ha ellenkezik, rákötözni Lorenát egy lóra, átvinni a
folyón, és rákényszeríteni a papot, hogy azonnal adja össze őket. Nagyon
csábító gondolat volt, de eszébe jutott korábbi elhatározása, miszerint várni
fog, még ha ez nem is tetszett neki ebben a pillanatban. Most akarta a lányt,
ebben a pillanatban, akár tetszik neki, akár nem. Józan esze azonban mást
diktált. Hát nem azt szeretné, ha szívesen jönne az ágyába? Akkor pedig
várnia kell. A francba! Clay elgondolkozott, vajon szívesen teszi-e valaha
is. Néha már kételkedett benne.
Mintha csak megérezte volna a másik gondolatait, Pedro megszólalt:
– Tudja, Clay, azt mondják, minél jobban meg akarsz valamit szelídíteni,
annál vadabbul küzd az ellen, amit valaki vagy valami rá akar
kényszeríteni. Mutassa meg neki, mit akar, de ne kényszerítse, hogy úgy
tegyen.
Clay nézte az öregembert, akinek arcára mély barázdákat vésett az idő.
Kételkedett.
 – Majd beadja a derekát, Clay. Én tudom.
– Nagyon magabiztosnak tűnik; miért? – kérdezte Clay, és valóban
kíváncsi volt.
– Azóta ismerem Lorenát, mióta megszületett. Láttam felnőni, és láttam
mindazt, ami ilyenné tette, amilyen.
Clay figyelte az öregembert, és megpróbálta kiszűrni a szavaiból a
mondanivalót.
– Hogy érti ezt?
– Hamarosan megtudja. Legyen türelmes. Minden jóra fordul.
– Maga nagyon bölcs, Pedro – mondta Clay őszintén.
– Nem, nem vagyok bölcs. Csak már régebben vagyok itt, mint maga.
Pedro indulásra készen megfordult, de aztán hirtelen megállt. Anélkül,
hogy visszanézett volna hátraszólt:
– A házasság gyümölcse azok kiváltsága, akik már házasok. – Ezzel
elment, semmi kétséget sem hagyva Clayben az iránt, hogy kitalálta
szándékait.
12.

Lassan teltek a nyári napok, és a hőség, amit Lorena eddig annyira szeretett,
most csak még jobban próbára tette az idegeit. Megint kerülte Clayt, bár
nem került túl nagy fáradságába, mert a férfi ideje nagy részét apja
dolgozószobájába zárkózva töltötte. Mikor kijött, akkor sem volt beszédes
hangulatban, gyakran csak felnyergelt egy lovat, és elvágtatott a város felé.
– A fene egye meg! – szitkozódott Lorena és belerúgott egy útjába került
kőbe. – Ouh! – kiáltott föl fájdalmasan. Leült egy padra, és a lábát
dörzsölgette, közben tekintete a dolgozószoba felé kalandozott, ahol Clay
Wakefield abban a pillanatban ült. Szinte megőrjítette ez a férfi, üvölteni
tudott volna. Még mindig úgy bánt vele, mintha csak egy kolonc lenne a
nyakán, egy nyűg, mintha nem is lennének önálló gondolatai, mintha a
tulajdona lenne! A gondolattól fortyogni kezdett benne az indulat, és csak
olaj volt a tűzre, mikor eszébe jutott, hogyan nézett rá, mikor ledér
nőszemélynek nevezte. Azt azonban figyelmen kívül hagyta, hogy csak
annyit mondott, ledér módon táncolt, és ezért még Pedro és Dalia is
megszidta. Nem, erre nem gondolt. Nem, semmi olyasmire nem gondolt,
ami menthette volna ezt a gazembert. De aztán mindig elfeledkezett
goromba viselkedéséről, és sötét, átható tekintetét idézte maga elé, felidézve
forró csókjait. Valahányszor megpillantotta az udvar másik oldalán vagy
egy őrrel beszélgetni, agyában csak úgy kavarogtak a képek, a férfi bőrét
simogató ajkairól, és kezéről, amint éppen tiltott táncot jár olyan helyeken,
melyek vágyakozva lüktetnek, hacsak a közelébe kerül. Ez egy ördög,
állapította meg Lorena, mert olyan érzéseket kelt benne, amiket nem akart
érezni. Miért nem tud rá is olyan közömbösen nézni, mint más férfiakra,
vagy mint egy barátra, például Ramónra is? Igen, Ramón csak egy barát. De
vajon nem lenne egyszerűbb az élete, ha hozzámenne? Ez megoldaná a
problémáit. Lorena tudta, hogy ő nem akarja kereskedésre adni a fejét, és
nagyon boldog lenne, ha megoszthatná vele a hacienda irányításának
gondjait. És bár azt bizonygatta magának, hogy ez az, amit akar, semmi
örömet sem lelt a gondolatban.
A napok egyhangúvá váltak. Az egyetlen meglepetést az okozta, mikor
Jaime büszkén jelentette, hogy új feladatot kapott: neki kell kilovagolnia
Lorenával, valahányszor csak a lánynak kedve tartja.
– Ki mondta ezt neked? – kérdezte a lány, bár már tudta a választ.
– Señor Wakefield – válaszolta, és büszkén húzta ki magát.
Így aztán nap mint nap kilovagolt; nem tetszett ugyan neki, amiért nem
mehet egyedül, de azért kénytelen kelletlen hálát is érzett, hogy egyáltalán
kiszabadulhat.
Lorena és Jaime nem egyszer jártak Paso del Nortéban barátokat
meglátogatni, meg egy-két dolgot vásárolni. Ramónnal is találkozott néha,
sőt, el is ment meglátogatni a családot El Rancho Escondidón.
Azon a napon túl sokáig maradt a Valdez haciendán, mert
megfeledkezett az időről, s csak akkor jutott eszébe, hogy már otthon
kellene lennie, mikor a lemenő nap hosszú árnyékokat vetett a szobában.
Sietve indult el Ramón, Jaime és Lorena. Jaime átkozódott, hogy elveszíti
újonnan szerzett feladatát, Ramón pedig amiatt, amiért apja ragaszkodott
hozzá, hogy hazakísérje őket. Végigvágtattak a városon, aztán a
megduzzadt folyón, és pont naplementére érkeztek meg Cielo el Doradóra.
– Hol volt? – kérdezte Clay, és düh érződött a hangjából, nem is nézett se
Ramónra, se Jaimére.
– Az El Rancho Escondidón – válaszolta és úgy eltelt az idő…
– Az El Rancho Escondidón! – üvöltötte, mikor meghallotta, hogy
Ramón otthonában járt. Megvető pillantást vetett a fiatal tacskóra.
A harsogó szavaktól és a szemében lángoló dühtől Lorena hátralépett, de
amikor a férfi elkapta a karját, ráparancsolt:
– Be ne tegye oda a lábát még egyszer!
– Be ne tegyem a lábamat! Ehhez nincs joga! – sziszegte mérgesen. –
Nem vagyok a maga tulajdona. Azt teszem, ami nekem tetszik! –
Megpróbálta kiszabadítani a kezét, de hiába. A férfi vasmarokkal szorította.
– Be ne tegye oda a lábát többet! – ismételte meg. – Soha!
– Hangja halálosan nyugodt volt, de szeme feketéllett a dühtől. – És
most menjen a szobájába, amíg valami más büntetést is ki nem találok.
Lorena ellenkezni akart, legszívesebben rúgkapált és sikoltozott volna,
de a szemében villogó fényből valamit kiolvasott, valamit, amitől a hideg is
végigfutott a hátán, és ami jobban megijesztette, mint amennyire elismerte.
Elhúzta a karját, és Clay most már elengedte. De amikor a szobája felé
indult, és a férfi már nem érhette el, a válla fölött hátravetette: – Azt teszem,
ami nekem tetszik!
 Mikor meghallotta a Clayből feltörő morgást, egyenesen a szobájába
szaladt, és levegőt is csak akkor mert venni, mikor már becsukta maga
mögött az ajtót.
Lorenát legalább annyira meglepte, mint bárki mást, mikor Ramón
Valdez rendszeresen kezdett felbukkanni a haciendán, és mindig hozott neki
valami apró ajándékot. Eleinte Clay kurtán-furcsán, mégis udvariasan bánt
vele, nem volt durva vagy elutasító, de nem is biztatta. Idővel, amikor
Ramón látogatásai egyre sűrűbbek lettek, Clay észbe kapott, és gyakrabban
jött ki a dolgozószobából, hogy Lorena után nézzen.
Egyik reggel Clay a dolgozószoba ablakában állt, egyik vállával a falnak
támaszkodva. Egy fintor torzította el csinos vonásait, ahogy bámult kifelé
az ablakon. A pénzügyi feljegyzéseket vizsgálta, minden egyes tételt
átnézett, mióta csak Diego vezette a könyvet. Nem volt megelégedve azzal,
amit talált, és az elutasítás, amit Diego iránt érzett, először Lorena miatt,
most pedig a pénzügyi helyzet miatt, napról napra erősödött. Nem mintha
pénzt akart volna, vagy hogy egy problémamentes haciendára számított
volna, inkább arról volt szó, hogy Diego elintézhette volna ezeket a
dolgokat a lányának. Lorena apja odaígérte a lányát egy olyan embernek,
akit szegény kislány még csak nem is ismert, és most Clay arra ébredt, hogy
még a házat is adósság terheli a feje fölött. Clay nem tudta, mi lesz ennek a
vége. Minél többet foglalkozott vele, annál több visszás dolgot talált.
Pont ekkor mozgásra lett figyelmes a konyhában. Odanézett, és látta,
hogy Lorena jön ki nyomában Daliával. Lorena mosolygott, s a látványtól
Clay torka elszorult. Olyan gyönyörű, gondolta, és az övé lesz.
Lorena Daliára nevetett.
– Azonnal tedd fel azt a kalapot, chica – mondta Dalia csípőre tett
kézzel. – Már így is túl sötét a bőröd. Hamarosan úgy fogsz kinézni, mint
egy vaquero, ezt már mondtam neked akkor is, mikor hazajöttél.
Lorena csak kuncogott, és egy hatalmas darab kenyeret tett a szájába.
Aztán fogta a hóna alá gyűrt szalmakalapot és a fejére kötötte.
– Így – mondta, majd kivette a szájából a kenyeret, s csak egy falatot
hagyva benn, gyorsan elindult az udvaron át az istálló felé.
Clay sebtében elhatározta magát, otthagyta a papírokkal borított
íróasztalt, és a lány nyomába eredt.
Mire néhány perccel később odaért, a kalap, amit Dalia kedvéért tett fel,
már a lány hátán lógott. Clay rámosolygott a huncut Lorenára, és teljesen
megfeledkezve nyomasztó gondjairól, csak a lány társaságát akarta élvezni.
 – Lovagolni indul? – A hangja mélyen és selymesen csengett.
Az El Rancho Escondidón tett látogatását követő összetűzés óta Lorena
még nem beszélt Clayjel. Szíve gyorsabban kezdett verni. Mennyire
hiányzott a hangja. Megfordult, azt nézve, vajon mit akarhat, és látta, hogy
széles mosoly ül az arcán. Még a lélegzete is elállt, olyan jóképű volt.
– Igen – válaszolta kifulladva, és remélte, hogy nincsen vajfolt az arcán.
Clay megpillantotta Jaimét egy felnyergelt lóval.
– Jaime, ma én lovagolok ki Señorita Cervantesszel.
Lorena gyorsan elfordult, nehogy Clay meglássa az izgalmat a
szemében. Pontosan olyan, mint az apja, emlékeztette magát, de abban a
pillanatban semmi más nem érdekelte, csak hogy vele lehessen.
Néhány perc múlva kinyílt a nehéz kapu, és utat engedett nekik az
előttük elterülő földek felé. A gabona már érett, hamarosan lehet aratni.
– Úgy olvastam Diego naplójában, hogy szeptemberben szoktak
szüretelni – mondta, és tekintetével a szőlőt fürkészte.
– Igen ott van a szőlőskert a kanyar mögött. Több mérföldnyi távolságról
is jönnek segíteni az emberek. Emlékszem, jó mulatság szokott lenni –
mosolygott Lorena az emlékezéstől.
A lovak lesétáltak a hegyen a szőlő irányába, amiből mazsola, bor és
konyak készül majd. Clay szinte érezte hogyan tűnik el minden feszültség
Lorena testéből, ahogy közeledtek a szőlős felé. Kicsit oldalra fordult, hogy
láthassa, és úgy találta, a lány szinte észre sem veszi jelenlétét, mivel
teljesen elmerült a gondolataiban.
– Ugye szereti ezt a földet? – kérdezte.
A lány felsóhajtott.
– Igen. Ez az otthonom, de legjobban a szőlőskertet szeretem.
– Angliát nem szerette? – faggatta, bár biztosra vette, hogy tudja a
választ.
Lorena felnevetett.
– Eleinte utáltam.
– Tényleg? Miért? Azért, mert lányokkal kellett táncolnia, és
oltárterítőket kellett hímeznie? – incselkedett finoman a férfi, mert
emlékezett még korábbi beszélgetésükre.
Lorena gúnyosan nézett rá vissza.
– Hát ennyi nem elég?
A lovak elégedetten lépkedtek, miközben Lorena ismét elmerült a
gondolataiban. Egy kis idő múlva így szólt:
 – Az egész világom a feje tetejére állt. Édesanyám nem sokkal azelőtt
halt meg, és apám egy idegen országba küldött. Angliában az emberek más
nyelvet beszéltek, más ételeket ettek, és az időjárás is más volt. – Egy
pillanatra megállt, mielőtt folytatta volna. – Nem tudtam megszokni az
éghajlatot. Apám azt mondta, nekem az lesz a legjobb, ha elmegyek, de
még ma sem tudom, miért.
Clay szinte itta a szavait, és maga előtt látta az alacsony, magányos
kislányt, akit elküldenek. Hogyan tehetett egy apa ilyet a gyermekével?
Clay összeráncolta a szemöldökét, de Lorena nem akarta, hogy sajnálja,
ezért hirtelen felderült.
– Valójában aztán, minden jobb lett – mondta, és legjobb barátnőjére,
Anna Montgomeryre gondolt. – Gondolja csak el, ha egész életemet a tűző
napon töltöttem volna, már úgy néznék ki, mint az országút.
A férfi arca felderült, ezért Lorena folytatta, mert azt szerette volna, ha
mindig mosolyog. – És az egész tetejébe, ha nem tanítottak volna meg,
hogyan kell egy hölgynek viselkedni, nyugodtnak és engedelmesnek lenni,
nem lehetne velem bírni.
Ez a megjegyzése viharos kacajt váltott ki a férfiból.
– Nyugodt! Engedelmes! Sok melléknevet használnék a maga
jellemvonásainak ecsetelésére – jelentőségteljes mosollyal nézett rá –, de
nem szerepel közöttük a „nyugodt” és az „engedelmes”.
Lorena is nevetett, s tudta, hogy a férfinak igaza van.
Clay a fiatal lányra gondolt, akit belöktek az életébe, s aki az izgalom és
a szenvedély, a nyugalom és a félénkség keveréke volt. Egyik percben meg
tudta volna őrjíteni józanságával, a másikban pedig a vágy veszi el az eszét.
Sok minden keveredett benne, egyetlen csomagba összezárva – az ő
csomagjába. A gondolat roppant elégedettséggel töltötte el. Hirtelen nagyon
sürgős lett neki, hogy feleségül vegye, és elgondolkodott, vajon mennyi
időbe telik, míg meghódítja. Egy pillanatra úgy gondolta, egy percet sem
vár, de amikor átgondolta, lehűtötte vágyát, s nem siettette. Azt akarta, hogy
az annyira kívánja őt, mint ő a lányt.
Csak lovagoltak, míg észre nem vették a lovasok közeledtét jelző
porfelhőt. Clay előhúzta a puskáját, és megtévesztő nyugalommal fektette
karjára, hogy bármikor használhassa, ha a szükség úgy hozza. Ültek és
vártak, egyikük sem beszélt, kíváncsian figyelték, ki jön. Ahogy a két ló
közelebb ért, Lorena megszólalt:
– Ez Ramón, de nem tudnám megmondani, kivel van.
 Clay a lovasokról Lorenára fordította a szemét, szemmel láthatóan nem
örült a hírnek.
– Honnan tudja, hogy Ramón az?
Lorena elmosolyodott.
– Mindig ugyanazon a lovon lovagol, egy gyönyörű lovon, amit nagyon
szeretek.
Claynek nem tetszett a dolog, egy cseppet sem. Egyedül azért engedte
meg a fiatal tacskónak a látogatásokat, mert meglepte a búcsúkor – és mert
nem jutott eszébe semmi jó ok, amiért ne engedhetné.
Lorena mosolya eltűnt, mikor a lovasok közelebb értek.
– Úgy tűnik, a maga barátnője, Carmen Vega van vele.
Most Clayen volt a sor, a mosolygásban.
– Ugye nem féltékeny?
– Ne nevetesse ki magát, señor!
Clay hangosan kacagott, Lorena pedig dühösen ráncolta a homlokát.
Ramón léptetett melléjük, és mikor észrevette a fegyvert, kelletlenül
elvigyorodott.
– Úgy látom az üdvözlési szokások megváltoztak Cielo El Doradón,
mióta utoljára jártam itt.
Lorena csak nevetni tudott.
Clay és Ramón is őt nézték, Clay tetszéssel, Ramón pedig büszkén.
– És ha szabad tudnom, mi ilyen szórakoztató? – kérdezte Ramón
mereven ülve a nyeregben. Carmen egy szót sem szólt.
– Jaj, Ramón, sajnálom. Csak azért nevettem, mert már korábban is
hallottam ezeket a szavakat.
Csak Clay és Lorena értette miről van szó, mindketten emlékeztek rá,
amikor Clay belovagolt a haciendára, és Lorena fegyverrel a kezében
fogadta. Ramón még mindig nem tudta, hogy rajta nevetnek-e.
Lorenát bántotta, amiért ilyen goromba volt, és szívélyesen hívta
Ramónt, hogy látogasson el a haciendára, aztán legszívesebben magába
rúgott volna, mikor rájött, hogy akkor Carment is meg kell hívnia.
– Gracias, Lorena – mondta Carmen mosolyogva. – Örömmel
elfogadjuk.
Lorena félrenézett Clay sötét tekintete elől, és gyorsan megsarkantyúzta
a lovát, hogy elkerülje az összetűzést a férfival.
Ramónt legalább annyira meglepte a meghívás, mint bármelyiküket, de
kellemes meglepetés volt, mivel még mindig bosszantotta; ahogy Clay
Wakefield viselkedett vele a búcsún. Ezért aztán gálánsán elfogadta az
ajánlatot, és elégedetten konstatálta, a dühöt Clay szemében.
Clay vissza akarta vonni Lorena meghívását, de tudta, emberevőnek
tartanák, ha megtenné. Így csak a bajusza alatt káromkodott, és döbbenten
vette észre, mennyire tetszeni akar Lorenának. Ilyenkor azt akarta, hogy
legyenek túl a szertartáson, és kész. Örülni fog, ha a felesége lesz.
Visszalovagoltak Cielo el Doradóra, Lorena és Ramón a közös
ismerősökről és rokonokról beszélgettek, miközben Clay vészjóslóan
ráncolta a homlokát, Carmen pedig kicsit lemaradva, halvány mosollyal az
ajkán követte őket. Clay eljutott arra a pontra, amikor már nem érdekelte,
mit gondol róla Lorena, és kész volt arra, hogy elküldi ezt a tacskót, de
ekkor a főkapu kinyílt és beengedte őket. Csalódottan vetette oda a kantárt
Jaimének, és aztán egyetlen szó nélkül elment.
Dalia és Pedro egy csésze kávé mellett üldögéltek a konyhában. Hirtelen
abbahagyták a beszélgetést, mikor meglátták, hogy Clay viharzik keresztül
az udvaron, elsötétült arccal. A dolgozószoba felé tartott, Lorenának pedig
színét sem látták.
– Úgy néz ki, mint aki ölni készül – állapította meg Dalia.
– Sí, ez igaz – helyeselt Pedro.
– Kíváncsi vagyok, mit csinált már megint Lorena? – mondta Dalia a
fejét csóválva.
Pedro elnevette magát.
– Miből gondolod, hogy ő bosszantotta fel?
Dalia fáradtan mosolygott Pedróra.
– Mindketten ismerjük Lorenát. Csak abban bízom, hogy nem annyira
vészes a dolog, és minden visszarendeződik úgy, ahogy volt.
– Sí kemény napokat éltünk át mindannyian. Szinte tapintani lehetett a
feszültséget.
– Pedro, mi lesz ebből a dologból? Nem mehet ez így örökké. Az
emberek majd beszélni kezdenek, hacsak nem beszélnek már most is. Nem
helyes, hogy egy egyedülálló fiatalember él itt Lorenával.
– Senki sem beszél semmit, Dalia – nyugtatta meg Pedro a feleségét, és
kezébe vette dundi kacsóját –, és semmi rossz sincs benne, míg mi ketten itt
vagyunk, és vigyázunk rá.
– De hova vezet ez a dolog? – kérdezte izgatottan, és elhúzta a kezét. –
señor Wakefield elmegy, és hagyja, hogy Lorena irányítsa a haciendát,
ahogy szeretné? – Mielőtt Pedro válaszolhatott volna, folytatta. – Nem, azt
kétlem. Ha van keményfejű és uralkodni vágyó ember, akkor ez az amerikai
az. Őszintén szólva, az öreg señorra, Diego édesapjára emlékeztet.
A két öreg egy pillanatig csendben ült, szívesen emlékeztek arra az
emberre.
– Dirigálós volt, az igaz, de igazságos – mondta Dalia.
– Igazságos, igen, de Clay is az.
Dalia érdeklődve nézett férjére, azt a férfit tanulmányozva, aki negyven
éve a férje és bár meg akarta cáfolni a szavait, tisztában volt vele, hogy nem
tudja.
– Úgy tűnik nekem, mintha nagyon kedvelnéd Clayt. Nem akarod, hogy
elmenjen, ugye? – Ez inkább vádnak hangzott, mint kérdésnek.
Pedrónak alkalma sem volt válaszolni, mert Lorena lépett be az udvarba
Carmennel és Ramónnal. Dalia szeme kigyulladt; Pedróé pedig elsötétült.
– Most már tudom, miért aggódik Clay – jegyezte meg.
– Sí, ez igaz. De én Ramónnak örülök, ha Carmen Vegának nem is – tette
hozzá aggódva. – Ramón tökéletes férje lehetne Lorenának, és ez minden
gondot megoldana.
– Ebben tévedsz, asszony! Ramón nem hozzá való. Lorena jobbat
érdemel, mint az a fajankó, aki mindent ezüsttálcán kapott. Az a fiú egy
napot nem dolgozott. És ebben az országban ez bűn – mondta Pedro
undorral.
Daliát meglepte férje hangjának túlfűtöttsége, még sohasem hallotta,
hogy rosszat mondott volna Ramónról.

Ramón sűríteni kezdte látogatásait, amikor észrevette, hogy a beképzelt

amerikai magának akarja Lorenát. Biztosra vette, hogy Lorena nem tud az
idegen érzelmeiről, bár az igazság hatalmas betűkkel volt Clay Wakefield
képére írva, valahányszor csak Lorenára nézett. De Ramón azt is tudta,
hogy bár az amerikai meg szeretné kapni Lorenát, a lánynak egy cseppet
sem tetszett a pimasz amerikai. És ebből akart előnyt húzni. Talán Clay
Wakefield hatalmasabb, gazdagabb, és egy egész hadsereg áll a
rendelkezésére, nem tudja megszerezni Lorenát. Azzal nem törődött, hogy
addig nem kellett neki a lány, míg észre nem vette, Clay Wakefield
mennyire bolondul utána. Elragadtatta a változás, amin a lány távolléte alatt
átment, ezért aztán magabiztosan állította, miszerint mindig is szerette, s
egymásnak teremtették őket, ezzel próbálva igazolni mindazt, amire
készült.
 Többet nem tehetett Clay az ügyek tisztázására, míg Ben meg nem jön
Chihuahuából. Minden szekrényt és fiókot alaposan átkutatott, de semmi
újat nem talált. Biztosan Chihuahuában van a válasz, és Ben most azokat
keresi. Clay hálás volt testvérének a segítségéért, mert nagyon nem akart
elmenni a haciendáról úgy, hogy a dolgok a levegőben lógjanak. Legalábbis
ezt mondta magának. Nem akart arra gondolni, hogy hosszas itt
tartózkodásának bármi köze is lenne Lorenához. Nem, azonnal indul, amint
Ben végzett a munkával.
Miután Clay minden területet rendbe tett, a haciendán simán folytak a
dolgok, mindenki tudta mi a kötelessége. Mikor ellenőrző kőrútjait tette,
beszélgetett az emberekkel, méltatta munkájukat, és válaszolt a kérdéseikre.
Mivel az elmúlt hónapokban jól végezte munkáját, már semmi szükség sem
volt rá. Szándékosan intézte így, mert úgy tervezte, hogy amint végez Diego
ügyeivel, azonnal indul vissza Missouriba. A haciendának az ő közvetlen
irányítása nélkül is kifogástalanul kellett működni. Ez a terv azonban már
nem tetszett neki olyan nagyon.
Clay kilovagolt volna, talán a városba is elment volna, hogy
elmeneküljön a gondolatai elől, de mivel ott volt Ramón, nem akart távol
lenni. Ezért inkább felment a tetőre, és elfoglalta az egyik őr helyét. Már jó
ideje nem támadtak az indiánok, de Clay szükségesnek érezte, hogy
legalább egy-két őr mindig legyen szolgálatban, éjjelenként többen is, főleg
amikor mozgolódásról kaptak híreket. Az őrök nemcsak az indiánoktól
védték meg őket, hanem az egyre nagyobb számban felbukkanó banditák
ellen is. Clay úgy érezte, jelenleg a banditák nagyobb veszélyt jelentenek,
mint az indiánok.
A nap erősen tűzött Clay fejére, miközben a tájat fürkészte. Csak egy-
egy nyúl bukkant fel néha az egyébként csendes vidéken. Gyöngyöző
kacagás hallatszott föl hozzá, és ő keményen összeszorította fogait. Mióta
Carmen és Ramón megérkeztek, Lorenát olyannak látta, amilyennek csak
nagyon ritkán, mióta Cielo el Doradón tartózkodik. Az ellenségeskedés és a
dühkitörések eltűntek, helyette egy vidám, gondtalan leányzó bukkant fel,
aki szerinte teljesen elbűvölte Ramónt. Clay lenézett az udvarra. Carmen
sehol sem látszott, Ramón és Lorena azonban nagyon jól mulattak valamin,
úgy nevetgéltek és sutyorogtak, mintha jegyesek lennének. Clay ott és
akkor elhatározta magát: ha holnap reggelig nem tűnik el ez az arcátlan
fiatal tacskó, akkor kidobja, akár tetszik Lorenának, akár nem. Azzal, hogy
engedélyezte Ramón maradását, azt akarta megmutatni Lorenának, nem is
olyan rossz ő, mint amilyennek a lány képzeli. Abban is reménykedett,
hogy talán Ramón távozása ellenére, Lorena jó hangulata még tart egy
kicsit. Ellenben ha el kell küldenie Ramónt, és Lorena hűvös viselkedése
visszatér, ám legyen. Ezzel az elhatározással visszahívta az őrt.

Carmennek várnia kellett egy ideig, míg Ramónnal négyszemközt

maradhatott. Látta milyen pillantást vet egymásra Clay és Lorena, és tudta,
hamarosan tenni kell valamit. Clay már nem vár sokáig, hogy előálljon saját
terveivel. Ezen töprengve kereste meg Ramónt, és félrevonta egy
elhagyatott sarokba, ahol senki sem hallhatta őket.
– Mit akarsz, Carmen? – kérdezte Ramón.
– A te kis Lorenádról van szó. Ha meg akarod tartani, akkor el kell
vinned innen. El kell venned, de mindketten tudjuk, hogy Clay Wakefield
ehhez nem adja beleegyezését. Ezért éjszaka kell kiszöktetned, minél előbb.
Clay arra készül, hogy megszerezze magának.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Mert van szemem, estupidó!
Ramón méltatlankodva hebegett, de mielőtt hangot adhatott volna
haragjának, Carmen folytatta.
– El kell vinned innen, Ramón, vagy elveszíted.
Ramón azonban túlságosan tisztán emlékezett milyen dühös volt Clay,
mikor egyszer korábban megpróbálta megszöktetni Lorenát.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nem fogom megszöktetni. – Aztán egy
kicsit megnyugodott. – Megnyerem magamnak. Csak várd ki a végét!
– Dalia, az étel csodás, mint mindig – dicsérte meg Clay a vacsorát
kitörő jókedvében, mert biztosra vette, hogy másnap távozik Ramón.
A dadus elégedetten mosolygott, és azon töprengett, vajon mi okozhatta
Clay jókedvét.
– Gracias, señor Clay.
– Kaphatnék még egy tányérral ebből a ragyogó enchiladasból! –
kérdezte.
Lorenából majdnem kibuggyant a nevetés. A férfi már-már udvarolt a
dadájának.
Dalia méltóságteljesen szolgálta fel a forró csiliszószt, sajtot, hagymát és
kukoricalepényt.
– Gracias – mondta Clay mosolyogva, és még jobban levette Daliát a
lábáról, mivel az anyanyelvén szólt hozzá.
 – Jaj istenem! – motyogta Lorena a szalvétájába.
Minden szem felé fordult.
– Mondtál valamit Lorena? – kérdezte Clay gonoszul.
– Nem, semmit – válaszolta, s édes szavaitól csak fokozódott a
gonoszság Clay tekintetében. – Csak a torkomat köszörültem.
Mikor Clayt kivéve mindenki elfordult, Lorena gyerekesen kinyújtotta rá
a nyelvét.
Clay kitörő nevetése még Lorenát is megdöbbentette, aki borzasztóan
elpirult. A férfi előrehajolva megkérdezte:
– Megosztaná velem?
Clay megkegyelmezett Lorenának, és Pedro felé fordult.
– Hogyan működik a malom, Pedro? – kérdezte.
– Jól. Mióta megcsinálták, egyszer sem romlott el. A víz áramlása sokkal
jobb, és a tengelyek is olajozottak.
Lorena élvezettel hallgatta a beszélgetést. Nem tudta biztosan mit forral
Clay, de valami oknál fogva, mintha meg akarná nyerni Pedrót és Daliát,
bár mindenki tudta, hogy Pedro már rég az ő oldalán áll.
A beszélgetés folytatódott, és Lorena észrevette, hogy ha Clay igazán
akarja, egyszerűen ellenállhatatlan. Felnevetett, mikor elképzelte Daliát,
amint képtelen visszautasítani egy ilyen embert. De aztán elkomolyodott.
Tudta, hogy Clay Wakefieldnek valóban nem lehet ellenállni.
Ramón is ott volt, és Lorena teljes lélekkel megpróbálta bebizonyítani
magának, hogy őt nem ejtette csapdába Clay, egyszerűen csak abban a
korban van, amikor természetszerűen vonzódik a férfiakhoz, s ez
egyszerűen természetes kíváncsiság.
Ilyen szemszögből nézve Clay veszélyesebbnek tűnt, mint valaha. Itt van
egy ember, akibe könnyedén beleszerethet. Soha!, mondta magában. Csak
vágyat ébreszt benne ez a férfi. Ha egyszer kielégítette ezt a vágyat, elmegy
dolgára, és még csak nem is sokat gondol rá.
– Lorena – szakította félbe Ramón a gondolatait. – Lenne kedved sétálni
egyet a haciendán? Az éjszaka hűvös, tiszta az ég.
Lorena arra gondolt, hogyan esett áldozatul Clay vonzerejének, ezért
amikor Ramón megkérte, nem utasította vissza, mint előző este tette, s igent
mondott, hogy megszabaduljon Clay zavaró jelenlététől.
– Szívesen, Ramón – válaszolta, miközben rá sem nézett Clayre.
– Ha megbocsátanak – küldött Ramón egy fensőbbséges mosolyt Clay
felé.
 Clay csak ült a székében, mikor kimentek. Dühös volt, amiért ez a fiatal
ficsúr nyíltan megpróbál szembeszállni vele; dühös, mert Lorena elment
vele; és magára is dühös volt, mert érezte, semmit sem tehet, hogy
megállítsa őket. De mégis, javította ki magát. Végül is, miért olyan fontos
az, hogy a lány is akarja a dolgot? Már régen meg kellett volna neki
mondani, hogy összeházasodnak, túl lenni rajta, és mehetett volna vissza
Missouriba, ahová tartozik. Nem volt hozzászokva, hogy nem ura a
helyzetnek, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Ezzel az asztalra dobta
szalvétáját, s hátralökte a székét, amit szinte felborított a hatalmas lendület.
– Ebből elegem van – motyogta maga elé.
Kiment az udvarra, és növekvő haraggal látta, hogy azok ketten sehol
sincsenek.
Lorena hagyta, hogy Ramón a haciendán átfolyó acequiához vezesse.
Egy kicsit visszatartotta, mikor észrevette, hogy egy elhagyatott hely felé
igyekszik, ahol a többi arra járó nem láthatja őket. Mikor Ramón látta, a
lány kedvesen elmosolyodott, amitől Lorena ostobának érezte magát, amiért
nem bízik benne.
– Arra gondoltam, szeretnéd a lábadat a vízbe mártani, mint mikor kicsi
voltál – mondta Ramón, Lorenát az elmúlt szebb időkre emlékeztetve.
– Igen, az jó lenne.
Lorena nem vette észre, milyen vidám fény csillant meg Ramón
szemében, mikor nem nézett oda.
– Már nem vagy gyerek, Lorena.
A lány ránézett, egy kicsit zavarba ejtették a szavak.
– Asszony lettél – magyarázta, és mereven nézte a lány száját.
Lorena érezte, hogy meg akarja csókolni. Hátrálni kezdett, de aztán úgy
gondolta, itt a legjobb alkalom, bebizonyítani magának, hogy nem Clay
ébreszti benne azokat az érzéseket, hanem maga a csók.
Ramón közelebb hajolt, ajkával megpróbálta megérinteni a lányét. Mikor
az nem tiltakozott, merészebb lett, és keskeny ajkait az övéhez nyomta, míg
Lorena úgy nem érezte, hogy kiserken a vére. Azt várta, hogy kellemes
érzés árasztja el testét, de csalódott. Csak beteges viszolygást érzett. Semmi
bizsergés, nem kezdett lángolni a bőre, csak undorodott Ramón csókjától és
magától, amiért hagyta neki.
De nem volt ideje tovább ezen gondolkodni, mert Ramón hirtelen
hátralépett mellőle. Egy pillanatra megkönnyebbülést érzett, de egy
fájdalmas nyögés magához térítette.
 Megfordította a fejét, s meglátta mi történik. Teljesen megbénult egy
pillanatra, mikor látta, hogy Clay jobb ökle Ramón hasát éri.
Ramón szemében vadság tükröződött. Rávetette magát Clayre, keze járt,
mint a cséphadaró, aztán szerencsésen összetalálkozott Clay jobb szemével.
Ennek ellenére Clay tovább püfölte a fiatalembert, míg Lorena végre
magához tért.
– Állj! Állj! Megöli – sikoltotta, és közéjük vetette magát.
– Jobb, mint amit megérdemel – zihálta Clay.
Ramón a fájdalomtól nyögdécselve feküdt a földön, mint egy hústömeg,
orrából folyt a vér.
– Nézze, mit tett vele! – sikoltotta Lorena, és az összevert ember fölé
hajolt. Mielőtt még megérinthette volna, egy karjára fonódó vasmarok
durván felemelte.
– Mit csinál? – kiabálta.
– Beviszem a házba.
– Ez nem lehet igaz! Majdnem megölt egy embert, anélkül, hogy bármi
oka lett volna…
Clay félbeszakított azzal, hogy maga felé fordította, és gyilkos pillantást
vetett rá.
– Nagyon sok okom volt rá. Jól vésse ezt a csinos kis fejébe. Maga az
enyém, senki másé, és senki sem érintheti meg azt, ami az enyém.
Clay belenézett Lorena zöld szemének háborgó mélyébe. Mivel még
sohasem volt szerelmes, nem vette észre, milyen érzés kezd növekedni
bensőjében. Ehelyett csak azt látta, amit látni akart – hogy a lány az övé, és
ő vigyáz arra, ami az övé. Ha sejtette volna az igazságot, csizmájával
taposta volna el az érzést, mint egy növény új hajtását.
– Én… nem… vagyok… a magáé – mondta a lány, és kitépte a karját a
szorításból, ami csak Clay meglepettsége miatt sikerülhetett. Gyorsan
sarkon fordult, agyában kavarogtak a gondolatok, és Ramónról teljesen
megfeledkezve a ház felé indult. Zúgott az agya. Nem tudta, mit akart
mondani Clay. Elképzelhető, hogy van valami igazság a szavaiban?
– Az lesz, ha a feleségem lesz – hallotta.
Vissza se fordult, mert félt, hogy meglátszik a bizonytalanság az arcán.
– Ez lényegtelen, señor Wakefield, mert sohasem megyek magához.
Clay nem akarta, hogy így legyen, és átkozta is magát ostoba szavaiért,
de azt is tudta, most már beszélni kell neki az eljegyzésükről.
– Lorena – mondta lágyan, a harag minden nyoma eltűnt –, gyere ide
kicsim, beszélnünk kell.
Borzasztóan szeretett volna elmenekülni, de tudta, hogy az igazság elől
nem menekülhet, ezért csendesen odament a rá váró hatalmas alakhoz.
Nem gondolt Ramónra vagy a szolgákra, akik oda gyűltek megtudni, mi
az oka a zűrzavarnak. Egyedül a férfit látta, saját szívdobogását érezte.
Ahogy a lány büszke, kicsit felfelé fordított arcába nézett, nem találta a
szavakat. Ha valaha elképzelte volna, hogyan kéri majd meg a lány kezét,
akit el akar venni, amit nem tett soha, biztosan nem így képzelte volna.
Látta makacs tekintetéből, hogy nem fog örülni a hírnek. Clayt meglepte,
bár nem kellett volna, hogy Lorenát egyáltalán nem villanyozta fel a
házasság gondolata. Magában Clay mindig azt hitte, ha majd megtudja,
Lorena el lesz ragadtatva.
– Össze fogunk házasodni, Lorena – közölte. – Ez volt édesapjának
utolsó akarata, és a papírokat még halála előtt aláírta. Cristobal atya már
minden szükséges előkészületet megtett.
Lorena nagyon megdöbbent. Hogyan tehetett ilyet vele az apja? Alig
tudta elhinni, hogy ott áll és ezt hallgatja! Egy férfi, akit alig bír elviselni,
arról beszél, hogy összeházasodnak, mintha csak valami üzleti ügyről lenne
szó. Mi van a fél térden tett örökre szóló eskükkel? Lorena nem tudta, mit
szóljon, sarkon fordult, és bement a házba, észre sem véve a köréjük gyűlt
tömeget.
Clay figyelte, hogyan távolodik a lány. Érzelmei teljesen
összezavarodtak. Haragudott a lányra, amiért otthagyta, és magára, amiért
ilyen szerencsétlen időpontot választott. Dühős volt, mert a karjába akarta
venni, és addig csókolni, míg el nem múlik az ellenállása, és annyira akarja
őt, mint amennyire ő akarja a lányt. Mérge összekeveredett a méltóságteljes
visszavonulás miatt érzett büszkeséggel. Lorena egy olyan lány, akivel
igazán elégedett lehet az ember, és ettől határtalanul boldog lett. Tudta,
hogy sohasem lesz könnyű vele az élet, de, uh, a jutalom megéri.
Az emberek suttogása térítette magához gondolataiból, éppen időben,
hogy elkapja a pillantást, amit Ramón és Carmen váltott, de nem
tulajdonított neki jelentőséget. Így szólt Pedróhoz:
– Lássa el ennek a bolondnak a sérüléseit, aztán bocsássa útjára!
Visszaélt a vendégszeretetünkkel.
Dalia dühöngött az események ilyetén fordulata miatt, Pedro azonban
szélesen vigyorgott, miközben felsegítette a megpuhított Ramónt. Igen,
gondolta Pedro, helyes. Clay és Lorena kapcsolata tartós lesz, ha már
túljutottak ezen a stádiumon, mikor Clay úgy érzi, neki kell uralkodnia, és
nem hallgat a szívére. Hamarosan Lorena elfelejti, hogy félt a házasságtól,
mert azt hitte, minden házasság olyan, mint a szüleié volt. Tudta, hogy
emlékszik magányos édesanyjára, aki nem szerette a haciendát, és aki még
akkor sem volt boldog, amikor férje itthon volt. Lorena szerette édesapját,
akinek nyugtalan vére egy percre sem hagyta, hogy egy helyben megüljön.
A lánynak csak töredékes emlékei vannak szüleiről, és ezek egyáltalán nem
könnyítették meg, hogy olyan életet éljen, amilyet élnie kell. Pedro érezte, a
lány azért küzd Clay ellen, mert attól fél, olyan, mint az édesapja. De ebben
téved. Clay és Diego olyanok voltak, mint ég és föld. Clay tudja, mi a
kötelesség; Diego nem tudta. Clay Wakefield tökéletes férje lesz Lorenának,
és Pedro remélte, hogy csak idő kérdése, és erre a lány is rájön. Gondolt rá,
hogy beszél Clayjel, de amint végigfutott a gondolat az agyán, máris
elvetette. A hatalmas amerikai nem az a típus, aki tanácsokat fogad el, még
akkor sem, ha jó szándékkal adják.
Pedro ekkor feleségére nézett, ő is beadja a derekát, mint Lorena is, ezt
biztosra vette.
13.

Lorena annyira tele volt félelemmel, mikor felébredt, hogy legszívesebben

visszaaludt volna. Az okát nem tudta, csak azt, nem tudna szembenézni
vele, bármi legyen is az.
Még sötét volt, mikor ismét kinyitotta a szemét. Valami felébresztette.
Csendben feküdt, és hallgatózott, de semmi neszt nem észlelt. Aztán meg is
feledkezett a zajról, mikor eszébe jutottak a történtek. Maga előtt látta
Ramónt, amint a földön fekszik, és arcából folyik, a vér. Bűntudata támadt,
amiért otthagyta, és önző módon csak saját magával törődött. Ennyire, csak
önmagával törődne, s mindenkiről megfeledkezik, ha baj van? Ha a tegnapi
események arra utalnak, akkor bizonyára így is van, gondolta.
Aztán Clayre terelődtek a gondolatai, a haragra, ami a szemében égett,
mikor meglátta, hogy Ramón megcsókolja. Lorena legszívesebben nevetett
volna. Ekkora jelenetet okozhatott egy kiábrándító csók? De a ránehezedő
rosszkedv miatt, nem tudott nevetni. A házasság miatt. A félelem, amit
eddig visszafojtott, most rátört, bár valahol tudta, hogy ott rejtőzik,
tudatának határán, és egyre feszíti bensőjét.
Igen a házasság. Házasság egy olyan férfival, aki nem szereti őt. Lorena
eltöprengett, a férfi kezdettől fogva tudta ezt? Nem erre utalt minden, amit
tett, mióta visszajött? Visszagondolt, még a hazahívó levelet is ő írta. Az ő
emberei hozták vissza Cielo el Doradóra. Szántszándékkal törölte ki
agyából a valóságot, mert nem akart szembenézni vele? Lorena nem
szívesen gondolt arra, hogy a bolondját járatták vele. Mióta az apja meghalt,
nem tudott világosan gondolkodni, mondta magának, de ettől még nem
érezte jobban magát.
Fájt arra gondolni, amiért ilyen ostobán viselkedett, de az még jobban,
hogy apja képes volt ezt tenni vele.
– Jaj, Apa – sírta a párnájába –, hát nem volt elég, hogy életedben
boldogtalanná tettél bennünket?
Zokogás rázta a testét, a szomorúság, a csalódottság és a düh könnyei.
– Hát ennyire nem szerettél, hogy életem végéig boldogtalanná akarsz
tenni?
 Igazságtalanok voltak ezek a kérdések, mert magában tudta, hogy
édesapja szerette, de a józan ész érveit gyakran elhomályosították érzelmei,
csalódottsága. És nehéz volt arra gondolni, hogy apja szerette, mikor úgy
adta el, mint egy tárgyat szoktak, ami pedig semmi áron nem akart lenni.
Nem tudta tovább gondolni ezeket, mert Ramón jelent meg. Kinyitotta
az ajtót, belépett, és szinte hang nélkül csukta be maga mögött, magához
térítve Lorenát szomorú gondolataiból.
– Ramón! Mit keresel te itt?
– Psszt! – suttogta, és közelebb lépett. – Érted jöttem. – Csendben kell
lennünk.
Lorena bizonytalanul nézett rá.
– Hova megyünk?
– Az El Rancho Escondidóra. Oda akartál menni, mikor hazajöttél. Most
elviszlek, és ez alkalommal nem hibázok.
Lorena bizonytalankodott. Ramón dühösnek tűnt, és bár szívének egyik
fele jó lehetőségnek tartotta a menekülést, a másik fele maradni akart.
Aztán Ramón közelebb tartotta a gyertyát az arcához, és meglátta dagadt
szemét és száját.
– Jaj, Ramón.
A fiú azonban leintette a lány sajnálkozását.
– Mint életre szóló barátod, nem hagyhatlak egy ilyen barbár karmai
között.
Lorena nem tudta, mit gondoljon. Menjen el Ramónnal vagy maradjon,
és várja ki, mi történik? A gondolat, hogy csak üljön és várja, mit döntenek
a sorsáról, tettekre sarkallta. Elmegy Ramónnal az El Rancho Escondidóra,
ahol majd a fiú családja segít megoldani a gondokat.
Ramón kinn várta, míg sietve felöltözött. Aztán együtt mentek a
hacienda hátsó részébe. A kiskapu, amit csak ritkán használtak, tárva-nyitva
állt. Két ismeretlen felnyergelt ló várakozva rugdalta a földet, már szerettek
volna indulni.
Még sötét volt, csak néhány csillag világította meg az utat. Lorena lassan
indult el, óvatosan választotta meg az utat, nehogy ismeretlen területre
irányítsa a lovat.
Ramón azonban nem volt ilyen türelmes.
– Az isten szerelmére, Lorena, igyekezz! Azt akarod, hogy az a sátán
megint elkapjon bennünket?
– Ha nem veszed lejjebb a hangodat, akkor mindenkit felébresztesz, és
biztosan megtalálnak. Különben meg semmi kedvem veszélybe sodorni sem
a lovat, sem magamat azzal, hogy csak vágtatok bele a vakvilágba.
– Már százszor is megjártad ezt az utat. Vakon végig tudnál rajta menni.
Igyekeznünk kell, mielőtt az őrök felébrednek.
– Felébrednek! Miért alszanak? – kérdezte gyanakodva.
– Miért, azt gondoltad, hogy csak úgy megszökhetünk? Ne aggódj! –
mondta türelmetlenül, mikor látta, hogy a lány tiltakozni akar. – Lesz egy
kis fejfájásuk, és kész.
Lorena nyugtalan volt, és nem is sietett.
– Carramba! – káromkodott a bajusza alatt Ramón. Lorenára nézett,
aztán hátra a haciendára ami még mindig vészesen közel volt. Mielőtt még
a lány észrevette volna, mire készül, rácsapott a lova farára, amitől a ló
sebes vágtába kezdett, Ramón pedig szorosan követte.
Lorena megkapaszkodott, s mélyen a ló nyakára dőlt. Nem kis
ügyességgel végül megfékezte a lovat, beszélt hozzá, és megnyugtatta a
rémült állatot. Inkább Ramón lovát kellett volna megfékezni, az állat mind
jobban megrémült, valahányszor megcsúszott vagy belerúgott egy kőbe,
amit nem látott a sötétben. Úgy zúgott el Lorena mellett, mint a villám, s
Ramón egy ideig kapaszkodott a lóba, de aztán egy éles fordulatnál kirepült
a nyeregből.
Lorena odalovagolt, és megállította a lovát. Hallotta Ramón nyögéseit,
mielőtt leszállt volna.
– Istenem! Nagyon megütötted magad? – Ramón elgyötört teste fölé
hajolt. Azonban nem tudta volna megmondani, melyik sérülést okozták a
kövek, és melyiket szerezte Claytől. Szörnyen jajgatott, és Lorena attól
tartott, hogy belső sérülést is szenvedett.
– Ramón, hallassz engem?
– Igen – nyögte. – A lábam. Nagyon fáj. – Megpróbálta felhúzni magát,
de valahányszor megmozdult, testébe fájdalom nyilallt.
– Maradj nyugton! Visszamegyek a haciendára, és hozok segítséget.
Szenvedése ellenére Ramón előrehajolt és megragadta a lány karját.
– Nem! Nem szabad visszamenned.
– De segítségre van szükséged.
Egy pillanatig gondolkodott, aztán így szólt:
– Menj el El Rancho Escondidóra, és hozd ide az apámat!
Még mindig tökéletes volt a sötétség, és Lorena agyában indiánok és
rablók kergették egymást. De aztán eszébe jutott, milyen önző módon
viselkedett korábban, amikor csak magára gondolt, és tudta, hogy azt kell
tennie, amit Ramón mondott.
– Feküdj nyugodtan! Elmegyek, és idehozom apádat. Sietek.
Otthagyta Ramónt kinyúlva az úton, a lova sehol sem látszott. Az utat
tényleg úgy ismerte, mint a tenyerét; több százszor tette már meg.
Állandóan ezt hajtogatta magában, miközben Paso del Norte felé
igyekezett.
Nagyon nehezen tudott átkelni a folyón, de valahogy, isten segedelmével
csak átvergődött. Azonban, mikor az első napsugarakat meglátta, a szíve
hirtelen a torkába ugrott. Már nem volt egyedül.
Lovakat hallott közeledni, bár még egy teremtett lelket sem látott.
Megsarkantyúzta a lovát, és megpróbált minél előbb Paso del Nortéba érni.
De minél gyorsabban vágtatott, annál gyorsabb lett a paták dobogása is, és
üldözői már a sarkában voltak. Előrehajolt a ló nyakára, szíve sebesen vert.
Bárcsak elérné az első házat. Azonban imái nem leltek meghallgatásra, mert
a következő pillanatban rosszarcú emberek vették körül, akik megállásra
kényszerítették.
– Hé, hé, hé – mondta egyikük. – Nézzétek csak, mit találtunk, emberek!
Egy éles parancsoló hang szakította félbe.
– Hol van Valdez? – kérdezte Lorenától.
– Ramón? – kérdezett vissza, és megpróbált magyarázatot találni, miért
keresik Ramónt. Talán a barátai, és segíteni akarnak.
Mind a négy férfi a távolba meredt, mintha így megtalálhatnák.
– Hol van? Hol van az a fattyú? – fordult vissza a férfi Lorenához,
láthatólag mérgesen, ami megerősítette Lorena gyanúját, hogy nem tiszták a
szándékaik.
Lorena nem szólt, félelme egyre növekedett. Nem értette mi történik, s
mit jelent ez a dolog. Az, ahogy az emberek Ramónról beszéltek, még
jobban meggyőzte arról, hogy ismerik, de nincs róla jó véleményük. Ramón
találta volna ki ezt az egészet? Dühös volt, és ragaszkodott hozzá, hogy vele
menjen. Eszébe jutott a fiú tekintete, mikor felvetette, hogy visszamegy a
haciendára segítségért, s megdermedt rémületében. Barátságtalan vidékre
küldte, hogy az apjától hozzon segítséget. Ramón azt akarta, hogy elkapják.
Milyen más következtetést vonhatott volna le? Fájdalmasan csukta le a
szemét. Megint elárulták. Csendesen ült egy pillanatig, és megpróbálta
visszafojtani a könnyeit. Nincs itt az ideje az önsajnálatnak, szidta magát.
Mély levegőt vett és így szólt:
 – Kik vagytok, és miért állítottatok meg?
Enrique Calderont meglepte ez a váratlan kérdés. Bárki mást
gondolkodás nélkül pofon vágott volna, ha ilyen hangon beszél vele. De
ezzel a lánnyal más volt a helyzet. Közelebbről is megnézte magának. Még
mindig elég sötét volt, és nehéz lett volna megmondani, hogy néz ki, de a
hangjából és szemének villogásából érezte, hogy tüzes valaki. Carmen nem
hazudott. Belőle tényleg meggazdagodhatnak Mexico Cityben. De aztán
eszébe jutott Ramón Valdez. A lánnyal kellett volna lennie, és meg kell tőle
szabadulniuk, hogy senki se tudjon meg semmit. Azonban semerre sem
látta. Enrique megvonta a vállát. Mit érdekli őt?, gondolta. Ramón Carmen
gondja. Már régen Mexico City felé tart az embereivel, mire bárki
észreveszi, hogy a lány eltűnt – ha egyáltalán érdekel valakit.

Clay hirtelen felébredt. Körbenézett a szobában, de semmi rendellenest nem

talált. Teljesen mozdulatlanul feküdt, és minden neszre figyelt. Semmit sem
hallott, de nem tudta elhessegetni rossz előérzetét.
Halkan felkelt az ágyból, és ruhát húzott magára. Fegyverrel a kezében
lépett ki a szobájából. Először Lorena szobájába ment, meg akart
bizonyosodni, hogy jól van. Nem is kopogott, csak kinyitotta az ajtót. A
szobában sötétség uralkodott, és néhány pillanatba telt, míg a szeme
megszokta. A takaró feldudorodott, úgy festett, mintha lenne alatta valaki,
de ez sem győzte meg. Odalépett az ágyhoz, és óvatosan kinyújtotta a kezét;
a nyomásra a takaró lelapult, senki sem feküdt alatta. Megfordult, és
gyorsan körbenézett a szobában. Lorenát azonban sehol sem látta. Most már
nem aggódott, hogy csendben mozogjon, s kivágtatott a szobából. Ha
Rosinante is eltűnt, akkor biztos, hogy megint előle próbált megszökni.
Átkozta magát, amiért ilyen durván hozta tudtára eljegyzésüket. Azonban
az önvád nem tartott sokáig, és amint az istálló felé tartott, egyre dühösebb
lett. Mikor tanulja már meg?
Kivágta az istállóajtót, és egyenesen Rosinante boksza felé tartott.
Nagyot dobbant a szíve, mikor látta, hogy a kanca ott áll. Mit jelentsen ez?
Miután kijött az istállóból gyorsan végigkutatta a haciendát, de hiába, és
mikor végleg meggyőződött, hogy sehol sincs, riasztotta Pedrót.
– Mi történt? – kérdezte Pedro, haja még mindig kócos volt az alvástól.
– Lorena eltűnt. De megtalálom.
A kaput egy gyanúsan pislogó őr nyitotta ki, mintha most kelt volna fel.
Clay kilovagolt, és közben erősen fogadkozott magában, hogy a dolgok
megváltoznak.
Dante gyorsan, de óvatosan mozgott, bár ekkor már a nap kezdett
előbújni. Clay először a tóhoz ment, aztán Paso del Norte felé fordult.
Amint a kis emelkedőn túljutott, egy legelésző lovat pillantott meg, lovasa
pedig egy szikladarabnak támaszkodva feküdt. Megkönnyebbült, de csak
egy időre, mert hamar rájött, hogy nem Lorena, hanem Ramón Valdez az.
– Hol van Lorena? – kérdezte Clay, de anélkül, hogy megkérdezte volna,
tudta Ramónnak köze van Lorena eltűnéséhez.
Ramón megrándult a kérdésre, de az ellenségeskedése eltűnt. Olyan
régóta ült már itt egyedül, s ő is aggódni kezdett Lorenáért.
– El Rancho Escondidóra ment segítségért.
Clay lenézett az összetört emberre, és így szólt:
– Drágán megfizet, ha valami baja esett. – Ezzel mint az őrült
elszáguldott Lorena után.
14.

Lorenát gyorsan megkötözték, és betömték a száját. Hiába sikoltozott és

rúgkapált; csak az erejét pazarolta. Négy gazfickó egy ellen. Ennek ellenére
küzdött, és sikerült is néhány jól irányzott ütést kiosztania.
A kis csapat jó ideig lovagolt, míg egy táborhoz nem érkeztek. Mikor
odaértek, a táborlakók még aludtak. A lovasok érkeztére néhányan előjöttek
sátraikból, mások csak egyszerűen felemelték a fejüket a földről.
Lorena felmérte a környezetét, és úgy gondolta, innen nem lesz nehéz
megszökni. Valójában úgy tervezte, hogy reggelire otthon is lesz. Aztán
eszébe jutott, mire is ér háza. Clay Wakefield irányítja majd az életét. A feje
zúgni kezdett a gondolattól. Ezt nem hagyhatja. Aztán eszébe jutott Ramón,
akit úgy elintézett Clay, de aztán fogva tartóinak beszélgetése is eszébe
jutott, mikor észrevették, hogy Ramón nincsen vele. Elképzelhető, hogy
Ramónnak van valami köze az elrablásához? Ha igen, miért?
Egyre jobban zúgott a feje a benne kavargó gondolatoktól, s végül már
nem tudott tisztán gondolkodni. Egyedül Clay képe derengett át minden
zűrzavaron. És egy pillanatra elöntötte a vágy, hogy láthassa, és idejöjjön
mindent elrendezni. A gondolatok jelentése megijesztette, aztán bosszantani
kezdte. Clay Wakefield legalább annyira az ellensége, mint azok a férfiak,
akik most fogva tartják. Ugyanúgy meg kell találnia a módját, hogyan
szabaduljon meg Claytől, mint ahogy meg kell szöknie ezektől az
emberektől.
Egy kis tűzhöz vezették, ahol egy asszony dolgozott. Lorena lábát
kötéllel egy bokor törzséhez kötötték. Néhány rántás után rájött, hogy a
kötél nem enged – legalábbis egyelőre, helyesbített. Leült, hogy
végiggondolja, mit is tegyen. Meglepte, hogy egyáltalán nem fél, de az is
igaz, a férfiak kevés érdeklődést mutattak iránta. Aztán, amikor
végiggondolta, úgy látta, az embereket inkább aggasztja az elfogása. Lorena
megrázta a fejét. Ennek semmi értelme sincsen. Nem vette számításba,
hogy a férfiak még nem látták napfénynél.
Megpróbálta kikövetkeztetni, miről is van szó, és figyelte, hogyan
gyűlnek egy másik, nagyobb tűz köré a fogva tartói. Hajnalodni kezdett, a
tűz narancssárga fényt vetett arcukra; Lorena látta, hogy hevesen
vitatkoznak. Bárcsak közelebb lenne, s hallhatná.
A nap már fényesen sütött, mikor az a férfi, aki úgy látszik, a vezetőjük
volt, odajött. Mielőtt bármit mondhatott volna, a tűz körül foglalatoskodó
asszony odaszólt neki.
– Enrique – mondta qué pasa? Mit csináljak ezzel a lánnyal?
Keze, mint a villám sújtott le az asszonyra, és leterítette a földre. Lorena
szeme kitágult, és megpróbált rákiabálni a pecken keresztül. Enrique
Lorena felé fordult.
– Igen, valóban tüzes vagy. – Azonnal megtorpant, mikor Lorenát
megpillantotta. Rámeredt, barna szemével tetőtől talpig végigmérte. Koszos
kezével megfogta az arcát, és egyik oldalról a másikra mozgatta, mielőtt
ismét megszólalt volna.
– Ki vagy? – kérdezte megbabonázva.
A kérdés meglepte Lorenát. Agya sebesen dolgozott. Azt tudja, Ramón
ki, de őt nem ismeri? Ennek semmi értelme sincs.
Mikor nem válaszolt, Enrique ütött, keze akkorát csattant az arcán, hogy
megtántorodott, és el is esett volna, ha meg nem fogja. Míg a kérdés úgy
meglepte, hogy szóhoz sem tudott jutni, az ütéstől megeredt a nyelve.
Enrique elmosolyodott.
– Igen, csinibaba, sok pénzt keresel majd nekünk.
– Maga aljas féreg! Csak így veri a szegény, szerencsétlen asszonyokat!
Válaszképpen ismét megütötte, de ez alkalommal nem kapta el, és
Lorena a földre zuhant. Mikor felnézett, a barna szempár összeszűkült és
elfogása óta először félelmet érzett.
Közelebb lépett, csizmás lába kevesebb, mint egy incs távolságra volt
tőle.
– Azt hiszem, Carmen hazudott. – Kioldotta a lány kezét, és felemelte az
egyiket, hogy megnézze. – Ez nem egy cseléd keze. Biztosan egy hidalgo
lánya vagy. – Elengedte a kezét. – Ki vagy? – kérdezte meg ismét, és talpra
állította.
Lorena agya sebesen forgott. Azt mondta, hogy Carmen hazudott. Az
egyetlen magyarázat, hogy Carmen és Ramón együtt forralták ki az egészet.
Az, hogy Carmen benne van, egyáltalán nem lepte meg; Carmen mindig is
féltékeny volt rá. No de Ramón – gyerekkori barátja. Úgy viselkedett,
mintha el akarná venni. Hogyan tehetett vele ilyet? És miért?
Enrique szorítása erősödött, félbeszakította Lorena zavaros gondolatait.
 – Azt kérdeztem, ki vagy! Válaszolj!
Lorena egyenesen a szemébe nézett, és köpött egyet. Elterült a földön,
mielőtt még megnézhette volna, milyen képet vág. A férfi ezután
visszament azokhoz az emberekhez, akik meg sem mozdultak érkezése óta.
Napközben Lorenának többször is el kellett mennie a kötél végéhez,
hogy elvégezze a dolgát. Bár a banditák nem nagyon figyeltek rá,
valahányszor megmozdult, arra fordultak, hogy meggyőződjenek róla, nem
szökni akar-e. Egyszer talált egy éles kődarabot, és el akarta vele vágni a
kötelet. Enrique azonban gyanakodva nézte, aztán odament, felállította, és
elvette tőle a követ.
– Mit csinálunk vele, Enrique? – kérdezte az egyik ember.
Enrique lassan leült. Egy ócska bádogcsészét vett elő, kávét töltött
magának, és a csészébe bámult, miközben a kávét lötyögtette benne.
– Nem szolga, ebben biztos vagyok.
– Akkor ki?
– Nem tudom. Ezt akarom kideríteni. Ha helyesen látom, egy gazdag
ember lánya. És ha ez igaz, akkor egyszerűbb lesz váltságdíjat kérni érte,
mint elvinni és eladni.
– De látott bennünket. Nem engedhetjük vissza. – A férfit szemmel
láthatóan aggasztotta a gondolat, hogy bűnözőnek titulálják.
Enrique gondolkodott egy pillanatig, aztán így szólt:
– Ezzel majd akkor foglalkozunk, ha itt lesz az ideje.
Ahhoz a férfihoz fordult, aki eddig még egy szót sem szólt.
– Pablo, menj be a városba! Biztosan beszélnek már a lány eltűnéséről.
Tudd meg kicsoda! Aztán majd eldöntjük, mit csinálunk.
Pablo nekidőlt egy sziklának, és nagyot szívott kézzel sodort
cigarettájából. Tekintetét a kis csoportról a lányra emelte, aki fel-alá járkált
a kis helyen, amit a kötél engedett neki. Aztán az égő csikket a tűzbe dobta,
feltápászkodott, és felült a lovára.
Ramónt nem sokkal azután, miután Clay elvágtatott, megtalálták.
Visszavitték a haciendára, ahol Dalia ellátta a sebeit. A fiú remegett a
félelemtől. Dühös volt, amiért rávette Lorenát, hogy menjen vele, de most,
amikor elmúlt haragja, már rádöbbent, mekkora veszélynek tette ki. Ha
bármi történt vele, akkor ő a hibás. A gyomra kavargott, és fájt a feje.
Érezte, hogy valami nincs rendjén, nagyon nincs rendjén, hogy már ennyi
ideje semmi hírt sem kaptak róla. Ha Lorena eljutott volna Ramón
otthonába, akkor mostanra már valaki keresné a családból. Hogyan lehetett
ilyen ütődött, amiért hagyta, hogy Carmen ilyen ostoba dologra beszélje rá.

Clay porosan és fáradtan ért vissza Cielo el Doradóra. Amint leszállt a lóról,
Pedro félrevonta.
– Hol van Lorena? Ramón elmondta, mi történt.
Clay megtörölte homlokát, ujjai nyomot hagytak rajta.
– Szóval Ramón visszajött.
Tekintete halálos volt, és Pedro hátralépett.
– Mi történt? Megtalálta? – kérdezte Pedro.
Clay sötét szemén fájdalom suhant át.
– Voltam Paso del Nortéban. Sehol sincs.
Pedro eszelősen kezdett járkálni.
– Senki sem látta?
– Senkinek sem szóltam, hogy eltűnt.
– Micsoda? Ha nem kérdezte meg, honnan tudhatja, hogy nincs ott? –
Pedro egy pillanatra megkönnyebbült. – Ramón azt mondta, hogy a tegnap
esti jelenet után el akart innen menni.
Clay elhúzta a száját.
– Ez lehet, hogy így van, de amikor Ramón megsérült, akkor segítségért
indult.
Pedro értette, mire akar Clay kilyukadni.
– Igen, most már értem. A mi embereink találták meg Ramónt. Senki
sem jött a segítségére.
– Erről van szó. Lorena makacs és akaratos, de mindketten tudjuk, hogy
senkit sem hagyna magára.
– Sí, Lorena hozott volna segítséget…
– Ha tudott volna – fejezte be Clay a mondatot.
– Utána kell mennünk most azonnal, hátha elvitték valahová. Meg kell
kérdezni az embereket a városban!
– Én már mindenhol voltam. Amilyen ritkán jár Lorena abba a
kisvárosba, és amennyire beleártják magukat az emberek ott más dolgaiba,
valaki biztosan említette volna, ha látott volna valamit. Legjobb, ha
megnyugszik az, aki elvitte. Hadd higgyék, hogy senki sem vette észre. Ha
a városban mindenki Lorena miatt aggódik, akkor elrablói résen lesznek, és
kevésbé fognak hibázni.
Pedro jól megnézte Clayt, arcára volt írva a kétkedés.
– Biztos benne, Clay?
 Clay arcán megmerevedtek az izmok.
– Igen, biztos.
– Mire készül?
– Minden irányba küldök ki embereket. Egy csoportot Santa Fe felé, egy
másikat pedig Mexico City irányába. Bár azt hiszem, még itt vannak a
közelben. Senki sem látta, hogy bárki elhagyta volna a várost.
Mielőtt azonban Clay megszervezhette volna az embereit, Carmen Vega
vágtatott be az udvarba, és Clay karjába vetette magát.
– Jaj, Clay! Most hallottam. Olyan gyorsan jöttem, ahogy csak tudtam.
Clay megdermedt, de tekintete merev, és megfejthetetlen maradt.
– Mit hallottál, Carmen?
Carmen egy pillanatra elbizonytalanodott.
– Hát természetesen Lorenáról.
Clay eltartotta magától, s kezével olyan erősen szorította, mintha azonnal
ketté akarná tépni.
– Mi van Lorenával?
A lány körülnézett az udvaron, aggódó tekintete óvatos lett. És amikor
meglátta Ramónt, az óvatosság hitetlenkedéssé vált. Megpróbált hátralépni,
szeme tágra nyílt, kétkedés és harag sugárzott belőle, és Clay meglátta,
milyen érzelmek hullámzanak végig rajta. Abban a pillanatban Clay
biztosan tudta, hogy Carmennek valami köze van Lorena eltűnéséhez. Erőt
vett magán, és lazított a szorításon.
– Gyere, menjünk a konyhába és igyunk valamit. – Karon fogta, és
elvezette.
Pedro dühöngött. Levette a sombreróját, és letörölte homlokáról az
izzadságot. A másik kettő után indult, de valami megállította.
Ramón legalább annyira izzadt, de más okból. Pedróval ellentétben, ő
tudta, mi folyik, ő is látta Carmen meglepett arcát, mikor az ugyanis
észrevette őt. Talán ő tervelte ki, hogy Lorenával együtt rohanjanak a
végzetükbe? Nagyon ragaszkodott hozzá, hogy aznap éjjel szöktesse meg
Lorenát. ő adta a lovakat is. És ha a lova nem dobja le, akkor ő is eltűnik, és
senki sem mondja meg mi köze volt ehhez Carmennek. Tudta, hogy meg
kell mondania Claynek, de ha megteszi, saját magát is bemártja. Az két
külön dolog, hogy Lorena érdekében cselekedett, vagy ő beszélte rá
Lorenát. A félelem és a bűntudat harcolt benne. Aztán végül úgy döntött,
jobb lesz, ha hallgat, legalábbis egyelőre.
Mikor már senki sem látta őket, Clay megragadta Carment, és maga felé
fordította.
– Jaj, ez fáj – sikoltotta, de aztán eszébe jutott, mi is a helyzet, és
gyorsan hangot változtatott.
– Kérlek, Clay, nem értem, mi a baj. Csak azért jöttem, hogy segítsek, és
te úgy bánsz velem, mintha bűnöző lennék. – Könnyeket erőltetett a
szemébe.
Clay szorítása erősödött.
– Ne játszd nekem az ártatlant! Mondd meg, mit tudsz Lorenáról!
– Azért jöttem, hogy segítsek. Természetesen elmondom, amit tudok.
– Hagyd abba a hazudozást! Nem azért jöttél, hogy segíts! Benne vagy a
dologban.
– Clay, nem! – Nekidőlt a férfi széles mellkasának. – Egyedül csak azt
tudom, amit a városban hallottam, hogy Lorenát banditák rabolták el.
A férfi lassan eltolta magától egy karnyújtásnyira.
– És ezt a városban hallottad, ugye?
– Természetesen – mondta.
– A városban senki sem tud Lorena eltűnéséről.
– Hogy érted ezt? Láttalak ma a városban. – A lány szeme rémülten
tágult ki.
– De én senkinek sem mondtam, hogy Lorena eltűnt.
Carmen azonnal tudta, milyen óriási hibát követett el. Ezzel együtt
életösztönei is működésbe léptek.
– Nem tudom, miről beszélsz – jelentette ki dühösen. – És vedd le rólam
a kezedet. – Megpróbált kiszabadulni, de Clay szorosan tartotta.
– Mondd el, amit tudsz! – Ez kemény parancsként hangzott.
– Semmit sem tudok – válaszolta nyomatékosan.
Clay türelme elfogyott, önuralma a lány szeme láttára omlott össze.
– Azonnal megmondod, amit tudsz, vagy…
– Vagy mi lesz? – kérdezte, bár hősködése már nem volt őszinte.
Lenézett a szemébe, és felemelte a kezét, hogy megüsse, de az utolsó
pillanatban leeresztette, nem tudott megütni egy nőt. Ehelyett szólt egy
őrnek.
– Zárja be!
Egy durva férfi ragadta meg Carment. Clay nem tudott megütni egy nőt,
de az a férfi más típusú volt.
– Ezt nem teheted velem – sikoltotta, mikor a férfi elvonszolta a kiáltozó
és rúgkapáló Carment.
 Clay befordult a sarkon, és Pedróba meg Ramónba botlott.
– Mi történik? – kérdezte Pedro.
– Carmennek köze van Lorena eltűnéséhez.
– Hogyan?
– Nem tudom. Amikor észrevette, hogy nem hiszek neki, visszatért
szokásos gyűlölködő önmagához. Bezárattam egy időre. Az majd megoldja
a nyelvét.
– Nem zárathatja be – jegyezte meg Pedro dühösen. – Lehet, hogy
segíteni akart Lorenának a terveivel, akárcsak Ramón.
Pedro és Clay a néma Ramónra néztek.
– Nem így történt, Ramón? – kérdezte Pedro.
Ramón csak hebegett meg habogott, de amikor felnézett a hatalmas
termetű amerikaira, s így szólt:
– Igen, így történt.
Clay közelebb lépett Ramónhoz.
– Miért nem tudom én ezt elhinni? – Nem várt a válaszra. Inkább így
szólt Pedróhoz:
– Ki kell derítenem néhány dolgot. Paso del Nortéba megyek.
– Akkor magával megyek – ajánlkozott Pedro.
– Maradjon csak itt!
– Nem maradok! Mióta élek, ismerem ezeket az embereket. Segíthetek.
Clay elbizonytalanodott, de csak egy pillanatra.
– Akkor jöjjön, sietnünk kell!
Nagyon hamar felkészültek az útra. Néhány perc múlva kilovagoltak a
kapun, porfelhőt kavarva maguk mögött. Mikor már nem láthatták őket a
haciendáról, Clay megállt, és egy újabb tervet közölt Pedróval.

Ramón sem vesztegette az idejét. Legszívesebben elszaladt volna, ha bírt

volna, ezért csak lassú bicegésbe kezdett. Az őr, aki elvitte Carment, vizet
ivott a kútból.
– Hova vitte azt a nőt?
Az őr töprengve nézett rá.
– Semmi köze hozzá, uram.
Az őr már nem volt fiatal, és Ramón tudta, hogy már jóval Clay
Wakefield előtt itt szolgált.
– Elfelejti, kivel beszél. Én Ramón Valdez vagyok az El Rancho
Escondidóról. Ha drága az állása, akkor azt ajánlom, mondja meg!
 Az őr a kapu felé nézett, amin keresztül Clay távozott néhány
másodperccel előbb, aztán vissza Ramónra. Egy ideig bizonytalankodott,
aztán így szólt:
– A raktárban van.
Mielőtt még bármi mást mondhatott volna, Ramón elbicegett.
A raktárt egy vasiakat zárta le. Ramón húzgálta, megpróbálta
meglazítani. Lényegében egyedül volt a környéken, mert majdnem
mindenki a földeken dolgozott. Egy erős rántás után a lakat még mindig
szilárdan állta a sarat, és Ramón feladta.
– Carmen – szólt neki lágyan az ajtón keresztül. Hallotta, hogy valaki
mozog odabenn, de semmi választ nem kapott. – Carmen, én vagyok,
Ramón.
– Mit akarsz? – üvöltötte a nő, nem is akarta halkabbra fogni a hangját.
Ramón körülnézett az udvarban, és nem beszélt tovább, míg meg nem
bizonyosodott, hogy senki sem vette észre őket.
– Mit tettél Lorenával? Miért nem mondtad meg, hogy más terveid
vannak, mikor megbeszéltük a dolgokat? Nem kellett volna semmit
megváltoztatnod.
– Te – sziszegte. – Te semmit sem tudsz jól csinálni! Még a lovadon sem
tudsz megülni!
Ramón az ajtóhoz verte a fejét.
– Mondd meg, mit tettél Lorenával?!
– Hol van Clay?
– Elment.
Carmen nevetni kezdett.
– Jól van, elmondom, de már úgyis túl késő. Elvitték.
– Hová? – kérdezte Ramón, és félelem hasított belé.
– Elvitték, és eladják rabszolgának.
Ramónnal megfordult a világ ezekre a szavakra, és azt hitte menten
szörnyethal, mikor rájött, hogy egyenesen Carmen kezére játszotta Lorenát.
Mielőtt azonban tovább gondolkodhatott volna, Clay lépett le a tetőről, és
megragadta Ramón ingét.
– Honnan került elő? – dadogta Ramón.
– Hát tényleg azt hitted, itt hagylak, anélkül, hogy kiszedném belőled,
amit tudsz? És most, miután ezt megtudtam, hadd mondjam el, hogy
nagyon megbánod még ezt, vésd jól az agyadba! – Félrelökte Ramónt, és a
lova felé futott, ami a hátsó kapu mellett várta.
Késő délután volt, mikor Pablo visszaérkezett. A tábor felé vágtató ló
patájának dobogása reménnyel töltötte el Lorenát, míg rá nem jött, hogy
csak egyik elrablója az. Ekkor már bármit megadott volna azért, hogy
láthassa Clay Wakefieldet. A nap folyamán minden olyan irányú gondolata
eloszlott, mely szerint Clay nagyobb veszélyt jelent számára, mint ezek az
emberek. De ahogy telt az idő, és reggelből délután, most pedig már este
lett, Lorena reményei halványulni kezdtek.
Pablo meg sem várta, hogy megkérdezzék, mit hallott Paso del Nortéban.
Egyszerűen odaállt a többiek elé, lenézett Enriquére, és így szólt:
– Tévedtél.
Enrique felugrott.
– Hogy érted ezt?
– Ez egy senki.
– Honnan tudod?
– Az egész napot a városban töltöttem, és egy szót sem hallottam arról,
hogy valaki eltűnt volna. Semmi ilyesmiről nem hallottam. Egyetlen szót
sem, uram.
Pablo arrafelé nézett, ahol Lorena, hátát egy sziklának támasztva ült,
néhány hajtincs lógott az arca körül. A szemét lehunyta, de a férfi tudta,
hogy zöldek, mélyzöldek, fekete szempillával keretezve. Gyönyörű vonalait
elrejtette a szoknya. Visszafordult az emberekhez.
– Hadd vigyem el Mexico Citybe! Jó pénzért eladom.
– Te? Miért éppen te? Honnan tudjuk, hogy megbízhattunk benned? –
kérdezte egyikük.
– A szavamat adom – Pablo szélesen elmosolyodott, miközben előtűnt
hiányos fogsora.
Enrique felhördült.
– A szavadat! – Megrázta a fejét.
– Hagyd Enrique, hadd vigye el ő! Visszahozza a pénzt. Különben sincs
időnk Mexico Citybe menni. Mivel Pablo felajánlotta, hadd menjen. Én
különben sem helyeseltem ezt a dolgot.
Végül Enrique beleegyezett.
– Vidd, de igyekezz! Már órákkal ezelőtt el kellett volna indulnunk.
Lorena a férfiakat figyelte, és tudta, most történni fog valami. Az az
ördögi mosolyú férfi túl gyakran nézegette ahhoz, hogy ne kezdjen el
aggódni. Agyának egyik rejtett zugában tudta, biztosra vette, hogy Clay
megtalálja, s hamarosan kiszabadul. De most, miután annyi idő eltelt,
Lorena kezdte feladni a reményt. Aggodalmát csak növelte, hogy az a férfi,
akit Pablónak neveztek, odament hozzá és bámulni kezdte. Körbejárta,
aztán ujjával felemelte az állát, mintha az arcát akarná tanulmányozni.
– Ezt nem ússzák meg! – vetette oda tettetett nyugalommal.
Pablo csak nevetett.
– Már meg is tettük. Elvégre itt vagy, nem?
Kezét végighúzta az arcán, le egészen a szájáig, és mielőtt észbe kapott
volna, Lorena fogai húsába mélyedtek. Felüvöltött fájdalmában, és durván
leütötte a lányt, miközben megpróbálta kiszabadítani az ujját. Pablo
megrázta a kezét, mintha csak a fájdalmat akarná kirázni belőle, majd
lenézett a lányra.
– Kelj fel! – parancsolt rá. – Indulunk. – Durván elmosolyodott. – Majd
én megtanítalak, hogyan kell egy férfival viselkedni.
Arca dagadt volt a korábbi ütésektől, és mivel több órája állt a napon
minden védelem, eleség és ital nélkül, úgy érezte, nem tud felkelni. Nem
mozdult, nem tudott megmozdulni, míg meg nem látta a csizmás lábak
közeledtét. Gyorsan elgördült az útjából, és a csizma kevesebb, mint egy
hüvelyknyire tévesztette el a fejét. Mikor közelebb jött, Lorena talpra
ugrott. Nem törődött azzal, hogy letörölje a port az arcáról és az ajkairól.
Egyszerűen csak megállt az előtt az ember előtt, büszkén kihúzta magát, és
így szólt:
– Egy férfi sohasem ütne meg egy nőt.
A férfi arcáról eltűnt a mosoly, és felemelte a kezét, de amikor a lány
csak állt előtte, mintha arra várna, hogy üssön, leeresztette, lehajolt, s
elvágta a kötelet.
– Majd elválik, meddig tart a büszkeséged.
Kilovagoltak a kis táborból; Lorena kezét összekötötték, száját
felpeckelték, és Pablo vezette a lovát maga mögött. Lorena összekötött
kezével kapaszkodott a nyeregkápába, de a hosszú órák alatt teljesen
kimerült az erőlködéstől. Fogva tartója ritkán nézett felé, az, hogy mire
lenne szüksége, még kevésbé érdekelte. Minden porcikája fájt, és végül már
nem bírta magát tartani.
Egy puffanással ért földet a keményre taposott úton. A feje nem sokkal
hibázott el egy kaktuszt, de figyelembe se vette.
Pablo visszakanyarodott. Leszállt a lováról, és Lorenát
visszakényszerítette a nyeregbe, majd egy kis tisztásra vezette az út mellett.
 – Akár most is letelepedhetünk éjszakára.
Kioldotta Lorenát, s megengedte, hogy szükségleteit elvégezhesse, de ezt
is kérnie kellett. A férfi egyik karjára támaszkodva ült, és őt figyelte. A lány
a kemény szárított húsra fordította minden figyelmét, mivel huszonnégy
órával ezelőtt evett utoljára. Keményen küszködött az étellel, és igyekezett
nem tudomást venni a szemben ülő férfi tekintetéről.
Egy idő múlva a nap kezdett eltűnni a horizont mögött, és most már nem
hagyhatta figyelmen kívül a sorsát. Szembe kellett néznie a valósággal,
hogy senki sem találja meg, és ennek a férfinak a tekintetéből ítélve, nem
sok jóra számíthat. De ezt nem hagyhatja. El kell szöknie. Ezért, miközben
lassan rágta az ételt, valami terven törte a fejét. Egyáltalán nem törte le,
hogy eddigi tervei mind meghiúsultak. Ez be fog jönni, mondta magának.
Be kell jönnie.
A nap már majdnem teljesen lebukott, mikor elszánta magát. Pablo
odajött hozzá, és bütykös kezét végigfuttatta a karján.
– Könnyítenem kellene magamon – mondta Lorena, és megpróbálta
elrejteni undorát és félelmét.
– Én azt hiszem – mondta közelebb lépve –, hogy játszani akarsz velem.
Már voltál a bokorban.
– Kérem, uram!
Kihúzta magát ültében, készen arra, hogy vitatkozzon, ezért Pablo
elengedte.
– Igyekezz! – Aztán előrenyúlt, és megragadta a karját, ahogy
megpróbált felállni. – Ha nem jössz vissza hamar, utánad megyek! –
Gondolkodott egy pillanatig, aztán hozzátette: – És ha megpróbálsz
elszökni, megtalállak. – Szeme vészjóslóan villogott. – Ha megtalállak,
addig használlak, míg meg nem unlak, aztán pedig megöllek.
Lorena válaszképpen felállt, és határozott léptekkel elindult a bokrok
felé.
Mikor már látótávolságon kívül került, szaladni kezdett. Az életéért
szaladt, csetlett-botlott a durva talajon. Csak rövid utat tett meg, mikor
rájött, mekkora hibát követett el. A kopár vidék semmi rejtekhellyel sem
szolgált. De nem volt más választása, emlékeztette magát. Találni kell
valamit, ahol elrejtőzhet. Ha még egy percet vár, el sem tudja mondani, mit
tett volna vele az az ember. Ezért aztán futott tovább, és bízott benne, hogy
talál valami menedéket.
Azonban semmi rejtekhely sem volt a környéken. Hátulról hallotta, hogy
Pablo felfedezte szökését. Hallotta, amint lóra pattan. Csak percek kérdése,
és utoléri, a ló gyorsan közeledett. Leugrott a nyeregből, de elvétette, s a
szoknyáját kapta el. Lorena kiszabadította magát, ugyanakkor sikoltott
egyet, s amikor a férfi elkapta, rúgott és kiabált, mint egy csapdába esett
vadállat.

Clay gyorsan haladt, de közben éberen figyelt. Jeleket keresett, merre

mehettek. El Paso közelében két friss patanyomra bukkant. Valószínűleg
semmit sem jelent, mert Carmentól megtudta, hogy négy ember fogta el
Lorenát. De semmi mást nem talált, és mivel tudta, hogy Lorenát Mexico
Citybe akarják vinni, Clay követte őket.
Már több mérföldnyire járt a várostól, mikor meghallotta a kiáltást. A
szíve majd kiugrott a helyéből. A hangban félelem érződött, és biztos volt
benne, hogy Lorena az. Egy perc késlekedés nélkül leugrott a lováról, és
óvatosan közeledett. Egy bokrokkal borított kis bucka mögött osont, és pont
akkor pillantotta meg őket, mikor a férfi a földre lökte Lorenát. A lány
kétségbeesetten védekezett, karja és lába a levegőben kalimpált.
– Majd én életre szóló leckét adok neked – hörögte Pablo az arcába.
Felemelte a kezét, hogy letörölje a szája széléről csorgó vért. Amikor
azonban Lorenára akarta vetni magát, szeme kitágult, teste megmerevedett.
Aztán egy hang nélkül elterült.
Lorena döbbent hitetlenkedéssel nézte, ahogy Pablo mozdulatlanul
feküdt a homokban, és egy kés állt ki a hátából. A csoda, amire várt,
bekövetkezett. De amint ez eszébe jutott, félelme tízszeresére növekedett.
Indiánok. Vad indiánok támadták meg őket. El akart menekülni, teljesen
pánikba esve állt fel. A homok, mintha leláncolta volna a lábát,
megnehezítette a futást, pedig elkeseredetten szeretett volna száguldani.
Mielőtt még néhány métert megtehetett volna, valaki elkapta a derekát
hátulról. Elkeseredett sikoltás remegtette meg a levegőt. Azonban
bármilyen keményen küzdött, a szorítás nem engedett, és remegő testét egy
erős kar tartotta fogva.
– Lorena! Hagyja abba! – Clay kitartott, bár minden erejére szüksége
volt. Tudta, a lány azt hiszi, az életéért küzd, és hogy a szavai nem jutottak
el a tudatáig, de elengedni is félt. Ismerte, milyen harcos természet, és
megpróbál elmenekülni, nem nézve hová megy, és vészesen közel hozzájuk
egy szikla állt ki a földből. Nem akart kockáztatni, ezért megpróbálta
szembefordítani.
 – Lorena – ismételte meg, mikor szemtől szemben álltak egymással. –
Kicsim, most már minden rendben van, biztonságban van.
A szavak és a férfi látványa, hirtelen kitisztították az agyát. Úgy érte a
felismerés, mint a villámcsapás, és a tudat, hogy megmenekült, olyan
hirtelen megkönnyebbülést váltott ki belőle, amitől szinte zúgott a feje.
Nem tudta, sírjon vagy nevessen, és egyszerre tört ki belőle mindkettő,
miközben kimerült testével Clay széles vállára borult.
– Jaj, Clay – sírta.
– Igen, Lorena, vége van.
A lány felnézett rá a sírástól duzzadt, vörös szemével, és a
megpróbáltatásoktól dagadt, eltorzult arcával, és elmosolyodott.
– Mi tartott ilyen sokáig?
Clay lehunyta a szemét, közelebb húzta magához a lányt.
15.

Lorena felmászott a falétrán a háztetőre, s megpróbált elmenekülni a

hacienda bezártsága elől. Néha olyan volt az otthona, mint egy börtön, a
négy vastag fal közé bezárva. Azokon a napokon a háztetőre menekült,
hogy végignézzen a földeken, s élvezze a hűvös szellőt, és arról álmodozva,
milyen is lehetett volna az élete.
Az idő kezdett megváltozni, egy kis enyhülést hozott a forróság után.
Lorenának az ősz volt a legszebb évszak – hűvös idő, tiszta égbolt, mégis
melengető nap aranyozza be a földeket. Lorena az ég felé fordította arcát. A
hatalmas sárga golyóbis hosszú meleg sugaraival simogatta finom bőrét.
Egy hűvös szellő belekapott a hajába, és meglebegtette fürtjeit.
Hosszú hónapok teltek el azóta a néma lovaglás óta, amikor Clay
megmentette a banditáktól, és sok hónappal ezelőtt jelentette be, hogy össze
fognak házasodni. Sikerült elhalasztania, és közben arra várt, hogy
elmenjen. Mikor megy el? Biztosra vette, hogy végül megteszi. Azonban
minél tovább maradt, annál nehezebb volt az ellenállás. Minél tovább
maradt, annál állhatatosabb lett, annál nehezebb volt megőrizni tartózkodó
magatartását. Mennyire szeretett volna behódolni csinosságának és a
szemében ragyogó jókedvnek. Sok mindent szeretett benne, de ez semmit
sem változtatott azon a tényen, miszerint a férfi elmegy, mint ahogy az apja
is tette. Igen, mint az apja; elment, időnként visszajött, és kedvességgel
árasztotta el mindazokat, akiket szeretett, ami aztán még nehezebbé tette a
búcsúzást. De megint elment. Könnyebb lett volna, ha Clay kiállhatatlan és
dirigálós marad, utasításokkal gyötri, e helyett az új és zavaró figyelmesség
helyett, ahogy vele bánt. Most lépten-nyomon csábította. Kedves és
figyelmes volt, és ettől Lorena állandóan élvezni akarta a közelségét,
elfogadni a házassági ajánlatot, és boldogan élni, míg meg nem halnak.
Édesanyja jutott eszébe; élénken élt emlékezetében édesanyja
arckifejezése, valahányszor édesapja elment. Ha Lorena idősebb lett volna,
vagy tisztábban emlékezett volna azokra az időkre, akkor rájött volna, hogy
szerelmi csalódás helyett inkább égő gyűlölet élt édesanyjában attól a naptól
kezdve, mikor megtudta, el kell hagyja szeretett Spanyolországát és az Új
Világba kell jönnie, hogy hozzámenjen egy férfihoz, akit nem is ismert.
Lorena mindig azt hitte, édesanyja azért volt magányos és szomorú, mert a
férfi, akit szeretett, állandóan elhagyta. Lorena Cervantes megesküdött
magában, hogy vele ez nem fordulhat elő.
Clayt hibáztatta, amiért elrontotta az életét. Ha őszinte lett volna
magához, akkor belátta volna, hogy Clay csak valami olyasmit mutatott
meg neki, ami hiányzott az általa elképzelt életből, valamit, ami nélkül talán
nem is tudna élni. De aztán megvetően nevetett, arra gondolt, ez csak
időleges, csak addig tart, míg el nem megy, és utána csak még rosszabb
lesz, mint mielőtt megjött. Szerelem ez? Dédelge-tés? Mikor a karjában
volt, mindkettőt érezte. A pokolba Clay Wakefielddel, amiért megismertette
azzal az érzéssel, amit egész életében nélkülöznie kell.
Gondolatai elkalandoztak. A férfi ölelő karjában tartotta, ajkai az övéhez
értek. Szíve sebesen vert, minden porcikája izzott. Mély hangja olyan
szavakat suttogott, amitől szinte fájt a teste. Aztán a hang egyre hangosabb
lett, és rájött, hogy ez a valóság.
– Miért van az, hogy soha nem ott van, ahol én gondolom? – kérdezte
Clay, miközben odajött hozzá.
Lorena nagyon elpirult. Vajon tudja, mire gondolt?
– Nőtt még egy szemem? – kérdezte a férfi, és ajkait kicsit elhúzta,
amitől olyan huncut kisfiús arca lett.
Lorena nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
– Igen, azt hiszem – ugratta a lány, és arcán vidámság tükröződött –, de
nem tudom, honnan jöhetett, mert olyan furcsa színe van.
– Furcsa, tényleg? – Száját csodálattal húzta el.
– Igen, furcsa, olyan kis zöld, és éles kontrasztot alkot a másik kettő
feketeségével.
Clay a háztető szélét jelző fal mellett állt. Ingének ujja hozzáért a lány
melléhez.
– Ha olyan zöld, mint a magáé, akkor nem lehet más, csak gyönyörű.
Senkinek sincs olyan szép szeme, mint magának.
Olyan közel állt, s Lorena azt gondolta, hogy biztosan megcsókolja.
Elöntötte a vágy. A szavai és a közelsége teljesen kitörölték belőle azt a
csöpp ellenállást is, ami még maradt benne, s elfeledkezett arról, hogy a
férfi hamarosan elmegy. Elfelejtette, hogy ez az az ember, akit le kell
beszélnie arról, hogy őt elvegye, akit meg kell győznie, milyen szörnyű
feleség lenne. Abban a pillanatban egyedül arra vágyott, hogy ajkát az ajkán
érezze.
Clay lenézett Lorenára, és látta a nyíltságot és az odaadást a szemében.
Megfeledkezett róla, miért keresi, előrehajolt, és ujjával megérintette az
ajkát. A lány engedett az érintésnek, ajkai puhák és nedvesek voltak.
Hogyan kelthet benne egy akaratos gyereklány ilyen érzéseket? De nem
foglalkozott most ezzel, inkább magához vonta, és erős testéhez szorította.
– Lorena – suttogta a fülébe, amitől a lány gerincén borzongás futott
végig –, miket mutatok majd, ha a feleségem lesz… de nem most. –
Kelletlenül elengedte a lányt.
Lorena felnézett rá, és a férfi nevetni szeretett volna a lány tekintetén.
Vágy tükröződött a szemében, és ettől a smaragd sötét színében pompázott.
– Hamarosan, kicsim, hamarosan.
Szavai olyan hatással voltak a lányra, mintha egy vödör hideg vízzel
öntötte volna nyakon.
– Szemtelem gazember! – zihálta, mert zavarba ejtette, hogy ilyet
feltételez róla a férfi.
– Talán elfelejtetted, „tehén” – tette hozzá Clay vidáman.
– Ezt nem teheti! – De amikor meg akarta ütni, a férfi elkapta keskeny
csuklóját, könnyedén magához vonta, és a jókedv eltűnt a szeméből.
– Azt teszek, amit akarok – jelentette ki hirtelen nyerseséggel.
Lorenát még mindig bosszantotta a pimasz feltételezés, ezért
megpróbálta kiszabadítani magát, de a férfi vasmarokkal tartotta.
– Azért jöttem, mert a városba lovagolok. Tudom, hogy anyagot akart
nézni.
– Minek? – kérdezte gyanakodva a lány, s meglepte, amiért ilyen hamar
témát váltottak.
Clay felvonta a szemöldökét, és azon töprengett, vajon újabb csata
következik-e.
– Az esküvői ruhához.
Lorena undorodva toppantott a lábával, hirtelen elfordult tőle, és sikerült
kiszabadulni a férfi keze közül.
– Nem, köszönöm!
– Mi ez, hogy: nem, köszönöm?
– Nem, köszönöm, nem akarok menni.
– Lorena – alig bírta türtőztetni magát –, ezt már egyszer megbeszéltük.
– Igen, és én megmondtam, hogy nem megyek feleségül magához –
válaszolta, s megfordult, majd elment.
 A baj az volt, hogy másként viselkedett elrablása óta, mint amikor Clay
Wakefield megérkezett a haciendára. Átkozta magát a viselkedéséért. Ha
továbbra is gorombán viselkedik, s nem mutatja mennyire boldog, amiért
Clay kiszabadította, akkor mostanára már majdnem biztosan feladta volna.
Hiszen ki akarna elvenni egy hárpiát?, gondolta egyre növekvő
lelkesedéssel. Ellágyult ezzel az emberrel szemben, és keményen kell
tevékenykednie, hogy behozza az elfecsérelt időt. Már alig várta, hogy
lássa, meddig tart, míg a pimasz amerikai visszavonja ajánlatát. Hm, hagyja
egy kicsit szenvedni, mielőtt leengedné a horogról, és aztán egy borzasztóan
nagyvonalú gesztussal megadja neki, amit kér. Akkor majd szabadon
irányíthatja a haciendát, mint ahogy régen tervezte.
Mikor már a szobájában volt, összecsapta a tenyerét, fényes zöld
szemében izgalom játszott, a legrégebbi ládához szaladt, s addig turkált
benne, míg meg nem találta, amit keresett. Amilyen gyorsan csak tudta,
magára húzta a fehér gyolcsinget, s majdnem elszakította nagy
igyekezetében. Aztán egy szűk fiúnadrág következett, amit akkor viselt,
amikor először találkozott Clay Wakefielddel. Leült az ágy szélére, hogy
felhúzza a lovaglócsizmát, aztán gyorsan befonta a haját. Nem foglalkozott
a kalappal, megnézte magát a tükörben, s helyeslően bólintott, mielőtt
kilépett volna a szobából.
A fedett udvar árnyékában maradt, úgy haladt az istálló felé, és abban
reménykedett, hogy nem veszik észre. Jaime buzgón takarította a
bokszokat, amikor odaért.
– Hola, Jaime – szólt oda vidáman.
Jaime megfordult a hangra, és meglepetten látta, hogy Lorena az.
– Hola, Lorena – válaszolta óvatosan, azon töprengve, vajon mit akarhat.
– Van még egy lapát? – kérdezte egy huncut pillantással a szemében.
– Egy lapát? – A fiú úgy tette fel a kérdést, mintha még sohasem hallotta
volna ezt a szót.
– Igen, ostoba, egy lapát.
– Ott van – mutatott egy sor szerszámra a fal mellett.
Lorena kiválasztott egyet, amit elbírt, és azonnal nekilátott az istálló
takarításának.
Jaime hátralépett, és tátott szájjal bámulta, ahogy Lorena lapátolni kezd,
mintha egész életében ezt csinálta volna.
– Fejezd be a bámészkodást Jaime, és dolgozz – mondta neki gúnyos
mosollyal.
 Lorena csak lapátolt és lapátolt, közben állandóan törölte homlokáról az
izzadságot az inge ujjával. Mire befejezte az első bokszot, egész teste
fürdött a verejtékben, amitől a vékony anyag teljesen a testéhez tapadt.
Kiegyenesítette a derekát, és sóhajtva nézett végig az egész sornyi piszkos
bokszon, hirtelen elmerengve azon, vajon nem lenne-e jobb módja is annak,
hogy elriassza Clay Wakefieldet. Mivel semmi jobb ötlete nem volt, nyögött
egyet, és elkezdte takarítani a következő bokszot.
Négy boksszal arrébb, a karja és az izmai kétségbeesetten tiltakoztak.
Honnan jött ez az ostoba ötlete?, töprengett. Biztosan nem gondolkodott
eleget egy jobb megoldáson. Talán fel kellene adnia ezt a kimerítő tervet, és
kigondolni valami más módot. De ekkor Clay Wakefield képe tűnt fel
előtte, és ettől, mint az őrült kezdett el lapátolni, s a zavaró kép határozottan
megerősítette elhatározásában, hogy nem hátrál meg.
Clay Bill-lel töltötte a délelőttöt, ellenőrizték a kerítéseket, a mezőket és
az öntözőcsatornákat. Mikor a két férfi az istállóhoz lovagolt, Jaime szaladt
ki eléjük.
– Majd én beviszem a lovakat – mondta olyan gyorsan, amitől Clay
kérdőn nézett a fiúra. Azonban a hőség és az éhség miatt átengedte a
lovakat, és a konyha felé indultak, hogy egyenek valamit.
A konyhában Bill egy hatalmas, kézzel rajzolt térképet terített szét az
asztalon. Félre kellett tenniük az ételt az útból.
– Ha ide teszünk egy öntözőcsatornát – mondta egy pontra mutatva –, és
egy elvezető csatornát pedig ide, akkor jobb lesz az áramlás.
Clay megvizsgálta a durva rajzot, és elképzelte maga előtt a területet,
amiről beszéltek. Néhány percnyi gondolkodás után így szólt:
– Miért nem zárjuk le a csatornákat itt és itt – jelölte meg a helyet egy-
egy vonással –, aztán építenénk egy nagy csatornát ide, és az elvezetőt
pedig oda. Akkor az egész felső részt öntözni tudnánk egyetlen központi
csatornából.
Bill megnézte, mire gondol Clay, és elmosolyodott.
– Azt hiszem, ezért vagy te a főnök.
Clay együtt nevetett a férfival.
– Nem, csak már láttam, hogy máshol is így csinálták.
A férfiak csendben üldögéltek a konyhában, mikor két beszélgető és
vihorászó szolgálót hallottak közeledni.
– Gondoltad volna, hogy Lorena lószarban turkál? – A lányok
kuncogtak.
 – Nem. Nagyon meglepődtem, amikor… – A szolgálók megálltak, mikor
beléptek a konyhába, és meglátták a két férfit. – Señor Wakefield!
Egyik szolga se tudta, mit tegyen, egyikük sem akarta megmondani a
hírt, ezért, mielőtt még Clay egy szót is szólhatott volna, eltűntek az
ajtóban.
– Mi volt ez? – kérdezte Bill.
– Fogalmam sincs, de majd utánajárok. Dalia! – kiáltotta. De senki sem
jött a hívásra. Clay durván hátralökve a székét, felállt, biztosra véve, hogy
Lorena megpróbálja felbosszantani.
Clay egyenesen az istállóba ment. Jaime látta érkezését és immár nem
először kívánta, bárcsak ne engedte volna meg a lánynak, hogy ezt tegye, de
hogyan állíthatta volna meg? Ahogy Clay Jaimére nézett, rögtön tudta, hogy
nincs felmentve a felelősség alól.
Clay végigment a bokszok közötti folyosón. A folyosó vége felé a bal
oldalon az egyik ajtó nyitva állt, és egy talicska állt mellette. Ahogy
közeledett, egy rakás trágya repült ki a bokszból, és huppant bele pontosan
a talicskába. Clay már— már kételkedni kezdett, hogy Lorena van-e benn.
Szétvetett lábakkal, és csípőre tett kézzel állt meg a boksz előtt. Mikor a
szeme hozzászokott a sötéthez, meglátta Lorena feszes ruhába bújtatott,
csinosan gömbölyded alakját. Az elmúlt hónapokban már el is felejtette
milyen csábító a teste, mivel állandóan bő ruhákban járt. Gömbölyű csípője
két hosszú, karcsú lábban folytatódott, s Clay szerette volna, ha teste köré
fonódik.
Gondolatait durván félbeszakította egy halom trágya, amit a lány dobott
a talicska felé, és amit nem vett észre egészen addig, míg a talicska helyett
az ő lábára nem pottyant.
– A francba – szitkozódott Lorena, mikor hallotta, hogy célt tévesztett.
Megfordult, és szemben találta magát az ajtóban álló, ölni kész Clayjel.
Ösztönösen hátrálni kezdett, de aztán eszébe jutott elhatározása, és
előrelépett.
– Ha nem állna oda, ahova nem kellene, akkor nem találnák el ilyen
dolgok.
Clay azt hitte, hogy ennél mérgesebb már nem lehet, de amikor a lány
kioktatta, és visszafordult a munkájához, fel tudott volna robbanni.
– Én a maga helyében letenném azt a lapátot, mielőtt még nagyobb bajba
keverném magamat. – Már alig tudott uralkodni a hangján.
Lorena úgy válaszolt, hogy közben meg sem fordult.
 – De nincs az én helyemben, ezért menjen az útból!
– Lorena – már a szó maga parancs volt tegye le azt a lapátot, és tűnés
innen kifelé… azonnal!
Lorena ugrott egyet a hangos szavaktól.
– Nem kell kiabálnia, nem vagyok süket – válaszolta, és megpróbálta
felidézni az okokat, miért is van itt.
– Ha nem süket, akkor elmondaná, miért van olyan ruhában, amit
megtiltottam, hogy viseljen?
– Nem, nem mondanám el – válaszolta, s szíve olyan gyorsan kalapált,
hogy alig kapott levegőt. – És ha megbocsát, kimegyek lovagolni. – Ez egy
kijelentés volt, nem kérdés.
– A pokolba vele!
– Igazán, Clay – mondta bohókásan –, nem szép dolog hölgyek előtt
káromkodni.
Ránevetett. Ott állt, olyan fenyegető tekintet tüzében, hogy attól még
bátor férfiak is megriadnának, és csak nevetett.
– Ha lennének hölgyek a közelben, biztosan nem káromkodnék. –
Elégedettséget kellett volna éreznie, hogy ezzel a kijelentéssel elevenére
tapintott, de ehelyett csak hülyén érezte magát, amiért ilyen gyerekesen
viselkedik. De olyan dolgokat váltott ki belőle ez a lány, amiket nem értett,
és ettől csak tovább folytatta.
– Hölgyek nem szoktak egy szál semmiben istállót lapátolni, és maga
csak ne beszéljen nekem szitkozódásról, aki ott állt a bokszban és úgy
káromkodott, mint egy kocsis.
– Én, mint egy kocsis? Mikor?
– Tisztán hallottam, hogy azt mondta „a francba”.
– Ha azt hiszi, hogy ez rossz, akkor várjon csak maga… maga szamár!
Beletelt néhány másodpercbe, míg rájött, hogy leszamarazták.
Feldühödött. Elege volt az egészből. Durván megfogta a lány karját a
könyöke fölött, és az istálló ajtaja felé húzta. Jaime és Bill az ajtóban álltak,
nem tudták, mit tegyenek.
Egyszerre sarkát a földbe vájta.
– Menjen a francba, maga szemét gazember!
– Ha még egyszer kiejti a száján azt, hogy „franc”, nem érdekel, ki látja,
a térdemre kapom, és úgy megverem, hogy egy hétig nem fog tudni leülni.
– A franc… a fenébe is – javította ki gyorsan magát, mikor a férfi
hirtelen megtorpant. Biztos volt benne, hogy van akkora vadállat, s
megteszi.
– Próbára teszi a türelmemet, Lorena – mondta, és tovább ráncigálta
kifelé az istállóból a dolgozószoba felé. Ahogy húzta kifelé, hirtelen
meggondolta magát. Gálánsan azt mondta magának, még fiatal, és időre van
szüksége, hogy megszokja a gondolatot. Azután éppen olyan engedelmes
lesz, mint akármelyik asszony a menyegzője előtt. Bármennyire is szerette
volna jól megrázni, hogy térjen már észhez, úgy érezte, a leghelyesebb az
lenne, ha nyugodtan leülnének, és megbeszélnék a dolgokat. Clay volt az
első, aki belátta, hogy uralkodnia kellett volna magán, és kevésbé
ellenségesen közölni a hírt az eljegyzésükről. De ami megtörtént, az
megtörtént. Most már csak annyit tehet, hogy enyhíti a kárt, amit okozott, és
ezt meg is tudja tenni, ebben biztos volt. Egyszerűen csak hagyta a dolgot a
levegőben lógni, és közben abban reménykedett, hogy minden magától
rendbe jön. Nem volt igaza. Itt az ideje, kézbe venni a dolgokat.
Enyhült a szorítása, de Lorena haragja nem. Mikor elérték a
dolgozószoba ajtaját, Clay kinyitotta, és elengedte a lányt. Mielőtt ő is
belépett volna, az ajtófélfának támaszkodva hátrafordult, mert úgy hallotta,
valaki a nevét mondja. Nem látott senkit, ezért megfordult, még épp időben,
mivel látta, ahogy a nehéz faajtó becsapódik, és az elégedett mosoly ül ki
Lorena arcára. Reflexeit megedzette veszélyes foglalkozása, és gyorsan
elkapta a kezét, mielőtt még az ajtó hatalmas csattanással rácsapódott volna.
Döbbenten állt, nem akart hinni a szemének. És mivel mást nem tehetett,
szigorú tekintettel belépett a szobába.
Lorena anélkül cselekedett, hogy végiggondolta volna, mit tesz, egy
gyerekes ötlettől vezérelve csapta be az ajtót, hogy fájdalmat okozzon
annak az embernek, aki állandóan bántja. De abban a pillanatban, mikor
bevágta az ajtót, már meg is bánta, mert tudta milyen gyerekes és veszélyes
dolgot csinált. A nehéz és kemény ajtó akár el is törhette volna a kezét.
Mikor Clay belépett a szobába, s Lorena tudta, hogy bármit is tesz most
vele, megérdemli. De a tudat egyáltalán nem tette könnyebbé, hogy ott
álljon, és ne próbáljon meg elmenekülni. Clay elment Lorena mellett
anélkül, hogy megérintette volna, és leült a fal mellett álló kanapéra. Egy
pillanatra a lány azt hitte, semmit sem tesz, de amikor megint ránézett,
érezte, mekkorát tévedett.
A fekete szemével rámeredt.
– Jöjjön ide, Lorena! – parancsolt rá.
Kelletlenül húzódott közelebb, de még nem érhette el.
 – Közelebb! – Olyan volt a hangja, mint az acél, semmi érzelem nem
tükröződött benne, hidegen csengett.
Lorena gyorsan leült mellé a kanapéra, mielőtt még elveszítené
bátorságát, és elhatározta, hogy csendben marad, bármennyire is leszidja a
férfi. Elhatározása azonban gyorsan hitetlenkedéssé változott, mikor az a
térdére kapta.
– Mit csinál? – sikoltotta, minden elhatározása ellenére.
– Csak azt, amit megérdemel, és amit már régen meg kellett volna
tennem.
– Én egy tizenkilenc éves asszony vagyok, maga gazember – mondta
méltatlankodva. – Már túl vagyok azon a koron, hogy megverjenek.
– Ha nem vigyáz, kimosom a száját szappannal. Ami pedig a korát illeti,
csak úgy bánok magával, ahogy azzal a gyerekkel szokás, aki így
viselkedik.
Mielőtt még válaszolhatott volna, egy erős kéz sújtott le hátsó felére, és
ettől borzasztó dühös lett, de Clay keményen tartotta, és kezével újra meg
újra lesújtott. Lorena végül sírni kezdett. Azért sírt, mert tudta, hogy
megérdemli a büntetést, és mert ilyen nyomorult helyzetbe került. Észre
sem vette, hogy az ütlegelés véget ért, és hogy Clay erős karjában van, és
széles mellkasára borulva sír.
Clay erősen tartotta, ahogy sírt, és tehetetlen dühöt érzett az egész
helyzet miatt. Hogyan fajulhattak idáig a dolgok, hogy megüsse azt az
asszonyt, aki el akart venni? Még sohasem ütött meg nőt, és bár érezte,
hogy Lorenát meg kellett fegyelmezni, ettől még egy cseppet sem érezte
jobban magát. Semmi mást nem akart, csak babusgatni ezt a kis
méregzsákot, aki zavartan feküdt karjában. Elmerenget azon, vajon rendbe
jön-e valaha közöttük a dolog, hogy lesz-e valaha olyan kapcsolat közöttük,
amilyet ő szeretne. Magában nevetett, mikor arra gondolt, mennyire
egyértelművé vált, hogy ez a lány semmilyen kapcsolatra sem vágyik vele,
se jóra, se rosszra. Közelebb húzta, és megpuszilta a feje búbját.
– Nem akarok a felesége lenni – sírta Lorena.
– Tudom, kicsim, tudom – és meglepődött, hogy a lány tényleg így is
érezte. Eszébe jutott, mennyire biztos volt benne, hogy hozzá akar menni, s
hálás lesz, amiért használhatja a nevét. Milyen ostoba is volt.
A szobában csend lett. Clay megához szorította, ahogy a sírása
csendesedett, és csak azt akarta, hogy újra mosolyogjon.
– Nem kellett volna a kezére csapni az ajtót. – A lágy hangok
kizökkentették Clayt gondolataiból.
Belemosolygott a lány hajába, s tudta, hogy így kér bocsánatot.
Lorena érezte, a férfi mosolyát, és ettől megmagyarázhatatlan jó érzés
töltötte el. Könnyeiről megfeledkezve hátrahajolt, és a férfi arcába nézett.
– Már nem mérges?
– Nem, Lorena, azt hiszem, megtanulta a leckét – mondta, és letörölte a
könnycseppeket a lány arcáról.
Nyugalom töltötte el Lorenát, és minden mást kitörölve az agyából,
visszatette fejét a férfi mellére.
– Még soha nem mondta el, miért is jött el apámhoz – kérdezte kicsit
később Lorena. – Honnan ismerte?
Csend ülte meg a szobát, ahogy Clay az elmúlt időkre gondolt. Nem volt
hozzászokva, hogy a múltjáról kérdezik, de tudta, a lány megérdemli, hogy
válaszoljon. Ahogy azokra az időkre és a lány apjára gondolt, Lorenával a
karjában, Clay nem értette, miért is gyötörte ez őt annyira. Most egyáltalán
nem tűnt olyan borzalmasnak.
– 1825-ben találkoztam Diegóval.
– Abban az évben mentem iskolába.
– Igen, nem sokkal azután érkeztem a haciendára, miután Diego
visszatért Veracruzból, ameddig elkísérte magát.
Clay érezte Lorena feszültségét.
– Biztosan nagyon boldog volt. – Hangja tele volt keserűséggel.
– Boldog? Hát minden volt, csak boldog nem. Nagyon hiányzott neki,
Lorena. – Clay jól emlékezett azokra az időkre, és hogy milyen szomorú
volt az öreg, amiért egyetlen leányát iskolába küldte.
– Ha olyan rossz volt neki, akkor miért küldött el?
– Azt mondta, úgy érezte, biztosítania kell mindazt, amiben édesanyja
halála miatt nem lehetett része. Azt akarta, hogy olyan legyen, mint a
Cervantes nők, egy igazi hölgy.
– De azt itt is megtanulhattam volna.
– Talán igen, talán nem. Ezt már sohasem tudjuk meg. – Clay érezte a
lány ellenállását. – Azt tette, amiről úgy gondolta, hogy a leghelyesebb.
– Hmm – mondta Lorena ingerülten.
– Nagyon szerette magát. – Alig lehetett hallani a szavakat, de Lorena
megértette őket, és ismét sírni kezdett.
– Még soha életemben nem sírtam ennyit. – A szavakat eltompították a
lány könnyei és a férfi mellkasa. Aztán hirtelen elhatározással Lorena
elhúzódott tőle, és leült mellé a kanapéra. Clay kelletlenül engedte el.
– Rólam elég ennyi. De még mindig nem mondta el, hogyan találkozott
apámmal, és hogyan jött Cielo el Doradóra.
Clay az asztalhoz ment, és konyakot töltött magának egy kis pohárba. A
folyadékot lötyögtetve visszament a kanapéhoz, leült, s nagyot kortyolt
belőle, mintha csak erőt akarna önteni magába.
– Azért jöttem a haciendára, mert halála előtt apám beszélt nekem
Diegóról.
Lorena nem sokat foglalkozott Clay családjával, vagy hogy van-e
valakije Benen kívül. Nehéz volt elképzelni, hogy ennek a hatalmas
embernek édesapja is volt, pláne meg édesanyja.
– Az édesapja honnan ismerte Papát? – Minél többet mondott a férfi,
Lorena annál zavarodottabb lett.
– Hát, azt hiszem, az elején kell kezdenem. – Még egyet kortyolt az
italból, aztán hátrahajtotta a fejét. – 1812-ben apám elindult szerencsét
próbálni. Mindig azon volt, hogy megcsinálja a szerencséjét. – Röviden,
gúnyosan felkacagott. – Mexikóval akart kereskedni. Egy csomó más
emberrel együtt mindenféle dolgot összevásároltak, elköltötte azt a kevéske
pénzét, megpakoltak egy karavánt, és elindultak Santa Fe felé. Én akkor
tizennégy éves voltam, Ben pedig tizenkettő. Azért indultak el, mert azt
hallották, hogy a forradalom győzött, és a kereskedők előtt megnyitották az
utat. De amint tudjuk, a forradalom nem győzött egészen 1821-ig. Szóval,
amikor az apám és a többiek Santa Fébe értek, az árujukat elkobozták, őket
pedig mint kémeket börtönbe csukták.
– Bebörtönözték! – Lorena csak ült, teljesen lekötötte a történet, sajnálta
a két kisfiút, és dühös volt az apára, aki elhagyta őket.
– Igen, bebörtönözték Santa Fében. Aztán átvitték a chihuahuai
börtönbe, és útközben megálltak Paso del Nortéban. Valami miatt elidőztek
egy kicsit.
– Akkor találkozott az apja apámmal? – kérdezte érdeklődve.
Clay rámosolygott.
– Igen, ekkor találkoztak apáink. Különben, amíg Paso del Nortéban
voltak, nem őrizték őket olyan szigorúan. Valami, számomra ismeretlen
oknál fogva Diego bement a börtönbe, és ott találkozott az apámmal. Azt
hiszem beszélgetni kezdtek, és rájöttek, hogy közös az érdeklődésük. Attól
kezdve Diego mindennap meglátogatta. Összebarátkoztak, és amikor a
tisztek a foglyokat Chihuahuába vitték, Diego is velük tartott. Valahol
útközben segített apámnak megszökni.
– Nem – suttogta Lorena, meglepte apjának ez az új oldala.
– De igen – mondta Clay.
– De hogyan?
– Ezt nem tudom pontosan. Csak annyit tudok, hogy senki sem
gyanakodott rá, vagy ha mégis, nem tudták bizonyítani.
– Nem mondta el az apja?
– Nem, soha nem került rá sor. – Keserű bánat volt ez Claynek.
– És, mi történt Papával? Azt nem kérdezte meg?
– Megkérdeztem, de nem mondta meg. És én tiszteltem annyira, hogy
nem kérdeztem többet.
Lorena eltöprengett ezen egy darabig, aztán ezt kérdezte:
– És az édesapja? Ó hazatért?
– Igen. – Clay felállt, és újra teletöltötte a poharat. Kinézett az udvarra,
de a mozgalmas hacienda helyett meggyötört édesapját látta. – Hazajutott,
de csak árnyéka volt korábbi önmagának. Azt hiszem, csoda, hogy
egyáltalán sikerült neki.
Könyörtelenek voltak a kérdések, de Lorena érezte, hogy erről még
sohasem beszélt, és ezért jót fog neki tenni.
– Hogyan jutott haza? – kérdezte csendesen.
– Elgyalogolt a Sante Fe-i karavánútig, s onnan sikerült csatlakoznia egy
Missouriba tartó karavánhoz.
– Gyalogolt! De hát az többszáz mérföld! Hogyan élhette túl?
– Mint már mondtam, csoda, hogy sikerült neki. – Clay az asztalhoz
lépett, ami mellett mostanában annyi időt töltött, és leült. Lorena nem
mozdult. – Mikor hazajött, meg sem ismertük. Annyira megváltozott.
Összetört, meghasonlott. Otthon akart maradni, belefáradt a szerencse
keresésébe. – Keserűen felkacagott. – Kíváncsi vagyok, meddig tartott
volna ez?
– Gondolom, az édesanyja örült – kérdezte Lorena tapintatosan.
– Édesanyám akkor már nem élt, egy évvel apám elutazása után meghalt.
– Jaj, Clay – mondta, és sajnálta azt a tizennégy éves fiút, akit az apja és
az anyja is elhagyott. Mennyire együtt tudott vele érezni!
– Mikor apám megtudta, hogy anyám nem sokkal távozása után meghalt,
összetört. Hazatérte után egy hónappal meghalt.
Csendben ültek, mindketten elmerültek gondolataikban, és egyikük sem
tudta, mi következik, ha ez a drága pillanat elmúlik; mindketten örültek,
hogy megoszthatták a másikkal.
16.

Az óra újabbat ütött. Lorena oda sem figyelve számolta; egy, kettő,
három… míg végül az óra kilencnél abbahagyta. Lorena felsóhajtott, és
körülnézett, mit tehetne. A vacsorának vége volt, és Clay, mint mindig a
dolgozószobában foglalatoskodott. Ott ült az üres asztalnál. Nyughatatlanul
tolta hátra a székét, és kiment a konyhába. Senkit sem talált. Azon
gondolkodott, vajon Clay mikor fejezi be a munkát, aztán hirtelen szidni
kezdte magát. Nem érdekli, mikor fejezi be. Örülnie kellene, hogy dolgozik,
és nem erőlteti rá a társaságát. De érdekelte; hozzászokott a jelenlétéhez. A
gondolat, hogy kezdi megadni magát neki, megrettentette. Ellen kell állnia.
De valahogy az ellenállás már nem tűnt olyan fontosnak. Lorena azon kapta
magát, hogy jó tulajdonságait magasztalja, és figyelmen kívül hagyja a
rosszakat, bár nem sok rossz jutott eszébe. Mikor kezdett el így
gondolkodni? Nem tudott válaszolni erre a kérdésre.
Ahogy ott állt egyedül a konyhában, közel ahhoz az asztalhoz, ahol
annyiszor evett együtt az apjával, az igazság hihetetlen tisztasággal tárult fel
előtte: nem akarja, hogy Clay elmenjen; azt akarja, hogy maradjon.
Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor rájött, mekkorát tévedett, amikor azt
hitte, olyan, mint az apja. Hirtelen semmi másra nem vágyott, mint hogy
vele legyen, s abbahagyja a küzdelmet a fölé kerekedő érzések ellen.
Lorena szinte repült ki az udvarra, az eget tarkító csillagok alá. Egy apró
szellőcske simogatta a bőrét, és ő Clayre gondolt. Megkönnyebbülés futott
végig a testén, eltörölte azt a feszültséget, ami az elmúlt hónapokban
kínozta. Megkönnyebbülését öröm követte, és Lorena átszaladt a hatalmas
fák alatt az udvaron, és már ott is volt a dolgozószoba ajtajában. A lámpa
fénye tompán világított, arany fénye átsütött az ablaküvegen. Beleselkedett,
és meglátta Clayt, amint apja íróasztala fölé hajol, és valamit nagyon
figyelmesen olvas. Egy pillanatra az ismerős aggodalom kezdte kísérteni,
de mikor elűzte, csak még erősebbnek érezte magát.
A férfi fekete haja fénylett a lámpa fényénél, arcára árnyékok vetődtek
az arccsontja alatt, amitől csak még komolyabbnak látszott. Erős állkapcsát
összeszorította, és Lorena azon gondolkodott, vajon mit olvashat. Clay
felnézett, mintha megérezte volna, hogy figyelik, de Lorena gyorsan
elhúzódott. Miért tette ezt?, csodálkozott. De aztán már tudta: még egy
pillantást akart vetni a férfira, hogy zavartalanul figyelhesse csinos
vonásait, s kiélvezhesse frissen megtalált örömét.
Mikor megint belesett, látta, hogy újra a papír fölé hajol, majd felnéz, de
nem az ablak felé. A falat bámulta, és Lorena tudta, hogy nemcsak a sárból
és szalmából tapasztott falat látja, hanem valami mást. A sötét
megfejthetetlen tekintet, amit első találkozásuk óta ismert, most a semmibe
meredt. Ennek a találkozásnak az emléke eddig mindig felbosszantotta,
most azonban csak nevetni tudott rajta.
A férfi eltolta maga elől a papírokat, és hátradőlt a hatalmas székben.
Lorena otthagyta az ablakot, és az ajtóhoz lépett.
Az óvatos kopogás nem lepte meg Clayt, bár érezte, hogy meg kellett
volna. Nem emlékezett olyanra, hogy Lorena önszántából megkereste
volna.
– Tessék – szólt ki, fel sem kelve az asztaltól, mivel nem tudta mire
számíthat.
– Buenos noches – kockáztatta meg Lorena bizonytalanul.
Clay elmosolyodott, amiért spanyolul beszél vele. Bár Daliával meg
Pedróval az anyanyelvén beszélt, vele csak nagyon ritkán tette.
– Buenos noches – válaszolta, mély érzéki hangja betöltötte a szobát.
Lorena csak állt, és nézte, földbe gyökerezett a lába, és amikor semmit
sem szólt, Clay szólalt meg.
– Szüksége van valamire?
Összes bátorsága elhagyta, ahogy ott állt egyedül ez előtt a sötét,
hatalmas ember előtt. Hogyan mert idejönni? Mit akart mondani? Bátorság
híján Lorena az első kifogást bökte ki, ami az eszébe jutott.
– Én… arra gondoltam, hogy talán lenne kedve sakkozni velem.
Clay meglepődött; nem sakkra számított. Csalódott volt, de azzal érvelt
magának, nagyon jó, hogy egyáltalán idejött, bármi miatt is.
– Sakkozni? Nem tudtam, hogy ismeri a játékot – mondta a maga nagyon
pimasz módján, és ezzel felpiszkálta Lorena könnyen feltámadó haragját.
Minden engedékenysége eltűnt.
– Ez azért van, mert nő vagyok, uram, vagy mert a sivatag kellős
közepén vagyunk, távol minden „civilizált” várostól? Pontosan miért lepte
meg, hogy tudok sakkozni? – hangja tele volt gúnnyal.
Clay nevetni szeretett volna. Vajon megváltozik valaha?
 – Azt hiszem, túl sokat kívántam magától, mikor arra kértem, hogy
fékezze meg csípős nyelvét, de attól tartok, már hiányozna a rendszeres
szócsata, amit vívunk – mondta szárazon, amitől Lorena elpirult.
Nem akart harcolni vele, de annyira ki tudta hozni a sodrából! Nem akart
elmenni, de nem tudta hogyan változtasson hangnemet.
– Játszunk, vagy nem?
– Természetesen – mondta a férfi, és egy őrjítő mosoly jelent meg az
arcán. – Állítsa fel a táblát! Addig elpakolom a papírokat, és akár itt is
játszhatunk.
Lorena a bőrláda felé fordult, haja csak úgy repült a válla körül a hirtelen
mozdulattól. Elővett egy kézzel faragott sakktáblát és egy nagy bőrerszényt,
amiben a figurák voltak. Megfeledkezve a vele szemben ülő férfiról, Lorena
egyesével szedte elő a figurákat és szinte áhítattal állította fel a megfelelő
fekete vagy fehér mezőre.
– Honnan van ez a készlet? – kérdezte Clay azon töprengve, hogy vajon
Diegóé volt-e, mert tudta, hogy különleges, abból, ahogy bánt vele.
– Az a Cervantes faragta, aki először jött erre a vidékre. Don Diego
Lorenzo Cervantes. Én is utána kaptam a nevemet. Elküldetett egy
készletért Mexico Citybe, de mire megérkezett, már kifaragta ezt az egész
készletet. A készlet, amit Mexico Cityből hoztak, gyönyörű, de én jobban
szeretek ezzel játszani. Csodálatos dolog fogni ezeket a figurákat, és
elképzelni, mire gondolt, mikor faragta.
Clay sohasem foglalkozott a hosszú családfával, a kétszáz évvel, amit ez
a család ezen a helyen élt le, és a vonal, nem tört meg, egészen Lorenáig.
Bár a Cervantes név megszűnik, az ág nem hal ki, vele majd tovább él.
Claynek volt egy testvére, és csak halvány emléke egy apáról és egy
anyáról. Semmi családfa. Fogalma sem volt róla, mik voltak a nagyszülei.
A gondolat, hogy az utódai egy történelmi családhoz tartoznak majd,
hihetetlen büszkeséggel töltötte el.
– Maga kezd – mondta Lorena félbeszakítva töprengését.
Clay lenézett a táblára, aztán gyorsan megfordította.
– Nem, hölgyeké az elsőbbség.
– Mindig ugyanaz a pimasz férfi – sóhajtott tettetett undorral.
– És jobb, ha ezt nem felejti el – adta vissza, amit kapott.
Lorena a csikóval lépett kettőt előre és egyet oldalra. Egyébként egy
gyaloggal lépett volna előre kettőt, ahogy szokás, de ma este agresszív
játékhoz volt kedve.
 – Remélem a nadrágját is elnyerem.
Clay egy szót sem szólt, csak felpillantott a tábláról, és áthatóan ránézett
a lányra, tekintetében vágy és gúny keveredett, amitől Lorena elvörösödött.
– Úgy értem… – motyogta a lány, de aztán közbeszólt.
– Megint maga jön, querida.
Lorena zavarban volt. Az ártatlan megjegyzése, a férfi sötét, érzéki
tekintete, és tetejébe, hogy „querida”-nak szólította…
Csendben szidta magát, hogy ennyi idős korára még mindig képzeleg.
Aztán elmosolyodott, és figyelmét a sakktáblára irányította.
Egyetértő csendben játszottak, a lámpa bevilágította őket, és árnyékot
vetett a falakra.
– Sakk – volt a következő szó, amit Lorena mondott. Lorena büszke volt
magára, hogy jobb a férfinál.
– Tudja, igazán nagyon jól játszik – mondta Clay.
– Maga viszont meglepettnek tűnik.
– Kellemesen csalódtam – ismerte el. – Sajnos azért mégsem olyan jó,
mint én. – Lépett a futóval, megszüntetve a sakkot, és rögtön sakk-matt
helyzetbe hozva Lorenát. – Azt hiszem, hogy ez sakk-matt, és megnyertem
a játékot.
– Óhh! Hogy csinálta? Biztosan csalt! – vádolta meg.
Clay csak hátradőlt a magas hátú székben, és nevetett a lány mérgén.
– Ma megtanultam valamit.
Lorena csodálkozva nézett rá, hogy vajon mire gondolhat.
– Maga nem tud veszíteni. – Mosolya ragályos volt, és Lorena rájött,
hogy tényleg nem viselkedett túl sportszerűen.
– Hát, őszintén szólva, hagytam magát nyerni.
A férfi egyik vastag szemöldöke hitetlenkedve emelkedett fel.
– Óh?
– Tudtam, hogy nem tudná elviselni, ha egy egyszerű nő megverné, ezért
aztán hagytam magam – mondta fensőbbségesen, bár nagyon szerette volna
megverni a pimasz férfit.
Clay még hangosabban nevetett.
– Maga kincset ér, Lorena Cervantes. De ha tovább folytatja a meséket,
még a végén a térdemre kapom és elnáspángolom.
Mindkettejüknek egyszerre jutott eszébe valami, az, amikor meg is tette.
Lorena szeme elhomályosult, és Clay átkozta magát, amiért eszébe juttatta.
– Sajnálom – kért bocsánatot.
 Lorena belenézett sötét szemébe, és látta, hogy bánja a dolgot.
– Legközelebb azonban nem hagyom magam, és alaposan elverem.
Clay harsogó kacagása betöltötte a szobát, minden szegletet betöltött a
hangja. Lorena szerette, amikor nevet, jókedve lett tőle.
Clay még mindig kuncogott, mikor ezt mondta:
– Hát, holnap este kitűnő alkalom lenne, hogy… hmm… alaposan
elverjen. Most azonban van még egy kis dolgom.
Egy pillanatra csalódottság látszott Lorena arcán, és ez nem kerülte el
Clay figyelmét, de csak nehezen tudta elhinni, hogy valóban azt látta.
Szívesen húzta volna vele egy kicsit, de visszafogta magát, nehogy
elszakítsa azt a vékonyka szálat, ami kettejük között keletkezett.
Lorena olyan gyorsan fojtotta el csalódottságát, mint ahogyan jött, és ez
egyáltalán nem tetszett neki. Az csak egy dolog, hogy élvezi a társaságát, de
hogy csalódott legyen, mikor el kell válniuk, hát ez abszurd. Mint mindig,
most a zavaróan gyakran felbukkanó gondolat visszatért: Clay kereskedő.
Hamarosan elmegy. Azonban a kétkedés, ami akkor ébredt benne, mikor
anyja szobájában ült, a kétkedés, hogy mégsem olyan, mint az apja,
erősödött, és hirtelen reményt keltett benne.
Ajkait mosolyra húzta, amitől felélénkült a tekintete.
– Igen, azt hiszem, holnap vacsora után alaposan elverem. – Indulásra
készen megfordult, de aztán hirtelen megállt. – Ha valami oknál fogva nem
lenne itt, azt annak a jeleként veszem, hogy hajlandó fejet hajtani jobb
képességeim előtt, és annak elismeréseként, hogy úgysem tudna nyerni. –
Hosszú, fényes hajának repkedése közben befejezte a fordulatot. Az
egyetlen dolog, ami meghazudtolta szavait, az nevető zöld szeme volt.
Clay visszaült székébe, s elismerő pillantást vetett Lorenára, amint az
ajtó felé tartott. Micsoda kincs. És ez az övé.
– Lorena – állította meg, mielőtt még kiment volna. – Holnap ellenőrzőm
a mezőket. Gondoltam lenne kedve kilovagolni.
– Igen – válaszolta. – Én is ki akartam lovagolni holnap. Kettőkor
indulhatunk.
Clay ránézett, egyik szemöldökét kérdőn felvonta. Vajon lesz-e valaha
halk beszédű és nőies, „nyugodt és engedelmes”, ahogy ő mondta
valamikor? De aztán leengedte a szemöldökét, és valami mosolyfélére húzta
a száját, mikor rájött, hogy másképp nem is kellene neki.
– Kettőkor – csak ennyit mondott, és nézte, hogyan távozik a szobából.
Másnap, Lorena bármennyire nem akarta is, izgatott volt a kétórai lovaglás
miatt. Bár magában azt mondogatta, hogy csak a lovaglást várja, tudta,
igazából nem fontos, mit csinálnak. Attól volt izgatott, hogy Clayjel
találkozik.
Rosinante már fel volt nyergelve, és ő türelmetlenül ült rajta, mikor Clay
nyugodtan belépett az istállóba.
– Elkésett – mosolygott rá Lorena, és nem tudta, hogy mi mást
mondhatna még, mert a lélegzete is elállt, mikor meglátta a férfit.
– Miss Tidesdale Leányiskolájában a pontosság biztosan éppolyan fontos
volt, mint a hímzés és a táncolás – jegyezte meg szárazon a férfi, és elindult
felnyergelni Dantét.
Jaime akkor tűnt fel a sarkon, amikor Clay már befejezte.
– Sajnálom, señor Wakefield – lihegte. Nagyon megijedt, hogy elveszíti
szeretett munkáját, s félt, hogy valami kis aprósággal elássa magát ez előtt a
könyörtelen ember előtt. – Pedro kért meg valamire. Ha tudtam volna, hogy
lovagolni akar, akkor nemet mondtam volna neki.
Clay felállt, hogy ellenőrizze a hevedert, és a viszonylag alacsony fiú
fölé tornyosult.
– Ha Pedrónak szüksége van rád, akkor azt kell tenned, amit mond,
Jaime. Amíg rendesen elvégzed a munkádat, amit meg is teszel, addig nem
kell félned, hogy elveszíted a munkádat. – Hangja halk és biztató volt.
A fiú megkönnyebbült, bár Clay ezt nem vette észre. Már vissza is
fordult Dantéhoz, és finoman a szájába tette a zablát. Clay mindig
igazságosan bánt az emberekkel, még amikor frissen kezdte a kereskedést,
akkor is, mielőtt még megcsinálta volna a szerencséjét. Csak azt várta el
tőlük, hogy végezzék el a munkájukat, és Jaime mindig megtette.
Bár a jelenet nem zavarta Clayt, Lorenában nyomot hagyott. Szíve
büszkeséggel dobbant meg, és észrevette a kedvességet, mint oly sok
minden mást, mióta Clay Cielo el Doradóra jött. Kedves ember, igazságos
ember, és ahogy Pedro mondta neki egyszer, nem olyan, mint az apja. Clay
Wakefield idejött a haciendára magára vette mások felelősségét, és
határozottan, de igazságosan végezte dolgát. Cielo el Dorado virágzani
kezdett a keze alatt. Lorena azokra a Cervantes nemzedékekre gondolt, akik
felépítették mindazt, ami most körülveszi, keményen dolgozó nők és férfiak
sorára, akik a kietlen sivatagból otthont teremtettek. A legendák szerint,
mindannyian erős, bátor emberek és Lorena rádöbbent, mekkora fájdalom,
hogy az apja, az utolsó Cervantes férfi, más természetű volt. Ebben a
pillanatban döbbent rá, hogy apja vétett ellenük és belegondolt abba, mit
jelent felnőttnek lenni. Sok mindent észrevett, ami fájt neki vagy
bosszantotta, de soha nem látta a hibáit. Érzelmek árasztották el, miközben
ott ült mozdulatlanul a lovon. Dühöt érzett, és pillanatokkal korábban egy
új, ismeretlen fájdalmat, de ahogy ott ült, a haragot és a fájdalmat megértés
és határozottan megbocsátás váltotta fel apjával szemben. Rájött, hogy
megpróbálta a legjobbat kihozni magából. És ami még fontosabb,
önmagának is megbocsátott, mert végül rádöbbent, hogy bármit tett volna,
akkor sem tudta volna megváltoztatni az apját. Teljesen tisztában volt vele,
hogy ez nem az ő hibája, és nem is volt az soha. Lorena nagyon könnyűnek
érezte magát, egy élet terhe most varázslatos módon lehullott a válláról, és
képessé tette rá, hogy hinni tudjon egy férfiban.
Lorena Clayre nézett, arra az emberre, aki a férje lesz, és ahogy ránézett,
rádöbbent, hogy szereti. Úgy érezte, nem kap levegőt, az érzelmek és az
érzések kavarogtak benne, és teljesen megtöltötték, míg már azt hitte, hogy
szétrobban. Ó, igen, szereti lényének minden rezdülésével. Biztosan
megtántorodott volna a felfedezéstől, ha nem ült volna Rosinante hátán.
Mióta is tart ez?, gondolkodott. Eszébe jutott a nap, amikor találkoztak.
Fényes páncélú lovagnak látta akkor, egy mesebeli alaknak egyik álmából.
És most már tudta, hogy igaza volt: ő álmai férfija, a férfi, aki boldoggá
teszi, akivel egész hátralevő életét leéli.
Lorena nem vette észre, hogy Clay felült a lóra, és útra készen állt.
– Lorena?
A lány szeme kitisztult, és az előtte levő férfira nézett. Észrevette, hogy
biztosan keményen dolgozott valahol, mert az arca és a nyaka izzadságtól
fénylett. Sötétkék csík látszott az ingén, ahol átitatta a verejték. Egy szellő
suhant el mellettük, bőr és a férfi illatát sodorva feléjük. A férfi szaga
betöltötte érzékeit és szerette volna, ha átölelné, és elmondhatná neki, hogy
szereti. De még nem teheti. Majd hamarosan, nyugtatta meg magát.
Hamarosan minden szeretetét rázúdíthatja, amit iránta érez.
– Lorena, jól érzi magát? – kérdezte nyersen, félbeszakítva a lány
izgatott gondolatait.
– Beteg? – kérdezte zavartan, és meglepődött, miből gondolhatja, hogy
beteg, mikor még soha nem érezte magát ennyire élőnek. – Nem, miért?
Clay elmosolyodott és megrázta a fejét.
– Semmi. Csak olyan betegesen, ábrándos volt a tekintete. – Mielőtt még
bármit mondhatott volna válaszul, Clay széles mosollyal hozzátette: – Most
pedig induljunk, ha még sötétedés előtt ki akarunk érni.
– Jaj! – kiáltott fel Lorena, de tudta, hogy csak ugratja, ezért
megszorította Rosinante oldalát, és elszáguldott a fekete mén mellett,
mielőtt még elérték volna a kaput.
Mint már korábban is, Clay és Lorena ellovagoltak a földek mellett,
megnézték a még aratatlan gabonát, aztán a szőlőskert mellett időztek el.
– Jövő héten szüret – mondta Clay magának.
– Honnan tudja, hogy kell bort készíteni? – kérdezte Lorena.
Clay felé fordult, megrázta a fejét.
– Szinte semmit sem tudok a borkészítésről. Azt csinálom, amit édesapja
jegyzeteiben olvastam. A feljegyzések és Pedro szerint nem lesz rossz év az
idei.
– Tényleg? – kérdezte meglepetten. – Mindig úgy fest, mint aki tudja,
mit csinál.
Clay felnevetett.
– Igyekszem.
Tovább lovagoltak, ellenőrizték a földeket, és meggyőződtek róla, hogy
minden munkás végzi a munkáját. Ahogy tovalovagoltak a munkások levett
kalappal üdvözölték őket.
Lorena olyan elégedett volt, mint még soha. Otthon és család. Hogyan
lehetett olyan ostoba, hogy azt higgye boldog tud lenni család nélkül.
A folyóhoz értek, és leszálltak a lóról, hogy azok felfrissüljenek. Lorena
és Clay némán álltak egymás mellett, mindketten osztoztak a békében, amit
még soha azelőtt nem éreztek. Nyugodt világukba azonban hirtelen
Rosinante éles nyerítése tört be.

Clay körbefordult, minden izma megfeszült a bőre alatt, testével védelmezte

Lorenát, készen arra, hogy bármilyen veszély ellen megoltalmazza. Sehol
sem láttak semmit, csak a két lovat, de Clay nem akart belenyugodni a
hamis riasztásba. A hegyeket vizslatta, de mielőtt még messze ment volna,
Dante megharapta Rosinantét, és egy újabb éles nyerítés hallatszott. Miután
magukhoz tértek meglepetésükből, tekintetük találkozott, és nevetésben
törtek ki.
– Dante éppen annyira ért a kínzáshoz, mint maga – nevetett Lorena, és
huncut fény gyűlt a szemében.
– Vagy az is lehet, hogy Danténak jó szeme van a finom húshoz – vágott
vissza Clay egy halvány grimasszal.
 – Maga vadállat! – kiáltotta a lány, miközben elvörösödött.
Clay csak még jobban nevetett, aztán előrenyúlt, hogy megragadja
Lorena csuklóját és magához vonja, de keze célt tévesztett, mert Lorena
gyorsan elugrott érintése elől.
– A lovammal ellentétben, Clay, nekem van annyi eszem, hogy
félreálljak az útból – nevetett a válla fölött.
Lábát szétvetve, csípőre tett kézzel figyelte a lányt, tekintetében rajongás
és vágy keveredett. Átugrott egy sárga vadvirágokkal teli fűfoltot, mintha a
világon semmi gondja sem lenne. Clay a szerelemre gondolt, de azonnal el
is vetette. Nem volt szerelmes a lányba, ő nem holmi éretlen iskolásgyerek,
aki fut a szerelme után, mint egy kiskutya. Azt azonban el kellett ismernie,
hogy Lorena elcsábította – eszességével, természetével és szépségével.
Minden megvolt benne, amit gyermekei anyjától elvárt, és attól az
asszonytól, akivel megosztja az ágyát. Missourira gondolt, és tudta, hogy
sokkal több időt tölt majd a haciendán, mint azt eredetileg tervezte. Egy
pillanatra rossz érzése támadt, de aztán megnyugtatta magát, hogy nem
szükségből akar több időt Cielo el Doradón tölteni, hanem pusztán a
szórakozás kedvéért.
Lorena megállt egy füves részen. Körülnézett, aztán széttárta a karját,
forogni kezdett, mintha az egész világot magához akarná ölelni. Haja
szétbomlott, és lágyan hullámzott nap felé fordított, mosolygó arca körül.
– Hát nem ez a legcsodálatosabb hely a világon? – Hangját mint egy
dallamot kapta szárnyára a szél.
Clay is meghallotta, és tudta, hogy igazat beszél, ő is megszerette ezt a
földet, mint ahogy minden Cervantes a történelem folyamán, egészen vissza
1660-ig, mikor az első Cervantes ideérkezett.
Lorena megállt forgás közben, és lehajolt, hogy szedjen néhány sárga
vadvirágot, ami elszórtan nőtt a fűben. Clay odajött hozzá, és amikor felállt,
tekintetük találkozott. A férfi úgy érezte, mellkasa annyira megtelt
érzelmekkel, hogy már nem bírja el.
Lorena tekintete találkozott a férfi feneketlen mélységű tekintetével, és a
tudat, hogy életük nagy részét együtt töltik, hihetetlen boldogsággal töltötte
el. Gyerekek képe villant fel előtte, és arra gondolt, bárcsak örökölnék
apjuk jóképűségét. Aztán ösztönösen, meg sem gondolva, mit csinál,
felajánlotta a csokrot a férfinak, aki ott állt előtte, a férfinak, akit szeretett.
Clay a virágokra nézett, aztán ujjával megérintette a lány a száját, és a
szeméből látta, hogy többet ad, mint ezt a csokrot, amit szedett. Nagyon
finoman kivett egy szál virágot a csokorból.
– Köszönöm, kicsim. Megtisztel. Ezt elteszem. Mindig erre a tökéletes,
napsütéses napra emlékeztet majd, meg magára.
– De mi lesz a többivel? – kérdezte hátralépve, amiért visszautasították.
Finoman megsimogatta az arcát a virággal, és így szólt:
– Az a magáé. Egy virágcsokor sokkal jobban illik egy hölgyhöz,
különösen, ha olyan szép, mint ön.
Lorena úgy érezte, menten elolvad. A kedves szavak és a finom
simogatás, arra késztették, hogy megérintse a férfi erős testét. Ehelyett,
mivel még nem volt készen ilyen merészségre, felnevetett.
Clay csak elmosolyodott.
– Jöjjön, már nagyon régen eljöttünk. Ideje visszaindulnunk.
Kényelmes tempóban haladtak, közben az őket körülvevő világról
beszélgettek. Jaime az istálló előtt találkozott velük, s elvezette lovaikat,
hogy éjszakára elszállásolja őket. Később, este Jaime sok mindenkinek
mondta, hogy szerelmet látott égni Señorita Cervantes és señor Wakefield
szemében.
Mikor Clay és Lorena a szobáikba vezető előszobába értek, a lány az
ajtaja felé fordult, de Clay keze megérintette a vállát, és ez megállította.
Megfordította a lányt, és kedvesen megfogta az állát. Egy hosszú pillanatig
a szemébe nézett, és kezdte magához vonni, de aztán hirtelen elengedte.
– Menjen, Lorena, mert nem állok jót magamért. A vacsoránál
találkozunk. – Ezzel Clay hirtelen megfordult, és bement a szobájába,
otthagyva a csukott ajtóra meredő Lorenát.

Aznap este a vacsorát betöltötte a vidám beszélgetés, és a ugratás, hogy ki

nyeri meg a sakkjátszmát. Vacsora után Lorena és Clay a dolgozószobába
mentek, de mielőtt felállították volna a bábukat, az idegenek közeledtét
jelző harang megkondult. Egymásra néztek, ki lehet vajon ilyen időpontban.
Néhány pillanaton belül Clay már kinn is volt a dolgozószobából,
Lorenával a nyomában.
– señor Wakefield, valaki átkelt a folyón, és errefelé tart – kiáltott le neki
az ügyeletes őr.
– Csak egy ember?
– Sí.
Clay felmászott a létrára, hogy körülnézzen. A ló patáinak dobogását
jobban ki lehetett venni, mint a lovas alakját. Minden eshetőségre
felkészülve, a tetőn az őröknél volt fegyver. Azonban csak Ben Wakefield
hajszolta lovát Cielo el Dorado kapuja felé.
– Ben? – szólt le Clay.
– Hé, nagy testvérem – hallatszott Ben örök vidám hangja.
– Mi fenéért lovagolsz sötétben? Hogyan keltél át a folyón?
– Ha beengedsz, akkor elmondom.
A már órák óta bezárt kapu lassan kinyílt. Ben bevágtatott, szőke haját
alig lehetett látni, tetőtől talpig beborította a piszok.
Clay lejött a létráról, és Benhez fordult.
– Te fiatal barom, meg is ölhetted volna magadat az éjszakai lovaglással.
– Te is légy üdvözölve, itthon. És nem is vagyok sokkal fiatalabb, mint
te. – Mit sem törődve testvérével, Ben a lányhoz fordult. – Lorena, most is
olyan jól néz ki, mint mindig. Örülök, hogy túlélte bátyám figyelmességeit.
Lorena kuncogni kezdett, amiért így udvarol neki, s örült, a
viszontlátásnak.
– Nem kellet volna éjszaka lovagolnia.
Ben az égre mutatott. A hold aranygömbje fényesen világított.
– Egy fény vezetett utamon. Különben is, semmi kedvem nem volt még
egy éjszakát kinn táborozni, mikor tudtam, hogy Cielo el Dorado kényelme
csak egy ugrásnyira van.
– De a folyó?
– Igen, az egy kicsit meredek volt, de meg sem kottyan egy olyan
embernek, mint amilyen én vagyok – csapott büszkén a mellére Ben.
– Maguk Wakefieldek, nagyon elbizakodott népek – ugratta Lorena.
– Igen, valóban azok vagyunk, nem? – mondta Ben kedvesen. – És egy
kis ételt nem adnának ennek az elbizakodott rokonnak?
Ben magához ölelte Lorenát és elindultak a konyha felé, otthagyva a
kába Clayt az udvaron.
Miután ellenőrizte, hogy a kaput biztonságosan bezárták, Clay követte
őket a konyhába, tudta, hogy Ben nem jött volna éjjel, ha nincsenek fontos
hírei. Clay már türelmetlenül várta, hogy egyedül maradjon Bennel, és
megtudja, mit talált Chihuahuában.
Pedro és Dalia felkeltek, mikor hallották a nyüzsgést, és mikor Clay
belépett a konyhába, Dalia már a tűzhely mellett állt. Látta rajta, hogy
kutyafuttában öltözött, nem bajlódott vele, hogy hosszú szürke hajfonatát
feltűzze. Pedro csak a kezét futtatta végig sebtiben a haján, és ruháit ő is
éppen olyan sietve kapkodta fel, mint a felesége.
 Dalia egy tál marhahúst, krumplit és babot tett Ben elé.
– Dalia, maga a legjobb szakács a Világon.
– Ezt csak azért mondja, mert már hosszú ideje úton van, és minden
jónak tűnik – mondta, bár látszott rajta, hogy jól esik neki a bók.
Clay leült, és hallgatta Ben történeteit Camino Real-i emlékeiről. Úgy
tűnt, Ben jól mulat saját történetein, de élvezte őket Pedro, Dalia és Lorena
is. Clay már olyan régóta utazgatott, hogy elfelejtette, ezek a történetek
milyen érdekesek azoknak, akik sohasem utaznak, vagy Bennek, aki először
jár erre. Clay türelmesen várta, hogy befejezze, és végre elmondja, mit
intézett.
Miközben erre várt, Lorenát figyelte, akinek izgalom táncolt a szemében.
Gyönyörű volt. És az övé. Hamarosan… hamarosan a karjában tartja majd,
és megmutatja neki mindazt a szenvedélyt, ami csak arra vár, hogy
felszabadítsák benne. Lorena felnézett, és mintha megérezte volna
gondolatait, elvörösödött, de állta a tekintetét.
– Na de igazán, ti ott ketten, én itt érdekes történeteket mesélek a
kalandjaimról, ti meg fogadni mernék egy szót sem hallottatok belőle –
ugratta őket Ben.
Clay komoran nézett testvérére, mikor levette szemét Lorenáról.
– Mit is mondtál, kisöcsém? – tette hozzá a hangsúly kedvéért.
– Igen, amint már említettem – mondta Ben mit sem törődve bátyja
dühével –, kimegyek az istállóba, hogy ellenőrizzem a lovamat, és
szeretném, ha te is velem tartanál.
A két férfi kiment az istállóba, egyikük sem szólt egy szót sem, míg a
lovat meg nem nézték, és Clay egy olyan helyre nem vezette öccsét, ahol
úgy beszélgethettek, hogy más ne hallja.
Clay szólalt meg először.
– Rossz híreket hozhattál, ha a nyakadat kockáztattad, hogy még ma este
ideérj.
– Őszintén szólva, tényleg nem akartam még egy éjszakát a szabad ég
alatt, a kemény földön tölteni. De igazad van, a hírek nem jók, azonban a
nehézségek nem leküzdhetetlenek.
– Tehát, mi a helyzet?
– Hát, úgy tűnik, hogy Diego kemény szerencsejátékos volt.
– Szerencsejátékos? – Clay meglepődött. Évek óta ismerte Diegót, de
nem gyanította, hogy játszik.
– Egy csóró szerencsejátékos – magyarázta Ben.
 – Mit akar ez jelenteni?
– Nem játszott jól. Általában veszített.
– És ez, hogy érinti Cielo el Doradót?
– Diego váltókat írt alá egy embernek Chihuahuában, és az összeg
rémisztő. Két hónapon belül esedékesek. Ha nem fizetik ki őket, akkor a
hacienda és vele együtt minden señor Medina tulajdonába kerül.
Clay megdöbbent, bár azok után, hogy annyi ideje próbálta kibogozni
Diego dolgait és semmire sem ment, nem kellett volna meglepődnie. Tudta,
hogy valami nincs rendjén, de azt soha nem hitte volna, hogy Diego ilyen
ostoba és gondatlan volt. Feldühödött, amiért Diego meg tudta ezt tenni
Lorenával. Az ő „drága Lorenájával”, ahogyan nevezte. Ez az ember magán
kívül úgy látszik, senkivel sem foglalkozott. De semmi értelme egy halott
embert szidni. Annyit tehet, hogy kihúzza Lorenát ebből a csávából. Most
már tudta, miért ragaszkodott Diego annyira ahhoz, hogy elvegye Lorenát.
Diego rá hagyta, hogy rendbe tegye azt, amit ő elrontott.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte Ben azon töprengve, hogyan egyenlíthetné
ki Clay a számlát ilyen rövid időn belül.
– Elmegyek Chihuahuába, és kifizetem a számlákat.
– Hogy akarsz időben odaérni?
– Viszek magammal néhány embert, és hajtunk, mint az őrült – mondta,
és agyában kavarogtak a tervek.
– De honnan szerzed a pénzt?
– Mennyit hoztál vissza azért, amit legutóbb eladtál?
Ben megmondta neki az összeget, amit az áruért kapott.
– Az nem elég az adósságra.
– Tudom, de ennyi is elég. Hoztam magammal eleget, hogy
elvégezhessük a szükséges javításokat a haciendán.
– Ezt nem értem.
– Mikor idejöttem Diego halála után, körülnéztem és láttam, hogy
milyen rossz állapotban van. Úgy éreztem nekem kell megcsináltatnom.
– Ennek semmi értelme. Diego neked adta a haciendát, s vele együtt
Lorenát. Cielo el Dorado jövedelmeiből is megcsináltathattad volna.
– Igen, megtehettem volna, de nem akarom, hogy egy ilyen haciendát
csak úgy nekem ajándékozzanak.
Ben tudta, hogy itt büszkeségről van szó, ezért ejtette a témát.
– Legjobb lesz, ha holnap korán reggel indulunk, ha időben oda akarunk
érni.
 Clay töprengve bámult bele az éjszakába. A dolgok kezdtek jól alakulni
Lorenával. Azt remélte, hogy mindent elrendezhet, mielőtt megint el
kellene mennie. Érezte, hogy az elmúlt néhány napban a lány kezdte beadni
a derekát. De ezen nem lehet változtatni; Lorenának várnia kell.
– Mit mondasz Lorenának?
Clay egy pillanatig gondolkodott a válaszon.
– Erről semmit. Csak azt, hogy Chihuahuába kell mennem üzleti ügyben,
és hamarosan visszajövök. Nem akarom, hogy bárki tudomást szerezzen a
váltókról. Nem akarok riadalmat kelteni.
Elindultak, hogy felkészüljenek az útra; összeszedték az élelmet, az
embereket, a lőszert és a lovakat – a leggyorsabb és legjobb lovakat.
Jó néhány óra eltelt, míg az a pár ember ágyba került, hogy indulás előtt
pihenjen is egy kicsit.
17.

Clay a szobájában járkált, s mindössze egyetlen szál gyertya világított a

sötétben. Csak egy nadrágot viselt – az ingét az ágyra vetette és oda sem
figyelve, nyakának fáradt izmait masszírozta. Tudta, Lorena már alszik, de
azt is tudta, nem mehet el anélkül, hogy szólna neki. Meg kell mondania,
hogy elmegy, de amúgy is szerette volna látni a lányt.
Kilépett a szobából, csendben a szobájához osont. Nem szűrődött ki
világosság alul a résen, ezért nem is kopogott. Felemelte a reteszt, benyitott,
és becsukta az ajtót maga mögött. Lorena mélyen aludt, a hold ezüst fénye
simogatta, ahogy hangtalanul keresztülszűrődött a nyitott ablaktáblákon.
Olyan szép volt. Milyen lenne, ha minden éjjel mellette aludna?
Odalépett az ágyhoz, és leült, a súlya alatt besüppedt az ágy, amitől
Lorena felé fordult. Motyogott valamit, amit nem értett, aztán megint
mélyen aludt. Mint mindig, szépsége most is felkavarta. Nem közönséges
szépség volt ez, hanem a vad prérik és a Sziklás-hegység fenséges
magasságainak szépsége, olyan szépség, amit ember meg nem foghat, csak
gyönyörködhet benne, elveheti és megízlelheti. Szépsége nemcsak arcából
és testéből áradt, hanem természetéből, lelkéből is.
– Lorena – suttogta, és alig várta, hogy egész életét betöltse a lány
temperamentuma. A gondolat, hogy elhagyja, még ha ilyen kevés időre is,
elkedvetlenítette. Nem akarta elhagyni. Az ágyába akarta vinni, és azt
akarta, hogy állandóan szórakoztassa társaságával. Azért veszi feleségül,
mert élvezi jelenlétét, és hogy kifizesse tartozását, de soha nem fog tőle
függeni. Nem engedi, hogy valaha is szüksége legyen rá, vagy
beleszeressen. A szerelem abszurd dolog; nincs is ilyen. A szerelem egy
nem létező érzés, amiről léha költők áradoznak. Kéjvágy, vágy – ezek igazi
érzések, és ha egy férfinak szerencséje van, ez megvan a házasságában, és
ezért hálásnak kell lennie. Megszidta magát elkalandozó gondolatai miatt,
azt mondta magának, hogy már ő is költővé válik. Nem, ő ismeri az élet
valóságát. Kemény munka, és kevés idő a boldogságra. És pláne nem
halhatatlan szerelem. Hát nem beszélt Diego szeretettel a feleségéről?
Akkor miért hagyta állandóan magára? Mert olyan, hogy szerelem, nem
létezik, mondta Clay cinikus agya. És a szülei? Ha az apja szerette az
anyját, akkor miért hagyta el? És milyen szerelmet kapott az édesanyja?
Egy korai sírt. Nem, a szerelem szóba sem jöhet, és ezt jó, ha minden férfi
az agyába vési.
Lenézett Lorenára, és gondolatai a szüleiről, a kemény munkáról, és
arról, amit az életből látott, eltűntek. Észrevette milyen gyorsan szedte a
levegőt, ezért lassan, mélyen kezdett lélegezni, és azt bizonygatta magának,
hogy reggel korán kell kelnie. De nem tudott elmenni. Kívánta, a karjában
akarta tartani, mellé akart feküdni. Kívánta, és nem tudta, hogyan várhatná
meg, míg visszaér és elveszi feleségül. Annyira kívánta, hogy szinte már
fájt, miközben nézte szépségét.
Lorena megmozdult; még aludt, nem vette észre a férfi jelenlétét. Clay
lenézett az arcára, előrehajolt, s ajkával megérintette; egy észrevétlen
csókot lehelve rá. Teste azonban lángolni kezdett, s szinte forgott vele a
világ. Újra megcsókolta, most már erőteljesebben. A lány kereste az
érintését. Clayt ellenállhatatlanul elöntötte a vágy, és egyre követelőzőbben
csókolta a lányt.
Lorena felnyögött, és vágyott az érintésére, de Clay hirtelen elhúzódott
tőle. A lányt elragadták az érzelmek, fogva tartotta az álom. Nagyon
kívánta, kereste az az érzést, ami jött, aztán eltűnt és ismét visszatért.
A férfi puha ujjaival követte a lány ajkának ívét, de megpróbált
elhúzódni tőle, azt mondva magának, hogy reggel korán kell kelnie. De
mint a hidegben fagyoskodó ember, ő is vágyott a meleg után; a lány ölelő
karjának melegségére, ajkának édességére.
Nyelvével bejáratot keresett a lány szájába, és az engedett. És mikor
nyelvével a nyelvéhez ért, Clay mindenről megfeledkezett, egyedül Lorena
járt az eszében, az érintése, a tüzessége. Lorena ismételte az agya újra meg
újra, ütemesen, a nyelvével azonos ritmusban.
– Lorena – suttogta, hangja tele volt szenvedéllyel. A lány egyetlen
válasza az volt, hogy felé fordult.
Clay nem tudta féken tartani magát, és égő testével leereszkedett az
ágyra, elnyúlt a lány mellett, közben pedig átkozta magát azért, amit tesz,
de tudta, hogy képtelen ellenállni.
Lorena odabújt a férfi meleg mellkasához. Clay lenézett rá, ahogy ott
feküdt a karjában, és arra gondolt, hogy talán felébredt. De amikor látta
finoman lehunyt szemét, tudta, hogy még mindig mélyen alszik. Ott feküdt,
tele bizalommal és szeretettel; olyan hihetetlenül gyönyörű volt, és annyira
az övé. Clay egy halk nyögéssel magához húzta, duzzadó férfiasságához
szorította, miközben nyelvével fülének vonalait simogatta.
Bizalommal. Ott feküdt ártatlanul, és bízva benne. Ezzel nem élhet
vissza. Csak azért jött, hogy elbúcsúzzon tőle.
– Lorena – suttogta, meleg leheletével cirógatva a lány bőrét. – Lorena,
kelj fel, kicsim. – A lány sóhajtott egyet, s közelebb húzódott hozzá. A
francba! Akarja ezt a lányt, és valahol mélyen a lány is akarja őt. Keze
szinte magától találta meg hálóingének alját, és mikor kezével megérintette
lábának bársonyos bőrét, tudta, hogy elveszett. Ajkaival a lányét kereste,
kezével pedig lassan elindult felfelé, egészen a hasáig; ott lassú köröket írt
le, majd elérte az egyik kemény mellet, s miközben hálóingét felhúzta,
feltárult előtte a lány gyönyörű teste.
– Lorena – hörögte –, olyan csodálatos vagy. – A szájával becézgetni
kezdte az egyik rózsás mellbimbóját, s érezte, hogyan keményedik meg
nyelvének érintése alatt.
A lány felnyögött, teste ívben megfeszült, és hagyta, hogy a ruha még
feljebb csússzon rajta.
A férfi másik kezével még egyszer magához húzta, odaszorította
férfiasságához, miközben szédítő érzések lettek úrrá rajta.
– Lorena, szeress! – Kívánta, és szeretni akarta; testének minden
porcikáját érezni. De azt is akarta, hogy a lány ébren legyen, s ugyanannyira
kívánja őt, mint ő a lányt.
Lorena szeme remegve kinyílt, majd ismét lecsukódott, még mindig
aludt. A férfi gyengéden felemelte, s lehúzta róla a hálóruháját. Csókjaival
elárasztotta a lány egész testét, kezével pedig bebarangolta legintimebb
helyeit.
– Clay – suttogta rekedten, miközben szeme szélesre tágult.
– Igen, kicsim, itt vagyok. – Hangja mély volt a vágyakozástól, ahogy
ajkaival a nyakát cirógatta, aztán a mellét, majd kezével egyre lejjebb
körözött, lejjebb és lejjebb, míg ujjai meg nem találták a nedvesen lüktető
asszonyi fészket. Mikor megérintette, a lány felsóhajtott. De a férfi
könyörtelenül folytatta az édes támadást. Ajkaival végigcsókolta puha
domborulatait, a lány hasa, majd csípője felé haladva, miközben ujjai
nyughatatlanul mozogtak testén.
– Clay – nyögte Lorena valami álomtól elhomályosult érzés hatása alatt.
– Kérlek, Clay.
A férfi nem értette, mit kér, de tudta, hogy a lány is kívánja, ha az
eszével nem is, a testével biztosan.
– Lorena – mondta lágyan –, hadd szeresselek. Mielőtt véget érne ez az
éjszaka, megismered a szerelem összes örömét. – Fölkelt az ágyról, és
lehúzta magáról a nadrágot.
Lorena lehunyta a szemét, teste élt és kívánta a férfit, de arca
elvörösödött.
– Lorena, nézz rám!
A lány kinyitotta a szemét, és mereven az arcára szegezte.
– Nem! Nézz rajtam végig! Mindent nézz meg, ami a tiéd!
Nézte, és szemével beitta csodás testének minden porcikáját, ami annyira
más volt, mint az övé; meg akarta érinteni – a mellkasát, a karját, egészen le
a lábujjáig. Mikor felé nyújtotta karját, a férfi odajött hozzá, magához
húzta, és vadul megcsókolta.
Vad és őrült csók volt, és Clay tudta, hogy finomnak kell lennie, ezért
aztán nagy nehezen visszább fogta magát. Egy hosszú pillanatig csak nézte,
aztán ujjai finoman megérintették nőiességének lágy kelyhét. Mikor a lány
becsukta a szemét, így szólt:
– Ne! Látni akarom a szenvedélyt a szemedben! Nézz rám, Lorena!
Fejét hátrahajtotta, tekintete lángolt, először zavarában, aztán a vágytól,
ahogy a férfi ujjai csodát tettek. Felé hajolt, s ujjaival a hajába túrt. A férfi
ajkai utat égettek maguknak a testén, minden táját felfedezve.
– Lorena – a férfi szavai eltompultak, ahogy kapkodva szedte a levegőt,
míg végül a teste elért az érzések csúcspontjára.
– Clay – lihegte a lány, teste még mindig a szenvedélytől remegett,
miközben kimerültén feküdt az ágyon.
Lassanként Clay megint csókolgatni kezdte, a közelgő beteljesülés
epekedéssel töltötte el. Lassan a lány fölé emelkedett, nézte, amint ajkai
kissé szétnyíltak, s haja úgy terül szét a párnán, mint a nap sugarai.
– Jaj, istenem, annyira kívánlak, mint senkit életemben. – Lenézett rá,
tetszett neki az az el nem titkolt vágyakozás, ami a szemében tükröződött. –
Lorena, nézz rám, nézz bennünket, a szerelmünket.
Látta, hogy a lány ránéz, és amikor maga felé húzta, nem tudott tovább
várni, és beléhatolt; a lány korábbi élvezete megkönnyítette az utat, ahogy
áttörte szüzességét. Először lassan mozgott, majd egyre gyorsabban,
mélyebben, míg végül érezte, amint elönti a forróság és arca mintha
fájdalomtól torzult volna el, pedig ez volt a legcsodálatosabb gyönyör, amit
valaha is átélt.
 – Lorena – hörögte.
A lány ránézett, s kezével megigazította a homlokába lógó nedves haját.
– Clay – suttogta boldogan szeretlek.
Clay fölemelkedett, lenézett a lány smaragdszemének mélyébe, és melle
összeszorult. Mi volt ez? Mi ez az érzés, ami miatt nem kap levegőt? Ez
nem ugyanaz, amit korábban, más nőkkel érzett. De a válasz nem jött, talán
mert még nem volt kész szembenézni vele.
– Örökké, kedves, és mindig. – Aztán Clay magával vonva a lányt
megfordult, hogy rajta pihenhessen, szorosan a karjában.
Ott feküdtek elmerülve gondolataikban, nem tudták mit kezdjenek azzal,
amit az imént átéltek. És Lorena azon töprengett, hogy mit is érez. Azt
mondta neki, hogy szereti, de a férfi nem mondta neki ugyanezt, vagy igen?
Mit jelent az „örökké, és mindig”, ha nem szerelmet? Nem akarta elrontani
ezt a drága pillanatot, ezért gyorsan kiverte az agyából, hogy szerelmük
dicsőségében sütkérezzen.

Egy kis idő múlva Claynek eszébe jutott, miért is jött, és tudta, hogy ha
holnap nyeregbe akar szállni, akkor aludnia kell. Minél előbb fizeti vissza
az adósságot, annál előbb jöhet vissza Cielo el Doradóra és kaphatja karjába
Lorenát, örökre.
Lorena keze a testét simogatta, s Clay már majdnem átkozta az egész
utazást és ismét felé fordult; de nem tehette.
– Lorena – mondta szinte élesen, miközben eltolta a lány karját. Dühös
volt a hangja; és valóban dühös is volt, amiért el kell mennie. Nem akarta
Lorenát eltolni magától, mikor az olyan nyitott és odaadó.
Lorena nem értette, mi történik. Miért utasítja el?
– Kicsim, holnap reggel el kell mennem. – Hangja tele volt megbánással,
de Lorena nem hallotta. Azt sem hallotta, amikor azt mondta, olyan hamar
visszajön, ahogy csak tud, vagy hogy sürgős üzleti ügye van Chihuahuában,
ami nem várhat. Csak a fejében sikoltó hangot hallotta újra meg újra: Te
ostoba, a férfiak mind egyformák, mind, egytől egyig. Nem maradnak veled,
mindig elmennek. Alig tudott gondolkozni a fájdalomtól. Neki adta a szívét,
neki adta a testét, sebezhetővé tette magát. Ostoba volt, amikor azt hitte,
hogy szereti. Jaj, a fájdalom. Mennyire fájt! Tudhatta volna. És tudta, hogy
csakis önmagát okolhatja. Semmibe vette a fájdalmas leckéket, amiket az
élet adott. Szégyen és fájdalom árasztotta el, amikor butaságára gondolt:
elhitte, hogy a férfi marad.
 – Lorena – rázta meg. – Lorena, te nem figyelsz rám! Amint visszaérek,
összeházasodunk. Azt szeretném, ha mindent előkészítenél.
Ez inkább utasítás volt, nem kedves szerelmes szavak, nem az, hogy
hiányozni fogsz. De legalább őszinte. Nevetni szeretett volna. Clay nem
olyan, mint az apja, aki mindig azt hajtogatta, mennyire hiányoznak majd
neki. Ha! A férfiak mind hazudnak, mind! Nem tudta, hogy a férfinak
legalább annyira fáj, mint neki, és azt sem tudta, hogyan enyhíthetné a férfi
fájdalmát, mint ahogyan a sajátját sem tudta, Claynek ki kellett volna
nyílnia és elmondania. Ehelyett durván hozta tudomására, hogy elmegy.
A lány csak ott feküdt, és esküdözött, hogy nem megy hozzá egy pimasz
vadállathoz, aki mást sem tesz majd, mint gyerekeket csinál neki, utána meg
magára hagyja érdekesebb kalandokra vágyva.
– Lorena! – Most már harag csengett a hangjában türelmetlenség helyett.
– Azt mondtam, hogy mindent készíts elő az esküvőre, mire visszajövök.
Megértetted?
A lány villogó zöld szeme találkozott az övével, és a bennük tükröződő
düh szinte átdöfte Clayt.
– Igen, megértettem – sziszegte. – De előbb találkozol te Hádésszal,
minthogy én hozzád menjek!
A férfi, azok után, amit együtt átéltek, csalódottságra és szomorúságra
számított, nem pedig erre a nyílt gyűlöletre, ami a lány szavaiból sugárzott.
– Lorena – kezdte.
– Ne Lorenázz engem, te szemét! Szállj le az ágyamról, és takarodj a
házamból! És soha, soha ne gyere vissza! – Hangja éles sikoltásba fulladt.
– Lorena – próbálta meg újra, majd megragadta a csuklóját. – Most
mérges vagy, de ha majd lecsillapodsz, rájössz, hogy a harag diktálta
szavaidat. Azért megyek el, mert el kell mennem. De visszajövök, és ne
merj benne kételkedni!
Clay felkelt az ágyról, és csak kis híján kerülték el a lány éles körmei.
– Lorena – mondta az ajtóban –, te az enyém vagy, ezt ne felejtsd el!
Becsukta az ajtót maga mögött és hallotta a lány görcsös sírását. De
amikor eszébe jutott, milyen dühös volt, tudta, hogy az agya csak játékot
űzött vele, s csak szerette volna, ha miatta sírt volna.
Nehéz léptekkel fáradtan a szobájához ment, és megpróbált aludni
néhány órát.
18.

A könnyű szél leveleket hordott a köveken. A reggeli levegő kicsit csípős

volt, de a még sötét ég tisztán ragyogott.
Hat ember várakozott a bejárati kapunál, a lovak már nagyon szerettek
volna kinn lenni. Az éjjeliőr még fenn őrködött a torreonban, de ahelyett,
hogy a tájat fürkészte volna, az üveg nélküli ablakon bámult ki, fegyverét a
karja alatt tartva. A lenti emberekkel beszélt, és csalódottság tükröződött
barna arcán, s irigykedett, amiért őt nem viszik magukkal Chihuahuába.
A váratlan indulás híre gyorsan terjedt, míg végül már mindenki tudott
róla Cielo el Doradón. Magasra hágtak az érzelmek, mert azok, akik még
soha sem jártak arra, maguk elé képzelték a kalandokat, amiket Camino
Real ígért. Sokan szerettek volna menni, mert még soha nem jártak távolabb
a haciendától, mint Paso del Norte, ha ez egyáltalán távolságnak nevezhető.
De csak hatan mehettek, a legtapasztaltabbak. Ez egy gyors utazás lesz.
Paso del Nortéban találkoznak egy másik csoporttal, amit Ben Wakefield
hagyott ott előző éjjel.
Ben felült a lovára, még fáradt volt az ezt megelőző hosszú utazástól, de
ragaszkodott hozzá, hogy visszakísérje bátyját señor Medinához.
Megdörzsölte fáradt nyakizmait, és azon töprengett, mi lesz ennek az útnak
a vége. Vajon Medinát tényleg annyira nem érdekli a hacienda, mint ahogy
mutatta? Ben ebben egyáltalán nem volt biztos. A férfi idegesnek tűnt,
mikor a váltókról kérdezte, de Ben ezt akkor annak tudta be, hogy egy
amerikai faggatja. Most már nem tudta, de félrehessegette rossz érzését.
Biztosan a fáradtságtól képzelődik.
Az emberek Clayre vártak, és azon töprengtek, vajon mi tarthatja fel. A
fekete ég lassan világosodni kezdett, hamarosan vörös és lila sugarak
világítják be. Az emberek tovább vártak, és egy szót sem szóltak, hogy telik
az a drága idő, mert biztosra vették, Clay Wakefield tudja, mit csinál.
Közülük már mindenki járt vele, legtöbben a kezdetektől fogva.
Clay a konyhában ült, és az utasításokat futotta végig Pedróval.
Vesztegette a drága időt abban a reményben, hogy látja Lorenát. Az éjszaka
elhangzott szenvedélyes szavak után nagyon szeretett volna találkozni vele,
és abban reménykedett, hogy hátha a lány megkeresi. De addig húzta-
halasztotta az indulást, míg az ég színe változni kezdett, és már nem
várhatott tovább.
Pedro ült, miközben hallgatta a parancsokat, és tudta, miért bámul Clay
folyton az ajtó felé. Ő is tudta, hogy Lorena nem fog jönni. Mivel magának
is nagy reményei voltak, csalódott, mikor meghallotta, hogy Clay elmegy.
Hogyan ítélhette meg ilyen tévesen az amerikait? Clay is olyan, mint
Diego? Dalia, aki már nagyon régóta Clay ellen volt, gúnyosan súgta oda
Pedrónak, míg még ágyban voltak, hogy szerinte ez az utazás más, s Clay
nem olyan, mint Diego volt. Mikor Pedro tiltakozva morgott, csak ennyit
válaszolt:
– Majd meglátjuk – és felkelt, hogy felöltözzön. Pedro mindenki
érdekében remélte, hogy neki van igaza. De ahogy ott ült a férfi előtt, szinte
el is felejtette felesége szavait.
Az ég percről percre világosabb lett. Végül Pedro szólalt meg:
– Azt hiszem, indulnia kell, vagy még tovább tart, míg visszaér.
Pedro alig fékezett türelmetlenséggel szólt, mert úgy érezte, Clay
elárulta. Bár normális körülmények között Clay nem tűrt volna ekkora
tiszteletlenséget, megértette ennek az embernek a gondolkodását, és úgy
érezte, meg kellene magyaráznia. De nem tudta. Nem lett volna semmi
haszna, csak aggodalmat keltene benne, és az öregember úgysem tehet
semmit. Ezért, mikor elindult csak ennyit mondott.
– Visszajövök.
Pedro Clayre nézett, és mielőtt még visszafoghatta volna magát, kibökte:
– Mikor?
Clay megdermedt, majd odafordult az asztalnál ülő emberhez.
– Szerencséje, hogy tudom, ezt csak Lorena miatti aggodalma miatt
kérdezte. Különben pakolhatná a cókmókját, és kereshetne más munkát
magának. Csak ennyit mondok: van egy-két elintézni való dolgom, de aztán
visszajövök, elveszem Lorenát, s vigyázok rá, meg a haciendára, ahogy
Diegónak megígértem. – Clay az ajtóhoz lépett, s anélkül, hogy
visszafordult volna, még ennyit mondott: – A jövőben nem leszek ilyen
elnéző magával. – Ezzel elment, a faajtó végleg bezárult mögötte.

Lorena kedvenc helyén ült a tetőn, ott, ahol mindig nyugalmat talált. Ma
azonban, nem sikerült. Egy gyapjúsálat tekert maga köré, de ez sem tudta
felmelegíteni azt a hideget, amit belül érzett, mióta Clay magára hagyta
előző éjjel. Azóta ült ott a háztetőn, mióta az emberek készülődni kezdtek,
időnként meg is pillantotta Clayt, amint utasításokat osztogatott, majd ide-
oda járkált a konyha és az istálló között. Mióta utoljára bement a konyhába,
még nem jött ki.
Látta, hogy az emberek indulásra készen ülnek lovaikon. Dantét már
felnyergelték, és egyedül állt gazdájára várva. Könnyeit visszafojtotta.
Nagyon szeretett volna lemászni a létrán, és annak a férfinak a karjába vetni
magát, aki indulni készül. A hitetlenkedés azonban még mindig
vasmarokkal tartotta fogva, hagyta, hogy szenvedjen és odaláncolta ahhoz a
helyhez. Hogyan történhetett ez? Hogyan engedhetett egy olyan embernek,
akiről tudta, hogy csak fájdalmat fog okozni neki? A bizonyosság, hogy
kezdettől fogva igaza volt, nem szolgált elégtétellel, még büszkeségének
sem. És bár tudta, hogy az olyan emberek, mint az apja is volt, azokat
bántották, akiket szerettek, soha nem hitte, hogy ilyen elviselhetetlenül tud
fájni.
Végül Clay felbukkant, a lovához ment. Lorena közelebb húzódott a
háztető széléhez, hogy jobban lássa, hogy utoljára megnézze tökéletes
vonásait. Fehér inget és szarvasbőr nadrágot viselt; biztos volt benne, hogy
ugyanazok, mint amit az acequiánál volt rajta. Szíve sebesen kezdett
dobogni; fájdalommal, vágyakozással.
– Kérlek, Clay – suttogta –, ne menj el! – De tudta, hogy elmegy, és
semmit sem tehet ellene.
Clay nehéz szívvel jött, nem örült a csalódottságnak, amit amiatt érzett,
hogy Lorena nem jött ki. Azt mondta magának, hogy ez nem számít, de
valahogy ez sem segített. Mikor a lovához ért, felnézett a háztetőre, úgy
érezte, van ott valaki, és mintha a nevét is hallotta volna. Kicsit szomorúan
nézett végig a tetőn, de az őrön kívül senkit sem látott. Furcsán csalódottnak
érezte magát, ahogy Dante felé fordult, és felhúzta bőrkesztyűjét.
– Mi tart föl, Clay? – kérdezte Ben a nyeregből.
Clay ismét a háztető felé nézett, utoljára, aztán egyetlen gyors
mozdulattal a nyeregben termett. Anélkül, hogy visszanézett volna,
megfordította lovát, és elszáguldott a torreon alatt, ki a kapun.
Az út Paso del Nortéból Chihuahuába akár tizennyolc napba is
beletelhet, ha súlyos karavánnal halad az ember. Clay úgy tervezte, hogy a
kicsi, csak tizenhárom főből álló, jól felfegyverzett csapattal fele idő alatt
teszik meg az utat. Kilenc nap oda, néhány nap, míg elintézi Diego
adósságait, aztán kilenc nap vissza. Egy kis szerencsével, úgy gondolta egy
hónapon belül vissza is ér. A gondolat arra késztette, hogy addig
lovagoljanak, míg már az emberek és az állatok is tűrőképességük
határához nem érnek.
Miután elhagyták a haciendát, a hét ember átkelt a városba vezető
gázlón, hogy csatlakozzanak a másik hathoz, akik ugyancsak velük mennek.
Mind gyakorlott utazók voltak, és a viszontagságok nem szegték kedvüket.
Délkelet felé haladtak, Paso del Nortén túl néhány mérföldön át a folyót
követték, de aztán eltértek jobbra, dél felé, Chihuahua irányába. A sziklákat
és a homokot homokbuckák és cserjések szakították meg. A férfiak
csendben haladtak, az egyetlen zajt a lovak patáinak ütemes dobogása
keltette; minden férfi az előtte álló útra figyelt.
Egy kis idő múlva, mikor az ég már teljesen levetette fekete ruháját, egy
kis Paso del Nortéba tartó karavánnal találkoztak. A karaván összesen öt
kocsiból állt, és ahogy Clay meg tudta állapítani, csak embereket vittek –
számos durva külsejű férfit.
– Ez nem az a karaván, amelyikkel szívesen találkoznék, a semmi
közepén egyedül – mondta egyikük Claynek és Bennek, ahogy a
karavánvezető kocsija felé lovagoltak.
– Kereskedő karavánnak elég kicsi – jegyezte meg Ben.
– Igen, kicsi. Biztosan nem kereskedő karaván. Nem tudnak annyi árut
bepakolni, hogy megérje a szállítást. Kíváncsi vagyok, mit csinálnak? –
gondolkozott Clay hangosan, és érezte, hogy rosszban sántikálnak.
– Talán most csatlakoznak egy nagyobb karavánhoz – találgatott Ben.
Mikor Clay és Ben a kocsihoz értek, az megállt, és utána sorra a többi is.
– Buenos días – szólt oda Clay.
Az első kocsiban ülő férfi, mexikóinak tűnt – vastag sötét haj és kerek
arc, sötétbarna szem, alacsony, zömök test. Bár a vonásai olyanok voltak,
mint sok más spanyol és indián keveréknek, ez az ember egyáltalán nem
tűnt közönségesnek. Hagyományos mexikói ruhát viselt, ami jobban illett
egy hatalmas búcsúhoz, mint egy kétszáz mérföldes úthoz a kietlen
sivatagon át. A fején hatalmas, sűrűn díszített és hímzett sombrero ült,
melyet már belepett a por. Nem lehetett több huszonöt évesnél, és szemmel
láthatóan nem volt régi utazó. Fehér inge megkeményedett a rászáradt
izzadságtól, és fehér sófoltok ültek ki az anyagra. Arcát por lepte be, és
fekete haja merev fürtökben lógott ki kalapja alól.
Claynek már a kinézete sem tetszett.
Clay emberei közül hatan hátralovagoltak a többi kocsihoz. A többiek
azonban ottmaradtak, és figyelték, hogyan próbál vele szót érteni Clay.
– Chihuahuából jön? – kérdezte Clay.
– Sí – válaszolta kurtán, és közben barna szemével aggodalmasan
méregette Clayt.
– Hova tartanak? – erősködött Clay.
A férfi némán figyelte egy darabig, aztán jó spanyolsággal kibökte:
– Nortéba.
Az egy szavas válaszok aggasztani kezdték Clayt, arca elborult. Az ilyen
emberek okozták a legtöbb gondot a tiszteletre méltó kereskedőknek. És
nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy ez az ember rosszban
sántikál.
– Nos, ha semmi dolga sincs velem, amigo – tartott szünetet a férfi, és
száját gúnyos mosolyra húzva –, akkor továbbmennék.
Válaszra sem várva, durván az állatok közé csapott; már az ostor hangja
is annyira megijesztette az állatokat, hogy gyorsan elindultak. Clay már
azon volt, hogy utánamegy, mivel az állatokkal való fölöslegesen durva
bánásmód volt az utolsó csepp a pohárban. Ben azonban kitette a karját,
sejtette bátyja szándékát, és meg akarta akadályozni az összetűzést.
– Ne – mondta Ben. – Tudod, milyenek ezek az emberek. Úgy érzik,
hogy uralkodniuk kell, és mindennel szemben kegyetlenek, ami gyengébb,
mint ők.
– Ki kéne rángatni azt az embert a kocsiból; és fasírttá verni – sziszegte
Clay.
Ben kíváncsian nézett bátyjára.
– Biztos, hogy egy visszataszító vadállat, de miért ez a harag? Ismered?
Clay testvéréről az induló karavánra emelte tekintetét, és megrázta a
fejét.
– Sohasem találkoztam vele, de ismerem a fajtáját. Nem jó szándékúak.
– Hát, jelenleg fontosabb dolgod van, mint megszabadulni ettől a
szeméttől. Gyerünk, induljunk!
Clay tudta, hogy testvérének igaza van. Menniük kell, de bízott benne,
hogy egy napon újra találkozik ezzel az emberrel, és akkor megleckézteti.
A kis csoport összegyűlt, ahogy a karaván Paso del Norte felé
továbbment.
– Bár szeretnék újra találkozni azzal a mocsokkal, de azért remélem,
hogy a Norte távolabbi helyet jelent, mint Paso del Norte – mondta Clay
inkább magának, mint bárki másnak.
 A férfiak többsége csendes egyetértésben figyelte a távolodó karavánt.
– Mit mondtak az emberek hátul? – kérdezte Clay a saját embereit.
– Nem sokat, csak annyit, hogy az első kocsiban utazó ember fogadta fel
őket kísérőnek. Nem úgy tűnt, mintha a legkevésbé is kedvelnék, de tudod,
hogy van ez. Azt mondták ő fizet.
– Nem mondták, hogy kicsoda?
– Nem – jött a válasz. – Csak annyit, hogy Chihuahuából jönnek.
Juan Lopez öt kocsiból álló karavánja néhány órával az után a bizonyos
találkozás után megérkezett Paso del Nortéba. Juan előrenézett, és elszórt
épületeket látott a folyóparton. Jóval távolabb egy harangtoronyra
emlékeztető valamit is ki tudott venni. Az lesz a Duadalupe Mi Asszonyunk
templom, gondolta, de a civilizáció ezen jele sem tudta megnyugtatni, olyan
elhagyatottnak tűnt a hely. Chihuahua mozgalmas életéhez és szép
épületeihez volt szokva, ahol bár a falak főleg vályogból épültek, a
sarokköveket és az ajtókat kőből faragták. Ez a város, már amennyit látott
belőle, csak sárkunyhókból állt. Juan megnyugtatta magát, hogy majd javul
a kép, ha közelebb ér a templomhoz.
De ahogy egyre előrébb haladtak, a látvány semmit sem változott. És hol
vannak a virágzó haciendák, amiről álmodott; ládányi kincsekkel a vastag
falak mögött? Hát nem ezért tett meg ilyen hosszú utat?
Juan komor gondolatait egy éles hang szakította félbe.
– A pénzünket akarjuk, amigo – mondta egy vastag bajuszú sötét fickó.
Juan kényelmetlenül kezdett mocorogni, arra gondolt, hogy a hosszú út
egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy eltervezte, és ráadásul Paso del Norte
nagy csalódást okozott. Lenyelte aggodalmát, fensőbbséges modora csak
egy kicsit ingott meg, mikor szembe nézett a durva külsejű emberekkel.
– Megkapjátok a hátralevő pénzeteket, ahogy megígértem, de előbb a
haciendámra kell mennem.
A férfiak nevetni kezdtek, és körülnéztek.
– Milyen hacienda lehet itt? Mi csak apró farmokat látunk, amigo. – Bár
kereskedők voltak, csak Chihuahua és Veracruz között jártak, sohasem
merészkedtek eddig még északra.
– Jobb, ha nem akar becsapni bennünket, señor – mondta az első ember,
és a nevetése gyorsan hörgéssé változott, ahogy fenyegetőn előrelépett.
Juan felemelte a kezét, mintha a barátságtalan embertől akarná
megvédeni magát.
– Nem, nem. Dehogy akarom becsapni magukat. Indulás előtt odaadtam
a pénz felét. Hamarosan megkapjátok a másik felét is – mondta szemmel
láthatóan megrettenve.
Egy alacsony, zömök, borotválatlan ember közelebb jött, és a kezét
kinyújtotta.
– Megérkeztünk, amigo. És most, hol a pénzünk?
Juan hátralépett.
– De azt is mondtam, hogy lehet, beletelik néhány napba, míg meg
tudom szerezni a pénzt. – Vadul nézett egyik emberről a másikra. – Mondd
meg nekik, Rodrigo!
Rodrigo egy hatalmas termetű ember volt, és úgy látszik, a kis csoport
vezetője. Embereiről Juanra nézett, mintha azt latolgatná, melyik válasz
szolgálja legjobban az érdekeit. Végül, végtelennek tűnő hallgatás után,
megszólalt, hangja mély volt és fenyegető, lassan beszélt, hogy mindenki
megértse.
– Sí, tényleg ezt mondta nekem, és én beleegyeztem.
Mikor az emberek morogni kezdtek, folytatta:
– Azt mondom, érdemes, hombres. Ez a fiatal kereskedő itt, jól fizet. –
Az embereihez fordult, aztán Juanhoz. – A jó fizetség megéri, hogy várjunk
rá néhány napot, és ha nem akar fizetni – közelebb lépett, míg forró bűzös
lehelete Juan arcát nem érte – akkor meggyőzzük, hogy muszáj. Sí, amigos?
Az emberek válaszképpen nevetni kezdtek.
– Sí, Rodrigo, megmutatjuk neki.
– Úgy, hogy azt kívánja majd, bárcsak soha ne látott volna bennünket.
– Menjen a haciendájára, señor Lopez, és hozza el a pénzünket! A
városban várunk magára, és ha záros határidőn belül nem bukkan fel, akkor
kénytelenek leszünk felkutatni. – Rodrigo körülnézett, mielőtt folytatta. –
Nem hiszem, hogy nehéz lesz megtalálni. Gyerünk, emberek, nézzük meg,
milyen szórakozást tud Paso del Norte nyújtani.
Otthagyták Juant azt út közepén, aki poros sombreróját a kezében
szorongatta. Agya szélsebesen forgott, azon töprengett, hogyan lehetett
olyan ostoba, hogy azt higgye, ilyen könnyen megy. Aztán eszébe jutott
Diego Cervantes, elborult az agya, s minden józan gondolata eltűnt. Kifizeti
azokat az embereket. Gúnyosan elmosolyodott, szívéből eltűnt a félelem.
Hangosan felnevetett, magas éles hangon nevetett, és ezzel egy egész
madárrajt zavart föl egy közeli fáról. Diego Cervantes meg fogja fizetni az
adósságát. Juan mindent elvesz, és nyomorba dönti Diegót, ahogy
megérdemli. A gondolattól hevesebben kezdett verni a szíve, boldogságot
érzett, hogy a régen várt célt végre elérheti, s megvalósíthatja álmát.
Lábához ütögette a kalapot, komoly porfelhőt kavarva ténykedésével,
aztán kezével próbálta meg – sikertelenül – letörölni a több réteg port, ami
fedte; izzadt ujjai csíkot hagytak az anyagon. Még törölgette egy ideig a
nadrágját és az ingét, míg meg nem pillantott egy acequiát, ami a Rio Bravo
del Nortéból hozott vizet a földek öntözéséhez. A nyakába kötött
zsebkendővel megpróbálta megmosni az arcát és karjait, de csak rontott a
helyzeten. Végül kelletlenül beledugta a fejét a vízbe, aztán kiemelte, és
vadul megrázta, csak úgy spriccelt a víz minden irányba.
Juan utált piszkos lenni, a piszok és por túlságosan is élesen emlékeztette
egy másik időre és egy másik helyre. Semmi másra nem vágyott ebben a
pillanatban, mint egy frissítő fürdőre és egy váltás tiszta ruhára, ezért
körbenézett, hol kaphatná ezt meg. Az a néhány ruhadarab, amit magával
hozott, már mind piszkos volt, s egy kupacban hevert a lábainál. Az acequia
mellett ácsorogva tanakodott. Volt néhány eldugott ezüstpénze. Mennyit ér
meg neki, hogy tiszta és bizalomgerjesztő legyen? Többet ér, mint az a
néhány ezüst? Igen, végül döntött: keres egy helyet, ahol kimosathatja a
ruháit és megfürödhet. Nem hajthatja végre a tervét, ha úgy fest, mint egy
gazember.
Határozottan indult el a távolban látszó épületek felé.
Az első lakóháznál, amit elért, egy asszony ült; kukoricát őrölt, közben
egy csomó gyerek játszott az udvaron, csirkéket és kutyákat kergettek,
mindenhol szállt a por és toll. Ahogy Juan közelebb ért, minden mozgás
megszűnt, a por lassan elült, a tollak is lehullottak a földre. Ezek az
emberek ritkán láttak idegent, hacsak nem a kereskedő karavánokat, de azt
is csak messziről, sohasem jöttek el a házukhoz. Az asszony szólt valamit,
amit Juan nem értett, mire egy férfi, biztosan az apa lépett az ajtóba.
– Mit akar? – kérdezte a férfi minden bevezetés nélkül.
– Egy kis ételt szeretnék kapni, megfürdeni és a ruháimat kimosatni.
A férfi óvatosan méregette.
– Kifizetem… ezüst – tette hozzá Juan, és felmutatott egy pénzdarabot.
A férfi hangulata a pénz láttán azonnal megváltozott. A folyóvölgyben
élők ritkán találkoztak pénzzel, főleg cserekereskedelem folyt, amit egyikük
termelt, azt elcserélte arra, amire neki szüksége volt. Csak a gazdagoknak
volt pénze, és még a földtulajdonosok gazdagságát is tulajdonban, nem
pedig pénzben mérték.
– Sí, señor, jöjjön be! – A férfi félreállt, hogy utat engedjen. – Mi casa es
su casa.
A férfi egy jobb napokat is látott rézüstöt hozott elő, és szólt a
gyerekeknek, hogy hozzanak vizet a folyóról. Egy darab kemény
háziszappant tett a mellé a durva ruha mellé, amiről Juan feltételezte, azzal
kell megszárítkoznia.
– Ezt kapom az ezüstömért? – kérdezte Juan mérgesen. – Ingyen is
megmosakodhatom a folyóban.
A férfi zavarba jött, sohasem gondolt rá, hogy mással is lehet fürdeni,
mint folyóvízzel. De amikor Juan kezdte magára venni piszkos ruháit, a
férfi gyorsan változtatott a dolgon.
– Nem, nem, señor. Nem úgy gondoltam. Pepe, Jesus – szólt a fiainak –,
hozzatok vizet a kútról, rápido.
Később, egy kényelmetlen, hideg fürdő után, felvette a házigazda egyik
nadrágját és ingét, és leült az egyszerű meleg étel elé. Gyorsan evett, mivel
nem sokat tudott megenni azokból a szörnyűségekből, amikkel az úton
traktálták. Még soha nem esett neki ilyen jól a bab és a kukoricalepény.
Miután a tálat kiürítette és a hasát telerakta, körülnézett a kis házban.
Észrevette, hogy csak nagyon kevés bútor van benne, meg azok az ismerős
vallási figurák, amiket minden házban látott, amerre csak járt. A férfi azt
hitte, hogy Juan a ruháit keresi, ezért így szólt:
– A feleségem lement a folyóhoz kimosni a ruháit.
Juan arca elsötétült, mikor elképzelte, hogyan fognak kinézni, az
újonnan vett ruhák a folyó vizétől.
A férfi érezte Juan aggodalmát, és megnyugtatta:
– Ne aggódjon, már több száz éve mosnak ruhát a folyóban! Semmi baja
nem esik a ruháinak.
Ezzel a férfi leült egy falból kiálló vályogpadra közel az asztalhoz.
Óvatosan figyelte az idegent, és csendben imádkozott, hogy minél előbb
eltűnjön az életükből. A férfi már kezdte megbánni heves vágyát a pénz
megszerzésére, érezte, jól meglettek volna nélküle.
– Honnan jön, señor? – Elég csúnyán beszél, gondolta Juan undorral, ő
maga sok éjszakát töltött el munka után azzal, hogy megtanuljon írni,
olvasni és úgy beszélni spanyolul, mint a művelt emberek.
A férfira nézve tanakodott egy kicsit, mielőtt válaszolt. Nem látta mi bajt
okozhat, ha megmondja honnan jött. Talán még a szükséges információkat
is megkaphatja tőle. Juan érezte, hogy minél kevesebb emberrel beszél,
annál jobb.
 – Chihuahuából – válaszolta.
– Chihuahuából? – kérdezte a férfi izgatottan, megfeledkezve korábbi
aggodalmáról, amiért végre talált egy embert, akivel beszélhet arról a
helyről, ahol ő is megfordult.
– Én is voltam ott – mondta lelkesen.
Ahogy a férfi örömmel elmosolyodott, kilátszott hiányos fogsora. Juan
elborzadt; a szegénység minden jelétől viszketést kapott. A szegénység
olyan dolog volt, amit nem tudott elfogadni. De lenyelte viszolygását,
abban a reményben, hogy szerez valami információt.
– Mióta él Paso del Nortéban? – kérdezte Juan tettetett érdeklődéssel.
– Már jó sok éve, gondolom.
Hogyan lehet, hogy csak gondolja?, akarta kérdezni Juan, de aztán
visszafojtotta.
– Akkor bizonyára ismeri Diego Cervantest?
– Sí, ismertem. Jó ember volt. – A lelkesedés eltűnt a szeméből, és most
már komolyan nézett az idegenre.
A férfi szavai összezavarták Juant, szíve gyorsabban kezdett verni, és
homlokáról folyt az izzadság. Félelemmel tele kérdezte meg:
– Miért mondja, hogy volt?
A férfi óvatosan nézte az idegent, mielőtt válaszolt volna.
– Don Diego Cervantes halott, señor.
Juan hitetlenkedve ült. Biztosan hallott volna róla. De nem hallott, és
alig tudta elviselni a hírt.
A házigazda az idegent figyelte. Ezen a vidéken a halál hozzátartozott az
élethez. És mivel gyakran találkoztak vele, az emberek megtanulták
magukba fojtani a gyászt, s elrejteni fájdalmukat. Ezért nem értette a Juan
arcán tükröződő érzelmeket, vagy azt, ahogy viselkedett. De azt gondolta,
hogy biztosan fájdalom, olyan mindent felülmúló fájdalom, amire a
fiatalember nem volt felkészülve, ezért közelebb lépett, hogy megnyugtassa
vendégét.
Határtalan düh szállta meg Juant. Talpra ugrott, és az asztalra csapott,
amitől a tálban maradt bab és lé kiborult. Juan lenézett, és látta, hogy a
babnak a leve a lábára folyik, és ettől éktelen haragra gerjedt. Egyik kezével
megragadta az asztal sarkát, félrelökte, a tálak és a csészék a falhoz
csapódtak.
– Hogyan lehet halott? – üvöltötte, mintha azt az embert hibáztatná, aki
közölte vele a hírt.
 A férfi földbe gyökerezett lábbal állt, teljesen megbénította az idegen
őrült viselkedése. A felesége és a gyerekek az ajtóhoz jöttek, megijesztette
őket a zaj, nem tudták, mi történik.
A családja látványa kimozdította tehetetlenségéből.
– Nyomás kifelé, mielőtt kárt tenne bennetek – kiáltotta, hogy megvédje
szeretteit.
Juan a fal mellett állt, fejét a hűvös falhoz szorította. Nem lehet, hogy
Diego nyert. Nem lehet, hogy megfosztották az egyetlen dologtól, ami
életének értelmet adott – bosszú, azon az emberen, aki egész életét pokollá
tette. Arra a kis időre, ahogy ott állt a fal mellett mozdulatlanul, Juan úgy
érezte, kiszívták a vérét, s megfosztották attól a dologtól, ami minden
lépését, minden gondolatát, minden éber pillanatát irányította. Hirtelen
kijózanodott.
Zihálva egyenesedett ki. Hogyan történhetett? Ez nem igazságos. De
még mindig megvan a lehetősége, hogy átvegye Diego haciendáját,
döbbent rá, ahogy agya kezdett kitisztulni. Lassan, kelletlenül kezdett
megnyugodni. Még mindig megszerezheti, ami Diegóé volt. Juan mély
levegőt vett. Nem ugyanaz, de mégis valami. Jobb, mint a semmi. Juan
elfordult a faltól, és az emberre nézett. Juan ruhái egy kupacban ott hevertek
a vályogpadon.
– Öltözzön át és menjen, señor – mondta a férfi mogorván. – Örüljön,
hogy nem hívom a hatóságot. – A férfi elindult kifelé a szobából, aztán
elbizonytalanodott. – Hagyja az ezüstöt, vagy hívom a hatóságot.
Igen, a pénz, gondolta Juan. Itt hagyja a pénzt. Juan tudta, hogy nem volt
okos dolog ekkora jelenetet rendezni. Nem engedheti meg, hogy magára
vonja a figyelmet, amikor hamarosan gazdag földesúrrá válik. A
gondolattól halványan elmosolyodott. Ez az új terv nemcsak álom, ez
valóság.
Juan levetette a kölcsönkapott nadrágot és inget, meztelenül ment át a
szobán a saját ruháiért. Nem is gondolt a kinn álló asszonyra és a
gyerekekre. Magára húzta még nedves ruháit, és elhúzta a száját a
kényelmetlen érzéstől. Fehér ingét behúzta a szűk fekete nadrágba. Tarka
selyemkendőjét a nyakába kötötte, és felvette széles karimájú sombreróját.
Fekete csizmáját húzta fel utoljára. A sötét bőr, a sötét szem és a majdnem
teljesen fekete ruha együttesen, nagyon szigorú képet nyújtottak.
Egy ezüstöt tett az asztalra és kiment a szobából, de megállt a legidősebb
lány meg az apja előtt. Miközben a kislány arcát simogatta, mélyen a
házigazda szemébe nézett, s odaszólt neki:
– Senkinek se beszéljen rólam, öreg, megértette?
A férfi morgott valamit, és beleegyezően bólintott.
– Jó, örülök, hogy megértette. Gondolom, nem örülne, ha bármi történne
a családja egyik tagjával. – A fenyegetés teljesen érthető volt. Hirtelen
elfordult a lánytól, és az apjára nézett. – Ne felejtse el, comprende?
– Sí – csak ennyit mondott az ember.
Juan Lopez elfordult a családtól, és elhagyta a csendes udvart. Még a
kutyák meg a csirkék is elhallgattak, ahogy a sötét idegen végigment
közöttük. Megpillantotta a templomot a távolban, és lassan elindult arrafelé,
de szemmel láthatóan nem sietett.
Juan még nem járt messze a háztól, mikor felvette egy városba tartó
szekér. A kereskedőnél tették le, és megállt, hogy leporolja ruháját.
Körülnézett, és undorodva húzta el a száját. Újra csak csalódottságot érzett.
Nem elég, hogy Diego Cervantes halott, ráadásul még egy ilyen elhagyatott
helyen kell élnie. Talán eladja. De ki venné meg? Kérdések tolultak az
agyába.
Mikor belépett a kereskedésbe, az emberek megálltak, és gyanakodva
mérték végig. Juan tudta, ha bármilyen információt ki akar belőlük szedni,
akkor kedvesen kell viselkednie.
– Buenos días – mondta, és levette sombreróját.
– Buenos días – válaszolta Harold Selig óvatosan. – Miben segíthetek?
Juan elmosolyodott, és ettől megváltozott komor arca.
– Szükségem lenne néhány dologra, és útbaigazításra Diego Cervantes
otthonához.
Az emberek a boltban egymásra néztek, aztán Juanra.
– Mit akar Diego Cervantestől?
– Egy barátja vagyok Chihuahuából, és baráti látogatásra jöttem a
családjához, Isten nyugosztalja – tette hozzá keresztet vetve. – Gyakran
beszélt El Pasóról, és azt mondta, bárki útba igazít, ha erre járok – mondta
Juan ártatlanul, nem akarta elárulni, mekkora gyűlölet borítja el testét Diego
nevének puszta említésére. Elfordította fejét az őt bámulókról, majd
hozzátette:
– Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni.
– señor? – kérdezte Harold aggodalmasan, mert rosszul értelmezte Juan
arckifejezését, azt hitte szomorú. – Jól érzi magát?
Juan a férfira nézett.
 – Sí, jól vagyok. Csak fárasztó volt az utazás.
– Hívjak valakit, hogy vigye el a haciendára? Tiszteletét tehetné
Lorenánál.
– Lorena? – kérdezte Juan, és a meglepettség az arcára volt írva.
Harold gyanakodva nézett Juanra.
– Lorena, Diego lánya. Biztosan mesélt róla magának.
Meglepettségén hamar úrrá lett, hiszen egy egész életnyi gyakorlat állt a
háta mögött. Érezte, hogy majdnem egy óriási hibát követett el, ezért Juan
összeszedte magát.
– Jaj, igen, hogyan is feledkezhettem meg róla? Már olyan régen
találkoztunk utoljára.
– Gondolom. Harry – szólt oda az egyik embernek. – El tudnád vinni ezt
az embert Cielo el Doradóra?
– Persze, jöjjön csak – mondta Juannak.
– Hálás köszönet – mondta Juan a levegőbe.
Egy kis kétkerekű kocsin indultak el. A kocsis állandóan beszélt, és csak
morgó válaszokat tudott kicsikarni Juanból. Juan mérges volt, amiért nem
élvezheti ki bosszúját, ami éltette. Most be kell érnie annyival, hogy
tönkretesz egy jelentéktelen asszonyt. Nem gondolt a lányra, sem arra, hogy
teljesen ártatlan a dologban; egyetlen gondolata a bosszú volt.
A folyó alacsonyan állt, és könnyen át tudtak rajta kelni, de még hosszú
időbe telt, míg Juan Lopez megpillantotta Cielo el Dorado torreonját. Már a
látványa sem tetszett, mint ahogy gyűlölt mindent, itt Paso del Norte
környékén. Kár, hogy Diego nem Chihuahuában lakott. Percről percre
jobban tetszett az ötlet, miszerint eladja. De bármit is tesz, előbb kiélvezi
bosszúját.
19.

Harminc mérföldnyi lovaglás után, a semmin keresztül, Clay csapata Los

Médanoshoz ért; egy hatalmas területhez, ami tele volt homokdombokkal és
helyenként egy-egy cserjéssel. A mély homokban borzasztó nehezen
lehetett haladni, és ha kis csapatuk helyett egy igazi karavánnal jöttek
volna, egy egész falka ökörre lett volna szükségük az átjutáshoz. Mivel
azonban Clay csak tizenkét emberével jött, gyors lábú lovakon, árukkal
megrakott szekerek nélkül, rekord idő alatt átértek. A Los Médanoson
átvezető út homokdombok között kanyarog, mindenhol arra, amerre a
legalacsonyabb a vidék, hogy megkönnyítse az utazók dolgát.
Először akkor láttak vizet, amikor a Carrizal presidiót elérték, ahol
lovakat is cseréltek. Carrizal egy kis városka, erőddel megerősítve a vad
apacsok támadásai ellen, akik évekkel korábban tartották sakkban a vidéket.
Az indiánok néha még ma is támadtak meg farmokat Carrizal
látókörzetében. Igaz kötöttek békeszerződést, de a lakosok, mintha tudták
volna, hogy ez a béke nem tartós, állandóan résen voltak.
Tizenkét mérföldnyire délre Carrizaltól, egy meleg forrás bugyogott, és
enyhülést nyújthatott volna a kietlen sivatagból érkező utasoknak, de most
nem volt idő a kényelemre, és egyik férfi sem hangoztatta, hogy fürdeni
szeretne. A vízhez lovagoltak, és csak annyi időre álltak meg, míg a lovak
pihenhettek. Clay arra gondolt, mennyire szeretné látni Lorenát ezen a
helyen; menedék volt ez a vad vidéken. De folytatták az utat. Nem volt idő
ábrándozni. Ez nem az a hely, ahol az ember elmerenghet, itt állandóan
résen kellett lenni. Nemcsak a veszélyes emberek miatt kellett figyelni,
veszélyes volt maga a vidék is. Elég egy rossz lépés és oda a ló.
Éjszaka a csillagok alatt aludtak, oldalukon fegyvereikkel, s csak ott
állítottak sátrat, ahol esőre számítottak. Bár Clay nem vette át teljesen a
mexikói kereskedők szokásait, sokat tanult tőlük. A száraz, egészséges
levegő miatt jól lehetett táborozni, s ritkán volt szükség egy takarónál
többre.
Az éjszaka tűnt a legnehezebbnek Clay számára ezen a szokatlan úton;
gondolatait betöltötte Lorena. Elképzelte, ahogy nevet és gúnyolódik,
eszébe jutott, mikor dühösen fordult ellene, mikor haja repkedett, zöld
szeme pedig villogott. Testét elöntötte a vágy, mikor maga elé képzelte,
ahogy ott feküdt mellette, remegett az érintésétől, és ahogy megnyílt előtte,
és életre keltette testét. Hiányzott neki, és minél előbb túl akart lenni ezen
az utazáson, hogy visszamehessen hozzá, láthassa mosolygó arcát, és
hallhassa szenvedélyes nyögését. Legtöbbször azonban úgy látta, mint
feleséget és anyát, barátot és szeretőt. Fizikailag is vágyott rá, igen, de akár
tetszett neki, akár nem, ennél többről volt szó. Ez ott bujkált az agyában,
minden alkalommal egyre tisztábban, ahányszor csak felszínre akarta hozni,
de még nem teljesen. Vele akarta leélni az életét, és a gondolat, hogy
elhagyja és visszatérjen Missouriba nagyon gyötörte.
Gondolatait Ben szakította félbe, amikor leült mellé. Egy ideig egyikük
sem szólt egy szót sem, mindketten csak az éjszakába meredtek.
– Szereted, ugye? – kérdezte Ben anélkül, hogy bátyjára nézett volna.
Clayt meglepte a kérdés, kényelmetlenül érintették a szavak.
– Szeretni, testvér?
Ben halkan csuklott egyet.
– Igen, szeretni… testvér.
– Azt hiszem, összekevered a szerelmet valami más érzéssel.
Ben megrázta a fejét.
– Tudom én, mi a te bajod!
– Hát nem a szerelem, az biztos.
– Keményfejű vagy, Clay Wakefield – mondta Ben, és a vidámság eltűnt
a hangjából. – Túl fiatalon szakadtak a nyakadba a gondok.
– Azt tesszük, amit tennünk kell, semmi többet.
– Nem kellett volna fizetned az iskoláztatásomat, segítened engem az
évek során, nem is beszélve arról, hogy elindítottál az üzletben.
– Ne is említsd – mondta Clay, mintha abba akarná hagyni a
beszélgetést.
– De igen, azt hiszem beszélni kell róla, ha nem miattad, akkor miattam.
Tartozom neked, és ha most még nem is tudom pénzben visszafizetni, talán
segíthetek abban, hogy tisztábban láss.
Clay kényelmetlenül kezdett mocorogni, mintha fel akarna kelni.
– Clay, figyelj! Folytatnod kell az életedet! Te már megcsináltad a
szerencsédet. Mikor akarod élvezni is ezt? Mikor hagyod végre, hogy valaki
osztozzon veled rajta? És nem olyan emberekre gondolok, mint amilyen én
is vagyok. Olyasvalakire gondolok, akivel megoszthatnád az életed, s
családot alapíthatnál. – Ben egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta.
– Nem mindenki olyan, mint anya és apa. Lehet, hogy fiatal voltam, de
láttam, milyenek voltak. Gyengék. De te nem vagy az, Clay. Hát nem
bizonyítottad még be magadnak?
Ben akart valamit mondani Lorenáról, a szerelemről, amit tudta, hogy a
bátyja érez iránta, de nem tudta elmondani. Más dolog, olyasmiről beszélni,
amin mindketten osztoztak, mint például a szüleikről, de Lorena az csak
Clayé, az ő magánügye, és akár a testvére, akár nem, Ben nem tudott
beleavatkozni.
Csendesen ültek. Ben remélte, hogy Clay válaszolni fog, de mikor
hosszú ideig egy szót sem szólt, Ben felállt.
– Tudod, akár hiszed, akár nem, jó dolog szeretni. Az erős emberek is
szeretnek. – Széles mozdulatokkal porolta le a nadrágját. – Csak a gyenge
emberek nem képesek rá. – Ben elment, a többi ember felé, akik már
lefeküdtek éjszakára, s magára hagyta Clayt a sötétséggel.

Keresztülmentek Aqua Nueván, Hormigason és Pabloblancón, mielőtt az

utolsó lejtőhöz értek volna Chihuahua előtt. Kilenc nappal indulásuk után a
tizenhárom fáradt, poros ember belovagolt a városba, és tudták, hogy útjuk
csak most kezdődött.
Clay elküldte az embereit, hogy szedjék rendbe magukat, és készüljenek
fel a visszaútra, amint elintézte az ügyeit a városban. Ben annak az
embernek az üzletéhez vezette Clayt, akinél Diego váltói voltak. Az üzlet a
város azon részében állt, ami virágzott a kereskedelem által; az utcákon
egymás után sorakoztak a különböző boltok és szalonok, valamint a rossz
hírű házak. A város régi, szép negyedével ellentétben, ahol vályogból és
faragott kőből épült házak sorakoztak faragott oszlopokkal és bejáratokkal,
ez a rész úgy festett, mintha kutyafuttában húzták volna fel. Az épületek
rossz tákolmányoknak tűntek, a legtöbb javításra szorult. Az utak olyanok
voltak, ahogy a természet megteremtette, és úgy látszott, sohasem
takarítják.
– Miért jött volna Diego a városnak ebbe a részébe? – kérdezte Clay
inkább magától, mint mástól.
Ben megvonta a vállát.
– Én is csodálkoztam rajta, de úgy gondoltam, itt folyt a kereskedelem.
– Tudtam, hogy csak kevesen járnak ide, de nem gondoltam, hogy Diego
is közéjük tartozik.
 Haladtak tovább az utcákon, vigyáztak a keréknyomokra és a törmelékre,
míg meg nem érkeztek egy kicsi, de jó állapotban levő bolt elé.
– Ez az – mondta Ben.
– Úgy látszik, be van zárva – mondta Clay aggodalmasan.
Leszálltak a lóról és egy oszlophoz kötötték, majd leereszkedtek azon a
néhány lépcsőn, ami a bolthoz vezetett, és megpróbálták kinyitni az ajtót.
Be volt zárva. Clay türelmetlenül verte meg az ajtót, de senki sem jött ki,
csak néhány kíváncsi járókelő figyelt fel rájuk.
– Lehet, hogy ma késik – találgatott Ben, próbálva elhessegetni rossz
előérzetét, és Clay növekvő türelmetlenségét. Ben attól tartott, bátyja nem
sokáig tud uralkodni érzésein.
– Nekem nincs időm itt arra várni, hogy ez a señor Medina felbukkanjon.
Megkeressük.
– Hogyan? Még a keresztnevét sem tudjuk?
Clay türelmetlenül nézett öccsére, mielőtt válaszolt volna.
– Akkor megyünk házról házra, amíg meg nem találjuk.
– Az hónapokba is beletelik – mondta Ben hitetlenkedve.
– Nem úgy van az. Itt elkezdünk érdeklődni, és biztos vagyok benne,
hogy semmi idő alatt megtaláljuk señor Medinát.
Bementek a következő üzletbe; a benn levők gyanakodva néztek a két
amerikaira. Bár előfordultak amerikaiak Chihuahua utcáin, az azért furcsa
volt, hogy egészen señor Medina boltjáig jutottak.
– Miben segíthetek? – kérdezte egy alacsony mexikói férfi tört
angolsággal.
– señor Medinát keressük, a szomszédos üzlet tulajdonosát. – Clay mély
hangja betöltötte az egész üzletet, és mindenki felé fordult.
A férfi nyugtalanul mocorogni kezdett, levette szemét Clayről és Benről,
s a többiekre nézett. A többiek gyorsan elfordultak.
– Mit akar vele? – kérdezte szemmel láthatóan idegesen.
Clay megnézte a férfit. Tudta, hogy valami nincs rendjén, de nem tudta,
mi lehet az. Az aggodalom nem önmaga miatt remegett testében, hanem
Lorena miatt. Érezte, hogy valami nagyon nincs rendjén, és hogy ennek
köze van a váltókhoz. Clay most még jobban vágyott rá, hogy
visszamehessen Cielo el Doradóba, és vigyázzon rá, hogy Lorenának
semmi bántódása ne essen.
– Mit akar? – kérdezte újra az ember, és nyugtalansága lehetetlenné tette
számára, hogy angolul beszéljen.
 Clay nyugodtan és határozottan beszélt, megpróbálta megnyugtatni a
férfit.
– Üzleti ügyben keresem señor Medinát, semmi másért. Ha meg tudná
mondani, hol találjuk, nem is tartanánk föl tovább.
A férfi megingott, nem tudta, bízhat-e benne.
– Én nem tudom, hol van, de talán az az ember szemben az istállóban tud
segíteni. – A férfi hirtelen megnyugodott, hogy a lehető legokosabb dolgot
tette. Nem mondta meg hol van Medina, de segített nekik. Senkit sem
károsított meg.
– Gracias – mondta Clay, mivel tudta, hogy semmi értelme tovább
kérdezősködni.
Clay és Ben elhagyták a kis boltot, és kiléptek a napfényre, ami az idő
múlásával egyre erősebben tűzött.
– Azt hiszem, tudja hol van Medina, csak nem akarta megmondani –
mondta Ben.
– Igen, igazad van. Ez egyre rosszabb.
– Mit gondolsz, mi történt?
– Nem tudom, de egyáltalán nem tetszik a dolog. – Az aggodalom jelei
tükröződtek Clay arcán.
– Menjünk át az istállóba!
Átmentek a poros úton, kikerülték a trágyakupacokat és a
keréknyomokat, amikben akár a lábát is kitörhette az ember.
Első látásra az istálló üresnek tűnt, néhány lótól eltekintve, de aztán
mozgást hallottak hátulról. Követték a hangot.
– Buenos dias – mondta Clay, mikor egy fiatal kölyökre bukkantak, aki
egy nyerget tett éppen a helyére. Clay úgy tizenhárom évesnek saccolta.
A fiú megfordult. Meglepettnek látszott, de nem ijedt meg.
– Hola. señor Vasquez nincs itt. Csak később jön vissza. De segíthetek –
ajánlotta fel büszkén.
– Mi a neved? – kérdezte Clay egy halvány mosollyal.
– Felipe.
– Felipe, mi señor Medinát keressük, övé az a bolt ott szemben.
Felipe szeme izgatottan kezdett csillogni.
– Tudod, hogy hol van? – kérdezte Clay.
– Otthon, señor – jelentette büszkén, s nagyon örült, amiért tudott
valamit, amit ezek a férfiak nem. – Mindenki azt hitte, hogy meghalt, de
nem. Csak sok vért vesztett. Látniuk kellett volna. – Felipe nagy átéléssel
beszélt. – Halottaskocsival jöttek érte, és amikor el akarták vinni, köhögött.
Én láttam! Azt hittem, az ördög szállta meg a testét. A halott señor Medina
köhögött. De én annál okosabb vagyok – mondta a fiú bölcsen. –
Kitaláltam, hogy nem is halt meg. Azt mondtam: nem is halt meg! Ezért
aztán hazavitték, hogy señora Medina gondoskodhasson róla. Ezért nincs a
boltjában.
– Mitől sérült meg, Felipe? – kérdezte Clay, és egyre türelmetlenebb lett
a fiúval, aki csak mesélt és mesélt.
– Nem tudom, señor, de nagyon sok vér folyt, mindenhol vér volt. Ha
benéz az ablakon még most is láthatja.
– Felipe, hol lakik señor Medina? – kérdezte Clay, és megpróbálta
megőrizni a nyugalmát, mert már nagyon szerette volna megtalálni azt az
embert.
Hosszas magyarázás után, néhány további részlettel fűszerezve a fiú
elmondta, majd Clay egy pénzdarabot adott a fáradtságáért, és kiment;
Bennel a nyomában.
Clay azon gondolkodott, hogy a hatóságokhoz megy, de aztán
meggondolta magát, mivel először Medinát akarta látni. Követték a fiú
utasításait, és néhány rossz kanyar után megérkeztek egy szép, de egyszerű
ház elé.
Clay bekopogott. Hallott valami zajt bentről, de senki sem nyitott ajtót.
Újra kopogott, most hangosabban. Még mindig semmi.
– A francba! – kiáltotta csalódottan – mi folyik itt?
Ben a bátyjára nézett.
– Talán jobb lenne a hatóságokhoz fordulni. Valaminek történnie kellett.
– A hatóságok nem segítenek. Csak azért viselik el az amerikaiakat, mert
árukat hoznak be. Medinával kell beszélnünk.
Clay újra kopogott. Ez alkalommal az ajtó résnyire kinyílt, és egy
sötétbarna szempár bukkant fel.
– Señora Medina? – kérdezte Clay.
Az ajtó még egy kicsit kinyílt, még többet mutatva a nőből.
– Clay Wakefield vagyok. Hallottam, hogy a férje megsebesült.
Az asszony be akarta csukni az ajtót, de Clay gyorsabb volt nála. Elkapta
az ajtót a kezével.
– Señora, nem azért jöttem, hogy bárkit is bántsak. Csak segíteni akarok.
Az asszony el akart fordulni, mintha menekülni készülne.
– Señora, azért jöttem, hogy kifizessem Diego Cervantes adósságait.
 A nő egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán a hátsó ajtó felé kezdett
szaladni, de egy hang valahonnan a házból megállította.
Clay kinyitotta az ajtót, és belépett.
– Én Hector Medina vagyok. – A férfi egy másik szoba ajtajában állt,
fején kötés volt, miközben Clayt méregette. – Reméltem, hogy eljön.
20.

Juan Lopez késő délután érkezett Cielo el Doradóra, ugyanazon a napon,

amelyiken Clay elment. A nap fényesen sütött a nyugati égbolton, és
Lorena éppen a gyógynövényes kertben gyomlált, mikor meghallotta az
idegen közeledtét jelző nyüzsgést. Felállt a földről, gyorsan hátravetette a
haját, arcán homokfoltokat hagyva, de észre sem vette, mert szíve izgatottan
dobbant meg. Azt hitte Clay közeleg. Igaz, csak néhány órája ment el, de
úgy képzelte, hogy miután elhagyta Paso del Nortét megfordult, hogy
visszatérjen hozzá, mert nem tud meglenni nélküle. Mégiscsak szereti,
gondolta boldogan, miközben kezét gyorsan beletörölte a szoknyájába.
Mikor lenézett, látta, hogy keze koszcsíkokat hagyott ruháján.
– Jaj – kiáltott föl meglepetten. Mielőtt még kinyitották volna a kaput,
Lorena a szobájába szaladt, és rekord idő alatt átöltözött, megmosakodott és
megfésülködött. Aztán a kefét az ágyára dobva kiszaladt a szobából. Egy
pillanatra megállt, s megnézte magát a tükörben, mielőtt a kapuhoz indult
volna, hogy üdvözölje a szeretett férfit.
Juan körülnézett, és elégedetten szemlélődött. Nyilvánvalóan hatalmas
földterület tartozik a haciendához, mint ahogy sok szolga is. A hacienda jó
állapotban volt, és ahogy a dolgok festettek, biztosan jó árat kap majd érte.
Elmosolyodott, mikor arra gondolt, hogy a nevét is megváltoztatja El
Rancho Lopezre vagy talán El Tierra de Lopezra, Lopez földjére.
Elégedetten nevetett, amint elképzelte a változásokat. Éppen összedörzsölte
volna a kezét és ugrált volna örömében, ha nem veszik körül idegenek. Már
látta is az új táblát a bejárat felett. A saját kezével szedi le ezt a mostanit,
akkor az egész környéken mindenki tudni fogja, hogy itt ő az úr. És igen,
aztán eladja, felpakolja azokat a dolgokat, amik kellenek neki, fogja a
pénzt, és visszamegy Chihuahuába, vagy talán Mexico Citybe. Olyan életet
él majd, amilyet élnie kellett volna, olyat, amilyenről álmodott, s amiről azt
hitte megérdemli.
Álmodozását az szakította félbe, mikor meglátott egy vörös hajú lányt,
ahogy felé szaladt, mintha örülne, hogy láthatja. ő lenne Lorena, Diego
lánya? Azonban ekkor a lány megállt, és a csalódottság ült ki az arcára.
Megbántottságot érzett. Vajon kit várt?, kérdezte magától. Annyi biztos,
hogy nem őt, gondolta. Mivel nem ismerte, ezért nem is várhatta. Az nem
számít, hogy a gondolatai logikátlanok voltak, mert általában mindig azok
voltak.
Lorena izgalma meglepetéssé változott, mikor a bejárathoz érve két
embert látott egy kétkerekű kocsiban, amit egy fáradt ökör húzott. Aztán a
meglepetést keserű csalódás váltotta fel. Hát tényleg olyan naiv, hogy azt
hitte Clay bukkan fel, mikor kinyílik a kapu? Csalódott, mikor rájött, hogy
nem jött vissza hozzá. Fájdalommal csukta be a szemét, mikor rádöbbent,
milyen ostoba volt, mikor azt gondolta, hogy szereti. Lorena vissza akart
fordulni, bemenni a szobájába, bezárkózni a fájdalmával, de aztán
büszkeség töltötte be a keletkezett űrt. Ő az úrnő a házban, és nem hozhat
szégyent a Cervantes ősökre azzal, hogy hátat fordít kötelességeinek.
Ezzel Lorena az újonnan érkezők felé fordította figyelmét. Mikor
közelebbről is megnézte őket, abban az emberben, aki a gyeplőt fogta, egy
Paso del Norte-i emberre ismert. A másik ember azonban fejtörést okozott
neki, mintha ismerős lenne, de nem tudta honnan. Lorena közelebb lépett,
és a férfira meredt, biztos volt benne, hogy ha eléggé igyekszik, akkor
kitalálja kicsoda. Biztosan érezte, hogy ismeri, de amikor közelebbről is
megnézte, rájött, hogy sohasem látta még életében. Egy pillanatra zavarba
jött, aztán azt nem mondta magának, hogy ostoba volt, s bizonyára túl sok
időt töltött a napon.
Pedro és Dalia közeledtek Lorenához, és még eltelt egy pár pillanat, míg
valaki megszólalt. Végül Pedro előlépett, és üdvözölte a Paso del Norte-i
férfit, aztán az idegenhez fordult. Dalia és Lorena hátul maradtak és
figyeltek, nem látták szívesen az idegent.
Daliának első látásra sem tetszett, s meglepte az a tiszta, számító tekintet
az arcán. Nem volt benne biztos, de szerinte úgy nézett körbe, mintha a
körülötte levő dolgok értékét becsülgette volna.
A férfiak beszélgettek, de Dalia meg Lorena nem hallották, mit
mondanak. Néhány percnyi beszélgetés után, az idegen kiszállt a kocsiból,
majd a Paso del Norte-i ember búcsút intett.
Pedro az asszonyokhoz fordult.
– Ez itt Juan Lopez. – A hangja közömbös volt. – Azt mondja, Diego jó
barátja volt.
Pedro kétkedése semmi hatással sem volt Lorenára, aki örült, hogy
találkozhat apja egyik barátjával. Az eszébe sem jutott, hogy ez az ember
hazudhat is.
– Annyira örülök, hogy találkoztunk, señor Lopez – mondta Lorena
lelkesen.
Juan a lányra nézett, és egy kicsit megenyhült ettől az új, lelkes hangtól.
És hirtelen rájött mekkora szerencséje van. Ahol a sors tragikusan
közbeavatkozott az egyik helyen, Diego halálával, ott gondoskodott is róla
egy másik formában, egy gyönyörű lány alakjában, aki Diego gyermeke –
és örököse. Juan elmosolyodott, és ettől eltűnt a hideg és számító kifejezés
az arcáról.
A változás meglepte Daliát. Ha nem a saját szemével látja korábbi
arckifejezését, akkor megesküdött volna rá, hogy az előtte álló férfi egy
tökéletes úriember. Ellenszenve csak tovább fokozódott.
– Szomorúan hallottam édesapja haláláról. Nagyon elkeserített. – Juan
őszintén szomorúnak látszott, és egy pillanatra az is volt, mikor eszébe
jutott, hogy most már nem állhat igazi bosszút, amilyet akart és amilyet
Diego megérdemelt volna.
Lorena azonban fájdalomnak vélte az arcát, amit egy drága barát
elvesztése keltett.
– Mindannyiunkat nagyon megrázott, és köszönjük együttérzését.
– Mikor Diego elhagyta Chihuahuát, nem tudtam, hogy olyan beteg –
mondta Juan, és arra gondolt, ha tudta volna, ott a helyszínen megöli. –
Akkoriban mondtam neki, hogy majd eljövök és meglátogatom El Pasóban.
Sajnálom, amiért nem láthatom viszont.
Mielőtt Pedro és Dalia bármit is mondhatott volna, Lorena így szólt:
– Bár már az apám nincs itt, kérem, maradjon velünk!
– Ezt nem tehetem, señorita. Nem akarok a terhűkre lenni – hazudta
Juan, pedig semmi kedve nem volt máshol megszállni.
Dalia Pedróra nézett, mintha csak azt mondta volna: Fogadni mernék,
hogy kéreti magát. Pedro megértette felesége ki nem mondott szavait, és
elhúzta a száját. Valami nincs rendjén ezzel az emberrel, és nem tetszett
neki, ahogy itt beszélget Lorenával. Úgy tűnt, a lány nem látja, mi van a
felszín mögött. Pedro tudta, hogy Clay hirtelen távozása után Lorena
egyedül érzi magát, és ez védtelenné tette.
– Egyáltalán nincs a terhünkre – mondta Lorena őszintén. – Nem így
van, Dalia? – Lorena Daliához, majd Pedróhoz fordult.
– Ha az úr nem akar maradni, Lorena – mondta Pedro abban
reménykedve, hogy a férfi mégis elmegy –, akkor nem szabad erőszakosnak
lenni és erőltetni.
Lorena hirtelen bűntudatot érzett.
– Igazad van. Sajnálom, señor Lopez, ha nem akar maradni, akkor meg
tudom érteni.
Juan kissé kényelmetlenül érezte magát.
– Talán egy kis időre mégis maradok. Örömmel ismerném meg Diego
Cervantes családját. – Juan megkönnyebbülten sóhajtott föl, hogy ilyen
hamar kivágta magát.
– Hát ez csodálatos! – csapta össze Lorena a kezét. – Előkészítem
magának a vendégszobát. Pedro, elvezetnéd señor Lopezt a fürdőházba,
hogy megmosakodhasson egy ilyen hosszú út után? Akkorra készen lesz a
szobája.
Lorena nem vette észre a haragot, ami akkor elöntötte Juan t, mikor azt
mondta, hogy meg kell mosakodnia. A szuka, sziszegte Juan. Csak nem arra
célzott, hogy nem találja elég tisztának? Hiszen megmosdott annak az
embernek a házában és egy kemény ezüstöt fizetett érte. Majd megmutatja
neki, fogadkozott. Majd megmutatja.
Mivel nem tehetett mást, Pedro elvezette Juant a fürdőházba.
– Mióta ismeri Diegót? – kérdezte Pedro.
Juan érezte, hogy most faggatják, és óvatosnak kell lenni a válaszokkal –
nagyon óvatosnak. – Nagyjából négy éve – hazudta, mivel négy évet
megfelelőnek tartott.
– Akkor biztosan ismeri señor Wakefieldet is? – vizsgáztatta Pedro.
– Hallottam róla, de sohasem találkoztam vele – mondta Juan az igazat.
Pedro biztosra vette, hogy találkoztak az úton.
– Nem látta a Chihuahua felé vezető úton? Ma reggel indult.
Juan élesen nézett Pedróra, elfeledkezett róla, hogy óvatosnak kell
lennie.
– Egy csoport férfi szekerek nélkül? – kérdezte.
Pedro elbizonytalanodott.
– Sí, az volt señor Wakefield. Találkozott vele?
Juan agya forogni kezdett. Mit kereshetett Clay Wakefield Paso del
Nortéban? Igaz, sohasem találkozott vele, de éppen eleget hallott róla. Clay
Wakefield nem az az ember volt, akivel szívesen ujjat húzna. De, gondolta
Juan, mit árthat neki Clay Wakefield?
Pedro látta, hogy Juan agya sebesen forog, ezért nem is várt választ,
hanem előrelendült, abban a reményben, hogy megtudja ki is ez az ember.
 – Clay vezeti most a haciendát. Diego rá hagyta.
Juan úgy szívta be a levegőt, mint akit gyomron vágtak. Az agya
dolgozott. Hogyan hagyhatta Diego pont Clay Wakefieldre a haciendát? Ez
nem lehet. De aztán Juan sebesen pergő gondolatai lelassultak;
megnyugodott, mély levegőt vett, behunyta a szemét, s orrlyukai kitágultak,
ahogy beszívta tüdejébe a levegőt. Cielo el Dorado az övé. Övé lesz a
hacienda és kész. Lassan kifújta a levegőt, fokozatosan kinyitotta szemét,
de amit látott, annak egyáltalán nem örült. Látta, miként mered rá az öreg,
és tudta, milyen óriási hibát követett el. Ha azt akarja, hogy a terve
működjön, akkor nem szabad gyanút ébresztenie. Az egyetlen reménye,
hogy csökkentheti a bajt.
– Ha tudtam volna, hogy señor Wakefield az – rögtönzött akkor
elbeszélgettem volna vele egy kicsit. Sajnálom, amiért nem ragadtam meg
az alkalmat, hogy beszéljek vele. Annyi mindent hallottam már róla.
Pedro gyanakodva figyelte Juant, és legszívesebben kirúgta volna ezt az
embert, és visszaküldte volna Paso del Nortéba. Tudta, hogy Juan nem
mondta meg Claynek az úti célját. Ha megtette volna, akkor Clay sarkon
fordult volna, és nem engedett volna egy ilyen embert Cielo el Dorado és
Lorena közelébe.
– Őszintén szólva – tette hozzá Juan, mivel meg akarta tudni, mikor tér
vissza Clay Wakefield, ha egyáltalán visszajön –, szeretném, ha Wakefield
hamarosan visszajönne, s találkozhatnék vele. – Juan erősen figyelte Pedrót.
– Mikor jön vissza?
– Nemsoká, csak egy rövid útra ment Chihuahuába. Azért nem vitt
magával kocsikat, hogy gyorsabban haladhasson – válaszolta Pedro, és
őszintén remélte, hogy így lesz, és Clay igazat beszélt, mikor azt mondta,
hogy csak egy gyors útról van szó.
Juan kiszámolta, hány napba telt neki az út Paso del Nortébe, és
megnyugodott, hogy rengeteg ideje van, megfeledkezve arról, hogy kocsik
nélkül gyorsabban haladhatnak.
– És most, ha megmutatná, hol mosakodhatok meg.
Pedrót meglepte a hang, amit Juan használt. Ha nem tévedett, ez az
ember úgy viselkedik, mintha övé lenne a ház. Ellenszenve egyre
növekedett, de nem tudta mit tehetne, ezért így szólt:
– Minden itt van, amire csak szüksége lehet. Amikor befejezte, jöjjön
vissza az udvarba, és megmutatom a szobáját. – Pedro aggódva fordult el,
miután magára hagyta Juant.
 A férfi belépett a fürdésre használt kis házba, és bezárta az ajtót maga
mögött. Megkönnyebbülten mosolygott. Az ostoba öreg. Igen, gyanakodott,
de mit tehet, hiszen csak egy szolga. Biztosra vette, hogy Clay Wakefield
nem tér vissza két, vagy három hónapnál előbb. Rengeteg ideje van.
Elfeledkezett Pedróról meg Clayről, és körülnézett. Meglepte, hogy ilyen
modern felszerelést talál egy isten háta mögötti porfészekben, mint ez a
fürdőház. Juan egyre jobban kezdte megkedvelni környezetét. Igaz, hogy
kinn van a semmi közepén, de Cielo el Doradóban megvan sok olyan dolog,
mint Chihuahuában – főleg a kényelem, emlékeztette magát, amit eddig
nem engedhetett meg magának. Könnyen hozzászokik. Talán mégsem adja
el azonnal, bár tennie kell valamit, mielőtt Clay Wakefield hazaér. De mit?
Juan gondolatai Lorenára terelődtek. Eszébe jutott vörös haja és zöld
szeme. Levette a mintás kendőt, ami megint piszkos volt az út porától. A
lány bőre napbarnított, de még így sem olyan sötét, mint az övé. És a teste,
a ruhája alatt ívelő kecses vonalak… Juan félrelökte a kendőt. Diego lánya.
Egy rövid kacaj tört fel belőle, egy halk rekedt hang, amiből kevés igazi
öröm hallatszott, és érezte a melegséget az ágyékában. Igen, talán meg kell
változtatni a terveit.
A ruhái kis kupacban hevertek egy fapadon, a kendővel a tetején.
Minden ruhája koszos és szakadt volt, mosásra és javításra szorult. A
halomra nézve Juan azon gondolkodott, hol szerezhet valami új ruhát.
Azok, amiket magával hozott a Paso del Norte-i útra, nem bírták a strapát.
Egyszerűbb volt a ruhára fogni, mint elismerni, hogy nem jól válogatott,
mikor vásárolni indult. Juan egész életét Chihuahuában töltötte, sohasem
jutott kívül határain. Csak elképzelte, milyen lehet utazni, és sohasem
figyelt igazán a mesékre, amiket utazóktól hallott. Juannak csak egy rakás
hangos, koszos embert jelentettek, akik alig jobbak, mint az állatok. Soha
nem jutott eszébe, hogy mások is lehetnek. Mi másért töltenék kint az
éjszakát a szabadban, ahelyett, hogy otthon élveznék a kényelmet? Most
kénytelen volt elismerni, hogy többre ment volna néhány rongyos ruhával,
amilyet ezek az emberek hordanak.
Egy rézüst állt a sarokban, és Juan nagyon szerette volna középre húzni,
megtölteni és órákig áztatni magát benne, de tudta, hogy Lorena csak annyit
akart, hogy kissé felfrissüljön, megmossa a kezét és az arcát. Később majd
áztatja magát. Igen, később.
Juan belemártotta a kezét egy lavór hideg vízbe, és a nyakára meg az
arcára paskolta. Elképzelte a napot, amikor mint Cielo el Dorado ura és
birtokosa fog mászkálni. A gondolatra elmosolyodott. Szép ruhákban jár, és
finom ételeket eszik. Szüzek várnak majd rá, és az az öregasszony javítja a
ruháit. Juan felmordult, mikor eszébe jutott az öregember. Egy kicsit túl
gyanakvó, és Juan megjegyezte magának, hogy óvatosan kell bánnia vele.
Kivárja, míg elérkezik a bosszú ideje. Akkor majd egy Cervantes szenvedni
fog, ahogy ő szenvedett hosszú éveken át.
Juan levette az egyik törülközőt a szárítóról, és az arcához nyomta,
vigyázott a bőrére. Elhúzta a száját a gondolatra, hogy megviselt ruháit kell
felvennie, de egy megadó sóhajjal kilépett a szobából; megfogadta, hogy az
első adandó alkalommal új ruhát vesz magának.
Hangokat hallott a távolból. Az egyik Lorenáé volt, ezt biztosra vette.
Lorena, mosolyodon el; édes bosszú lesz. Juan hátravetette a fejét, és
hangosan felnevetett. A bosszú, Diego halála ellenére, még édesebb lesz,
mint remélte.

Mikor Dalia visszatért a vendégszobából, Pedrót a konyhában találta. Senki

más nem volt ott. Pedro forró kávét töltött egy csészébe, és amikor meglátta
a belépő Daliát, még egyet a feleségének is.
– Nem szereted azt az embert – állapította meg Dalia.
Pedro a feleségére nézett, meglepte, hogy ilyen jól ismeri az asszony.
Ennyire nyilvánvaló? Remélte, hogy nem, mert érezte, nem lenne helyes, ha
ez a Juan Lopez is érezné, hogy nem örülnek neki.
– Nem, nem szeretem – hangzott az egyszerű válasz.
– Miért nem?
Pedro a csészéjébe meredt, mintha a választ keresné, aztán a fürdőház
felé nézett, ahol az idegen tartózkodott.
– Nem tudom, Dalia. Csak olyan rossz érzésem van miatta.
– Sí, én is így érzem. Nem értem Lorena, miért nem látja – mondta
Dalia. – Nem jól ítéli meg az embereket, mióta hazajött Angliából.
Pedro elgondolkodva nézett rá, tudta kiről beszél.
– Azt hiszem, én vagyok az, aki tévedett señor Wakefielddel
kapcsolatban. Elment vagy nem? Én voltam az egyetlen, aki hitte, hogy
Lorenához való.
– Igazad van, ember, mint ahogy mondtam is neked előző este – mondta
Dalia, mit sem törődve Pedro hitetlenkedő tekintetével.
– Miről beszélsz, Dalia? Clay elment, ahogy mondtad, s mint ahogy
Diego is elhagyta a feleségét.
 Dalia csak legyintett.
– Az más volt.
– Hogyhogy?
– Hát, nem tudom pontosan, de Clay nem akart olyan nagyon elmenni,
ebben biztos vagyok. És, Pedro, nem tudom kiverni a fejemből, hogy Clay
távozása és ennek a Juan Lopeznek a váratlan megérkezése között kapcsolat
van. Jaj, mennyire szeretném, ha Clay most itt lenne!
– Ez igaz, de nincs itt, ezért nekünk kell résen lennünk, hogy megtudjuk,
mit is akar ez a Juan Lopez.

A napok eseménytelenül teltek; Pedro és Dalia állandóan figyeltek és

vártak, hátha felbukkan valami jel, hogy ki is ez a Juan Lopez és mit is akar
valójában.
Lorena sok időt töltött Juannal napközben, körbemutogatott neki
mindent, és beszélgettek. Egy nap a férfi megkérdezte, hogy bemehetne-e a
városba vásárolni egy-két dolgot.
– Természetesen – válaszolta Lorena. – Magával megyek, és
megmutatom, hol vásároljon.
Ahogy Paso del Norte felé lovagoltak, Juan azt mondta Lorenának, hogy
otthon felejtette a pénztárcáját, de ha vásárolhatna a lány számlájára, akkor
a haciendán kifizetné, ha visszaértek. Természetesen, mondta a lány, és
kételkedve állt félre, míg Juan vásárolt, véleménye szerint egy egész
szekrényre valót. Csak abban reménykedett, hogy van elég pénze kifizetni.
De mindez lekötötte, betöltötte napjait, elterelte gondolatait Clayről.
Éjjel azonban nem volt ekkora szerencséje, mert gondolatai állandóan
körülötte forogtak. Csak feküdt az ágyában, egyik éjjel a másik után, és
újraélt minden pillanatot, amit a csinos amerikaival töltött; a nevetéseket és
gúnyolódásokat, a megértést és még a dühöt is. Aztán gondolatai azokra a
pillanatokra terelődtek, amit kettesben töltöttek, mikor karjában tartotta, és
olyan dolgokat művelt a testével, amit nem értett. Az ágyában fekve érezte,
hogy ágyéka megfeszül, mellbimbói megkeményednek, ahogy
végiggondolta, mit tett vele. Aztán az árulása miatti haragot is érezte,
öklével belecsapott a párnájába, és megesküdött, hogy soha többet nem
gondol rá.
Aztán ott volt Juan, aki vele töltötte idejét, és megpróbált mindent
megtudni Lorena Cervantesről és Cielo el Dorádóról.
Egyszer korán reggel, miután egész éjjel Clayről álmodott, Lorena
bevágtázott a konyhába, keményen elhatározva, hogy kiveri a férfit a
fejéből.
– Nem láttad Juant? – kérdezte.
– Nem, chica – mondta Dalia, és nem tetszett neki, hogy Lorena ennyi
időt tölt ezzel az emberrel. – Ha már señor Lopezről van szó, mondta már
neked, hogy mikor indul? Azt hittem csak azért jött, hogy tiszteletét tegye,
aztán elmegy.
– Dalia, ő apám egyik barátja volt, és a vendégünk. Addig marad,
ameddig csak akar. – Lorena hangja türelmetlen volt, és ez meglepte őt is
meg Daliát is.
Dalia visszafordult a kukoricalepényhez, amit csinált.
Lorena mögé lépett, nem értette, mi az, amit érez, de bántotta, hogy
csalódottságát olyanokon tölti ki, akiket szeret.
– Nem szereted őt, ugye? – kérdezte bocsánatkérőn.
Dalia megfordult egy fánkkal a kezében.
– Chica, nem tudom mi az, de…
– De mi? – erőltette Lorena.
– De Pedro meg én úgy érezzük, nem az igazságot mondta, azzal
kapcsolatban, hogy miért van itt.
– Miért? – kérdezte Lorena hátralépve.
– Hát – mondta Dalia bizonytalanul –, nem tudjuk. Csak, ahogy
viselkedik.
– Jaj, Dalia, értem. Egy kicsit durva. De te nem ismered annyira, mint
én. Azt hiszem, nagyon megbántották legbelül, és ezért viselkedik néha
furcsán. – Lorena kinézett az udvarra. – Nem tudom, mi ez, de úgy érzem,
segítenem kell neki. Érzem, hogy szüksége van rám, Dalia.
Dalia csalódottan dobta le a fánkot, kezét a kötőjébe törölte, és megfogta
Lorena vállát.
– Lorena, ő nem valami kóbor állat, aki otthont keres, ő egy férfi, és ha
jól látom, veszélyes. Ne kezdjél vele!
– Dalia, de buta vagy! Na, gyere! – mondta, mert eldöntötte, hogy nem
fog vele vitatkozni. – Hadd segítsek elkészíteni a kukoricalepényt.
Dalia Lorena zöld szemébe nézett, és az ismerős elszántságot látta
benne. Egy sóhajjal visszafordult az asztalhoz, tudta, ha erőlteti a dolgot,
csak elriasztja a lányt.
– Nem. Olyan gyönyörű nap van. Miért nem mész ki lovagolni? –
válaszolta Dalia vesztesen, de ez csak időleges vereség, döntötte el
magában. Nem tudta bizonyítani, hogy Juan Lopez rossz, de az, ebben
biztos volt.
– Biztos, hogy nem kell segíteni?
– Sí, és most ki innen! – Dalia megpróbált mosolyogni. – Menj
lovagolni!
Lorena kilépett a konyhából, és alig várta, hogy lóra ülhessen, már el is
felejtette Dalia zavaró szavait. El akarta felejteni az állandóan kísértő
képeket Clayről, ezért szívesen ment lovagolni.
– Juan – szólt Lorena, mikor meglátta kijönni a fürdőházból, és azon
töprengett, hogy tölthet egy ember ennyi időt fürdéssel. Mikor azt mondta
Daliának, hogy ezt az embert megbántották, komolyan gondolta, és tényleg
úgy érezte, hogy segítenie kell rajta. De ez sokszor nem tette egyszerűbbé
az együttlétet vele. Nagyon furcsa alak volt.
Juan a közeledő Lorenát nézte, és felébredt benne a vágy. Szüksége van
egy tervre, döntötte el. Nem akarta kockáztatni végső célját, de kellett neki
ez a lány. Diego lányát akarta.
– Sí, Lorena?
– Gondoltam, kimehetnénk lovagolni. Már napok óta ki sem mozdult.
Juan elrejtette előtörő grimaszát. Semmi kedve sem volt lóra ülni és
kilovagolni. Ezen környéken még nem hallottak a hintóról? Ő sohasem
érezte magát kényelemben a lovon, és ezért azt találta ki, hogy egyedül a
pogányok lovagolnak.
– Maga nagyon kedves Lorena, de talán később – mondta, és abban
reménykedett, hogy ez a később sohasem jön el.
Az elmúlt néhány napban sok időt töltöttek együtt, és közben nagyon sok
mindent megtudott a lányról. Minden kis részlet segített.
– Igen, talán később – mondta Lorena, és a csalódottság kiült az arcára.
Azon gondolkodott, vajon udvariatlanság lenne-e magára hagyni a
vendéget. Mielőtt azonban dönthetett volna, Juan már megtette helyette.
– Lorena, nem lenne kedve leülni és beszélgetni egy kicsit? – kérdezte
Juan.
Lorena vágyakozva nézett az istálló felé, mielőtt a vendég felé fordult
volna.
– Szívesen, nagyon szívesen. – Körülnézett, aztán így szólt: – Miért nem
ülünk le ide? Még sohasem mondta el, hogyan találkozott apámmal. Hozok
valamit inni, és közben elmesélheti.
Lorena a konyhába ment egy kis almaborért. Míg oda volt, Juan agya
sebesen forgott. Mit mondjon? Mit mondhat neki? Mit mondott, mikor
megérkezett? Alig emlékezett rá. Fontos, hogy tisztában legyen azzal, amit
mond.
Mikor Lorena visszatért, egy tálcát tartott a kezében két csészével és egy
kancsóval.
– Remélem, szereti az almabort.
– Tudja, szívesebben innék abból a híres Cielo el Doradó-i borból.
– Ilyen korán? – kérdezte Lorena meglepetten.
Egy pillanatig Juan nem tudta visszafojtani a megbántottságot, amit
érzett, és abban a pillanatban gyűlölködő kifejezés ült ki az arcára. Lorena,
látva tekintetét, zavarba jött, de nem tudta mire vélni, még soha életében
nem találkozott ilyen erős gyűlölettel. De mielőtt még gondolatai alakot
ölthettek volna, a kifejezés eltűnt a férfi arcáról és Juan gyorsan helyrehozta
a hibát.
– Egyébként sohasem jutna eszembe ilyen időben inni, de úgy érzem
meg kell ünnepelni, hogy ilyen szép és kedves valakire találtam, mint maga.
Öntsön egy kis almabort! Majd később iszom a másikból.
– Jaj, nem, Juan, semmi gond – mondta gyorsan Lorena, meghatódva
kedves szavaitól. – Csak meglepődtem. Megyek és hozok. – Megint elment,
de most a borpince felé, hogy egy üveg bort hozzon.
Juan figyelte karcsú alakját, míg be nem fordult a sarkon, aztán visszatért
környezetének tanulmányozásához. Eszébe vésett minden szobát és minden
bútordarabot, felvillanyozódott, amiért hamarosan minden az övé lesz.
Visszanézett arra, amerre Lorena eltűnt, és azon gondolkodott, vajon
érdemes-e várni rá. Ossza ki őket most, vagy élvezze ki Lorena
meghódítását és csak utána vegye el a haciendát? Megtagadták tőle azt az
örömöt, hogy összetörje Diego Cervantest, ezért most a második
legkellemesebb dolgot teszi. Tönkreteszi Diego lányát, aztán átveszi a
haciendát. A bosszú édes lesz, majdnem jobb, mint az eredeti terve.
Nevetésével felverte a fákon pihenő madarakat, melyek vad
szárnycsattogtatásba kezdtek, majd újra elcsendesültek. Juan öröme
határtalan volt. Bosszút áll, s megteszi, amire egy életen át várt. Mama,
győzni fogunk. Egy pillanatra kétség-beesés szállta meg, de aztán tudatosan
elhessegette. Miattad, Mama.
Lorena egy üveg borral tért vissza. Kitöltötte a vörös italt egy csészébe,
és átadta Juannak.
– Nem csatlakozik hozzám? – kérdezte, miután kivette a csészét a
kezéből.
– Nem, köszönöm, nem vagyok szomjas – Hazudta Lorena. Leült a fűre,
mivel csak egyetlen pad volt, amire ülhettek, és Juan semmi jelét sem
mutatta, hogy arrébb akarna menni. A fának támasztotta hátát, Juan
előrehajolt, s bort töltött magának.
– Biztos? – kérdezte, a csészét felé nyújtva.
– Nem, köszönöm. Szóval, hogyan találkozott édesapámmal?
Juan megmozdult. Még nem találta ki a történetet. Magában átkozta a
lányt, amiért olyan sokat kérdez.
– Diego ismerte az anyámat.
– És az édesapját is? – kérdezte Lorena.
Juan óvatosan nézett Lorenára.
– Igen, az apámat is.
– Chihuahuában találkozott velük?
– Igen – nézett rá a csésze fölött.
– Mit csinált Chihuahuában?
Juan öntött egy kis bort.
– Kereskedő voltam.
– Tényleg? Mit árult?
Lenyelte sértettségét, és így felelt:
– A szokásosat; edényeket, ruhákat, majdnem mindent, amire az
embernek szüksége lehet.
– Így találkozott apámmal? – kérdezte, nem véve észre a férfi zavarát.
– Őszintén szólva, így. – Juan elmosolyodott, mikor eszébe jutott utolsó
találkozásuk. Élvezte a képet, ahogy az eget bámulta, és a bort lötyögtette a
bádog edényben. Lorenára nézett, és elgondolkodott, vajon tud-e valamit.
Úgy gondolta, hogy nem. De megtudja, hamarosan.
Remélve, hogy felkelti érdeklődését, Juan megkérdezte:
– Szeret itt élni?
– Jaj, én nagyon szeretem Cielo el Doradót. Borzasztóan hiányzott, míg
oda voltam az iskolában.
– Iskolában? – Juan meglepett és dühös volt egyszerre. Míg ő
nyomorban fetrengett, addig ez iskolába járt. – Hol?
– Angliában.
– Milyen jó magának.
– Hát, azt hiszem, de szívesebben maradtam volna itt. – Lorena
körbenézett, mindent szeretett, ami körülvette. – Annyira szeretek itt lenni;
a föld és az állatok, soha nem akarok elmenni.
– Tényleg? – kérdezte Juan feszülten, bár Lorena nem vette észre. Bárki
mást meghatott volna ezeknek az érzéseknek az őszintesége, a nyíltság,
ahogy beszélt, de Juant csak idegesítette. Inkább hagyni kellett volna, hogy
a pocsolyában fürödjék, a kis szuka, gondolta.
Lorena beszélt neki arról, mennyire szereti a vidéket és mennyire
hiányzott neki az apja, s így akaratlanul is kész tervet adott Juan Lopeznek a
bosszújához.
– A férfiak mindig elmennek, vonzza őket az utazás – folytatta Lorena,
és megfeledkezett róla, hogy Juannal beszél, miközben csak Clayre gondolt.
– Miért nem tudnak a férfiak otthon maradni és megelégedni szerető
családjukkal?
Adott neki egy ötletet: ráveszi, hogy menjen hozzá feleségül. Így semmi
kétség, hogy Cielo el Dorado az övé lesz. Igen, gondolta magában, ez így
tökéletes. Elveszi, aztán kényelmesen megszabadul tőle. Szerencsétlen
baleset éri, és akkor már semmi kétség, hogy a hacienda az övé. Igen,
Diego, győzni fogok – és a lányod segít hozzá.
– Tudja, én megértem azt, amit mond. Sokat gondolkodtam azon, hogy a
kereskedők hogyan bírnak olyan sokáig távol maradni otthonuktól. Én
sohasem lennék rá képes – szólalt meg elvetve terve első kis magvacskáját.
Lorena felé fordult.
– De maga is kereskedik – mondta zavarodottan.
– Nem, azért vagyok itt, hogy otthont teremtsek magamnak, egy kis
farmot, ahol élhetek és családot alapíthatok.
– Miért nem Chihuahuában?
– Chihuahua nem megfelelő hely arra, hogy az ember farmot vegyen és
családot alapítson. Gabonát akarok termeszteni, állatokat nevelni, helyet
akarok, ahol a gyerekeim játszhatnak. – Nevetni tudott volna, mikor Lorena
arcára nézett, az ártatlan hit, ahogyan készpénznek vette minden szavát. A
legkevésbé arra vágyott, hogy egy farmot vezessen. De ezt Lorenának nem
kell tudnia.
– Lorena, ha nem haragszik, egy kicsit fáradt vagyok, és szeretnék
lepihenni. Talán később beszélgethetünk még.
– Jaj, természetesen. Milyen ostoba is vagyok, hogy csak így lerohanom.
Biztosan halálra untattam – mondta zavartan, majd gyorsan felkelt a földről,
agya sebesen forgott, és rájött, hogy ez az az ember, akihez hozzá kell
mennie. Elvetette a gondolatot, hogy van valami furcsa benne, s milyen
ember az, aki elfárad már délelőtt, még akkor is, ha majdnem egy egész
üveg bort megivott. Nem, ehelyett ő arra gondolt, amit mondott, egy férfi,
aki semmi másra nem vágyik, mint, hogy földet műveljen, és a családjával
törődjön. Clay sötét alakja lebegett lelki szemei előtt, és fájdalom töltötte el.
Jaj, mennyire szereti. Eggyel több ok, hogy hozzámenjen valaki olyanhoz,
mint Juan Lopez, aki soha nem bántja majd.
– Ne gondolja, hogy untat. Nagyon érdekesek voltak a történetei. Egyre
inkább rádöbbenek, mennyi közös vonás van bennünk. Alig várom, hogy
folytassuk ezt a beszélgetést valamikor.
Egyelőre azonban Juan egyedül akart lenni, hogy végiggondolja a
haditervet. A dolgok sokkal jobban alakulnak, mint remélte.
21.

Clay zavartan nézett a férfira. Hector Medina megmozdult. Testsúlyát egy

fáradt sóhajjal az ajtókeretnek támasztotta s kezével megérintette a kötés
szélét, hogy visszaillessze a helyére.
Ben is belépett Clay után, és azonnal felismerte a férfit, akivel hetekkel
korábban tárgyalt Diego Cervantes adósságáról. A férfinak most kötés
fehérlett a fején, és jó néhány kilót leadott.
– Jöjjenek, üljenek le! – intett Hector vendégei felé. – Marta, minden
rendben – mondta a feleségének, aki még mindig ott állt, és nem tudta
eldönteni, hogy a férjét védelmezze vagy segítségért szaladjon. – Nem azért
jöttek, hogy bántsanak. – Az asszony nem mozdult. – Marta, querida –
mondta Hector bátorítólag a feleségének –, hozz valami innivalót a
vendégeknek.
Az asszony kelletlenül indult el a konyha felé.
– Ne foglalkozzanak Martával! Nagyon felizgatta ez a karcolás – mondta
Hector a fején levő kötésre mutatva.
A távolból a férfiak hallották, hogy Marta magában dörmög, ahogy
utánozza – Karcolás!
Hector nevetni kezdett, de gyorsan abba is hagyta, mert fájdalom hasított
a fejébe. A látogatókra nézett, és egyik szőrös kezével a fejéhez nyúlt.
– Hát, lehet, hogy több volt, mint karcolás, de ez nem oszt, nem szoroz.
Azt akarják tudni, ugye, honnan tudtam, hogy jönnek.
Clay és Ben követte a férfit, készen arra, hogy elkapják, ha segítségre
van szüksége. Hector Medina az ágyával szemközti két magas támlájú szék
felé mutatott.
– Remélem, nem zavarja magukat, ha lefekszem. Mostanában nagyon
könnyen elfáradok. – Felnevetett, de a fájdalom ismét rátört. Elhúzta a
száját. – Nagyon boldog leszek, ha ez a karcolás – mondta mosolyogva –,
begyógyul, és mehetek vissza dolgozni. – Megrázta a fejét. – El sem tudom
mondani, hány üzlettől esek el. De már megint másról beszélek.
Clay és Ben türelmesen vártak, míg Hector elhelyezkedett az ágyban, és
nyögve lefeküdt. Néhány másodperc múlva kinyitotta a szemét.
 – Most pedig mondja el, honnan tudta, hogy ide kell jönnie? A testvére
segített?
Clay előrehajolt.
– Őszintén szólva igen. Tudtam, hogy Diego bajban volt, de nem tudtam
az okot, míg Ben rá nem bukkant magára. De mi történt azóta?
– Hát elég különös volt, én magam sem értem teljesen, de elmondom,
amit tudok. Miután Ben meglátogatott, nagyon elszomorodtam, amiért
meghalt a barátom. Tényleg kedveltem Diegót. Évek óta ismertem. –
Hector elmosolyodott. – Mi másért adtam volna kölcsön neki annyi pénzt?
De aztán az utóbbi években vissza kellett kérnem. – Hector bocsánatkérően
vonta meg a vállát. – Már nem tudtam nélkülözni a pénzt. Megértik, ugye?
Clay nem szólt semmit.
Hector folytatta.
– Mondtam Bennek, hogy be kell hajtanom a pénzt. Ha nem, akkor
Diego birtokai rám szállnak. De soha nem lettem volna képes rá. Tudom,
hogy Diegónak van egy lánya – tette hozzá, mintegy magyarázatképpen,
miért nem tudta volna megtenni. – És anélkül engedtem el Bent, hogy
tisztán végiggondoltam volna a dolgokat. Küldtem volna üzenetet, de amint
látják, nem volt szerencsém. – Hector egy pillanatra becsukta a szemét,
mielőtt folytatta volna. – És azt hiszem, hogy a balesetemnek köze van
Diego adósságához.
– Miért? – kérdezte Clay és Ben egyszerre.
– Egy Juan Lopez nevű ember dolgozott nekem már évek óta. Nagyon
furcsa volt, gyakran megijedtem tőle, de nagyon jól számolt. És én nem
vagyok… – mondta nevetve – nem tudok számolni, hát ezért ott tartottam,
minden különcsége ellenére.
Clay nagyon figyelt, és egyre nagyobb veszélyt érzett.
– Hát, nem sokkal azután, miután Ben Chihuahuába jött – folytatta
Hector –, Juan feltett néhány kérdést azzal kapcsolatban, hogy mit akart
Ben. Természetesen nem mondtam meg neki – mondta méltóságteljesen –,
mivel Diego adóssága személyes ügy, csak kettőnkre tartozik. El is
feledkeztem a dologról, és folytattam a munkát. Aztán rájöttem, milyen
durván adtam elő magam Bennek Diego adósságával kapcsolatban, és azon
töprengtem, hogyan üzenhetnék, hogy nem áll szándékomban behajtani. Be
is mentem az üzletbe, hogy elégessem Diego váltóit. Ez aznap este történt,
amikor megsérültem. – Hector lehunyta a szemét.
Clay várt, de a férfi, mintha elaludt volna. Halkan szólalt meg:
 – Señor Medina, nem háborgatnám, ha ez nem lenne nagyon fontos.
Kérem, fejezze be a történetet! Mi történt? És mi köze van a sebesülésének
a váltókhoz?
Hector kinyitotta a szemét.
– Bocsánat. Ez a sebesülés sokkal jobban kifáraszt, mint egy heti
kemény munka. Szóval, hol is tartottam?
– El akarta égetni a váltókat – segített Clay.
– Jaj, igen. Hát ezért mentem be az üzletbe olyan későn. Mikor
odaértem, észrevettem, hogy a hátsó szobában fény ég, és amilyen bolond
vagyok, nem hívtam a hatóságokat. Ehelyett csendesen bementem, hogy
tetten érjem a tolvajt. Mikor már benn voltam, beleselkedtem, és láttam,
hogy Juan az. Bár furcsának találtam, amiért ilyen későn itt van, meg sem
fordult a fejemben, hogy nem tisztességesek a szándékai. Juan!, szóltam
neki, és ő hirtelen megfordult. Akkor láttam, hogy az a doboz van nála,
amiben Diego váltóit tartottam. Mikor magához tért meglepetéséből,
elmosolyodott. Emlékszem, azt mondta, hogy ez csak még édesebbé teszi a
bosszúját. Aztán előhúzott egy fegyvert, és rám lőtt. Szerintem azt hitte,
hogy meghaltam. Nagyon sok vért veszítettem, bár a golyó csak karcolta a
fejemet. Gracias a Dios, hogy még ma is élek, s nem véreztem el – mondta
Hector, miközben keresztet vetett. – Mikor magamhoz tértem, itt voltam, és
ez csak jó néhány nappal a sérülésem után történt. Nem voltam az üzletben,
de gondolom, hogy a váltók eltűntek. Juan Lopez biztosan elvitte őket.
Clay és Ben csendben próbálták megemészteni a hallottakat. Mit jelent
ez? És ki ez a Juan Lopez? Mindkettőjüket rossz előérzetek gyötörték, de
nem tudták megmagyarázni.
Hector Medina közbeszólt.
– Menjenek el a boltba, és keressék meg a váltókat! Ha nincsenek ott,
amit én biztosra veszek, akkor Juan Lopez elvitte őket.
– Szólt már erről a hatóságoknak? – kérdezte Clay.
– Sí, már szóltam nekik, és biztos, hogy már körülszimatoltak egy kicsit,
de – sóhajtott föl – nem túlzottan érdekli őket az ügy. Juan Lopez
nyilvánvalóan elment, és már kívül van a körzeten, ezért ez már nem az ő
gondjuk.
Clay felállt, és egy erszényt húzott elő a mellényéből.
– Átkutatjuk az üzletet, és beszélünk a hatóságokkal. Itt van a pénz,
amivel Diego tartozott magának. Most már ki van egyenlítve a számla. –
Clay letette az erszényt a megdöbbent Medina elé.
 A testvérek egyenesen az üzlethez mentek, miután átvették az átvételi
elismervényt.
Minden csücsköt átkutattak, de a váltókat nem találták. Clay elidőzött
annál a helynél, ahol feltehetően Juan Lopez dolgozott. Az apró kamrácska
valahogy ismerősnek tűnt, valahogy nem illett oda. Makulátlanul tiszta volt,
nem úgy, mint az üzlet többi része, bár az egész nem lehetett több, mint
három láb széles és ennél nem sokkal hosszabb. A szép faszéken egy piros
bársonypárna feküdt, és az asztal is ragyogóan fénylett. Egy aranyozott kép
lógott a falon, ami annyira más volt, mint az a primitív művészet, ami ezt a
vidéket jellemezte. A kis hely, ahol Juan Lopez dolgozott, kimondottan
szokatlannak tűnt. És volt még ott egy apró festmény. Ez megragadta Clay
tekintetét. Egy férfit ábrázolt, bár nehezen lehetett kivenni, de Clay szíve
nagyot dobbant.
– Ez ő! – kiáltotta.
Ben megfordult, nagyon meglepte bátyja kitörése.
– Juan Lopez, az a férfi, akivel akkor találkoztunk, amikor Paso del
Nortét elhagytuk, s aki annyira nem illett arra az útra – magyarázta Clay. De
amint ez eljutott a tudatáig, hirtelen borzongás futott rajta végig. – És
biztosan Cielo el Dorado felé tartott… és Lorena.
Ben megijedt Clay tekintetétől. A felismerés félelemmé, majd gyilkos
haraggá változott, olyan határtalan dühvé, hogy Ben még soha életében nem
látott ilyet.
– Indulunk – adta ki a parancsot Clay, és kivágtatott az üzletből, semmi
más nem érdekelte, csak az, hogy vissza kell térnie Lorenához.

A férfiak úgy hajtottak, mint még soha, s csak azért álltak meg, hogy lovat
váltsanak. Clay senkihez sem szólt, csak az útra figyelt, hogy minél
gyorsabban haladjanak, és olyan gyorsan érjenek vissza a haciendára,
ahogy csak lehet. Mikor Lorenára gondolt, mellkasa összeszorult, és dühe
egyre nőtt. Ha bármi baja esett, Juan Lopezt a világ végére is követni fogja,
míg meg nem találja, és akkor ízekre szedi, lassan, apránként, míg azt nem
kívánja, bár meg se született volna. Juan Lopez úgy fog szenvedni, ahogy
előtte senki.
Clay elképzelte a hosszú, puha fürtöket, a tüzes zöld szempárt, és tudta,
hogy akár tetszik neki, akár nem, nem tud nélküle élni. Azt akarta, hogy
mindig mellette legyen. Semmi sem történhet vele! Viszont kell látnia!
Ekkor már minden kétséget kizáróan tudta, lényének minden rezdülésével
szereti, lényének minden rezdülésével, olyannak, amilyen. Eszébe jutott
engedetlensége, és mosolyognia kellett. Igen, még akkor is kell neki, ha
egész életében csak engedetlenkedik.
Megsarkantyúzta a lovát, és már jóval emberei előtt járt. Akár okos
dolog, akár nem, Clay Wakefield tudta: jobban szereti Lorenát, mint
életében bárkit. Idejében meg fog érkezni Cielo el Doradóra. Meg kell
érkeznie!
22.

Dalia aggódva figyelt a konyhából, agya sebesen járt. Vajon mit csinál? A
dolgok kezdtek kicsúszni a kezéből, és mivel semmi remény sem volt, hogy
Clay hamarosan visszatér, Dalia úgy érezte, itt az ideje, hogy átvegye az
irányítást. Az asszony, aki úgy szerette Lorenát, mint a saját gyermekét, egy
elszánt sóhajjal elindult Juan Lopez szobája felé. De hogyan tehetné meg,
hiszen a férfi mindig ott ólálkodik? Aztán eszébe jutottak a ruhák, amiket
rendelt. Nem mindegyik volt kész, de mostanra már biztosan megcsinált
néhányat. Ezért nem is gondolva a következményekre, Dalia kiment, éppen
amikor Lorena és Juan el akarták hagyni az udvart.
– Lorena! Juan! – kiáltotta.
Mindketten megfordultak.
– Azt hiszem Juan ruháinak nagy része elkészült. Arra gondoltam
bemehetnétek a városba érte. Olyan szép nap van.
Juan elbizonytalanodott, óvatossá tette az öregasszony hirtelen támadt
gondoskodása, de szerette volna megkapni a ruháit. Az egyedüli ruha, amire
várt még, az egy alkalmi ruha volt.
– Ragyogó ötlet – fordult Lorenához, mit sem törődve Daliával. –
Menjünk… ha magának is megfelel.
– Persze, Juan, azonnal indulhatunk.
Dalia visszament a konyhába, és úgy tett, mintha buzgón főzne, és
közben arra várt, hogy Juan és Lorena elinduljanak. Végtelennek tűnt a
várakozás, de végre meghallotta a paták dobogását a földön, amint
áthaladtak a torreón alatt, ki a földekre. Dalia gyorsan megtörölte a kezét a
kötényébe, és Pedro keresésére indult. Nem találta meg azonnal, és mikor
végre sikerült, látta, amint éppen indulni készült.
– Hova mész? – kérdezte Dalia meglepve, hogy a férje készül valahova.
– A templomba megyek. Fray Cristobal üzent, hogy segítségre van
szüksége valami munkában, és mivel olyan ritkán kér meg, mennem kell –
felelte Pedro, miközben szerszámokat, élelmet és sok olyat pakolt föl egy
kis kétkerekű kocsira, amiről úgy gondolta, a papnak szüksége lehet rá.
– Sí, ez így van. Menned kell! – mondta Dalia zavartan.
 Pedro jól megnézte a feleségét.
– Valami baj van, Dalia?
– Nem, nem, nincs semmi baj – válaszolta, mert úgy gondolta, nem
lenne bölcs dolog megmondani neki, mire készül. Előbb találjon valamit;
aztán majd megmondja. – Csak meglepett, hogy elmész. Az atyának
segíteni kell! Vaya con Dios.
– Vacsoránál találkozunk – mondta Pedro, és felküzdötte magát az apró
kocsiba. – Adios.

Dalia figyelte hogyan halad el a férje a torreón alatt, mindössze néhány

perccel Juan és Lorena után. Aztán visszament a konyhába, s várt egy
kicsit, mielőtt hozzákezdett volna terve végrehajtásához. Csak keveset
kellett várnia, míg minden elcsendesült; Lorena, Juan és most már Pedro is
elment Paso del Nortéba, a többiek pedig szorgalmasan dolgoznak. Amilyen
közönyösen csak tudott, Dalia a vendégszoba felé tartott. Mikor
meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, besurrant Juan szobájába, és
csendesen becsukta maga mögött az ajtót.

Dalia nagyon félt. Hiába keresgélt Juan szobájában, végül feladta, és

visszament a konyhába. Sokáig ült a tölgyfa asztal mellett, és tudta, hogy
nem vette észre, amit keres. Ott volt, ezt érezte.
Aztán, mintha csak valami csodás erő irányította volna, visszasietett a
vendégszobába, nem is foglalkozott vele, ki látja, és egyenesen odament
ahhoz, amit keresett. Egy rejtett rekeszben találta meg a táskájában. Most
már csak azt kívánta, hogy ugyanaz az erő, ami őt idevezette, vezesse haza
Pedrót.
Fel alá járkált, és időnként megállt az ablak előtt. Mikor jön már meg
Pedro? Miért pont ma kellett elmennie? Miért pont ma hívta el az atya,
mikor neki szüksége van rá. Mikor jön már vissza? De Dalia sajnos tudta.
Vacsora előtt nemigen. Lorena és Juan csak nemrégen értek haza, és Dalia
rettegett. Valamit tenni kell, de gyorsan.
Idegesen húzott ki egy köteg papírt a kötényzsebéből, és odadugta a
melléhez. Most mit tegyen? Üljön le, és várja meg míg Pedro hazaér? Talán,
gondolta. Biztosan nem történik semmi addig. És talán Isten odafenn Clayt
is visszahozza még a mai napon.
Dalia kitekerte az egyik pergament, bár már tudta, hogy mind ugyanaz,
és megint elolvasta. Életében most először érzett hálát az öreg señor iránt,
amiért az ragaszkodott hozzá, hogy minden szolga tanuljon meg olvasni.
Bár nem tudta biztosan, mi ez a papír, a józan esze sokat elárult. Diego
tartozik egy bizonyos señor Medinának, és ennél az embernél, Juan
Lopeznél vannak a papírok. Ki ez a señor Medina? És kicsoda Juan Lopez?
És miért vannak nála ezek a papírok? Agyában kavarogtak a kérdések,
amikre csak Juan Lopez tudna válaszolni. Daliának meg kell várnia, míg
Pedro hazaér, és csak reménykedhet, hogy addig Juan nem veszi észre,
hogy eltűntek a papírok.
Dalia agya sebesen dolgozott, és megpróbált visszaemlékezni, hogy
visszarakott-e mindent ugyanúgy, ahogy volt. Biztosan, de kétségek
gyötörték. Mi van, ha mégsem? Vajon észreveszi Juan, és ellenük fordul?
Vajon nagyobb bajba keverte Lorenát, mint eddig volt? Bár Dalia biztosan
tudta, hogy valami nincs rendjén; a kezdeti rossz előérzete és ezek a papírok
együtt elegendők voltak ahhoz, hogy meggyőzzék, végig igaza volt; s Juan
Lopez nem jő szándékkal jött.
Lorena jött be a konyhába.
– Hola, Dalia – mondta a megszokott lelkesedés nélkül, de Dalia annyira
aggódott, hogy nem vette észre, milyen furcsa a hangja.
– Buenos días, Lorena – mondta zavartan, visszafordult az asztalhoz, és
a mosatlan zöldséget kezdte el vagdosni.
– Valami baj van? – kérdezte Lorena, és figyelte a felszeletelt koszos
zöldséget.
– Baj? – kérdezte Dalia túl gyorsan, és az éles levegővétel biztosan
elárulta volna, ha Lorenát nem kötik le saját gondjai. Így Lorena elfogadta
Dalia sietős válaszát. – Nem, nem, csak egy kicsit összekülönböztünk
Pedróval, s egész napra elment.
Lorena szomorúan sóhajtott, arra a két emberre gondolt, akik még ennyi
idő után is annyira szeretik egymást, hogy nem szeretnek távol lenni a
másiktól. Az ablakhoz fordult, és kinézett.
– Milyen csodálatos dolog lehet szerelmesnek lenni.
Dalia a lányhoz fordult.
– Te is leszel majd szerelmes, meglátod. – Bárcsak már itt lenne Clay,
tette hozzá magában Dalia.
– Elég ebből az ostoba beszédből. Azért jöttem, hogy megmondjam,
hozzámegyek Juanhoz.
Dalia szája tátva maradt. A kés csak egy másodperccel koppant előbb a
kék-fehér padlón, mint a zöldség.
 – Micsoda? – kiáltotta Dalia hitetlenkedve.
Az asszony a földön heverő tárgyakra meredt, nem akart Lorena
szemébe nézni.
– Feleségül megyek Juan Lopezhez.
– Mikor döntötted el?
– Ma délután, mikor a városba mentünk. Nem is tudom hogyan, szó szót
követett és már a házasságról beszéltünk. Csupa okos dolgot mondott.
– Lorena Cervantes, ez a legostobább dolog, amit valaha is hallottam! –
Dalia megpróbált szigorú hangot ölteni, hogy elrejtse rettenetes félelmét és
meg tudjon birkózni ezzel a váratlan helyzettel. Hogyan vezethette ennyire
félre ez az ember?
– Nem ostobább dolog, mint olyanhoz hozzámenni, aki tudom, hogy
boldogtalanná tesz. Juan legalább olyan férj lesz, aki itthon marad
mellettem, és ugyanúgy szereti a földet, mint én. ő legalább nem megy el
utazgatni, és kereskedni, hogy ott keresse a boldogságát. – Lorena
szenvtelen hangja lassan remegésbe, majd sírásba torkollott. Nem szívesen
tette, amit tett, de úgy érezte, nincs más választása.
Dalia egy pillanatra megfeledkezett Juan Lopezről, mert észrevette,
Lorena mennyire szenved. Odament hozzá, és kedvesen átölelte.
– Szereted señor Wakefieldet, ugye?
– Jaj, Dalia – sírta –, annyira szeretem, de nem tudom elviselni, hogy
úgy éljem le az életemet, mint az anyám. Nem akarok mindig egyedül lenni,
s állandóan a kaput lesni, hogy mikor jön az a férfi, akit szeretek, és
legtöbbször csalódott legyek, ha mégsem ő az.
Dalia zavarban volt. Mennyire szerette volna, ha Pedro ott van.
Mennyire szerette volna, ha Clay ott van.
– Lorena, várd meg, míg señor Wakefield hazajön, mielőtt bármit is
elkapkodnál.
Lorena hirtelen kiszakította magát Dalia karjaiból.
– Nem! Nem várom meg, míg Clay hazajön, mert akkor nem
választhatok. És örök szenvedésre ítélem magamat!
– Honnan tudod ezt, Lorena? – kérdezte Dalia szenvedélyesen. – Semmi
esélyt sem adtál señor Claynek.
Lorena úgy nézett Daliára, mintha nem akarna hinni a fülének.
– Nem adtam señor Claynek lehetőséget – gúnyolódott. – Hozzá akartam
menni, mielőtt elment, mert azt hittem, hogy más. De akkor elment.
Bedőltem a hódításának, s mekkora szerencsém volt, hogy kimutatta a foga
fehérét, mielőtt még végzetes hibát követtem volna el, és hozzámentem
volna feleségül.
– Azt hiszem, eltúlzod.
– Eltúlzom? Miért mondod ezt?
– Mert azt mondtad „végzetes hiba”. Azt hiszem túljátszod a dolgot.
– Ha! Hát nem a magányosságba halt bele anyám? A szerelem és az
apám utáni vágyódás ölte meg! – sikoltotta Lorena.
Dalia meglepődött, bár nem kellett volna meglepődnie, mondta
magának. Soha nem vette észre a hosszú évek alatt, hogy Lorena az anyja
után vágyódik, és apját okolja a haláláért. Most, még mielőtt elrontaná az
életét, meg kell mondania neki az igazat.
– Lorena! – Dalia hangja ellágyult, ahogy a fiatal lány felé nyúlt, akit
tévedésben hagyott azzal, hogy nem mondott el mindent az édesanyjáról.
Lorena elhúzódott, ezért Dalia onnan folytatta. – Az anyád nagyon szép
asszony volt, és nagyon sok jó tulajdonsága is volt. De meg kell értened,
hogy nagyon boldogtalanul élt itt Cielo el Doradón.
Mielőtt még folytathatta volna, Lorena félbeszakította.
– Azért volt boldogtalan, mert apám soha nem volt itthon.
Dalia elgondolkodott ezen egy pillanatig.
– Igen, ez igaz, de akkor is boldogtalan volt, mikor apád hazajött.
– De csak azért, mert tudta, hogy megint megfordul és elmegy.
– Nem – szögezte le Dalia. – Ez nem igaz. Apád azért hagyta el, mert
nem tudott a kedvében járni, bármit tett is.
Mikor Lorena tiltakozni akart, Dalia elhallgattatta, türelmét keménység
váltotta föl.
– Most az egyszer meghallgatod, amit mondok. Ha tudtam volna, hogy
apádat okolod anyád haláláért, már évekkel ezelőtt elmondtam volna.
Anyád nem szerette Cielo el Doradót; nem szerette ezt a vidéket, nem
szerette az embereket és a viseletet. Gyűlölte a haciendát, mert
parasztosnak tartotta, és állandóan azt hangoztatta, hogy ez nem felel meg
emberi lényeknek, és a kápolna nem fogható azokhoz a csodálatos
katedrálisokhoz, amikbe Spanyolországban járt. Nem szerette az időjárást
és gyűlölte a sivatagot. Apádat hibáztatta, amiért idehozta. Újra meg újra
csak ezt kiabálta: „ez az isten háta mögötti hely a semmi közepén”. Ez egy
érdekházasság volt, chica. Néhány ilyen házasság jól alakult, és a felek
szerelemet találtak, de ez a házasság egy elkényeztetett spanyol kisasszonyt
hozott a sivatagba, és ő már azelőtt gyűlölte, mielőtt ideért volna. Apád
mindent megpróbált, hogy megszerettesse magát. Mit gondolsz, miért olyan
modern Cielo el Dorado?
– Mert az akarta, hogy az övé legyen a legszebb hacienda a környéken!
– Nem! Mert anyádnak akart a kedvében járni. Pokollá tette apád életét,
ezért az végül elment. És ez csak újabb okot adott neki a panaszkodásra.
Megmérgezte a lelkedet azzal, hogy apád ellen hangolt. Ha apád olyan
szörnyű lett volna, akkor te is annyira gyűlölted volna, mint ő. De
gyűlölöd? Nem! Az apád jól bánt veled, mikor itthon volt. Az egyetlen ok,
amiért hazajött, te voltál. – Dalia hangja halkulni kezdett. – Diego nagyon
szeretett téged, és eleinte a feleségét is nagyon szerette, de itt pokol lett az
élete.
– Miért nem ment vissza Spanyolországba?
– A családja nem fogadta volna vissza. Szégyen lett volna.
Lorena agyában kavarogtak ezek az új dolgok, de a régi beidegződés
kitartott. Határozottan állt fel.
– Ez semmin sem változtat – mondta, bár már nem volt annyira biztos a
dolgában. Dühös lett és zavarodottabb, mint valaha. Kiment a konyhából, s
csak arra vágyott, hogy egyedül legyen és gondolkodhasson. Elfogadta,
hogy nem ő volt a hibás apja távollétéért. Tudta, hogy apja képtelen lett
volna maradni. Most viszont azt kell elfogadnia, hogy anyja éppen annyira
hibás magányos gyermekkoráért, és nem volt benne biztos, hogy képes erre.
Miután Lorena kiment, Dalia nem tudta, mihez kezdjen. Szüksége volt
Pedróra. Elhatározta magát, és az istállóba ment, hogy megkeresse Jaimét.
Elküldi a templomba, hogy mondja meg Pedrónak, azonnal jöjjön haza.
Azonban, mikor odaért, Jaime sehol sem volt. Azt hitte, valahol hátul van,
ezért beljebb ment az istállóba. Halk neszt hallott hátulról, és ez
megerősítette, hogy Jaime ott van. Azonban, mikor Dalia benézett a hátsó
helyiségbe, nem Jaimét, hanem Juan Lopezt találta ott, arcán beteges
mosollyal. Ott állt és az ezüsttel díszített lószerszámokat és a finom bőrt
simogatta. Egy szépen díszített nyereghez lépett, megvizsgálta, mintha csak
az értékét akarta volna felbecsülni. Abban a pillanatban Dalia kristálytisztán
látta, hogy Juan Lopez azért jött a haciendára zsebében azzal a köteg
papírossal, hogy elvegye tőlük. Sohasem volt Diego barátja, ahogyan
állította, hanem inkább elszánt ellensége. Nem számolva a
következményekkel, Dalia szembeszállt vele.
– Ki maga, Juan Lopez, és miért van itt?
A férfi hirtelen a hang irányába fordult, és egy pillanatra meglepődött.
De amikor meglátta, ki az, hamar visszanyerte önuralmát. Alaposan
szemügyre vette az asszonyt, mintha ránézésre meg tudná mondani,
mennyit tud, és úgy döntött, hogy túl sokat, bármi legyen is az. Érezte, hogy
nem kedvelte, mióta csak megérkezett; egyszerűen csak udvariasan
viselkedett, de soha nem éreztette vele, hogy szívesen látják. Majdnem
olyan bolond, mint a férje. De most megfizet. Juan megvonta a vállát.
Egyéként is megfizetett volna.
– Öregasszony – sziszegte –, törődj a magad dolgával!
– Aminek köze van Lorenához, az az én dolgom.
Juan ekkor elmosolyodott, egész arcát betöltötte a vigyor, amitől Dalia
hátán végigfutott a hideg. Az a mosoly látni engedte azt a feneketlen
gonoszságot, amit Dalia ott érzett benne, mióta csak betette a lábát.
Madre mía, imádkozott magában, miért is nem vártam meg Pedrót?

Amint kilépett a konyhából, Lorena addig ment, míg látótávolságon kívül

nem ért. Nem akarta, hogy Dalia lássa, hogyan érinti az, amit anyjáról
hallott. Amint befordult a sarkon, a másik udvarba szaladt, és elbújt a raktár
hideg falai közé. Oda senki sem megy, és egyedül akart lenni a
gondolataival, hogy rendszerezhesse őket.
A nehéz faajtó kinyílt, és Lorena friss szalma szagát érezte. A helyiség
sötét, hűvös volt, és egy pillanatig semmit sem látott. Behúzta maga mögött
az ajtót. Szeme lassan hozzászokott a sötéthez, és a szalma felé tartott.
Óvatosan lépkedett, nehogy eltörjön valamit, beleértve önmagát is persze.
Lorena úgy érezte, mintha csak ködképei lennének a valóságról, a szüleiről
alkotott kép szilánkokra tört. Lehetséges, hogy igaz, amit Dalia mondott?
Lorena a múltra gondolt. Látta az anyját és az apját. Az első emlékképe
anyjáról az, hogy almabort iszik. A második, hogy ül a karosszékben,
szorgalmasan varrogat, és közben állandóan távollevő férjét szidja. De
most, amikor Lorena visszagondolt, nemcsak apját, de mindent látott maga
körül – a szolgákat, az időt és a városi embereket. Akkoriban a többi dolog
nem érdekelte, ezért nem is tulajdonított nekik jelentőséget. Csak az apja
számított, és az ő szavai hatoltak lelkének legmélyére. Elképzelhető, hogy
mégis az anyja a hibás, és az apja inkább áldozat, mint bűnös?
Nehéz volt feladni, amit igaznak hitt, különösen, mikor az új hit
édesanyjára vetett rossz fényt. De amikor Lorena felhúzta a térdét és
szorosan magához szorította, már tudta, hogy mindketten hibásak voltak. A
házassághoz két olyan emberre van szükség, aki adni akar, ha azt akarja,
hogy menjen a dolog. Lorena hirtelen úgy érezte, hogy Daliához kell
mennie, és feltenni az összes kérdést, ami eszébe jutott. Tudnia kell; meg
kell találnia az igazságot, a teljes igazságot a szülei házasságáról. Fontos
volt a múltja és a jövője miatt is.
Leugrott a szalmakupacról, nem foglalkozott a hajába keveredő
szálakkal, és az ajtóhoz szaladt. Kinyitotta, minél előbb meg akarta találni
Daliát.
Az udvar üres volt. Visszaszaladt a konyhába, ahol megijesztette Luzt.
– Luz, hol van Dalia? – kérdezte kifulladva.
– Nem tudom, Lorena. Nem láttam.
Lorena kiment a konyhából, és minden szobán végigszaladt a főudvaron,
míg Dalia és Pedro szobájához nem ért, de ott sem találta. A szobából a
másik udvarba ment, és amikor ott sem találta, aggódni kezdett. Hol lehet?
Valami nincs rendjén.
Már el akart menni az istálló mellett, mert tudta, hogy Dalia gyűlöli a
lovakat, de aztán mégis úgy gondolta beles, bár tudta, hogy úgysincs ott az
asszony. Feltűnt neki, hogy Juant sem látta keresés közben. Mielőtt
végiggondolhatta volna, kinyitotta az istálló ajtaját, és bedugta a fejét. Alig
hallotta meg a halk hangokat, ami az istálló mélyéből jött. Annyira biztosra
vette, hogy az asszony nem lehet itt, hogy beletelt egy kis időbe, míg rájött;
ez valóban Dalia hangja. Lorena már kiáltani akart, de a halk hangok
megállították. Beljebb lépett, és csendesen közeledett a hangok irányába.
A hátsó szobában voltak, a nyilvánvalóan ideges Dalia és még valaki.
Egy pillanatba telt, míg felismerte a másikat, Juant. Lehet ez a hang az ő
könnyed vendégüké? Mikor rádöbbent, hogy valóban az ő hangja, Lorena
azonnal tudta, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. Óvatosan közelebb
ment, míg már ki tudta venni szavaikat.
– Azt hiszem ezt meg kell magyaráznia, Juan Lopez – hallotta Dalia erős
hangját, de Lorena érezte, hogy félelem bujkál szavai mögött. A szíve
megremegett. Jobban vágyott rá, hogy Clay itthon legyen, mint valaha.
– Mint már mondtam, öregasszony, ehhez semmi közöd. – Méreg
csöpögött Juan szavaiból. – Jobb lett volna nem beleütni az orrodat, mert
most nagy bajba keverted magadat.
– Miről beszél? – kérdezte Dalia.
Juan megérezte, hogy fél, bár el kellett ismerni, nagyon ügyesen titkolja.
De a félelem olyan érzés volt, amiben Juan járatos volt, és könnyedén
felismerte. Mások félelméből élt. Hatalomérzetet adott neki.
 – Most pedig, hogy olyan dologba keveredtél, amihez semmi közöd –
mondta –, kénytelen vagyok megölni téged.
Dalia szíve megremegett, de továbbra is határozott maradt.
– Azért, hogy befogja a szám, így gondolta? Ismerem a maga fajtáját,
Juan Lopez. Olyanokon élősködik, akik gyengébbek magánál. Azt hiszi,
hogy attól hatalmas, ha gyereket meg asszonyokat gyötör, és amikor útjába
kerülnek vagy terhessé válnak, akkor a gyilkoláshoz folyamodik.
Szavai olyanok voltak, mint a mérgezett nyilak, mélyre hatoltak fertőzött
lelkébe.
– Ez nem igaz – mondta tágra nyílt szemmel.
Dalia érezte előnyét.
– De igen, Juan, maga egy gyáva alak. – Hangja nyugodt volt, szeméből
a félelem minden jele eltűnt, és szavai felbosszantották Juant.
– Ez nem igaz – emelte fel a hangját. – Diego Cervantes nem volt
gyenge, és én mégis megöltem. Ha nem is a saját kezemmel, de a
szavaimmal.
Dalia hirtelen rosszul érezte magát, mintha gyomron vágták volna. A
dolgok sokkal komolyabbra fordultak, mint képzelte.
Lorena ott állt az ajtó előtt, és forrt benne a düh.
– Miről beszél? – kérdezte Dalia rémülten.
Juan visszanyerte önuralmát, mikor látta Dalia újraéledő félelmét.
Komor mosoly jelent meg az arcán.
– Tudja, én Diego Cervantes fia vagyok.
– Diegónak nincsen fia.
– Jaj, ebben téved. Én Diego fia vagyok, csak nem törvényes.
– Maga a fattya?
Juan önuralma megingott a durva szó hallatán, amit az asszony használt;
a szótól, ami egész életét pokollá tette.
– Fattyú, igen. De ez most már nem számít. Megszerzem, ami jog szerint
engem illet; Cielo el Doradót.
– Erről szólnak azok a papírok, amiket találtam, nem? – kérdezte Dalia.
Juan elmosolyodott.
– Sí, nálam van az összes váltó, amit Diego aláírt. Cielo el Dorado az
enyém.
– Cielo el Dorado Lorenáé. Ezért mondta neki, hogy el akarja venni.
– Nem, a hacienda már az enyém a papírok miatt. Csak ki akartam
próbálni az örömöket, amiket fiatal teste nyújthat, és – megvonta a vállát –
ez csak megerősíti igényemet az iránt, ami jogosan az enyém. Elpusztítom a
még meglévő Cervantest, ahogy Diego elpusztította az anyámat.
– De ha igaz az, amit mond, akkor Lorena a féltestvére. Hogyan
képzelte, hogy elveszi?
– Nem akarom megtartani, öreganyám, csak meg akarom leckéztetni.
Most pedig, mivel az utamba kerültél, el kell távolítsalak, mert még
elrontod a tervemet.
Lorenát megdöbbentette, amit hallott. Hogyan lehetséges az, hogy
apjának van még egy gyereke, és soha nem szólt róla senkinek? De amikor
Lorena oda akart szólni féltestvérének – akiről eddig nem tudta, hogy
létezik –, Juan egy nehéz fadarab után nyúlt, és ezzel minden családi érzést
kiölt Lorenából, csak azt tudta, hogy meg kell mentenie Daliát ettől a
tébolyodottól. Gondolkodás nélkül belépett a szobába.
– Állj! – kiáltotta, és ezzel megrémisztette Daliát meg Juant is.
– Lorena, szaladj! Ez egy őrült. Hívj segítséget! – kiáltotta Dalia.
De mielőtt Lorena bármit is tehetett volna, Juan az ajtó elé lépett, és
elállta az útját.
– Szóval ilyen hamar véget ér – mondta. – Szerencsére megvannak a
papírok, ezért nem fontos, hogy feleségül vegyelek, s megkaphassam azt,
ami jog szerint engem illet. De – tette hozzá, és szemét végigfuttatva
Lorena testén –, azért azt kipróbálom milyen örömöket tudsz nyújtani. –
Ezzel gyorsan meglendítette a deszkát, és Dalia fejére ütött vele, aki a
földre zuhant.
Lorena Dalia felé kapott, de Juan félrelökte.
– Biztosan csak elájult, majd később meg kell szabadulnom tőle. De
előbb téged kaparintalak meg.
Juan Lorena felé indult, és a lány addig hátrált, míg a háta a falnak nem
ütődött. Sikoltozni kezdett, amikor a férfi hozzáért. Juan kezével
betapasztotta a száját, aztán a földre taszította. Egy pillanat alatt rajta
termett, és ismét befogta a száját, mielőtt még kiálthatott volna.
Lorena rúgott és karmolt, majd megharapta a kezét.
– Te szuka – kiáltotta, és félrekapta a kezét. Meglátta a vért, felemelte a
kezét, és hihetetlen erővel megütötte a lányt. Megint leszorította, és
keményen a földhöz szegezte. Lorena addig rúgkapált és karmolt, míg
sikerült kiszabadulnia, és gyorsan a szoba másik végébe mászott. Juan
lassan felkelt, és közben egy percre sem vette le róla a szemét, ahogy
közeledett.
 – Fizetni fogsz, Lorena Cervantes! Mindenért megfizetsz, amit Diego
Cervantes tett. – Közelebb jött. – Ugyanolyan lassan fogsz meghalni, mint
az anyám! Sokáig fogsz szenvedni, mint ahogyan én is szenvedtem a hosszú
évek alatt. Igen, Lorena Cervantes, testvérem – sziszegte –, meg fogsz
halni.
És ekkor, ahogy felé nyúlt, egy lövés hasított a levegőbe. Lorena szeme
kitágult, nem értette mi az.
Juan arca meglepett fintorba torzult, mielőtt a földre zuhant volna, és
melléből piros vér folyt.
Lorena is meglepődött, nem tudta mi történt. Az ajtóhoz fordult, és ott
állt Clay, a fegyver még füstölt a kezében.
Tekintetük találkozott, s mindkettőjükében megkönnyebbültség
tükröződött. Sikerült – de az utolsó percben.
Lorena Clayre nézett, és tudta, hogy soha életében nem szeretett ennyire
senkit. Egy percnyi gondolkodás nélkül a karjába vetette magát.
– Clay – sírta el magát a férfi mellén.
– Most már minden rendben van – súgta a férfi.
– Ne hagyj el többet!
– Nem foglak, kicsim, nem foglak.
Lorena szorosan kapaszkodott erős testébe, és tudatából kizárta azokat a
borzalmas dolgokat, amik csak pár pillanattal ezelőtt történtek, s egyedül
csak arra gondolt, hogy visszajött hozzá, hazajött.
23.

Később, mikor Dalia hangsúlyozottan kijelentette, hogy teljesen jól van,

Clay és Lorena találkoztak a kertben. Egy kicsit távol álltak meg egymástól,
Lorena a kert egyik végében, Clay pedig a konyhaajtóban. Most, amikor az
események keltette megrázkódtatás lecsendesült, egyikük sem tudta, mit
mondjon.
Clay közeledett a füvön keresztül, majd megállt Lorena előtt.
– Mi lenne, ha újrakezdenénk? – kérdezte mosolyogva, amitől csillogni
kezdett sötét szeme.
Lorena ránézett.
– Mire gondolsz? – Szíve megremegett, de uralkodott vágyain. Most már
nem fogja lóvá tenni.
– Gyere, megmutatom! – Clay megragadta Lorena apró kezét, és az
istálló felé húzta.
– Hova viszel? – kérdezte és megpróbált vele lépést tartani, már
majdnem futott utána.
A lovakat rekordidő alatt felszerszámozták, és mielőtt még észbe kapott
volna, ő és Clay már ki is lovagoltak a kapun. A kis tóhoz vitte, ahol először
találkoztak. Nem tudta, mit tegyen, vagy mit mondjon, és csak óvatosan
figyelte Clayt. El nem tudta képzelni, mit akarhat.
Clay leszállt, de amikor Lorena követni akarta, megállította.
– Nem, maradj ott, ahol vagy! – Ördögi mosoly terült szét az arcán.
– Clay, mit akarsz?
– Lovagolj körbe-körbe és nevess Miss T-n!
– Micsoda? – kiáltotta Lorena zavartan.
– Tudod, amikor először találkoztunk – Clay mosolya haragos tekintetté
változott –, amikor itt voltál egészen egyedül, és könnyedén itt érhetett
volna egy olyan ember, aki nem tiszteli annyira a védtelen hölgyeket, mint
én.
Lorena zavarát leküzdve mosolyogni kezdett.
– Ha jól emlékszem, elő kellett húznom a késemet.
Clay jókedve azonnal visszatért.
 – Nem, mintha bármi kárt tudtál volna tenni bennem.
– Te…
– Azt hiszem, „öntelt tehen”-et mondtál.
– És ez az igazság, Clay Wakefield, az is vagy!
– De – Clay mélyen a lány szemébe nézett, és a gúnynak csak egy
szikrája maradt a tekintetében – nekem úgy rémlik, hogy szólítottál te…
Várjunk csak… Pontosan akarom visszaidézni.
Lorena ott ült a lován, és kezdett elpirulni, ahogy eszébe jutott az a nap,
amikor olyan naiv volt, tele fényes páncélú lovagokról szőtt álmokkal.
– Ne fáradj tovább! Jól emlékszem a napra, és még egy darabig nem
fogom elfelejteni.
– De én szeretném visszaidézni. „A mennyből küldtek, hogy az én
szívemmel játssz”, azt hiszem ezt mondtad.
– Lehet – ismerte el fölényesen –, de aztán kijavítottam ezt a hibát, és
gazemberre helyesbítettem.
Clay gyöngyöző kacagása betöltötte a levegőt.
– Igen, azt hiszem minden másnak lehordtál, már azóta, mióta azon a
napon találkoztunk.
Lassanként Clay nevetése lecsendesült. És ekkor belenézett Lorena
szemébe, és már semmi élcelődés nem látszott benne.
– Attól féltem, nem érek haza időben.
Lorena úgy érezte, mintha a föld megremegett volna. Egyik percben
nevet rá, a másikban pedig egy olyan oldalát tárja fel előtte, amiről nem is
tudott. Olyan volt most, mint egy kisfiú, aki nem bízik magában, mintha
elveszíthetné azt, ami legdrágább neki. Lehetséges ez? Visszafojtotta a
lélegzetét, félt, hogy bármelyik pillanatban megszűnik ez a varázs,
visszaváltozhat parancsolgató zsarnokká.
Mikor Lorena nem válaszolt, csak nézett rá, Clay folytatta.
– Állandóan rád gondoltam attól a perctől kezdve, hogy elmentem,
egészen addig, míg vissza nem érkeztem.
Lorena szíve hevesen vert. Tudta, hogy tiszta szívéből szereti, és egyik
fele azt mondta, hogy nem baj, ha időnként elmegy. De nem tudta
elfelejteni a magányt és a bánatot, amit azzal okoz, ha újra meg újra
elhagyja, és nem volt benne biztos, hogy ezt egy életen át el tudja viselni.
Clay látta az arcán tükröződő érzelmeket, és tudta, hogy szenved.
– Nem hagylak el többet.
Lorena figyelmesen nézett rá, hinni akart abban, amit mond.
 – Ha mennem kell, akkor velem jössz.
Lorena szíve nagyot ugrott. Még soha nem gondolt rá, hogy elmenjen
vele valahova.
Clay közelebb lépett a lányhoz, mélyen a szemébe nézett, s így szólt:
– Szeretlek, Lorena Cervantes – mondta, és hangja tele volt érzelmekkel
–, és Isten a tanúm, hogy soha többé nem hagylak el.
Lorena szemében könnycseppek csillogtak, s ekkor Clay, forrón ölelő
karjába vonta. Lorena köré fonta karját, mintha soha nem akarná elengedni
többet, olyan szorosan, hogy érezte a férfi szívdobogását.
– Szeretlek, kicsim – suttogta a hajába.
– Jaj, Clay, olyan nagyon szeretlek.
Aztán mindketten egyszerre kezdtek beszélni, a megkönnyebbülés
elmosta közöttük a feszültséget és a bizonytalanságot.
A víz mellett ültek, és Clay elmondta Lorenának apja adósságát és hogy
miért nem szólt senkinek gyanújáról. Mesélt neki Hector Medináról és
arról, hogyan találkoztak Juan nal az úton, Paso del Norte után.
– Ostoba voltál, Clay Wakefield. El kellett volna mondanod!
– Talán, de most már vége. Csak az számít, hogy biztonságban vagy.
– És Cielo el Dorado is.
Clay nevetett, és gyengéden a fűre fektette a lányt.
– Igen, Cielo el Dorado biztonságban van, és apáról fiúra fog szállni a
családunkban.
Lorena ránézett, s szemében ott tükröződött a férfi iránt érzett
mérhetetlen szerelme.
– Lesz még több Cervantes nemzedék! – mondta szinte hitetlenkedve.
– Hát lesz bennük Cervantes vér, annyi biztos, de Wakefieldnek fogják
hívni őket.
Ekkor Lorena játékosan belecsípett a karjába.
– Te vagy a legpimaszabb férfi, akit valaha is láttam. A hagyomány
kedvéért meg kellene tartanunk a Cervantes nevet.
– Nem, nem – válaszolta, miközben ajkával a lány homlokához ért. –
Wakefield – mondta, és megcsókolta. – És azt hiszem, okos lenne most
azonnal megpróbálni örökösről gondoskodni. – Csókjait mámorító
simogatások követték.
– Addig nem, míg össze nem házasodtunk.
– Azt hiszem, ezt az igényt már túl késő bejelenteni.
Lorena elvörösödött, amikor eszébe jutott az vad és szenvedélyes
éjszaka.
Clay magához húzta, és ránézett, miközben vidámság látszott a
tekintetében.
– Különben is azt hiszem azt mondtad, hogy soha nem jössz hozzám.
– Túl késő. Meg vagy fogva – mondta a lány nevető szemmel.
– Azt hiszem, igazad van. Tényleg meg vagyok fogva – válaszolt Clay
mókásan siránkozva.
Így amikor a férfi hátrahajolt, hogy megkeresse ajkait, Lorena
rátapasztotta száját az övére.
– Ahhgh! – nyögte, mivel a száját keményen tartotta a lány csókja.
– Ki van megfogva? – kérdezte Lorena és nem engedte el.
– Senki – morogta vissza a férfi.
– Jó.
– Őszintén szólva, te vagy – mondta, és közel vonta magához. – Velem
együtt. – Előrehajtotta a fejét, s hosszan megcsókolta, majd felemelkedett, s
a lány zöld szemébe nézett. – Azt hiszem, időm nagy részét azzal fogom
tölteni, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretlek, Lorena.
A lány szeme könnyben úszott a boldogságtól. Nem tudta kifejezni a
benne tomboló érzéseket, ezért magához vonta Clayt és megcsókolta.
Ebben a csókban benne volt az összes szerelme.