Samantha Vérant

Az én francia családom
Emlékek szerelemről, szeretetről, ételről és faux pas-ról

A könyv eredeti címe:

How to Make a French Family:
A Memoir of Love, Food and faux pas
Sourcebooks, 2017

Copyright © 2017 by Samantha Vérant

Fordította: Tarr Bori

Szerkesztette: Pavlov Anna

Hungarian translation copyright © Tarr Bori, 2017

Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2017
Cover design © Tericum Kiadó, 2017

Samantha Vérant

AZ ÉN FRANCIA CSALÁDOM
Emlékek szerelemről, szeretetről, ételről és faux pas-
ról

Maxnak és Elvire-nek.
Köszönöm, hogy megnyitottátok előttem a szíveteket.

Je vous aime
Beaucoup! Beaucoup! Beaucoup!

A szerző előszava

Ez a könyv egy memoár arról, hogyan folytatódik az amerikai nő

tündérmeséje, aki hozzámegy egy Jean-Luc nevű francia fickóhoz
és kiköltözik Délnyugat-Franciaországba, hogy teljesen új életet
kezdjen. Ez egy igaz történetet. Nincsenek benne kitalált személyek,
habár bizonyos szereplők nevét megváltoztattam a
személyazonosságuk védelmében. A beszélgetések sem szó szerint
vannak leírva, hanem az emlékezetemből bányásztam elő őket, és
az emlékezetem bizony néha olyan, mint egy kis elefántnak. Van
azonban egy-két kitalált jelenet, például az első ebéd a „les chicks”-
szel Toulouse-ban, vagy a karácsonyi összejövetel a gîte-ben. Ha
nem teszem bele ezeket a jeleneteket, akkor az egész könyv olyan
lenne, mint az Idétlen időkig című film. Bizonyos eseményeket
összetömörítettem, időben máshová helyeztem vagy teljesen
kihagytam, hogy olvasmányos történetet kapjak. Nagy volt a
csábítás, hogy még két évet elmeséljek az életünkből (és akkor
megint olyan lenne a könyv, mint az Idétlen időkig), de inkább
leírtam, mi volt a probléma a bérlőnkkel. Habár több éven keresztül
küzdöttünk azzal, hogy nem fizetett, végül magunk mögött hagytuk
ezt a kellemetlen időszakot. A beszélgetések nagy része
természetesen franciául zajlott, hacsak nem Jean-Luckel vagy a
barátaimmal beszélgettem. Vagyis én egy angollal kevert tört franciát
beszéltem, ők pedig franciával kevert tört angolt.
Ami a könyvben található recepteket illeti, mindegyiket ízlés
szerint lehet fűszerezni, sózni, borsozni. Lehet egyszerűsíteni a
dolgokat, konyhai robotgépet használni a darabolásnál, vagy bármit,
eresszétek nyugodtan szabadon a fantáziátokat! Ha légkeveréses
sütőd van, akkor mindig kevesebb fokon süsd az ételeket és
rövidebb ideig.
És most, kedves olvasó, tarts velem a néha ugyan hepehupás, de
kalandos családi utazásomon, ahol sok szeretetben, finom ételekben
és megannyi faux pas-ban lesz majd részed!
Recept: Hogyan készítsünk francia családot
Egyszerűen szólva, egy francia családhoz a szeretet a
legfontosabb hozzávaló, ugyanúgy, mint bármelyik másik családhoz
a világon, legyen az többnemzetiségű vagy akár egy hagyományos
család. De ha konkrét receptre van szükségünk az ihlethez, akkor
íme, szívesen megosztom:
Elkészítési idő: mindennap, 24/7
Főzési idő: lassú tűzön, amíg a szívünk forrni nem kezd, s végül
gyöngyözni fog a nevetéstől.
Mihez ajánljuk: egy életen át tartó boldogsághoz.
Milyen bort szolgáljunk fel mellé: Felejtsük el most a bort!
Ünnepeljünk inkább pezsgővel!
Hozzávalók: kommunikáció, barátság, kaland, szenvedély és
szeretet.
Esetleg ha van még otthon, tehetünk bele a következőkből:
menjünk hozzá egy szexi francia pasihoz, és a két gyerekével együtt
költözzünk Délnyugat-Franciaországba.
Elkészítés: Keverjük össze a hozzávalókat. Tárjuk ki a szívünket
mindenre és mindenkire. Ne engedjük, hogy visszafogjon a félelem,
a bizonytalanság vagy a szánalom. Vágjunk bele! Rázzuk fel jól az
életünket, ne csak kevergessük! Megéri a kockázatot, ha követjük a
szívünk hangját. Figyeljünk az apróságokra, amik boldoggá tesznek,
még akkor is, ha kemény és zűrös időszakon megyünk keresztül.
A végén úgyis minden jóra fordul. Az álmok változnak. És persze az
emberek is. Szeressünk még jobban, legyünk erősebbek, és ne
higgyünk azoknak, akik kételkednek a lehetőségekben. Merjünk
hallgatni a szívünkre. És a legfontosabb, hogy higgyünk magunkban!
Egy család csak akkor boldog, ha minden egyes tagja boldog.
Fűszerezzük még egy jókora adag szeretettel. Máris tálalhatjuk
bárkinek a környezetünkben!

Prológus

Hogyan menjünk hozzá egy francia férfihoz,

akit húsz évvel ezelőtt láttunk utoljára

Egy életre szóló kalanddal indult az egész.

1989-ben a szüleim Boston külvárosából Angliába, Londonba
költöztek, én pedig úgy döntöttem, hogy az egész nyarat velük
töltöm. Ezért egy rövid időre szüneteltettem tanulmányaimat a
Syracuse egyetemen, ahol grafikai tervezést tanultam. Amikor
Tracey megtudta a hírt, rögtön feltűnt a kollégiumi szobám ajtajában.
– Meglátogatlak – közölte.
– Hát persze hogy meglátogatsz – válaszoltam.
Gyakran viccelődtünk azzal, hogy a fél világot bejártuk a szüleim
állandó költözéseinek köszönhetően. Először a szülővárosomból,
Chicagóból elköltöztek Bostonba, aztán Bostonból Londonba, majd
Londonból Kaliforniába, Kaliforniából Virginiába, onnan pedig
Tusconba, majd vissza Virginiába és megint Kaliforniába.
Az otthonom szinte évente változott, de egy dolog állandó maradt: a
barátságom Tracey-vel. Mindig mellettem állt, mikor valami nagy
változás történt az életemben.
– Jobb ötletem van – mondtam. – Ne maradjunk végig csak
Londonban, utazgassunk egy kicsit Európában, ha már itt vagyunk.
Először London. Aztán Párizs.
– Aztán pedig Dél-Franciaország. Majd Olaszország…
– Görögországot ki ne hagyd! – vetettem közbe. – Ki tudsz venni
három hét szabit?
Tracey a Chicagói Kereskedelmi Kamaránál dolgozott
kereskedelmi asszisztensként.
– Viccelsz? Az se érdekel, ha kirúgnak. Ouzót innánk? És a
fejünkön törnénk el tányérokat? Naná, hogy benne vagyok!
Így kezdődött el a tervezgetés.
Nyáron egyszerre három munkám is volt, hogy félre tudjak tenni
az utazásra: két helyen pincérkedtem, ezenkívül gyakornokként is
dolgoztam egy galériánál. Júliusra több mint ezer dollárt spóroltam
össze, így a kocka el volt vetve. Tracey Londonba repült, ahol
végigjártuk a város nevezetességeit, kibuliztuk magunkat a
Hippodrome-ban, a húgommal, Jessicával egyetemben, akit
Madonnának öltöztettünk be, majd el is indultunk az első
állomásunk, Párizs felé.
Volt valami a francia joie de vivre-ben, ami teljesen elszédített
minket, kezdve a város nevezetességeitől, a csokoládé- és parfüm-
üzleteken át a macskaköves utcákon való barangolásig. Párizs, a
fények városa, a leánykori álmok városa, a szenvedély városa
elvarázsolta a lelkünket. Természetesen nem terveztük, hogy
találkozunk két szexi franciával egy kávézóban. De mégis
találkoztunk.
Tracey sokkal jobban rálátott az asztalukra. És nem is próbálta
palástolni, hogy egyfolytában bámulja őket. Én háttal ültem nekik, és
olykor lopva hátrakukucskáltam a jobb vállam felett. De nyilván
feltűnő voltam, és az egyikükkel rögtön össze is akadt a tekintetünk.
Smaragdzöld, félig kigombolt ing volt rajta, ami tökéletesen passzolt
a mogyoróbarna szeméhez. Sűrű, sötét haja volt. Volt egy cuki
gödröcske is az állán. Szerelem volt az első látásra, vagy ahogy a
franciák mondanák, un coup de foudre, egy villámcsapás, amely
leblokkolja a rendszert. A vonzalom, amit a jóképű iránt éreztem,
egyszerűen mágneses erejű volt. Az elektromosság vagy Tracey
egyértelmű bámulása hamarosan odacsalogatta őket az
asztalunkhoz. Rögtön belénk is kötöttek.
– Egy tiszteletre méltó francia nő soha nem rendelne bort bouchon
nélkül – fordult hozzánk vonzalmam tárgya, a csavaros kupakú borra
célozva, amely az egyetlen bor volt az itallapról, amelyet ki tudtunk
fizetni.
– Meghívunk titeket egy jó borra – folytatta, mielőtt még válaszolni
tudtam volna. – De csak azzal a feltétellel, ha megengedik a
hölgyek, hogy ideüljünk az asztalukhoz.
Bemutatkoztunk. A smaragdzöld inges Jean-Luc volt, a barátját
pedig Patricknek hívták, aki tökélyre fejlesztette a csipkelődésnek
álcázott udvarlás technikáját, de nem sértődtünk meg. Főleg a
borzongatóan szexi francia akcentusa miatt. Sorsunkba beletörődve
mosolyogtam Tracey-re, aki egy hamiskás grimasszal válaszolt.
Jean-Luchöz hasonlóan Patrick is tökéletes mintapéldánya volt a
jóképű filmsztár típusú férfiaknak. Sötét, szinte már fekete haja volt
és kristálykék szeme. Az én ízlésemnek már túl tökéletes. De ez
nem számított. Tracey el volt olvadva Patricktól. Némi ide-oda
flörtölgetés után a párválasztás megtörtént.
Jean-Luc egyik pasihoz se volt fogható, akivel idáig találkoztam.
Azonfelül, hogy már túlságosan is jóképű volt, kiderült, hogy épp
most, huszonhat évesen fejezte be a kötelező katonai szolgálatot –
tiszti képzést végzett Salon-de-Provence-ban –, és jelenleg a NASA-
nak megfelelő francia űrhajózási hivatalnál dolgozott, miközben a
PhD-jét csinálta. Négy vagy öt nyelven beszélt, köztük oroszul is.
Teljesen rabul ejtett a vonzereje, intelligenciája és persze a szexi
francia akcentusa. Tracey és Patrick is remekül kijöttek, és a közös
esténk a vacsora után sem ért véget. A fiúk meghívtak minket a
Champs-Élysées-re egy italra, ahol a csillagok alatt üldögéltünk, a
távolból a Diadalív fényei látszódtak. Itt ittam életemben először
portóit. Innen egy diszkóba mentünk el, ahol hajnalig táncoltunk, és
néhány lopott csókot is váltottunk. Miután kitettek minket a
hostelünknél, hamarosan vissza is jöttek értünk, hogy még
mutassanak nekünk egy kicsit a városból. De Tracey-vel már csak
kilenc óránk maradt a fények városában, és az óra gyorsan
ketyegett. Hamarosan indulnunk kellett. A fiúk megpróbáltak
meggyőzni, hogy maradjunk, de ez szóba sem jöhetett, hiszen már
megvettük a vonatjegyeinket, és a dátumon már nem lehetett
változtatni. Dobogó szívvel álltunk a Gare de Lyon peronján, ahol
mindössze hatvan másodpercünk maradt. Jean-Luckel búcsúcsókot
váltottunk. Megszólalt az indulást jelző vonatfütty. Felszálltam.
– Ez még nem a végső búcsú – mondtam.
A vonat elindult, és hamarosan Jean-Luc és Patrick apró pontokká
váltak a messzeségben. Ahogy a vonat tovább robogott, az előbbi
búcsúmondatomat egyre inkább egy végleges adieu-nek éreztem.
Jean-Luc túl tökéletes és túl okos volt. Hét évvel volt idősebb
nálam, és már készen állt egy komoly kapcsolatra. Az időzítés nem
volt a megfelelő. Én pedig bizonytalan tizenkilenc évesként úgy
gondoltam, hogy valami biztos nem stimmel vele, hogy pont engem
választott.
Ősszel visszatértem, hogy folytassam a tanulmányaimat a
Syracuse egyetemen, ahol már Jean-Luc hat levele várt rám.
Megpróbáltam neki visszaírni, de nem jöttek a megfelelő szavak, az
egész hülyén hangzott, és sosem tudtam visszaadni ugyanazt a
szenvedélyt, amit az ő leveleiben olvastam. A kollégiumi szobám
szemetese tele lett az összefüggéstelen irományaimmal teli
papírgombócokkal. A hetedik levele után pedig már a bűntudat tett
némává. Beletettem a leveleit egy kék dossziéba, és visszatértem a
korábbi egyetemi életemhez.
És most gyorsan ugorjunk egy nagyot 2009 májusáig, húsz évvel
későbbre.
Az életem nem pont úgy alakult, ahogy terveztem, mondhatnám
maga az őskáosz volt. A karrierem és a házasságom is csődöt
mondott. Úsztam az adósságokban. És boldogtalan is voltam.
Tracey tanácsára pedig előszedtem a hét szerelmes levelet,
amelyeket Jean-Luc írt két évtizede. Ahelyett, hogy feldobódtam
volna tőlük, inkább megbánást éreztem. Megbántam, hogy sosem
válaszoltam neki. Magára hagytam Jean-Lucöt a Gare de Lyon-i
peronon, amint csókokat dobál utánam.
A zsigereimben úgy éreztem, hogy csak akkor tudok változtatni a
jelenlegi helyzetemen, ha szembenézek a múltban elkövetett
hibáimmal. Veszítenivalóm semmiképp sem volt. Húsz év késéssel
ugyan, de úgy döntöttem, hogy bocsánatot kérek Jean-Luctől.
Azonban nem küldhettem neki csak úgy egy e-mailt. Mi van, ha már
nem is emlékszik rám? 2009. május 7-én megírtam az első
bejegyzést egy olyan blogon, ahol hét másik bejegyzés kapott
ezután helyet, amelyek felidézték a Jean-Luckel eltöltött huszonnégy
óránkat. Május 10-én pedig elküldtem Jean-Lucnek az igencsak
megkésett levelemet, csatolva a blog linkjét. És, hát válaszolt. Közel
három hónap alatt majdnem kétszáz e-mailt váltottunk. Aztán az e-
mailezést lassan felváltották a telefonbeszélgetések.
Nem gondoltam volna, hogy egy őszinte bocsánatkérés
megváltoztathatja és jobbá teheti az egész életemet. 2009.
augusztus 2-án pedig mertem a szívemre hallgatni, és elrepültem
Franciaországba, hogy találkozzak vele. A kapcsolatunk ugyanolyan
új volt, mint 1989-ben.
Miután átverekedtük magunkat az összes bürokrácián,
összeházasodtunk, uniónkat végül egy ötperces szertartás tette
hivatalossá a helyi házasságkötő teremben 2010. május 7-én. Ezt
egy barátokkal és családdal közösen ünnepelt esküvő követte a
szüleim házában, Kaliforniában július 24-én.
Az élet és a szerelem egy nagy kaland.
Vágjunk hát bele a kalandba!

Első hozzávaló:
kommunikáció
 1

A csodálatos káosz

Rózsaszirmok. Mindenhol rózsaszirmok. Végigszórva a lépcsőn

egészen a hálószobáig. Szív alakban a szőnyegen. És az ágyon is
takaróként, mintha csak egy forró rózsaszín és narancssárga őrület
robbant volna fel.
Ahogy Jean-Luc megrázta a paplanokat, hurrikán támadt az érme
nagyságú rózsaszirmokból. Egy gyenge szellő fújt be az ablakon, és
a szirmok táncoló dervisként forgolódtak tovább a földön.
– Több száz lehet belőlük. Nem is: inkább több ezer – mondta
Jean-Luc. – Ez őrület.
Az esküvő utáni örömmámorban úszva meg is feledkeztem arról a
botanikai háborús övezetről, amelyen előző este még jókat
vihogtunk. Jean-Luc és én fáradtan, boldogan és megkönnyebbülten
estünk be az ágyba. Ez volt a második lehetőségünk a szerelemre,
és húsz év kihagyás után végre pontot tehettünk a dolog végére.
Az este mindenféle nehézség nélkül zajlott le, csodás időnk volt,
finom volt a vacsora, és kitűnő a zene. Szerelemtől bizseregve,
néhány pezsgő után Jean-Luckel a telihold fényénél táncoltunk, a
csillagok terítettek ránk fátylat, a kaliforniai rózsa és a jázmin illata
lengett minket körül. Másnap reggel azonban szembe kellett
néznünk a romantikus éjszakánk hátulütőivel.
– Sam, őszintén, kinek a műve ez? – kocogtatta meg a vállam
Jean-Luc a rózsákra pillantva.
– Én azt hittem, te csináltad. Igazán nagyon romantikus, de hát
hűűűű… azazhogy tényleg hűűű.
– Nem én voltam – Jean-Luc gyanakodva nézett rám.
A kapcsolatunkban én voltam a platinaszőke Lucie Ball, míg Jean-
Luc volt az én tudósom, az okos és hozzáértő francia Desi Arnaz. Én
mint igazi művészlélek mindig szerettem álmodozni, ő viszont tudós
volt, aki egzakt tudományos tényeket tanulmányozott. Kiegészítettük
egymást: ő lehozott a földre, amikor a felhők felett repkedtem, én
pedig kreatív (olykor már furcsa) irányokba tudtam terelni
fizikusagyát. Valóban képes vagyok olyan őrültségekre, hogy ötezer
mérföldet repüljek, hogy találkozzak valakivel, akit mindössze
huszonnégy óráig ismertem és akivel közel kétszáz e-mailt
váltottam, de ezekért a rózsaszirmokért nem én voltam a felelős.
– Esküszöm, hogy nem én voltam.
– Anyád?
– Kizárt! Tudod, milyen tisztaságmániás. Már Elvire szobájától is ki
van borulva. Mindenhol ruhák hevernek a földön, vizes fürdőruhák
meg törölközők a székekre dobva, a fiókok meg mind nyitva. De
tényleg, miért hagyja az összes fiókot nyitva?
– Majd megmondom neki, hogy tegyen rendet.
– Sok szerencsét hozzá.
– Deux secondes – mondtuk egyszerre. Két másodperc. Ezt
válaszolja minden tinilány az ilyen jellegű kérésekre.
Néhány percig mozdulatlanul, szájtátva bámultuk, ahogy a szél
táncoltatja a rózsaszirmokat a padlón. Ki követhette el ezt a
rózsaszirmos bombatámadást? Kizárásos alapon két szeretetre
méltó, de boszorkányos elkövetőre gyanakodtam: Jessicára, a
húgomra, és Tracey-re, akivel több mint huszonöt éve vagyunk már
barátnők. Őszintén szólva nem lepődtem volna meg, ha kiderülne,
hogy ők ketten beszéltek össze és tervezgették heteken keresztül
ezt az akciót. De az emberek mindaddig ártatlanok maradnak, amíg
valaki be nem bizonyítja a bűnösségüket. És nekem nem volt semmi
bizonyítékom.
Az esküvő utáni napomat nem kifejezetten takarítással akartam
tölteni, de Jean-Lucnek hála már másképp láttam a dolgokat.
Bármilyen problémába ütköztünk, mindig együtt néztünk vele
szembe, egyetlen vitánk sem volt idáig, amely megrendíthette volna
a köztünk lévő egyensúlyi rendszert. Nehogy már ezek a
rózsaszirmok okozzanak válságot!
– Én összesöpröm – pattant ki Jean-Luc az ágyból. – Te meg
összeszeded.
– Micsoda káosz! – mondtam, és alig tudtam visszatartani a
nevetést.
– De csodálatos káosz – tette hozzá Jean-Luc, miközben finoman
kiszedett egy rózsaszirmot a hajamból. – Akárcsak te.
– Haha – válaszoltam, miközben kikászálódtam az ágyból, hogy
felvegyek egy rövidnadrágot és egy pólót.
– Hová mész?
– Hozok egy szemeteszsákot meg egy seprűt.
– Mais, Madame Vérant. Hol marad el a „jó reggelt” csók?
Miután végeztünk a rózsaszirmokkal, Jean-Luc elment
zuhanyozni, én pedig lementem a konyhába. Anyu és apu éppen
kávéztak. Francia szokásként gyors puszit adtam a szüleimnek.
– Jó reggelt, édesem – mondta apu.
– De jó, hogy felkeltél – mondta anyu. Lecsukta az iPadjét, majd
lelkesen összecsapta a kezét.
– Ez volt életem legjobb esküvője. És még csak el se kellett
mennem itthonról. Bulizzunk tovább!
– Ácsi, ácsi, buliőrültek – emeltem fel az ujjam tiltakozásképp. –
Még meg sem ittam a reggeli kávémat.
– De még maradt egy pár üveg pezsgőnk. Ki kér egy mimózát?
A húgom épp akkor lépett be konyhába, és egyenesen a hűtőhöz
ment.
 – Jól hallottam azt, hogy „mimóza”? – kérdezte, és máris elénk
rakta az asztalra a pezsgőt meg a narancslét, majd átcsörtetett az
étkezőbe, és hamarosan visszatért öt kristály pezsgőspohárral.
– Hol van Jean-Luc?
– Épp a rózsaszirmokat söpörgeti. Valaki, valószínűleg Tracey,
körülbelül ezer rózsaszirmot szórt szét a szobánkban előző éjjel –
válaszoltam, és vádlón néztem Jessicára.
– Jaj, ne… – fagyott le Jessica arcáról a mosoly. – Azt gondoltam,
hogy meseszép lesz.
– Aha! Szóval te voltál az!
– Segítek neki a takarításban – tette le a poharát Jessica, és már
indult is az ajtó felé.
Egy kicsit ugrathattam volna még, de meghatott a nagylelkű
felajánlása, bár felfedezni véltem benne némi gonoszkodást is.
– Nyugi, ne menj sehová – szóltam végül. – Már összesöpörtük
őket.
– Biztos? – kérdezte Jess aggódva.
– Persze, Jean-Luc már a zuhany alatt áll, mindjárt lejön –
fejeztem be, majd észrevettem a csalódást Jessica arckifejezésén.
– Azért a padlóra kirakott szív nagyon jó ötlet volt – tettem hozzá
lelkesen. – De mégis honnan a fenéből szereztél ennyi
rózsaszirmot?
– A lenti virágboltban zsákszámra lehet venni.
– És mégis hány zsákkal vettél?
– Néggyel.
– Egy nem lett volna elég?
– Nem – vágta rá egy álnok vigyorral.
– Sam – nézett fel apu az újságból. – A húgod nagyon szeret
téged.
– Igen, szeretlek, Eeyah – mondta Jessica. Eeyah-nak hívott
kétéves korában, amikor nem tudta még kiejteni a nevemet. Hogy
honnan szedte az Eeyah-t, azt senki sem tudja. Amikor már vagány
tinédzser voltam, folyton mindenhová velem akart jönni, úgy lógott
rajtam, mint egy kullancs, alig tudtam lerázni. Tíz és fél év volt
köztünk, és most, hogy Jessica már huszonkilenc éves volt, még
mindig nagyon közel álltunk egymáshoz, szinte olvasni tudta a
gondolataimat.
 Jessica kibontotta az üveget, és mindenkinek töltött, a pezsgő
habozva ömlött a poharakba. Narancsléből nem töltött sokat.
Mondhatni egyáltalán nem töltött. Adott nekem is egy poharat, és
leültünk az asztalhoz a szüleimmel.
– Anyu, apu – kezdtem. – Nagyon szépen köszönök mindent. Azt
sem tudom, hogy köszönjem meg. Tökéletes este volt a tegnapi.
– Hát, minden tökéletes volt egészen addig, amíg ki nem jöttek a
zsaruk – közölte apu.
– Micsoda? – kérdezte Jess.
– Mi? – kiáltottam fel én is.
És apu elmesélte, hogy a malibui rendőrség fél tizenkettőkor
kapott egy bejelentést, de két órát vártak, míg végül kijöttek, és
ekkorra már az összes vendég elment. Szemmel láthatólag a
rendőröknek sem tetszett, hogy egy esküvőhöz kell kimenniük
csendháborítás miatt, főleg amikor a parti már véget is ért. Nem
győztek bocsánatot kérni, majd olyan békésen, ahogy jöttek,
távoztak is.
– A tegnapi óriási bulira! – emelte fel a poharát Jessica. – És még
a zsarukat is megúsztuk!
Koccintottunk.
– Az előző éjszakára visszatérve, figyeltétek a holdat? Telihold
volt, és olyan közelinek tűnt, hogy szinte meg lehetett érinteni –
mondta anyu.
Azt hittem, anyu ezután még vonyít is egyet a holdra, mint a
canyonban élő koszos prérifarkasok, akik elég sok álmatlan éjszakát
okoztak nekem. De ezzel ellentétben egyszer csak sírva fakadt.
– Ez az elmúlt év fantasztikus volt veled, Sam. De most vége.
Franciaországba költözöl, és nagyon messze leszel tőlem. Mihez
kezdek nélküled?
– Anyu, csak egy repülőútnyira leszek innen. És én is bármikor
hazajöhetek látogatóba, egyszer vagy kétszer egy évben. És gondolj
csak bele! Ti is jöttök majd Franciaországba, látnotok kell Toulouse-t,
Provence-t, ahol még sosem voltatok. És egyébként skype-on is
beszélhetünk.
– Tudom, Sam. De az akkor sem ugyanez.
Nyeltem egyet. Anyunak ezúttal igaza volt. Ez most tényleg más
volt. Idáig el voltam foglalva az esküvői előkészületekkel, és nem
volt időm átgondolni, mekkora változás áll be az életembe ezzel a
költözéssel. Egész mostanáig.
Egy több mint húszórás út után teljesen új életet kezdek egy
férfival, távol a családomtól és a barátaimtól, egy új országban,
melynek nyelvét csak annyira beszélem, hogy ne adjanak el. És azt
a némileg ijesztő szerepet is vállalnom kellett, hogy két francia
gyerek amerikai mostohaanyja leszek, a rákban elhunyt édesanyjuk
helyett. Nehéz volt megértenem anyu szomorúságát, amikor én
magam is ilyen kihívások elé néztem.
– Én nagyon várom már, hogy meglátogassunk Franciaországban
– vetette közbe apu.
– Én is – tette hozzá Jess.
Anyu csak szipogva megcsóválta a fejét.
A mostohagyerekeim, Maxence és Elvire mentettek meg, amikor
pizsamában bejöttek a konyhába. Anyu úgy tett, mintha belement
volna valami a szemébe, hogy a gyerekek ne lássák a könnyeit,
amikor körbementek, hogy puszit adjanak mindeninek. Sóhajtottam
egyet. Ez a két gyönyörű gyerek innentől az életem része lesz.
Elvire-nek olyan fehér bőre volt, akár egy porcelánbabának.
Hosszú, sűrű, barna haja még jobban kiemelte kék szeme
szépségét. Tizenhárom évesen pont abban az utálatos korszakban
volt, amikor az ember viaskodik a pattanásokkal és a tinédzserkor
bizonytalan kérdéseivel. Nem tudta, hogy már most milyen
gyönyörű, összegörnyedve állt, amitől aprócska teste még
vékonyabbnak látszott.
Max inkább mediterrán típus volt, kreolos bőrét könnyen megfogta
a nap. Már majdnem tizenegy éves volt, és igazi kis egyéniség. És
olyan, de olyan cukin festett napszítta, jól fésült hajával és csibészes
zöld szemével. Gyakran ugrattam Jean-Lucöt, hogy a gyerekek apja
csakis a postás lehetett, és ő is jót nevetett ezen. Hiszen Elvire-nek
ugyanolyan gödröcskéje volt az állán, mint Jean-Lucnek, és mindkét
gyerek az apjuk szép ívű száját örökölte.
– Narancslét? – kínáltam a gyerekeket, ahogy leültek.
– Ki szeretne enni palacsintát tejszínhabbal és eperrel? – kérdezte
anyu, miután összeszedte magát. Ám Max és Elvire szeme akkor
csillant fel igazán, amikor anyu kiejtette a varázsszót: amerikai
bacon szalonna. Még Bodhi, a szüleim arany retrievere is
abbahagyta az ugatást, és teljes baconextázisban rontott be a
házba.
Miután felhajtottam a mimózámat, kimentettem magam valami
ürüggyel, és felmentem. Jean-Luc még mindig a fürdőszobában volt,
éppen borotválkozott. Leültem az ágyra, hogy egy kicsit
lenyugtassam magam. Azt akartam, hogy az életem gyökeresen
megváltozzon, és néhány kisebb változtatás és szívdobbanás után
ez meg is történt… talán túl gyorsan. Készen álltam erre? Tíz nap
múlva elhagyom a régi életemet, hogy egy újat kezdjek
Franciaországban. Anyu váratlan kitörésétől a pattanásig feszültek
az idegeim.
Anyu a húszas évei végén folyton egy papírzacskóval járt-kelt,
hogy megfékezze az állandó hiperventillációs rohamait. Az én bajom
meg pont az volt, hogy mindent magamban tartottam, az összes
kellemetlen érzelmet elfojtottam, és emiatt néha visszatartottam a
lélegzetem. Mielőtt még teljesen elkékülten estem volna össze a
földön, gyorsan kinéztem az ablakon a ködre, ami beborította a
canyont. Reménykedtem, hogy hamarosan szétfoszlik, ahogyan az
engem elborító páni félelem.
Engedd ki. Ne tartsd bent. Lélegezz. Lélegezz. Lélegezz.
Egy színjátszó zöldes fény villant fel az ablakon keresztül.
Odaléptem az erkélyajtóhoz, kinyitottam, és hangosan kifújtam az
összes bent tartott levegőt. A szívem már nem kalapált olyan vadul,
mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A kolibrimet láttam
visszajönni.
Valahányszor kaotikusnak és bonyolultnak látszott minden, és
igyekeztem nem stresszelni magam, hanem figyelni az élet apró
szépségeire, megjelent ez a kis kolibri madár. Az esküvő előtti napon
is felbukkant, leszállt egy közeli ágra, és hangosan csivitelni kezdett,
mintha csak azt mondta volna: Félicitations!
Lehet, hogy nem ugyanaz a madár volt, hanem mindig egy másik,
de én szerettem úgy gondolni rá, hogy ő az én kolibrim.
Csücsörítettem a számmal, az alsó ajkamat pedig a fogamhoz
préselve próbáltam utánozni a kolibri csiripelését. A kolibrim leszállt
az eukaliptuszfa ágára, amelynek rózsaszínű és zöld levelei
emlékeztettek a rózsasziromból kirakott szívre. Fejét oldalra billentve
csiripelve válaszolt nekem.
 Az eleinte halkan induló trillája egyre hangosabb és izgatottabb
lett. Persze én is visszatrilláztam neki.
Két erős kéz simított végig rajtam, majd megfogta a derekamat.
– Hangokat hallottam – mondta Jean-Luc. – Kivel beszélgettél?
– A kolibrimmel – mutattam a fára.
– Te madarakhoz beszélsz? – vonta fel a szemöldökét Jean-Luc.
– Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy igen?
– Azt, hogy egy őrült amerikai lány vagy – nevetett Jean-Luc.
– Pont ezért szeretsz, nem?
A kolibri elreppent az ágról, amin ült, majd őrült kamikaze
pilótaként cikázott a felhők felé. Aztán alámerült a canyonon ülő sűrű
ködbe, de egy pár pillanat múlva forgó repülésben visszatért az
ágra, miközben hangos csiviteléssel egy másik madarat vett
üldözőbe. Felhúztam a szemöldököm és azt gondoltam: lám csak,
lám, mégse hülyültem meg teljesen. Nem csak képzelődtem.
– Franciaországban nem is láttam még kolibrit – mondtam
JeanLucnek.
– Mert nincs is – felelte, és megszorította a derekamat. – De abból
ott lent már többet is láttam – tette hozzá, és a medence felé
mutatott. – Les libellules.
Nyilván nem a medencére gondolt, különben azt mondta volna,
hogy la piscine. Megpróbáltam kiejteni a libellules szót, már
amennyire tudtam. Inkább valami li-bla-bla-bi-da-bla-lüe-félét
mondtam, nem sikerült valami jól a dolog. Jean-Luc nevetve javította
ki a kiejtésemet, én pedig addig csavartam a nyelvemmel a szót,
amíg sikerült végre kiejtenem, ha nem is teljesen tökéletesen, de
legalább nem olyan rosszul.
– Les libellules? – kérdeztem, miközben igyekeztem helyesen
kiejteni minden szótagot. Kolibrinyelven folyékonyan beszéltem,
franciául azonban nem.
– Szitakötők.
– Értem – mondtam.
A kolibrik, a canyonban húzódó köd és a szitakötők mind a
természet szépségeit vonultatták most fel. Nem csodálkoztam volna,
ha egy helyi őzike is átugrik a kerítésen és részt vesz a műsorban.
Tündérmesébe illő pillanat volt, és én azon tűnődtem, vajon meddig
tarthat ez a tökéletesség.
 Ebben az évben a borongós júniusi idő – a folyton felhős ég, az
erős köd és a szemerkélő eső, ami Kaliforniára annyira jellemző –
egészen júliusig eltartott. Szerencsére a nagy esemény hétvégéjén
mégis szép volt az idő. A felhők már pénteken eltűntek a családi
barbecue idejére, és még szombaton, az esküvő napján is felhőtlen
volt az égbolt. De mára megint lehűlt az idő. Megborzongtam. Ahogy
egyik pillanatról a másikra megváltozott az időjárás, úgy változott
meg az én életem is egy szempillantás alatt.

Fejesugrás a l’amourba

Hogyan pakoljak össze egy teljesen új életre? Mi az, amire

szükségem lesz? Mi az, ami nélkül nem tudok élni?
Egy halom ruhát gyűjtöttem össze elajándékozásra, nagy részüket
az egyik kutyasétáltató ügyfelemtől kaptam (aki fura mód egyébként
nudista volt), és rengeteg olyan cipő is volt köztük, amiket évek óta
őrizgettem, de sosem hordtam. A ruhákra nézve egy nagy kupac
kallódó kacatot láttam csak, és azon tűnődtem, hogy vajon mit is
gondolhattam, amikor megvettem őket. Szemügyre vettem egy
gyapjúpulóvert, amelyet már majdnem öt éve nem vettem fel. Fogom
még hordani? Valószínűleg nem. Adieu, pulóver.
Bizonyos dolgok sorsa felől könnyen döntöttem, más esetekben
viszont nehéz dolgom volt. Éppen három zöld Emile Henry tálat
tartottam a kezemben – egy kicsit, egy közepeset és egy nagyot –,
amikor Jean-Luc belépett a szobába.
 – Szerinted ezeket hová tegyem? – kérdeztem. – A törékeny
dolgokat, például a nagymamám ezüstszélű tányérjait a gurulós
táskámban hozom.
Jean-Luc hitetlenkedve csóválta a fejét. Kivette a kezemből a
tálakat és az ágyra tette őket.
– Ezek túl nehezek. Vehetsz magadnak újat.
– De minek újat venni, amikor itt vannak ezek? Ráadásul francia
gyártmány.
– Add oda az édesanyádnak, Sam.
Jean-Luc belekotort a nyitott táskámba, és kivette a kézi
citromfacsarómat, aztán az OXO konzervbontómat és végül az OXO
hámozókésemet, amik egy zöld Emile Henry márkájú kerámia
piteformába voltak gondosan becsomagolva. E nélkül a három
konyhaeszköz nélkül nem tudok élni. Mosolyogva felvonta a
szemöldökét.
– Rendben. A tálakat odaadom anyámnak. De az összes többi jön
velem Franciaországba – mondtam felkapva az államat, és
fenyegetően felemeltem a mutatóujjamat: „Velem itt nem lehet
szórakozni!”
Egy hétig tartott a ki- és bepakolás és az állandó méregetés, hogy
a táskáim biztosan huszonkét kiló alatt legyenek. Ezután készen
álltam a nagy költözésre. Hat darab képet vittem: két francia
litográfiát, amit Párizs Marais negyedében vettem, két olasz
olajfestményt és két ősi kínai dinasztiákat ábrázoló, bekeretezett
textilképet. Ezeket mind Jean-Luc kemény oldalú táskájába raktuk
bele, gondosan becsomagolva a ruhái közé. Az OXO
zöldséghámozó késemmel együtt az egész életemet
beszuszakoltam három táskába: cipőket, képkereteket, fotókat, a
művészeti portfóliómat, gyertyatartókat, só- és borsőrlőt, tálakat,
tányérokat, egy mártásostálat, szedőkanalakat, két doboz
karácsonyfadíszt, és egy párat a kedvenc szakácskönyveimből,
köztük Julia Child A főzés öröme című könyvét és Jean-Georges
Vongerichten szakácskönyvét, Az egyszerűtől a látványosig.
– Nem egy harmadik világbeli országba utazol – mondta JeanLuc,
miközben a dolgaimat egyik táskából a másikba tettük át, hogy
egyenletesen eloszlassuk a súlyt. Egy dinnyekanalazó akadt a
kezébe.
 – Ezt most komolyan gondolod?
Komolyan gondoltam.
– A megfelelő eszközökkel bármit meg lehet csinálni – idéztem fel
Jean-Luc szavait, amit akkor mondott, amikor arról faggattam, hogy
miért van szüksége az összes létező barkácseszközre. – És csak
hogy tudd, a keverőtálakat anyámnak adtam.
– Majd veszünk újat – válaszolta sóhajtva.
Rögtön vigyorogni kezdtem, ő pedig igazi francia módra kifújta az
ajkai közt a levegőt. Pfffff.
A ruhák és a cipők sosem érdekeltek igazán, de ha
beszabadulhattam egy konyhai eszközöket áruló boltba, a hetedik
mennyországban éreztem magam.
Habár anyám már egyáltalán nem raboskodott annyit a
konyhában, mint korábban tette, a mai napig elképesztően finom
ételeket tett az asztalra, még a nagyitól kapott receptek alapján.
A nagyim, Nanny és a nővére, Bobbi olyan finomságokkal
kápráztatták el a családot, mint a báránygerinc mentás chutney-val,
marha Stroganoff módra, rákkal készült pite, roston sült marha
Yorskshire pudinggal, vagy a nagy kedvencem, a sűrű leveses
gazpacho. A főzés szeretete generációról generációra szállt, és a
véremben volt.
Kilencéves koromban kezdtem el először kísérletezni a főzéssel, a
specialitásom a fasírt és a különböző salátafélék elkészítése volt.
Tizenkét évesen már a Bon Appetit és Gourmet magazinokat bújtam,
hogy ötleteket gyűjtsek a főzéshez. Az első nagy próbálkozásom egy
parfétorta volt, amelyet csokoládélevelekkel díszítettem ki, úgy, hogy
a kertben szedett leveleket saját magam mártottam bele az
olvasztott csokiba. Innentől kezdve folyton művészi kísérletekbe
kezdtem, hol úgy, hogy a saját receptjeimet próbálgattam, hol pedig
úgy, hogy anyámnak segítettem a konyhában.
Amikor először utaztam Franciaországba, Jean-Luc azt ígérte,
hogy betekintést nyerhetek a mindennapi életébe a gyerekekkel.
A mindennapi élet pontos kifejezés volt. Esténként Jean-Luc tanítani
kezdte a francia konyha alapjait, amit muszáj volt elsajátítani, hiszen
évek óta egyedül nevelte a gyerekeket. Kinyitottam egy üveg bort, és
egy pohárral a kezünkben Jean-Luc elmagyarázta a quiche-készítés
pontos lépéseit. Elmondta, hogyan kell elkészíteni a tésztát és a
tojásos tölteléket az apróra vágott húsos szalonnával, vagyis
lardonnal, a crème fraîche-sel, a herbes de Provence-szal és egy
kanálnyi dijoni mustárral, ha zöldséges quiche-t készítünk. Én a
szalonnát pirítottam, amíg Jean-Luc egy habverővel, vagyis a fouet-
vel felverte a tojásokat. Megtanultam azt is, hogy a fokhagyma
közepén lévő zöld csírát mindig ki kell vágni, mert attól lesz keserű.
Nagyon szerettem, hogy Jean-Luc is épp annyira szeret főzni, mint
én, és alig vártam, hogy minél több francia étellel bővíthessem a
repertoáromat. Jean-Lucnek és a családja provence-i receptjeinek
köszönhetően egész jó alapról indulhattam.
– Tényleg szükséged van erre? – kérdezte Jean-Luc, amikor a
kezébe akadt az OXO fokhagymanyomóm.
– Igen. Nagyon is szükségem van rá – mondtam, majd kikaptam a
nyomót a kezéből és a mellkasomhoz szorítottam.
Ami már végképp nem fért bele a táskámba, az a
vendégszobában kapott helyet: kétdoboznyi szakácskönyv, a
Syracause egyetemen készített régi rajzaim, és a gyerekkori
emléktárgyaim, mint az első rágókám és a barna mackóm, akinek
már csak egy szeme volt, ebből is látszik, hogy nagyon szerettem.
A gyerekkori dolgokat azért tettem el, hogy majd egyszer a
gyerekemnek adom, ha mégis lenne sajátom, aminek lehetőségét
még mindig fenntartottam.
Mindig azt hittem, hogy fiatal és vagány anyuka leszek, mint anyu
volt. Mindenhová magával vitt, amíg gyerek voltam. Felnőttkorunkra
még szorosabb lett a kapcsolatunk. Azonban a volt férjem állandó
kifogásainak következtében idáig nem lett gyerekem. Szerinte az
egész világ egy szörnyű romhalmaz, és egy gyerek sokba kerül,
nem engedhettük meg magunknak. Inkább még egy kis időre van
szükségünk, hogy jobban megismerjük egymást. Nem lett volna
életünk a gyerek után, nem tudtunk volna utazgatni vagy bulizni. És
mi van, ha a gyerek valami születési rendellenességgel születik?
A dolgaink sem elég rendezettek. Aztán meg azt találta ki, hogy már
túl öregek vagyunk. Az igazat megvallva, ha igazán szerettem volna
gyerekeket Christől, akkor lettek volna.
A régi mackómmal a kezemben Jean-Luc szavai jutottak
eszembe, amit a második romantikus kirándulásunkon mondott 2009
augusztusában. Az ussé-i kastélyban voltunk, amely arról híres,
hogy Charles Perrault innen nyerte az ihletet a Csipkerózsika – La
Belle au bois dormant – történetéhez, valamint a Walt Disney-féle
kastélyt is róla mintázták. Egy igazi tündérmese helyszíne ez, a
Chinon erdő határán, az Indre folyó partján fekszik, teraszos
kertekre néző kilátással. Egy másik pár sétált el mellettünk, egy
hároméves-forma kislányt fogtak kézen. Egyszerre emelték a
magasba, és a kislány lábai a kék ég felé lendültek.
– Samantha, én mindent meg akarok adni neked. Mindent, ami
nekem van. Nincs sok mindenem, de amim van, az már a tied is.
Meg akarok neked adni minden örömöt. Annyira különleges vagy.
Akarok adni neked valamit, amid még sosem volt. Meg akarlak
ajándékozni egy gyermekkel.
Ezt még élő ember sosem mondta nekem. Ebben a pillanatban
éreztem, hogy az életeink örökre összefonódtak. És ebben a
percben éreztem, hogy szeretem őt, nem egy iskolás lány
szerelmével, amely elhalványul az idővel. Hanem igazi szerelemmel.
A szívem mélyén mindig is szerettem volna egy gyereket. És most
végre együtt voltam azzal a férfival, akitől gyereket akarok.

Augusztus 6-án elérkezett az idő, hogy elutazzunk

Franciaországba. Anyu a könnyeivel küszködött, ahogy bepakoltuk a
csomagjainkat a bérelt autóba.
– Egyszer talán ide költöztök majd Kaliforniába – mondta
reménykedve. – Jean-Luc talán dolgozhatna a JPL-nek.
A JPL (Jet Propulsion Laboratory), avagy a Sugárhajtási
Laboratórium, a NASA egyik űrközpontja a Kaliforniai Műszaki
Egyetem szárnyai alatt.
Jean-Luc tapasztalt tudós volt, egy egész részleg vezetője,
huszonnégy mérnök és technikus dolgozott a keze alatt. Hatvanöt
éves korában mehet majd nyugdíjba, akkor kezdik el folyósítani neki
a nyugdíját, ami alapján az eredeti fizetésének a hatvanöt százalékát
kapja majd meg élete végéig. A megélhetési költségek, különösen a
lakásfenntartással kapcsolatosak, Kaliforniában sokkal magasabbak,
mint Délnyugat-Franciaországban, így kevés volt az esélye annak,
hogy visszaköltözzünk az Államokba, de nem akartam, hogy anyu
újból viharos könnyekben törjön ki.
– Talán – feleltem. – Sosem lehet tudni.
– Biztos, hogy nem akarod magaddal vinni a kínai
porcelánkészleted?
– És mit mondanék, amikor épp vendégek vannak nálunk és
megkérdezik, hogy honnan van? Mondjam meg, hogy az előző
házasságomból származó nászajándék volt? És egyébként is te
mindennap használod.
– De ezek csak a tányérok. És annyira szépek. Ha mégis úgy
döntenél, hogy szükséged van rájuk, csak szólj, és elküldöm neked
őket.
– Köszönöm – mondtam –, de Franciaországban is vannak
tányérok.
– Fokhagymanyomó is van Franciaországban – bökött oldalba
Jean-Luc.
Max és Elvire megölelték a szüleimet, puszit adtak, megköszöntek
mindet, majd beültek a bérelt autó hátsó ülésére. Az alsó ajkamba
harapva felnéztem utoljára a szüleim házára. Hát, ennyi lenne. Most
már nincs visszaút.
– Jaj, mindjárt sírok – mondta anyu.
Ha pedig ő elkezdi, én is garantáltan rákezdek.
Egyik részről bizonytalanságot, másik részről pedig reményt
éreztem. Kaptam egy második esélyt a sorstól, hogy új életet
kezdjek egy új szerelemmel, és nem akartam mindent elcseszni, de
a félelem még mindig ott bujkált bennem. Újra kellett magamat
programoznom, de legbelül tudtam, hogy csak egyetlenegy ember
képes arra, hogy újratöltse a jövőképemet. Egyes-egyedül én.
Kilélegeztem az összes levegőt, amit egy ideje megint bent
tartottam.
– Kérlek, anyu, ne sírj – mondtam reszkető állal. – Apu, minél
előbb kezdd el megtervezni a franciaországi látogatásotokat. Anyu
kedvéért.
– Édesem – mondta apu és megfogta a vállam. – Számíthatsz
rám.
Jean-Luc lezárta a csomagtartót.
 – Vigyázz a lányomra – mondta apu.
– Vigyázni fogok, Tony – válaszolta Jean-Luc. – Idáig olyan volt,
mint egy bumeráng, aki Franciaország és Kalifornia között repkedett.
Most azonban elkaptam.
– Szavadon foglak – mondta apu, és összenevettek Jean-Luckel.
Anyám megragadta mindkét kezem, és olyan erősen szorította,
mintha az életért küzdene.
– Hívj, ha leszálltatok.
– Hívlak – ígértem.
Néhány perccel később Jean-Luc kigördült a canyonból és
ráfordult a Pacific Coast Highway-re. Az anyósülésen ültem, és az
ablakon át néztem az elsuhanó tengerpartot és a Santa Monica-i
kikötőt, miközben a szívem vadul kalapált az izgalomtól és a
félelemtől.
A reptéren az idegeim kis híján felmondták a szolgálatot egy apró
malőrnek köszönhetően. Jean-Luc foglalta le a jegyemet, és korábbi
utazásainak köszönhetően az Air France bónuszként eggyel jobb
kategóriájú helyre ültetett. A repülőgép tele volt, szóval nem tudtam
Jean-Luc és a gyerekek mellett ülni. Teljesen külön ültem tőlük, és
amikor hátrafordultam a külön ülő családomhoz, a stewardess
elhúzott előttem egy függönyt. Ott ültem egyedül, elzárva a
többiektől, és egészen kitaszítva éreztem magam.
Már volt két hosszabb tartózkodásom Franciaországban, amikor
Jean-Luckel még csak kialakulóban volt a kapcsolatunk.
Karácsonykor voltam ott egy hónapot, aztán pedig tavasszal két
hónapot. Így már volt egy képem arról, hogy milyen élet fog rám
várni Jean-Luckel és a gyerekekkel, szóval nem kellett volna
izgulnom a költözés miatt. Mégis izgultam. Mindig is igazi városi lány
voltam, de most nem egy nagyvárosban fogok lakni. Jean-Luc és a
gyerekek egy Cugnaux nevű kisvárosban laktak, amelynek
tizenháromezer lakosa volt, és Toulouse-tól tizenhárom kilométerre
feküdt a délnyugatfrancia Midi-Pyrénées nevű régióban.
Az állandóan optimista Jean-Luc próbált megnyugtatni, hogy
minden rendben lesz, hiszen itt vagyunk egymásnak, és a gyerekek
is velünk vannak. De vajon ennyi elég lesz? Bár Elvire-rel és
Maxszal jól kijöttünk, mégis idáig csak látogatóba jöttem, csupán
vendég voltam, aki nem maradt sokáig. Most viszont anyjuk helyett
anyjuk leszek, ami azért teljesen más.
Lélegezz. Lélegezz. Lélegezz.
Eszembe jutott, amikor az esküvő előtt Maxszal és Elvire-rel
Chicagóban voltunk pár napig. Jean-Luc egy világűrrel kapcsolatos
konferencián tartott beszédet. És amíg ő a szakmabeliekkel
haverkodott, én megmutattam a gyerekeknek a várost, ahol
felnőttem.
Két napon keresztül ide-oda vittem a gyerekeket Chicagóban.
Biciklit béreltünk, és eltekertünk a tópartra, ahol csobbantunk egyet a
nagy hőségben. Elmentünk a Millennium Parkba, ahol megnéztük
azt a különleges szökőkutat, ahol egy hatalmas kivetítő falon
chicagói emberek arca jelenik meg, és pont a szájukon keresztül
folyik ki a víz, mintha köpnének. A természettudományi és ipari
múzeumban saját tornádót csinálhattak a gyerekek, a Field
Museumban pedig megnézhették Sue-t, a dinoszauruszt.
A kikötőben felültünk az óriáskerékre, és elmentünk egy
hajókirándulásra is, ahol Chicago híres építményeit nézhettük meg a
vízről. Még a Sears Towers legtetejére is felmentünk, ahol Maxnak
sikerült legyőznie az egyik legnagyobb félelmét.
Fent álltunk a torony tetején, amely arról híres, hogy a kilátó
padlója üvegből van, így több száz méter volt a lábunk alatt. Elvire
mellettem állt, Max hátrébb állt tőlünk és a fejét rázta.
– Je ne peux. J’ai vertige – mondta. – Nem merem. Szédülök.
– T’ es nul – mondta Elvire és gúnyosan az égre emelte a szemét.
– Elvire, Max nem egy lúzer – mondtam, és megszorítottam Max
vállát. – Tu peux.
Meg tudod csinálni.
Max becsukta a szemét, és tett egy lépést, majd még egyet.
Amikor újra kinyitotta a szemét, már mellettem állt az üvegpadlón.
Lenézett, majd gyorsan visszaugrott a rendes padlóra. Olyan széles
mosoly ült ki az arcára, hogy az Oak Street-i tópartig is elért volna.
– Je l’ai fait.
– Igen, megcsináltad – mondtam, és gyorsan megöleltem.
Most azonban homlokomat ráncolva aggódom, ahelyett hogy
mosolyognék. Maxszal és Elvire-rel leszek mindennap
Franciaországban, nem egy olyan helyen, amit úgy ismerek, mint a
tenyeremet. Biztos, hogy Max és Elvire sem lesznek folyton
illedelmes angyalkák. Vajon mikor fogják a fejemhez vágni, hogy
nem is én vagyok az anyjuk? Apu nem az igazi apám, de sose
sértettem meg ezzel. A vér szerinti apám, Chuck nem sokkal azután,
hogy megszülettem, el is hagyott minket. Még egy levelet sem
hagyott hátra. Féléves, hasfájós kisbaba voltam, anyu meg
huszonegy, és teljesen kétségbe volt esve a jövőjét illetőleg. De az
élet mégis ment tovább, és egy jobb élet jött ezután számunkra.
Hatéves voltam, amikor anyám hozzáment Tonyhoz, akit a mai napig
büszkén hívok apunak. Az esküvőjükön olyan loknim volt, mint
Shirley Temple-nek. Chuck nem támadta meg a bírósági ítéletet,
ezért Tony tizenegy éves koromban a nevére vett.
A gyerekek anyja, Frédérique rákban halt meg, egy héttel Max
hetedik születésnapja előtt. Ellentétben velem, aki sosem ismerte a
vér szerinti apját, a gyerekek Frédérique-kel nőttek fel, de ahogy én
is egy teljes családra vágytam gyerekkoromban, bíztam benne, hogy
ők is erre vágynak. Talán nekik sem lesz olyan nehéz befogadni
engem a hétköznapi életükbe, mint nekem annak idején Tonyt.
Párizsból Toulouse-ba repültünk tovább, és a rövid út alatt Max és
Elvire mellett ültem a gépen, akik nagyon fáradtak voltak, álmos
szemekkel bambultak maguk elé. Max el is szundított, miután
felszálltunk, és rádőlt a vállamra. Jean-Luc a folyosó másik oldaláról
megfogta a kezemet.
– Készen állsz arra, hogy hazamenjünk? – kérdezte.
– Nagyon is – válaszoltam.
A szeretet ott volt mellettem. És ezzel a szeretettel bármire képes
vagyok.
Legalábbis ezt mondtam magamnak.

Bienvenue en France
Cugnaux városa a hatvanas években kezdett el fejlődni, ekkor több
ház épült az egyre növekvő repülésügyi központ dolgozóinak, így hát
napjainkra a tizenháromezer lakos jórészt nyugdíjasokból és fiatal
gyerekes családokból tevődött össze. Különös és csendes városka
Cugnaux, vannak parkjai, zöld kertjei és egy régi majorsága, ahol
zenei fesztiválokat szoktak rendezni. És mint minden francia
városban, itt is a központ ékessége a templom, ahol minden órában
harangoznak. Az egekig törő templomtoronyban egy csodás óra
mutatta a pontos időt. (Ha bármikor eltévednénk egy európai
faluban, a templom felé vegyük az irányt, úgy biztosan megtaláljuk a
központot.) A templommal szemben, a téglával burkolt úttesten
átlépve a helyi Mairie-t, vagyis a polgármesteri hivatalt találjuk, ahol
Jean-Luckel összeházasodtunk. Balra található a gyerekek école
maternelle-je, vagyis általános iskolája, Jean Jaurès néven. Jean
Jaurès egy francia szocialista vezető volt, akit az első világháború
kitörésekor gyilkoltak meg, és mostanra szinte minden francia
városban volt egy utca vagy egy iskola, amelyet róla neveztek el.
Leginkább hősnek tekintették, de többnyire humanitárius
cselekedetei miatt volt híres.
A hazafelé vezető úton elhaladtunk a gyógyszertár, majd az
Eclipse bár mellett, ahol még sosem jártam, habár az utcánk
végében volt. Nem igazán az én helyem, a vendégek nagy része
idősebb pasi, akik állandóan csak a pastis-t, a legalább
negyvenszázalékos, ánizsízű francia likőrt itták, és egymás után
szívták a cigiket. A taxink elment egy sor zöld kerítéses, fehérre
festett sorház mellett, majd befordult egy fákkal szegélyezett utcába.
Ragyogóan tiszta és kék volt az ég A madarak boldogan
csiviteltek, mintha minket üdvözöltek volna. Az út másik oldalán
Elvire-rel egyidős fiúk játszották a pétanque-ot, ami egy Jean-Luc
szülővárosából, La Ciotat-ból származó golyójáték. A fiúk integettek
és bonjour-ral köszöntek, mialatt mi kipakoltuk a csomagokat az
autóból, majd visszatértek játszani.
– Ismered őket? – kérdeztem Elvire-t.
– Non – válaszolta anélkül, hogy felnézett volna, majd megvonta a
vállát.
 Jean-Luc a kulcsaival babrált. Bentről meghallottuk Bella, a
bengáli macska nyávogását, akit tavaly karácsonykor vettünk,
méregdrágán. Bella az én ötletem volt, mivel szerettem volna a
gyerekeket még az első személyes találkozás előtt megismerni.
Jean-Luc örült volna, ha része lennék az életüknek, és minél
könnyebben beilleszkednék a családba. Egy barátom kitett egy
képet a bengáli cicájáról, én pedig nyomban előálltam az ötlettel
Jean-Lucnek. Azt ajánlotta, hogy beszéljem meg a dolgot Elvire-rel
e-mailben. Nem sokáig kellett győzködnöm Elvire-t, és hamarosan
együtt kezdtük el keresni a foltos karamellszínű kis párducot. Elvire
talált egy tenyésztőt Bordeaux-ban, akinek voltak nőstény
kismacskái, és Elvire mindenképpen lánycicát szeretett volna.
Elkezdtünk gondolkodni a neveken is, én javasoltam a Bellát, mivel
tudtam, hogy Elvire oda van a Twilightért. Elképesztően drága cica
volt, Jean-Luc viccelődött is azzal, hogy macskát az ember ingyen
szokott kapni, hiszen bármikor lehet találni egyet az utcán. De Bellán
keresztül egy kezdetleges kötelék alakult ki köztem és Elvire között.
A szomszédaink, Sylvie és Patrick vigyáztak a cicára, amíg Jean-Luc
és a gyerekek Kaliforniában voltak. Én május óta nem is láttam a
párducfoltos testét és a tigriscsíkos lábait.
– Siess már, papa! – kiáltotta Elvire, és Max is bólintott.
A gyerekek ledobták a táskáikat az előszobában, és Elvire
felkapta Bellát.
– Titi – szólította Elvire a macskát. Ez volt beceneve: Titi vagy
Titilatiti. Maxszal együtt szeretgették a macskát, amikor egyszer csak
ledobta a cicát a földre.
– Valami megcsípett! – kiáltotta.
Bella elkezdte ütemesen vakarni a nyakát a lábával. Bolhák százai
ugrottak ki a bundájából. De talán ezren is voltak.
– Sac à puces – mondta Max. Bolhatanya.
– Jaj, ne! – sóhajtottam én is.
Elvire olyan arckifejezéssel nézett rám, mintha én lennék a hibás.
Viselkedését a fáradtságnak tudtam be. Én is rémesen kimerült
voltam. Benéztem a nappaliba, és láttam, hogy a bolhák csak a
kisebbik gondot jelentik. Bellának volt egy fa kaparófája, ő azonban
a fűszövet tapéta sarkát használta karomélesítésre.
 – Elmegyek a gyógyszertárba és a vasedényboltba – mondta
Jean-Luc sóhajtva.
– Előbb inkább én megyek el a piacra, mielőtt bezár – mondtam. –
Több mint egy hónapig nem voltatok itthon, biztos semmi ennivaló
nincs itthon.
Az USA-val ellentétben, ahol a munkáltatók nem kötelesek fizetett
szabadságot felajánlani az alkalmazottaknak, Jean-Lucnek több mint
harminc nap fizetett szabadság állt a rendelkezésére. Ezenfelül ott
voltak még a nemzeti ünnepek, és azok az időszakok, amikor a
cégnek kötelezően zárva kellett lennie, két hetet augusztusban és
egy hetet karácsonykor. Jean-Luc mégis sokat dolgozott. Egy
átlagos napon reggel hét óra előtt indult a munkahelyére, hogy
elkerülje a reggeli dugót, este pedig hét körül érkezett haza.
A szakemberek azt mondják, hogy a szabadságok után nő a
termelőképesség és kevésbé égnek ki az alkalmazottak. Én a
reklámszakmában dolgoztam korábban, és mindössze két hét
szabadságom volt egy évben, így tökéletesen egyetértettem ezzel
az állítással.
– Szerencsére az emeleti hálószobák zárva voltak – mondta Jean-
Luc. – Mindenesetre le kell húzni az összes ágyat, és ki kell mosni
az ágyneműt. Bellát egyelőre tegyük ki.
Kinyitottam a konyha ajtaját, és kitessékeltem Bellát.
A hátsó kertünkben volt cseresznye-, magnólia-, eper- és
mimózafa, ezenkívül orgona-, rózsa-, bazsarózsa- és leanderbokrok
is virítottak. Tavasszal a kert mesésen családias, már-már
varázslatos hangulatot árasztott. Az egyik kedvenc rózsabokrom
felfutott a konyha előtt árnyékot adó kis terasz tetejére. De most, a
forróságnak és annak köszönhetően, hogy senki nem locsolt
hetekig, a füvet megperzselte a nap, és szinte szalmaszínűre
sárgult. A gazok is túlságosan elburjánzottak, így a kertünk
semmiképp nem volt paradicsomi állapotban.
Uránusz, a szomszéd kövér, fekete macskája kint a kertben
vakargatta magát. Csak ránéztem, és nyomban viszketni kezdtem.
Bella a fakerítéshez sietett és boldogan átugrott rajta, hogy
üdvözölje bolhás kis barátját.
A több mint huszonnégy órás út után már nagyon vágytam egy
zuhanyra, hogy az esetleges bolhákat lemossam magamról, de
valamilyen ennivalóra volt szükségünk. Magamhoz vettem a fonott
kosaram. A gyerekek másnap úgyis elutaznak az anyai
nagyszülőkhöz Provance-ba, nincs szükségünk sok mindenre, így a
nagyobb bevásárlást a helyi élelmiszerboltban, az Intermarché-ban
elhalaszthatom hétfőig.
Nagyon szerettem a helyi piacra járni, minden szombaton
mentünk, akkor is, amikor még csak látogatóban voltam itt. Most is
biztos heti rendszerességgel fogok járni. De ahogy végigsétáltam a
városon, úgy éreztem, mintha egy másik bolygón lennék. Kik ezek
az emberek? Milyen nyelvet beszélnek egyáltalán? Bla-bla-bla-bla
meg vonka-vonka-vonka, csak ennyit értettem. A levegő
homályosnak tűnt a forróságtól, amitől még bizarrabbnak láttam az
utcákat. A sarkon két idős hölgy beszélgetett, mindketten lapos
balerinacipőt viseltek. Sosem láttam még ilyen furcsa színűre festett
hajú nőket: paprikapiros, halványlila és egyéb olyan színárnyalatok
vonultak fel, amiket csak a patisserie macaronkínálatában láttam
idáig. Káprázott volna a szemem? Vagy csak túl fáradt voltam?
A francia nők akkor is csinosan vannak felöltözve, ha csak egy
baguette-ért ugranak le a sarki pékségbe. A zebra szélén álltam,
jóganadrágot, pamutfelsőt és Keds vászoncipőt viseltem, amelyben
igazán kényelmes volt utazni. Egy autó sem állt meg. Voltaképpen
mintha gyorsítottak is volna egy kicsikét, fenyegetésképpen, hogy
elütnek. Ennyire kiábrándító lenne a ruházatom, hogy ezért meg is
öljenek? Na jó, ez már paranoia.
Végül sikerült átmennem a túloldalra. A járda egészen keskeny
volt, én a házak felőli részen, szorosan a fal mellett siettem, nehogy
valaki esetleg a kocsik közé lökjön. Teljesen biztos voltam benne,
hogy bámulnak engem, mert tudják, hogy külföldi vagyok.
Egy négy- vagy ötéves kisfiú ment el mellettem az anyukájával.
A nő farmert, fekete pántos szandált és egy rózsaszín masnis pólót
viselt, volt benne valami természetes elegancia. El is határoztam,
hogy hazamegyek és átveszek valami másik ruhát. A kisfiú
rövidnadrágot, New York feliratú baseballsapkát és Gap pólót viselt.
Egyes amerikai márkák, leginkább az Abercombie nagyon
népszerűek voltak a francia gyerekek, legfőképpen a tinédzserek
körében. Na végre valami, ami egy kicsit legalább ismerős –
gondoltam, amikor a kisfiú hirtelen kikapta a kezét az anyukája
kezéből.
– Putain – mondta az anyuka a gyerekének – Tu m’as fait mal. –
Ez fájt.
A putain szó szerint kurvát jelent, és az anyuka ezt mondta a
fiának. A kisfiú nem csak hallotta, de még ismételgetni is kezdte.
Putain, putain, putain, énekelgette.
Az anyuka még nevetett is rajta, és nem szólt rá. Az állam is
leesett, habár nem kellett volna ennyire megbotránkoznom. A putain
a leggyakrabban használt szó Franciaországban. Idős nők és férfiak
is használják. A fiatalok körében a legnépszerűbb. Még én is
gyakran mondtam. A kiejtéstől függően a putain sokféle érzelmet
fejez ki: fájdalmat, örömöt, meglepetést, hitetlenkedést és sok mást.
Jelenleg ez a nő a fájdalmát fejezte ki vele. De a gros mot-ra, vagyis
káromkodásra használt putain legalább olyan jelentéstartalommal
bírt, mint a b-vel kezdődő szó, amelyet anyu a legkevésbé sem
kedvelt. Az én őszinte véleményem az volt, hogy mindkét szó
használata teljes mértékben elfogadhatatlan egy kiskorú gyerek
előtt. Voltak ennél sokkal finomabb szavak, melyeket nyilvánosan
lehetett használni, és ugyanolyan kifejezőek voltak. Ilyen volt például
a mince, amelynek a szó szerinti jelentése vékony, vagy az oh,
purée. Egy idősebb úr jött arra egy ápolatlan kutyát sétáltatva. Nem
csodálkoztam volna, ha valamelyikük egyszer csak azt kiáltja, hogy
putain.
A nagy és nyüzsgő piacon hét vagy nyolc zöldség- és
gyümölcsárus is volt, némelyikük organikus, vagyis biotermékeket
árult. Jean-Luckel általában egy helyen vásároltunk, most is oda
mentem rögtön. Vettem néhány paradicsomot, uborkát, krumplit,
banánt, répát, salátát, narancsot. Ami megtetszett, rögtön a
kosaramba dobtam. Franciaországban minden termék elé ki van írva
a származási hely is, és Jean-Luc arra ösztökélt, hogy főleg francia
termékeket vásároljak. Most két olyan zöldséget is felfedeztem, amit
még soha életemben nem láttam. Az egyik a meteor alakú céleri-
rave volt (zellergumó), a másik a romanesco brokkoli, ami
fraktálszerű csúcsaival leginkább egy űrlényre emlékeztetett, és én
egyre inkább úgy éreztem magam, mintha a Holdon járnék.
A zöldségárusunk egy sötét szemű, bozontos hajú fickó volt, aki rám
mosolygott és a kosaramért nyúlt. Átadtam, ő pedig mindent lemért.
Összesen huszonnyolc eurót fizettem.
– Un peu de persil? – kérdezte. A petrezselymet a legtöbb árus
ajándékba adja.
Bólintottam.
– Les citrons?
– Oui, merci. Je le veux bien – válaszoltam mosolyogva. Naná
hogy kérek ingyen citromot!
Mögöttem egy idősebb hölgy állt, virágos ruhát és fekete, alacsony
sarkú cipőt viselt. A megvásárolt dolgokat mind egy gurulós táskába
tette. Milyen hasznos, gondoltam. Még vennem kellett tojást, tejet,
joghurtot és le goûter-t (uzsonnára valót) a helyi 8 à huit- ben (szó
szerint „Nyolctól nyolcig”), ami az amerikai 7-11 megfelelője (a
Seven Eleven, sok helyen a világban egy reggel héttől este
tizenegyig nyitva tartó vegyesbolt), és ami elméletileg reggel nyolctól
este nyolcig volt nyitva, de tulajdonképpen akkor zárt, amikor a bolt
tulajdonosa jónak látta. Miután végeztem a piacon, még mindig
hátravoltak a francia családom kedvenc ételei. Ekkor azonban már
olyan nehéz volt a kosaram, hogy majd leszakadt a karom.
Akárcsak az amerikai, úgy a francia gyerekek napi étkezési rendje
a reggeli, az ebéd és a vacsora. De bent a szobában vagy menet
közben (kivéve az utazást) szigorúan tilos enni. Négy órakor eszik
meg a le goûter-t, vagyis az uzsonnát, ami valamilyen kekszféleség,
muffin vagy süti. Bármilyen ételt vagy nassolnivalót csak az
ebédlőasztalnál lehet elfogyasztani, sosem az ágyban vagy a
kanapén.
A reggeli egyszerű. A francia egy tunkolós nemzet. Mindent
tunkolnak, a gyerekek a mikróban felmelegített tejbe tunkolják a
kekszet, a croissant-t vagy a madeleine-t, az omlós, kagyló alakú
linzert. Jean-Luc ugyanezeket tunkolja forró teába. Max és Elvire
néha esznek müzlit is, de ezt is meleg tejjel. Az ebéd és a vacsora
jószerint mindent tartalmaz: fehérjét, zöldséget és szénhidrátot.
Étkezés után mindig van gyümölcs, és hacsak nincs valamilyen
különleges alkalom vagy nincsenek vacsoravendégek, akkor a
desszert mindig joghurt.
Valahol azt olvastam, hogy a francia iskolákban jobb a menza,
mint az amerikaiakban. A cikk állítása szerint a francia gyerekek
gourmet ételeket kapnak a menzán mindennap. Megkérdeztem
Jean-Lucöt és a gyerekeket, hogy mi erről a véleményük.
– Fúj – mondta Elvire. – A kaja undorító a menzán. Csak a salátát
eszem meg.
– Nem igaz – vetette ellen Max. – Egész ehető. Én sosem eszem
meg a salátát.
– Gourmet-nek nem nevezném – szólt közbe Jean-Luc. – Viszont
egész sokféle ételt kapnak. Még hal is szokott lenni.
– Úgy érted, halrudacskák?
– Nem. Igazi hal.
Elképzeltem, ahogy az amerikai iskolákban megpróbálnának igazi
halat adni a finnyás diákoknak.
Szóval voltak különbségek, de mindegyikhez hozzá tudtam szokni,
kivéve azt az egyet, hogy a boltok vasárnap zárva vannak, pont
aznap, amikor én vásárolni szeretek.
A hosszú utazás után semmi kedvem nem volt főzni. Először
elmentem a rôtisserie-be, ahol vettem egy jó szaftos csirkét, aztán
ahhoz a pulthoz siettem, ahol paellát árulnak.
A paella egy fekete, pöttyös serpenyőben sistergett, a sáfrányos
rizs alapban még fekete kagyló, dundi tintahal, rózsaszínű rákok és
languszta is volt. Nem csak jól nézett ki, de nagyon finom is volt.
Vettem belőle négy adagot, és kész is volt az ebéd. A pultos egy
zömök, kockafejű, rövid, ősz hajú pasas volt, és kérdezett valamit,
de olyan gyorsan, hogy egy mukkot sem értettem. Esküszöm,
mintha azt mondta volna, hogy „Csiribú-csiribá”.
Persze nyilván nem ezt mondta. Lehet, hogy ő csinálta a legjobb
paellát a városban, de nem ő volt a jó tündér. És én se voltam az a
kifejezett Hamupipőke, amint ott álltam izzadtan a jóganadrágomban
és a sportcipőmben.
– Pardon? – kérdeztem vissza.
– Vous venez d’oú? – kérdezte újra, ezúttal kicsit lassabban.
Aha! Hogy honnan jöttem? Értem már.
– Chicagóból és Los Angelesből – válaszoltam, aztán átváltottam
franciára. – Désolée. Je suis venue plus tôt. Et, maintenant je suis
super chaude et fatiguée.
A hernyóvastagságú szemöldöke egész magasra szökött a
homlokán, és a megrökönyödéstől akrobatikus táncba kezdett.
 Amint kiejtettem a szavakat, már rájöttem, hogy hatalmas hibát
ejtettem. A férfi alig tudta visszatartani a röhögést, a szemöldöke
szambázott az erőlködéstől. A segédje összeszorított foggal
kuncogott. Azt akartam mondani, hogy ma érkeztem meg, és most
nagyon melegem van és fáradt vagyok. Ehelyett azt mondtam, hogy
korábban érkeztem meg, és most nagyon fel vagyok izgulva és
fáradt vagyok. Csak álltam ott, mint egy idióta, csak akkor tértem
magamhoz, amikor a férfi elkért húsz eurót a paelláért.
Még mindig égett a fejem, amikor gyorsan beszaladtam az 8 à
huit-ba, hogy megvegyem, ami még kellett, majd iszkolva tettem
meg a három háztömbnyi utat hazáig. Úgy döntöttem, hogy inkább a
Mairie mögött megyek, ahol nem kellett attól tartanom, hogy valaki
idegeneket lökdös az autók közé. Az épület mögött megpillantottam
két bozontos fülű szamarat, akik fenyegetően néztek rám.
A városunkban sokféle program volt: élő zenei koncertek,
bábszínház és cirkuszi előadások is gyerekeknek. De most nem
láttam semmiféle plakátot erről. Azon tűnődtem, hogy vajon mi a
fenét keres itt ez a két szamár. Az egyetlen mód, hogy kikerüljem
őket, az a hátsójuk felől volt lehetséges, így megkockáztattam egy
esetleges rúgást. A városbeli tapasztalatok után nem volt más
választásom, csak hogy átmenjek mögöttük, miközben ezt
mondogattam magamnak: „Jó kis szamarak, jó kis szamarak.”
Az egyik kertben egy csapat tyúk kotkodácsolt vadul. Nem azok a
helyes, kövér tyúkok voltak, hanem csúnya, kopasz nyakú fajták,
akiknek sárga, gonosz szemük van. Szárnyukat csapkodva rohantak
a kerítés felé. Lehet, hogy azt hitték, azért jöttem Los Angelesből,
hogy a következő Jurassic Parkhoz keressek szereplőket. Vagy a
szememet akarták kivájni. Nem úgy volt, hogy most jön a „boldogan-
élek-amíg-meg-nem-halok” része az életemnek?
Gyorsabb tempóra kapcsoltam, a hátamon folyt az izzadság, a
kosaram meg olyan nehéz volt, hogy azt hittem, menten
szívinfarktust kapok. Végül hazaértem. Teljesen olyan érzésem volt,
hogy az egész város, az állatokat is beleértve összeesküdött, hogy
elkapjanak engem. Eltartott néhány percig, amíg visszanyertem a
nyugalmam. Ittam egy kis vizet, és fontolgatni kezdtem, hogy
kibontsam-e azt az üveg bort, amit most vettem. Leültem a
reggelizőpulthoz a konyhában. Jean-Luc is hamarosan megérkezett
a vasedényboltból, és kipakolta a rengeteg dolgot, amit vásárolt.
– Rettenetes meleg van itt, és az egész városban bolhajárvány
van – mondta. – Tiszta szerencse, hogy meg tudtam venni az utolsó
adag ellenszert.
– Remek – válaszoltam.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Nem ilyennek képzeltem a hazatérést – válaszoltam.
– Ilyen az élet, Sam. Nem tehetünk ellene semmit. Túl fogjuk élni.
– Tudom – mondtam, miközben kihúztam magam és próbáltam
magamra erőltetni egy mosolyt. – Csak most még fájdalmas.
Nem beszéltem neki arról, hogy mennyire idegennek érzem
magam, és az összes többi érzésemről. Legfőképpen nem akartam,
hogy kiröhögjenek a paellaárusnál elkövetett faux pas, vagyis nyelvi
botlás miatt.
– Éhes vagy? – kérdeztem inkább.
– Farkaséhes vagyok – válaszolta. – És biztos a gyerekek is. Nem
sokat ettek az úton hazafelé.
Már megint ez a szó. Haza. Mért nem éreztem otthon magam?
Megterítettem kint az ebédhez, és elkiáltottam magam: à table!
Asztalhoz!
Elvire leült az asztalhoz, ránézett az ételre.
– Utálom a paellát – mondta fintorogva.
Szinte ordítani tudtam volna magamban.
Oh, putain. Putain! Putain! Putain!

A cirkuszom. És a bolháim.
Jean-Luckel még az esküvő előtt utaztunk el nászútra, amikor 2009
augusztusában újra találkoztunk. Tényleg olyan volt, mint egy
nászút, annak ellenére, hogy Jean-Luckel húsz éve nem
találkoztunk. Vagy úgy is mondhatnám, „szerelem-újraébresztő út”.
Az időzítés is tökéletes volt. Max és Elvire a nagyszüleiknél voltak
Provence-ban, így volt lehetőségünk kitalálni, működik-e a
kapcsolatunk, anélkül, hogy be kellett volna vonni a gyerekeket.
Iszonyúan ideges voltam a Franciaországba tartó utamon, de arra
gondoltam, hogy ha személyesen is ugyanúgy összeillünk, mint a
leveleken, e-maileken és telefonbeszélgetéseken keresztül, akkor
tulajdonképpen megéri vállalni a kockázatot. Előre megbeszéltük,
hogy ha mégse találnám vonzónak Jean-Lucöt, akkor csak két puszit
adok az arcára, avagy faire la bise, ahogy Európában szokás
üdvözölni egymást.
Amikor megpillantott, szép ívű szája egy szexi mosolyra húzódott,
és az összes kétségem szertefoszlott. Egy kicsit már kopaszodott,
de még mindig nagyon jól nézett ki. Még mindig nagyon tetszett a kis
gödröcske az állán, és nagyon tetszett az állának férfiasan szögletes
vonása is. Kék-fehér csíkos inget és farmert viselt, és sokkal jobban
nézett ki élőben, mint a fotókon. A kölcsönös vonzalom megint
azonnal kialakult, ugyanúgy, mint húsz évvel ezelőtt.
Kilenc napot utazgattunk Észak-Franciaországban. Chartres-ból
indultunk, ezután a Loire völgyébe mentünk, ahol egyik csodás
kastélyt a másik után látogattuk meg, majd Dinanba utaztunk, amely
egy ókori bástyákkal körülvett város Bretagne-ban. Aztán Saint-
Maló-ba vettük az irányt, ahol egy kalózzászlókkal díszített
erődítmény is található, és ahol a tengernél friss osztrigát ehettünk
és nagyokat sétáltunk a dimbes-dombos tengerparton.
Keresztülgyalogoltunk Mont-Saint-Michel ősi városán is, amely
leginkább egy homokvárra emlékeztetett. Normandia partjain is
végigmentünk, elidőztünk Deauville-ben, amit Észak-Franciaország
Riviérájaként emlegetnek, és Bayeux-ban is, ami a kárpitszövésről
híres. L’Étretat egy különleges kis tengerparti falu, a fehér
mészkőszikláiról ismert, amit Monet is vászonra vetett, és ahol
moules frite-et, vagyis sült kagylót ettünk, és hozzá finom francia
borokat ittunk. Fiatal(os) pár voltunk, a föld felett lebegtünk a
szerelemtől, és úgy éreztük, hogy életünk legszebb időszakát éltük.
Az utolsó két éjszaka Saint-Valéry-en-Caux-ban voltunk.
Belélegeztük az óceán tiszta, sós levegőjét, és éreztük, hogy ez egy
ígéretes új élet kezdete.
Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy egy évvel
később Franciaországba költözöm. És, most tessék, mégis itt
voltam. A nyaralás káprázata eltűnt, valódi életet kellett már élnünk.
A gyerekek a nyár fennmaradó részét az anyai nagymamánál,
Meménél töltötték. Kivittük őket a reptérre, és leültünk abban a
várakozóban, ahol a felnőtt nélkül utazó kiskorúaknak kellett várniuk
arra a légi kísérőre, akik összegyűjtötte az összes gyereket. Elvire
zenét hallgatott. Max videójátékot játszott. Jean-Luc szemét
lehunyva üldögélt. Én élveztem a hűvös levegőt, ami a légkondiból
jött. Egyszer csak megjelent egy csinos, kék kosztümös Air France-
stewardess, és bemondta a gyerekek járatát Marseilles-be.
A gyerekek gyorsan adtak egy puszit és elsiettek.
– Hívjatok, ha megérkeztetek – mondta Jean-Luc búcsúzóul.
– Persze – válaszolta Elvire kelletlenül.
Néztük, ahogy átmennek a biztonsági kapun, majd megvártuk,
amíg felszáll a gépük. Sajnáltam, hogy elmennek, de örültem is,
hogy végre kettesben maradhatunk Jean-Luckel.
– Talán valamikor elmehetnénk közösen Párizsba – vetettem fel
az ötletet Jean-Lucnek. Úgy éreztem, jó lenne elmenni azokra a
helyekre, ahol először találkoztunk. Bár most egy életre szóló
nyaraláson vagyunk együtt, Párizsban azóta sem voltunk együtt. –
Egy kis mini nászútra – tettem hozzá.
– Talán egyszer – mondta Jean-Luc. – De most nagyon sok
dolgunk van.
– Tudom – válaszoltam.
A romantikus elvonulás helyett bolhamentesítenünk kellett az
egész házat. Bolhairtó vegyszert raktunk minden hálószobába.
A lepedőket, ruhákat, párnahuzatokat és takarókat kimostuk 90
fokos mosásban. És Bella legnagyobb örömére addig fésültük a
bundáját egy sűrű fésűvel, majd áttöröltük egy nedves ronggyal,
amíg egyetlenegy bolhát sem láttunk benne. Az egész hadművelet
három napot vett igénybe. És amikor éppen nem a bolhacsapatok
felszámolásával foglalatoskodtunk, elkezdtük átfesteni a
lépcsőfeljáró falát meleg terrakotta színűre, ami jól ment a
téglaburkolatú falakhoz.
– És hogy van Bella? – kérdezte anyu a telefonban.
– Ó, már nagyon jól van – válaszoltam. – Éppen Uránusszal
játszik.
– És te hogy vagy? – kérdezte aztán anyu. – Mindent kipakoltál
már?
– Még hozzá se fogtam. A csomagjaim még mindig a folyosón
vannak az emeleten.
– Ki kéne pakolnod.
– Jó ötlet – mondtam, ahogy végignéztem a festékfoltos
jóganadrágomon, pólómon és lábamon.
Egy hűsítő szellő fújt be az ablakon, némi frissességet nyújtva a
majdnem harmincfokos hőségben. Kinyitottam a konyhaablakon a
zsalugátert. A kedvenc rózsabokrom felkapaszkodott a
fagerendákra, virágai befészkelték magukat a cseréppel borított
tetőre. Amióta hazajöttünk, mindennap megöntöztem a virágokat, így
újból virágozni kezdtek. Mint ennek a rózsabokornak, nekem is
gyökeret kellett eresztenem ebben a házban.
Tavaly karácsonykor, még mielőtt Jean-Luc megkérte volna a
kezemet, épített nekem egy kis gardróbot az emeleten. Fenyőfa
padlója volt, a falai is fából voltak, bent pedig ikeás polcokat szerelt
fel. Ideje volt, hogy kipakoljak, és az otthonommá varázsoljam ezt a
házat.
Vállfákra tettem a ruháimat, összehajtogattam a pulóvereimet, a
cipőimet az állványra tettem, a designos konyhai eszközeimet, a
képeimet és a tálakat egyelőre félretettem. Kicsit féltem, hogy valami
megsérült az utazás alatt, különösen a képek, amelyeket Jean-Luc
táskájába tettem be. Aztán beugrottam a zuhany alá, és miközben a
festéket vakartam le magamról, arra a következtetésre jutottam,
hogy nem volt valami jó ötlet mezítláb festeni. Tisztán és felfrissülve
gyorsan magamra kaptam egy fekete pamutruhát, és végignéztem
az újonnan szerzett dolgainkat, amelyeket nászajándékba kaptunk,
és fejben jegyzetelgettem, hogy mire is van szükségünk belőlük.
Jean-Luc utilitarista volt. Ha valamit meg lehetett ragasztani
ragasztószalaggal, akkor azt használta. Például a könyvespolc egy
leszakadt polcát is ragasztószalaggal javította meg, és a Bella által
felszaggatott tapéta is ezzel a módszerrel lett visszaillesztve. Egy-
két családtagtól és baráttól pénzt kaptunk nászajándékba, így
szerencsére volt egy kis tartalékunk, amit elkölthettünk.
Jean-Luc a kanapén heverészett, és a híreket nézte a tévében.
– Nem akarsz elmenni az IKEA-ba? – kérdeztem.

Jean-Luc a következő héten visszament dolgozni, de amikor csak

tudott, hazajött ebédelni. A gyerekek még két hétig Meménél
maradtak Provence-ban, ami azt jelentette, hogy a nap nagy részét
egyedül töltöttem. Jean-Lucnek nem tetszett a konyhafal színe (azt
mondta, hogy a mostani halványsárga olyan színű, mint az epe, de
még nem volt ideje, hogy átfesse), így én átfestettem a falakat egy
meleg árnyalatú narancssárgával. Ezúttal inkább cipőt is vettem.
Egy fúró segítségével felfúrtam a négy képet, amelyet magammal
hoztam Kaliforniából: négyet a nappaliban és kettőt a konyhában.
Nem mondom, hogy nagyon szeretek bútorokat összeszerelni, de
sikerült összeraknom két könyvespolcot és egy íróasztalt, anélkül,
hogy kiborultam volna. Csak közben jó sok putain hangzott el a
számból. Találtam a garázsban egy szép fa hajómodellt, amelyet a
régi családi fotókkal együtt a könyvespolcra tettem.
– Ezt az apám csinálta, az apró kis részleteket is ő faragta a saját
két kezével – mondta Jean-Luc büszkén.
Végigsimítottam a finoman megmunkált kormányrúdon és az
árbócon.
– Nem egy összerakhatós makett volt? – kérdeztem.
– Non.
Aztán megmozgatta az íróasztalt. Billegett.
– Az összes elemet beletetted?
– Tessék?
– Sam?
Már elég jól kiismert. Arcomon grimasszal elővettem azt a szemét
kis csavart, amit zsebre tettem, miután nem tudtam rájönni, hogy
hova illik.
 – Azt mondod, maradjak a lakberendezésnél és a
kertészkedésnél, a szerelést pedig bízzam a férfira? – Jean-Luc nem
válaszolt, csak a fejét csóválta.
A háznak lassan lett egy egységes hangulata. A nappaliba zöld
árnyalatú párnákat, takarókat, gyertyákat vettem, és így hamarosan
a mi kis kastélyunk kezdett megtelni élettel. És én is otthonosabban
éreztem magam, hogy egy kicsit a saját ízlésem szerint rendeztem
át a dolgokat.
Szombaton Jean-Luckel együtt mentünk el a piacra. A paellaárus
előtt elpirultam és inkább lesütöttem a szemem. Így, hogy Jean-Luc
ott volt velem, már nem éreztem magam annyira idegennek.
A kosarat is ő cipelte, és ő beszélt az összes árussal.
– Vegyünk egy kis olívabogyót? – kérdezte, mikor megálltunk egy
árusnál.
A pulton favödrök álltak teli fekete, zöld, sárga és néhol paprikával
töltött duci olívabogyókkal.
– Igen – mondtam. – És még fűszereket is szeretnék.
– Milyeneket? – kérdezte, én pedig rámutattam azokra, amiket
szerettem volna.
A pillantásom ide-oda cikázott az árusok standjain. Volt, ahol nagy
kosarakban pompáztak a zöldségek és a gyümölcsök, volt, ahol
vaddisznó- és disznókolbász volt kirakva, volt, ahol kerek sajtokat
vagy bort kínált az árus. Elképesztő választékban voltak helyi borok
és sajtok. Gaillac és Fronton! Corbiéres és Cahors! Igazi roquefort
sajt Roquefort-ból! Cabécou, a lágy kecskesajt Périgord-ból.
A Tomme des Pyrénées, a rusztikus sajt Ariège-ből. Bordeaux és St.
Émilion csak két és fél órányira volt tőlünk autóval. Egyre nőtt a
listámon azoknak a helyeknek a száma, ahová hétvégenként
szerettem volna elmenni.
– Mit szeretnél ebédelni? – kérdezte Jean-Luc. – Egy kis paellát?
– Nem, azt pont pár hete ettünk – nevettem. – Mit szólnál inkább
egy kis salátához? Például egy nizzai salátához? Egy ropogós
baguette-tel. Egyébként is most vettük azokat a csodás
olívabogyókat.
– Rendben – egyezett bele Jean-Luc. – Vegyünk egy üveg rozét
is, mit szólsz?
 Mosolyogtam. Jean-Luc tudta, hogy sosem mondok nemet a
borra.
Hamarosan mindenem megvolt a konyhában ahhoz, hogy francia
ételeket főzzek: aranyló sáfrányszálak, kétféle őrölt paprika, szemes
bors, fokhagyma, fleur de sel és herbs de Provence.
Otthon Jean-Luc behűtötte a bort, amíg én elkészítettem az
ebédet. Krumplit és tojást főztem, babot pároltam, citromos
vinaigrette-et készítettem, összevágtam a paradicsomokat. Húsz
perccel később épp készültünk asztalhoz ültünk a teraszon, amikor a
szomszédaink, Claude és Paulette átnéztek a két telek közti
kerítésen.
– Coucou – mondta Paulette. Hahó!
– Üdv itthon, Jean-Luc és Sam! – mondta Claude.
Claude és Paulette egy hetvenes éveikben járó idős pár voltak.
Claude zömök, robusztus alkat volt, de az arca kedves a nagy barna
szemeivel. Paulette filigrán asszonyka volt, csicsergős hangjával
olyan, mint egy kis veréb, göndör haja pedig mindig tökéletesen
rendbe volt rakva a város valamelyik fodrászatában. Imádnivaló
páros voltak, folyton fogták egymás kezét, és mindent megbeszéltek
egymással.
– Kértek egy kis paradicsomot? – kérdezte Claude.
– Épp most vettünk a piacon – súgtam oda Jean-Lucnek.
– Nekünk nagyon sok van, áthozok egy párat nektek – mondta
Claude, mielőtt Jean-Luc válaszolni tudott volna.
Fél perccel később kopogtattak is az ajtón. Claude a korához
képest menő oldalt fehér csíkos fekete melegítőt, fehér pólót és
sportcipőt viselt. Egy hatalmas kosarat hozott magával, ami tele volt
mindenféle színű és méretű paradicsommal, coeur de boeuf,
ökörszív paradicsom, cseresznyeparadicsom, valamint több hazai
fajta: lilás paradicsomok, zebracsíkosak és ananászparadicsomok.
Paulette Claude mellett állt mosolyogva, khakizöld nadrágot és egy
könnyű felsőrészt viselt. Nála is volt három üveg és egy szatyor,
amiben valami zöld és lila volt. Még több paradicsom talán? Jean-
Luc betessékelte őket a házba, puszival köszöntöttük egymást.
– Nagyon sok salátánk van még – mondta Jean-Luc. – Van
kedvetek velünk ebédelni?
 – Ó, nem, köszönjük – válaszolta Paulette. – Mi már ettünk. Edith-
re és Markra várunk. Egy óra múlva érkeznek.
Edith a lányuk volt, Mark pedig a férje. Mindketten siketnémák
voltak, de tudtak szájról olvasni. Legalábbis Jean-Luc szájáról tudtak
olvasni. Amikor tavasszal találkoztunk, azt hiszem, az én franciám
összezavarta őket. Csak mosolyogtak és a vállukat vonogatták.
– Legalább egy pohár bort igyatok – mondta Jean-Luc.
– Csak egy kicsikét – válaszolta Claude.
– Ez pâté – adta át Paulette az egyik üveget. – Claude készítette.
Szereted a pâté-t?
– Imádom – válaszoltam. Nagyjából mindent értettem, amit
mondott.
– Szeretek lekvárt befőzni. Ez barack, ez a másik pedig füge.
Éppen most van szezonja, szóval abból is hoztunk nektek pár
darabot – mondta vigyorogva, és tágra nyílt szemekkel átadta
nekem a maradék két üveget és a nejlonzacskót. A legnagyobb
örömömre a zacskó tele volt csodás fügével.
Jean-Luc kinyitotta a bort.
– Megmosom a fügéket, kinyitom a pâté-t, és hozok hozzá egy kis
baguette-et, jó? – kérdeztem.
– Jó ötlet – válaszolta Jean-Luc.
Franciaországban soha nem siettették az időt, és mindig élvezték
a társasági életet, akkor is, ha az egy spontán összejövetel volt.
Amikor vendégek jöttek, francia szokás szerint apéró-t, vagyis apró
harapnivalókat szolgáltak fel koktéllal, pezsgővel vagy borral.
Megmostam és vékony szeletekre vágtam a fügéket, csodás
rózsaszínes narancssárga színük volt belülről. Néhány szelet
paradicsomot is vágtam hozzá, majd az egészet az asztalra tettem a
pâté-val és egy pár szelet kenyérrel együtt. Egy tálkába tettem
olívabogyót, egy másikba friss retket, majd csináltam egy gyors
mártogatós szószt frissen facsart citromléből és fromage blanc-ból.
Volt mit innunk. Volt mit ennünk. És társaságunk is volt.
Bár tavasszal elvégeztem egy egy hónapos intenzív francia
kurzust, még mindig nyelvi nehézségekkel küzdöttem. Különösen
akkor, amikor valaki gyorsan és erős délnyugatfrancia akcentussal
beszélt, mint mondjuk Claude és Paulette. Annyit azért értettem,
hogy a kaliforniai esküvőnkről, a gyerekekről és a forró nyári
időjárásról beszélgettek.
A beszélgetésünk mókás egyvelege volt a franciának (amit Jean-
Luc beszélt a többiekkel), az angolnak (Jean-Luc és énköztem) és a
tört franciának (köztem és a többiek között). Én mégis nagyon hálás
voltam ennek a kedves párnak, hogy ennyi paradicsomot
ajándékoztak nekünk. Paulette azt javasolta, hogy készítsek belőle
tomates farcies-t (töltött paradicsomot), amelynek a receptjét pár
hónapja adta meg, le is írta nekem, mert ahogy szóban elmondta,
azt nem értettem.
Ahelyett, hogy a nyelvi nehézségeken keseregnék, elmerültem a
francia gasztronómia elsajátításában. A szeretettel elkészített és
tálalt ennivaló lett a legfőbb kommunikációs csatornám. Olyan sok
volt a paradicsom, hogy nem csak a tomates farcies-t tudtam
megcsinálni, de készítettem még egy tian provençal-t, ami nem más,
mint rakott zöldség paradicsommal, cukkinivel, padlizsánnal és
hagymával, oeufs à la provençal-t, vagyis paradicsomos tojást és
ratatouille-t is, amik receptjeit Jean-Luctől és a családjától kaptam.
A legnagyobb örömömre a paradicsomoknak nem volt szükségük
tolmácsra.
 5

Kamu válaszok

Az első néhány hétben a sáfránnyal és spanyol ízekkel

megbolondított ma vie française egyszerűen fantasztikus volt. Arról
nem is beszélve, milyen lenyűgöző kaland volt az új ételek
felfedezése. De Jean-Luc visszament dolgozni, teljesen
beszippantotta a munka, már nem volt arra sem ideje, hogy
hazajöjjön ebédelni, és a gyerekek is a nagyszülőknél voltak még
nyaralni. Én pedig akárhogy is próbáltam leküzdeni, az
elhagyatottság úrrá lett rajtam, és teljesen letörte az
optimizmusomat.
Megnéztem az összes munkáltatói oldalt, hátha találok valamit
grafikai design vagy reklámtervezés területén Toulouse környékén.
Nem volt semmi. Megnyitottam az Airbus oldalát, hátha van
valamilyen marketinges munka. De semmi. Hogy elkerüljem az ideg-
összeroppanást, elkezdtem blogot írni, hogy meggyőzzem az
olvasóimat és magamat is arról, mennyire szeretem az új francia
életemet.
Tinédzserként színésznő vagy énekesnő szerettem volna lenni.
A gimi első éveiben még a chicagói előadó- és vizuális művészeti
akadémiára is jártam, a színház volt a fő tantárgyam, és hetente
egyszer énekórára jártam. Amikor tizenhat évesen elköltöztünk
Bostonba, az álmaim megváltoztak, és a művészet lett a fő
életcélom. Ahelyett, hogy a „One”-t énekeltem volna a Broadwayn,
beiratkoztam a Syracuse egyetemre, reklámgrafikus szakra, ami apu
szakterülete volt. A diplomaosztó után elég hamar rájöttem, hogy ez
tulajdonképpen nem is az én álmom.
2002-ben próbálkoztam meg először azzal, hogy elhagyom a
reklámszakmát. Samantha Kim ékszertervezővel és egy jó
barátommal, Susan Kimmel elindítottunk egy kézitáskákat
forgalmazó céget. Miután elnyertük a Marshall Field (ma Macy’s
néven futó) üzletház design különdíját, kaptam egy háromszáz
táskáról szóló megrendelést, amit le is gyártattunk Kínában.
Sajnálatos módon a táskagyártó cégnél nem értük el a minimum
rendelés összegét, ezért felárt kellett fizetni a táskák után, valamint
mi álltuk a postázási költségeket, illetve az üzlet általános vállalati
felelősségbiztosítását is. Mondanom sem kell, egy fillért sem
kerestünk az üzleten. Ennek ellenére naivan azt hittem, hogy ezzel a
megrendeléssel a cégünk olyan híres lesz, mint a Kate Spade
táskák.
Néhány héttel azelőtt, hogy a táskák Hongkongból Chicagóba
érkeztek volna, éppen a közös üzleti e-mail fiókunkat néztem, hogy
ellenőrizzem a levelezésünket a gyártóval, amikor belefutottam egy
Susan és egy barátnője közti mocskolódó e-mailbe. Az akkori
férjemről, Chrisről volt benne szó, hogy miért vesz egyáltalán részt a
vállalkozásunkban, amikor sosem adott bele pénzt, csak ígérgetett,
azt is írta róla, hogy „elbizakodott ficsúr”. Chris kényszerített arra,
hogy döntsek, kinek az oldalán állok, az övén vagy Susanén.
Csúnya ügy lett belőle. Nagyon csúnya. Egy pár alkalommal még
ügyvédnél is voltunk, a barátságunk teljesen tönkrement, így Susan
és én külön utakra léptünk. A háromszáz táska pedig hamarosan
megérkezett a lakásomra. Volt egy óriási gond velük. A táskákat záró
mágnes nem működött rendesen. Az összes zárat kézzel varrtam át
két réteg műbőrön. Az ujjaimról lejött az összes bőr a húsig. Nem
ettem. És nem is aludtam. Az álomvállalkozásom becsődölt, ahogy a
házasságom is. Nem maradt más választásom, mint hogy
visszatérjek a reklámszakmához, hogy kifizessen a számláimat. És
hogy továbbra is életben tartsam a házasságomat, amelyben már
nem akartam benne lenni. Visszatértem mindahhoz, ami nem tett
boldoggá. És egy időre bele is ragadtam.
2007-ben, két évvel azelőtt, hogy felvettem Jean-Luckel a
kapcsolatot, és hogy megírtam a hét bejegyzést a blogon,
felfedeztem az írás örömét. Az íráson keresztül valóra tudtam váltani
mindazt, amiről álmodtam: papíron tudtam énekelni, jeleneteket
eljátszani, az írás által új világokat találtam ki. Írtam két ifjúsági
regényt, az egyik két gyerekről szólt, akik megmentik a Föld
élőlényeit a kihalástól, a másik egy cirkuszi előadóról, aki a
személyazonosságát kutatta. Aztán írtam egy ifjúsági fantasy
regényt is, egy modern kori istennőről. 2009 májusában az írás
segített összehozni Jean-Luckel. Ugyanezen a nyáron Susannel is
felvettem a kapcsolatot, hogy újraélesszük a barátságunkat. Egy
szívhez szóló, bocsánatkérő e-mailt küldtem neki. Elmondtam neki,
hogy szétmentünk Chris-szel. Még aznap skype-oltunk: sírtunk és
nevettünk, majd újból csak sírtunk. A papírra vetett szavaknak hála
kaptam az életben és a szerelemben egy második lehetőséget.
Ráadásul az írás egy fillérembe se került, csak az időt kellett
rászánnom. És jelenleg rengeteg időm volt. Nem üldögélhetek itthon
szókirakót játszva a nagyimmal, Nannyvel, arra várva, hogy a
franciatudásom Superman képességeivel vetekedjen. Talán itt volt
az ideje, hogy végre megvalósítsam a saját álmomat?
Egy könyv ötlete volt a fejemben, amely a saját életemről szól,
arról az életről, amely boldoggá tett, amikor Jean-Luckel újra
felvettem a kapcsolatot. A billentyűzetet nyomogattam egész nap, a
hajam lófarokba fogva. Az írás magányos feladat volt. Bellán kívül,
aki csak hozta a levadászott gyíkfarkakat a lábamhoz, napközben
nem volt társaságom, egyedül voltam.

Augusztus végén, amikor kimentünk a gyerekekért a reptérre, egy

kicsit csendesebbek és tartózkodóbbak voltak a megszokottnál. Ez
alighanem annak köszönhető, hogy Meme nem különösen kedvelte
Jean-Lucöt. Jean-Luc és Meme lánya, Frédérique 2002-ben váltak
el, Jean-Luc pedig az ún. életközépkrízis kellős közepén összejött
egy fiatalabb nővel, akit egy munkaút során ismert meg. Kapcsolatuk
nem volt hosszú életű. Jean-Luc és a volt felesége közösen
gyakorolták a szülői felügyeletet, így a gyerekek hétvégenként Jean-
Luckel voltak, egészen odáig, amíg Frédérique 2006 októberében
meghalt.
Pár évvel később Jean-Luc egy kiegyensúlyozott élet reményében
elvett feleségül egy elég fiatal, orosz származású orvosnőt,
Natashát, aki ahelyett, hogy szerette volna a gyerekeket, inkább
csak megtűrte őket. Jean-Luc úgy gondolta, hogy az állandóság
majd megváltoztatja Natasha feszült kapcsolatát a gyerekekkel. De
nem így történt. A házasságuk nem tartott sokáig. Most pedig elvett
engem, egy amerikai nőt, egy idegent, akivel 1989-ben ismerkedett
meg Párizsban, és akkor élesztette újra interneten keresztül a
kapcsolatunkat, amíg pont válófélben volt Natashától. Most rajtam
múlott, hogy bebizonyítsam Memének és a gyerekeknek, hogy
mostantól igazi család leszünk.
Amikor Elvire és Max hazajöttek és meglátták a narancssárgára
festett falakat, a két olasz festményt, amelyek az eddig üres falon
lógtak, és a reggelizőasztalra tett gyümölcsökkel teli ezüsttálat, a
szájuk mosolyra húzódott. A pillantásuk ragyogott a vidámságtól,
amikor meglátták a nappaliban a változásokat: a falakon lévő
képeket, a párnák, takarók és virágok színes kavalkádját.
Felmentünk az emeletre, ahol családi fotók díszítették a
könyvespolcokat. Elővettem egy üres képkeretet, és Elvire-nek
adtam.
– C’est pour la photo de ta mère – Az anyukád fotójának.
Láttam Elvire szobájában egy fotót az anyjukról, Frédérique-ről.
Elvire az ölében ült, mindkettőjük haja konfettivel volt tele.
A gyerekek az anyjuk gyönyörű macskaszemét örökölték.
– Merci – mondta Elvire. – Merci.
Tudtam, hogy sosem fogom helyettesíteni az anyjukat, és
semmiképpen sem akartam versenyre kelni Frédérique emlékével,
de tagadhatatlanul az életük részéve váltam. És minden tőlem
telhetőt megtettem, hogy beilleszkedjek. Mindannyiunknak hozzá
kellett szoknunk a változásokhoz. Legfőképpen nekem.
Néhány héttel később Jean-Luckel elmentünk Max rögbimeccsére.
A többi szülő nagyon kedves volt, mindenki bemutatkozott.
Végeláthatatlan les bises pusziköröket futottunk le. Mindenki
mindenkinek puszit adott. A gyerekeknek. És a szülőknek is. Én nem
egészen tudtam, hogy mit kell csinálni. Az egyik apuka odajött, hogy
puszit adjon, én megragadtam a kezét és megráztam. Rémes.
– Hogy megy a beilleszkedés? – kérdezte mindenki. – Jól érzed itt
magad?
Mosolyogva bólintottam.
Odajött hozzám az egyik anyuka. Szőke volt, farmernadrágot
viselt, nagyon vagánynak és menőnek tűnt, reménykedtem, hogy
majd összebarátkozunk.
– Hallottam, hogy amerikai vagy. Én tudok angolul.
Ezt egyébként franciául mondta. A beszélgetésünk nagyon
udvarias és unalmas volt, majd megint a „hogy megy a
beilleszkedés?” kérdéssel zárult.
Max a rögbimeccsesen szélső játékos volt. Én pedig egyfolytában
kamuztam, amikor válaszolni kellett. – Ó, qui?
Miközben álldogáltam és néztem, ahogy Jean-Luc kedélyesen
cseveg a többi apukával, azon tűnődtem, hogy vajon képes leszek-e
valaha barátokat szerezni Cugnaux-ban. Nem voltak nagyon
barátságosak, és sehonnan nem érkezett egy vacsorameghívás.
Úgy láttam, hogy nem különösebben fogadnak el. Úgy éreztem
magam, mint egy kártevő, mint egy amerikai legyecske. Félidőben
otthagytam a meccset, és a három háztömbnyi távolságot inkább
gyalog tettem meg hazáig, miközben szívembe csendesen kezdett
belopózni a magány.
Anyu mindennap felhívott. „Dolgoznod kéne” mondta, vagy
„barátkoznod kéne” vagy „angolt kéne tanítanod”, vagy amivel
végképp kiverte nálam a biztosítékot: „Szülnöd kéne egy gyereket.”
– Anyu, ezt mind akarom – sóhajtottam válaszképpen –, de úgy
érzem, egyelőre még szükségem lenne egy kis időre, hogy
otthonosabban érezzem magam.
Az anyák igazán jól tudják, hogy forgathatják meg a lányuk
szívében a kést. Mégis hogyan szülhetnék most, amikor én is pont
úgy éreztem magam, mint egy kisbaba? A személyiségem teljesen
le volt csupaszítva, meztelen és kiszolgáltatott voltam, Jean-Lucön
kívül senki nem volt, akivel biztonságban éreztem volna magam.
Senki sem mondta, hogy ez az újrakezdés ennyire nehezen fog
menni. És semmiféle kézikönyvem nem volt, ami segítene, hogy mit
kellene tennem.
 Ha nincs a főzés, az étkezések megtervezése, az írás és Jean-
Luc szeretete, valószínűleg bekattanok. A konyhában boldog voltam,
és még boldogabb, amikor Jean-Luc hazajött. Ha hagymát vágtam,
legalább kimenthettem magam azzal, hogy amiatt könnyes a
szemem.
Éreztem, hogy vissza kell térnem a régi, magabiztos Samhez, aki
voltam, ugyanakkor fogalmam sem volt, hogyan is kezdhetnék hozzá
úgy, hogy nem érzem jól magam a bőrömben. Bár nagyon szerettem
a színészetet a gimiben, mégis úgy éreztem, hogy szörnyű
színésznő vagyok. Most Jean-Luc előtt mégis tökéletesen
alakítottam a jó feleség-jó mostohaanya szerepét, mindig
mosolyogtam és nevettem. Fogalma sem volt róla, hogy mit
éreztem, amikor egyedül voltam.
Ahelyett hogy megosztottam volna az érzéseimet Jean-Luckel, a
családommal és a barátaimmal, magamban tartottam, elfojtottam
őket és megpróbáltam az a tökéletes túlélő lenni, akinek mindenki
képzelt. Úgy jöttem Franciaországba, hogy a táskámban dinnyevájó
kanál volt, nem pedig ejtőernyő, és ahelyett, hogy két lábra érkeztem
volna, ügyetlenül a hátamra estem. Úgy éreztem magam, mint egy
szeparációs szorongásban szenvedő kutya, aki egész nap az ajtót
bámulja, hogy mikor jön haza a gazdája.
De legalább a gasztronómiára tudtam összepontosítani a
figyelmemet. Franciaországban az volt a de rigueur, hogy azt kell
enni, ami az adott évszakban megterem. Az államokban bármelyik
évszakban lehet teniszlabda nagyságú epreket találni a piacon.
Franciaországban viszont csak májustól júniusig tudsz epret venni.
Minden árun, a húsokon, a halakon, a zöldségeken és a sajtokon fel
van tüntetve a származási ország, néha még a város neve is. Jean-
Luc ragaszkodott hozzá, hogy hacsak tehetem, én is mindig la
France-ból származó termékeket vásároljak. Volt persze néhány
termék, amit egész évben meg lehetett vásárolni a csodásan színes
piacunkon. Ezeket vagy valamelyik szomszédos országból, például
Spanyolországból hozták be, vagy valamilyen távolabbi helyről. De
sütőtököt biztosan nem találtam volna májusban vagy disznóbabot
szeptemberben. Ezeket legfeljebb becsomagolva, lefagyasztva
lehetett megvenni a Picard-ban, ahol leginkább előrecsomagolt árut
lehetett kapni.
 Kagylót és osztrigát leginkább azokban a hónapokban lehetett
kapni, amelyek nevében volt „r” betű: szeptember, október,
november, december, január, február, március és április. Ősszel
viszont az erdei gombáktól futott össze a nyál az ember szájában:
cèpes (vargánya), girolles, (rókagomba), pleurotes (laskagomba).
Sok francia család megy gombászni ősszel az erdőbe, a begyűjtött
zsákmányt aztán elviszik a gyógyszertárba bevizsgáltatni, hogy van-
e köztük mérgező.
Szerencsére most pont szeptember volt. És én megszállottja
voltam a kagylóféléknek. És nem csak a moules à la marinière-t
tudtam már elkészíteni, ami fehérboros mártásban főtt kagyló, de
rátaláltam a moules curry, a moules au roquefort és a moules à la
plancha receptjeire is, ez utóbbi egy fokhagymás, petrezselymes,
sonkahagymás, olívaolajon grillezett kagyló étel. A gyerekek is
szerették, mert általában sült krumpli, a kedvencük volt mellé a
köret. Egyik este még kreatívabb akartam lenni, és pár szelet
édesköményt és gyömbért is adtam a moules à la marinière-hez.
Egyszerűen isteni lett.
Max kevesebbet volt otthon, mint Elvire. Suli után hetente kétszer
rögbiedzése volt, és néha átment játszani valamelyik barátjához.
Nem értettem, Elvire miért van olyan sokat otthon. Amikor annyi idős
voltam, mint ő, Maxhoz hasonlóan én is sok időt töltöttem a
barátaimnál, amikor nem volt éppen házi feladatom. Miután
felvágtam a gyömbért, megfogtam Elvire tiszta ruháit, és
bekopogtattam az ajtaján, abban a reményben, hogy talán elmeséli
nekem, hogy milyen volt a mai napja.
– Quoi? – mondta elég nyersen. Mi van?
– A merci azért udvariasabb lett volna – mondtam, és letettem a
szépen összehajtogatott ruháit a komódjára. – A ruháid nem mossák
ki saját magukat. Tedd el őket, légy szíves.
Megálltam a szoba ajtajában. A földön ruhák és füzetek hevertek
szanaszét. Alig lehetett látni az íróasztalát. Egyszer csak
megpillantottam az egyik sálamat a sarokban. Amit elfelejtett elkérni.
Ez még nem is zavart volna, de hogy a földön volt, az már
feldühített. Odamentem, felvettem a földről és megráztam.
– Úgy néz ki a szobád, mintha egy hurrikán söpört volna végig
rajta… Hogy tudsz ilyen rendetlenségben házi feladatot csinálni? –
kérdeztem.
Elvire morgott valamit, majd becsapta az orrom előtt az ajtót. Szó
szerint kizárt engem a szobából. Nagyon megbántott. Ez már több
volt, mint bántás. Csak egy kis elfogadást szerettem volna. Az esti
kagylóvacsoránál felhoztam, hogy talán tiszteletben kellene
tartanunk egymás személyes holmiját.
– És elpakoltad már a ruháidat? – kérdezte Jean-Luc Elvire-től.
– Non – válaszolta Elvire.
– Akkor most rögtön elpakolod – utasította Jean-Luc.
– Mais, Papa – mondta Elvire szempilláit rebegtetve. – Még meg
kell csinálnom a házimat.
– Talán már rég készen lenne a házid, hogyha nem videókat
néztél volna egész délután – vetettem közbe. Elvire szúrós szemmel
nézett rám. Szinte ölni tudott a pillantásával. Én viszont dühös
voltam rá, és úgy éreztem, hogy minden okom megvan rá.
– Elvire – kérdezte Jean-Luc szigorúan. – Igaz ez?
Max alig bírta visszatartani a röhögést. Nem ez volt az első
alkalom, hogy ezt a reakciót láttam a gyerekektől. Akkor csinálták
ezt, amikor az egyikük valamilyen kínos szituációba keveredett.
Ez volt az ő játékuk. Jean-Luc jó apa volt. Mint minden szülő, ő is
azt szerette volna, ha a gyerekek jól viselkednek, és jó jegyeik
vannak a suliban. Azonban nem mindig értettem egyet a nevelési
módszereivel. Mint a legtöbb francia szülő, ő sem rettent vissza az
alkalmankénti testi fenyítéstől, vagyis a rettegett fessée-től.
Ugyanakkor nem volt egy helikopter típusú szülő, aki ott lebeg
folyton-folyvást a gyerekei fölött, ellenőrzi őket, készen van-e a
házijuk, gyakoroltak-e a zongoraórájukra. Kivárta a bizonyítványt, de
ha az nem volt jó, teljesen kikelt magából. De a gyerekek már csak
gyerekek, teljesen mindegy, hogy milyen országból jönnek. Így hát
Jean-Luc ordibálhatott akármennyit, én tudtam, hogy falra hányt
borsó.
– Most azonnal! – kiabálta Jean-Luc. – És add ide a telefonodat és
a laptopodat!
Elvire sértett tekintettel, csörömpölve pakolta be a koszos
tányérokat a mosogatógépbe.
Napközben a kertben tevékenykedtem, és gyakran láttam Claude-
ot és Paulette-et az ő kertjükben. Próbáltam beszélgetni velük,
igyekeztem, amennyire csak tudtam, és mindent megtettem, hogy
megőrizzem az optimizmusomat. De sajnos a magányomat mégsem
tudtam kigyomlálni.
A nászút korszak ezennel lezárult, és a mindennapjaimon
elhatalmasodott a kulturális sokknak nevezett jelenség.

Várjunk csak, akkor én most

bevándorló vagyok?

Nem csak a magány okozott gondot az első hónapokban.

Az amerikai jogosítványomat elismerték Franciaországban is.
Október végén viszont lejárt az érvényességi ideje, és ha nem
tudom meghosszabbítani, akkor csak egy meglehetősen drága
megoldás állt volna a rendelkezésemre, hogy újra szert tegyek egy
érvényes jogosítványra. Keresnem kellett volna egy autóiskolát, és
újra le kellett volna tennem a vizsgákat Franciaországban,
amelyeken nagy valószínűséggel meg is buktam volna.
Jean-Luckel magunkhoz vettük az összes szükséges iratot, és a
préfecture-re, vagyis a hivatalba siettünk. Magunkkal vittük a
vízumomat, az útlevelemet, a jogosítványomat, a hivatalosan francia
nyelvre lefordított jogosítványomat, két igazolványképet, ahol faarcot
vágok, mert az igazolványképeken interdit, vagyis szigorúan tilos volt
mosolyogni, valamint a lakcímkártyámat, és egy írásos nyilatkozatot
Jean-Luctől, hogy együtt élünk. De egyébként, mégis hol lakhattam
volna?
 Először beszéltünk egy egészen segítőkész hölggyel, aki egy
plexiüveges kabinban üldögélt, és azt mondta, hogy várjunk a salle
d’attente-ben, vagyis a váróteremben. Néhány perccel később egy
másik nő lépett ki az egyik irodából, és odajött hozzánk. Alighanem ő
kompetens volt a témában, és rögtön a carte de séjour-omat, vagyis
a tartózkodási engedélyemet kérte. Jean-Luc segítségével
elmagyaráztam, hogy a francia nagykövetségen azt mondták, hogy
az első évben a vízumom helyettesíti a zöldkártyát.
– Non, non, non – javított ki a nő gyorsan, háromszor is, ahogy a
franciák szokták nyomatékosításképpen. – Először kérelmeznie kell
a premier titre de séjour-t a L’Offitól, vagyis a Francia Bevándorlási
Hivataltól. Miután felülvizsgálták a kérelmét, kap egy speciális
pecsétet az útlevelébe. Sajnos legalább három hónap múlva kaphat
időpontot a Bevándorlási Hivatalnál.
Nekem csak azt mondták, hogy három hónapon belül vegyem fel
a kapcsolatot a L’Offival, nem mondták, hogy személyesen is el kell
menjek oda. Egyszerre foglalkozzak a jogosítványommal és a
bevándorlási hivatallal is? Mindjárt elbőgöm magam.
– Gyakran előfordul az ilyesmi – bólogatott megértően a nő. –
Látom, hogy egy hónap múlva le fog járni a jogosítványa. Ha szerez
a L’Offitól egy igazolást arról, hogy van előjegyzett időpontja, (a
franciák mindenhez igazolást kérnek) akkor elkezdhetjük
előkészíteni a papírokat. Addig nálam marad a jogosítványa, amíg
meg nem kapta a premier titre de séjour-t.
Végre találtunk egy francia hivatalnokot, aki kedves, segítőkész és
megértő volt! A helyi Mairie-ben dolgozó nővel nem volt könnyű
dolgunk, amikor a franciaországi polgári esküvőnket akartuk
elrendezni. Állandóan különféle papírokat és igazolásokat kellett
bemutatnunk, hogy megkaphassuk a házassági anyakönyvi
kivonatunkat. Itt viszont nagyon barátságosak voltak.
Legszívesebben odamentem és megöleltem volna a nőt. Jean-Luc
helyett most én voltam az, aki megköszönte a segítségét.
Amikor hazaértünk, Jean-Luc rögtön felhívta a L’Offit a nevemben.
Sikerült egy Didier nevű ügyintézővel beszélnie, akinek
elmagyarázta a szituációt. Csak novemberre tudtak időpontot adni,
de Didier megígérte, hogy küld egy igazolást erről Jean-Luc e-mail
címére. Az e-mail meg is érkezett tíz perc múlva.
 Két óra múlva Jean-Luc egy újabb e-mailt kapott Didier-től,
amelyben felajánlott egy nemrég felszabadult időpontot október
elejére. Jean-Luc lefoglalta az újabb időpontot. Ez után kapott egy
újabb e-mailt. Ebben az állt, hogy ki kell perkálnom háromszáz eurót
még aznap, amit illetékbélyegként, vagyis les timbres fiscaux néven
kell megvennem a helyi Államkincstárnál. Ezután el kell mennem
egy orvosi vizsgálatra (amit a Bevándorlási Hivatal rendelőjében
csinálnak meg), majd ezután egy személyes interjúra idéztek be,
ahol felmérik a franciatudásomat és azt, hogy milyen munkavállalói
képességeim vannak, végül egy egyórás előadáson is részt kell
vennem, amely a francia kultúráról szól. Ha mindezeket elvégeztem,
akkor kézhez kapom a premier titre de séjour-omat.
– Milyen orvosi vizsgálatról van szó? – mondtam, és a szám
sírásra görbült. – Minek kell mellkasröntgent készíteniük?
– Hogy megnézzék, nincs-e tuberkulózisod – válaszolta Jean-Luc.
– Tuberkulózis?
– Akik Észak-Afrikából jönnek, gyakran fertőzöttek.
– De én nem is onnan jövök.
– A szabályokat nem fogják átírni a kedvedért. Te is bevándorló
vagy.
Sok minden voltam már az életemben. Az egyetem alatt voltam
úgynevezett „szendvicsművész” és telemarketinges. Aztán voltam
pincérnő, eladó, babysitter, művészeti rendező, táskatervező, és
még kutyasétáltató is. Voltam házas, aztán elvált, most meg újra
házas. De bevándorló még sosem voltam. Anya se voltam idáig.
Most meg egy csapásra bevándorló mostohaanya lettem, ami elég
bizarrul hangzott.
Aznap este úgy döntöttem, hogy valami új ételt főzök a francia
családomnak: tonhalas tészta casserole-t és hozzá salátát. Kedvet
kaptam valami hazaihoz, és ezt az ételt gyerekkorom óta nem ettem.
A gyerekek megterítették az asztalt, és leültünk. Jean-Luc töltött
nekem egy kis bort. Szokás szerint csak egyujjnyit töltött, amiből már
nagyon elegem volt. Bárki, aki azt állítja, hogy Franciaországban
mindenki, még a gyerekek is úgy isszák a bort, mint a vizet, az
baromi nagyot téved. Megfogtam az üveg Gaillacot, és teletöltöttem
a poharamat.
– Ma amerikai módjára iszom.
 – Csak meg kellett volna kóstolnod a bort – ajánlotta Jean-Luc.
– Én csak kóstolgatom – mondtam kaján mosollyal, miután ittam
egy kortyot.
– C’est quoi, ça? – kérdezte Elvire száját lebiggyesztve, és a
gőzölgő tálra mutatott. – C’est dégueulasse.
– C’est une casserole au thon – mondtam és szedtem neki egy jó
nagy kanállal. – És nem gusztustalan.
– Non – mondta Elvire fintorogva, és eltolta a tálat.
Jean-Lucre néztem, az ajkam remegett. Az se sokat számított
most, hogy tulajdonképpen elég franciásra sikeredett az étel, mivel
nem találtam a boltban gombakrémet, és velouté forestier-vel (erdei
gomba keverékkel) csináltam meg, és egy jó nagy adag crème
fraîchet is tettem bele.
– Még csak meg sem kóstolta. Én pedig semmi mást nem teszek,
csak próbálkozom…
– Mange-le – utasította Jean-Luc Elvire-t. Edd meg.
Elvire levágta az asztalra a villáját, a karját pedig tiltakozásképp
összekulcsolta a mellkasán. Miért lett hirtelen ennyire pimasz?
Isabelle, Jean-Luc húga mesélte, hogy Natasha, Jean-Luc
exfelesége mindig ellenségesen és duzzogva nézte, ha a gyerekek
az apjukat ölelgették. Folyton úgy érezte, hogy versenyeznie kell a
gyerekekkel Jean-Luc figyelméért. Egyszer Natasha főzött egy orosz
ételt, és a gyerekek nem voltak hajlandóak megenni. Natasha
felrohant az emeleti szobába, bevágta az ajtót, sírt és órákig nem is
volt hajlandó előjönni. Soha többet nem főzött nekik, még francia
ételt sem, semmit.
Arra gondoltam, hogy talán Elvire meg akarja tartani az egy lépés
távolságot, semmiképpen nem akar közelebb engedni magához.
Vagy lehet, hogy azt gondolta, hogy majd ezek után inkább
elmegyek? Talán már megszűnt az újdonság varázsa, hogy van egy
amerikai mostohaanyja?
– Elvire, mange ton repas – ismételte meg Jean-Luc. Edd meg a
vacsorádat.
– Non – felelte Elvire. – C’est dégueulasse. – Undorító.
Jean-Luc elég erőteljesen szólt már, a hangja mély volt. Max
persze elkezdett röhögni. Én a kezembe tettem a fejemet. Több
százszor is főztem már a gyerekeknek, amióta itt vagyok, és most ez
a casserole, ami bevallom, nem az évszázad konyhaművészeti
alkotása lett, ekkora háborút indított el apa és lánya közt. Jean-Luc
nem volt hülye. Tudta, hogy Elvire csak a határait feszegeti,
kóstolgat engem is és őt is. De ezt a bombát minél előbb
hatástalanítani kellett, mielőtt szétrobban, és mindenkit beterít
tonhalas casserole-lal.
– Jean-Luc, azt hiszem, ezt nekem kell elintéznem – vágtam Jean-
Luc szavába, aki közben már arról prédikált, hogy Afrikában
éheznek a gyerekek, és hogy ez nem egy étterem, ahol az ember
azt rendel, amit akar. Elővettem a legjobb franciatudásomat, és
Elvire-hez fordultam.
– Elvire, ha van olyan dolog, amit a nagymamád szokott csinálni
és szeretnéd, hogy én is megfőzzem, akkor kérd meg, hogy írja le
nekem a recepteket. Nagyon nehéz minden estére kitalálnom
valamilyen vacsorát, főleg úgy, hogy te és Max nem szeretitek
ugyanazokat az ételeket.
Bár a gyerekek hozzá voltak szokva, hogy fura dolgokat is
egyenek, mint a csiga, a kacsa- vagy a libamáj, nekem mégis az volt
a tapasztalatom, hogy a francia gyerekek igenis nem esznek meg
mindent. Egy este egy provence-i specialitást, a les haricots fiasco-t
ettünk, és Max nem volt hajlandó megenni a párolt zöldbabot. Jean-
Luc erőltetni próbálta, aminek az lett a vége, hogy Max elsírta
magát. Azóta friss zöldbabot csináltam Elvire-nek, Jean-Luc-nek és
magamnak, Maxnak pedig konzerv zöldbabot, mert azt viszont
szerette. Elvire nem szerette a piaci paellát, Max viszont igen. Max
nem szerette a salátaféléket, Elvire szerette. Amikor az egyikük
szerette a gombát vagy a spenótot, a másik biztos, hogy ki nem
állhatta. És még folytathatnám a listát. Egy dologban azonban
mindkét gyerek ugyanolyan volt. Utáltak új ízeket kipróbálni, és csak
a megszokott ételeket szerették.
Szerencsémre Jean-Luc mindent megevett, kivéve a főtt répát,
hacsak nem valamilyen mártásba lett belefőzve. Én pedig nem
szerettem a túl sós halakat, mint például a szardella vagy szardínia.
A hallevestől meg egyenesen görcsbe rándult a gyomrom. És nem
nagyon szoktam lóhúst vagy békacombot sem készíteni. Nem
mintha lett volna igény valamelyikre is a családban. Mindenesetre
nem voltam az a szakács, aki rögtön össze tud dobni valami spontán
ételt. Ennek az őrületnek pedig véget kell vetni.
– Szóval, elkérsz majd nekem egy pár receptet? – kérdeztem
sóhajtva.
Elvire megrázta a fejét, majd azt mondta, hogy egyik sincsen
leírva, a nagymamája mindig fejből főz. Mondtam neki, hogy akkor
nézzen ő maga néhány receptet az interneten, ha van ideje, majd
kiküldtem a konyhába, hogy készítsen magának egy szendvicset.
Mindkettőnknek könnyes volt a szeme.
– C’est pas mal – mondta Max, miután megkóstolata a casserole-
t. – C’est mangeable. – Nem is olyan rossz, ehető.
Bár az „ehető” nem annyira hangzott dicséretként, de a
dégueulasse-nál sokkal jobb volt.
– Akkor csináljak ilyet máskor is? – kérdeztem. – Vagy maradjunk
a moules frites-nél?
– Ou Macdo – válaszolta Max lelkesen bólogatva és mosolygott.
Nyögtem egyet. A gyerekek szerint a McDonald’s volt a legjobb
étterem a világon, jobb bármelyik Michelin-csillagos étteremnél.
Töltöttem magamnak még egy kis bort.
– Holnap quiche lorraine-t készítek – mondtam.

A quiche és mindenféle sós pite, azaz les tartes salées készítését

sikerült már-már tökéletesen elsajátítanom, és ezzel biztosan
elnyertem a gyerekek tetszését. De néhány héttel később Maxszal
sikerült annyira összezördülnünk, hogy végül sírás lett a vége. Azzal
vádoltam meg, hogy hazudik, amikor azt mondta, hogy megterítette
az asztalt. Pedig tényleg megterítette, csak én annyira szétszórt és
feszült voltam, hogy elfelejtettem. Arról nem beszélve, hogy félre is
értettük egymást, ami nyilvánvalóan a nyelvi nehézségeink miatt
adódott. Fél órán keresztül kértem bocsánatot, mire sikerült
rendeznünk a dolgokat.
Egy kis családépítő programnak kitaláltuk, hogy menjünk el
közösen bowlingozni. Úgy tűnt, hogy Elvire vékonyka karjai
leszakadnak, ahogy megemelte a bowlinggolyót. Aznap volt
bennünk valami közös: mind a ketten rémesen tudtunk bowlingozni.
Jean-Luc viszont nagyon jól tudott. Maxben pedig dúlt a
versenyszellem. Jean-Luc összpontszáma százhúsz volt. Max
duzzogva üldögélt a padon, a lábával dobolt. Amikor ő következett,
mintha szándékosan rontotta volna el a gurítást, és egy bábut sem
talált el. Elvire felnevetett.
– Ez csak egy játék – mondta az öccsének.
– Fogd be! – mondta Max, és dühösen belecsípett Elvire karjába.
Max nagyon nehezen viselte, ha veszített. Jean-Luc arrébb húzta.
Nem igazán tudtam, mit mondjak, azt viszont igen, hogy nagyon
utálom ezt a fajta viselkedést.
– Pourquoi tu-agis comme ça? – kérdeztem. Miért viselkedsz így?
Elvire elismételte a mondatot, amit mondtam, leutánozva a
kiejtésemet és a nyelvtani helytelenséget, francia akcentust imitáló
orrhangon.
Egy családi programnak nem arról kellene szólnia, hogy jól
érezzük magunkat?
Mivel én is egy kevert családból jöttem, azt hittem, készen állok az
anyaságra. Úgy tűnik, tévedtem. Próbáltam mindig a lehető legjobb
formámat hozni, de folyton akadályba ütköztem. Egymást követték a
problémás és frusztráló helyzetetek, napról napra nőtt bennem a
feszültség. Néha azon tűnődtem, hogy vajon lehetséges-e, hogy
valaki spontán felrobban. Bizonyára igen, ha annyi érzelmet eltitkol,
magába zár, a kulcsot pedig átdobja a válla fölött. Pont úgy, mint én.
Az önbizalmam lassan szertefoszlott, haragudtam egész
Franciaországra. Bármi, amit tettem, balul sült el, vagy legalábbis
úgy éreztem, és ezért az egész országot hibáztattam. Jean-Lucön
kívül senki mellett nem éreztem magam biztonságban. És ő nagyon
keveset volt velem.
Amikor csak egy baguette-et akartam kérni a közeli boulangerie-
ben, alig jött ki hang a számon. Magamban csak úgy hívtam ezt,
hogy az egérkehang. Elég nehéz volt úgy beszédbe elegyedni
bárkivel is, amikor alig lehetett hallani, amit mondok. Amikor
csöngött a telefon, megrémültem, ránéztem a kijelzőre, és ha
ismeretlen számot láttam, nem Jean-Lucét vagy anyuét, akkor nem
vettem fel. Amikor a ház csengője szólt, elrejtőztem az emeleten és
a függöny mögül kukucskáltam. Reménykedtem, hogy nem a lés
Témoins de Jehovah (Jehova tanúi) jöttek megint, akik
szemlátomást a megmentésemet tűzték ki célul, bár nem nagyon
beszéltek egérkéül. Egy nap sikerült elkapniuk, és egy újságot
nyomtak a kezembe, aztán mosolyogva álldogáltak továbbra is a
küszöbön. Én kinyögtem egy eep-et, majd egy alig hallható merci-t,
és bevágtam az orruk előtt az ajtót.
Esténként a hálószobába bújtam el a számítógépemmel, és
blogokat olvastam, vagy a Facebookot bújtam, bármit, ami angolul
van, csak hogy ne kelljen francia tévécsatornákat néznem a
családommal. Különösen a Leg Guignols műsort utáltam, amelyben
híres francia politikusokat ábrázoló bábuk szerepeltek, ott volt
Nicolas Sarközy, Carla Bruni és François Hollande is. Nem csak a
humort nem értettem a műsorban, de a bábuk kinézetétől is frászt
kaptam.
Már attól is rosszul voltam, hogyha le kellett mennem a kisboltba.
A tulajnak volt egy külön részlege, ahol különféle kulináris termékek
sorakoztak, köztük japán termékek is, de panko zsemlemorzsát nem
tartott. Hogyan fogom akkor elkészíteni a híres milánói csirkémet a
normál zsemlemorzsával? A joghurtos részlegen túlkínálat volt, azt
se tudtam, mihez nyúljak. És miért nem volt a tej, a tojás meg a
tejszín a hűtőben? És hol van a nagy kedvencem, a cottage cheese?
Olyan dolgok kezdtek el hiányozni, amiket régen nem is szerettem
és soha nem is használtam. Sárga mustár? Mogyoróvaj? Az összes
fazekunk és serpenyőnk ütött-kopott volt már, szerettem volna újakat
venni, de harminc eurótól kezdődtek a jobbak. Ezt túl drágának
tartottam, főleg úgy, hogy nem volt hozzájuk még fedő sem. Folyton
ismerős dolgok után kutattam, de nem találtam szinte semmit, így
hamarosan honvágyam lett. Ráadásul beköszöntött az indián nyár,
harminc fok volt állandóan, a légkondi francia megfelelője meg az,
hogy becsukják a volets-et (spalettákat). Egyfolytában izzadtam,
mint a ló.
A könnyekkel küszködtem, amikor anyu felhívott a
negyvenegyedik szülinapomon.
– Boldog szü-li-napot! – énekelte anyu hamisan. – Megkaptad az
e-képeslapomat?
– Igen. Köszönöm.
 – Jean-Luc hogy van?
– Csodásan. Mint mindig.
– És a gyerekek?
– Ők is jól vannak. Készítettek nekem egy üdvözlőlapot – aztán
tartottam egy kis szünetet. – De őszintén szólva már egyszerűen az
őrületbe kergetnek. Ma reggel szét kellett őket választanom, úgy
összekaptak. Elvire cukkolta Maxot, mire Max rávágott egyet a
karjára, amitől persze Elvire borult ki teljesen. Szó szerint közéjük
kellett állnom, hogy szétszedjem őket, aztán felküldtem őket a
szobájukba.
– Te jó ég, és Jean-Luc mit csinált?
– Nem is volt itthon, már elment dolgozni – mondtam. Aztán
hirtelen rám tört a panaszkodhatnék, és elmeséltem anyunak
mindent, az összes nehézséget és az eltitkolt érzéseimet.
– Néha ez az egész változás annyira fárasztó – fejeztem be az
önsajnáltató monológomat.
– Új ország? Új férj? Új gyerek? El tudom képzelni – sóhajtotta
anyu, majd kisvártatva így folytatta: – Sam, egy kis időre el kéne
menned, hogy kifújd magad.
– Aha – válaszoltam. – De most per pillanat el kell mennem a
Bevándorlási Hivatalba.
Amikor hazajöttem a második óráról a la formation civique, avagy
az állampolgári képzésről, Jean-Luc végre észrevette a rémületet a
tekintetemen. Egyszerűen nem tudtam tovább titkolni. A nő, aki a
képzést tartotta, szemmel láthatólag gyűlölte a munkáját.
A bevándorlókat nem kevésbé. Amikor egy afrikai pasas
kikéredzkedett, hogy használja a mellékhelyiséget, a nő egyszerűen
megtagadta a kérését, majd szemrebbenés nélkül azzal folytatta,
hogy Franciaországban a törvény bünteti, ha a férj megüti a
feleségét.
– Nem vagy boldog? – kérdezte Jean-Luc aggódva.
– De, boldog vagyok a szűk családi körben – válaszoltam. – De…
– De mi?
– Azt hittem, hogy jól fogom kezelni a helyzetet. Az összes
változást, intézkedést, de most úgy érzem, mintha minden
összefogott volna ellenem.
 – Drágám, most mindent el kell mondanod. Azt ígértük
egymásnak, hogy nem lesznek egymás előtt titkaink. Felejtsd el,
hogy a problémák csak úgy maguktól megoldódnak. És kicsit jobban
kellene próbálkoznod azzal, hogy beilleszkedj.
– Igen, tudom – mondtam. – De most vissza kell szereznem az
önbizalmamat, ahhoz, hogy újra megpróbáljam a beilleszkedést.
Jelenleg ugyanis szinte semmi nem maradt belőle.
– Értem – szólt Jean-Luc. – Tudom, hogy képes vagy rá. Ezért
szerettem beléd.
A nap kérdése azonban az volt, hogyan szerezzem vissza az
önbizalmamat? Hogyan legyek megint az a magabiztos nő, akibe
Jean-Luc beleszeretett, aki képes volt a szívét követve mindent
feladni, és követni őt egy idegen országba? Valahol útközben
elveszett bennem ez az önbizalom.

Receptek a kommunikációhoz

PAULETTE TÖLTÖTT PARADICSOMA (TOMATE

FARCIE)
Előkészület: 15 perc
Főzés: 45 perc
Hozzávalók 4 főre:
• 8 darab nagyobb paradicsom
• 0,5 kg darált hús, marha vagy disznó, de a legjobb, ha a
kettő keveréke
• 3 gerezd fokhagyma, megpucolva, a középső zöld részét
vágjuk ki, majd vágjuk egész apróra
• 2 vöröshagyma, kockára vágva
• 2 csokor petrezselyem apróra vágva és egy pár szál a
díszítéshez
 • 1-2 szelet fehér kenyér vagy egy zsemle apróra vágva (a
kenyér héját vágjuk le)
• 1 tojás
• 0,5 dl száraz fehérbor
• extraszűz olívaolaj
• 3 csipet provence-i fűszerkeverék (oregánó, kakukkfű és
rozmaring keveréke)
• frissen őrölt bors
• só
• 1 csipetnyi fleur de sel vagy bármilyen durva szemű só
• Ha van még otthon, akkor zsemlemorzsa vagy panko
(japán szilánkos kenyérmorzsa)

Elkészítés:
Melegítsük elő a sütőt 200 fokra. Kenjünk ki olívaolajjal egy nagy
tepsit. Vágjuk le óvatosan a paradicsomok tetejét, ne dobjuk ki őket,
mert később még felhasználjuk. Vájjuk ki a paradicsomok belsejét
egy kanállal vagy egy késsel, vigyázzunk arra, hogy az aljukat
nehogy kiszúrjuk. Sózzuk be egy kicsit a belsejüket, aztán állítsuk
őket fejjel lefelé, hogy kicsöpögjön belőlük a fölösleges lé.
A paradicsom kivájt belsejét tegyük bele a tepsibe. Egy másik tálban
keverjük össze a darált húst az apróra vágott fokhagymával,
hagymával és a provence-i fűszerekkel. Sózzuk, borsozzuk ízlés
szerint. Adjuk hozzá a zsemlét (vagy a kenyeret) és a tojást.
A kezünkkel jól keverjük össze, közben ne törődjünk a cuppogós
hangokkal. Vegyük elő a paradicsomokat, és töltsük meg a húsos
masszával. Tegyük bele a paradicsomokat a tepsibe, és a levágott
tetejüket tegyük vissza a töltött paradicsomokra, majd öntsük nyakon
egy kis olívaolajjal. A kivájt paradicsombelsőre öntsük rá a bort.
Az egészet szórjuk meg fleur de sel-lel és süssük 45 percig.
Tálaláskor szórjuk meg apróra vágott petrezselyemmel. Köretnek
rizst ajánlok. A tepsi aljában lévő paradicsomos-boros szószt
kanalazzuk a töltött paradicsomokra. Ha egy kis zsemlemorzsát
vagy pankót akarunk a paradicsomokra tenni, akkor sütés előtt
szórjuk meg a töltelék tetejét, aztán tegyük vissza a levágott tetőket.
Nemcsak paradicsomot, de kisebb tököket vagy cukkinit is
tölthetünk így. Ha négy cukkinit és négy paradicsomot készítünk el,
abból egy tökéletes, színpompás vacsora lesz. A cukkiniket vágjuk el
keresztben háromujjnyi tömbökre. Óvatosan vájjuk ki a belsejüket.
Az így kapott cukkinidarabok úgy festenek, mintha vaskos
pálinkáspoharak lennének. A kivájt részeket a paradicsomos-boros
szósz mellé tehetjük a tepsi aljába, a cukkiniket pedig töltsük meg.
Ajánlott bor: Bandol rozé

MOULES À LA MARINIÈRE, AHOGY JEAN-LUC CSINÁLJA

(KAGYLÓ FEHÉRBOROS MÁRTÁSBAN)

Előkészület: 15 perc
Főzés: 6-10 perc
Hozzávalók 4 főre:
• 2 evőkanálnyi vaj
• extra szűz olívaolaj
• 2 kg tisztított kagyló (Ha kagylót készítünk, mindig fél kilót
számoljunk fejenként. A törött vagy sérült kagylót mindig
dobjuk ki.)
• 3-4 db hagyma vékony karikákra vágva
• 3-4 gerezd fokhagyma, megpucolva és vékony szeletekre
vágva
• 7 dl fehérbor (bármilyen fehér- vagy rozé bor megteszi,
lényeg, hogy száraz legyen!)
• 3 csipetnyi provence-i fűszerkeverék
• 1 nagy csokor petrezselyem

Elkészítés:
Egy nagy serpenyőben melegítsük fel a vajat egy kis olívaolajjal.
Adjuk hozzá a hagymakarikákat, majd a fokhagymát, és pároljuk
üvegesre. Adjunk hozzá 5 dl fehérbort, szórjuk bele a fleur de sel-t
és a provence-i fűszereket. Takaréklángon, lassan forraljuk fel. Adjuk
hozzá a kagylókat, a petrezselymet és még 2 dl bort. Egy lyukas
fakanállal kavarjuk meg. Fedjük le. Pár percenként óvatosan
keverjük át, de ügyeljünk arra, hogy mindig lefedve pároljuk tovább.
Amikor az összes kagyló kinyílt, készen is vagyunk. Azokat a
kagylókat, amelyek nem nyíltak ki, dobjuk ki. Szórjuk meg egy kis
apróra vágott petrezselyemmel. Sült krumplit kínáljunk mellé.
Néhány változat, ezeket is érdemes kipróbálni:
Vékonyra szeletelt gyömbért is adhatunk hozzá, és lepiríthatjuk
együtt a hagymával és a fokhagymával. Adhatunk hozzá
édesköményt, vagy pimiento paprikát, vagy jalapeñót is. Néha jó, ha
kicsit befűszerezzük a dolgokat! Bor helyett kísérletezzünk ciderrel
vagy sörrel is.

MOULES CURRY, AVAGY KAGYLÓCURRY

Ugyanannyi kagyló kell hozzá, mint a moules à la marinière

esetében, tehát fejenként fél kiló.
Extra hozzávalók:
• 1,5 doboz kókusztej
• 1 evőkanálnyi currypor
• 1 citrom kifacsart leve
• só, bors

Elkészítés:
A kagylókat készítsük el ugyanúgy, mint a moules à la marinière
esetében. Amikor a kagylók kinyíltak, adjuk hozzá a kókusztejet,
curryt és a citromlevet. Kavarjuk össze egy lyukas fakanállal. Öt
percig főzzük, amíg össze nem rottyan a mártás. Adjunk hozzá
petrezselymet. Sóval és borssal ízesítsük, baguette-et és friss
salátát adhatunk mellé.

MOULES AU ROQUEFORT, AHOGY JEAN-LUC CSINÁLJA

(ROKFORTOS KAGYLÓ)
 4 főre (fejenként fél kiló kagylót számoljunk)
Extra hozzávalók:
• 250 ml crème fraîche vagy 20%-os tejföl
• 20 dkg roquefort vagy bármilyen kék sajt

Elkészítés:
Készítsük el a kagylót ugyanúgy, mint a moules à la marinière
esetében. Amikor minden kagyló kinyílt, adjuk hozzá a crème
fraîche-t és a roquefortot, és kevergessük tovább 5 percig egy
lyukas fakanállal. Tálaláskor adjunk hozzá egy kis petrezselymet és
még egy kis sajtot. Friss baguette-et és salátát kínáljunk hozzá.

MOULES À LA PLANCHA, AVAGY GRILLEZETT KAGYLÓ

Előkészület: 10 perc
Sütés: 10-15 perc
Hozzávalók 6 főre:
• 2 kg tisztított kagyló (a törött héjú kagylókat dobjuk ki)
• 1 piros húsú paprika, vékony karikákra vágva
• 3-4 db salotta hagyma vékony karikákra vágva
• 3-4 fokhagyma, megpucolva, vékony karikákra vágva
• extraszűz olívaolaj
• 1 dl száraz fehérbor
• egy citrom kifacsart leve
• 3 csipet provence-i fűszerkeverék (morzsolt kakukkfű,
oregánó, babérlevél és rozmaring keveréke)
• 1 csokor petrezselyem
• Ez a recept tökéletes különféle rákfajtákkal is, vagy
keverhetjük a kagylót más tengeri herkentyűkkel.

Elkészítés:
 Olajozzuk be a grillezőnket vagy a plancha-t, vagy ha gázos
barbeque készülékünk van, használjuk hozzá a sima lemezt, nem a
grillezőfelületet. A gázos barbeque-t állítsuk közepes/magas
fokozatra. Kellemes füstös ízhatást érhetünk el, ha faszenes grillezőt
használunk.
Egy nagy tálban keverjük össze az összes hozzávalót. Amikor a
grillező kellőképp felforrósodott, szedjük rá a kagylókat az összes
hozzávalóval együtt. Óvatosan grillezzük, 4-6 percig, amíg a kagylók
ki nem nyílnak. Időnként az egészet forgassuk át egy hosszú nyelű
grill-lapáttal. A grillezőfelület nagyságától függően lehet, hogy 2-3
adagban lehet csak megsütni az összes kagylót. Mindenképpen
forrón kell enni! A maradék szószt öntsük bele egy tálba, a ki nem
nyílt kagylókat dobjuk ki!
Megjegyzés: pierrade-ot, vagyis elektromos grillezőt is
használhatunk, ha nincsen kinti barbeque grillezőnk.

A DÉGUEULASSE (DE AZÉRT EHETŐ) TONHALAS TÉSZTÁS

CASSEROLE

Előkészület: 5 perc
Főzés/sütés: 35-40 perc (a tészta főzési idejét is beleszámítva)
Hozzávalók 4-6 főre:
• 50 dkg fusilli tészta
• 1 teáskanál vaj
• 20 dkg friss gomba (vargánya, tinorú, champignon vagy
több gomba keveréke)
• 3 dl velouté forestier (erdei gombakrém leves) vagy 1
konzerv Campbell gombakrémleves (330 ml)
• 1 dl crème fraîche vagy tejföl
• 10 dkg fagyasztott borsó
• 2 lecsurgatott tonhalkonzerv
• 10 dkg reszelt sajt, ementáli vagy Gruyère
• 3 csipetnyi provence-i fűszerkeverék
 • 4-5 teáskanálnyi panko zsemlemorzsa vagy normál
zsemlemorzsa
• 2 kanálnyi olvasztott vaj
• 1 csokor apróra vágott petrezselyem
• só, frissen őrölt bors

Előkészítés:
Melegítsük elő a sütőt 200 fokra. Főzzük meg a tésztát a
csomagolásra írt javaslat szerint. 1 teáskanál vajon pirítsuk a
gombát 4-5 percig, majd tegyük félre. A tésztát szűrjük le. Egy
tűzálló tálba tegyük bele a tésztát, a levest, a crème fraîche-t, a
borsót, a gombát és a tonhalat. Keverjük össze, szórjuk meg a
provence-i fűszerkeverékkel, majd sózzuk, borsozzuk. Szórjunk a
tetejére sajtot. Süssük 20 percig, amíg át nem forrósodott, és elkezd
egy kicsit bugyogni. Ekkor egy tálban keverjük össze a pankót vagy
zsemlemorzsát az olvasztott vajjal. Öntsük a casserole tetejére, és
tegyük vissza még 5 percre a sütőbe. Tálalásnál szórjuk rá az apróra
vágott petrezselymet. Balzsamecetes vinaigratte-tel készült salátát
kínálhatunk hozzá.
Ajánlott bor: bármi jó hozzá, csak legyen nagy az a pohár!

JEAN-LUC-FÉLE QUICHE LORRAINE

Előkészület: 15 perc
Sütési idő: 30 perc, és még másfél óra, ha magunk készítjük el a
tésztát
Bármilyen étkezésre isteni!
Én leginkább előre elkészített pitetésztát veszek. Kétféle létezik:
brisée (vajas tészta) vagy feuilletée (leveles tészta). Ezt bármelyik
francia vegyesboltban be lehet szerezni. Ha nem vagyunk
Franciaországban, akkor a hűtött áruk közt (de nem a mélyhűtőben)
biztos találunk friss leveles tésztát. Ha mégis az otthon készített
verziót részesítenénk előnyben, akkor a barátom, DQ Flambé séf
receptjét ajánlom, amely egyaránt kitűnő sós vagy édes piték
alapjaként.

PÂTE BRISÉE, AVAGY PITE ALAPTÉSZTA

Előkészület: 15 perc
Pihentetési idő: 1 óra
Sütés: 20 perc, és további 30 perc a töltelékkel együtt
Hozzávalók 6 főre:
• 25 dkg liszt
• 1 csipet só
• 1 evőkanál cukor
• 10 dkg hideg vaj, kis kockákra vágva
• 1 tojás
• 3 evőkanál jéghideg víz

Elkészítés:
Szitáljuk bele a lisztet egy nagyobb tálba. Adjuk hozzá a sót és a
cukrot. Tegyük bele a vajat, és a kezünkkel gyors mozdulatokkal
morzsoljuk össze, hogy a liszt és vaj nagyobb morzsákká álljon
össze. Adjuk hozzá a tojást, és azt is jól keverjük bele. Öntsük rá a
vizet, és dolgozzuk össze jól a tésztát. Ha a tészta még ragad,
adjunk hozzá még egy kanál lisztet, hogy álljon össze. Formázzunk
belőle egy labdát, majd lapítsuk össze egy kicsit. Tekerjük be egy
fóliával, és tegyük a hűtőbe egy órára. Ezután liszttel megszórt
nyújtódeszkán nyújtsuk ki fél centi vastagságúra és kör alakúra.
Kapcsoljuk be a sütőt 180 fokra. Tegyük a tésztát óvatosan egy kör
alakú piteformába (vagy egy sütőpapírral kibélelt kerek formába).
Szurkáljuk meg a tésztát egy villával. Rakjunk rá egy sütőpapírt, és
tegyünk rá kerámia sütőbabot (vagy babot, lencsét, egy barátom
például kavicsokat használt nehezéknek). Süssük 20 percig.
Hagyjuk teljesen kihűlni. Bármilyen tetszés szerinti töltelékkel
megtölthető.
A QUICHE-HEZ:

Hozzávalók 6 főre:
• 1 házi készítésű pâte brisée vagy készen kapható
pitetészta (nem mélyhűtött)
• 1 dl tej
• 1 dl crème fraîche vagy tejföl
• 3 egész tojás
• 5 dkg reszelt sajt, ementáli vagy hasonló ízű
• 2 vastag szelet húsos sonka, csíkokra vágva
• 10 dkg lardon vagy pancetta (húsos szalonna)
• 1 teáskanál provence-i fűszerkeverék
• só, őrölt bors
• szerecsendió

Elkészítés:
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Egy tálban keverjük habosra a
tejet, a crème fraîche-t és a tojásokat. Tegyük bele a sajtot. Öntsük
rá a pitetésztára, és egyengessük el az alján, hogy mindenhol
egyenletesen fedje. A lardon-t, vagyis a szalonnát pirítsuk meg egy
kicsit. Tegyük ezt is a töltelékhez, szórjuk meg egy csipet
szerecsendióval, a provence-i fűszerkeverékkel, majd sózzuk,
borsozzuk. 30 percre tegyük a sütőbe. Kínáljunk hozzá citrom
vinaigratte-es friss salátát (az endívia különösen jó hozzá).
Megjegyzés: Ha zöldséges quiche-t készítünk, mindenképpen
adjunk egy kanál dijoni mustárt is a tojásos masszához. Ha
cukkiniset készítünk, karikázzuk fel a cukkinit, tegyük a pitetésztára,
tegyük rá a tojásos masszát, majd tegyünk rá paradicsomkarikákat.
Szórjuk meg egy kis provence-i fűszerkeverékkel, majd sózzuk,
borsozzuk.

Második hozzávaló:
 barátság

Beilleszkedés vagy a halál

Azt mondják, hogy a legstresszesebb időszakok az életünkben,

amikor elveszítjük a munkánkat, amikor válunk vagy házasságot
kötünk, amikor külföldre költözünk vagy szülővé válunk. Mielőtt
Franciaországba költöztem volna, munkanélküli lettem, és már egy
váláson is túl voltam. És túléltem. Úgy gondoltam, hogy biztosan
megbirkózom a többi nagy életválsággal is.
Ahelyett, hogy hagytam volna, hogy az események teljesen
letaglózzanak, inkább úgy döntöttem, hogy az egész életemet
szépen lassan ízekre szedem, és újrastrukturálom. Ez a módszer
már korábban is működött, biztos, hogy most is sikerülni fog. Jean-
Luckel fénysebességgel haladt előre a kapcsolatunk. Egy kicsit le
kellett lassítanom a dolgokat, hogy levegőhöz jussak, hogy legyen
időm arra is, hogy virágokat szagolgassak. Jean-Luckel
megfogadtuk, hogy őszintén és nyíltan fogunk egymással beszélni,
és ezzel sikerült létrehozni a kapcsolatunknak egy biztos és tartós
alapot. Most már csak építkeznünk kellett erre az erős alapra, egyik
téglát a másik után rakosgatnunk, ahelyett, hogy az összes téglát
egyszerre feldobáljuk.
Ideje volt annak is, hogy beilleszkedjek a francia társadalomba,
vagy legalábbis megpróbáljam, persze néha akadtak olyan
szituációk, amikor majd elsüllyedtem szégyenemben. Most, hogy
kaptam egy tökéletesen új esélyt, hogy új életet kezdjek egy új
szerelemmel, szóba sem jöhetett, hogy feladjam. Azt is tudtam, hogy
nem várhatom el Jean-Luctől, hogy minden boldogságomat ő
nyújtsa. Elhatároztam, hogy La France nem csak egy röpke kaland
lesz az életemben, akivel csak flörtölgettem, és több lesz, mint egy
cinq-à-sept (Franciaországban így hívják a házasságtörő
kapcsolatokat, amelyek állítólag délután öt és hét között mennek
végbe). Ha fene fenét eszik, ez az ország akkor is meg fog engem
szeretni. De ehhez nekem is meg kellett fogadnom, hogy teljesen
odaadom magam La France-nak, és százszázalékosan elmerülök az
itteni életben.
Ahogy a francianyelv-tudásomon sem következett be áttörő
változás egy éjszaka alatt, úgy szülőként sem remekeltem ilyen rövid
idő alatt. A gyerekekkel való jó viszony kialakításához idő kellett.
Minden jó kapcsolat alapja a kölcsönös tisztelet és a bizalom. Elvire-
rel és Maxszal meg kellett szabnunk bizonyos határokat, hogy
tudják, mihez tartsák magukat, hogy többé ne röhögjenek ki és ne
beszéljenek vissza.
Nem lehet hülyét csinálni belőlem többé. Ezt elhatároztam.
Mivel Jean-Luc minden reggel fél hétkor indult a munkába, a
reggeli teendőket teljesen átvettem tőle. Én adtam a gyerekeknek
reggelit, én ellenőriztem, hogy megmosták-e a fogukat, és én
indítottam el őket időben az iskolába. Egyik reggel Elvire egészen
bevörösödött, annyira felhúzta magát azon, hogy hét óra helyett hét
után öt perccel ébresztettem. Ezúttal nem tettem úgy, mintha nem is
érteném, hogy mit felesel vissza.
– Comment oses-tu me parler comme ça? – mordultam rá. Hogy
mersz velem ilyen hangon beszélni?
 Elvire teljesen ledöbbent. Ahogy én is. Ugyanazok a szavak jöttek
ki a számon, amelyeket anyámtól hallottam, amikor én is egy
hormonokkal küszködő tüzes csitri voltam. A gyereknevelés viszont
így már nem is volt többé olyan ijesztő, hogy a szüleim régi, jól
bevált módszereit alkalmazhattam. Amikor Jean-Luc nem volt otthon
hétköznap, én voltam, akivel alkudozni kezdtek a tévénézést és a
videójátékozást illetőleg. Elvire hamar rájött, hogyha megteszi azt,
amire kérem, például ha elrakja a ruháit, nem fogom elmesélni
Papának, hogy egy kicsivel többet nézte a tévét vagy játszott.
Amennyiben a gyerekek megcsinálták a házijukat, megterítettek és
leszedték az asztalt, anélkül, hogy összebalhéztak volna egymással
vagy feleseltek volna velem, én is korrekt voltam velük.
Hétvégenként francia-angol szókirakó játékot játszottunk vagy Just
Dance-t a Wiin a nappaliban. Elvire-rel és Maxszal mindig jót
nevettünk Jean-Luc bizarr mozgásán, főleg a csípőmozgásán, amely
olyan volt, mintha a Village People egy tagja lenne. Fura mód mégis
Papa szerezte a legmagasabb pontszámot, mi pedig folyton azon
voltunk, hogy legyőzzük őt.
Max októberben töltötte be a tizenegyedik évét. A helyi patisserie-
ben vettem egy gourmet ropogós bevonatú csokitortát, a boltból
pedig hoztam szódát és különböző gyümölcsleveket. Hat jól
megtermett és nagy lábú rögbijátékos jött át (Jean-Luc Bigfoot
generációnak nevezte őket), hogy felköszöntsék Maxot. Max
csapatának tagjai: Thomas, Clement, Willy, Oscar és a két Theo.
Max kinyitotta az ajándékait, főleg mangakönyveket kapott, addig
Jean-Luc behozta a tortát, a fiúk pedig teli tüdőből elénekelték a
joyeux anniversaire-t. Én egyfolytában fotókat készítettem, és
figyeltem, ahogy Max és a barátai marháskodnak. Aztán játszottak
egy kicsit a vizes lufikkal hátul a kertben, majd elindultak a parkba,
hogy pétanque-ozzanak, rögbizzenek vagy focizzanak.
Elvire-rel ellentétben Max megcsinált mindent, amire kértem. Arra
gondoltam, hogy ez az életkorából adódhatott és talán abból, hogy
az anyja emléke nem élt benne olyan erősen. Sokkal nyitottabban
állt hozzám. Elvire viszont még tesztelgetett. De a Natashával
történtek után nem hibáztattam őt.
Egy másik családi napunkon elmentünk kirándulni a
Pireneusokba, a Plateau de Beille nevű helyre, amely Ariège-ben
található, körülbelül egyórányira tőlünk. A gyerekek csendben ültek
hátul az autóban. Én a tájat figyeltem az ablakból, ahogy a lapos
Toulouse egy szempillantás alatt átváltozott hegyvidékké.
A Cugnaux-i életünk egyik legjobb része az volt, hogy csodás
helyekre kirándulhattunk. Egy köpésre voltunk a Pireneusoktól, a
Földközi-tengertől vagy a Pays-Basque (Baszkföld) francia részétől,
amely az Atlanti-óceán partján található. A St. Émilion-i és a
bordeaux-i borvidék is közel volt, nem beszélve Spanyolország
katalán részéről és a Costa Braváról. Rengeteg csodás hely volt,
ahová el lehetett menni kirándulni, és mindegyik kétórányira volt
csak tőlünk. Nagyon szerencsésnek mondhattam magam ebből a
szempontból.
Összekészítettem egy kis ennivalót, hogy piknikezni tudjunk:
sajtos-sonkás baguette-et, chipset, házi készítésű csokis kekszet, és
egy palack vizet, amit Jean-Luc vitt a hátizsákjában. Egy kanyargós
hegyi úton mentünk végig, amikor belefutottunk egy tehéncsordába.
A tehenek boldogan lóbálták a rézkolompokat a nyakukban. Ahhoz
képest, hogy november eleje volt, még kellemesen meleg volt az idő,
tizenkilenc fok lehetett. A hegyi vadvirágok még mindig virágoztak.
Nemsokára megálltunk a parkolóban. Jean-Luc, Max és én
kiugrottunk a kocsiból. Elvire szokás szerint sokkal lassabb volt.
– Siess már – mondta Max.
– Fogd be – válaszolta Elvire. Eltette az iPodját, felvette a cipőjét,
és kikecmergett a kocsiból.
Jean-Luc, Max és én már az egyik hegyi út elején jártunk.
– Nem kéne megvárnunk? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta Jean-Luc. – Meg kell tanulnia, hogy nem
minden körülötte forog.
Amikor Elvire végre beért minket, megölelte Jean-Lucöt, és
egyenesen rám tekintett a válla fölött. „Ő az enyém” – olvastam ki a
tekintetéből.
Jean-Luc nemrég mesélte, hogy Natasha idejében, amikor a
gyerekek megölelték Jean-Lucöt, a volt felesége csúnyán nézett
rájuk. Natasha folyton úgy érezte, hogy versenyeznie kell a
gyerekekkel Jean-Luc kegyeiért. Még a gyerekek anyjának a fotóit is
el kellett tenni, mert azoktól is fenyegetve érezte magát.
Keresztbe fontam a kezemet a mellkasomon.
 – Elvire, nekem semmi bajom nincs azzal, hogy osztozkodnom
kell veled – mondtam és felvontam a szemöldökömet. – És talán, de
csak talán, én is szeretnék egy ölelést.
Elvire-nek leesett az álla, de a bizalmatlanság eltűnt az
ábrázatáról. Rám mosolygott, én pedig odaléptem hozzájuk. Egy
kicsit ügyetlenül, de szeretettel átöleltük egymást, Jean-Luckel
egyetemben.
– Nézzük meg, hol van Max – mondtam.
Max meghallotta ezt, és leszaladt az úton egyenesen egy csobogó
patak irányába.
– Kapjatok el, ha tudtok – mondta futás közben. Jean-Luc, Elvire
és én pedig utána futottunk. Átugrottunk a patak felett, és nevetve
tovább kergettük, míg végül sikerült elkapnunk és letepernünk a
földre a mi kis rögbijátékosunkat.
Amikor abbahagytuk a mókázást, piknikeztünk, miközben
gyönyörködtünk a Pireneusok csúcsaiban.
A gyerekekkel kezdtek rendbe rázódni a dolgok. De továbbra is
gondjaim voltak a nyelvvel. Ennek az egyik oka az volt, hogy Jean-
Luc folyton angolul beszélt velem, aztán mégis panaszkodott, hogy
nem beszélek eleget franciául.
Bár három francia anyanyelvűvel éltem egy háztartásban,
mégsem jutottam túl azokon a szavakon, amelyeket a gyerekek
használtak: méga moche (szuper ocsmány), un nul (senki/lúzer),
dégueulasse (undorító). Gimiben tanultam franciul négy évig, aztán
főiskolán két évet, de húsz év kihagyás után nagyon messze álltam
a folyékony beszédtől. Beiratkoztam egy intenzív kurzusra, amely
Toulouse egyik egyetemén, a L’Institute Catholique de Toulouse-on
volt. Itt írtam egy szintfelmérőt, és meglepetésemre Elementaire II.,
vagyis majdnem középfokú szinten volt a tudásom. És nem
mellesleg 480 eurót kértek el a kurzusért. Ce n’était pas donné. Nem
volt olcsó, szóval elő kellett szednem a kreativitásomat. Felmentem
a netre, és elkezdtem használni az iTunest. Miért nem találtam meg
korábban a podcastokat?
Katia and Kylie Mac podcastjai viccesek voltak, és ezzel a
franciatanulás sokkal szórakoztatóbbá vált, nem éreztem már
kötelező nyűgnek. Olyan kifejezéseket tanítottak, amelyeket nem
szoktak tanítani az iskolában, mint például az avec ma bite et mon
couteau, ami szóról szóra azt jelenti, hogy a farkammal és a
késemmel, de tulajdonképpen azt jelenti, hogy megteszek minden
tőlem telhetőt. Ami pontosan az volt, amit én tettem.
És mi volt a legjobb ebben az egészben? Hogy a netes
tananyagok nagy része ingyenes volt. És ráadásul senki sem
javította ki a ragozásomat.
Egyszer, amikor a távirányítót nyomkodtam, egy roppant örömteli
felfedezést tettem. Egy bizonyos gomb megnyomásával, lássatok
csodát, a videótárban lévő amerikai sorozatok és filmek eredeti
nyelven is elérhetővé váltak. A kedvenc színésznőim végre nem a
nyávogós francia nyelven beszéltek. Halleluja! Végre tényleg
élvezhettem a kedvenc műsoraimat.
Néha azért rám tört a honvágy, de megpróbáltam figyelni arra,
hogy ne idealizáljam túl az amerikai életemet. Nem bújtam többé
párnák mögé, hanem kimentem az utcára, és elfogadtam, hogy a
franciák megbámulják egymást az utcán, ugyanúgy, ahogy
megkövetelték a la politesse-t, vagyis az udvariasságot. Ez a francia
kultúra része. Arra is rájöttem, hogy a járókelők egyáltalán nem
akartak az autók közé lökni, azért mert látták rajtam, hogy külföldi
vagyok, hanem Franciaországban a járdák keskenyebbek, ezért az
emberek is közelebb mennek egymáshoz. A telefont is elkezdtem
felvenni. Nem vagyok benne biztos, hogy a telemarketinges értette,
amikor mondtam neki, hogy nekünk une ligne rouge-unk, vagyis
titkosított számunk van, ezért vegyen le minket a listáról. Talán
értette, talán nem. De kit érdekel?
Régebben az egérkehangom miatt nem mertem senkivel se
franciául beszélni a családon kívül, így Max rögbimérkőzésein kívül
semmilyen eseményen nem vettem részt. Ezen viszont változtattam,
és elkezdtem elsajátítani egy új, pozitív hozzáállást. Ha valakik
esetleg megmosolyogták a suta franciámat, együtt nevettem velük.
Adieu, egérkehang!
Miután üdvözöltem a többi szülőt, előkaptam a fotógépemet, és
egyik képet a másik után készítettem Maxról, aki szélső volt, és a
csapattársairól, aki piros-fekete mezben voltak. Csak akkor hagytam
abba a fotózást, ha megálltam tapsolni vagy lelkesen kiabálni.
Nagyon boldog voltam, ha sikerült lencsevégre kapnom a nagy
pillanatot, amikor Max un essai-t, vagyis gólt szerzett.
 Büszke rögbis mostohaanyukaként mutogattam a képeket
Maxnak, aki vigyorogva nézte őket. A féltékenység zöld szemű
szörnyetege bekebelezte Elvire-t. Szerette volna, ha róla is
készülnek sztárfotók, ezért legközelebb elhívott az iskolai
akrobatikus gimnasztika bemutatójára. Leültem a többi anyuka
mellé, kicsit csacsogtam velük, majd végignéztem a könnyű
gimnasztikai elemeket és akrobatikus piramisokat kombináló
műsorszámot.
Én őriztem a gyerekkorukat.
Ez az új felállás elgondolkoztatott. Lehet, hogy ideje lenne, hogy
én is gyereket vállaljak? Egy este Jean-Luc karjaiban feküdtem.
– Talán most már nem kellene olyan óvatosnak lennünk…
Beleegyezel? – suttogtam.
– Édesem, én azt akarom, amit te – válaszolta Jean-Luc.

Mindig csak egyenesen előre!

Miután kézhez kaptam az ideiglenes jogosítványomat, Jean-Luckel

kimentünk egy próbavezetésre, hogy felfrissítsem a memóriámat,
mivel több mint húsz éve nem vezettem manuális autót. Nagyjából
sikerült betennem sebességbe az ezüst Fordunkat, az egész olyan
volt, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. De a C-Maxunknak
elektromos fékje volt, úgyhogy nem nagyon tudtam vele játszani,
amikor hegymenetben egy másik autó szorosan mögöttem jött.
Jean-Luc oda se mert nézni, amikor egy kisebb kátyúkkal tarkított
úton haladva teljesen bepánikoltam. De nem álltam meg, próbáltam
a kuplunggal és a gázpedálokkal egyensúlyozni, miközben lélegzet-
visszafojtva igyekeztem az összes gödröt kikerülni.
Nemsokára kaptam e-mailen egy értesítőt, hogy átvehetem a
permis de conduire-omat, vagyis a jogosítványomat. Jean-Luc
felajánlotta, hogy elkísér a préfecture-ba. Megköszöntem, de nem
volt szükségem rá. Inkább egyedül mentem be Toulouse-ba busszal,
és szépen bonjour-ral köszöntem a buszvezetőnek, amikor
felszálltam, és merci, au ’voir-ral búcsúztam el, amikor leszálltam,
mint mindenki más.
A préfecture-ban a kedves és segítőkész hölgy, aki intézte az
ügyemet, kijött az irodájából, és mosolyogva átnyújtotta a
jogosítványomat, amit én egy merci, mille fois-val köszöntem meg.
A permis de conduire egy rózsaszínű, összehajtott lap volt, rajta a
mosoly nélküli fotómmal. Most már hivatalosan is vezethetek
Franciaországban. Pár nappal később én vittem Elvire-t ruhát
vásárolni, és nem az apja. Kezdődhet a kaland!
– Nem Portet-be akarok menni – közölte Elvire. – Az ottani
boltokat nem szeretem annyira. Nem mehetnénk a centre
commercial Blagnacba?
Ideges pillantást vetettem Jean-Lucre. A bevásárlóközpont, ahová
Elvire szeretett volna menni, harmincpercnyire volt tőlünk, az eredeti
terv szerinti boltok viszont csak tízpercnyire.
– Mennyire dombos az út odafelé?
– Nagyrészt az autópályán kell menni, szóval teljesen sík az út.
– Oké – mondtam Elvire-nek, aki boldogan mosolygott egészen
addig, amíg az apjával lefixáltuk, hogy mennyi pénzt költhetünk
ruhára.
Reggel kilenckor indultunk. Elvire bekapcsolta a rádiót, és
feltekerte hangosra. Én kikapcsoltam, azzal az indokkal, hogy
koncentrálnom kell.
– Bekapcsoljam a GPS-t? – kérdeztem. – Vagy tudod, hogy jutunk
el oda?
– Tudom – válaszolta.
Elvire mutogatta az irányokat. Droit. Gauche. Droit. Jobbra. Balra.
Jobbra.
– Tout droit – mondta, és én jobbra fordultam. – Non, tout droit –
utasított, és én megint jobbra fordultam. – Nooooo. Tout droit! Tout
droit!
– De hát jobbra megyünk! – mondtam, és leálltam egy parkolóban.
– Na, jól van.
Elvire előremutatott. Ekkor értettem meg, hogy a tout droit nem azt
jelenti, hogy minden kereszteződésnél jobbra kell menni, hanem
hogy egyenesen előre. Dühösen levettem a GPS-t a konzolról. Elvire
meg elővette az iPodját, és a fülébe dugta a fülhallgatókat. Még így
is kihallatszott a dübörgő basszus, mintha egy egész ménes
vágtázott volna mellettem. Pontosan olyan gyors volt az ütem, mint
az ideges szívverésem. A GPS keményen adta az utasításokat, mint
egy szigorú őrmester. De legalább értettem, amit mond.
– Tu conduis comme une grand-mère – mondta Elvire az
autópályán.
Igaza volt. Tényleg úgy vezettem, mint egy nagymama, legalább
hússzal a megengedett sebesség alatt mentem. Úgy láttam, hogy
néhány nagymama meg is előzött, jól meg is bámultak minket. De
legalább élve eljutottunk a bevásárlóközpontig.
Itt vált valóra a félelmem. A kinti parkolóban egyetlenegy hely sem
volt, ahová be tudtam volna állni. A fedett parkolóba egy
kacskaringós úton lehetett felmenni, ahol egy másik autó végig
mögöttem fog jönni.
– Merde, merde, merde – szitkozódtam magamban, és közben
erősen szorítottam a kormányt.
– Y’a un problème? – kérdezte Elvire, és kivette a fülhallgatót a
füléből.
– Oui. Oui – válaszoltam. Igen, volt egy kis gond. Ahogy
visszatartottam a lélegzetem, majd pánikszerűen levegőért
kapkodtam, megpróbáltam elmagyarázni, hogy attól félek, hogy
belemegyünk a mögöttünk lévő autóba. „Egyensúlyozz a kuplunggal
és a gázpedállal” mondogattam magamnak folyton, amíg felmentünk
a negyedik emeletre, ahol végre megpillantottam a szabad helyet
jelző táblákat. Izzadt és remegő kezekkel kormányoztam be az egyik
szabad helyre. Egy pár perc kellett, amíg teljesen megnyugodtam.
Ekkor elnevettem magam. Végre jut egy kis győzelem egy
magamfajta bevándorlónak is! Elvire úgy nézett rám, mintha
megbolondultam volna.
– On y va? – kérdezte.
 – Oui, on y va.
Most már mehetünk.
Elvire-rel vásárolni olyan volt, mint az anyámmal, ő is nagyon
nehezen döntött. Tudta, hogy mekkora összeget költhetünk el, és
bár sok dolog tetszett neki, csak akkor vett meg valamit, ha talált az
előzőnél egy sokkal jobbat. Öt üzletbe mentünk be, mindegyikbe
kétszer, és három óra után vettünk három pólót, egy inget és két
nadrágot. És még cipőt is kellett vennünk. Ugyanakkor nagyon
tetszett, hogy ennyire örül minden egyes darabnak és a
véleményemre is nagyon adott. Semmi nem fűzi szorosabbá a
mostohaanya-lánya kapcsolatot, mint egy közös shoppingolás.
Az Elvire-rel való jó kapcsolatomat ideje volt megünnepelni,
fontosnak tartottam, hogy minden alkalmat megünnepeljünk, akkor
is, ha nem nagy dologról volt szó. El is kezdtem tervezgetni az első
vacsorapartimat a rákövetkező napra, amelyet egy kis előkarácsonyi
összejövetelnek szántam, de ezúttal nem a tonhalas tésztás
casserole-t akartam elkészíteni.
Megkértem Jean-Lucöt, hogy hívja meg Christiant és Ghislaine-t,
akik a francia esküvőnkön voltak a tanúink. Meghívtuk még a
lányukat, Anne-t és a barátját, akit szintén Jean-Lucnek hívtak, és
majdnem két méter magas volt, így ő lett a Grand Jean-Luc.
Christiannek ragyogó kék szeme volt, sokat mosolygott, és Jean-
Luchöz hasonlóan az ő nevetése is fertőző volt. A feleségének,
Ghislaine-nek kedves, barátságos arca volt, rövid szőke haja és
divatos narancssárga keretes szemüvege. Mindketten a hatvanas
éveik elején járhattak. Legalább négyszer meghívtak már magukhoz
vacsorára, úgyhogy itt volt az ideje, hogy viszonozzuk a meghívást.
Az este természetesen az evésről szólt, francia módra, egyik
fogás a másikat követte. Apéró-val kezdtünk, ami valamilyen koktélt
és kisebb előételt jelentett, ezután következett az entrée, ami szintén
egy előétel, végül a plat principal, vagyis a főétel jött körettel.
Befejezésképp bien sûr sajtféléket és salátát ettünk, végül egy kis
desszertet, amit hál’ istennek Christian és Ghislaine hozott egy üveg
behűtött pezsgővel együtt.
Már elsajátítottam a francia gasztronómia csínját-bínját, a konyha
teljesen az én birodalmam volt, és hamarosan az egészet átjárta a
francia konyhák jellegzetes édes, sós, meleg és finom illata. Én
voltam a quiche és a crêpes koronázatlan királynője. Moules à la
marinière-t akár már csukott szemmel is meg tudtam csinálni. Egy
nap még flambírozni is fogok, ha leküzdöm azt a félelmemet, hogy
megpörkölöm a szemöldökömet és porig égetem a házat. Volt egy
kis félreértés a hentesnél, amikor tenderloin de porc-ot kértem. Azt
hittem, hogy az angol pork tenderloin-t elég, ha franciául ejtem ki,
ami egyébként elég gyakran működött. Ez alkalommal nem jött be.
Ha Franciaországban szűzpecsenyét akarunk venni, akkor filet
mignon-t kell kérni, amiről én azt hittem, hogy valamifajta steakhúst
jelent. De mindegy is. Mindennel felszerelkezve a konyha ördöge
voltam, vágtam, szeleteltem, kevertem és kavartam.
Elvire látta, hogy milyen sok dolgom van, és felajánlotta, hogy ő
lesz a sous-chef, segít elkészíteni a paradicsomos cukkinipitéket,
ami az egyik előétel volt, valamint segített megtisztítani a babot.
– Angolul kell beszélnünk – mondta. – Gyakorolni szeretnék. Egy
nap külföldre szeretnék majd költözni.
– És mi lesz az én franciámmal?
– Már sokkal jobban beszélsz.
– Tényleg?
Bólintott. Aztán elkezdett utánozni, ahogy franciául beszélek
chicagói és kaliforniai akcentussal.
– Nem is így beszélek – tiltakoztam nevetve.
– Dehogynem – mondta Elvire, majd az órájára pillantott. –
Mennem kell. Rendez-vous-m van a kozmetikusnál. És már így is
késésben vagyok.
Ez mind igaz volt. A francia nők nem borotválják a lábukat vagy a
karjukat. Vagy végleges szőrtelenítésre mennek el, vagy
gyantáztatják. És nagyon fiatalon kezdik. Aú, aú, aú! Már csak a
gondolattól fájdalmat éreztem. Össze is görnyedtem. Az összes ilyen
jellegű élményem idáig egy rémálom volt. Amikor először
gyantáztattam, a nő úgy tépte a bőrömet, hogy az egész
bikinivonalam véraláfutásos lett. Az első alkalommal, amikor
masszázson voltam, esküszöm, hogy a férfi masszőröm önkielégített
közben, fura torokhangokat is hallatott a végén. Amikor meg
arckezelésen voltam, a kozmetikus véletlenül kiszedte a
kontaktlencséimet. Mondhatjuk tehát, hogy nem vagyok a wellness-
szolgáltatások nagy szerelmese. De Elvire igazi kis francia csajszis
csaj volt. Előfordult, hogy ő adott nekem sminkelésben tanácsot.
Bonjour macskaszemek!
Az egész napot főzéssel töltöttem, valamint azzal, hogy
kivasaltam a terítőket és a szalvétákat, majd szépen megterítettem,
mivel tudtam, hogy ha Max és Elvire terítenek, összekeverik a
késeket és a villákat, és feldöntögetik a poharakat. A kertből
szedtem piros bogyókat és pár szál rozmaringot, amivel
kidíszítettem a tálakat.
Megérkeztek a vendégek. Jean-Luc kinyitott egy üveg pezsgőt, én
pedig behoztam az előételt. A vacsora első felvonása kitűnően
sikerült. Az entrée sült potimarron (egy gesztenyés ízvilágú
sütőtökfajta) leves volt, istenien sikerült, meleg, édes és borsos volt.
A pecsenye is omlós lett, igazi francia ízek domináltak a
fűszerezésben: fokhagymás, petrezselymes, tejszínes és csípős
mustáros volt. Elégedetten sóhajtottam. Igazi franciáknak
készítettem vacsorát. És idáig nagyon ízlett nekik. A villák és a
kések csörömpöltek a tányérokon. Vacsora közben a közelmúltban
tett látogatásomra terelődött a szó, pár hete ugyanis hálaadásra
hazarepültem az Államokba. Minden kérdésre tudtam felelni.
Otthonról hoztam egy dezodort, pankót, csípős szószt, Vigo márkájú
fekete babot, rizst, chilipelyhet, ezenkívül egy egész táskát
teleraktam egy edénykészlettel, amelyet emberi áron vásároltam és
fedő is volt hozzá. Azokat a dolgokat, amelyekhez érzelmileg
kötődtem, ezúttal otthon hagytam. Mindenre fel voltam készülve.
– C’était super-bon. Et c’était moi qui a fait la dinde – mondtam
végül.
A kijelentésemet hangos nevetés követte. Már megint mit
mondtam rosszul?
– Épp azt mondtad, hogy csináltál egy pulykát.
– De hát a faire ige azt jelenti, hogy csinálni vagy elkészíteni.
Akkor tehát megcsináltam a pulykát.
– Akkor úgy kell mondanod, hogy elkészítetted a pulykát. Hacsak
nem megszemélyesített pulykákkal volt dolgod. Glou, glou, glou –
mondta Jean-Luc viccesen a pulykák hangját utánozva, a kezével
pedig szárnycsapásokat imitálva.
Ahelyett, hogy zavaromban elvörösödtem volna és a szégyentől a
székembe süllyedtem volna, inkább tovább folytattam a viccet.
 – Először is, Amerikában a pulykák nem azt mondják, hogy glou,
glou, glou, hanem hogy gobble, gobble – javítottam ki Jean-Lucöt,
majd elmeséltem egy másik faux pas-t, vagyis nyelvi botlásomat,
amelyet akkor követtem el, amikor a gyerekek megkérdezték, hogy
mi lesz a vacsora, én pedig azt válaszoltam, hogy connard.
A connard a francia szlengben azt jelenti, hogy faszfej vagy seggfej.
Én pedig azt akartam mondani, hogy canard, vagyis kacsa. Mindenki
sírva nevetett ezen a történeten. A korábbi egérkehangom inkább
szórakoztató volt már, mint félelemtől elhaló.
– Qui veut du fromage? – kérdeztem. Ki kér még sajtot?
Mielőtt elmentek, Ghislaine oldalra húzott, és megköszönte a szép
estét. Majd elmondták, hogy nagyon örülnek, hogy Jean-Luc-öt és a
gyerekeket ilyen boldognak látják, és hogy családtag lettem.
– Nous te considérons comme notre propre fille – mondta és
megölelt.
Kitöröltem a könnyeket a szememből. Úgy tekintenek rám, mintha
a lányuk lennék? A szüleim messze voltak tőlem, így az az érzés,
hogy valakik befogadtak a családjukba, melegséggel töltötte el a
szívemet. Bárki, aki azt gondolja, hogy a franciák bunkók,
barátságtalanok, sznobok és nehezen lehet hozzájuk közel kerülni,
az nem élvezte egy délfrancia család vendégszeretetét.
Minél inkább elfogadtam a változást, és nem küzdöttem ellene,
annál inkább érezhettem a pozitív hatását az életemre.
Végre jó úton haladtam előre.

Elő a fagyönggyel és a magyallal!

A mi kis városunkban, Cugnaux-ban igazi karácsonyi hangulat
szokott lenni. Egyik nap, miután Maxot elvittük a rögbiedzésre, Jean-
Luckel egy hatalmas darut pillantottunk meg a város főterén. A daru
törzséből karok ágaztak, mintha polip lenne. Ezeken a karokon pedig
hét dobos lógott, akik úgy néztek ki, mint a Diótörő figurái, valamint
egy szuper hajlékony artista, aki fehér ruhát viselt és ide-oda
csavarta magát. A daru karjai ráadásul körbe-körbe forogtak, mint
egy körhinta, egy tökéletesen megtervezett táncként emelkedtek és
süllyedtek.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem Jean-Lucöt.
– Szerintem az esti ünnepi előadásra próbálnak – válaszolta.
– Jöjjünk el mi is megnézni – vetettem fel.
Aznap délután becsomagoltam az ajándékokat, és közben
karácsonyi dalokat hallgattam Bing Crosbytól, Nat King Cole-tól és
Dean Martintól. Közben izgatottan az órára néztem, hogy mikor lesz
már hat óra. Max végre hazajött az edzésről.
– On y va – mondta Jean-Luc.
– Igen, induljunk – ismételtem.
– Én nem megyek – mondta Elvire.
– Én sem – mondta Max is.
– Miért? – kérdeztem összeszorított szájjal. – Mi más dolgotok van
ma este?
– Ah, c’est nul – mondta Elvire. – Gyerekeknek való.
Abban a korban voltak, amikor minden béna volt. De engem ez
egyáltalán nem tántorított el. Ilyenkor a szülői szigor és fenyegetés
semmit nem ér.
– Nos, nekünk mindegy, de aki ma este velünk tart, az tartiflette-et
fog vacsorázni – mondtam. A tartiflette egy krumplis, hagymás,
szalonnás egytálétel volt, nyakon öntve egy kis olvasztott Reblochon
sajttal. A gyerekek egyik kedvence volt. – Aki pedig nem jön velünk
este, annak csak tonhalas tésztás casserole marad.
– Tartiflette? – kérdezte Max, és már húzta is a cipőjét.
– Oui – válaszoltam.
– Deux secondes – mondta Elvire. – Jövök én is.
Még legalább tíz percet vártunk Elvire-re, aztán három
háztömbnyit sétáltunk a városközpontig, ahol a műsor volt. Úgy tűnt,
az egész város eljött megnézni az előadást. Amit délután nem
láttam, az az volt, hogy a dobosok ruháján felvillanó fények is voltak,
a mozgással szinkronban. Az artista most egy hintán ült, és
hamarosan már szinte repült, lélegzetelállító mutatványokat
végrehajtva. Ez az ingyenes műsor versengett a Cirque du Soleil
előadásaival, úgy nézett ki, mintha egy élő Alexander Calder-szobor
lenne. Az előadók teljes összhangban mozogtak a daruval.
– Ez nagyon király volt – mondták lelkesen a gyerekek, amikor
elhaltak a dobok és az éneklés.
Néha csak ki kell nyitnunk a szívünket a karácsonyi csodákra.
Elhatároztam, hogy az idén nem olyan Charlie Brown-os
karácsonyfánk lesz, mint tavaly volt, amikor még csak látogatóba
jöttem. Tudtam, hogy Jean-Lucöt nagyon fárasztja az ünnepi
készülődés, de nem tudtam elviselni, hogy csak néhány gallyunk
legyen pár égősorral és színes girlandokkal. Különben is ez volt az
első karácsonyunk, amelyet házasként együtt ünnepeltünk.
Ebben az évben mindent beszereztünk, ami az igazi karácsonyi
hangulathoz kell, még fagyöngyöt is. Kiválasztottunk egy csodás
normandiai fenyőt, ami majdnem két méter magas volt, és még pár
szép égősort is vettünk hozzá. Feltettem az égőket a fenyőfa ágaira,
majd kibontottunk egy üveg bort, és betettünk egy kis komolyzenét.
A gyerekek nekiláttak a fenyőfa díszítésének. Én közben elővettem a
monogramokkal ellátott zöld-piros harisnyákat, amelyeket tavaly
kaptunk anyutól. Mivel nem volt kandallónk, ezért nem tudtam annak
a párkányára akasztani, úgyhogy az előszobai radiátorra
akasztgattam ki őket. Amikor Elvire és Max befejezték a munkát,
boldog mosollyal szemlélték a mesterművüket.
– C’est super-beau – lelkendezett Elvire.
– Alors – mondtam. – Nagyon szép, mais l’arbre manque de
quelque chose.
Valami hiányzott a fáról. Felszaladtam az emeletre, és előkotortam
egy zacskót, amelyben az esküvői dekorációnk részét képező
tengeri csillagok voltak. A legnagyobb tengeri csillagot a fenyőfa
tetejére illesztettem, majd elővettem egy kék, ezüst és piros színű
girlandot, amelyet úgy rendeztem el a karácsonyfa ágain, hogy a
francia zászló színsorrendjét kövessék. Messziről mégis úgy nézett
ki a fa a csillagokkal, mintha az amerikai zászló lenne.
 – Most már c’est parfait – mosolyogtam. Tökéletes.
A gyerekek már tudták, hogy az ajándékuk hátul vár rájuk a
kertben: két vadonatúj bicikli. Én egy viszonylag normális áron
kapható konyhai robotgépet választottam és egy padlizsánszínű
Emile Henry cocotte-ot (mázas vasedényt), amelyet anyu küldött el
nekünk a francia Amazonról. A gyerekek a téli szünet utolsó hetét a
nagyszülőknél töltötték, ezalatt mi egy kicsit felújítottuk a szobájukat.
Elvire egy New York-os óriásplakátot kapott a szobájába (ez volt
Elvire álomvárosa), Max pedig egy rögbiset. Új ágyneműt is kaptak,
és még egy pár dolgot, ami le volt árazva az IKEA-ban. De ezenkívül
még más meglepetések is vártak ránk.
Szenteste előtti este Provence-ba autóztunk chez Isabelle, négy
és fél óra volt oda az út. Előző este Jean-Luc szólt, hogy nyissuk ki
azokat a dobozokat, amelyek valamilyen megmagyarázhatatlan
módon kerültek a fa alá. Az autó csomagtartójába már úgysem
tudtuk volna betenni őket, hiszen az tele volt táskákkal és egyéb
dolgokkal. Vittünk nekik egy rekesz pezsgőt, ajándékokat Jean-Luc
testvéreinek, unokaöccseinek, de még Jean-Luc és a gyerekek
személyes holmijainak is helyet kellett találni.
– Ki kapja ezeket az ajándékokat? – kérdeztem.
– Te. És jobb lenne, ha most kibontanád őket, mert a kocsiba
úgyse férnek már be.
– De én már megkaptam az ajándékaimat – ellenkeztem. – És
tegnap már használtam is őket.
– Sam, a konyhai robotgép nem igazán a te ajándékod. Az a
konyhánké – azzal átadott két csomagot. – Ezt tőlem kapod.
Kibontottam az ajándékokat. Az egyikben egy hangszóró volt az
iPodomhoz (most már a konyhában is tudok zenét hallgatni, és
táncolni rá!), a másikban pedig egy üveg Mademoiselle Coco Chanel
parfüm. Jean-Luc nyakába ugrottam és megcsókoltam: merci.
– Donne-lui nos cadeaux – szólt most Elvire. Add oda neki a mi
ajándékunkat is.
– Ezt pedig Elvire-től és Maxtól kapod – azzal Jean-Luc átnyújtott
egy jó nehéz dobozt.
Egy padlizsánszínű, zománcozott, fodros szélű sütőforma volt
benne. Ami tökéletes párja volt a másik szögletes Emile Henry
edénynek, amit anyutól kaptam. Tudtam, hogy Jean-Luc választotta
ki ezt az ajándékot, de a gyerekek boldog tekintete, amikor látták,
hogy mennyire örülök az ajándéknak, mindent felülmúlt.
Megpusziltam őket, és kitöröltem a szememből a könnyeket.
– Merci! Merci! Je les aime beaucoup! – szóltam meghatottan. –
Nagyon tetszenek. Elkényeztettek – fordultam könnyes szemmel
Jean-Luchöz.
– Te is kényeztetsz minket – válaszolta. – Nagyon jó illat van a
konyhában.
– Te jó ég! – kiáltottam és felpattantam a kanapéról. – Megyek és
meg is nézem, hogy készen van-e.
– Attends! Várj még! Még nincs vége – húzott vissza Jean-Luc a
kanapéra. – Ezt a macskától kapod.
Mindannyian jót nevettünk ezen, azzal Jean-Luc átnyújtott egy
kisebb csomagot, amelyben egy csigaszervírozó készlet volt,
tálcákkal, csipeszekkel és kis villákkal. Most már értettem, hogy
miért akart Jean-Luc mindenáron fokhagymával, petrezselyemmel
és vajjal töltött mélyhűtött csigát venni a helyi Picard-ban.
– Ki kér előételt? – kérdeztem.
– On mange quoi ce soir? – kérdezte Max. – Mit eszünk ma este?
– Une casserole au thon. Tonhalas casserole-t – mondtam, Elvire
undorral a tekintetében nézett rám.
– Je te taquine. Csak vicceltem. On va manger du boeuf
bourguignon. – Burgundi marharagut fogunk enni. Julia Child híres
receptjét ötvöztem két másik interneten talált recepttel. Mit is
mondhatnék? Szerettem kísérletezni a konyhában.
Elvire elégedetten bólintott. Max megnyalta a szája szélét. Jean-
Luc pedig csak mosolygott. A szívem repdesett a boldogságtól. Ez a
kísérleti vacsora mindenkinek nagyon bejött.
– Ezt meg tudnám enni minden este – mondta Max.
Ez a recept telitalálat volt. Un essai, ahogy mondják a rögbiben.

Miután Franciaországba költöztem, még hónapokkal később is

feltűntek a különböző kulturális eltérések. Mint például az állandó
puszilkodás. A gyerekek puszit adtak más gyerekeknek. Férfiak a
férfiaknak, nők meg a nőknek. Mindenki mindenkinek puszit adott,
akkor is, ha üdvözölték egymást, és akkor is, ha elbúcsúztak.
Régiónként változott, hogy ki mennyi puszit ad a másiknak. Volt,
ahol csak kettőt, de volt, ahol akár hármat, sőt négyet is. Volt, aki
jobb oldalról kezdte, volt, aki balról. Jean-Luc azt mondta, hogy
maradjak mindig egy iránynál, nehogy aztán valami baleset
történjen, például, hogy valakit szájon csókolok. Annak is járt a faire
la bise, akivel épp akkor találkoztam először? Ha családtagról volt
szó, akkor mindenképpen. De a különböző bulikon, társasági
rendezvényeken, még Max rögbimeccsein is, mindenki adta les
bises-t, vagyis a puszikat, mindegy, hogy tízen voltunk vagy százan.
Ha vendégségbe mentünk, mindig meg kellett várni, hogy mindenki
megérkezzen, addig senki sem nyúlt hozzá sem az előételhez, sem
a koktélokhoz. Ez szigorúan interdit (tilos) volt. De a bise már
teljesen a szokásom lett, és ez elég sok kényelmetlen pillanatot
okozott nekem, amikor hazamentem az Államokba.
A furcsa puszilkodási szokásoktól eltekintve nagyon szerettem a
francia életformát. Szerettem a hosszú étkezéseket, az étel
szeretetét, a beszélgetéseket, különösen, ha családról vagy
gasztronómiáról volt szó. Azt is szerettem, hogy a férjem jól tud
főzni, méghozzá nagyon is jól, feltéve, ha beengedtem a konyhába.
Franciaországban az evés az élet egyik legfontosabb része. Jean-
Lucnek népes családja volt, így az étkezések mindig különleges
alkalmaknak számítottak. Szenteste Jean-Luc volt a vacsorafelelős,
az egyik specialitását, a langouste à l’armoricaine-t készítette, vagyis
a cognacban flambírozott tüskés homárfarkakat, majd ezt egy előre
elkészített fokhagymás, hagymás, petrezselymes
paradicsomszószban tálalta.
Mindenki, aki számított, Isabelle-nél és Richard-nál gyűlt össze.
Összesen tizennyolcan voltunk, Jean-Luc legfiatalabb húgával,
Muriellel és a férjével, Alainnel együtt. Mindkét húga gyönyörű volt a
hosszú, egyenes hajukkal és és meseszép mosolyukkal.
Mindannyiukban volt valami je ne sais quoi, valami
megmagyarázhatatlan báj. Isabelle ízlése a drága designer cuccok
felé húzott, mint amilyen Burberry, ezzel ellentétben Muriel inkább
egy vagány rocksztárhoz hasonlított. Divat ide vagy oda, az ünnepi
készülődésben mindenki kivette a részét, és mindenkinek megvolt a
feladata.
Isabelle terítette meg a közel öt méter hosszú asztalt, amelyet
csodálatosan feldíszített konfetticsillagokkal és azokkal az ezüstösen
csillogó mécsestartókkal, amelyeket tőlem kapott. Aztán Elvire-rel
együtt kirakták a tizenhárom desszertet. A francia hagyomány szerint
egyet Jézusnak készítenek el, tizenkettőt pedig az apostoloknak.
Az édességet december 27-ig elöl hagyják. A desszertek között van
több fajta aszalt és friss gyümölcs, különböző magvak és sütik,
például a calissons d’Aix, ami egy mandulamasszás, kandírozott
dinnyés kekszféleség, vagy a fougasse à l’huile d’olive, ami egy
olívaolajjal készült provence-i süteménykülönlegesség. Richard,
Isabelle barátja házi készítésű libamájat hozott fügekompóttal, amit
büszkén kínált körbe. Aztán egy másodperc alatt ügyesen kinyitotta
az osztrigákat: az volt a trükkje, hogy felvett egy kesztyűt, és a
késsel pattintotta fel őket. Muriel és a férje, Alain készítette az apéro-
t, amit rétegzett grapefruitból, rákból és édesköményből állt. Én
Jean-Luc segédje voltam, segítettem hagymát vágni és a
fokhagymákat vékony karikákra szelni. És mivel már úgyis éppen
benne voltam a szeletelésben, készítettem egy mignonette szószt az
osztrigához, ami vörösborecetből, hagymából és cukorból áll.
Az egész konyha a feje tetején állt, úgy nézett ki, mint egy forgalmas
Michelin-csillagos étterem konyhája, de itt mindenki nevetett.
Imádtam ezt! Az összes szakácsot is!
Isabelle-nek és Richard-nak volt egy elképesztően gyönyörű
Santons de Provence gyűjteménye. A kézzel festett apró
agyagfigurák a provence-i falusiakat ábrázolták. Az egész egy
másfél méter magas és három méter széles asztalra volt rátéve.
Isabelle-nek és Richard-nak legalább száz darab volt a
gyűjteményükben. A jelenet azt ábrázolta, ahogy a falusiak
meglátogatják Máriát, Józsefet és a kis Jézust (akit a hagyomány
szerint a családfő tesz bele a crèche-be, vagyis a bölcsőjébe
szenteste pontban éjfélkor). Miközben az apéro-t ettük, odaléptem,
és úgy tettem, mintha megcsodálnám a betlehemi jászolt.
– T’aimes nos santons? – lépett oda hozzám Richard. – Tetszenek
a szobrocskáink?
 – Oui – mondtam, és közben próbáltam leplezni a huncut
mosolyomat.
Beletelt egy kis időbe, amíg észrevette, hogy az egyik nagy kakas
éppen megtámadja a falusiak egy csoportját. Először csak kuncogni
kezdett, de aztán hangos nevetésben tört ki. A hasát fogta közben,
és potyogtak a könnyei. Öntött nekem még egy kis pezsgőt, majd az
egyik karjával szorosan magához húzott.
– Jean-Luc, ta femme est une vraie vilaine! – mondta. A feleséged
egy igazi boszorkány!
A vacsora kilenc órakor kezdődött, és három órán keresztül tartott.
Ennyi ideig ültünk az asztalnál. Aztán elharapódzott az őrület.
Franciaországban, vagy legalábbis ebben a családban, amikor az
óra elüti az éjfélt, mindenki feltépi a csomagolást az ajándékról, és
vadul elkezdi kibontani. Maxnak valaki egy rettenetes lófej maszkot
ajándékozott, amit rögtön fel is vett, abban rohangált, meg az új
pulóverében, a kezében az iPod Touch-csal, amit a szüleim küldtek
neki.
Jean-Luc azt mondta, hogy a karácsonyi ajándékok csak a
gyerekeknek valók, de láttam, hogy felcsillant a szeme, amikor
félrevontam, hogy átadjam neki Elvire-rel és Maxszel közös
ajándékomat: egy fekete kasmírpulóvert, zoknikat és egy üveg
Armani parfümöt. A gyerekek is beszálltak húsz euróval fejenként,
én pedig segítettem valakinek megtervezni egy honlapot, amiből lett
egy kis félretett pénzem.
Richard beletette a kis Jézust a crèche-be, Isabelle pedig
mindenkit az asztalhoz hívott, hogy megegyük a desszertet, mert a
francia karácsony semmit sem érne a bûche de Noël, vagyis a
fatörzstorta nélkül, ami egy csokikrémmel töltött piskótatekercs. A mi
családunk olyan nagy volt, hogy rögtön három fatörzstortánk is volt.
A desszert után elővették az Activityt, én is játszottam a
többiekkel. Szerencsére nagyon könnyű szavakat húztam: ouvre-
boite (konzervnyitó) tendon d’achille (Achilles-ín). De Jean-Lucnek
nem volt szerencséje. Ott állt előttünk, karját kinyújtotta a mellkasa
elé, majd a feje fölé emelte magasra. Majd megint oldalra emelte, és
közben szigorú arcot vágott, végül az ujjait mozgatva, ide-oda
hullámzott a karjaival. Isabelle és Muriel nevetésben törtek ki. Laura
és én összegörnyedve gurultunk a röhögéstől. Valaki közbeszólt: –
Lejárt az időd!
Senki nem jött rá, hogy Jean-Luc egy fa volt, egy fa, amely ide-
oda hajladozik a szélben. És később arra se jött rá senki, hogy ő
Mona Lisa, pedig mutatta a keretet, végül megtámasztotta az állát,
és közben egy nagyon furcsa, halvány mosollyal rebegtette a
szempilláit. Rég nem nevettem ilyen jót. Hajnali fél négykor nevetve
és boldogan mindenki ágyba bújt.
Eltelt egy kis idő, és meg kellett érte küzdenem, de lassan úgy
éreztem, hogy kezdek otthonosan mozogni Franciaországban.

Karácsony első napján meglátogattuk Jean-Luc szüleit, Marcelle-t

és Andrét, mielőtt a gyerekeket elvittük volna az anyai
nagymamához. Michel, Jean-Luc öccse, ajtót nyitott nekünk,
köszönt, boldog karácsonyt kívánt, aztán gyorsan ott is hagyott
minket. Jean-Luckel jól megvoltak, de Michel nem volt éppen az a
szociális fajta, különösen a többi családtaghoz képest. Jean-Luc
igazi Marseillais volt, vagyis kifejezetten bőbeszédű. Néha, ha Jean-
Lucre rájön a beszélhetnék, szóhoz se lehet jutni mellette. Elvire,
Max és én kézfeltartással próbáljuk jelezni, hogy mondanánk már
valamit, aztán ha ez sem működik, akkor a legjobb, ha az ember
elalvást tettet. De igaziból mindannyian imádtuk ezt a tulajdonságát.
Ha bármilyen téma jött fel, ő szenvedélyesen fejezte ki a gondolatait
és a véleményét. Michel? Ő az a magának való, csendes típus volt,
aki jobb szeretett visszahúzódni a szobájába.
Jean-Luc apja, André egy kedves, ősz hajú ember volt, meleg
barna szemei voltak, és folyton pajkosan mosolygott. Jól öltözött
volt, de semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy rettenetesen
kimerült. Miután megláttuk Jean-Luc anyját, rögtön tudtuk, hogy mi
ennek az oka. Nem gondoltuk, hogy Marcelle ilyen rossz állapotban
van. Tolószékben ült, nem tudott már mozogni, az egész teste fel
volt dagadva. A szobájában egy rendes kórházi ágy állt. Ettől
függetlenül nagyon megörült nekünk, tapsolt a boldogságtól, és
rögtön magához hívott minket, hogy menjünk puszit adni. Sajnos,
már nagyon össze volt zavarodva, és Jean-Lucöt folyton az öccse
nevén szólította. Jean-Luc aggódó pillantással méregette.
Marcelle és André nem tudtak eljönni a kaliforniai esküvőnkre,
ezért csináltattam nekik egy fotóalbumot, amelyet szépen teleraktam
a családról készült fotókkal. Átadtam neki, hátha kicsit jobb lesz a
kedve. Egy darabig mosolyogva nézegette a képeket, aztán letette,
majd visszakérte a farkasokról szóló könyvét. Jean-Luc kiment a
konyhába, hogy hozzon egy kis innivalót.
– Ne vedd magadra – suttogta a fülembe. – Ahogy öregszik az
ember, úgy egyre inkább olyan lesz megint, mint egy gyerek.
Nyeltem egyet. Tudtam, hogy nagyon nehéz lehetett Jean-Luc-nek
így látnia az anyját.
André átadta a gyerekeknek a karácsonyi csekkjeiket, majd
leültünk a kanapéra, üdítőt és kólát ittunk. André magához vette a
fotóalbumot, és végignézte az egészet.
– Nagyon szerettem volna ott lenni – sóhajtotta, majd a feleségére
pillantott. – De napról napra egyre rosszabbul van.
Ebben a pillanatban Marcelle bejelentette, hogy nem érzi jól magát
és pihenésre van szüksége. A gyerekeknek elkerekedett a szeme.
André összekulcsolta a kezeit.
– Segítenem kell neki – mondta, és látszott rajta, hogy szörnyen
szégyelli magát.
– Papa – mondta Jean-Luc – még eljövünk hozzátok, mielőtt
visszamegyünk Toulouse-ba.
– Gyertek! – mondta André, miközben kikísért minket az ajtóig. –
És nagyon sajnálom.
– Nem kell semmi miatt bocsánatot kérned – mondta Jean-Luc, és
megpuszilta az apját.
Ezután elindultunk Meméhez, hogy kitegyük ott a gyerekeket.
Útközben Jean-Luc dühösen szorította a kormányt, és morgolódott.
– Be kéne tennie egy idősek otthonába, mert így mindketten
rámennek a dologra. Nem tudja már otthon ellátni.
Megszorítottam a kezét, és a visszapillantó tükörben Elvire-re és
Maxra néztem. Bizonyos kérdéseket nem a gyerekek előtt kellene
megvitatnunk.
 Jean-Luc nem csinált lelkiismereti kérdést abból, hogy a gyerekek
előtt beszéljen kényes témákról. Úgy gondolta, hogy nem élhetnek
úgy, hogy a homokba dugják a fejüket, meg kell tapasztalniuk az élet
dolgait, aztán majd eldöntik, hogy mit gondolnak a dologról.
Bizonyos fokig egyetértettem vele. Másrészről úgy gondoltam, hogy
a gyerekeknek nem kellene még ezekkel a dolgokkal foglalkozniuk.
Elvire így is elég paranoiás volt, miután az anyja rákban halt meg.
– Ha hazaértünk, felhívom Ghislaine-t – mondta Jean-Luc.
Ghislaine egy toulouse-i idősek otthonának volt a vezetője.
A francia törvények szabályozták, hogy a családtagoknak maguknak
kell gondoskodniuk az idősek ellátásáról, de az emberek nagy része
amúgy sem nagyon bízott az öregek otthonában, az idősek pedig
szerettek volna minél tovább függetlenek maradni. De a
rezsiköltségek évről évre növekedtek, így egyre nehezebb volt
elvállalni az idősödő szülők otthoni ápolását. Új segélyeket és
pénzügyi programokat vezettek be a probléma megoldására. Egy
szeretetotthon havi díja körülbelül kétezer-kétszáz euró volt, egy
átlag nyugdíj pedig ezerkétszáz euró, ami azt jelentette, hogy az
ezereurós különbözetet a családtagoknak kell állniuk.
Az otthonokban állandó orvosi ügyelet volt, nővérszolgálattal,
gyógyszerekkel, és természetesen az összes étkezést is
biztosították.
– Jó ötlet – mondtam. – Nagyon sajnálom. Ez nagyon nehéz lehet
neked.
– Ilyen az élet – válaszolta egy szomorkás mosollyal. – Nem csak
jó dolgok történnek velünk.
Szerencsére a karácsonyi időszak egy újabb kellemes
meglepetést hozott. A gyerekek anyai nagybátyjának a felesége,
Cristina bejelölt ismerősnek a Facebookon. Egy kedves üzenetet is
írt, hogy Meme azt vette észre, a gyerekek egészen másképp
viselkednek, és nagyon boldog, hogy a gyerekek életének részese
lettem.

10
 Bekaptam a francia legyet

Jean-Luckel egy romantikus vacsorát terveztünk szilveszterre,

amelyet sajnos le kellett mondanunk. December 31-én reggel
szörnyű hányingerre ébredtem. Mélyeket lélegezve futottam a
fürdőszobába. Aztán görcsölve másztam vissza az ágyamba, sokkal
jobban fájt a hasam, mint egyébként szokott. A mellem és a
mellbimbóm már az érintéstől is fájtak. Jean-Luc korán reggel elment
néhány papírért az irodába. Felhívtam a mobilját.
– Szia, édesem – vette fel a telefont. – Mindjárt indulok is haza.
Először rosszul néztem meg az e-maileket, több mint négyszáz
olvasatlan levelem van.
– Öt napja késik a menstruációm… azt hiszem, terhes vagyok –
fakadtam ki.
– Ah bon? – kérdezte meglepetten. – Vegyek hazafele egy
tesztet?
– Nem. Elmegyek most rögtön a gyógyszertárba. Hogy hívják
franciául?
– Un test de grossesse.
Habár ez volt az első terhességem, tudtam, hogy a teszt akkor
adja a legmegbízhatóbb eredményt, ha a nap első vizeletét
használom. Rettenetesen kellett pisilnem, de hősiesen tartottam,
elballagtam a háromtömbnyire lévő gyógyszertárba, majd vissza.
Alig tudtam már tartani, egyik lábamról a másikra ugráltam a vécé
felé vezető úton, azt hittem, felrobban a hólyagom. Letéptem a
csomagolást, átfutottam a használati utasítást, leszedtem a teszt
kupakját, és gyorsan a vécére ültem. Aztán meredten bámultam a
tesztablakot. Az eredménynek öt percen belül világosan kellett
látszania.
Két rózsaszín csík jelent meg nem kevesebb, mint tíz másodperc
múlva.
Két élénk rózsaszín csík.
 Semmi kétség nem volt a teszt eredményét illetőleg.
Ledermedtem. És meg is lepődtem.
A barátaim folyton arról kérdezgettek, hogy mikor lesz már végre
gyerekem, miután horrortörténeteket adtak elő a szülésről. Meg
arról, hogy a mellbimbó hatalmas lesz és bebarnul, a vége meg
megvastagszik, mint a kisujjam, és lógni is fog ráadásul.
– Nos, ez nálam nem lehet gond, mivel befelé forduló mellbimbóim
vannak – árultam el a legféltettebb titkomat, amit a csak a legjobb
barátaim tudtak rólam.
– Majd kijönnek – mondták. – És állandóan fel leszel puffadva, és
bizony pont a legkényelmetlenebb helyzetekben fog kijönni, például
jógaórán a lefelé néző kutyapózban.
A barátaim ezután tovább folytatták a csacsogást. A felszedett
kilókról és a reggeli rosszullétekről én is tudtam, hogy léteznek. De
zöld folyásról és inkontinencia-problémákról még sosem hallottam.
És most ráadásul egyik barátom sem élt itt, mindegyikük az
Államokban volt, túl messze, hogy biztonságot adjanak. Tudtam,
hogy a testi változásokat még fel tudom dolgozni. De a szüleim több
ezer kilométerre éltek, anyu nem tudott volna segíteni, ha
szükségem lenne rá. Még Jean-Luc testvérei sem a közelben laktak.
Arról nem is beszélve, hogy nem is vagyok egy mai csirke,
negyvenegy évesen. Mi van, ha a babának valami születési
rendellenessége van?
Remegett a teszt a kezemben. A vécén ülve legalább tíz percig
csak bámultam a tesztet, aztán teljesen izgatott lettem. A szívem
egyre hevesebben vert. Hogy fog kinézni a gyerekünk? Neki is olyan
szép szája lesz, mint az apjának? Vagy az én szememet örökli
majd? Nadrágot húztam, elővettem a mobilomat, és felhívtam Jean-
Lucöt.
– Nos, hát megint apuka leszel.
– Biztos vagy benne?
– Kilencvenkilenc egész kilenc százalékig biztos – mondtam a
tesztre pillantva.
– Ez remek hír – mondta. – De amíg nem mész el egy orvoshoz,
addig ne nagyon éld bele magad.
A reakciója nem lepett meg. Egy kutatónak mindig kézzelfogható
bizonyítékok kellenek. Anyu ezzel ellentétben olyan hangosat sikított
örömében a telefonba, hogy Kaliforniától egészen Toulouse-ig
elhallatszott. A rákövetkező hétfőn viszont, amikor az első orvosi
vizsgálatra mentünk, nagyon meglepődtem, hogy Jean-Luc egy
rosszul megvilágított, félreeső utcában állt meg.
– Ez lenne az?
– Franciaországban nagyon sok orvos a saját lakásában praktizál
– mondta Jean-Luc, miközben az egyik fehérre festett, barna
spalettás házra mutatott.
– De hát…
Nem volt de.
Mielőtt észbe kaptam volna, már nyitottuk is a kaput, és egy
zsemleszínű labradorkölyök rohant elénk, körbeugrált minket.
Ráugrott a farmeromra, teljesen összekoszolt a sáros mancsával.
– Remélem, nem ő a doki – próbáltam viccelődni, hogy egy kicsit
megnyugtassam a feszült idegeimet.
– Nagyon vicces, Sam – mondta Jean-Luc. – Ne aggódj.
Kikerültük a kutyust, és beléptünk a salle d’attente-be, vagyis a
váróterembe. A váró ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik váróterem,
amihez már hozzá voltam szokva, itt is egyéves újságok voltak az
újságtartóban. Szerencsére rajtunk kívül senki nem volt itt, nem
kellett sokat várnunk. Egy hatvan év körüli, ősz hajú, fekete, hosszú
inget viselő nő lépett oda hozzánk, és hanyagul bemutatkozott, majd
betessékelt az irodájába. Jean-Luc segített a tolmácsolással, de
egyébként minden normálisan, a megszokott módon zajlott egészen
addig, amíg az orvos megkért, hogy vetkőzzek le, majd üljek fel a
vizsgálószékre. Körbenéztem, nincs-e valahol egy kórházi köpeny,
de eredménytelenül. A doktornő elfordult, de nem ment ki a
vizsgálóból.
Bugyi nélkül, reménykedve, hogy mindent érteni fogok,
felpattantam a vizsgálószékre. Közben megfogadtam magamban,
hogy egy másik orvost keresek, valakit, aki legalább három szót tud
angolul és aki a nyúlkálásával nem rémiszt halálra. Aztán a doktornő
elmesélte, hogy Franciaországban a nők egy bizonyos
gátizomfejlesztő oktatáson vesznek részt a szülés után, amely során
a női hüvelyt egy elektromos bottal kezelik, így erősítve a medence
és a hüvely izomzatát. Így nem alakul ki inkontinencia, és
nemsokára a szexuális életet is újra lehet kezdeni (ez nagyon
francia). Ezt a tizenöt vagy több kezelést fizeti a biztosítónk. Miután
ezt elmondta, adott két beutalót, egyet vérvételre, egy másikat pedig
az ultrahangra.
– Szeretnék egy másik dokit – mondtam Jean-Lucnek hazafelé. –
Ennek a nőnek nem volt különösebben jó modora.
– Az orvosok Franciaországban nagyon komolyak – védekezett
Jean-Luc.
Pár nappal később a vérvétel eredménye is megerősítette a
terhességet, valamint az ultrahang képernyőjén megjelenő aprócska
élet is egyértelmű volt. A mért adatok alapján a hatodik hétben
voltam, és bien enceinte, vagyis idáig zavartalan terhességként
tartottak nyilván. Két kicsit elmosódott ultrahangos kép volt a
kezemben bizonyítéknak. Felhívtam anyut.
– Hallottam ma a szívhangját.
Anyu nem tudta magát türtőztetni. Elkezdődött a kisbaba körüli
tervezgetés. Anya tízpercenként átküldött valamilyen bútor- vagy
játékötletet. Szitakötős és pillangós, ha lány lesz, dzsungeles, ha fiú.
– Ne mondd el még senkinek, anyu. Még túl korai.
– Nem fogom. De annyira izgulok. Végre nagymama leszek!
Az izgalma annyira nyilvánvaló volt, hogy szinte éreztem
bizseregni a telefonban. A sorsom meg lett pecsételve. Anyu
úgysem tud magában tartani egy ilyen jellegű dolgot. Beletörődve a
sorsomba, még két embert hívtam fel, amikor letettem a telefont.
Jessicát és Tracey-t, a két beszélgetés meglepően hasonló volt.
– Van egy hírem.
– Terhes vagy.
– Igen.
Sikítás.
– Hogy történt?
– Ezt most komolyan kérdezed? – döbbentem le.
– Úgy értem, mikor történt?
– Dátum szerint körülbelül akkor, amikor visszajöttem
Kaliforniából. Hálaadás után.
Úgy tűnik, hogy a másik hiányát nem csak a szívünk érzi meg, de
sokat segít a gyermekáldásban is.
 Minden nap egyre izgalmasabb lett. Alig vártam, hogy a
gyerekeknek is elmondhassuk a „Babszem Jankó vagy Janka” hírt,
de vissza kellett fognom magam, egészen addig, amíg nem válik
teljesen biztossá a dolog. Csak reménykedtem, hogy jól fogják
fogadni.
A családi beszélgetések zöme a vacsoraasztalnál zajlott.
Mindenről beszélhettünk itt, beleértve a szexet és Jean-Luc
fizetését. Erről a két témáról az apámmal sohasem beszéltem. Nem
tudom, hogy ez Franciaországban mindenhol így volt-e, vagy csak a
mi családunkban. Egy este raclette-ezés közben (a raclette olyan,
mint egy grill, ezen lehet megolvasztani a sajtot, majd az olvasztott
sajtot különféle zöldségekre, krumplira öntik, és friss salátával
fogyasztják). Elvire egyszer csak megszólalt:
– Megjött a menzeszem.
Ledöbbentem. De még jobban meglepődtem, amikor Max szólalt
meg először.
– Ah, bon? A barátaid közül neked jött meg először?
Jean-Luc a feje fölé emelte a kezeit, a megadás jeléül.
– Sam, segítened kell neki.
– Hát igen, én is nő vagyok, szóval én is szoktam – mondtam
mosolyogva. – Félicitations, Elvire! Többé már nem vagy kislány.
Egy kis nő vált belőled. Szóval, a tampon…
Max elfintorodott. Jean-Luc arcán pánik jelent meg. Úgy tűnik,
bizonyos témák mégis tabunak számítottak vacsora közben.
Megértettem a célzást.
– Rendben. Desszert után felmegyünk Elvire-rel egy kicsit
beszélgetni.
Elvire megkönnyebbülten elmosolyodott.
Mindez január 6-án történt. Ezen a napon egy különleges desszert
kerül terítékre, a galette des rois, ami egy fleur d’oranger, vagyis
narancsvirág-esszenciával készített briósféleség. Ezen napon van a
vízkereszt ünnepe is, amikor a kis Jézust bemutatták a három
napkeleti bölcsnek. Régen a süteményt annyi részre vágták, ahány
vendég a házhoz jött aznap, és még egy szeletet. Ezt a szeletet úgy
hívták, hogy part du pauvre, vagyis a szegény ember szelete, és
általában egy szükségben élő embernek adták oda. A tizennyolcadik
századtól kezdve egy Máriát ábrázoló porcelánfigurát, vagyis a fève-
et rejtette bele ebbe a szeletbe. Miután az egész világ
elüzletiesedett, ma már inkább olyan rajzfilmfigurák kerülnek a
sütibe, mint a minyonok, Tapsi Hapsi vagy a Les Lapins Crétins. Aki
megtalálta a fève-et a sütijében, az arra a napra királlyá vagy
királynővé lett koronázva. A helyi pékségekben lehetett kapni
papírkoronát, ez a hagyomány XIV. Lajos uralkodása alatt kezdődött.
Az én Jean-Lucöm nem volt egy vallásos ember, de hitt a francia
hagyományokban, és szigorú tudott lenni, ha hagyományőrzésről
volt szó. Vallástól és hittől függetlenül ezek a szokások minden
francia családban fontosak voltak, hiszen ezekkel együtt nőttek fel.
A hagyományok nem csak összetartották a családokat, de értéket
állítottak, biztonságérzetet és a valahová való tartozás érzését
erősítették. Okot adtak az ünneplésre, és arra, hogy közösen
ünnepeljük meg mindazt, ami fontos az életben. A hagyományokkal
együtt kellemes emlékekkel gazdagodhattunk, tükörképet kapva
magunkról. Max beledugta az ujját a sütijébe. Elvire is. Jean-Luc
megvonta a vállát.
A fève-Minnie Mouse az én szeletemben volt. A gyerekek
éljeneztek, Jean-Luc pedig a fejemre tette a koronát. Én voltam a
királynő egy napra. Ezt jó jelnek véltem, főleg hogy terhes voltam.
Mindennek így kellett történnie. Szeretet vett körbe, és ez az este
örökre megmaradt az emlékezetemben.

A kezdeti félelmek után a terhességem egyre több örömet okozott.

Amikor éppen nem a konyhai teendőimet láttam el, jó barátomhoz,
az internethez fordultam, hogy mindent elolvassak, amit tudnom
kellett terhesség témában a TheBump.com-ról. Nyolchetesen a
magzat málna vagy bab nagyságúra nőtt. Jean-Luc el is nevezte a
bennem növekvő kis életet Babszem Jankónak. Mindent elolvastam
erről az oldalról, hogy mindennel tökéletesen képben legyek. Bellát,
a cicánkat inkább nem vettem most ölbe, főleg azóta, amióta Max
lábáról véletlenül azt hitte, hogy fatörzs, és jól megkarmolta. Állítólag
a legtöbb francia nő immunis a toxoplazmózisra, ami egy parazita
által terjesztett fertőzés, és a macskák ürülékében található meg.
Nálam nagyobb volt a rizikó, hogy elkaphatom. Az orvos beutalót
adott, és havonta kellett vérvételre járnom. Meghámoztam a
paradicsomot, kevesebb kávét ittam, és figyeltem arra, hogy mindig
jól átfőtt húst egyek. Mindent úgy csináltam, ahogy a nagykönyvben
le van írva.
Éppen ezt az oldalt olvasgattam, amikor Max bejött a szobámba.
Gyorsan bezártam a böngészőt, és megnyitottam egy e-mailt,
amikor a vállamat megveregette. Max újabban odavolt az amerikai
sportokért, most is baseballütő és kesztyű volt nála, amit aputól
kapott, amikor Kaliforniában voltunk. Jean-Luc és apu elvitték, hogy
megnézze az Angels mérkőzését.
– Lejössz velem baseballozni? Dans le parc?
– Később, Maxou – válaszoltam a gépemre mutatva. Az ou
végződéssel Max neve sokkal kedvesebbnek hangzott.
– S’il te plaît? – kérlelt Max könyörgő szemekkel. Légy szíves.
Harry Chapin Cat’s in the Cradle számának a szövege jutott az
eszembe. Éppen amikor a refrénnél tartottam a fejemben, Max
arcáról lehervadt a mosoly, és kiábrándultan, lehajtott fejjel
visszavonult a szobájába. Végem volt. Jean-Luc nagyon sokat
dolgozott, így nekem kellett a labdát dobálni. Megfogadtam, hogy
majd kisebbeket dobok, hogy ne fárasszam nagyon ki magam. De
azért megnéztem a Babybump.com-ot, hogy a könnyű testmozgás
megengedett-e a terhesség ideje alatt. Az volt.
– D’accord Max – mondtam Max ajtaján kopogtatva. – On y va.
Rendben, mehetünk.
Aznap este mindannyian tévét néztünk a nappaliban, kivéve
Elvire, aki a szobájában videózott a gépén. Max átkúszott Jean-Luc
mellől az én oldalamra, és a vállamra hajtotta a fejét.
– Merci pour aujourd’hui – mondta. – Köszönöm a mai napot.
 11

Online barátkeresés

Négyéves koromban, amikor copfba fogott hajjal, az anyu által varrt

virágos ruhácskámban tündököltem, anyu levitt a chicagói Lincoln
Parki Állatkerttel szemben lévő játszótérre. Ő leült egy padra, és
újságot olvasott, engem meg elküldött a többi gyerekkel játszani.
Eleinte csak álldogáltam bárgyú mosollyal az arcomon, és néztem a
gyerekeket, ahogy rohangálnak, rúgják a cipőjükkel a homokot, és
vidáman fel-le ugrálnak a körhintára. Egészen addig nem mentem
oda hozzájuk, amíg valaki nem szólt hozzám: „Hé, te!” Volt, amikor
odahívtak magukhoz, de volt, amikor nem.
Most, hogy egy idegen országban éltem, barátokra kiéhezve, nem
ülhettem otthon arra várva, hogy majd rám találnak a barátok. Ha
tényleg boldog akartam lenni Franciaországban, és nem akartam
tovább kínozni a családomat olyan témákkal, amelyek egyáltalán
nem érdekelték őket, mint például a romantikus sorozatok, vagy az
államon lévő szőrszálak, amelyeket folyton ki kellett tépnem, muszáj
volt barátnőket találnom. És őszintén szólva az is nagyon idegesített,
hogy valahányszor kinyitottam a számat, mindig akadt valaki, aki
kijavította a franciámat.
– Ez csak javadat szolgálja – mondta Jean-Luc, amikor kijavította
a kiejtésemet.
Hosszú távon igen. De ha teljesen bekattanok, az nem lenne jó
senkinek. Úgy éreztem, kell egy kis szünetet tartanom a sok ragozás
mellett. Megnyitottam egy közösségi oldalt Franciaországba települt
külföldieknek, és itt egy egész részleg volt a toulouse-i régióból.
Gyorsan írtam magamról egy bemutatkozást. Pár órával később
választ is kaptam.
Szia Samantha,
 Monique vagyok, és nemrég költöztem Toulouse-ba (eredetileg L.
A.-ból jöttem, de előtte Párizsban éltünk nyolc évig).
A városközpontban lakunk, és nem ismerek itt egy teremtett lelket
sem. A férjem francia, van egy tíz hónapos kislányunk. Itthonról
dolgozom, szóval szinte alig találkozom emberekkel. Ha egyszer
ráérsz délután, nincs kedved átjönni egy kávéra? Köszi, és várom a
válaszodat. Üdv, Monique
Micsoda kellemes meglepetés! Egy lány L. A.-ből! Akinek ráadásul
szintén francia férje van! Rögtön visszaírtam neki, egymás után
váltottunk pár e-mailt, amiben megbeszéltük, hogy találkozunk.
Kicsivel ezután egy másik kanadai lány, Oksana is írt nekem. Ő is
ismerte Monique-ot. És neki is francia pasija volt. Úgy tűnt, hogy
hamarosan több barátnőt is fogok szerezni, akik hasonló háttérrel és
érdeklődéssel rendelkeznek. Le voltam nyűgözve. Írt valami ijesztő
pasi is, aki el akart hívni, hogy igyunk együtt egy italt, és csevegjünk
egyet a „kultúráról”. Gyorsan töröltem is az e-mailjeit.
Már február eleje volt, amikor először találkoztam Monique-kal, a
kaliforniai honfitársammal Toulouse-ban. Oksana, a kanadai
szomszéd is eljött egy kicsit később. Mivel Monique a centre ville-
ben lakott, ő választotta ki a helyet, ahol találkoztunk. Úgy egyeztünk
meg, hogy pontban fél egykor a Midica előtt fogunk találkozni, ez
egy konyhafelszereléseket árusító bolt volt, közvetlenül az Esquirol
pályaudvar mellett. Én is rajongtam a konyhai cuccokért, szóval
ismertem a Midicát.
Monique, Oksana és én előre megírtuk egymásnak, hogyan
nézünk ki, és milyen ruha lesz rajtunk. Toulouse-ban a legtöbb
nőnek egyenes barna haja van, de néha látni (ijesztő) lilára vagy
rikító vörösre festett hajkoronákat is, de csak a les femmes d’un
certain âges, vagyis egy bizonyos korú nők közt. Biztos könnyű lesz
kiszúrni az észak-amerikai barátnőimet.
Ajtótól ajtóig mindössze huszonöt perc volt eljutni otthonról a
centre ville-be, busszal és metróval. A buszút rémes volt. Erősen
kapaszkodtam az előttem lévő ülésben, amikor a sofőr kicsit levágta
a körforgalmakat. Egy petite blonde járkált a Midica előtt, mint egy
kalitkába zárt ideges madárka. Óvatosan megközelítettem, hátha
nem repül el.
– Oksana?
 – Samantha? – kérdezte, miután ránézett a barna csizmámra.
– C’est moi.
Átölelt, és aztán következett a faire la bise, vagyis puszit adtunk
egymásnak.
– Úgy örülök, hogy megismertelek. Nem is tudod, milyen régóta
élek itt Franciaországban barátok nélkül. Már az őrületbe kergettem
Philippe-et.
– Mióta élsz itt?
– Két éve.
Én ettől az öt hónaptól már teljesen kikészültem, hogyan bírt ki két
évet? Rögtön meg is válaszolta a ki nem mondott kérdésemet.
– Amikor ideköltöztem, találkoztam egy pár emberrel a netről –
mondta Oksana. – De folyton csak panaszkodtak Franciaországról,
és állandóan azt mondogatták, hogy utálnak itt élni. Én viszont meg
akartam szeretni itt az életet, ezért nem akartam magamat negatív
energiákkal körülvenni. Úgyhogy inkább vártam egy kicsit, amíg újra
elkezdek találkozgatni emberekkel. Te szeretsz itt élni?
– Eltartott egy ideig, amíg megszoktam a dolgot, de most már
boldog vagyok itt.
– Hál’ istennek. De tudom, mire gondolsz. Eleinte nagyon
nyomasztó a dolog.
Oksana rengeteget beszélt, vékony, dallamos hangja volt. Olyan
százhatvan centiméter magas lehetett, vállig érő szőke haja volt,
nagy szeme és széles mosolya. Tetszett a melegség, amit árasztott,
de valami nem volt világos. Az akcentusa egyáltalán nem volt
kanadai. Valamilyen másféle akcentust véltem kihallani. A neve
alapján oroszra gyanakodtam… lehet, hogy Jean-Luc
exfeleségének, Natashának a kéme volt? Valamiért nem hagyott
nyugodni ez a feltevés.
A válás óta Natasha nem kereste sem Jean-Lucöt, sem a
gyerekeket. De én tudtam, hogy valahol még a közelben van.
A blogomra feltöltöttem egy StatCounter nevű programot, ami
kilistázta azokat a városokat és falukat, ahonnan megnyitották a
blogomat. A program még azt is megmutatta, hogy melyik
bejegyzéseimet olvasták el, mennyi időt töltöttek el a honlapomon,
és mit töltöttek le. A program segítségével megtudtam, hogy
Natasha órákat töltött a blogom nézegetésével. De nem csak
Natashának voltak Mata Hari-képességei. Egy kis kutakodás után a
Google-ön megtaláltam, hogy Natasha hozzáment egy újabb francia
pasihoz (három hónappal a mi esküvőnk előtt), és egy Toulouse-tól
északra fekvő kis faluban éltek.
– Ismersz egy Natasha nevű nőt? – kérdeztem Oksanát.
– Kit? – kérdezte Oksana bandzsítva.
– Hagyjuk inkább – mondtam gyorsan, és félrehessegettem a
paranoid gondolatot. – Philippe a férjed?
– Nem egészen. Két éve volt az eljegyzésünk, azóta „pacs”-olunk
– majd egy kis szünet után folytatta. – És hamarosan össze fogunk
majd házasodni. Csak nem tudom, hogy mikor. Mindig olyan sok
dolgunk van.
Amikor be kellett szereznem az összes papírt a francia
esküvőnkhöz, folytattam egy kis kutatómunkát, szóval tudtam, hogy
az úgynevezett PACS, amit Oksana említett, az az egyszerűsített
házasság, más néven élettársi kapcsolat, franciául Pacte Civil de
Solidarité.
– Helló, hölgyeim. Monique vagyok – lépett hozzánk egy másik
szőke lány magabiztosan.
Bemutatkoztunk egymásnak, és megint jöttek a szokásos dél-
francia puszikörök. – Nagyon jó a csizmád, Sam. Már messziről
kiszúrtam.
Oksana egyikünkről a másikunkra nézett.
– Te jó ég, lányok. Annyira hasonlítotok egymásra, hogy akár
testvérek is lehetnétek.
Igaza volt. Monique-nak és nekem ugyanolyan hosszúságú,
szőke, melírozott hajunk volt és kék szemünk. Még a magasságunk
is megegyezett nagyjából. A fekete kabátunk is nagyon hasonló volt,
és ugyanolyan térdig érő bőrcsizmát viseltünk.
– Mit mondasz, Oksana? Az összes csaj Kalifoniából ugyanúgy
néz ki? – kérdezte Monique, és összekulcsolta a karját a mellkasa
előtt.
– Nem, nem, dehogyis – szabadkozott Oksana nyafogva. – Ezt
most bunkóság volt mondani?
– Csak hülyéskedtem – mondta Monique. – Mehetünk is ebédelni?
Tudok itt a közelben egy isteni helyet.
 – Várjatok – szólt közbe Oksana. – Még valakit elhívtam a blogról,
remélem, nem baj.
– Minél többen vagyunk, annál jobb – mondta Monique.
Egy szép barna hajú lány is csatlakozott nemsokára hozzánk.
Truptyként mutatkozott be. Egy újabb hosszú puszikör következett.
Úgy látszik, a puszilkolózás már mindannyiunknál megszokott volt
bemutatkozáskor. Aztán végigsétáltunk Toulouse fő
bevásárlóutcáján, a macskaköves Rue d’Alsace-Lorraine-nen, majd
a Place St. Georges-on beültünk ebédelni. Tíz perccel később egy
salon de thé-ben, vagyis egy teaházban ültünk, és úgy
beszélgettünk, mintha évek óta ismernénk egymást. Elmeséltem
nekik, hogyan ismertem meg Jean-Lucöt, aztán hogy jöttünk ismét
össze, hogyan szerettünk egymásba, és házasodtunk össze húsz év
után. Aztán a többiek mesélték el a saját sztorijukat.
Monique, aki most negyvenkét éves volt, tíz éve költözött
Párizsba. A férjével 2003-ban egy bárban találkoztak, amikor egész
nyáron canicule, kánikula volt. Amikor meglátta a magas, jóképű
Jean-Christophe-ot, becézve JC-t, rögtön azt mondta a barátnőinek:
„Látjátok azt a jóképű pasit? Ő az enyém.” JC ekkor már megunta a
három csinos lány bámulását, és odament hozzájuk. A történet többi
része nyilvánvaló. Évekkel az első flörtjük után összeköltöztek, és
most már nyolc éve házasok. Nemrég költöztek Párizsból Toulouse-
ba. Jean-Luchöz hasonlóan JC is az űrkutató központban dolgozott.
Monique egy amerikai filmforgalmazó cégnek dolgozott, külföldre
adta el a cég által forgalmazott filmek jogait.
Oksana hozzám hasonlóan elvált volt, az életutunk meglepően
sok hasonlóságot mutatott. Kanadában egyszer csak fejébe vette,
hogy megtanul franciául. A neten csatlakozott egy levelezőlistához,
ahol megismerkedett Philippe-pel, aki pedig az angoltudásán
szeretett volna javítani. Hónapokon át csak leveleztek egymással,
majd Philippe elrepült Kanadába, hogy személyesen találkozzanak
mint barátok. De a le coup de foudre, vagyis a villám lecsapott, és
egymásba szerettek. Egy darabig távkapcsolatban éltek, állandóan
ide-oda repkedtek Franciaország és Kanada közt. Mígnem két évvel
ezelőtt Oksana tett egy nagy lépést, és Franciaországba költözött.
Kanadában ápoló volt, de Franciaországban nem tudott
elhelyezkedni, mivel a francia kormány nem ismerte el a diplomáját.
Jelenleg különböző toulouse-i iskolákba adta be jelentkezését, azzal
a reménnyel, hogy a négyévnyi tanulmányait elismerik, és csak egy
évet kell újra tanulnia. Amíg minden el nem rendeződik, időnként
hazarepült Kanadába, hogy másfél hónapot dolgozzon.
A harmincnégy éves Trupty Torontóból jött, és igazi egzotikus
szépség volt, fekete mandulavágású szemekkel és hibátlan
arcbőrrel. Mindent tudott a környékről, hiszen már négy éve
Toulouse-ban élt és dolgozott, miután összejött egy francia pasival.
De nemrég Trupty és a pasija szakítottak, és jelenleg Truptynak
gondjai akadtak azzal, hogy a carte de séjour-ját, vagyis a
tartózkodási engedélyét meghosszabbítsák, így nemrég felfogadott
egy ügyvédet, aki segített neki, hogy Franciaországban
maradhasson.
A beszélgetésünk egyre élénkebb lett. Beszélgettünk a szexről,
meg arról, hogy mindkét nyelven folyton el kell ismételnünk a
dolgokat, mert a pasik nem tudnak normálisan odafigyelni, mindegy,
hogy honnan származnak. Rádöbbentem, hogy az első hónapokban
érzett szorongás és magány teljesen normális volt, és egyáltalán
nem voltam őrült vagy neurotikus. Két francia tinédzser
mostohaanyja lettem, és közben átestem a bevándorlók öt azon
fázisán, amelyen keresztül be tudnak illeszkedni az új életükbe. Volt
a nászutasfázis, aztán jött a kultúrsokk, majd jött a változtatás
időszaka, végül az elszigetelődés és az utolsó az a fázis, amelyben
most vagyok: az elfogadás és egyben a beilleszkedés. Az egekig
magasztaltuk Truptyt a küzdelméért, hogy Franciaországban
maradhasson, és nevettünk azon, hogy én mennyire szeretek főzni,
ellentétben Monique-kal, aki – bár el tudott készíteni egyszerű
ételeket – messziről elkerülte a konyhát, mert már attól is kitörte a
frász, ha csak be kellett kapcsolnia a sütőt.
– Szerencsére JC nagyon jól főz – mondta Monique.
– Azt hiszem, ez teljesen normális elvárás egy francia férfitól –
tettem hozzá.
Amikor kényelmesen elhelyezkedtünk, jött a pincérnő, és felvette a
rendelést. Mindannyian ugyanazt rendeltünk, a le plat du jour-t,
vagyis a napi kínálatot, ami egy szelet spenótos quiche-ből és egy
szabadon választott édességből állt. Miután franciául rendeltünk, a
pincérnő angolul válaszolt nekünk. Nem tudtam eldönteni, hogy csak
kedves akart lenni, vagy hogy a franciánk annyira rossz volt, hogy
inkább angolul beszélt hozzánk, csak ne kelljen még egyszer
hallania, ahogy megszólalunk franciául.
– Nem dühít, amikor ezt csinálják? – kérdeztem Monique-tól.
– Mit?
– Angolul válaszolnak, amikor te franciául beszélsz.
– Ha majd olyan régóta élsz itt, mint én, már nem fog érdekelni –
mondta szemöldökét felhúzva.
– Neked milyen a franciád? – kérdeztem.
– Lehetne jobb is. Sokkal jobb. De azért boldogulok.
– Na, ez nagyon francia volt – állapítottam meg.
– Ez bizony az – nevetett Monique, majd hirtelen Oksanához
fordult. – Egész fura akcentusod van. Nem kanadainak hangzik. Ez
mitől van?
– A családom Fehéroroszországból költözött át Kanadába, amikor
még fiatal lány voltam – mondta Oksana, és kihúzta magát. –
Nagyjából Winnipegben nőttem fel. Egy keverék vagyok. Lengyel
gyökereim vannak, és most tessék, nemsokára francia állampolgár
leszek.
– Te jó ég! – mondta Monique. – Hiszen mindannyian azok
vagyunk. Mi ütött ezekbe a francia pasikba?
– Olyan jó végre barátokkal beszélgetni – váltott témát Oksana,
miközben félénken elmosolyodott. – Nagyon szükségem volt erre.
Annyira vágytam már egy csajos beszélgetésre. Angolul.
– Én is – folytatta Monique. – Annyira örültem, hogy találtam
valakit, aki vigyáz ma Kissára.
– Ki az a Kissa? – kérdezte Trupty.
– A lányom – felelte Monique, majd elővette az iPhone-ját, és
büszkén megmutatott egy rózsaszín ruhás, szőke babát, aki nagyon
hasonlított rá. – Egyéves, és igen, mi találtuk ki a nevét.
Jean-Luc már mesélte, hogy Franciaországban a törvények
szabályozzák, hogy a szülők milyen nevet adhatnak a gyerekeknek,
így védték ki azt, hogy a szülők valamilyen bántó vagy nevetséges
nevet találjanak ki csemetéjüknek. Úgy látszik, a Kissa megfelelt az
elvárásoknak.
– Nagyon édes – mondtam.
 – Igen, az – mondta Monique anyai büszkeséggel. – JC és én
sokáig próbálkoztunk. És három lombikbébi-próbálkozás után most
végre itt van a mi kis álmunk. Szóval, úgy tudom, hogy van két
mostohagyereked, de sajátod nincsen, Sam?
Monique épp nyúlt az üveg rozéért, hogy töltsön nekem, de
lefogtam a kezét.
– Hát, a helyzet az, hogy…
– Te jó ég! Terhes vagy! Hány hetes?
– Nyolc és fél – mondtam, és örültem, hogy végre elmondhatom
valakinek a nagy hírt.
– Remélem, kislány lesz. Rengeteg ruhát tudok majd neked adni.
Oksana a melléhez nyúlt, majd leesett az álla a meglepetéstől.
– Azt hiszem, én is terhes vagyok. Irtóra fájnak a melleim. És a
menstruációm is késik már két hetet.
– Csináltál már tesztet? – kérdezte Monique előrehajolva.
– Nem, még nem.
– Akkor vegyél egyet, és csináld meg holnap reggel – mondtam.
– Jobb, ha tudod, hogy terhes vagy vagy nem – tette hozzá Trupty.
– Oké, rendben – mondta Oksana összeszorítva a száját. –
Megcsinálom.
– Írj egy e-mailt, ha megtudtad az eredményt – mondtuk Monique-
kal szinte egyszerre.
Mindnyájan egymásra néztünk. És rögtön éreztük, hogy örök
barátság szövődött négyünk közt. Hazafelé menet egy könyvesbolt
előtt mentünk el, és egy szakácskönyvet vettem észre a kirakatban.
Qu’est-ce Qu’on Mange Ce Soir? vagyis Mit együnk ma vacsorára?
címmel. Vállon veregettem Monique-ot.
– Azt hiszem, ott van a neked való szakácskönyv.
– Egy kisokos, amelyben ételfutárcégek telefonszámai vannak? –
válaszolta, mire mindketten hangosan röhögni kezdtünk.
És így találkoztak először a toulouse-i csirkék, vagyis a Toulouse
Les Chicks, ahogy később neveztük magunkat. Az új barátaim
megértették, hogy milyen gyötrelmes és egyben győzedelmes is
külföldiként egy új országba beilleszkedni. Segítségükkel végre
elkezdtem egyengetni a saját életemet.
 Egy hónappal később a csapat magjával úgy döntöttünk, hogy
megint találkozunk a Midica előtt. Monique-kal már ott álltunk,
amikor láttuk Oksanát, ahogy fejét lehajtva közeledik felénk. Alig volt
élet benne.
– Most jövök a második ultrahangról – mondta a könnyeivel
küszködve. – Nincsen baba. Semmi sincsen. Üres volt a petezsák. –
A táskájára mutatott. – Most kaptam egy csomó gyógyszert, hogy
elvetéljek. Ha nem indul meg ezektől, akkor lehet, hogy műtét lesz
belőle.
Megöleltük szegény barátnőnket. Megrázkódtak a vállai, de nem
sírta el magát.
– Drágám – mondta neki Monique. – Lemondhattad volna a mai
találkozót.
– Tudom – mondta Oksana szempilláit rebegtetve, kétségbeesett
arccal. – Tudom, de beszélnem kellett veletek, csajokkal. Nem
vagyok benne biztos, hogy Philippe megért most.
Mielőtt Trupty megérkezett volna, Monique vette át a beszélgetés
fonalát, amiért nagyon hálás voltam. Ami Oksanával történt, nagyon
megérintett.
– Ne aggódj, Sam – mondta Monique, mert észrevette a
szótlanságomat. – Hallottad a szívhangot. A rizikó egyre kisebb lesz
már ezután.
– Imádkozom érted – bólogatott Oksana. – Mert ez az érzés maga
a pokol.
A hasamra tettem a kezemet. Milyen törékeny az élet. Bármi
megtörténhet. Csendben imádkoztam, hogy minden rendben legyen.

12

A szeretet nem csak DNS kérdése

A tizenegyedik héten úgy döntöttünk Jean-Luckel, hogy elmondjuk
a gyerekeknek a nagy hírt a testvérükről. Olyan sokat aludtam, hogy
Elvire és Max már azt hitte, biztosan beteg vagyok. Amikor egy
Disney-filmet, az Aranyhaj és a nagy gubancot néztük, elsírtam
magam, és a gyerekek úgy néztek rám, mintha teljesen elvesztettem
volna a józan eszemet. Folyton morogtam valamiért, nem voltam az
a mosolygós, vidám, mint szoktam lenni. És egyébként is sejtették,
hogy valami nem stimmel, mivel egy jó ideje nem ittam egy korty bort
sem, még csak nem is nyúltam a pohárhoz, hacsak nem az utolsó
kortyokat öntöttem át titokban Jean-Luc poharába.
Február 2-án ünneplik a La Chandeleur-t, vagyis a
Gyertyaszentelő Boldogasszony napját. De nem csak katolikus
ünnep volt ez a nap, ugyanis Franciaországban aznap tartják a
nemzeti crêpes, vagyis palacsintanapot. Nekünk nagy szerencsénk
volt, mert saját professzionális palacsintakészítőnk volt Jean-Luc
személyében. Nálunk mindenféle palacsinta slágernek számított,
imádtuk a sonkás-sajtosat, spenótos-húsosat vagy akár a sima
csokisat. Mindegyikből ettem, és arra gondoltam, hogy ennél
tökéletesebb napot keresve sem találhatnék, hogy közöljem a
gyerekekkel a nagy hírt. Vacsorára nemcsak édes palacsintát ettünk,
hanem sósat is, anyu egyik receptjét próbáltam ki, a csirkés-gombás
töltött palacsintát. Az asztalnál ültünk, és én idegesen doboltam a
lábammal, annyira kíváncsi voltam, hogy mit fognak reagálni.
A desszert előtt Jean-Lucre néztem, ő bólintott egyet.
– J’ai des nouvelles – mondtam, és mindkét kezemet a hasamra
tettem. De még mekkora hírem van!
Elvire tágra nyílt szemekkel nézett rám.
– Tu es enceinte? – kérdezte suttogva. – Terhes vagy?
Vállat vontam és elmosolyodtam. Elvire a szája elé kapta a kezét
örömében. Max vigyorogva fel-le ugrált a székében. Egészen
odavoltam, hogy ennyire örülnek a hírnek. De miután alábbhagyott a
kezdeti lelkesedés, teljesen megrémültem, mert a szexre terelődött a
szó.
– Úgy hallottam, hogy a gyerekcsináláshoz egy hónapban
legalább egyszer szexelni kell – fejtette ki Elvire.
 – Jaj, ne légy már hülye – okoskodott Max. – Legalább egyszer
egy héten.
Ahelyett, hogy úgy tettem volna, mint aki nem érti, hogy mit
beszélnek olyan ékesszólóan franciául, inkább gyorsan másra
tereltem a szót (gyakran alkalmaztam ezt a technikát, mikor
feleseltek velem). Felvetettünk néhány nevet, Jean-Luc a
Salammbô-t javasolta, Gustave Flaubert egyik könyvének hősnőjét.
A gyerekekkel együtt hangosan kiröhögtük az ötletét, és én kértem
Jean-Lucöt, hogy találjunk egy másik nevet, ami kevésbé hangzik
úgy, mint a szalámi. Chloé? Jaj, ne. Maxnak van egy Chloé nevű
osztálytársa, aki tök hülye és fura is. Sophie? Theo? Vincent? Ööö,
ne, inkább ne. Mindegyik névnél találtunk valamilyen ellenvetést.
– Tudjátok már, hogy esetleg fiú lesz? – kérdezte Max, és remény
csillant fel a szemében.
– Nem, majd csak egy pár hónap múlva – válaszoltam.
Elvire kiugrott a székből, és megölelt. Én is szorosan átöleltem.
– Úgy örülök neki – mondta a legjobb angoltudását elővéve.
Másnap reggel azonban a viccelődős hangulat átment komoly
beszélgetésbe. Maxot szemmel láthatólag három kérdés izgatta a
legjobban. Az egyik, hogy hogyan fogja ő a kisöccsét vagy kishúgát
megérteni, ha én amerikai vagyok. Angolul fog a kistesó beszélni?
A második, hogy hol fog a baba aludni. (Jean-Luc mondta gyorsan,
hogy a karjaiban, de ez a megjegyzése nem volt valami népszerű.)
A harmadik pedig az volt, hogy nem fogom-e jobban szeretni, mert ő
teljesen az én gyerekem lesz.
Max aggodalmait az utolsó kérdéssel kapcsolatban teljesen át
tudtam érezni.
Két hónappal azután, hogy Tony hivatalosan a nevére vett,
megszületett Jessica, a húgom. Tizenegy éves voltam, és
könnyekben törtem ki.
– Apu jobban fogja őt szeretni, mint engem. Ő az igazi gyereke.
Én pedig nem.
Ugyanannyi idős voltam, mint Max, amikor a húgom megszületett.
És most én is elmondtam Maxnak ugyanazt, amit apu mondott
nekem. Azt, hogy mi egy család vagyunk, és most csak még egy
taggal bővül a mi francia-amerikai családunk. Biztosítottam Maxot
arról, hogy egy baba semmin sem fog változtatni, és mindkettőjüket
ugyanúgy fogom továbbra is szeretni, mint előtte. A szeretet nem
csak DNS kérdése. Ekkor Max azt mondta, hogy ők is nagyon
szeretnek engem, én pedig majd szétcsattantam az örömtől.
De ha eltekintünk a szeretettől, nem érdemes egy hormonokkal
küzdő mostohaanyuka idegeivel játszani!
Amikor Jean-Luc munkába ment, Elvire és Max megint
összeugrottak azon, hogy kinek kell megteríteni és kinek kell
leszedni az asztalt. Elvire szokás szerint addig piszkálta az öccsét,
amíg az megütötte. Olyan fülsüketítően kiabáltak, hogy nem bírtam
tovább cérnával. Megint szó szerint szét kellett választanom őket,
mielőtt még megölték volna egymást. Aztán mindkettőjüket a
szobába küldtem, nem érdekelt, hogy ki kezdte el a veszekedést.
Aztán egy napirendet tűztem ki a hűtőre. Kedd, csütörtök és
vasárnap Maxé volt. Szerda, péntek és szombat pedig Elviráé.
Hétfőn együtt kellett csinálniuk.

Az új orvosom Valentin-nap után csinálta meg a tizenkettedik heti

ultrahangot. A Toulouse-i Nemzetközi Nők Csoportjával Trupty
ismertetett össze, és a csoport új koordinátora melegen ajánlotta K.
doktor urat, amikor a segítségüket kértem abban, hogy ajánljanak
egy angolul beszélő szülész-nőgyógyász szakorvost. K. doktornak
kedves tekintete és mosolya volt, és kifogástalanul beszélt angolul.
A rendelője egy magánklinikán belül volt, itt nem találkoztunk
egyetlen kölyökkutyával sem. Anyu unszolására kamerát is hoztunk
magunkkal, hogy megörökítsük a nagy pillanatot. Jean-Luc a
kamerát a monitorra állította. Először a monitort bámultam, majd az
orvosra néztem. Egyre jobban ráncolta a szemöldökét, én pedig
éreztem, hogy baj van.
– Jean-Luc, kapcsold ki a kamerát! Most rögtön. Kérlek –
mondtam elhaló hangon.
Nem volt szívhang.
Az embrió a nyolcadik héten megállt a fejlődésben.
A szakmai kifejezés szerint spontán vetélésem volt.
 Miközben próbáltam felfogni K. doktor szavait, úgy éreztem, mint
akit mellbe vágtak. Egy szót se bírtam szólni, csak reménykedtem,
hogy egyszer csak kiugrik valaki a kék függöny mögül, és azt
kiabálja, hogy ez itt az átverés show. De ez nem történt. Miután az
orvos mindent megpróbált, hogy enyhítse a fájdalmunkat, rögtön elő
is jegyzett a küretre.
Az ultrahang után el kellett mennem a laborba vérvételre.
Általában nem volt szokásom nyilvánosan elbőgni magam, de most
már nem bírtam tovább türtőztetni magam. Amikor a nővérke belém
szúrta a tűt, átszakadt a gát. Szegény nő azt hitte, hogy ennyire fáj.
– No, no ça va – magyarázkodtam. – Je viens juste de recevoir de
mauvaises nouvelles. – Csak épp most kaptam egy nagyon rossz
hírt.
Ahogy Jean-Luckel kimentünk a kórházból, elment mellettünk egy
csomó nagy pocakos anyuka, akik boldogan simogatták a hasukat.
Inkább a fehér padlót bámultam, csak hogy ne kelljen rájuk néznem,
közben arra koncentráltam, hogy egyik lábamat a másik elé rakjam.
Dühös voltam, szomorú és egyben irigykedtem is.
– Ilyen az élet – mondta Jean-Luc, és megszorította a kezemet. –
A természet teszi a dolgát. Semmit nem tehetünk ellene.
Válaszképpen csak bólintottam, nem tudtam megszólalni.
A hazafelé vezető úton azon töprengtem, hogyan fogom elmondani a
gyerekeknek. Erősnek kellett maradnom előttük. Nagyon nehéz volt,
de sikerült elmondanom nekik a dolgot.
– Ne szomorkodj – vigasztaltak. – Mi mindig itt vagyunk neked. És
Bella is.
Sikerült kicsikarni magamból egy mosolyfélét. A gyerekek nem
nagyon tudták, hogy mit mondhatnának még, úgyhogy visszamentek
a szobájukba. Monique-nak írtam egy e-mailt, ő volt az egyetlen az
itteni ismerőseim közül, akinek volt gyereke. Három perc múlva
felhívott, és próbált azzal vigasztalni, hogy elmesélte annak a pár
vetélésnek a történetét, amelyeket a lombikbébiprogram alatt el
kellett szenvednie. A Monique-kal való beszélgetés erőt adott ahhoz
a lehetetlenek tűnő feladathoz, hogy anyuval beszéljek.
Bezárkóztam a hálószobába.
– Alig vártam már a hívásodat – mondta. – Mi volt ma? Nagyon
izgulsz?
 – Anyu – mondtam. – Nincsen baba.
– Sam, ez egyáltalán nem vicces.
– Ez nem vicc – mondtam. – Bárcsak az lenne.
Halkan sírdogálni kezdtem, próbáltam visszatartani a zokogást, a
vállam lassan rázkódott. Nem értettem, hogy mi történhetett.
Mindent úgy tettem, ahogy elő volt írva. A francia orvosok sokkal
lazábban veszik a terhesgondozást. Azt mondták, hogy semmi baj
nincs azzal, ha hetente megiszom egy pohár bort. Azt mondták,
hogy ehetek libamájat, pâté-t, vagyis pástétomot, de én egyiket se
ettem.
– Ha akarjuk, még lehet gyerekünk – mondta Jean-Luc, közben
magához húzott és átölelt.
Ebben már egyáltalán nem voltam biztos. Egyelőre követtem az
orvos utasításait. A küret után két hónapig fogamzásgátlót kellett
szednem. Aznap éjjel olyan rémálomból ébredtem fel, hogy azon
gondolkoztam, hogy képes leszek-e valaha újra elaludni.
Három hónapig arra a boldog gondolatra ébredtem fel minden
reggel, hogy egy élet növekszik bennem, és örömmel szívtam
magamba a levegőt. Most szinte minden lélegzetvétel fájdalmat
okozott. Ha egyedül maradtam otthon, hangosan zokogtam, egész
testemben rázkódtam. Átengedtem magam az összes érzelemnek,
amit át kellett élnem ahhoz, hogy begyógyuljon ez a fájdalmas seb.
Még az irigységnek is, ami elöntött, amikor K. doktor várószobájába
léptem a műtét napján, és csupa elégedett kismamát pillantottam
meg. A boldog mosolyuk, ahogy simogatták a hasukat… szinte
forrtam a dühtől, ahogy néztem ezeket a nőket. Miért én, és miért
nem ők? – kérdeztem magamtól, és próbáltam elkerülni velük a
szemkontaktust. A bennem lévő magzat, amelynek egykor dobogott
a szíve, most már halott volt.
Behívtak egy szobába, ahol meg kellett várnom az orvost.
A legtöbben azt hiszik, hogy Franciaországban ingyenes az
egészségügy. Ez igaz azokra nézve, akiknek nincsen állásuk, vagy a
szociálisan rászorultakra, akik nem tudják megfizetni, de a többiekre
nem. A családi biztosításunk ezer euróba került havonta, ennek a
felét Jean-Luc munkahelye fizette, egy másik kiegészítő biztosítással
együtt, amit mutuelle-nek hívnak. Ezek után semmit sem kellett
fizetnünk. Ez az összeg fedezte az összes szakorvosi vizitet, a
gyógyszereket és a kórházi tartózkodást is. Még a szemüvegem és
kontaktlencsém is ingyen volt.
Felmásztam az ágyra egy könyvvel a kezemben. Nem tudtam
olvasni, annyira szomorú és ideges voltam, és ráadásul féltem is.
Jean-Luc mellém húzott egy széket, és megfogta a kezem.
Becsuktam a szemem, reménykedve, hogy így nem sírom el
magam. Sosem voltam különösen sírós alkat. De amióta
Franciaországba költöztem, sokkal többször bőgtem el magam.
Ennek nagyrészt Jean-Luc volt az oka, ő nyitotta meg a szívemet.
És elég sok megpróbáltatáson mentem keresztül az elmúlt
időszakban. Egy nővérke jött oda hozzám, és egy karszalagot
helyezett a csuklómra. Nyeltem egyet. K. doktor azt mondta, hogy
délre jöjjünk ide. Már fél négy volt. Ránéztem a karszalagra. Talán az
volt ráírva, hogy mikorra van előjegyezve a műtét.
– Mégis ki a fene az a Svetlana? – csattantam fel. – Mi van, ha ő
lobotómiára várakozik?
Jean-Luc kikerekedett szemekkel nézett rám. – Várj egy kicsit.
Azért mégiscsak egy szülészeten vagyunk.
Jean-Luc kisietett a folyosóra a nővérke után, aki pár perc múlva
visszajött és levette rólam a karszalagot.
– Bocsánat – közölte, mintha ez elég gyakran megtörténne, majd
kicserélte a karszalagomat.
K. doktor úr egy óra múlva érkezett meg.
– Azt hittem, mondtam, hogy délre érkezzenek – mondta,
miközben az órájára pillantott.
– Itt is voltunk délben. Órák óta várunk – válaszoltam.
Sűrűn bocsánatot kért.
– Hát, emiatt hullanak majd a fejek – mondta. – Most menjünk le
az altatóorvoshoz.
Remek ötlet. Ki akartam magamból irtani a dühöt és a
szomorúságot. Aludni akartam. És leginkább el akartam végre
hagyni ezt az átkozott kórházat. Egyrészről hálás voltam a
doktornak, hiszen ő nem volt olyan hideg, mint a legtöbb francia
orvos, akik mindent félvállról vettek, köztük a vetélést is. Másrészről
dühös voltam rá, hogy összekeverték a nevemet. Hogy tehettek
velem ilyet pont a mai napon?
 A nővérke letolt a folyosón a lifthez, amivel lementünk az
altatóorvoshoz, aki tíz perccel később – öt, négy, három, kettő, egy –
kiütött. A szobámban ébredtem fel, Jean-Luc az ágy mellett ült.
Néhány órával később K. doktor kiengedett a kórházból. Este nyolcig
nem is értünk haza. Otthon csak bemásztam az ágyamba. És csak
sírtam, sírtam és sírtam.
Jean-Luc nagyon kedves volt, és mindenben támogatott, de a
realisztikus nézetei nem sokat segítettek.
– Ez csak egy magzat volt, akinek nem kellett megszületnie –
mondta. – A természet teszi a dolgát. Semmit nem tehetünk ez ellen.
Tracey volt az egyetlen, aki azt mondta, amit szerettem volna
hallani és amire valóban szükségem volt.
– Ha készen állsz, hogy beszélj róla és úgy érzed, hogy el akarod
mondani, akkor én itt vagyok. Nem foglak tanácsokkal ellátni, vagy
bármit is mondani. Csak meghallgatlak.
A többi barátom és a családom részvétüket nyilvánították. „Ez
mindenkivel megtörténik” vagy „Később újra próbálkozhattok” vagy
„Ez még nem is baba volt, csak egy embrió”. De számomra ez a kis
élet, akit elveszítettem, nem csak egy embrió volt. A terhességi
hormonok még mindig tomboltak bennem, és ez nem sokat segített
az egyébként is törékeny lelkiállapotomon. Egyik pillanatban
nevettem, a másikban sírtam. Úgy éreztem, hogy senki nem érti,
hogy min megyek keresztül. A vetélés tabunak számított, senki nem
akart róla beszélni. Leginkább én nem.
Néhány nappal a küret után Elvire korábban jött haza az iskolából.
A konyhában talált rám, ahogy a földön ültem, a kezeimmel
átkaroltam a lábaimat, fejemet a térdemre hajtva, ziháltam és
levegőért kapkodtam. Még mindig azokat az óriási tisztasági
betéteket hordtam, amiket a kórházban kapott hálós bugyival
próbáltam a helyén tartani. Úgy éreztem magam, mint egy komplett
idióta. Amikor Elvire belépett a konyhába, megpróbáltam
összeszedni magam, gyorsan beletöröltem az orromat az
alkaromba.
– Ça va? – kérdezte, a homlokát ráncolta az aggódás jeleként.
– Ça va – válaszoltam. – Juste un peu triste. – Minden rendben.
Csak egy kicsit szomorú vagyok.
– A la fausse couche miatt? – kérdezte Elvire.
 – Oui, a vetélés miatt – válaszoltam. Mire felocsúdtam, Elvire
szorosan magához ölelt. Amikor elengedett, észrevettem, hogy neki
is könnyek gyűltek a szemébe.
– Merci – mondtam. – Ez most nagyon kellett.
– Moi, aussi – válaszolta Elvire. Nekem is.
Jean-Luc előtt eléggé védtem a személyes szférámat, nem igazán
ölelgettem senkit, és nem engedtem közel magamhoz senkit, hacsak
nem olyasvalakiről volt szó, akivel intim kapcsolatom volt. A barátaim
és családtagjaim gyorsan kihátráltak az ölelésemből, mondván, hogy
„Ez rémes volt”. Jean-Luc megtalálta hozzám a kulcsot, és sikerült
kitárnia a szívemet. Rájöttem, hogy nagyon sok szeretetet tudok
adni, különösen két gyereknek, akiknek néhanapján nagy szükségük
volt egy ölelésre. Ahogy Antoine de Saint-Exupéry írta A kis
hercegben: „Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges,
az a szemnek láthatatlan.” A szeretet láthatatlan ugyan, de most
éreztem a vibrálását. Finom melegség áradt mind a kettőnkből.
Ha korábban nem voltam egy nagy ölelgetős, most azzá váltam.

13

Csillárhinta

Ahelyett, hogy hagytam volna, hogy a vesztesség teljesen maga alá

temessen, elhatároztam, hogy elkezdek koncentrálni arra, amim van,
vagyis Jean-Lucre, a gyerekekre, a régi és új barátaimra és a
családomra. Még akkor is, ha a gyász teljesen térdre kényszerített.
Ennek a babának az elvesztése mindig is életem egyik
legfájdalmasabb pillanata lesz, így hát elhatároztam, hogy valahogy
el kell búcsúznom tőle. Tavasszal, amikor kiolvadt a föld,
elhatároztam, hogy ültetek Babszem Jankó emlékére egy
narancssárga rózsabokrot a kertben. Már csak az ötlettől egy kicsit
enyhült a fájdalmam.
– Áthívnánk Christiant és Ghislaine-t a hétvégén vacsorázni. Mit
szólsz hozzá? – dobta fel az ötletet Jean-Luc egy nap, mikor
hazajött munkából.
Bólintottam. A főzés majd biztosan eltereli a gondolataimat. Itt volt
az ideje, hogy újból visszatérjek a régi életemhez. És nagyon
vágytam már egy pohár jó borra.
Szombaton Elvire-rel Shakira Rabiosa című számára táncoltunk a
konyhában. Elvire nagyon tüzesen táncolt, olyan erotikus
mozdulatokat iktatott közbe, amelyekhez szerintem még egy kicsit
fiatal volt. A videóklippeket tettem ezért felelőssé, nem pedig esetleg
magamat, ahogy kiengedtem magamból a belső Shakirámat. Ez
után J’Lo On The Floor száma következett. A csípőmet riszálva
öntöttem magamnak még egy pohár bort. Én is szerettem
kortyolgatni egy kicsit főzés közben, mint Julia Child. Elvire
rápillantott a poharamra.
– Je peux? – kérdezte. Kaphatok?
– Seulement un goûter – válaszoltam. Csak egy kortyot.
– C’est bon – mondta, miután belekortyolt.
Az a városi legenda, hogy a francia gyerekek minden étkezéshez
bort isznak, nyilván nem igaz. De néha valóban kaptak egy-egy
kortyot. Mondhatnánk azt is, hogy a francia tinik és fiatalok
egyáltalán nem hordószámra itták a bort, ellentétben a sörvedelő
amerikai társaikkal. Ezt akkor tudtam meg, amikor Isabelle
huszonkét éves fia, Steeve a karácsonyi szünidő alatt meghívta egy
pár barátját hozzájuk. Pizzát ettek és szódát ittak. És a szóda nem
volt bekeverve semmivel. Itt teljesen más mentalitás volt.
– A hétvégén át tudod nézni az angolházimat? – kérdezte Elvire,
majd gyorsan hozzátette, hogy „légyszi”, mikor felvontam a
szemöldökömet.
Mindketten tanultak a suliban angolul, de Elvire ragaszkodott
hozzá, hogy együtt angolozzunk, bármikor, amikor volt rá lehetőség.
Kaméleonként próbáltam hozzáidomulni a francia életemhez, Elvire
pedig nyelvgyakorlás gyanánt úgy kalauzolt ide-oda a városban,
mintha külföldi lennék: a zöldségesnél, a bevásárlóközpontban, és
minden lehetséges helyen. Mi lett ennek az eredménye? Elvire
szinte folyékonyan beszélt angolul. És az én franciám is egyre javult.
Én kijavítottam az ő hibáit. Ő kijavította az enyéimet. Folyton
ismételgettük a hallottakat. Mindketten rengeteget profitáltunk ebből.
– Persze, hogy megnézem az angolházidat – mondtam Elvire-nek,
és cinkos pillantást küldtem felé. Elvire-nek szívesen segítettem,
főleg ha a házi feladatait összehasonlítottam azokkal a tudományos
jelentésekkel, amelyeket Jean-Luc adott oda néha elolvasásra.
Mintha egy másik nyelven lettek volna, ráadásul még soha
életemben nem olvastam ilyen hosszú mondatokat.
– Nem kell hogy tökéletes legyen – mondta Elvire. – Még azt hiszi
a tanár, hogy csalok.
– Csaltam – javítottam ki, majd egy kicsit lejjebb csavartam a
gázlángot. Már az egész konyhában gyömbér és római kömény illata
áradt.
– Ja, egyébként megkaptam a bizonyítványomat. A legjobb jegy
angolból van. És osztályelső is vagyok belőle – mondta büszkén.
– És hány pontot kaptál?
– Tizennyolc és felet.
A francia iskolarendszerben egytől húszig osztályozzák a
gyerekeket. A húsz pont olyan, mintha csillagos ötöst kapna az
ember, szinte lehetetlen teljesíteni. A tizennyolc egy ötösnek felel
meg.
– Nagyon büszke vagyok rád – mondtam és megöleltem. – Mi van
a matekkal?
Jean-Luc, mint a legtöbb francia, úgy gondolta, hogy a matematika
és az egyéb reál tantárgyak kellenek a sikeres jövőhöz. Folyton
azzal cukkolt, hogy én művészeti gimibe jártam, csak úgy nevezte,
hogy a bohócsuli. A francia iskolarendszer tanulmányait három
részre lehet osztani: R tantárgyak (reál tantárgyak), K tantárgyak
(közgazdaságtan és szociológia), valamint H tantárgyak (humán
tantárgyak). Jean-Luc nyilván R-ember volt, és gyakran
összekülönböztünk a művészetek fontosságát illetőleg. Mindig
kinevetett, ha elmeséltem, hogy művészeti vezető voltam a
főiskolán.
 – Hát, a matek nem lett valami jó, Papa nagyon dühös lesz –
mondta Elvire, és a szeme tele lett félelemmel. – Nem tudod elrakni
a bizonyítványomat egy hétre? Kilenc pontot kaptam, de jövő héten
át akarok menni Eváékhoz egy buliba, és ott szeretnék aludni.
– Rendben, megtartom a titkodat – kacsintottam cinkosan. – De
csak egy hétig.
Anyu régen ugyanezt csinálta, amikor meg akart kímélni. Néha
betegséget színleltem, ha dolgozatot írtunk, én pedig nem
készültem. Csodálatos módon a betegség ebéd után rögtön el is
múlt. Anyu nem volt hülye, csak egy szerető anyuka volt. És
egyébként is szerette, ha otthon vagyok vele. Emlékszem, hogy
nagyon sokat szorongtam tiniként, amiért nem teljesítek úgy, ahogy
elvárják tőlem. És Jean-Lucnek semmi baja nem lesz, ha egy héttel
később látja a bizonyítványt. Elvire-rel mindketten tudtuk, hogy Jean-
Luc azonnal elveszi Elvire mobilját és számítógépét, ha megtudja,
hogy ilyen rossz osztályzatot kapott matekból.
– Köszönöm – mondta Elvire egy nagy sóhajjal.
– Tudod már, mit fogsz csinálni, ha felnősz?
– Fogalmam sincs – válaszolta Elvire.
– Szerintem tévés újságírónak kellene lenned. Olyan gyönyörű
vagy, jó hangod van, remekül mutatnál a képernyőn.
– Tényleg? – kérdezte, és felragyogott az arca. Rájöttem, hogy
nem mondom neki elégszer, hogy milyen okos és szép. És mint már
mondtam, én nagyon jól emlékszem a tiniéveimre. Most én vagyok a
fiatalságuk őrzője. Az összes videót és fotót feltöltöttem a
számítógépemre Jean-Luc kamerájáról.
– Igen. Van egy videó, amin különösen jól nézel ki. Amiben egy
amerikai dalt énekelsz. Boy meets girl… vagy valami hasonlót.
– Jaj, ne! Azt megnézted? – kérdezte és zavarba jött. – Légyszi,
azt inkább töröld.
– Dehogy törlöm! Imádni fogod majd később, ha visszanézed –
mondtam, és felhangosítottam a zenét. – Most pedig táncoljunk!
Azzal hangosan beleénekeltük Shy’M Et Alors számát a
fakanálba. Táncoltunk, énekeltünk és nevettünk, mivel úgysem látott
minket senki (Max a szobájában volt az emeleten, fülhallgatóval a
fején).
 Aznap este marokkói csirkét csináltam citrombefőttel,
olívabogyóval, barackkal és csicseriborsóval. Elővettem a tagine-t,
ami egy marokkói agyagedény, kúp alakú fedővel. Le volt árazva a
Carrefour-ban, és használni akartam. Tökéletes vacsora a hat főre.
A csirkét citromos kuszkusszal és dinsztelt spárgás, hagymás
Banyul vinaigrette-es (a Banyul egy helyi receptkülönlegesség)
salátával tálaltam. A saláta receptjét Ghislaine adta. Igen, ez az étel
ma tényleg egy extra adag szeretettel készült. A római kömény, a
fokhagyma és bors illata varázslatosan ínycsiklandó volt. Alig
vártam, hogy leüljünk a családdal vacsorázni. Alig vártam a nagy
nevetéseket.

Vasárnap kijavítottam Elvire háziját, bejelöltem a hibákat, és meg

is beszéltük őket. Aztán felhívtam a húgomat, Jesst, hogy
elmeséljem, mennyire jóba lettünk Elvire-rel, szinte barátnők
vagyunk.
– Szerinted van Elvire-nek fiúja? – kérdezte Jess.
– Nem hinném. Mindig azt mondja, hogy az összes fiú
osztálytársa méga moche.
– Méga moche?
– Nem csak szimplán ronda, hanem szuper ronda – magyaráztam,
és Jess elnevette magát. – Franciaországban egyébként sem igazán
randiznak a fiatalok. Valakivel vagy összeállsz, és akkor rögtön
együtt jártok, vagy közösen mászkáltok ide-oda el a barátokkal. És
sosem randiznak egynél több emberrel egyszerre.
– Ez jól hangzik – mondta Jess. – A városban randizni amúgy is
szívás.
– Mondd el a nővérkédnek, hogy mi van veled – mondtam. –
Ígérem, nem mondom el anyunak.
– Csak azt ne, így is az agyamra megy.
– Ne is mondd! Folyton arról faggat, hogy mikor próbálkozunk újra
Jean-Luckel. Nyilván nem is sejti, hogy mennyire idegesít.
 Jess nemrégiben szakított a barátjával, akivel négy évig voltak
együtt. Mint minden testvér, én is a legjobb pasit szerettem volna
neki, egy megbízható alakot, aki nem töri ezer darabra a szívét. Azt
akartam, hogy Jessica is rátaláljon arra a fajta szerelemre,
amilyenben nekem van most részem.
– A barátaim meggyőztek, hogy jelentkezzek be egy társkereső
oldalra – sóhajtotta Jessica. – Találkoztam is néhány pasival, de
senki említésre méltóval. Sokan hívtak randira, de nem tudom, kivel
találkozzak. – Aztán gyorsan megadta a belépéshez szükséges
adatokat a társkeresőre. – Kérlek, segíts dönteni, nem tudom, hogy
kit válasszak.
Gyorsan a gépemhez mentem, megnyitottam az oldalt, és
végignéztem a lehetséges jelölteket, akiket Jess kiválasztott.
– Mi van a harminchét évessel? Viking5769? Akinek nagyon kék
szeme van? Vannak pasik, akik korán őszülnek. Jól néz ki, jó a
munkája is, jókat ír magáról. Nagyon helyes szerintem.
És egyébként hét évvel idősebb Jessnél. Pont hét év van Jean-
Luc és köztem is. Talán tudok segíteni a húgomnak egy internetes
kapcsolat közvetítésében? Remény csillant meg a lelkemben.
– Gondolod? Nem is tudom. Váltottunk egy-két üzenetet, de idáig
csak a nagy házával kérkedett.
– Jess, ez csak egy randi. Nem kell rögtön hozzámenni feleségül.
Légy egy kicsit nyitottabb, és lásd meg az új lehetőségeket!
Ahogy én is meglátom őket. Vagy legalábbis régen megláttam.
Be kellett látnom, hogy a házasságközvetítés mégsem az én
szakterületem. Jess néhány nap múlva felhívott. Azonkívül, hogy
Viking5769 nem az igazi korát és magasságát tüntette fel az
adatlapján, a szeme is rángatózott. És a vacsora alatt macskának
tette magát. Egy haldokló macskának.
– Kinyírlak – fenyegetett Jess a telefonban.
– Mi van, ha találok neked egy szexi francia pasit?
– Rendben. Hallgatlak – válaszolta.
 A legtöbb francia családhoz hasonlóan hétvégenként mi is
gyakran kirándultunk, leginkább belföldön. Nagyon sok látnivaló volt
az egész országban. Jean-Luc szerette, ha a gyerekek egy kicsit
megismerkednek a francia történelemmel. De nem csak a tanulásról
szólt a dolog. Kikapcsolódásra is remek alkalmat nyújtottak ezek a
hétvégi túrák. Ráadásul még egy oka volt, hogy érdemes volt
Franciaországban élni, és egy francia férfi felesége lenni, hiszen
Jean-Luc munkahelye anyagilag támogatta a kulturális
kirándulásokat és utazásokat, olcsóbb jegyeket tudtunk venni az
operába, vagy más színházi darabokra, hétvégi kiruccanásokra,
például egy síelésre Luchonban. Én imádtam akciós cuccokat
vásárolni, úgyhogy nagyon örültem, amikor harminc százalékkal
olcsóbban tudtunk kulturális programokra menni.
Az első látogatásomkor havazott Toulouse-ban télen, de általában
nem szokott ilyen hideg lenni, átlagosan négy-öt Celsius-fok között
ingadozik a hőmérséklet. Ez a tél szürke, ködös és esős volt, nem
kifejezetten az a csodás téli időjárás. Úgyhogy boldogan igent
mondtam, amikor Jean-Luc felvetette a sítúra ötletét. Mivel a havas
hegyek nem jöttek hozzánk, nekünk kellett hozzájuk menni.
Akadtak azonban kisebb gondok. Mindkét gyerek profin tudott
síelni, hiszen hatéves korukban volt először síléc a lábukon, és
nyilvánvalóan Jean-Lucnek is nagyon jól ment. Az én sítudásom
azonban… inkább hagyjuk. Az első alkalommal Jean-Luc egy
gyerekkori barátjánál, Gilles-nél síeltem, akinek síiskolája volt az
Alpokban. Sajnos Jean-Luc összekeverte a „szeretek síelni” és
„tudok síelni” mondatokat, és teljesen figyelmen kívül hagyta azt a
kérésemet, hogy azon a tanulópályán kezdjünk, ahol a pufi síruhába
öltözött kicsik síelnek. A lejtőn teljesen pánikba estem, elvágódtam,
bevertem a fejem, a térdem pedig kicsavarodott egy egyszerű zöld
pályán. Aztán pedig nekiestem egy narancssárga védőhálónak.
– Úgy nézel ki, mint egy csapdába esett madárka – mondta Jean-
Luc a fejem fölött.
Én inkább úgy éreztem magam, mint egy dühös, megsebzett
madár.
De ezen a télen úgy éreztem, hogy felülkerekedek a félelmemen.
Egy kis utánajárás után kiderítettem, hogy beiratkozhatok egy
síiskolába a sípálya elejénél. Ahelyett, hogy a családommal együtt
gurultam volna le a pályán sikítozva és minden második percben
elesve, vagy a mély hóba fúrva magam, inkább elhatároztam, hogy
veszek néhány magánórát egy síoktatótól. Jean-Luc is egyetértett.
Le is beszélt nekem két alkalmat az első napra.
Február végén egy péntek este érkeztünk meg a hóval borított
gyönyörű Pireneusokban egy kedves kis hotelhez. A hotel egy
négyemeletes kastély volt, kovácsoltvas erkélykorláttal. A neve is
régies volt: Hôtel La Villa un Maillot Pour La Vie (szó szerint Villa
Szálló Mez az Életért). Ennek semmi értelmét nem láttuk egész
odáig, amíg nem léptünk be a szobánkba, és fel nem fedeztük a
falakat borító sportmezeket. Szokás szerint most is egy szobában
aludtunk mind a négyen: két külön ágyban a gyerekek, mi pedig egy
franciaágyban.
– J’ai faim – mondta Max. Éhes vagyok.
– Moi aussi – mondta Elvire. Én is.
A sífalvakban, mint amilyen Luchon is volt, általában nehéz téli
ételeket lehetett enni. Javarészt pörköltalapú húsok voltak, mint a
daube (zöldséges, fűszeres, borban főtt marha), vagy a pot-au-feu
(húsleves), vagy a cassoulet (afféle franica „sólet”) vagy a raclette,
ami a fondü francia megfelelője, olvasztott sajtot öntenek
zöldségekre, krumplira vagy felvágottfélékre. A gyerek kedvencét,
tartiflette-t gyakran ettük. Ledobtuk a táskáinkat, és bementünk a
faluba vacsorázni. Elmentünk a Vaporarium mellett, ami egy
Európában egyedülálló, természetes kialakítású kénes vizű
termálfürdő. Sétáltunk még egyet a város éttermekkel és boltokkal
tarkított utcáin, majd korán hazamentünk aludni. Holnap lesz a nagy
nap.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy Elvire szúrós tekintettel bámul
rám.
– Mi van? – kérdeztem. – Miért nézel így rám?
– J’ai dormi dans la salle de bain. T’as ronflé. A fürdőszobában
kellett aludnom, mert horkolsz.
Elvire nagyon mérges volt, amiből arra következtettem, hogy
alighanem olyan hangosan horkoltam, mint egy fűrészgép.
– Bocsánat – mondtam szánakozva.
– Most már Elvire is tudja, min megyek keresztül minden éjszaka –
nevetett Jean-Luc.
 – Micsoda?
– Olyan melletted aludni, mintha egy istállóban aludnék egy
tanyán.
– Ez nem vicces – mérgelődtem, aztán röffentettem hozzá egyet-
kettőt az orromat lenyomva.
Miután Elvire kiheverte az éjszaka megrázkódtatásait, lementünk
megenni a croissant-ból, kávéból, joghurtból és gyümölcsökből álló
reggelinket. Majd beszálltunk az autóba, és miután beugrottunk
felvenni a sífelszerelésünket az egyik helyi kölcsönzőből, egyenesen
Peyragudes sípályái felé tartottunk. Aznap éjjel sok friss hó esett,
ezért az út mentén táblák jelezték, hogy fel kell rakni a hóláncot. Ez
Franciaországban szigorúan kötelező még azoknak is, akiknek
négykerék-meghajtásos autójuk van. Ahogy áthajtottunk egy erdőn,
egy szarvast pillantottunk meg a távolban, ahogy királyi agancsát a
magasba tartva gázol át a hóban. Még a lélegzetünket is
visszatartottuk, egészen addig, amíg el nem tűnt a látóhatáron,
ekkor mindannyian izgatottan visítozni kezdtünk. Végül elértük a
hegyet, amely teljes dicsőségében pompázott. A hóesés elállt, az ég
ragyogó kék volt, csak egy-két fodros felhőcske úszott a
messzeségben.
Jean-Luc és a gyerekek kidobtak engem a síiskolánál, és
megbeszéltük, hogy hol találkozunk ebédnél. Aztán a síoktatóm,
Jean-Jacques gondjaira bíztak, aki ESF (École du Ski Français)
feliratos piros kabátot, sínadrágot és narancssárga bohócsapkát
viselt. Mindössze két szót tudott angolul, de mostanra már olyan
sokat javult a franciám, hogy nem volt ezzel gond.
Jean-Jacques megkérdezte, hogy milyen szinten tudok síelni.
– Débutant – válaszoltam, és felvettem a fehér bukósisakomat.
Kezdő szinten.
– On y va? – kérdezte.
Hahó, nyuszihegy, itt vagyok!
Először a tire-fess-hez mentünk, ami szó szerint azt jelenti, hogy
húzd a fenekedet, ami egy tárcsás felvonót jelent, ahol egy rúdon
lévő korongot kell a lábaid közé beilleszteni. Hároméves körüli
gyerekek síbot nélkül, profin használták a liftet. Ha ők meg tudják
csinálni, akkor én is. Két órával később már egy kicsit
magabiztosabban álltam a síléccel a lábamon.
 – Délután még gyakorlunk – mondta Jean-Jacques. – Holnap, azt
hiszem, már készen állsz a zöld pályára.
Mosolyogva bólintottam. Na, ezt neked, félelem! Legyőzlek téged,
Franciaországot, és ezt a hegyet is!
Az étterem előtt levettem a síléceimet, aztán eldőltem a hóba és
csináltam egy hóangyalt. Amikor kinyitottam a szemem,
észrevettem, hogy Max és Elvire is mellém feküdtek, Jean-Luc pedig
mosolyogva áll felettünk.
A szeretet az én oldalamon van, egészen pontosan mellettem áll.
És ha legyőzöm a félelmemet, akkor az égvilágon bármit meg tudok
tenni. De bármennyire is beleszerettem ebbe a mesés téli tájba, már
alig vártam a tavaszt, a megújulás évszakát, amikor minden kihajt és
növekszik.

Receptek a barátsághoz

JEAN-LUC TARTIFLETTE-JE

4 adag, ha főételnek, 8 adag, ha köretnek szánjuk

Előkészület: 15 perc
Főzés/sütés: 40 perc (a krumpli főzési idejét is beleszámolva)
Mihez ajánlom: téli egytálétel, vagy szárnyas mellé köretként
Hozzávalók:
• 8-10 darab közepes nagyságú piros krumpli
• 20 dkg lardon, vagyis húsos szalonna, esetleg pancetta
• 1 közepes nagyságú hagyma, elfelezve, karikákra vágva
• 2-3 fokhagyma, apróra vágva
• 2-3 dl sűrű tejszín
• 1 kerek Reblochon sajt, vagy ha nincs más, akkor egy brie
sajt*
• extraszűz olívaolaj
 • 0,5 dl száraz fehérbor
• 1/8 teáskanál reszelt szerecsendió
• só, frissen darált bors
• 3 jó nagy csipetnyi provence-i fűszerkeverék
• 1 evőkanálnyi mustármag
Megjegyzés: Ha brie sajtot használunk, akkor adjunk még hozzá
egy fél deci bort, egy evőkanál mustármagot, illetve frissen darált
borsot.

Elkészítés:
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Egy lábosban tegyünk fel vizet
forrni, kicsit sózzuk meg. Addig hámozzuk meg a krumplikat. 10-15
percig főzzük a krumplit, amíg könnyedén bele tudunk szúrni egy
villát, de még nem főtt meg teljesen. Szedjük ki a krumplikat egy
szűrőbe, majd tegyük őket félre hűlni. Egy serpenyőben pirítsuk
négy percig a húsos szalonnát, amíg aranybarnára nem sül. Adjuk
hozzá a hagymát és a fokhagymát, majd pirítsuk tovább még öt
percig. Amikor a krumplik kihűltek, vágjuk őket fél centi vékony
karikákra. Tegyük a krumplikarikákat egy vékonyan kiolajozott,
közepes méretű tepsi aljába. Kanalazzuk rá a szalonnás, hagymás
ragut, majd öntsük rá a tejszínt és a fehérbort. Adjuk hozzá a
provence-i fűszerkeveréket, a szerecsendiót, majd sózzuk,
borsozzuk, és keverjük össze az egészet. Felezzük el keresztbe a
kör alakú sajtot, úgy, hogy két kerek felet kapjunk. Ezután mindkét
kört még negyedeljük el, így összesen nyolc darab sajtunk van, amit
a héjával felfelé tegyünk rá a krumplira. Süssük húsz percig. Még
sózzuk és borsozzuk ízlés szerint. Citromos vinaigrette öntettel
készült endívia salátát kínálhatunk mellé.
Ajánlott bor: sauvignon blanc

EGY FRANCIA VACSORAVENDÉGSÉG FORGATÓKÖNYVE

Minden formális francia étkezés az apéro-val kezdődik: ez

általában egy pohár pezsgőt vagy koktélt jelent, amihez apró
falatkákat szolgálnak fel. Ezután következik az entrée, ami általában
leves vagy valamilyen salátaféle grillezett rákokkal. Ezt követi a
főétel (plat principal), majd a sajttál vagy esetleg megint egy saláta,
végül a desszert. Az apéro gyakran lehet kis tálakban elhelyezett
zöld vagy fekete olívabogyó, burgonyaszirom (ha gyerekek is
vannak a társaságban), koktélparadicsom, crudité (vékonyra
szeletelt nyers zöldség) mártogatóssal, egy-két házi készítésű
finomság, mint a libamájpástétom pirítóssal, vagy egy tál charcuterie
(felvágott vagy más húsfélék), vagy vékony karikákra vágott házi
kolbász. A verrine is nagyon népszerű, itt egy üvegpohárban
rétegesen lerakjuk a hozzávalókat, a pohár mérete bármekkora
lehet. Tulajdonképpen végtelen variáció létezik az apéro-dînatoire,
vagyis tapas típusú előételek hozzávalóit és elkészítését illetőleg.

ELŐÉTELEK VAGY „ELŐFALATKÁK”

PARADICSOMOS-CUKKINIS PITÉK

Előkészület: 10 perc
Sütés: 25 perc
Hozzávalók 12-14 darabhoz:
• 1 előre elkészített pitetészta (lehetőleg ne fagyasztott)
• 2 nagy paradicsom, vékony szeletekre vágva
• fél vagy háromnegyed cukkini, meghámozva, karikákra
vágva
• 1 dl crème fraîche vagy 20%-os tejszín
• 1 evőkanál dijoni mustár
• só, bors
• provence-i fűszerkeverék, friss rozmaring ág vagy
kakukkfű

Elkészítés:
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Egy kilisztezett deszkára terítsük
ki a pitetésztát, majd egy 5 centis körvágóval vagy egy nagyobb
pohár aljával vágjunk ki köröket a tésztából. A maradék tésztát
megint nyújtsuk ki, és vágjunk ki belőle újabb köröket, egészen
addig, amíg elfogy a tésztánk. Helyezzük a köröket egy sütőpapírra.
Kenjünk a tésztákra egy kis crème fraîche-t és egy kiskanálnyi dijoni
mustárt. Erre tegyünk egy szelet cukkinit és egy paradicsomkarikát.
Szórjuk meg provence-i fűszerkeverékkel, majd ízlés szerint sózzuk,
borsozzuk. 25 percre tegyük a sütőbe. Melegen tálaljuk.

ALAIN ÉS MURIEL GRAPEFRUITOS, RÁKOS, ÉDESKÖMÉNYES

VERRINE-JE

6 adag, ha nagyobb vizespohárban tálaljuk, 12 adag, ha

röviditalos pohárban adjuk
Előkészület: 15 perc
Hozzávalók:
• 40 dkg rákkonzerv (apró darabokra vágva)
• 1 grapefruit húsa (alaposan lepucoljuk a fehér hártyákról)
• 2 avokádó kockákra vágva
• 2 paradicsom apró kockára vágva
• 1 édesköménygumó, apró falatokra vágva
• egy csokor snidling, felaprítva
• fél citrom leve
• só, bors
• esetleg még crème fraîche vagy görög joghurt a
tálaláshoz

Elkészítés:
Keverjük össze a hozzávalókat egy nagy tálban. Sózzuk,
borsozzuk ízlés szerint. Tegyük a hűtőbe. Tegyük pohárba. Tegyünk
rá egy csepp crème fraîche-t vagy görög joghurtot, és szórjuk meg
snidlinggel.
 ENTRÉE

SÜLT POTIMARRON (HOKKAIDO TÖK), AVAGY

SÜTŐTÖKKRÉMLEVES

Előkészület: 15 perc
Főzés: 45-60 perc
Mihez jó: entrée-ként, különálló ételként vagy verrine poharakban
apéró-nak
Hozzávalók 4-6 főre:
• Extraszűz olívaolaj
• 1 közepes nagyságú póréhagyma, karikákra vágva*
• 1 hagyma, megpucolva, felkockázva
• 1 potimarron (Hokkaido tök) vagy egy klasszikus körte
alakú sütőtök
• 2 szál répa, meghámozva, felkockázva
• 2 szál zeller, kockákra vágva
• 1 fokhagymagerezd, apróra vágva
• 6 dl csirkehúsleves (vagy készíthetjük húsleveskockával)
• só (fleur de sel vagy kóser só), bors
• provance-i fűszerkeverék
• 4 teáskanálnyi fahéj
• 1 teáskanálnyi őrölt kömény
• egy csokor snidling, apróra vágva
• crème fraîche vagy tejföl vagy görög joghurt
* A póréhagyma tisztítása: vágjuk le a vaskos, sötétzöld részeket,
majd távolítsuk el a többi világoszöld részeket is a végéről.
A tetejéről vágjuk le a gyökérszőröket. Hosszában felezzük el.
Helyezzük egy nagy tál vízbe az így kapott póréhagymaszálakat, és
áztassuk egy ideig. Jól mossuk át folyó víz alatt. Csöpögtessük le,
és vágjuk fel a kívánt méretűre.

Elkészítés:
Melegítsük fel a sütőt 180 fokra. Két evőkanálnyi olajat
melegítsünk fel egy serpenyőben közepes lángon. Adjuk hozzá a
póréhagymát, hagymát, zellert, répát és fokhagymát. 10 perc alatt
pároljuk a zöldségeket puhára. Adjuk hozzá a húslevest, a fahéj
felét, a köményt és a provence-i fűszereket. Forraljuk fel, majd
csökkentsük a hőt, és hagyjuk, hogy gyöngyözve főjön tovább.
Vegyük elő a tököt, és egy éles késsel óvatosan vágjuk le a végeket.
Fordítsuk meg, és szeljük ketté hosszában. Távolítsuk el a magokat,
majd vágjuk nagy darabokra a tököt. Helyezzük el őket egy
sütőtepsire, öntsünk rájuk egy kis olívaolajat, sózzuk, borsozzuk,
majd szórjuk meg a maradék fahéjjal. Tegyük a sütőbe és süssük
20-25 percig, amíg meg nem puhul. Hűtsük ki, hámozzuk meg és
vágjuk fel 2 centis darabokra. Adjuk hozzá a leveshez, és főzzük
együtt még 15-20 percig. Tegyük bele egy konyhai robotgépbe, és
pürésítsük össze vagy egy botmixerrel keverjük krém állagúvá a
levest. Sózzuk, borsozzuk ízlés szerint, majd tálaláskor merjünk a
tetejére egy kanál crème fraîche-t vagy tejfölt vagy görög joghurtot.

PLAT PRINCIPAL

Balzsamecetes szűzpecsenye mustáros krémmártásban

Előkészület: 20 perc
Főzés: 50 perc
Mihez jó: vendégváró vacsoraként vagy nagyobb családi
étkezésekre
Hozzávalók 6 főre:
• 1 kg sertésszűzpecsenye
• 0,5 dl balzsamecet
• 2-3 evőkanál barna cukor
• 1-2 evőkanál dijoni mustár
• bors
• friss vagy szárított rozmaring

Elkészítés:
Melegítsük elő a sütőt 190 fokra. Vegyünk elő egy nagyobb
serpenyőt. Borsozzuk be a húst, majd 5 percig pirítsuk, amíg
aranybarna nem lesz. Tegyük ki a húst egy tányérra, és kenjük be a
mustárral. A balzsamecetet öntsük a serpenyőbe, adjuk hozzá a
cukrot. Kavargassuk egy darabig, majd tegyük vissza a húst. Kenjük
át jól a húst a szósszal, majd emeljük ki és tegyük egy tepsibe.
Helyezzük mellé a rozmaringszálakat. Süssük legalább 30 percen
keresztül. Amíg sül a hús, elkészíthetjük a mártást. Használjunk
konyhai robotgépet, mert így gyorsabban készen leszünk. Ha
nincsen, akkor kézzel dolgozzuk össze a hozzávalókat.
Hozzávalók a mártáshoz:
• egy 3 centis gyömbérdarabka, meghámozva
• 3 gerezd fokhagyma
• 2 sonkahagyma, megpucolva
• 1 lila hagyma, megpucolva
• 3 evőkanál dijoni mustár
• 1 csokor petrezselyem
• 1 pár szál friss tárkony
• 2 dl fehérbor
• só, bors

Elkészítés:
A robotgépbe tegyük bele először a gyömbért, és aprítsuk össze.
Adjuk hozzá a fokhagymát és a hagymát. Majd adjuk hozzá az
összes hozzávalót, és daráljuk össze az egészet. Öntsük bele a
masszát egy lábasba, majd melegítsük össze, néha kavarjunk rajta
egyet.
Befejezés:
Vegyük ki a húst és helyezzük egy vágódeszkára. Várjunk 10
percet. Tegyük a szószt egy mártásostálba. Vágjuk fel a húst vékony
szeletekre, merjünk rá a mártásból, és szórjuk meg friss
petrezselyemmel és tárkonnyal. Köretként rozmaringos sült krumplit
és párolt spárgát adhatunk hozzá.
Ajánlott bor: Malbec

BOEUF BOURGUIGNON

Előkészület: 40 perc
 Főzés: 3 és fél óra vaslábosban, 2 óra kuktában
Mihez jó: családi étkezések, ünnepi alkalmak vagy téli vacsorára
Julia Child receptje alapján
Hozzávalók 6 főre:
• 1,5 kg sovány marhahús kb. 4 centis kockákra vágva
• 4 evőkanál liszt
• só, bors
• 15 dkg húsos szalonna, kockára vágva
• 4 gerezd áttört fokhagyma
• 4 evőkanál vaj
• 16-20 darab gyöngyhagyma (friss vagy mélyhűtött)
• 2-3 nagyobb sárgarépa, megpucolva és nagyobb
kockákra vágva
• 4 darab sonkahagyma, megpucolva vékony szeletekre
vágva
• 1 üveg vörösbor (lehetőleg bordeaux-i, de másmilyen nem
túl drága vörösbor is megteszi)
• 0,5 l marhaalaplé (készíthetjük húsleveskockából is)
• 2 evőkanál paradicsompüré
• 0,5 dl brandy, Armagnac vagy cognac
• 6 darab szegfűszeg
• 1 bouquet garni (babérlevél, kakkukfű és rozmaring
csokorba kötve)
• 25 dkg friss gomba kockára vágva, legjobb a cèpes (tinorú
gomba) vagy chanterelles (rókagomba)
• 1 konzerv sampinyon gomba
• 3 babérlevél
• 1 csokor petrezselyem
• 1 csomag tojásos tészta, például tagliatelle vagy 6 darab
közepes nagyságú burgonya, héjastul

Elkészítés:
Lisztezzük, sózzuk és borsozzuk meg a marhahússzeleteket. Ha
friss gyöngyhagymát használunk, öt percig főzzük enyhén sós
vízben, majd csepegtessük le róla a vizet, és tegyük félre. Egy
vastag falú vaslábosban pirítsuk meg a szalonnát, amíg szép
aranybarna nem lesz. Adjuk hozzá a fokhagymát. Dinszteljük további
4 percig. Vegyük ki a szalonnadarabkákat egy lyukas kanállal, és
helyezzük őket egy papírtörlőre. Forrósítsuk fel a szalonna után
maradt zsiradékot, majd tegyük bele marhahúst. Pirítsuk, amíg szép
barna lesz minden oldala. Adjuk hozzá a répát és a hagymát. Tegyük
vissza a szalonnát is. Öntsük rá a bort és a marhahúslevest. Tegyük
bele a bouquet garni-t, a szegfűszeget és a babérlevelet. Öntsük
hozzá a brandyt és a paradicsompürét. Állítsuk takarékra a gázt, és
hagyjuk gyöngyözni 2 és fél órán át letakarva. Néha kavarjuk meg.
Ha túlságosan is fortyogna, adjunk hozzá még egy kis bort. Ne
felejts el magadnak is tölteni!
Fél órával azelőtt, hogy a hús teljesen megfőne, hámozzuk meg a
gyöngyhagymákat, vágjuk fel a friss gombát, és öntsük le a vizet a
konzerv sampinyonról. Forrósítsunk fel 2 kanál vajat egy
serpenyőben, és adjuk hozzá a gombát és a gyöngyhagymát.
Pirítsuk meg, majd adjuk hozzá a vaslábosban lévő húshoz. Ha
krumplival akarjuk tálalni, most tegyük bele az alaposan ledörzsölt,
nagyobb kockákra vágott krumplikat. Még fél órát rotyogtassuk.
Ha tésztával esszük, forraljunk fel egy nagy lábosban vizet.
Közben készítsük el a beurre manié-t, amivel a szószt fogjuk
besűríteni. Egy tálban keverjünk össze 2 evőkanál vajat 3 evőkanál
liszttel. Kézzel nyomkodjuk össze, amíg jól össze nem áll. Adjuk a
szószhoz 10 perccel tálalás előtt. Sózzuk és borsozzuk az
egytálételünket még egyszer ízlés szerint. Vegyük ki belőle a
bouquet garni-t és a babérlevelet. Tálalás előtt szórjuk meg
petrezselyemmel. Endíviasalátát és francia parasztkenyeret tálaljunk
hozzá, ezt jól bele lehet tunkolni a mártásba.
Ha kuktában főzzük az ételt, készítsünk elő mindent, ahogy a
recept írja, de a gyöngyhagymát és a gombát külön készítsük el.
Mindent tegyünk bele a kuktába, kivéve a beurre manié-t (a liszt-vaj
keveréket). Másfél óráig főzzük. Eresszük ki a gőzt az edényből.
Most adjuk hozzá a beurre manié-t, kavargassuk, és 10 percig még
lefedve főzzük tovább. Ezután tálalhatjuk!
Javasolt bor: bordeaux-i vagy St. Émilion
JEAN-LUC HOMÁRJA À L’ARMORICAINE

Előkészület: 20 perc
Főzés: 45 perc
Hozzávalók 4-6 főre:
• 1 homárfarok személyenként (ha mélyhűtött, először
engedjük ki)*
• 1 evőkanál vaj
• extraszűz olívaolaj
• 0,5 dl cognac, vagy Armagnac vagy brandy
• *ha olcsóbban meg akarjuk úszni, készíthetjük
ördöghalból, vagy nagyobb rákfajtákból, mi ebből csináltuk,
amikor harmincfős karácsonyi vacsorát készítettünk

A mártáshoz:
• 2 evőkanál vaj
• extraszűz olívaolaj
• 1 lila hagyma, megpucolva és kis kockákra vágva
• 3 sonkahagyma, megpucolva, felkockázva
• 3 gerezd fokhagyma áttörve
• 2 közepes méretű répa, meghámozva, lereszelve vagy
nagyon apróra vágva
• 1 dl paradicsompüré
• 1 konzerv hámozott, darabos paradicsom
• 1 csokor petrezselyem, apróra vágva
• 2 babérlevél
• 2 szál friss kakukkfű, de csak az apró levelei (le kell
szedni az ágacskákról)
• 1 evőkanál Madras curry
• 2 dl száraz fehérbor
• 5 darab szegfűszeg
• 5 darab egész bors
• 0,5 dl cognac, Armagnac vagy brandy
• só, frissen tört bors
• még egy extra adag petrezselyem díszítésnek

Elkészítés:
 Először a mártást kell elkészíteni. Egy serpenyőben hevítsük fel a
vajat, majd adjunk hozzá egy kis olívaolajat, nehogy leégjen a vaj.
Adjuk hozzá a hagymákat, a fokhagymát, és pároljuk üvegesre.
Adjuk hozzá a répákat. Főzzük még 3-5 percig. Tegyük bele a
paradicsompürét, a darabos paradicsomot, a szegfűszeget, a
kakukkfüvet és az egész borsot is. Keverjük össze. Adjuk hozzá a
bort. Tegyük bele a babérlevelet, a petrezselymet és a curryport.
Kevergessük. Ízlés szerint sózzuk, borsozzuk, adjunk hozzá egy kis
cognacot. Hagyjuk még egy kicsit főni, amíg elkészítjük a homárt.
Egy nagy lábosban (vagy kettőben) megint olvasszunk meg 1
evőkanál vajat, adjunk hozzá egy kis olívaolajat, hogy ne égjen meg
a vaj. Tegyük bele a homárt a lábosba fordítva. Amikor a külseje
kezd pirosas-narancssárgás színt ölteni, öntsük hozzá a cognacot.
Gyújtsunk meg egy hosszú gyufát, és flambírozzuk. Vigyázzunk,
meg ne égessük a hajunkat! Csak saját felelősségre végezzük el ezt
a műveletet. Tartsunk egy fedőt a közelben, ha a lángok túl magasra
csapnának fel. Amikor a lángok kialudtak, tegyük bele a
homárfarkakat a mártásba. Fél óráig főzzük együtt, sózzuk,
borsozzuk, esetleg adjunk még hozzá egy kis cognacot. Szedjük ki
belőle a babérlevelet. Petrezselyemmel szórjuk meg, és főtt rizst
kínáljunk mellé köretnek.
Megjegyzés: Ez az étel korábban is elkészíthető és könnyedén
újra felmelegíthető, ha a szükség úgy hozza. Egy másik jó tanács:
egy jó pár fehér blúzomat tönkretettem homár evés közben. Hát igen
a paradicsomszósz! Ha nem várunk annyi vendéget, hátul vágjuk el
a homár páncélját, és szedjük ki belőle a gyönyörű húst. Általában
három vágással ki lehet szabadítani: kettőt oldalt, egyet középen.
A páncéllal együtt tálaljuk, nagyon mutatós!
Ha mégis többet készítenénk hat adagnál, ne duplázzuk meg a
szósz mennyiségét. Úgy számoljunk, hogy ahány fővel többnek
tálalunk, a hozzávalókból 1/8-dal többet adjunk hozzá. A megmaradt
mártást pedig nehogy kidobjuk! Tésztához szószként istenien
újrahasználható!
Javasolt bor: Bandol Blanc vagy Cassis Blanc
SALÁTA VAGY SAJT MINT KÜLÖNÁLLÓ FOGÁS

A sajttálhoz általában veszek kecskesajtot, roquefortot, Tomme de

Savoie-t, brie-t. Mindig többféle sajtot szolgálok fel. A salátákhoz itt
van két kedvenc öntetemnek a receptje:

CITROMOS-MUSTÁROS VINAIGRETTE

Előkészület: 5 perc
Hozzávalók:
• fél citrom leve
• 1 evőkanál dijoni mustár
• 0,5 dl extraszűz olívaolaj
• 1 gerezd fokhagyma áttörve
• 1 csipetnyi provence-i fűszerkeverék
• só és bors ízlés szerint

Elkészítés:
Keverjük össze jól a hozzávalókat. Önthetjük salátafélékre vagy
párolt zöldségekre is.

KRÉMES BALZSAMECETES VINAIGRETTE

Elkészítési idő: 5 perc

Hozzávalók:
• 0,5 dl balzsamecet
• 1 evőkanál dijoni mustár
• 0,5 dl extraszűz olívaolaj
• 1 gerezd fokhagyma áttörve
• 1 csipetnyi provence-i fűszerkeverék
 • só és bors ízlés szerint

Elkészítés:
Keverjük össze jól a hozzávalókat. Öntsük a kedvenc salátánkra.
 Harmadik hozzávaló:
kaland

14

„It’s a New Dawn, It’s a New Day…

And I’m Feeling Good”
Május elseje a tavasz és az új kezdetek ünnepének számít, de
egyben nemzeti ünnep is, ami a napi nyolcórás munkaidő
bevezetésével lett hivatalos naptári ünnep. Valami olyasmi, mint a
Labor Day (a munka napja) az Államokban. A szomszédunk, Claude
átjött, és adott nekem egy kis csokor rózsaszín szalaggal átkötött
gyöngyvirágot, franciául mûguet a neve. Ekkor tudtam meg, hogy ez
is egy csodálatos francia hagyomány, miszerint ezen a napon virágot
szoktak adni annak, akinek boldogságot és sok szerencsét kívánnak
az életében. Claude még adott egy bambuszrudat is, hogy azzal
támasszuk ki a paradicsompalántánkat, amelyeket nemrég ültettünk
el a kertünkben. Ezzel szerette volna kifejezni a háláját, amiért Jean-
Luc segített neki az adóbevallásában. Rögtön megkérdeztem, hogy
nincs-e kedvük átjönni egy apéritifre a feleségével.
– Merci, c’est gentil, mais je ne peux pas. Demain, j’irai à la
clinique pour un acte chirurgical – mondta és a szívére tette a kezét.
Köszönöm, de nem lehet. Holnap műtétem lesz.
– C’est grave? – Csak nincs valami nagy baj?
– Non, pas de tout – mondta, de a kedves arca kicsit elkomorult.
Semmiség az egész. Aztán a francia szokás szerint fújt egy „ffffff”-t,
és megdöngette kétszer a mellkasát. – Mon cœur est fort – tette
még hozzá. Erős a szívem. Majd arcon puszilt. – Ne t’inquiète pas.
Ne aggódj.
Másnap Paulette átintegetett a kertjeinket elválasztó bokrok
között. Coucou! Hahó, mondta, és rögtön át is jött, és csak úgy áradt
belőle a szó, közben a kezével hadonászott, és magyarázta, hogy
éppen most mentek el Narbonne-ba, aztán meg vissza, nemrég
jöttek haza, hogy gyorsan még ellenőrizzék Claude szívét, meg hogy
most, hogy így megöregedtek, mennyire kell figyelniük az
egészségükre, nekünk, fiataloknak pedig vigyáznunk kell a
szívünkre. Én meg csak hallgattam, és bólogattam, és akkor
döbbentem rá, hogy legalább hatvanöt, de az is lehet, hogy hetven
százalékban értettem, amit mondott.
Ez tényleg egy új kezdet volt.
Aznap este, amikor lement a nap, kint ültem hátul a teraszon, és
Florence and the Machine-t hallgattam, és úgy éreztem, hogy olyan
sok mindenért hálát kell adnom, ma például azért, hogy Claude
rendben van. Itt nincsenek kolibrik, de szerettem les chauve-souris,
vagyis a denevéreket és les hirondelles-t, a fecskéket nézni
esténként. Suhanva szelték a levegőt, és röptükben elkapták a
szúnyogokat, olyan kecsesen mozogtak, mintha klasszikus zenére
táncolnának. Gyönyörű volt a természet. Ha leszámítom a
gyíkfarkincákat, amiket a macska hozott folyton haza és dobott le a
konyha kövére. Vagy esős időben a csigák hadát, ahogy a
konyhaablakon másznak felfelé. Csigákat félretéve (amiket
egyébként nagyon szerettem fokhagymásan, vajasan,
petrezselymesen enni, a helyi Picard-ban lehetett kapni) nagyon
szép volt nálunk az élet.
És ekkor figyeltem fel a hangra. Először azt hittem, valaki
fütyörészik. Talán Max? De hát Max a szobájában van, és az
ablakok be vannak csukva. És egyébként is, ha Max lett volna, akkor
Elvire már rég ordított volna, hogy „Arrête des siffler!” (Hagyd abba a
fütyörészést!), és már hallanám is az ajtócsapkodást, aztán nekem
vagy Jean-Lucnek megint bele kellene avatkoznunk egy újabb
testvérháborúba. A hang azonban egyre hangosabb lett, mintha
valaki dudálna, de nem a házból jött. Mi a fene lehet ez?
– Te jó ég! – szóltam be Jean-Lucnek. – Mi ez az idegesítő hang?
– Milyen hang? – kérdezte, amikor kilépett a teraszra.
– Píp, píp, píp, fütty, píp, píp, píp. Nem hallod?
Bármi is volt az, egyre hangosabb lett.
– Nem tudom – válaszolta Jean-Luc, és megvonta a vállát. – Talán
valamilyen állat?
– De hát milyen állat csipogna ilyen vadul estefelé? – Bementem a
házba, és letámadtam a számítógépemet. Gyorsan rákerestem a
Google-ban. És meg is találtam a választ, miszerint egy bagoly volt
az. Egy elég hangos bagoly, vagy az is lehet, hogy kettő.
A rákövetkező héten minden este naplementétől napfelkeltéig
hallottam a csipogást. Mégsem láttam egyetlenegy baglyot sem,
még a tollukat sem. Nemsokára Isabelle és Richard jöttek hozzánk
látogatóba egy pár napra. Isabelle éppen a terítésben segített,
amikor ő is meghallotta a csipogást.
– Minden este hallom – mondtam. – Szerintem egy bagoly.
– Ez nem bagoly. Ez egy béka – mondta.
 Alig tudtam visszatartani a nevetést. Annyi mindenen mentem már
keresztül, és most egy béka lesz a legnagyobb gondom?
Az esküvőnk után tonnányi rózsaszirom összeszedésével kellett
foglalatoskodnom, akkor most sem okozhat túl nagy gondot egy
béka! Boldogan fogok együtt élni egy kuruttyoló békával.
Tulajdonképpen kifejezetten kellemes volt a kuruttyolása. Hiszen ez
a természet hangja volt, a csodálatos természeté. A kertünk pedig
lassan virágba borult.
Isabelle vállat vont, majd megkért, hogy inkább valami könnyű
vacsorát készítsünk, mert Richard fogyókúrázik. Sajnos későn szólt.
Mivel tudtam, hogy jönnek, már előre elkészítettem a híres milánói
rántott csirkémet, ami most éppen a sütőben pihent. Avokádós
mangósalátát, párolt rizst és pálmaszívsalátát készítettem hozzá
köretnek. Desszertnek almás morzsasütit készítettem. Ahogy
kivittem az ételeket, Richardnak felcsillant a szeme és megnyalta a
szája szélét.
– C’est trop – mondta Isabelle. Ez túl sok.
Mostanra hozzászoktam már ahhoz, hogy a franciák mindig
hangosan kimondják a véleményüket, és nem is sértődtem meg
ezen. Igazából egész üdítően hatott, azután, hogy Amerikában
mindenki mindenkinek bókol, aztán egymást háta mögött mégis
elmondják az igazi véleményüket. Nagyjából már hozzászoktam a
franciák nyers stílusához. Már megtanultam, hogy nem szabad
megkérdezni, hogy az étel elég sós vagy édes lett-e, főleg nem
családtagoktól, akik mindig nagyon őszintén válaszoltak. És ha
megkérdeztem valakit, hogy az éppen aktuális farmeromban vajon
kövérnek tűnök-e, nem mindig szerettem volna az igazságot hallani.
A francia nők talán ezért voltak híresek arról, hogy nem valami
nyitottak az új barátságokra.
– Mit csinálunk a hétvégén? – kérdezte Richard, miközben
másodszor is szedett magának a csirkéből.
Isabelle megrázta a fejét, és Richardra bámult. Ő pedig vállat vont,
elővette az iPhone-ját, és elkezdett énekelni egy Elvis- számot.
Angolul.
Quelle surprise! Azon gondolkoztam, hogy vajon Richard tudja-e,
hogy mit énekel. Elvire is szokott ilyet csinálni, hogy elkezd énekelni
véletlenszerűen valamit angolul, aminek nem tudja a jelentését, és
ennélfogva rosszul is ejti ki a szavak nagy részét. A legjobb példa
erre, amikor elkezdte énekelni Katy Perry Peacock című számát, és
esküszöm egy nap azt énekelte, hogy „I wanna see your big cock”
(„Látni akarom a nagy farkadat”) ahelyett, hogy ’I wanna see your
peacock”. Majd meghaltam a röhögéstől, de már az is elég vicces,
hogy a coq franciául kakast jelent. Gyorsan ki is javítottam Elvire-t.
De Richard most azt kérdezte, hogy mit csinálunk a hétvégén.
A kérdés pontosabb lenne úgy, hogy mit nem csinálunk a hétvégén.
– „Wise men say only fools rush in…” – énekelte tovább Richard,
majd elnevette magát.
Isabelle és Richard először jöttek a környékre, úgyhogy szerettek
volna egy kicsit többet nézelődni. Jean-Luc jó testvérként már ki is
találta a hétvégi programot. Először a Lot megyei Rocamadour
nevezetű apró falucskába fogunk elmenni, ami egy sziklára épült a
Dordogne folyó partján, és kétórányira van Toulouse-tól. Már
hallottam Rocamadourról a helyi piacunkon. Jean-Luc tudta, hogy
imádom a kecskesajtokat, különösen azokat, amelyek a Dordogne
régióból származtak cabécou néven. Rocamadournak volt egy híres
kecskesajtja, amelyet a falu után neveztek el. Jean-Luc rendelt is
nekem egy guriga krémes, isteni finom sajtot az egyik helyi kofától,
és magunkkal is vittük a kosarunkban. A rocamadouri sajtok valóban
csodálatosak, de a falu egyszerűen lélegzetelállítóan szép volt.
Meseszép, drámai és tökéletesen lehengerlő volt a házak és
templomok vonulata, az egész falu sziklákra épült, körülötte azonban
minden zöld volt.
Rocamadour az UNESCO világörökség részét képezi, és egyben
a Saint-Jacques-de-Compostelle (Camino de Santiago, avagy a
Szent Jakab-zarándokút) egyik zarándokhelye már évszázadok óta.
Még áprilisban is tele volt turistákkal. A legtöbb látogató nem a
kecskesajtért zarándokol ide, hanem a Fekete Madonnáért, a Fekete
Szűzért, amely a Notre-Dame-Chapelle-ben található. Saint
Amadour, vagyis Szent Amador faragta ki, akinek a kiléte igen
kérdéses, talán legenda, talán valóság. Szerencsére elég korán
érkeztünk, és még találtunk parkolóhelyet. Átmentünk a kőkapun, és
egy kőből kirakott úton felmásztunk a kétszázhatvan lépcsőfokon,
amit a zarándokok le-letérdelve tesznek meg a kápolnához vezető
úton.
 Rocamadour után Pech Merle-be mentünk, ahol egy barlangot
látogattunk meg. A barlang falát őskori rajzok díszítik mamutokról,
jávorszarvasokról és pettyes lovakról. Láthatóak még ott emberi
tenyérlenyomatok is i. e. 25 000-ből. Ezután Saint-Cirqu-Lapopie-be
mentünk, ami egy elragadó kis falucska, egy folyó felett terült el
kacskaringós kis utcácskáival. Állítólag az egyik legszebb francia
falu. Egyébként is Délnyugat-Franciaországban találhatóak les plus
beaux villages (a legszebb falvak) az országban.
De még egyet meg kellett látogatnunk, mielőtt hazamegyünk.
Nekem leginkább a bájos kis középkori Cordes-sur-Ciel tetszett.
Az 1200-as években építették, és Albert Camus egy híres
mondatáról híres. „Cordes-ban minden nagyon szép, még a
megbánás is.” Végigsétáltunk a kacskaringós utcákon, palacsintát
ettünk, és gyönyörködtünk az ősi szőlőtőkékkel és régi
tanyaépületekkel tarkított dombokban. Jean-Luc mögém állt, és
megérezte a Coco Chanel parfümöm illatát, amelyet az
évfordulónkra kaptam tőle. A gyerekek éppen üldözőbe vettek egy
szürke macskát, Isabelle és Richard pedig bementek egy
múzeumba.
– Olyan jó illatod van – mondta Jean-Luc, és beletúrt a hajamba.
Arra tudtam csak gondolni, hogy nincs már semmi, amit bánnék,
semmi az égvilágon. De még mindig volt egy dolog, ami nagyon
hiányzott, valami, amit még nagyon szerettem volna felfedezni
ebben az életben. Egy saját gyereket, akivel meg tudjuk ünnepelni a
tavaszt és nyarat, a szerelmünket és a világ összes létező
szépségét.
– Meg szeretném próbálni újra – mondtam, de aztán gyorsan ki is
javítottam magam. – De nem akarok olyan nő lenni, aki előre
tervezgeti a szexet, hogy gyereke legyen.
– Fffffff – biggyesztette le az ajkát Jean-Luc. – Minek tervezgetni?
Hiszen minden este szeretkezünk. Ha megtörténik, hát megtörténik.
Az egész napos francia vidéki kirándulás után fáradtan estünk
haza, és otthon várt ránk egy nem valami diétás, előre elkészített
vacsora: francia-kreol gumbo. Truptynak hála felfedeztem, hogy van
egy ázsiai kisbolt a közelünkben. Amikor elmentem körbenézni,
csodálkozva fedeztem fel, hogy van friss okra. Egy egész szatyrot
teleszedtem vele, és arra gondoltam, hogy milyen jó lesz anyu déli
receptjeit összekeverni az én csípős ízlésvilágommal. A gumbo
egyébként is akkor a legjobb, ha egy pár napot állni hagyják, hogy
kicsit összeérjenek az ízek. Bár sajnos nem találtam Andouille
kolbászt, a helyi kolbász, a saucisson de Toulouse, nagyszerűen
helyettesítette az eredetit. Tettem még bele apróra vágott főtt csirkét
is, és kész is volt a finomság. Csak fel kellett melegíteni, hozzáadni
az előre elkészített okrát és a rákot, és már ehettük is. Richard
megsimogatta a hasát, és a szeme még jobban felcsillant, amikor
kihoztam a desszertet. Gâteau fondant à l’orange, amelyet Isabelle
receptje alapján készítettem, de egy kicsit változtattam rajta:
karamellizált ananász- és mandarinszeletekkel díszítettem.

Egy ködös vasárnap reggel elérkezettnek láttuk az időt, hogy

ellátogassunk Carcassonne-ba. Ez a középkori időket idéző város
Aude megyében található, és arról híres, hogy az egész várost várfal
veszi körül, számtalan vártorony védelmezi. Ezután a Château de
Montségur-t, vagyis a montséguri várromot néztük meg. Ezt a
térséget Kathar országnak is nevezik, a katharokról, vagyis az
albigens eretnekek után kapta a nevét, akiket III. Ince pápa 1208-
ban karóba húzatott, ezzel megindítva az első olyan szent háborút,
amelyet lényegében az első fajirtási mozgalomnak is nevezhetünk
az európai történelemben. Bár a kathar hitvallás a Perzsa vagy a
Bizánci Birodalomból ered, a mozgalom valódi gyökere a mai napig
ismeretlen. Érdekes, nem? Kathar ország egész északig, a Toulouse
melletti Albiig, és délen, már a spanyol határ közelében fekvő
Perpignanig terjed.
Carcassonne városát elég könnyen felfedeztük. Az ezerkétszáz
méter magasan fekvő Montségurra felmenni már kicsit több energiát
kivett, időközben a köd is átváltozott enyhén szitáló esővé. Óvatosan
másztunk fel a meredek ösvényen, közben vigyáztunk, nehogy
rátapossunk a mohás köveken csúszó csigákra. Felvettem egy
barna és sárga csíkos csigát a földről, és odaadtam Elvire-nek.
 – Csinálok egy fotót. Tegyél úgy, mintha meg akarnád enni –
utasítottam. Elvire pedig csinálta is.
Mindketten jót nevettünk ezen. Elvire tudta, hogy utána rögtön
megosztottam a képet a Facebookon azzal az aláírással, hogy „igen,
a franciák csigát esznek”.
Amikor felértünk a tetőre, a várrom belsejében szinte
megelevenedni látszott a történelem. Szinte hallottam a csatazajt:
kardok csapódnak egymásnak, lovak patái dobognak.
Visszafelé megálltunk a Château de Puivert-nél, egy XII. századi
kastélynál. Idilli vidéki táj övezete a kastélyt, a pipacsokkal, les
coquelicots-val tarkított rét közepén pajkos lovak legelésztek.
A kastély tulajdonosa megjelent egy pár gyönyörű farkassal, akik
szinte kutyaként követték gazdájukat. Nem értettem, miért vannak
ott. Jean-Luc gyorsan elmesélt egy kísértettörténetet. Állítólag a
farkasokat azért tartották, hogy a környék szellemét, la dame
blanche-t, vagyis a fehér hölgyet távol tartsák. Otthon rákerestem az
interneten. Jean-Luc kísértettörténete nagyon valóságosnak tűnt, de
egyáltalán nem volt igaz. Aznap este Isabelle ragaszkodott hozzá,
hogy könnyű vacsora legyen.
– Csak valami egyszerű zöld salátát ennék legszívesebben –
győzködött.
– Comme tu veux – válaszoltam. Ahogy akarod. De azért a saláta
mellé tettem oda egy pár paradicsomot, avokádót, főtt tojást és
pálmaszívet. Aztán még egy kis sült paprikát, főtt krumplit, feta
sajtot… meg egy kis tonhalat a gyerekeknek. Egy zöld saláta
önmagában nem tesz ki egy étkezést, ha nem teszek bele valami
ízletes feltétet. Richard az egekbe emelte a kezét hálája jeléül.

15

Hal-leluja!
Egy héttel később volt az első házassági évfordulónk, a hivatalos
házasságkötésünké, amikor Franciaországban összeadott minket az
anyakönyvvezető. Le 7 Mai. Jean-Luc elvitt egy komolyzenei
hangversenyre Toulouse-ba. Azt találtam ki, hogy sütök ki egy kis
lazacot vajon, citromosan, még mielőtt elindulunk. A halszeleteket
gyorsan kisütöttem egy serpenyőben. Szúrós halszag töltötte be az
egész konyhát. Alig tudtam visszatartani az öklendezést, nagy
nehezen nyomtam le a halat és a rizst a torkomon.
Megérkeztünk a hangversenyterembe, és elfoglaltuk a helyeinket.
Az ülések kicsik és kényelmetlenek voltak, egyenes, kemény
hátlappal. Nem volt rendes szellőztetés sem. Az izzadság folyt a
dekoltázsomon. Ott ültem magassarkúban, szűk fekete
miniszoknyában, igyekeztem csinos és szexi lenni. A karmester
kilépett a zenekar elé. Tapsoltam. Mindenhol lazacszagot éreztem,
és olajszagot, mintha beleivódott volna a bőrömbe. Erősen
koncentráltam, hogy ne hányjak le a karzatról az alattunk ülő
gyanútlan zenerajongókra. Savanyú íz volt a számban. A zenekar
elkezdett játszani. Wagner? Bach? Fogalmam sem volt.
Szédelegtem, de valahogy kibírtam az első felvonás végéig. Amikor
vége lett, szépen tapsoltam, a lazac szaga újból megcsapta az
orromat. Gyorsan ráültem inkább a kezeimre.
– Kérsz valamit? – fordult hozzám Jean-Luc a szünetben. – Egy
kis pezsgőt?
– Vizet – csak ennyit tudtam kinyögni.
Jean-Luc tudta, hogy soha nem mondok nemet a pezsgőre.
Sajnos egyáltalán nem volt büfé, se vizet, se pezsgőt nem tudtunk
venni. A második felvonás kész kínszenvedés volt. Teljesen felfordult
a gyomrom, az ízlelőbimbóim, a szám tele volt a hallal. Hal-lelujah!
Hal! Hal! Ahogy kiértünk a színházból, úgy kapkodtam a friss levegő
után, mint egy partra vetett hal. Egy lazac talán?
– Drágám, nem tetszett a koncert?
– Azt hiszem, terhes vagyok – ennyit tudtam csak mondani.
Másnap reggel megcsináltam egy tesztet, és tényleg az voltam.
Jean-Luckel a clinique-en találkoztunk. Ültünk a váróteremben, és
csak vártunk, vártunk, vártunk és vártunk. K. doktor már megint
késett. Valóságos kínzással ért fel ez a várakozás. Egy csomó
mindenki már bement az orvosi szobába. Aztán már ki is jöttek.
De egyszer csak feltűnt a jó kis doktorunk, ránk mosolygott, intett,
hogy menjünk be a rendelőbe, ahol sűrűn elnézést kért a késésért.
– Samantha és Jean-Luc, igazán örülök, hogy újra találkozunk –
mondta sugárzó tekintettel. – Lássuk, hogyan alakulnak a dolgok. De
előbb újból fel kell vennünk az adatait, Samantha. Hány kiló most?
– Fogalmam sincs.
– Álljon rá a mérlegre.
Ráálltam. Az orvos leolvasta a súlyt: hatvanhét kiló.
Az egyszerűen nem lehet! Ötvenhét kiló voltam, amikor tavaly
Franciaországba költöztem. Tudtam, hogy felszedtem egy kicsit, de
nem tíz kilót! Micsoda? Ez valami vicc? Hatvanhét kiló?
Jean-Luc nagy levegőt vett, és felvonta a szemöldökét, azzal az
ugye-én-mondtam-neked ábrázattal.
– Mire gondolt, hogy hány kiló most?
– Sokkal kevesebb. Biztos a terhesség miatt van.
Tény és való, hogy a ruháim egy része nem jött rám, azt hittem,
hogy összementek a mosásban. Jean-Luc meg tényleg mondogatott
ilyeneket, hogy „Sam, egy kicsit talán túl sokat főzöl” meg hogy
„Édesem, azt hiszem, már elég kenyeret ettél” vagy „Szerintem egy
szelet pite bőven elég lesz”. De basszus, egyszer legalább
mondhatta volna, hogy „Kedvesem, én kis crème fraîche puffom,
kezdesz elhízni.”
K. doktor arckifejezése mindenesetre semmit sem árult el.
– Nos, kedvesem, a terhességet illetőleg lássuk, hogyan állnak a
dolgok. Kérem, feküdjön fel a vizsgálóasztalra.
Rányomott egy adag kék zselét a hasamra, majd elővette a
varázspálcát. Összeszorította a száját is.
– Tényleg terhes vagyok? – kérdeztem lélegzet-visszafojtva.
– Ó, igen – mondta. Aztán elővett egy kis kör alakú
naptárféleséget, amelyet a terhességi hetek kiszámolásánál
használtak. – De ha az előző menstruációs ciklusát vesszük alapul,
akkor már hét- vagy nyolchetes terhesnek kellene lennie. – Azzal
megvakarta az állát.
– Lehet, hogy később volt a peteérése.
– Ezt nem egészen értem.
 – A méretek alapján most négy és fél hetes terhesnek néz ki.
Magzatot egyelőre még nem látni, csak a petezsákot.
Eszembe jutott Oksana esete, és megremegtem.
– Akkor ez egy üres petezsák?
– Ezt még elég korai lenne megmondani. Jó lenne, ha egy hét
múlva még egyszer meg tudnám nézni. Kérem, ne aggódjon
túlságosan. Az egyetlen dolog, amit most tehetünk, hogy
reménykedünk a legjobbakban.
Minden világos. A legjobbakban kell reménykedni.
Lebeszéltünk jövő hétre egy időpontot. Mielőtt kimentünk volna a
rendelőből, K. doktor még hozzám fordult:
– Még ne változtasson egyáltalán az étrendjén. Csak egyen
egészségesen.
– Drágám, minden rendben lesz – mondta Jean-Luc, és kézen
fogott.
Bólintottam. De éreztem, hogy valami nincs rendben. Otthon a gép
elé ültem, és átnyálaztam az összes terhességi oldalt, hasonló
történetek után kutatva. Nem sok jó dolgot találtam, amitől megint
sírnom kellett. Jean-Lucnek kellett elcipelnie a gép elől. De
megszállott voltam. A fürdőszobában az iPod Touchomon
böngésztem tovább.
A hétvégén vacsorázni voltunk Christiannél és Ghislaine-nél, akik
elmesélték, hogy a huszonkilenc éves lányuk, Anne tizenkét hetes
terhes és egészséges a baba. Próbáltuk eltitkolni a mi híreinket,
főleg a korábban történtek után. De nem tudtam magamban tartani.
– Ne t’inquiète pas – mondta Ghislaine, és megszorította a
kezemet.
Hogy ne aggódjak? Könnyű azt mondani. Nem bírtam megállni,
hogy ne aggódjak, és teljesen ki voltam borulva, szinte reszkettem,
amikor a következő alkalommal beléptem K. doktor rendelőjébe.
Gyorsan megkért, hogy feküdjek fel a vizsgálóasztalra, rám nyomta
a kék zselét, és elővette az ultrahangos vizsgáló fejet. Behunytam a
szemem, és csendben imádkoztam, hogy minden rendben legyen.
Régi szokásomhoz híven visszatartottam a lélegzetemet is.
Lélegezz. Lélegezz. Lélegezz.
– Nos, nos, nos – ismételgette K. doktor, és én visszatértem a
jelenbe. – Lássuk csak… Itt látszik a magzat. A méretek alapján
most öthetes és kétnapos.
Azzal elfordított egy gombot az ultrahangos gépen. Dumm.
Dumm. Bumm.
– Ez a magzati szívhang.
Alig bírtam visszatartani a sírást. Olyan erősen haraptam rá az
alsó ajkamra, hogy szinte kiserkent a vérem.
– Mennyi?
– 121 per perc.
Ez nem valami erős, de még mindig nagyon korai volt a terhesség.
Elfogadom.
Felhívtam anyut, Tracey-t és Jessicát, de meg kellett ígérniük,
hogy titkot tartanak. Jean-Luc és én még nem mondtuk el Maxnak
és Elvire-nek. Jean-Luc elmondta ugyan a húgainak, Christian és
Ghislaine pedig már tudtak róla. Mindenki megígérte, hogy még nem
beszél róla senkinek egészen addig, amíg nem lesz biztos a dolog,
és nem lesz száz százalékig biztos a terhességem. Mindannyian
óvakodtunk a túlzott optimizmustól.

Május huszonkilencedikén, vasárnap anyák napja van

Franciaországban.
Benyitottam Elvire szobájába, ahol azt láttam, hogy az
öltözködőasztala fölé hajolva, könnyáztatta arccal egy feliratot vés
bele az asztallapjába: Je t’aime, Maman. Odamentem hozzá,
átöleltem és mondtam neki, hogy megértem, hogy mit érez.
Az asztalon állt az a képkeret, amit adtam neki, benne pedig
Fredérique, az anyukájuk képe.
Megszorítottam a vállát, és bezártam magam mögött az ajtót, teret
hagyva Elvire-nek, hogy egy kicsit lecsillapítsa a kavargó érzelmeit.
Az én érzéseim is kicsit felkavarodtak. Bementem a földszinti
fürdőszobába, magamra zártam az ajtót, és halkan sírdogálni
kezdtem.
– Minden rendben, drágám? – kérdezte Jean-Luc, és
bekopogtatott az ajtón.
 Kinyitottam az ajtót.
– Mi a baj? – kérdezte, hogy meglátta a könnyeket az arcomon.
– Semmi.
– Sam?
– Jaj, istenem, Jean-Luc. Most rajzoljam le inkább vagy mondjam?
Nem hiszem el, hogy erről kell beszélgetnem veled. Azt hittem, hogy
talán saját magadtól eszedbe fog jutni.
– Miről beszélsz?
– Anyák napja van.
– Akkor ez most Babszem Jankó miatt van? – kérdezte a hasamra
mutatva.
– Nem. Vagyis igen. Meg amiatt is, hogy én vagyok állandóan a
gyerekeiddel. Olyan, mintha a sajátjaim lennének. Én főzök rájuk. Én
vagyok, aki bisous-t ad nekik, mielőtt elmennek iskolába. Én vagyok,
aki megvigasztalja őket, ha te nem vagy itt. Istenem, csak szeretnék
egy kis elismerést végre – mondtam hüppögve. – Csak egy egészen
kicsikét, ezen a vacak napon.
– De hát mi nagyon értékelünk téged – válaszolta és a karjába
zárt. – Szeretlek. Mindenki nagyon szeret téged.
– Egy kicsit vérzek – mondtam a szemébe nézve.
– Sam, valószínűleg semmi komoly – harapta be az alsó ajkát.
És megint ott voltam K. doktor rendelőjében, feküdtem ugyanazon
az ágyon, Jean-Luc mellettem ült, és szorongatta a kezemet, én
pedig szememet lehunyva hallgattam, ahogy közli velünk a hírt.
– Sajnálom Samantha, de úgy néz ki, hogy megint elvetélt.
Nincsen magzati szívhang. Attól tartok, hogy ez nem egy életképes
magzat.
Végem volt, meghaltam. Dühös voltam K. doktorra. Dühös voltam
Jean-Lucre. Dühös voltam Franciaországra. Jelenleg mindenkire
dühös voltam, az egész világra. A szívemet-lelkemet odaadnám egy
gyerekért, és megint át kell élnem ezt a szörnyűséget. Ez nem
igazságos. A gyomrom görcsbe rándult a fájdalomtól. Nem tudtam
lélegezni, szóhoz sem jutottam.
– Tehettünk volna bármit is, hogy megelőzzük ezt? – kérdezte
Jean-Luc.
– Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy a vetélés bármilyen külső
tényező hatására jött létre, akkor a válaszom az, hogy nem.
A felesége nem drogozik, nem dohányzik, egészségesen táplálkozik.
Testileg-szellemileg egészséges. A legnagyobb valószínűséggel egy
kromoszóma-rendellenességről van szó. Sajnálatos módon szinte
lehetetlen megállapítani a pontos okot.
– Tehetnénk bármit is, hogy máskor ez ne történjen meg?
– Talán – válaszolta K. doktor. – Talán van valami összefüggés a
vér oxigénszintjével, de bármilyen más módszer sikerességére
nincsen garancia. Most el kell végeznünk egy pár vizsgálatot.
Legelőször egy komplett hormonvizsgálatot kell elvégeznünk.
– És újból küretre lesz szükség?
– Nem, most még nincs olyan előrehaladott állapotban, hogy
szüksége lenne rá. Természetesen is ki tud ürülni. Olyan lesz, mint
egy erősebb menstruáció.
Aztán hallottam, hogy K. doktor tovább ecseteli, hogy ne adjuk fel
a reményt, és próbálkozzunk, hiszen olyan fiatalok vagyunk még.
De ez nem volt igaz. Én már egyáltalán nem voltam fiatal.
Negyvenkét éves voltam abban az évben, és ebben a korban már
magas rizikójú terhességgel kellett számolnom.
A szavak lüktetve és dobogva visszhangoztak a fejemben. Csak
arra vágytam, hogy hazamenjünk és bemászhassak az ágyba. És ott
szerettem volna maradni örökké.
– Sam, nekem ez ugyanúgy fáj, mint neked – mondta Jean-Luc,
és átkarolt.
Egy héttel később rémes fájdalmaim lettek. A doki azt mondta,
hogy olyan lesz, mint egy erősebb menstruáció. De nem olyan volt.
Azon kívül, hogy fizikálisan a kínok kínját álltam ki, nem mondhattam
azt Elvire-nek és Maxnak, hogy PMS-em van, és azért bőgök annyit.
Úgyhogy kitaláltam azt a hazugságot, hogy egy igen erősen fertőző
gyomorrontásom van. A gyerekek rögtön békén hagytak.
Rengetegszer jártam a fürdőbe, és megpróbáltam felfedezni valamit,
ami a magzatra egy kicsit is hasonlítana. De semmit nem láttam,
csak vért, és fura, alienszerű anyagot a kezeimen. Egy hétig
véreztem.
Aztán megint üres voltam.
Ezúttal engedtem, hogy Jean-Luc tudományos magyarázata
megnyugtasson. A természetnek más tervei voltak a kicsike bennem
növekvő élettel, a kis babszemmel, aki nem tudott növénykévé nőni,
és nem érhette el az eget. Szavai tettekre ösztökéltek, és
hamarosan azon kaptam magam, hogy a hátsó kertünkben a földet
ásom a kezeimmel. Úgy kapartam a földet, mint egy kutya, aki egy
régen elásott csont után kutat. Most két rózsát ültettem el a kertben:
egy narancssárgát és egy rózsaszínt, a két kedvenc színemet, a két
angyalka emlékére.
Jean-Luc így talált rám a kertben, ahogy zihálva szedegetem ki a
köveket a földből. A ház egy régi folyómederbe épült, és tele volt
sziklatörmelékkel, amelyet nem volt könnyű kiszedni, de nekem
sikerült. Mocskos voltam, tiszta sár volt az arcom és karom is. Vér
szökött ki a körmöm alól. Biztosan úgy néztem ki, mint aki teljesen
elvesztette az eszét, de már nem fájt annyira. Dühös voltam és
szomorú, de nem adtam fel teljesen a reményt.
– Ha akarjuk, adhatunk még egy esélyt ennek a
terhességdolognak – mondtam. – De ha harmadszorra se jön össze,
utána már nem tudok többet eredménytelenül próbálkozni. Nem
tudnám elviselni.

16

Ne hízz meg, nem fáj fejed

Június vége volt már, Elvire egy ott alvós bulit tervezett öt másik
barátnőjével a tizennegyedik szülinapja alkalmából. Vissza kellett
térnem a mostohaanyai teendőimhez. Bár ez az utóbbi veszteség
jobban megviselte az idegeimet, a gyerekek boldogsága mégiscsak
fontosabb volt a sajátoménál. Szerencsére Elvire kecskesajtos,
mézes pizzát akart rendelni, Jean-Luc pedig hozott egy
csokimousse- tortát, két doboz friss, zamatos eperrel, szóval nekem
nem kellett mást tennem, mint megterítenem az asztalt és
elhessegetnem az összes sötét gondolatot. Ahogy néztem Elvire-t,
amint üdvözli a legjobb amies-ket a szokásos bisous-kal és
örömkiáltásokkal, egy kicsit könnyebb volt mosolyogni.
– Elkérhetjük a cipőidet? – rontott be Elvire a konyhába. – Les
talons? A magassarkúakat?
Elvire már majdnem százhetven centi magas volt, vagyis
magasabb nálam, de még mindig ugyanakkora volt a lábméretünk.
Egyszer megengedtem, hogy kölcsönkérje a kedvenc rövid szárú,
fekete motoros bakancsomat. Egy ideje nem láttam már a
szekrényben, de most rájöttem, hogy hol van: Elvire-nél. Nem
nagyon viseltem már magassarkút, max, ha Jean-Luckel nagy ritkán
elmentünk egy randira vagy egy szülinapi buliba. Túl
kényelmetlennek találtam a magassarkút egy kisvárosban, ahol ilyen
sok macskaköves utca van.
– Bien sûr – válaszoltam. – Hát persze.
– Et, aussi – folytatta Elvire. – Puis-je emprunter le kit maquillage?
– Kölcsönkérhetném a sminkkészletet? – Celui avec toutes les
couleurs de fard à paupières? – Amelyikben a sokféle színű
szemhéjfesték van?
– Meg is tarthatod a sminkkészletet – válaszoltam. Úgysem
használtam már szemhéjfestéket. Csak fekete szemceruzát,
szempillafestéket, alapozót, pirosítót és egy kis rúzst.
– Tényleg? – kérdezte a meglepetéstől tágra nyílt szemekkel.
– A tied. Az emeleti fürdőszoba fiókjában találod.
Elvire gyorsan megölelt és vissza is szaladt a szobájába. Ha egy
használt sminkkészlet ilyen boldoggá teszi, akkor hogy fog majd
örülni az igazi szülinapi ajándékának, ami egy ezüst nyaklánc volt
szív alakú és pillangós medálokkal. Megterítettem az asztalt, és
hallgattam az emeletről leszűrődő kuncogásokat, közben pedig azt
vettem észre, hogy folyton mosolyognom kell. A rózsabokrok
elültetése kicsit megnyugtatta az idegeimet, Elvire szemében a
boldogság pedig csillapította a fájdalmamat.
Az élet, úgy néz ki, mégis megy tovább.
Néhány perccel később Max fintorogva jött le az emeletről.
 – Elles sont tellement bizarre. Une des amies d’Elvire ressemble à
un chat. Avec les moustaches.
Annyira furcsák. Elvire egyik barátja úgy néz ki, mint egy macska.
Bajusszal ráadásul.
Észrevettem, hogy Max a macskát hímnemben mondja, nem úgy,
hogy une chatte. És már tudtam is, hogy miért. Egy nap elkövettem
azt a hibát, hogy megkérdeztem a szomszédunkat, Claude-ot, hogy
nem látta-e a macskámat: „Est-ce que t’as vu ma chatte?” Először
leesett az álla, aztán hangos nevetésben tört ki. Azt kérdeztem tőle,
hogy nem látta-e a puncimat. Szóval, ha a macska szót éppen nem
huncutkodás közben használjuk, akkor jobb, ha a hímnemet
részesítjük előnyben, ha tényleg egy macskáról akarunk beszélni. Ez
vonatkozott arra is, ha azt akartad mondani franciául, hogy nagyon
izgatott vagy. Nem úgy kell mondani, hogy je suis très excitée. Ez a
mondat meglehetősen erős szexuális tartalmat hordoz. Akárcsak az
a mondat, amelyet a paellaárusnak mondtam annak idején: je suis
chaude (fel vagyok izgulva).
Mindennap tanultam valami újat. Leginkább azt, hogy bármilyen
helyzetben lehet bakikat ejteni, nem csak egy nyelven, de az én
esetemben akár két nyelven is.
A lányok egyre kreatívabbak lettek a sminkkészletemmel, igazi
csajszik voltak már. Amennyire én tudtam, Elvire és a barátnői még
teljesen ártatlanok voltak. Nem ittak, nem cigiztek, nem
káromkodtak, csak a hajukat tupírozták (valószínűleg éppen most is
azt csinálják). Nem volt még pasidráma. Egyelőre. Gyakran azzal
ugrattam Jean-Lucöt, hogy valószínűleg Elvire szerelmes lesz egy
olyan pasiba, mint ő, mire Jean-Lucöt leverte a víz félelmében.
Emlékezett rá, mit műveltek, amikor annyi idős volt, mint Elvire.
Mindent elmesélt nekem.
– Nyaranta egész Európából jöttek a lányok La Ciotat-ba.
Leginkább a svéd lányoknak örültünk….
Itt mindig nevettem egyet, és nagy játékosnak neveztem.
Az emeletről egyre hangosabb zene és nevetés szűrődött ki.
A lányok Rihanna Only Girl in The World számát énekelték teli
tüdőből, és úgy ropták magas sarkúban a táncot, hogy Michael
Flatley is megirigyelhette volna őket. Klikk, klikk, bumm. Klikk. Klikk.
Bumm.
 Jean-Luc is hazaért a munkából, hozta a tortát és az epret.
– Mi a fene ez a zaj? Olyan, mintha egy egész elefántcsorda
trappolna a lakásban.
– A helyedben én inkább nem mennék fel most az emeletre –
rázta a fejét Max.
– Tessék – nyújtottam át egy pohár bort Jean-Lucnek. – Erre most
szükséged lesz.
Leült a borral a kezében a kanapéra, és egy nagyot sóhajtott.
– Azt hiszem, valami erősebbre lesz szükségem – mondta, miután
ivott egy kortyot a borból.

– Ne merj még egyszer Fantáziának szólítani – fenyegettem Jean-

Lucöt, és abbahagytam a táncot főzés közben. Jean-Luc arra
célzott, hogy úgy nézek ki, mint Fantázia, a rózsaszín tüllszoknyát
viselő víziló az egyik Disney-mesefilmből. Július volt, rövidnadrágot
és szűk pólót viseltem.
– Csak egyre jobban szeretlek – köhögött Jean-Luc.
Bár tudtam, hogy felszedtem pár kilót, idáig a homokba dugtam a
fejem. Pedig annyira meghíztam, hogy egyszer a farmerem felső
gombja le is pattant, és majdnem kiverte a macska szemét. Úgy
éreztem, elérkezett az ideje, hogy leállítsam a francia főzést
amerikai adagokban mérve. És talán mérsékelnem kellene a sajt- és
baguette fogyasztásomat, és nem kellene repetát vennem a confit
de canard-ból és a cassoulet de Toulouse-ból sem, hiszen mind a
két helyi specialitás kacsa zsírral készült.
Óóóóó, de ha egyszer annyira finom volt!
Finomnak finom volt, és minden rendben is volt egészen addig,
amíg rá nem álltam a mérlegre, aztán egy kicsit jobban megnéztem
magam a tükörben. Bizonyos nőknek nagyon jól áll, ha magukra
szednek egy pár kilót. Sajnos, én nem tartoztam közéjük. 165 centi
magas voltam, nem az a nyúlánk fajta, és egyik testrészem sem volt
valami nagy. A szemem kicsi volt, az ajkam vékony, és az
arcvonásaim nem voltak különösebben markánsak. Az extra súly
most három testrészemen jelent meg. Először is az arcomon, ami
kikerekedett és elég pufi lett. Aztán meg a hasamon, ami jó hurkás
lett, és persze a fenekem, ami szinte külön lötyögött járás közben.
Amióta K. doktornál jártam, még felszedtem egy kilót, és most már
nem foghattam a terhességre. Tudtam, hogy a normális és
egészséges súlyom ötvennyolc kiló körül mozog, de most 68 kiló
körül voltam. Egész megrémültem.
Elvire megengedte, hogy használjam a biciklijét egy kis edzés
gyanánt. Valahol a neten olvastam, hogy egy óra bringázás
majdnem négyszáz kalóriát éget el. A bikiniszezon előtt szerettem
volna megszabadulni az összes felesleges kilómtól. És egyben
szerettem volna minden dühömet végre kiadni a két veszteség után.
Azt akartam, hogy fájjanak az izmaim.
– Vegyél fel bukósisakot – tanácsolta Jean-Luc, mielőtt elindultam
volna.
– Nem vagyok már ötéves – vágtam vissza.
A lábaim gyorsan jártak, ahogy a városi bicikliúton tekertem.
Elhagytam a gyerekek iskoláját, és már suhantam is kifelé a
városból céltalanul. Ami magamat ismerve azt jelentette, hogy
hamarosan fogalmam sem volt, hogy merre járok. A bicikliút véget
ért, bal oldalamon az út középvonalát jelző sáv volt, jobbra egy
kavicsos magas járdaszegély, mögöttem pedig jó pár autó. Teljesen
útban voltam, és fogalmam se volt, merre tovább.
De aztán megláttam a kiutat: egy részen a járdaszegély egy kicsit
alacsonyabbnak látszott. Gyorsabban kezdtem el tekerni, hogy az
autók jobban tudjanak mögöttem haladni. És itt követtem el egy nagy
hibát. Rosszul vettem be a kanyart oldalra, és átestem a szegélyen.
Egy kisállat-kereskedés előtti parkolóba befordulva végigcsúsztam a
betonon. Lehorzsoltam a karomat és combomat, a bicikli pedig rám
esett. A jobb karomra estem rá leginkább. A két autó, amelyik
mögöttem jött, rögtön félrehúzódott. Megnéztem a karomat, a
csúnya sebet alvadt vér borította.
Remek. Most, hogy végre kezdtem megszeretni ezt az országot,
az ország azzal hálálja meg, hogy megpróbál kinyírni. A régi,
félelemmel teli énem tört fel a felszínre.
Egy nő állt meg felettem a kislányával. A nőnek rövid,
gesztenyebarna haja volt, és kedves sötétbarna szeme. A négyéves
körüli kislánynak vállig érő szőke haja volt, és hatalmas kék szeme.
Rózsaszín napozót viselt. Mondani akartam, hogy milyen édesen
fest ebben a ruhában, de nem jött szó a számra. Ehelyett
egyfolytában bocsánatot kértem franciául, és magyarázkodtam, hogy
amerikai vagyok, mintha ez mindent megmagyarázna.
A nő lehajolt hozzám, és alaposan szemügyre vette a karomat.
– Régen ápolónő voltam – mondta gyorsan.
Az egyik autó sofőrje egy plédet vett elő a csomagtartóból, és
lerakta alám, közben összeszorította a száját, látszott, hogy aggódik.
– Ki kell tisztítani ezt a sebet – mondta a nő. – Megteszem, amit
tudok, de a kavicsok teljesen belementek a bőrébe. Be kell mennie a
kórházba, hogy összevarrják a sebet. Most feküdjön le.
Csak bólintottam. A francia szavaktól egészen elszédültem. A nő
mondta a kislányának, hogy álljon a nap elé, ami pont belesütött az
arcomba. Egy kis szellő felfújta a kislány ruhácskáját, és hirtelen
kilátszott a fehér bugyija, amin jót kuncogott. Én is elnevettem
magam, és a mamája is elmosolyodott. Csodálkoztam, hogy egy
ilyen idős gyerek nem ijedt meg a vér látványától, de csak
mosolygott, és szépen sorjában hozta az autóból azokat a dolgokat,
amiket az anyukája kért.
A férfi mögöttünk ácsorgott.
– Van valamilyen hozzátartozója, akit felhívhatunk? – kérdezte a
nő, miután bekötötte a karomat.
– Mon mari – válaszoltam. A férjemet. Azért kicsit féltem attól,
hogy felhívják Jean-Lucöt. Végül igaza volt a bukósisakot illetőleg.
– Mi a száma? – kérdezte a nő, és elővette a mobilját.
Annyira sokkos állapotban voltam még, és közben erősen
koncentráltam, hogy ne hányjam el magam, szóval egyszerűen nem
jutott eszembe Jean-Luc száma. Csak az első számok jutottak
eszembe. A zsebemhez nyúltam, hogy elővegyem a húgomtól kapott
használt iPhone-t, de nem sikerült elérnem, a karom remegett és
nagyon fájt.
– A mobilom a hátsó zsebemben van – nyögtem. – Nem érem el.
A nőnek sikerült kibányásznia a telefonomat. Amikor odaadta,
akkor vettem észre, hogy csatakos az izzadságtól. Most már nem
csak a karom fájt, de kínosan is éreztem magam. Eltelt egy pár
pillanat, amíg megint működőképessé tettem, és reszkető kezekkel
felhívtam Jean-Lucöt.
– Volt egy biciklibalesetem. Jól vagyok, de be kellene menni a
kórházba… lehet, hogy ráférne pár öltés a karomra. Ide tudnál jönni,
hogy bevigyél?
A férfi és a nő egész addig mellettem maradtak, amíg meg nem
érkezett az ezüst Forddal a lovagom. Jean-Luc behajította Elvire
biciklijét a csomagtartóba, közben azon morgolódott, hogy fel kellett
volna vennem a bukósisakot. Szerintem vagy ezerszer elmondtam a
két segítségemre siető embernek, hogy merci, de olyan sietősen
indultunk el a kórházba, hogy a nevüket elfelejtettem megkérdezni.
Sietve kifaroltunk a parkolóból, és mielőtt még kettőt pisloghattam
volna, máris a balesetin ültünk a legközelebbi városban, Muretben,
ahol egy gázmaszkot tettek a fejemre, majd kitisztították és
összevarrták a sebemet.
A baleset miatt másnap tetanusz elleni oltást kellett kapnom.
Rettegtem az injekciós tűtől. Elmentem a háziorvosunkhoz, aki felírta
a receptet. Elmentem a gyógyszertárba, kiváltottam, majd
visszamentem a dokihoz. Nem nagyon látszott rajta, hogy megismert
volna, pedig egy óra se telt el azóta, hogy itt jártam nála.
– Nahát, ez nem is fájt egyáltalán – mondtam a dokinak, miután
beadta az oltást.
Még felírt receptre kötözőszert és egy enyhébb fájdalomcsillapítót,
mert még mindig kicsit fájt a karom. Ezeket nem kellett kifizetnem,
mert a biztosításunk fedezte a gyógyszerek költségeit.
Megbeszéltünk egy időpontot jövő hétre, amikor kiveszi a point de
suture-t, vagyis a varratokat. Állandóan kórházba kellett járnom. Meg
dokikhoz. És ápolókhoz. És varratszedésre.
Otthon bekukucskáltam a kötés alá. Elég ronda volt a seb. Úgy
nézett ki, mintha megtámadott volna valami vadállat, ami, valljuk be,
izgalmasabban hangzott volna. Az egész jobb oldalam tele volt
horzsolásokkal, a bordáimtól kezdve a fenekemig, a combon is. Nem
volt elég, hogy elvetéltem kétszer, most még életem végéig
sebhelyeket kell viselnem.
 17

Addig nyújtózkodj, ameddig

a takaród ér

Mindenki kihasználta, hogy végre beköszöntött a gyönyörű francia

nyár, és azt a lehetőséget, hogy két-három órányi utazással egészen
más hangulatú vidékre lehet utazni. A toulouse-i ebédjeim a Les
Chicks-szel egyre ritkultak, de azért sikerült megszerveznünk egy
vacsorát Monique csodás lakásán, amely Toulouse belvárosában
volt. Erre a vacsorára mindenki hozta a párját is.
– Mit fogsz főzni? – kérdeztem ijedten Monique-ot telefonon.
– Hát főzni azt nem tudok, de a vendéglátáshoz azért értek –
nevetett. – Pierrade-on fogunk sütögetni. Mindenki magának fogja
megcsinálni. Neked van még esetleg egy géped? Szükségünk lesz
még egyre, mert kilencen leszünk, Kissával együtt.
– Ez remek ötlet – mondtam. – Viszem az enyémet is.
Volt egy pierrade-om, vagyis egy kicsi grillsütőm, amit az asztal
közepére kell állítani és árammal működik, olyasmi, mint a hibachi.
A húsok grillezése így a vendégek feladata: süthetnek csirkét,
kacsát, marhasteaket. Ehhez bármilyen szószt vagy zöldséget lehet
köretnek enni, mint például krumplit vagy cukkinit.
Vagyis egy pierrade-féleségem volt. Tavaly a bankunk pontokat
ajándékozott nekünk, amit le lehetett vásárolni, és Jean-Luc hagyta,
hogy válasszak valamit, amire szükségünk van. Az LCL Banknak
köszönhetően kaptunk is ingyen egy Cuisinart Panini gépet, ami
inkább szendvicssütő volt, de tulajdonképpen grillezésre is
tökéletesen lehetett használni.
– Akarod, hogy vigyek valami édességet?
– Az isteni lenne! – lelkesedett Monique.
 Miután letettük a telefont, felhívtam Jean-Lucöt, hogy elmeséljem
neki a vacsora ötletét. Nyilván semmi ellenvetése nem volt, hogy
vacsorázni menjünk a barátaimmal.
– Milyen desszertet csináljak? – kérdeztem.
– Morzsasütit – válaszolta Jean-Luc. A morzsasüti volt az egyik
specialitásom. – Almával, körtével vagy valamilyen piros bogyós
gyümölccsel.
– Rendben van.
Morzsasütit készíteni nagyon egyszerű. Csak meg kell pucolni az
almákat és a körtéket. Aztán kis kockákra kell vágni, majd egy
sütőformába tenni. Hozzá kell adni a piros gyümölcsöket: málnát,
ribizlit, epret és talán egy kis áfonyát vagy szedret (oké, tudom, az
utolsó kettő nem is piros, de ebbe a csoportba tartoznak). Erre kell
rátenni a morzsát. Csak össze kell keverni a lisztet a barna cukorral
és a vajjal, amíg morzsák nem keletkeznek. Tehetünk még bele egy
kis fahéjat. Meg egy kis rumot. Hú, milyen mennyei illata van, amikor
sül a sütőben!
A gyerekeknek rendeltünk egy pizzát, mi pedig bementünk a
városba. Nagyon kíváncsi voltam, milyenek lesznek a barátnőim
párjai. Az apéro-val indítottuk az estét, röviditalok és apró falatkák
voltak felszolgálva, és elkezdtünk megismerkedni a pasikkal.
Jean-Christophe, JC pont olyan volt, mint amilyennek Monique
leírta: magas, sötét hajú és jóképű. A két metszőfoga közt volt egy
kis szünet, ami semmit sem rontott elbűvölő mosolyán, sőt.
Barátságosan viccelődött mindenkivel, mintha már évek óta ismertük
volna egymást. Most már értettem, hogy Monique miért mondta az
első találkozásukkor, hogy „ő az enyém”. Akárcsak Jean-Luc, ő is
közvetlen, humoros és sármos volt. Koktélt készített nekünk, frissen
facsart gyümölcslével és rummal. Oksana pasija, Philippe pedig
pezsgőt hozott.
Philippe korábban rendőrfőnök volt Párizsban, most viszont
huissier-ként dolgozott Toulouse-ban, vagyis ő ügyelt a törvények
betartására és a bírságok pontos befizetésére. Megtudtuk, hogy
spanyol gyökerekkel rendelkezik, és bár a keresztneve francia volt, a
vezetékneve spanyol. Nagyon sármos férfi volt ő is, sötét hajú és
szemüveges. Élénk kézmozdulatokkal gesztikulált, a szemöldöke
folyton mozgott beszéd közben.
 Trupty barátja, Chris egy édes, vörös hajú angol volt, aki már
tizennégy éve élt Franciaországban. Egy gîte-et, vagyis egy kis
szállót üzemeltetett, Aveyron-ban, ami háromórányira volt Toulouse-
tól. Bár Chris volt a legcsendesebb a társaságban – ami egyébként
minden esetben megtörténik, ha három féktelen francia és egy
visszafogott angol keveredik egy asztalhoz –, nekem úgy tűnt, hogy
jól érzi magát. A fiúk olyan jól egymásra találtak, hogy hamarosan
székfoglalóst kezdtünk el játszani együtt, és ennek az lett a vége,
hogy a fiúk az asztal egyik oldalára keveredtek, mi, lányok pedig a
másik oldalra, így mi is tudtunk egymással trécselni. Jó volt látni,
ahogy új barátságok kötődnek a szemünk előtt.
– Ha mindenki visszajött a nyaralásból, a következő vacsora
nálunk lesz – mondta Oksana.
Mindannyian magasba emeltük a poharunkat, és jó mélyen
egymás szemébe néztünk koccintás közben. Öten nem is voltunk
franciák, de mindannyian eleget éltünk már ahhoz itt, hogy jól
ismerjük Franciaország szokásait.

– Emlékszel még, hogy meséltem neked arról a lakásról, amelyet

befektetésként vásároltam a gyerekek anyjával, Párizs mellett, Orly-
ban? – kérdezte Jean-Luc, miután szólt, hogy üljek le mellé.
– Igen, persze.
– Nos, a bérlőnk hónapok óta nem fizetett. Az utolsó csekk,
amelyet küldött, nem is jött át.
– Mit tehetnénk? – kérdeztem. – Rúgjuk ki?
– Nem, a francia törvények védik a bérlőket. Három évre vette ki a
lakást. Az egyetlen módja, hogy kitegyük, ha hivatalosan
kilakoltatjuk.
– Hát akkor csináljuk azt.
– Rendes akarok lenni vele. Már beszéltem vele. Azt ígérte, hogy
fizetni fog. De…
– Adj még neki egy hónapot.
 Másnap végül bejött kéthavi bérleti díj. Azért valami mégse
stimmelt az egész dologgal.
Habár megvolt mindenünk, amire szükségünk volt, barátok,
család, fedél a fejünk felett, étel az asztalunkon, a megélhetés
Franciaországban mégis nagyon drága volt. Csak a heti
bevásárlásunk körülbelül kétszáz euróba került. Habár én folyton
írogattam, és néha bejött egy-egy szabadúszó dizájn munka, mégis
most már szerettem volna többet vállalni, hogy be tudjak szállni az
anyagiakba.
„Miért nem tanítasz angolt? Miért nem csinálod ezt? Miért nem
csinálod azt?” Anyu folyton ezeket mondogatta. Én meg ezredszerre
is elmondtam neki, hogy itt tanítani csak rendes képzettséggel lehet,
és ennek a megszerzése legalább tizennégyezer euróba kerülne.
Angoltanítással kapcsolatos hirdetések nem voltak gyakoriak, ha
mégis akadt, akkor azt brit angolok adták fel, akiknek van
tapasztalata és egyébként is rendes brit angolt beszélnek.
Monique átküldött egy álláshirdetést az American Presence
Postnál, ami az amerikai nagykövetség egyik mellékhivatala volt,
toulouse-i székhellyel. Egész lázba jöttem. Egy marketinges és PR-
os pozíció volt, és úgy gondoltam, pont megfelelő lenne nekem,
hiszen a fő tevékenység a francia-amerikai kapcsolatteremtés lett
volna.
Ez az! Ezt én is tudnám csinálni. Hiszen már így is épp elég
francia-amerikai kapcsolatot építettem ki.
Claude és Paulette mellett, akik már szinte unokájukként szerettek
engem, az összes többi szomszéddal összebarátkoztam, habár
nagy részük legalább hetven év feletti volt. Például Gregory úrral is.
Egyszer észrevettem, hogy Gregory úr éppen a megszokott
kertészruhájában tevékenykedik a kertben. Kék gombos kerti
kabátot viselt, zöld gumicsizmát és fekete sapkát. Odamentem a
kerítéshez, és mosolyogva bemutatkoztam. Meghívott magához, és
végigvezetett a kertben, ami a környék leggondosabban ápolt kertje
volt. Közben élénk kézmozdulatokkal elmesélte, hogy
tulajdonképpen ő is bevándorló, a szülei Olaszországból költöztek át
Franciaországba a második világháború alatt. Csak úgy csillogott a
kék szeme mesélés közben. Adott egy nagy kosár paradicsomot,
paprikát és néhány padlizsánt. Aznap este készítettem egy tian
provençalt és egy kis ratatouille-t, és másnap átvittem Gregory úrnak
és a feleségének.
A pétanque egy közkedvelt és de rigueur, azaz szigorú játék volt a
férfiak között, amelyet rendszerint a házunkkal szemben lévő
parkban játszottak. Nem sok nő csatlakozott a játékhoz, de Jean-Luc
és én gyakran játszottunk Maxszal. Nemegyszer megtörtént az is,
hogy valamelyik szomszédunk, például Gregory úr arrafelé sétált
kezében a vasgolyószettel, és becsatlakozott a játékba. A játékot
mindenki komolyan vette. Én hamar belejöttem a pétanque-ba. És
így hamarosan az összes szomszédunkat megismertem.
Még egyszer átolvastam az álláshirdetést. Két gond volt csak vele.
Az egyik, hogy a jelentkezési határidő pont aznap volt. A másik
pedig, hogy felsőfokon kellett franciául beszélni és írni. Úgy
döntöttem, hogy akkor is megpróbálom. Egy kicsit kikozmetikáztam
az önéletrajzomat, és el is küldtem még aznap egy e-mailben.
Megírtam azt is a munkaügyeseknek, hogy csak ma kaptam kézhez
az álláshirdetést, de azért vegyenek engem is számításba.
A franciatudásom jelenleg középszintű volt, de én azt írtam, hogy
majdnem felsőfokon tudok beszélni.
Másnap felhívott egy Laurent nevű férfi, hogy mikor tudnék
bemenni az állásinterjúra. Olyan gyorsan beszélt franciául, hogy
azon töprengtem, vajon hogyan lehetséges az, hogy az American
Posttól olyan valaki hívott fel, aki nem angolul beszél. Talán nem is
tudott egyáltalán angolul?
Felmentem a gépemhez, és megnyitottam az álláshirdetéseket,
végigolvastam az összes követelményt, amellyel munkát lehetett
vállalni. Az összes újságot átböngésztem a Midi-Pyrénées régióban,
ahol laktunk. Megtanultam az összes egyetem és francia-amerikai
szervezet nevét. Végignéztem az UNESCO és az amerika
nagykövetség oldalát, egyik oldalt a másik után nyomtattam ki.
Az összes megszerzett információt bemagoltam, még a nagy nap
előtti éjszaka is olvasgattam. Tizenöt perccel korábban érkeztem a
rendezvous-ra, és azt vártam, hátha látok valamerre egy amerikai
zászlót, a sok csillagot, meg a csíkokat és a nemzeti színeket. De
nem volt semmi ilyesmi, semmi jelét nem láttam, hogy ez az állás
abban a régi épületben lenne, ahová behívtak. Még egyszer
leellenőriztem a címet. Pedig jó helyre jöttem. Kinyitottam az ajtót és
bementem, megtaláltam a csengőt és becsengettem. A hang, amely
megszólalt, természetesen franciául üdvözölt. Mondták, hogy
menjek fel lifttel a második emeletre.
A biztonsági kapunál elkérték a mobilomat, és kérdezték, van-e
nálam bármilyen más elektronikai eszköz. Odaadtam. A biztonságis
beletette a mobilomat egy műanyag zacskóba, majd megnyugtatott,
hogy majd mindent visszakapok, ha vége az interjúnak. Majd egy
biztonsági kapuhoz vezetett, ami a reptériekhez volt hasonló.
Bementem egy váróterembe, és megállapítottam, hogy igen kicsi ez
a helyiség. Egy barna hajú és barna szemű férfi lépett be, kék
öltönyben, a szeme alatt karikák.
– Samantha – nyújtotta felém a kezét. – Örülök, hogy
megismerhetem.
Felismertem arról a képről, amit a neten láttam.
– Nem számítottam rá, hogy a konzullal találkozok személyesen –
mondtam meglepődve.
– Már csak két hétig. Nemsokára valaki más fogja betölteni a
helyemet. Ön vele fog majd dolgozni – mondta. Elég értetlenül
nézhettem, mert egy kis hatásszünet után folytatta. – Én Kínában
fogok majd dolgozni. Először visszamegyek az Államokba,
megtanulok kínaiul, aztán utazom Pekingbe.
– Óóó – válaszoltam. – Bizonyára nagyon érdekes lesz. A vad
Kelet.
– Igen, minden bizonnyal. Ma mindenesetre nem én fogom az
interjút tartani. Laurent-t éri ma ez a megtiszteltetés. Sok szerencsét
hozzá. Az önéletrajza igazán meggyőző. Ebben az évben sokan
jelentkeztek, akiknek kitűnő képzettsége van, aminek nagyon
örültünk.
A konzul búcsúzásképpen a homlokához emelte a két ujját, úgy
szalutált, majd visszament az irodájába. Nem sokkal később
beléptek a vetélytársaim, akik szintén az állásinterjúra érkeztek.
Kedvesen egy „helló”-val köszöntem nekik, de nem voltak valami
kedvesek, és hamar kiderült, hogy nem is amerikaiak. Az egyikük
egy harminckét év körüli, sötét hajú és kreol bőrű nő volt, aki egész
végig nagyon dühösnek látszott, és mogorván méregetett mindenkit.
A másik angol volt, és rögtön mindenkire és mindenre panaszkodni
kezdett. Magabiztos lettem. Magamban már táncoltam is egy jót a
sikeremen, talán pont a kacsatáncot jártam el. Ez a munka az
enyém lesz!
Az összes reményem elszállt, amikor Laurent ismertette az interjú
menetét, azaz kiosztott nekünk egy tesztet. Két óránk volt, hogy
lefordítsunk két cikket, egyet franciáról angolra, és egyet angolról
franciára. Aztán pedig egy francia tesztet kellett kitöltenünk, az egyik
egy általános műveltségi szintet mérő feladatlap volt, a másikban
PR-ral kapcsolatos kérdések voltak. Nem éppen megfelelően
készültem fel. Francia nyelvtant és ragozást kellett volna
gyakorolnom. Csorgott az izzadság a hátamon, amikor próbálkoztam
az angol szöveget franciára lefordítani, közben reménykedtem, hogy
nem írok teljesen sületlen baromságokat. „Meleg van itt nagyon,
vagy mi a fene lehet?” – kérdeztem magamtól, miközben a
kezemmel törölgettem az izzadságot a nyakamról. A francia nő
magában kacarászott.
– Jó lett volna, ha szólnak, hogy az állás nem Bordeaux-ban,
hanem Toulouse-ban van – morgott az angol nő. – Igazán
kifizethetnék a vonatjegyemet.
– De hát a hirdetésben benne volt egyértelműen a toulouse-i
székhely – szólalt meg a francia nő.
Az angol nő csak bámult rá, nem válaszolt semmit. Végül
mindketten folytatták inkább a fordítást. Nem értettem, hogy az angol
nő egyáltalán miért jött el. Már azt sem tudtam, én miért jöttem el.
A fordításom tele volt áthúzásokkal és helyesírási hibákkal. A fejem
üresen kongott. Alig vártam, hogy végezzek, és elhagyhassam ezt a
helyet. A vonaton csak ültem és magamban motyogva szitkozódtam.
A mellettem ülő nő óvatosan odébb húzódott. A vonatút után egy
kicsit buszoztam, és már haza is értem.
– Na, hogy ment? – kérdezte Jean-Luc, és letette az újságot, amit
éppen olvasott.
– Hát, nem hinném, hogy megkapom ezt a munkát – mondtam, és
elmeséltem, hogy hogy ment a dolog.
– De legalább megpróbáltad – mondta.
– Igen – válaszoltam. – Legalább megpróbáltam.
Aztán hirtelen felhoztam egy új témát, amit már régóta el akartam
mesélni Jean-Lucnek.
 – Egyébként majdnem befejeztem a történetünket – kezdtem el. –
A megismerkedésünk történetét…
– Ez senkit nem érdekel. Írj inkább egy mutáns kisgyerekről.
– De szerintem a mi történetünk igenis érdekelhet valakit –
vitatkoztam. – Romantikus. És van benne valami különleges. Érzem,
hogy így van.
– Rendben van. De a végén legalább ölj meg.
Valamiért a franciák úgy gondolták, hogy minden romantikus
történetnek tragikusan kell véget érnie, vagy történnie kell valami
rémségnek vagy veszteségnek.
– Jean-Luc, én egy memoárt írok, a mi igaz történetünket, szóval
nem ölhetlek meg. A történetnek igaznak kell lennie.
– Egy romantikus történet önmagában véve unalmas –
kötözködött tovább Jean-Luc. – Muszáj megölnöd.
Szeretném azt mondani, hogy Jean-Luckel értelmes emberek
módjára érveltünk egymás ellen, de ez nem volt igaz. Vitatkoztunk.
És a franciák imádnak vitatkozni, teljesen mindegy, hogy miről van
szó. Politika, vallás, művészet, irodalom, bármi jöhet. Jól kösse fel a
gatyáját, aki egy franciával száll vitába, mert olyan nincs, hogy ne az
övé legyen az utolsó szó. Erősen kellett védenem a nézőpontomat,
és nem szabadott meginognom.
– A nőknek reményre van szükségük. Nem foglak megölni.
– Muszáj lesz – mondta és átkulcsolta a karját a mellkasa előtt. –
Na, gyerünk, ölj meg.
– Rendben. Hogyan akarsz meghalni?
– Hősies halált szeretnék halni. Valahogy úgy, hogy sírjanak a nők
a könyveden. Mondjuk, legyél terhes, éppen a kórházban vagy és
vársz rám. Én úton vagyok a kórház felé, hogy részt vegyek a fiunk
vagy lányunk születésén. Aztán meghalok az úton, miközben egy
másik terhes kismamát mentek ki egy égő roncsból.
– Nem, ez nem jó. Ez rémes.
– Gondolom, akkor neked van valami jobb ötleted.
Visszatartottam a nevetést, annyira, hogy már könnybe lábadt a
szemem. Jaj, Jean-Luc, hát hogyne lenne jobb ötletem ennél!
– Hát jó. Szeretsz búvárkodni, és nagyon szeretnél végre látni egy
óriás polipot búvárkodás közben mondjuk Oregon partjainál.
– Aha.
 – Akkor legyen az, hogy éppen lemerülsz és ezzel az óriás
polippal találkozol az óceán mélyén.
– Aha – válaszolta Jean-Luc izgatottan, és láttam a szeme
csillogásán, hogy egészen tetszik neki a történet. Idáig.
– Rendben. Az egyik óriás polip beléd szeret. Nem tudom, hogy
tulajdonképpen nőstény vagy hím, de mit számít ez? Mindenesetre
ez a polip átkarol a csápjaival, és lehúz a Csendes-óceán mélyére.
Csönd követte a monológomat.
– És így halsz meg.
Még nagyobb csönd.
– A polip annyira szeret, hogy a halálodat okozza – magyaráztam
tovább. Jean-Luc összeszorította a száját. Most már nem voltam
benne biztos, hogy Jean-Luc érti-e egyáltalán a humoromat. – Érted
egyáltalán?
– Sam, ez nem hősies halál. Ez egyszerűen nevetséges.
Pontosan.
– Édesem – mondtam. – Ez alatt az idő alatt nem csak itthon
ültem és bámultam a falakat, meg a gyíkfarkakat szedegettem a
hátsó kertben, hanem megírtam egy könyvet. Most pedig el fogom
küldeni ügynökségeknek – tartottam egy kis szünetet. – Kössünk
egyezséget. Ha nem jutok sehová az írással és ezzel a könyvvel pár
hónapon belül, akkor keresek magamnak egy állást a
reklámszakmában. Közben pedig folytatom a szabadúszó munkákat.
Szkeptikusnak tűnt, de beleegyezett.
– Ugye nem bánod, ha használom a postafiókodat és az e-
mailjeidet? – kérdeztem, holott már régóta használtam.
– Miért bánnám? Az a te levelezésed.
Azt címet adtam a könyvnek, hogy „Hét levél Párizsból”. És hogy
passzoljon a címmel, három héten keresztül hetente hét
ügynökségnek küldtem el a könyvet, reménykedve, hogy legalább
hét választ kapok majd vissza. 7-7-7. Jackpot. Kaptam nyilván egy
pár elutasítást. És volt olyan ügynökség, amelyik nem is válaszolt.
De már megvolt a szerencseszámom. Hét.
Három hónappal később New York egyik sztárügynöksége lépett
kapcsolatba velem. Ennyire még sosem voltam izgatott, hogy valaki
felhívott. Stephanie-nek nagyon tetszett a történetem, de azt
mondta, jó lenne, ha még egy párszor átnéznénk együtt az egészet.
De volt még időnk. A New York Times-ban ugyanis nemrég jelent
meg egy cikk, ami igen lehordta a memoárokat. Stephanie egy kicsit
várni akart, amíg leülepednek a cikk keltette izgalmak. Ezzel én is
kibékültem. Most, hogy volt egy igazi ügynökségem, amelynek
tetszett a történet, úgy éreztem, hogy az álmaim végre valóra
válnak, és nem csak fantáziálgatok erről a könyvről. Ebben a
könyvben az igazság volt megírva, a mi őszinte és igaz történetünk,
amit meg mertem osztani az egész világgal. Jean-Lucnek is
elmondtam a jó híreket.
– Azért ne igyunk előre a medve bőrére – válaszolta. – Amíg nincs
szerződés, addig még ne örüljünk annyira.
Az én kis tudósom mindig tudta, hogyan kell a realitás talajára
visszaterelni az én egekbe törő fantáziálásomat.

18

Merülj bele!

Hamarosan teljes erővel tombolt a nyári szezon, és elérkezett a

családi nyaralás ideje is. L’île de Porquerolles-ba mentünk, ami egy
sziget volt a Földközi-tengerben Toulon mellett, hatórányi kocsiútra
tőlünk. Jean-Luc ide jött kétévente búvárkodni, ahol egy morue
nevezetű hatalmas tőkehalfélét lehetett megnézni, és amelynek
olyan húsos szája volt, hogy Angelina Jolie ajkai elbújhattak mellette.
Szerencsére itt nem voltak óriás polipok, akik beleszerethettek volna
Jean-Lucbe és lehúzhatták volna őt a mélységbe.
Indulás előtt elmentem a háziorvosunkhoz, aki kiszedte a
varratokat a karomból, és figyelmeztetett, hogy jobb, ha nem
megyek bele a vízbe. Ettől eléggé elkeseredtem. De azért még
egyszer rákérdeztem, ezúttal K. doktornál, akinél egy
kontrollvizsgálaton voltam, hogy ellenőrizze, hogy az utolsó vetélés
óta minden rendben van, és minden „anyag” kiürült a
szervezetemből.
– Jaj, szegénykém – mondta. – Kérem, ne hagyják, hogy ezek az
esetek elvegyék a kedvüket egy újabb próbálkozástól – majd
megveregette a vállam. – Nem az ön hibája, Samantha. Csak a
szervezete valamiért kilökte a magzatot, ami valamiért nem volt
életképes. Ha valamikor szeretne ismét terhes lenni, akkor sikerülni
is fog. Valamiért olyan érzésem van, hogy sikerülni fog – mondta és
kacsintott egyet.
– Még egy hónapig szedjem a fogamzásgátlót?
– Általában két hónapot szoktam javasolni, de maga már most is
nyugodtan elhagyhatja. Minden eredménye tökéletes, és ön teljesen
egészséges. Csak adjon a testének egy kis időt, hogy
regenerálódjon. Semmi akadályát nem látom annak, hogy ússzon a
nyaralás alatt, a tengervíz egyébként is jót tesz. Csak arra
vigyázzon, hogy tartsa tisztán a sebet.
K. doktor biztatásképpen kedvesen megérintette a vállamat.
Mosolyogva mentem ki a rendelőből, de másnap lefagyott a mosoly
az arcomról. Rettenetesen viszketett a seb a karomon, mintha egy
egész hangyasereg költözött volna be a bőröm alá. Kilazítottam a
kötést a seben, szentül meg voltam róla győződve, hogy a háziorvos
bent hagyott egy-két varratot. Elgyalogoltam a pár háztömbnyire lévő
rendelőbe. Megmutattam az orvosnak a sebemen azt a furcsa kiálló
részt, ami úgy nézett ki, mintha egy horgászzsinór vége lenne. Azt
mondta, hogy az csak a bőröm és ilyen, amikor gyógyul, aztán elkért
huszonhárom eurót a vizitért, és hazaküldött.
Hyères-ben Jean-Luc búvárcsapatával együtt korán reggel
felültünk egy motorcsónakra, és a türkiz vizet szelve sebesen
száguldottunk a mediterrán paradicsom, L’île de Porquerolles felé.
Gyorsan lehagytuk a kisebb-nagyobb vitorlásokat és
motorcsónakokat, és néha egy jacht mellett is elmentünk. A meleg
nyári szellő simogatta az arcunkat, és tizenöt perccel később
kikötöttünk egy sziklás tengerparton, ahol napernyőszerű Aleppó-
fenyőfák százai nyújtottak árnyékot. A sziklákon túl pedig egy
homokos tengerpart körvonalai húzódtak.
Elengedtem magam a társaságban, és nem nagyon érdekelt, hogy
nyelvtanilag helyesen beszélek vagy sem. Egyébként nyilván nem
beszéltem helyesen. És amikor megkérdezték, hogy fogok-e
merülni, gyorsan előadtam a háborús sérülésem történetét.
– Most nem fogok merülni. Attól félek, hogy a búvárruha
kidörzsölné a sebemet. De nem baj, a gyerekek csak egyet
merülnek, aztán egész nap velük leszek – válaszoltam. Vagy
legalábbis ezt szerettem volna válaszolni.
– A sziget elég nagy – mondta Carole, az egyik búvár felesége. –
Kocsik viszont nem járnak a szigeten. Csak úgy lehet közlekedni a
strandok között, ha biciklit béreltek.
A tekintetem rögtön a karomon lévő sebemre tévedt. Max és Elvire
rám néztek és kicsit elkeseredtek. Összeszorult a gyomrom.
– Semmi gond – mondta gyorsan Max. – Nem kell biciklit bérelni,
ha nem akarsz.
Nem akartam ilyen ünneprontó lenni. Hiszen én az a fajta csaj
vagyok, aki ha leesik a lóról (vagy a bicikliről), akkor csak leporolja
magáról a koszt, és máris visszapattan a nyeregbe. – Max, ha csak
így lehet a szigeten közlekedni, akkor biciklit fogunk bérelni és azzal
megyünk.
– Biztos? – kérdezte Elvire.
– Persze – válaszoltam erőltetetten, próbáltam magabiztos
maradni, bár zsigerileg egyáltalán nem kívántam a biciklizést. A hajó
kikötött, és hogy elrejtsem a félelem könnyeit a szememben,
gyorsan felvettem a napszemüvegem.
Jean-Luc cége gyakran kapott nemzetvédelmi megbízásokat a
francia államtól, ezért a Hadügyminisztérium által látogatott Hôtel
Igesában szálltunk meg. Legnagyobb örömünkre most nem kellett a
gyerekekkel egy szobában aludnunk, csak a fürdőszobánk volt
közös. Elvire ugrált a boldogságtól, hogy végre nem kellett a
fürdőszobában aludnia, és nem kell éjszaka a horkolásomat
hallgatnia. Mivel ez a hotel korábban hadügyi szállás volt, a szobák
nagyon egyszerűek voltak, inkább egy laktanyára hasonlítottak. De
kit érdekelt ez most? Úgysem maradtunk sokat a szobánkban,
amikor itt volt ez a csodálatos sziget, amely csak arra várt, hogy
felfedezzük. A tengerpartra vezető ösvények mentén mesés virágok
illatoztak, és a hatalmas fákról kabócák ciripelése hallatszott.
Miután letettük a csomagjainkat, Jean-Luc el is vitte a gyerekeket
egy reggeli merülésre. Én pedig elsétáltam a faluba. A virágokkal
szegélyezett úton folyton barátságos cicákkal találkoztam.
A városban mindenhol bougainvilleák, vagyis murvafürtök virítottak,
amelyek egészen a házak tetejéig felfutottak. Ezzel az egész várost
színessé varázsolták, minden narancssárga, élénk rózsaszín és
piros színű volt. Úgy döntöttem, hogy a háziorvosunk tanácsa helyett
inkább K. doktor szakmai tanácsát követem. Úszni szerettem volna,
hagyni, hogy az összes gondomat elmossák a tenger hullámai, és
nem hagytam, hogy egy félig begyógyult seb az útját állja ennek.
A hátizsákom úgyis tele volt kötözőszerrel, ragtapasszal,
fájdalomcsillapítóval és sebfertőtlenítővel. A legközelebbi
tengerparton telepedtem le, úsztam, olvastam és pihentem.
Éppen a sebemet takarítottam, amikor észrevettem egy vékony
szálat, amely kiáll a húsból. A bőrön nem lehet csomó, és nem is tud
úgy kinézni, mint egy horgászzsinór. Bemasíroztam a szobába, és
elővettem egy csipeszt, jól lefertőtlenítettem és a fogamat
összeszorítva kihúztam a szálat. Nem fájt, de maga az érzés, ahogy
a horgászzsinór kijött a bőrből, nem volt éppen kellemes. Jean-Luc
pont akkor jött be a szobába.
– Ez az idióta háziorvos nem csak egy varratot nem vett ki, hanem
kettőt – mondtam, miközben diadalittasan lengettem a csipeszt a
kezemben. – Azt hiszem, most már az összeset kiszedtem. De azért
megnézhetnéd még egyszer.
Azzal kinyújtottam a karomat, és Jean-Luc felé fordítottam, hogy
jobban átnézhesse, majd odaadtam neki a csipeszt is. Még egy
varratot kiszedett. Ez legalább ötcentis volt. Hátradőltem az ágyon,
és megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. A hangyázó érzés a bőröm
alatt végre megszűnt.
– Azt hiszem, találnunk kell egy új háziorvost – mondtam. – Nem
csoda, hogy soha senki nincsen a rendelőjében.
Jean-Luc először csak halkan nevetgélt, aztán hangos nevetésben
tört ki.
– Drágám, de hiszen én most tökéletes orvost alakítottam.
 – És én lehetek akkor a nővérke? – kérdeztem a szemöldökömet
felvonva.
Jean-Luc éppen be akarta zárni az ajtót, amikor valaki kopogtatott
az ajtón.
– Éhes vagyok – hallatszott kintről Max hangja.
– Akkor menjünk ebédelni – sóhajtott Jean-Luc.
Jean-Luc másnap korán reggel elment búvárkodni, én pedig a
gyerekekkel elindultam, hogy biciklit béreljünk, aztán felfedezzük a
mediterrán sziget szépségeit.
– T’as mis de la crème solaire, Elvire? – kérdeztem. Bekented
magad naptejjel?
– Non, pas encore – mondta. Még nem.
Maxnak kreol bőre volt, ezzel ellentétben Elvire-nek mint egy
porcelánbabáé, ami már most egy kicsit piros volt. Oda is adtam neki
a naptejet. Felvettem a hátizsákomat, amelyben egy egész orvosi
ellátmányt vittem, valamint naptejet, a fotógépemet és három üveg
vizet. Gyorsan végigszáguldottunk az egyik ösvényen. Azaz a
gyerek száguldottak. Én eleinte olyan voltam, mint egy nagymama,
olyan lassan tekertem, mintha hátrafelé mennék. A gyerekek
gyorsan elém vágtak, majd megálltak és várták, hogy beérjem őket,
amikor észrevették, hogy lemaradtam. Ahogy a kerekem ide-oda
csúszkált a köveken, a gyomrom görcsbe rándult, és csendben
imádkoztam. Majd felvetettem, hogy mi lenne, ha kicsit letennénk a
bicikliket és gyalog fedeznénk fel egy félreeső ösvényt. Mert hát az
nagyon izgalmas lenne, nem?
Max és Elvire rögtön tiltakozni kezdtek, ahogy a terep egyre
durvább lett. Tüskés bokrok és félméteres kórók mellett másztunk
felfelé, amikor rájöttem, hogy ez nem valami jó ötlet. A növények
egész szétvagdosták már a lábszáramat. A hajam tele volt száraz
ágakkal.
– Menjünk és keressük meg azokat az eldugott öblöket –
javasoltam. – Biciklivel.
Útközben megálltunk az egyik nagyobb tengerpartnál, hogy
lehűljünk egy kicsit, hiszen megtehettük. Előttünk állt az egész nap.
Legurultunk egy földúton, lerúgtuk a flip-flopunkat és belegázoltunk a
homokba. A távolban halászhajók ringatóztak a vízen. Elvire
felsikoltott, amikor beledugta a lábát a tengerbe.
 – Hideg? – kérdeztem.
– Non, mais il y a beaucoup de méduses.
Épp meg akartam kérdezni, hogy mi az a méduse, amikor Max
fogott egy hosszú botot és kihalászott egy nagy nyúlós medúzát a
vízből. Üldözőbe vette vele Elvire-t, végigkergette az egész
tengerparton. Lehuppantam a homokba, elővettem a fotógépem és
egyik képet készítettem a másik után. Néhány perc múlva a
gyerekek kifulladva dőltek el mellettem.
– Kértek egy kis vizet? Aztán menjünk és keressünk egy másik
tengeröblöt?
A gyerekek felemelték helyeslésképpen a hüvelykujjukat.
Elővettem a térképet, és visszamentünk arra az útra, amely a
sziget túlsó feléhez vitt el minket. Keresztülvágtunk egy
szőlőskerten, a szőlőtőkék tökéletesen beillettek a tájba. Néhány
macskát láttunk, de egyébként egy teremtett lélekkel sem
találkoztunk, olyan volt, mintha az egész sziget és a csodás
természet csak a miénk lett volna. Izzadságtól gyöngyözött a
homlokunk, amikor elértük a sziklás tengeröblöt. Mészkősziklák
magasodtak felettünk. A víz olyan tiszta volt, hogy le lehetett látni a
tengerfenékig. Itt szerencsére egy medúzát sem láttunk.
Levetkőztünk, és beleugrottunk a vízbe. Felfrissülve másztam ki a
sziklákra, és csak néztem, ahogy a gyerekek körülöttem pancsolnak.
Rám mutogattak és közben kuncogtak.
– Mi van?
Tovább nevettek.
– Mi van már?
– Hátulról teljesen úgy nézel ki, mint Natasha – mondta Elvire.
– De neki nagyobb volt a segge – tette hozzá Max, és egyre
jobban röhögött.
– Enorme – javította ki Elvire. Hatalmas.
A gyermeki őszinteség és bölcsesség. Úgy néztem ki, mint egy
sült malac Porquerolles szigetén. Kicsit elszégyelltem magam,
hiszen még mindig volt rajtam legalább tíz kiló felesleg. Egyébként
Max és Elvire sosem hozták fel ez idáig Natashát.
– Hiányzik nektek? Natasha?
Az arcukon egyértelműen tiszta és őszinte undor jelent meg.
 – Non – mondta Elvire. Aztán egy ötperces szünet nélküli
monológot folytatott arról, hogy olyan volt Natashával élni, mintha
egy óriási csecsemővel éltek volna együtt. Éretlen személyiség volt,
folyton bőgött, és alig beszélt velük. Akkor szólt csak hozzájuk,
amikor valamire utasította őket. Maxnak összeszűkült a szeme és
csak bólogatott. Erősen gesztikulálva mesélte el ő is, hogy egyszer
megdobta egy plüssállattal, Natasha pedig elkezdett sírni, majd
felrohant az emeletre és bezárkózott a hálószobába. Amikor kijött,
nem is nézett Maxra.
– Remélem, azért velem kicsit másképpen mennek a dolgok –
mondtam ledöbbenve.
– Non – mondta Elvire gonoszan. – Ugyanolyan.
Beleugrottam a vízbe és lefröcsköltem.
– Na, ezt kapd ki!
Max ráugrott Elvire vállára, és lenyomta a víz alá, aztán gyorsan
elúszott, még mielőtt Elvire bosszút állhatott volna. Elvire kidugta a
fejét a vízből, lábával taposta a vizet.
– Tu m’aimes? – kiáltotta.
Szeretsz?
A számat beharapva próbáltam visszatartani az érzelmeimet.
– Persze – válaszoltam és lemerültem, hogy lehúzzam a víz alá.
Legalább fél órán keresztül úszkáltunk és fröcsköltük egymást,
amikor egy pár tűnt fel az öbölben. A gyerekekkel gyorsan
összenéztünk. Bólintottam. Ideje volt indulni. Mi voltunk a Vérant
család, és egyedül kalandoztunk. Idegenekhez egyáltalán nem volt
most kedvünk. Aztán újból biciklire szálltunk, és csak alkalmanként
álltunk meg egy-egy fotó erejéig. A szikláknál fotózkodtunk egyet,
aztán egy lóval, és egy tigriscsíkos macskát is lencsevégre kaptunk,
akit Elvire talált egy szélmalomnál. A sziget déli része felé tartottunk,
amikor a tengerparti út egyre kövesebb és hepehupásabb lett.
A gyerekek megint előrehúztak. Én meg kiabáltam utánuk, hogy
lassítsanak, de nem hallották. Nagyon sziklás volt az út, és egyre
meredekebb volt a lejtő, nem mertem gyorsabban tekerni.
– Lentement! – ordítottam utánuk, a szívem majd kiugrott a
helyéről. Lassan!
Körülbelül kétszáz méterre lehettem tőlük. Három másodperc volt
az egész, de úgy éreztem, mintha lassított felvételen néztem volna
végig az egészet. A szívem is megállt erre az időre. Pont, amikor
rájuk kiáltottam, Max a biciklijével egy száznyolcvan fokos fordulatot
tett a levegőben. Max lábai az ég felé lendültek, majd a hátára esett,
a bicikli pedig egyenesen rá. Az egyik flip-flopja berepült a bokrok
közé. Leugrottam a biciklimről, és az út szélére dobtam. Úgy
futottam, ahogy csak papucsban futni bírtam.
– Max, jövök már. J’arrive. Je viens. Jaj, istenem!
Elvire csak állt Max felett, leesett állal, földbe gyökerezett lábbal.
– Elvire, ne állj már ott! Szedd le a biciklit Maxence-ről.
Elvire mozdulni se bírt. Gyorsabb tempót diktáltam, és odaértem
Maxhoz. Tágra nyílt szemekkel nézett, a könnyeit próbálta
visszatartani.
– Max, ne beszélj. Ne mozdulj meg! – mondtam, azzal elővettem
egy törölközőt, és óvatosan felemeltem a fejét. – Nem fáj a nyakad?
– Non – válaszolta. Óvatosan rátettem a fejét a törölközőre, és
felmértem a sérüléseit. Volt egy hatalmas sérülés a jobb karján, pont
a könyöke felett, szinte ugyanazon a helyen, ahol én horzsoltam fel
a karomat. Próbáltam megőrizni a nyugalmamat, és elővettem a
táskámból az orvosi dobozt, hogy kitisztítsam a sebet.
Összeszorított foggal tűrte, amikor a sebfertőtlenítőt ráöntöttem a
sebre. Kicsit megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nem volt olyan
mély, nem kellett összevarrni. Bekötöttem a karját.
– Fel tudsz ülni?
– Oui.
– Fáj a fejed?
– Un peu. Egy kicsit.
Adtam neki egy aszpirint, és felsegítettem ülő pozícióba. Elvire
odahozta a vizet. Max lehúzta az egészet. Mivel három
kilométernyire voltunk a falutól, mondtam Maxnak, hogy még
várnunk kell egy kicsit, amíg jobban nem érzi magát. Aztán majd
toljuk a biciklit. Remegett az alsó ajka, de nem sírta el magát. Ekkor
megöleltem.
– Nagyon büszke vagyok rád, Max.
– Pourquoi?
– Nagyon bátor voltál.
Tíz perccel később már felfelé toltuk a biciklit, és amikor az
útszakasz egyenes részéhez értünk, Max úgy döntött, hogy már fel
tud ülni a biciklire. És fel is szálltunk. Visszavittük a bicikliket a
faluba, és vettem egy kis fagyit a gyerekeknek, nem foglalkoztam
vele, hogy tíz perc múlva ebédelni fogunk. Ma a desszerttel
kezdtünk. Ez volt az én francia családom. És ilyen az én életem.
Olyan vagyok, mint egy igazi anyuka: élek, szeretek, mindennap
fejlődök, és valami újat tanulok.

19

La guerre des boutons, vagyis

a gombháború

Augusztus elején a gyerekek elmentek a nagymamájukhoz

Provence-ba. Szerettem volna minél több időt eltölteni velük, mielőtt
elmennek. Ami azt jelentette, hogy Elvire-rel táncoltunk a konyhában
főzés közben, Maxszal pedig eljártam kosarazni vagy pétanque-ozni.
Egy nap épp a parkból mentünk haza egy meccs után, amikor
elmentünk néhány piros és narancssárga bogyókkal tarkított bokor
mellett. Szedtem egy nagy marokkal, majd Max-ra dobtam.
– La guerre des boutons – kiáltottam csatakiáltással, és ezzel
megkezdtem a mi kis csatánkat.
A bokrok mögül egy öreg néni kiáltása hallatszott.
– Qu’est-ce que vous faites?
A kezünk megállt a levegőben, a bogyók leestek a földre. Max rám
nézett. Rátettük a kezünket a szánkra. Mit csinálunk itt?
Pontosabban én mit csinálok itt? Lehet, hogy én már une femme
d’un certain âge voltam, vagyis egy bizonyos korban lévő hölgy, de a
lelkem mélyén még mindig gyerek, és ez gyermek néha
kikívánkozott belőlem.
Egy idősebb, hetven év körüli néni nézett rám és Maxra a bokrok
mögül, őszülő szőke haja volt és hideg, kék szeme.
Ahelyett, hogy röhögve elrohantunk volna, elmondtam neki, hogy
csak egy kicsit mókázunk. Zsörtölődve rázta felénk az ujját, majd
ránk szólt:
– Hagyják békén a bokraimat – mondta.
Maxszal behúztuk a nyakunkat, próbáltunk komoly arcot vágni,
odabiccentettünk és egy gyors désolé-vel elmentünk. De amint
hallótávolságon kívül kerültünk, nem bírtuk tovább és hangos
röhögésben törtünk ki. Max meguzsonnázott otthon, és felment a
szobájába. Leültem a kanapéra, és megnéztem a postafiókomat és
a Facebookomat.
Valaki kopogtatott az ajtón. Az ajtó előtt álló árnyék méretéből arra
következtettem, hogy a szomszédunk, Claude állt kint és nem a
rendőrség. Csak nem jönnek ki, hogy letartóztassanak, amiért
bogyókat mertem dobálni a parkban. De nem Claude volt az, hanem
egy széle-hossza-egy alacsony férfi, koszos pólója zsebében egy
doboz cigi. Az orra egy fél fokhagymára emlékeztetett, az orrlyukai
alig látszódtak. Az egyik kezében egy almát tartott. A másik kezében
meg egy bicska volt, amivel egy teherautó felé intett, és közben
elmondta, hogy gyümölcsöt és zöldséget árul. Bioáru, közvetlenül a
termelőtől. Ha nincs nálam készpénz, tudok kártyával is fizetni.
– Venez voir! – mondta. Jöjjön, nézze meg!
Ha azért jött volna, hogy átvágja a torkomat, akkor már rég
megtehette volna és halott lennék. Odamentem a teherautóhoz.
Az árak teljesen normálisak voltak, és kilónként voltak feltüntetve.
A pasas beledöfte a kését az almába, és szelt nekem egy szeletet.
– Alors, goûtez-le! – mondta. Kóstolja meg!
Rápillantottam az almára, ami nagyon ízletesnek és lédúsnak tűnt.
Aztán ránéztem a koszos körmére és a rozsdás késre. Nem akartam
Hófehérke lenni, aki várja a herceget, hogy csókolja meg.
– Non, merci – szabadkoztam. – J’aime pas les pommes, mais les
enfants les aiment.
Nem szeretem az almát, de a gyerekek szeretik. Ez elég kedves
volt, nem?
 A pasas vállat vont és megette a szelet almát, a lé végigfolyt az
állán.
A zöldségek jól néztek ki. Úgy döntöttem, hogy veszek egy pár
almát, hagymát és kétféle krumplit, körülbelül tizenkét euró értékben.
Miután elmondtam, hogy mit szeretnék, a pasas átadta a számlát.
Több mint száz euró volt.
– Pardon? – kérdeztem.
Elmagyarázta, hogy legalább húsz kilót kell vásárolnom egy-egy
zöldségből, nem egyet.
– Non, non, non – mondtam. – J’ai mal compris. Félreértettem.
Na de mégis, ez most komoly? Mit csináljak én majdnem száz kiló
zöldséggel és gyümölccsel? Hová tehetném egyáltalán?
A pasas egyre csak próbált meggyőzni arról, hogy igenis vegyek,
vegyek, vegyek. Minél többet mondtam, hogy non, non, non, annál
idegesebb lett, a homloka gyöngyözött az izzadságtól. Végül
szitkozódva, öklét rázva elviharzott. Bent rögtön felhívtam Jean-
Lucöt, kicsit remegett a kezem, ahogy tárcsáztam a munkahelyi
számát.
– Micsoda? – kérdezte. – Ez illegális. Az árusok nem házalhatnak.
Ez egy ócska trükk, hogy az öregeket átvágják. Une arnaque. Egy
átverés. Nem írtad fel a teherautó rendszámát? Fel kell hívnunk les
gendarmes-t.
– Hát, erre éppen nem gondoltam.
Nem. Ez után az eset után megesküdtem, hogy csak akkor nyitom
ki az ajtót, ha száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ki áll
odakint. Másnap vittem egy csokor rózsát a kertemből a néninek, aki
ránk szólt a bokorból. Így egy új barátra tettem szert, Marie-ra, aki
elképesztően sokat tudott panaszkodni mindenkire és mindenre.
Marie-hoz hasonlóan egyébként én is azt hittem, hogy csak a
tényeket mondom el, amikor arra panaszkodtam, hogy túl meleg van
mindenhol és alig van légkondicionált helyiség, vagy hogy alig tudok
aludni a kuruttyoló kis békámtól. Bár nagyon szerettem a hangját,
mégis néha nehéz volt elaludni tőle. Jean-Luc velem ellentétben
nem sokat elégedetlenkedett. Levághatták volna az egyik lábát, azt
is mosolyogva tűrte volna. Nagyon kiegyensúlyozottnak látszott. Les
chicks, vagyis a csajok néha csodálkoztak is, hogy vajon tényleg
francia férjem van-e.
 A legtöbb francia nővel ellentétben, akik a barátság elején
távolságtartóan viselkednek, Marie rögtön a bizalmába fogadott.
Megmutatta a kertjét, és bemutatott a macskáinak és a
rózsabokroknak is. Egy hetven körüli néni volt, és évekkel ezelőtt
halt meg a férje. Hogyan? Nem is kérdeztem, csak hagytam, hadd
beszéljen.
– A gyerekeim a közelben laknak – mondta. – De nem találkozok
velük valami gyakran. Nagyon elfoglaltak a saját életükkel meg a
gyerekeikkel, és nem igazán van rám idejük.
– Nagyon magányos? – kérdeztem, a szívem vérzett e miatt az
idős néni miatt.
– Ilyen az élet – felelte sóhajtva. – De nagyon büszke vagyok a
gyerekeimre.
Aztán kedvesen rám nevetett, és megfogta a kezemet.
– Én csak egy öregasszony vagyok. De nagyon kedves, hogy
végighallgat.
Végül is minden oka megvolt a panaszkodásra. Panaszkodott a
szemétszállítókra, akik nem végezték rendben a munkájukat. Aztán
a gyerekekre, akik hangoskodtak és szemeteltek a parkban. És arra,
hogy az ismerősei inkább átmentek az utca másik oldalára. És úgy
általában véve az életre. Szerencsére bogyókat dobáló furcsa
amerikaiakat nem említett. Mielőtt hazaindultam volna, elővette a
kerti metszőollóját a kabátja zsebéből, levágta a kert legszebb
rózsáit és nekem adta őket.
Aznap rengeteget főztem vacsorára, hiszen Christian és Ghislaine
jöttek vendégségbe. Főételnek grillezett gigôt d’agneau-t
(báránycombot) készítettem fokhagymásan, rozmaringosan,
fenyőmaggal megszórva. Apéró-nak csicseriborsós, olívás, sült
paprikás, fokhagymás tapenade-ot, vagyis olívabogyós pástétomot
készítettem.
– Mindjárt jövök – fordultam Jean-Luchöz. – Átviszem ezt Marie-
nak.
– Sam – mondta. – Nem is ismered őt. És Franciaországban ez
nem igazán szokás.
– De én nem vagyok francia – jelentettem ki csípőre tett kézzel. –
Amerikai vagyok. És én szoktam ilyet csinálni.
 Marie nagyon meglepődött, amikor becsöngettem és átadtam egy
Tupperware edényben a mártást.
– Köszönöm, hogy gondolt rám – mondta, és a szívére tette a
kezét.
Egészen csodálatos, hogy egy kedves „bonjour” és egy mosoly
mire nem képes.

Az életünk Dél-Franciaországban nem csak abból állt, hogy

folyton játszunk, viccelődünk vagy hogy elkerüljük a gyilkos
szándékú házaló zöldségárusokat. Sok munka állt még előttünk
azon a nyáron. Jean-Lucnek nagy tervei voltak.
– Átalakítjuk a garázst egy negyedik hálószobává – mondta.
– Minek?
– Talán szükségünk lesz rá – mutatott a hasamra.
Én még nem voltam annyira biztos abban, hogy még egyszer
próbálkozni akarok. Alig pár hónap telt el az utolsó vetélésem óta.
– De az is lehet, hogy nem lesz rá szükségünk – mondtam.
– Ne legyél pesszimista – felelte Jean-Luc.
– Csak realista vagyok.
– És reálisan hogyan oldod meg azt a szituációt, hogyha a szüleid
vagy a húgod látogatóba jön? Mégis hol fognak aludni? Szükségünk
van egy negyedik hálószobára.
Igaza volt. A reményeim még nem foszlottak szerteszét. Valahol
mélyen én is újra akartam próbálkozni. És egyébként is éppen június
vége volt, és a szüleim és a húgom augusztus elején jöttek hozzánk
látogatóba.
– Igazad van. Nyertél. De mégis ki fogja megcsinálni ezt a
munkát?
Már azelőtt tudtam a választ, mielőtt megkérdeztem volna.
Természetesen mi. Franciaországban munkásokat fogadni nagyon
drága mulatság volt, mert a kormány megadóztatta az építkezési
vállalkozók jövedelmeit. Néha hatvan százalékkal kellett többet
fizetni, hogy maradjon fedezet a betegbiztosításra, baleset-
biztosításra és egyéb orvosi költségekre. Ha felfogadunk egy
munkást, akinek száz euró a munkadíja, a végén százhatvan eurót
kell neki fizetnünk. Jean-Luc a kormánynak dolgozott, így
nyilvánvalóan ellenezte a feketemunkát. Én viszont alig tudtam
összerakni egy IKEA-s bútort. El se tudtam képzelni, hogy milyen
lehet egy komplett szobát megépíteni.
Jean-Luc a legtöbb francia férfihoz hasonlóan mindig megkapta a
szabadnapjait. Sajnos ezeknek a szabadnapoknak a nagy része arra
ment el, hogy kialakítsuk a szobát, még mielőtt megérkezik az
amerikai családom. És akkor kellett megcsinálnunk, amikor a
gyerekek a nagymamájuknál voltak Provence-ban. Miután kitettük a
gyerekeket a reptéren, elmentünk a Leroy Merlinbe, ami egy
barkácsáruház volt, az amerikai Home Depot megfelelője.
– És hova tegyük ezt a sok dolgot, ami a garázsban van? –
kérdeztem sóhajtva.
– Ezért vagyunk ma itt. Először is építünk egy abri du jardin-t.
– Egy abri-t?
– Egy kerti tárolót.
Három órával később végül sikerült egy fenyőből készült tárolót
kiválasztanunk, ami egy kanadai kis erdei házikóra emlékeztetett,
még ablakai is voltak. Jean-Luc kitöltötte a szükséges papírokat a
városházán (mert Franciaországban mindent engedélyeztetni kell,
még egy kerti tárolót is). Aztán hazamentünk, és otthon
kiválasztottuk a helyét a hátsó kertben, és mivel a tároló padló nélkül
érkezett, Jean-Luc készített egy betonalapot, amelyre rátehettük.
Két héttel később megérkezett a tároló. Nagyon örültem, mikor
láttam, hogy az egész összeszerelése nagyon egyszerű, szinte
gyerekjáték. Amikor a fővázat már összeraktuk, Jean-Luc tovább
dolgozott a tetején, én pedig a külsejét és a belsejét kentem le
vízálló lakkal. Jean-Luc eléggé játszotta a főnököt, úgyhogy többször
ott tartottam, hogy felmondok.
– Lakkozd le a fán az esetleges repedéseket – mondta.
Vagy:
– Ne csöpögtesd le a festéket.
Vagy:
– Ne hagyd ki az ablakok szélét sem.
 Néha nagy volt a kísértés, hogy letegyem az ecsetet és
otthagyjam. „Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak” –
mondtam volna neki legszívesebben. Egyszer-kétszer meg is
fenyegettem, hogy otthagyom az egész munkát. De Jean-Luc csak
nevetett az egészen. És a nevetése mindig ragadós volt.
Mindkettőnknek megvolt a feladata, és el is végeztük. Aztán eljött az
ideje, hogy megtervezzük a hálószobát. Mivel egyébként csak egy
és egy fél fürdőszobánk volt, szerettem volna egy zuhanyzót és egy
csapot is betenni a szobába, egy félig nyitott megoldást, ami a
legújabb olasz dizájn szerint készült volna el. A következő hétvégét a
Leroy Merlinben töltöttük, csempét, alkatrészeket vásároltunk a
fürdőszobához, valamint padlóburkolatot és festéket a szobához.
Amikor Franciaországba költöztem, sosem gondoltam volna, hogy
megtanulom a következőket:
1. Csempét vágni és ragasztani
2. Gipszkartonozni
3. Fapadlót lerakni
4. Álmennyezetet készíteni
De legalább egy hónapig csak ezekkel kellett foglalkoznunk.
A hátam minden este fájt. A lábaim sajogtak. A fejem pedig úgy
hasogatott, mintha ketté akarni repedni. A munka közben folyton azt
mondogattam magamnak, hogy a végeredmény majd megéri az
egész kínlódást.
A legkínosabb pillanat akkor érkezett el, amikor a félig nyitott
fürdőszobán kezdtünk el dolgozni. Kiválasztottam egy szép nagy
mozaikhatású csempét, amelyet a fürdőszoba közepére terveztem.
Egyikünk sem vette számításba a zuhanytálcát, amely teljes
egészében befedte volna a mintás csempét. Csak négy ilyen
csempének volt összesen hely, és ha nem oda tesszük le, akkor az
egész kompozíciót elrontjuk.
– Álljunk meg – kiáltottam. – Ide nem rakhatod le.
Jean-Luc megrázta a fejét és felemelte a csempét.
– Ha most azt ide lerakod, akkor én rögtön fel fogom szedni –
tettem hozzá.
– Megvettük. Fel kell használnunk.
Gyorsan kellett gondolkodnom. Szerencsére vettünk egy doboz
sima, egyszínű csempét, szóval volt elég, hogy a padlót befejezzük.
 – Várj – mondtam gyorsan. – Van egy ötletem. Tegyük a falra a
zuhanyzó belsejébe. Mint egy…
– Elég nehezek ezek a csempék – vakarta meg Jean-Luc az állát.
– De szerintem működhet.
– Meg tudjuk csinálni – mondtam suttogva. – De középen kell
lennie.
Mindennap volt valami, ami miatt le kellett ülnünk és nagy
sóhajtások közepette át kellett gondolnunk, de valahogy mindig
találtunk valamilyen megoldást a végén. Egyszer sem akadt olyan
komoly dilemma, ami leállította volna a kivitelezést. Akár a
házasságban, a lakásfelújításban is kellett néha
kompromisszumokat kötni. És amikor minden készen lett a
fürdőszobában, az összkép csodásan festett, a mozaikcsempék
különösen.
– Jövő nyáron megcsináljuk a konyhát – vetette fel Jean-Luc. –
Már nem tetszik így. Ráférne egy felújítás.
Kicsit összerezzentem. Épp most fejeztünk be egy komolyabb
felújítási munkát, és ő már egy újabbat tervez. Bár sokszor nagyon
idegesítettük egymást az elmúlt hetekben, mégsem vitatkoztunk,
kiabáltunk vagy veszekedtünk egymással. Szerintem ez legfőképpen
azért volt, mert a kapcsolatunk egy nagyon jó kommunikációs
sémára alapult, hiszen az elején annyit leveleztünk és e-maileztünk.
Jean-Lucnek azonban más elmélete volt, azt mondta, olyanok
vagyunk, mint a bonobó csimpánzok. A bonobó stratégia ugyanis
arra épül, hogy a konfliktusok megoldásának és az erőszakos
cselekedetek elkerülésének a legjobb módszere a sok szexuális
együttlét. Szeretkezz, ne háborúzz!
Ehhez a témához nem is kívánok többet hozzáfűzni.

Receptek a kalandhoz
JEAN-LUC CRÊPE-JE, AVAGY AZ ELRONTHATATLAN
PALACSINTA

Előkészítés: 10 perc
Sütés: 30 perc
Pihentetési idő: 45 perc
Hozzávalók 10-12 adaghoz:*
• 25 dkg liszt
• 7,5 dl tej
• ¼ teáskanál só
• 3 nagy tojás
• 5 dkg olvasztott vaj
• növényi olaj
Jean-Luc crêpe-tésztája nagyon folyékony. Úgy tartja, hogy a
crêpe tésztája nem lehet olyan sűrű, mint egy palacsintatészta.
Úgyhogy sok tej kell bele.
* Sós változat: adjunk hozzá még ¼ evőkanál sót és ¼ evőkanál
friss, apróra vágott fűszerféléket (tárkony, bazsalikom vagy snidling)
vagy egy pár csipetnyi herbs de Provence-t. A gyakorlatban nekem
tíz palacsintát sikerült csinálnom ezekkel a hozzávalókkal.
* Édes változat: A tojásos masszához adjunk még 2 evőkanál
cukrot és 2 csomag vaníliás cukrot, vagy egy evőkanál narancsvizet
(fleur d’oranger) vagy rumot.

Elkészítés:
A lisztet, a tejet és a sót keverjük össze egy tálban. Egy másik
tálban verjük fel a tojásokat, amíg habosak nem lesznek, majd
lassanként adagoljuk hozzá a tojást a lisztes tejhez. Adjuk hozzá a
vajat. Az így kapott tészta nem szabad, hogy túl sűrű legyen, inkább
folyós. Tegyük a tésztát a hűtőbe legalább 45 percre. Ha készen
van, öntsünk egy kis olajat egy 30 centis palacsintasütő aljába.
Tegyük fel nagy lángra. Amikor az edényünk jól átmelegedett, ez
körülbelül öt percet vesz igénybe, egy merőkanállal öntsünk a
tésztából a palacsintasütőbe. Gyorsan forgassuk el az edényt, hogy
mindenhova jusson a tésztából. Amikor a szélei már elkezdenek
barnulni, ideje, hogy megfordítsuk a crêpe-et egy spatulával, hacsak
nem olyan profi valaki, hogy fel tudja dobni a palacsintát. Még egy
percig süssük ezt az oldalát. Aztán óvatosan borítsuk ki egy
tányérra, majd fedjük le egy konyharuhával. Süssük tovább a crêpe-
eket, egészen addig, amíg az összes tészta el nem fogy.
ÉDES CRÊPE-TÖLTELÉK-ÖTLETEK:

Friss gyümölcs, például vékonyra vágott eper vagy barack,

tejszínhab, lekvár, Nutella, megszórva cukorral és meglocsolva
citromlével, banános-nutellás töltelék, csoki ganache-os
gyümölcsökkel kombinálva, karamellizált almás, fahéjas-almás-
rumos… a listát még bőven folytathatnám. Lehetünk bátran
kreatívak, biztos isteni lesz!

SÓS CRÊPE ÖTLETEK:

ANYU CSIRKÉS-GOMBÁS KRÉM TÖLTELÉKE

Hozzávalók 4 főre:
• 8 előre elkészített crêpe
• 15 dkg friss gomba, Portobello, vargánya, tinorú vagy
bármilyen gombafajta vékonyra szelve
• 3 darab előre megfőzött csirkemell, apró kockákra vágva
• 2 evőkanál vaj
• 3 dl crème fraîche vagy tejföl
• 0,5 dl száraz fehérbor
• ¼ evőkanál szerecsendió
• egy pár szál friss tárkony
• 1 csokor snidling a tálaláshoz
• só, bors

Elkészítés:
Melegítsünk fel közepes lángon két evőkanál vajat egy nagy
serpenyőben. Adjuk hozzá a gombát, sózzuk, és pároljuk 5-7 percig.
Adjuk hozzá a csirkét. (Én előre meggrillezem a csirkéket egy kis
sóval, borssal és paprikával.) Szórjuk meg a szerecsendióval.
Amikor átmelegedett, adjuk hozzá a crème fraîche-t, a bort és a
tárkonyt. Ízlés szerint sózzuk, borsozzuk. Töltsük meg a
palacsintákat és hajtogassuk össze úgy, mintha burritót készítenénk.
Szórjuk meg egy kis snidlinggel a tetejét. Készíthetünk hozzá frisée-
t, vagy friss zöld salátát balzsamecetes vinaigrette-tel.

MAXENCE SONKÁS-SAJTOS CRÊPE-JE

Hozzávalók 4 főre:
• 8 crêpe
• 4 szelet sonka, vékony csíkokra vágva
• 15 dkg Gruyère sajt, lereszelve
• frissen őrölt bors

Elkészítés:
Helyezzünk egy crêpe-et egy serpenyőbe, tegyük fel közepes
lángra. Szórjunk egy kis sajtot a közepére. Amikor a sajt elkezd
olvadni, adjuk hozzá a sonkát. Amikor a sajt teljesen megolvadt,
tekerjük fel egy spatula segítségével. Készítsük így el a többi
palacsintát is.

STEAKES, RUKKOLÁS, KÉK SAJTOS, GOMBÁS CRÊPE KATHY-

FÉLE BALZSAMECETES ÖNTETTEL

Hozzávalók 4 főre:
• 8 crêpe
• 3 szelet sült marhabélszín
• 2 evőkanál balzsamecet
• extraszűz olívaolaj
 • 15 dkg friss gomba, Portobello, vargánya, tinóru vagy
bármilyen gombafajta vékonyra szelve
• 2 evőkanál vaj
• 7-10 dkg kék sajt vagy roquefort, feldarabolva*
• 30 dkg rukkola
• 1 csokor snidling a tálaláshoz
• Kathy balzsamecetes öntete (lásd 367. oldalon)
• só, bors
* Ha nem szeretjük a büdös sajtokat, de a bélszínt igen, akkor
használhatunk feta sajtot is, az eredmény ugyanolyan finom lesz. Ha
vegetáriánusok vagyunk, akkor egyszerűen hagyjuk ki a bélszínt.

Elkészítés:
Vegyük ki a bélszínt fél órával sütés előtt a hűtőből. Dörzsöljük be
egy kis olívaolajjal, balzsamecettel és borssal mindkét oldalát.
Melegítsük fel a serpenyőt. Amikor forró, pirítsuk meg mindkét
oldalát, ízlés szerint. Franciaországban rendszerint a steaket
saignant, vagyis véresen készítik, mindkét oldalon két percet sütik.
Vegyük ki a steaket, amikor megsütöttük, tegyük egy vágódeszkára
és hagyjuk pihenni öt-tíz percet.
Amíg a húsok pihennek, készítsük el a gombát. Tegyünk 2
evőkanál vajat egy serpenyőbe, melegítsük fel, majd adjunk hozzá
egy kis olívaolajat. Dobjuk bele a gombákat, sózzuk, és pároljuk 5
percig.
Vágjuk fel a húst másfél centis szeletekre. Először tegyük a
crêpes-re a gombát, aztán a steaket, majd jöhet a kék sajt, és egy
maroknyi bébirukkola. Öntsünk rá a balzsamecetes mártásból.
Tekerjük fel a palacsintákat. Szórjuk meg a snidlinggel, majd öntsünk
rá még egy kis balzsamecetes mártást. Adjunk hozzá salátát vagy
rozmaringos krumplit (lásd 312. oldal)

HOGYAN FŐZZÜNK TAGINE-BAN

 Franciaországban sok ételt átvettek az észak-afrikai
szomszédoktól. A tagine egy gyönyörű agyag sütőtál, amelynek kúp
alakú teteje van. Nagyon egyszerű ebben az ételeket látványosan
tálalni. Bár nem kifejezetten algériai vagy marokkói recepteket
csináltam meg, de azért készítettem egy pár receptet a
hagyományos hozzávalókat használva. És biztos vagyok benne,
hogy még elég sokat fogok később is kísérletezni.

CSIRKÉS TAGINE BARACKKAL, SZILVÁVAL ÉS MANDULÁVAL

Előkészítési idő: 20 perc

Főzési idő: 60 perc
Hozzávalók 6 főre:
• extraszűz olívaolaj
• 6-8 evőkanál vaj
• 6 csontos csirkemell vagy csirkecomb
• 1 evőkanál paprika
• 1 evőkanál provence-i fűszerkeverék
• 4 gerezd fokhagyma, apróra vágva
• 2 nagy hagyma, nagyobb kockákra vágva
• 1 evőkanál kömény
• 1 evőkanál sáfrány
• 1 evőkanál fahéj
• 1 evőkanál friss gyömbérgyökér, kis darabokra vágva
• 4 dl csirkehúsleves
• 20 dkg zöld vagy fekete olívabogyó
• 12 szem aszalt barack és ugyanennyi aszalt szilva,
nagyobb darabokra vágva
• 3 evőkanál méz
• 1 konzervdoboz articsókaszív, nagyobb darabokra vágva
• 1 konzervdoboz csicseriborsó
• 1 csokor petrezselyem, apróra vágva
• 10 dkg szeletelt mandula, vajban megpirítva
 • 3 citrom leve
• só, bors
• 15 dkg kuszkusz fejenként
• 1 dl húsleves fejenként
• 1-2 kanál citrombefőtt ( lásd 254. oldal), de enélkül is
finom

Elkészítés:
Tegyünk 2 evőkanál vajat és egy kis olívaolajat egy nagy lábosba
vagy egy vaslábosba, és melegítsük fel közepes lángon. A csirkét
sózzuk, borsozzuk, szórjuk meg a paprikával és a provence-i
fűszerkeverékkel. Tegyük a lábosba, és pirítsuk addig, amíg egy kis
színt nem kap, öt percig mindkét oldalát. Vegyük ki a húst, és tegyük
félre egy tányérba. Ugyanabba a lábosba tegyünk még 2 evőkanál
vajat és egy kis olívaolajat, és melegítsük tovább. Adjuk hozzá a
zúzott fokhagymát, a gyömbért, a hagymát, a sáfrányt, és
kavargatva pirítsuk az egészet, amíg el nem kezd illatozni, majd
óvatosan forgassuk bele az articsókát és a csicseriborsót. Tegyük
vissza a csirkét a lábosba. Adjuk hozzá a húslevest, az
olívabogyókat, a barackot, a szilvákat és a mézet, majd az egészet
forraljuk össze.
Ha előtte csináltunk citrombefőttet, akkor vegyünk ki belőle 3 szem
citromot. A citrom húsát szedjük le a héjáról, majd mossuk át a
héjakat alaposan folyó víz alatt. A citrom belsejét ki is dobhatjuk, a
héját pedig vágjuk apró darabokra. Adjuk hozzá a fenti főzethez.
Kapcsoljuk alacsonyabb lángra, fedjük le, és főzzük még körülbelül
30 percig. Egy kisebb serpenyőben melegítsünk fel 2 evőkanál vajat,
és pirítsuk meg a mandulát. Ha a csirke már puhára főtt, tegyük bele
a citrom levét. Szórjuk meg petrezselyemmel és a pirított
mandulával.
A kuszkuszt tegyük bele a tagine tálba, ha nincsen ilyenünk, akkor
bármilyen hőálló edény megteszi, amit a sütőben szoktunk használni
és le lehet fedni. Szórjuk meg paprikával. Adjuk hozzá egy citrom
kifacsart levét és a húslevest. Mindig úgy számítsuk, hogy 10
dekánként 1 dl húsleves kell a kuszkuszhoz. Miután felforrt a
húsleves, öntsük rá a kuszkuszra, és még 5 percen keresztül főzzük
együtt, ekkor keverjük át egy villával. Ha szeretnénk, még adhatunk
hozzá citromlevet, és ha van citrombefőttünk, még a kuszkuszhoz is
adhatunk 100 grammot belőle.
Szedjük a csirkét a kuszkuszra a tagine edénybe. Szórjuk meg
petrezselyemmel, és tálalhatjuk is!

MAROKKÓI CITROMBEFŐTT

Előkészület: 15 perc
Pihentetési idő: 4 hét
Mihez jó: tagine-hoz, salátaöntetekbe, rizottóba,
zöldségköretekhez vagy tenger gyümölcseihez
Hozzávalók:
• 4-5 kisebb biocitrom, jól megmosva
• 1 dl forró víz
• kóser vagy durva só

Elkészítés:
Töltsünk meg egy befőttesüveget kb. fél centi magasan sóval.
Vágjuk le a citromok végét, majd vágjuk ketté. Egy éles késsel
vágjunk egy X-et mindegyik tetejébe, szinte negyedeljük el, de ne
vágjuk azért szét a citromokat. Mindegyik citromot nyomkodjuk bele
az üvegbe, úgy, hogy a héjuk felfelé nézzen, és kissé nyomkodjuk ki
a levüket. Töltsük tele az üveget. Öntsük fel forrásban lévő vízzel.
Csavarjuk rá az üveg tetejét, majd hideg és sötét helyen érleljük
négy hétig. Bármilyen ételbe téve vágjuk le a húsát, csak a héjat
használjuk fel. Mindig jól mossuk le folyó vízzel, hogy lejöjjenek róla
a sódarabok. Apró darabokra vágva tegyük az ételbe.

SAM TOULOUSE-I FRANCIA KREOL GUMBÓJA

 Előkészület: 40 perc
Főzés: 2 óra
Hozzávalók 8-10 főre:
• 3 csirkemellfilé
• 50 dkg Andouille vagy bármilyen füstölt kolbász, kis
karikákra vágva
• 30-40 darab nyers rák, megpucolva
• 50 dkg okra (a legjobb a friss, de jó a mélyhűtött is)
• 5-6 evőkanál vaj
• 5 dkg liszt
• 1 dl olaj
• 1 nagy hagyma, felkockázva
• 1 piros, 1 zöld és 1 sárga húsú paprika, kockára vágva
• 4 gerezd zúzott és apróra vágott fokhagyma
• 4 hosszú szárzeller, vékony szeletekre vágva
• 1 konzerv hámozott és kockára vágott paradicsom
• 2 evőkanál paradicsompüré
• 2 evőkanál paprika
• ½ evőkanál kömény
• 1 evőkanál fahéj
• 8 dl marhahúsleves
• 3-4 evőkanál Cajun fűszerkeverék*
• 3 nagy csipet provence-i fűszerkeverék
• 2-3 babérlevél
• 1 csokor petrezselyem, apróra vágva
• só, bors
* A fűszerkeverékhez keverjünk össze sót, fokhagyma-
granulátumot, paprikát, borsot, cayenne borsot, oregánót,
kakukkfüvet és chilipelyhet egy tálban.

Elkészítés:
Dobjuk bele a csirkemelleket 8-10 percre forrásban lévő sós vízbe.
Aztán szedjük ki őket szűrőkanállal, és tegyük félre.
Melegítsünk fel egy kis olajat egy vaslábosban (vagy bármilyen
fedővel rendelkező nehezebb lábosban) közepes lángon. Adjuk
hozzá a kolbászkarikákat, és pirítsuk őket néhány percig. Szedjük ki
és tegyük félre. Öntsünk még egy kis olajat a lábosba, és amikor
elég meleg, szórjuk meg a liszttel, majd tegyük bele a 2 evőkanál
vajat. Kevergessük 15 percig, amíg szép barna nem lesz. Ez a roux.
Adjunk hozzá még egy kanál vajat, a hagymát, a fokhagymát, a
zellert, majd a zöld, sárga és piros húsú paprikát. Adjuk hozzá az
összes fűszert, sózzuk, borsozzuk ízlés szerint. Adjuk hozzá a
petrezselyem felét, majd 10 percig pirítsuk. Eközben szedjük szét
apró darabokra a főtt csirkénket. Adjuk hozzá a marhahúslevest, a
paradicsompürét és konzervparadicsomot, a babérlevelet, a főtt
csirkét és a kolbászokat. Forraljuk tovább, majd csökkentsük alatta a
hőt, és takarjuk le. Hagyjuk még 35-40 percig főni. Ezután adjunk
hozzá az okrából 40 dekányit. Főzzük még 45 percig. Ekkor tegyük
bele a rákokat és a maradék okrát, és még 15 percig főzzük. Tálalás
előtt szedjük ki a babérlevelet. Rizst kínálhatunk köretnek, és
tehetünk mellé csípős szószt is. Szórjuk meg végül egy kis
petrezselyemmel.
Ajánlott bor: Cahors vagy Fronton

GÂTEAU FONDANT À L’ORANGE, AHOGY ISABELLE KÉSZÍTI

Előkészület: 15 perc
Sütés: 35-40 perc
Hozzávalók:
• 17 dkg puha vaj
• 12 dkg cukor
• 6 narancs leve
• 2 narancs héja
• 2 dkg porcukor
• 3 tojás
• 13 dkg liszt
• másfél tasak sütőpor
• az én kiegészítésem:*
• 6-8 karika ananász (konzerv)
• 1 evőkanál vaj
 • 2-3 evőkanál barna cukor

Elkészítés:
Melegítsük elő a sütőt 160 fokra. Egy keverőtálban keverjük el a
vajat a cukorral (a kristálycukorral, nem a porcukorral). Adjuk hozzá
a lisztet, a sütőport és a felvert tojásokat. Jól keverjük össze.
Reszeljük bele a narancsok héját, és keverjük hozzá kettő narancs
levét. Tegyük bele egy kerek sütőformába. Süssük 35 percig.
A maradék narancsok levét keverjük össze a porcukorral, öntsük a
süti tetejére, és legalább egy órára tegyük a hűtőbe fóliával
letakarva.
* Az én kiegészítésem: Karamellizált ananász a tálaláshoz.
Az ananászok mindkét oldalát szórjuk be cukorral. Egy serpenyőben
forrósítsuk fel a vajat. Tegyük bele az ananászkarikákat, és süssük
2-3 percig mindkét oldalát. Amikor kihűltek, ezeket is tegyük a süti
tetejére, és megint legalább egy órára tegyük a hűtőbe.

Negyedik hozzávaló:
szenvedély
 20

Az amerikai invázió

A család a szeretet egyik legőrültebb formája. Most, hogy végre

boldog voltam és otthon éreztem magam Franciaországban, alig
vártam, hogy megmutathassam az új életemet a szüleimnek és a
húgomnk. De mielőtt láthatták volna Toulouse-t és Cugnaux-t,
elvittük őket, hogy megcsodálják a Földközi-tengert és a mediterrán
hangulatot. Isabelle és Richard meghívott mindenkit a provence-i
házukba, szóval anyuék végül Marseille-be repültek és nem
Toulouse-ba. Négyórás volt az út a Marignane reptérig, Jean-Luckel
elmentünk értük. Anyu fel-le ugrált örömében és izgatottságában,
mint egy hiperaktív kisgyerek, aki túl sok cukrot evett.
– Nem vagy fáradt? – kérdeztem.
– Dehogy vagyok! Ez életem nagy utazása – mondta anyu. Azzal
a húgom és közém állt, átölelt mindkettőnket. Beszálltunk a Ford
hátsó ülésére. – Itt van a két gyönyörű lányom, a férjem és a csodás
vejem. Olyan izgalmas az egész. Felfedezhetem Franciaországot
egy francia szemével.
Jess és én oldalba böktük. Jean-Luc hátranézett ránk a
visszapillantó tükörből, a szeme nevetett. Megrázta a fejét, de nem
szólt egy szót sem.
– Mi van? – kérdezte anyu.
– Találj ki valami saját szöveget. Épp most idéztél Jean-Luc egy
régi leveléből – válaszoltam.
– Igazán?
– Sam, a szüleid kutyája is elolvasta a leveleimet? – kérdezte
Jean-Luc.
Aztán persze elnevette magát, mire mindenki nevetni kezdett.
– Isten hozott benneteket Franciaországban! A következő tíz
napra a csodás Jean-Luc lesz az idegenvezetőtök – mondtam. –
Remélem, hogy aludtatok a repülőn, mert Jean-Luc megállás nélküli
programot talált ki nektek. Ma este Isabelle-nél parti van. A fia,
Maxime néhány hét múlva Kanadába költözik, mert ott jár majd
egyetemre. Úgyhogy ez a buli az ő búcsúbulija, és egyben a ti
megérkezéseteket is ünnepeljük.
Apu hátranézett ránk, arca kissé beesettnek látszott. Elég fáradt
lehetett a hosszú repülőút után, és valószínűleg inkább pihenni
szeretett volna. De Isabelle már hónapokkal ezelőtt megtervezte ezt
az összejövetelt. Rávigyorogtam apura. Negyven perc múlva
odaértünk Isabelle és Richard gyönyörű provence-i házához.
A sötétzöld spalettás sárga ház terrakotta cseréptetővel volt fedve.
Nagyon tetszett már karácsonykor is az otthonuk melegsége, de
nyilván nyáron még szebb volt. A kert virágba borult, mindenhol
gyönyörű, hatalmas rózsák virítottak csodás színekben. A kerti
medence vize szikrázott a napfényben, a felhőtlen kék égbolt
visszatükröződött a vízben. A házat szegélyező fenyőfák csúcsai
felett a Garlabon-Hegység láncolata látszódott. A kabócák hangosan
ciripeltek. Ez volt maga a provence-i paradicsom. A kedvencem
mégis a nádtetős kinti konyha volt, ahol egy hosszú asztal állt,
csodás kilátással a kertre. Isabelle itt terített meg a családi
összejövetelhez.
 – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket – mondta Richard
és Isabelle, és megölelték a szüleimet és a húgomat, közben
lelkesen nyomták a szokásos la bise, vagyis puszikköröket. – Isten
hozott titeket!
– A házatok kicsit hasonlít a mi kaliforniai házunkra – mondta
anyu. Ami tényleg igaz volt, valószínűleg ezért is szerettem idejönni.
Otthon éreztem magam itt. És itt volt a családom is. És most végre
mindenki itt volt. – Nektek is el kell jönnötök majd hozzánk.
Richard, aki nemrég nyitotta meg a röntgenszakrendelőjét, sajnos
nem tudott eljönni tavaly az esküvőnkre Kaliforniába.
– Mit mondott? – kérdezte Richard, és én gyorsan lefordítottam
neki.
– Mondd meg neki, hogy ha meglátogatjuk őket, akkor nem négy
napot maradunk, hanem inkább négy hónapot.
– Mit mondott? – kérdezte most anyu. Neki is lefordítottam
Richard szavait, majd mind a hárman nevetésben törtünk ki.
Amíg a szüleim és a húgom kipakoltak és kicsit berendezkedtek,
mi gyorsan elmentünk Meméhez, hogy elraboljuk a gyerekeket egy
éjszakára. Később majd úgyis több időt lesznek együtt a
családommal Toulouse-ban. Nemsokára a gyerekek is a
medencében úszkáltak az unokatestvéreikkel, Maxime-mal és
Steeve-vel (igen, két e-vel írja a nevét) meg Steeve
menyasszonyával, Laurával. Isabelle az esti parti előkészületeit
intézte, szóval felajánlottam a segítségemet. Én folyton ideges
voltam, ha vacsorára készültem, vagy bulit rendeztünk, Isabelle
viszont velem ellentétben teljesen nyugodt volt. Ez is elég francia.
Ma koktél apéro-dînatoire volt, ami nem egy rendes fogásokból álló
vacsora, hanem inkább olyan svédasztalos verzió, ahol voltak
kisebb-nagyobb hideg és meleg ételek. Isabelle felfogadott egy
catering céget, az ételek nagy részét ők készítették, de azért ő is
készített egy pár quiche-t, les tartes salées (sós pitét) és egy nagy
tál tésztasalátát. Én a terítésben segítettem, elrendeztem a
székeket, és az asztalra tettem a tányérokat és a borospoharakat.
A franciám napról napra egyre jobb lett, és így egyre könnyebben
tudtam Isabelle-lel beszélgetni. Mindenféle általános dologról
fecsegtünk, a vetélésemről, az első házasságáról a gyermekei
apjával, a két fiáról, Steeve-ről és Maxime-ról. Amíg csak kettesben
voltunk és senki nem figyelt ránk, gyorsan megkérdeztem, amire már
régóta nagyon kíváncsi voltam.
– Te és Richard nem terveztek összeházasodni?
Isabelle elmosolyodott.
– Et alors, jövőre Madame Richard leszek. Az esküvő itt lesz a
kertünkben, akárcsak neked és Jean-Lucnek.
– Hát akkor egy nem hivatalos félicitations! – mondtam, és
amerikai módra átöleltem.
Este kilenckor az egész ház tele volt, javában tartott a buli. Jean-
Luc anyukájának továbbra is nagyon rossz volt az egészségi
állapota, szóval nem tudott eljönni, és a remeteként élő bátyja sem,
Alain. Viszont az apukája, André igen jól öltözötten jelent meg, és
elhozta magával a húgát, Murielt és annak a két gyerekét, Anaïs-t és
Arnaud-t. Fűszeres rumpunccsal indítottunk, és kezdetét vette a
mulatság. A kinti konyhában ültünk, Richard az asztalfőn foglalta el a
helyet.
– Jessica, van barátod? – kérdezte a húgomat, és én gyorsan
fordítottam.
– Nem, jelenleg nincsen.
– Eh, bien, nekem megvan a tökéletes jelöltem számodra – majd
drámaian elhallgatott, hogy mindenki odafigyeljen. – Nagyon helyes
pasi. Orvos, mint én, nagyon jó állása van. Jól is néz ki. Vicces,
sármos és nagyon sok barátja van. – Richard mosolya hamiskásra
változott. – De van egy kis gond vele… – Itt újabb drámai szünet
következett, majd Richard körülbelül egy méter magasra emelte fel a
kezét a földtől. – Sajnos elég alacsony a jelölt.
– Senki sem tökéletes, Jessica – mondta Richard, miután
megvárta, hogy elüljön a nevetés.
– Mondd meg neki, hogy én azt szeretem, ha egy férfi magas –
fordult hozzám Jessica, miközben potyogtak a könnyei a nevetéstől.
– Azt mondtad, magas legyen? – emelte fel az ujját. – Eh, bien…
Van másik jelöltem is… Ő is nagyon jóképű. Neki is jó állása van. És
izmos és sportos is. Vicces, sármos, neki is van egy csomó
barátja… de sajnos vele is van egy kis gond – Richard megint egy
kis drámai szünetet tartott. – Van otthon borotvád?
Jessica bólintott, ezúttal értette a kérdést.
 – Az jó – mondta Richard. – Szükségetek lesz rá, mert a pasas
tetőtől talpig szőrös, és két- vagy háromnaponta valakinek le kell
borotválnia.
A hasamra szorítottam a kezemet, mert már megfájdult a
nevetéstől. Végre nem én voltam a családi viccelődés tárgya.
Richard ezúttal bohóc üzemmódban még előrukkolt egy-két jelölttel
Jessica számára, természetesen mindegyiknek volt egy kis
problémája: az egyik egy tolószékes néma volt, a másik egy fogatlan
alkoholista, akinek pár ujja is hiányzott, és volt egy harmadik, aki
tulajdonképpen félig majom volt. Richard ma nagyon hozta a
formáját. És még csak nem is ivott.
– Tony – szólt apuhoz, amikor kicsit leült a nevetés. – Szereted
Elvist?
– J’adore Elvis – válaszolta apu. Apu gimiben és a fősulin is tanult
franciául, és valaha folyékonyan beszélte a nyelvet. A húszas
éveiben Franciaországban és Európában motorozgatott. Most, hogy
kicsit kezdte kiheverni a jetlaget, kicsit vissza is jött a franciatudása.
– Én is – mondta Richard, és elővette a mobilját, bekapcsolta rajta
a YouTube-on Elvis Hallelujah című számát. Richard felállt, és teli
tüdőből együtt énekelt Elvisszel.
– Jaj, ne – mondtam kuncogva. – Pas encore, Richard.
Jean-Luc apja felhúzta a szemöldökét.
– Nagyon furcsa családom van – mondta a fejét rázva.
Tényleg nagyon furcsák, de én imádtam őket.
– Hogy a fenébe birkózol meg a nyelvvel? – húzott félre anyu. –
Nekem már megfájdult a fejem. Nem értek egy szót se, amit
mondanak. Csak bólogatok és mosolygok – tette hozzá suttogva.
Eszembe jutott az első karácsony, amelyet Franciaországban
töltöttem. Alig tudtam egy mondatot is kinyögni, és semmit nem
értettem abból, amit mondanak.
– Hát… kellett hozzá egy kis idő, amíg megszoktam. És még
mindig sokat bólogatok és mosolygok. Különösen akkor, ha gyorsan
beszélnek.
Az amerikai családom éjfél után is fent maradt. Jean-Luckel
gondoskodtunk róla, hogy másnap délelőtt tizenegyig ne keljen fel
senki. Jean-Luc délelőtt visszavitte a gyerekeket, én pedig Isabelle-
nél maradtam, hátha kell segíteni valamit. Aztán Jean-Luc átment
Julie McCoy-ba (Julie McCoy egy amerikai sorozatban egy hajó
fedélzeti kapitánya volt). Kocsiba szálltunk, és elmentünk Aix-en-
Provence-ba, hogy megebédeljünk. Anyu és a húgom teljesen be
voltak sózva, hogy vásárolni akarnak, csak az üzleteket nézték,
teljesen meg voltak őrülve. Egy piacon anyu szalmakalapot, Jessica
pedig egy kis herbs de Provence-ot vett. Késő délután
visszamentünk Isabelle-ékhez, csak pihentünk, a medencében
úszkáltunk és hallgattuk a kabócák énekét. Ránk is fért, mert ezután
nonstop menetben leszünk.
Másnak reggel kávéztunk egyet, ettünk egy croissant-t, és
indultunk is egy kis középkori városkába, Le Castellet-be, ami nem
messze volt Jean-Luc szülővárosától, La Ciotat-tól. Alig voltunk ott
egy pár percet, amikor anyu és a húgom rögtön rátaláltak egy francia
vásznakat és szappanokat áruló üzletre. Apu csak sóhajtozott.
– A feleséged nem szereti a történelmet? – kérdezte Jean-Luc.
– Jaj, dehogynem szereti. Leginkább Coco Chanel történelme
érdekli – válaszolta apu és közben felém bökött. – Szerencséd van
vele, úgy tűnik, a vásárlási gént ő nem örökölte.
– Oui, Tony – mondta Jean-Luc és átölelt. – Tényleg szerencsém
van vele. Nagyon különleges lány.
– Sam, kérlek, hozd ki onnan az anyádat – kért apu.
Anyu egyébként szokás szerint inkább csak nézelődött, nem
nagyon tudta eldönteni, hogy mit is vegyen, szóval igaziból semmit
nem vásárolt a végén. Kirángattam anyut a boltból, ahol éppen a
levendulás szappanokat nézegette, amit egyébként már vettem neki
korábban, tehát volt neki otthon.
– Békatúránk következő állomása La Ciotat – mondta halkan
Jean-Luc, miközben kihúzta magát. – Rövid ideig maradunk csak ott,
mert Cassis tengerpartjára megyünk.
Útközben Jean-Luc megmutogatta a helyi nevezetességeket: a
régi hajókikötőt, az Éden színházat, itt játszották az első filmet a
világon, és a tengerpartot, ahol Jean-Luc fiatal fiúként csajozott a
haverjaival. Leálltunk a La Ciotat-t Cassis-tól elválasztó sziklák
tetejére, hogy a szüleim is hadd gyönyörködhessenek a
lélegzetelállító látványban, amit Jean-Luc már korábban
megmutatott nekem.
– Szeretném ezt a tengerről is látni – mondta anyu.
 – Azt majd holnap. A barátom, Gilles kivisz minket a hajójával.
– Mesés – mondta anyu, és úgy tapsikolt, mint egy kisgyerek. –
Hogy is hívják a feleségét? Nagyon megkedveltem. Olyan jó, hogy
ők is el tudtak jönni az esküvőtökre.
– Nathalie volt a neve.
– Valami történt vele talán?
– Úgy is mondhatjuk. Elváltak.
– Ki szeretne kagylót enni? – kérdeztem, csak hogy gyorsan témát
váltsak.
Az autópályáról tökéletesen láthattuk az elénk táruló táj vibrálóan
élénk színeit, amelyek különösen hangsúlyosak voltak nyáron.
Sárga, rózsaszín és narancssárga épületek tökéletes kontrasztban
álltak a természet élénkzöld színeivel. Cassis egy öbölben feküdt,
szőlőföldek vették körül, a tengerpartot pedig keskeny
tengerszorosok tarkították, amelyeknek calanques a nevük. Kicsit
későn érkeztünk, szóval távolabb parkoltunk le a várostól. De ez
sem volt nagy gond. Ingyenes buszjárattal (navettes) mehettünk be
a központba. Ebédre egy kis salátát ettünk chèvre chaud-val, vagyis
kecskesajttal és kagylóval, aminek ugyan most nem volt szezonja,
de így is nagyon finom volt. Aztán kiültünk a parton egy sziklás
részre, és néztük, ahogy a francia gyerekek önfeledten játszanak a
vízben egy szál bugyiban.
A híreszteléssel ellentétben a francia nők nagy része nem szokott
bikinifelső nélkül napozni. Legfeljebb csak tízéves kor alatt vagy
hatvan felett, vagy a nudista strandon, ami Cap d’Agde-on volt.
Amikor Porquerolles-ban voltunk nyaralni, megkérdeztem, hogy mi a
gyerekek véleménye a félmeztelen öreg hölgyekről, akik fedetlen
mellel lubickolnak.
– Bof. C’est naturel – válaszolta Max. Természetes.
És igaza is volt. Tényleg teljesen természetes volt. Semmiféle
exhibicionizmus vagy szexualitás nem vezérelte őket. Ilyen volt az
emberi test. Nem mintha én valaha napoztam volna bikinifelső
nélkül. Egyszer azért tizenkilenc éves koromban kipróbáltam, amikor
Tracey-vel Európában utazgattunk. Csak kíváncsi voltam, hogy
mennyire izgalmas a dolog. Amikor visszatértem a Syracuse
Egyetemre, az egyik szórakozóhelyen a pultos fiú utánam szólt:
 – Hé, téged ismerlek. Láttalak Görögországban topless napozni.
Jó nagy mellbimbóid vannak, mondhatom, akkorák, mint egy
tízcentes.
Úgyhogy azóta se strandoltam bikinifelső nélkül.
Apu és Jean-Luc legalább egy órán keresztül a vízben voltak.
Nevetgéltek, beszélgettek és közben mosolyogtak. Ez nekem
nagyon új látvány volt. Apu sosem volt igazán jóban Chrisszel, az
exférjemmel. Legalábbis ennyire nem. Anyu is észrevette, hogy
milyen jól megértik egymást.
– Jean-Luc nagyon kedves – monda, miközben felkönyökölt.
– Igen, az.
– Fogtok megint próbálkozni a kisbabával? – csillant meg a
remény a szemében.
Istenem, már megint ez a kérdés! Ahelyett, hogy védekezni
kezdtem volna, inkább őszintén válaszoltam.
– Hát, egyik részről igen, szeretnénk, és szeretnék is teherbe esni
a születésnapom előtt, ami azt jelenti, hogy van még két hónapunk.
Másrészről még nem tudom. Nehéz így, hogy te és apu olyan
messze vagytok. És Jean-Luc testvérei se élnek valami közel. Sok
mindent át kell még gondolni. On verra.
Majd meglátjuk.
Jean-Luc közben kiúszott a partra, mögötte pedig apu is jött.
– Mennünk kell – mondta. – Ma este az egyik munkatársam,
Simone hívott meg minket egy apéritif-re. Van egy házuk La Ciotat-
ban közvetlenül a parton – ránézett az órájára. – Még pont van arra
időnk, hogy visszamenjünk Isabelle-hez, lefürödjünk, átöltözzünk,
aztán pedig visszajöjjünk ide. Ja, és Simone-ék előtt még
beugranánk a szüleimhez – mondta Jean-Luc és megköszörülte a
torkát.
A La Ciotat felé vezető úton Jean-Luc elmesélte a szülei helyzetét.
– A szüleim nem olyan helyen élnek, mint Isabelle. Nagyon
egyszerű a házuk. Ott nőttem fel. Az anyám nincs valami jól. Még az
is lehet, hogy az apámat is magával viszi. Szeretném, ha
elköltöznének, de anyám hallani sem akar róla.
– Jean-Luc, de hát ők neveltek fel – mondta apu, hogy kicsit
segítsen Jean-Lucnek. – És szemmel láthatólag elég jól csinálták.
Jean-Luc rám pillantott a tükörben.
 – Te és Anne is elég jól csináltátok – mondta.
Jean-Luc szüleinél rövid ideig maradtunk, de jól sikerült a
látogatás. Sajnos Madame Vérant egészségi állapota sokkal
rosszabb volt, mint az előző alkalommal, amikor találkoztunk vele.
Amíg visszamentünk a kocsihoz, megszorítottam Jean-Luc kezét.
– Bárcsak apám betenné anyámat egy otthonba. Már nem tud róla
rendesen gondoskodni. Nagyon nehéz neki így – mondta, majd a
családomhoz fordult. – Sajnálom.
– Mit sajnálsz, Jean-Luc? – kérdezte apu. – Hiszen a szüleid
csodálatosak.
– Alors, mégiscsak a szüleim – mondta Jean-Luc, és hangosan
kifújta a levegőt. – Na, induljunk.
Miután Simone-éknál pezsgőztünk egyet, és beszélgettünk egy
jót, átmentünk a Chez Tania-ba. Ez az étterem a calanque de
Figuerolles-nél volt, és csodás látvány nyílt innen a híres bec de
l’Aigle nevű sziklára, amelynek a formája egy sascsőrre
emlékeztetett. Kint ettünk a teraszon, teliholdas éjszaka volt, és
élvezhettük Provence szimbólumának, a kabócáknak az énekét.
A naplemente narancs és rózsaszín színekkel megvilágította a
tenger hullámait és a körülötte tornyosodó sziklákat.

Másnap, mielőtt elindultunk volna, hogy szeljük a vad vizeket a

szintén vad Gilles-lel, átmentünk Claude-hoz egy apéritif-re délelőtt
fél tizenegyre. Claude szintén Jean-Luc gyerekkori barátja volt.
A szüleim le voltak nyűgözve. Claude és a felesége, Danielle szintén
eljöttek a kaliforniai esküvőnkre, és a szüleim természetesen őket is
nagyon megkedvelték. Hogyne kedvelték volna meg őket, hiszen
mind a ketten kedvesek, nyitottak és barátságosak voltak,
chaleureux, ahogy a franciák mondanák. Claude mosolyogva
üdvözölt minket, kezében egy üveg pezsgővel, majd elmondta, hogy
Danielle mindenkit üdvözöl, de sajnos dolgoznia kell.
– Nincs még egy kicsit korán ehhez? – kérdezte Jean-Luc a
pezsgősüvegre mutatva. Apu is sűrűn bólogatott.
 – A pezsgőhöz sosincs korán – mondta a húgom.
– Ha Franciaországban vagyunk – tette hozzá anyu.
Szerettem Claude-nál lenni, többek között azért, mert volt egy
Mario nevű macskája, aki egyensúlyzavarokkal küzdött, és minden
ok nélkül képes volt bárhol összeesni. Hamarosan az egész
családom dőlt a nevetéstől, ahogy Mario dülöngélt a kertben, mint
aki nagyon berúgott. Anyu odavolt Mariótól, de persze Claude
provence-i házától is, a kovácsoltvas kerítéstől, a csempéktől és a
rusztikus, de jól felszerelt konyhától.
– Van egy remek ötletem – emelte fel poharát Claude. – Mi lenne,
ha egyszer csinálnánk egy házcserét? Nagyon szeretnék még
egyszer elmenni Kaliforniába.
Koccintottunk, és azon tűnődtem, hogy vajon Claude jól
átgondolta-e a házcserére tett ajánlatát, hiszen anyu másról se
tudott beszélni a Saint-Cyr-sur-Mer-be vezető úton, ahol Gilles
kilencméteres motorcsónakja kikötött. Vettünk egy kis sonkás-sajtos
baguette-et a helyi boulangerie-ben, majd nem kevesebb mint tíz
perc múlva már a Földközi-tenger hullámait szeltük az őrült
kapitányunkkal, Gilles-lel. A szél belekapott a hajunkba, ahogy
szélsebesen pattogtunk a fénylő víztükrön. Gilles tizenkilenc éves
lánya és annak egy barátnője is eljött velünk, La Ciotat egy kisebb
kikötőjében szedtük fel őket.
Julie nagyon szép, magas lány volt, vállig érő sötétbarna hajjal.
Hatalmas napszemüveg volt rajta, amit francia szokás szerint feltolt
a fejére, amikor puszit adott. Az igazgyöngy fülbevalója tökéletesen
harmonizált a bikinijének a színével. A barátnője, akinek a nevét
nem sikerült megjegyeznem, szintén nagyon szexi volt a naptól
kiszőkült derékig érő hajával. Nem volt a derekán egy gramm
felesleg se, és tokája sem volt. Szégyenkezve gyorsan felvettem a
pólómat, hogy elrejtsem a hurkás hasamat, a baguette-ek nyomait.
A két feszes és napbarnította testű szépség kényelembe helyezte
magát a hajó hátuljánál.
Azonban az elénk táruló látvány hamarosan teljesen elmulasztotta
azt az érzést, hogy olyan vagyok, mint egy óriási bálna.
Az ernyő alakú fenyőfákkal tarkított szürke sziklák egészen a
felhőtlen égig értek. Gilles félrehúzódott egy kis öbölben. Cassis és
La Ciotat számtalan calanque-ját hajóztuk végig, Bandol rozét
iszogattunk, amely pont egy tőlünk húsz kilométerre lévő helyről
származik, és gyakorta meg-megálltunk fürdeni egyet a kristálytiszta
vízben.
Következő nap találkoztunk Christiannel és Ghislaine-nel, akiknek
volt egy kis nyaralójuk St. Tropez-ban, pont a híres piros napernyős
Sénéquier kávéház mellett. Az utolsó este Murielnél voltunk családi
grillezésen. Ez az este is a nevetésről, szeretetről és a borról szólt.
Csodálatos dolce vita hangulatban telt az utolsó provence-i napunk.
– Alig várom, hogy lássam az otthonotokat – mondta Jess.
– Nemsokára láthatod is. De előbb meg kell állnunk még két
helyen.
A szüleim és a húgom idáig élvezhették a francia mediterrán
hangulatot, de most már ideje volt, hogy egy kis történelmet is
lássanak. Toulouse felé megálltunk Arles-ban, ami a bikaviadaljairól
és római kori amfiteátrumjáról híres. Az amfiteátrum i. e. 90 körül
épült, kocsihajtó versenyek és gladiátormérkőzések színhelye volt.
Aztán még megálltunk a középkori várfallal körbevett Carcassonne-
nál (kötelező turistaprogram), ahol anyu teljesen el volt ájulva a
boltokban kapható kardoktól és a lovagi páncéloktól. Este hétig nem
is értünk haza.
Jean-Luc körbevezette a családomat a házban, megmutatta nekik
a szobát, amelyet most csináltunk és az összes általa készített
dolgot. Én addig bezárkóztam a konyhába, mert meg akartam
kóstoltatni a családommal a régió egyik specialitását, a saucisse de
Toulouse-t, amelyet háromféle paprikával, hagymával és egy kis
salátával tálaltam. Anyu és Jess pihentek egy kicsit, amíg apu és
Jean-Luc elmentek Maxért és Elvire-ért a reptérre, valamint elhozták
a bérelt autót is, mivel egy kocsiba nem fértünk el ennyien.
Vacsoránál apu nézett egy nagyot, amikor Jean-Luc bejelentette,
hogy másnap korán kelünk és még kilenc előtt el is indulunk egy
egész napos túrára. Apu nem volt hozzászokva az egész napi
gyalogláshoz, csak az egész napos munkához. De ez szerintem jót
tett neki. El akartuk még őket vinni egy-két kedvenc helyünkre, a
környékbeli csodás falvakba. A sziklákra épült Rocamadourt
mindenképpen látniuk kellett. És bolondok lettünk volna, ha nem
visszük el őket Saint-Cirq-Lapopie-ba és Cordes-Sur-Ciel-be.
 – Van valami különleges kívánságotok, amit látni szeretnétek? –
kérdezte Jean-Luc mosolyogva, miközben töltött egy pohár bort
Jessicának.
– Szeretnék megnézni egy borászatot – bólintott Jess.
– Én is – helyeselt anyu.
– Akkor elmegyünk Saint Émilionba. Megint korán kell kelnünk,
mert két és fél órányira van, és este nyolcra már vissza kell érnünk
Toulouse-ba – mondta Jean-Luc. – Utolsó este Christian és
Ghislaine hívott át minket vacsorára.
– Toulouse-t egyáltalán fogjuk látni? – kérdezte anyu.
– Ha lesz időnk rá – mondtam.
Jean-Luc terveit követve persze nem volt rá időnk. De én már itt
éltem Franciaországban, a családom pedig bármikor eljöhetett, hogy
meglátogassanak.

21

Gyökerek után kutatva

Kétféle módon lehet Franciaországban hosszú távon legálisan

tartózkodni: ha igénylek egy „tíz évre” szóló kártyát (ehhez négy évig
kell élni Franciaországban, amelyből három évet házasságban egy
francia állampolgárral) vagy lehet kettős állampolgárságért
folyamodni (ehhez öt évig kell Franciaországban egy francia
állampolgárral házasságban élni). Amíg ezek nem voltak meg, addig
maradt az, hogy minden évben meg kellett újítanom a zöld
kártyámat. Egy bevándorlónak azt kell tennie, amit minden
bevándorlónak. Nincsenek kivételek.
 Négy hónappal korábban leadtam a préfecture-nél a dossier-met,
ugyanazokat a dokumentumokat tartalmazó dossziét, amelyeket
előző évben is leadtam. Gondosan eltettem a tárcámba a récépissé-
t, ami egy ideiglenes igazolás volt arról, hogy legálisan tartózkodom
az országban. Pontosan két és fél hónappal azután, hogy az első
kártyám lejárt, kaptam egy e-mailt, hogy az új kártyám készen van
és átvehetem. Még záróra előtt elmentem a helyi kincstárhoz, hogy
megvegyem a nyolcvanhét eurós illetékbélyeget, vagyis les timbre
fiscaux-t. Bélyeg nélkül ugyanis zöld kártyát sem kapok.
Októberhez képes nagyon meleg volt, huszonnyolc fok volt
árnyékban, a gyerekek nem voltak iskolában, mert most volt a La
Toussaint szünidő. Egy hétig otthon voltak velünk, aztán elmentek
Meméhez Provence-ba. Őszintén szólva elég nehéz volt követni,
hogy a gyerekeknek mikor volt iskolai szünidejük. A hivatalos
szünidők mellett voltak a sztrájkok, vagyis les grèves, amelyek egyre
gyakrabban, szinte havonta követték egymást. A tanárok, az összes
többi préfecture-ben dolgozóhoz hasonlóan szintén les
fonctionnaires, azaz közalkalmazottak voltak, ezért ha volt okuk
sztrájkolni, akkor meg sztrájkoltak is. Franciaországban helyettesítő
tanárok nem léteztek, amitől elszállt az agyam. Jó néhányszor kellett
összedobnom egy rögtönzött ebédet, amikor a gyerekek váratlanul
hazajöttek az iskolából.
Max éppen valamilyen játékkal játszott a Wiin a nappaliban,
közben fütyörészett. Elvire a szobájában minden valószínűséggel a
Gossip Girl-t vagy a Pretty Little Liars-t nézte a gépén. De az is
lehet, hogy popsztárt alakítva énekelt a tükör előtt. Én éppen
rozmaringot vágtam a krumplihoz, Jean-Luc a barbecue-t
legyezgette.
– Max, arrête de siffler! – kiabált le Elvire fentről. Hagyd abba a
fütyülést!
Elvire nagyrészt angyalian viselkedett, de néha azért belebújt a
kisördög. Tulajdonképpen száz százalékig normális tizenöt éves
kamasz lány volt. A szemünk előtt nőtt fel, a testalkata és az arca
már nem volt annyira kislányos, hanem egyre nőiesebb lett, szinte
napról napra jobban látszott a változás. Elbűvölő volt a dús
aranybarna hajával és a kék macskaszemével. Szerencsére még
nem tudta, hogy mennyire szép. Rettegtem a naptól, amikor majd
elmegy valakivel randizni. És Jean-Luc is, pedig Elvire elég erős
akaratú lány volt, nem félt attól, hogy elmondja a véleményét,
különösen, ha az öccséről volt szó.
– Max – kiabált Elvire megint. – Arrête de siffler. C’es énervant.
– Tais toi – kiabált vissza Max. – C’est toi. T’es énervant.
Kuss legyen. Te vagy az idegesítő.
Csapódott Elvire szobájának ajtaja. Max hangosabban kezdett el
fütyülni.
– Max!!!
Még legalább öt percig tartott a háború, ami szokás szerint abból
állt, hogy üvöltöznek egymással, hogy kuss legyen, aztán Max
tovább fütyül, majd mindketten ordibálnak, Elvire meg csapkodja az
ajtót. Mindketten trés énervant-ok, vagyis nagyon idegesítőek voltak,
és lassan kezdett megfájdulni a fejem. Még mielőtt beütött volna a
migrénem vagy Elvire lejön, és a vita egy könnyes vagy véres
bunyóvá fajul el, inkább közbeléptem.
– Max – dugtam be a fejemet a nappaliba. – Hagyd abba kérlek a
fütyülést.
– Nem is én voltam – mondta, és félrenézett. – Csak a
hasonmásom.
Ezen nevetnem kellett. Max angolja egyértelműen egyre jobb lett,
habár megtanult tőlem egy csomó olyan szót is, amelyet nem kellett
volna neki megtanítanom, mint a freak vagy a weirdo (mindkettő azt
jelenti, hogy furcsa, gázos, abnormális). Tovább folytatta a fütyülést,
bár egy kicsit halkabban.
– Max – mondtam a sokat sejtető mostohaszülős hanglejtéssel, és
a ház végül elcsendesedett.
Ami az ellenkező neműekkel való kapcsolatot illeti, nem féltettem
Maxot. Inkább a lányokat. Ismervén az apja fiatalkorát és annak
minden szaftos részletét, némileg jogosnak véltem Jean-Luc Elvire
iránt érzett aggodalmát. Van egy francia közmondás, amely úgy
hangzik, hogy les chiens ne font pas de chats vagyis „a kutyák nem
csinálnak macskákat”, aminek semmi értelme nincsen, de aztán
Jean-Luc elmagyarázta, hogy ugyanazt jelenti, mint az angolban „az
alma nem esik messze a fájától” kifejezés. Bármelyik közmondást
vesszük figyelembe, szóljon az macskákról, kutyákról, almákról vagy
fákról, biztos voltam benne, hogy Max ugyanolyan szívtipró lesz,
mint az apja.
Max felnézett a játékból, és kérdően felvonta a szemöldökét.
– Quoi? – Mi az?
Csak álltam és bámultam rá, mint egy idióta.
– Rien – mondtam. – Semmi. Meg tudod teríteni az asztalt?
– Deux secondes – válaszolta.
Elvire-vel ellentétben, akinél a két perc legalább húsz óráig tartott,
Maxot nem kellett kétszer és még utána vagy tízszer megkérnem.
A külföldi mostohaanya szerepemet már rutinosan játszottam, bár
beletelt egy kis időbe, amíg megtanultam, hogyan kell a helyzeteket
kezelni. Sok hibát elkövettem. A gyerekek mindig gyerekek
maradnak, teljesen mindegy, hogy milyen országból származnak.
Újra elgondolkoztam azon, hogy vajon Jean-Luckel lesz-e még
gyerekünk. Rádobtam egy kis rozmaringot a krumplira, és a
gondolataimba merültem. Ha már saját gyerekem nem is lehet soha,
akkor is van egy jó férjem, aki porszívózik, felmos, megcsinálja a
tüzet a grillezéshez, és van két gyerekem, akik a legtöbbször nagyon
aranyosak. Kinyitottam egy üveg Cahors-t, amelyet az Államokban
Malbecként ismerünk. Azonkívül, hogy reggel a hivatalba kellett
mennem, nagyon szerencsésnek éreztem magam, és nem volt
okom panaszra. Kelly Clarkson új dala hangzott fel, és hallottam,
ahogy Elvire hangosan és hamisan rázendített a szobájában.
– Elvire – ordítottam hangosan, hogy meghallja. – Az ablakod
tárva-nyitva, a szomszédok hallják az egészet.
– Tu chantes comme une casserole – kiabálta Jean-Luc is a
kertből. Megint egy újabb furcsa francia hasonlat: úgy énekelsz, mint
egy lábas.
Aztán csönd lett.
Aznap este Jean-Luc által grillezett merguez-t (fűszeres
kolbászkákat) és a híres „meg tudnék enni belőle egy egész
serpenyővel, de visszafogom magam” pirított krumplimat ettünk, ami
finom ropogós és aranybarna volt kívülről, belülről viszont omlós.
Salátaként citromos-mustáros vinaigrette-tel meglocsolt endíviát
készítettem. Bejelentettem, hogy másnap reggel Toulouse-ba kell
mennem, hogy átvegyem a kártyámat.
– Mehetek veled? – kérdezte Elvire.
 Megbolondult?
– De hát a hivatalba megyek – húztam az orromat. – Az meg,
valljuk be, egy vrai cauchemar.
Egy rémálom. Biztos voltam benne, hogy ezekben a hivatalokban
imádják kínozni a bevándorlókat, nézni, ahogy vonaglunk a
székeinkben, várjuk a véget nem érő purgatóriumot.
– De el kell mennem vásárolni a St. Georges térre. Kell egy pár
cucc a suliba.
Legörbült a szám. Mi volt a rosszabb? A préfecture? Vagy Elvire-
rel vásárolni? Elvire könyörgő tekintettel nézett rám. Jean-Luc
felhúzta a szemöldökét. Rögtön bűntudatom lett. Akár a
bevándorlóknak, úgy egy mostohaanyának is kellett tennie a dolgát.
– Rendben – mondtam. – De előbb a kártyámért megyünk el,
d’accord? Max, te is akarsz jönni?
Max tiltakozásképpan feltette maga elé a kezét, és rettegést
imitálva összeszorította a fogait. Ő is tudta, milyen idegesítő Elvire-
rel vásárolni.
– Ja, Elvire – mondtam. – Korán kell indulnunk. Nyolc előtt. Ha
nem vagyunk ott pontban, amikor a hivatal kinyit, akkor fél napig is
várhatunk.
Másnap reggel persze Elvire olyan lassan mozgott, mintha a
Mátrixban lenne egy lassított felvételen, és csak negyed kilenckor
sikerült elindulnunk. A hivatalban az automatához rohantam, hogy
sorszámot kapjak. Legalább ötvenen voltak előttem. Vetettem egy
jelentőségteljes pillantást Elvire-re, de nem szóltam végül semmit.
Szerencsére legalább ülőhelyet találtunk. Elővettem a táskámból az
iPademet, és megnyitottam egy iBookot.
– Úgy néz ki, egy darabig még itt leszünk.
– Nem szeretek itt lenni. Olyan bizarre-ok az emberek – felelte
Elvire, mielőtt betette volna a fülhallgatóját a fülébe.
Ez igaz volt. Ezen a napon olyan volt, mintha valaki kinyitotta
volna egy elmegyógyintézet ajtaját, és beterelte volna az összes
őrültet a hivatalba. Egy órával később Elvire oldalba bökött.
– Regarde – suttogta. Nézd. – Azt a nőt azzal a pasival.
Elég nehéz volt nem észrevenni őket. Egy idősebb, platinaszőke
francia nő szűk, leopárdmintás nadrágban és magassarkúban egy
nála sokkal fiatalabb fekete fiúval csókolózott. Aztán meg a
nyelvével a fülében nyalakodott. De ki voltam én, hogy ezt a
szerelmet megkérdőjelezzem? Ez a nyilvános szexualitás azonban
túl sok volt Elvire-nek.
– C’est dégueulasse. Ez undorító.
– Mi van a suliban a gyerekekkel?
– Az normális. Mi nem vagyunk öregek.
– Csókolóztál már fiúval? – kérdeztem. Végre itt volt az alkalom,
hogy őszintén beszélgessünk úgy, hogy Jean-Luc nincs velünk.
– Pas encore – mondta. Még nem. – De szeretnék. Mondjuk nem
így, mint ők. De még nincs is fiúm – tette hozzá végül, és összehúzta
a szemöldökét.
– Egy nap majd biztosan lesz, és akkor beszélhetsz velem
bármiről – mondtam, és hogy teljesen világos legyen, hogy miről kell
beszélnie, még hozzátettem: – Bármiről, amiről csak akarsz.
– Je sais – felelte Elvire. Tudom. – Fogok is. Csak a papának ne
mondd el.
Kétórányi várakozás után végre végeztünk a hivatalban, és a
kezemben tarthattam az új zöld kártyámat. Jöhetett az újabb kaland:
a vásárlás. Én túléltem a napot, Elvire pedig boldog volt az új
szerzeményeivel, és még az anyagi keretet sem léptük túl (vettünk
egyébként egy nagyon cuki pólót is, amin egy nagy bajusz volt,
viszont sajnos tovább kell koptatnom a kedvenc csizmámat, mert
cipőt nem találtunk). De a legfontosabb az volt, hogy egyre
őszintébbek voltunk egymással, igazi bizalmi kapcsolat alakult ki
köztünk. Valamint Elvire most már egy kicsit jobban érthette, hogy
miért volt olyan frusztráló bevándorlónak lenni Franciaországban, és
talán arra is jobban fog odafigyelni, hogy bizonyos helyzetekben
tanácsos időben érkezni. De hát a hivatalok sosem voltak híresek
arról, hogy gyorsan pörgették volna az ügyeket.
Otthon Max furcsán méregetett.
– Miért van egy sötét csík a fejeden? – kérdezte végül.
A hajtövekre célzott. Elmagyaráztam neki, hogy festem a hajamat,
és lenőttek a hajvégek.
– Mais, a hajad fekete. De csak a fejed tetején.
– Nem fekete. Csak annak tűnik a kontraszt miatt. A természetes
hajszínem olyan, mint a tiéd: châtain – magyaráztam. A hajam
tényleg világosbarna volt, ami nyáron mindig eléggé kiszőkült (néha
egy kis citromlevet, melírt vagy festéket kellett bevetnem a cél
érdekében).
– Úgy nézel ki, mint egy moufette – szólalt meg Elvire, aki épp
beviharzott a konyhába és elkezdte kurkászni a hajamat, mint egy
majommama. – Ez nem normális. És őszülsz is. Öreg vagy már.
– Nem vagyok öreg. És nem nézek ki úgy, mint egy borz. Szőke
voltam babakoromban, és a barna haj nem áll jól nekem. Nem illik a
bőröm színéhez – elhessegettem Elvire kezét, felszaladtam az
emeleti szobába a dobozért, amiben a fotókat tartottam, majd a
babakori fotóimat lobogtatva levágtattam vissza a konyhába.
– Tessék, nézzétek meg. Szőke voltam. És nem őszülök. Nem. Ez
csak egy világosabb szőke hajszál.
Minél jobban magyarázkodtam, a gyerekek annál jobban nevettek.
Belenéztem a tükörbe. Az elmúlt évben próbáltam azzal spórolni,
hogy magam festettem a hajamat, a helyi szupermarketben vettem
mindig hajfestéket. Most azonban be kellett látnom, hogy a
kanárisárga haj, lenőtt hajtövekkel nem valami megnyerő látvány. És
azokat a világosabb hajszálakat is el kell tüntetnem. Egyértelműen el
kell mennem egy fodrászhoz. Fel is hívtam egyet, és másnapra
kaptam is időpontot. Maxnak is egyeztettem egy időpontot, mert már
olyan hosszú és rendetlen volt a haja, hogy úgy nézett ki, mint egy
szerencsétlen árva, vagy mintha Justin Bieber elveszett ikertestvére
lenne. Nem mehet el így a nagyanyjához. Biztosan rögtön ránk
hívná a gyámügyet.
Max délelőtt tizenegyre jött be a Hairmes-be (igen, ez volt a neve
a szalonnak). Én már reggel kilenc óta itt ültem, most éppen egy
csomó fóliába volt tekerve a hajam. Maxnak megrándult az arca, és
alig tudta visszatartani a nevetést, ahogy rám nézett. Biztos voltam
benne, hogy inkább úgy tesz, mintha nem is ismerne. De ezt nem
engedhettem. Max besüppedt a székébe. De amikor végre rám
nézett, robotmozdulatokkal odaléptem hozzá, és közben géphangon
azt mondtam: „Én a kerge bolygóról jöttem.”
Michael, a Hairmes tulajdonosa dőlt a röhögéstől, a fodrászom,
Laure is nevetni kezdett.
Maxnak rövid hajat vágtak és jól be is zselézték, én pedig szőke
voltam, végre nem borzcsíkos, és az ősz hajszálak is eltűntek.
A hazafelé vezető úton beugrottunk egy baguette-ért a helyi
boulangerie-be. A friss vajas kenyér illata megcsapta az orrunkat,
ahogy benyitottunk. Az ajtó feletti csengő megszólalt, az eladónő
elénk sietett, köszöntött minket és örömében összecsapta a kezeit.
Vele is összebarátkoztam már, amikor az egérkehangom helyett
egyre magabiztosabban és hangosabban kezdtem el franciául
beszélni.
– Nahát, ez a fia? – kérdezte.
Max szája kissé legörbült. Nem tudtam eldönteni, hogy idegesíti-e
a dolog vagy sem. Intett a kezével.
– Nem – mondtam, mert ezt vettem ki Max kézmozdulatából. –
A mostohafiam.
– Nahát – folytatta a nő meglepődve. – Pedig annyira hasonlít
magára. Különösen a szeme. Az teljesen az öné.
Egy pillantást vetettem Maxra, aki rám mosolygott, aztán a pitékre
szegeződött a tekintete. Egy másodpercig olyan érzésem volt,
mintha tulajdonképpen büszke lenne rám, nem pedig szégyenkezne
miattam, mint a fodrásznál.
– Mit adhatok?
– Szeretnénk kipróbálni valami újat – gyorsan végignéztem a
különféle baguette-eken. – Ezt kérném, ezt az avey-bla-bla-blát.
– Bla, bla, bla? – vigyorgott Max. És most megint mintha kicsit
szégyenkezett volna miattam. – Ismételje utánam – mondta a nő. –
A-vey-ro-naise.
Erősen ropogtatta az „r”-t, ami a déliekre különösen jellemző volt.
Elismételtem, de nyilván rosszul ejtettem ki az „r”-t.
– Non, non, non – mondta a nő kedvesen. – Rrrr. Rrrrr. Rrrrr. A-
vey-rrrrrroo-naise.
– A-vey-rrrro-naise – ismételtem meg újra iskolás stílusban, de
amit mondtam, inkább úgy hangzott, mintha egy macska akarna
kiköhögni egy adag szőrcsomót.
– Sokkal jobb – mondta, azzal átadott egy papírba csomagolt
baguette-et. – Sokkal jobb a franciája.
A frissen sült baguette-tel a hónom alatt Maxszal hazafelé
indultunk. Max megfogta a karomat.
– Soha ne beszélj így, mint ez a nő – mondta. – Nagyon bizarr
volt.
– Zavart, hogy azt hitte, hogy a fiam vagy?
 – Nem, inkább vicces volt.
– Akarsz versenyezni? – löktem meg a csípőmmel. – Aki utoljára
ér haza, az un œuf pourri.
Ahogy Max a homlokát ráncolva rám meredt, rögtön rájöttem,
hogy a záptojást valahogy nem így fordítják. De mindegy volt, mert
megértette, hogy mire gondoltam. Mielőtt még magyarázkodni
kezdtem volna, már el is húzott mellettem, és meg sem állt hazáig.

22

Változó álmok

Egy héttel a negyvenkettedik születésnapom előtt már tudtam. Két

hete késett a menstruációm. A melleim már egy enyhe érintéstől is
úgy fájtak, mintha elektromos áramot vezettek volna bele. Nagyon
érzékeny voltam. Most nem egy Disney-filmen, hanem a Glee-n
bőgtem el magam. Pedig még csak nincs is benne szomorú jelenet.
És amikor a Jean-Luctől kapott Coco Chanel Mademoiselle
parfümömet ráfújtam a csuklómra, majdnem kidobtam a taccsot.
A sütőből kiáradó lazacszagról nem is beszélve, pedig mielőtt még
betettem volna, olyan jól nézett ki. De amikor megéreztem a szagát,
rögtön felfordult a gyomrom. Viszont ahelyett, hogy a gyógyszertárba
rohantam volna egy tesztért, inkább felhívtam K. doktort, és kértem
egy időpontot másnapra.
– A hatodik hétben van – mondta. – És, hallgassa csak meg, ez a
magzati szívhang.
Meglengette a varázspálcát a hasam felett, majd bekapcsolta a
gép hangját. Egy őrült gyors szívverés hangját hallottam, úgy
zakatolt, mint egy tovarobogó gyorsvonat. De a saját szívverésem
most sokkal gyorsabb volt. Jean-Luc felállt a székből, odajött
hozzám, és megfogta a kezemet, együtt hallgattuk a bennem
növekvő kis élet szívverését.
– Minden a legnagyobb rendben. Tökéletes – mosolygott szélesen
K. doktor. – Kinyomtassak egy ultrahangos képet?
Bólogattam és próbáltam optimista lenni, de nem nagyon ment.
Már kétszer megjártam a szép remények útját. És mi van, ha? Mi
van, ha megint? Felindultan néztem a kezemben az elmosódott
képet.
Babszem Jankó (vagy Janka), kérlek, ezúttal maradj meg.
– Ha úgy érzi, hogy valami gond van – folytatta K. doktor –,
azonnal jöjjön el hozzám. Akármennyiszer jöhet, akár hetente is.
Felültem és lehúztam a pólómat a hasamon. Az első vetélésem
nyolchetesen történt, de a tizenkettedik hétig nem vettük észre.
A másodiknál éppen hogy öthetes voltam. Ez most hathetes volt.
– Szeretnék visszajönni két hét múlva, csak egy kontrollra.
– Semmi gond.
Meg is beszéltünk egy időpontot.
És megint felhívtam Tracey-t és aztán a húgomat. Anyut utoljára
hagytam. Ez alkalommal jobban kordában tudta tartani az érzéseit.
Mindannyian megpróbáltunk nyugodtak lenni és megőrizni a
hidegvérünket, arra az esetre, ha megint rosszul sül el a dolog. Pont
mielőtt a lányokkal ebédelni mentem volna, megnéztem az e-
mailjeimet. A New York-i ügynököm, Stephanie írt, hogy kiküldte a
Hét levél Párizsból vázlatát az ügynökség hírlevelében. Tíz
szerkesztő jelzett vissza, hogy elkérnék a kéziratot, öten ugyanabból
a kiadóból (ami mindenképpen rekord), és ketten egy másikból,
valamint még három másik szerkesztő. Kész idegroncs voltam,
szükségem volt valami jó hírre.
Monique, Oksana és Trupty rögtön rendeltek egy kis bort az
ebédhez. Én megint csak egy kis vizet rendeltem, elég nyilvánvaló
volt a dolog. Monique szúrta ki először.
– Terhes vagy.
Oksana rögtön felállt és megölelt.
– Szerinted Franciaországban van folsav a vízben? – kérdezte
Oksana. – Szednem kéne egy kicsit.
 – Nos, úgy tűnik, elárultam magamat – mondtam.
Egy kicsit megnyugodtam, amikor a következő alkalommal
találkoztam K. doktorral. Nyolchetes voltam, és a magzati szívhang
jó erős volt, legalább százhatvan vagy hetven percenként, a magzat
pedig tizenhat milliméteres volt. Kifújtam a levegőt, amit már
legalább két hete bent tartottam, aztán előjegyeztem egy újabb
időpontot két héttel későbbre. Csak hogy biztosra menjünk.
Félve voltam optimista. De minden okom megvolt rá.
Két nappal később úgy éreztem, mintha az összes terhességi
tünetem egyszeriben csak eltűnt volna egy éjszaka alatt. A melleim
még teltek voltak, de egyáltalán nem fájtak. Gyorsan az internet elé
ültem. Talán már hozzászokott a szervezetem a hormonokhoz. De
legalább fáradtnak kellett volna lennem. De nem voltam az. Egy
kicsit émelyegnem kellett volna, ez volt a biztos jele egy egészséges
terhességnek. De nem émelyegtem. Teljesen jól voltam. És ez nem
volt jó jel. Felhívtam K. doktort, és elmondtam neki a félelmeimet.
Másnap berendelt a klinikára. Jean-Luckel mereven ültünk a
váróteremben.
Egy szót se tudtam már szólni, amikor K. doktor elmondta a rossz
hírt. Az ösztöneim nem csaltak. Nem volt magzati szívhang, és a
méretek szerint épp tegnap halt el. K. doktor értetlenül rázta a fejét,
és még egyszer megnézte a hasamat.
– Nem értem – mondta. – Hiszen három napja még minden
rendben volt.
– Megint el kell mennem egy küretre? – kérdeztem, miközben oda
se tudtam nézni, csak a plafont bámultam.
– Attól tartok, igen – válaszolta, és mély lélegzetet vett. – Felhívom
a sebészetet, és megkérdezem, hogy kaphat-e holnapra időpontot.
Olyan volt, mintha valaki ötezer baseball-labdát dobott volna be
egyszerre egy üvegházba. Én pedig ott álltam ebben az
üvegházban, elvesztve minden reményemet abban, hogy valaha is
vér szerinti gyerekem legyen.
Teljesen összetörtem.
Másnap a küret után K. doktor leült velem és Jean-Luckel
beszélgetni. Felvetett néhány opciót, miszerint elvégezhetünk egy
pár vizsgálatot, hogy kiszűrjük a problémát. Talán nem szállít elég
oxigént a vérem a magzatnak. Ha megint teherbe esek, és fennáll ez
a probléma, mindennap injekcióznom kell magamat a terhesség
egész ideje alatt. Elmehetünk egy termékenységi szakemberhez is,
habár elég nyilvánvaló, hogy ezzel nincsen gond, hiszen teherbe
tudok esni. De ezt az egész gyerekgyártást fel tudjuk függeszteni
azzal, ha egy ideig fogamzásgátlót szedek.
De azért biztatott, hogy még próbálkozzunk.
– Nem is tudom – mondtam, és az alsó ajkamba haraptam.
– Majd kitaláljuk – felelte K. doktor.
A hazafelé úton Jean-Luc és én végigvettük az összes ellene és
mellette szóló érvet. A szüleim és Jean-Luc családja is messze volt,
túl messze, hogy mindennapos segítséget tudjanak nyújtani. Mi
lennénk a legöregebb szülők, ha a gyerek iskolába kerül. Jean-Luc
jövőre már ötvenéves lesz, én pedig most töltöm be a negyvenkettőt.
Három vetélés után a válasz kezdett egyértelmű lenni.
– Nagyon akarnunk kell ezt – mondtam. – Nagyon, nagyon
akarnunk kell. Talán jobban kell akarnunk, mint bármi mást idáig az
életünkben.
– Drágám, én csak azt akarom, amit te akarsz.
– Nagyon elfáradtam a reménykedésben. És nagyon unom azt is,
hogy mindig csalódnom kell – sóhajtottam egy nagyot, és
belesüllyedtem a székembe. – Nagyon elfáradtam ebben. Unom már
ezt az érzést.
Annak idején, amikor Jean-Luckel elhatároztuk, hogy gyereket
akarunk, megegyeztünk, hogy ha természetesen teherbe esek,
akkor annak magától kell történnie. Nem tervezgetünk, nem fogunk
rásegíteni mesterségesen a termékenységre, nem lesz semmilyen
nyomás. De most semmi mást nem éreztem, csak a nyomást. Nem
tudtam, hogy vajon testileg és lelkileg el tudok-e viselni még egy
veszteséget. És a korom miatt egyre inkább fennállt a lehetősége
annak, hogy a születendő gyerek nem lesz teljesen egészséges,
nem is beszélve arról, hogy mi van akkor, ha ikreim lesznek, ami
teljesen megváltoztatta volna a terveinket.
– Azt hiszem, egy kisbaba teljesen felborítaná a családi
egyensúlyt. Neked van már két gyereked, akikre én is lassan úgy
tekintek, mintha a sajátjaim lennének.
– De drágám, azt hittem, neked ez az álmod.
 Tényleg ez lett volna? Egyszer eszembe jutott az az út, amikor
anyuval kettesben mentünk Chicagóból Kaliforniába, a válásom
után. Anyám nagyon ambiciózus volt fiatal lányként. Balett-táncosnő
akart lenni, szeretett volna a Hattyúk tavában táncolni, tütüben és
rózsaszín selyemcipőben spiccelni a New York-i Városi
Balettintézetben. De aztán találkozott Chuckkal, a vér szerinti
apámmal, tizenkilenc évesen hozzáment feleségül, és Los
Angelesbe költözött. Amikor teherbe esett, a balettcipőjét
felakaszthatta a beteljesületlen álmok fogasára. Chuck meg
elhagyott minket egy másik nőért, amikor hat hónapos voltam. Anyu
meg kénytelen volt hazaköltözni a szüleihez, mert túl fiatal és
túlságosan összetört volt ahhoz, hogy egyedül neveljen egy
gyereket.
Akkoriban én is ugyanazt éreztem, mint ő annak idején: össze volt
törve a szívem egy szakítás után, és én is kétségbeesésemben
hazaköltöztem a szüleimhez. A nagy különbség az volt, hogy én nem
huszonegy éves voltam egy kisbabával, hanem elmúltam negyven,
és gyerekem sem volt. Egyszer megkérdeztem anyut, megbánta-e
valaha, hogy le kellett mondania miattam az álmokról. Úgy nézett
rám, mintha megbolondultam volna.
– De hiszen az álmok változnak – válaszolta.
És igaza volt. És én nagyon hálás vagyok apunak, hogy felnevelt
engem.
– A szeretet nem DNS kérdése – mondta.
Jean-Luc megszorította kezemet. Most egyetértettünk. De ez a
döntés nem csak a miénk volt. A gyerekekkel nagyon közel kerültünk
egymáshoz, úgyhogy amikor hazamentem, leültem Elvire-rel és
Maxszal beszélgetni. Elvire szemei megteltek könnyel, amikor
remegő hangon elmondtam a híreket. Max csak tizenkét éves volt,
szóval nem hinném, hogy értette a fausse couche (vetélés)
kifejezést, és hogy ez miért is okozott érzelmi problémát. De azért
édes volt.
– Ça va? – kérdezte aggódva.
– Jól vagyok. De lenne egy-két kérdésem, amire válaszolnotok
kéne – mondtam, aztán tartottam egy kis szünetet, hogy lenyeljem a
torkomban a gombócot. – Nem bánnátok, ha nem lenne
kistestvéretek? Jó így, ahogy most van? Csak én, apa meg ti ketten?
 – Hát, ez tőled függ – mondta Max.
– Egy kicsit azért már öreg vagy – tette hozzá Elvire. – Lehet,
hogy a babának lenne valami baja, amikor megszületik…
Elvire vagy beszélt a nagymamájával, vagy már tanultak erről az
iskolában.
– Akkor tulajdonképpen ellenzitek a dolgot, nem? – kérdeztem.
Nem volt tolmácsra szükségem, hogy kiolvassam a választ a
szemükből. Ebben a pillanatban éreztem, hogy az a döntésem, hogy
nem lesz vér szerinti gyerekem, a legönzetlenebb tettem volt az
életben. Megöleltem Maxot.
– Na, mivel nekem nem lehet gyerekem, nem bánod, ugye, Max,
ha csak két percre te leszel a kisbabám?
Természetesen nagy párnacsata követte ezt a bejelentésemet.
Félő volt ugyan, hogy hamarosan az egész házat libatoll lepi el, de a
gyerekek nevetése legalább egy kicsit segített abban, hogy kezdjem
elfogadni a dolgokat. Persze továbbra is nagyon szomorú voltam, de
már nem voltam összetörve. A családomnak pár perc alatt sikerült
összeszednie összetört szívem darabkáit. Tudtam, hogy a gyerekek
sosem fognak anyának szólítani. De ez rendben volt. Nekem elég
volt az, hogy szeretnek. Max és Elvire pedig kapnak egy kicsit abból
a neveltetésből, amit én kaptam anyutól és aputól. Átadom nekik azt,
amit tőlük tanultam: a szeretetet és a támogatást.
– Lehet ma amerikai reggeli vacsorára? – kérdezte Max.
Ennek a kisembernek a szívéhez a gyomrán keresztül vezetett az
út, főleg, ha az étel szeretettel készült. Az amerikai reggeli, vagyis a
házi krumplis lepény és a sajtos-baconos tükörtojás nagy kedvenc
volt. Hagyjuk a zöldséget. És a tonhalas tésztás casserole-t is. Kár,
hogy nem találtam amerikai bacon szalonnát Toulouse-ban. Pedig
tényleg mindenhol kerestem.

Röviddel a harmadik vetélésem után kaptam egy e-mailt az

ügynökömtől, Stephanie-tól, hogy valamikor beszéljünk telefonom.
Reménykedtem, hogy jó híreket fog mondani. Nagy szükségem volt
rá.
– Sajnos rossz híreim vannak – mondta. Összeszorult a gyomrom.
– Én nemsokára elmegyek az ügynökségtől, és egy kiadónál fogok
dolgozni – majd kis szünet után folytatta. – A jó hír viszont az, hogy
az egyik kolléganőm, Susan vesz át téged. Nagyon tetszik neki a
történeted. Át is kapcsollak majd hozzá, ha elmondtam mindent.
Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. Nem hagyott cserben.
– Sajnálom, hogy elmész. Remélem, a másik helyen jobb dolgod
lesz.
– Igen, biztos. Csak hogy tudd, jó volt veled együtt dolgozni.
– Igen, nekem is. Köszönök mindent – válaszoltam.
– Szívesen.
– És van valami újság a könyv kiadásával kapcsolatban? –
kérdeztem a körmömet rágva.
– Hát, azt hiszem, ezzel kapcsolatban is rossz hírem van –
sóhajtott egy nagyot. – Kérlek, ne felejtsd el, hogy most csak első
körben utasították el, és egyébként pozitív indokokkal. Mindenkinek
tetszett a történet és a hangvétel, de a levél formátumok nem
nyerték meg a tetszésüket. Arra a megegyezésre jutottak, hogy túl
sok a levél és az e-mail a cselekményben Elküldöm neked egy pár…
A torkom összeszorult. Elutasították a könyvemet. A testem
elutasította a kisbabát. Hányingerem lett. Elegem volt az
elutasításokból.
– Ne izgulj. Találunk majd kiadót. Én hiszek ebben a könyvben. És
benned is. Sok másik könyvkiadó van még.
Válaszképpen csak motyogtam valamit.
– Beszélsz akkor Susannal?
– Igen – nyögtem ki alig hallhatóan.
– Jó kezekben leszel. És tartjuk a kapcsolatot.
Stephanie átirányított Susanhoz. És rögtön az első mondattól
kezdve tudtam, hogy nem tudunk majd együtt dolgozni. Át akartam
írni az egész történetet, a beérkező vélemények alapján. Ki akartam
szedni belőle az e-maileket, csak Jean-Luc leveleit akartam
megtartani. Azt mondta, hogy ne írjak át semmit. Úgy gondolta, hogy
az az egyetlen módja, hogy kiadásra kerüljön a könyv, ha írnak
rólam a „Modern szerelem” rovatban a New York Times-ban.
Figyelmesen hallgattam, amit mond. Úgy tűnt, hogy nagyon jól
ismeri a szakmáját. Én közben arra is rájöttem, hogy mégiscsak
jobb, ha van az embernek ügynöke, mint ha nincs.
Néhány nappal később kaptam egy e-mailt a Stephanie helyét
átvevő ügynöktől. Azt írta, hogy nagyon sajnálják, de nem
foglalkoznak tovább a könyvemmel, és azt tanácsolja, hogy
keressek máshol valakit, aki képviseli az érdekeimet. Rákerestem a
pasasra, aki írta a levelet és kiderült, hogy egyébként
mangakönyvekkel foglalkozik leginkább. Fortyogtam és reszkettem a
dühtől. Úgyhogy továbbítottam a levelet Susannak, valamint a
címzettek közé betettem az ügynökség igazgatóját is és ezt az ürgét,
aki a levelet írta.
Elnézést, ha tévednék, de tudomásom szerint én Susannal
dolgozom együtt.
Néhány órával később kaptam egy levelet, hogy véletlenül a belső
levelezésbe vettek bele, és természetesen Susan a kapcsolattartóm.
Bocsánatkérés nem volt.
Mondanom sem kell, hogy nem indult valami jól a kapcsolatunk az
új ügynökkel. Egy óráig sírdogáltam, mire túljutottam a dolgon. Bár
szomorúsággal töltött el, hogy Jean-Luckel úgy döntöttünk, nem lesz
közös gyerekünk, mégis jobban éreztem most magam tőle. Nincs
szükségem még egy hátráltató tényezőre, ami miatt esetleg megint a
padlóra kerülhetek. Vissza kellett térnem a régi életemhez. Szóval
miközben a „Modern szerelem” rovatba írtam cikket, egy kis hang
belülről az súgta, hogy „Sam, kövesd az ösztöneidet, és írd át a
könyvet”.
És ezt tettem.

Elérkeztek az ünnepek, és két dolog is volt a vendégségek és az

ebédek mellett, amit nagyon vártam. Az egyik, hogy a szüleim és a
húgom velünk töltötték az ünnepeket Isabelle-nél. A másik, hogy a
barátaim kemény magjával (Monique, Trupty és Oksana és a
hozzánk tartozó hímek) megbeszéltünk egy közös hétvégét Trupty
barátjának a gîte-jében Averyronban, egy Valon nevű kis faluban.
A gyerekeket is meghívták, de hogy ne unatkozzanak a felnőttek
körében, inkább azt javasoltuk nekik, hogy maradjanak otthon (azért
szóltunk a szomszédoknak, hogy tartsák szemmel a házat, nehogy
Elvire, aki nemsokára tizenhat éves lesz, kihasználja az alkalmat,
hogy rendezzen egy bulit).
Jean-Luc finoman szólva ideges volt, hogy a gyerekeket egyedül
hagyjuk otthon. Bár a francia szülők általában nem felügyelik annyira
a gyerekeik tevékenységeit, azért ez nem jelentette azt, hogy nem
aggódnak értük. Franciaországban nagyon gyakori volt, hogy a
fiatalok még az egyetem ideje alatt is otthon laktak, és egyes
statisztikák szerint a tizennyolc és harminc közötti fiatalok több mint
a fele a szüleivel lakik, csak hogy pénzt spóroljon meg.
Jean-Luckel gyakran beszélgettünk a gyermekkorunkról. Én is, és
Jean-Luc is tizenhat évesen dolgoztunk először. Jean-Luc La Ciotat
egy kikötőjében dolgozott. Én először a The Limitednél dolgoztam
(ahol a fizumat teljes egészében ruhákra költöttem el), aztán egy
gyógyszertárban, aztán pedig a Talbot-nál vettem fel rendeléseket
(itt már nem ruhákat vettem, hanem összegyűjtöttem a pénzem egy
kocsira, egy bordó 1978-as veterán Cutlass Supreme-re, amelynek
fehér bőrülései voltak). De az idők változnak. Ma a francia tinik nagy
többsége nem dolgozik. Őket a „függő generációnak” szokták
nevezni.
Nekem azonban mégis fontos volt, hogy a gyerekek önállóak
legyenek. Én sosem függtem a szüleimtől, nem ők ébresztettek fel,
hogy suliba menjek, hanem volt egy ébresztőórám. Valahogy aztán
sikerült meggyőznöm Jean-Lucöt, hogy egyetlenegy nyamvadt
éjszaka csak elboldogulnak nélkülünk. Mondjuk Elvire első főzési
próbálkozásai kicsit katasztrofális véget értek, különösen az az
alkalom, amikor nem voltam otthon, mert a szüleimnél voltam
Kaliforniában. Spagettit szeretett volna csinálni, de valahogy nem jött
rá magától, hogy a tésztát le kell nyomi egy fakanállal, hogy a forró
víz alatt legyen, aztán meg felhívott, hogy miért főtt meg csak a
tészta fele. De azóta már elég sok időt töltöttünk el együtt a
konyhában énekelve és főzve. Meg tudta már főzni az alapételeket,
és még desszertet is tudott csinálni, mint például a gâteau au yaourt-
ot, ami egy egyszerű joghurtos süti volt, a francia konyha egy
alapdesszertje.
Ettől függetlenül Jean-Luc ellátta a gyerekeket jó tanácsokkal,
mielőtt elmentünk.
„Ne felejtsétek elzárni a gázt. Nem lenne jó, ha porig égetnétek a
házat.”
„Ne hagyjátok nyitva a csapot.”
„Ne felejtsétek el megetetni a macskát naponta kétszer.”
„Ne maradjatok fent sokáig.”
„Ne felejtsétek el megcsinálni a leckéteket.”
– Oui, je sais, Papa – válaszolta Elvire, és sóhajtott egy nagyot.
Igen, tudom, papa. Gyakorlatilag kituszkolt minket az ajtón.
Jean-Luc kiragasztotta a szomszédok számát a hűtőre.
– Ha valami nagy baj történne, hívjátok fel Claude-ot és Paulette-
et. És ne felejtsétek el bezárni az ajtót.
Aztán kétóránként felhívta őket.
– Minden rendben van?
– Oui, Papa.
Szinte hallottam Elvire hatalmas sóhajtását a telefonban.

Szombat reggel indultunk el Valonba, ami háromórányira volt

Toulouse-tól. Jean-Luc szólt, hogy most már la France profond,
vagyis Franciaország belseje felé haladunk, utunk erdők, folyók és
karácsonyi díszbe öltözött falvak mellett haladt el.
Valon egy nagyon kicsi falu volt, mindössze húsz régi, szép házból
állt, a falu középpontjában pedig a pièce-de-résistance, vagyis a
Château de Valon állt, egy tizenkettedik századi kastély, ahonnan
csodás kilátás nyílt a Gorges de la Truyère-re, a lankás hegyekre és
erdőkre. A környék hegyei közt most köd volt, amitől az egész táj
úgy nézett ki, mintha felhők közt úszna.
Chris gîte-je egy elbűvölő kőház volt, amelyet Chris mentett meg
attól, hogy összeomoljon. A házban négy hálószoba volt, ezenkívül a
régi istálló egy két hálószobás lakássá lett átalakítva. Chris terve az
volt, hogy ebből később egy apartmant és egy művészeti galériát
csinál.
Jean-Luckel ledobtuk a táskánkat, és leültünk a többiekkel
ebédelni. Vichyssoise levest hoztam magammal, amitől gyorsan
felmelegedtünk. Ezután salátát, ropogós baguette-et, kolbászt, sajtot
és libamájat ettünk. Trupty és Chris az erdőben talált faágakból
rafiával összekötött csillag formájú díszeket készítettek, amelyeket
szárított narancsokkal díszítettek fel.
Gyönyörű idő volt, úgyhogy odakint a teraszon ittuk meg a
kávénkat, közben a völgyben gyönyörködhettünk. Aztán Conques-
be, egy szép középkori faluba mentünk el, amely a Saint-Jacques-
de-Compostelle zarándokút egyik állomása. Ezután Mur de Barrez
karácsonyi vásárába látogattunk el, ahol szemtől szembe
találkozhattunk Le Père Fouettard-dal, az ostorozós télapóval, aki a
francia monda szerint a Mikulással együtt érkezett december 6-án,
és szenet adott vagy megostorozta a rossz gyerekeket.
Este pedig egy különleges vacsorát készítettünk: Oksana híres
chapon-ját (chapon valójában herélt kakas) kiviszósszal, illetve az én
sült krumplimat, valamint Trupty padlizsános cukkinis blinijét.
Monique volt az ügyeletes antiszakács, aki csak segített az
előkészületekben.
– Látjátok, megy ez nekem – mondta.
Mindenki vagdosott, a fiúk ugyanolyan lelkesen dolgoztak, mint a
lányok, ők a verrine-t készítették el, az apéro-hoz tették ki az
előételeket kicsi poharakba. Kitűnő csapatmunka volt. Vacsora után
kiosztottuk egymásnak a karácsonyi ajándékokat. A lányokkal nem
felejtettük el, hogy Oksanának egy héttel azelőtt volt a szülinapja.
Amikor megkapta az ajándékát, egy wellnessnapot, könnyek szöktek
a szemébe. Másnap elmentünk kirándulni a közeli erdőkbe, folyók,
régi istállók és méhészetek mellett mentünk el. Ez a hétvége csak
még jobban összekovácsolta a barátságunkat.
Ilyen volt az ünnepek varázsa. Ilyen volt a barátság varázsa.
Kezdődhet a festi noël!
 23

Dobjuk ki a papát!-nap

A „Modern szerelem” rovatba írt cikkemet elutasították. Ezután

Susan, az ügynököm, alig válaszolt az e-mailjeimre. Úgyhogy azt a
nehéz döntést hoztam, hogy inkább otthagyom ezt az ügynökséget.
Úgy éreztem, sokkal rosszabb együtt dolgozni egy olyan
ügynökséggel, amely nem lelkesedik a könyvemért, mint ha
egyáltalán nincs is ügynököm. Felhívtam Susant, megköszöntem a
munkáját, és mondtam, hogy jó volt megismerni, de most már ideje,
hogy különváljunk. Nem ellenkezett.
Természetesen volt egy másik tervem is. Jean-Luc gyakran
viccelődött azzal, hogy a nők olyanok, mint a majmok (talán bonobó
csimpánzok?), és sosem tudnak szépen csendben távozni,
amennyiben nincsen már egy másik ág, amelybe kapaszkodnának.
Nos, nekem már volt egy új ágam. Három hónapon keresztül, amíg
tartott a hideg tél, újraírtam az egész átkozott kéziratot. Amikor
végeztem, írtam egy szabadúszó kiadónak, Jay Schaefernek. Ő
dolgozott Frances Mayesszel, aki a Napsütötte Toszkánát írta, és a
Chronicle Booksnál dolgozott. Hogyan akadtam rá? Google.
A könyvajánlómmal együtt átküldtem a fejezet vázlatát is, majd
megkérdeztem tőle a legfontosabbat: „Van rá esély, hogy kiadják a
könyvemet? Vagy hiába ábrándozom?”
Jay szinte rögtön válaszolt. Nem tett hamis ígéreteket. De megírta
azt, amire vártam. Hitt a történetemben, és megígérte, hogy segít
egy kicsit átszerkeszteni a könyvet, és a könyv ajánlóját is újraírja.
Már csak egy gond volt: nem dolgozott ingyen, és nekem nem volt
pénzem.
Arra gondoltam, hogy feladom. De nem voltam az a könnyen
feladós fajta. Hittem a könyvemben, és úgy éreztem, hogy el kell
mondanom a történetemet, hiszen sok nő tudna kapcsolódni hozzá.
Egy második esély a szerelemre és az életre? Mi lett volna, ha pont
a nehéz időszakban feladtam volna a francia életemet? Nem, én egy
harcos alkat vagyok. Én másoknak is nagyon tetszett a könyvem,
például anyunak. Hála istennek, anyu volt az, aki leginkább hitt
bennem. Felajánlotta, hogy ad egy kis pénzt kölcsönbe. Valójában a
felajánlotta nem a legjobb szó. Inkább ragaszkodott hozzá, hogy
elfogadjam.
Mielőtt azonban aláírtam volna Jayjel bármilyen szerződést,
verbuváltam egy kisebbfajta tábort, akik elolvassák a könyv újabb
verzióját: barátok, családtagok és más írók. Mindannyian ugyanarra
a következtetésre jutottak: „Sam, ezt ki kell adatnod! Meg tudod
csinálni!”
Úgyhogy felfogadtam Jayt és ezzel egy újabb fejezet következett a
könyv kiadatásának történetében.
Annak idején fejest ugrottam a francia életbe. Most pedig abba
ugrottam fejest, hogy író legyek. Az anyaságot is felvállaltam.
Az évszakok is változtak. Én is változtam. És mire április lett, azt
szerettem volna, ha Jean-Luc is elismeri, hogy milyen az, amikor az
ember hisz a dolgokban és mer kockáztatni.

Max és Elvire voltak a terv pontos kitervelői. Hetekig

beszélgettünk róla, és tervezgettük a nagy eseményt: apa ötvenedik
születésnapját.
Jean-Luc desszertestányérjára nem a moelleux-au-chocolat
(csokoládés lávasüti) került cœur fondant-nal, amire számított. Elvire
egy borítékot rakott a tányérjára. Jean-Luc homlokát ráncolva húzta
ki a borítékból a gyerekek által készített képeslapot. Maxszal
idegesen összenéztünk. Aztán átadtam neki százhatvan eurót.
 – Én már kifizettem a felét a foglalóra – mondtam. – Ez a gyerekek
része.
Nem tudom, mi lepte meg jobban: az, hogy befizettünk egy
ejtőernyős ugrásra, vagy az, hogy a tizenkét éves Max és a tizenöt
éves Elvire is jelentős összeget dobtak be az ajándékra, az összes
spórolt pénzüket beleadva, ahelyett, hogy videójátékokat vagy
ruhákat vettek volna maguknak. Amikor végre Jean-Luc feldolgozta
a meglepetést, felcsillant a szeme.
– Mindig is szerettem volna kipróbálni.
Jean-Luc izgalma láttán eszembe jutott, hogy miért is mentem
bele, hogy ezt a szülinapi ajándékot kapja. Szerettem volna, ha átéli
azt a borzongó és felemelő érzést, azt a kalandot, amikor kilép a
semmibe, a kék égbe, a francia vidék felett. Belelép az ismeretlenbe,
átélheti ugyanazt az érzést, amelyet én átéltem, amikor kijöttem
Franciaországba először évekkel ezelőtt. Szerintem ez tökéletes
ötvenedik szülinapi ajándék volt.
– Jó – mondtam. – Akkor fel kell hívnod őket, hogy lefoglalj egy
időpontot.
Május végére esett a nagy nap.
Ha Jean-Luc ki mer ugrani egy repülőgépből, akkor nekem is felül
kell kerekednem a flambírozási félelmemen a második házassági
évfordulónk alkalmából. Jean-Luc nagyon sokszor elkészítette már
ezt a receptet, a pastis likőrrel készült rákot. Idáig mindig csak
kuktáskodtam mellette: vágtam a hagymát, aprítottam a
petrezselymet és a fokhagymát. Ezúttal azonban én gyújtottam meg
a gyufát. Nagy örömömre nem égett le a ház, és még a
szemöldökömet sem pörköltem meg. Egy rák kimaradt ugyan
valahogy a flambírozásból, de legalább a macskánk is örülhetett. És
persze én is.
Megfogadtuk, hogy nem adunk egymásnak ajándékot, de vacsora
közben – ami a pastis likőrrel flambírozott rák volt, párolt rizzsel és
avokádós, mangós paradicsomsalsával – Jean-Luc meglepett egy
karpereccel. Vékony volt, és egy ametisztszívecske függött rajta, ami
pont a csuklómon található ütőéren lógott.
Nem csak a vacsora lángolt aznap este, hanem a szívem is. Jean-
Luc még elővett két operajegyet is. Nem hittem volna, hogy Jean-
Luc iránti szeretetemet tovább lehet fokozni, de akkor úgy éreztem,
hogy napról napra jobban szeretem ezt az embert.
– A következő hétvégén lesz – mondta. – Munka után vettem meg
a jegyeket.
– Honnan tudtad, hogy ez a kedvenc operám? – kérdeztem, és a
lélegzetem is elakadt. – Köszönöm.
– Nem kell megköszönnöd, Sam.
Ó, dehogynem!
Három évvel ezelőtt, amikor kiléptem a szerelem nélküli
házasságomból, úsztam az adósságokban, kutyasétáltató lettem, és
visszaköltöztem a szüleimhez Dél-Kaliforniába, nagyon padlón
éreztem magam. De miután újra összejöttünk Jean-Luckel, az egész
életem az összes problémával és megpróbáltatással együtt egyre
jobb lett. Jean-Luc csodálatos ember volt, aki megnyitotta a
szívemet a szerelemre és a szeretetre.

Hat óra múlt öt perccel, amikor Jean-Luc berontott a házba és

gyorsan megcsókolt.
– Készen vagy, drágám? Mennünk kell.
Majd kiugrott a szeme, amikor meglátta, hogy hétcentis
magassarkú van rajtam. A szűk fekete ruhám ugyan a térdemig ért,
de biztos voltam benne, hogy Jean-Luc tudja, hogy alatta fekete
combfixet viselek.
– Azta! Nagyon szexi vagy. Talán inkább itthon kéne maradnunk?
– Semmiképpen nem, José. A Pillangókisasszony a kedvenc
operám – feleltem, majd kitettem egy húszeuróst a konyhapultra és
felkiabáltam a gyerekeknek. – Indulunk. Rendeljetek egy pizzát!
– D’accord – válaszolta Elvire.
– Tizenegy körül itthon vagyunk – mondta Jean-Luc. – Jó lenne,
ha akkor már aludnátok.
– D’accord – válaszolták a gyerekek egyszerre, és hallottam,
ahogy kuncogtak.
 Bezártuk a bejárati ajtót és a kocsihoz mentünk. Tökéletesen
tisztában voltunk vele, hogy a két kamasz, amint megneszelik, hogy
hazatérünk, rohannak vissza az ágyukba és úgy tesznek, mintha
aludnának. Tipikus. Jean-Luc egyenesen a toulouse-i Halle aux
Grains Színház felé vette az irányt. Egyik kezével a kormányt fogta,
a másikkal a combomat simogatta végig. Észrevette a harisnya
végét.
– Ez elég jól néz ki.
– Tudtam, hogy tetszeni fog.
Átmentünk a Canal du Midin, mellettünk biciklisták tekertek el.
Volt, aki virágot vitt a kosarában, volt, aki egy baguette-et szorított a
hóna alatt. Elmentünk a mellett az iskola mellett, ahol a francia
kurzusom volt, majd a hivatal mellett hajtottunk el, ahonnan a
jogosítványomat és a carte de séjour-omat hozhattam el. Hirtelen
olyan érzésem támadt, hogy többé már nem is vagyok bevándorló.
Beilleszkedtem az itteni életbe.
Jean-Luc leparkolta a kocsit, majd kéz a kézben elsétáltunk egy
kávézóig, hogy együnk egy pár falatot az előadás előtt. Az ablaknál
ültünk le, Jean-Luc egész addig fogta a kezemet és engem nézett,
amíg a pincér ki nem hozta a menüt.
– Vin rouge? – kérdezte Jean-Luc. Én bólintottam, és Jean-Luc
rendelt egy demi-carafe-ot.
Ettünk egy chévre-chaud-os, vagyis kecskesajtos salátát ropogós
kenyérrel, majd átmentünk a színházba, ahol az első sorban volt a
jegyünk, olyan közel a színpadhoz, hogy szinte meg tudtam volna
érinteni. Jean-Luc a combomra tette a kezét, és huncut szemekkel
fürkészett. A zenészek hangolni kezdtek a zenekari árokban, halkan
szóltak a hegedűk és a csellók. Végül kialudtak a fények, és
előlépett a karmester. Amint felcsendült az első szoprán, gombócot
éreztem a torkomban, a gerincem mentén pedig kellemes borzongás
futott végig, a lágy zene egészen elvarázsolta a lelkemet. A szünetig
szinte elakadt a lélegzetem.
De leginkább a második felvonás volt az, amelyet nagyon vártam.
Amikor Csocsoszan elénekelte az Un bel dì, vedremo című áriáját,
amely az opera leggyönyörűbb áriája, a könnyek, amelyekkel
küszködtem, végül utat törtek magunknak. Csocsoszan sosem adta
fel a reményt, és várta az amerikai férjét, a szerelmét, Pinkertont, aki
tengerészhadnagy volt. Mindennap kiment a kikötőbe, a hajót várva,
azóta, amióta Pinkerton három éve elhagyta. Szuzuki, Csocsoszan
szolgálólánya virágcsokorral díszítette fel a házat.
Ahogy a színház sötétjében ültem, a boldogság könnyei csorogtak
le az arcomon, és az ária szövege most új értelmet nyert. Un bel dì,
vedremo: Egy szép napon újra látjuk egymást. Csocsoszannal
ellentétben, aki sajnos hiába várt, értem eljött a szerelmem, és
tudtam, hogy még sok szép nap vár ránk közösen. A karomat Jean-
Luchöz szorítottam, az ujjaink szorosan egymásba fonódtak.
Ráhajtottam a fejemet a vállára.
– Én is otthagytalak a pályaudvaron huszonhárom éve.
– De nagyon boldog vagyok, hogy végül visszajöttél hozzám, és
most már örökre itt maradsz.
Én is nagyon boldog voltam. Mondtam Jean-Lucnek, hogy egyszer
elmehetnénk Párizsba, és végigjárhatnánk azokat a helyeket, ahol
először voltunk együtt.
– Egy nap majd – suttogta Jean-Luc. – Egy nap.
Un bel dì, vedremo: Egy szép napon újra látjuk egymást.

Jean-Luckel nagyon sok szép napunk volt már együtt.

A románcunk virágzott, bármennyi akadályt kellett is leküzdenünk.
Az ejtőernyős ugrása miatt azonban aggódtam.
A nagy nap előtti estén már vagy ezredszerre, de megkérdeztem
Jean-Lucöt:
– Biztos, hogy leellenőrizted a céget, akik az ugrást szervezik?
A gondolattól, hogy Jean-Lucöt katapultálják egy gépből ezer
méter magasból, és több mint kétszáz óra per kilométerrel fog a föld
felé zuhanni, kirázott a hideg.
– Nem vagyok biztos benne, hogy azok alapján, amit az interneten
találtam, megbíznék a cégben. Nem csak azért, mert franciául volt a
leírás.
– Minden rendben van velünk, Sam – mondta Jean-Luc, és
előrébb hajolt az asztalon. – Engem nem a neten találtál meg? És
nem voltál biztos benne, hogy rendben lesz minden?
Ezt a beszélgetés már sokszor lejátszódott közöttünk, rögtön déjà-
vu érzésem lett.
– Az egész más – válaszoltam automatikusan. – Már ismertük
egymást. És újra találkoztunk.
– És most, hogy megtaláltál, kidobsz egy repülőből?
– Hát ez az – válaszoltam.
Az ugrás napján bodros felhőcskék borították a búzavirágkék
színű eget, az időjárás tökéletes volt, huszonegy fok lehetett. Jean-
Luc már napfelkeltekor felébredt, alig várta, hogy induljunk. Maxnak
aznap egy fontos rögbimérkőzése volt, szóval nem tudott velünk
jönni.
Gers régióba mentünk, ahová egyórás volt az út. Elvire a hátsó
ülésen ült, és az iPodját hallgatta, Jean-Luc pedig szokás szerint
kicsit sportosan vezetett, egy kézzel tartva a kormányt. Próbáltam
nem kiesni az anyósülésből. Inkább a francia vidéki táj szépségeit
figyeltem, ami már nem olyan lapos volt, mint Toulouse környéke,
hanem egyre inkább felváltották a lankás dombok, ahol tehenek és
bárányok legelésztek. Azon tűnődtem, hogy vajon egy ilyen nyáj
felfogná-e esetleg Jean-Luc becsapódását.
Délután két óra volt, amikor az ezüst Forddal ráfordultunk egy
félreeső földútra. Leparkoltunk, és körülnéztünk. Tíz élénkpiros, kék
zöld és sárga színű ejtőernyőt láttunk lebegni az égen. Közvetlenül
előttünk egy nyitott istállószerű épület volt található, a padlót óriási
francia filmes poszterek fedték. Mindenki itt öltözött át az ugráshoz,
volt egy pasas, aki tehénjelmezt viselt. Volt ott legalább ötven belga
katona, akik egyenruhát viseltek, tüsi hajuk volt, és egy katonai
repülőgép felé tartottak. A hely jól felszereltnek látszott, és ami ennél
is fontosabb, legálisnak, ha nem vesszük számításba a
tehénjelmezes pasast.
Kezdtek szertefoszlani a rossz érzéseim a kalandot illetően,
mígnem az egyik ejtőernyős pont a kukoricás közepén landolt. Édes
istenem, mi van, ha egy kukoricaszár felnyársalja a férjemet?
A szám is nyitva maradt a döbbenettől, és Jean-Luchöz fordultam.
– Nem kell ugranod, ha nem akarsz – mondtam neki. – Még
mindig meggondolhatod magad.
– Sam, miért vagy ilyen ideges? Nem te fogsz ugrani, hanem én.
 Szokás szerint megpróbáltam elviccelni a dolgot, mint mindig,
amikor bepánikoltam.
– Valamit nem mondtam el. A gyerekekkel csak egy olcsóbb
ugrást tudtunk kifizetni, szóval nem lesz ejtőernyőd. Ugye van
biztosításod?
Egy fehér teherautó gördült be, az oldalán a cég logójával, és
elterelték a figyelmünket a morbid viccelődésemről, így Jean-Luc
válaszolni se tudott. Egy ejtőernyős ugrott ki a teherautó hátuljából,
és vagányan, mint Val Kilmer a Top Gunból, besétált az épületbe.
A hüvelykujját felmutatva jelezte mindenkinek, hogy milyen jó volt az
ugrás, aztán elkezdte leszedegetni magáról a kukoricaszárakat.
– Tu vois? – bökött oldalba Jean-Luc. – Minden rendben lesz.
A legnagyobb bosszúságomra kifizettük a fennmaradó összeget
az ugrásért, amit a gyerek adtak Jean-Lucnek.
Elvire-rel végig hallgattunk, ahogy Jean-Lucnek elmondják az
instrukciókat, és egy zömök oktató megmutogatta a tandem ugrásnál
felvett különböző testhelyzeteket, amik engem egy kicsit a Káma-
szútra pózaira emlékeztettek. Öt perccel később Jean-Lucre feltettek
egy hámszerűséget. Elővettem a kamerámat, és félénken Jean-
Lucre mosolyogtam, ahogy elindult a piros-szürke katonai gép felé.
A gép felmorajlott, majd felemelkedett a földről. Tizenöt idegtépő
perc múlva megláttam az első embert, aki kiugrott a gépből, egy
egész picike pont volt az égen, kisebb, mint egy hangya. Aztán még
két aprócska pont ugrott ki a gépből.
– Ott van! – kiáltott Elvire. – Ott van papa! Látom az ejtőernyőjét.
A piros az.
Végre megnyugodhattam.
Az első ejtőernyős egy nő volt, és győzedelmesen ért földet a
tandem partnerével. A második is egy nő volt. Már Jean-Luc is
közeledett felénk a piros ejtőernyővel. Ahelyett, hogy a két lábukra
érkeztek volna, végigcsúsztak a földön, mintha vonatszerelvények
lennének: Jean-Luc volt a motor, a tandem partnere pedig a gépház.
Jean-Luc elég furcsa arcot vágott. Felállt, majd elindult felénk,
közben a hátsóját fogta.
– Minden rendben? – kiáltottam oda neki.
– Igen, minden rendben.
– Mi történt? – kérdezte Elvire aggódó arckifejezéssel.
 Jean-Luc röhögésben tört ki, aztán megfordult és megrázta a
fenekét.
– Szétrepedt a nadrágom!
Még tiszta szerencse, hogy aznap pont volt rajta bokszer!
Egy darabig táncolt egy kicsit, aztán Elvire-rel kérdések záporát
zúdítottuk rá.
– Hogy tetszett? Megérte leugrani? Nem féltél?
– Alors, amikor már fent voltunk, szóltak, hogy két perc múlva
ugrani fogunk. Kinyitották az ajtót, és alig kaptam levegőt.
Az oktatóm mögöttem állt, a repülőgép oldalába kapaszkodott.
A lábam kilógott a semmibe, majdnem lefújt a szél. Úgy éreztem
magam, mint egy bábu, aki csak lóg ott. Aztán jött a szabadesés.
Teljesen elöntött az adrenalin…
Nos, úgy látszik, tetszett neki. Minden pénzt megért ez az ugrás.
Jean-Luc szerelme és a meleg mosolya az összes félelmemet
elűzte, és egyre kiegyensúlyozottabb lettem az új életemben.
Ahelyett, hogy azt mondtam volna magamnak, hogy „Én ezt nem
tudom megcsinálni… belehalok”, a belső hangom azt mondta: „Ha
ezt nem próbálom meg, később bánni fogom.” Ekkor jöttem rá, hogy
tulajdonképpen nem is féltem annyira. Egyvalamit nagyon
megtanultam az életben, méghozzá azt, hogy néha az embernek
bele kell ugrania az ismeretlenbe. És talán nem árt vinni egy váltás
alsót is magunkkal.
Jean-Luc megfogta a kezemet.
– Akkor most már érted, hogy mit éreztem, amikor
Franciaországba költöztem? – súgtam oda neki.

Receptek a szenvedélyhez

JEAN-LUC PASTIS-BAN FLAMBÍROZOTT RÁKJAI

 Előkészület: 15 perc
Főzés: 10 perc
Hozzávalók 4-6 főre:
• 24-48 friss rák, páncéllal együtt, 6-8 darab fejenként
• 0,5 dl pastis*
• 2 evőkanál extraszűz olívaolaj
• 3-4 gerezd fokhagyma, apróra vágva
• 5 kicsi hagyma megpucolva és apróra vágva
• 7 centis gyömbérgyökér, megpucolva és vékony
szeletekre vágva
• 1 csokor petrezselyem
• só, frissen őrölt bors
* Nem tudod beszerezni a pastis nevű ánizsos likőrt? Semmi
gond. Mindig van más megoldás. A tequila, a rum, az abszint és a
konyak is tökéletesen helyettesíthetik.

Elkészítés:
Egy magasabb falú serpenyőben melegítsük fel közepes lángon
az olívaolajat. Adjuk hozzá a fokhagymát, hagymát és a gyömbért,
és pirítsuk addig, amíg illatozni nem kezdenek. Adjuk hozzá a
rákokat, és süssük őket rózsaszínűre. Vegyük le a serpenyőt, és
zárjuk el alatta a lángot. Adjuk hozzá a pastis-t, és gyújtsuk meg egy
hosszú gyufával. Ha hosszú hajunk van, javaslom, hogy fogjuk
össze kontyba. Legyünk nagyon óvatosak. Csak saját felelősségre
végezzük el ezt a műveletet. Óvatosan rázogassuk meg egy kicsit a
rákokat. Ha a lángok kialudtak (ha ez nem történt volna meg, akkor
tegyük rá a fedőt), tegyük vissza a lángra. Adjuk hozzá a
petrezselymet. Főzzük körülbelül még négy percig, amíg a hagyma
átlátszó nem lesz, a rákok pedig szép rózsaszínűre főttek. Ízlés
szerint sózzuk és borsozzuk.
Tálaljuk párolt rizzsel és mangós avokádósalsával (lásd alább),
valamint lime-szeletekkel. Ha szeretnénk látványosan tálalni,
vegyünk elő egy kisebb ramekin tálat (vagy szufléformát) és tegyük
tele rizzsel. Tegyük a rizzsel teli ramekint rizzsel lefelé egy tál
közepére, majd óvatosan kopogtassuk meg egy fakanállal, végül
emeljük fel. A rizs elvileg felveszi a tál formáját. Tegyük a rákokat a
rizs mellé, majd kanalazzunk mellé a szószból is. Szórjuk meg
petrezselyemmel.
Ajánlott bor: bármilyen gyümölcsös rozé, mint a Bandol vagy Vin
Sable de Camargue

MANGÓS AVOKÁDÓSALSA

Előkészület: 20 perc
Hozzávalók:
• 2 avokádó, meghámozva és kockákra vágva
• 2 paradicsom, kockákra vágva
• ¼ hagyma kockákra vágva
• 1 mangó, kockákra vágva
• 1 kis csokor petrezselyem, felaprítva
• ½ jalapeño paprika kicsi kockákra vágva vagy kevés
cayenne bors
• 1 lime leve
• frissen őrölt bors

Elkészítés:
Keverjük össze az összes hozzávalót egy tálban, majd hűtsük jól
be. Tortillachipsszel vagy tenger gyümölcseivel tálaljuk. Kitűnően
megy Jean-Luc flambírozott rákjaihoz.

MOELLEUX-AU-CHOCOLAT CŒUR FONDANT-NAL

Előkészület: 15 perc
Sütés: 10-12 perc, attól függően, hogy milyen forróra tud
felmelegedni a sütőnk
Hozzávalók:
 • 20 dkg 70%-os étcsokoládé
• 10 dkg vaj
• 10-15 dkg barna cukor
• 4 tojás
• 6 dkg liszt és még egy kicsi a formák szórásához
• 1 csipetnyi só
• 1 csipetnyi fahéj

Elkészítés:
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Vajazzunk, majd lisztezzünk ki 8
darab 10 centi átmérőjű ramekint. Törjük össze a csokit kicsi
darabkákra. Olvasszuk fel a csokit mikrohullámú sütőben körülbelül
30 másodpercig vagy forró gőz felett. Kavarjuk meg, majd ismételjük
meg a műveletet, egészen addig, amíg a csoki szép folyós állagú
nem lesz. A vajjal hasonlóképpen járjunk el.
Egy keverőtálban verjük fel a tojásokat, adjunk hozzá fahéjat, sót
és cukrot, majd kavarjuk el egy habverővel. Adjuk hozzá az
olvasztott vajat. Lassanként adjuk hozzá a lisztet. Végül tegyük bele
az olvasztott csokit, és jól keverjük össze. A massza színe szép
csokoládébarna kell hogy legyen. Öntsük bele a masszát a ramekin
formákba. Süssük körülbelül tizenkét percig. A sütik akkor vannak
készen, ha kicsit felpúposodtak, és még kissé nyersnek tűnnek, de
nem laposak. Két percig hagyjuk őket állni, mielőtt óvatosan
kivennénk őket a formából. Használjunk edényfogót. Vaníliafagyival,
cseresznyekompóttal, friss málnával és tejszínhabbal kínáljuk.

PIRÍTOTT ROZMARINGOS KRUMPLI

Előkészület: 15 perc
Főzés: 25 perc
Hozzávalók 4 főre:
• 8 darab közepes méretű burgonya másfél centis kockákra
vágva
• 4 teáskanál extraszűz olívaolaj
 • 3 szál friss rozmaring, a leveleket távolítsuk el az ágakról*
• 3-4 szórásnyi fleur de sel, vagy kóser vagy tengeri só
• bors
* Ha nincsen friss rozmaringunk, akkor használhatunk szárítottat
is, vagy tegyünk rá egy pár csipetnyi herbs de Provence-t vagy
kakukkfüvet.

Elkészítés:
Forrósítsunk fel 4 kanálnyi olajat egy vaslábosban vagy egy
mélyebb, nagy serpenyőben. Adjuk hozzá a krumplit, és
kavargassuk meg. Főzzük tíz percig, aztán csökkentsük alatta a hőt.
Adjuk hozzá a rozmaringot, a sót, és rázogassuk össze az egészet.
Főzzük legalább húsz-harminc percig, amíg a krumplik aranybarnára
sülnek. Időnként rázogassuk meg. Sózzuk, borsozzuk ízlés szerint.

ELVIRE GÂTEAU AU YAOURT-JA (JOGHURTTORTA)

Előkészítés: 15 perc
Sütés: 30-35 perc
Megjegyzés: Csináljuk comme les français, vagyis, mint a
franciák. Ebben a receptben a joghurtospohárral kell kimérni az
összes többi hozzávalót.
Hozzávalók:
• 1 pohár natúr joghurt (2 dl)
• 2 pohár cukor
• 3 pohár liszt
• ½ pohár repce- vagy napraforgóolaj
• 1 evőkanál sütőpor
• 1 evőkanál vanília
• 2 tojás
• 1 citrom reszelt héja

Elkészítés:
 Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Öntsük bele az összes
hozzávalót egy nagy keverőtálba, majd keverjük össze jól. Egy
vékonyan kiolajozott formában süssük 30-35 percig.

Ötödik hozzávaló:
szeretet

24

Mostohaanyák napja
Rájöttem, hogy a mostohaanyák folyton a háttérbe szorulnak,
úgyhogy kitaláltam egy új ünnepet: a mostohaanyák napját, amely a
francia és az amerikai anyák napja közötti vasárnap. Azért találtam
ki ezt a napot, mert nem akartam, hogy a gyerekek esetleg azt
gondolják, hogy az anyjuk emlékével szeretnék versenyezni. De
akkor is ugyanazokat a dolgokat csináltam, mint minden anyuka.
Szerintem megérdemlek egy egész kicsike elismerést. Virágok? Ide
nekem mindet! Egy nap takarítás nélkül? Jöhet!
Ráadásul a három vetélés után úgy éreztem, szükségem van erre.
És biztos voltam benne, hogy Jean-Luc és a gyerekek nem sejtik,
hogy még nem tettem túl magam ezeken a veszteségeken. De hát
hogy is lehetne ezeken olyan könnyedén túl lenni? A szomorúság
nagyon váratlanul visszakúszott az életembe. Már megint Oscart
kaphattam volna azért az alakításomért, ahogy mindenkire
mosolyogtam. Boldog voltam ugyan, de gyakran kérdeztem meg
magamat, hogy mi lett volna, ha a dolgok máshogy történnek.
Félreértés ne essék, nem nyavalyogtam, nem követelőztem. De a
belső erőmből, a belső hangomból, ami azt mondta, hogy minden
rendben lesz, csak ennyire futotta, többre nem. És a gyász egy
olyan dolog, aminek időre van szüksége. A szívem három sebből
vérzett, de ezek a sebek be fognak egyszer gyógyulni. Csak kérek
egy napot. Csak egyetlenegy napért imádkoztam.
Most már nem ködösítettem, nem rejtettem el az összes
érzelmemet, mint régen, amikor Franciaországba jöttem. Elmondtam
a családomnak, hogy mit szeretnék, mire lenne szükségem, és
elejtettem egy-két apró ötletet. Mert amikor ránéztem Maxra, Elvire-
re és Jean-Lucre, még inkább összefacsarodott a szívem. Max és
Elvire gyönyörű gyerekek voltak, és persze okosak is. Ez a három
kisbaba, akit elveszítettem, milyen lehetett volna? Mint én? Vagy
mint Max vagy Elvire?
– Ne felejtsétek el, holnap mostohaanyák napja van! –
figyelmeztettem őket.
Sosem értettem, miért sértődnek meg a nők, ha a párjuk elfelejti a
születésnapjukat vagy a házassági évfordulót. Miért nem
figyelmeztetik őket? Jean-Luc precíz tudós volt, de azért elég sok
dolgot elfelejtett, például hogy hova rakta a kulcsát vagy a telefonját.
De így, hogy én is itt voltam, sosem felejtett el egyetlen fontos
ünnepet sem.
– Hogyan is felejthetnénk el, amikor ennyiszer beszéltél róla az
elmúlt egy hónapban? – mondta Jean-Luc. – Még csak nem is egy
igazi ünnepről beszélünk.
– De nagyon is igazi! – ellenkeztem. – Száz százalékban igazi. És
nekem nagyon fontos.
Reggel a konyhában kávéztam. Nem volt se virág, semmi.
Magamban már puffogtam. De még mielőtt teljesen felhúztam volna
magam, hallottam, hogy Jean-Luc és a gyerekek halkan kuncognak
a nappaliban.
– Mi folyik itt? – kérdeztem.
– Boldog mostohaanyák napját! – kiáltották a gyerekek, és
odaszaladtak hozzám, hogy átadják az ajándékot. Egy orchideát
kaptam faládikában, Bonne fête belle maman felirattal. A belle
maman mostohaanyát jelent franciául. Nagyon boldog voltam.
Tudom, hogy kicsit rájuk erőltettem ezt az ünnepet, ami nem is igazi,
de kedves volt tőlük, hogy végül beleegyeztek. Egész addig nem
sírtam el magam, amíg át nem adtak egy kis kirakót. Amikor sikerült
kiraknom, Elvire gyöngybetűivel egy felirat állt rajta: Nous t’aimons,
nous t’aimerons toujours car tu seras gravé à nos cœurs et aussi car
tu es la meilleur. Gros bisous, Max, Elvire, et Bella
Szeretünk, és mindig szeretni fogunk, mert már a szívünkben vagy
és mert te vagy a legjobb. Sok puszi, Max, Elvire és Bella
– Köszönöm, ez életem legszebb anyák napja – mondtam. – Ma
este epres, almás morzsasütit fogok készíteni.
Szívből megöleltek mind a ketten.
– Menj, pihenj egy kicsit – mondta Jean-Luc, és adott egy csókot a
homlokomra.
– Köszönöm. Ez…ez…ez nagyon sokat jelent nekem – dadogtam
elérzékenyülve.
– Tudom.
Normális esetben vasárnaponként takarítottunk. A gyerekek az
emeletet takarították ki és a fürdőszobájukat. Jean-Luc porszívózott
és porolgatott (nem szerette, ahogy én csinálom, én pedig ravasz
módon inkább nem változtattam rajta). Én a konyhában, a mi
szobánkban, a nappaliban takarítottam ki, és persze kimostam a
tonnányi szennyest.
Most annyira elérzékenyültem, hogy már csak egy dolgot akartam
kérdezni.
– Igazán? Nem kell ma takarítanom?
– Nem – mondta Jean-Luc. – Elvire megcsinálja a te részedet.
– Mais, papaaaaaaa – ellenkezett Elvire.
Nem foglalkoztam vele. Ez az én napom volt.
– Drágám – fordultam most Jean-Luchöz. – Bevallom neked, hogy
néha sokkal keményebbnek mutatom magam, mint amilyen
valójában vagyok.
– Sam, tudom. Ez azért van, mert jó szíved van.

Ha szenvedélyes életet élsz valakivel, az azt jelenti, hogy néha

osztozni kell a másik szenvedélyében. A mi esetünkben ez azt
jelentette, hogy nyáron búvárkodni mentünk, télen pedig síelni. Én
mindkét sporttól rettegtem, de a gyerekek és Jean-Luc imádták
mindkettőt. És én ráadásul nem is voltam jó egyikben sem. De a
családnak együtt kellett lennie, úgyhogy kénytelen voltam legyőzni a
félelmeimet, és megtanulni normálisan lélegezni, ha a búvárkodásról
volt szó.
Május végén Spanyolországba, a Costa Bravára mentünk
búvárkodni Jean-Luc munkatársaival. A háromórás úton végig
mosolyogtam. Szerettem a francia életnek ezt az oldalát. Amikor
Chicagóban éltem, elmehettem a Genfi-tóhoz Wisconsinba, vagy az
indianai homokdűnékhez, Michigan strandjaihoz, vagy ősszel almát
szedni. Délnyugat-Franciaország azonban teljesen más élményeket
nyújtott. Mind szellemileg, mind fizikailag, mind gasztronómiailag új
élményeket szerezhettem. Egy óra múlva a toulouse-i lapos alföld
átváltozott a Pireneusok lenyűgöző hegyvidékévé, majd lankás
dombokká szelídült, ahol bárányok és tehenek legelésztek. Egy új
országot is felfedezhettünk, és rengeteg történelmi látványosságot is
megnézhettünk.
 Azt mondtam, hogy Spanyolországba mentünk, de a Costa Brava
igazából Katalónia. A katalánok nagyon büszkék, saját nyelvük, saját
identitásuk, külön zászlójuk van. Egy kempingben laktunk, ahol
lakókocsiknak, sátraknak is volt hely, de ezenkívül volt még egy pár
bungaló. Jean-Luc egy ilyet foglalt le nekünk. A francia és spanyol
kempingek igen változatosak voltak, a kétcsillagostól a
négycsillagosig sokféle létezett. Sokhoz tartozott étterem, medence
és egyéb szórakozási lehetőségek. Ez a kemping egy
búvárközponttal büszkélkedhetett, és egy madárházzal tele trópusi
madarakkal.
A mi bungalónk egy tavacska partján áll, pálmafa napernyők
voltak előtte, hangulatosan nézett ki. Volt egy kis előterasza, egy
kicsike konyhája, ami egybe volt nyitva a nappalival, valamint három
külön hálószobája. A gyerekek nagyon örültek, hogy saját szobájuk
lehet.
Sokan jöttek el, akik a porquerolles-i úton is ott voltak, de voltak
persze új párok is. Én túl ideges voltam ahhoz, hogy bárkivel is
beszélgessek. Legfőképpen azért nem tudtam beszélgetni, mert
tartottam attól a mozdulattól, amikor hátradőlve bele kellett esnünk a
Földközi-tengerbe a merülés megkezdéséhez. De bevallom, hogy
végül is jól sikerült, olyan érzés volt, mintha a vízben bukfenceztem
volna egyet. Amikor felbukkantam a víz felszínére, mutattam Jean-
Lucnek, hogy minden rendben van. Idáig legalábbis. Húsz métert
úsztunk addig a pontig, ahová a kapitány mutatott és ahol a víz
körülbelül hat méter mély volt, tökéletesen alkalmas egy kis
felfedező merülésre. Amikor odaértünk, Jean-Luc kivette a regulátort
a szájából.
– Merülhetünk? – kérdezte.
Jean-Lucnek szinte gyerekjáték volt egy kilenckilós palackkal
úszkálni, de én nem nagyon voltam hozzászokva ehhez, nyílt
tengeren meg végképp nem. Ahelyett, hogy mély levegőt vettem
volna, pont hogy bent tartottam a levegőt. Aztán mégis lélegeztem
egy nagyot, és bevettem a regulátort a számba.
– Nem mondod, hogy mit kell csinálnom? – kérdeztem.
– De hát már merültél!
– Két évvel ezelőtt – válaszoltam, és jól emlékeztem az első
baptème de plongée-re (bevezető merülésre), amikor Jean-Luckel
és a gyerekekkel elmentünk egy hosszú hétvégére
Spanyolországba. Az oktatóm egy vörös hajú, tüzes katalán nő volt,
a búvárruhájának a kapucniján piros szarvacskák voltak, a fenekénél
pedig egy vasvillás farok lógott ki. Spanyolul és franciául is beszélt,
angolul viszont nem. Csak reménykedtem, hogy mindent jól
értettem, amit mondott, mert akár meg is halhattam volna.
Kéz a kézben az ördöggel lemerültem a Földközi-tengerbe.
Az első pár perc maga volt a pokol. Rettegtem, hogy a palackomból
kifogy a levegő, és keszonbetegségem lesz. Aztán végül lassanként
lenyugodtak az idegeim és a légzésem, nem úgy vettem már a
levegőt, mint egy Dyson porszívó, amely maximális fokozatra volt
állítva. Már nem annyira utáltam az egészet. De azért nem is
szerettem különösebben.
– Nem beszélt egyáltalán angolul. Lehet, hogy nem értettem
valami fontosat.
– Ne légy nevetséges. Tedd vissza a regulátort a szádba –
utasított Jean-Luc. – Csak lélegezz egyenletesen. Minden rendben
lesz.
– Nem tudom megtenni.
– De meg tudod – válaszolta.
De nem tudtam. Nem akkor, amikor ilyen közel álltam a
hiperventillációhoz. A békatalpakkal a lábamon visszaúsztam a
motorcsónakhoz, Jean-Luc jött utánam. Miután levettem a
búvárruhámat, a kapitány és egy másik búvár felemeltek. A gyerekek
felvont szemöldökkel néztek rám. Tudom, mit gondoltak rólam: azt,
hogy egy lúzer vagyok.
Nagyon csalódott voltam. Azt hittem, hogy majd trópusi
tengerekben fogok együtt búvárkodni a családommal, mellettünk
tengeri teknősök és ráják úsznak el. Ez az álom tartotta bennem a
lelket, emiatt nem adtam fel teljesen a búvárkodást.
Mielőtt még egyszer kimentünk volna a nyílt vízre, egy egyszerű
sekély tengerparti merülés során kicsit sikerült lenyugtatnom a
felajzott idegeimet. Egy nemzeti parkba mentünk el, Anse de
Paulilles-be, ami Languedoc-Roussillon-Midi-Pyrénees-ben, a
Pyrénées-Oriental régióban volt található.
A tenger melletti út lélegzetellátóan szép volt. Szőlőültetvényeket
láttunk mindenhol, ahonnan a Collioure AOC (az AOC az Apellation
d’Origine Contrôlée rövidítése) nevű fehér- és rozé borok
származnak, amelyek a közeli városról kapták a nevüket. Az út
mellett még château-k, a csillámló tenger, sziklás, homokos és
kavicsos tengerpartok váltották egymást. Délre volt tőlünk Banyuls-
sur-Mer, itt készítik az AOC minősítéssel rendelkező desszertbort,
valamint egy édes és érett ízű eceteket. Körülbelül harminc
kilométerre voltunk a spanyol határtól, csodálatos meleg és napos
idő volt, az emberek is nagyon barátságosak voltak, akárcsak az
időjárás. Sok helyen megálltunk. Helyi látványosságok?
Gasztronómia? Teljesen elvarázsolt ez a vidék.
Anse de Paulilles nagyon szép volt, egy páfrányokkal szegélyezett
út vezetett keresztül az egzotikus növényekkel buján benőtt
mediterrán kerteken, fenyőerdőkön, olívaligeteken és legelőkön, ahol
két bolyhos fülű csacsit is láttunk legelészni. Egyébként a terület
korábban egy robbanószergyár tulajdonában volt, de aztán eladták a
Conservatoire du Littoralnak, így a tizenhét hektáros terület védelmet
élvezett az ingatlanbefektetők elől. A régi gyárépületben most
múzeum volt, ahol régi katalán csónakok felújítását végezték.
A tengerpart, a túrautak és a múzeum is mind ingyenesen volt
látogatható.
Az egyik oktató megszervezte, hogy a családok felszerelését
teherautóval vigyék le a sziklás tengerpartra. Ez nagy könnyebbség
volt, hiszen a felszerelés, különösen a levegőpalackok, elég nehéz,
és legalább két kilométert kellett gyalogolnunk.
Azon a napon leginkább kicsi gyerekek estek túl az első baptême
de plongée-n, és velük együtt egy óriás bébi: én.
Jean-Luckel beöltöztünk, és lementünk a partra.
– Készen állsz? – kérdezte.
– Nagyon is.
Egy pár percig csak úszkáltunk, így egy kicsit akklimatizálódtam,
mielőtt merültünk volna. Jean-Luc irányított a víz alatt, és
meglepődve tapasztaltam, hogy teljesen normálisan tudok lélegezni,
sokkal könnyebbnek éreztem magamat. Minden csodálatosan ment,
egészen addig, amíg Jean-Luc egy kicsi polipra mutatott, majd
odalökött hozzá, szinte lenyomta a fejemet. Mintha egyébként nem
láttam volna a sárga kidülledt szemeit és a tapadókorongos csápjait.
Hadonászni kezdtem. Jean-Luc a felszínre húzott.
 – Láttad a polipot? – kérdezte.
– Már hogyne láttam volna! – csattantam fel. – Szinte
belenyomtad az arcomat.
Jean-Luc nevetett. De szerintem egyáltalán nem volt vicces.
– Azt hiszem, inkább részt vennék egy medencés búvároktatáson.
– Remek ötlet – válaszolta Jean-Luc.
– Na, várj egy kicsit. Ki az oktató?
– Hát én.
Jaj, ne! A lakásfelújítási munkálatok után egyáltalán nem voltam
oda a gondolattól, hogy Jean-Luc itt is eljátssza a főnököt. Miket
nem vagyunk képesek megtenni a szerelemért!

25

Tökéletes napok

Isabelle és Richard esküvője ezen a nyáron volt Provence-ban. Max

és Elvire is egy pár napot velünk töltöttek, mielőtt elmentek
Meméhez, hogy ők is kivegyék a részüket a Vérant családból:
játszhattak az unokatestvéreikkel, úszkálhattak a medencében, nem
is beszélve a pingpongmérkőzésekről, amelyek mindig nagyon
komoly versenyszellemben zajlottak.
André és Jean-Luc testvérei végül meggyőzték Jean-Luc
anyukáját, hogy költözzön be egy idősek otthonába, vagyis egy
Maison de retraite-be La Ciotat-ba. André már egyszerűen nem bírt
Marcelle-ről gondoskodni, az egészségi állapota napról napra
rosszabbodott.
Én megértettem Marcelle félelmeit. Egyszer az egyik
szomszédom, aki körülbelül annyi idős lehetett, mint Marcelle,
kopogtatott az ajtómon. Esett az eső, ő pedig a lábtörlőn állt
vacogva. A kiskutyája, egy yorkshire terrier is ott állt mellette
remegve.
– Je peux entrer? – kérdezte. Bejöhetek?
Egy kicsit féltem, hogy vajon Bella mit fog szólni a yorkshire
terrierhez, de persze beengedtem.
– Oui, oui, oui, entrez.
Az idős néni alig kapott levegőt. Csak egy pár szót értettem meg,
mint a „fiam”, és a „lányom” és hogy „nem akarok oda menni”.
Eleinte azt hittem, hogy talán kizárta magát a házából. Úgyhogy
behívtam, leültettem a nappaliban, főztem neki egy kávét és sütivel
kínáltam. Megkérdeztem, hogy felhívjak-e valakit. A néni csak rázta
a fejét. Elvire lejött az emeletről. Éppen el kellett volna vinnem
vásárolni. Vállamat vonogatva adtam a tudtára, hogy a vásárlást
későbbre kell csúsztatnunk. A néni egy órával később sem ment el.
Elvire egyre türelmetlenebb lett. Megkérdeztem a nénit, hogy
hazakísérhetem-e. Kicsit tétovázott, de aztán rábólintott.
A ház ajtaja tárva-nyitva volt. Ezek szerint nem zárta ki magát.
Bekísértem a lakásba, aztán hazamentem. Elvire nagyon örült, mikor
meglátott.
– On y va – mondta.
Miközben kiparkoltam, láttam, hogy az idős néni most a másik
szomszédhoz kopogtatott be. Sylvie beengedte. Később Sylvie
elmesélte, hogy a néni a gyerekei elől bujkált, mert nem akart
bemenni az idősek otthonába. Nem akarta elhagyni az otthonát, a
kutyáját és a macskáját.
Aztán a nagymamám, Nanny jutott eszembe. Virginiában élt Laura
nénikémmel. Bár az egészségi állapota neki sem volt rózsás,
ugyanis tüdőtágulása volt, mégis boldogultak valahogy a
nagynénimmel. Még mindig eljárt bridzsezni a barátaival, és amikor
nem volt túl fáradt, még golfozni is elment. Ahogy Nannynek sem
volt különösebben semmi baja, ez a néni sem tűnt betegnek, Jean-
Luc anyukájával ellentétben. Marcelle már nem tudott mozogni,
ágyhoz volt kötve, és csak kerekesszékben tudott közlekedni.
Mindenképpen szakápolóra volt ahhoz szüksége, hogy
lezuhanyozzon, kimenjen a mosdóba és minden egyébhez is. De
ennek a néninek a családja vajon miért nem vállalta a gondozását?
Talán nem akarták. Pár nap múlva bekopogtattam hozzá, de senki
nem nyitott ajtót.
Jean-Luc, a gyerekek és én nem tudtuk, mire számíthatunk,
amikor bementünk a maison de retraite-be, hogy meglátogassuk
Marcelle-t. Először furcsa érzés volt. Olyan volt, mint egy kórház,
nem tűnt valami otthonosnak. Bementünk a szalonba, ahol a lakók
többsége csodálkozva nézett ránk. Néhányuk arcán látszott az
irigység: Kihez jöttek vajon? Talán hozzám jöttek?
Marcelle egy asztal mellett ült Andréval.
– A családom! – mondta kuncogva, ahogy meglátott minket.
Úgy láttam, mintha a gondozási központban ez valami verseny
lenne.
Miután adtunk neki la bise-t, Marcelle rám nézett.
– Mi is a neved? MMA?
Az MMA egy egészségügyi pénztár volt.
– Non, maman, ő Samantha, a feleségem – mondta Jean-Luc.
– Ja, persze! Most már emlékszem! – megragadta a kezemet, és
kicsit meg is szorította.
– Jobban érzi magát itt, de azért néha még mindig elfelejt dolgokat
– mondta Jean-Luc apukája, és a fejét csóválta.
– Semmit sem felejtek el – tiltakozott Marcelle.
A gyerekek mozgolódni kezdtek a székükben.
Marcelle előcsempészett egy doboz Gauloise-t a kerekesszéke
aljából, és megszámolta a cigiket.
– Itt nem dohányozhat – szólt rá egy nő nyafogva Marcelle mögül.
Úgy tűnt, hogy ő dirigál itt a szeretetotthonban.
– Nem itt fogok rágyújtani – mondta Marcelle dacosan. –
Kimegyünk.
André kitolta Marcelle-t a teraszra, mi meg mentünk utánuk.
– Nem szeretem ezt a nőt – motyogta Marcelle magában. –
Tudom, hogy már egyszer ellopott tőlem egy szál cigit. Már csak
három volt a dobozban. Előtte négy volt nálam.
A teraszon André benyúlt a kockás inge zsebébe, és kivett egy
doboz cigarettát, kivett belőle egy szálat, és odaadta Marcelle-nek.
– Csak ötöt szívhatsz egy nap, ne felejtsd el!
Jean-Luc szülei évekkel ezelőtt leszoktak a dohányzásról, de
nemrégiben újrakezdték. Isabelle, Muriel és Michel szintén cigiztek.
Jean-Luc még egy szálat sem szívott el egész életében.
– Tudom – morgott Marcelle.
– Maman – szólt most Jean-Luc. – Szeretsz itt lenni?
– Igen – válaszolta. – Papa mindennap meglátogat. Az étel isteni.
Délutánonként kapok egy kis nassolnivalót, mint amikor kislány
voltam – majd egy perc szünet után folytatta. – Csak azt az öreg
spinét nem szeretem, aki ellopott tőlem egy szál cigit. Ó, nézzétek,
ott egy cica! Itt lakik. Samantha, hozd ide gyorsan nekem!
Én odaugrottam, felemeltem a cicát, és Marcelle ölébe tettem a
puha bundás jószágot. Marcelle elmosolyodott.
– Szeretek itt lenni. És így a férjem is kevesebbet idegeskedik.
Már nagyon nehéz volt gondoskodni rólam.
André kihúzta magát, és a szeme mosolygott. Eltekintve attól,
hogy rossz volt látni egy feleséget, egy szülőt és egy nagyszülőt
ilyen helyzetben, mégis tudtuk, hogy ez a legjobb Marcelle-nek.
Jean-Luc is megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Isabelle és Richard is a kertben tartották az esküvőjüket, mint én

és Jean-Luc, és nekik is egy rendezvényszervező cég, vagyis un
traiteur biztosította az ételeket és az italokat. A bulit megelőzte a
polgári esküvő, amely a La Ciotat-i mairie-ben volt, azaz a
polgármesteri hivatalban. Isabelle ezüst és fekete ruhát viselt, és
sugárzott a boldogságtól. Richard jól öltözött volt, a legújabb divat
szerinti dizájn öltönyt viselt. Tipikus francia, nem? André pedig a
büszke papa volt. Jean-Luc és a gyerekek is nagyon boldogak
voltak.
Én most már tisztában voltam a hagyományokkal. Először vártunk,
egészen addig, amíg az összes vendég megérkezett, ekkor
beálltunk a sorba az apérobárhoz. Aztán mindenkivel faire la bise,
puszilkodtunk, nem érdekes, hogy több mint százan voltak meghívva
az esküvőre. Aztán meg hajnali ötig táncoltunk. Franciaországban ez
már csak így megy.
 Habár még mindig úgy ejtettem ki az un pull-t (pulóvert) mint az
une poule-t (csirke), valószínűleg ez zavarhatta meg az eladónőt,
amikor a csinos csirkét szerettem volna megnézni a kirakatból. De
mindezekkel a problémákkal és a nyelvi bakijaimmal együtt, a
franciás élet egy tündöklő gyöngyszeme voltam, ami Isabelle és
Richard esküvőjét még viccesebbé tette.
Azt hittem, hogy Richard majd most is elkezd énekelni egy Elvis-
számot. Erre nem került sor, de ez nem csökkentette az este fényét.
Főleg ha figyelembe vesszük, hogy Jean-Luc hogyan táncolt egész
este. Egész hajnali háromig ropta, a gyerekek és én is ott táncoltunk
mellette. Elvire rám kacsintott.
– Regarde papa. Je suis morte de rire.
Nézd apát! Mindjárt meghalok a röhögéstől.
– Ugyan, még csak most lendült be – mondtam. – De nem tud
versenyre kelni velünk, ahogy táncolunk a konyhában.
– Aha – válaszolta Elvire. – Nézd, hogy mozgatja a vállát! És az
arca! Milyen átszellemült a tekintete!
– Ő is volt egyszer fiatal.
– El se merem képzelni. Most nézd meg!
Jean-Luc éppen úgy tekergőzött, mint egy kígyó, lábait széttárta, a
térdei hullámoztak. Isabelle három másik barátja állt mellette, ők is
eszeveszetten ropták. Imádtam Jean-Luc lelkesedését, de nem
tudtam visszatartani a nevetésemet.
– Szeretem apádat – mondtam.
– Moi aussi.
Elvire-rel teljesen padlót fogtunk, dőltünk a nevetéstől.
Ezért a csodálatos csillagos éjszakáért minden elismerésem
Isabelle-é volt. Nagyon kreatív volt. Minden asztalnál az egyik
tányéralátét alá eldugott egy szakácssüveget. Aki megtalálta, annak
kellett felszeletelnie a főételt, a gigôt d’agneau-t vagyis a
báránycombot. Minden részlet tökéletes volt, a dekorációtól kezdve,
amelyet saját maga csinált, egészen a virágokig. Minden. Richard,
az én csodálatos sógorom csak a borkínálatért volt felelős.
Mondhatjuk, az is fantasztikusra sikeredett.
Másnap a medence szélén ültünk, és a méchoui-t vártuk, ami
grillezett bárány kuszkusszal töltve. Ez volt a hagyományos étel az
esküvőt követő napon. Kiszúrtam, hogy valami köröz a víz felett: egy
jókora kék libellule (szitakötő) volt. Kinyújtottam a kezem, hogy
elérjem. A szitakötő elrepült a fejem felett, és egy repülős mutatványt
hajtott végre a medence felett. Lehet, hogy nincsenek kolibrik
Franciaországban, de ez nem jelentette azt, hogy ezt az aprócska
élőlényt nem tartottam ugyanolyan nagyra. Megint megpróbáltam
elkapni. Aztán meg megint.
– Mit csinálsz, te americaine? – kérdezte Richard.
– Nézd, milyen gyönyörű – mutattam a szitakötőre. – Libellule.
Richard-nak pajkosan megcsillant a szeme.
– A franciád egyre rosszabb.
Jean-Luc húga, Muriel oldalba vágta.
– Nem is igaz! Majdnem folyékonyan beszél. Emlékszel, amikor
először volt itt? Semmit nem értett. Alig lehetett vele kommunikálni.
– Most se ért még mindig semmit – csipkelődött tovább Richard.
Ebben a pillanatban a szitakötő egyenesen nekiment Richard
fejének.
– Tu vois – ráztam meg fenyegetően az ujjamat. – Látod? Még a
szitakötő sem ért veled egyet.
Bár a franciatudásom tényleg sokkal jobb lett, a kiejtésem még
mindig gyakran gondot okozott. Felajánlottam, hogy segítek az
embernek, aki a méchoui-t csinálta: egy óriási nyársra volt felszúrva
egy egész bárány. Alacsony férfi volt, napbarnította bőrrel, fehér
szakácsnadrág, fekete póló és kockás kötény volt rajta. Sosem
láttam még nyárson sütést korábban. A szakács meg-megforgatta a
bárányt, és addig pirította minden oldalról, amíg az tökéletes
aranybarna színt nem kapott, a szaft egy alátett tálcára csöpögött le.
– Nem bánja, ha fotózok egy párat? – kérdeztem, és közben azon
gondolkodtam, hogy ezt az eredetileg észak-afrikai szokást szépnek
vagy barbárnak tartom-e. – Szeretem megosztani a francia életem
pillanatait a családommal.
– Még nem látott soha méchoui-t? – esett le a fickó álla.
– Nem.
– Akkor hozza ide rögtön a kamerát! És ossza meg nyugodtan
bárkivel! Ez az egyik legjobb étel Dél-Franciaországban. Nemsokára
meg fogom tömni a bárányt kuszkusszal – mondta és csettintett egy
jóízűt a nyelvével. – Isteni lesz.
 Miután fotóztam egy párat, Gustave adott nekem egy tányért rajta
furcsa barna kövekkel. Ahelyett, hogy a veséket (les reins) adtam
volna oda a családomnak, én inkább azt mondtam, hogy egyenek
egy pár királynőt (les reines) és egy rénszarvast (les rennes). Elég
furcsán néztek rám. Igen, ezek között a szavak között nagyon
halvány kiejtésbeli különbség van, de szerencsére ezúttal a kis
francia faux pas-m legalább semmilyen szexuális töltetet nem
hordozott.
Jean-Luc mindenkit az asztalhoz hívott. Ahogy mellé ültem,
egyszer csak megcsókolta a vállamat.
– Szeretlek – suttogta a fülembe.
– Je t’aime, aussi, édesem – válaszoltam.
Richard hamiskásan nézett rám, miközben öntött nekem egy
pohár rozét.
– Alors, americaine, hogy is szoktad szólítani Jean-Lucöt?
Az édesemen kívül?
(Az egész család folyton azzal ugratott, amikor Jean-Lucöt
édesemnek hívtam. Folyton utánoztak: édesem, édesem, édesem.
Pedig őszintén szólva nekem kellett volna viccelnem a rossz angol
kiejtésük miatt.)
Egyetlen szó, ami eszembe jutott az otthon végzett lakásfelújítás
során, az a kalapács volt.
– Quelques fois, je l’appelle le marteau-piqueur.
Hoppá!
Nem azt mondtam, amit gondoltam, ami a marteau lett volna,
hanem azt mondtam, hogy cölöpverő gép, aminek franciául is
erősen szexuális töltete van. Csak egyet tehettem, mielőtt az
összcsaládi heccelés elkezdődött volna, én is viccelődtem egyet
magamon és velük együtt nevettem. Átöleltem Jean-Lucöt és azt
mondtam neki: „mon bonobo”.
Amikor a nevetés alábbhagyott, hirtelen eszembe jutottak
franciaországi életem pillanatai, különösen a nehéz időszakok, és
ettől valahogy nevetnem kellett. A francia életem persze más volt,
mint a korábbi amerikai életem. Más volt az étel, a táj is más volt,
mások voltak a szokások, de a szeretet, amelyet éreztem az
otthonom és a családom iránt, egyáltalán nem különbözött a régitől.
– Mi olyan vicces, americaine? – kérdezte Richard.
 – Vannak olyan napok, amelyek egyszerűen olyan tökéletesek,
hogy nevetnem kell.
– Erre innunk kell – emelete poharát Richard.

26

A barátságnak mindig
szezonja van

Az epernek pont most volt szezonja, legfőképpen azt az édes, apró

szemű, dundi fajtát lehetett mindenhol kapni, amelyet gariguettes-
nek hívtak. Drágább volt ugyan, de különösen ízletes volt, és itt Dél-
Franciaországban termelték. Épp a piacról tartottunk hazafelé, két
kosárral is vettünk ebből az édes, skarlátszínű finomságból. Én
lecsipkedtem a szárukat, Jean-Luc pedig elkészítette a specialitását,
az ínycsiklandozó eperkrémlevest, amelyben az eperszemek crème
fraîche-sel, vaníliás cukorral és rummal voltak összefőzve.
– Csak azt akartam mondani – szólalt meg Jean-Luc, miközben
kivette a konyhai robotgépet –, hogy a gyümölcsárusnak azért nem
kéne puszit adnod.
– De jó ideje nem láttuk egymást – mondtam. – És úgy láttam,
hogy egyáltalán nem bánja. Egyébként is adott két avokádót, egy
petrezselymet és még pár fej fokhagymát is ingyen.
– Szerintem kedvel téged – mondta Jean-Luc.
– Minket kedvel, mon petit chou. Te is egy csomót beszélgettél
vele. Annyit értettem belőle, hogy valamilyen galambokat
emlegettek.
 – Mert régen voltak galambjai. Aztán elvált. A felesége ugyanis
utálta a madarakat. Most azonban újraházasodott.
– Biztos vagy benne, hogy francia?
– Miért?
– Túl sok dolgot mesélt el magáról.
Jean-Luc felnevetett.
– Emlékszel arra az angol párra, akikről meséltem neked?
Nicolára és Martinra? Szingapúrból költöztek ide nemrég. A fiuk,
Aidan Max rögbicsapatában játszik.
Bólintottam.
– Arra gondoltam, áthívhatnánk őket vacsorára. Itt laknak
Cugnaux-ban, és nem hinném, hogy sok ismerősük lenne itt. Van
egy másik fiuk is, aki Elvire-rel egyidős.
– Pourquoi pas? – válaszoltam. Miért is ne?
Nemrég fejeztük be a konyhán a felújítási munkálatokat, az
előszobában is új járólapokat raktunk le, és a nappali is új fenyőfa
padlóval ékeskedett. Büszkén húztam végig a kezemet az új
konyhapulton és polcokon, amelyeket előző hónapban szereltünk fel
Jean-Luckel. Teljesen szétbontottuk a régi konyhát, amely a 70-es
években készülhetett, a padló alatt egy cementalapot találtunk,
amelyet teljesen szét kellett vernünk, hogy letehessük az új
halványszürke kerámialapokat. A polcokat is mi állítottuk össze
egyenként, és aztán felszereltük őket a frissen festett szürke falakra.
Bár néha elkeseredett harcot folytattunk, mégis megérte a
fáradság, ami a hátunkat ugyan nem kímélte, de jelenleg a konyha
lett a lakásban a kedvenc helyiségem. Itt volt a családi élet fő
színtere: itt táncoltam és énekeltem Elvire-rel főzés közben, itt
készítettem boldogan Max kedvencét, az amerikai reggelit, és itt
beszélgettünk Jean-Luckel egy üveg bor mellett a terveinkről, az
álmainkról, és azokról a helyekről, ahová mindig is szerettünk volna
elmenni.
Nagyon büszke voltam a végeredményre, és arra is, hogy Jean-
Luckel nem tekertük ki egymás nyakát a munkálatok alatt.
A bricolage franciául azt jelenti, hogy építkezés vagy építés. Most
már méltán lehet engem Briconőnek nevezni, habár volt egy-két
apróbb hiba, amelyet ejtettem. Amikor a mosogató és tűzhely helyét
vágtuk ki, letört egy kis darab a csempéből. De nem estünk
kétségbe, hanem vettünk apró csempedarabokat és azzal javítottunk
ki a hibát. A mosogató alatti polcot pedig véletlenül rosszul raktam
össze, a belső fal ferde lett. Jean-Luc meg átfúrta a falat, egészen a
nappaliig. De a végén minden sikerült. Tökéletesen egyedi konyhánk
lett. És az az öröm, amelyet éreztem, amikor először pillantottam
végig a konyhapolcokon, ahol most már sokkal több edény elfért!
– Valami franciát főzzek? Vagy inkább angolt? – kérdeztem Jean-
Lucöt.
Jean-Luc elfintorodott. Mint a legtöbb francia, neki is az volt az
elképzelése az angol konyháról, hogy az csak főtt húsból,
lekvárokból, fish and chipsből és sült kolbászból áll. Jacques Chirac
2005-ben meg is mondta, hogy „Hogy bízhatnánk egy olyan
nemzetben, amelynek ilyen pocsék konyhája van?”
Egyébként is rengetegszer tapasztaltam a franciák sznobizmusát,
ha gasztronómiáról volt szó. Mindenki azt kérdezte tőlem, hogy
amerikai ételeket készítek-e otthon. Mert ugye amerikai vagyok. És
milyen az amerikai kaja? Hamburger és hot dog. Tényleg csináltam
ezeket az ételeket, de azért álljunk csak meg! A franciák is szoktak
hamburgert és hot dogot enni. Bár a tonhalas tésztás casserole-t
valóban nem csináltam meg többet, udvariasan elmagyaráztam,
hogy az Államok, a függetlenek és a bátrak országa, emellett egy
nagy olvasztótégely, amelyben nagyon sokféle nemzet konyhájának
a hatása érezhető: spanyol, mexikói, kubai, indiai, olasz, lengyel,
görög, kínai, koreai és francia. A világon található összes ország
gasztronómiája keveredik az Államokban. „Ha nem várok
vendégeket vacsorára, akkor én is egyszerű ételeket főzök, mint a
quiche, bárány, csirke, spagetti, fajitas…” – magyaráztam mindig.
Erre általában az volt az automatikus válasz, hogy „Alors, tu
prépares les repas familiaux, comme nous?”
Igen, én is szoktam főzni a családomnak, akárcsak ti.
Jean-Luc írt Martinnak és áthívta őket vacsorázni, azért azt is
megkérdezte, hogy van-e valamilyen étel, amit nem ehetnek
valamilyen oknál fogva. Nicola felajánlotta, hogy ő hozza a
desszertet.
– Remélem, nem pudingot hoz – mondta Jean-Luc.
– Drágám, amikor a családom Londonban lakott,
megtapasztalhattam, hogy az ottani ételek isteniek.
 A szüleim 1989-ben Hampsteadbe költöztek, mialatt én még a
Syracuse egyetemre jártam. Ezen a nyáron utazgattunk Tracey-vel
Európában. Ekkor ismerkedtem meg Jean-Luckel is.
– Ezt nem hiszem el – felelte Jean-Luc.
– Egyszerűen csak túlságosan francia vagy.
És tényleg az volt. Nicola egyébként olyan finom epertortát hozott,
hogy megnyaltuk mind a tíz ujjunkat. Az apéro a gyerekek nagy
kedvence volt: sült krumpli és kenyér articsókás parmezános
mártogatóssal, olívabogyóval és paradicsommal. A főétel pot-au-feu
volt, és végül desszertként a mesés epertorta. Minden remek volt,
nagyon jól megtaláltuk velük a közös hangot. Esküszöm, hogy Elvire
flörtölni kezdett Prentice-szel, Nicola és Martin idősebbik fiával. Szép
barna haját átdobta a vállán, és kuncogva csacsogott. Még a legjobb
angoltudását is elővette. Prentice magas volt, sötét hajú és kék
szemű, és a cuki akcentusával a tinédzser lányok álma volt.
Elmosolyodtam, és megpróbáltam felidézni, milyen is volt, amikor
annyi idős voltam, mint Elvire.
– A fiaid a toulouse-i nemzetközi iskolába járnak, nem? –
fordultam Nicolához. – Tetszik nekik?
– Elég nagy változás ez nekik. És nagyon hiányolják a szingapúri
barátaikat.
– És te? Neked is nehéz, nem? Eleinte elég küzdelmes az egész,
nem igaz?
– Igen, elég nagy kihívás még – válaszolta. Nicola ugyanolyan
idegesnek és gyökértelennek látszott, mint amilyen én is voltam
eleinte. Beszéltem neki arról, hogy milyen nehezen tudtam
beilleszkedni, főleg az első hónapokban. Bólogatott, látszott, hogy
csak úgy issza a szavaimat. Tökéletesen értette, amit mondtam. Sok
közös volt bennünk.
– Nagyon aggódtam, hogy Cugnaux-ban senki nem beszél
angolul, mi meg nem beszélünk franciául – magyarázta. – Olyan jó,
hogy áthívtatok minket.
Megértően bólintottam. Amikor az ember elveszíti a harmóniát az
életben, mindennél többet jelentenek a barátok és a család.
– A családra és az új barátainkra! – emeltem fel a poharamat. –
Egyébként meg bemutatlak egy csomó ismerősömnek. Itt van Kathy,
aki szintén amerikai és a szomszéd városban lakik. Isteni tian
provençal-t készít. Az első francia barátom, Caro mutatott be neki,
aki szintén itt lakik Cugnaux-ban. Egy amerikai pasihoz ment hozzá,
és nagyon jól beszél angolul. Aztán ott vannak a Toulouse Les
Chicks. Éppen most kezdtünk el egy könyvklubbot. Mindenképpen el
kell jönnöd a következő találkozóra.
Tulajdonképpen egyre több embert ismertem meg, és már olyan
sok barátom volt, hogy nem tudtam mindenkivel találkozni. Ott volt
Melissa, egy amerikai lány, aki Oroszországból költözött ide a
férjével, aki szintén az űrkutatásban dolgozott. Aztán meg Zoe, az
ausztrál jógatanár, és Lindsey, a kanadai állatorvos. Kristin egy Dél-
Dakotából származó tanárnő volt, aztán Charley Angliából és még
két francia barátnő, az egyik Céline, egy toulouse-i tanárnő és
Elodie, aki ügyvédként dolgozott. Néha azon vicceltem, hogy
alakítsunk valamilyen csoportot és adjunk hivatalos elnevezést is
magunknak. Ehelyett inkább elindítottunk egy könyvklubot, ami
kiváló alkalom volt arra, hogy többen összejöjjünk és borozgassunk.
– Szívesen elmegyek – mondta Nicola.
– Remek. A következő alkalom két hét múlva lesz. Vasárnap
szoktunk találkozni, és együtt megyünk át Toulouse-ba. De jövő
héten együtt ebédelek Kathyvel és Caróval. Itt leszünk nálam.
Mindenképpen el kell jönnöd.
Nicola arcáról eltűnt az aggodalom, a szeme felragyogott.
Megkönnyebbülten felsóhajtott.

Augusztus végére készen volt a könyvem új kézirata. Kicsit

finomabbra csiszoltam, átírtam, aztán még egyszer csiszoltam rajta
egyet. Úgy dolgoztam rajta, mint egy igásló. Jay összehozott egy
ügynökséggel, és azt javasolta, hogy kizárólag őket keressem fel.
Nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet. Korábban mindenki azt
mondta, hogy széles körökben érdeklődjek. De Jay jól ismerte a
szakmát. Én viszont nem. Úgyhogy csak reménykedni tudtam. És
imádkozni. Inkább kibontottam egy üveg bort, miután elküldtem a
levelemet. Az ügynökség még aznap visszaírt. Alig várták, hogy
elolvassák a könyvemet.
Ő lesz az! Ő lesz az! Ők lesznek benne a Seabiscuit csapatban!
Max észrevette, hogy milyen izgatott vagyok.
– Eladtad a könyvedet?
– Nem, még nem. De jók az esélyeim.
– Benne vagyok?
– Persze. Ez egy memoár.
– Felhasználtad a nevemet? – kérdezte, és én bólintottam. –
Akkor ki kell fizetned. Vagy nem írhatsz bele.
– Rendben van, mennyit kérsz? – és kortyoltam egyet a boromból.
– Kétszáz eurót.
Felhúztam a szemöldökömet, és ittam még egy korty bort. Egy
tizenkét éves fiú alkudozik velem. Tulajdonképpen vicces volt az
egész.
– Rendben – nevettem el magam.
– Mindjárt hozom a szerződést – mondta Max, és felszaladt az
emeletre. Pár perc múlva visszajött egy papírlappal a kezében. Egy
sor állt csak rajta, hogy én, Samantha Vérant Maxence Vérant-nak
kétszáz eurót fogok fizetni, amennyiben a könyvemet kiadják. Aztán
egy csomó pont következett alul, ahol mindkettőnknek alá kellett
írnia.
– Írd alá – utasított, és a kezembe nyomott egy tollat.
Ezek után nem tehettem semmit, mint hogy vártam. Úgyhogy
amíg várakoztam, átírtam egy korábbi novellámat, a Mutánsok
királyát, ami egy cirkuszi előadóról szólt, aki elkezdi kutatni a
gyökereit és a személyazonosságát. Ez a novella is közel állt a
szívemhez. Mint a memoárom, ez is az életem egy részét képezte.
És fura mód, valahogy volt valami közös a főszereplőben,
Maverickben és bennem. Azok az érzések, amelyeket
Franciaországba való költözésemkor éreztem, segítettek abban,
hogy jobban megformázzam a főszereplő karakterét.
 Miután egy éven keresztül medencés búvárleckéket vettem egy
katonai kiképzővel (Jean-Luckel), úgy éreztem, készen állok arra,
hogy letegyem az egyes szintű búvárvizsgámat. Télen már
legyőztem a síelés iránt érzett félelmemet, a családommal boldogan
szeltem a sípályákat. Ha a hegyeket sikerült legyőznöm, akkor egy
kis vízzel már csak nem lesz gondom. Amikor megérkeztünk Cap
d’Agde-ba, a Földközi-tengerhez, azt hittem, hogy szép időben,
kellemesen meleg vízben egy isteni tenger alatti kalandban lesz
részünk, nem pedig egy haditengerészeti gyakorlatban.
Az első merülés brutális volt. Mindössze öt métert kellett a bójáig
úszni, de a kilenc kilós baba miatt, amely a hátamra volt szíjazva
(más néven levegőpalack), teljesen kifulladtam. A víz jéghideg volt,
csak egy szörfös úszóruha volt a hét milliméteres búvárruhám alatt.
És még így is rettenetesen fáztam. Teljesen bepánikoltam, ahogy
megpróbáltam elkapni a motorcsónakon lógó kötelet, a fejem felett
pedig összecsaptak a hullámok. Úgy éreztem magam, mint egy
bébifóka, aki egy hatalmas cápa elől próbál menekülni. Csak arra
tudtam gondolni, hogy „Nem kapok levegőt, meg fogok halni. Mi a
fenét csinálok én itt? Ez az egész állítólag egy fantasztikus dolog, de
én egyáltalán nem élvezem. Ez egy kínzás. Öljön meg inkább
valaki!”
De nem hagytam, hogy legyőzzön a félelem. Ezúttal nem.
Azok a családok, amelyek együtt játszanak, együtt is maradnak,
történjen bármi. Csak valami szép dologra kell gondolnom. Mondjuk,
egy álomnyaralásra a Seychelles-szigeteken vagy a Maldív-
szigeteken. De ez alkalommal legalább tudtam, hogy mit kell
csinálnom. Elkezdtem szépen és lassan lélegezni, mielőtt
lemerültem volna. El kellett végezni az összes egyes szinthez
szükséges feladatokat: le kellett venni a maszkot, meg kellett
mutatni, hogy hogyan jelzünk, ha elfogyott az oxigén, hogyan adjuk
oda a tartalék regulátort egy másik búvárnak, és hogyan kell
leellenőrizni az oxigénszintet. Ezenkívül el kellett végeztünk egy sor
egyensúlygyakorlatot, és azt is gyakorolni kellett, hogyan kell feljönni
a vízből. Az első merülés huszonöt percig tartott. Nem volt rajtam
kesztyű, a kezem jégcsappá fagyott. Legalább kiderült, hogy
mazochista vagyok. De három merülés után – ebből az egyik
alkalommal semmit nem láttunk, egy madzagot használtunk a
tájékozódáshoz – végül olyan mazochista lettem, akinek sikerült
letennie az első búvárvizsgáját.
Szembenéztem a félelmeimmel, és a búvárkodásnak hála végre
sikerült megtanulnom, hogyan szabályozzam a légzésemet.
1n0n3n0n9n.lek

27

Az élet egy nagy tál cseresznye,

még akkor is, ha vannak benne magok

A jó dolgok folyton megtörténnek, de a rossz dolgok néha teljesen

váratlanul érik az embert. Jean-Luc édesanyja elhagyta az élők
sorát, békésen halt meg álmában. Ezúttal nem mosolygósan és
kacagva, hanem könnyek közt, borúsan utaztunk el La Ciotat-ba,
Jean-Luc szülővárosába. Aztán pedig a párizsi albérlőnk teljesen
eltűnt, egyáltalán nem vette fel a telefonját, amikor Jean-Luc hívta.
– Ki kell lakoltatnod. Ezt már nem tűrhetjük tovább. Nem
fizethetjük helyette a lakbért. Drágám, fel kéne hívnod Philippe-et –
javasoltam. – Ő a végrehajtásban dolgozik.
– El tudod kérni a számát?
Elkértem.
De amit Philippe-től megtudtunk, az nem sok jóval kecsegtetett.
A francia törvények értelmében senkit sem lehet kilakoltatni a téli
hónapok alatt (októbertől áprilisig). Ha áprilisban nem költözik el
önszántából, akkor be lehet perelni, de a per akár három évig is
eltarthat, és addig szabadon lakhat a lakásban. Jean-Luc most már
szerette volna eladni a lakást, de meg volt kötve a keze. Nem
cserélhettük le a zárakat, és nem is tehettük az albérlő cuccait egy
raktárba. Ha ezt mégis megtettük volna, Jean-Lucnek harmincezer
eurós bírságot kellett volna fizetnie, és akár még börtönbüntetést is
kaphatott volna. A francia bérleti jogok a bérlőket védték, nem pedig
a tulajdonosokat. Egy csomó horrortörténetet hallottunk a
házfoglalásról, ami úgy néz ki, hogy vadidegen emberek szó szerint
elfoglalják a lakásodat, amíg te elutaztál. Ha nem volt riasztód, és
nem volt semmi külső nyoma a betörésnek, a lakásfoglalóknak
semmi mást nem kellett tenniük, mint küldeni egy levelet a saját
nevükre a lakcímedre, és ezzel már át is lehetett írni a közműveket a
nevükre, és voilà innentől kezdve csak hatóságilag lehet őket
kilakoltatni, ami megint csak legalább három évig eltarthatott. Őrület.
Az egész egy rémálom lett. Jean-Luc sosem akarta megvenni ezt
az ingatlant, ráerőltették, amikor még a gyerek anyjával, Frédérique-
kel élt együtt. Úgy gondolták, hogy jó lesz befektetésnek. De most
egyáltalán nem tűnt annak.
Jean-Luc elindította a kilakoltatási eljárást. Még több pénzt kellett
kiadnunk, mert a végrehajtókat is ki kellett fizetnünk Orlyban.
A tárgyalást novemberre tűzték ki. Ami azt jelentette, hogy a bérlő
egészen áprilisig a lakásban maradhatott. Vettünk egy nagy levegőt,
és csak reménykedtünk, hogy minden jól fog alakulni. Jelenleg nem
tudtunk többet tenni, mint hogy hagytuk, hogy havonta kilencszáz
eurót bukjunk az ügyön.
Elég nagy volt a feszültség, úgy fortyogtunk belülről, mint egy
nagy fazék pot-au-feu.
Április 22-én rájöttem, hogy a könyvkiadás szabályai nem éppen
nekem valók. Néhány hónappal korábban az az ügynökség, amely
kizárólagosan kezelte a kéziratomat, megtagadta a képviseletemet.
Jay tanácsára még felkerestem négy vagy öt ügynökséget.
Mindannyian visszautasítottak. De én harcos alkat vagyok. Nem
adtam fel, főleg amikor ilyen sokat dolgoztam vele és ilyen sokat
küzdöttem érte.
Úgyhogy úgy döntöttem, hogy megszegem a szabályokat.
Szükségem van egyáltalán ügynökségre? Természetesen
kiadhattam volna a könyvet egyedül is, de én szerettem volna egy
hagyományos kiadó irányelveit követni. Ekkor találtam meg a
Sourcebooks kiadót. Ők fogadtak olyan kéziratokat is, amelyek olyan
szerzőtől származtak, akiket nem képviselt ügynökség. És minél
többet olvasgattam róluk, például arról, hogy párizsi memoárokat
adtak ki, annál jobban bíztam abban, hogy ők lesznek azok, akik
kiadják a könyvemet. Megint kinyitottam egy üveg bort. Idegesen,
mint mindig, de elküldtem a könyvajánlómat egy rövid kísérő levéllel
együtt. Aztán drukkoltam. A honlapon azt volt, hogy hat-nyolc héten
belül válaszolnak a levelekre. Egész addig a könyvem a kiadatlan
könyvek polcán várakozott.
Ez alatt az idő alatt elküldtem az ifjúsági könyvemnek, a Mutánsok
királyának a kéziratát is egy kisebb, független kiadónak. Egy héttel
később kaptam egy ajánlatot arra, hogy kiadják. Ekkor rájöttem,
hogy igenis tudok írni. Van hangom. És itt az ideje, hogy mások is
hallják a hangomat. Június elején már bőven eltelt hat hét, és én
még mindig nem kaptam választ a Sourcebookstól. Arra gondoltam,
hogy nem érdekli őket. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy megint
megszegem a szabályokat, és felvettem a kapcsolatot még három
kiadóval, amelyek látták már a Hét levél Párizsból régi vázlatát, és
pozitív visszajelzést adtak, de egyben el is utasították. Ez elég
rizikós volt. De most vállalnom kellett a rizikót. Ahogy mondani
szokták: aki mer, az nyer. Úgy gondoltam, hogy ezúttal talán
szerencsém lesz, hiszen korábban már olvasták a kéziratot. Nagyon
kedves és illedelmes levelet írtam. Újra bemutattam a könyvemet, és
elmagyaráztam, hogy a korábbi ügynökséggel különváltunk, és
jelenleg egy szerkesztővel dolgozok együtt, aki segített újrarendezni
a cselekmény vázlatát. Ketten rögtön válaszoltak is. Emlékeztek a
könyvemre, és érdeklődve vártak az új kéziratot.
És ekkor Murphy törvényei szerint, egy reggel kaptam egy e-mailt
Annától, aki a Sourcebooksnál dolgozott. Azt írta, hogy tetszik neki a
könyv rövid ajánlója és a vázlat is, amelyet átküldtem. Szerette
volna, ha átküldöm a teljes kéziratot. Három nappal később felhívott.
A könyvről beszélgettünk, és azokról a változtatásokról, amelyeket
javasolt. Egyetértettem ezzel? Naná, hogy egyetértettem! Anna
annyira édes és kedves volt, nagyon lelkesedett a történetért.
Elmondta, hogy három éve nem keresett meg senkit, akinek a
könyve a kiadatlan könyvek polcáról jött volna. Amikor ajánlatot tett a
könyvem kiadására, rögtön igent mondtam. Végre találtam valakit,
akivel egy csapatot alkothatunk. Amikor letettük, akkorát sikítottam
örömömben, hogy Kaliforniáig is elhallatszott.
Akadt azonban egy kellemetlen helyzet, amelyet le kellett
rendeznem. Meg kellett írnom a két másik kiadónak, akik szintén el
akarták olvasni a kéziratot, és a harmadiknak is, akik nem is
válaszoltak, hogy a Hét levél Párizsból valószínűleg ki lesz adva.
Mind a hárman válaszoltak és szívből gratuláltak. És szerencsére az
a két szerkesztő, akiknek elküldtem a kéziratot, még neki se kezdett
az olvasásnak.
Éppen táncra perdültem a boldogságtól, amikor Max lejött az
emeletről.
– Eladtad a könyvedet?
Mosolyogva bólintottam, majd nagyot kortyoltam a boromból.
– El ne felejtsd, hogy lógsz nekem kétszáz euróval.
Elfintorodtam. Valóban elfelejtettem a szerződést, amelyet
aláíratott velem. Okos gyerek. A tanulság: soha ne írj alá semmit, ha
előtte bort ittál.
Néhány nappal később Anna átküldte a végleges szerződést.
A feltételes kiadás időpontja 2014 októbere volt. A másik
könyvemnek ugyanez volt a kiadási dátuma. Ugyanabban a
hónapban adják ki a romantikus memoáromat és a könyvemet egy
fiúról, aki félig ember, félig krokodil, és azt kutatja, vajon honnan is
származhat.

Egyik pillanatról a másikra hirtelen nyár lett, és a kertünk teljesen

virágba borult, a cseresznyefán pedig hamarosan csüngtek az érett
gyümölcsök. Elérkezett a clafoutis ideje.
A gyerekekkel együtt leszedtük az összes cseresznyét, hogy
Jean-Luc elkészíthesse híres sütijét. Jean-Luc ragaszkodott hozzá,
hogy nem szabad kimagvalni a cseresznyéket, mert akkor nem lesz
ugyanolyan az íze. Nem vitatkoztam egy franciával. Úgyhogy
köpködtük a magokat. Gusztán nézhettünk ki.
 Újabb kellemes meglepetést okozott az a felfedezés, amelyet a
hivatalban tettem. Amikor leadtam a papírjaimat, hogy újból
megkapjam a carte de séjour-omat, rájöttem, hogy már három éve
vagyunk házasok, szóval ezúttal tíz évre igényelhetek egy kártyát.
Ha elfogadják, akkor nem kell évente a hivatalba járnom, hogy
ugyanazokat a papírokat hónapokkal előre leadjam. Hazamentem,
és megint őrült táncba kezdtem. Meg akartam osztani valakivel a jó
híreket.
Jean-Luc éppen a kedvenc rózsabokromat vagdosta, azt, amelyik
lassan felfutott a házunkra. Az egyik ága már egészen ránőtt arra a
kis tetőre, amely a konyha előtti terasz felett volt.
– Állj! Olyan, mintha éppen a karomat akarnád levágni! –
kiáltottam rá.
– Jobban szeretnéd, ha leszakadna a tető és ráesne valakire? –
kérdezte Jean-Luc.
Ezen el kellett gondolkoznom. A rózsabokor a Franciaországba
való beilleszkedésemet szimbolizálta: ő is gyökeret vert erre a
helyre, ahová én is, ugyanúgy ellenállt az időjárás
viszontagságainak.
– Nos…
– Sam, elég a színészkedésből… – mondta Jean-Luc.
– Rendben van – válaszoltam összeszűkült szemmel. – De csak
azt az ágat vágd le, ami a tetőn van. Ha kivágod az egészet, sosem
leszek boldog. Talán én is levágok valami mást. Tartsd ezt észben!
– Egész megijedtem – felelte Jean-Luc.
– Helyes – fenyegettem, mire elnevette magát.
– Egyáltalán nem vicces – mondtam, miközben a kezemmel
elhúztam a kezemet a torkom előtt, mintha elvágnám. – Komolyan
beszélek.
Megszólalt bent a telefon, ami megmentette Jean-Lucöt a
rózsabokor miatt érzett haragomtól. Bementem a házba, hogy
felvegyem a telefont, közben kicsit félve hallottam, hogy Jean-Luc
fűrészelni kezdett. Láttam, hogy Tracey hív.
– Nagy újság van – mondta.
– Alig várom, hogy halljam.
Az Államokba és még legalább hatvan országba ingyen
telefonálhattunk, és csak hét euróval kellett többet fizetnünk a
telefonszámláért. Tracey a mobiljáról hívott.
– Inkább visszahívlak – mondtam és letettem.
– Terhes vagyok – mondta, miután újrahívtam.
Nagy levegőt vettem.
Tracey egy lombikbébiprogram után most egy tizenkét hetes,
egészséges kislányt hordott a szíve alatt. Természetesen a legjobb
barátnőjét kérte meg, hogy legyen a keresztanya. És én persze igent
mondtam. Bár tökéletesen osztoztam Tracey örömében, azért egy
kis irigység is elfogott, és azon vettem észre magam, hogy megint
felteszem magamnak a kérdést, hogy akarok-e újra próbálkozni.
A kanapén ülve ugyanazt a választ adtam magamnak, ami
egyegyértelmű nem volt. Boldog voltam a jelenlegi életemben, és
megbékéltem az összes Jean-Luckel közösen hozott döntésemmel,
ebbe persze nem tartozott bele a rózsabokor lemészárolása. Én is
anya voltam, csak nem éppen úgy, ahogy szerettem volna.
Néha egy kicsit más szempontból kell megközelíteni az életet.
Vegyük például a sushit. Voltak ugyan sushiéttermek Toulouse-
ban, de én mégse találtam azt a fajta sushit, amelyre annyira
vágytam: a sárkány tekercset vagy rákos sushit mangóval és
avokádóval. Úgyhogy el is mentem az ázsiai boltba, amelynek furcsa
mód az volt a neve, hogy Paris Store (Párizsi bolt), és megvettem
minden hozzávalót, ami a sushi készítéshez kellett: a sushirizst, a
sushitekerőt, és megtanultam, hogy hogyan kell sushit csinálni
otthon. Oksana és Trupty is átjöttek, és csaptunk egy sushikészítő
bulit, Truptynak készítettünk vegetáriánus verziót, sült zöldségekkel.
Tekerés közben rájöttem, hogy csinálok franciás sushit is.
Megsütöttem egy magret de canardt vagyis kacsamellfilét, aztán
kifőztem még egy adag sushirizst, és végül egy kis
cseresznyekompótot is készítettem mellé. Jean-Luc épp bejött a
konyhába.
– Mit főzöl? – kérdezte Jean-Luc. – Azt hittem, sushit fogunk enni.
– Hát, ez tulajdonképpen egy sushifajta – válaszoltam. – Az a
neve, hogy frushi.
– Frushi? Az meg micsoda? Ilyen nem is létezik.
– De létezik. Francia sushi. Tu vois? Ezeket az előre megfőzött
dolgokat beletekerem az algába, aztán meg felvágom.
– Szóval ezt most találtad ki? Mint a mostohaanyák napját?
 – A mostohaanyák napja egy száz százalékban létező ünnepnap –
mondtam egy szúrós tekintet kíséretében, de közben azért
mosolyogtam. – Ahogy ez a frushi is. Tessék, kóstold meg.
Volt még valami, amit hiányoltam volna a korábbi amerikai
életemből? Az igazat megvallva semmi sem hiányzott már igazán.
Mindenem megvolt, amire szükségem volt, volt egy szerető férjem
és két imádnivaló gyerekem. Az álmaink változnak, és nekünk csak
szépen együtt kell haladnunk velük. Mint a sushinak. Vagy frushinak.
Tök mindegy.

28

Sweet sixteen

Voltak ugyan hullámvölgyek, de a természet csak tette a dolgát, az

események egymás után történtek, az idő gyorsan repült, ha
boldogok voltunk. Azon a nyáron az egész családunk elutazott a
Földközi-tenger partjára. Ősszel megünnepeltük az első hálaadást
Franciaországban, télen szokás szerint Provence-ba mentünk, aztán
jött a szilveszter, síelni is voltunk néhányszor, és gyakran együtt
ebédeltünk vagy vacsoráztunk a barátainkkal. Ha az élet olyan
lenne, mint az Idétlen időkig című filmben, nem bánnám, ha minden
nap, minden alkalom és minden étkezés ugyanolyan lenne.
Májusban Jean-Luckel végre elmentünk Párizsba, bár a
történetnek volt kellemes és kellemetlen része. A jó hír az volt, hogy
az albérlőnk, aki az elmúlt egy évben semmit nem fizetett, végül
kiköltözött a lakásból. A rossz hír az volt, hogy nekünk kellett
kifestenünk a lakást, hogy el tudjuk adni. Reménykedtünk benne,
hogy gyorsan sikerül megszabadulnunk tőle, mert az elmúlt egy
évben Jean-Luc havonta kilencszáz eurót bukott a lakáson. Én
ugyan eladtam a Hét levél Párizsból kiadási jogait, és kaptam is egy
tetemes előleget, de az írói karrierem még csak most kezdődött el,
és legalább egy évnek kellett eltennie ahhoz, hogy a könyvem a
polcokra kerüljön. Lehet, hogy jelenleg anyagi nehézségekkel
küzdöttünk, de legalább szeretetből nem volt hiány. És az én
felfogásom az, hogy a pohár félig tele van, nem pedig félig üres.
Jean-Luc legnagyobb bánatára elrendeztem, hogy a párizsi
kiruccanásunk ne csak a lakásfelújítási munkálatokról szóljon.
Hétórás volt az út, teleraktuk az autót festékekkel, felfújható
matracokkal és tisztítószerekkel. Én még otthon lebeszéltem egy
vacsorát Patrickkal, Jean-Luc régi barátjával, aki szintén ott volt
abban a bizonyos kávézóban 1989 nyarán, amikor először
találkoztunk. Jóllehet Jean-Luc már rég nem tartotta a kapcsolatot
Patrickkal, én megkerestem őt Facebookon, és felvettem vele a
kapcsolatot.
Reggeltől estig dolgoztunk, aztán megfürödtünk, és elindultunk a
hetedik kerületbe, Patrick csodás lakásába, amely szinte egy
köpésnyire volt az Hôtel des Invalides-től. Patrick ajtót nyitott, majd
átölelt minket, Jean-Lucöt körbeforgatta, hogy jól megnézze
magának rég nem látott barátját. Leültünk a bőrkanapéra az apéro-
hoz, Patrick pedig bemutatott minket a feleségének, Alexandrának.
Közben kibontott egy üveg pezsgőt.
– A régi barátokra – emelte a magasba a poharát Patrick.
– Csin-csin – mondta Jean-Luc.
Patrick lazacot tett elénk, amelyet ő maga fogott és füstölt meg a
vidéki házukban. Aztán elmesélte, hogy milyen extravagáns
esküvőjük volt Alexandrával: vízisín házasodtak össze. Hamarosan
Jean-Luckel olyan jól elbeszélgettek, mintha nem is telt volna el húsz
év, felelevenítették az elmúlt évek fontosabb eseményeit, hogy ki
mikor házasodott meg és vált el, illetve hogy mikor születtek a
gyerekek (Patricknak és Alexandrának két gyereke volt), és hogy
milyen elképesztő, hogy én és Jean-Luc ennyi év után újra
összejöttünk.
– A barátnőd nem gondol már Patrickra? – kérdezte Alexandra
egy félénk mosollyal.
 – Ő is egy régi szerelmével van együtt – válaszoltam. – És nagyon
boldog.
– Nem aggódtam – mondta nevetve.
Az apéro után átmentünk egy helyi kávézóba, ahol
elfogyasztottunk egy könnyű vacsorát, miközben a jövő terveiről
beszélgettünk és nevettünk a múlt eseményein. Az este végén a
Szajna partján sétáltunk. Mindig is az volt az elképzelésem, hogy
Párizsban majd azokra a helyekre megyünk el, ahol Jean-Luckel
első találkozásunk alkalmával voltunk. Ehelyett új emlékekkel lettünk
gazdagabbak, és még egyre több új közös pillanat várt ránk.
Egy hónappal később elkísértem Elvire-t és két barátnőjét, Manont
és Emmát Kaliforniába, Elvire tizenhatodik születésnapja alkalmából.
Elvire barátnői két hetet maradtak a szüleimnél, Elvire és én viszont
csak egy hetet voltunk egyedül a szüleimmel, majd Jean-Luc és Max
utánunk jöttek, hogy még három hetet töltsünk együtt. Mielőtt
elutaztunk volna, Manon és Emma szülei telerakták a csomagomat
ajándékokkal, amelyeket a szüleimnek vettek: terítőket, francia
kozmetikumokat és csokikat küldtek nekik. És megbeszéltük az
anyagiakat is. Én álltam a lányok étkezéseit, de a többi extra
költséget már nem én fizettem. És elég sok extra költséggel kellett
számolni még a nyaralás alatt. A lányok anyukái megígértették
velem, hogy csak angolul fogok beszélni a lányokkal.
Anyu kivett két hét szabit, nyugdíjasoknak tartott egyébként jógát.
Elvire születésnapján Disneylandbe mentünk, aztán a szüleim
hajóján vittük ki őket a tengerre, útközben delfinek ugráltak a hajó
orra előtt. Teáztunk egyet a Beverly Wilshire-ben, miután megnéztük
a híres Rodeo Drive kirakatait. Aztán bicikliket béreltünk, köztük egy
tandemet, és lementünk a Santa Monica és a Venice Beach-re.
Végiggurultunk a Hollywood Boulevard-on, röhögtünk a kövér
Batmanen és az összes fura alakon, akivel összefutottunk, a lányok
pedig persze szinte minden szuvenírboltba bementek. Aztán
elmentünk a Universal Theme Parkba, ahol kikerültük a sorbaállást,
azzal, hogy beálltunk abba a sorba, ahol nem a csoportos jegyeket
árulták. Még Palm Desertbe is elmentünk, ahol találkoztam egy
barátnőmmel, akivel harminc éve ismerjük egymást.
Jean-Luc 2009 októberében találkozott Debrával, amikor
meglátogattuk őt a közel ezerötszáz négyzetméteres marokkói
villájában.
– Ez egy hotel? – kérdezte.
A lányoknak is leesett az álluk, amikor meglátták Debra otthonát.
Pedig nem is mondtam el nekik, hogy Debra Marokkóból bérelte fel
a munkásokat, hogy megépítsék neki a házat. Az összes fal
csempével volt borítva. A rézlámpák mind kézzel készültek.
A díszítőszegélyek egytől egyig mesteri részletességgel voltak
kidíszítve, minden fehér volt, akár egy esküvői torta. A ház hátsó
részében, a gourmet-konyha mellett volt különterem, ahol
gombnyomásra hatméteres mozivászon ereszkedett le a tátott szájú
közönség előtt. A kertben két medence volt, az egyiknek feszített
víztükre volt, a másik pedig kerek medence volt beépített
napozóágyakkal. Maga volt a paradicsom, vagyis a fényűző álmok
oázisa.
– Hol vagyunk tulajdonképpen? – kérdezte Elvire tátott szájjal.
– A paradicsomban – válaszoltam. – Velem, anyuval és a
barátnőmmel. És persze a barátnőiddel.
Amíg a lányok úsztak egyet a medencében, mintha a sivatag
hercegnői lennének, mi anyuval és Debrával kinyitottunk egy
pezsgőt.
– Sosem láttalak még ilyen boldognak – mondta Debra, miközben
átkarolt. – Megütötted a főnyereményt Jean-Luckel. Igazán remek
pasas. Nagyon megkedveltem. És ezeket a lányokat is. Igazán
örülök a boldogságodnak.
– Tudom, Debra. Sosem voltam még ilyen boldog.
– Akkor ünnepeljünk! – mondta anyu, és magasba emelte a
poharát.
– Nincsenek véletlenek – monta Debra. – Te pedig igazán
megérdemled a boldogságot, Sam. De mindannyian megérdemeljük.
Az oázisban tartott látogatás után beírattam a lányokat egy
szörftanfolyamra két napra. Nagyon jól néztek ki a fekete és
rózsaszín Roxy szörfruhájukban. Én a parton ültem, képeket
készítettem rólunk, és lelkesen tapsoltam, ha valamelyiküknek
sikerült elkapnia egy hullámot és meglovagolni azt. Elvire levegőért
kapkodva jött ki a partra.
– Pont mellettem elúszott egy fóka! – kiáltotta.
– Az király – válaszoltam. – Megijedtél?
 Megrázta a fejét.
– Mais, király? Az oktatónk, Joe elég nagy fazon – mondta Elvire.
– Szőke rasztája van, és nagyon viccesen beszél. Mi az a rad?
– A rad azt jelenti, amikor anyukád próbál szörfözni – válaszolta
Joe.
Elvire-nek meg se rebbent a szeme arra, hogy „az anyukád”.
Nekem egy pillanatra megállt a szívem.
Azzal Joe odaadta a szörfdeszkát, egy ruhával együtt.
– Most te jössz!
Én pedig iskolás módon, de megpróbáltam. Legalább háromszor
kellett próbálkoznom, de végül Joe segítségével sikerült elkapnom
egy hullámot.
– Nagyon rad! – kiabálták a lányok a partról.
Minden este a szüleimmel vacsoráztak, én főztem, általában
barbecue-ztunk. Több alkalommal kimentünk éjszaka úszni a
tengerbe. Anyu reggelire palacsintát csinált a lányoknak eperrel és
tejszínhabbal. Az egyedüli gond akkor volt, amikor átjött Rayna.
Rayna legalább tíz éven keresztül dolgozott anyunak, főleg
takarított, és szinte már családtagnak számított. Guatemalából
vándorolt be az Államokba, a szüleim támogatták az amerikai
állampolgárság megszerzésében. Akkor is mellettünk állt, amikor
elváltam, majd amikor felvettem a kapcsolatot Jean-Luckel. Egyszer,
amikor éppen kutyasétáltatásból tértem haza, Rayna ezzel fogadott:
– Csomagod jött. Virágot kaptál Franciaországból.
Miután Jean-Luckel összejöttünk, és még otthon laktam a
szüleimmel, Jean-Luc háromhavonta narancssárga és sötét
rózsaszín rózsákat küldött nekem, a kedvenceimet, egy francia
virágküldő szolgálattal, amely az Államokba is szállított virágokat.
– Tetszik nekem ez a pasi – mondta Rayna. – Nincs véletlenül egy
öccse?
Most éppen kávéztam, amikor Rayna bejött a konyhába. Megölelt,
majd hátralépett egyet, hogy megnézzen.
– Lefogytál – mondta. – Jobban tetszettél, amikor gordito voltál.
– Gordito?
– Husi! – válaszolta. – A nők sokkal jobban néznek ki, ha van hús
a csontjaikon. Ígérd meg, hogy nem fogysz tovább.
– Ígérem – mondtam. – De azért jó lenne még másfél kilót fogyni.
 – Ne – ellenkezett Rayna. – Legyél gordito.
Aztán a bevándorlók gyötrelmekkel és megpróbáltatásokkal teli
életéről beszélgettünk. Kérdezte, hogy ki takarít nálunk. Mondtam,
hogy én. És Jean-Luc. És ki főz? Azt is én. Elmeséltem neki a
tonhalas tésztás casserole esetét is. Megölelt, éreztem, hogy igazán
szívből teszi, aztán elővette a porszívót, és elindult az emeletre,
hogy kitakarítsa a lányok szobáját.
– Ne menj fel – mondtam, és elálltam az útját. – Ez már nem
neked való. Majd én megcsinálom később.
De Raynát nem lehetett megállítani. Teljesen ledöbbent, amikor
kinyitotta a szoba ajtaját. Aztán fenyegetőzni kezdett, hogy felhoz
egy szemeteszacskót, és kidobja az összes ruhát, amely a földön
hever.
– Ajajaj – mondta. – Soha, soha, soha, soha…
– Tinédzser lányok – magyaráztam.
Épp ekkor szólalt meg a telefon. Jean-Luc volt az.
– Épp most volt itt a rendőrség, és téged kerestek.
Majdnem szívinfarktust kaptam.
– Micsoda?
– Ne aggódj – nevetett Jean-Luc.– Csak a tízéves carte de séjour
miatt kerestek. Le akarták ellenőrizni, hogy tényleg itt laksz-e, hogy
nem egy mariage blanc-ról van szó. Elmondtam, hogy éppen
gardedám vagy Los Angelesben Elvire mellett. Azt mondták, hogy
hívd fel őket, ha visszajöttél.
– Miért?
– Hogy be tudj menni az interjúra.
Les fonctionaires, vagyis a hivatalnokok a préfecture-ben sosem
említették az interjút. Meglepetés! Már most izgultam. A rendőrségtől
nagyon féltem. Szerencsétlenségünkre pont akkor jött ki a
gendarme, vagyis a rendőr, amikor nem voltam otthon hetekig,
úgyhogy valószínűleg úgy gondolták, hogy csak papíron vagyunk
házasok. De hát most itt voltam, ez ellen nem lehetett mit tenni, csak
imádkozhattam, hogy minden rendben legyen.
A lányok utolsó napja pont július 4-én volt, aminek nagyon örültek,
hiszen aznap egész Amerikában szokás szerint mindenki grillezett,
bulizott, és mindenhol tűzijáték volt. Anyu egy barátja elhívott
magukhoz egy kis összejövetelre. Egy nő jött oda hozzám, épp
amikor a teraszról bementem a nappaliba. Szokás szerint azzal
indult a beszélgetés, hogy „de jó neked, hogy Franciaországban
élsz, imádom Párizst!”. Aztán meg hogy „Hol ismerted meg a
férjedet? Végül a „vannak gyerekeid?” kérdéssel zárult a párbeszéd.
Rámutattam Elvire-re.
– Két gyerekem van. Ez Elvire, a mostohalányom. Az öccse, Max,
és az apja pár hét múlva jönnek utánunk.
A nő tágra nyílt szemmel hallgatta a válaszomat, majd kínos
csend állt be. Végül elkezdett kérdezgetni, érződött rajta az előítélet.
Franciaországban már hozzászoktam a francia szokásokhoz,
különösen ahhoz, ahogy a franciák viselkedtek idegenekkel.
Az emberek rendszerint occuper ses oignons, vagyis a „törődj a
saját dolgoddal” elvet vallották. De ez a nő szemlátomást nem ezt a
nézetet követte. És hirtelen azon kaptam magam, hogy elmeséltem
neki a háromszori vetélésemet.
A nő rám tekintett, majd Elvire-re nézett.
– De hát sohasem késő – mondta. – Egy barátnőmnek
ötvenévesen lett kisbabája. Mennyi idős vagy most?
Aztán elkezdett arról áradozni, hogy nincs is ahhoz fogható érzés,
ha az embernek saját gyereke van. Már oda se figyeltem, amikor
elkezdett mesélni a lombikbébiprogram fejlődéséről.
Miután végre összezártam a tátva maradt számat, bárgyún
elmosolyodtam.
– Köszönöm – mondtam. – Észben fogom tartani.
Aztán szépen lassan eloldalaztam, és a margaritabárt vettem
egyenesen célba. Hagyjuk a fenébe a margaritát. Ide nekem egy
tequilát!
Elvire is odajött a bárhoz, és daiquirit kért magának és a
barátainak. Észrevette, hogy kicsit elkenődtem, és megkérdezte,
hogy mi a baj. Elmeséltem neki, hogy mit mondott a nő. Gúnyosan
elmosolyodott.
– Nem bánnád, ha azt mondanám, hogy a gyerekeim vagytok?
Mármint a saját gyerekeim? – kérdeztem.
– Rendben – mondta és átölelt. – Végül is a gyerekeid vagyunk.
Mármint majdnem.
Én is átöleltem. Szorosan.
 Egy órával később sikerült elmenekülnünk a buliból. Hazamentünk
grillezni, majd Malibu kikötőjébe mentünk megnézni a tűzijátékot.
Este pedig még egyet mártóztunk a kerti medencében. Manon és
Emma helyét felváltotta Tracey és a kislánya, Vivienne. Végre
találkozhattam a meseszép keresztlányommal. Boldog voltam, és
egyáltalán nem voltam már féltékeny, mert én is majdnem anyuka
voltam. És majdnem francia is.

Amikor hazaértünk Franciaországba, találkoztam a gendarme-mal,

ami teljesen szürreális élmény volt.
A rendőr, aki interjúztatott, egy napbarnította, izmos férfi volt, csak
úgy feszültek az izmai a szűk egyenruhában. A fogai fehéren
csillogtak. A haja tökéletesen jól fésült volt. Egy igazi szépfiú volt.
Tényleg ettől a huszonnégy éves Chippendale-fiútól függött a francia
tartózkodásom, aki kormányhivatalnoknak adta ki magát? Szinte
vártam, hogy elővesz egy magnót, és elkezd szexin táncolni,
miközben én lelkesen tapsolok. Csakhogy nem lánybúcsún voltam,
hanem egy véresen komoly, hivatalos interjún. A szépfiú feltett
nekem egy pár kérdést arról, hogy mióta vagyunk Jean-Luc-kel
házasok és hogyan ismerkedtünk meg, közben megrebegtette a
hosszú, fekete szempilláit. Aztán Jean-Luckel a búvárkodásról
beszélgettek legalább fél órán keresztül. Mielőtt elment volna,
tájékoztatott, hogy a zöldkártyám pár hónap múlva készen lesz. Ha
minden igaz, átmentem a bevándorlási teszten!
Szerettem néha elmenni a közeli parkba, és nézni a bicikliző és
rollerező gyerekeket, a vadkacsákat a kicsinyeikkel, vagy csak
gyönyörködtem a természetben, néha megpillantva egy-egy
tovasuhanó szitakötőt. Egyszer éppen a padon ültem, amikor egy
sapkás öregúr állt meg mellettem, aki épp a kutyáját sétáltatta.
– Leülhetek ide? – kérdezte.
– Igen, tessék – válaszoltam, és valahogy éreztem, hogy csak
beszélgetni akar valakivel.
 Először általános dolgokról beszélgettünk meg az időjárásról,
aztán egyszer csak hozzám fordult.
– Hová valósi? Belga?
– Nem – válaszoltam. Ez volt az első alkalom, hogy valakinek nem
tűnt fel, hogy angol nyelvterületről származom. – Az Államokból
jöttem, Los Angelesből és Chicagóból.
– És mit csinál itt Cugnaux-ban? – kérdezte döbbenten.
– Hozzámentem egy francia férfihoz – válaszoltam, miközben
megsimogattam a kutyája fejét.
– Nem unatkozik itt? Nincs itt semmi – sóhajtott. – Találja ki, én
honnan jöttem. Tudja, melyik sziget van Franciaország mellett?
– L’île de Porquerolles? – találgattam.
– Ugyan – mondta. – Korzikáról jöttem. Még mindig van ott
házam, a tenger mellett. Egy nap visszaköltözöm oda. Életem
legnagyobb hibája volt, hogy elvettem egy nőt, aki Cugnaux-ban
lakik. Semmit sem lehet itt csinálni – mondta megint. – Itt minden
lapos és unalmas.
– Én szeretek itt élni. Tényleg. Néhány óra alatt el lehet menni az
Atlanti-óceán partjára, bortermelő vidékekre, a Földközi-tengerhez
vagy a Pireneusokba. Régi kastélyok, csodálatos falvak és várromok
is vannak a közelben.
– Én akkor is visszaköltözöm Korzikára – vonta meg a vállát. –
Egyébként nagyon jól beszél franciául.
– Merci – mondtam. – Merci beaucoup.
Amikor hazaértem, Jean-Luc éppen a hűtőben kutakodott.
Észrevétlenül besettenkedtem, hátulról átöleltem, szorosan
magamhoz húztam.
– Mit keresel? – kérdeztem.
Hátrafordult, a kezében egy padlizsánt tartott, amelyet aznap
vettünk a piacon.
– Készíteni akartam egy tian provençal-t, jól menne a grillezett
bárányhúshoz.
– Segítsek?
– Emlékszel, hogy kell csinálni?
– Persze, emlékszem – válaszoltam. – Gyere, csináljuk meg
együtt.
 Jean-Luc magához húzott és forrón megcsókolt. Én kibújtam az
ölelésből, felhúztam a szemöldökömet, az emelet felé pillantva.
– A gyerekek fent vannak – mondtam. Jean-Luc pedig elnevette
magát válaszként. Oldalvást rápillantottam, majd elővettem két
vágódeszkát és két kést. Letettem őket a halom csillogó zöldség
mellé a konyhapultra.
Aztán elővettem a courgette-et, vagyis a cukkinit, de már a francia
nevén hívtam gondolatban is. Nagyon sok minden változott három
év alatt. Már álmodni is franciául álmodtam. Például tegnap éjszaka
is, olyan valóságosnak tűnt az egész, mintha tényleg ott lettem
volna.
Szótlanul álltunk egymás mellett, és felvágtuk az összes
zöldséget: a paradicsomot, a hagymát, a padlizsánt és cukkinit,
aztán szépen egymásra pakoltuk őket egy kerámia sütőtálban.
A végeredmény egy élénk színű zöldséges tál lett. Az egész konyhát
betöltötte a nyár édes és friss illata. Odaadtam Jean-Lucnek a fleur
de sel-t, a borsot, miközben apróra vágtam a fokhagymát. Egy kis
olívaolajat öntöttünk rá, megszórtuk herbs de Provence-szal, és már
készen voltunk a csillogó alkotással, mehetett is a sütőbe.
– Jól tudunk együtt dolgozni – mondtam.
– Ez csak egy zöldséges egytálétel – mondta Jean-Luc, miközben
betette a tálat a sütőbe, és beállította az időzítőt negyven percre.
Cuppantott egyet a szájával, majd megvonta a vállát. – Egyszerű
megcsinálni.
– Nem annyira egyszerű – mondtam, miközben elővettem egy
tálat, rátettem a báránycombot, megszórtam egy kis herbs de
Provence-szal, és egy kis olívaolajat is tettem rá automatikusan. –
Szerintem inkább tökéletes.
– A megfelelő eszközökkel bármit meg lehet csinálni – Jean-Luc
elismerően nézett rám. – És mi több száz ételt csináltunk már meg
együtt, és egy teljesen új életet építettünk fel együtt.
Ránéztem a karperecemre, az ametisztszívecskére, amely a
csuklómon volt, azóta, amióta megkaptam a második házassági
évfordulónkra. Igen, itt voltam, egy új életet éltem, pontosan itt és
most, ahol lennem kellett.
– Je t’aime – mondtam.
– Je t’aime, aussi, mon cœur – válaszolta Jean-Luc.
 Receptek a szeretethez

JEAN-LUC TRADICIONÁLIS TIAN PROVENÇALJA

4 adag főételként vagy 6 adag köretként

Előkészület: 15 perc
Sütés: 35 perc
Sültek (disznó, csirke vagy bárány) mellé köretnek vagy önálló
vegetáriánus ételként
Hozzávalók:
• 1 evőkanál vaj
• 2 fej vöröshagyma, meghámozva, vékony karikákra vágva
• 2 gerezd fokhagyma, apróra vágva
• 2 cukkini vékony karikákra vágva
• 6 paradicsom, vékony karikákra vágva
• 1 nagy padlizsán, nem kell meghámozni, csak felkarikázni
• extraszűz olívaolaj
• herbs de Provence
• egy-két csipetnyi fleur de sel vagy más durva szemű só
• frissen őrölt bors

Elkészítés:
Melegítsük elő a sütőt 200 fokra. Aztán melegítsünk fel egy
serpenyőben annyi olívaolajat, amennyi a serpenyő alját beborítja.
Tegyük bele a hagymát, fokhagymát, és süssük üvegesre. Tegyük át
a hagymákat egy nagyobb tepsibe. Öntsünk rá még egy kis
olívaolajat. A hagymára kezdjük el rátenni a zöldségeket: a
paradicsomot, a cukkinit és a padlizsánt, nem kell őket pontosan
sorba rakni, csak egymás hegyére-hátára. Újból locsoljunk rá egy kis
olívaolajat, szórjuk meg provence-i fűszerkeverékkel, tegyünk rá egy
kis fleur de sel-t, és ízlés szerint borsozzuk. Süssük 35 percig. Rizst
vagy quinoát adhatunk hozzá köretnek.

KATHY TIAN PROVENÇALJA KECSKESAJTTAL,

BALZSAMECETESEN

Vegetáriánus étel sajtkedvelő vegáknak és bárkinek, aki szereti a

sajtot és a paradicsomot.
Ugyanazok a hozzávalók kellenek hozzá, mint Jean-Luc tianjához.
Extra hozzávalók:
• 1 rúd puha kecskesajt*
• 1,5 dl balzsamecet
* Ezt a receptet már feta sajttal is készítettem, és úgy is nagyon
finom lett.

Elkészítés:
Ahogy Jean-Luc tianjánál, itt is rétegezzük le a zöldségeket egy
tepsibe. Amikor ezzel készen vagyunk, tegyük rá a felkarikázott
kecskesajtot, és nyomkodjuk a sajtdarabkákat a zöldségek közé.
Süssük 30 percig.

A BALZSAMECETES ÖNTET:

10 perccel tálalás előtt öntsük bele a balzsamecetet egy lábosba,

és tegyük fel nagy lángon melegedni. Körülbelül öt perc múlva a
balzsamecet elkezd besűrűsödni. Óvatosan öntsük a zöldségekre,
és süssük együtt 5-10 percig. Tálalhatjuk forrón, de akár szoba-
hőmérsékleten is rizzsel vagy quinoával.
JEAN-LUC EGYSZERŰ POT-AU-FEU-JE

Elkészítés: 30 perc
Főzés: 3 óra vaslábosban, másfél óra kuktában
Hozzávalók 6 főre:
• 10 dkg lardon vagy pancetta vagy más húsos szalonna
kockákra vágva
• 1,5 kg sovány marhaszegy vagy fartő
• 2 marhacsont
• 2 gerezd fokhagyma, apró darabokra vágva
• 4 sárgarépa, meghámozva, karikákra vágva
• 3 kisebb zellergumó, nagyobb darabokra vágva
• 2 hagyma, meghámozva, négybe vágva
• 6 közepes nagyságú krumpli, félbevágva
• ½ fej káposzta, felvágva (torzsáját vágjuk ki)
• 3-4 szál póréhagyma, karikákra vágva
• 2 karórépa, meghámozva, karikákra vágva
• 1 ½ evőkanál fekete bors
• fél liter marhahúsleves
• 3 szegfűszeg
• 1 bouquet garni
• 1 csokor petrezselyem, apróra vágva
• 1 csokor friss snidling, apróra vágva
• pár szál friss tárkony, apróra vágva
• extraszűz olívaolaj
• fleur de sel
• frissen őrölt bors
• só
• magvas vagy dijoni mustár a tálaláshoz

Elkészítés:
Tegyünk a vaslábosba egy kanál olajat, és melegítsük fel. Pirítsuk
meg a lardont és a fokhagymát, majd vegyük ki őket egy lyukas
fakanállal. Sózzuk és borsozzuk meg a marhahúst. Süssük ki a hús
mindkét oldalát, amíg egy kis színt nem kap. Tegyük bele a marhát,
a csontot, a húslevest és az összes fűszert egy lábosba, majd
tegyünk bele sót és borsot is. Öntsük fel még vízzel, hogy ellepje a
húst és a csontot. Adjuk hozzá az összes zöldség felét: a répákat, a
póréhagymát, a szárzellert, a hagymát, petrezselymet és a tárkonyt.
Forraljuk fel, majd vegyük le takarékra a lángot. Fedjük le és
legalább két órán keresztül főzzük, aztán adjuk hozzá a maradék
zöldséget. Hagyjuk még felforrni, majd lefedve főzzük még egy órán
keresztül. Tálalás előtt vegyük ki belőle a bouquet garni-t.
Ha kuktában főzzük, a fentiek szerint járjunk el, de tegyük bele az
összes zöldséget az elején. Másfél óráig főzzük.
Szedjük ki a levet tányérokba, tegyünk mellé magvas vagy dijoni
mustárt. Készíthetünk mellé zöld salátát citromos vinaigrette-tel.
Ajánlott bor: testes bordeaux-i (de ne valami olcsó fajta ám!)

CLAFOUTIS AUX CERISES À LA JEAN-LUC (CSERESZNYÉS

CLAFOUTIS)

Előkészület: 15 perc
Pihentetési idő: 20 perc
Sütés: 30-35 perc
Hozzávalók:
• 1-2 evőkanál vaj a tál kivajazásához
• 0,5 kg cseresznye*
• 3,5 dl tej
• 15 dkg cukor
• 15 dkg liszt
• 4 tojás
• 1 evőkanál sütőpor
• 2 csipetnyi só
• 1-2 csipetnyi fahéj
• 1 evőkanál vaníliaaroma vagy egy rúd vanília kikapart
belseje vagy 1 csomag vaníliás cukor
 • 2 cl rum, Armagnac vagy cognac (elhagyható)
• porcukor a tetejére
* Kimagozzuk vagy ne magozzuk ki a cseresznyéket? Ez jó
kérdés. Jean-Luc, Isabelle és a legtöbb francia azt vallja, hogy a
clafoutis csak akkor clafoutis, ha a magok benne maradnak a
cseresznyében, mert ettől lesz különösen finom telt, diós íze.

Elkészítés:
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Vajazzunk ki egy kerámia
sütő-/pitetálat. Tegyük bele a cseresznyéket. A lisztet, tejet, sütőport,
cukrot, vaníliás cukrot, fahéjat, sót és rumot tegyük egy keverőtálba,
és botmixerrel keverjük össze. Tegyük félre húsz percre, majd
öntsük a cseresznyékre az egész masszát. Süssük 30-35 percig. Ha
kész, vegyük ki a sütőből, és szórjuk meg a tetejét porcukorral.
Tálaljuk melegen vagy szobahőmérsékleten egy adag tejszínhabbal
és egy kis vaníliafagyival.

JEAN-LUC EPERLEVESE

Előkészítés: 10 perc
Hozzávalók 4 főre:
• 70 dkg eper megmosva és lecsumázva
• 2,5 dl crème fraîche vagy tejföl
• 2 evőkanál vaníliaaroma vagy egy rúd vanília kikapart
belseje vagy 1 csomag vaníliás cukor
• 10 dkg cukor
• 2 cl rum

Elkészítés:
Tegyük bele a hozzávalókat egy konyhai robotgépbe, és
pürésítsük krémre. Hűtsük be minimum fél órára.
MORZSASÜTI MINDENKINEK

Elkészítés: 15 perc
Sütés: 35-40 perc
Bármikor készíthetjük, nyáron, tavasszal, télen, ősszel, attól
függően, hogy éppen milyen gyümölcsnek van szezonja. Közben
kötelezően énekelni kell a „I’ll Crumble For Ya” számot, ami a
nyolcvanas években volt sláger…
Hozzávalók:
• 15 dkg barna cukor, de lehet sima kristálycukor is
• 15 dkg liszt
• 5 dkg vaj
• 70 dkg alma, meghámozva és kis kockákra vágva*
• 2 evőkanál frissen facsart citromlé
• 10 dkg cukor
• csipetnyi fahéj, őrölt gyömbér és szerecsendió
• egy evőkanál rum vagy vaníliaaroma a gyümölcsre
(elhagyható)
* Változatok
1. Almás-körtés: 35 dkg alma, 35 dkg körte
2. Almás-vegyes gyümölcsös: 35 dkg alma, 35 dkg vegyes
gyümölcs, lehet szeder, málna, rebarbara, eper, barack, kivi, szilva
3. Vegyes gyümölcsös: a fenti gyümölcsökből tegyünk a sütibe 70
dkg-ot
Elkészítés:
Melegítsük elő a sütőt 200 fokra. Szitáljuk bele a lisztet egy tálba,
és adjuk hozzá a cukrot és a sót. Adjuk hozzá a vajat, és morzsoljuk
szét a kezünkkel, amíg nagyobb morzsákká áll össze. Keverjük jól
össze, ez adja a morzsaalapot. Egy közepes méretű sütőtálba
tegyük bele a gyümölcsöt a cukorral, locsoljuk meg a citromlével, a
fűszerekkel, a rummal vagy a vaníliás cukorral. Szórjuk rá a morzsát
a tetejére. Süssük 30-35 percig, amíg a teteje kissé meg nem barnul.
Egy kis tejszínhabbal, crème fraîche-sel vagy vaníliafagyival tálaljuk.
FRUSHIKÉSZÍTÉS

(A frushi igenis létezik, csakúgy, mint a mostohaanyák napja!)

Az alábbi hozzávalókból négy tekercs lesz.
Hozzávalók a sushirizshez:
• 35 dkg sushirizs
• 1,5 dl rizs ecet
• 1 teáskanál cukor
• 0,5 dl mirin

Elkészítés:
Egy szűrőben mossuk át jól a rizst. Egy kis lábosban melegítsük
fel az ecetet, a cukrot és a mirint, kavargassuk addig, amíg a cukor
el nem olvad. Hűtsük le. Főzzük meg a rizst egy rizsfőzőben,
egyenlő arányban adjunk hozzá vizet. A kész rizst tegyük át egy
keverőtálba. Öntsük az ecetes lét a rizsre, és keverjük össze.
Terítsük le egy meleg vizes konyharuhával, és tegyük félre.
A FRUSHI TEKERCS HOZZÁVALÓI:

• 4 lap nori (préselt algalap), ¾-re vágva (az ¼-ét így

kidobjuk)
• 0,5 kg magret de canard (kacsamell) félcentis csíkokra
vágva
• frissen őrölt bors
• cseresznyekompót (receptet lásd alább)
• gyömbérbefőtt
• szójaszósz

Elkészítés:
Egy vágódeszkán borsozzuk meg a kacsamellet, és vágjuk
félcentis csíkokra. A bambusz sushitekerőnket fóliázzuk be
egyenletesen. Vágjuk le a norilapok negyedét egy éles ollóval.
A nagyobbik részt fogjuk meg, és melegítsük fel egy kicsit
szendvicssütőben, vagy tegyük bele egy serpenyőbe. Ha a nori
világoszöld színűre változik, akkor túlpirítottuk. Tegyük félre mind a
négy algalapot.
Vegyünk elő egy serpenyőt, és pirítsuk meg a kacsamellcsíkokat.
A zsírját egyelőre hagyjuk rajta. Két percig süssük mindkét oldalát.
Amikor készen van, vegyük ki és tegyük vissza a vágódeszkára.
Pihentessük egy kicsit. Helyezzük a norilapot a sushitekerőre, a
fényes oldala legyen alul. Tegyük rá a rizst.
Távolítsuk el a kacsamellről a zsírját, és vágjuk fel ujjnyi vastag
csíkokra. Tegyük rá a kacsamellet a nori hozzánk közelebb eső
részére. Locsoljuk meg a kacsamellet egy-két evőkanál
cseresznyekompóttal. Óvatosan tekerjük fel. Ahhoz, hogy felvágjuk a
frushinkat, először szabadítsuk meg a sushitekerőtől. Középen
vágjuk el, majd haladjunk mindkét irányban kifelé. Összesen hat
darabot kapunk. Mindegyik tekercsre tegyünk egy kis gyömbért és
egy kanállal a cseresznyekompótból. Szójaszósszal tálaljuk.
A frushikészítésnél szabadon engedhetjük a fantáziánkat. Csirkés-
mangós, mentás-bárányos, sertéshús karamellizált ananásszal.
Igen, jöhet! Nagyon jó szórakozás! Én is nagyon élveztem ennek az
ételnek az elkészítését.
CSERESZNYEKOMPÓT:

Körülbelül 20 dkg cseresznyét magozzunk ki, majd tegyük bele

egy lábosba. Adjuk hozzá két narancs és egy fél citrom kifacsart
levét, és egy kis pohárnyi brandyt vagy cognacot, valamint egy
evőkanál cukrot, és forraljuk az egészet össze. Vegyük takarékra, és
szedjük ki a cseresznyéket egy lyukas kanállal. Tegyük őket félre.
A cseresznyés-narancsos-citromos levet forraljuk további 10-15
percig. Öntsük rá a lét a cseresznyékre, és hűtsük ki.

Epilógus

Ha valakinek azt mondom, hogy Franciaországban élek, tíz

emberből kilenc azt fogja mondani:
– Ó, de jó! Milyen szerencsés vagy! Imádom Párizst!
Amire én azt válaszolom:
 – Tényleg nagyon szerencsés vagyok. De nem Párizsban lakom.
– Hát akkor hol laksz? – kérdezik zavartan. – Provence-ban?
– Nos, autóval hétórányira vagyunk Párizstól – magyarázom. –
Egy kis városban lakom, tizenhárom kilométerre Toulouse-tól,
Cugnaux-ban. Délnyugat-Franciaországban.
Ilyenkor általában felhúzzák a szemöldöküket. Aztán újból
megkérdezik, hogy szeretek-e Franciaországban élni.
Ma már az lenne a válaszom, hogy teljes szívemből szeretek itt
élni. Igen, tényleg szeretek.
Teljesen megváltoztak az életről, a szeretetről és a családról
vallott nézeteim. Az álmaim is megváltoztak. És ez a változás
nagyon jót tett. Hatévnyi házasság alatt Jean-Luckel mindössze pár
alkalommal vesztünk össze, ez is leggyakrabban valamilyen
lakásfelújítás kapcsán történt meg. Talán amiatt jövünk ki olyan jól,
mert mindent megbeszélünk. Vagy mert tényleg bonobó csimpánzok
vagyunk. Bármi is az oka, a lényeg, hogy nagyon jól megvagyunk.
Vannak persze hullámvölgyek. Az élet már csak ilyen. Az igazi élet
ugyanis mindig ilyen. A családunk egy igazi család, nagyon erős
nálunk az összetartás.
Ha rám hallgatnak, kedves olvasóim, hagyják, hogy a szívük
együtt repdessen a kolibrikkel és a szitakötőkkel. Vegyük észre az
élet apró szépségeit. Mert nincs olyan, hogy minden tökéletes,
nekünk kell megtalálni a szépséget minden percben. Élvezzünk ki
minden percet, ne féljünk, és ne bánjunk meg semmit! Csak hagyjuk
magunkat sodorni az árral!
Je vois ma vie en rose.
Toujours, la famille! Et, encore, l’amour.

Köszönetnyilvánítás
Mindent köszönök a Seabiscuit csapatnak!
Legelőször is szeretném megköszönni Anna Michelsnek, a
csodálatos szerkesztőmnek a munkáját. Köszönöm, hogy az első
pillanattól fogva hittél bennem és nem hagytad, hogy a könyvem a
kiadatlan könyvek polcán végezze. Köszönöm, hogy hittél a
könyvemben. Szeretnék köszönetet mondani a Sourcebooksnak,
különösen Dominique Raccah-nak, a kiadómnak és Sara Hartman-
Seeskinnek. Köszönöm az új ügynököm, Jennifer Barclay
támogatását és bölcs tanácsait. Merci mille fois!
Emelem pezsgőspoharamat a szüleimre, Anne és Tony Platt-ra,
és a két legjobb barátomra, Tracey Biesterfeldtre és a húgomra,
Jessicára! Éljen a családom!
Külön köszönet illeti az első olvasóimat, Susan Blumberg Kasont
és Pam Ferderbart. Köszönöm a sok biztatást. Külön köszönet a
Párizsi Írók Csoportjának, leginkább chef Didier Quémenernek
(a.k.a. DQ Flaambé) a pâte brisée receptjéért. És nem
feledkezhetem meg chef Mary O’Learyről sem. Köszönöm, hogy
átnézted a receptjeimet.
Hatalmas és szívből jövő köszönet illeti a Toulouse „les chicks”-et:
Monique Nayard, Oksana Ritchie és Trupty Vora. Nem bírtam volna
Franciaországban maradni, ha ti nem vagytok. Szeretlek titeket,
csajok!
Köszönettel tartozom Jean-Luc családjának, elsősorban a
szüleinek, Marcelle-nek és Andrénak, a húgainak, Isabelle-nek és
Murielnek, a férjeiknek, Alainnek és Richard-nak és a gyerekeiknek.
Köszönet illeti a francia fogadott szüleimet is, Christiant és
Ghislaine-t, és Jean-Luc összes barátját. Köszönöm, hogy
befogadtatok a családba.
Jean-Lucnek pedig hála azért, hogy megváltoztatta az álmaimat,
és az egész életemet betöltötte szerelemmel. Je t’aime. Mint már
észrevetted, ezt a könyvet Elvire-nek és Maxnak ajánlom. Az, hogy
az életem részévé váltatok, a legjobb dolog, ami történhetett velem
ebben az életben.
Nagyon sok barátom lett ez idő alatt, és nem tudom szavakkal
kifejezni, milyen fontosak nekem ezek a barátságok.
 Végül köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a családi
kalandjaimat. Most tedd félre ezt a könyvet, kedves Olvasóm, menj
és élvezd az élet apró örömeit! A szitakötőket, a kolibriket, a
rózsákat. Aztán nyiss ki egy üveg pezsgőt, és ünnepeld meg a világ
szépségeit. Majd virtuálisan koccintok én is veled! Merci mille fois!

Kiadta a Tericum Kiadó Kft.

Felelős kiadó a Tericum Kiadó Kft. igazgatója

Layout és borító: Pavlov Anna

Elektronikus verzió: Bencze József
Korrektor: Nácsai Katalin

ISBN 978 963 438 020 7

www.tericum.hu