8.

tétel
Arany János lírai korszakainak témaválasztása

Arany János (1817-1882). Két lírai korszak: 1. Nagykőrösi évek: 1851-1860; 2.

Őszikék korszaka: 1877 után.
Nagykőrösi évek: az 1850- es években, tehát a Szabadságharc bukása után az
országra az elkeseredés volt jellemző. Tíz évig tartott a Bach- rendszer, mikor osztrák
nyomás nehezedett a nemzetre (titkosrendőrség, spionok). Arany mégis vállalkozott rá, hogy
a haladásról és a nemzet gondjairól beszéljen. A témakörhöz tartozó versek: Letészem a
lantot; Kertben.
Letészem a lantot: a költemény alapélménye: a kiábrándulás, a múlt
visszahozhatatlanságának a felismerése, a világosi tragédia után kialakult nemzeti és
személyes válság: a katasztrófaélmény. Két korszakot állít egymással szembe: az
értelmetlen, céltalan jelent s az éltető múltat. A jelen csüggedéséből visszatekintve az
egyébként is érdek gazdag múlt még vonzóbbnak tűnik, s ez csak fokozza a tragikus
veszteségérzetet. A kétségbeesés hangja- a jelen és a kilátástalan jövő miatt- a múlt ódai
magasztalásába csap át, de ez- a refrénben- mindannyiszor visszahull a vers fájdalmas
alaphangjába. A csüggedés és a lelkesedés ellentétes érzelmei között hullámzik a költemény, s
ennek az érzelmi kettőségnek megfelelően a hangnem is összetett: elégiai és ódai. Arany
„elégico- ódát” írt- ahogy ő nevezte. A versben megvalósult, feszültséget teremtő
ellentmondás a költő belső küzdelmét tükrözi.
A költeményre a szigorúan zárt kompozíció a jellemző. A hét vsz. közül három- az
első és az utolsó kettő- a jelen hangulatát és elhatározását sűríti magába, a közbezárt négy
szakasz (2-5.) pedig a múltra vonatkozik. A vers folyamán a múlt állandóan szembesül a
jelennel.
Az első és az utolsó vsz. – a két keretvsz.- a jelenbeli állapotot összegzi (mindkettő
azonos mondattal kezdődik). Indító strófa: a költő megállapítása, hogy felhagy a költészettel;
indok: megváltozott, a lelke ifjúsága eltűnt. A refrén kérdést tartalmazó felkiáltás formájában
szomorúan összegzi újra az előző sorok megállapításait (nem az, aki volt; jobb része halott; az
élet csak látszatlétezés stb.):lelke elveszett ifjúságát siratja el benne.
A második vsz.-ban az elégikus, csüggedt fájdalom a múlt lelkes, ódai
magasztalásába vált át: egy romantikus eszményített táj képsorával hangsúlyozza, hogy
akkor minden („ég” és „föld”) más volt: gazdagabb, szebb, vonzóbb, értékesebb és
értelmesebb. A hang, az illat és a szín együttes hatása is ezt a teljességélményt kelti fel. A
középső, epikusabb jellegű strófák (3-5.) a jelen társtalan magányával szemben a Petőfivel
való barátság ihletet adó erejét idézik, továbbá azt a biztos hitet, hogy kettejük költészete a
nemzet ügyét szolgálta, s azt az álmot, hogy a költői hírnév s a nemzet boldog jövője
egymással összekapcsolódva valósággá válik. A „Mind hiába” keserűen legyintő gesztusa
ennek az álomnak a szétfoszlását fejezi ki. A múltat értékelő strófák elragadtatott hangjával
szemben a refrén végig a sivár valóra emlékeztet, könyörtelenül kijózanít, s így e négy
szakaszban is érzelmi- hangulati feszültséget kelt.
A hatodik vsz. a jelenbeli élmény tárgyiasított, képi összegzése. A temetői látomás
szóképei a kiábrándító és céltalan jelent ábrázolják. Az utolsó strófa visszautal a legelsőre, de
a halál utáni kép kibontásával folytatása is az előzőnek. A korábbi szakasz kérdéseire is
megszületik a válasz: az „árva ének” olyan fonnyadó virág, mely csak egy percig éli túl a fa
halálát, tehát maga is haldoklik. A múlt halott, a költészet is hiábavaló, céltalan: „Kit
érdekelne már a dal” – A kivágott fa képében ott komorlik a nemzethalál valósága is.- A
refrén kemény kijelentése is a lelki és a fizikai megsemmisülés közötti állapot
értelmetlenségének felismerését fogalmazza meg.
 Kertben: a személyes válság verse (bizonytalanság, fölöslegesség érzése). Műfaja:
elégia. Konkrét alaphelyzet: 1.vsz.: kertből néz át a beszélő a szomszédba; a kertész kénytelen
tudomásul venni a halált: „ifjú nő, szemfödél alatt”.2-4.vsz: életképszerű leírás (halott nő,
bánatos férj, árva kisded), a motívumokhoz tűnődő részvét és elutasító irónia kapcsolódik: a
születés- szerelem- halál gondolattársításával. Leverő világkép tárul elénk ezekből a
strófákból: az emberi kapcsolatok megromlottak, érzéketlenné lett a világ, az ember
elmagányosodik. 5. vsz: az első sor megismétlése jelzi egy új szerkezeti egység kezdetét:a
látvány leírása elmélkedésbe vált át. Itt még létezik az az öncsaló illúzió, hogy a magányba
menekülés védettséget jelenthet. Az esetekből általánosítva keserű ítéletet mond a költő:
„Közönyös a világ”. (nyomaték 6-7. vsz első sora is ez) Megállapítás: az emberiség, a
történelem mindig újraszüli a bajokat, a gonoszságot, a közönyt.
Arany pesszimistán tekint a kialakult társadalmi állapotokra, hite megrendült az
emberi haladásban, korábbi illúzióit véglegesen elveszítette.
Nagykőrösi balladák: a romantikus ballada epikus műfaj. Cselekménye sűrített, a
történet elbeszélésmódja szaggatott, az események nagy része drámai párbeszédekből vagy
lírai monológokból áll, rendszerint tragikus témát dolgoz fel. Greguss Ágost szerint „’a
ballada tragédia dalban elbeszélve”. Csoportosítás: Lélektani ball.: Ágnes asszony;
Történelmi ball.: V. László. Egyszólamú ball.: az események időrendi egymásutániságban
egy cselekményszálon bontakoznak ki pl: A walesi bárdok. Szerkezeti szempontból vannak
bonyolultabb, ún: többszólamú vagy párhuzamos szerkesztésű balladái is. Ilyen pl: Szondi
két apródja.

2. Őszikék: Arany ezeket a verseket nem a nyilvánosság elé szánta. Ezek a

költemények mások, mint amilyeneket az irodalmi közvélemény várt tőle. Szerzőjük nem
kívánja vállalni bennük a „nemzeti költő” szerepét, csupán az „ihlet percét” megragadva
akarja formába önteni azt, amit egy-egy pillanatnyi benyomás kivált a lélekből. Műfajai:
balladák, életképek, ódák, dalok stb. a szerző bátrabban fordul belső világába. Ide tartozó
versek: pl: Epilogus, Mindvégig.
Mindvégig: (1877. júl. 24.) önmegszólító vers, ami felszólítás az alkotásra. A cím a
mindhalálig való munka, az írás kötelességét emeli ki. A versíráshoz való ragaszkodásnak
már nincs közösségi érdeke: célja csupán az egyén, a halál fenyegetésében élő ember vigasza.
(súlyos betegségei igazolják az elmúlás jelenlétét). 2-4. strófa: sorsfilozófia: a lét a maga
fájdalmaival együtt is szebb, értékesebb a nemlétnél. 5-6. strófa: változás: a kinti világ helyett
(nemzet, haza) a vers témája a költő belső, szubjektív világa lesz. Az utolsó, hetedik strófa az
író és a közönség viszonyának megbomlásáról panaszkodik.
Az Őszikék balladáiból is hiányzik mindenfajta allegorikus indíték, történelmi-
politikai áthallás. Szerzőjük főleg a népi és babonás hiedelmeket eleveníti fel, de folytatja a
bűn és bűnhődés kérdéskörét is. Pl: Tetemre hívás (1877. okt. 27.) Alapja egy középkori
Istenítélet: az a hit, hogy a halott sebe újra vérezni kezd gyilkosának jelenlétében. A halva
talált Bárczi Benő apja mindenkit megidéz fia holttestéhez, de a bűnös az, akire a legkevésbé
eshetett a gyanú: ifjú menyasszonya, Kund Abigél. A könnyelmű, kacér enyelgés tragédiához
vezetett, a büntetés itt is a megtébolyodás.