Professional Documents
Culture Documents
Ábécé Mesék
Ábécé Mesék
Ábécé Mesék
Az alma
Egyszer volt, hol nem volt, kerekerdő közepén állt egy hatalmas almafa. Gyönyörű,
mosolygós, piros alma hullott le a fa mellé, jobbra. Rögtön odaszaladt a süni meg állt a fa
mellett, és felkapta a gyönyörű almát a hátára. Már éppen eliszkolt volna mikor odaért a
mackó is, megállt a fa másik oldalán és így szólt:
- Hallod-e, te süni, ez az én almám! Én láttam meg először, és én futottam, ahogy a lábam
bírta, hogy elkapjam!
- Még mit nem! - pörölt a süni. - Hiába te láttad meg először az almát, én kaptam el,
úgyhogy az enyém!
Vitatkozás közben a süni észre sem vette, hogy legurult a hátáról az alma a földre. Ebben a
pillanatban nagy, fekete varjú szállt föléjük, felkapta az almát, és felrepült vele a fa
tetejére. Mikor ezt észrevette a sün és a mackó, megpróbáltak jó magasra felugrani, hogy
elkapják a tolvaj madarat, ám nem sikerült. Mackó kicsit magasabbra ugrott, mint süni, ám
még ez is kevés volt.
A varjú, látva a két másik próbálkozását, jóízűt kacagott, ám ekkor kiesett a csőre közül az
alma...
Hatalmas szélvihar kerekedett, felkapta az almát, és máig is viszi, ha, azóta meg nem
állt valahol.
I, Í
Az indián tolla
Indián népmese
Valamikor régen egy bátor legényke, a Varjú indiánok törzséből, elment sasra
vadászni. Jó messze ment a falu határától, hogy fejdíszéhez sastollat szerezzen.
Felkapaszkodott a domb tetejére, ahol a sasok tanyázni szoktak, előkészítette íját és lesben
állt.
Amikor lement a nap szárnycsattogásokat hallott a közelben. Olyan sűrű sötét
éjszaka volt, hogy nem látott semmit. A hangok és szárnycsapkodások irányába célzott.
Amint kifeszítette íját hirtelen nagy fényesség áradt feléje. Egy hatalmas aranymadár
jelent meg előtte. Azt kérdezte az aranymadár:
- Miért akartál elpusztítani? Én is csak egy olyan élőlény vagyok a madarak közül,
akárcsak te az emberek sorából. A szabadságra és az erőrőre vágyom.
- Nagyon sajnálom, de indián szokás szerint csak úgy lehetek én a legerősebb
harcos, ha egy sas tolla van a fejdíszemen. – válaszolta az indián.
- Ha megkegyelmezel én segítek neked. Nem kell ahhoz ártatlanokat elpusztítanod,
hogy megszerezd a harci tollakat. Minden nyár utolsó napján a Sasok Völgyében
összegyűlnek a legidősebb és legbölcsebb testvéreim tanácskozni. Legtöbben otthagyják
legékesebb tollaikat. Ha elmész oda onnan megszerezheted a fejdíszedhez a tollat.
Az indián megfogadta az aranymadár tanácsát. Megvárta a sasok tanácskozásának
napját és elment a Sasok Völgyébe. Az aranymadár igazat mondott. Az otthagyott
sastollak között ott ékeskedett egy aranytoll is.
Ettől fogva ez a toll ott díszelgett az indián fejdíszén. Büszkén hordta, de nemcsak
mert az erejét védte, hanem azért is mert megtanította arra, hogy ártaltanokat nem szabad
bántalmazni.
O,Ó
Volt egyszer egy erdő. Tele volt fákkal, a fák tele kakukkmadarakkal, az erdő szélén pedig
órásmester lakott, aki naphosszat ilyen-olyan órákkal pepecselt, de olyan elmerülten, hogy
se látott, se hallott… így élt, éldegélt, s mivel a saját munkáján kívül semmi sem érdekelte,
amilyen nagyszerűen ismerte az órák szokásait, annyira fogalma sem volt a kakukkok
szokásairól, sőt azt sem igen tudta, mi fán terem ez a madár. Éppen ezért, amikor egy szép
nap a nyitott ablakon át beröppent az órával telis-deteli szobába egy kakukk, az órásmester
illedelmesen meghajolt előtte, s így köszönt neki:
– Jó reggelt fecske!
– Én nem vagyok fecske, csak kukk-kukk… kakukkolta hangosan.
Kukucs? – csodálkozott az órásmester.
Dehogyis. Kakukk! – vágta ki végül a kakukk, és a nagy óra mutatóira pillantott.
– Pontosan négy óra van- mondta nyájasan az órásmester, mert azt hitte, azért jött be
hozzá a kakukk, hogy megtudja, hány óra van.
– Kakukk – kakukk! – kiabált a vendég.
– Nem kakukk-kakukk – javította ki az órásmester –, hanem kakukkkakukk-kakukk-
kakukk. Négy, érted?
Ám a kakukk azt felelte, hogy neki teljesen mindegy, négy óra van e vagy öt, s azzal
nézegetni kezdte a sarkokat… Aztán egyszerre csak rátelepedett az órásmester fejére,
beleült szép, fészekhez hasonlító gyapjúsapkájába, beletojt egy tojást, s azzal elrepült.
– Hej, te kakukkmadár! – kiabált utána az órásmester a fejéhez kapva.
– Elvesztettél egy tojást.
– Kakukk-kakukk, mesebeszéd! – kiabált vissza az erdő mélyéből a madár. – Nem
vesztettem el, hanem odacsempésztem, mert a kakukkok sose rakják tojásukat a saját
fészkükre, mindig odacsempészik valaki másnak.
És az órásmester ott maradt a tojással… Óvatosan kiemelte a sapkából, s szólt:
– Hát legalább már a fejemen nem ül ez a gond.
Még óvatosabban berakta egy falióra tokjába, majd rácsukta a kisajtót, hadd pihenjen szép
nyugodtan a tojás.
Csakhogy az órásmester nem ismerte a tojásszokásokat, így szörnyen elcsodálkozott,
amikor egy szép napon, egyszerre kinyílt az ajtó, s egy parányi kakukk ugrott ki belőle.
Kakukk- kakukk- kakukk… – kiabálta tizenkétszer egymás után. – Kikeltem a tojásból, itt
akarok lakni az órában, és annyit fogok kakukkolni mindig, ahányat kívánsz.
– Hát, ha már így van – mondta rá az órásmester –, akkor először is azt kell megjegyezned
egyszer s mindenkorra, hogy egy órakor nem szabad tizenkettőt kiabálnod, csak egyet,
mert tizenkettőt tizenkét órakor kell kakukkolnod. Egykor egyet, kettőkor kettőt, s hogy
háromkor hányat, azt már magatok is tudjátok. Te meg az óra.
Így magyarázta az órásmester, és így jelent meg a világon az első kakukkos óra…
M
Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett–dörmögött, mintha semmi
másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.
Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még
az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is
reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.
Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes
bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban.
Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.
– Hová? Hová? – mordult reá. S a lepke mondta.
– Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!
Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.
– Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled.
De a lepke szót se szólt, rippem–röppöm elrepült.
Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment, mendegélt, dimbes–
dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág.
„No – gondolta –, itt megállok, szedek egy csokor virágot!”
S neki is látott nyomba, nem gyorsan, csak medve módra.
Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt meredezni!
– Hát ez meg miféle? – szól megrökönyödve. – Tán kóró? Majd elbánok vele! Semmi
szükség az ilyen semmirekellőre, az ilyen csúfságra…
S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik
egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve…
– Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval
sétáljak most? Világcsúfja legyek? – támadt rá dühösen, s fújt bőszen a kecske.
A medve csak állt – hej, beborult a kedve.
– Én szerencsétlen, minek is születtem? – sóhajtott nagyot. – Mindig csak baj lesz abból,
ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer,
neked adom a bundám…
Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte – és máris kicsordult a könnye.
A kecske észrevette.
– Ne sírj, no! – mekegte, és leszegte fejét. Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét.
– Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz–rísz folyton, a másikat
én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot!
Megörült nagyon a mackó.
– Köszönöm, hogy nem haragszó…
S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe.
Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje
búbján.
S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a
napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja!
S
Weöres Sándor: A hétfejű sárkány
Iszapos tóból
száz karika száll,
a hétfejű sárkány
odalenn pipál,
folyton füstöl,
hét fekete szája,
fűzfagyökérből
hét öblös pipája,
békalencséből
vágott dohánya,
vízitök-levélből
hét hálósapkája.
Amikor haragos,
kavarog a katlan,
hét pipakupakja
nagyot csattan.
T
Tordon Ákos: Tarka mese
Tücsöki Tücsökné indul a vásárba, de nem jut messzire: beragad a sárba. Nagy volt a
zuhatag, ami alázúdult erdőre-mezőre, nem csoda, ha nagy sár maradott belőle. Az se
csoda hát, hogy Tücsöki Tücsökné ott ragadt a sárban, s a sárból kiabál:
Csak hát akkora volt a sártenger, hogy azon egyetlenegy traktor, kombájn, egyetlenegy
gépcsoda sem tudott átkelni. Tücsökné asszonyság sírdogálni kezdett.
-Lárifári, engem sem a nap, sem a szél nem száríthat fel! Nagy szamár vagy, te
szamártövis, ha még azt sem tudod, hogy magam vagyok a feneketlen sár! Igen, igen:
velem senki sem bír, de nem ám!
Tücsökné asszonynak pedig ezt cuppogta:
-Jaj, Tücsöki Tücsökné, nincs már vásár, tarka vásár! Tarka lepke, tarka mese, tarka
kendő, tarka tehén, tarka kutya, tarka macska, tarka ló többé már nem eladó! Manapság
csak tarka ruha, tarka kalap, tarka sál, tarka sapka és tarka autó kapható...
Szegény Tücsöki Tücsökné úgy megrémült a hallottaktól, hogy most már valóban
záporként hullt a könnye. Hullt, hullott a könnye, belehullt a sárba, s örömében a sár
dagadozni kezdett.
-Törött gally és száraz ág! Mindez csupa badarság! Már hogyne volna tarka mese?!-
rikkantotta a szamártövis, és egyszeriben minden reáhullott vízcsepp szivárványos tarkán
kezdett ragyogni rajta.-Hallgassa csak,Tücsöki Tücsökné!
És fújni kezdte:
-Tarka úton, tarka tájban tarka autó tarkán gurul esőben és napsugárban.Tarka tehén
nagyot ámul, a tarka ló ámul-bámul, mert mitől ilyen tarkabarka ez a furcsa tarka autó?
Biz egy tarka kutyától és egy tarka macskától, ám legfőképpen magától a tarka ruhás
Terkától. Tarka autós Tarka Terka vezeti a tarka autót, s amerre csak elrobognak, még
nagyobb lesz a tarkaság. Így utaznak tarkaságból tarkaságba, láttukra egy szürke szarka
azon nyomban átöltözik csuda tarka tollruhába. Hogy hová utaznak? Egyenest a
legtarkább társaságba. A legtarkább társaságban nincsen sár, csak napsugár van, nincsen
bú,csak vidámság: MI VAGYUNK A TÁRSASÁG!
Tücsöki Tücsökné már rég abbahagyta a zokogást, de a kacagást biz többé nem tudta
abbahagyni. S mert a Nap is kacagott, és vele a szél is, egyszeriben a táj is
megvidámodott: híre-hamva sem volt már a feneketlen sártengernek, víztócsának,
pocsolyának.
És e tarka mesén még most is kacag a legkisebb tücsökfi. Sőt, ezen kacagnak a többiek is,
a kisebbek és a nagyobbak, ha éppen nem ciripelnek, vagy nem hegedülnek.
Ismétlés 1.
Egyszer volt, hol nem volt, volt Vova asztalán egy ceruza. Vova gyakran rajzolt vele
képeket, és a Ceruza engedelmesen lerajzolt
mindent, amit Vova akart. Egyszer, amikor Vova aludt, egy egérke mászott az asztalra.
Meglátta a ceruzát, felkapta, és vonszolni
lezdte az egérlyuk felé.
- Engedj el, kérlek ! - könyörgött a Ceruza. - Mire kellek én neked, hiszen fából vagyok:
nem lehet engem megenni !
- Rágcsálni akarlak - mondta a Kisegér. - Bizseregnek a fogaim, s emiatt folyton
rágcsálnom kell valamit.
Így ni ! - és a Kisegér úgy megharapta a Ceruzát, hogy az feljajdult belé.
- Jaj ! - kiáltotta a Ceruza. - Akkor legalább hadd rajzoljak valamit utoljára, aztán tégy
amit akarsz.
- No jó - egyezett bele az Egérke -, rajzolj hát ! Utána úgyis apró darabokra ráglak !
Nagyot sóhajtott a Ceruza, és rajzolt egy kört.
- Ez sajt ? - kérdezte az Egérke.
- Lehez sajt is - mondta a Ceruza, és még három kis karikát rajzolt.
- Hát persze, hogy sajt ! Ezek itt benne a lyukak - találgatta az Egérke.
- Lehetnek lyukak is - egyezett bele a Ceruza, és még egy nagy kört rajzolt.
- Ez alma ! - kiáltott fel az Egérke.
- Lehet alma is - mondta a Ceruza, és néhány ilyen hosszú kifliformát rajzolt.
- Már tudom ! Ez itt kifli, ezek meg kenyerek ! - kiáltotta szája szélét nyalogatva a
Kisegér. - No, fejezd be gyorsan, mert már nagyon
bizseregnek a fogaim !
- Várj egy pillanatig - szólt a Ceruza, s amikor ezeket a háromszögeket kezdte rajzolni, a
Kisegér felkiáltott:
- Hiszen ez olyan, mint egy macs...! Ne rajzold tovább !
A Ceruza azonban már hosszú bajuszt is rajzolt.
- Igen, ez egy igazi macska ! - cincogott a megrémült Egérke. - Segítség !
És bemenekült az egérlyukba. Azóta az orrát sem dugta ki onnan. Vova ceruzája még most
is megvan, csak ilyen kicsi lett.
Te is próbálj ceruzáddal ilyen macskát rajzolni, hadd féljenek az egerek!
L
A szúnyog meg a ló - finnugor népmese
Legelészett a ló; a szúnyog, a közeli mocsár lakója pedig egy bokor ágán üldögélt. A ló,
legelés közben, odaért a bokor mellé. Berzenkedni kezdett a szúnyog, és rágyújtott a maga
kis szúnyogdalára. A ló azonban a fülét se billegette rá. Megsértődött a szúnyog.
-Hé, koma, észre sem veszel?
-De most már látlak -mondta a ló.
A szúnyog körülszemlélte a lovat, elnézte sörényét, széles hátát, erős patáit, és bámulva
zümmögte:
-Ó, milyen nagy vagy te, testvérkém! Talán még nálam is nagyobb vagy!
-Bizony, valamivel nagyobb vagyok -felelte a ló.
-folytatta a szúnyog.
-Hát nem panaszkodom, elbírom az ekét, márpedig az nem könnyű.
-Talán még a legyektől sem félsz!
-Minek félnék! Csapok egyet a farkammal, és elrepülnek.
-Talán még a bögölyök sem tudnak elbánni veled!
-A bögölyökkel már több bajom van: igen erőszakosak.
A szúnyog ekkor kidüllesztette a mellét, szétvetette a lábát, és rákezdte a kérkedést:
-Ugyan, komám, mit tudnak a bögölyök! Úgy látszik, te még nem ismered a mi
szúnyognemzetségünket! Ha nagy is vagy, meg erős is, mi, szúnyogok egy szempillantás
alatt elbánunk veled!
A ló rásandított a szúnyogra, csapott egyet a farkával, aztán így szólt:
-Ne kérkedj, te szúnyog! Nem tudtok ti engem legyőzni, ha még olyan sokan támadtok is
rám!
-Legyőzünk! - erősködött a szúnyog.
-Nem győztök le - mondja a ló.
Sokáig vitatkoztak. A ló végül azt mondta:
-Vitával semmire se megyünk. Mérjük össze az erőnket. Gyűjtsd össze a seregedet.
-Jól van, mérkőzzünk meg - állt rá a szúnyog, felszállt a magasba, és riadót fújt a
szúnyogoknak. Rajzottak a szúnyogok mindenfelől; a nyíresből, a fenyvesből, a rétekről és
mocsarakból, a tavakról és ingoványokból. Elsötétítették az eget a legelő felett.
-Mind egy szálig itt vagytok? -kérdezte a ló.
-Mind egy szálig -felelte az izgága szúnyog.
-No, akkor ne vesztegessük az időt! Add ki a vezényszót! - mondta a ló.
A kötekedő szúnyog széttárta a szárnyát, és akkorát zümmentett, amekkora csak kifért kis
szúnyogtorkán.
-Héj, derék vitézek! Rajta, az ellenségre! - A szúnyogok nagy döngéssel-zöngéssel
ellepték a lovat, és belemélyesztették hegyes kis szívókájukat. A ló levetette magát a
földre, és hemperegni kezdett a fűben. Addig hempergett ide-oda, míg az egész
szúnyoghadsereget agyon nem nyomta.
Egyetlen egy szúnyog maradt csak életben. Ez nagy üggyel-bajjal kisimítgatta gyűrött
szárnyát, aztán elrepült a kötekedő szúnyoghoz, és jelentette:
-Így meg így volt ...Az ellenséget leterítettük. Ha maradt volna négy katonánk, aki lefogja
a ló négy lábát, örökre végeztem volna vele. Lenyúztam volna a bőrét.
-Derék dolog, vitéz dolog! -dicsérte meg a szúnyogkatonát a kötekedő szúnyog, azzal
repült az erdőbe, és eldicsekedett minden bogárnak:
-Ilyenek vagyunk mi, szúnyogok, még a lovat is ledöntöttük a lábáról! Nincs a világon
erősebb teremtmény a szúnyognál!
P
Bartos Erika: A papírsárkány
Bogyó, a csigafiú még aludt, amikor Babóca, a katicakislány bekopogott az ablakán.
- Jó reggelt, Bogyó! Gyere, csináljunk papírsárkányt!
Hirtelen feltámadt a szél. Nagy erővel magával sodorta a sárkányt, és vele együtt Babócát is.
- Bogyó, segíts!
Bogyó felmászott a fára, és elkapta Babócal lábát, de neki sem sikerült visszahúzni a
papírsárkányt. Így már ketten repültek tovább. Arra repült Baltazár, a méhecske. Elkapta
Bogyó lábát, de neki sem sikerült visszahúzni a papírsárkányt. Így már hárman repültek
tovább. Egy fenyőfa tetején üldögélt Döme, a krumplibogár. Elkapta Baltazár lábát – így
már négyen repültek tovább.
- Ugri, segíts! – kiabált le Baltazár az arra sétáló szöcskelánynak.
Ugri elkapta Döme lábát – így már öten repültek tovább. A szél egyre erősebben fújt. Arra
szállt Pille, a lepkekislány. Elkapta Ugri lábát. – így már hatan repültek tovább. Vendel, a
szarvasbogár és Szellő, a szitakötő ijedten néztek utánuk.
- Jaj! Az erdő felé főjja a sárkányt a szél!
Amint Bogyó belepottyant a ponyvába, rögtön vissza is pattant, és újra a magasba repült.
- Nézzétek! Ez nagyon jó!
A tizenkét hónap
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreganyó, aki gyógynövényeket gyűjtött az erdőben.
Egy nap egy barlangra lett figyelmes. Óvatosan, vigyázva bedugta a fejét, s uramfia,
ugyancsak elcsodálkozott! Tizenkét egyforma kis suhancot látott ott egy padkán ülni
egymás mellett, szép sorjában. Voltak köztük lányok és fiúk, az egyik fehérben volt, a
másik zöldben, a harmadik aranysárgában: ők voltak a tizenkét hónap. Meg is kérdezték
az öreganyót:
– Mondd csak meg nekünk, melyik hónapot tartod a legszebbnek?
Az öreganyó végignézett rajtuk, és ezt válaszolta:
– Mind a tizenkét hónap igen szép. Januárban hullik a hó, februárban esik az eső,
márciusban bimbóznak a rügyek – mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű!
Akkor a tizenkét suhanc felállt, és így szólt az öregasszonyhoz:
– Gyere csak közelebb, kedves öreganyó! Add csak ide nekünk a kosaradat és a
kendődet! – Színültig telerakták őket ragyogó arany és ezüst pénzdarabokkal. Az
öreganyó kedvesen megköszönte jóságukat, és elindult hazafelé.
Ennek az öreganyónak a szomszédságában egy gonosz vénasszony élt, aki folyton ott
sündörgött a házuk táján. Most is bekopogott hozzájuk.
– Ejnye, ejnye, hogy jutottál, lelkecském, ehhez a sok pénzhez? - érdeklődött ravaszul.
Az öreganyó jószívű volt, és mindent elmondott a szomszéd vénasszonynak.
A szomszédasszony azonnal útnak indult, és egy nagy-nagy puttonyt is kötött a hátára.
Megtalálta a barlangot, s ott bent egymás mellett ült a lócán szép sorjában a tizenkét fiatal
suhanc. Megkérdezték őt is, hogy mi járatban van erre, s arról is faggatták, hogy melyiket
tartja a legszebb hónapnak. A vénasszony zsémbeskedve felelt kérdésükre:
– Egyik sem ér fabatkát sem, rossz valamennyi hónap! – A suhancok erre elkérték a
puttonyát, és megtöltötték valamivel. Hogy mivel, azt nem tudta a vénasszony, mert egy
kendővel letakarták.
Nagy nehezen sántikált haza a vénasszony, mert a puttony alaposan nyomta a vállát és a
hátát. Ahogy hazaért, rikoltozva szólította valamennyi gyerekét. A gyermekek és a
vénasszony nekiestek mohón a puttonynak, hogy könyökig vájkáljanak a drága ezüst- és
aranypénzekben, de mindannyian sziszegve és jajgatva kapták vissza a kezüket, mert csak
a tetején volt néhány aranypénz, a többi bogáncs volt, szamárkóró és tüske. A vénasszony
méltatlankodva szaladt át az öreganyóhoz:
– Mit tettél velem?!Elmentem én is a barlangba, beszéltem én is a tizenkét suhanccal,
megtöltötték az én kosaramat is, de pénz helyett nekem szamárkórót, tövist és bogáncsot
adtak!
Az öreganyó most már magyarázhatta a pórul járt vénasszonynak: - Én azt mondtam,
hogy mindkét hónap egyformán gyönyörű, ezért adtak nekem pénzt. És te pedig azért
kaptál bogáncsot, tövist és szamárkórót, mert azt mondtad, hogy rossz valamennyi hónap.
Mert a tizenkét hónap mindenkihez jó vagy rossz – aszerint, hogy ki mit vár tőlük.
(Újgörög mese, átdolgozta Végh György)
É
Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten.
Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és
Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat
tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő.
Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom
néktek.
Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával
hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt
ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s
a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal,
tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de
még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
– A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem
tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?”
Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is
örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg,
gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben,
aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten,
madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”
A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták
mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot
és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tengerig kísérte...
Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik
szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon
csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...
Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra
keltek.
N
NAGYTAKARÍTÁS A NAPNÁL
Szlovák népmese, Mészöly Miklós feldolgozás
Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett
látni a napot.
A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár.
- Hová tűnhetett a napocska? - kérdezték. - Keressük meg, hívjuk vissza az égre!
- Igen ám, de hol találjátok meg? - kotkodácsolt a kotlós. - Tán bizony tudjátok, hol lakik?
- Nem tudjuk - csipogták a kiscsibék -, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel
összetalálkozunk.
- Koty-koty-koty, jól van, menjetek - mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a
csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban
meg mézeskalácsot.
A kiscsibék útra keltek.
Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik
káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga!
A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle:
- Csigabiga, nem tudod, hol lakik a napocska?
- Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő bizonyosan tudja.
A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett:
kitárta.
- Nyulam-bulam - csipogták a csibék, csirregte a szarka -, a napocskát keressük, nem
tudod, hol lakik?
- Azt biz' én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa bizonyosan tudja. Itt lakik a nádasban,
a patak közelében.
No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát
meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve.
- Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? - kiáltotta a nyúl.
- Itthon, itthon! - hápogott a kacsa. - A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a
napocska.
- Éppen őt keressük! - csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón
bólingatott hozzá. - Nem tudod, hol lakik?
- Azt biz' én sem tudom, de a patak túlsó partján, az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az
bizonyára tudja.
Beültek mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is
találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében.
- Sün, sün, sün koma! - csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl
meg örvendezve ugrándozott. - Nem tudod, a napocska merre-hol lakik? Három napja
nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg?
A sün előbb gondolkozott kicsit, azután így szólt:
- Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött
van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst hold, onnét a
napocska csak egy bolhaugrás!
ĺgy szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat.
No, útnak eredtek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegy csúcsára.
S mit láttak? A hegy csúcsának a csücskébe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb,
mint három lepedő.
A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen
megfogóztak benne, azután - huss! - repültek a felhő hátán, meg sem álltak a holdig.
Mikor a hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüstös tányérja.
- Hold, hold, ezüst hold - csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, s a
nyúl meg a sün is szépen kérlelte -, mutasd meg nékünk, hol lakik a napocska! Három
napja nincs az égen, három napja vacogunk!
Úgy látszik - gondolták -, elaludt a napocska, nem akar felébredni.
S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa
hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával.
- Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, napocska!
A napocska felébredt, nagyot ásított.
- Ki az, ki kiabál? Ki zavarja álmomat?
- Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy
felköltsünk, éppen reggel van!
- Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? - szomorkodott a napocska. - Három napig
eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam.
Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A
kacsának sem kellett több - egyszeriben mosni kezdte a napot. A szarka a törülközővel
törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az
álmos napocskáról. Ez aztán igazi nagytakarítás volt! Egykettőre úgy megtisztították a
napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott.
Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a
kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a
napon melegszenek.
Z
Lázár Ervin: A lyukas zokni
Volt egyszer egy lyukas zokni. Új korában nem akárki lehetett, mert előkelő anyagból
készült, és hetyke kék minták ékeskedtek rajta. De hát most már megöregedett. S
mondom, volt rajta egy lyuk. Amolyan pöffeszkedő, cafrangos szegélyű. Bent laktak egy
rozoga szekrény legrozogább fiókjának legalján.
– Azért én szebb vagyok nálad – mondta a lyuk a zokninak.
– Mi – csodálkozott a zokni –, még hogy szebb?! Mitől vagy szebb?
– Mert átlátni rajtam – mondta a lyuk.
– Ugyan – oktatta a zokni –, rajtam éppen az a szép, hogy nem vagyok átlátszó, s nézd
meg a gyönyörűséges kék mintáimat!
– És piszkos is vagy – folytatta a lyuk, fittyet hányva az oktatásra –, én bezzeg sohasem
piszkolódom be.
Ezen a zokni elgondolkodott.
– Na ugye! – hangoskodott a lyuk. – Te is belátod. Nem is méltányos, hogy én ilyen kicsi
vagyok, te meg ilyen nagy.
Fogta magát, nőtt egyet. Most már alig maradt valami a zokniból. Nagyobb volt a lyuk,
mint a maradék zokni.
– Teljesen tönkreteszel – siránkozott a zokni.
– Örülj, hogy ilyen gyönyörű lyukkal lakhatsz együtt – fölényeskedett a lyuk, és még
nagyobbra nőtt.
– Jaj, megölsz! – kiáltott a zokni, és akkor a lyuk nagy pöffeszkedve akkorára nőtt, hogy a
zokniból nem maradt semmi. De ahogy eltűnt a zokni, úgy eltűnt a lyuk is. Mert ha zokni
nincs, lyuk sincs.
Így aztán a nem létező lyuk most siránkozhat a nem létező zokni után.
Műfaj: mese
Ö,Ő
gróffal s a bíróval. Ezek majd hanyatt estek, mikor látták, hogy az a két pirinkó ökör
mekkora szekeret húz. Kérdi a gróf:
– Mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegényember?
– Nem eladók, méltóságos gróf úr – felelte a szegényember.
Megharagudott a gróf. Azt mondta a szegényembernek, hogy ha egy nap alatt meg nem
szántja a Herec-erdőt, be nem veti, s el nem boronálja, ökre nélkül marad. Elbúsult a
szegényember. Mit tud csinálni?
– Egyet se búsuljon gazduram – szólal meg az egyik ökröcske, – csak szerezzen
ekeszerszámot, a többi a mi dolgunk!
No, szerez is a szegényember.
– Kend csak feküdjék le, s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit! – szólt az egyik
ökröcske.
Mire az ember felébredt, szépen el is volt boronálva a szántás. A bíró s a gróf kiment,
megnézték a szántást, de egy hajszál nem sok, annyi hibát sem találtak.
– No, te szegényember – mondja most a gróf, – ha a takarmányom gyökerestől,
mindenestől be nem takarítod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz!
A szegényember megint elkezdett búsulni, de az egyik ökröcske ismét megvigasztalta:
– Egyet se búsuljon, gazduram! Csak feküdjék le a barázdába s aludjék, a többi a mi
dolgunk!
Be is takarította a két ökröcske egy nap még a helyét is a teméntelen takarmánynak.
Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegényember nem
látott fel a tetejéig. Mikor a kastélyhoz értek, bement a szegényember a grófhoz, s
jelentette, hogy elhozta a takarmányt. Addig azonban nem férnek be az udvarra, amíg a
gróf a kastélyt el nem fordíttatja a helyéről. A gróf még meg sem hallgatta jóformán, úgy
kidobta a szegényembert, hogy majd meghasadt a nyaka. Ahogy látták ezt az ökröcskék,
fordítottak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s fenekestől felfordították. A grófot majd
megölte a bosszúság.
– Hallod-e te szegényember! – kiáltotta a gróf. – Ha te engem be nem vitetsz e pokolba a
bíróval együtt, ökröd sem lesz, s magad is csúfot látsz. Látni akarom a poklot, milyen ott a
világ!
Hej, búnak adja magát a szegényember! Hogy tudná ő odavinni a grófot és a bírót, amikor
ő még soha tájéka felé sem járt a pokolnak!
Megszólalt az egyik ökröcske:
– Sohase búsuljon, gazduram! Oda éppen jó helyre kívánkoznak, megilleti mind a kettőt.
A szegényember előállott a szekérrel, a gróf s a bíró felkászálódtak rá, s elindult a két
ökröcske a pokol felé. Estére kelve a szájához értek. A borsszem ökröcskék nekifutottak
az ajtónak, beütötték a fejükkel. A gróf nagy urasan besétált, s utána a bíró.
– No, gazduram, rántsa rájuk az ajtót! – szólalt meg az egyik ökröcske.
A szegényember úgy is tett, s holtig a pokolban rekedt a gróf is, a bíró is.
A szegényember pedig a két bors ökröcskével máig is boldogan él, ha meg nem halt.
(magyar népmese)
D
Volt egyszer egy igen-igen szegény ember. Olyan erősen szegény volt, hogy a három árva
gyermekén kívül egyebe sem volt. Még azokat sem tudta mivel eltartani. Egy nap azt
mondta nekik:
- Na, fiaim, vegyétek az utat elejetekbe, s menjetek, ki merre lát, mert én nem tudlak
titeket tartani. Nincs mivel, mert én szegény ember vagyok. El is ment a három testvér, s
mikor egy keresztúthoz értek, azt mondták, hogy három esztendő múlva itt találkoznak, s
akkor meglátják, ki mit szerzett. El is váltak, elmentek, ki merre.
Mikor betelt a három esztendő, eszébe jutott a legkisebb fiúnak, hogy haza kell indulnia.
Egy öregembernél szolgált. De olyan becsületesen szolgált, hogy örökké jobban
megcsinált mindent, mint ahogy mondták. Egy nap az öreg elé állott. - Na,
öregapám, betelt a három esztendő, s immár el kell mennem, hogy találkozzam a
testvéreimmel. Amit megérdemlek, azt ad nekem fizetségbe.
Az öregember fel is kelt, elővett háromszáz aranyat, három diót, s letette az asztalra.
- Na, fiú, ha a pénzt elveszed, tudd meg, nem adom tiszta szívből. De ha elveszed a diót,
azt tiszta szívből adom.
A fiú azt gondolta magában: ,,Amilyen tiszta szívből én őket szolgáltam, ha olyan tiszta
szívből találja adni a diót, akkor azt veszem el." Mondja is a fiú:
- Na, maradjon békével, öregapám! Elveszem a három diót, mert azt tudom, tiszta szívből
adja, s ha élünk, még megtérek ide.
- Járj békével, s az Isten adjon szerencsés utat, de én tudom, hogy ide hozzám soha meg
nem kell térned.
Ment a fiú a keresztúthoz, s összetalálkozott a testvéreivel. Kérdik is egymást, ki mit
kapott, mutassa meg. Testvérei elővették a sok aranyat, ő pedig a három diót. Kezdték
szidni a testvérei, hogy három esztendőt három dióért szolgált.
- Nem baj, én ezt is szeretem. Nekem ez is jó, mert tiszta szívből adták.
A testvérek elzavarták a kisebbet, hogy ne egyszerre menjenek haza, mert ha édesapjuk