Zu + Infinitiv

azaz: zu + főnévi igenév

A zu Infinitiv (magyarul: zu elöljárószóval álló főnévi igenév) szerkezetnek az a lényege, hogy ha egy
összetett mondatban a fő- és mellékmondat alanya azonos, akkor a mellékmondatban nem tesszük ki
még egyszer az alanyt és a ragozott igét, hanem zu + Inf szerkezetet használunk, pl.:

ICH habe versprochen, dass ICH ins Kino gehe.

(ÉN) megígértem, hogy (ÉN) moziba megyek.

Az alany tehát ICH, kétszer szerepel, ami kicsit csúnyán mutat, ezért a második ICH-et elhagyhatjuk,
és a gehe helyett zu gehen lehet:

Ich habe versprochen, ins Kino zu gehen.

De ha nem a fő- és mellékmondat alanya egyezik meg, hanem a mellékmondat alanya megegyezik a
főmondat tárgyával vagy részeshatározójával, azaz benne van a főmondatban valamilyen formában a
mellékmondat alanya, akkor is lehet a mellékmondat ragozott igealakja helyett zu + Infinitiv
szerkezetet használni, pl.:

Er hat mich gebeten, nicht zu rauchen.

Arra kért (ENGEM), hogy (ÉN) ne dohányozzak.

Er hat mir erlaubt, ins Kino zu gehen.

Megengedte (NEKEM), hogy (ÉN) moziba menjek.

Ha elváló igekötős ige kerül zu+Infinitiv alakba, akkor a zu az ige és az igekötő közé kerül, és a három
szót egybe írjuk:

Ich habe versprochen, dort einzusteigen.

Megígértem, hogy ott felszállok.

Itt most tárgyi mellékmondatot rövidítettünk zu + Infinitiv szerkezettel. “MIT ígértem meg?” “MIT
kért tőlem?” “MIT engedett meg nekem?” Ezt a főmondatban nem fejtjük ki, hanem a főmondat után
álló, attól vesszővel elválasztott mellékmondatban, tehát a főmondat tárgya mellékmondat
formájában kerül kifejtésre, ezért nevezzük ezt tárgyi mellékmondatnak.
Alanyi mellékmondatokat is lehet így rövidíteni, ilyenkor általában es névmással kezdődik a
főmondat:

Es ist verboten, hier zu parken.

Es ist möglich, Deutsch zu lernen.

Es ist gut, hier zu sein.

Tehát az “es ist + melléknév” kezdetű mondatoknál lehetséges ez főleg alanyi mellékmondatok
esetén. MI tilos? Parkolni. MI lehetséges? Németül tanulni. MI jó? Itt lenni. Amit zu + Infinitiv
szerkezettel fejezünk ki, arra a “mi?” kérdőszóval kérdezhetünk, ezért hasonló ez az alanyi
mellékmondathoz.

A magyarban ilyenkor nem is használunk mellékmondatot. A magyarban itt olyan mondatokkal van
dolgunk, amikben van egy melléknév (pl. itt: tilos, lehetséges, jó) és egy főnévi igenév is a mondatban
(pl. parkolni, tanulni, lenni). Ezek a mondatok így hangoznak tehát magyarul: Tilos itt parkolni.
Lehetséges németül tanulni. Jó itt lenni. Persze a magyarban is kifejezhetjük ezt akár mellékmondat
formájában, de ez ritkán történik, pl. Tilos, hogy itt parkoljon az ember. Lehetséges, hogy németül
tanuljunk. Jó, hogy itt lehetünk. (Erre kérdezni szintén a “mi?” kérdőszóval lehet, ezért beszélünk
alanyi mellékmondatról: Mi tilos? Mi lehetséges? Mi jó?)

Ezeket azért nevezzük alanyi mellékmondatoknak, mert a főmondatban nem fejtjük ki pontosan az
alanyt, erre csak egy es névmással utalunk, és a mellékmondatban fejtük ki bővebben. “MI tilos?”
“MI lehetséges?” “MI jó?” Ami tilos, lehetséges vagy jó, az itt most az alany, és ezt a főmondat után
mellékmondat formájában, pontosabban zu + Infinitiv szerkezet formájában fejtettük ki. Magyarul is
lehetne így mondani: Tilos (az), hogy itt parkoljanak/parkoljunk. Lehetséges (az), hogy németül
tanuljanak/tanuljunk. Persze a mondatból nem is derül ki, kinek tilos a parkolás, kinek lehetséges a
németül tanulás, tehát nincs konkrét személy, akire ez vonatkozik, általános a cselekvés személye,
ezért sem tesszük ki a cselekvés alanyát, mert nem határozható meg pontosan, és ezért használjuk a
főnévi igenevet, ami nem fejezi ki a cselekvő személyét.

Lehetne olyan mondat is, hogy Das Parken ist verboten, Das Lernen ist möglich, ilyenkor az alany (das
Lernen, das Parken) a szokásos első helyen áll, azonban ha az alanyt bővebben ki akarjuk fejteni,
akkor elkerül az első helyről külön alanyi mellékmondatba, mint fent, és az es névmással utalunk rá.