Anyukámnak, a történetmesélés királynőjének

– nem moped, dübörgő nagymotor...

 Die Toten reiten schnell.
(Lám, gyors a holt futása.)[1]

GOTTFRIED BÜRGER: Lenóra

 ELŐSZÓ:
ÜNNEPI JÓKÍVÁNSÁGOK
2008 DECEMBERE
 Szövetségi Büntetés-végrehajtási Intézet,
Englewood, Colorado
Thornton nővér kevéssel nyolc előtt lépett be a tartós ápolási osztály
ajtaján; egy tasak meleg vért hozott Charlie Manxnak.
A nővér robotpilóta üzemmódban közlekedett, egyáltalán nem a munkája
körüljártak a gondolatai. Végre eldöntötte, hogy megveszi a fiának, Josiah-
nak a Nintendo DS-t, amit a gyerek annyira szeretett volna, és most azt
számolgatta, odaér-e még nyitvatartási időben a Toys „R” Us üzletéhez,
majd ha a kórházban végzett.
Hetek óta ellenállt a késztetésnek – elvi alapon. Nem igazán érdekelte,
hogy Josiah összes barátja ilyennel játszik. Egyszerűen taszította a gondolat,
hogy a gyerekek mindenhová magukkal viszik ezeket a hordozható
videojátékokat. Bosszantotta, ahogy a kisfiúk a ragyogó képernyőkbe
temetkeznek; hogy a való világot félredobják valami képzeletbeli
birodalomért, ahol a gondolatot kiszorítja a szórakozás, és ahol művészetnek
számít kreatív új gyilkolási módokat kitalálni. Annak idején olyan gyerekről
álmodozott, aki majd imád olvasni és betűkirakóst játszani, és hótaposós
expedíciókra akar menni vele. Kész röhej.
Ellen kitartott, amíg csak bírt, aztán tegnap délután azon kapta Josiah-t,
hogy az ágyán ücsörögve egy régi pénztárcát tart maga elé, mintha az lenne
a Nintendo DS. Valahonnan kivágott egy Donkey Kong-képet, és a tárca
fényképrekeszének átlátszó műanyaga alá csúsztatta. És most képzeletbeli
gombokat nyomkodott, és robbanások hangját utánozta, az anyja pedig sajgó
szívvel figyelte, ahogy úgy tesz, mintha már meg is lenne az a valami,
amiről úgy gondolta, a Nagy Napon egész biztosan megkapja majd. Ellennek
meglehettek a maga elméletei arról, hogy mi egészséges a fiúk számára és
mi nem. A Télapó viszont nem feltétlenül értett ezekkel egyet.
A nővér annyira a gondolataiba merült, hogy csak akkor vette észre a
változást Charlie Manxon, amikor a kórházi ágy mellett elférkőzve az
infúziós állványhoz lépett. A férfi hirtelen nagyot sóhajtott, mint aki
unatkozik, Ellen pedig lepillantott rá, és azt látta, hogy a férfi egyenesen
rámered, és annyira meghökkent a nyitott szempár láttán, hogy majdnem
elejtette a tasak vért.
 Charlie Manx rémesen öreg volt, és rémesen is nézett ki. Hatalmas, tar
koponyája egy idegen hold domborzatát szemléltető gomb volt, melyen a
kontinenseket májfoltok és véraláfutás színű szarkómák jelölték. Volt abban
valami különösen szörnyű, hogy a „káposztaföld”-ként is emlegetett tartós
ápolási osztály összes betege közül éppen Charlie Manxnak legyen nyitva a
szeme, az évnek éppen ebben a szakában. Manx szerette a gyerekeket.
Annak idején, a kilencvenes években, több tucat gyereket rabolt el. Volt egy
háza a Flatirons-hegység tövében, ahol kedvére megkínozta és megölte őket,
és aztán karácsonyfadíszek felaggatásával emlékezett meg róluk. Az újságok
Vérapó Házának hívták a helyet. Ho, ho, ho.
Munka közben Ellen többnyire ki tudta kapcsolni agyának anyai lebenyét,
tartózkodni tudott az olyan gondolatoktól, hogy vajon miket művelt Charlie
Manx a Josiah-nál nem idősebb kislányokkal és kisfiúkkal. Ha tehette, egyik
ápoltja viselt dolgain sem tűnődött. A szoba túlsó végében fekvő páciens
például megkötözte a barátnőjét és annak két gyerekét, aztán rájuk gyújtotta
a házat, és otthagyta őket a lángok martalékául. Egy szórakozóhelyen fogták
el, valamivel odébb az utcában, sörözött, és a White Sox-Rangers
baseballmeccset nézte a tévén. Ellen nem látta, mi előnye származhatna
abból, ha ilyen szörnyűségeken rágódik, úgyhogy megtanult a körülöttük
elhelyezett gépek és infúziós állványok hús-vér függelékeiként,
perifériákként gondolni ápoltjaira.
A három év alatt, mióta a nővér az englewoodi büntetés-végrehajtási
intézet szuperbiztonságos börtönkórházában dolgozott, Charlie Manx
mindvégig kómában feküdt, egyszer sem látta, hogy nyitva volna a szeme. A
férfi a legtörékenyebb volt az összes ápoltja közül, egy sérülékeny bőrzsák,
csontokkal a belsejében. A szívmonitora olyan kimérten csipogott, mint a
lehető legkomótosabbra állított metronóm. Az orvos szerint annyi agyi
tevékenységet mutatott, mint egy doboz vagdalt hús. Soha senki nem
határozta meg az életkorát, de öregebbnek tűnt, mint Keith Richards. Kissé
még hasonlított is Keith Richardsra – egy apró, éles, barna fogakkal teli
szájú, kopasz Keithre.
Az osztályon még három kómás beteg volt, három gork, ahogy az ápolók
nevezték őket. Ha az ember elég időt töltött körülöttük, rájött, hogy
mindegyiknek megvan a maga furcsa szokása. Don Henry, a barátnőjét és
annak gyerekeit tűzhalálra ítélő férfi, időnként sétálni ment. Persze az ágyról
nem kelt fel, viszont lagymatagon járt a lába a takaró alatt. Egy Leonard
Potts nevű pasas pedig, aki öt éve feküdt kómában, mert egy elítélttársa
csavarhúzóval meglékelte a koponyáját, és esélye sem volt, hogy valaha is
felébredjen, időnként megköszörülte a torkát, és felkiáltott. „Tudom!” – mint
valami stréber kisdiák az osztályteremben. Lehet, hogy Manx furcsa szokása
az volt, hogy nagy ritkán kinyitja a szemét, csak Ellen eddig még soha nem
kapta rajta.
– Jó napot, Mr. Manx – mondta Ellen automatikusan. – Hogy érzi magát?
Semmitmondó mosolyt villantott a férfira, és tétován kivárt. Még mindig a
kezében tartotta a testhőmérsékletű vér tasakját. Nem számított válaszra, de
úgy gondolta, figyelmességből hagy egy másodpercet a férfinak, hogy
összeszedje nem létező gondolatait. Charlie Manx nem szól: semmit,
úgyhogy kinyújtotta a kezét, hogy visszazárja a férfi szemhéját.
Amikor Manx megmarkolta a csuklóját, önkéntelenül felkiáltott, és
elejtette a vért. A padlóra csapódó tasak bíbor fröccsenéssel szétrobbant,
meleg permet terítette be a lábát.
– Fúj! – kiáltotta Ellen. – Fúj! Fúj! Te jó ég, jézusom!
Olyan szaga volt, mint a frissen csapolt vasnak.
– A fiad, Josiah – szólalt meg Charlie Manx reszelés, mély hangon. – Ott
a helye Karácsonyországban, a többi gyerekkel. Új életet adhatnék neki.
Szép új mosolyt adhatnék neki. Szép új fogakat.
Hallani, ahogy kimondja a gyerek nevét, rosszabb volt, mint érezni az
ujjait a csuklóján, vagy a vérét a lábfején. (Nem az ő vére, mondta magában,
még nem.) Szédülés fogta el attól, hogy ez a férfi, ez a büntetését töltő
gyilkos és pedofil a fiáról beszélt, szabályosan megszédült, mintha egy
felvonó üvegkapszulája röpítené az égbe, és a világ a mélybe zuhanna alatta.
– Engedjen el – suttogta.
– Josiah John Thorntonnak Karácsonyországban a helye, neked pedig az
Elaltat Lakban a helyed – mondta Charlie Manx. – A Gázálarcos Ember
tudni foga, mit kezdjen veled. Gyömbérillatú gázt ad neked, és megtanít
szeretni. Nem vihetlek magunkkal Karácsonyországba. Illetve vinni
vihetnélek, de a Gázálarcos Emberrel jobban jársz. Megváltás lesz számodra
a Gázálarcos Ember.
– Segítség – sikoltotta Ellen, csak éppen nem sikolyként jött ki a torkán.
Hanem suttogásként. – Segítsenek. – Nem találta a hangát.
– Láttam Josiah-t a Nelegyenúgyok Temetőjében. Josiah-nak velem kell
jönnie egy utazásra az autómbán. Karácsonyországban boldog lesz, örökkön-
örökké. A világ nem ronthatja el ott, mert Karácsonyország nem a világban
van. Hanem a fejemben. Mind biztonságban vannak a fejemben. Tudod,
álmodtam róla. Karácsonyországról. De az álomban csak gyalogolok és
gyalogolok, és mégsem érek az alagút végére. Hallom énekelni a gyerekeket,
de nem tudok átjutni hozzájuk a túloldalra. Hallom, hogy kiabálnak nekem,
de az alagút sehogy sem akar véget érni. Kéne az autóm. Kéne a Wraith.
A nyelve kicsússzam a szájából, barnán, nyálkásan és obszcénen,
végignyalintva a száraz ajkakon, és a férfi elengedte Ellen Thorntont.
– Segítség – suttogta a nővér. – Segítség. Segítség. Segítség. – El kellett
ismételnie néhányszor, mire sikerült hallhatóan kimondania. Akkor kirontott
az ajtón a folyosóra, iszkolt lapos sarkú, benti cipőjében, és visított, ahogy a
torkán kifért. Rikító vörös lábnyomokat hagyott maga után.
Tíz perccel később két védőfelszerelésbe öltözött rendőr az ágyára szíjazta
Manxot, ha netán megint kinyitná a szemét, és fel akarna kelni. Az orvos
viszont, amikor végül odaért, hogy megvizsgálja, azt mondta, oldozzák ki.
– Ez a pasas 2001 óta fekszik magatehetetlenül. Napjában négyszer át kell
fordítani, hogy ne legyenek felfekvései. Ha nem volna agyhalott, akkor is túl
gyenge ahhoz, hogy odébbálljon. Hét év alatt teljesen elsorvadtak az izmai,
kétlem, hogy önerőből fel bírna ülni egyáltalán.
Ellen az ajtó mellől fülelt – úgy tervezte, amennyiben Manx megint
kinyitná a szemét, ő lesz az első, aki a szobából kislisszol –, amikor viszont
az orvos ezt mondta, merev léptekkel átvágott a helyiségen, és feltűrte a
karján a ruhát, hogy megmutassa a véraláfutásokat ott, ahol Manx
megmarkolta.
– Ez magának úgy néz ki, mintha egy magatehetetlen pasas műve volna?
Azt hittem, kitépi a karomat. – A lábfeje is majdnem ugyanúgy sajgóit, mint
megnyomorgatott csuklója. Miután levette a vérrel átitatott harisnyát, Ellen
forró vízzel és fertőtlenítő szappannal addig súrolta a lábát, hogy már
teljesen kimarjuk. Most az edzőcipője volt rajta. A másik cipő ment a
kukába. Még ha meg is lehetett volna menteni, akkor sem gondolta, hogy
képes lenne még egyszer felvenni.
Az orvos, egy Patel nevű fiatal indiai, meghökkent, mentegetőző képpel
ránézett, aztán lehajolt, hogy Manx szemébe világítson a ceruzalámpájával.
A pupilla nem húzódott össze. Patel ide-oda mozgatta az elemlámpát, de
Manx tekintete rendületlenül ugyanarra az egy pontra irányult Patel bal füle
mögött. Az orvos Manx orrától néhány centire összecsapta a két tenyerét.
Manxnak arcizma se rezdült. Patel gyengéden visszazárta a kimeredt
szempárt, és az EEG-monitorra pillantott.
 – Semmi különbséget nem látni az utóbbi egy tucat EEG-hez képest –
szólalt meg. – A beteg kilencpontos a Glasgow kómaskálán, alfakómának
megfelelő lassú alfahullám-aktivitással. Szerintem csak álmában motyogott a
pasas, nővér. Még az ilyen gorkokkal is előfordul.
– Nyitva volt a szeme – vitatkozott Ellen. – Egyenesen rám nézett. Tudta a
nevemet. Tudta a fiam nevét.
Mire Patel: – Sosem beszélgetett egy másik nővérrel a pasas ágya
környékén? Nem lehet tudni, mit csípett el öntudatlanul. Maga eldicsekszik,
hogy „Képzeld, a fiam helyesírási versenyt nyert az iskolában”, Manx
meghallja, aztán alvás közben visszakérődzi.
Ellen bólintott, de közben arra gondolt, Tudta Josiah középső nevét.
Márpedig azt egész biztos nem említette senkinek a kórházban. Josiah John
Thorntonnak Karácsonyországban a helye, mondta Charlie Manx, neked
pedig az Elaltat Lakban a helyed.
– A vért meg nem is tudtam beadni – szólalt meg. – Két hete anémiás.
Húgyúti fertőzést kapott a katéterétől. Megyek, hozok még egy tasakkal.
– Hagyja a csudába. Majd én ellátom vérrel az öreg vámpírt. Ide
hallgasson. Csúnya kis riadalmon esett át. Lépjünk túl a dolgon. Menjen
haza. Mennyi van még a műszakjából? Egy óra? Vegye ki. A holnapi napot
is vegye ki. Nincs valami ajándék, amit még az utolsó percben be akart
szerezni? Menjen, és intézze el. Ne gondoljon többet erre, lazítson.
Karácsony van, Thornton nővér – mondta az orvos, és rákacsintott. – Nem
tudja, hogy az egész évből ez a néhány nap a legcsodálatosabb?
A RÖVIDEBB ÚT
1986-1989
 Haverhill, Massachusetts
A Kölyök nyolcévesen kerekezett át először az Elveszett és Megkerült
között átívelő fedett hídon.
Így történt: Éppen hazaértek a Tótól, és a Kölyök egy posztert ragasztott
fel a falra – David Hasselhoff, összefont karral a csodajárgánya, K.I.T.T.
előtt, fekete bőrdzseki, gödröcskés arc, széles mosoly –, amikor döbbent kis
sikolyt hallott a szülei hálószobájából.
A Kölyök a fél lábát az ágya fejtámlájára téve, a mellkasával szorította a
posztert a falhoz, miközben barna ragasztószalaggal rögzítette a sarkokat.
Most mozdulatlanná dermedt, és félrebillentett fejjel hallgatózott, nem
mintha megijedt volna, mindössze azon tűnődött, vajon min borulhatott ki
már megint az anyja. Úgy tűnt, mintha elveszített volna valamit.
– ...még megvolt, tudom, hogy megvolt! – kiabálta.
– Hogy emlékszel, levetted a parton? Mielőtt bementéi a vízbe? – kérdezte
Chris McQueen. – Tegnap délután?
– Már mondtam, hogy tegnap nem úsztam.
– Attól még levehetted, amikor bekented magad napolajjal.
És így tovább, mondták a magukét vég nélkül, de a Kölyök úgy döntött,
átmenetileg nyugodtan kirekesztheti őket a füléből. Nyolcévesen a Kölyök –
a tanárának a második osztályban Victoria, az anyjának Vicki, de az apjának
és legbelül csak „Kölyök” – régen túl volt azon, hogy szívére vegye az anyja
érzelmi kitöréseit. Linda McQueen orkánszerű nevetése és hisztérikus,
csalódott kiáltozása a Kölyök hétköznapjai kísérőzenéjének számított, és
csak nagy ritkán volt érdemes tudomást venni róla.
A Kölyök kisimította a posztert, megragasztotta még, ahol kellett, aztán
hátralépett, hogy megcsodálja. David Hasselhoff, a legnagyobb király.
Fintorogva próbálta eldönteni, nem ferde-e. Aztán ajtócsapódást hallott, egy
újabb gyötrelmes kiáltást – már megint az anyja –, utána pedig az apja
hangját.
– Azt hiszed, nem tudtam, hogy ide akarsz kilyukadni? – mondta a férfi. –
Mindig ez megy.
– Külön rákérdeztem, hogy szétnéztél-e a fürdőszobában, és azt mondtad,
hogy igen. Azt mondtad, hogy mindent leellenőriztél. Most akkor szétnéztél
a fürdőszobában vagy sem?
 – Nem tudom. Nem. Valószínűleg nem. De nincs jelentősége, mivelhogy
nem a fürdőszobában hagytad, Linda. Tudod, honnan tudom, hogy nem a
fürdőszobában hagytad a karperecedet? Onnan, hogy a strandon hagytad,
tegnap. Vedeltétek a koktélokat Regina Roeson barátnőddel a napon, és a
nagy lazításban még arról is elfelejtkeztél, hogy van egy lányod, és
elbóbiskoltál. És amikor felébredtél, és rájöttél, hogy egy óra késéssel fogsz
érte menni a napközis táborba...
– Nem késtem egy órát.
– ...akkor pánikszerűen távoztál. Ottfelejtetted a napolajat, ottfelejtetted a
törülköződet, és a karperecedet is, most pedig...
– És nem is voltam részeg, ha erre célozgatsz. Nem furikázom a lányunkat
részegen, Chris. Az a te specialitásod.
– ...most pedig jössz a szokásos szarságaiddal, és át akarod hárítani a
felelősséget.
A Kölyök szinte nem is volt tudatában, hogy mozog: kibóklászott a
félhomályos közlekedőfolyosóra, és sodródott tovább a szülei hálószobája
felé. Az arasznyira nyitva hagyott ajtón túl előtűnt egy szelet a szülei
ágyából és a rajta heverő bőröndből. Valaki ruhákat cibált elő és szórt le a
padlóra. A Kölyök tudta, hogy az anyja rángatta elő és dobálta szét a
holmikat idegrohamában, miközben az elvesztett karperecét – aranykarika,
csillogó kék zafírokból és gyémántszilánkokból készített pillangóval –
kereste.
Az idegesen fel-alá járkáló asszony néhány másodpercenként átvillant a
hálószobának a Kölyök számára látható szeletén.
– A tegnaphoz ennek semmi köze. Mondtam, hogy nem a strandon
veszítettem el. De nem ám. Ma reggel még ott volt a mosdó mellett, a
fülbevalómmal együtt. Ha nem adták le a recepción, akkor valamelyik
szobalány tette el. Így egészítik ki a keresetüket. Kiszolgálják magukat a
vendégek holmijából.
A Kölyök apja kis ideig hallgatott, aztán így szólt: – Jézusom. Micsoda
egy undorító féreg vagy legbelül. És egy ilyentől van gyerekem.
A Kölyök összerezzent. Bizsergő forróságot érzett a szemgolyója mögött,
de nem sírt. Automatikusan az ajkába harapott, az éles fájdalommal tartva
sakkban az előtörni készülő könnyeket.
Az anyja viszont nem fogta vissza magát, sírva fakadt. Amikor újra szem
elé őgyelgett, rángatózott a válla, a kezét az arcához nyomta. A Kölyök nem
akarta, hogy meglássák, úgyhogy visszavonult a folyosón.
 Elment a szobája mellett, végig a folyosón, és ki a bejárati ajtón. Hirtelen
elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy odabent maradjon. A házban
áporodott volt a levegő. Egy hete nem működött a légkondicionáló. Az
összes növény elpusztult, és már szaguk is volt.
Csak akkor tudta meg, hová megy, amikor már ott volt, jóllehet attól a
pillanattól, hogy az apja eleresztette leggonoszabb beszólását – Micsoda egy
undorító féreg vagy legbelül –, nyilvánvaló volt az úti célja. A garázs
oldalajtajához lépett, hogy bemenjen a kerékpárjáért.
A Raleigh Tuff Burner a születésnapi ajándéka volt májusban, és egyben
minden idők legkedvesebb születésnapi ajándéka is... akkor és mindörökre.
Még harmincévesen is, ha a fia megkérdezte tőle, mi volt a legjobb dolog,
amit valaha kapott, rögtön a neonkék Raleigh Tuff Burner jutott az eszébe a
banánsárga felnijével és vaskos gumiabroncsával. Ez volt a kedvence a
vagyontárgyai közül, jobban szerette a Magic 8 jósgolyónál, a KISS
Colorforms öltöztetős készleténél, de még a ColecoVision videojáték
konzoljánál is.
A belvárosi Pro Wheelz kirakatában szúrta ki magának, három héttel a
születésnapja előtt, amikor az apjával bóklásztak, és a látványtól
elragadtatott kiáltás szökött ki a száján. Meghökkent apja bement vele az
üzletbe, és rábeszélte a kereskedőt, hogy engedje a kislányt körbekarikázni a
bemutatóteremben. A boltos győzködte, hogy nézzenek meg más
kerékpárokat is, és azt áhította, hogy a Tuff Burner még teljesen leeresztett
üléssel is túl nagy lesz neki. A Kölyök fel sem fogta, miről beszél a pasas. A
kerékpár egészen elvarázsolta; mintha boszorkányseprűn suhant volna a
mindenszenteki sötétségben, háromszáz méterrel a föld felett. Az apja
viszont úgy tett, mint aki egyetért a boltossal, és azt mondta Vicnek, majd
megkapja, ha nagyobb lesz.
Három héttel később a kerékpár ott állt a behajtójukon, hatalmas ezüst
masnival a kormányán. – Miért, már nagyobb vagy, nem? – kacsintott az
apja.

Besurrant a garázsba. A Tuff Burner az apja motorjától balra támasztotta a

falat.
 Nyaranta a férfi az 1979-es fekete Harley-Davidson Shovelheaddel járt
munkába. A Kölyök apja egy útépítő brigád lőmestereként sziklapadokat
takarított el az útból nagy erejű robbanóanyagok, többnyire ANFO,
ritkábban pedig a jó öreg TNT segítségével. Az okos ember még a káros
szenvedélyéből is hasznot húz, mondta egyszer Vicnek. Amikor a lány
megkérdezte, hogy mire gondol, azt mondta, a legtöbben, akik. szeretnek
robbantgatni, vagy hullaházban végzik, vagy rács mögött. Ő viszont
hatvanezret keres vele évente, ha pedig netán pórul járna, még több pénz áll
a házhoz: istentelenül jó biztosítása volt. Csak a kisujja megért volna húsz
lepedőt, ha letépi egy robbanás. A motorkerékpárja tankját díszítő
festményen amerikaizászló-mintás bikinis, viccesen szexi szőkeség lovagolt
egy bombán, lángnyelvek előterében. Vic apja vérbeli szarházi volt. Más
apák építettek dolgokat. Az övé szarrá robbantott mindent, aztán egy
Harleyn elrobogva azt a cigarettát szívta, amiről a gyújtózsinórt lángra
kapatta. Ezt űberelje valaki.
A Kölyöknek megengedték, hogy a Raleigh-val a gyalogutakon
kerekezzen a Pittman Street-i kiserdőben – nem hivatalosan így hívták a
törpefenyők és nyírfák tizenöt hektárnyi csíkját, amely közvetlenül a hátsó
udvaruk mögött terült el. Kitekerhetett egészen a Merrimack folyóig és a
fedett hídig, csak onnan kellett visszafordulnia.
Az erdő a Rövidebb Útként emlegetett fedett híd túloldalán is folytatódott,
de Vicnek megtiltották, hogy a hídon átmenjen. A Rövidebb Üt hetvenéves
volt, száz méter hosszú, és a közepén kezdett megereszkedni. Sodorirányba
dőlő falaival olyan rozogának tűnt, mintha egy erősebb széltől is
összeszakadna. A bejáratot drótháló zárta le, de a gyerekek az egyik saroknál
visszahajtották a kerítésdrótot, és bejártak füvet szívni meg szexelni. A
kerítésre erősített bádogtáblán felirat figyelmeztetett: a haverhilli rendőrség
által életveszélyesnek minősítve. Simliseknek, semmirekellőknek és
sültbolondoknak való hely volt.
A Kölyök, persze, már járt bent (hogy melyik kategóriát erősítette, inkább
hagyjuk), nem hatották meg az apja fenyegetései, sem az életveszélyre
figyelmeztető felirat. Azt találta ki magának, hogy átcsusszan a drótháló
alatt, és begyalogol tíz lépést, márpedig a Kölyök soha semmilyen
bátorságpróba elől nem futamodott meg, még olyantól se, amit csak ő
szabott saját magának. Pláne az olyantól nem, amit ő szabott saját magának.
Odabent öt fokkal hűvösebb volt, és a padlódeszkák közötti réseken
harmincméteres mélységre és szél fodrozta vízre lehetett lelátni. A poros
levegőt felragyogtatták a fekete kátránypapír tető hasadásain behatoló
aranysárga fénypászmák. A sötétben denevérek csipogtak fülsértőén éles
hangon.
A lélegzése felgyorsult attól, hogy besétált a hosszú, árnyékos alagútba,
amely nemcsak egy folyón ívelt át, de magán a halálon is. Nyolcéves volt, és
úgy hitte, gyorsabb bárminél, még egy leszakadó hídnál is. Amikor viszont
totyogó léptekkel elindult az öreg, kopott, nyikorgó deszkákon, hirtelen
kicsit kevésbé hitt magában. Tíz lépés helyett ugyan húszat tett meg, de az
első hangos reccsenéstől inába szállt a bátorsága, visszaiszkolt, és miközben
kibújt a drótkerítés alatt, úgy érezte, mindjárt megfullad a torkában dobogó
szívétől.

Most a hátsó udvar vége felé fordult a kerékpárjával, és a következő

pillanatban, köveken és gyökereken döcögve, máris lefelé robogott a
hegyoldalon, és be az erdőbe. A házuktól aláhullva egyenesen Knight Rider
szerepjátékainak egyikébe pottyant.
A Knight 2000-ben ült, és könnyed suhanással száguldottak a fák alatt a
citromszínű nyári alkonyaiban. Az volt a küldetésük, hogy
visszaszerezzenek egy mikrocsipet. Az amerikai rakétasilók titkos
koordinátáit tartalmazó csip Vic anyjának karperecében volt elrejtve: az
ékkő pillangóba építették be, ravaszul gyémántnak álcázva. A mikrocsip
zsoldosok kezére került, akik úgy tervezték, árverésre bocsátják, és a
legmagasabb ajánlatot tevőnek passzolják tovább: Iránnak, az oroszoknak
vagy esetleg Kanadának. Vic és Michael Knight egy mellékúton tartottak a
rosszfiúk búvóhelye felé. Michael meg akarta ígértetni Vickel, hogy nem
vállal felesleges kockázatot, nem viselkedik ostoba taknyos módjára, és Vic
a szemét forgatva méltatlankodott, de mindketten tudták, hogy a
dramaturgiai szükségszerűség folytán egy ponton igenis muszáj lesz ostoba
taknyos módjára viselkednie, veszélybe sodorni mindkettejük életét, hogy
aztán vakmerő manőverekkel nyerhessenek egérutat a rosszfiúk elől.
Annyi, hogy nem stimmelt a narratíva. Először is Vic egyértelműen nem
autóban ült. Hanem egy kerékpáron – gyökereken döcögve át, és vadul
pedálozva, hogy távol tartsa a szúnyogokat. Ráadásul képtelen volt ellazulni,
és úgy belemerülni az álmodozásba, ahogy máskor szokott. Folyamatosan az
apja szavai jártak a fejében: Jézusom. Micsoda egy undorító féreg vagy
legbelül. Hirtelen az a gyomorszorító gondolata támadt, hogy mire hazaér, az
apja már nem lesz ott. Lehorgasztotta a fejét, és gyorsabban pedálozott;
egyedül így hagyhatta maga mögött a szörnyű lehetőséget.
A következő gondolata az volt, hogy nem is kocsiban és nem is a Tuff
Burneren ül, hanem az apja Harleyján. A karja a férfi dereka köré fonva, a
fején a sisak, amit az apja külön neki vásárolt, a fekete, egész fejet beburkoló
sisak, amitől szkafanderbe öltözött űrhajósnak érezte magát. Visszafelé
tartottak a Winnipesaukee-tóhoz, Vic anyjának karperecéért – meg akarták
lepni vele. Az anyja majd álmélkodva felkiált, mikor meglátja az apja
kezében, az apja pedig nevet, és átkarolja Linda McQueen derekát, és arcon
csókolja, és újra szent lesz a béke.
A Kölyök siklott a villódzó napfényben a lelógó ágak alatt. Olyan közel
járt a 495-ös főúthoz, hogy már hallotta is a forgalmat: a kamionok
visszakapcsoló váltójának kínlódását, a személyautók zúgását, és igen, még
egy délnek tartó nagymotor mennydörgésszerű robaját is.
Amikor behunyta a szemét, a főúton robogott maga is, príma időt ment,
élvezte a súlytalanság érzését, ahogy a motor bedőlt a kanyarokban. Észre
sem vette, hogy most egyedül van a motorkerékpáron, már nagyobb lány,
elég idős, hogy saját maga adagolja a gázt.
Ettől majd eláll a szavuk. Előkeríti a karperecét, és visszajön, és ledobja
az ágyra a szülei közé, és szó nélkül kisétál. Hadd nézzék egymást
megszégyenültem Leginkább azonban a motorról fantáziáit, ahogy a
kilométereket falva rohan bele az alkonyatba.
A Tuff Burner előcsusszant a fenyőillatú félhomályból, ki a széles
földútra, amely a hídhoz vezetett.
Az Ebúthoz, ahogy a környékbeliek nevezték, zanzásítva.
A hídhoz közeledve észrevette, hogy a kerítésdrót nincs a helyén. A
dróthálót lecibálták az oszlopokról, és most ott hevert a porban. A híd
bejáratát – amelyen egy autó is csak szűkösen fért át – borostyánloboncok
keretezték, finoman lengedezve a folyóról feláramló léghuzatban. A híd
belsejében szögletes alagút húzódott, hihetetlen fényességű négyszöggel a
végén, mintha a túloldalon aranyló búzamezőre nyílna. Vagy esetleg csak
aranyra, töméntelen sok aranyra.
Vic lassított. Mélyen bent járt a saját fejében, és amikor elhatározta, hogy
továbbmegy, egyenesen át a dróthálón és be a sötétbe, bringás önkívületében
nem sokat rágódott a döntésen. Ha megáll, leszerepel a bátorságpróbán, és
azt nem engedhette meg. Ráadásul hitt a sebességben. Ha a pallók
megroppannak alatta, csak teker tovább, letakarodik a korhadt fáról, mielőtt
az engedhetne a súlyának. Ha van odabent valaki – valami szakadt csöves,
aki szívesen megtapizna egy kislányt –, elrobog mellette, mielőtt
rámozdulhatna.
Az elreccsenő öreg pallók és a fogdosódó hajléktalan gondolata édes
rémülettel töltötte el, és ahelyett, hogy megtorpant volna, kiállt a nyeregből,
és még keményebben pedálozott. Aztán hűvös megelégedettséggel arra
gondolt, hogy amennyiben a híd tényleg a tíz emelet mélységben alatta lévő
folyóba zuhanna, ő pedig összezúzódna a gerendák között, arról is a szülei
tehetnének, amiért elüldözték hazulról a marakodásukkal; na, az móresre
tanítaná őket. Iszonyúan hiányozna nekik, belebetegednének a
szomorúságba és a bűntudatba, és előbb-utóbb pontosan ez is vár rájuk,
mindkettejükre.
A kerítésdrót megzörrent és koppant a kerekek alatt, Vicét denevér- és
korhadásszagú, föld alatti sötétség nyelte el.
Ahogy beért, látta, hogy bal felől feliratot fújtak a falra, zöld festékkel.
Nem lassított, hogy elolvassa, de úgy tűnt, mintha az lett volna, hogy
Terry’s, ami azért volt fura, mert hazafelé tényleg megálltak ebédre egy
Terry’s nevű helyen, a Terry’s Primo Subsban, még a New Hampshire-i
Hamptonban, a tengerparton. A szokásos pihenőhelyük volt ez a
Winnipesaukee-tótól hazafelé, nagyjából félúton Haverhill és a Tó között.
A fedett híd belsejében megváltoztak a hangok. Vic továbbra is hallotta a
folyót, harminc méter mélységben, de az áramló víz surrogása helyett most
inkább mintha morajló fehérzajt, rádiósistergést hallott volna. Nem nézett le,
félt megpillantani a folyót a pallók közötti résekben. Még oldalra sem
nézegetett, inkább csak a híd túlsó végére függesztette a tekintetét.
Szaggatott fehér fényben haladt. Az egyik ujjnyi vastag fényességlapot
átütve enyhe lüktetés állt a bal szemébe. A padló kellemetlenül
nyúlékonynak tűnt. Vic fejében mostanra egyetlen kétszónyi fohász kattogott
– mindjárt átérsz, mindjárt átérsz –, kalimpáló lába ütemére.
A fényes négyszög a híd túlsó végén nagyobb lett és még
szemkápráztatóbb. Ahogy közeledett, Vic felfigyelt a kintről áradó
forróságra. Pedálozás közben – rejtélyes módon – napolaj és hagymakarikák
illatát érezte. Azon már nem is csodálkozott, hogy miért nincs kapu itt, a híd
másik végénél sem.
Vic McQueen, más néven a Kölyök, nagyot kortyolt a levegőből, és
dibegő-dobogó kerekekkel kitekert a Rövidebb Útból a napfényre, a
pallókról az aszfaltozott útra. A fehérzaj sziszegése és moraja hirtelen
abbamaradt, mintha tényleg egy sercegő rádiót hallgatott volna, és most
valaki megnyomta a kikapcsoló gombot.
Még három-négy métert siklott, mire meglátta, hol van. A szíve hamarabb
összeszorult a mellkasában, mint ahogy a keze rászorulhatott volna a fékre.
Olyan hirtelen, olyan erővel áhította meg a kerékpárt, hogy a hátsó gumi
kifarolt az aszfalton.
Egy földszintes épület mögötti kövezett kis utcában bukkant elő. Bal felől
szemétgyűjtő konténer és néhány kuka állt egy téglafalnál. A kis utca végét
magas deszkapalánk rekesztette el. A palánk túloldalán autóút volt. Vic
hallotta a forgalom zaját, és az egyik autóból kiszüremlő dalfoszlányt: Abra-
abra-cadabra... I wanna reach out and grab ya...[2]
Rögtön tudta, hogy rossz helyre keveredett. Sokszor járt kint a Rövidebb
Útnál, éppen elégszer nézett át a Merrimack magas partjai között, hogy
tudja, mi van odaát: egy erdővel benőtt hegy, zöld és hűvös és csendes. Se
út, se üzlet, se kis utca. Aztán hátrafordult, és majdnem felsikoltott.
A Rövidebb Út híd már nem a Merrimack folyón ívelt át, viszont
begyömöszölték egy akkora helyre, amely akg volt képes befogadni. A híd
teljesen kitöltötte a Vic mögötti kis utca torkolatát, faltörő kosként ékelődve
a földszintes téglaház és egy négyemeletes, fehérre festett betonépület közé.
Vic megreszketett a látványtól. Amikor benézett a sötétségbe, a távolban, a
híd túlsó végénél látta a Pittman Street-i kiserdő smaragdos árnyait.
Lekecmergett a kerékpárjáról. A lába vad nekibuzdulásokban reszketett.
Odatolta a Raleigh-t a szemétgyűjtő konténerhez, és nekitámasztotta. Azon
kapta magát, hogy nem mer a Rövidebb Útra gondolni.
A kis utca olajban sült és most a napon avasodó ételektől bűzlött. Vic friss
levegőt akart szívni. Egy zajos, gőzzel teli konyha szúnyoghálós ajtaja
mellett elhaladva a magas palánkkerítéshez ment. Kikallantyúzta a kerítésbe
épített ajtót, és kilépett a keskeny járdára, melyet jól ismert. Alig egy órája
még rajta állt a szüleivel.
Balra nézve megpillantotta a hosszan elnyúló strandot és azon túl az
óceánt – a zöld, tarajos hullámok szemet sajdítón ragyogtak a napon.
Úszónadrágos fiúk frizbiztek, fel-felugrálva egy-egy bravúros elkapáshoz,
aztán visszazuhanva a homokba. Autók araszoltak tömött sorokban az
óceánparti úton. Vic bizonytalan lábakon megkerülte az épület sarkát, és
megpillantotta az ablakot, amelyen át az utcai vevőket kiszolgálták. Az
étterem cégtábláján a felirat:
 Terry’s Primo Subs
Hampton Beach, New Hampshire
Elballagott az étterem előtt letámasztott, a délutáni verőfénytől lángot vető
krómozású nagymotorok mellett. Az ételkiadó ablaknál lányok vártak a
sorukra, bikini felsős és forrónadrágos, csilingelő nevetésű lányok. Mennyire
utálta a hangjukat; mintha üvegcsörömpölést hallott volna, olyan volt.
Bement az étterembe. Az ajtó fölött rézcsengettyű csilingelt..
Nyitva voltak az ablakok, és a pult mögül fél tucat ventilátor fújta a
levegőt az asztalok felé, de így is túl meleg volt odabent. A mennyezetről
hosszú légypapírcsíkok lógtak le, és lengedeztek a huzatban. A Kölyök nem
szívesen nézett a légypapírra, a rovarokra, melyek a ragacs fogságába esve
haldokoltak, hogy közvetlenül alattuk az emberek zavartalanul tömhessék
magukba a hamburgerüket. Korábban, amikor a szüleivel a nap folyamán itt
ebédelt, nem vette észre a légypapírt.
Kótyagosnak érezte magát, mint aki tele gyomorral szaladgált az
augusztusi kánikulában. A pénztárgép mögött nagydarab, fehér trikós férfi
állt. A válla szőrös volt, és leégéstől pecsenyevörös, az orrán cinkkenőcs
csíkja. PETE, hirdette a trikóján a fehér műanyag táblácska. Pete egész
délután itt volt. Két órával korábban Vic az apja mellett álldogált, miközben
Chris McQueen kifizette a férfinak a hamburgerkosaraikat és a turmixaikat.
A két férfi a Red Soxról beszélgetett, akiknek kivételesen egész jól ment a
játék. Úgy tűnt, az 1986-os lehet az év, amikor végre megtörik az átok.
Clemens tarolt. Az a srác elnyerte a liga legjobb dobójátékosának járó Cy
Young-díjat, és még bő egy hónap volt hátra a szezonból.
Vic a férfi felé fordult, ha másért nem, mert megismerte. Utána viszont
csak állt hunyorogva, és fogalma sem volt, mit mondhatna. A Pete háta
mögött duruzsoló ventilátor éppen az arcába hordta a férfi párás testszagát.
Nem, tényleg nem volt túl jól.
A legszívesebben elsírta volna magát, ahogy úrrá lett rajta a
gyámoltalanság szokatlan érzése. Itt áll New Hampshire-ben, egy idegen
városban. A Rövidebb Út Hidat az épület mögötti kis utcába gyömöszölték,
és valahogy erről is ő tehet. A szülei veszekszenek, és nem is sejtik, milyen
messzire elkódorgott hazulról. Mindezt ki kell mondani, és még mást is.
Haza kell telefonálnia. Telefonálnia kell a rendőrségre. Valakinek ki kell
mennie megnézni a hidat a kis utcában. Émelyítően kavarogtak a gondolatai.
Rossz hely volt most a feje belseje, idegesítő lármával és kavargó
denevérekkel teli sötét alagút.
De a nagydarab férfi megtakarította neki a vesződséges nem kellett
kitalálnia, hol kezdjen bele. – Hát itt vagy – szólt oda neki, amikor meglátta.
– Gondoltam, hogy még találkozunk. Visszajöttél érte, igaz-e?
Vic meghökkenve meredt rá. – Visszajöttem érte?!
– A pillangós karperecért.
A férfi megnyomott egy gombot, és a pénztárgép fiókja hangos
csilingeléssel felpattant. Az anyja karperecé ott volt bent a végében.
Az ékszer láttán Vic lába újra megremegett. Erőtlenül felsóhajtott. Mióta a
fedett híd alagútjából előbukkanva képtelen módon Hampton Beachben
találta magát, most először érezte, hogy úgy-ahogy átlátja a helyzetet.
Képzeletében az anyja karperecének keresésére indult, és valahogy
sikerült megtalálnia. A kerékpárjára soha nem is ült fel. Valószínűleg a
szülei se veszekedtek igazából. A kis utcába gyömöszölt hídra csak egyetlen
magyarázat lehetséges. Lesülve és kimerültén, turmixszal teli hassal hazaért,
elpilledve végigfeküdt az ágyán, és most álmodik. Ezt szem előtt tartva úgy
gondolta, a legokosabb, amit tehet, ha magához veszi az anyja karperecét, és
a hídon át visszamegy a túloldalra. Mely pontján az álomnak majd nyilván
felébred.
A bal szeme mögött tompa sajgás lüktetett megint. Fejfájás készülődött.
Nem is akármilyen. Nem emlékezett rá, hogy valaha is fejfájósan érkezett
volna egy álomba azelőtt.
– Köszönöm – mondta, ahogy Pete átnyújtotta a karperecét a pult fölött. –
Anyukám már nagyon aggódott miatta. Értékes darab.
– Nagyon aggódott, mi? – Pete a fülében vájkált a kisujjával. – Nyilván
érzelmileg kötődik hozzá.
– Nem. Vagyis hogy igen, persze. Azelőtt a nagymamájáé volt, az én
dédnagymamámé. De amúgy is értékes.
– Hát hogyne.
– Régiség – mondta a Kölyök, de nem esküdött volna meg rá, miért kell
győzködnie a férfit a karperec értékéről.
– Csak akkor régiség, ha ér is valamit. Ha nem ér semmit, akkor csak
valami régi vacak.
– Gyémántos – mondta a Kölyök. – Gyémántok vannak rajta, amúgy meg
arany.
 Pete gúnyosan horkantott.
– De tényleg – erősködött Vic.
Mire a férfi: – Ugyan. Mondom, hogy bizsu. Amit gyémántnak nézel, az
csak cirkónium. És látod a belsejét, ahol átmegy ezüstbe? Az aranyon nem
fog a rozsda. Ami jó, az jó is marad, a strapától függetlenül. – A férfi
szemöldöke összeráncolódott a váratlan együttérzéstől. – Jól vagy? Elég
ramatyul nézel ki.
– Semmi bajom – mondta a Kölyök. – Csak túlzásba vittem a napozást. –
Ez nagyon felnőttesen hangzott.
De igazából nem volt jól. Szédült, és folyamatosan remegett a lába. Kint
akart lenni, távol a Pete-verejték és a hagymakarikák meg a bugyborékoló
olaj páráinak szagegyvelegétől. Túl akart lenni az álmon.
– Biztos nem kérsz egy hideg italt? – kérdezte Pete.
– Kösz, de amikor itt ebédeltünk, már ittam egy turmixot.
– Itt aztán nem – mondta Pete. – Esetleg a McDonald’sban. Nálunk csak
frappé van.
– Mennem kell. – Vic megfordult, és az ajtó felé indult. Érzékelte, hogy a
pecsenyevörösre égett Pete valódi törődéssel néz utána, és hálás volt a
férfinak az empátiájáért. Úgy gondolta, hogy büdössége és érdes stílusa
ellenére Pete jó ember, és tényleg szívén viseli egy betegnek tűnő kislány
sorsát, aki kíséret nélkül lófrál Hampton Beach utcáin. Mégse mert semmi
mást mondani a férfinak. A halántéka és a felső ajka borzongató verejtéktől
volt nyirkos, és alig bírta megfékezni a lába remegését. A bal szeme megint
lüktetett. Ezúttal már kicsit erősebben. Nehéz volt kitartania meggyőződése
mellett, hogy csak képzeli ezt a látogatást a Terry’sben, hogy csak egy
különösen lebilincselő álmot él át valóságként – olyan nehéz, mintha egy
sikamlós testű békát igyekezne a markában tartani.
Kilépett az épületből, és a kitámasztott motorkerékpárok mellett elhaladva
végigsietett a forró járdán. Kinyitotta a magas palánkkerítés ajtaját, és
belépett a Terry s Primo Subs mögötti kis utcába.
A híd ott volt, ahol hagyta. Falai teljesen a kétoldalt álló épületekhez
nyomódtak. Fájt ránézni. Vicnek fájt tőle a bal szeme.
Egy szakács vagy mosogatófiú – mindenesetre valaki a konyhából – kint
állt az utcán a szemétgyűjtő konténer mellett. Zsír- és vérfoltos köténye
mindenkit elrettentett volna attól, hogy a Terrysben ebédeljen. A férfi apró
termetű volt, az arca borostás, tetovált alkarján kidagadtak az erek, az
arckifejezés, amivel a hidat bámulta, valahol a felháborodás és a rémület
között.
– A kurva életbe – szólalt meg a pasas. Zavarodott pillantást vetett Vicre.
– Te gyerek, te is látod? Mi az isten izéje az ott?
– A hidam. De ne aggódjon. Viszem magammal – mondta Vic. Saját maga
előtt sem volt világos, hogy ezt miként gondolja kivitelezni.
Megmarkolta a bringája kormányát, visszakanyarodott vele, és a híd felé
tolta. Futva tett két lépést, aztán átvetette a lábát.
Az első kerék feldöccent a pallókra, és Vicét elnyelte a sziszegő sötétség.
A hang, az értelmetlen, morajló sistergés egyre erősödött, ahogy a Raleigh
begurult vele a hídra. Jövet azt hitte, hogy a folyót hallja lentről, de nem.
Csak most vette észre, hogy a falakon hosszú rések vannak, és elsuhantában
olyasfajta fehér villódzást látott rajtuk keresztül, mintha a világ legnagyobb
tévékészüléke működne a fal túloldalán, egy olyan csatornára állítva, ahol
éppen nem sugároznak semmit. Az oldalra dőlt, roskatag hidat fényvihar
ostromolta. Vic érezte, ahogy a híd kissé megroggyan a falait verő záportól.
Behunyta a szemét, nem akart látni többé, kiállt a nyeregből, és vadul
tekert, hogy átérjen. Megint megpróbálkozott korábbi mannájával – mindjárt
átérsz, mindjárt átérsz –, de túlságosan fulladt és émelygett, hogy bármilyen
gondolatot hosszabban kitarthatott volna. Csak a zihálása volt és a morajló,
dühödt sistergés, az egyre erősödő, végtelen hangzuhatag. A hang intenzitása
őrjítően fokozódott, végül a legszívesebben felkiáltott volna, hogy elégi, már
ott volt a száján a szó, elég, elég, a tüdeje gyűjtötte a levegőt a kiáltáshoz,
amikor a kerékpár átdöccent a fedett híd küszöbén, és tudta, hogy ez már
megint
 Haverhill, Massachusetts
A hang lágy, elektronikus pukkanással elhallgatott. Vic a fejében, a bal
halántékában érezte a pukkanást, kicsiny, de tisztán kivehető robbanásként.
Behunyt szemmel is tudta, hogy otthon van – vagy ha nem is otthon,
legalább a saját erdejében. Azt, hogy ez a saját erdeje, a fenyőillatból és a
levegő minőségéből tudta, abból a tisztára sikált, hűvös illatból, amit
magában mindig a Merrimack folyóval kapcsolt össze. Hallotta a folyót,
távolian; a víz iramlásának gyengéd és megnyugtató hangja egyáltalán nem
hasonlított sistergésre.
Kinyitotta a szemét, a fejét felszegve kirázta a haját az arcából. A késő
délutáni napfény rendszertelenül villódzott a magasban a fák lombján
keresztül. Vic lassított, behúzta a fékeket, és letette a lábát.
Hátrafordult, hogy még utoljára végigpillantson a hídon Hampton Beach
felé. Kíváncsi volt, látja-e a szakácsot a piszkos kötényében.
De nem látta, merthogy a Rövidebb Út híd eltűnt. Ott, ahol a híd
bejáratának kellett volna lennie, korlát húzódott. Azon túl pedig csak
gyomos meredély, egészen a folyó sötétkék csatornájáig.
A kavargó, haragos vízből három Y alakú, repedezett betonpillér állt ki.
Ennyi maradt a Rövidebb Útból.
Vic nem értette. Most kerekezett át a hídon, még érezte az orrában a
napszítta, öreg fa és a denevérpisi szagát, hallotta dobogni a kerekei alatt a
pallókat.
A bal szeme lüktetett. Behunyta, megdörgölte a tenyerével, aztán
kinyitotta megint, és egy pillanatra mintha ott lett volna a híd. Látott, vagy
látni vélt valami utóképszerűséget, híd alakú fehér ragyogást, amely egészen
a túlsó partig ért.
De az utókép nem bizonyult tartósnak, és a bal szeméből patakzott a
könny, és túlságosan elcsigázott volt, hogy sokáig azon merengjen, mi lett a
híddal. Még soha életében nem érezte ennyire, hogy otthon a helye, a
szobájában, az ágyában, a ropogós lepedők között.
Felült a biciklijére, de néhány méter pedálozás után leszállt, és inkább
tolta. A fejét leszegte, a haja az arca előtt lengedezett. Az anyja karperecé
körbeforgott verejtékes bőrén, alig vette észre, hogy a csuklóján van.
 Áttolta a kerékpárt a hátsó udvar megsárgult füvén, el a minijátszótér
mellett; újabban már soha nem játszott itt, a hinta láncát vastagon belepte a
rozsda. A behajtón elfektette a kerékpárt, és bement. A szobájába
kívánkozott, le akart feküdni és pihenni. Amikor viszont fémes reccsenést
hallott a konyha felől, arra vette az irányt, hogy megnézze, ki van ott.
Az apja állt a mosogatónál, neki háttal, az egyik kezében dobozos sör, a
másik kezét a csaphoz tartotta, ide-oda forgatva öklét a hideg víz alatt.
Vic nem esküdött volna meg rá, meddig volt oda. A grillsütő órája sem
segített. 12:00-át villogott vég nélkül, ahogy áramkimaradás után szokott. A
villany se égett, a délután árnyaival teli helyiségben kifejezetten hűvös volt.
– Apa – szólalt meg, alig ismerve saját, fásult hangjára. – Hány óra?
A férfi a sütő felé pillantott, finoman megrázta a fejét.
– Gőzöm sincs. Kábé öt perce ment el az áram. Azt hiszem, az egész
utcában nincs... – Vicre pillantott, a szemöldöke kérdőn felszaladt a
homlokán. – Mi van? Jól érzed magad? – Elzárta a csapot, egy törlőronggyal
felitatta a vizet a kezéről. – Elég ramatyul nézel ki.
Vic elszoruló torokkal, örömtelenül felnevetett. – Pete is ezt mondta. –
Mintha messzi távolból érkezett volna a hangja: egy hosszú alagút
túloldaláról.
– Pete? Milyen Pete?
– A Hampton Beach-i Pete.
– Vic?!
– Nincs semmi bajom. – Nyelni próbált, de nem bírt. Gyötrelmes
szomjúságot érzett, de ez csak akkor tudatosult benne, amikor meglátta a
hideg italt az apja kezében. Behunyta a szemét, és egy grépfrútlével teli,
páragyöngyös pohár képe jelent meg előtte; a látványtól mintha teste összes
sejtje követelőzve sajogni kezdett volna. – Csak szomjas vagyok. Van itthon
valami gyümölcslé?
– Bocs, Kölyök, de elég üres a hűtő. Anyád még nem volt boltban, mióta
hazajöttünk.
– Lepihent?
– Nem tudom. – És nem is érdekel. Nem tette hozzá, de benne volt a
hanghordozásában.
– Tényleg... – szólalt meg Vic. Lecsúsztatta a karperecét a csuklójáról, és
a konyhaasztalra tette. – Ha kijön, szólj neki, hogy megtaláltam a karperecét.
A férfi becsapta a hűtőszekrény ajtaját, hátrafordult. A tekintete a
karperecre siklott, aztán vissza Vicre.
 – Mégis hol...?
– A kocsiban. Az ülések között.
A helyiség elsötétült, mintha irdatlan felhők mögé bújt volna a nap az
égen. Vic megtántorodott.
Az apja az arcához érintette a kézfejét, a sörösdobozt tartó kezét. Le
voltak horzsolva a bütykei. – Jézusom, Kölyök, te tűzforró vagy. Hé, Lin?.
– Semmi bajom – motyogta. – Csak le kell feküdnöm kicsit.
Nem úgy gondolta, hogy akkor és ott le is fekszik; a terv az volt, hogy
bemegy a szobájába, és elnyújtózik dögös új David Hasselhoff posztere alatt
– de a térde hirtelen megbicsaklott, ő pedig összerogyott. Az apja elkapta,
mielőtt a padlóra zuhanhatott volna. Egyik kezével a térdhajlata alatt,
másikkal a hónaljánál, felnyalábolta, és elindult vele a folyosón.
– Lin? – kiáltotta megint.
Linda előbukkant a szobájából. Megnedvesített konyharuhát tartott a szája
sarkához, gesztenyevörös haja kócos volt, a szeme réveteg, mintha tényleg
most ébredt volna. Amikor meglátta lányukat a férje karjában, kiélesedett a
tekintete.
Vic szobájának ajtajánál ért oda hozzájuk. Vékony ujjaival felnyúlt,
félretolta a lány haját, és a homlokához nyomta a tenyerét. Sima volt a
tenyere, és fagyosan hideg, és az érintés félig hidegrázásszerű, félig
gyönyörteli borzongásra késztette Vicét. A szülei már nem haragudtak
egymásra, és ha tudta volna, hogy csak be kell lázasodnia, és máris elássák a
csatabárdot, dehogy kerekezett volna át a hídon a karperecért: csak eszik egy
kis krétát, és kész.
– Mi van a gyerekkel, Chris?
– Elájult.
– Nem ájultam el...
– Negyvenfokos láza van, nem bír megállni a lábán, és mégis vitatkozik...
– Az apja hangjából nem lehetett nem kihallani a büszkeséget.
Vic anyja leengedte a konyharuhát a szájától. – Hőguta. Három órát főtt a
kocsiban, aztán rögtön kiment biciklizni, és nem védte a fejét a nap ellen, és
egész nap nem is ivott, leszámítva azt a vacak turmixot a Terry’sben.
– Frappé. A Terry’sben csak frappé van – mondta Vic. – Sebes a szád.
Az anyja megnyalta feldagadt ajkát a szájzugnál. – Hozok egy pohár vizet
meg egy kis ibuprofent. Mindketten tudunk vele mit kezdeni.
– Ha úgyis a konyhában jársz, nem akarod magadhoz venni a
karperecedet? – szólalt meg Chris. – Ott van az asztalon.
 Linda még lépett kettőt, mielőtt eljutott a tudatáig, mit mondott a férje.
Hátrafordult. Chris McQueen Vic szobájának ajtajában állt, a lánnyal a
karjában. Vic már látta David Hasselhoffot az ágya felett, a szívtipró
mosolyával, mint aki mindjárt rákacsint, és megszólal: Szép munka, pajtás.
– A kocsiban volt – mondta Chris. – A Kölyök megtalálta.
 Otthon
Vic aludt.
Almában összefüggéstelen állóképek peregtek: egy gázálarc a
betonpadlón, bezúzott fejű kutyatetem az út mellett, vak fehér angyalokkal
telaggatott hatalmas fenyőfák erdeje.
Ez az utolsó kép annyira eleven volt, és sejtelmességében annyira szörnyű
– azok a húsz méter magas, sötét fák, ahogy egy pogány szertartás bódult
résztvevőiként hajladoznak a szélben, a felvillanó és csillámló angyalok az
ágak között –, hogy a legszívesebben felsikoltott volna.
Kiáltani próbált, de nem tudott hangot kierőltetni a torkán. Puha,
levegőtlen anyag hegynyi halma, fullasztó árnyéklavina temette el. Próbált
utat vájni magának, kétségbeesetten hadonászva, szíjas izmainak minden
erejével csapkodva, míg végül verejtékben úszó testtel, ülő helyzetben találta
magát az ágyon. Az apja ott ült mellette a matrac szélén, és a csuklóját
markolta.
– Vic. Vic. Nyugi. Az előbb akkorát behúztál, hogy majdnem leszakadt a
fejem. Ne bomolj. Én vagyok az, apa.
– Ó... – Amikor az apja elengedte, a karja lehullt a teste mellé az ágyra. –
Bocs.
A férfi a mutató- és a hüvelykujja közé fogva megmozgatta az állát. –
Nem gond. Biztos rászolgáltam.
– Mivel?
– Mit tudom én. Akármivel: Az embernek mindig van valami a rovásán.
Vic előrehajolt, és megpuszilta apja borostás állát. A férfi elmosolyodott.
– Elmúlt a lázad. Jobban vagy?
Vic vállat vont, kutya baja, gondolta, most, hogy kikecmergett a nagy
halom fekete paplan alól, és maga mögött hagyta az álombéli erdő gonosz
karácsonyfáit.
– Nagyon durván ki voltál bukva. Hallanod kellett volna magadat.
– Miket mondtam?
– Egyszer azt kiabáltad, hogy a denevérek előjöttek a hídból. De nyilván a
templomtoronyra gondoltál.
– Igen. Vagyis nem. A hídról beszéltem. – Nem is értette, hogyan
feledkezhetett el, ha csak egy pillanatra is, a Rövidebb Útról. – Apa, mi
történt a híddal?
– A híddal?
– A Rövidebb Úttal. Azzal a régi fedett híddal. Eltűnt.
– O... Hallottam, hogy valami idióta át akart hajtani rajta a kocsijával, és
leszakadt alatta. Kinyírta magát, és a híd nagy részét is magával vitte. A
maradékot meg lebontották. Ezért mondtam mindig, hogy eszedbe ne jusson
kimenni rá. Már húsz évvel ezelőtt le kellett volna bontaniuk.
Vic megborzongott.
– Nézzenek oda – szólalt meg az apja. – Reszketsz, mint a vadászkutya.
Erről eszébe jutott a lázálma a bezúzott koponyájú kutyáról, és először
felfénylett, aztán elhomályosult körülötte a világ.
Amikor a látása kitisztult, az apja egy gumivödröt tartott eléje.
– Ha kikívánkozik belőled valami – mondta a férfi –, próbálj beletalálni.
Jézusom, soha nem eszünk többé abban a kurva Terry’sben.
Vicnek eszébe jutott a Pete-verejték szaga és a rovartetemekkel borított
légypapír lengedező csíkjai, és öklendezni kezdett.
Az apja kivitte a gumivödröt a hányással. Egy pohár jéghideg vízzel jött
vissza.
Három kortyra kiitta a felét. Annyira hideg volt, hogy újabb
reszketésrohamot váltott, ki belőle. Chris betakargatta, visszaült melléje, a
vállára tette a kezét, és várta, hogy a hidegrázás abbamaradjon. Aztán nem
mozdult. Nem beszélt. Vicét már az is megnyugtatta, hogy ott van mellette,
hogy osztozhat az apja lezser, magabiztos némaságában, és alig telt el kis
idő, máris érezte, hogy becsusszan egy újabb álomba. Becsusszan... vagy
esetleg bekerekezik. Ahogy ott feküdt lehunyt szemmel, olyan érzése támadt,
szinte, hogy újra a kerékpárján ül, és könnyedén siklik a sötét és békés
csendben.
Amikor viszont az apja felkelt, hogy megy, még mindig eléggé tudatánál
volt, hogy észrevegye, és tiltakozó nyöszörgéssel utána nyúlt. A férfi
kisiklott a keze közül.
– Pihend ki magad, Vic – suttogta. – Meglátod, nemsokára megint a
bringádon ülsz majd.
Álom és ébrenlét határán sodródott.
A férfi hangja távolról érkezett el hozzá.
– Sajnálom, hogy lebontották a Rövidebb Utat – dörmögte Chris
McQueen.
 – Azt hittem, nem szeretted – motyogta a Kölyök, és elfordult az apjától,
útjára bocsátva, feladva a férfit.
– Azt hittem, félsz, hogy egyszer megpróbálok kitekerni rajta a
bringámmal.
– Igaz – mondta az apja. – Féltem is. Azt sajnálom, hogy fogták magukat,
és nélkülem bontották le. Rám bízhatták volna a töltetek elhelyezését, ha már
egyszer a levegőbe akarták repíteni. Az a híd életveszélyes volt. A vak is
láthatta, hogy előbb-utóbb valaki otthagyja a fogát. Örülök, hogy nem te
voltál az a valaki. Most pedig aludj, Kölyök.
 Különböző helyszínek
A karpereckaland néhány hónap alatt nagyrészt elfelejtődött, és amikor
Vicnek mégis eszébe jutott, úgy emlékezett, hogy az autóban találta meg az
ékszert. Ha tehette, nem gondolt a Rövidebb Útra. Emlékei a hídon át tett
kiruccanásról hézagosak voltak, és hallucinációszerűek, és
elválaszthatatlanul egybeforrtak otthoni lázálmával a komoran hajlongó,
sötét fenyőfákról és a bevert fejű, döglött kutyáról. Az emlékek
felelevenítése nem tett jót, úgyhogy az egészet begyömöszölte agyának
egyik biztonságos rekeszébe, elzárta, hogy ne is lássa, és igyekezett
elfelejteni.
Ugyanígy járt el máskor is mindig.
Merthogy más alkalmak is voltak, újabb kerékpáros kiruccanások – a
hídon át, ami már nem is volt ott –, hogy előkerítsen ezt-azt, elkallódott
holmikat.
A barátnője, Willa Lords például elveszítette Mr. Pentackot, a
szerencsehozó kordbársony pingvinjét. Willa Vicéknél aludt, és a szülei
nagytakarítást rendeztek a szobájában, és Willa úgy gondolta, Mr. Pentack
valószínűleg a szemetesben végezte a működésképtelen Tinker Bell
mobiltelefonnal és a Lite-Brite mozaikkirakóssal együtt. Willa annyira
vigasztalhatatlan volt, annyira feldúlt, hogy iskolába se tudott menni
másnap, és a rákövetkező napon se.
De Vic megmentette a helyzetet. Kiderült, hogy Willa magával hozta Mr.
Pentackot az ottalvásra. Vic ugyanis megtalálta a kabalafigurát az ágya alatt,
a porcicák és az elfelejtett zoknik között. Tragédia elhárítva.
Vic egyáltalán nem hitte, hogy úgy találta volna meg Mr. Pentackot, hogy
felült a Raleigh-ra, és a Pittman Street-i kiserdőn át kikerekezett oda, ahol
azelőtt a Rövidebb Út híd állt. Nem hitte, hogy a híd már ott várt rá, sem azt,
hogy zöld festékkel fújt feliratot látott a falán: FENWAYI TEKEPÁLYA
Nem hitte, hogy a híd belsejét morajló sistergés töltötte meg, és azt sem,
hogy a fenyődeszka falon túl rejtélyes fények villogtak és iramlottak tova.
Az agyában mégis volt egy kép arról, ahogy a Rövidebb Út alagútjából
átgurul egy elsötétített – és reggel hét lévén, néptelen – tekepályára. A fedett
híd vége a falat átütve, közvetlenül a pályákra nyílott. Vic ismerte a helyet.
Két héttel korábban járt ott egy születésnapi partin, Willa is ott volt. Most a
fenyőpadló valami olaj szerűségtől csillogott, és Vic bringájának kereke úgy
félresiklott rajta, mint vajdarabka a forró serpenyőben. Ahogy elvágódott,
lehorzsolta a könyökét. Mr. Pentack a gazdátlan holmik kosarában csücsült a
pult mögött, a tekecipők polcai alatt.
Mindez csak egy történet volt, este mesélte magának, miután rátalált Mr.
Pentackra az ágya alatt. Aznap estére megbetegedett, forró és ragacsos lett a
teste, és szárazon köhögött, és az álmai elevenek és szürreálisak voltak.
A horzsolás a könyökén két nap alatt begyógyult.
Tízéves korában a kanapé párnái között találta meg az apja pénztárcáját,
és nem pedig egy építkezésen, Attleboróban. A bal szeme napokig lüktetett,
miután a tárcát megtalálta, mintha valaki behúzott volna neki egyet.
Tizenegy éves volt, amikor az utca túloldalán lakó de Zoet házaspárnak
elveszett a macskája, Taylor, egy fekete-fehér szőrű, csont és bőr vénség.
Egy nyári felhőszakadás előtt elment hazulról, és nem jött vissza. Mrs. de
Zoet másnap reggel fel-alá járt az utcában, Taylor nevét nyivákolva. Mr. de
Zoet, egy madárijesztőszerű férfi, aki csokornyakkendőt viselt és
nadrágtartót, az udvaron állt, gereblyével a kézben, de gereblyézés helyett
csak elanyátlanodva nézett maga elé fakó szemével.
Vic különösen Mr. de Zoetet szerette; a férfinak olyasfajta furcsa
akcentusa volt, mint Arnold Schwarzeneggernek, és a dolgozószobájában
terepasztal állt, miniatűr csatatérrel. Mr. de Zoetet pipafüst és frissen főtt
kávé illata lengte körül, és megengedte Vicnek, hogy festegesse a terepasztal
parányi lövészkatonáit. Vic Taylort, a macskát is szerette. Dorombolás
közben az állatnak csikorgó-kattogó hang hallatszott a mellkasából, mintha
valami régi gép kelt volna odabent zajos életre.
Taylort soha többé nem látták... Vic viszont mesélt magának egy történetet
arról, hogy áttekert a Rövidebb Út hídon, és megtalálta szegényt kimeredve
a nedves gazban a főút mellett. A szőre vértől volt csapzott, teljesen ellepték
a legyek. Miután áthajtott rajta egy autó, még sikerült levonszolnia magát az
úttestről: a Kölyök megtalálta a vérfoltokat az aszfalton.
Vic kezdte megutálni a sistergő-sercegő hangot.
SPICY MENACE
1990
 Sugarcreek, Pennsylvania
A hirdetés a Spicy Menace regényújság hátuljában jelent meg, az 1949-es
augusztusi számban, amelynek címlapján egy jégtömbbe fagyasztott visító
nőt tettek közszemlére (Hűvös volt hozzá és kedvetlen... Hát ő meg hidegre
tette!!). Egyetlen hasáb volt csak, az Adola Melltartók (Diadalmas
Dekoltázs!) sokkal nagyobb reklámja alatt. Bing Partridge észre sem vette,
csak miután hosszasan megszemlélte a hölgyet az Adola-reklámban: világos,
bársonysima bőrű kismama-keblek, melyeket fémes ragyogású melltartó
kúpos csészéi tartottak féken. A szem lehunyva, az ajkak kissé szétnyíltak,
mintha a nő aludna, és édes álmot látna, és Bing elképzelte, ahogy
felébreszti egy csókkal.
– Bing és Adola ülnek a fán – dünnyögte Bing –, és basznak, DE
KEMÉNYEN ÁM!
Bing a csendes kis kuckójában ült az alagsorban, a nadrágja letolva, a
segge a poros betonon. Szabad keze nagyjából ott volt, ahová az ember
képzeh, de egyelőre nem szorgoskodott különösebben. A lapokat ráérősen
hajtogatva mazsolázott a magazinban, amikor rátalált a kis hirdetésre. A bal
alsó sarokban keménykalapos hóember mutatott kacska faág karjával a
hópelyhek övezte szövegre.
 Bing szerette a hirdetéseket az olcsó regényújságok hátuljában: a játék
katonákkal teli bádogszekrénykék hirdetéseit (Élje át újra Verdun izgalmát!),
a második világháborúból visszamaradt felszerelések hirdetéseit (Szuronyok!
Karabélyok! Gázálarcok!), az olyan könyvek hirdetéseit, amelyekből
megtudhatod, mit kell tenned, hogy bomoljanak utánad a nők (Hogyan
veheted rá, hogy BÁRMIT megtegyen neked!). Bing gyakran kivágta a
megrendelőlapokat, és csilingelő aprópénzt vagy szutykos bankjegyeket
adott postára, így próbálva fémdetektorra vagy otthoni hangyatenyészetre
szert tenni. Teljes szívével azon volt, hogy megfeleljen a szlogennek – Lepje
Meg Barátait! Nyűgözze Le A Rokonságot! –, oda se neki, hogy barátainak
legfeljebb azt a három idiótát számíthatta, akik az irányítása alatt dolgoztak a
NorChemPharm karbantartó brigádjában, továbbá hogy összes közvetlen
hozzátartozója rég a földben nyugodott az Új Amerikai Hit Tabernákuluma
mögötti sírkertben. Azzal sem törődött, hogy az apja által összegyűjtött
szoftpornó magazinok, amelyek egy kartondobozban penészedtek az alagsori
nyugiszobában, előbb jelentek meg, mint ahogy ő világra jött, és hogy a
cégek, amelyeknek pénzt küldözött, többnyire réges-régen lehúzták a
redőnyt.
Mindez eltörpült az érzelmi felfokozottság mellett, amely ennek a
Karácsonyország nevű helynek a hirdetése láttán uralkodott el rajta.
Körülmetéletlen és enyhén élesztőszagú pénisze elfeledve kókadozott a bal
kezében. Templomtorony volt a lelke, amelyben most egyszerre kondult meg
az összes harang.
Fogalma sem volt, mi ez a Karácsonyország, vagy hogy hol van, most
hallott róla először. És mégis azonnal úgy érezte, hogy csak oda kívánkozott
egész életében... lépdelni a macskaköves utcákon, sétálni a selyemcukor
lámpaoszlopok alatt, és figyelni, hogyan visítoznak a gyerekek, miközben
körbe-körbe repíti őket a Rénszarvas-körhinta.
„Neked mit érne egy örökös belépő oda, ahol mindennap karácsony
reggelre ébredsz fi”, rikoltotta a hirdetés.
Bing negyvenkétszeres karácsonyozó volt, de amikor a karácsony
reggelekre gondolt, csak egyetlenegy számított, és az képviselte az összes
többit. Bing karácsonyi emlékében az anyja karácsonyfa alakú
aprósüteményeket csúsztatott ki a sütőből, és az egész házat vaníliaillat
lengte be. Mindez évekkel azelőtt volt, hogy John Partridge szöget kapott a
homloklebenyébe. Apja aznap reggel leült a padlóra Binggel, és figyelte az
ajándékait kibontó gyereket. Bing a legutolsó ajándékra emlékezett a
legjobban: a jókora dobozból egy gumi gázálarc került elő, és egy horpadt
rohamsisak, rozsdafoltokkal ott, ahol a festék lepattogzott.
 – Koreában az életemet mentette meg ez a felszerelés – magyarázta az
apja. – Mostantól a tiéd. Három ferdeszemű is van a föld alatt, akik a
kezedben lévő gázálarcot látták életükben utoljára.
Bing felhúzta a fejére á gázálarcot, és a műanyag lencséken át az apjára
szegezte a tekintetét. Így, gázálarcban, olyan volt a nappalijuk, mint egy
rágógumiautomata gömbjébe zárt kis világ. Az apja Bing fejére tette a
sisakot, és tisztelgett. Bing nagy komolyan visszatisztelgett.
– Szóval te vagy az – mondta az apja. – A kis katona, akiről mindenki
beszél. Mr. Megállíthatatlan. Velem-Aztán-Nem-Szaroztok közlegény. Jól
mondom?
– Velem-Aztán-Nem-Szaroztok közlegény szolgálatra jelentkezem.
Parancs, értettem! – mondta Bing.
Az anyja törékeny, ideges hangon felnevetett, és így szólt: – Ne beszélj
csúnyán, John. Karácsony reggel van, nem illik. Ezen a napon a
Megváltónkat üdvözöljük a földön.
– Nők... – mondta John Partridge a fiának, miután Bing anyja
aprósüteményt tett eléjük, és visszament a konyhába a kakaóért. – Ha
megengeded nekik, életed végéig a csöcsükön tartanának. Persze, ha jobban
belegondolsz... hol itt a gond? – És kacsintott.
És odakint közben nagy, sűrű pelyhekben hullt a hó, ők pedig az egész
napot együtt töltötték a házban, és Bing felvette a gázálarcát és a
rohamsisakját, és háborúsat játszott, és újra meg újra lelőtte az apját, John
Partridge pedig újra meg újra meghalt, kizuhanva a karosszékéből a tévé
előtt. Egyszer Bing az anyját is megölte, és az asszony engedelmesen
bandzsítva elernyedt, és halott is maradt majdnem egy teljes reklámszünetre.
Csak akkor ébredt fel, amikor Bing levette a gázálarcot, és puszit nyomott a
homlokára. Akkor elmosolyodott, és így szólt: – Áldjon meg az Isten, kicsi
Bing Partridge. Jobban szeretlek bárminél.
Mit érne meg neki, hogy mindennap így érezhesse magát? Hogy azt
érezhesse, hogy karácsony reggel van, és egy igazi koreai háborús gázálarc
várja a fa alatt? Hogy újra átélhesse, ahogy az anyja lassan kinyitja a szemét,
és azt mondja: Jobban szeretlek bárminél?
Három csosszanó lépést tett az ajtó felé, aztán észbe kapott, és felrántotta
a nadrágot a derekán.
Annak idején, miután John Partridge munkaképtelenné vált, Bing anyja
titkárnői feladatokat vállalt a hitközségnél, és az Olivetti elektromos írógép
még mindig ott volt a folyosói szekrényben. Az „O” elveszett, de Bing tudta,
hogy a „0”-val helyettesítheti. Papírt tekert a gépbe, és pötyögni kezdett:

Kedves XXXXX tisztelt Karács0ny0rszág XXX

Tulajd0n0s0k!
A Spicy Menace Magazinban 0lvas0tt hirdetésükre jelentkezem.
H0gy szeretnék-e Karács0ny0rszágban d0lg0zni? Naná! 18 éves
munkavisz0ny0m van a N0rChemPharmnál a pennsylvaniai
Sugarcreekben, és 12 éve a XXXXX karbantartó részleg vezetője
vagy0k. Feladataim közé tart0zik több fajta nagy ny0mású gáz
kezelése és szállítása, úgymint 0xigén, hidr0gén, hélium és
szev0flurán. Mit tippelnek, hány baleset v0lt a főnökségem alatt?
EGY SE!
Mit érne meg nekem, h0gy mindennap karácsOny legyen? Kit kell
kinyírn0m érte, hahaha? Nincs az a lepra munka, amit a
N0rChemPharmnál ne csináltam v0lna. Puc0ltam vécéket, amik
csurig v0ltak xxxx nem m0nd0m ki, úgyis tudják, mivel,
törölgettem a pisit a falakról, mérgeztem patkányokat tucatszám.
0lyasvalakit keresnek, aki nem fél bepiszk0lni a kezét? Hát
abbahagyhatják a keresést!
P0nt0san az vagy0k, akit keresnek: egy belevaló pasas, aki szereti
a gyerekeket, és nem fél a kalandtól. Nem vágy0m s0kra, csak egy
jó munkahelyre. Egy biztonsági őri állás kiválóan megfelelne.
Igazság szerint annak idején szerettem v0lna egyenruhában
sz0lgálni büszke nemzetemet, ah0gy apán tette a k0reai
háb0rúban, de biz0ny0sfiatalkori b0tlás0k és egy sz0m0rú családi
b0nyodal0m megakadály0z0tt ebben. Hát igen! De nem
panaszkodom! Higgyék el, ha Karács0ny0rszág vagy0nőri
uniformisát viselhetném, ugyanolyan megtiszteltetésnekJ0g0m
érezni azt is! H0bbim az eredeti katonai emléktárgyak gyűjtése,
saját fegyverem van, és tud0m is használni.
Befejezésül annyit, h0gy vár0m válaszukat az alábbi címen. Szinte
a b0t0rságig hűséges vagy0k, és akár az életemet áld0znám ezért a
különleges lehetőségért. Nincs semmi, amit ne v0lnék kész
megtenni, h0gy kiérdemeljem a helyem Karács0ny0rszág
alkalmaz0ttainak s0rában.
XXXXX Kérem, F0gadják Ünnepi
 Jókívánságaimat!
Bing Partridge
BING PARTRIDGE
25 BL0CH LANE
SUGARCREEK, PENNSYLVANIA 16323

Kitekerte a lapot az írógépből, és mozgó ajakkal átolvasta. Kövérkés,

krumpli formájú testét kiverte a verejték az összpontosítás erőfeszítésétől.
Úgy látta, hogy sikerült világosan és hihetően megfogalmaznia az
önéletrajzát. Aggódott, hogy hiba volt „fiatalk0ri b0tlás0k”-ról és „sz0m0rú
családi b0nyodal0m”-ról írnia, végül azonban úgy döntött, hogy
valószínűleg úgyis utánanéznének a szüleinek, ha beszél róluk, ha nem, és
hogy még mindig jobb vagányul kipakolni, mint azt a látszatot kelteni, hogy
valami takargatnivalója van. Amúgy is jó régen történt a dolog, és az utóbbi
években, mióta kiengedték a fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetéből –
más néven a Kukából –, példás szorgalommal dolgozott, egyetlen napot sem
hiányozva munkahelyén a NorChemPharmnál.
Összehajtotta a levelet, aztán boríték után nézett az írógépes szekrényben.
Helyette egy doboz felhasználatlan karácsonyi képeslapot talált. Hosszú,
bolyhos pizsamát viselő kisfiú és kislány kukucskált a fal mögül, tágra nyílt
szemű megilletődöttséggel meredve a Télapura, aki a karácsonyfájuk előtt
állt a. félhomályban. A kislány félig kigombolt pizsamanadrágja látni
engedte a gyerek egyik gömbölyű farpofáját. John Partridge többször
kijelentette, hogy Bing olyan tesze-tosza, hogy használati útmutató nélkül a
gumicsizmájából se tudná kiönteni a vizet, és ez akár igaz is lehetett, de attól
még tudta, hogy mi a jó. A levelet az egyik karácsonyi képeslapba, a
képeslapot pedig magyallevelekkel és fényes áfonyabogyókkal díszített
borítékjába csúsztatta.
Mielőtt az utca végi postaládába dobta volna, ájtatosan megcsókolta,
ahogy a papok csókolják meg fejüket lehajtva a Bibliát.

Másnap délután fél háromkor, amikor a postás fura kis fehér furgonja
megjelent az utcában, ő már a postaládánál várt. Az alufólia virágok a háza
előtti kertben alig hallható krepegéssel, lustán pörögtek.
– Bing – mondta a postás. – Nem kéne a munkahelyeden lenned?
– Éjszakás vagyok – mondta Bing.
A postás Bing ruhája felé biccentett. – Háború készülődik?
 Bing mustárszínű katonai gyakorlót viselt; mindig ezt vette fel, ha
szerencsésnek akarta érezni magát.
– Bármi van, én készen állok – mondta a postásnak.
Nem jött semmi Karácsonyországból. De hogyan is jöhetett volna? Hiszen
csak előző nap küldte el a levelét.

Másnap se jött semmi.

És azután sem.

Hétfőn már biztosra vette, hogy VALAMINEK jönnie kell, és félórával

korábban kint álldogált a háza előtti lépcsőn, mint ahogy a postás járt. Az Új
Amerikai Hit Tabernákulumának templomtornyán túl, a hegygerinc fölött,
csúnya fekete viharfelhők tornyosultak. Fojtott hangú mennydörgés robajlott
három kilométeres távolságból, öt és fél kilométer magasban. A rezgés Bing
teste legbelsejéig hatolt, és megrázta csontjait a rájuk ülepedett zsír
burkában. Alufólia virágai hisztérikusan pörögtek, szakasztott olyan
hanggal, mintha egy csapat bringás kölyök fékevesztetten száguldana lefelé
a hegyoldalon.
A morajlások és csattanások mélységes szorongással töltötték el Binget.
Az a nap is elviselhetetlenül forró volt és égzengéses, amikor a szögbelövő
elsült a kezében (így gondolt rá – mint arra a napra, amikor a szögbelövő
elsült, s nem pedig amikor lelőtte az apját). Az apja megérezte a bal
halántékához nyomódó csövet, és oldalvást a föléje magasodó Bingre
sandított. Aztán kortyolt a söréből, cuppantott, és így szólt: – Még meg is
ijednék, ha nem tudnám, milyen töketlen vagy.
Miután meghúzta a ravaszt, Bing ült az öregével, és hallgatta a
garázstetőről lecsorgó esőt. John Partridge kiterülve hevert a padlón, egyik
lába rángatózott, a nadrágja elején vizelet sötét foltja terjengett. Bing addig
üldögélt, míg az anyja be nem lépett a garázsba, és el nem kezdett sikoltozni.
Akkor Bing rá is sort kerített – de nem a szögbelövővel.
Most Bing állt az udvarán, és figyelte, hogyan gyülekeznek a felhők a
hegytetőn álló templom fölött, ahol az anyja az élete utolsó napjáig
dolgozott... Bing már azelőtt minden vasárnap hűségesen megjelent abban a
templomban, hogy beszélni vagy járni tudott volna. Első szavainak egyike a
„lúja” volt – a legjobb próbálkozás, hogy a „hallelúja szót kimondja. Az
anyja utána még éveken át Lujácskának szólította.
A templomban ma már senki nem imádkozott. Mitchell lelkipásztor
meglépett egy férjes asszonnyal és a hitközség pénzével, és a bank lefoglalta
az ingatlant. Vasárnap reggelente az Új Amerikai Hit Tabernákulumában a
tetőgerendák közt fészkelő galambok voltak az egyedüli bűnbánó lelkek.
Bing mostanában kissé ijesztőnek találta a helyet – az ürességével
rémisztette meg. Úgy képzelte, hogy az épület haragszik rá, amiért elhagyta,
őt is, és Istent is, és hogy időnként előredől a betontalapzatán, és megróvón
rászegezi festett üvegablak szemeit. Voltak napok – napok, mint ez is –,
amikor az erdő megtelt a nyári rovarok őrült ciripelésével, folyékony hőség
ingott a levegőben, és a templom lebegni látszott.
Mennydörgés pörölye sújtott le a délutánra.
– Eső, eső, hűs zápor – suttogta magában Bing. – Gyere vissza majd
máskor.
Az első meleg esőcseppek szétcsattantak a homlokán. Újabb cseppek
érkeztek, láng-fényesen a kéket ásító nyugati égbolt rézsútos fényében. Az
eső majdnem olyan melegnek tűnt, mint a freccsenő vér.
A posta késett, és mire megérkezett, Bing bőrig ázva gubbasztott a háza
bejáratának zsindelyes előteteje alatt. Kirohant a postaládához a szakadó
esőben. Ahogy épp odaért, a felhőkből villámkacs karmolt elő, és hatalmas
csattanással lesújtott valahol a templom mögött. Miközben a világ kék-fehér-
kéken villódzott, Bing nagyot kiáltott rémületében, biztosra vette ugyanis,
hogy mindjárt felnyársaltatik, vagy tűzhalált hal – hogy Isten megérinti az
ujjával, amiért az apja ellen fordította a szögbelövőt, és azért, amit utána az
anyjával művelt a konyhapadlón.
A postaládában egy közüzemi számla volt, egy szórólap valami új
matracáruháztól, és semmi más.

Kilenc órával később Bing reszketeg hegedűszóra ébredt az ágyában.

Aztán egy férfi énekelt, a hangja olyan bársonysima volt, mint a tortán a
vaníliamáz. Bing druszája, Bing Crosby énekelt. Mr. Crosby egy igazi,
békebeli fehér karácsonyról álmodozott.
Bing a takarót az áliáig felhúzva fülelt. Bakeliten sikló tű finom sercegése
vegyült a dalba.
Bing kicsusszant az ágyából, és az ajtóhoz lopódzott. Hideg volt a padló
meztelen talpa alatt.
 A szülei táncoltak a nappaliban. Az apja – mustárszínű katonai
gyakorlójában – a hátát mutatta neki. Az anyja a férfi vállán nyugtatta a
fejét, a szeme lehunyva, a szája nyitva, mintha álmában táncolna.
Az ajándékok ott vártak a tömzsi, csúnyácska, angyalhajjal telehalmozott
fa alatt: három nagy zöld palack szevoflurán, lila masnival a horpadt
tartályokon.
Bing szülei lassú kört leírva megfordultak, és Bing látta, hogy az apja
gázálarcot visel, az anyja pedig meztélén. És tényleg aludt. Csak
vonszolódott a padlódeszkákon a lába. Bing apja átkarolta a derekánál,
kesztyűs kezével a fehér ülep domborulatán. Az asszony csupasz fehér
feneke sápatag holdként derengett.
– Apa? – szólalt meg Bing.
Az apja táncolt tovább, elfordult, és Bing anyját is vitte magával.
– GYERE LE, BING! – kiáltotta egy mély, zengő hang, olyan erővel,
hogy az üveges szekrényben megcsörrent a porcelán. Bing összerezzent
meglepetésében, a szíve elvétette az ütemet. A tű a bakelitlemezen
megugrott, és csak egészen a dal vége felé talált vissza a barázdába. –
GYERE LE! IDÉN ELŐREHOZZUK A KARÁCSONYT, MIÉRT IS NE,
NEM IGAZ? HO, HO, HO!
Bing gyávábbik fele vissza akart futni a szobájába, és becsapni maga
mögött az ajtót. El akarta takarni a szemét és a fülét, de még ehhez sem volt
elég akaratereje. Elborzasztotta a gondolat, hogy akár csak még egy lépést
tegyen, de a lába vitte előre, el a karácsonyfa és a szevoflurános tartályok
mellett, el az apja és az anyja mellett, végig a folyosón. A bejárati ajtó
felpattant, mielőtt a kilincsre tehette volna a kezét.
Az udvaron az alufólia virágok lustán pörögtek a téli éjszakában. Mióta a
NorChemPharmnál dolgozott, Bing minden évben kapott egy alufólia
virágot – az ajándékot mindig az éves vállalati ünnepen adták át a
karbantartóknak.
Karácsonyország ott várt rá az udvaron túl. A Szánkó-Fel-Szánkó-Le
Hullámvasút mennydörgött és csattogott, és a gyerekek a kocsikban
sikoltozva emelték kezüket a fagyos éjszakai égboltra. Az óriáskerék, az
Északi Sarki Szem, idegen csillagok előterében forgott. Az összes gyertya
égett a karácsonyfán, amely olyan magas volt, mint egy tízemeletes épület,
és olyan széles, mint Bing háza.
– BOLDOG SZÁJBA LÖKÖTT KARÁCSONYT, BING, TE MARHARÉPA!
– harsogta a zengő hang, és amikor Bing felnézett az égre, azt látta, hogy a
holdnak arca van. Az aszott, csupa kráter és csupa csont koponyapofából
egyetlen düllédt, vérben forgó szem szegeződött rá. – BING, TE
ANYACICERÉLŐ BAROM, FELKÉSZÜLTÉL ÉLETED NAGY
UTAZÁSÁRA?!?
Bing felült az ágyon, a szíve zakatolt a mellkasában – ezúttal tényleg
felébredt. G. I. Joe mintás pizsamája verejtékes testéhez tapadt. Távolian
érzékelte, hogy fájdalmasan merev fütyköse kinyomja a pizsamanadrág
elejét.
Levegőért kapott, mintha ébredés helyett víz alól bukkant volna fel,
hosszú percek után.
A szobája tele volt egy arctalan hold hűvös, csontszínű fényével.
Majdnem fél perce nyeldekelte a levegőt, amikor rájött, hogy még mindig
hallja a „White Christmas”-t. A dal követte az álmából. A zene messziről
érkezett, és folyamatosan halkult, és Bing tudta, ha nem kel fel, hogy
kinézzen, nemsokára teljesen elhallgat, és holnap azt hiszi majd, hogy csak
képzelődött. Felállt, és az ablakhoz támolygott, hogy kinézzen az udvarra.
A távolodó autó már az utca végénél járt. Egy ősrégi fekete Rolls-Royce
felhágókkal és krómozott szerelvényekkel. Amikor a féklámpája felvöröslött
az éjszakában, megvilágította a rendszámtáblát: NOS4A2. Aztán
bekanyarodott a sarkon, és eltűnt szem elől, és az örömteli karácsonyi
zenebonát is magával vitte.
 NorChemPharm
Bing már jóval azelőtt tudta, hogy eljönnek érte Karácsonyországból,
hogy Charlie Manx megjelent a házánál, és autókázni hívta. Azt is tudta,
hogy a Karácsonyországból érkező pasas más lesz, mint a többi ember, és
hogy egy biztonsági őri állás Karácsonyországban más lesz, mint a többi
állás, és ezekben a dolgokban nem is kellett csalódnia.
Az álmai miatt tudta, az álmai miatt, melyek elevenebbnek és
valószerűbbnek tűntek számára, mint bármi, ami ébren töltött óráiban történt
vele. Ezekben az álmokban soha nem nyert bebocsátást Karácsonyországba,
de láthatta az ablakából és a háza bejárati ajtajából. Beszippantotta a mentol-
és kakaóillatot, és látta a gyertyafényt a tíz emelet magas karácsonyfán, és
hallotta csörömpölni és csattogni a kocsikat a hatalmasan elterpeszkedő,
fából ácsolt, ómódi hullámvasúton. A zenét is hallotta, és hogy hogyan
sikoltoznak a gyerekek. Ha valaki nincs képben, azt hihette volna, elevenen
nyúzzák őket.
És nemcsak az álmok miatt tudta, hanem az autó miatt is. Amikor
legközelebb látta, éppen dolgozott a vegyi üzemben, kint a teherportánál. A
kölykök összefirkálták az épület hátulját, nagy fekete fütyköst és
heregolyókat fújtak festékszóróval a falra – a két jókora vörös gömb, amire a
fekete rittyó fröccsent, nyilván mell akart volna lenni, de Bing inkább
karácsonyfadíszeknek nézte. Bing vegyvédelmi gumiruhában és gázálarcban
volt odakint, hogy egy drótkefe meg egy vödör hígított lúg segítségével
eltávolítsa a falról a festéket.
Bing szeretett lúggal dolgozni, szerette nézni, ahogy elbánik a festékkel.
Denis Loory, a délelőttös műszakban dolgozó autista srác szerint lúggal akár
egy emberi testet is zsírrá lehet oldani. Denis Loory és Bing döglött denevért
tettek egy vödör lúgba, és másnap reggel csak utánzatnak tűnő, áttetsző
csontokat találtak a vödörben.
Bing hátralépett, hogy megcsodálja művét. A heregolyókat nagyrészt
lemosta, újra előtűnt a csupasz téglafelület; csak a nagy fekete fütykös és a
cicik maradtak. Ahogy a falat vizslatta, hirtelen arra lett figyelmes, hogy a
rücskös téglafelületen, élesen és kontrasztosan, megjelenik az árnyéka.
Amikor megfordult, hogy a háta mögé nézzen, a fekete Rolls-Royce már a
drótkerítés túloldalán parkolt, magasan elhelyezett, közel ülő fényszóró
szemei egyenesen rászegeződtek.
Az ember egész életében elnézegetheti a madarakat anélkül, hogy tudná,
melyik a veréb, és melyik a feketerigó, a hattyút viszont mindenki felismeri.
Így van ez az autókkal is. A Firebird és a Fiero összekeverhető egymással,
de amikor eléd kerül egy Rolls-Royce, nem hibázol.
Bing elmosolyodott a láttán, érezte, ahogy a szíve megtelik egy extra löket
vérrel, és arra gondolt, hogy: Most. Ki fogja nyitni az ajtót, és azt mondja,
„Te vagy az a fiatalember, az a Bing Partridge, aki jelentkezett a
karácsonyországi állásajánlatunkra?” És akkor elkezdődik az életem. Végre
elkezdődik az életem.
Csakhogy az autó ajtaja nem nyílt ki... akkor még nem. A férfi a
kormánykerék mögött – Bing képtelen volt kivenni az arcát a fényszórók
ragyogásától – nem szólt ki neki, az ablakot sem eresztette le. Viszont
szívélyes üdvözlésként megvillantotta a fényszórót, aztán nagy ívben
visszakanyarodott a kocsival, hátat fordítva a NorChemPharm épületének.
Bing levette a gázálarcát, és a hóna alá csapta. Ki volt melegedve, és a
hűvös levegő jólesőn simogatta az arcát. Hallotta, hogy a kocsiból
karácsonyi zene szüremlik ki. „Öröm a világnak.” Igen. Pontosan ilyen
emelkedett hangulatban érezte magát.
Lehet, hogy a férfi a kormánykerék mögött azt akarja, hogy menjen oda
hozzá, latolgatta. Hagyja ott a gázálarcát, hagyja ott a vödröt a lúggal,
csusszanjon ki a kerítésen, és szálljon be az utasülésre. Csakhogy mihelyt
elindult, az autó araszolva távolodni kezdett az úton.
– Várjon! – kiáltotta Bing. – Hová megy? Várjon!
A Rolls látványa, ahogy az autó faképnél hagyja őt – és a tovasikló autó
egyre zsugorodó rendszámtáblájának – NOS4A2 – látványa – sokkolta
Binget.
Rémülettel határos, kelekótya izgalmában felkiáltott: – Láttam! Láttam
Karácsonyországot! Kérem! Adjon egy esélyt! Kérem, jöjjön vissza!
A Rolls egy féklámpavillanásnyit lassított, mintha Bing szavai
meghallgatásra találtak volna, aztán siklott tovább.
– Adjon egy esélyt! – kiáltotta Bing. Aztán visítva: – Csak adjon egy
esélyt!
A Rolls siklott tovább, a saroknál bekanyarodott, és eltűnt szem elől, Bing
meg ott maradt pulykavörösen, kiizzadva, kalapáló szívvel.
Még akkor is ott állt, amikor a műszakvezető, Mr. Paladin, kilépett a
teherporta ajtaján, rágyújtani.
 – Hé, Bing, úgy látom, az a fütykös nem akar eltűnni a falról – szólalt meg
Paladin. – Dolgozol még délelőtt, vagy már a szabadságodat töltőd?
Bing gyászos képpel bámult ki az útra.
– A karácsonyra készülök – mondta, de csak egész halkan, hogy Mr.
Paladin meg ne hallja.

Egy hete nem látta a Rollst, amikor a NorChemPharmnál változtattak a

beosztásán, és dupla műszakot kellett lehúznia, reggel hattól este hatig. A
raktárhelyiségekben olyan meleg volt, hogy a gázpalackok megsütötték a
bőrödet, ha véletlenül hozzájuk értél. Hazafelé Bing elcsípte a szokásos
buszt: a ventilátorok fülledt levegőt fújtak az utastérbe, és egy csecsemő
végigbömbölte a negyvenperces utat.
Bing a házától három sarokra, a Fairfield Streetnél leszállt, és gyalog ment
tovább. A meglágyult aszfaltról feláramló levegő már nem gáz volt, hanem
forrásközeli állapotban lévő, girbegurbasággal teli folyadék. A házak sora az
utca végén úgy imbolygóit, mint tükörképek az iramló víz felszínén.
– Tágulj innen, dögmeleg – dúdolta magában Bing.
– Süsd a tököm máskor meg.
A Rolls az utca túloldalán, a háza előtt parkolt. Az anyósülésen
elterpeszkedő férfi az ablakon kihajolva, hátrafacsart fejjel Bingre nézett, és
elmosolyodott, mint egyik öreg cimbora a másikra. Intett hosszú ujjú
kezével: Igyekezz már.
Bing is önkéntelenül a levegőbe lökte a kezét, idegesen visszaintett, és a
kövér emberek rezgő húsú, óvatos kocogásával az autó felé indult. Bizonyos
tekintetben nyugtalanította, hogy a Rolls ott várakozik. A lelke egyik része
hitt benne, hogy a karácsonyországi ember végül eljön érte. Egy másik része
viszont azon kezdett aggodalmaskodni, hogy az álmok és az Autó
alkalomszerű felbukkanásai köröző varjak csupán valami beteg és
összeroskadni készülő – az elméje – körül. Minden egyes lépéssel, amit a
NOS4A2 felé tett, tovább mélyült benne a bizonyosság, hogy a fekete autó
mindjárt mozgásba lendül, mindjárt tovasiklik megint, és eltűnik szem elől.
Nem így történt.
Az anyósülésen ülő férfi persze nem is az anyósülésen ült, merthogy a
veterán Rolls-Royce angol autó volt, és az angol autók jobbkormányosak. A
férfi, a sofőr, jóindulatúan Bing Partridge-re mosolygott. Bár a férfi akár
negyvenesnek is elment volna, Bing rögtön tudta, hogy sokkal öregebb. A
tekintete lágy fényű volt és kopott, mint a tengerből előkerült üvegcserép;
öreg volt a szeme, mérhetetlenül öreg. Hosszú, megviselt arca volt, egy
bölcs és kedves arc, bár az alsó állkapcsa túlságosan előreállt, és a fogai
kissé kuszák voltak. Bing feltételezte, hogy egyesek az ilyesfajta arcot
nevezik menyétszerűnek, de profilból ezzel együtt prímán festett volna egy
érmén.
– Már itt is van! – kiáltotta a férfi a kormánykerék mögül. – A törekvő,
ifjú Bing Partridge! A fény az éjszakában! Legfőbb ideje, hogy sort
kerítsünk egy beszélgetésre, ifjú Partridge! Életed legfontosabb
beszélgetésére, bizony ám!
– Maga Karácsonyországból jött? – kérdezte Bing megszeppenten.
Az öreg – illetve kortalan – férfi tudálékos gesztussal az orra mellé tette
az ujját. – Harmadik Charles Talent Manx szolgálatodra előállt, drágaságom!
A Karácsonyország Cégcsoport vezérigazgatója, a Karácsonyország
Szórakoztatóipari Konglomerátum első embere, a móka és kacagás elnöke!
Továbbá Kakihegyi Szarkirály őfelsége, bár ez nem szerepel a névjegyemen.
– Az ujjával pattintva elővarázsolt egy névjegykártyát a levegőből. Bing
elvette, és lepillantott rá.
– Nyald meg, selyemcukorízű – mondta Charlie.

Bing egy pillanatig csak bámult meredten, aztán végighúzta nyelvét a

névjegykártyán. Kartonpapíríze volt.
– Ezt beszoptad! – kiáltotta Charlie, és vállon bokszolta. – Kinek nézel te
engem, Willy Wonkának? Menj át a másik oldalra, és szállj be! Fiacskám,
hiszen úgy állsz ott, mint aki mindjárt elolvad, és nem marad utánad más,
csak egy jókora tócsa Bing dzsúsz! Huppanj be, meghívlak egy üdítőre!
Valami nagyon fontosat kell megbeszélnünk.
– Egy állásajánlatot?
– A jövödet.
 322-es főút
– A legklasszabb autó, amiben valaha ültem – mondta Bing Partridge,
amikor már a 322-es főúton siklottak. A Rolls olyan simán vette a
kanyarokat, ahogy egy rozsdamentes acél csapágygolyó gördül a vájatban.
– 1938-as Rolls-Royce Wraith, összesen négyszáz darab készült belőle az
angliai Bristolban. Ritka kincs – akárcsak te, Bing Partridge!
Bing végighúzta a kezét a barkázott bőr üléshuzaton. A polírozott
meggyfa műszerfal és a sebességváltó halványan ragyogtak az utastérben.
– Jelent valamit a rendszám? – szólalt meg Bing.
– Az en-ó-esz-négy-a-kettő?
– Nosferatu – mondta a Charlie Manx nevű férfi.
– Érted: N-O-S-four-A-two.[3]
– Szoktam ilyen kis vicceket csinálni. Az első feleségem egyszer rám
fogta, hogy kész Nosferatu vagyok. Nem mondta ki így szó szerint, de közel
járt hozzá. Csípett már meg mérges szömörce, Bing?
– Mostanában nem. Kiskoromban, mielőtt meghalt, apám egyszer elvitt
kempingezni, és akkor...
– Vitt volna kempingezni a halála után, na, akkor volna miről mesélned!
A következőre akarok kilyukadni: az első feleségem olyan volt, mint a
szömörce-csípés. Ki nem állhattam, mégis mindig muszáj volt babrálnom
rajta. Egy viszkető csípés volt az a nő, amit addig vakartam, míg ki nem
serkent a vérem – és még azután is, vakartam egyre csak tovább. Nagyon
veszélyesnek tűnik a munkád, Mr. Partridge!
A hirtelen váltás készületlenül érte Binget, időbe telt, mire rájött, ő
következik a társalgásban.
– Tényleg?
– A leveledben említetted, hogy a munkád során nagy nyomású gázokkal
is dolgozol – mondta Manx. – Miért, nem fokozottan robbanásveszélyesek a
héliummal és oxigénnel töltött palackok?
– Dehogynem. Néhány éve valaki a raktárban bagózott egy palack
nitrogén mellett, aminek nyitva volt a szelepe. Hatalmas süvöltés hallatszott,
és a palack kilőtt, mint egy rakéta. Akkora erővel csapódott a tűzvédelmi
ajtóhoz, hogy kitépte a helyéről, pedig az egy acélajtó. Viszont senki nem
sérült meg. És a karbantartók is balesetmentesen dolgoznak, mióta én
vagyok a főnök. Vagyis majdnem balesetmentesen. Denis Loory egyszer
szippantott egy kis gyömbérfüstöt, de az nem igazán számít. Még csak nem
is lett tőle rosszul.
– Gyömbérfüstöt?
– Így hívjuk az illatosított szevofluránt, amit a fogorvosi rendelőknek
szállítunk. Illatanyag nélkül is kapható, de az emberek jobban szeretik a jó
öreg gyömbérfüstöt.
– Valóban? Ez valami kábítószer?
– Végül is, igen; azt csinálja, hogy az ember nem tudja, mi történik vele.
De nem alszik el tőle. Inkább olyan, mint amikor az ember csak azt tudja,
amit mondanak neki. És elveszíti az összes intuíciós képességét. – Bing nem
tudta megállni, nevetgélt kicsit, aztán szinte mentegetőzve folytatta: – Azt
mondtuk Denisnek, hogy diszkóban vagyunk, ő meg nekiállt böködni a
micsodájával a levegőt, ahogy John Travolta csinálta abban a filmben.
Mr. Manx szája barátságos és ellenállhatatlan mosolyra nyílt, előtűntek
apró, barna fogai. – Szeretem, ha valakinek van humora, Mr. Partridge.
– Szólítson Bingnek, Mr. Manx.
Várta, hogy Mr. Manx majd azt mondja, szólítsa Charbe-nak, de Mr.
Manx nem mondott ilyet. Helyette így szólt: – Úgy gondolnám, hogy a
legtöbben, akik diszkózenére táncolnak, valamilyen drog hatása alatt teszik
ezt. Nincs rá más magyarázat. Nem mintha azt az idétlen vonaglást táncnak
lehetne nevezni. Inkább tömény ostobaságnak!
A Wraith begördült a franklini Dairy Queen parkolójába.
Aszfaltburkolaton a Wraith úgy siklott, mint hátszélben a vitorlás hajó, a
testetlen, néma mozgás érzetét keltve. Most viszont, a csupasz földön
haladva, Bingnek más benyomása támadt, itt bizony érezhető volt a tömeg, a
lendület és a súly is: mintha egy Panzer tiporta volna az agyagot a lánctalpa
alatt.
– Mi volna, ha vennék magunknak pár üveg kólát, és rátérnénk a
lényegre? – szólalt meg Charlie Manx. Hosszú karját a kormánykerékre
lógatva oldalvást fordult az ülésen.
Bing nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de hirtelen rátört az ásíthatnék.
Elálmosította a hosszú, békés ringatózás a késő délutáni napsütésben. Egy
hónapja nem aludt jól, ráadásul hajnali négy óta talpon volt, és ha nem arra
érkezik haza, hogy Charlie Manx ott parkol a házával szemközt, melegített
volna magának egy tévévacsorát, és korán lefekszik aludni. Erről jutott
eszébe:
 – Álmodtam róla – mondta nemes egyszerűséggel. – Állandóan
Karácsonyországról álmodom. – Zavartan felnevetett. Charlie Manx
bolondnak fogja nézni.
De Charlie Manx nem tett ilyet. Még szélesebb vigyorra húzódott a szája.
– A hold is szerepelt az álmaidban? És mondott valamit?
Bing tüdejéből kiszorult a levegő. Álmélkodva – és talán némi
riadalommal – bámult Manxra.
– Azért álmodtál Karácsonyországról, mert ott a helyed, Bing – szögezte
le Manx. – De csak úgy juthatsz el oda, ha előbb kiérdemelted. Majd
elmondom, hogyan.

Mr. Manx pár perccel később visszaért az étterem kiadóablakától.

Becsusszantotta hórihorgas alakját a kormánykerék mögé, és Bing kezébe
nyomott egy jéghideg, hallhatóan pezsgő, páragyöngyös palack Coca-Colát.
Bing arra gondolt, még sosem látta, hogy egy üveg bármi ennyire jól nézzen
ki.
Hátraszegte a fejét, és dönteni kezdte magába a Coca-Colát, szaporán
nyeldekelt, egy korty, kettő, három. Mire leeresztette a palackot, alig volt
benne. Nagy levegőt vett – aztán pedig böffentett, éles, reccsenésszerű
hanggal, mintha lepedőt téptek volna ketté.
Lángolt az arca a szégyentől – Charlie Manx viszont csak nevetett, és azt
mondta: – A gyerekeknek is mindig azt mondom, ha valami kikívánkozik,
ne tartsd magadban!
Bing restelkedve elmosolyodott. Manx szavai máris oldották a
feszültségét. A böffentésnek rossz íze volt: a Coca-Coláéba különös módon
mintha aszpirin íze vegyült volna.
Manx a kormányt körbetekerve visszairányította az autót az országúira.
– Maga figyelt engem – szólalt meg Bing.
– Igen, hogyne – mondta Charlie. – Majdnem azóta, hogy felbontottam a
leveledet. Elismerem, igencsak meglepődtem, amikor kézhez kaptam a
válaszodat. Sok-sok év alatt egyeden jelentkező sem akadt a régi magazinos
hirdetéseimre. Viszont amint elolvastam a leveledet, úgy éreztem, hogy
megvan az emberem. Hogy te megértenéd a munkám fontosságát. Persze, a
megérzés jó dolog, de tudni még annál is jobb. Karácsonyország különleges
hely, és sok embernek fenntartásai vannak azzal szemben, amit ott csinálok.
Úgyhogy nagyon megnézem, kit veszek fel magam mellé.
 Most történetesen új biztonsági főnököt keresek. Nagyon ham ham ham
ham egy ham ham ham.
Bingnek jó egy percébe telt, mire rájött: nem hallotta a végét annak, amit
Charlie Manx mondott. A szavak belevesztek az aszfalton doboló
gumiabroncsok zajába. Mostanra lehajtottak a főútról, fenyők alatt suhantak,
hűvös, illatos árnyékban. Hirtelen előtűnt a rózsaszínű égbolt – amíg nem
figyeltek oda, a nap lecsusszant az égen, és már alkonyodott –, és Bing most
észrevette a holdat, a tiszta ürességben lebegett, fehéren, mint egy gombóc
citromfagyi.
– Mit mondott? – Pislogva feltornázta magát az ülésen. Tompán érzékelte,
hogy bármelyik pillanatban elbóbiskolhat. Koffein-, cukor- és
szénsavtartalmával a Coca-Colának fel kellett volna pezsdítenie, ehelyett
éppen ellentétesen hatott rá. Kortyolt belőle még egy utolsót, de a palack
alján maradt lötty kifejezetten keserű volt. Elfintorodott.
– A világ tele van ostoba, durva emberekkel, Bing – mondta Charlie. – És
tudod, mi ebben a legrosszabb? Az, hogy némelyiknek gyerekei is vannak.
Egyesek pedig lerészegednek, és megütik az apróságaikat. Tettleg és
szavakban is bántalmazzák őket. Az ilyen emberek nem alkalmasak
szülőknek – ez a véleményem! Nyugodtan fel lehetne sorakoztatni őket, és
golyót ereszteni mindbe – egy rossz szavam nem volna. Golyót az agyába
mindegyiknek... vagy egy szöget.
Bing érezte, hogy összefacsarodnak a zsigerei. Annyira elgyengült, hogy a
műszerfalnak kellett támaszkodnia, ha nem akart előrebukni az ülésen.
– Nem emlékszem, hogy csináltam – hazudta. Halk hangja megremegett.
– Nagyon régen volt. – Aztán hozzátette: – Bármit megadnék, hogy meg
nem történtté tegyem.
– Ugyan miért? Esélyt adnál az öregednek, hogy ő nyírhasson ki téged?
Az újságok szerint mielőtt lelőtted, akkorát kaptál tőle, hogy megrepedt a
koponyád. Az újságok szerint zúzódások borították a testedet, és egy részük
napokkal korábban keletkezett! Remélem, nem kell elmagyaráznom, mi a
különbség gyilkosság és jogos önvédelem között!
– Anyámat is bántottam – suttogta Bing. – A konyhában. Ő soha nem tett
ellenem semmit.
Mr. Manxot láthatóan nem hatotta meg az érv. – Ugyan, hol volt anyád,
amikor apád szíjat hasított a hátadból? A jelek szerint nem próbált meg
hősiesen a saját testével oltalmazni! Hogyhogy soha nem hívta ki a
rendőrséget? Nem találta a számukat a telefonkönyvben? – Manx fásultan
sóhajtott. – Bárcsak ott lett volna valaki, hogy megvédelmezzen, Bing. A
pokol tüze sem elég forró annak az apának – vagy anyának! –, aki kezet
emel a gyerekére. Igazából azonban a büntetésnél jobban érdekel a
megelőzés! Az lett volna a legjobb, ha ez az egész meg sem történik veled!
Ha biztonságos otthonod lehetett volna. Ha minden nap karácsony lehetett
volna számodra, Bing, és nem pedig egy újabb adag nyomorúság és bánat
forrása. Azt hiszem, ebben egyetérthetünk!
Bing ködös tekintettel meredt rá. Úgy érezte, mintha napok óta nem aludt
volna, és folyamatosan küzdenie kellett, nehogy a bőrhuzatú ülésbe
süppedjen, és elnyelje az öntudatlanság.
– Azt hiszem, mindjárt elalszom – motyogta.
– Nagyon helyes, Bing – hagyta rá Charlie. – A Karácsonyországba
vezető út álmokkal van kikövezve!
Fehér virágszirmok hulltak alá valahonnan, sodródtak a szélvédőn. Bing
álmatag gyönyörűséggel meredt rájuk. Meleg, békés, jó érzések töltötték el,
és kedvelte Charlie Manxot. A pokol tüze sem elég forró annak az apának –
vagy anyának! – aki kezet emel a gyerekére. Rendíthetetlen erkölcsiségű,
szépen csengő mondat volt. Charlie Manx nem maszatolt.
– Hamma ham ham ham – mondta Charlie Manx.
Bing bólintott – még egy rendíthetetlen erkölcsiségű és bölcs kijelentés –,
aztán a szélvédőt beterítő szirmokra mutatott. – Havazik!
– Á! – mondta Charlie Manx. – Az nem hó. Pihentesd a szemedet, Bing
Partridge. Pihentesd a szemedet, mert nemsokára lesz itt látnivaló bőven!
Bing engedelmeskedett.
Alig volt lehunyva a szeme – egyetlen pillanatra mindössze. Csakhogy ez
a pillanat mintha mind tovább és tovább tartott volna, átnyúlva egy békés
örökkévalóságba, egy pihentető, szunnyadó sötétségbe, amelyben nem
hallatszott más, csak a kerekek dobolása az úttesten. Bing kifújta a levegőt.
Beszippantotta. Aztán kinyitotta a szemét, és elámult, mert a szélvédő
túloldalán közben megjelent
 A Karácsonyországba vezető út
A nappal elinalt, a Wraith fényszórói fagyos sötétségbe fúródtak. Fehér
pelyhek libbentek át a ragyogáson, huppantak a szélvédőre.
– Na, ez már hó! – kiáltotta Charlie Manx a kormánykerék mögül.
Bing szemvillanás alatt felocsúdott, mintha kapcsoló volna az öntudata,
melyet most valaki átbillentett. Hirtelen mintha egész testéből a szíve felé
lódult volna a vér. Akkor se döbbenhetett volna meg jobban, ha arra ébred,
hogy egy gránát hever az ölében.
Az égbolt egyik fele felhőkkel volt telezsúfolva. A másik felét viszont
csillagok cukorszemcséi borították bőségesen, és a hold is ott függött
közöttük, a kampós orrú, széles, mosolyra húzódó szájú hold. Lecsüngő
szemhéjú sárga szilánkszeme az országutat fürkészte a mélyben.
Az utat csökött fenyők szegélyezték. Bingnek kétszer is oda kellett néznie,
mire rájött, hogy nem is fenyők – rágógumifák.
– Karácsonyország – suttogta Bing.
– Az még jóval odébb van – mondta Charlie Manx. – Legalább húszórás
út. De létezik. És évente egyszer, Bing, magammal viszek oda valakit.
– Vagyis most engem? – hebegte Bing.
– Nem, Bing – mondta Charlie gyengéden. – Idén még nem.
Karácsonyországban az összes gyerek szívesen látott vendég, a felnőttek
viszont más lapra tartoznak. Előbb bizonyítanod kell, hogy érdemes vagy rá.
Bizonyítanod kell a gyerekek iránti szeretetedet, és az elkötelezettséged,
hogy megvédelmezd őket, és hogy szolgáld Karácsonyországot.
Elhajtottak egy hóember mellett, aki felemelte faág karját, és intett. Bing
önkéntelenül felemelte a kezét, és visszaintett.
– De hogyan? – suttogta.
– Meg kell mentened velem tíz gyereket, Bing. Szörnyetegektől kell
megmentened őket.
– Szörnyetegektől? Milyen szörnyetegektől?
– A szüleiktől – jelentette ki Manx.
Bing elvette arcát a jéghideg utasoldali ablaktól, és Charlie Manx felé
fordult. Amikor egy pillanattal korábban lehunyta a szemét, még sütött a nap
az égen, és Mr. Manx fehér inget viselt nadrágtartóval. Most viszont
szárnyas kabát volt rajta és fekete bőrszegélyű, sötét tányérsapka. A kabátja,
a két sor rézgombjával, olyasminek tűnt, mint amit egy idegen ország
katonája viselhet, a palotaőrség hadnagya. Amikor végigpillantott magán,
Bing azt látta, hogy rajta is más ruha van: az apja ropogósra keményített
fehér tengerész díszuniformisa, tükörfényesre suvickolt fekete cipővel.
– Álmodom? – kérdezte Bing.
– Mondtam neked – felelte Manx. – A Karácsonyországba vezető út
álmokkal van kikövezve. Ez az öreg autó bármikor képes kicsusszanni a
megszokott világból, és a gondolat titkos útjain haladni tovább. Az álom a
lehajtó. Amikor egy utas elszunyókál, a Wraith letér az útról, amin éppen
van, és felhajt a St. Nick Parkwayre[4]. Ezt az álmot együtt éljük át, Bing. Az
álom a tiéd, a jármű viszont, amiben kiruccanunk, az enyém. Gyere. Mutatok
valamit.
Miközben beszélt, az autó lassított, és lehúzódott a padkára. Hó ropogott a
kerekek alatt. A fényszóró megvilágított egy alakot, kicsit odébb, az út jobb
oldalán. Így, távolról, fehér köpenyes nőnek tűnt. Mozdulatlanul állt, nem
nézett a Wraith fényszórója felé.
Manx áthajolt az ülésen, és kinyitotta a kesztyűtartót Bing térde fölött. A
rekesz belsejében az autóstérképek és papírlapok szokásos
összevisszaságában Bing hosszú, krómozott nyelű elemlámpát vett észre.
Narancssárga orvosságos doboz gurult elő a kesztyűtartóból. Bing fél
kézzel elkapta, HANSOM, DEWEY – VALIUM 50 MG, olvasta le a
címkéről.
Manx megmarkolta az elemlámpát, kiegyenesedett, és felpattintotta az
ajtót. – Innen gyalogolnunk kell.
Bing odamutatta a dobozt. – Csak nem adott... csak nem adott be nekem
valami altatót, Mr. Manx?
Manx rákacsintott. – Ne haragudj rám ezért, Bing. Tudtam, hogy minél
előbb neki akarsz vágni az útnak Karácsonyországba, márpedig az csak úgy
megy, ha alszol. Remélem, nem gond.
– Azt hiszem, belefér. – Bing vállat vont, aztán megint az orvosságos
dobozra pillantott. – Ki ez a Dewey Hansom?
– Az elődöd, Bing. Az én Bing-prototípusom. Dewey Hansom
gyerekszínészekre szakosodott szereplőválogató ügynök volt Los
Angelesben. Segített megmenteni tíz gyereket, és ezzel örökös helyet
szerzett magának Karácsonyországban! Ó, a karácsonyországi gyerekek
imádták Deweyt, Bing. Valósággal megzabálták! Gyere csak!
 Bing kinyitotta az ajtót, és kikecmergett az éjszaka mozduladan, dermedt
levegőjébe. A szállingózó hó apró csókokat nyomott az arcára. Öregember
létére Charlie Manx (Csak tudnám, miért gondolom egyfolytában, hogy
öreg?, tűnődött Bing. Nem is néz ki öregnek egyáltalán) fürgén szaporázta
lépteit nyiszorgó cipőjében az út mentén. Vékony díszegyenruhájában Bing
a karját maga köré fonva botorkált utána.
Igazából nem egy fehér köpenyes nő állt az út mellett, hanem kettő: fekete
vaskaput fogtak közre. Teljesen egyformák voltak: két üvegsima márványból
kifaragott hölgy. Mindketten előrehajoltak, a karjuk széttárva, csontfehéren
lobogó ruhájuk angyalszárnyként szétnyílt mögöttük. Méltóságteljes
szépségek voltak, az ókori szobrok telt ajkával és vak szemével. Félig
kinyitott szájuk mintha levegőért kapott volna éppen, ajkuk kifordult, mintha
mindjárt felnevetnének – vagy fájdalmukban felkiáltanának. A szobrász úgy
faragta meg őket, hogy a mellük a ruhájuk anyagának feszüljön.
Manx bement a fekete vaskapun, a két hölgy között. Bing tétovázott, aztán
felemelte a jobb kezét, és végigsimított az egyik hideg, bársonyos kebel
felső domborulatán. Mindig is vágyott rá, hogy megérinthessen egy ilyen
mellet, egy keményen duzzadó kismama-cicit.
A kőhölgy mosolya szélesebbre húzódott, Bing pedig a torkában feltörő
kiáltást elfojtva hátraszökkent.
– Gyere már, Bing! Tegyük a dolgunkat! Nem ilyen hideghez vagy
öltözve! – kiáltotta Manx.
Bing már lépett volna előre, aztán megtorpant, és felpillantott a kitárt
vaskapu fölött átívelő feliratra.

NELEGYENÚGYOK TEMETŐJE

Bing elfintorodott a rejtélyes szókígyó láttán, de ekkor Mr. Manx megint

kiáltott, úgyhogy iparkodott utána.
A kaputól négy kő lépcsőfok vezetett le egy sima fekete jégfelületre. Bing
megtett két lépést, aztán valami kör alakúra lett figyelmes a jég belsejében,
nyolctíz centiméterrel a felszín alatt. Első pillantásra porcelántányérnak tűnt.
Bing lehajolt, és a jég belsejét fürkészte. Charlie Manx, aki még csak
néhány lépéssel járt előtte, hátrafordult, és odavilágított az elemlámpával.
A ragyogó fénysugár egy gyerek arcát világította meg, egy varkocsos
hajú, szeplős kislány arcát. Bing nagyot kiáltva hátrahőkölt.
 A kislány bőre ugyanolyan halovány ragyogású volt, mint a temetőkaput
őrző szobrok márványa, de ő húsvér volt, nem kő. A szája néma kiáltásra
nyílt, még az ajkai közül előlebegő buborékok is ott voltak a jégbe
dermedve. A két keze felemelve, mintha Bing felé akarná nyújtani. Az
egyikben piros, feltekert kötél volt – ugrókötél, ismerte fel Bing.
– Egy kislány! – kiáltotta. – Egy halott kislány van a jégben!
– Nem halott, Bing – mondta Manx. – Még nem. Valószínűleg még évekig
nem is lesz az. – Manx a lámpa fényét odébb libbentve megvilágította a
jégből kiálló fehér kőkereszt feliratát.

LILY CARTER
15 Fox Road
Sharpsville, PA
1980-?

Bűnös életre nevelte őt az édesanyja,

El sem kezdődött, máris végéhez ért
Neki a gyerekkor, bár elvihették volna
Karácsonyországba, a szép szeméért!

Manx körbevillantott elemlámpájával, és Bing rájött, hogy a befagyott tó,

amin állnak, egy Arlington méretű temető, sok-sok sor kereszttel. Örvénylő
hó keringett a sírkövek körül a dermedt ürességben. A holdfénytől ezüst
forgácsnak tűntek a hópelyhek.
Bing megint a lányra sandított a lábánál. Az visszabámult az opálos jégen
át – és rákacsintott!
Bing felkiáltott, botladozva hátrálni próbált. A lába egy másik keresztnek
ütközött, amitől félig megperdült, és térdre zuhant.
Miközben tekintetével a homályos jeget fürkészte, Manx odalendülő
lámpája egy újabb gyerek arcát világította meg; ez egy fiú volt, érzékeny,
elmélázó szempárral a szőke frufru alatt.

WILLIAM DELMAN
42B Mattison Avenue
Asbury Park, NJ
1981-?
 Billy folyton csak játszott volna,
De nem tartott ki mellette az apja.
Az anya, a ribanc, magára hagyta;
Drogok, nyomorúság és melankólia,
Ha valaki mégis megmentette volna!

Bing próbált felkelni, de némi bohócszámba illő csetlés-botlás után

visszazuhant. Manx elemlámpájának fénysugarában újabb gyerek tűnt fel,
egy ázsiai lány, aki tweedzakós plüssmackót ölelt magához.

SARA CHO
1983-?
39 Fifth Street
Bangor, ME

Sara egy tragikus álomban él,

A nyakán megfeszül a kötél,
Mire tizenhárom lesz, de megköszöni szépen,
Ha utazik: a jó Charlie Manx örökkön éljen!

Bing kotkodáló hangot adott rémületében. A lány, Sara Cho, néma

sikolyra tárt szájjal meredt fel rá. Ruhaszárító-kötél volt a nyaka köré
tekerve, úgy temették a jégbe.
Charlie Manx a könyökénél fogva felsegítette Binget.
– Sajnálom, hogy mindezt látnod kellett, Bing – mentegetőzött. – Bárcsak
megkímélhettelek volna tőle. De meg kellett értetnem veled, mit miért
csinálok. Menjünk vissza, van egy termosz kakaóm a kocsiban.
– Miközben átkísérte Binget a jégen, szorosan markolta a felkarját,
nehogy megint elessen.
A kocsinál különváltak, Manx továbbment a sofőroldali ajtóhoz, Bing
viszont egy pillanatra megtorpant. Csak most vette észre a hűtősapkadíszt az
autó orrán: szélesen mosolygó női alak, krómból, a karja kitárva,
köpenyszerű ruhája szárnyként lobog mögötte. Bing első pillantásra
felismerte – a temetőkaput őrző irgalom angyalainak a kicsinyített mása.
Már újra a kocsiban, Charlie Manx benyúlt az ülése alá, és ezüst termoszt
vett elő. Lecsavarta a kupakját, forró csokoládét töltött bele, átnyújtotta.
Miközben Bing a kupak-poharat két kézre fogva kortyolt a forró édességből,
Charlie Manx nagy ívben megfordult, gázt adott, és visszaindultak a
temetőtől az úton, amelyen jöttek.
– Meséljen Karácsonyországról – szólalt meg Bing reszketeg hangon.
– A legjobb hely, ami csak van – mondta Manx. – Tisztelem-becsülöm
Walt Disney urat, de Karácsonyország az igazi legboldogabb hely a világon.
Bár – egy másik szemszögből nézve, azt hiszem, úgy is fogalmazhatunk,
hogy a legboldogabb hely nem ezen a világon. Karácsonyországban
mindennap karácsony van, és a gyerekek soha nem éreznek
boldogtalanságot. Nem, az ottani gyerekek nem is értik a boldogtalanság szó
jelentését! Csak a szórakozás létezik számukra. Mintha a mennyországban
volnának – de persze nem halottak! Örökké élnek, mindvégig megmaradnak
gyereknek, és soha nem kényszerülnek küszködni és verejtékezni, és úgy
lealacsonyítani magukat, ahogy mi, szegény felnőttek. Sok-sok évvel ezelőtt
fedeztem fel ezt az álombirodalmat, és az első apróságok, akik otthonra
leltek benne, a saját gyerekeim voltak. Így megmenekültek, mielőtt
tönkretehette volna őket az a szánalmas, acsargó valami, amivé az anyjuk az
élete utóbbi éveiben átváltozott.
– Karácsonyországban nap mint nap megtörténik a lehetetlen. De
gyerekeknek való hely, nem felnőtteknek. Csak néhány felnőttnek
engedélyezik, hogy ott éljen. Csak azoknak, akik elkötelezettséget mutattak
egy magasabb ügy iránt. Csak azoknak, akik mindent hajlandóak feláldozni
a védtelen apróságok boldogságáért és jóllétéért. Az olyan embereknek, mint
te, Bing.
– Teljes szívemből kívánom, hogy bárcsak a világ összes gyereke
átköltözhetne Karácsonyországba, ahol mérhetetlen biztonság és öröm vár
rájuk. A mindenségit, az nem semmi volna! Persze nem sok felnőtt egyezne
bele, hogy elküldje a gyerekeit valakivel, akit soha nem látott, egy olyan
helyre, ahová ő maga be sem teheti a lábát. Még szép, nyilván a
legelvetemültebb emberrablónak és gyerekmolesztálónak tartanának!
Úgyhogy évente csak egy-két gyereket viszek ki, mindig olyanokat, akiket
láttam a Nelegyenúgyok Temetőjében, rendes, jóravaló gyerekeket, akik a
szüleik keze közt garantáltan csak szenvedtek volna. Biztosra veszem, hogy
olyan emberként, aki maga is szörnyű sebeket kapott gyerekkorában, ha
valaki, akkor te, Bing, meg fogod érteni, milyen fontos, hogy segítsünk
rajtuk! A temető olyan gyerekek sorsát tárja elém, akiktől, ha én nem teszek
semmit, a szüleik el fogják lopni a gyerekkorukat. Lánccal verik,
macskatáppal etetik, perverzek kezére adják őket. Szegénykéimnek pedig
végül hideg jéggé dermed a lelkűk, és maguk is fagyos, érzéketlen emberek
lesznek, akik gyerekeket tesznek tönkre. Mi vagyunk számukra az egyetlen
esély, Bing! Karácsonyország gondnokaként töltött éveim során mintegy
hetven gyereket mentettem meg, és leghőbb vágyam, hogy mielőtt leteszem
a lantot, még százat megmenthessek.
Robogott velük az autó a hideg, barlangszerű sötétségben. Bing mozgó
ajakkal számolt magában.
– Hetven – motyogta. – Azt hittem, évente csak egy gyereket ment meg.
Esetleg kettőt.
– Igen – mondta Manx. – Nagyjából úgy.
– De akkor... hány éves maga? – kérdezte Bing.
Manx oldalvást rávigyorgott, eléje tárva éles, barna fogakkal telezsúfolt
szájüregét. – Fiatalon tart a munkám. Hörpintsd ki a kakaódat, Bing.
Bing lenyelte az utolsó forró, cukros kortyot, aztán meglötybékelte a
pohár alján a maradékot. Csak nem megint a bökversbe illő nevű Dewey
Hansom orvosságos szekrényéből nyelt le valamit? – tűnődött. Dewey
Hansom, Charlie Manx Bing-prototípusa, megmentett tíz gyereket, és
jutalmul Karácsonyországban üdül, amíg világ a világ. Ha Charlie Manx
hetven gyereket mentett meg, akkor hány Bing-prototípus is volt eddig?
Hét? Mázlista dögök.
Morajló hangra lett figyelmes: mintha irdatlan kamion érte volna utol őket
csörögve-csattogva, tizenkét szűkölve tiltakozó hengerrel. A hang
másodpercről másodpercre erősödött, de hiába nézett hátra, nem látott
semmit.
– Maga is hallja? – kérdezte, észre sem véve, hogy a termosz üres kupakja
kicsusszan zsibbadtan bizsergő ujjai közül. – Hallja, hogy valami közeledik?
– Az a reggel lesz – mondta Manx. – Itt van a nyakunkon. Most ne nézz
oda, Bing, már jön is!
A kamionmoraj egyre fokozódott, és aztán kezdett elhúzni mellettük a bal
oldalon, Bing oldalán. Bing kinézett az éjszakába, és tisztán látta a hatalmas
kamion oldalát, karnyújtásra csak. A teherautó oldalára zöld mezőt festettek,
vörös tanyaépületet, szórtan álldogáló teheneket, és egy ragyogó mosolyú, a
hegyek mögül éppen előbukkanó napot, melynek sugarai megvilágították a
fél méter magas feliratot a kocsi oldalán: NAPKELTE HÁZHOZ
SZÁLLÍTÁS.
Egy pillanatra a kamion eltakarta a tájat és az eget, és Bing nem látott
mást, csak a házhoz szállított napkeltét. Aztán a kamion csörömpölve
elrobogott mellettük, és Bing összerándult a szemet sajdítóan kék reggeli
égbolttól, a felhőtlen, határtalanul tágas égbolttól, és összehúzott szemmel
nyugtázta, hogy megint körülöleli őket a békés
 Pennsylvaniai táj
Charlie Manx lehajtott az útpadkára a Wraithszel, és parkolóállásba
kapcsolta a sebességváltót. Repedezett, homokkal beszórt vidéki út. Szárba
szökkent, sárguló gyomok a kocsi mellett. Rovarzsongás. A kelő nap
ragyogása. Nem lehetett sokkal több hét óránál, de Bing máris érezte, hogy
ádáz hőség áramlik be a szélvédőn.
– Tyűha! – szólalt meg. – Mi történt?
– Felkelt a nap – mondta Manx jóindulatúan.
– Elaludtam?
– Azt hiszem, igazából ébren voltál, Bing. Valószínűleg életedben először.
Manx elvigyorodott, amit a rákvörös Bing egy tétova mosollyal
viszonzott. Nem mindig értette Charlie Manxot, de ez csak megkönnyítette,
hogy felnézzen rá, hogy bálványozza.
Szitakötők lebegtek a nyurga gyomok között. Bing nem találta ismerősnek
a környéket. Nem Sugarcreek volt, az biztos. Valami mellékút valahol.
Amikor kinézett utasoldali ablakán az aranyló napsütésbe, oszlopos tornácú,
fekete zsalutáblás házat pillantott meg egy dombtetőn. Virágmintás, bordó
ruhácskát viselő kislány állt a behajtón egy szentjánoskenyérfa alatt, onnan
bámult feléjük. Ugrókötelet tartott a kezében, de nem használta, nem ugrált,
helyette Bingéket nézte kíváncsian. Nyilván nem látott még Rolls-Royce-ot,
gondolta Bing.
Összehúzott szemmel állta a kislány tekintetét, aztán felemelte a kezét, és
aprócska mozdulattal intett. A kislány nem intett vissza; csak oldalra
billentette a fejét, és úgy tanulmányozta őket. A mozdulattól meglendültek a
varkocsai, és ebben a pillanatban Bing ráismert. Meghökkenésében úgy
összerezzent, hogy a műszerfal aljába verte a térdét.
– Ugyanaz a kislány! – kiáltotta. – Ő az!
– Kicsoda, Bing? – adta az értetlent Charlie Manx.
Bing a kislányra meredt, az pedig visszameredt rá.
Bing akkor se döbbenhetett volna meg jobban, ha egy halottat lát életre
kelni. Ha úgy vesszük, éppen egy halottat látott életre kelni. Egy leendő
halottat.
– Lily Carter – mondta Bing. Világéletében könnyen megragadtak az
agyában a rigmusok. – Bűnös életre nevelte őt az édesanyja / El sem
kezdődött, máris végéhez ért / Neki a gyerekkor, bár elvihették volna... – A
tornácon szúnyoghálós ajtó csattant, és kecses, vékony csontú nő hajolt ki
rajta lisztes kötényében.
– Lily! – kiáltotta. – Tíz perce szóltam, hogy reggeli. Befelé!
Lily Carter válasz helyett lassú hátrálásba kezdett a behajtón; hatalmasra
tágult, álmélkodó szeme Bingékre szegeződött. Nem látszott rajta félelem.
Csak kíváncsiság.
– Az ott nyilván Lily anyja – szólalt meg Manx.
– Utánanéztem a kis Lily Carternek és az anyjának. Az asszony pultosként
dolgozik egy közeli szórakozóhelyen. Tudod, milyenek a kocsmákban
dolgozó nők.
– Mit kéne tudnom róluk? – kérdezte Bing.
– Hogy ótvaros kurvák – mondta Manx. – Szinte mindegyik. Legalábbis
amíg a szépségük el nem hervad, márpedig Lily Carter anyjának esetében
éppen ez történik. Utána, attól tartok, felhagy a kurválkodással, és a saját
lányát fogja árulni. Valakinek el kell tartania a családot, és Evangeline
Carternek nincs férje. Soha nem is volt. Valószínűleg nem is tudja, kié a
gyerek. Ó, a kis Lily még csak nyolcéves, de a lányok... a lányok sokkal
hamarabb érnek, mint a fiúk. Nézd csak meg, milyen tökéletes kis hölgy
máris. Biztosra veszem, hogy az anyja busás árat kérhet majd az
ártatlanságáért!
– Honnan tudja? – suttogta Bing megrökönyödve. – Honnan tudja, hogy
ez mind meg fog történni? Hogy lehet ennyire... biztos a dolgában?
Charlie Manx felvonta a szemöldökét. – Egyetlen módja van, hogy
kiderítsük. Ha vesszük a kalapunkat, és az anyja felügyelete alatt hagyjuk
Lilyt. Néhány év múlva esetleg bekukkanthatunk rá, hogy megtudjuk,
mennyit kér az anyja egy menetért. Még akár valami „egyet fizet, kettőt kap”
akciót is kifoghatunk.
A hátráló kislány elért a tornácig.
Bentről megint az anyja rekedt, dühös kiabálása hallatszott. Bing
Partridge fülében teljesen olyan volt, mint valami másnapos alkoholista
hangja. Idegesítő, buta rikácsolás.
– Lily! Gyere be azonnal, vagy odaadom a rántottádat a kutyának!
– Ribanc – suttogta Bing Partridge.
– Hajlok az egyetértésre, Bing – mondta Manx. – Amikor a kislány velem
jön Karácsonyországba, az anyával is kezdenünk kell majd valamit. Az
volna a legjobb, ha anya és lánya együtt tűnnének el. Persze Ms. Cartert nem
vihetem magammal Karácsonyországba, te viszont esetleg hasznát vehetnéd
valami módon. Bár igazából csak egyvalami jut eszembe, amire jó lehet. De
ez nem az én problémám. A lényeg, hogy soha többé nem kerülhet elő. És ha
belegondolsz, miket művelne a lányával, ha szabad kezet adunk neki... nos,
én nem ejtenék könnyet egy ilyenért!
Bing szíve izgatottan szaporázta a szegycsontja mögött. Kiszáradt a szája.
A kilincs után matatott az autó ajtaján.
Charlie Manx ugyanúgy karon fogta, mint amikor a Nelegyenúgyok
Temetőjében átkísérte a jégen.
– Hová mégy, Bing?
Bing feldúlt arccal odafordult a mellette ülő férfihoz. – Mire várunk?
Menjünk be. Menjünk be most rögtön, és mentsük meg a kislányt!
– Nem – mondta Manx. – Még nem. Még el kell intézni bizonyos
előkészületeket. De nemsokára eljön a mi időnk.
Bing álmélkodva meredt Charlie Manxra... álmélkodva, és bizonyos fokú
tisztelettel is.
– És Bing... – szólalt meg Charlie Manx. – Az anyák iszonyú patáliát
képesek csapni, amikor azt hiszik, hogy valaki el akarja venni tőlük a
gyereküket. Még a komisz anyák is, mint Ms. Carter.
Bing bólintott.
– Gondolod, hogy tudnál nekünk szerválni egy kis szevofluránt a
munkahelyedről? A pisztolyodat és á gázálarcodat sem ártana magaddal
hozni. Biztosra veszem, hogy kapóra jönnek majd.
A KÖNYVTÁROS LÁNY
1991
 Haverhill, Massachusetts
Nehogy kimenj azon az ajtón!, kiáltott rá az anyja, de Vic futott, nem
ment, és közben végig a könnyeivel hadakozott. Mielőtt kiért, hallotta,
ahogy az apja azt mondja Lindának, Ugyan, maradj már, így is pont eléggé
maga alatt van, ami csak tovább rontotta a helyzetet. Vic a kormánynál
fogva felállította a biciklijét, futásnak eredt vele, és a hátsó udvar végében
nyeregbe pattant, és lerobogott a Pittman Street-i kiserdő édes illatú, hűs
félhomályába.
Nem gondolkodott azon, hová megy. A teste irányította a Raleigh-t a
meredek hegyoldalon, hogy végül majdnem ötvenes sebességgel érkezzen
meg a földútra az aljban.
A folyóhoz ment. A folyó ott volt. Ahogy a híd is.
Az elveszett tárgy ezúttal egy fénykép volt. A gyűrött, fekete-fehér
pillanatfelvételen cowboykalapos, kövérkés kisfiú és pöttyös ruhás fiatal nő
fogták egymás kezét. Szabad kezével a nő a combjához simította a ruháját,
nehogy a szél alája kapjon. Ugyanez a szellő néhány világos tincset sodort a
nő hetyke, fanyár, már-már csinos arcába. A fiúcska játék pisztolyt szegezett
a kamerára. Ez a kövérkés, üres tekintetű kis párbajhős Christopher
McQueen volt, hétévesen. A pöttyös ruhás nő pedig az anyja, és amikor a
fénykép készült, már haldoklott a petefészekráktól, amely harminchárom
éves korában véget vet majd az életének. A kép a férfi egyetlen emléktárgya
volt az anyjáról, és amikor Vic megkérdezte, beviheti-e az iskolába, fénykép
utáni rajzoláshoz, Linda rögtön ellene volt. Chris McQueen viszont
felülbírálta a feleségét. Hé, naná, hogy akarom, hogy lerajzolja a nagyanyját.
Ennél közelebb úgyse kerülnek ahhoz, hogy időt töltsenek egymás
társaságában. Csak majd hozd vissza, Kölyök. Soha nem akarom elfelejteni,
milyen volt.
Tizenhárom évesen Vic volt a sztár a hetedikesek között Mr. Ellis
rajzóráján. Fedett híd című vízfestményét a tanár kiválasztotta a Városházán
tartott éves iskolai bemutatóra – ő volt az egyetlen hetedikes, akinek az
alkotását szerepeltették a nyolcadikosok szimplán „rossz”-tól a „borzalmas”-
ig értékelhető festményei között. („Rossz”: megszámlálhatatlan mennyiségű
kép formátlan gyümölcsökről torz tálakon. „Borzalmas”: szökkenő
egyszarvú, a tomporból Technicolor bélgáz kitörésként előívelő
szivárvánnyal.) Amikor a Haverhilli Napló tudósított a kiállításról, vajon
melyik képet hozták le a cikk mellett? Hát nem az egyszarvúsat. Miután a
Fedett híd hazakerült, Vic apja kicsengette a pénzt egy nyírfa keretért, és
felakasztotta a képet Vic Knight Rider poszterének egykori helyére. Vic már
évekkel korábban megszabadult a Hofftól. A Hoff egy lúzer volt, a Trans
Amek pedig olaj csurgató fosládák. Vic jól megvolt nélkülük.
Abban az évben „modell utáni ábrázolás” volt a feladat, és a rajztanár arra
kérte őket, hogy egy számukra különlegesen fontos fénykép alapján
dolgozzanak. Chris McQueen dolgozószobájában az íróasztal fölött éppen
elfért volna egy festmény, és Vic nagyon szerette volna, hogy a férfi –
valahányszor felnéz – az anyját láthassa maga előtt, színesben.
A festmény mostanra elkészült, és a veszekedést megelőző napon –
amikor Vic a tanév végén kiürítette az iskolai szekrényét – haza is érkezett.
És ha nem is volt olyan jó, mint a Fedett híd, Vic úgy gondolta, sikerült
visszaadnia valamit a fényképen pózoló nőből: a csontos csípő
kidudorodását a ruha alatt, a csüggedt szétszórtságot a mosolyában. Az apja
hosszan a festményre meredt, egyszerre tűnt boldognak és kicsit
szomorúnak. Amikor Vic megkérdezte, mit szól hozzá, csak ennyit mondott:
– Pont úgy mosolyogsz, mint ő, Kölyök. Eddig észre sem vettem.
A festmény hazaérkezett – a fénykép viszont nem. Vicben csak akkor
tudatosult, hogy nincs meg, amikor az anyja péntek délután rákérdezett.
Először azt gondolta, a hátizsákjában van, aztán hogy a szobájában. Péntek
estére viszont görcsbe ránduló gyomorral beismerte, hogy a fénykép nincs
meg, és azt se tudja, hol látta utoljára. Szombat reggelre – a nyári szünet első
napján – Vic anyja is ugyanerre a megállapításra jutott, kijelentette, hogy
arra a képre már keresztet vethetnek, hisztérikusan hozzátéve, hogy az a
fénykép százszor fontosabb bármilyen szaros iskolai vízfestménynél. Vic
pedig mozgásba lendült, muszáj volt odébbállnia, kiszabadulni a házból,
mert attól félt, ha nem mozdul, rá is átragad a hisztéria, és azt képtelen lett
volna elviselni.
És most úgy sajgott a mellkasa, mintha néhány perc helyett órák óta
kerekezne, és fulladt is, mint aki hegyre kaptat fel, pedig sík terepen gurult.
A híd láttán viszont a béke érzése töltötte el. Nem. Valami jobb, mint a béke:
Úgy érezte, teljes tudatos agyműködése kikapcsol, leválik Vic McQueen
fennmaradó részéről, annak érdekében, hogy a teste és a kerékpár
zavartalanul végezhessék munkájukat. Ez mindig így volt. Öt év alatt
majdnem tucatszor ment át a hídon, és ami történt, mindig inkább érzés volt,
mint tapasztalás. Olyasvalami, amit nem csinált, hanem érzett: siklás
álomittas tudata, morajló sistergésé a távolból. Nem különbözött az
elszunnyadás érzésétől, amikor az ember becsusszan az álom védőburkába.
És miközben a fapallókon döcögött, gondolatban máris nekilátott megírni
a fénykép megtalálásának igaz történetét. Az utolsó tanítási napon
megmutatta a képet barátnőjének, Willának. Aztán más dolgokról
beszélgettek, és végül Vicnek rohannia kellett, hogy elérje a buszát. Amikor
Willa rájött, hogy nála maradt a fénykép, ő már nem volt sehol, úgyhogy a
barátnő magánál tartotta azzal, hogy majd később visszaadja. Mire Vic most
hazaérkezik a kerékpározásból, nála lesz a fotó, és magyarázat is kerül
hozzá, és az apja majd megöleli, és azt mondja, soha nem is aggódott igazán,
az anyja pedig olyan arcot vág, mint aki a légszívesebben leköpné. Vic meg
nem mondta volna, melyik reakciót várja jobban.
Csak éppen ezúttal volt egy kis bökkenő. Ezúttal amikor visszajön,
egyvalakit nem tud majd meggyőzni akár-igaz-is-lehetne történetével arról,
hogy hol volt a fénykép. Saját magát.
Előbukkant az alagút túlsó végén, és besiklott a Szövetkezeti Iskola
széles, sötét folyosójába. Pár perccel reggel kilenc előtt, a nyári szünidő első
napján, sötét, visszhangos és szinte ijesztően üres hely volt a folyosó. Vic
fékezett, és a kerékpár csikorogva megállt.
Muszáj volt visszanéznie. Nem tehetett róla. Senki nem állta volna meg.
A Rövidebb Üt híd egyenesen átütötte a téglafalat, és három méterre
benyúlt a folyosóba, olyan szélesen, mintha szintén folyosó volna. Vajon
kinti része is van, ami lebeg a parkoló felett? – tűnődött Vic. Már csak nem,
gondolta. Ahhoz, hogy erről meggyőződjön, be kellett volna törnie
valamelyik osztályterembe, és kinézni az ablakon. A híd bejáratát petyhüdt
zöld kötegekben lelógó borostyán temette be.
A Rövidebb Út látványa enyhe émelygéssel töltötte el, és az iskolai
folyosó egy pillanatra megduzzadt körülötte, ahogy a vízcsepp hízik a
gallyon. Vicét hirtelen elhagyta az ereje, tudta, ha nem lendül mozgásba újra,
még a végén gondolkodni kezd, márpedig az most nagyon nem hiányzott.
Más dolog volt nyolc-kilenc éves fejjel kiruccanásokról fantáziálni egy
régen elbontott fedett hídon, és megint más most, tizenhárom évesen. Ami
kilencévesen álmodozás, az tizenhárom évesen kóros tévképzet.
Tudta, hogy ide tart (ki volt írva zöld festékkel a híd túlsó végében), de azt
hitte, a rajztanár, Mr. Ellis osztályterme közelében bukkan elő, a földszinten.
Ehelyett az emeleten pottyant ki, a szekrényétől háromnégy méterre. Előző
nap, miközben kipakolt, a barátaival beszélgetett. Sok minden elterelte a
figyelmét – kiáltozás, nevetés, rohangáló gyerekek –, de azért így is alaposan
körbenézett a szekrényében, mielőtt utoljára rázárta az ajtót, és biztos volt
benne, egészen biztos, hogy kiürítette. Viszont: A híd hozta el ide, és a híd
sosem téved.
Nincs híd, gondolta. A fénykép Willánál maradt. Vissza akarta adni,
amikor legközelebb találkozunk.
Kitámasztotta a kerékpárt, kinyitotta a szekrényét, és benézett a bézs
falakra és a rozsdás padlólemezre. Semmi. Körbetapogatózott a polcon, a
feje fölött. Szintén semmi.
Az aggodalomtól összeszorult a gyomra. Azt szerette volna, ha máris nála
van a fénykép, hogy leléphessen az iskolából, és minél előbb elfelejthesse a
hidat. De ha nincs a szekrényében, akkor nem tudta, hol kereshetné még.
Már csukta volna be az ajtót – aztán megtorpant, lábujjhegyre állt, és még
egyszer végighúzta a kezét a felső polcon. Majdnem most is elsiklott felette.
Valahogy a fénykép sarka feltapadt a polc hátuljára, és a kis papírlap álló
helyzetben a szekrény hátsó falához simult. Teljesen be kellett nyúlni, hogy
elérje, gebeszkednie kellett, hogy az ujjai közé kaparinthassa.
A körmével alányúlva addig mozgatta, míg sikerült kiszabadítania.
Kipirulva huppant vissza a sarkára.
– Igen! – mondta, és becsapta a szekrényajtót.
Mr. Eugley, a gondnok, a folyosó közepén álldogált.
Felmosójával a nagy, sárga, görgős vödörben, némán bámult Vicre, a
szekrényekhez támasztott kerékpárra és a Rövidebb Út hídra.
Aranykeretes szemüvegével és csokornyakkendőjével a horgas hátú, öreg
Mr. Eugley tanárosabbnak tűnt, mint a tanári karból sokan. A gondnoki
teendők mellett gyalogátkelő-felvigyázói munkakört is ellátott, és a húsvéti
szünet előtti napon minden iskolába érkező gyereknek kis zacskó
gumicukrot adott ajándékba. A pletyka szerint Mr. Eugley azért választott
olyan munkát, ahol gyerekek közelében lehet, mert sok-sok évvel azelőtt
kigyulladt a házuk, és a saját gyerekei meghaltak a tűzvészben. Sajnálatos
módon a pletyka igaz volt, viszont kimaradt belőle a tény, hogy a tüzet maga
Mr. Eugley okozta azzal, hogy részegen, égő cigarettával a kezében elaludt.
Gyerekek helyett most már ott volt neki Jézus, kocsma helyett pedig az
Anonim Alkoholisták találkozói. A vallást és a mértékletességet is a
börtönben találta meg magának.
 Vic a gondnokra nézett. Az visszanézett rá, a szája némán kinyílt és
becsukódott, mint egy aranyhalé. A lába vadul reszketett.
– Te aMcQueen lány vagy – szólalt meg Mr. Eugley. Déliesen beszélt: Té
á Mekvín jány vagy. Egyik kezével a torkán, erőlködve szedte a levegőt. –
Mi az ott a falban? Jézusom, kezdek megőrülni? Tisztára, mint az Ebút híd;
istenem, évek óta nem láttam. – Köhintett, egyszer, aztán még egyszer.
Fojtott, nedves, furcsa hang volt, és valahogy hátborzongató. Mintha
valakinek rohamosan súlyosbodna az állapota.
Hány éves lehet? – gondolta Vic. Kilencven. Majdnem húsz évet tévedett,
de a hetvenegy is elég öreg a szívinfarktushoz.
– Nincsen semmi baj – szólalt meg. – Ne tessék... – kezdett bele, de aztán
nem tudta, hogyan folytassa. Ne tessék mit? Ne tessék kiabálni? Ne tessék
meghalni?
– Jaj nekem – motyogta a férfi. – Jaj nekem. – Jobb keze vadul reszketett,
ahogy felemelte, hogy eltakarja vele a szemét. Megint mozogni kezdett a
szája. – Jaj, jaj nekem. „Az Úr az én pásztorom. Nem szűkölködöm.”
– Mr. Eugley... – próbálkozott Vic megint.
– Menj innen! – rikácsolta a férfi. – Menj, és a hidadat is vidd magaddal!
Ez nem történik velem! Te nem vagy itt!
Továbbra is a szemén tartotta a kezét. Az ajka újra megrebbent. Vic nem
hallotta, mit mond, de le tudta olvasni a szájáról. – Füves legelőkön terelget,
csendes vizekhez vezet engem.
Vic megfordította a kerékpárját. Átvetette a lábát. Pedálozni kezdett. Saját
magát is elég roskatagnak érezte, mégis egy pillanat alatt feldöccent a hídra,
be a sziszegő sötétségbe és a denevérszagba.
Egyszer nézett vissza, félútról. Mr. Eugley még mindig ott állt, és a fejét
lehorgasztva imádkozott, egyik keze a szemén, a másikkal a felmosót
szorította az oldalához.
Verejtékes tenyerében a fényképpel, Vic robogott tovább, ki a hídból és be
a Pittman Street-i kiserdő sodródó, eleven árnyai közé. Már mielőtt
visszanézett volna a válla felett, tudta – egyszerűen tudta, a folyó dallamos
locsogásából a mélyben, és a szél kecses suhanásából a fenyőfák között –,
hogy a Rövidebb Út eltűnt.
Pedálozott tovább, bele az első nyári napba, különös, kopogó lüktetéssel
az ereiben. Csontig hatoló balsejtelem kísérte végig az útján.
 A McQueen-ház
Két nappal később Vic éppen kilépett a házból, hogy átkerekezzen
Willáékhoz – az utolsó alkalom volt, hogy találkozzon legjobb barátnőjével,
mielőtt McQueenék másfél hónapra elutaznak a Winni-pesaukee-tóhoz –,
amikor meghallotta, hogy az anyja Mr. Eugleyról mond valamit a
konyhában. A gondnok nevétől váratlan, szinte bénító elgyengülés tört rá,
majdnem le kellett ülnie. Vic azzal töltötte a hétvégét, hogy igyekezett nem
gondolni Mr. Eugleyra, ami nem volt nehéz, ugyanis egész szombaton
émelyítő, migrénes fejfájás gyötörte. A fájdalom a bal szeme mögött
lüktetett a legerősebben. Mintha szét akart volna pattanni a szemgolyója.
Visszasietett a bejárati lépcsőn, és a konyhaajtónál megállva hallgatta,
hogyan lefetyel a telefonban az anyja az egyik barátnőjével, meg nem
mondta volna, melyikkel. Majdnem öt percig állt ott, és hallgatta a
társalgásnak az anyjára eső részét, de Linda nem említette még egyszer név
szerint Mr. Eugleyt. Jaj, de kár, szánakozott, és hogy Szegény ember; de a
nevét nem mondta ki.
Végül Vic hallotta, hogy helyére teszi a telefonkagylót. Ezt csörömpölés
és loccsanó hangok követték a mosogató felől.
Vic nem akarta tudni. Rettegett megtudni. Viszont a kísértésnek sem bírt
ellenállni. Ilyen egyszerű.
– Anya? – dugta be a fejét az ajtón. – Jól hallottam, hogy Mr. Eugleyról
mondtál valamit?
– Tessék? – kérdezett vissza Linda. Háttal állt Vicnek, a mosogató fölé
hajolva. Edények csattantak össze. Reszketeg szappanbuborék pukkant el. –
Ó, igen. Megint rákapott az alkoholra. Tegnap este az iskolánál gyűjtötték be
a rendőrök, üvöltözött, mint valami elmeháborodott. Harminc évig színjózan
volt. Azóta, hogy... hát, azóta, hogy úgy döntött, nem nyúl többé a pohárhoz.
Szegény pasas. Dottie Evans mesélte, hogy ma délelőtt lent volt a
templomban, zokogott, mint egy kisiskolás, és azt mondta, hogy ott kell
hagynia az állását. Hogy soha többé nem teheti a lábát az iskola épületébe.
Nyilván a szégyen miatt. – Linda Vicre pillantott, és aggodalmasan
összevonta a szemöldökét. – Jól vagy, Vicky? Még mindig nincs valami jó
színed. Lehet, hogy délelőtt már nem kéne elmenned hazulról.
 – Dehogy – mondta Vic. Furcsán élettelen volt a hangja, mintha dobozból
érkezne. – Ki akarom szellőztetni a fejemet. – Kis tétovázás után hozzátette:
– Remélem, Mr. Eugley nem mond fel. Annyira rendes ember.
– Az. És imád benneteket, gyerekeket. De az emberek megöregszenek,
Vic, és idővel gondoskodásra szorulnak. Elhasználódunk. A test és a lélek is.
A város környéki erdő kitérőt jelentett Vicnek – a Bradbury Parkon
keresztül sokkal hamarabb Willáék házához érhetett volna mégis, amint
felült a kerékpárjára, úgy döntött, hogy ráfér egy kis kerekezés, legalább
rendezi a gondolatait, mielőtt emberek közé megy.
A lelke mélyén érezte, nem jó ötlet megengedni magának, hogy a
képtelen, meghökkentő adományon gondolkodjon, amely csak az övé:
mindazon, amit eddig tett, és amit még ezután tehet. De a kutya már
elszabadult, és időbe telt, mire sikerül sarokba szorítani, és pórázra fogni
megint. Vic lyukat álmodott a világra, és áttekert rajta a bringájával, ami
őrültség. Csak egy őrült venné a fejébe, hogy ilyesmi lehetséges – kivéve,
hogy Mr. Eugley látta őt. Mr. Eugley ott volt, és attól, amit látott, eltört
benne valami. Valami kisöpörte a lábakat harmincévnyi józansága alól, és
úgy ráijesztett, hogy nem mert visszamenni az iskolába, arra a helyre, ahol
több mint egy évtizede dolgozott. Arra a helyre, ahol boldog volt. Mr.
Eugley – szegény, öreg, megtört Mr. Eugley – volt a bizonyíték a Rövidebb
Út létezésére.
Vic nem akart bizonyítékot. Nem is akart tudni az egészről.
És ha már ebben kudarcot vallott, azt kívánta, legalább volna valaki,
akinek kipakolhatna, és aki megnyugtatná, hogy nincsen vele semmi baj,
hogy nem csavarodott be. Valaki, aki megmagyarázhatná, értelmezhetné egy
olyan híd létezését, amely csak akkor van, ha neki kell, hogy legyen, és
mindig oda viszi, ahová éppen mennie kell.
A hegy oldalán áthuppanva hűvös légáramban találta magát.
A feje kitisztult, újra bízott magában, szilárdan uralta a pillanatot.
Tudatában volt minden egyes döccenésnek és rázkódásnak, ahogy a Raleigh
gyökereken és köveken robogott át. Tudta, mi a különbség fantázia és
valóság között, és ezt a különbséget kristálytisztán megőrizte a fejében, és
szentül hitte, hogy amikor kiér az öreg földútra, a Rövidebb Üt híd nem lesz
ott...
De ott volt.
– Nem vagy valódi – mondta a hídnak, Mr. Eugleyt visszhangozva
öntudatlanul. – Elnyelt a folyó, amikor nyolcéves voltam.
 A híd juszt se akart eltűnni.
Vic fékezett, megállt, és hat-nyolc méteres, biztonságos távolságból nézett
a hídra. A Merrimack békésen locsogott a mélyben.
– Segíts találnom valakit, aki megnyugtat, hogy nem őrültem meg –
mondta Vic a hídnak, aztán a pedálra tette a lábát, és lassan elindult.
A bejárathoz közeledve megpillantotta odabent az ismerős zöld festékkel
fújt feliratot balra a falon.

Mármint hogy „Itt”. Fura útbaigazítás, gondolta. Hiszen most is „itt”

vagyok, nem?
Eddig valahányszor átment a Rövidebb Úton, mindig egyfajta
önkívületben kerekezett, automatikusan és gondolattalanul forgatta a
hajtókart, hús-vér alkatrészként csak a fogaskerekek és a lánc mellett.
Ezúttal viszont – jóllehet amint beért, azonnal ki is akart menekülni a
hídból – magára parancsolt, hogy lassan haladjon, és jól nézzen körül.
Leküzdötte a vágyát, hogy olyan vadul pedálozzon, mintha mögötte máris
leszakadóban volna a híd. Rögzíteni akarta az agyában a részleteket. Félig-
meddig azt hitte ugyanis, ha tényleg jól megnézi magának a Rövidebb Út
Hidat, ha eléggé figyelmesen nézi, a híd levegővé olvad körülötte.
És akkor mi lesz? Hol találja magát, ha a híd varázsütésre megszűnik
létezni? Nem számított. A híd ugyanis, akárhogy fodrozta, rendületlenül
körülölelte hasadozott, vén gerendáival, a falaiból kiálló, rozsdamarta
szögekkel, és a kerékpár alatt meghajló pallóival. A Rövidebb Út nem
hagyta, hogy nemlétbe szuggerálják.
Mint mindig, Vic most is tudatában volt a zajnak. A fogában érezte a
morajló sistergést. Még látta is, látta az elektromos vihart a kidőlt-bedőlt
falak résein keresztül.
Ahhoz nem volt mersze, hogy megállítsa a kerékpárt, leszálljon, és
megérintse a falakat, körbesétáljon. Úgy sejtette, ha leszáll a kerékpárról,
soha többé nem ül vissza. A híd kizárólag addig létezik, amíg ő tovább halad
előre, és nem gondolkodik túl sokat.
A híd felpúposodott, kimerevedett, aztán felpúposodott megint. A
tetőgerendák közül por csordogált.
Vic mintha egy galambot látott volna felröppenni a kátránypapír tető alá.
Felemelte a fejét, hogy megnézze, és észrevette, hogy a mennyezetet
barna kárpit, lebernyeges szárnyukat kis szőrös testük köré záró denevérek
tömkelegé borítja. Az állatok folyamatosan ficeregtek, apró mozdulatokkal
igazgatták a szárnyaikat. Néhányan Vic felé fordították arcukat, és
rövidlátón lebámultak rá.
A denevérek mind egyformák voltak, és az arcuk megegyezett Vicével.
Ezek mind beesett, töppedt, rózsaszínű arcok voltak, de Vic ismerte magát.
Az ő arca volt mind, a vércsepp-vörösen csillogó szemeket leszámítva.
Erezte, hogy a denevérek látványától fájdalom finom ezüsttűje csusszan a
bal szemgolyóján át az agyába. Az elektromos sistergésen és pukkogáson át
is hallotta magas, vékony hangú csipogásukat.
Képtelen volt elviselni. Sikoltani akart, de tudta, ha megteszi, a denevérek
elengedik a tetőt, és köréje sereglenek, és akkor neki vége. Behunyta a
szemét, és lélekszakadva pedálozott a híd túlsó vége felé. Valami dühödt
rázkódásba kezdett, de meg nem mondta volna, hogy a híd, a kerékpár vagy
a saját teste.
Csak abból tudta meg, hogy átért, hogy az első kereke megdöccent a
peremen. Érezte, hogy. forróság és fény csap le rá – a szemét ki nem nyitotta
volna, hogy megnézze, hol jár –, aztán kiáltást hallott: Vigyázz! Arra nyitotta
ki a szemét, hogy alacsony járdaszegélynek ütközött a kerékpárral, és nem
tudhatta, de ez volt az a bizonyos
 Here, Iowában
Ahogy elterült a járdán, csúnyán lehorzsolta a jobb térdét.
A lábát szorongatva a hátára henteredett.
– Au – szólalt meg. – Au au AU au.
Mintha valaki a skálázást gyakorolná egy hangszeren.
– Úristen. Jól vagy? – A hang valahonnan a délidei napsütés ragyogásából
érkezett. – Igazán óvatosabb is lehetnél, ha már csak úgy itt teremsz a
semmiből.
Vic összehúzott szemmel a fénybe sandított, és sikerült megpillantania a
hang gazdáját: egy sovány, nála nem sokkal idősebb, talán húsz év körüli
lányt, hátrabillentett puhakalappal neonlila haján. A lány sörösdobozok
nyitófüléből készített nyakláncot és Scrabble-dominó fülbevalót viselt, a
lábán magas szárú Converse tornacipő, fűző nélkül. Úgy nézett ki, mint Sam
Spade, már ha Sam Spade egy húszéves lány volna, és hétvégi fellépésre
készül saját ska együttese frontembereként.
– Kutya bajom. Csak lejött a plezúr – mondta Vic, de a lány már nem
figyelt. A Rövidebb Utat nézte meredten.
– Tudod, mindig is akartam oda egy hidat – szólalt meg. – Nem is
pottyanhatott volna jobb helyre.
Vic felkönyökölt, és visszanézett a hídra, amely most széles, zajosan
robogó barna víz fölött ívelt át. Ez a folyó majdnem olyan széles volt, mint a
Merrimack, de a partja sokkal alacsonyabb. Nyírfák és évszázados tölgyek
tömörültek a legfeljebb fél méter magas, homokos, omlatag parton.
– Tényleg ez történt? A hidam lepottyant? Mármint az égből?
A lány csak nézte a hidat tovább meredten. Vic ezt a fajta rezzenéstelen,
bódult tekintetet a füvezéshez és a Phish együttes zenéjének hallgatásához
társította. – Igazából nem. Inkább mintha egy polaroid kép a szemed láttára
hívódna elő. Láttál már Polaroid képet előhívódni?
Vic bólintott, felidézve magában, ahogy a fotópapíron a barna
vegyszernégyszög lassan elhalványul, helyükre libbennek a részletek, a
színek egyre ragyogóbbak, és alakot öltenek a tárgyak.
– Ahol a hidad megjelent, ott eddig két öreg tölgyfa állt. Viszlát,
tölgyikék.
 – Szerintem amikor elmegyek, visszakapod a fáidat – mondta Vic. Ez
igaznak tűnt, de nem esküdött volna meg rá, hogy tényleg így lesz. – Mintha
nem is lepődtél volna meg túlságosan, hogy a hidam hirtelen megjelent a
semmiből. – Mr. Eugley járt az eszében, ahogy reszketve eltakarta a szemét,
és azt kiabálta, hogy menjen el.
– Persze, mert már vártalak. Nem tudtam, hogy ilyen durva belépővel
érkezel, de azt azért sejtettem, hogy vö-vö-vö-vö... – A kalapos lány a
mondat közepén elhallgatott. Nyitotta a száját, hogy mondja a következő
szót, de a szó benne rekedt, és az arcán feszült kifejezés jelent meg, mintha
valami irgalmatlanul nehezet – egy zongorát vagy egy autót – próbálna
megemelni. Rákvörös lett. A szeme kidülledt. Aztán erőlködve kifújta a
levegőt, és ugyanazzal a hirtelenséggel folytatta a mondatot. –
...valószínűleg nem úgy jössz, mint egy normális ember. Bocs, dadogok.
– Szóval te számítottál a jövetelemre?
A lány bólintott, de már megint a híddal volt elfoglalva. Ráérős, álmatag
hangon így szólt: – A hidad... ugye, nem a Cedar-folyó túlpartján van a
másik vége?
– Nem.
– Akkor hol?
– Haverhillben.
– Az Iowában van?
– Nem. Massachusettsben.
– Anyám, te aztán jó messzire ellófráltál. Merthogy most az iowai
kukoricaövben vagy. Ahol minden lapos, kivéve a hölgyeket. – Vic egy
pillanatra mintha buja vigyort látott volna a lány arcán.
– Ne haragudj, de... nem térhetnénk vissza ahhoz a részhez, amikor azt
mondtad, hogy számítottál az érkezésemre?
– Mi az, hogy! Hónapok óta várlak. Már azt hittem, sosem jössz. Te vagy
a Kölyök, nem igaz?
Vic szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang.
Hallgatása megtette válasz helyett, döbbeneté pedig láthatóan kedvére volt
a másik lánynak, aki elmosolyodott, és visszadugott néhány fluoreszcens
tincset a füle mögé. Fitos orrával és kissé hegyes fülével volt benne valami
koboldos. Bár ebbe a környezet is belejátszhatott: egy füves dombon álltak,
lombos tölgyek árnyékában, a folyó és egy nagy épület között. Utóbbi
hátulról úgy nézett ki, mint egy katedrális vagy egyetemi aula – hatalmas
beton- és grániterődítmény, fehér tornyokkal és keskeny, lőrésszerű
ablakokkal.
– A neved alapján azt hittem, fiú leszel. Egy olyasfajta rosszcsontot
vártam, aki nem eszi meg a salátát, és túrja az orrát. Hogy állsz a salátával?
– Nem rajongok érte.
A lány ökölbe szorította a kezét, és diadalmasan megrázta a feje fölött. –
Tudtam! – Aztán leengedte az öklét, és elfintorodott. – És nagy orrtúró is
vagy?
– Ilyesmivel nem dicsekszik az ember – felelte Vic. – Azt mondtad, hogy
Iowában vagyunk?
– Azt ám!
– És Iowán belül ezt a helyet hogy hívják?
– Hát csak úgy hogy „Itt” – mondta a kalapos lány.
– Na, jó... – Vicét ingerültség fogta el. – Nyilván „itt” vagyunk, de hol?
– Hát az iowai Here-ben. Így hívják a városkát. A csodálatos Cedar
Rapidsba vezető útnál, a Here-i Közkönyvtár épülete mögött. És mindent
tudok arról, hogy miért jöttél. Össze vagy zavarodva a hidad miatt, és
tisztázni akarod a dolgokat. Nahát, anyukám, ez a szerencsenapod! – A lila
hajú lány tapsikolt. – Kifogtál magadnak egy könyvtárost! Segíthetek a
dolgok tisztázásában, és közben még néhány szép verset is a figyelmedbe
ajánlhatok. Ez a szakmám.
 A könyvtár
A lány hátrébb tolta ódivatú puhakalapját, és így szólt: – Margaret
vagyok. Mint a filmben: Ott vagy, Istenem? Én vagyok az, Margaret. Annyi,
hogy utálom, ha így hívnak.
– Margaretnek?
– Nem, Istennek. Így is elég nagy az egóm. – Elvigyorodott. – Margaret
Leigh, de szólíts csak Maggie-nek. Gondolod, hogy a hidad veszteg marad,
amíg bemegyünk, ragtapaszt kerítek a térdedre, és főzök egy csésze teát?
– Nagyon remélem.
– Úgyszintén. Persze nyilván nélküle is haza tudnánk juttatni – gyűjtést
rendeznénk vagy ilyesmi –, de azért csak jobb volna, ha úgy mehetnél
vissza, ahogy jöttél. Akkor nem kellene magyarázkodnod a szüleidnek, hogy
mit kerestél Iowában. Nem mintha nagyon bánnám, ha pár napra itt
ragadnál. Szolgálati ágyam van a Romantikusoknál. Néha bent alszom.
Átpasszolhatnám neked az ágyat, én meg táborozhatnék a bácsikám
lakókocsijában, amíg összeszedjük a buszjegy árát.
– Kik azok a romantikusok?
– Romantikus Költők, 821 pont kettő, 821 pont hat. Elvileg nem szabadna
a könyvtárban aludnom, de Ms. Howard elnézi nekem, feltéve hogy nem
viszem túlzásba. Megszánt, merthogy árva vagyok, és eléggé fura is. Nem
gáz. Nem zavar. Mindenki úgy van vele, milyen szörnyű, ha szánakoznak az
emberen, én viszont azt mondom, Hé! Könyvtárban alszom, és egész éjjel
olvashatok! Szánalom nélkül nem volnék sehol. T-t-tisztára egy
szánalomribanc vagyok.
Felsegítette Vicét a karjánál fogva. Aztán lehajolt a kerékpárért, és egy
pádhoz támasztotta. – Nem kell lezárni. Nem hiszem, hogy bárkinek van
annyi fantáziája a városban, hogy eszébe jusson ellopni valamit.
Vic követte a lányt a gyalogúton, a szeletnyi park fái között, a könyvek
hatalmas kőtemplomának hátsó traktusához. Egy súlyos vasajtóhoz érve
Maggie elfordította a zárban hagyott kulcsot, és belökte az ajtót. Vic
gondolkodás nélkül belépett, nyilván az alagsorba, gondolta, hiszen a
könyvtár hegyoldalon állt. Eszébe sem jutott kételkedni Maggie-ben, fel sem
merült benne, mi van, ha az idősebb lány esetleg vastag kőfalú, sötét
tömlöcbe csalja, ahonnan nem hallatszanak ki a sikolyai. Vic ösztönösen
megértette, hogy egy olyan lány, aki betűdominót visel fülbevalóként, és
szánalomribancnak nevezi magát, nem jelent veszélyt rá nézve. Ráadásul
olyasvalakit keresett, aki megnyugtathatja, hogy nem őrült meg, és nem
olyasvalakit, aki őrült. Nem volt miért tartania Maggie-től, kivéve, ha úgy
gondolta volna, hogy az Ebút szándékosan félre akarja vezetni, ebben
viszont nem hitt.
A vasajtó túloldalán tíz fokkal hűvösebb volt, mint kint a parkban. Időbe
telt, mire a szeme hozzászokott a barlangszerű helyiség sötétjéhez, először
csak az orrával érzékelte a könyvekkel teli hatalmas pincehelyiséget. Mélyen
beszippantotta a málladozó szépirodalom, az oszlásnak indult történelmi
könyvek és az elfelejtett verseskötetek illatát, és most először felfigyelt rá,
milyen desszertillatuk van a könyvekkel teli helyiségeknek: édes nass,
fügéből, vaníliából, enyvből és bölcsességből. Mögöttük csattanva
bezáródott a nehéz vasajtó.
– Ha a könyvek lányok volnának – szólalt meg Maggie –, az olvasás pedig
baszás, ez lenne a legnagyobb kupi az egész országban, én pedig a
legrohadtabb strici, akit látott a világ. Egy pacsi a lányok seggére, és már
küldöm is ki őket a sorra, kurválkodni.
Vic felnevetett, aztán gyorsan a szájára tapasztotta a kezét, mert eszébe
jutott, hogy a könyvtárosok gyűlölik a hangoskodást.
Maggie-vel az élen haladtak a magas polcok határolta folyosók
labirintusában.
– Ha bármikor sietve kéne távoznod – szólalt meg Maggie –, mint,
mondjuk, ha zsaruk elől menekülsz, vésd az eszedbe: Mindig tarts jobbra,
aztán végig le a lépcsőn. Így jutsz ki a leghamarabb.
– Gondolod, hogy sietve kell majd távoznom?
– Ma biztos nem – felelte Maggie. – Mi a neved? Biztos szólítanak
máshogy is az emberek, nem csak úgy, hogy „Kölyök”.
– Victoria vagyok. Vic. Egyedül apám szólít „Kölyök”-nek. Ő is csak
poénból. Hogyhogy tudod a becenevemet, a rendeset viszont nem? És hogy
értetted azt, hogy már számítottál rám? Hogyan számíthattál volna rám,
amikor én is csak tíz perce tudtam meg, hogy jövök?
– Rendben. Mindent el fogok magyarázni. Előbb lássuk el a vérző
térdedet, aztán jöhetnek a kérdések és a válaszok.
– Szerintem a válaszok fontosabbak a térdemnél. – Vic tétován
elhallgatott, aztán a maga számára is szokatlan félénkséggel így szólt: –
Ráijesztettem valakire a hidammal. Még otthon, egy kedves öregúrra.
Valószínűleg romba döntöttem az életét.
Maggie ráfüggesztette csillogó szemét a polcok közötti sötétségben,
alaposan megnézte magának, aztán így szólt: – Egy „kölyök” nem rágódik
ilyesmiken. Kételyeim vannak a beceneveddel kapcsolatban. – A szája sarka
parányinál is parányibb mosolyra húzódott.
– Kétlem, hogy direkt felzaklattál volna valakit. Mint ahogy azt is, hogy
maradandó kárt tettél volna az illetőben. Az emberi agy eléggé ruganyos:
bírja a kiképzést. Gyerünk. Ragtapasz, tea és válaszok. Erre van mind.
A polcok közül előbukkanva hűvös, csempepadlós, nyílt térségbe,
rendetlen irodaféleségbe értek. Egy magánnyomozó irodája, gondolta Vic,
valami fekete-fehér filmből, és nem pedig holmi punkfrizurás könyvtáros
lányé. Hiánytalanul megvolt a magánkopói odú öt elmaradhatatlan
berendezési kelléke: a fegyverszürke íróasztal, a pucér lányos, lejárt naptár,
az álló fogas, a rozsdafoltos mosogató – és a pisze csövű .38-as az íróasztal
közepén. Utóbbival néhány papírlapot súlyoztak le. Plusz volt egy akvárium,
egy nagyobbacska: az egyik fal másfél méteres hiátusában.
Maggie levette a szürke puhakalapot, és a fogasra dobta. Metállila haja
ezer neonfényű szálacskával ragyogott az akvárium lágy fényénél. Amíg a
könyvtáros lány megtöltött egy elektromos vízforralót, Vic az íróasztalhoz
bóklászott, hogy megvizsgálja a revolvert, amelyről kiderült, hogy bronz
papírnehezék csupán. A sima markolaton a felirat: A. P. CSEHOV
TULAJDONA.
Maggie visszajött a sebtapaszos dobozzal, és intett, hogy üljön az íróasztal
szélére. Vic felült, ahová Maggie mutatta, és a kopott keményfa székre tette
a lábát. Ahogy behajlította, a maró érzés a térdében hirtelen megint a tudata
előterébe tolakodott. Amihez gonosz, mélyre ható lüktetés társult a bal
szemgolyójában. Mintha valami sebészeszköz acélpofái közé került volna a
szeme, melyek most összeszorították. Vic megdörgölte a tenyerével.
Maggie hideg, nedves törlőruhát érintett a sebesült térdhez, hogy
eltávolítsa a horzsolásból a törmeléket. Közben valamikor rágyújtott, és a
cigarettafüst édes volt és kellemes. Az olaj szintet ellenőrző benzinkutas
csendes hatékonyságával dolgozott Vic lábán.
Vic a faiba épített akváriumra pillantott. Akkora volt, mint egy koporsó.
Magányos, aranysárga kői ponty lebegett benne unottan, hosszú, bajusszerű
tapogatói filozofikus megjelenést kölcsönöztek neki. Az akvárium
berendezését Vicnek kétszer is meg kellett néznie, mire felfogta, hogy mit
lát. A tartály alján kavicságy helyett fehér Scrabble-dominók hevertek, több
száz darab, de csak ugyanaz a három betű: HAL.
Az akvárium zöldes árnyalatú, reszketeg torzító lencséjén át Vic azt is
látta, mi van a túloldalon: egy padlószőnyeges gyerekkönyvtár. Tíz-tizenkét
gyerkőc és anyukáik gyűltek egy csinos tweedszoknyás nő köré, aki parányi
széken kuporogva nagy alakú könyvet tartott a magasba, hogy a gyerekek
lássák a képeket. Felolvasott nekik, de ha átszüremlett is a falon a hangja,
Vic semmit nem hallott az akvárium légpumpájának bugyborékolásától.
– Éppen meseórára érkeztél – magyarázta Maggie. – A meseóra a legjobb
az egész napból. A nap egyetlen órája, ami érdekel.
– Tetszik az akváriumod.
– Ja, csak kurva szar takarítani – vágta rá Maggie, és Vicnek össze kellett
szorítania a száját, ha nem akart felnyeríteni.
Maggie elvigyorodott, és az arca újra gödröcskés lett. Imádnivaló volt a
maga pufók arcú, csillogó szemű módján. Mint egy punk-rock Keebler
törpe.
– A betűdominókat én ömlesztettem be, merthogy annyira odáig vagyok a
játékért. Most meg havonta kétszer szedhetem ki és moshatom át az egészet.
Durvább, mint a vastagbélrák. Szeretsz szkréblizni?
Vic a könyvtáros lány fülbevalójára pillantott, és csak most vette észre,
hogy az egyik az „F”, a másik pedig egy „U” betű, ef jú, mint fuck you,
vagyis „baszódj meg”. Egy könyvtárostól elég meredek, gondolta.
– Még nem próbáltam. Viszont bírom a fülbevalódat. Nem szoktál bajba
kerülni miatta?
– Á. A könyvtárosokat senki nem nézi meg túl közelről. Az emberek attól
félnek, hogy megvakulnának a rengeteg összehalmozott tudás ragyogásától.
Ezt kapd ki: húszéves vagyok, és az öt legjobb szkréblis egyike az egész
államban. Ez mondjuk inkább Iowát minősíti, mint engem. – Vic
horzsolására simította a sebtapaszt, és megpaskolta. – Na, mindjárt jobb.
Aztán elnyomta a cigarettáját egy homokkal teli konzervdobozban, és
ment, hogy elkészítse a teát. Amikor visszajött, két csorba porcelánbögre
volt nála. Az egyiken a felirat: KÖNYVTÁR, NEM KOCSMA. A másikon:
NE HOZD KI BELŐLEM A PEDAGÓGUST. Amikor Vic elvette az egyik
bögrét, odahajolt mellé, és kihúzta az íróasztal fiókját. Ez az a fiók volt, ahol
a magánzsaru a piás üvegét tartotta volna. Maggie viszont egy lila
bársonyzacskót vett elő, amin fakó aranybetűkkel ez állt: SCRABBLE.
 – Kérdezted, hogy honnan tudok rólad. Honnan tudtam, hogy jössz. Hát,
segített a szö-szö-szö...
– Szkrébli? A szkréblidominók segítettek?
Maggie bólintott. – Kösz, hogy befejezted helyettem a mondatomat. Sok
dadogós utálja, amikor befejezik neki a mondatot. Én viszont, ahogy már
megállapítottuk, külön élvezem, ha szánakozás tárgya lehetek.
Vic érezte, hogy elönti az arcát a forróság, pedig Maggie hangjában
semmi sértettség nem volt. Ettől valahogy még rosszabbnak tűnt a dolog. –
Ne haragudj Maggie mintha meg sem hallotta volna. Letelepedett az
íróasztal melletti egyenes támlájú székre.
– A bringád áthozott a hídon – szólalt meg. – De vajon el tudnál-e jutni a
fedett hídhoz a bringád nélkül?
Vic a fejét rázta.
Maggie bólintott. – Persze hogy nem. Ugyanis a kerékpárodat használod
arra, hogy létezővé álmodd a hidat. A hidat pedig arra használod, hogy
megtalálj dolgokat, így van? Amikre éppen szükséged van, igaz? És
bármilyen messze legyen amúgy az a valami, amire szükséged van, mindig
ott van rögtön a híd túlsó végénél?
– Igen. Igen. Csak fogalmam sincs, miért vagyok rá képes, vagy hogyan,
és néha az az érzésem, hogy csak képzelem az összes átruccanásomat a
hídon. Néha úgy érzem, kezdek megőrülni.
– Nem őrült vagy. Hanem kreatív! Egy erős kreatív. Akárcsak én. Neked
ott a bringád, nekem meg a betűdominóim. Tizenkét éves koromban
megláttam egy ütött-kopott Scrabble-készletet valami garázsvásáron, egy
dollárért árulták. Szét volt pakolva, már ki is raktak egy szót a táblán. Amint
megláttam, tudtam, hogy meg kell sze-sze-sze-sze-sze... vásárolnom. Az
enyém kellett hogy legyen. Bármit megadtam volna érte, és ha nem eladó,
felkapom, és elfutok vele. Már attól, hogy életemben először szkréblitábla
közelében lehettem, furcsán megbolydult körülöttem a valóság. Egy
villanyvasút bekapcsolódott, és a mozdony rögtön leszaladt a sínről. Odébb
az utcában megszólalt egy autóriasztó. A garázsban ment a tévé, de amikor
megpillantottam a szkréblikészletet, az is megőrült. Nem jött ki belőle más,
csak hangos sö-sö-sö...
– Sistergés – mondta Vic, megfeledkezve iménti fogadalmáról, hogy
akármennyire dadogjon is Maggie, nem fejezi be helyette a mondatait.
Maggie-n nem látszott, hogy bánná. – Igen, sistergés.
 – Ilyesmi nekem is van. Amikor áttekerek a hídon, mindig sistergést
hallok.
Maggie bólintott, mint aki ezt teljesen magától értetődőnek találja. –
Néhány perce hunyorogni kezdtek idebent a lámpák. Az egész könyvtárban
elment a villany. Ebből tudtam, hogy már a közelben jársz. A hidad rövidre
zárja a valóságot. Akárcsak a betűdominóim. Te megtalálsz dolgokat, az én
dominóim pedig kibetűznek nekem dolgokat. Elmondták, hogy ma jössz, és
hogy az épület mögött talállak. Azt mondták, a Kölyök átteker a bringájával
a hídon. Hónapok óta rólad fecserésztek.
– Megmutatod?
– Azt hiszem, muszáj lesz. Azt hiszem, részben ezért vagy itt.
Valószínűleg a dominóim neked is ki akarnak betűzni valamit.
Maggie kioldotta a zsinórt, benyúlt a zsákba, és az íróasztalra csörrentett
néhány dominót.
Vic kifacsarodva odapillantott, de csak értelmetlen betűhalmazt látott. –
Neked mondanak valamit?
– Még nem. – Maggie előrehajolt, és tologatni kezdte a betűket a
kisujjával.
– De fognak mondani?
Maggie bólintott.
– Mert varázserejük van?
– Nem hiszem, hogy bármi varázslatos volna bennük. Más kezében nem
működnének. A betűdominók az én késem. Amivel lyukat bökhetek a
valóságon. Azt hiszem, mindig olyasminek kell lennie, amit szeret az ember.
Mindig szerettem a szavakat, és a szkrébli jóvoltából annyit játszom velük,
amennyit csak akarok. Ha benevezek egy szkrébliversenyre, onnan néhányan
tuti, hogy súlyos lelki sérülésekkel távoznak.
Az ide-oda tologatott betűdominókból a következő szavak álltak össze: A
KÖLYÖK MANDULÁT HAJIGÁLHAT MERT A T I N.
– Miért hajigálna valaki mandulát? – értetlenkedett Vic. – Ráadásul az
egyik „M” igazából „W”. – Fordított a fején, hátha a tótágast álló betűkből
több értelmet tud kisütni.
– Totál zagyvaság. Még dolgoznom kell vele. – Maggie fintorogva
tologatta tovább a lapocskákat.
Vic kortyolt a teájából. Forró volt és édes, a homlokán mégis fagyos
verejték ütközött ki tőle, amikor lenyelte. A bal szeme körül összébb
záródtak a képzeletbeli csipeszpofák.
 – Mindenki két világban él – magyarázta Maggie, a betűdominóit
nézegetve. – Van a való világ, az összes idegesítő tényével és szabályával. A
való világban sok minden igaz, és sok minden nem. A való világ alapvetően
sza-sza-sza... szívás. És van a másik világ, az emberek fejében. Ez az
inscape, a gondolt világ. A gondolt világban – az inszképben – minden ötlet
tény. Az érzelmek ugyanolyan valósak, mint a gravitáció. Az álmok olyan
nagy hatásúak, mint a történelem. A kreatív emberek, mint az írók, plusz
Henry Rollins, az idejük nagy részét az inszképjükben töltik. Az erős
kreatívok viszont egy kés segítségével átnyisszanthatják a válaszfalat, és
egybenyithatják a két világot. A bringád... a betűdominóim... nekünk ezek a
késeink.
Megint lehajtotta a fejét, és határozott mozdulatokkal átrendezte a
dominókat. Most ez jött ki belőlük: A KÖLYÖK MÁR HÁLT A
JAWITHATATLAN RIMÁN UGE.
– Mi az a rima? – kérdezte Vic.
– Kurva, régiesen – felelte Maggie. – Ezzel megszenvedek. Kéne még egy
„Y”.
– Tehát a hidam csak egy képzeletbeli híd.
– Amikor a bringádon tekersz, akkor nem. Akkor valódi. A fedett híd az
inszképed, a való világba ékelve.
– De a dominózsák... Az csak egy zsák. Az tényleg nem olyan, mint a
bringám. Semmi olyanra nem képes, ami egyértelműen lehe...
Miközben Vic beszélt, Maggie fogta a bársonyzsákot, kikötötte a száját, és
belenyúlt. Dominók csörögtek, csattogtak és csikorogtak, mintha egész
vödörnyi volna belőlük, és abba túrna bele az ujjaival. Maggie kézfejét a
csuklója, a könyöke és a felkarja követte. A zsák legfeljebb tizenöt centi
mély lehetett, Maggie-nek mégis szemvillanás alatt vállig eltűnt benne a
karja, anélkül, hogy a bársonyanyag kidudorodott volna. Vic hallotta, hogy
egyre mélyebbre és mélyebbre kotor, a hang alapján több ezer dominó
között.
– Jaaaj! – szörnyülködött Vic.
Az akvárium túloldalán a gyerekeknek felolvasó könyvtáros
körbepillantott.
– A jó öreg tátongó lyuk a valóságon – mondta Maggie. Most úgy tűnt,
mintha a bal karját vállban amputálták volna, és a csonkra, miért, miért nem,
egy szkréblizsákot húztak. – A dominókat, amikre szükségem van, az
inszképemből veszem elő. Nem egy zsákból. Amikor azt mondom, hogy a
bringád vagy a betűdominóim kés, amivel felhasítjuk a valóságot, nem
metaforikusán értem.
Vic bal szemében tovább fokozódott az émelyítő nyomásérzet.
– Kihúznád a karodat a zsákból, kérlek?
Maggie a szabad kezével ráncigálni kezdte a lila bársonyzsákot, és
előcsusszant a karja. Amikor az asztalra tette a zsákot, Vic hallotta, hogy
csilingelnek benne a dominók.
– Tudom, hátborzongató – szólalt meg Maggie.
– Hogyan csinálod?
Maggie nagy levegőt vett, ami sóhajtásnak is beillett. – Miért beszélnek
egyes emberek akár tucatnyi idegen nyelven? Miért volt képes Pelé hanyatt
vetődve ollózni? Ki mit kap, azzal sáfárkodik, gondolom. Egymillió ember
közt sincs feltétlenül olyan, aki elég jól néz ki, elég tehetséges és elég
szerencsés, hogy filmsztár legyen. Egymillió ember közt sincs olyan, aki
költőként annyit tudna a szavakról, mint amennyit Gerard Manley Hopkins
tudott. Hopkins tudott az inszképekről! Ő alkotta meg a szót. Egyesek
filmsztárok, mások a futballstadionok sztárjai, te meg erős kreatív vagy.
Kicsit bizarr, de hát felemás színű szemmel születni is az. És nem vagyunk
egyedül. Más hozzánk hasonló emberek is vannak. Találkoztam velük. A
dominók vezéreltek el hozzájuk. – Maggie újra a betűi fölé hajolt, és itt-ott
odébb tolt néhányat. – Például találkoztam egy lánnyal, akinek tolókocsija
volt, egy gyönyörű, fehér kerekű, antik darab. El tudott tűnni a segítségével.
Csak annyit kellett tennie, hogy betolatott egy képzeletbeli kis utcába, amit
Girbegurbának nevezett el. Neki ez volt az inszképje. A valóságból kifarolva
betolatott a kis utcába, de továbbra is látta, hogy mi történik a világunkban.
Nincs a földön olyan kultúrkör, amelyben ne keringenének történetek a
hozzád meg hozzám hasonlókról, olyan emberekről, akik totemek
segítségével képesek egy extra csavart vinni a valóságba. A navahók
például... – Hirtelen elhalkult a hangja, elhalt teljesen.
A dominóit bámulta meredten, és Vic látta, hogy szomorú megértés suhan
át az arcán. Vic előrehajolt, és a betűkre pillantott. Még éppen sikerült
elolvasnia, mielőtt Maggie odakapott, és összesöpörte a dominókat.
A KÖLYÖK MEG TUDJA TALÁLNI A WRAITHT.
– Ez meg mit jelent? Mi az a Wraith?
Maggie Vicre nézett csillogó szemével, arckifejezése riadtnak tűnt és
mentegetőzőnek. – Te jó ég – szólalt meg.
– Valami, amit elvesztettél?
 – Nem.
– Nem vesztetted el, de velem akarod megkerestetni? Mi az? Hátha
segíthetnék...
– Nem. Nem. Vic, kérlek, ígérd meg, hogy nem próbálsz a szarházi
nyomára jutni.
– Egy pasasról beszélünk?
– Rettentő nagy gebaszról beszélünk. A legrosszabb gebaszról, amit el
tudsz képzelni. Hány éves is vagy? Tizenkettő?
– Tizenhárom.
– Rendben. Szo-szo-szo-szó-szó-szo-szo... – Maggie itt elakadt, képtelen
volt folytatni a mondatot. Reszketegen beszívta a levegőt, alsó ajkát
befordította a szájába, és olyan vadul harapott rá, hogy Vic kis híján
felkiáltott megdöbbenésében. Maggie kifújta a levegőt, és dadogás nélkül
folytatta: – Szóval, ígérd meg.
– De miért akarta volna a tudtodra adni a dominózsákod, hogy elő tudom
keríteni a pasast? Miért kellett bejelentenie?
Maggie a fejét rázta. – Nem így működik. A dominók semmit nem
akarnak, ahogy egy kés sem akar semmit. A dominó ugyanúgy csak eszköz
arra, hogy más módon hozzáférhetetlen tények birtokába jussak, mint ahogy
a postádat felbontod egy levélnyitóval. És ez – ez – most olyan, mintha
kaptunk volna egy levelet, amiben bomba van. Csak nehogy a levegőbe
repüljünk. – Maggie idegesen nyalogatta véresre harapott alsó ajkát.
– De miért ne próbálhatnám előkeríteni a pasast? Te magad mondtad,
hogy valószínűleg azért vagyok itt, hogy a dominóid közölhessenek velem
valamit.
Miért hozakodtak volna elő ezzel a Wraith Akárkivel, ha nem kéne a
nyomába erednem?
Mielőtt azonban Maggie válaszolhatott volna, Vic előrehajolt, és a bal
szemére nyomta a kezét. A pszichés csipeszpofák már majdnem
összeroppantották a szemgolyóját. Nem bírta megállni, halkan felnyögött
fájdalmában.
– Szörnyen nézel ki. Mi a baj?
– A szemem. Mindig sajogni kezd, amikor átmegyek a hídon. Biztos az a
baj, hogy túl régóta ülök itt veled. Általában gyorsan lezavarom a
kiruccanásaimat.
– Figyelembe véve az ő szemét és Maggie kiharapott ajkát, a beszélgetés
mindkettejük számára meglehetősen fájdalmasan alakult.
 – A lány, akiről az előbb meséltem... emlékszel?
– szólalt meg Maggie. – Amikor használni kezdte a tolókocsit, még
egészséges volt. A kocsi amúgy a nagyanyjáé, ő csak szeretett játszani vele.
Viszont valahányszor túl sokáig üldögélt a Girbe-gurbában, elzsibbadt a
lába. Mire megismerkedtem vele, teljesen megbénult deréktól lefelé. Ezek a
dolgok, a kések... Tudod, ára van a használatuknak. Valószínűleg éppen most
adod meg az árát annak, hogy a hidad veszteg maradjon. Takarékosabban
kéne használnod.
– Neked mibe kerül a dominóid használata?
– Elárulok egy titkot: nem mindig dö-dö-dö-dadogok ám! – És véres szája
megint mosolyra húzódott. Vicnek időbe telt, mire rájött, hogy ezúttal csak
megjátszotta a dadogást.
– Gyerünk – sürgette Maggie. – Vissza kell menned. Szétrobban a fejed,
ha még sokáig itt ülünk.
– Akkor jobb, ha mindent elmondasz a Wraithről, különben csupa agyvelő
lesz az íróasztalod. Nem megyek sehová, amíg nem avatsz be.
Maggie kihúzta a fiókot, belehajította a dominós zsákot, aztán indulatosan
visszacsukta. Amikor megszólalt, a hangjából most először teljesen
hiányzott a kedvesség.
– Ne viselkedj úgy, mint egy akaratos... – Tétován elhallgatott. Vagy nem
talált szavakat, vagy nagyon is rátalált egyre.
– Kölyök? – kérdezte Vic. – Kezdem kiérdemelni a becenevemet?
Maggie lassan kifújta a levegőt. – Komolyan beszélek, Vic. Távol kell
maradnod a Wraithtől. Nem csak rendes emberek képesek arra, amire mi. A
Wraithről nem sokat tudok, leszámítva, hogy egy öregember, aki egy öreg
tragaccsal jár. És hogy neki az autó a kése. Csak ő torkokat nyisszant át a
késével. Gyerekeket visz magával furikázni, és a kocsi csinál velük valamit.
A Wraith, mint valami vámpír, elhasználja a gyerekeket, hogy ő maga
életben maradjon. Elviszi őket az inszképjébe, egy gonosz helyre, amit
megálmodott, és aztán otthagyja őket. Mire kiszállnak az autóból, nem
gyerekek többé. Még csak nem is emberek. Hanem olyan lények, amelyek
kizárólag a Wraith jéghideg képzeletében képesek élni.
– Honnan tudod ezeket?
– A betűdominóktól. Két évvel ezelőtt kezdtek pötyögtetni ezt-azt a
Wraithről, miután elrabolt egy gyereket Los Angelesben. Akkoriban még a
Nyugati Parton garázdálkodott, de aztán valamiért áttelepült keletre. Láttad a
híradásokat arról az orosz kislányról, aki néhány hete az édesanyjával együtt
Bostonból tűnt el?
Vic látta. A környékükön napokig ez volt a vezető hír. Vic anyja döbbent
borzadállyal követte a tudósításokat – az eltűnt kislány Vickel egyidős volt,
sötét hajú, csontos teremtés, fura, de valahogy mégis vonzó mosollyal. Egy
cuki különc. Gondolod, hogy már nem él?, kérdezte Vic anyja Chris
McQueentől, mire Vic apja: Ha szerencséje van.
– A Gregorski lány – mondta Vic.
– Úgy van. Sofőrös autó ment érte a szállodájához, hogy felvegye, de a
sofőrt leütötték, Marta Gregorskit és az anyját pedig elrabolták. Ezt is ő
csinálta. A Wraith. Kiszipolyozta a Gregorski lányt, aztán lerakta a saját
maga által teremtett fantáziavilágban, a többi gyerekhez, akiket már
korábban elhasznált. Egy olyan inszképben, ahová soha senki nem akar
ellátogatni. Olyan, mint a hidad, csak nagyobb. Sokkal nagyobb.
– És mi lett az anyával? Őt is kiszipolyozta?
– Azt hiszem, csak gyerekeken tud élősködni, felnőtteken nem. Van
valamiféle mindenese, egy ilyen Renfield, aki segít az emberrablásokban, és
eltakarítja a felnőtteket. Tudod, ki az a Renfield?
– Drakula gróf pribékje vagy ilyesmi?
– Fogjuk rá. Tudom, hogy a Wraith nagyon öreg, és már egész csomó
Renfieldje volt. Hazugságokkal traktálja őket, illúziókkal tömi tele a fejüket,
valószínűleg bebeszéli nekik, hogy hősök, és nem pedig emberrablók. Végül
pedig feláldozza őket. Így veszi a legtöbb hasznukat. Amikor a gaztetteire
fény derül, mindig van egy ügyefogyott balek, akire a felelősséget háríthatja.
Hosszú-hosszú ideje rabol el gyerekeket, és igen ügyesen megbúvik az
árnyékok között. Sok mindent begyűjtöttem a Wraithről, de még mindig nem
tudom, hogy ki ő valójában.
– A betűdominóktól nem kérdezheted meg a nevét?
Maggie hunyorított, aztán derűs belenyugvással a hangjában így szólt: – A
szkrébli szabályai tiltják a tulajdonneveket. „Vic” helyett téged is „Kölyök”-
ként harangoztak be a dominóim.
– És ha előkeríteném a pasast... Ha tudnánk a nevét, vagy hogy hogy néz
ki... Akkor megállíthatnánk?
Maggie akkorát csapott az íróasztalra a tenyerével, hogy a csorba bögrék a
levegőbe ugrottak. Dühös volt a tekintete – dühös és rémült.
– Francba, Vic! Egyáltalán nem figyelsz? Simán belehalhatsz, ha a
közelébe merészkedsz, és az én lelkemen száradna a halálod. Gondolod,
hogy ilyesmivel akarom terhelni a lelkiismeretemet?
– De ha nem teszünk semmit, mi lesz a gyerekekkel, akiket még ezután
fog elrabolni? Hiszen ez teljesen olyan, mintha... – Maggie ingerült,
méltatlankodó arca láttán elhallgatott.
Maggie kivett egy papír zsebkendőt a dobozból, és Vic szeméhez nyomta.
– A bal szemed – mutatta fel a nedves zsebkendőt. – Te sírsz, Vic.
Gyerünk. Vissza kell menned. Most azonnal.
Vic vita nélkül tűrte, hogy kézen fogja, és kivezesse a könyvtárból, aztán
végig a gyalogúton, a tölgyek árnyékában.
Egy kolibri nektárt ivott a fákra aggatott üveggömbökből, parányi
rotorként surrogott a szárnya. Szitakötők emeltették magukat meleg
légoszlopokkal, szárnyuk aranylón ragyogott a közép-nyugati verőfényben.
A Raleigh ott volt, ahol hagyták, egy pádhoz támasztva. A pádon túl a
könyvtár mögötti aszfaltút, azon túl pedig a füves folyópart. És a híd.
Vic nyúlt volna a kormányért, de Maggie megfogta a csuklóját.
– Biztonságos felhajtanod rá? Ilyen állapotban?
– Eddig semmi rossz nem történt velem odabent – felelte Vic.
– Ez nem hangzik túl biztatóan. Akkor megegyeztünk? Túl fiatal vagy,
hogy a Wraith nyomába eredj.
– Jó, rendben – mondta Vic, és a lábát átvetve függőlegesbe állította a
kerékpárt. – Túl fiatal vagyok.
De máris az járt a fejében, mit mondott a boltos, amikor először látta a
Raleigh-t. Hogy túl nagy neki, az apja meg helyeselt, hozzátéve, hogy
esetleg majd ha nagyobb lesz. Aztán három héttel később, a születésnapján,
ott állt a behajtón a kerékpár. Miért, mondta az apja. Már nagyobb vagy,
nem?
– Honnan tudom majd, hogy sikerült átérned? – kérdezte Maggie.
– Mindig sikerül. – A napfény acéltűként döfött Vic bal szemgolyójába.
Elhomályosult előtte a világ. Maggie Leigh egy pillanatra ikerpárrá vált szét;
amikor újra összeállt, négyrét hajtott papírlapot tartott Vic elé.
– Tessék – mondta. – Minden, amit az inszképekről tudni kell, illetve hogy
miért vagy képes arra, amire. Elmagyarázza a téma egyik szakértője.
Vic bólintott, és zsebre vágta a papírt.
– Várj! – Maggie a fülcimpáihoz kapott, aztán a kezébe nyomott valamit.
Vic értetlenül nézett a tenyerén heverő betűdominó-fülbevalókra.
– Védelemnek – magyarázta Maggie. – Plusz tömör útmutató dadogósok
számára, amolyan „Hogyan bánj a nagyvilággal?”. Amikor legközelebb
csalódást okoz valaki, tedd fel. Keményebbnek érzed magad tőle. Maggie
Leigh garanciájával.
– Kösz, Maggie. Mindenért.
– Ezért vagyok itt. A tudás kútfője – ez volnék én. Gyere vissza bármikor,
hogy rád is permetezzen a bölcsességemből.
Vic erre csak bólintott, mert attól félt, ha megszólal, szétpattan a feje a
saját hangjától, mint villanykörte a cipősarok alatt. Megszorította Maggie
kezét. Maggie bátorítón visszaszorította.
Vic pedig a pedálra nehezedve előrehajolt, és begurult a morajló
sistergéssel teli sötétségbe.
 Haverhill, Massachusells
A következő, ami már tisztán megmaradt benne, az volt, hogy felfelé
támolyog a dombon a Pittman Street-i kiserdőn át, és mindene sajog, és
tűzforró az arca. Roskatag lábakon bukkant elő a fák közül az udvarukra.
Nem látott a bal szemére. Olyan érzés volt, mintha kivájták volna egy
kanállal. Oldalt ragacsosnak érezte az arcát; amennyire ő tudta, a
szemgolyója szétpattant, mint egy szőlőszem, és lecsorgott az arcán.
Nekiütközött az egyik hintának, félrelökte az útból, a rozsdás láncok
megcsörrentek.
Az apja szarvasbőrrel fényesítgette a Harleyt a behajtón. A csörrenésre
felpillantott – és elejtette a szarvasbőrt. Tátva maradt a szája a döbbenettől.
– A rohadt életbe... Vic, jól vagy? Mi történt?
– Bringáztam. – Úgy érezte, ezzel mindent megmagyarázott.
– Hol a biciklid? – kérdezte a férfi, és elnézett mellette, hátha a Raleigh az
udvaron hever valahol.
Vic csak most vette észre, hogy nem tolja maga mellett a kerékpárt.
Fogalma sem volt, mi történhetett a Raleigh-val. Arra emlékezett csak, hogy
félúton a híd falának ütközött, és leesett a kerékpárról, meg arra, hogy a
denevérek ciripelni kezdtek a sötétben, és puha, filces becsapódásokkal
nekiröpködtek. Hirtelen kirázta a hideg.
– Leestem a bicikliről.
– Leestél? Neked ment egy autós, vagy mi? – Chris McQueen a karjába
vette. – Jézusom, Vic, csurom vér vagy. Lin!
Aztán, mint máskor, ölben vitte a fürdőszobába, az anyja pedig odasietett
hozzájuk, és rohant lázcsillapítóért meg egy pohár vízért.
Annyiban mégis más volt, mint korábban bármikor, hogy Vic most
huszonnégy órán át nem volt magánál, és egészen negyvenkét fokig
felkúszott a láza. David Hasselhoff folyton megjelent a szobájában, egy-egy
fémpénzzel a szeme helyén, a kezén fekete bőrkesztyűvel, és a lábánál fogva
kivonszolta a házból, a kocsijához, egy fekete autóhoz, ami teljesen más
volt, mint a K.I.T.T. Vic hadakozott vele, sikoltva hadakozott vele, és
megütötte, és David Hasselhoff az apja hangján beszélt, és azt mondta, hogy
nincsen semmi baj, próbáljon aludni, próbáljon megnyugodni, és hogy
szereti őt – de az arcán csak gyűlölet volt, semmi más, és már járt az autó
motorja, és Vic tudta, hogy a Wraith az.
Máskor hallotta magát, ahogy a kerékpárjáért kiabál. – Hol van a Raleigh?
– visította, miközben valaki a vállánál fogva visszatartotta. – Hol van?
Szükségem van rá, kell! A bringám nélkül nem megy a megtalálás! – Valaki
megpuszilta az arcát, és lecsendesítette. Valaki sírt. Tisztára mintha az anyja
hüppögését hallotta volna.
Vic bepisilt. Többször is.
Második otthon töltött napján meztelenül kisétált a ház előtti udvarra, és
öt percig bóklászott a kerékpárját keresve, mígnem Mr. de Zoet, az idős férfi
az utca túloldalán, észrevette, és odarohant hozzá egy pléddel. Betakarta, és
visszavitte a házukhoz. Annak idején Vic átjárt az idős házaspárhoz régi
hangfelvételeket hallgatni, és hogy segítsen Mr. de Zoetnek az ólomkatonáit
festegetni, de a közben eltelt évek eredményeként ma már inkább mogorva,
okvetetlenkedő vén náciként gondolt a férfira, aki egyszer a rendőröket is
kihívta a szüleire, amikor Chris és Linda hangosan veszekedtek. Most
viszont inkább úgy emlékezett, hogy mindig is kedvelte, tetszett neki a
vicces osztrák akcentusa, és hogy frissen főtt kávé illata lengi be. A férfi
egyszer megjegyezte, hogy nagyon jó a kézügyessége. Akár festőművész is
lehetne belőle, mondta.
– Felzavartam a denevéreket – motyogta Vic Mr. de Zoetnek bizalmasan,
ahogy a férfi átadta az anyjának. – Szegénykék. Azt hiszem, néhány kirepült
a hídból, és most nem találnak haza.
A nappalt átaludta, aztán fél éjjel ébren feküdt, túl gyorsan zakatolt a
szíve, félelemmel töltötte el, hogy nem tud értelmet kihámozni a dolgokból.
Amikor autó hajtott el a ház mellett, és a fényszórója végigsepert a
mennyezeten, időnként csak az öklét harapdálva tudta megállni, hogy fel ne
sikoltson. Egy-egy autóajtó csapódása olyan szörnyű volt, mintha fegyver
dörrent volna kint az utcán.
Harmadik éjjel feküdt az ágyán, és arra eszmélt a fugaszerű, körkörös
sodródás állapotából, hogy a szülei beszélgetnek a szomszéd szobában.
– Rohadtul le fog lombozódni, ha közlöm vele, hogy nem találom sehol.
Imádta azt a bringát – mondta az apja.
– Én viszont örülök, hogy így alakult – vágta rá az anyja. – Ez a legjobb
az egészből. Hogy soha többé nem ül fel arra a vacakra.
Vic apja harsány nevetésben tört ki. – Ez ám az együttérzés.
 – Nem hallottad, miket mondott, amikor hazajött? Hogy a halált kereste,
azért ment el? Elkerekezett tőlünk a biciklijén, hogy megkeresse a... mit
tudom én, mit. A mennyországot. A túlvilágot. Iszonyúan rám ijesztett azzal
a sok badarsággal, Chris. Soha többé nem akarom látni azt az istenverte
kerékpárt.
Vic apja egy másodpercig hallgatott, aztán így szólt: – Azért csak be
kellett volna jelentenünk, hogy cserbenhagyásos gázolás történt.
– Cserbenhagyásos gázolástól senki nem lázasodik így be.
– Nyilván már betegen ment el hazulról. Azt mondtad, előző este korán
lefeküdt. És hogy sápadtnak tűnt. Francba, lehet, hogy ez is közrejátszott.
Kicsit lázas volt, és autók közé ment a bringájával. Soha nem felejtem el,
hogy nézett ki, amikor megjelent a behajtón, a szeméből csörgött a vér,
mintha sírna... – Amikor a férfi újra megszólalt, más volt a hangja, számon
kérő és nem igazán kedves. – Mi van?
– ...hogy került az a ragtapasz a bal térdére... – Kis ideig csak a tévé
gagyogott. Aztán megint Vic anyját lehetett hallani. – Kap egy
tízsebességest. Úgyis itt volt az ideje egy új biciklinek.
– Rózsaszínű lesz – suttogta magában Vic. – Tuti, hogy anyám rózsaszínűt
fog vetetni.
Vic tudta, hogy a Tuff Burner elvesztésével befejeződött valami
csodálatos; hogy túl rámenős volt, és elvesztette a legjobb dolgot, amije volt
az életben. A Raleigh a kése volt, és megértette, hogy egy másik kerékpárral
nincs esélye lyukat hasítani a valóságon, és visszajutni a Rövidebb Út
hídhoz.
Végigcsúsztatta a kezét a matrac és a fal között, és az ágy alá benyúlva
megtalálta a fülbevalót és az összehajtogatott papírlapot. Amikor délután
hazaért, volt annyi lélekjelenléte, hogy ezeket elrejtse, és azóta is ott
lapultak.
A lélektani megvilágosodás tizenhárom éves lányokra kevéssé jellemző
pillanatában Vic átlátta, hogy nemsokára úgy fog emlékezni a hídon
keresztül tett kiruccanásaira, mint egy különösen eleven fantáziájú gyermek
képzelgésére, és semmi többre. Végül a valós mozzanatok – Maggie Leigh,
vagy Pete a Terry’s Primo Subs pultja mögött, vagy a fenwayi tekepálya,
ahol Mr. Pentackot megtalálta – sem tűnnek majd többnek puszta
álmodozásnál. A bringája nélkül, és a Rövidebb Úton át tett kiruccanások
nélkül, lehetetlen lesz fenntartania hitét egy lét és nemlét között villódzó
fedett hídban. A Raleigh híján a tenyerébe rejtett fülbevaló és Gerard
Manley Hopkins versének összehajtogatott fénymásolata lesz „megtaláló”
kiruccanásai utolsó és egyeden bizonyítéka.
FU, fuck you, állt a fülbevaló két dominóján. Öt pont.
– Csak tudnám, miért nem jöhetsz te is velünk a tóhoz – hallatszott Vic
anyjának kárálása a falon keresztül. Linda és Chris témát váltottak: Vic
betegsége után az anyja jobban ki akart szabadulni nyárra a városból, mint
valaha. – Mi olyan fontos idelent?
– A munkám. Plusz ha azt akarod, hogy három hetet töltsék a
Winnipesaukee-tónál, barátkozz meg a sátorozás gondolatával. Az a
nyavalyás hely, amit kinéztél magadnak, ezernyolcszáz dollár egy hónapra.
– Elárulnád, mitől vakáció az, ha három hetet töltök Vickel kettesben?
Három hétig csonkacsaládozunk a gyerekkel, te meg itt maradsz heti három
nap munkáért, illetve amit olyankor csinálsz, amikor felhívom a
munkahelyedet, és közlik velem, hogy kint vagy a műszaki ellenőrrel.
Szerintem mostanra ti ketten New England minden négyzetcentiméterét
leellenőriztétek.
A férfi erre halk, gonosz hangon mondott valamit, amit Vicnek nem
sikerült elcsípnie, utána pedig úgy felhangosították a tévét, hogy
valószínűleg Mr. de Zoet is hallotta az utca túloldalán. Aztán ajtó csapódott,
olyan erővel, hogy a konyhában megcsörrentek a poharak.
Vic felvette az új fülbevalóját, és széthajtogatta a papírlapot, amire
Maggie a verset fénymásolta; egy szonett volt, alig értett belőle valamit, de
máris imádta. A félig nyitva hagyott ajtó fényénél olvasni kezdte, a sorokat
magában suttogva, mintha valamiféle ima volna – és az is volt, valami
imaféle –, és gondolatban hamarosan messze maga mögött hagyta szegény,
boldogtalan szüleit.
Ha jégmadár jó máglya, szitakötő szövétnek
Ha jégmadár jó máglya, szitakötő szövétnek,
Ha kerekded kútperemen át kődarab
Hull, cseng; kötél rántva vall, függő harang
Koronája ha leng, zengő nyelve nevének;
Mind ugyanazt teszik a halandó edények,
ind kiadja lényét, mely néki lak,
Lakó – magában; én, szólja-rója csak,
Bőg, Én alkotom énem, annak élek.

Én többet mondok: ki igaz, igazulás,

Kegyet megtart, bárhol jár, csupa kegy,
Isten szemének ő az isteni látomás –
Krisztus – kinek jelenése ezeregy,
Szép tag, szép szem lesz őáltala más
Az Atya előtt, a vonások emberiek.

GERARD MANLEY HOPKINS

(N. Kiss Zsuzsa fordítása)
ELTŰNÉSEK
1991-1996
 Különböző helyszínek
Az orosz kislányt, akiről Maggie Leigh említést tett, Marta Gregorskinak
hívták, és elrablása csakugyan hetekig fő helyen szerepelt a híradásokban
Vicék környékén. Ennek részben az volt az oka, hogy Marta kisebbfajta
sztárnak számított a sakk világában; Kaszparov mentoráltja volt, és tizenkét
évesen már nagymester. A Szovjetunió bukása utáni első napokban viszont a
világnak egyelőre hozzá kellett szoknia az új orosz szabadságjogokhoz, és
olyan vélekedés is volt, hogy Marta Gregorski és édesanyja eltűnése
tulajdonképpen nemzetközi incidens, és mint ilyen, egy újabb hidegháborús
leszámolásra adhat okot. Időbe telt annak felismerése, hogy a korábbi
szovjet birodalmat túlságosan lefoglalja önnön széthullása, semhogy
egyáltalán tudomást vett volna a dologról. Borisz Jelcin harckocsikon
száguldozott, és rákvörösre ordítozta magát. A volt KGB-ügynökök
egymással versengve iparkodtak jól fizető állást találni az orosz maffiánál.
Hetek teltek el, mire bárkinek eszébe jutott bíráló megjegyzéseket tenni a
bűn fertőjében elmerülő, dekadens, Nyugatra, és még ezekből a bírálatokból
is hiányzott a meggyőződés.
A Charles-folyó partján álló Hilton DoubleTree recepciósnője este hat
előtt kevéssel látta Martát és anyját kilépni a forgóajtón a meleg, szemerkélő
esőbe. Gregorskiék díszvacsorára voltak hivatalosak a Harvardon, és autó
ment értük. Az esőmaszatos ablakon át a recepciósnő látta, ahogy Marta és
anyja beszállnak egy fekete autó hátuljába. Úgy gondolta, az autónak
felhágója lehetett, mert a kislány mintha nagyot lépett volna felfelé, mielőtt
becsusszant a hátsó ülésre. De odakint sötét volt, a recepciósnő pedig közben
telefonon beszélt – egy vendég dühöngött, mert nem tudta kinyitni a mini
hűtőszekrényt a szobájában –, és a nő nem figyelt meg más részletet.
Csak egyvalami volt biztos: a saját bérautójukba a Gregorski család
nőtagjai nem szálltak be. Sofőrjük, egy Roger Sillman nevű, hatvankét éves
férfi a szálloda kör alakú behajtójának túloldalán parkolt, és nem volt olyan
állapotban, hogy felvehesse őket. Sillman mély bódulatba merülve aludt a
kormánykerék mögött, csak majdnem éjfélkor tért magához. Émelygett, és
másnapossághoz hasonló elesettséget érzett, de feltételezte, hogy egyszerűen
(és rá egyáltalán nem jellemző módon) elbóbiskolt a várakozásban, a lányok
pedig taxit fogtak maguknak. Csak másnap reggel fogott gyanút, és a
rendőrségre is csak azután telefonált, hogy Gregorskiékat sehogy sem tudta
elérni a szállodájukban.
Sillmant tíz hét alatt tízszer hallgatta ki az FBI, de a történet sosem
változott, és a férfi nem szolgáltatott használható információt. Negyven
perccel á megbeszélt időpont előtt érkezett, mondta, és hogy az időt
agyonüsse, a sportrádiót hallgatta. Aztán valaki kocogtatok az ablaküvegen.
Fekete kabátos, köpcös alak állt az esőben. Sillman letekerte az ablakot, és
aztán...
Se kép, se hang. Csak a nagy semmi. Elolvadt az este, mint a nyelvedre
pottyant hópehely.
Sillmannak is voltak lányai – és kislány unokái is –, és a kínok kínja volt
számára elképzelni a kis Martát és az anyját valami beteg Ted
Bundy/Charles Manson jellegű szarházi kezei között, aki addig
fajtalankodott velük, amíg mindketten meg nem haltak. Sillman nem tudott
aludni, rémálmai voltak a kislányról, ahogy az anyja levágott ujjaival
sakkozik. Törte a fejét, hogy hátha eszébe jut még valami, bármi. De csak
egy jelentéktelennek tűnő semmiség ugrott be.
– Mézeskalács – sóhajtotta a himlőheges arcú szövetségi nyomozónak, aki
Peace-ként mutatkozott be, de „Béke” helyett jobban illett volna rá a
„Háború”, azaz War név.
– Mézeskalács?!
Sillman fancsali képpel nézett vissza a nyomozóra. – Azt hiszem, hogy
amíg a volán mögött aludtam, anyám gyömbéres mézeskalácsáról álmodtam.
A pasas, aki kocogtatott az ablakon, biztos éppen azt evett.
– Uhüm – mondta Béke-nem-Háború. – Hát... Ez is valami. Majd kiadunk
egy körözést a Mézeskalács Emberre. Mondjuk, nem hiszem, hogy sokra
megyünk vele. Állítólag gyors, mint az olajozott villám.

1991 novemberében a tizennégy éves Rory McComberst, a baltimore-i

Gilman School elsőévesét fekete Rolls-Royce várta a kollégiuma
parkolójában. Rory a repülőtérre tartott, hogy Key Westen együtt töltse a
Hálaadást a családjával, és azt hitte, hogy az autót az apja küldte érte.
Az a sofőr, akit Rory apja küldött, ájultan hevert az autójában, a
kollégiumtól fél kilométerre. Hank Tulowitzki megállt egy Night Owl
kútnál, hogy tankoljon és hogy használja a mosdót, de a tankolás utánról
nem maradt emlékképe. Hajnali egykor a kocsi csomagtartójában ébredt – az
autót a benzinkúttól néhány száz méterre, egy parkolóban tették le. Órákon
keresztül rugdosott és kiabált, mire egy hajnali edzését végző kocogó
meghallotta, és szólt a rendőröknek.
Később egy baltimore-i pedofil magára vállalta a bűncselekményt, és
gyomorforgató részletességgel leírta, hogyan és mi mindenre kényszerítette
Roryt, mielőtt megfojtotta. Viszont azt állította, nem emlékszik, hol földelte
el a holttestet, és a többi részlet sem stimmelt; az illető nemcsak hogy Rolls-
Royce-ra nem tehetett szert, de még érvényes vezetői jogosítványa se volt.
Mire a rendőrök rájöttek, hogy a gyerekbuzeráló csak az idejüket rabolja –
hogy csak egy perverz, aki egy kiskorú állítólagos megerőszakolása
részleteinek ecsetelgetésén élvezkedik, valaki, aki merő unalomból tesz
beismerő vallomásokat már újabb emberrablási ügyek vártak felderítésre, és
a McCombers-ügyben teljesen kihűltek a nyomok.
Rory sofőrjétől, Tulowitzkitől és a Gregorskik sofőrjétől, Sillmantól is
csak bő egy nappal az emberrablások után vettek vért, és ha maradt is volna
szevoflurán a szervezetükben, a vizsgálatok nem mutatták ki.
Az összes közös jellemző ellenére Marta Gregorski eltűnési és Rory
McCombers emberrablási ügyét soha nem vonták össze.
Ami még közös volt a két ügyben: egyik gyereket sem látták soha többé.
 Haverhill
Chris McQueen ősszel állt odébb, amikor Vic elkezdte a gimnáziumot.
Vic első éve döcögősen kezdődött. Mindenből hármasokat kapott, a rajz
kivételével. Rajztanára öt sietve odafirkantott szót írt a negyedéves
értesítőjébe: Victoria tehetséges, jobban kell koncentrálnia –, és négyest
adott.
Vic átrajzolgatta a tanulószobai foglalkozásokat. Kitetoválta magát
filctollal, hogy bosszantsa az anyját, és hogy imponáljon a fiúknak.
Képregény formátumú olvasónaplót készített, a vele együtt a terem végében
ülő többi gyerek mulatságára. Csillagos ötösre állt a hozzá hasonló
renitensek szórakoztatásában. A Raleigh-t egy Schwinn váltotta fel, arany-
ezüst bojtokkal a kormányon. Vic leszarta a Schwinnt, fel sem ült rá. Ciki
volt.
Amikor aznap besétált a házba – büntetésből az iskolában fogták tanítás
után –, az anyját a nappaliban találta, a díványon gubbasztott, a könyöke a
térdén, a feje a két keze közt. Sírhatott... illetve még mindig sírt, véreres
szeme sarkából víz szivárgott. Egy csúnya öreg nő volt, amikor pityergett.
– Anya? Mi történt?
– Telefonált apád. Nem jön haza este.
– Anya? – Vic a padlóra csusszantotta a válláról a hátizsákot. – Hogyhogy
nem jön haza? Akkor hol fog aludni?
– Nem tudom. Nem tudom, hol, és azt sem, hogy miért.
Vic hitetlenkedve meredt rá. – Tényleg nem tudod, miért? Miattad nem
jön haza, anya. Mert nem bír elviselni. Mert mást se csinálsz, csak
cseszegeted, ott állsz, és cseszegeted, pedig holtfáradt, és nem akar mást,
csak egy kis nyugalmat.
– Annyira igyekeztem. Fogalmad sincs, mennyire igyekeztem a kedvében
járni. Az még megy, hogy mindig legyen sör a hűtőben, és hogy késő este is
meleg vacsorával várjam haza. De huszonnégy éves már-nem tudok lenni,
pedig ez a legnagyobb baja velem. Merthogy, tudod, a legutóbbi annyi volt.
– Nem hallatszott düh a hangjában. Csak megviseltnek tűnt, és kész.
– Milyen „legutóbbi”?
– A legutóbbi lány, akivel lefeküdt – mondta Linda. – Nem tudom, most
kivel van, vagy hogy miért döntött úgy, hogy meglép vele. Nem mintha
valaha is választás elé állítottam volna, hogy vagy a családja, vagy a lány,
akivel éppen hetyeg. Fogalmam sincs, ez most miért más. Valamit nagyon
tudhat az a kis cafka.
Amikor Vic végre megszólalt, halk és reszketeg volt a hanga. – Irtó
rosszul hazudsz. Gyűlöllek. Gyűlöllek, és ha apa elmegy, én is megyek vele.
– De... Vicki – mondta az anyja a végsőkig kimerült emberek furcsa,
lebegő hanghordozásával. – Apád nem akar téged maga mellett. Nem csak
engem hagyott el. Bennünket.
Vic sarkon fordult, és elmenekült, becsapva maga mögött az ajtót.
Kirohant az október eleji délutánba. Az utca túloldalán álló tölgyek
aranysárga-zöld lombján át rézsútos-alacsonyan tűzött a napfény, és Vic
imádta ezt a fényt. Az egész világon nem volt olyan fény, mint kora ősszel
New Englandben.
Aztán felült rózsaszínű, cikis kerékpárjára, sírva pedálozott, de nemigen
volt tudatában, zihálva kapkodott levegőért, és máris a ház túloldalán járt, a
fák alatt, lefelé robogott, a szél süvített a fülében. A tízsebességes a
nyomába se ért a Raleigh Tuff Burnernek, és a vékony kerekek alatt az
összes követ és gyökeret érezni lehetett.
Meg foga keresni az apját, most rögtön el kell mennie hozzá, Chris szereti
őt, és ha vele akar maradni, az apja majd talál egy helyet a számára, és soha
többé nem jön haza, soha nem kell hallgatnia, ahogy az anyja a fekete
farmeréért cseszegeti, hogy úgy öltözik, mint egy fiú, és hogy
semmirekellőkkel lóg egész nap, csak le kell robognia a hegyről, és ott lesz a
híd.
De nem volt ott. A földút a Merrimack folyó fölötti korlátnál véget ért.
Fentebb a víz fekete volt és sima, mint a sötétített üveg. Sodorirányban
viszont fehér tajtékká foszolva tört meg a sziklákon. A Rövidebb Útból csak
a vízben meredező három betonpillér maradt meg; a foltos, málladozó
oszlopok tetejénél kilátszott a betonvas.
Jelenj már meg, szuggerálta Vic a hidat, és teljes erőből tekert a
védőkorlát felé. De mielőtt a korlátnak ütközhetett volna, szándékosan
oldalra buktatta a kerékpárt, és nadrágféken állt meg a porban. Aztán meg se
nézve, hogy nem horzsolta-e le magát, felpattant, két kézzel megragadta a
kerékpárt, és áthajította a korláton. A Schwinn a hosszú lejtőnek csapódott,
visszapattant, és a sekélyesbe zuhant, ahol megakadt. Egyik kereke vadul
pörögve meredt ki a vízből.
Denevérek cikáztak a sűrűsödő félhomályban.
 Vic észak felé bicegett, a folyót követte, nem volt határozott úti cél a
fejében.
Végül eldobta magát a szálas, szemetes fűben egy partfalon a folyónál, a
495-ös út alatt. Szúrt az oldala. Autók nyüszítettek és duruzsoltak a
magasban a Merrimackon átívelő masszív hídon, irdatlan, reszketeg
harmóniában egyesítve hangjukat. Vic érezte az elhaladásukat, ahogy
egyenletesen, különös, mégis megnyugtató vibrálással rezgett alatta a föld.
Nem akart elaludni ott, mégis elszunyókált egy kis időre – húsz percre
talán –, az álom és az ébrenlét határán imbolygó tudatállapotba ringatta a
motorkerékpárok mennydörgő moraja, ahogy kettesével-hármasával
tovadörögtek, egy teljes motoros banda, az utolsó meleg őszi estében,
robogtak, ahová a járgányaik vitték őket.
 Különböző helyszínek
1993. május 9-én este szakadt az eső a virginiai Chesapeake-ben, amikor
Jeff Haddon kivitte Springer spánielét a szokásos vacsora utáni sétára.
Egyiküknek sem akaródzott kimenni, sem Haddonnak, sem a kutyájának,
Garbónak. A Battlefield sugárúton olyan erővel zuhogott, hogy a vízcseppek
visszapattogtak a betonjárdákról és a macskaköves behajtókról. A levegő
zsályától és magyaltól illatozott. Jeff sárga műanyag poncsót viselt, a szél
belekapott, vadul meg-megcsörgette. Garbó hátsó lábait szétterpesztve, sután
leguggolt pisilni, csigás szőre csuromvizesen lógott.
Haddon és Garbó útja hatalmasan terpeszkedő Tudor stílusú lakóház
mellett vitt el; a házban egy tehetős özvegyasszony, Nancy Lee Martin lakott
a kislányával. Később Haddon azt állította a chesapeake-i rendőrség
nyomozóinak, hogy azért pillantott végig a behajtón, mert karácsonyi zenét
hallott, de ez nem teljesen felelt meg az igazságnak. Akkor még nem hallott
karácsonyi zenét, nem hallhatott – az úttestet püfölő eső morajától –, más
kérdés, hogy Haddon mindig útba ejtette az asszony házát, és mindig
végigpillantott a behajtón, merthogy kicsit bele volt zúgva Nancy Lee
Martinba. Negyvenkét évével az asszony egy tízessel idősebb volt nála, de
még mindig ugyanolyan jól nézett ki, mint annakidején, a Virginia Tech
hajrálányaként.
Haddon éppen jókor sandított végig a behajtón, hogy lássa kijönni Nancyt
a házból; a lánya, Amy, az asszony elé furakodott, megelőzte. Egy magas,
fekete kabátos férfi esernyőt tartott föléjük – a lányokon csak testhez álló
estélyi ruha volt és selyemsál, és Jeff Haddonnak eszébe jutott, hogy a
felesége említette, Nancy Lee részt vesz George Allén adománygyűjtő
partiján. Allén nemrég jelentette be, hogy jelölteti magát kormányzónak.
Haddon, akinek Mercedes márkakereskedése volt, és értett az autókhoz,
korai Rolls-Royce-ként azonosította az asszonyra várakozó autót – egy
Phantom vagy egy Wraith lehetett, mindenesetre valami a harmincas
évekből.
Elkiáltotta magát, és üdvözlésre emelte a kezét. Nancy Lee Martin akár
vissza is inthetett, de nem volt benne biztos. Ahogy a sofőr kinyitotta az
ajtót, bentről zene áradt ki, és Haddon megesküdött volna rá, hogy a „Little
Drummer Boy” foszlányait hallotta, egy kórus előadásában. Fura volt,
karácsonyi dalt hallani – tavasszal. Lehet, hogy ezen még Nancy Lee is
megütközött, ugyanis egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, mielőtt
beszállt. De szakadt az eső, úgyhogy nem tétovázott sokáig.
Haddon folytatta a sétát, és mire visszaért, az autó már eltűnt a ház elől.
Nancy Lee Martin és lánya, Amy, soha nem érkeztek meg George Allén
adománygyűjtőjére.
Eltűnt Malcolm Ackroyd is, a sofőr, akinek Martinékat fel kellett volna
vennie. A Bainbridge sugárútról nem messze, a vízparton találták meg az
autóját. A sofőroldali ajtó nyitva volt, a férfi kalapja csurom véresen került
elő a gazból.

1994 májusának végén a buffalói (New York) Jake Christensenre került a

sor. Jaké tízéves volt, és egyedül utazott, repülővel érkezett Philadelphiából,
ahol bentlakásos iskolába járt. Küldtek elé sofőrt a reptérre, az illető azonban
– bizonyos Bili Black – halálos szívrohamot szenvedett a teremgarázsban, és
holtan találtak rá nyújtott tengelytávolságú limuzinja volánja mögött. Azt,
hogy Jake-ért kijelent meg a reptéren – és ki vitte magával –, soha nem
sikerült megállapítani.
A boncolás során kiderült, hogy Bili Black szíve azután mondta fel a
szolgálatot, hogy a férfi közel halálos adagot szippantott be egy szevoflurán
nevű gázból, amit a fogorvosok használnak előszeretettel. Egy pöffentésnyi
szevoflurán kikapcsolja a fájdalomérzékelést, és erősen befolyásolhatóvá,
más szóval kész zombivá teszi azt, akinek az arcába fújják. A
szevofluránhoz a fogorvosok is csak a működési engedélyük felmutatása
ellenében juthatnak hozzá, ami ígéretes nyomnak tűnt, de a nyomozók hiába
kérdezték ki az egész államban a szájsebészeket és alkalmazottaikat, tapodtat
se jutottak előbbre.

1995-ben Steve Conlon és tizenkét éves lánya, Oharlie (igazából

Charlene, de a barátainak Charlie) apa-lánya táncmulatságra készültek a
New York állambeli Plattsburghbe. Limuzint rendeltek, de helyette egy
Rolls-Royce jelent meg a behajtón. Indulás előtt Charlie anyja, Agatha,
homlokon csókolta a lányt, mulass jól, mondta, és akkor látta utoljára.
A férjét ellenben viszontlátta. Steve holtteste a 87-es államközi autópálya
egyik pihenőjében került elő a bokrok mögül. Az arcot ért sérülés ellenére –
a golyó a bal szembe fúródott – Agatha gond nélkül azonosította a holttestet.
 Hónapokkal később, ősszel, hajnah fél három után pár perccel a Conlon-
házban megcsörrent a telefon, és Agatha félálomban felvette. Sziszegést
hallott és recsegő-ropogó hangot, mint amikor távolsági hívást kapcsolnak,
aztán egy kisebb gyerekkórus rázendített „Az első karácsonyéj” című dalra.
A vékony, édes énekhangokban nevetés bujkált, és Agatha mintha a lánya
hangját is kihallotta volna közülük, úgyhogy szólongatni kezdte: „Charlie,
Charlie, merre vagy, kicsim?” De a lánya nem válaszolt, és a következő
pillanatban a gyerekek letették.
A telefontársaság viszont úgy nyilatkozott, hogy a Conlon-ház
készülékére nem érkezett hívás a jelzett időpontban, a rendőrség pedig egy
idegileg kimerült asszony késő éjszakai fantáziálásának tudta be a dolgot.

Évente mintegy ötvennyolcezer nem családtag által elkövetett

gyermekrablás történik Amerikában, és Marta Gregorski, Rory McComtJers,
Amy Martin, Jaké Christensen, Charlene Conlon és a velük együtt
nyomtalanul felszívódott felnőttek kilencvenes évek eleji eltűnését csak
jóval később hozták egymással összefüggésbe. Csak jóval azután, hogy III.
Charles Talent Manx a kezébe kaparintotta Vic McQueent, és úgy
megszorongatta, ahogy.
 Haverhill
Március végén, Vic utolsó gimnáziumi évében, Linda McQueen hajnali
egykor rátört a lányára és Craig Harrisonra Vic szobájában. Akkora
szerencséje nem volt, hogy dugás vagy akár csak smárolás közben kapja
őket, viszont Craig egy üveg Bacardit szorongatott a kezében, és Vic is elég
rendesen részegnek tűnt.
Craig vállvonogatva és vigyorogva távozott – Jóccakát, Mrs. McQueen,
bocs, ha felébresztettük –, Vic pedig másnap reggel úgy indult el szombati
munkanapjára a Taco Bellbe, hogy egy szót sem szólt az anyjához. Nem
nézett nagy várakozással a hazatérés elé, arra pedig egészen biztos nem volt
felkészülve, ami a szobájában fogadta.
Linda Vic ágyán ült, ami takarosán be volt vetve, frissen húzott
ágyneművel és felpaskolt párnával – éppen csak az ajándék mentolos
cukorka hiányzott, amúgy tisztára, mint valami szállodában.
Vic személyes holmijai – a vázlatfüzete, a könyvei, a számítógépe –
viszont eltűntek. Az íróasztalon volt néhány holmi, de ezekkel nem ért rá
foglalkozni. Kifosztott szobájának látványától elállt a lélegzete.
– Mit csináltál?
– Visszakaphatod a holmidat – mondta Linda feltéve, hogy tartod magad
az új szabályokhoz. És az új kijárási tilalomhoz. Ezentúl én viszlek iskolába,
és dolgozni, és ahová csak menned kell.
– Ehhez nem volt... nem volt jogod...
– Találtam néhány dolgot a fiókodban – folytatta az anyja, mintha Vic
meg se szólalt volna. – Kíváncsian várom, milyen magyarázattal állsz elő.
A szoba túlsó vége felé biccentett. Vic fordított a fején, és ezúttal eljutott a
tudatáig, hogy mik sorakoznak az íróasztalán: egy csomag cigaretta, egy
Altoids alumíniumdobozka, melyben mintha piros és narancssárga Bálint-
napi cukorka lett volna, néhány mini üveg gin, plusz két banánillatú gumi
óvszer, lila tasakban. A két tasak egyikét már feltépték, és üres volt.
Vic automatából vette az óvszert, és az egyiket feltépte, hogy lufipofát
csináljon belőle: felfújta, és arcvonásokat rajzolt rá. Elnevezte Fütyifejnek,
és azzal szórakoztatta tanulószobás társait, hogy fel-alá masíroztatta a
padján, amíg a tanár nem volt a teremben. Amikor Mr. Jaffey visszajött a
férfimosdóból, a helyiségben olyan erős banánillat terjengett, hogy
megkérdezte, ki hozott banános sütit, ők pedig majd megpukkadtak a
nevetéstől.
A cigit Craig hagyta nála egyik este, Vic pedig megtartotta. Nem
dohányzott (még), de szeretett kipöccinteni egy szálat a dobozból, és az
ágyon elnyúlva szimatolni az édes dohány illatát: Craig illatát.
Az Ecstasy tabletták arra kellettek, hogy átvészelje az éjszakákat, amikor
nem tudott aludni. Amikor visítva kavarogtak a fejében a gondolatok, mint
egy csapat eszelős denevér. Éjszakánként behunyta a szemét, és látta a
Rövidebb Út hidat, és a bejárat sötét, csálé téglalapját. A szagot is érezte, a
denevérpisi szúrós ammóniabűzét, a penészes fa kipárolgását. Aztán
fényszórópár gyűlt a sötétben, a híd túloldalán: közel ülő fénykarika-szemek.
Azok a fényszórók vakító fényesek voltak és szörnyűek, és időnként Vic
azután is maga előtt látta őket, hogy a szemét kinyitotta. Azok a fényszórók
ráhozták a sikoltozhatnékot.
Egy kis X mindig elsimította a dolgokat. Egy kis X-től úgy érezte, mintha
siklana, és közben szellő birizgálná az arcát. Az Ecstasytól olajozott, finom
mozgásba lendült vele a világ, mintha az apja motorkerékpárján ülne, és
éppen bedőlnének kanyarban. Amikor Ecstasyt vett be, nem volt szüksége
alvásra, sokkal jobban szerette a világot, semhogy alhatott volna. Inkább
felhívta a barátait, és biztosította őket a szeretetéről. Hajnalig fennmaradt, és
tetoválásmintákat rajzolt, hogy a „szolid lány” külsőt a „repedt sarkú
ribanc”-éra cserélhesse. Egy motorblokkot akart a melle fölé varratni, hogy a
fiúk megtudják, milyen príma fuvarra számíthatnak, oda se neki, hogy
tizenhét éves fejjel, siralmas módon, szinte az utolsó szűz volt az
osztályában.
A kis gines palackok nem számítottak. A gint csak azért tartotta kéznél,
hogy legyen mivel lenyelni az Ecstasyt.
– Higgy, amit akarsz – nézett most az anyjára. – Leszarom.
– Persze, gondolom, még hálásnak is kellene lennem, hogy legalább
védekezel. Ha lebabázol, ne számíts a segítségemre. Semmi közöm a
gyerekedhez. De hozzád se.
Kiváló érv amellett, hogy amint lehet, teherbe essen, akarta mondani erre
Vic, de helyette ez jött ki: – Nem feküdtem le Craiggel.
– Hazudsz. Szeptember negyedikén is azt hittem, Willáéknál alszol. A
naplód szerint viszont...
– Te belenéztél a kibaszott naplómba?
 – ...Craiggel voltál egész éjjel, akkor először. Azt hiszed, nem tudom,
hogy ez mit jelent?
Azt jelentette, hogy együtt aludtak – ruhástul a paplan alatt, Willáék
alagsorában, hat másik gyerek társaságában. Igaz, amikor felébredt, Vic azt
találta, hogy Craig hátulról hozzásimulva alszik, a kezével a csípőjén, a
tarkójába szuszogva, és arra gondolt, Légyszi, ne ébredj fel, és néhány
másodpercig szinte elviselheteden boldogság töltötte el.
– Igen, anya, jól gondolod. Azt jelenti, hogy dugtunk mondta lágyan Vic.
De csak mert már untam a faszát szopni. Nem hozott tűzbe.
Vic anyjának arcából a maradék vér is kifutott.
– A személyes dolgaid elzárva maradnak – jelentette be. – Nem érdekel,
hogy majdnem tizennyolc vagy. Amíg az én házamban laksz, tartani fogod
magad a szabályaimhoz. Ha hajlandó vagy követni az új módit, néhány
hónap múlva...
– Apával is ezt csináltad, amikor csalódást okozott neked? Elzártad előle a
puncidat pár hónapra, míg kiderült, tetszik-e neki az új módi?
– Hidd el, ha volna valahol a házban egy erényöv, felvetetném veled –
mondta az anyja. – Te mocskos szájú kis kurva.
Vic vad, elgyötört hangon felnevetett.
– Jól mondta apa annak idején. Tényleg egy undorító féreg vagy legbelül.
– Ez volt a leggonoszabb, ami eszébe jutott. – Már itt sem vagyok.
– Ha most elmégy, zárva fogod találni az ajtót, mire visszajössz – mondta
az anyja, de Vic már kifelé tartott a szobájából, és nem figyelt.
 Kint a hidegben
Vic gyalog bandukolt.
Apró szemű, ónos eső szitált, amitől átázott a kabátja, és ropogósra
fagyott a haja.
Az apja és a barátnője Durhamben laktak, New Hampshire-ben, és
valahogy meg lehetett volna oldani, hogy kijusson hozzájuk: elővárosi
vasúttal Bostonba, az Északi pályaudvarra, és onnan tovább az Amtrakkel,
de mindez egy halom pénzbe került volna, az pedig neki nem volt.
A haverhilli vasútállomásra azért mégis kigyalogolt, és egy darabig ott
lődörgött, legalább nem érte az eső. Törte a fejét, kit hívhatna fel, hogy
segítse ki a vonatjegy árával, aztán arra gondolt, a picsába, felhívja az apját,
és megkéri, hogy ugorjon le érte kocsival. Igazság szerint nem is értette,
miért nem jutott eszébe korábban.
Még csak egyetlenegyszer járt az apjánál, az előző évben, és az is rosszul
sült el. Összeveszett Chris barátnőjével, és hozzávágta a távirányítót, amitől
pechjére jókora monokli lett a nő szeme alatt. Az apja még akkor este
hazaküldte, nem volt kíváncsi a magyarázkodására. Azóta nem beszéltek
egymással.
Chris McQueen második csengésre felvette, és beleegyezett, hogy fizeti a
hívást. De nem tűnt boldognak. Reszelős volt a hangja. Amikor Vic legutóbb
látta, sokkal több ősz szál volt a hajában, mint egy évvel korábban. Vic úgy
hallotta, a férfiak azért választanak fiatalabb szeretőt, hogy maguk is fiatalok
maradjanak. Hát, nem jött be.
– Apa, figyelj... – Hirtelen megint sírás kerülgette. – Anya kidobott
otthonról, pont, mint téged annak idején.
Ami persze nem így történt, de a beszélgetés megkezdésére jónak tűnt.
– Hé, Kölyök – mondta az apja. – Hol vagy? Nincs semmi bajod?
– Kint vagyok az állomáson. Nincs pénzem. El tudsz jönni értem, apa?
– Hívhatok neked egy taxit. Anyád fizeti a viteldíjat, amikor hazaérsz.
– Nem mehetek haza.
– Vic... Egy órába telne, mire odaérek, és éjfél van. Holnap hajnak ötkor a
munkaterületen kell lennem. Rég aludnom kellene, ehelyett itt szobrozok a
telefon mellett, és miattad aggódom.
 Vic az apja barátnője, Tiffany hangját hallotta a háttérből: – Chrissy, ide
nem jön!
– Rendezned kell a dolgot anyáddal – mondta a férfi. – Nem foglalhatok
állást, ezzel te is tisztában vagy, Vic.
– Ide biztos nem – ismételte meg Tiffany dühös, harcias hangon.
– Szólnál annak a picsának, hogy fogja be a lepcses pofáját? – kiáltotta –
sikoltotta majdnem – Vic.
Amikor az apja újra megszólalt, ridegebb volt a hangja. – Nem, nem
szólok neki. És tekintve, hogy amikor legutóbb itt jártál, tettleg
bántalmaztad...
– Lófaszt!
– ...és azóta sem kértél bocsánatot...
– Hozzá se értem az agyatlan ribanchoz.
– Rendben. Most mennem kell. A beszélgetésnek vége. Tőlem a szakadó
esőben is éjszakázhatsz, nem érdekel.
– Öt választottad helyettem – mondta Vic. – Őt választottad. Baszódj meg,
apa. Menj aludni, hogy holnap kipihenten rombolhass. Ahhoz értesz.
Vic letette, és azon tűnődött, tudna-e aludni egy pádon az állomás
épületében, de hajnali kettőre rájött, hogy nem tud. Túlságosan hideg volt.
Eszébe jutott, hogy „R” beszélgetésre hívja az anyját, és megkéri, küldjön
érte taxit, de elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy segítséget kérjen
tőle, ezért inkább hazagyalogolt, jóllehet pontosan tudta, hogy az anyja nem
várja tárt karokkal
 Otthon
A bejárati ajtóval meg se próbálkozott, biztosra vette, hogy az anyja
kulcsra zárta. Saját szobájának ablaka három méter magasan volt, és nyilván
az is bereteszelve. Hátul is zárva voltak az ablakok, mint ahogy az üveg
tolóajtó is. Az egyik alagsori ablakot viszont nem lehetett bereteszelni, de
még teljesen behajtani se. Fél centire nyitva volt, már hat éve.
Talált egy rozsdás sövényollót, felhasította vele a szúnyoghálót, aztán
betolta az ablakot, és átkecmergett a hosszú, széles nyíláson.
Az alagsor egyetlen, félkész helyiség volt, szabadon hagyott csövekkel a
mennyezet alatt. A mosógép és a szárító álltak az egyik végében, a
lépcsőnél, a kazán a másikban. A fennmaradó részt egy halom doboz és Vic
kinőtt ruháival teletömött szemeteszsákok töltötték ki. Egy kockás szövetű
kerti szék ülésén bekeretezett, gyermeteg vízfestmény támaszkodott –
roskatag fedett híd valami folyó felett. Vic halványan emlékezett rá, hogy
festett ilyesmit, még hetedikben. Ritka szarul sikerült alkotás volt. Zéró
perspektíva. Vic most azzal szórakozott, hogy fogott egy filctollat, és egész
rajra való repülő fütyköst rajzolt az égre, aztán a képet félredobva
hátrahajtotta a kerti széket, ággyá szinte. A szárítógépben talált egy váltás
ruhát. Meg akarta volna szárítani az edzőcipőjét, de tudta, hogy ha beteszi a
gépbe, a dübörgésre megjelenne az anyja, ezért inkább csak a lépcső tetejére
biggyesztette.
Összekucorodott a kerti széken, és betakarózott a szemeteszsákokban
talált dzsekikkel. A szék nem lapult ki teljesen, és nem gondolta, hogy ilyen
kuporgó testhelyzetben sikerül elaludnia, valamikor mégis lehunyta a szemét
egy pillanatra, és amikor kinyitotta, az égbolt kékje ragyogón tündökölt az
ablak fekvő téglalapján túl.
Lábdobogást hallott a feje fölül, az ébresztette fel, és az anyja izgatott
hangja. Linda telefonált a konyhából. Vic ezt onnan tudta, ahogy fel-alá
járkált közben.
– Már hívtam a rendőrséget, Chris – mondta az asszony. – Azzal
nyugtattak, hogy majd hazajön, ha úgy érzi, hogy itt az ideje. – Utána pedig:
– Nem! Nem, azt meg azért nem, merthogy nem számít eltűnt gyereknek.
Tizenhét éves, Chris. Tizenhét évesen már csellengőnek se nevezik, süsd
meg.
 Vic már kászálódott volna ki a széken vetett ágyából, hogy felmenjen – de
aztán arra gondolt, Baszódj meg, anya. Baszódjatok meg mind a ketten. És
újra elfészkelődött.
Már a döntés pillanatában tudta, hogy helytelen, hogy szörnyű, amit
csinál, az alagsorban bujkálni, miközben az anyja félőrülten járkál odafent.
De a lányod szobájában kutakodni, elolvasni a naplóját, elkobozni dolgokat,
amiket a saját pénzén vásárolt, az is éppen olyan szörnyű. És ha Vic
időnként bekapott egy kis Ecstasyt, az is a szülei hibája volt, kellett nekik
elválniuk. Az apja hibája volt, amiért verte Vic anyját. Mert most már tudta,
hogy verte. Nem felejtette el a látványt, ahogy a férfi az öklére csorgatta a
vizet a csapnál. Még ha a nagyszájú, éles nyelvű ribanc rászolgált is. Vic azt
kívánta, bárcsak volna nála egy kis X. A hátizsákjában volt egy tabletta, a
tolltartójába cipzárazva, de az fent maradt a házban. Hátha az anyja elmegy
hazulról, hogy őt keresse, reménykedett.
– De, Chris, nem te neveled őt, hanem én! És mindent teljesen egyedül
kell csinálnom! – Linda szinte visított már, és Vic hallotta a hangján, hogy
sírás kerülgeti, és egy pillanatra majdnem másított az elhatározásán. De
megint visszafogta magát. Mintha az éjszakai ónos eső átszivárgóit volna a
bőrén, a vérébe, és ez valahogy lehűtötte volna. Vágyott is erre, egy belső
hidegségre, egy tökéletes jeges mozdulatlanságra – az átható fagyra, ami
elzsibbasztja benne az összes rossz érzést, megdermeszti az összes rossz
gondolatot.
Az akartad, hogy tűnjek el, hát megtörtént, gondolta.
Az anyja lecsapta a telefont, felvette, lecsapta megint.
Vic visszabújt a kabátok alá, és elfészkelődött.
Öt perc múlva már aludt is megint.
 Az alagsor
Mire legközelebb felébredt, már igencsak délután volt, és üresen állt a
ház. Rögtön tudta, ahogy a szemét kinyitotta. A házat belengő mélységes
csendből tudta. Az anyja képtelen volt elviselni egy tökéletesen néma házat.
Amikor Linda aludt, egy ventilátort járatott. Amikor Linda ébren volt, a
tévét járatta, vagy a száját.
Vic kihámozta magát a kerti székből, átvágott a helyiségen, és felállt egy
dobozra, hogy kinézzen az utcafronti ablakon. Az anyja rozsdamarta
Datsunja (fostalicska) nem állt a behajtón. Vic ereiben gonosz izgatottság
lüktetett, remélte, hogy Linda kétségbeesetten kering Haverhillben, őt keresi,
a plázában, a mellékutcákban, a barátai házánál.
Halott is lehetnék, gondolta vészjósló, sztentori belső hangon. Ott
fekhetnék megerőszakolva, élettelenül a folyónál, és az egész a te bűnöd
volna, te házsártos kurva. Vic elég szépen betárazott olyan szavakból, mint
„házsártos” és „sztentori”. Lehet, hogy az iskolában csak hármasokat kapott,
viszont szabadidejében Gerard Manley Hopkinst és W. H. Audent olvasott,
és fényévekkel okosabb volt, mint a szülei, és ezt tudta is.
Betette még mindig nedves edzőcipőjét egy kis dörömbölős forgolódásra
a szárítóba, és felment a házba, hogy egyen egy tálka Lucky Charms
kukoricapelyhet a tévé előtt. Közben előásta vésztartalék Ecstasy tablettáját
a tolltartóból, attól végképp kisimultak az idegei. Amikor lehunyta a szemét,
mozgás fényűző érzete fogta el, siklásé, mint amikor papírrepülőt kap fel a
légáramlat. A Travel Channelt nézte a tévén, és valahányszor repülőgépet
mutattak, szárnyként kitárta a karját, és eljátszotta, hogy a magasba
emelkedik. Mozgás volt az Ecstasy, tabletta kiszerelésben, ért annyit, mint
lenyitott tetejű sportautóban repülni a sötétségen át, és még a kanapéról se
kellett felállnod, ha menni akartál egy kört.
Vic elmosta a tálkáját és a kanalat, és megszárítva visszatett mindent a
helyére. Kikapcsolta a tévét. Későre járt, meg tudta állapítani a fák között
betűző napfény rézsútos szögéből.
Visszament az alagsorba, megnézni, hogy mi van az edzőcipőjével, de
még mindig nedvesnek találta. Nem tudott mit kezdeni magával. A lépcső
alól előkerült a régi teniszütője meg egy vödör labda. Arra gondolt,
ütögethetne kicsit a falnál, de ehhez előbb szabaddá kellett tenni egy
szakaszt, úgyhogy nekilátott a dobozok átpakolásának – és ekkor talált rá.
A Raleigh az Üdvhadseregnek összekészített dobozkupac takarásában
támasztotta a betonfalat. Vic meghökkent, hogy a jó öreg Tuff Burnert itt
látja. Annak idején volt valami balesete, és a kerékpár akkor elveszett.
Emlékezett rá, hogy a szülei erről beszélgettek, amikor nem tudták, hogy
hallja őket.
Kivéve... Kivéve, hogy nem feltétlenül az hangzott el, amit hallani vélt.
Emlékezett rá, hogy az apja azt mondja, milyen szomorú lesz Vic, ha közli
vele, hogy a Tuff Burner nincs többé. Vic ebből valamiért azt vette ki, hogy
a kerékpár elveszett, hogy az apja nem találja sehol. Az anyja pedig azt
mondta, örül, hogy a Tuff Burner eltűnt a színről, mert Vic túlságosan a rabja
lett már.
És tényleg a rabja volt, jól mondta Linda. Vic összefüggő fantáziavilágot
épített fel magában abból, hogy egy képzeletbeli hídon áthajtva távoli
helyeken és fantasztikus vidékeken bukkan elő a Tuff Burnerrel. Terroristák
búvóhelyére kerekezett el, és visszaszerezte anyja elveszett karperecét,
megint máskor pedig egy könyvekkel teli kriptát látogatott meg, melynek
tündér lakója teával kínálta, és óva intette egy vámpírtól.
Ahogy most végigsimított a kormányon, vastag szürke porpamat gyűlt
meg az ujjhegyén. A kerékpár egész idő alatt itt volt lent, porfogóként, csak
mert a szülei meg akarták fosztani tőle. Vic imádta a Tuff Burnert, és a
kerékpár ezer történettel ajándékozta meg, úgyhogy a szülei természetesen
elvették tőle.
Hiányolta a hidas sztorikat, hiányolta a lányt, aki annak idején volt.
Különb ember volt akkoriban, és ezt tudta is magáról.
Továbbra is a kerékpárt bámulva felhúzta ropogós-szagosra szikkadt
edzőcipőjét.
A házból kilépve két véglet szinte tökéletes egyensúlya fogadta: a napon
júliusi meleg volt, az árnyékban január. Nem akart az út mellett gyalogolni,
és megkockáztatni, hogy az anyja hazatérőben kiszúrja, úgyhogy a ház
mögötti ösvény felé tolta a Raleigh-t. A világ legtermészetesebb dolgának
tűnt, amikor átvetette rajta a lábát, hogy kerekezve menjen tovább.
Ahogy felkecmergett rá, elnevette magát. Túl kicsi volt neki a kerékpár,
már-már komikusán is az. Elképzelt egy icipici bohócautóba gyömöszölt
bohócot. A térde a kormányt verte, a feneke lelógott az ülésről. Amikor
viszont kiállt a nyeregből, ugyanúgy működött a dolog.
 Lefelé indult a hegyről, be az árnyékba, ahol tíz fokkal hidegebb volt,
mint kint a napon; ahol a tél lehelt az arcába. Ráhajtott egy gyökérre,
felugratott. Nem számított rá, hogy elemelkedik a talajról, meglepetésében
boldog sikkantást hallatott, és egy pillanatra megszűnt a különbség régi és
mostani énje között. Még mindig jó érzés volt, ahogy pörög alatta a két
kerék, és a szél cibálja a haját.
Ahelyett hogy egyenesen a folyóhoz ment volna, egy keskeny ösvényt
követve oldalvást haladt a hegyoldalon. Néhány bokor közül előrobogva kis
csapat fiút pillantott meg: füves cigit adtak körbe, a kukában, aminél
álldogáltak, tűz lobogott.
– Légyszi egy szippantást! – kiáltotta Vic, és úgy tett, mintha meg akarná
kaparintani a kis spanglit.
A srác, akinél a cigaretta volt, egy Ozzy Osbourne-pólós girhes kis pöcs,
annyira meghökkent, hogy majdnem megfulladt a letüdőzött füsttől. Vic
vigyorogva elrobogott mellettük. A spanglis fiú végre megtalálta a hangját,
és utána kiáltott: – Max, ha visszajössz, és végigszopod a bandát, ribanc!
Vic robogott tovább, a fiúktól el, a hűvösön át. Egy vaskos törzsű nyírfa
ágai között varjak fészkeltek; ahogy elhaladt alattuk, a károgó kongresszus a
legsúlyosabb jelzőkkel illette.
Max, ha visszajössz, és végigszopod a bandát, jutott az eszébe, és egy
hideg pillanatra a gyerekbiciklin robogó tizenhét éves lány elképzelte, hogy
megfordul, visszamegy hozzájuk, leszáll, és azt mondja: Oké. Ki lesz az
elsőé Az anyja így is kurvának tartja. Utált volna csalódást okozni.
Néhány másodpercig jól érezte magát, ahogy régi bringájával robogott a
hegyoldalon, de a boldogság érzése felemésztette önmagát, és csak híg,
hideg ingerültség maradt vissza utána. Vic nem volt benne biztos, kire dühös
tulajdonképpen. Ingerültségének nem volt fix célpontja. Önmaga körül
pörgő, lágy surrogás volt csak, jól passzolt a küllők hangjához.
Eszébe jutott, hogy kiteker a plázához, de a gondolat, hogy jópofiznia
kéne a többi lánnyal a büfésoron, felbőszítette. Nem volt olyan hangulatban,
hogy ismerősökkel találkozzon, és azt sem akarta, hogy tanácsokkal lássák
el. Nem tudta, hová menjen, csak azt, hogy olyan kedvében van, amikor
direkt keresi a bajt. És biztosra vette, hogy ha elég sokáig kerekezik, meg is
találja.
Amennyire az anyja tudta, már túl volt a keresésen: lemeztelenítve és
élettelenül feküdt valahol. Vic örült, hogy az anyja halottnak hiszi, és
gyötrődik miatta.
 Kár, hogy estére vége a mókának, és az anyja megtudja, hogy mégis
életben van. Félig azt kívánta, bárcsak volna rá mód, hogy Linda soha ne
tudja meg, mi történt vele. Hogy örökre eltűnhessen a saját életéből, hogy
elmenjen, és soha ne jöjjön vissza. Milyen fincsi is volna, örökre kétségek
között hagyni a szüleit, hogy azt se tudják, életben van-e még.
Elvezettel gondolt a sok-sok napra és hétre, melyet mind az ő gyötrő
hiányának jegyében töltenének, szörnyű rémképek között, hogy mi minden
történhetett vele. Elképzelik majd az ónos esőben, dideregve és
elszontyolodva, ahogy hálásan beszáll az első autóba, amelyik megállt neki.
Még akár életben is lehet valahol ennek az öreg autónak a csomagtartójában
(anélkül, hogy észrevette volna, az ismeretlen gyártmányú és típusú autó
immár veteránautóként jelent meg a képzeletében). És sosem fogják
megtudni, meddig tartotta fogságban az öregember (nyilván öreg, naná,
hiszen az autója is az), vagy miket művelt vele, vagy hová rejtette el a
holttestet. Ez rosszabb, mintha nekik maguknak kellett volna meghalniuk –
soha meg nem tudni, milyen szörnyeteggel akadt össze, és aztán milyen
kihalt helyen, milyen vég várt rá.
Ekkorra Vic a Merrimack folyóhoz tartó széles földúton pedálozott. A
kerekek alatt makkok pukkogtak. Szemből már hallotta a sziklamedrében
áramló Merrimack zúgását. Az egyik legklasszabb hang volt a világon, és
Vic felemelte a fejét, hogy a látványban is elgyönyörködhessen, de a
Rövidebb Üt híd útját állta a tekintetének.
Vic finoman fékezett, és megállt a Raleigh-val.
A híd roskatagabb volt, mint ahogy emlékezett rá. Annyira megdőlt az
egész szerkezet, mintha egy erősebb szélroham a Merrimackbe boríthatná. A
féloldalas bejáratot borostyánkötegek keretezték. Vic denevérszagot érzett.
A túloldalon halvány fényfolt derengett.
Vic megborzongott a hidegben – és valami élvezetfélétől is. Néma
bizonyossággal tudta, hogy baj van a fejével. Már sokszor vett be Ecstasyt,
de sosem hallucinált. Egyszer mindent el kell kezdeni, gondolta.
A híd arra várt, hogy kitekerjen rajta. És Vic tudta, hogy amikor megteszi,
le fog zuhanni a semmibe. Úgy marad majd meg az emberek emlékezetében,
mint a betépett csaj, aki lerobogott a bringájával a part menti szikláról, és
kitörte a nyakát. A lehetőség nem rémisztette meg. Majdnem olyan jónak
tartotta, mint hogy elrabolja valami szörnyű öregember (a Wraith), és soha
többé nem hallanak róla.
 A lelke mélyén – bár tudta, hogy a híd nincs ott, mégis – tudni akarta,
hogy mi van most a túloldalon. Úgyhogy kiállt a nyeregből, és közelebb
hajtott, egészen a peremig, ahol a faváz a talajra támaszkodott.
Két szó volt a híd belsejére fújva, neki bal felől, zöld festékkel.
VÉRAPÓ HÁZA
1996
 Haverhill
Vic lehajolt, fogott egy palakövet, és alsó kezes dobással a hídra hajította.
A kő koppanva megpattant a fán. A tető alól halk fészkelődés hallatszott. A
denevérek.
Elég életszerű hallucinációnak tűnt. Bár lehet, hogy a paladarabot is
hallucinálta.
Két módja volt, hogy tesztelje a hidat. Előregurulhatott még harminc
centit, hogy rajta legyen az első kereke. Amennyiben a híd nem valós, még
mindig időben hátravetődhet, hogy a lezuhanást elkerülje.
Vagy egyszerűen tekerni kezd, behunyja a szemét, és robog előre a
Raleigh-val, bármi várjon rá a túloldalon.
Tizenhét éves volt, és vagány, és tetszett neki a hang, ahogy a szél a
borostyánt zörgette a híd bejárata körül. A pedálra tette a lábát, és elindult.
Hallotta, ahogy a kerekek a fára dobbannak, hallotta alulról a pallók
kopogását. Nem volt zuhanásérzés, se tízemeletnyi aláhullás a Merrimack
folyó jéghideg vizébe. Volt viszont egyre hangosabban morajló sistergés. És
nyilalló fájdalom a bal szemben.
Vic siklott az ismerős sötétségben, a deszkák résein bevillódzott a kinti
fényvihar. Máris az út harmadánál járt, és a túloldalon piszkosfehér házat
látott, garázzsal. A Vérapó Háza – bármi legyen is az.
A név nem hordozott számára jelentést, de nem is kellett hordoznia.
Tudta, hogy mi felé kerekezik, még ha a pontos „hová”-val nem is volt
tisztában.
Bajt keresett magának, és a Rövidebb Út híd sosem vezette tévútra.
 A híd túloldalán
Rovarok ciripeltek a magas cserjék között. New Hampshire-ben hideg,
lucskos kínlódás volt a tavasz, itt viszont – bárhol legyen is az az itt – meleg
volt, és enyhe szellő fújdogált. Látótere peremén Vic villódzásra lett
figyelmes, fényes csillanásokra a fák között, de abban az első néhány
másodpercben nem foglalkozott a dologgal.
Keményre döngölt földre csusszant ki a hídból. Fékezett, letette a lábát
megálláshoz. Fordított a fején, hogy visszanézzen a hídra.
A Rövidebb Út a háztól oldalra, fák között talált magának helyet. Sűrű
szálerdőn keresztül nyúlt el visszafelé. Amikor Vic átsandított a híd
alagútján, látta Haverhillt a másik végénél, zölden és árnyasán a maradék
délutáni fényben.
A ház, egy fehér Cape Cod – az ablakokon kihasasodott, rozsdás fém
szúnyogháló, a sötétítők összehúzva hosszú földút végénél, magában állt. Az
udvart felverte a fű, az erdőből betolakodott szömörcebokrok olyan magasak
voltak, mint Vic.
A behajtón nem parkolt autó, és semmi nem utalt arra, hogy volnának
otthon, Vic mégis kezdettől félelmetesnek találta a helyet, és nem hitte el,
hogy üres. Szörnyű hely volt, és első gondolatként az ötlött fel benne, hogy
amikor a rendőrök átkutatják, holttesteket találnak majd a hátsó udvaron
eltemetve.
Amikor a túlsó végén begurult a hídba, úgy érezte, mintha szárnyalna,
erőfeszítés nélkül, mint a légáram által a magasba ragadott sólyom. Úgy
érezte, siklik, és hogy semmi baja nem eshet. Még most, hogy már állt, még
most is úgy érezte, mintha mozogna, vitorlázna előre, de az érzés már nem
volt kellemes. Most olyan volt, mintha húznák valami felé, amit nem akar
látni, amiről inkább nem tudna.
Tévé vagy rádió hangja érkezett valahonnan alig hallhatóan.
Vic megint visszanézett a hídra. Egy-két méterre volt csak. Vic hosszan
kifújta a levegőt, biztonságban vagy, nyugtatta magát. Ha észreveszik, csak
megfordul a bringával, visszateker a hídba, és odébbáll, mielőtt bárki akár
csak rákiálthatna.
Leszállt a kerékpárról, és tolni kezdte. Minden egyes puhán reccsenő
léptével biztosabban érezte, hogy környezete valós, és nem pedig csak
Ecstasy generálta érzéki csalódás. A rádióhangok finom fokozatossággal
erősödtek, ahogy a házhoz közeledett.
A fák közé pillantva újra meglátta a ragyogó fényeket – a környező
fenyőfákra aggatott világosságszeleteket. Időbe telt, mire rájött, mit lát,
akkor megtorpant, és csak bámult meredten. A ház körüli fákat karácsonyi
díszekkel aggatták tele, több tucatnyi fenyőfán száz és száz dísz fityegett.
Jókora ezüst- és aranygömbök ringatóztak csillámporral meghintve az
integető fenyőgallyakon. Bádogangyalok tartottak ajkukhoz néma trombitát.
Kövér Mikulások nyomták a szájukhoz pufók ujjúkat, csendes haladásra
intve Vicét.
Ahogy ott állt nézelődve, a rádióhablaty átolvadt Burl íves kedélyes
baritonjába, aki boldog és békességes karácsonyt kívánt az egész világnak,
mit számít, hogy már (még csak) március harmadik hete volt. A hang a ház
melletti garázsból jött, egy szutykos kis épületből, feltolható redőnyajtóval
és négy piszoktól tejfehér, szögletes ablakkal.
Vic tett egy aprócska lépést, aztán még egyet, úgy araszolva a garázs felé,
ahogy magas sziklapárkányra óvakodik ki az ember. Harmadik lépésre
visszanézett, hogy ellenőrizze, ott van-e még a híd, és hogy be tudna-e
slisszolni, ha muszáj. Be tudott volna.
Még egy lépés, aztán még egy, és most már elég közel volt, hogy belásson
a szutykos ablakon. A falnak döntötte a Raleigh-t a garázsajtó mellett, és
pipiskedve az üveghez nyomta az arcát.
A garázsban ódivatú, fekete autó állt, kicsiny kis hátsó ablakkal. Egy
Rolls-Royce volt, Winston Churchill szállt ki mindig ilyenekből,
fényképeken és régi filmekben. Vic látta a rendszámát: NOS4A2.
Ennyi. Nem is kell több. Ebből a nyomára juthat a rendőrség, gondolta.
Most már menj. Fuss.
Ahogy lépett volna el a garázsfaltól, a kis hátsó ablakon át mozgásra lett
figyelmes az autó belsejében.
Valaki a hátsó ülésen testhelyzetet váltott, ficeregve próbált
kényelmesebben elhelyezkedni. Vic halványan látta egy kis fej körvonalát a
párás üvegen át.
Egy gyerek. Egy gyerek volt a kocsiban – egy kisfiú, gondolta. Fiús
frizurája volt.
Az izgalomtól vad szívdobogást kapott. Az öregember autójában egy
kisfiú van, és ha visszateker a Rövidebb Úton át, a rendőrök még akár el is
csíphetik a pasast, az özönvíz előtti járgány tulajdonosát, de a gyereket nem
fogják megtalálni nála, mert akkorra már fél méter föld alatt lesz valahol.
Nem értette, miért nem kiabál a gyerek, vagy nyitja ki az autó ajtaját, és
próbál elfutni. Talán el van kábítva, vagy összekötözték, nem tudta
megállapítani. Bármi legyen is az ok, nem fog kijönni, hacsak ő be nem
megy, és ki nem hozza.
Vic visszahúzódott az ablaktól, és újabb pillantást vetett a háta mögé. A
híd ott várt a fák között. Viszont hirtelen igen távolinak tűnt. Hogyan került
ilyen távolra?
A Raleigh-t otthagyva a garázs oldalajtajához ment. Azt hitte, kulcsra lesz
zárva, de amikor lenyomta a kilincset, az ajtó felpattant. Reszketeg,
cérnavékony énekhangok buggyantak ki: az Alvin és a mókusok zengték
idegesítő karácsonyi dalukat.
Vic szíve összefacsarodott a gondolatra, hogy belépjen az ajtón. Tétován,
mint aki befagyott tó jegét próbálgatja, betette fél lábát a küszöbön. Az autó
feketén csillogó obszidiántömege szinte az összes rendelkezésre álló helyet
elfoglalta a garázsban. Ami kevés hely maradt, azt limlommal tömték tele:
festékesdobozokkal, gereblyékkel, létrákkal, dobozokkal.
A Rolls tágas hátsó utasterében, a bézs kecskebőr kanapéülésen egy kisfiú
aludt. Csontgombos, hasított bőr kabátot viselt. Sötét haja volt és kerek,
húsos arca, pofacsontján az egészség piros pozsgájával. Olyan arcot vágott,
mint aki édes álmot lát: mondjuk, finom bonbonokat, végeláthatatlan
sorokban. Nem volt megkötözve, és nem is tűnt boldogtalannak, és Vic
agyán különös, idegen gondolat futott át: Nincs semmi baja. Menned kéne.
Biztos az apjával van itt., és elaludt, és az apja hagyja pihenni, és el kéne
menned innen szépen.
Vic hátrahőkölt a gondolattól, ahogy egy bögölytől hőkölt volna hátra.
Valami nem stimmelt ezzel a gondolattal. Semmi keresnivalója nem volt a
fejében, és nem is értette, hogyan került oda.
A Rövidebb Üt híd ide hozta, hogy megtalálja a Wraitht, egy gonosz
embert, aki fájdalmat okoz másoknak. Bajt keresve elindult, és a híd még
sosem vezette tévútra. Az utóbbi percekben olyan emlékek rohanták meg,
melyeket évek óta elnyomott magában. Ezek szerint Maggie Leigh valódi
volt, nem képzelgés. És Vic tényleg elindult a kerékpárján, és visszaszerezte
az anyja karperecét abból a New Hampshire-i étteremből; ez nem képzelgés
volt, ez megtörtént.
 Megkocogtatta az üveget. A gyerek nem moccant. Fiatalabb volt, mint ő,
tizenkettő lehetett vagy akörül. Felső ajka fölött pihe sötétlett.
– Hé – szólította meg Vic halkan. – Hé, öcskös.
A fiúcska testhelyzetet váltott, de éppenséggel elfordította tőle az arcát.
Vic megpróbálkozott az ajtóval. Belülről volt bezárva.
A kormánykerék az autó jobb oldalán volt, ott, ahol Vic álldogált. A
sofőrülés melletti ablak majdnem teljesen le volt eresztve. Vic csoszogva
arra indult. Nem sok hely volt az autó és a falhoz halmozott lomok között.
A slusszkulcs a helyén volt, a gyújtás ráadva. Az autórádió skálája
radioaktív zöldben fürdőit. Vic nem tudta, hogy most éppen ki énekel,
mindenesetre ez is karácsonyi dal volt, valami öreg, vegasi bájgúnár. A
karácsony három hónapja eltűnt a visszapillantó tükörben, és volt valami
szörnyű a karácsonyi zene negédességében így, a nyár küszöbén. Mint
amikor egy bohócnak megfolyik a festék az arcán az esőben.
– Hé, öcskös – suttogta Vic. – Hé, öcsi, ébresztő.
A fiúcska mocorogni kezdett, aztán felült, és feléje fordult. Vic az ajkába
harapott, nehogy felkiáltson.
Az az arc nem is hasonlított arra, amit a hátsó ablakon keresztül látott. A
fiúcska az autóban láthatóan közel volt a halálhoz – vagy már túl is a
halálon. Sápadt, holdszerű arc, véraláfutás színű szemgödrökkel. A bőr alatt
fekete, mérgezett erek kanyarogtak, mintha tintával, és nem pedig vérrel
volnának tele – visszataszító ág-bogakban futva szét a szájzugnál, a szem
sarkánál és a halántékon. A haja színe az ablakot lepő zúzmaráé.
A fiúcska hunyorgott. A szeme fényes volt és kíváncsi, az egyetlen
porcikája, amely teljesen élőnek tűnt.
Fehér füstöt fújtatva kilélegzett. Mintha egy fagyasztóban állt volna.
– Te ki vagy? – szólalt meg. Minden szó újabb pöffentés fehér pára. –
Nem volna szabad itt lenned.
– Miért vagy ennyire átfagyva?
– Nem vagyok. El kell menned. Itt nem biztonságos.
Gőzölgő lélegzet.
– Úristen, öcskös – mondta Vic. – Tűnjünk el innen. Gyere velem.
– Nem tudom kinyitni az ajtómat.
– Akkor mássz át az első ülésre.
– Nem tudok. – Alig forgott a nyelve, és Vicnek eszébe jutott, hogy biztos
benyugtatózták. Le tudja-e vinni a testhőmérsékletet egy gyógyszer annyira,
hogy párálljon a lélegzeted? Vic nem hitte. – Nem mozdulhatok a hátsó
ülésről. Nem volna szabad itt lenned. Nemsokára visszajön. – Fehér, fagyott
levegő csordogált az orrlyukából.
Vic viszonylag tisztán hallotta, mit mond, de nem sokat értett belőle,
kivéve az utolját. A Nemsokára visszajön teljesen logikusnak tűnt. Hát
persze hogy visszajön – bárki legyen is az illető (persze nyilván a Wraith).
Nem hagyta volna rajta a gyújtást, ha nem jönne vissza hamarosan, neki
pedig el kell tűnnie innen, mire visszatér. A fiúcskával együtt.
A legszívesebben mégis menekülőre fogta volna a dolgot – az ajtó felé
iramodik, és hátrakiált a gyereknek, hogy nemsokára visszajön a
rendőrökkel. De képtelen volt megtenni. Ha elfut, nem csak egy beteg,
elrabolt gyereket hagy hátra maga mögött. Saját jobbik énjét is hátrahagyta
volna.
Benyúlt az ablakon, a kilincset meghúzva kitárta az ajtót.
– Gyerünk – mondta. – Fogd meg a kezemet.
A sofőrülés támlája fölött benyúlt a hátsó utastérbe.
A fiúcska elgondolkodva az eléje tartott tenyérre pillantott, mint valami
jövendőmondó, vagy mintha Vic csokoládéval kínálná, és azon töprengene,
elfogadja vagy sem. Egy elrabolt gyerektől nem ez volt a megfelelő reakció,
és Vic tudta is, mégse rántotta vissza a kezét időben.
Amikor a fiúcska megmarkolta a csuklóját, felsikoltott az érintésétől.
Mintha forró serpenyőt nyomtak volna a csuklójához: a gyerek keze
perzselte a bőrét. Időbe telt, mire rájött, hogy amit érez, nem forróság, hideg.
Felbődült a duda. A garázs zárt terében szinte elviselheteden volt a lárma.
Vicnek fogalma sem volt, miért szólalt meg. Nem ért hozzá a
kormánykerékhez.
– Eressz el! Fájdalmat okozol – szisszent fel.
– Tudom – mondta a fiúcska.
Amikor elmosolyodott, Vic látta, hogy apró horgokkal van tele a szája,
kicsiny, varrótű vékonyságú horgok soraival, melyek, úgy tűnt, egészen a
torka mélyéig húzódtak. Újra megszólalt a duda.
A fiúcska a hangát felemelve kiabálni kezdett: – Mr. Manx! Mr. Manx,
elkaptam egy lányt! Mr. Manx, tessék megnézni!
Vic a sofőrülésnek feszítette a lábát, és nagyot rúgva hátravetődött,
magával rántva a fiúcskát. Nem gondolta, hogy ettől elengedi – a jéghideg
kéz valósággal egybeforrt a csuklójával, a bőre hozzáfagyott az övéhez. De
amikor visszahúzta a kezét az első ülés fölé, a gyerek mégis elengedte. Vic
háttal a kormánykeréknek zuhant, és a duda megint rákezdett. Ezúttal az ő
hibájából.
A fiúcska majd’ kiugrott a bőréből izgalmában. – Mr. Manx! Mr. Manx,
tessék megnézni a csinos lányt! – Pára tört elő az orrlyukán és a szájából.
Vic a kitárt sofőroldali ajtón át kihuppant a betonra. A falnál gereblyék és
hólapátok álltak halomban, amikor nekik ütközött a vállával, csörömpölve a
nyakába zúdult az egész.
A duda fülsiketítőén harsogott.
Vic lelökdöste magáról a kerti szerszámokat. Feltérdelt, a visszataszító,
fekete égési sebre pillantott a csuklóján. Külön-külön látta a gyerekkéz
összes ujjának a lenyomatát.
Becsapta a sofőroldali ajtót, még utoljára visszanézett a fiúcskára a hátsó
ülésen. Felajzott volt az arca, ragyogott az izgatottságtól. A száján fekete
nyelv oltódott ki, körbenyalintva az ajkak mentén.
– Mr. Manx, elszökik a lány! – A lélegzete ráfagyott az ablaküvegre. –
Tessék már megnézni!
Vic felkecmergett, és ügyetlen, tántorgó lépést tett az udvari oldalajtó felé.
A garázsajtót működtető elektromos motor hörrenve életre kelt, a
mennyezet alatti lánc csikorogva-kattogva emelni kezdte az ajtót. Vic
megtorpant, aztán amilyen gyorsan csak tudott, visszaiszkolt az autó mentén.
A garázsajtó egyre emelkedett, a résben fekete cipő és ezüstszürke nadrág
jelent meg, és Vic arra gondolt, A Wraith, megjött a Wraith!
Átszuszakolódott az autó orránál. Két lépcsőfok vezetett az ajtóhoz,
amiről tudta, hogy magába a házba nyílik.
A kilincsgomb elfordult. Vic belökte az ajtót a túloldali sötétségbe.
Átlépett a küszöbön, becsukta maga mögött az ajtót, és ott találta magát
 A sárszobában
Ahol a padlót a sarkokban felkunkorodó, piszokcsíkos linóleum borította.
Vic még soha nem érezte ennyire gyengének a lábát, a füle pedig egy
olyan sikolytól csengett, ami bent rekedt a fejében, ugyanis tudta, hogy ha
igazából felkiált, a Wraith rátalál és megöli. Ehhez kétség nem férhetett –
megöli és eltemeti a hátsó udvaron, és soha senki nem tudja meg, mi lett
vele.
Újabb ajtó következett, és az ajtón túl
 Egy folyosó
Amely jószerével a ház teljes hosszán végighúzódott, és zöld
padlószőnyeg borította.
A folyosónak pulykavacsora-illata volt.
Vic rohant, ügyet sem vetve az ajtókra kétfelől – tudta, hogy csak fürdő-
és hálószobákba nyílnak. Megégetett jobb csuklóját markolva, a fájdalmán át
szedte a levegőt.
Tíz lépés után a folyosó kis előtérbe torkollt. A bejárati ajtó balra volt,
közvetlenül a keskeny, emeleti lépcsőn túl. A falakon vadászjelenetes
reprodukciók függtek. Vigyorgó, pirospozsgás férfiak emelték a magasba
döglött vadlibák csokrait, nemes képű golden retrieverek okulására. Jobbra
kétszárnyú lengőajtó nyílott a konyhába. A pulykavacsora illata itt erősebben
érződött. És melegebb is volt, lázálomba illő forróság.
Vic meglátta a menekülés esélyét, tisztán látta magában. A Wraith nevű
férfi belép a garázsba. Az oldalajtón át követi a házba. Ha most rögtön kitör,
és keresztülrohan a ház előtti udvaron, gyalog is elérheti a Rövidebb Utat.
Ahogy átlódult az előszobán, egy asztalkába ütötte a csípőjét. Az
asztalkán álló gyöngyökkel kivarrt ernyőjű lámpa megingott, majdnem
leesett.
Vic megmarkolta a kilincsgombot, elfordította, és éppen fel akarta tépni az
ajtót, amikor az oldalablakra tévedt a tekintete.
Az udvaron álló férfi legalább két méter magas volt, az egyik
legmagasabb ember, akit valaha látott. Kopasz volt, és kék vérerekkel
átszőtt, sápatag koponyájában volt valami obszcén. A kabát, amit viselt, egy
másik korból származott, frakkszárnyas felöltőszerűség, két sor rézgombbal
az elején. A hórihorgas férfi úgy nézett ki, mint egy katona, egy ezredes,
valami idegen ország szolgálatában, ahol a hadsereget légiónak hívják, nem
pedig hadseregnek.
A férfi a háztól kissé elfordulva, a hidat nézte, a profilját mutatta Vicnek.
A Rövidebb Út bejáratától néhány méterre állt, kezével a Raleigh
kormányán.
Vic mozdulni se bírt. Mintha bénító injekciót adtak volna be neki.
Képtelen volt rábírni a tüdejét, hogy beszívja a levegőt.
 A Wraith egy fülelő kutya testbeszédével oldalra billentette a fejét. Nagy
koponyáján vonásai középre zsúfolódtak, ami menyétszerűvé tette az arcát.
Csapott álla és előremeredő felső fogsora már-már a gyengeelméjűségig
ostoba ember benyomását keltette. Úgy nézett ki, mint azok a sutyerákok,
akik mindig minden egyes szótagot külön hangsúlyoznak.
A férfi a hidat nézte, a fák közé visszanyúló irdatlan hosszát. Aztán a ház
felé pillantott, Vic pedig elrántotta arcát az ablaktól, és a hátával az ajtóhoz
lapult.
– Jó napot, bárki vagy! – kiáltotta a férfi. – Gyere ki szépen, és
parolázzunk! Nem harap a bácsi!
Vicnek végre eszébe jutott, hogy levegőt kéne vennie. Külön
erőfeszítésébe került: mintha pántok szorították volna össze a mellkasát.
A Wraith így folytatta: – Elpottyantottad a kerékpárodat az udvaromon!
Nem szeretnéd visszakapni? – Aztán: – A fedett hidadat is az udvaromra
pottyantottad! Azt is visszakaphatod!
És felvihogott. A póninyihogásra emlékeztető hang hallatán Vicnek
megint átfutott az agyán, hogy talán tényleg gyengeelméjű.
Behunyta a szemét, és mereven az ajtóhoz préselődött. Aztán rájött, hogy
a férfi másodpercek óta nem szólalt meg, és talán egyenesen az ajtó felé tart.
Gyorsan ráfordította a zárat, a lánc viszont minduntalan kicsúszott
verejtéktől síkos ujjai közül, csak harmadik próbálkozásra sikerült
beakasztania.
Aztán a férfi újra megszólalt, és Vic tudta a hangjából, hogy még mindig
kint áll a gyomos udvar közepén.
– Azt hiszem, ismerem ezt a hidat. A legtöbb ember zokon venné, ha egy
fedett hidat találna a háza előtt az udvaron, de nem úgy III. Charles Talent
Manx uraság. Charlie Manx olyan ember, aki tud egyet s mást arról, milyen
az, amikor hidak és országutak bukkannak elő ott, ahol semmi
keresnivalójuk. Magam is autózom ilyen kósza országutakon. Jó régóta
autózom rajtuk. Lefogadom, meglepődnél, ha tudnád, milyen régóta!
Ismerek egy utat, amire csak a Wraithemmel tudok felhajtani. Semmilyen
térkép nem jelöli, de mindig ott van, amikor szükségem van rá. Mindig ott
van, amikor egy utasom készen áll arra, hogy felkerekedjen
Karácsonyországba. A te hidadon hová lehet eljutni? Gyere már ki! Biztos,
hogy sok közös van bennünk! Lefogadom, hogy elválaszthatatlan cimborák
leszünk!
 Vic döntött. Minden egyes másodperc, amíg ott áll, és a férfit hallgatja,
megrövidíti a menekülésre fordítható időt. Ellökte magát az ajtótól,
keresztülszaladt az előtéren, és megvadult denevérként átlibbent a lengőajtók
között.
 A konyha
Szűkös, koszos hely volt, sárga dekoritlapos asztallal, és a falon csúnya,
fekete telefonnal egy nap fakította gyerekrajz alatt.
Fekete pöttyös, poros sárga papírszalagok lógtak le mozdulatlanul a
mennyezetről, mintha valaki születésnapi partit rendezett volna itt évekkel
ezelőtt, és azóta se takarított volna ki rendesen. Jobbra Vic egy vasajtót
látott, a nyílásban kamraféleség tűnt elő, odabent mosó- és szárítógép,
néhány polcon tartós élelmiszerek, az egyik falba építve rozsdamentes acél
szekrényszerűség. A kamra ajtaja mellett jókora Frigidaire hűtőszekrény, a
lekerekített sarkú fajtából.
A helyiségben meleg volt, a levegő fülledt, áporodott. A sütőben
tévévacsora melegedett. Vic el tudta képzelni a pulykahús szeleteit az egyik
rekeszben, a krumplipürét a másikban, az alufóliával fedett desszertet. A
pulton két üveg narancsízű üdítő állt. És volt egy ajtó, a hátsó udvarra. Vic
három lépéssel ott termett.
A halott fiúcska szemmel tartotta a ház hátulját. Vic most már tudta, hogy
a fiúcska halott, vagy valami annál is rosszabb. Hogy a hórihorgas férfi –
Charlie Manx – egyik gyereke.
A fiúcska tökéletesen mozdulatlanul állt hasított bőr kabátjában,
farmernadrágosan, mezítláb. Mögötte a talajon, ahol a lába érintésétől
megfagyott a fű, fehér lábnyomok maradtak. Hátravetett kapucnija látni
engedte fakó haját és az erek fekete ág-bogait a halántékán. Az arca
üvegsima volt, a szemében finom dérfátyol. Nyitott száján kilátszottak
párhuzamosan sorjázó tűfogai. Amikor meglátta Vicét, elvigyorodott, de
nem mozdult. Vic sikoltva ráfordította a zárat az ajtón.
– Gyere ki – szólalt meg a fiú. Füstölgött a lélegzete.
– Gyere már ki, és ne butáskodj tovább. Mind együtt megyünk
Karácsonyországba.
Vic elhátrált az ajtótól. A sütőnek ütődött a csípője. Megfordult, és kést
keresve húzkodni kezdte a fiókokat. Az első fiók konyharuhákkal volt tele.
A másodikban habverők, keverőlapátok és döglött legyek voltak. Vic
visszament az első fiókhoz, felmarkolt egy csomó kéztörlőt, kinyitotta a
sütőt, és a rongyokat a pulykavacsora tetejére hajította. A sütő ajtaját
résnyire nyitva hagyta.
 . A tűzhely tetején volt egy serpenyő. Megmarkolta a nyelét. Jó érzéssel
töltötte el, hogy ha kell, van mivel odacsapnia.
– Mr. Manx! Mr. Manx, láttam őt! Kajláskodik! – kiabálta a fiúcska. –
Micsoda mulatság!
Vic megfordult, és átviharzott a lengőajtókon, vissza a ház elejébe. Újra
kikémlelt az udvarra az ajtó melletti ablakon.
Manx közben egészen a hídhoz tolta a kerékpárt. Most a bejárat előtt állt,
a sötétséget fürkészte, a feje oldalra billentve, mintha fülelne. Végül úgy
tűnt, sikerült döntésre jutnia. Előrehajolt, és egyetlen erős lökéssel a híd felé
siklatta a kerékpárt.
Ahogy a Raleigh átgurult a küszöbön, és be a sötétségbe, Vic bal szemébe
láthatatlan tű csusszant, egészen az agyáig. Vic felzokogott – nem bírta
megállni –, és kétrét görnyedt a fájdalomtól. A tű visszahúzódott, aztán újra
becsusszant. Vic azt akarta, hogy robbanjon szét a feje, meg akart halni.
Aztán pukkanó hangot hallott, olyasfajtát, mint amikor kidugul az ember
füle a hirtelen nyomáscsökkenéstől, és a ház megrázkódott. Mintha
sugárhajtású repülőgép süvöltött volna el a magasban, hangrobbanást
okozva.
Az előtérben füstszag terjengett.
Vic felemelte a fejét, és kisandított az ablakon.
A Rövidebb Út eltűnt.
Tudta, hogy így lesz, abban a pillanatban tudta, amikor azt a kemény,
átható pukk-ot meghallotta. A híd önmagába roskadt, mint az életciklusa
végén fehér törpévé váló nap.
Charlie Manx repdeső kabátszárnyakkal igyekezett a ház felé. Most már
semmi kedélyesség nem volt összehúzott, csúnya arcában. Inkább úgy nézett
ki, mint egy ostoba ember, aki valami barbárságra szánta el magát.
Vic a lépcsőfeljáró felé pillantott, de tudta, ha felmegy, nem lesz visszaút.
Maradt a konyha.
Amikor átlépett a lengőajtó denevérszárnyai között, a fiúcska a hátsó
ajtónál állt, az arca az ajtóba illesztett kis ablakszem üvegéhez nyomva.
Vigyora látni engedte finom horgocskákkal teli szájüregét, az íves csontok
szabályos sorait. Lélegzete ezüstös jégvirágot rajzolt az üvegre.
Megcsörrent a telefon. Vic nagyot nyikkant, mintha valaki megmarkolta
volna. Ahogy a készülék felé fordult, a mennyezetről lelógó fekete pöttyös
sárga girlandok az arcához ütődtek.
 Csak éppen nem girlandok voltak egyáltalán. Hanem ragacsos légypapír
szalagok, melyekre aszott, élettelen kitinvázak tucatjai tapadtak. A Vic
torkába emelkedő gyomornedv édes és savanyú volt egyszerre, mint a
Terry’s frappéja, ha megbuggyan.
Megint csörgött a telefon. Vic megmarkolta a kagylót, de közben a
készülék fölé celluxozott gyerekrajzra esett a pillantása. A papír száraz,
barna és mállékony volt az eltelt időtől, a ragasztószalag megsárgult. A
rajzon zsírkrétás karácsonyfák erdeje volt látható, és a Charlie Manx nevű
férfi, mikulássipkában, két kislánnyal, akik tele szájjal vigyorogva
mutogatták agyaraikat. A gyerekek a képen nagyon hasonlítottak arra a
valamire a ház mögötti udvaron, ami valamikor szintén gyerek volt.

Vic a füléhez tette a telefonkagylót.

– Segítség! – kiáltotta. – Kérem, segítsenek!
– Honnan tetszik beszélni? – szólt bele valaki gyerekhangon.
– Nem tudom, nem tudom! Eltévedtem!
– Már van ott egy autó. A garázsban. Tessék beülni hátúira, és a sofőrünk
elviszi Karácsonyországba. – Akárki volt is a vonal másik végén, hirtelen
kuncogásban tört ki. – Itt majd gondját viseljük. Kiakasztjuk a szemgolyóit a
nagy karácsonyfánkra.
Vic letette.
 Amikor a háta mögül reccsenést hallott, megperdült, és azt látta, hogy a
fiúcska az ablakba öklelt a fejével. A keretben pókhálósán összerepedezett
az üveg. Maga a fiúcska sértetlennek tűnt.
Vic hallotta, hogy az előtérben Manx benyomja az ajtót, hallotta, hogy a
lánc megfeszül.
A gyerek hátrahúzta a fejét, másodszor is öklelt, és a homloka hangos
reccsenéssel megint az ablakhoz csapódott. Potyogtak az üvegcserepek. A
fiú nevetett.
A félig nyitva hagyott sütőben fellobbantak az első sárga lángnyelvek.
Olyan hangot adtak, mintha egy galamb verdesne a szárnyával. A sütőtől
jobbra a tapéta megfeketedve felpöndörödött a falon. Vic már nem is
emlékezett rá, miért akart tüzet gyújtani. A füst leple alatt akart megszökni,
vagy valami ilyesmi?
A gyerek átnyúlt a betört ablakocskán, a retesz után tapogatózott. Csipkés
üvegfogak csikarták fel csuklóján a bőrt, fekete vér serkent. Nem látszott,
hogy zavarná.
Vic a kotorászó kéz felé sújtott a serpenyővel. A teljes testsúlyát beleadta
az ütésbe, és a lendülettől maga is az ajtóhoz vágódott. Hátratántorodott,
letottyant a padlóra. A fiúcska kirántotta a kezét, és Vic látta, hogy három
ujja is groteszkül ki van facsarodva.
– Vicces vagy! – kiáltotta a fiúcska, és nevetett.
Vic hátralökte magát a krémszínű járólapokon. A fiúcska bedugta a fejét a
kitört ablakon, és fekete nyelvével feléje nyalintott.
A sütőből vörös láng csapott ki, és Vicnek egy pillanatra tüzet fogott a
haja a feje jobb oldalán. A finom szálak összezsugorodtak és elszenesedtek,
és amikor Vic odacsapott, szikrák röpködtek.
Manx újra a bejárati ajtónak vetette magát. Vic hallotta, hogy a lánc
csilingelve elpattan, és az ajtó úgy a falhoz vágódott, hogy az egész ház
beleremegett.
A fiúcska megint átnyúlt a betört ablakon, és kireteszelte a hátsó ajtót.
Lángoló légypapírcsíkok potyogtak a mennyezetről.
Vic felpattant a fenekéről, és megfordult, éppen amikor Manx a lengőajtó
túloldalára ért, és arra készült, hogy belépjen a konyhába. Elkerekedett
szemmel, csúnya arcán álmélkodással nézett Vicre.
– A kerékpárod alapján fiatalabbnak gondoltalak – szólalt meg. – Pedig
már kész felnőtt vagy. Sajnálhatod. Karácsonyország nem annyira jó hely az
olyan lányoknak, akik már kész felnőttek.
 A Vic mögötti ajtó kinyílt... és mintha az összes forró levegőt
kiszippantották volna a helyiségből, mintha a világ nagy levegőt vett volna
odakint. A nyitva hagyott sütőből vörös lángörvény tört elő, ezer forró
szikrát sodorva magával. Fekete füst gomolygott.
Amikor Manx a lengőajtókat szétcsapva feléje indult, Vic előbb
hátrahőkölt, aztán kígyózó testtel kitért a férfi elől, beugrott a böhöm
Frigidaire mögé, és az ajtóhoz lépett, amely mögött utolsó menedéke várta
 A kamra
Odabent megragadta a fémfogantyút, hogy berántsa maga mögött az ajtót.
A nehéz vasajtó tiltakozva nyikorgóit, ahogy kínkeservesen becsukta. Vic
soha életében nem küzdött így nyílászáróval.
Ráadásul az ajtóra nem szereltek zárat. A fogantyú egy U alakú vas volt,
csavarral felerősítve. Vic megmarkolta, és két talpát az ajtófélfához
támasztva befeszített. A következő pillanatban Manx hatalmasat rántott az
ajtón. Vic összerándulva előrelódult, de sikerült megvetnie a lábát, és az ajtó
zárva maradt.
A férfi lazított kicsit, aztán másodszor is nekiveselkedett, hátha sikerült
elaltatnia az éberségét. Legalább harminc kiló előnye volt Vickel szemben,
nem is beszélve hosszú orangutánkarjáról, de Vicnek előbb ugrott volna ki a
helyéről a vállízülete, mint hogy az ajtókeretbe feszített lába engedjen.
Manx abbahagyta az erőlködést. Vic másodpercnyi időhöz jutott, hogy
körbepillantson, és észrevett egy hosszú, kék fémnyelű felmosót. Ott volt
tőle jobbra, elérhető közelségben. Gyorsan átdugta az U alakú ajtófogantyún,
a félfára merőlegesen.
Amikor elengedte, és hátralépett, a lába alig tartotta meg, majdnem
megint fenékre tottyant. A mosógépnek kellett támaszkodnia, hogy talpon
maradjon.
Manx harmadszor is megrántotta az ajtót, és a fémnyél a félfához csattant.
A férfi kis szünetet tartott. Legközelebb csak finoman, szinte puhatolózva
kezdte húzni az ajtót.
Vic hallotta, hogy a férfi köhint. Aztán mintha gyerekhangú pusmogást
hallott volna. Remegett a lába. Olyan erősen remegett a lába, hogy tudta, ha
elengedné a mosógépet, kiterülne a földön.
– Alaposan benne vagy a pácban, te kis gyújtogató! – kiáltotta Manx az
ajtón keresztül.
– Menjen innen! – visította Vic.
– Mondhatom, van bőr a képeden, betörsz a házamba, és még neked áll
feljebb! – mondta a férfi. De a hangja kedélyes volt. – Feltételezem, félsz
kijönni. Pedig ha egy csöpp eszed van, jobban félnél ott maradni, ahol vagy!
– Menjen innen! – sikoltotta Vic megint. Semmi más nem jutott az eszébe.
 A férfi újra köhintett. Az ajtó aljánál a tűz dühödt vörös visszfényét két
árnyékfolt törte meg, ahová a lábát helyezte. Egy másodpercig megint
pusmogás hallatszott.
– Gyermekem – szólalt meg Charlie Manx –, felőlem leéghet ez a ház,
nem izgat. Vannak más helyek is, ahová mehetek, és így vagy úgy, de erre az
ürgelyukra amúgy is keresztet vethetek. Gyere ki. Gyere ki, vagy ott fogsz
megfulladni, és soha senki nem azonosítja összeégett maradványaidat. Nyisd
ki az ajtót. Nem bántalak.
Vic a mosógépnek támaszkodva hátradőlt, mindkét kezével a gép peremét
markolta, lába vadul, már-már komikusán remegett.
– Kár – mondta a férfi. – Szívesen megismerkedtem volna egy lánnyal,
aki a saját járművével közlekedik a gondolat útjain. A mi fajtánk ritka.
Tanulnunk kellene egymástól. Na. Te most megtanulsz tőlem valamit, bár
nem gondolom, hogy nagyon kedvedre lesz a lecke. Maradnék még, hogy
beszélgessünk, de kezd egy kissé túl meleg lenni idebent! Igazság szerint
jómagam a hűvösebb klímát kedvelem. Annyira rajongok a télért, hogy
beállhatnék rénszarvasnak a Mikulás fogatába! – És megint felröhögött,
azzal a nyihogós szarházi röhögéssel: Hi-ííííí!
Valami felborult a konyhában. Olyan csattanással zuhant el, hogy Vic
nagyot kiáltott, és majdnem felugrott a mosógép tetejére. A becsapódás az
egész házat megrengette, Vic egy pillanatig azt hitte, a rezgéshullámtól
beomlik a talpa alatt a padló.
Rögtön tudta, mit csinált a férfi, tudta a hangból, a súlyból, a becsapódás
erejéből. Charlie Manx belekapaszkodott a lekerekített sarkú, böhöm
Frigidaire hűtőszekrénybe, és a kamraajtó elé borította.

Vic hosszú ideig állt a mosógépnél, és várta, hogy a lába remegése

csillapodjon.
Nem igazán hitte el, hogy Manx odébbállt, először nem. Azt hitte, a férfi
arra vár, mikor veti magát dörömbölve az ajtóra, és könyörög, hogy engedje
ki.
Hallotta a tüzet. Hallotta, ahogy a dolgok recsegnek-ropognak a
forróságban. A tapéta sistergett és sercegett, mint amikor marék fenyőtűt
dobnak a tábortűzre.
Aztán az ajtóhoz tette a fülét, hogy hátha ki tudná venni Manx lépteit a
másik helyiségben, de nagyot kiáltva rögtön el is rántotta. A vasajtó olyan
forró volt, mint a tűzhelyen felejtett edény.
 Az ajtó bal széle mentén piszkosbarna füst csordogált be.
Vic kirántotta a felmosó fémnyelét, és félredobta. Megmarkolta az
ajtófogantyút, hogy odébb tudja-e tolni a súlyt a túloldalon – de azonnal el is
engedte, és hátraszökkent. Az íves fém ugyanolyan forró volt, mint az előbb
az ajtó felszíne. Vic a kezét rázogatva próbálta enyhíteni megperzselt
ujjhegyei sajgását.
Hirtelen beszippantotta az első nagy adag füstöt. Az olvadt műanyag
förtelmes bűzétől fulladozni kezdett, kétrét görnyedve köhögött, a hányinger
kerülgette.
Körbefordult. A kamra olyan szűkös volt, hogy ennél többet alig tehetett.
Polcok. Rice-A-Roni dobozos készétel. Egy vödör. Egy üveg ammónia.
Egy üveg fehérítő. Egy szekrény-, illetve fiókszerűség, rozsdamentes
acélból, a falba építve. A mosógép és a szárító. Ablakok nem voltak. És
másik ajtó sem.
A szomszéd helyiségben felrobbant valami üveg. A kamra levegője egyre
fátyolosabbnak tűnt, Vic úgy érezte magát, mint egy szaunában.
Aztán felpillantott, és azt látta, hogy az ajtókeret fölött már feketedik a
fehér gipszmennyezet.
Kinyitotta a szárítót, és talált benne egy lepedőt. Kirángatta a gépből, a
fejére és a vállára terítette, a kezét is bebugyolálta, aztán újra
megpróbálkozott az ajtóval.
A fémfogantyút lepedős kézzel is alig lehetett megfogni, és a vállát se
tudta túl sokáig az ajtóhoz nyomni. Mégis keményen az ajtónak vetette
magát, egyszer és aztán megint. Az ajtó pedig nagyot döndült a keretben, és
kinyílt jó fél centire – eléggé, hogy bűzös barna füst tódulhasson be a résen.
Az ajtó túloldalán vágni lehetett a füstöt, Vic semmit nem látott a
helyiségből, még lángnyelveket se.
Hátrahúzódott, és harmadszor is az ajtónak vetette magát. Akkora erővel
csapódott be, hogy visszapattant, és a bokájára tekeredő lepedő elbuktatta.
Csalódottan felkiáltott, félredobta a lepedőt. A kamra csupa füstmocsok volt.
Vic felnyúlt, egyik kezével a mosógépbe kapaszkodott, a másikkal pedig a
fali fémszekrény fogantyújába. Ahogy azonban fel akart húzódzkodni, a
szekrény ajtaja kinyílt, ő pedig megbicsakló térddel visszaroskadt.
Mielőtt újra próbálkozott volna, arcát a mosógép hűvös fémtestéhez
nyomva pihent kicsit. Amikor lehunyta a szemét, anyja hűvös tenyerét érezte
lázforró homlokán.
 Imbolyogva talpra kecmergett. Elengedte a fémszekrény fogantyúját, a
rugós ajtó a helyére csappant. A mérgező levegő marta a szemét.
Hirtelen kíváncsiság fogta el, hogy mi lehet a szekrényben. Amikor
kinyitotta, egy szennyesledobó keskeny, sötét fémkürtőjére bukkant az ajtó
mögött.
Bedugta a fejét a nyíláson, és felnézett. Háromnégy méterrel feljebb egy
másik kis ajtót látott derengeni.
A Wraith odafent vár. Tudta.
De ez sem számított. Semmiképpen nem maradhatott a kamrában.
Leült a kinyitott acélajtóra, amelyet két vaskos rugón lehetett a faltól
lehajtani, aztán bepréselte felsőtestét a nyíláson, maga után húzta a lábát, és
elhelyezkedett
 A szennyesledobó-kürtőben
Tizenhét évesen Vic csupán tizennyolc kilóval volt nehezebb és tíz
centivel magasabb, mint tizenkét éves korában – egy csontos, csupa kéz,
csupa láb lány. De a kürtőben így is alig fért el. Kitámasztotta magát: hátát a
falhoz szorította, a térde az arcába ért, a talpát a kürtő szemközti falához
nyomta.
Ily módon kezdett felfelé araszolni a szennyesledobóban, alkalmanként
tizenöt centikkel tolva feljebb magát a talppárnáival. Barna füst szállingózott
körülötte, csípte a szemét.
Combizmai hamarosan égni és rángatózni kezdtek a megterheléstől.
Feljebb csúsztatta újabb kisarasznyival a hátát, kétrét görnyedő, púpos törpe
módjára lépegetve felfelé a kürtőben. Deréktájékának izmai vadul sajogtak.
Félúton járt, amikor a bal lába megcsúszott, kiment alóla, és a levegőben
kalimpált. A jobb combjában ugyanekkor mintha elszakadt volna valami, és
Vic felsikoltott. Egy másodpercig meg tudta tartani magát a felemás pózban
– jobb térd az arcánál, bal láb lelógatva de a jobb lábára háruló megterhelés
túl nagy volt, a fájdalom túl erős. Hagyta lecsúszni a talpát a kürtő faláról, és
visszazuhant a szennyesledobó aljára.
Fájdalmas, suta zuhanás volt. Ahogy a kürtő alumíniumfenekéhez
csapódott, jobb térde az arcába rúgott, a másik lába döndülve kivágódott a
ledobó nyílásán, vissza a kamrába.
Egy pillanatra veszélyesen közel járt ahhoz, hogy elveszítse a fejét. Sírva
fakadt, és miután felkecmergett, ahelyett hogy megpróbált volna
visszamászni, ugrálni kezdett a szennyesledobóban, oda se neki, hogy a
kürtő teteje elérhetetlen távolságban volt, és a sima alumíniumfalon sem
kínálkozott fogás. Kiabálni kezdett. Segítségért kiabált. A kürtő megtelt
füsttel, elhomályosodott tőle a látása, és kiáltozás közben ugatásszerű,
száraz, fájdalmas köhögés fogta el. Csak köhögött és köhögött, már azt hitte,
soha nem tudja abbahagyni. Olyan erővel köhögött, hogy majdnem elhányta
magát, és amikor a végén hosszú nyálfonatot köpött, epeízű volt a szája.
Mégsem a füst rémisztette meg legjobban, és nem is a fájdalom a jobb
combja hátuljában, ahol egyértelműen megrándult egy izma. Hanem
reménytelen, kétségbeejtő magányossága. Mit vágott az anyja rikácsolva az
apja fejéhez a telefonban? De, Chris, nem te neveled őt, hanem én! És
mindent teljesen egyedül kell csinálnom! Bizony, szörnyű érzés, ha
kelepcébe kerülsz, és úgy érzed, magadra maradtál. Vic nem is emlékezett,
mikor ölelte meg utoljára az anyját: az ő rémült, lobbanékony, boldogtalan
anyját, aki mindig ott állt mellette, és hűvös kezét a homlokán nyugtatta,
valahányszor belázasodott. Szörnyű volt arra gondolni, hogy itt kell
meghalnia, úgy hagyva maga mögött mindent, ahogy.
A hátát az egyik falnak, a talpát a másiknak vetve újra felfelé indult.
Kidülledt a szeme az erőlködéstől. Most már sűrűn gomolygott körülötte a
barnás füst. Valami csúnyán tropára ment a jobb combja hátuljában.
Ahányszor feltolta magát a lábával, úgy érezte, mintha az izom mindig újra
elszakadna.
Hunyorogva és köhécselve, állhatatos féregmozgással araszolt felfelé a
szennyesledobóban. A hátának nyomódó fém kellemetlenül meleg volt. Arra
gondolt, hogy nemsokára bőrcafatokat fog hagyni maga után a falakon, mert
a kürtő tűzforróra melegszik. Kivéve, hogy már nem is kürtő volt egyáltalán.
Hanem kémény, füstölgő kandalló tűzzel az aljában, Vic pedig maga a
Mikulás – kepesztett vissza fel a rénszarvasaihoz. A fejében idióta
karácsonyi dal harsogott, legyen szép békés kibaszott karácsonyod, újra meg
újra, végtelenítve. Nem akart karácsonyi zenével a fejében ropogósra sülni.
Mire a kürtő teteje közelébe ért, alig látott a füsttől. Folyamatosan
potyogott a könnye, és próbálta visszatartani a lélegzetét. A nagy izom a
jobb combjában megállás nélkül rángatózott.
Halvány fényt látott, egy fejtetőre állított U alakjában, alig valamivel a
lába fölött: a kürtő emeleti nyílása. Nem bírta tovább, levegőért kapott, a
tüdeje megtelt füsttel, vad köhögés fogta el. Érezte, hogy a bordái mögött
roncsolódnak és szakadnak az erőlködéstől a lágy szövetek. Jobb lába
minden előjel nélkül felmondta a szolgálatot. Zuhantában előrelódult, és
mindkét karját a ledobó csukott fedelének lökte. Nem fog kinyílni, villant át
az agyán. A pasas odatolt valamit, és nem fog kinyílni.
A karja kidöndült a nyíláson a csodálatosan hűvös levegőbe. Vic a nyílás
peremével a hóna alatt megkapaszkodott, lába visszahullott a kürtőbe, térde
az acélfalat döngette.
Most, hogy a fedél kinyílt, a szennyesledobó levegőt szippantott be
odalent, és Vic érezte, hogy forró bűzoszlop áramlik fel körülötte. Füst
gomolygott elő a nyíláson a feje mellett. Képtelen volt abbahagyni a
köhögést és a hunyorgást, annyira köhögött, hogy az egész teste
belerázkódott. Vérízű volt a szája, vért érzett az ajkán, és azon tűnődött, nem
köhögött-e fel valami fontosat.
Egy hosszú másodpercig csak lógott, ahol volt, ahhoz is túlságosan
fáradtan, hogy kikecmeregjen. Aztán rugdosni kezdett, hátha a falba
vájhatná a cipője orrát. Nem tudta megvetni a lábát, de nem is volt rá
szükség. A feje és a karja már kint volt a nyíláson, ha ki akart jutni a
szennyesledobóból, csak előre kellett hajolnia.
Kihuppant a ledobóból az emeleti folyosó szőnyegére. A levegőnek jó íze
volt. Kis ideig csak feküdt, és tátogott, mint egy hal. Milyen isteni, még ha
fájdalmas is, életben lenni, gondolta.
A falnak kellett támaszkodnia, hogy talpra bírjon kecmeregni. Azt várta,
hogy az egész ház tele lesz füsttel és morajló tűzzel, de nem volt. Az emeleti
folyosón ködös volt a levegő, de messze nem olyan rossz, mint a kürtőben.
Hirtelen napfényt látott jobb felől, és a ‘70-es éveket idéző bozontos
szőnyegen a lépcső felé sántikált. Botorkálós, kontrollált zuhanással ért le a
lépcsőn.
A bejárati ajtó félig nyitva állt. A lánc lelógott az ajtófélfáról, a másik
végén kis vaslemez és hosszú fa-repesz fityegett. A kintről beáramló levegő
vizesen hűsnek tűnt, és Vic a legszívesebben bele vetette volna magát, de
nem tette.
A konyhába nem látott be. Tele volt füsttel és villódzással. Egy nyitott
ajtón át nappaliszerű helyiség tárult eléje. A szoba túlsó végében az égő
tapéta alól kilátszott a vakolat. A szőnyeg parázslott. Egy vázában
lángcsokor lobogott. Narancssárga tűzcsermelyek kúsztak fel olcsó, fehér
nejlonfüggönyökön. Vic úgy gondolta, mostanra a ház teljes hátsó része
lángokban áll, a bejárati folyosót viszont egyelőre csak füst töltötte meg.
Kinézett az ajtó melletti ablakon. Hosszú, keskeny földút vezetett a
házhoz, amely aztán a fák között folytatódott tovább. Vic nem látott autót,
viszont ebből a szögből a garázsba sem látott be. Lehet, hogy a férfi ott ül, és
várja, hogy kijöjjön. Vagy a behajtó végénél várja, hogy a karjába fusson.
Vic háta mögül gyötrelmes nyikordulás hallatszott, és valami hatalmas
csattanással elzuhant. A konyha felől füst tódult elő. Egy forró szikra Vic
karjára hullott, megperzselte. És hirtelen rájött, hogy nincs min gondolkodni.
A férfi vagy lesben áll, vagy nem, de akár így, akár úgy, nem maradt máshol
hely a számára, csak
 Kint
A gazos udvaron a fű hurkokba csavarodva kapott a bokája után.
Tulajdonképpen nem is lehetett udvarról beszélni – csak egy gyomokkal és
elvadult cserjékkel felvert terület volt az egész, és azon túl az erdő.
Vic hátra se pillantott a garázsra vagy a házra, és nem a behajtó felé futott.
Nem merte megkockáztatni a hosszú, egyenes utat, attól félt, a férfi esetleg
leparkolt valahol mellette, onnan lesi. Úgyhogy inkább a fák felé igyekezett.
A partfalat csak akkor vette észre, amikor átbukott a peremén: majdnem egy
métert zuhant az erdő talajáig.
A lábfejét erős ütés érte, és a jobb combja hátulja fájdalmasan
összerándult. Nagy halom száraz faág közt landolt, valahogy kilábalt belőle,
és a hátára huppant.
A föléje tornyosuló fenyőfák lágyan ringatóztak a szélben. A rájuk
aggatott díszek reszketeg szivárványglóriával övezve hunyorogtak, mintha
Vic enyhe agyrázkódást kapott volna.
Amikor kifújta magát, feltérdelt, és visszanézett a ház felé.
A garázsajtó nyitva volt, de a Rolls-Royce eltűnt.
Vic meglepetten – már-már csalódottan – látta, hogy milyen kevés a füst.
A ház hátuljából ugyan szürke fátyol szállt fel, és a bejárati ajtó nyitott
száján füst csordogált, viszont onnan, ahol volt, nem hallotta, hogy bármi
égne odabent, és lángnyelveket se látott. Arra számított, hogy valóságos
máglya lesz a ház.
Aztán felkászálódott, és újra mozgásba lendült. Futni nem tudott, de sietni
– sántikálósan kocogni – igen. A tüdeje mintha megsült volna, és a jobb
combja hátuljában minden második lépésre kiújult a nyilalló fájdalom. A
fagymarásnak a jobb csuklóján, illetve a makacs, késdöfésszerű fájdalomnak
a bal szemgolyójában most kevésbé volt tudatában.
A behajtóval párhuzamosan, attól tizenöt méterre haladt, készen arra,
hogy lebukjon egy bokor vagy fatörzs mögé, ha meglátná a Rollst. De a kis
fehér háztól nyílegyenesen elfelé tartó földúton nyomát se látta az öreg
autónak, vagy Charles Manxnak, vagy a halott fiúcskának, aki vele utazott.
Időérzéke cserbenhagyta, fogalma sem volt, meddig tartott, mire a
keskeny földutat követve átért az erdőn. Minden pillanat élete leghosszabb
pillanata volt, egészen a következőig. Később úgy tűnt neki, hogy támolygó
menekülése a fák között olyan hosszú volt, mint egész addigi gyermekkora.
Mire meglátta a főutat, gyerekkora végérvényesen mögötte maradt. Lángra
kapott és elhamvadt, a Vérapó Házával együtt.
A főút partfala magasabb volt, mint amelyiken lepottyant, és fűcsomókba
kapaszkodva, négykézláb kellett felmásznia rajta. Ahogy az emelkedő
tetejére ért, dohogó-búgó hangra lett figyelmes – motorkerékpár közeledett
nagy elánnal. Jobb felől érkezett, és mire Vic felegyenesedett, már
elrobogott mellette: fekete ruhás, nagydarab pasas egy Harley nyergében.
A főút nyílegyenesen haladt az erdőn át, összetorlódott viharfelhők alatt.
Bal felől Vic magas, kék hegyeket látott, és most először eszébe ötlött, hogy
valószínűleg az a hely is valahol magasan van, ahová keveredett. A
massachusettsi Haverhillben nem igazán foglalkoztatta a tengerszint feletti
magasság, most viszont megértette, hogy nem a felhők úsznak alacsonyan,
hanem ő jár a felhők között.
A Harleyt üldözve kipenderült az aszfaltra, a karját lengette, kiabált. Nem
fog meghallani, gondolta; kizárt dolog, hogyan is hallhatná a nagy
repesztésben. De a férfi visszanézett a válla fölött, és amikor a Harley első
kereke megingott, egyenesbe hozta a motort, és lehúzódott az útpadkára.
Nem viselt sisakot, és kövér volt, állát és tokáját is szakáll borította, barna
haja csigás fürtökben hullott a tarkójára. Vic sántikálva feléje iramodott, a
motorhoz érve tétovázás vagy magyarázkodás helyett egyszerűen átvetette a
lábát az ülésen, és a férfi dereka köré fonta a karját.
A pasas tekintete elképedt volt és kissé rémült. A marcona motorosok
levágott ujjú, fekete bőrkesztyűjét viselte, kicipzárazott dzsekije alól viszont
egy. Weird Al feliratú póló kandikált ki, és így, közelről, Vic látta, hogy nem
az a meglett férfi, akinek elsőre hitte. A szakáll alatt bársonyosan sima és
rózsaszínű volt a bőre, az érzései pedig szinte gyermeki őszinteséggel
kiültek az arcára. Nem feltétlenül volt idősebb Vicnél.
– Haver! – hüledezett. – Jól vagy? Baleseted volt?
– A rendőrségre kell mennem. Van egy férfi. Meg akart ölni. Bezárt egy
szobába, és rám gyújtotta a házát. Egy kisfiú is van vele. Egy kisfiú is ott
volt, és majdnem bent égtem, a férfi pedig magával vitte a gyereket.
Menjünk már. Lehet, hogy visszajön. – Nem esküdött volna meg rá, hogy
kihámozható bármi értelem abból, amit összehordott. A szükséges
információ elhangzott ugyan, de úgy tűnt, ügyetlenül csoportosítva.
A szakállas, kövér férfi nagy szemeket meresztett rá, mintha valamilyen
idegen nyelven hablatyolt volna neki – tagalogul, esetleg, vagy klingoniul.
Bár, mint később kiderült, ha klingoniul beszél hozzá, Louis Carmody
valószínűleg le tudta volna fordítani.
– Tűz! – kiáltotta Vic. – Tűz! – A földút irányába bökött az ujjával.
A főútról nem lehetett látni a házat, a fák fölé kacskaringózó halvány
füstkígyó pedig valakinek a kéményéből vagy avarégetésből is származhatott
volna. Mégis elég volt ahhoz, hogy a férfi kizökkenjen a transzból, és
mozgásba lendüljön.
– Kapaszkodj, baszki! – kiáltotta megbicsakló hangon, és akkora
gázfröccsel indult, hogy Vic attól félt, hanyatt vágódnak a motorral.
Vic gyomra mázsás kőként lesüllyedt, és amikor szorosabbra fonta karját
a férfi hasa körül, majdnem sikerült is összeérintenie az ujjhegyeit. Azt hitte,
felnyalják a flasztert; a motor veszélyesen kilengett, az eleje erre ment, a
hátulja arra.
De a férfi egyenesbe hozta a Harleyt, és a fehér terelővonal csíkjai egy
géppisztolysorozat staccatójával maradtak el mellettük; akárcsak az út két
szélén álló fenyőfák.
Vic megkockáztatott egy hátrapillantást. Azt várta, hogy a kerek
fényszórójú fekete autó a szeme láttára lódul utánuk a földútról, de senki
nem volt mögöttük. Újra előrefordult, a kövér srác hátába nyomta az arcát,
és a kék hegyek felé robogva maguk mögött hagyták az öregember házát,
elhúzták a csíkot, és a rémálomnak vége volt.
 A coloradói Gunbarrel közelében
Aztán a srác lassítani kezdett.
– Mit csinálsz? – kiáltotta Vic.
Legfeljebb egy kilométert tettek meg a főúton. Vic visszanézett a válla
fölött. Még mindig látta a borzalmas házhoz vezető földutat.
– Haver – mondta a srác. – Segítséget kell hívnunk. Ezektől itt
telefonálhatunk.
A főútból kátyús, repedezett aszfaltsáv ágazott le jobbra, és a
kereszteződés sarkán vidéki vegyeskereskedés állt, két töltőoszlopos
benzinkúttal. A srác a bolt tornácához gurult a motorral.
A Harley abban a pillanatban elhallgatott, amint a kitámasztót lehajtotta –
nem is bajlódott azzal, hogy üresbe tegye. Vic szólni akart neki, hogy ne, itt
még ne, ez a hely túl közel van, de a kövér fiú már leszállt, és a kezét
nyújtotta, hogy lesegítse.
A tornácra vezető lépcsőn Vic megbotlott, majdnem elesett, és a fiú
karjában kötött ki. Megfordult, és könnyes szemmel hunyorogva ránézett.
De miért sír?
Fogalma sem volt, csak azt tudta, hogy rövid, elfúló kortyokban kapkodja
a levegőt.
Különös módon a kövér srác – az alig húszéves Louis Carmody, akinek
olyan ostoba bűncselekmények szerepeltek a priuszában, mint vandalizmus,
bolti lopás és fiatalkori dohányzás – olyan képet vágott, mint aki maga is
mindjárt elpityeredik. Vic csak később tudta meg a nevét.
– Hé – szólalt meg a fiú. – Hé. Nem hagyom, hogy bajod essen.
Biztonságban vagy. Megvédelek.
Vic hinni akart neki. Annyi, hogy mostanra tudta, mi a különbség gyerek
és felnőtt között. Az, hogy amikor az előbbinek megígérik, hogy megóvják
mindentől, ami rossz, a gyerek ezt el is hiszi. Vic hinni akart a kövér fiúnak,
de nem tudott, ezért úgy döntött, inkább megcsókolja. Nem most, majd
később – olyan smárt kap tőle, hogy ihaj. A fiú kövér volt, a haja botrányos,
és Vic gyanította, hogy még soha nem csókolózott csinos lánnyal. Vic nem
volt az a fehérnemű-modell alkat, de azért elég csinos volt. És a fiú is annak
tartotta, ez kiderült abból, hogy milyen vonakodva engedte el a derekát.
 – Menjünk be, és csődítsünk ide egy rakás zsarut – szólalt meg a fiú. –
Benne vagy?
– Meg a tűzoltókat.
– Nyilván.
Lou bekísérte a fenyőpadlós vidéki vegyeskereskedésbe. A pulton egy
üvegedényben tehénszemre hasonlító pácolt tojások lebegtek sárgás
folyadékban.
A pénztárgépnél rövid sor állt. A pult mögötti férfinak kukoricacsutka
pipa lógott a szája sarkában. Pipájával, összehúzott szemével és markáns
állával úgy nézett ki, mint Popeye, a tengerész.
A sor élén katonai gyakorlóruhás fiatal férfi állt, a kezében néhány
bankjeggyel. Felesége, csecsemőjükkel a karján, ott várakozott mellette. Öt-
hat évvel, ha idősebb lehetett Vicnél, szőke haját lófarokba fogva viselte. A
karjában tartott hirtelenszőke csecsemő batmanes rugdalózójának elején a
paradicsomfoltok tápláló ebédről tanúskodtak.
– Elnézést – szólalt meg Lou vékony, csipogó hangján.
Hátra se pillantott senki.
– Neked már volt fejőstehened, igaz, Sam? – kérdezte a gyakorlóruhás
férfi.
– Igaz – mondta a Popeye hasonmás férfi, a pénztárgép gombjait
nyomkodva. – De ne akard, hogy megint a volt feleségemmel traktáljalak.
A pult köré gyűlt öregfiúk nevetésben törtek ki. A szőke nő, a
csecsemővel, elnézőn mosolygott, aztán körbepillantott, és Vicéken
állapodott meg a tekintete. Aggodalmasan összevonta a szemöldökét.
– Figyeljenek már ide! – visította Lou, és ezúttal mind meghallották, és
meghökkenve meredtek rá. – Használni szeretnénk a telefonjukat.
– Hé, szívem – szólalt meg a nő, Vichez intézve a szavait. Abból, ahogy
ezt kimondta, Vic tudta, hogy pincérnőként dolgozik, és mindenkit
szívemnek, szivinek, kedvesnek vagy drágámnak szólít. – Jól vagy? Mi
történt? Baleseted volt?
– Szerencsés, hogy életben van egyáltalán – mondta Lou. – Egy pasas
bezárta a házába odébb, az út mentén. Halálra akarta égetni. A ház most is
lángokban áll. Éppen hogy sikerült kijutnia. Egy kisgyerek még mindig van
annál a mocsoknál.
Vic a fejét rázta. Nem – ez így nem volt teljesen igaz. A fiúcskát nem
tartották fogva az akarata ellenére. A fiúcska nem is igazán volt fiúcska
többé. Valami más volt, valami annyira hideg, hogy fájt megérinteni. De
fogalma sem volt, hogyan igazítsa ki Lou-t, hát inkább hallgatott.
A szőke nő Lou Carmodyra nézett, míg az beszélt, aztán megint Vicre, és
miközben így tett, megváltozott a tekintete. Higgadt, kárfelmérő arcot öltött
– Vic jól ismerte ezt, az anyja szokott így nézni, amikor egy sérülésről
próbálta eldönteni, hol helyezkedik el a súlyossági skálán, vagy hogy mi
volna a megfelelő kezelés.
– Hogy hívnak, kedves? – kérdezte a szőke nő.
– Victoriának – felelte Vic, életében először utalva magára teljes
keresztnevén.
– Most már minden rendben van, Victoria – mondta a szőke nő, és olyan
kedves volt a hangja, hogy Vic elpityeregte magát.
A szőke nő ekkor átvette a parancsnokságot a helyiség és a helyiségben
tartózkodók felett, és tette ezt úgy, hogy fel sem emelte a hangját, és a
gyerek végig ott volt a karján. Később, amikor Vic azon gondolkodott, hogy
mit szeret a legjobban a nőkben, mindig a katona felesége jutott az eszébe, a
magabiztossága és csendes visszafogottsága. Az anyaság jutott az eszébe,
ami igazából csak egy másik szó arra, hogy az ember ténylegesen jelen van,
és hogy érdekli, mi történik valakivel. A sajátjának kívánta azt a
magabiztosságot, azt a rendíthetetlen tudatosságot, amit a katona feleségében
látott, és úgy gondolta, olyan nő szeretne lenni, mint ez itt: egy családanya,
aki a nők állhatatos, tévedhetetlen ösztönével minden válsághelyzetben
tudja, mi a teendő. Ha úgy vesszük, Vic saját fia, Bruce, igazából ebben a
pillanatban fogant meg, jóllehet Vic csak három év múlva lett vele terhes.
Vicét leültették néhány dobozra a pult mellé. A férfi, aki Popeye-ra
emlékeztette, máris telefonált, a rendőrséget kérte a központostól. Nyugodt
volt a hangja. Senki nem patáliázott, merthogy a szőke nő sem patáliázott, a
többiek pedig hozzá igazították érzelmi reakcióikat.
– Itt laksz a környéken? – kérdezte a katona felesége.
– Haverhilli vagyok.
– Az Coloradóban van? – kérdezte a katona, akit Tom Priestnek hívtak.
Kéthetes szabadságát töltötte, aznap este kellett visszaindulnia Szaúd-
Arábiába Fort Hoodon keresztül.
Vic a fejét rázta. – Massachusettsben. Fel kell hívnom anyámat. Napok óta
nem látott.
Ettől a pillanattól reménytelenné vált számára, hogy legalább az igazság
közelébe visszataláljon. Két napja nyoma veszett Massachusettsben. Most
Coloradóban volt, és közben megszökött egy férfitól, aki bezárta a házába,
és megpróbálta halálra égetni. Anélkül, hogy egyszer is emberrablásról
beszélt volna, mindenki számára világossá vált, hogy erről van szó.
Ez lett az új igazság, még a saját maga számára is, ugyanúgy, ahogy annak
idején képes volt meggyőzni magát arról, hogy a család kombijában találta
meg az anyja karperecét, és nem pedig a Hampton Beach-i Terry’s Primo
Subs étteremben. A hazugságok nem jelentettek megerőltetést számára, mert
nem is tűntek hazugságnak egyáltalán. Amikor arról kérdezték, hogyan
került Coloradóba, azt mondta, nincs emlékképe arról, hogy Charlie Manx
kocsijában lett volna, és a rendőrök szomorú, együtt érző arccal összenéztek.
Amikor tovább szorongatták, azt mondta, nagyon sötét volt. Olyan sötét,
mintha bezárták volna egy autó csomagtartójába? Igen, tulajdonképpen.
Valaki megírta a tanúvallomását. Ő meg aláírta, azzal se vesződve, hogy
elolvassa.
– Hol szöktél el attól a pasastól? – kérdezte a katona.
– Itt, visszább az út mentén – válaszolt Louis Carmody Vic helyett, aki
nem tudta megtalálni a hangját. – Hat-nyolcszáz méterre. Visszamehetünk,
ha gondolják. Bent van a fák között. Haver, ha nem küldik villámgyorsan
azokat a tűzoltóautókat, a fél hegy le fog égni.
– Az a Télapó-birtok – mondta Popeye, félrefordítva a száját a telefontól.
– Télapó-birtok? – kérdezte a katona.
Egy piros-fehér kockás inges, lopótök alakú férfi így szólt: – Ismerem.
Vadásztam arrafelé. Fura egy hely. A ház körül egész évben fel vannak
díszítve a fák karácsonyra. De még soha senkit nem láttam ott.
– A pasas felgyújtotta a saját házát, és elrobogott? – kérdezte a katona.
– És még mindig vele van egy kis srác – tette hozzá Lou.
– Milyen kocsija van a pasasnak?
Vic nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a bejárati ajtó üvegén át
mozgásra lett figyelmes odakint, és ahogy elnézett a katona mellett, látta,
hogy a Wraith az, lefékez a benzinkútnál, befut, mintha a kérdés megidézte
volna. Vic még így, távolból és zárt ajtón át is hallotta a karácsonyi zenét.
 Sam’s benzinkút & vegyesbolt
Vic nem bírt felkiáltani, mukkanni se bírt, de nem is volt rá szükség. A
katona látta az arcát, és hogy hová néz, és hátrafordult, hogy megnézze, mi
állt meg a kútoszlopnál.
A sofőr kiszállt a jobb első ülésről, és megkerülte az autót, hogy
tankoljon.
– Ő az? – kérdezte a katona. – A limuzinsofőr?
Vic bólintott.
– Nem látok vele gyereket – jegyezte meg Lou, és a nyakát nyújtogatva
próbált kilátni az ajtó melletti kirakatüvegen.
Szavait émelyítő csend fogadta: az üzletben mindenki végiggondolta, mit
jelenthet ez.
– Van fegyvere a pasasnak? – szólalt meg a katona.
– Nem tudom – mondta Vic. – Nem láttam nála.
A katona sarkon fordult, és az ajtó felé indult.
A felesége szúrós pillantást vetett rá. – Tom Priest, mégis mit képzelsz,
mibe ártod magad?
Mire a katona: – Szerinted?
– Csak bízd a rendőrökre, majd ők elintézik.
– Rájuk lesz bízva. Mihelyt ideérnek. Addig viszont itt kell tartani a
pasast.
– Megyek veled, Tommy – mondta a piros-fehér kockás inges, nagydarab
férfi. – Amúgy is melletted a helyem. Ebben a helyiségben egyedül nekem
van jelvény a zsebemben.
Popeye leengedte a telefont a szájától, eltakarta a kezével, és így szólt: –
Alán, azon a jelvényen „Vadőr” felirat van, és úgy néz ki, mintha egy
pereces dobozban találtad volna.
– Hát nem pereces dobozban találtam – mondta Alan Warner, megigazítva
egy láthatatlan nyakkendőt, és műfelháborodással felvonva bozontos, ősz
szemöldökét. – Nagyon is tiszteletre méltó helyről kellett megrendelnem.
Ugyanonnan egy vízipisztolyt és valódi kalóz szemkötést is rendeltem.
– Ha ragaszkodsz hozzá, hogy mindenáron kimenj – mondta Popeye, és
benyúlt a pult alá –, ezt vidd magaddal. – Kitett egy jókora, fekete .45-ös
automatát a pénztárgép mellé, és a vadőr felé tolta.
 Alan Warner fintorogva a pisztolyra nézett, és megrázta a fejét. – Inkább
nem. Szarvast már lőttem akárhányat, de emberre nem szeretnék fegyvert
fogni. Tommy?
A Tom Priest nevű katona tétovázott, aztán átvágott a helyiségen, felvette
a .45-öst a pultról, ellenőrizte, hogy biztosítva van-e.
– Thomas – szólalt meg a felesége. Megrázogatta a babájukat a karján. –
Van egy másfél éves gyereked. Mit csinálsz, ha a pasas előveszi a saját
fegyverét?
– Lelövöm – mondta Tóm.
– Francba – mondta a szőke nő, suttogásnál alig hangosabban. – Más se
hiányzott.
A férje elmosolyodott... és ettől úgy nézett ki, mint egy tízéves fiú, mielőtt
nekiveselkedik a születésnapi gyertyái elfújásának.
– Cady. Muszáj intézkednem. Az Egyesült Államok hadseregének aktív
állományában szolgálok, és felhatalmazásom van a szövetségi törvények
betartatására. Az előbb hallottuk, hogy a pasas önkényesen államhatárokon
vitt át egy kiskorút. Ez emberrablás. Kötelességem ártalmatlanná tenni a
pasast, és visszatartani a polgári hatóságok kiérkezéséig. Na, de elég a
beszédből.
– Miért nem várunk, amíg bejön fizetni? – kérdezte Popeye.
De Tom és a vadőr, Alán, már az ajtó felé tartottak.
Alan hátrapillantott. – Nem tudhatjuk, nem akar-e fizetés nélkül meglógni.
Nyugi. Jó móka lesz. Utoljára amerikaifoci-edzésen kellett letepernem
valakit.
Louis Carmody nagyot nyelt, és így szólt: – Én meg majd fedezem
magukat –, és már indult is a két férfi után.
Három lépést se tett, amikor a csinos szőke nő, Cady, karon ragadta,
valószínűleg megmentve az életét.
– Maga már eleget tett. Azt akarom, hogy maradjon itt velünk. Lehet,
hogy egy perc múlva csörög a telefon, és el kell mondania a rendőrségnek a
saját verzióját. – A hangja nem tűrt ellentmondást.
Lou reszketegen sóhajtott, elernyedt a válla. Megkönnyebbültnek tűnt,
úgy festett, mint aki legszívesebben lepihenne. Vic úgy gondolta, meg tudja
érteni – a hősiesség sokat kivesz az emberből.
– Hölgyeim – biccentett elhaladtában Alan Warner Cadynek és Vicnek.
A két férfi Tom Priesttel az élen kiment az üzletből, és behúzta maga
mögött az ajtót. A kis rézcsengő abbahagyta a csilingelést. Vic a
kirakatüvegen át nézte végig az egészet. Mint mindenki más.
Vic látta, hogy Priest és Warner átvágnak az aszfalton, a katona haladt
elöl, a .45-össel a jobb lábánál. A Rolls a kútoszlop túloldalán állt, és a sofőr
a hátát mutatta a két férfinak. Nem pillantott hátra, ahogy közeledtek, csak
tankolt tovább.
Tom Priest nem várt, és nem is próbált magyarázkodni. Helyette Manx
háta közepére tette a kezét, és az autó oldalához lökte a férfit. Aztán a
hátához nyomta a .45-ös csövét. Alan biztonságos távolságban állt a két
kútoszlop között, és a katonára bízta a beszédet.
Charlie Manx megpróbált kiegyenesedni, de Priest visszalökte a kocsihoz,
nekicsapta a Wraithnek. A Rolls – melyet 1938-ban, Bristolban, olyan
emberek készítettek, akik nem sokkal később már a Királyi
Tengerészgyalogság számára gyártottak harckocsikat – meg se moccant
lengéscsillapítóin. Tom Priest napcserzett arca merev, barátságtalan maszk
volt. Nyoma sem volt már a gyermeki mosolynak: úgy nézett ki, mint egy
bakancsos-dögcédulás vérszomjas rohadék. Halk hangon kiadott egy
parancsot, Manx pedig lassan, egész lassan felemelte és a Rolls-Royce
tetejére tette a kezét.
Tom a szabad kezét leengedve Manx fekete kabátjának zsebébe nyúlt, és
az onnan kiszedett aprópénzt, réz öngyújtót és cigarettatárcát a kocsi tetejére
rakta.
Ezen a ponton koppanás, vagy inkább döndülés hallatszott a Rolls hátulja
felől. Az egész autó belerázkódott. Tom Priest Alan Warnerre pillantott.
– Alan – szólalt meg olyan hangosan, hogy az üzletben is hallották. –
Menj át a másik oldalra, és vedd ki a kulcsot a gyújtásból. Nézzünk körül a
csomagtartóban.
Alan bólintott, a vezetőoldali ajtóhoz ment, és benyúlt a kulcsért az
arasznyira letekert ablakon. Innentől kezdtek elfajulni a dolgok.
Az ablak felcsukódott. Senki nem ült az autóban, senki nem volt az
utastérben, aki feltekerhette volna, az üveg mégis felsiklott, fogságba ejtve
Alan Warner karját. Alan a fájdalomtól lábujjhegyre emelkedett, és a fejét
hátravetve, lehunyt szemmel nagyot kiáltott.
Amikor Tom Priest félrefordult Charlie Manxtól – egyeden pillanatra csak
–, az utasoldali ajtó felpattant, a bordáin találva el a katonát, aki félig
megperdült és a kútoszlopnak tántorodott. A pisztoly az aszfaltra csörrent.
Az autóajtó magától nyílt ki. Onnan, ahol Vic állt, nem látszott, hogy bárki
hozzáért volna. Vicnek automatikusan a Knight Rider jutott eszébe, a
sorozat, amit tíz éve látott utoljára, és az, ahogy Michael Knight
áramvonalas Trans Amja saját magát vezeti, gondolkodik, kiveti magából az
olyan embereket, akiket nem kedvel, és kitárja az ajtaját azoknak, akiket
igen.
Manx hirtelen leengedte a bal kezét, és amikor újra felemelte, már a
töltőpisztolyt markolta. A fém csővéggel lecsapott Tom orrnyergére, és
közben megnyomta az adagolót, gázolajjal locsolva le a katona arcát,
gyakorló ruhájának elejét.
Tom Priest fojtottan felkiáltott, és a szeméhez kapta a kezét. Manx újra
megütötte, ezúttal a fejtető környékén, mintha koponyalékelést akarna
végezni rajta. Csillogó, víztiszta gázolaj fröcsögött Priest fejére.
Alan felkiáltott egyszer, aztán még egyszer. Az autó lassan megindult
előre, a karjánál fogva vonszolva a férfit.
Amikor Priest rá akarta vetni magát Manxra, a magas férfi ellépett előle,
Tom pedig térdre zuhant az aszfalton. Ekkor Manx a hátát is végiglocsolta
gázolajjal, úgy eláztatva, mintha a gyepet öntözné kerti slaggal.
Közben az autó szelíden gurult tovább, a rajta lévő tárgyak – az aprópénz
és az öngyújtó – pedig kezdtek lecsúszni a tetejéről. Manx egy lusta röptű
baseball-labdát feltartóztató védőjátékos könnyedségével kinyúlt, és elkapta
a csillogó sárgaréz öngyújtót.
Valaki meglökte Vicét jobb felől – Lou Carmody volt az –, amitől
Cadynek tántorodott. A szőke nő a férje nevét visította, szinte kétrét
görnyedve saját üvöltése erejétől. A karján tartott csecsemő is övöltött: Abui,
Abui! A vegyesbolt ajtaja kitárult. A férfiak a tornácra tódultak, ideiglenesen
eltakarva a jelenetet Vic elől.
Amikor Vic újra látta a benzinkút környékét, Manx éppen tüzet csiholt az
öngyújtójával, hátralépett, és a gyújtót a katona hátára dobta. Tom Priest
hatalmas kék villanással lángra lobbant, a hirtelen felszabaduló hőtől
megcsörrentek a vegyeskereskedés ablakai.
A Wraith most már tempósan gurult, magával vonszolva a tehetetlen
vadőrt. A kövér férfi óbégatott, és szabad kezével az ajtót püfölte, mintha
így akarná engedelmességre bírni az autót. A Rolls oldalára fröccsent
gázolaj lobogó tűzkarikává változtatta át az utasoldali kereket.
Charlie Manx hátrébb lépett a lángoló, vonagló katonától, és ekkor
hátulról megütötte a vásárlók egyike, egy nadrágtartót viselő, csontos öregúr.
A két férfi a földön folytatta a dulakodást. Lou Carmody átugrott rajtuk, és
lekapta a dzsekijét, hogy Tom Priest lángoló testére hajítsa.
 A vezetőoldali ablak hirtelen leereszkedett, elengedve Alan Warnert, aki
az aszfaltra zuhant, félig a kocsi alá. A Rolls kereke átdöccent rajta.
Sam Cleary, a bolttulajdonos, aki úgy nézett ki, mint Popeye, poroltót
markolva elrohant Vic mellett.
Lou Carmody valamit kiáltozott, és a dzsekijét lengetve csapdosta Tom
Priestet. Mintha egy köteg lángoló újságpapírt püfölt volna: nagy fekete
pernyék szállongtak a levegőben. Vic csak később értette meg, hogy azok
valójában a férfi elszenesedett bőrének darabkái voltak.
A csecsemő Cady karjában a kirakatüveghez nyomta pufók kezét. –
Mejeg! Mejeg Abui! – Cady mintha hirtelen ráébredt volna, hogy a gyerek
mindent lát, sarkon fordult, és zokogva elmenekült vele a kirakattól az üzlet
belsejébe.
A Rolls gurult még öt-hat métert, aztán a lökhárítójával egy
telefonpóznának ütközve megállt. A teljes hátulját lángnyelvek mardosták,
és ha tényleg van egy gyerek a csomagtartóban, ekkorra megfulladt vagy
halálra égett volna, de a csomagtartóban nem volt semmilyen gyerek. Csak
egy pénztárcát találtak, bizonyos Cynthia McCauleyét, aki három nappal
korábban a JFK repülőtérről tűnt el a fiával, Braddel együtt. Sem Bradet,
sem Cynthiát nem látták soha többé. A kocsi hátulja felől érkező döndülésre
senki nem tudott magyarázattal szolgálni – a felcsukódó ablakhoz, illetve a
Tom Priestet knockoutoló ajtóhoz hasonlóan erre sem volt más magyarázat,
mint hogy a Rolls önállósította magát.
Sam Cleary odaért a földre zuhanva verekedő két öregemberhez, és
először is Charlie Manx arcába sújtott a két kézre markolt poroltóval. Utána
oltani kezdte Tom Priestet, csakhogy ő ekkorra már bőven halott volt.
És teljesen át is sült.
 KÖZJÁTÉK
AZ EKSZTÁZIS SZELLEME
2000-2012
 Gunbarrel, Colorado
Amikor Vic McQueen először kapott távolsági telefonhívást
Karácsonyországból, vadházasságban élő anyuka volt, egy dupla széles
mobilházban lakott a barátjával, és Coloradóban éppen havazott.
Vic egész életében New Englandben lakott, és azt hitte, tud egyet s mást a
hóról, de Colorado és a Sziklás-hegység más volt. A hóviharok voltak
mások. Itt nagy erővel, gyorsan és állhatatosan zuhogott a hó, és a nappali
fény kékes árnyalatot kapott; Vic úgy érezte, mintha csapdába esett volna
egy titkos világban, valami gleccser jégkérge alatt: egy olyan helyen, ahol
egyvégtében karácsonyeste van.
Gyakran kiment a házból papucscipőjében és Lou hatalmas, rövid ujjú
pólóinak egyikében (melyeket hálóingnek használt), megállt a kék
félhomályban, és hallgatta a havazást. A pelyhek sercegő-sziszegő,
rádiósistergéshez hasonló hangot adtak a fenyőfák ágai között. Vic csak állt,
és belélegezte a fafüst és a fenyőtűk édes illatát, és nem is értette, mi a fenét
keres itt kimarjuk mellbimbókkal, munkahely nélkül, háromezer kilométerre
megszokott környezetétől.
A legjobb, amit ki tudott ötölni, az volt, hogy így akar bosszút állni a
szülein. Miután leérettségizett Haverhillben, azért tért vissza Coloradóba,
hogy képzőművészeti főiskolára járjon. Képzőművészeti főiskolára pedig
azért akart járni, mert az anyja foggal-körömmel ellenezte, az apja pedig
nem volt hajlandó pénzt kiadni rá. Más döntései is voltak, amelyeket az
anyja ki nem állhatott, és melyekről az apja tudni se akart: füvezett,
előadások helyett síelni járt, lányokkal szexeit, összeköltözött a kövér
semmirekellővel, aki megmentette Charlie Manxtól, aztán teherbe esett, és
még arra sem vette a fáradságot, hogy összeházasodjon a gyereke apjával.
Linda mindig mondta, hogy ha zabigyereket hoz a világra, rá ne számítson,
ezért Vic szülés után meg se hívta magukhoz, és amikor Linda ajánlkozott,
hogy meglátogatja, azt mondta, inkább ne. Chris McQueen ugyanígy járt:
még egy fényképet se kapott az unokájáról.
Vic még mindig emlékezett rá, milyen jó érzés volt belenézni Lou
Carmody arcába a kávéjuk fölött az egyik felkapott boulderi kávézóban, és
kedves rámenősséggel nekiszegezni a kérdést: – Megmentetted az életemet,
most akkor le kéne feküdnöm veled? Nyilván ez a legkevesebb. Megiszod a
kávédat, vagy lépjünk?
Utána Lou bevallotta, hogy neki Vic volt az első, az arca sötétvörösen
ragyogott a kimerültségtől és a szégyenkezéstől. Huszonéves nagy mélák, és
még mindig szűz: ki mondta, hogy nincsenek csodák a világban?
Vic időnként utálta Louist, amiért nem éri be csak a szexszel – muszáj
még szeretnie is őt. A férfi ugyanannyira kívánta a beszélgetést, vagy tán
még jobban, mint a szexet; szívességeket akart tenni neki, vásárolni
dolgokat, közös tetoválást csináltatni, együtt kiruccanni. Vic időnként saját
magát is utálta, amiért hagyta, hogy Lou „legjobb barátot” csináljon belőle.
Emlékei szerint úgy tervezte, erősebb lesz: egyszer-kétszer dug vele, csak
hogy megmutassa, ért a férfiakhoz, aztán lapátra teszi, és szerez magának
egy alternatív barátnőt, valakit, rózsaszínű csíkkal a hajában és nyelv-
pírszingekkel. A tervnek csak egy hibája volt: Vic jobban szerette a férfiakat,
mint a nőket, Lou-t pedig még a férfiak nagy többségénél is jobban szerette.
Jó illata volt; és komótos mozgása, és nagyjából olyan képtelenség volt
kihozni a sodrából, mint a Százholdas Pagony lakói közül valakit. Olyan
puha és gyömöszölni való is volt, mint a Százholdas Pagony lakói. Vic
szeretett hozzáérni, nekitámaszkodni, ami külön bőszítette. Saját, kártékony
céljain munkálkodó teste folyamatosan ellene dolgozott.
Lou egy szerelőműhelyben dolgozott, amit a szüleitől kapott pénzen
nyitott, és Vic meg ő hátul laktak a mobilházban, három kilométerre
Gunbarreltől, és ezerötszáz kilométerre minden mástól. Vicnek nem volt
autója, és hetente százhatvan órát simán otthon töltött. A házat átjárta a pisis
pelenkák és az autóalkatrészek szaga, és a mosogató mindig tele volt
szennyessel.
Visszatekintve Vic csak azon csodálkozott, hogy nem kattant be előbb.
Nem is értette, miért nem őrül meg több fiatal anyuka. Hogyan is remélhetné
bárki, hogy épelméjű maradj, amikor a cicidből kulacs lett, életed aláfestő
zenéjét pedig gyereksírás és elégedett gőgicsélés szolgáltatja?
Egyetlen alkalmi menedéke volt. Valahányszor eleredt a hó, Lou-ra bízta a
gyereket, kölcsönvette a vontatóautót, és közölte, hogy bemegy a városba
egy kávéra meg képes újságért. Ezzel szerelte le őket. Az igazságot nem
akarta elárulni nekik. Valójában egy különös módon intim, már-már
restellnivalóan személyes kiruccanásra ment ilyenkor.
Egyik nap is így történt, amikor mindhárman a mobilházban rekedtek:
Wayne kanállal csépelt egy játék xilofont, Lou palacsintákat égetett szénné a
konyhában, a tévéből üvöltött Dóra, a kibaszott felfedező. Vic kiment
rágyújtani. Odakint minden kék volt, a hópelyhek sziszegve hullottak alá a
faágak között, és mire a körmére égett a cigaretta, Vic tudta, hogy ideje
kiruccannia a vontatóautóval.
Elkérte a slusszkulcsot Lou-tól, kapucnis Colorado Avelanche dzsekibe
bújt, és átvágott az udvaron a műhelyhez a dermedt, kék vasárnap reggelben.
Odabent fém és kiömlött olaj a vérszaghoz megtévesztésig hasonló szaga
terjengett. Wayne-en is állandóan ezt lehetett érezni, Vic utálta. A kisfiú,
Bruce Wayne Carmody – Bruce az apai nagyszülőknek, Wayne Vicnek, és
„Bőregér” Lou-nak – a nap nagy részét egy hatalmas munkagéphez való
gumiabroncs biztonságos öblében gügyörészte át. Nekik ez jutott járóka
helyett.
Vic egy olyan pasasnak szült gyereket, akinek csak két alsógatyája volt, és
Joker-tetoválás virított a csípőjén. Nem semmi lett volna végigvenni, mi
minden játszott közre abban, hogy Vic éppen ezen a sziklás, reménytelen
helyen kötött ki, ahol az év nagy részében szakad a hó. Nem igazán tudott
rájönni, hogyan került ide. Azelőtt annyira értett hozzá, hogy eltaláljon oda,
ahová menni akart.
A garázsban, fél lábbal a vontatóautó felhágóján, megtorpant. Lou munkát
szerzett magának: az egyik cimborája motorját festette át. Már felvitte a
mattfekete alapozófestéket az üzemanyagtartályra. Ami ettől úgy nézett ki,
mint valami fegyver, mint egy bomba.
A padlón, a motor mellett, másolópapír hevert, rajta lángoló koponya,
alatta pedig a HARD CORE felirat. Vic egyeden pillantással ellenőrizte, mit
festett Lou a másolópapírra, és máris tudta, hogy a férfi el fogja szúrni a
munkát. És fura, de volt valami a rajz esetlenségében, nyilvánvaló
hiányosságaiban, amitől szinte rosszulléttel határos szeretet fogta el a férje
iránt. És a rosszulléthez bűntudat társult. Mert a lelke mélyén már ekkor
tudta, hogy egy nap el fogja hagyni Lou-t. A lelke mélyén már ekkor úgy
érezte, hogy Lou – a Lou és Wayne páros – jobbat érdemel Vic McQueennél.
A főút három kilométeren át tekergőzött le Gunbarrelbe, ahol kávézók
voltak és gyertyaboltok, meg egy szépségszalon, ahol krémsajtos arcpakolást
lehetett kérni. Vic viszont még félúton sem járt, amikor a főútról földes
mellékútra tért, és bevette magát az fenyőerdővel sűrűn benőtt vidékbe.
Felkattintotta a fényszórót, és gázt adott. Olyan érzés volt, mintha le
akarta volna vetni magát egy szikláról. Mintha öngyilkosságot akarna
elkövetni.
 A nagy Ford bokrokon csörtetett át, keréknyomvályúkban zötykölődött,
kátyúkba döccent. Vic a kanyarokban kifarolva, havat és köveket záporozó
kerekekkel, nyaktörő tempóban vezetett.
Keresett valamit. A reflektorfény fehér alagutat vágott a havazásba. Vic
meredten nézte a hópelyhek örvénylését: olyan érzése volt, mintha
valamiféle sercegésalagútban haladna.
Erezte, hogy ott van a közelben, hogy a Rövidebb Üt híd ott vár rá,
közvetlenül a fényszóró hatótávolságán túl. Úgy érezte, a sebességen múlik a
dolog. Ha eléggé fel tudna gyorsulni, visszakényszeríthetné a hidat a
létezésbe, és a keréknyomos erdőgazdasági útról átugrathatna a korhatag,
vén pallókra. De sosem merte annyira felgyorsítani a teherautót, hogy már
elveszítette volna felette az uralmát, és sosem talált rá a Rövidebb Útra.
Esetleg ha visszakapná a bringáját. Vagy ha nyár volna.
Vagy ha nem lett volna olyan idióta, hogy gyereket szüljön. A falba tudta
volna verni a fejét, amiért gyereket vállalt. Most már baszhatja. Túlságosan
szerette Wayne-t ahhoz, hogy tövig nyomja a gázt, és a földről elemelkedve
belerepüljön a sötétségbe.
Eddig azt hitte, hogy a szeretet és a boldogság rokon fogalmak, de
kiderült, hogy köszönőviszonyban sincsenek egymással. A szeretet inkább
valamiféle szükséglet, ugyanolyan késztetés, mint az, hogy együnk vagy
lélegezzünk. Amikor édes anyatej illatú szájával, forró arcát anyja csupasz
mellére hajtva Wayne elbóbiskolt, Vic úgy érezte, mintha ő maga lett volna
az, aki enni kapott.
Lehet, hogy azért nem tudja előhozni a hidat, mert nem maradt semmi
megtalálnivaló. Lehet, hogy mindent megtalált, amit ez a világ tartogatott
számára: kétségbeejtő gondolat.
Nagy átvágás anyának lenni, állapította meg Vic. A legszívesebben
internetes oldalt indított volna, figyelemfelhívó kampányt, hírlevelet, hogy
szétkürtölje: ha gyereket szülsz, mindent elveszítesz, mert túszul ejt a
szeretet: egy olyan terrorista, aki nem nyugszik addig, amíg a teljes jövődet
fel nem adod a kedvéért.
Az erdőgazdasági út egy kőbányába torkollott, és ez volt az a hely,
ahonnan Vic visszafordult. Ahogy máskor is gyakran megesett: mire
visszaindult a főúthoz, hasogatni kezdett a feje.
Nem. Nem fejfájás volt mégse. A fájdalom nem a fejében lüktetett.
Hanem a bal szemében. Lassan, finoman.
 Hazafelé együtt énekelt a kocsiban Kurt Cobain-nel. Kurt Cobain tudta,
milyen ízt hagy a szádban, ha elveszíted a mágikus hidadat, a lehetőséget,
hogy hozzájuss mindahhoz, amire szükséged van. A pisztolycső fémes ízét.
Lehet, hogy ő is ezért került a coloradói Gunbarrelbe[5], tűnődött Vic.
Beparkolt a garázsba, és ült a volánnál a hidegben, figyelte füstként
gomolygó lélegzetét. Akármeddig elüldögélt volna ott, ha a telefon meg nem
csörren.
A készülék a falon volt, közvetlenül az iroda ajtaja mellett, amit Lou soha
nem használt. Régi, tárcsás típus volt, mint az a másik készülék, a Vérapó
Házában, Charlie Manx konyhájában. Fémes, csörömpölő hangon csengett.
Vic elfintorodott.
A telefonhoz másik vonal tartozott, mint a házbelihez. Viccesen
„munkahelyi vonal”-ként emlegették. Soha senki nem hívta őket rajta.
Vic több mint egy méter magasból lehuppant a betonpadlóra a
vezetőülésből. Harmadik csengésre kapta fel a telefont.
– Carmody Karmikus Autómentője – hadarta.
A telefon fájdalmasan hideg volt. Vic kagylót markoló tenyere körül
halvány zúzmarafolt virított ki a műanyagon.
Sercegés hallatszott, mintha a hívás nagy távolságból érkezne. A háttérben
Vic behízelgő gyerekhangokat, betlehemeseket hallott. November közepén
ehhez kissé még korán volt.
– Öööm – szólt bele egy fiú.
– Halló, tessék.
– Öööm, Brad vagyok – mondta a fiú. – Brad McCauley.
Karácsonyországból telefonálok.
A név ismerősnek tűnt, Vic először mégsem tudott vele mit kezdeni.
– Brad. Segíthetek valamiben? Mit mondtál, honnan telefonálsz?
– Karácsonyországból, butus. Tudod, ki vagyok. Ott voltam az autóban.
Mr. Manx házában. Emlékszel. Jó mulatság volt.
Vic jéghidegnek érezte a mellkasát. Alig kapott levegőt.
– A picsába, kölyök. A kurva nénikéddel szórakozz.
– Azért telefonálok – folytatta a fiú –, mert kopog a szemünk az éhségtől.
Ezer éve nem kaptunk enni, és mire jó ez a rengeteg fog, ha nincs mibe
beleharapni velük?
– Ha még egyszer felhívsz, rád küldöm a rendőröket, te idióta kis pöcs –
mondta Vic, és lecsapta a telefont.
 Aztán a szájához kapta a kezét, a torkából előtörő hang félúton volt a
zokogás és az ingerült kiáltás között. Kétrét görnyedve reszketett a jéghideg
garázsban.
Amikor összeszedte magát, kiegyenesedett, leemelte a telefonkagylót, és
higgadtan tárcsázta a központost.
– Meg tudná adni a számot, amiről az előbb hívtak? – kérdezte. –
Megszakadt a vonal. Vissza akarom hívni.
– Arról a vonalról van szó, amiről most beszél?
– Igen. Most szakadt meg egy másodperce.
– Sajnálom. Van itt egy hívás péntek délutánról, egy 800-as behívójú
számot akartak felhívni. Akarja, hogy kapcsoljam magának?
– Az előbb felhívott valaki. Tudni akarom, ki volt.
Mielőtt a központos válaszolt, csend lett, Vic hallotta a többi
telefonközpontos hangját a háttérben.
– Sajnálom. Péntek óta nem volt hívás a vonalon.
– Köszönöm – mondta Vic, és letette.
Maga köré font karral ült a padlón a telefon alatt, amikor Lou rátalált.
– Tök régóta kint ücsörögsz – mondta a férfi. – Hozzak egy takarót vagy
egy döglött tauntaunt vagy valamit?
– Mi az a tauntaun?
– Egy ilyen teveszerűség. Vagy esetleg egy nagyobb kecske. Vagy mit
tudom én.
– Wayne mit csinál?
– Elszundított. Úgyhogy nyugi van. Mit keresel idekint?
A férfi körbepillantott a félhomályban, mint aki nem feltétlenül hiszi el,
hogy Vic egyedül van.
Vicnek mondania kellett valamit, kitalálni valami magyarázatot, hogy
miért üldögél egy hideg, sötét garázs padlóján. A lealapozott üzemanyag-
tartályú motorkerékpár felé biccentett.
– Az új melódon gondolkodom.
A férfi összehúzott szemmel végigmérte. Vic látta rajta, hogy nem vette
be.
De aztán Lou a motorra pillantott és a másolópapírra mellette a padlón, és
így szólt: – Félek, hogy el fogom szúrni. Szerinted jó lesz így?
– Nem hiszem. Bocs.
A férfi meghökkent képet vágott. – Tényleg nem?
Vic bágyadtan mosolyogva bólintott.
 Lou nagyot sóhajtott. – Elmondod, mit csináltam rosszul?
– A „Hardcore” egy szó, nem kettő. Az „e”-d pedig inkább „8”-asnak néz
ki. Plusz tükörírással kellett volna a sablonra felvinned. Így amikor a
tartályra teszed a papírt, és átviszed a feliratot, a „hardcore” visszafelé lesz a
tankon.
– Ajjaj. A picsába. Haver. De béna vagyok. – Lou reménykedő pillantást
vetett rá. – De a koponyám legalább tetszett?
– Őszintén?
Lou a cipője orrát fodrozta. – Jézusom. Reméltem, hogy Tony B. megdob
egy ötvenessel vagy ilyesmi, ha szép munkát végzek. Ha nem szólsz, még a
végén én jöttem volna neki egy ötvenessel, amiért tönkrevágtam a motorját.
Miért nem vagyok jó semmire?
– Apának jó vagy.
– Az nem atomfizika.
Nem, gondolta Vic. Nehezebb.
– Akarod, hogy megcsináljam helyetted? – kérdezte.
– Festettél már motort valaha?
– Nem.
Lou bólintott. – Jó. Rendben. Ha elcseszed, majd azt mondjuk, én voltam.
Senki nem fog meglepődni. Ha viszont atom lesz, meg kéne mondanunk az
embereknek, hogy igazából ki csinálta. Még hozhat újabb kuncsaftokat. –
Újabb hosszas, méricskélő pillantás. – Biztos, hogy jól vagy? Nem valami
komor, női gondolatokon agyaltál idekint?
– Dehogy.
– Nem jutott még eszedbe, hogy folytatnod kellett volna a pszichológussal
a terápiát? Elég durva, amin keresztülmentél, haver. Lehet, hogy beszélned
kellene róla. Arról a pasasról.
Megvolt, gondolta Vic. Most trécseltem az utolsófiúval, akit Charlie Manx
elrabolt. A gyerek valamiféle mirelitvámpír, és Karácsonyországban lakik, és
ki van éhezve.
– Azt hiszem, azon már túl vagyok – mondta Vic, és megfogta Lou feléje
nyújtott kezét. – Most már inkább csak festegetnék.
 Sugarcreek, Pennsylvania
2001 nyarának elején Bing Partridge-hoz eljutott a hír, hogy Charlie Manx
nagyon beteg. Bing ekkorra ötvenhárom volt, és öt éve nem vette fel a
gázálarcát.
Bing az internetről, az AOL cikkéből értesült a fejleményről; a netezéshez
a nagy, fekete Dell számítógépet használta, amit a NorChemPharm
vezetőségétől kapott harmincévi szolgálatáért. Mindennap felment az AOL
honlapjára, hátha talál valamit Mr. Manxról, Coloradóból, de soha nem volt
semmi, egészen eddig: Az ismeretlen életkorú – gyilkosságért elítélt, és több
tucat gyermekrablási üggyel meggyanúsított – III. Charles Talent Manx
elítéltet átszállították az Englewoodi Büntetés-végrehajtási Intézet
börtönkórházába, ahol kiderült, hogy nem lehet felébreszteni.

Manxot megvizsgálta a kiváló denveri idegsebész, Marc Sopher, aki

orvosi tankönyvbe illőnek nevezte a férfi állapotát.
„A jelek szerint a beteg a felnőttkori progéria ritka formájában,
úgynevezett Werner-szindrómában szenved”, nyilatkozta Sopher.
„Hogy egészen közérthető legyek: igen gyors öregedési folyamat
kezdődött meg nála. Egy hónap inkább egy év számára, egy év pedig
közel egy évtized. Ráadásul eleve nem pelyhes állú kamasz volt már.”
Az orvos kijelentette: nem megállapítható, hogy a betegség
közrejátszott-e Manx aberrált viselkedésében, amelynek következtében
a férfi 1996-ban brutálisan meggyilkolta Thomas Priest hivatásos
katonát. Sopher azt is elutasította, hogy Charlie Manx állapotát
kómának minősítse.
„Szigorú értelemben véve nem felel meg [a kóma definíciójának].
Agyi funkciója élénk – mintha álmodna. Csak éppen képtelen
felébredni. Túlságosan fáradt a szervezete. Kifogyott a nafta az
üzemanyagtartályból.”

Bing gyakran gondolt rá, hogy ír Mr. Manxnak, megírja neki, hogy még
mindig hű hozzá, még mindig szereti, mindig is szeretni fogja, hogy a halála
napjáig kész a szolgálatára. Csakhogy míg Bing nem feltétlenül volt a fény
az – adventi – éjszakában, hahaha, ahhoz elég sütnivaló szorult bele, hogy
tudja, Mr. Manx epeömlést kapna a levél kézhezvételekor – és joggal.
Biztosra vehető volt, hogy a Bingtől érkezett levél nyomán öltönyös férfiak
kopogtatnának az ajtón, hónuk alatt pisztolytáskát viselő, napszemüveges
férfiak. Jó napot, Mr. Partridge, volna szíves válaszolni néhány kérdésre?
Mit szólna hozzá, ha lemennénk egy ásóval a pincébe, és kutakodnánk
kicsit? Úgyhogy a levélírás mindig elmaradt, most pedig már késő volt, és
ettől a felismeréstől szabályos rosszullét fogta el.
Mr. Manx viszont nagyon is üzent Bingnek egyszer, de hogy miként
oldotta meg, arról Bingnek fogalma sem volt. Két nappal azután, hogy Mr.
Manx életfogytiglani kapott Englewoodban, valaki kis csomagot dobott a
bejárati lépcsőre. A feladó nevét és címét nem tüntették fel, és egy pár
rendszámtábla volt benne – NOS4A2/KANSAS –, plusz egy kis
üdvözlőkártya, elefántcsontfehér, merített papírból, karácsonyi angyallal az
elején.

Bing a zöldségtároló pincében dugta el a rendszámtáblákat, ott, ahol a

Charlie Manxszal közös életének relikviáit is elásta – az üres, lopott
szevoflurános palackokat, az apja, 45-ösét, és ami a nőkből maradt, a
nőkből, akiket Bing a Mr. Manxszal közös sok, összesen kilenc mentőakció
után hazahozott magával.
Brad McCauley a kilencedik gyerek volt, akit megmentettek
Karácsonyországnak, az anyja, Cynthia pedig az utolsó ribanc, akit Bing
csendes, alagsori hobbiszobájában megrendszabályozott. Ha úgy vesszük, a
nőt is megmentették: a halála előtt Bing mindent megtanított neki a
szerétéiről.
Bing és Mr. Manx úgy tervezték, 1997 nyarán megmentenek még egy
gyereket, aztán Bing végre elkísérheti Mr. Marxxot Karácsonyországba, ahol
senki nem öregszik meg, és ahol a boldogtalanságot a törvény bünteti. Ahol
minden játékkal játszhat, és annyi kakaót ihat, amennyi belefér, és minden
reggel karácsonyi ajándékokat bontogathat. Amikor belegondolt az őt ért
kozmikus igazságtalanságba – ahogy Mr. Manxot elragadták, éppen mielőtt
végre-valahára kitárhatta volna előtte Karácsonyország kapuját úgy érezte,
mintha összetört volna benne valami. Mintha egy váza lett volna a remény,
egy váza, amit jókora magasságból leejtettek. Reccs.
A legrosszabb mégsem az volt, hogy elveszítette Mr. Manxot, vagy hogy
elveszítette Karácsonyországot. Hanem hogy elveszítette a szeretetet. Hogy
elveszítette az anyukákat.
Akik közül a legutolsó, Mrs. McCauley, volt a legjobb. Hosszas
beszélgetéseket folytattak az alagsorban úgy, hogy Mrs. McCauley meztelen,
lesült, kisportolt testével Bing oldalához simult. Az asszony negyvenéves
volt, de a teste szíjasan izmos az edzői munkától, amit a röplabdázó lányok
csapatával végzett. A bőre forróságot és egészséget árasztott. Simogatta az
őszülő szőrt Bing mellkasán, és azt mondta neki, jobban szereti, mint az
apját és az anyját, jobban, mint Jézust, jobban, mint a fiát, jobban, mint a
kismacskákat, jobban, mint a napfényt. Jó érzés volt hallani, ahogy azt
mondja: „Szeretlek, Bing Partridge. Annyira szeretlek, hogy éget. Mindjárt
lángra lobbanok belül. Mindjárt elevenen elégek.” Édes volt a lélegzete a
gyömbéres füsttől; annyira sportos, annyira egészséges volt, hogy Bingnek
háromóránként el kellett kábítania illatosított szevoflurán gázkeverékével. És
annyira szerette Binget, hogy amikor Bing közölte vele, hogy nem élhetnek
együtt, felvágta az ereit. Még szeretkeztek egy utolsót, miközben elvérzett,
és teljesen összekente a vérével Binget.
– Nem fáj? – kérdezte Bing.
– Ó, Bing, Bing, te kis ostoba. Napok óta éget-mardos a szerelem. Néhány
karcolást már meg se érzek.
Annyira csinos volt – tökéletes kismama-cicikkel –, hogy Bing csak akkor
tudta rávenni magát, hogy leöntse lúggal, amikor már kezdett bűzleni. Még
legyekkel a hajában is csinos volt, szuper csinos, de tényleg. Ékkövekként
csillogtak rajta a dongók.
Bing járt a Nelegyenúgyok Temetőjében Mr. Manxszal, és tudta, hogy ha
Cynthia McCauley szabad kezet kap, megölte volna a fiát egy szteroidoktól
tüzelt dührohamában. Itt lent viszont, a nyugiszobájában, Bing kedvességre,
szeretetre és faszszopásra tanította, úgyhogy legalább jó hangnemben ért
véget az élete.
Ennyi volt az egész: végy valami szörnyűségeset, és hozz ki belőle valami
jót. Mr. Manx megmentette a gyerekeket, Bing pedig megmentette az
anyukákat. Mostanra, sajnos, az anyukák mind jobblétre szenderültek, Mr.
Manxot kivonták a forgalomból, Bing gázálarca pedig 1996 óta le sem került
a hátsó ajtó mögötti fogasról. Bing elolvasta a történetet az internetes
hírportálon – Mr. Manx mély, örök álomba merült, mint valami vitéz katona,
akire rontást bocsátottak –, aztán kinyomtatta, és összehajtotta, hogy
magával vigye imádkozáshoz.
Ötvenharmadik életévében Bing Partridge újra templomba járó ember lett,
visszatért az Új Amerikai Hit Tabernákulumához, abban a reményben, hogy
Isten majd vigaszt kínál legmagányosabb gyermekei egyikének. Bing azért
fohászkodott, hogy egy nap megint felcsendüljön a behajtóján a „White
Christmas”, és amikor elhúzza a függönyt, Mr. Manxot lássa a Wraith
volánja mögött. A kocsi ablaka letekerve, a Gyerekek Jótevője rászegezi a
tekintetét. Igyekezz, Bing! Autókázzunk egyet! Tizeske már vár minket!
Kapjunk el még egy gyerkőcöt, aztán spuri Karácsonyországba! Istenemre
mondom, kiérdemelted.
Bing felkaptatott a meredek domboldalon a júliusi délután fullasztó
hőségében. Az alufólia virágok a háza előtt – szám szerint huszonkilenc –
tökéletesen mozdulatlanok voltak és némák. Bing utálta őket. Ahogy a kék
eget és a fák koronáiból előlüktető, tébolyító kabócakórust is utálta. Egyik
kezében a kinyomtatott újságcikkel („Különös állapotban az elítélt gyilkos”),
másikban Mr. Manx utolsó üzenetével („Ha nem jönnék egyhamar. 9.”)
felbaktatott a hegyre, hogy beszéljen Istennel ezekről a dolgokról.
A templom egyhektárnyi felpúposodott aszfalt közepén állt, a
repedésekből térdig érő, sápatag fűszálak meredtek elő. A bejárati ajtót
acélláncon fityegő Yale lakat tartotta zárva. Binget leszámítva senki nem
imádkozott a templomban, lassan tizenöt éve már. A tabernákulum
valamikor az Úré volt, mára viszont a kufárok tulajdonába került – az ajtóra
rajzszögezett napszítta papírlap az átlátszó nejlontasakjában erről tudósított.
A kabócák őrült zsongással ciripeltek Bing fejében.
Az aszfaltsivatag egyik végében jókora tábla állt, mint amilyeneket
tejbüfék vagy használtautó-telepek elé szoktak kitenni – csak éppen ez arról
tudósította az embereket, hogy adott napon mely zsoltárokat kell majd
énekelniük. EGYEDÜL ISTENBEN és Életre kelt megint és Az ÚR NEM
ALSZIK SOHA. ÁJTATOSSÁG – ígérte délután egy órára a tábla, Reagan
második elnöki ciklusa óta.
A festett üvegablakok némelyikén lyukak tátongtak ott, ahol gyerekek
kövekkel hajigálták meg, de Bing nem ablakon bemászva jutott az épületbe.
A templom mellett kis szerszámoskamra bújt meg a poros nyárfák és
szömörcebokrok között. A kamra ajtajánál félig elrohadt spárga lábtörlő
hevert a földön. Fényes rézkulcs lapult alatta.
A kulcs a templom mögötti rézsútos pinceajtó lakatját nyitotta. Bing
lement a lépcsőn, átvágott a fapác és penészes régi könyvek illatával teli
hűvös, föld alatti helyiségen, és előbukkant a templom nagy, egybenyitott
belső terében.
Bing világéletében szerette a templomot, már annak idején is, amikor még
az anyjával járt istentiszteletre. Szerette, ahogy a nap betűzött a hat méter
magas festett üvegablakokon, meleggel és színekkel töltve meg a belső teret,
és azt is szerette, ahogy az anyukák fel voltak öltözve: fehér csipkében,
magas sarkú cipőben és tejfehér harisnyában. Bing imádta a fehér harisnyát,
és imádta hallgatni, ahogy egy nő énekel. Az összes anyuka, aki odaköltözött
hozzá az Elaltat Lakba, énekelt, mielőtt végső nyugalomra szenderedett.
Viszont miután a lelkipásztor meglépett a hitközség pénzével, és a bank
lakatot tett a templom ajtajára, Bing kezdte nyugtalanítónak találni a helyet.
Nem szerette, ahogy a templomtorony árnyéka a háza felé meredezik a késő
délutáni napsütésben. Miután elkezdte hazahordani az anyukákat az
otthonába – az Elaltat Lakba, ahogy Mr. Manx elkeresztelte –, Bing szinte rá
se bírt nézni a dombtetőre. A templom árnyéka vádlón felemelt ujjként nyúlt
végig a domboldalon, és egyenesen az ő házára mutatott: EGY
VÉRSZOMJAS GYILKOS OTTHONA! KILENC HALOTT NÓ VAN A
PINCÉJÉBEN!
Bing próbált azzal érvelni magában, hogy ez ostobaság. Mr. Manx és ő
hősök voltak, keresztényi munkát végeztek. Ha valaki egyszer könyvet írna
róluk, ők volnának a jófiúk. Nem számított, hogy az anyák többsége a
szevoflurán hatása alatt sem vallotta be tervét, hogy később kurvát csinált
volna a lányából, vagy verte volna a fiát, és az sem, hogy többen váltig
állították, soha nem drogoztak, nem vitték túlzásba az alkoholfogyasztást, és
nem volt priuszuk sem. A sok gyötrés és bántalmazás a jövő zenéje volt, egy
olyan nyomorúságos jövőé, amelynek bekövetkezését Bing és Mr. Manx
kemény munkával igyekeztek megakadályozni. Ha valamikor letartóztatnák
– mert nyilván nincs olyan a rend őrei között, aki valaha is megértené Mr.
Manxszal végzett áldozatos tevékenysége fontosságát és eredendő jóságát
Bing úgy érezte, büszkén beszélhet majd a munkájáról. Semmit nem
szégyellt abból, amit Mr. Manxszal együtt tett.
Időnként mégis nehezére esett felpillantani a templomra.
 Gyáva kukac vagy, rótta meg magát, miközben felfelé tartott a lépcsőn az
alagsorból; Isten mindenkit szívesen lát a házában, és Mr. Manxnak
szüksége van a fohászaidra – jobban, mint valaha. Bing még soha nem volt
ennyire bánatos, nem érezte magát ennyire egyedül. Néhány hete Mr.
Paladin, megkérdezte tőle, mihez kezd magával a nyugdíjba menetele után.
Miért menne nyugdíjba, kérdezett vissza Bing döbbenten. Szereti a
munkáját. Mr. Paladin kacsintott, és azt mondta, negyven év után nyugdíjba
küldik az embert, nincs beleszólásod. Bingnek ez eddig eszébe se jutott.
Mostanra rég Karácsonyországban kellett volna kakaózgatnia, minden reggel
ajándékbontás, este karácsonyi dalok éneklése a fa körül.
Ma délután a hatalmas, üres templomhajó sem volt rá megnyugtató
hatással. Sőt éppen ellenkezőleg. A padok még mind ott voltak, igaz,
összevissza álltak, mint Mr. Manx fogai. A padlót üvegcserép és vakolat
borította, ropogott a cipője alatt. A templomban madárpisi és ammónia bűze
terjengett. Valaki idebent alkoholizált. A padokon a hátrahagyott üvegek és
sörösdobozok szemete.
A főhajó hosszán végiglépdelve felzavarta a fecskéket a tetőgerendák
között. A verdeső szárnyak visszhangos, repeső zaja ahhoz hasonlított, mint
amikor a bűvész kártyalapokat röptét át egyik kezéből a másikba.
Az ablakokon rézsútosan betűző fény hideg volt és kék, és a napfény
pászmáiban porgombolyagok keringtek, mintha a templom egy hatalmas
hógömb belseje volna, amely most kezd ülepedni.
Valaki – kamaszok, hajléktalanok – oltárt rendezett be az egyik mély
ablakfülkében. Girbegurba piros gyertyák álltak megszilárdult
viasztócsákban, a gyertyák mögött pedig az R.E.M. együttes Michael Stipe
nevű frontemberének fotói sorakoztak: egy világos hajú, világos szemű,
csont és bőr buzeráns. „LOSING MY RELIGION”, írta valaki meggyvörös
rúzzsal az egyik fényképre. Személy szerint Bing úgy érezte, az Abbey Road
óta semmi nem történt a rockzenében, amit érdemes volna végighallgatni.
Letette Mr. Manx üdvözlőkártyáját és az internetről kinyomtatott cikket a
házilagos oltár közepére, és meggyújtott két gyertyát a Gyerekek Jótevőjéért.
Aztán csinált némi helyet a padlón – lehullott vakolatdarabkákat rugdosott
félre, és egy piszkos, szívecske mintás női bugyit, ami úgy nézett ki, mintha
egy tízévesé lett volna –, és térdre ereszkedett.
Megköszörülte a torkát. A templom hatalmas, visszhangos üregében
fegyverdörrenésszerű volt a krákogása.
 Egy fecske megrebbentette a szárnyát, átsiklott egyik gerendáról a
másikra.
Bing látta, hogy egész sor galamb hajol előre, és mered le rá csillogó,
veszettség-vörös szemével. Lenyűgözve figyelték.
Behunyt szemmel összetette a két kezét, és beszélni kezdett Istenhez.
– Hahó, Isten – mondta Bing. – Bing vagyok, tudod, Bing, buta, mint a
békafing. Ó, istenem. Ó, istenem istenem istenem. Kérlek, segíts Mr.
Manxon. Mr. Manxon rajta van az álomkór, de cefetül ám, és fogalmam
sincs, mit csináljak, márpedig ha Mr. Manx nem gyógyul meg, és nem jön
vissza hozzám, soha nem jutok el Karácsonyországba. Minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy valami jót kezdjek az életemmel. Minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy gyerekeket mentsek meg, és gondoskodjam róla, hogy
meglegyen a kakaójuk és az ajándékaik, és játszhassanak az összes játékkal.
Nem volt könnyű. Senki nem akarta, hogy megmentsük. De még amikor az
anyukák sikoltoztak és borzalmas szitkokat szórtak ránk, még amikor a
gyerekeik zokogtak és bevizeltek, akkor is szerettem őket. Szerettem azokat
a gyerekeket, és szerettem az anyukáikat, pedig rossz ribancok voltak. És
legfőképpen Mr. Manxot szerettem. Mindent, amit tesz, azért teszi, hogy
mások boldogok lehessenek. Hát nem ez a legszebb az életben –
boldogsággal ajándékozni meg az embereket? Kérlek, istenem, ha csak
szemernyi jót tettünk, kérlek, segíts nekem, adj jelt, közöld, hogy mit tegyek.
Kérlek, kérlek, kérlek, ké...
Ahogy hátrahajtott fejjel, száját kitátva térdelt, hirtelen valami forró
fröccsent az arcára, és egyszerre érzett sósat és keserűt a nyelvén.
Osszerándult; mintha valaki ráélvezett volna fentről. Aztán megtörölte az
arcát, és zöldesfehér trutyival borított, nyálkás ujjaira nézett. Beletelt egy
másodpercbe, mire galambszarként azonosította.
Felnyögött: egyszer, aztán még egyszer. A szája megtelt a madárürülék
sós ízével. A tenyerében összefolyt anyag hurutos váladékra hasonlított.
Méltatlankodó nyögése kiáltássá vékonyuk, és vakolatdarabkákat és üres
üvegeket félrerúgva hátravetette magát, és amikor a másik kezével
letámaszkodott, valami nyirkosat és ragacsosat és puhát tapintott.
Lepillantott, és azt látta, hogy egy hangyáktól nyüzsgő, használt óvszerre
tenyereit rá.
Rémülten és elborzadva felemelte a kezét, de az óvszer rátapadt, úgyhogy
megrázta, egyszer, kétszer, és a gumi a levegőbe röpült, és a hajában kötött
ki. Bing felsikoltott. Madarak robbantak elő a gerendák közül.
 – Mi ez? – üvöltötte Bing a templomnak. – Mi ez? Térden állva jöttem
ide! TÉRDEN ÁLLVA JÁRULTAM ELÉD! És ez a válasz? EZ?
Rámarkolt az óvszerre, és megrántotta, jókora maroknyit kitépve
csimbókos, ősz hajából (mikor csavarodott így őszbe?). Por kavargóit a
fényben.
Bing Partridge futólépésben támolygott le a dombtetőről. Rosszul érezte
magát, és mocskosnak... és fenemód dühösnek. Részeg imbolygással
elviharzott az alufólia virágok mellett a háza előtti udvaron, és hangos
csattanással bevágta maga mögött az ajtót.
Húsz perccel később, mindkét kezében égésgyorsító folyadékos flakont
markolva, már Gázálarcos Emberként lépett ki a házból.
Mielőtt felgyújtotta a helyet, bedeszkázta az ablakokon a lyukakat, hogy
egyetlen madár se juthasson ki. Az egyik flakon tartalmának nagy részét a
padokra spriccelte, illetve a vakolattal vegyes fahulladék tökéletes kis
gyújtóskupacaira a padlón. A másik flakont a keresztre feszített Jézus
alakjára ürítette az oltárfülkében. A Megváltó dideregni látszott lenge kis
ágyékkötőjében, úgyhogy Bing gyufát sercintett, és lángköntösbe öltöztette.
Mária a falfestményről szomorúan figyelte fia legújabb megkínzatását. Bing
a gázálarc szájrészéhez érintette két ujját, és csókot dobott neki.
Adjanak egy esélyt, hogy Mr. Manxszal elkapja a tizedik gyereket,
gondolta, és azt se bánja, ha Krisztus tulajdon édes anyukáját kell
elgázosítania és megölnie, hogy a kis vakarcshoz hozzáférjenek.
Plusz: A Szentlélek semmi olyat nem csinált Szűz Mária puncijában, amit
ő ne űberelhetne, ha három napra egyedül maradna vele az Elaltat Lakban.
 Gunbarrel, Colorado
A gyerekek sosem telefonáltak, amikor festett. Hónapok teltek el, mire
Vic ezt tudatosan is megértette, agyának mélyebb, racionalitás alatti szintjein
viszont majdnem azonnal rájött. Amikor nem festett, amikor nem foglalta le
magát alkotó munkával, egyre fokozódó lelki nyomást érzékelt, mintha
zongorát a magasba emelő daru alatt állt volna, és úgy tűnt, a drótkötél
bármelyik pillanatban elpattanhat, és a hatalmas súly rázuhanhat,
agyoncsaphatja.
Ezért minden munkát bespájzolt, amivel megkeresték, és heti hetven órát
töltött a műhelyben azzal, hogy a Foreignert hallgatva motorkerékpárokat
dukkózott riasztóan rasszista nézeteket valló börtöntöltelékeknek.
Lángnyelveket festett és fegyvereket és pucér csajokat és gránátokat és
déli zászlókat és náci zászlókat és Jézus Krisztust és fehér tigriseket és
rothadó zombikat és még több pucér csajt. Nem gondolta magáról, hogy
művész volna. A festés blokkolta a karácsonyországi hívásokat, plusz
előteremtette a pénzt a pelenkára. Minden egyéb megfontolás lényegtelen
volt.
Időnként viszont elapadtak a megbízások. Időnként úgy tűnt, az Összes
motort kidekorálta már a Szikláshegység környékén, és örökre vége a
búbnak. Amikor ez megtörtént – amikor egy-két hétnél tovább nem festett –,
azon kapta magát, hogy komoran várakozik. Készülődik.
Aztán egy nap megcsörrent a telefon.
Szeptemberben történt, egy kedd reggel, öt évvel azután, hogy Manx
börtönbe került. Lou még sötétben elment hazulról, hogy kivontasson valakit
az árokból, Vicre hagyva Wayne-t, aki hot dogot kért reggelire. Azokat az
éveket a párálló hot dogok és a párálló szaros pelenkák szaga járta át.
Vic leparkolta Wayne-t a tévé előtt, és éppen ketchupöt nyomott olcsó
hotdog-kiflikbe, amikor a telefon megcsörrent.
A készülékre meredt. Túl korán volt, még nem kellett volna csörögnie, és
Vic rögtön tudta, ki az, hiszen majdnem egy hónapja nem festett semmit.
Megérintette a telefonkagylót. Hideg volt.
– Wayne... – szólalt meg.
A kisfiú felpillantott rá, az ujja a szájában, X-Men feliratú pólójának eleje
nyállal összecsurgatva.
 – Habod, hogy csörög a telefon, Wayne?
A kisfiú üres, érteden tekintettel rábámult, aztán megrázta a fejét.
Újabb csörgés.
– Na, tessék. De ezt csak hallottad? Tényleg nem habod, hogy csörög?
– Nem, anya – mondta a kisfiú, és esetlenül rázta hozzá a fejét.
Már újra a tévére irányult a figyelme.
Vic felemelte a telefonkagylót.
Egy gyerek – nem Brad McCauley, hanem egy másik gyerek, ezúttal egy
kislány – szólt bele: – Mikor jön már vissza hozzánk Apuci
Karácsonyországba? Mit csináltatok Apucival?
– Nem vagy valóságos – mondta Vic.
A háttérben hallotta a karácsonyi énekeket zengő gyerekek hangját.
– De az vagyok – mondta a kislány. A telefonkagyló apró kis lyukacsain
fagyos fehér levegő szüremlett elő. – Ugyanolyan valóságosak vagyunk,
mint az, ami éppen most New Yorkban történik. Látnod kellene, mi történik
New Yorkban. Rém izgalmas! Emberek ugranak ki az égbe! Izgalmas, és
csuda egy móka. Majdnem akkora móka, mint Karácsonyország.
– Nem vagy valóságos – ismételte meg Vic suttogva.
– Hazudtál Apuciról – mondta a kislány. – Ez csúnya dolog volt. Rossz
anya vagy. Wayne-nek itt kellene lennie velünk. Játszhatnánk egész nap.
Megtaníthatnánk az Ollót-a-kódorgónak játékra.
Vic lecsapta a telefonkagylót. Felemelte, és lecsapta megint. Wayne
riadtan kitágult szemmel hátrapillantott rá.
Vic intett neki – nem érdekes –, és elfordult; sírással küszködött, el-
elakadt a lélegzete.
A virsli főzővize zubogni kezdett, kifutott a lábasból, a gázrózsa kék
lángjába fröcsögött. Vic nem foglalkozott vele, leereszkedett a konyha
padlójára, és eltakarta a szemét. Erőt kellett vennie magán, nem rémiszthette
meg Wayne-t.
– Anya! – Vic hunyorogva felnézett. – Valami töjtént Oszkájjal.
A Szezám utcá-t nevezte „Oszkár”nak. – Valami töjtént, és Oszkáj elment
sziasziába.
Vic megtörölte patakzó szemét, reszketegen levegőt vett, elzárta a gázt.
Ingatag léptekkel a tévéhez lépett. A Szezám utcá-t rendkívüli híradás
szakította meg. New Yorkban a Világkereskedelmi Központ ikertornyainak
egyikébe hatalmas utasszállító repülőgép csapódott. Fekete füst gomolygott
a kéknél is kékebb égboltra.
 Néhány héttel később Vic helyet csinált a ruhásszekrény méretű tartalék
hálószobában, összetakarított, felsepert. Bevitt egy festőállványt, rajztáblát
tett rá.
– Mit csinálsz? – kukkantott be hozzá Lou egy nappal azután, hogy így
berendezkedett.
– Arra gondoltam, rajzolok egy képeskönyvet – felelte Vic. Az első oldalt
már fel is skiccelte kék ceruzával, nem sok hiányzott hozzá, hogy
nekikezdjen a kifestésnek.
Lou a rajztáblára sandított a válla fölött. – Mi ez, egy motorgyár? –
kérdezte.
– Majdnem. Robotgyár. A történet főhőse egy Keresőmotor nevű robot.
Minden oldalon újabb labirintuson kell átjutnia, és közben fontos dolgokat
megtalálnia. Akkumulátorokat, titkos tervrajzokat meg minden.
– Azt hiszem, nekem rohadtul bejön egy ilyen képeskönyv. Jó, hogy
megleped vele Wayne-t. Tökre bírni fogja.
Vic bólintott. Szívesen meghagyta Lou-t abban a hitben, hogy a gyerek
kedvéért csinálja. De nem voltak illúziói. Saját magáért csinálta.
A képeskönyv jobb volt, mint Harleykat festeni. Állandó munka volt,
napról napra dolgozhatott rajta.
Miután belekezdett a Keresőmotor rajzolásába, csak akkor csörgött a
telefon, ha valamelyik hitelügynökség zargatott.
Miután pedig sikerült eladnia a könyvet, a hitelügynökségek sem
zargatták őket többé.
 Brandenburg, Kentucky
Michelle Demeter tizenkét éves volt, amikor az apja először megengedte,
hogy vezesse az autót. Egy tizenkét éves fruska, amint egy 1938-as Rolls-
Royce Wraitht vezet a magas fóvön át, az ablakok letekerve, a rádióból
karácsonyi zene bömböl. Michelle nagy boldogan együtt kornyikált a
rádióval harsány, bárdolatlan hangon, fittyet hányva hangmagasságnak és
ritmusnak egyaránt. Amikor nem tudta a szöveget, rögtönzött.

Ó, jöjjetek, hívek, ma lelki nagy gázjrö-ö-öccsel!

Ti angyali lelkek, fék-kuplung-váltó az Úrnak!

Az autó fekete cápaként hasította a sárga-zöld fűóceánt. Madarak

rebbentek szét közeledtére, szárnyaltak fel a citromszínű égbe. A kerekeket
láthatatlan gödrök döcögtették.
Michelle apja, Náthán, romosán és egyre romosabban, egy doboz
langymeleg Coorsszal a lába között ücsörgött az anyósülésen, és az
autórádiót hangolgatta. Csak éppen a hangerőgomb nem működött. A rádió
hullámsávról hullámsávra ugrott, de mindenhol csak fehérzaj hallatszott. Az
egyetlen adó, ami bejött, távoli volt, recsegett-ropogott, és – erős sistergéssel
a háttérben – nyüves karácsonyi zenét játszott.
– Ki traktálja ilyen szarral az embereket május közepén? –
méltatlankodott a férfi, aztán megeresztett egy fülsértőén hangos böffentést.
Michelle elismerően kuncogott.
A rádiót nem lehetett kikapcsolni, de még lehalkítani sem. A
HANGERŐgomb hasznavehetetlenül forgott körbe-körbe.
– Olyan ez a kocsi, mint az öreged – mondta Náthán. Kivett még egy
Coorst a hatos kartonból a lábánál, felpattintotta. – Szánalmas roncsa
korábbi önmagának.
Ez a szöveg is a szokásos bolondozás része volt. Michelle apjának elég jól
ment. Feltalált valami szelepet a Boeing számára, és az azért kapott pénzből
vette az Ohio-folyótól északra a százhúsz hektáros birtokot. Amin most
körbezötykölődtek.
Az autó persze tényleg bőven túl volt a fénykorán. A kárpitozás eltűnt,
csak csupasz, zümmögő fém volt a helyén. A pedálok alatt lyukak tátongtak,
melyeken át Michelle látta az alvázhoz csapódó fűszálakat. A műszerfalról
hámlott a bőrborítás. Az egyik hátsó ajtó nem illett a többihez, festetlen volt,
és vastagon rozsdás. A hátsó ablak hiányzott, csak egy kerek lyuk ásított a
helyén. Nem volt hátsó ülés sem, a csomagtartóban a jókora koromfolt pedig
úgy festett, mintha valaki ott próbált volna tábortüzet gyújtani.
A lány szakavatottan működtette a pedálokat, pontosan úgy, ahogy az apja
megtanította. A vezetőülést teljesen előretolták, de még így is párnát kellett
tennie maga alá, hogy kilásson a szélvédőn a magas műszerfal fölött.
– Egyszer már, ha hozzájutok, kezelésbe veszem ezt a bestiát.
Nekigyürkőzöm, és életre keltem az öreglányt. Piszok nehéz lesz teljesen
felújítani, hogy ezzel mehess a szalagavató bálra – mondta Michelle apja. –
Már amikor abban a korban leszel, hogy bálokba járj.
– Ja. Jó parti leszek. Bőven van benne hely hancúrozni – felelte a lány, és
a nyakát kitekerve az utastér hátulja felé nézett.
– De apácazárdába is vihetlek vele. Nem tartanád inkább az úton a
szemed? – A férfi a dimbes-dombos tájra és a cserjés-füves,
aranyesőbokrokkal tűzdelt növénytakaróra mutatott a kezében tartott sörös
dobozzal. Országúinak nyoma se volt, az emberiség létezéséről csak egy
távoli pajtaépület tanúskodott a visszapillantó tükörben, és egy sugárhajtású
repülőgép kondenzcsíkja a fejük felett.
Michelle nyomkodta a pedálokat. Az autó nyüszített és zihált.
Michelle csak egyvalamit nem szeretett az autóban, a hűtőrácsdíszt, a
hátborzongató ezüsthölgyeményt a vak szempárjával és lobogó köpenyével.
A szobor az autót csapdosó gyomok közé hajolt, és rendíthetetlen mosollyal
az arcán tűrte, hogy ostorozzák. Az ezüsthölgy akár varázslatosan szép is
lehetett volna, de a mosoly az arcán elrontotta az összhatást. Egy
elmeháborodott nő eszelős mosolya volt ez, egy olyan nőé, aki most lökte le
a kedvesét egy sziklapárkányról, és kész követni őt az örökkévalóságba.
– Szörnyű ez a nő – szólalt meg Michelle, és a motorháztető felé bökött az
állával. – Mint egy vámpír.
– Ja, mint a bloofer spiné – dünnyögte az apja, mert eszébe jutott, hogy
egyszer olvasott valami ilyesmit.
– Bloofer mint „beautiful”? Na, hát „gyönyörű”-nek biztos nem hívják.
– Nem – hagyta rá Náthán. – Igazából „Az eksztázis szellemének” hívják.
The Spirit of Ecstasy. Klasszikus darab. Egy klasszikus autó klasszikus
alkatrésze.
– Már akkor is árultak Ecstasyt?
 – A szobor a soha véget nem érő, önfeledt szórakozás szimbóluma.
Szerintem csinos – mondta Náthán, bár a nő szerinte is úgy nézett ki, mint a
Joker egyik áldozata: egy gazdag luvnya, aki nevetve lehelte ki a lelkét.
– Autóznék Karácsonyországba egész álló nap talán – énekelte lágy
hangon Michelle. Az autórádió pillanatnyilag csak zúgott és sercegett,
úgyhogy vetélytárs nélkül énekelhetett. – Autóznék, csak suhanhassak végre
Télapó szánkóján!
– Mi a címe? Nem ismerem – szólalt meg az apja.
– Karácsonyország. Oda megyünk. Most döntöttem el.
Az égbolt különféle citrus színárnyalatokba öltözött. Michelle-t mélységes
lelki béke fogta el. Úgy érezte, bármeddig képes vezetni.
A hangja ellágyult az örömteli izgatottságtól, és amikor az apja
rápillantott, azt látta, hogy a homlokát verejték párázza, és távolba réved a
tekintete.
– Ott van kint, apa – szólalt meg. – Ott van kint a hegyek között. Ha
folyamatosan megyünk, estére Karácsonyországban lehetünk.
Náthán Demeter összehúzott szemmel kisandított a poros szélvédőn.
Hatalmas, fakó hegylánc emelkedett nyugaton, a Sziklás-hegységnél
magasabb hófoltos csúcsokkal, egy olyan hegylánc, amely reggel még nem
volt ott, de még húsz perccel ezelőtt sem, amikor az autóval útnak indultak.
A férfi gyorsan elkapta a tekintetét, hunyorgott néhányat, hogy
kitisztuljon a látása, és mire ismét odanézett, a hegylánc fenyegetően
tornyosuló viharfelhőkké alakult át a nyugati horizonton. A szíve még
másodpercekig bicegve galoppozott tovább.
– Kár, hogy vár a házi feladatod. Úgyhogy semmi Karácsonyország –
mondta aztán, pedig szombat volt, és nincs az a zord apa a földön, aki már
szombaton nekiállítaná a tizenkét éves lányát a matekleckének. – Legfőbb
ideje, hogy visszaforduljunk, szívem. Apádnak dolga van.
Azzal hátrahanyatlott az ülésén, és kortyolt a sörből, de már nem kívánta.
Bal halántékában a másnapi fejfájás tompa elősajgása lüktetett. Judy Garland
színpadiasán boldog kis karácsonyt kívánt mindenkinek, és mégis mi a
francot szed a lemezlovas, hogy a „Have Yourself A Merry Little
Christmas”-t játssza májusban?
De a zene csak addig szólt, amíg birtokuk gyomos határához nem értek, és
Michelle nagy nehezen meg nem fordult az autóval. Mihelyt a Rolls orra
megint hazafelé mutatott, az a gyatra vétel is megszűnt, ami addig volt, és
csak halkan morajló fehérzaj, őrült sercegés hallatszott.
 2006 volt, és Náthán Demeter beszerzett magának egy öreg csotrogányt
(szövetségi árverésen vásárolta), hogy legyen mit kipofoznia, hogy legyen
mivel elütnie a szabadidejét. Valamelyik nap rászánja az időt, és
istenigazából kezelésbe veszi. Valamelyik nap tesz róla, hogy az öreglány
újra régi fényében tündököljön.
 New York (és Mindenhol Máshol)
Az alábbiakban következzen, hogy mit írtak a második Keresőmotor
képeskönyvről a New York Times Book Review gyerekkönyv-szekciójában
2007. július 8-án, vasárnap – az egyetlen alkalommal, amikor a lap hasábjain
Vic McQueen bármelyik könyvéről recenzió jelent meg.

Keresőmotor – második sebességbe

Szerző: Vic McQueen.

22 oldal. HarperCollins Childrens Books. $16.95.
(Rejtvény/Képeskönyv; 6-12 éves korosztály)

Amennyiben M. C. Eschert megbíznák a Hol van Waldo?

újragondolásával, az eredmény valahogy úgy nézne ki, mint Ms.
McQueen lenyűgöző és méltán népszerű Keresőmotor sorozata. A
sorozat névadó főhőse, Keresőmotor – egy vidám és gyermekien
kíváncsi robot, aki a leginkább egy Harley-Davidson
motorkerékpár és C-3PO keresztezésére hasonlít – képtelen
építmények és szürreális labirintusok szédítő során át üldözi Mad
Möbius Stripp nevű ellenfelét. Az egyik zavarba ejtő rejtvény csak
úgy oldható meg, ha a könyv széléhez tükröt támasztunk; egy
másik fogós feladvány megfejtéséhez a gyerekeknek csővé kell
feltekerniük az oldalt, hogy varázserejű fedett hídhoz jussanak; egy
harmadiknál ki kell tépni a lapot, és origami motorkerékpárrá
hajtogatni, hogy Keresőmotor teljes gázzal folytathassa az
üldözést. Azon ifjú olvasók pedig, akik a Keresőmotor – második
sebességben végére értek, egy minden addiginál gyötrelmesebb
kérdéssel szembesülnek: Mennyit kell várni a következőig?!
 Szövetségi Büntetés-végrehajtási Intézet,
Englewood, Colorado
Thornton nővér kevéssel nyolc előtt lépett be a tartós ápolási osztály
ajtaján; egy tasak forró vért hozott Charlie Manxnak.
 Denver, Colorado
2009 októberének első szombatján Lou közölte Victoria McQueennel,
hogy egy időre az anyjához költözik, és a gyereket is magával viszi. Lou zárt
ajtó mögött, suttogva beszélt, hogy Wayne odakint a nappaliban ne hallja,
mit beszélnek. Kerek arca verejtéktől csillogott. Beszéd közben feltűnően
sokat nyalogatta az ajkát.
A hálószobában voltak. Lou az ágy szélén ült, a matrac nyikorogva
besüppedt alatta, majdnem a padlóig. Vic számára nehéz volt ellazítani a
hálószobában. Egyfolytában a telefont nézte az ágy melletti kisasztalon,
várta, hogy megcsörrenjen. Néhány nappal korábban szabadulni próbált a
készüléktől, kihúzta a falból, és elrejtette egy alsó fiókban, de Lou
megtalálta, és visszadugta.
Lou mondott még valamit arról, hogy mennyire aggódik, hogy mind
mennyire aggódnak. Vic a nagy részét meg sem hallotta. Teljes figyelmével
a telefon felé ácsingózott, a készüléket leste, várta, hogy megcsörrenjen.
Tudta, hogy meg fog. Szörnyű volt várni rá.
Vicét dühítette, hogy Lou becipelte magával a hálószobába, hogy a
teraszon nem keríthettek sort a beszélgetésre. Ettől megrendült benne a férfi
iránti bizalom. Lehetetlen egy olyan szobában beszélgetni, ahol telefon van.
Mintha egy olyan szobában kellett volna beszélgetnie, ahol egy denevér lóg
le a mennyezetről. Még ha alszik is az a denevér, hogyan volna elvárható,
hogy bármi másra gondolj, vagy bármi másra nézz? Ha a telefon
megcsörrenne, Vic kitépné a falból, kirohanna vele a teraszra, és áthajítaná a
korláton. Legszívesebben nem is várt volna, hanem rögtön megteszi.
Meglepte, amikor Lou azzal hozakodott elő, hogy talán neki is meg
kellene látogatnia az anyját. Vic anyja a poklok poklát járta meg
Massachusettsben, és Lou tudta, hogy Vic és az asszony nem jönnek ki
egymással. Ennél már csak az lehetett volna nevetségesebb, ha az apja
meglátogatására buzdítja – Vic és a férfi évek óta nem beszéltek egymással.
– Inkább börtönbe mennék, mint hogy az anyámmal legyek összezárva.
Jézusom, Lou. Tisztában vagy vele, hány telefon van anyám házában? –
kérdezte Vic.
Lou pillantása valahogy egyszerre tűnt idegesnek és csüggedtnek. Vic a
megadást olvasta ki belőle.
 – Ha beszélni akarsz – bármiről –, nálam lesz a mobilom – mondta Lou.
Vic ezen csak nevetett, nem vesződött azzal, hogy elmondja Lou-nak:
előző nap szétszedte és a szemetesbe dobta a készüléket.
Lou átölelte, és mint valami nagy mackó, a karjában tartotta.
Tagbaszakadt, a túlsúlyossága miatt gátlásos férfi volt, de az illata jobb, mint
bármelyik pasasé, akivel Vic találkozott. A mellkasának cédrusillata és
motorolaj- és szabadlevegő-illata volt. Felelősségvállalás-illata. Egy
pillanatra, ahogy a férfi a karjában tartotta, Vicnek eszébe jutott, milyen
érzés boldognak lenni.
– Mennem kell – mondta végül Lou. – Még egy csomót kell vezetnem.
– Menned, hová?
A férfi nagyot nézett, aztán így szólt: – Hát... izé... haver, nem figyelsz?
– Dehogynem – mondta Vic, és tényleg. Figyelt ő, csak nem Lou-ra. A
telefonra figyelt. Várta, hogy csörögjön.
Miután Louis és a gyerek elmentek, végigjárta a helyiségeket a Garfield
Street-i téglaházban, amit a Keresőmotor megrajzolásáért kapott pénzből
vett... Amikor még rajzolt... Amikor még a gyerekek nem kezdték újra
hívogatni telefonon Karácsonyországból, minden áldott nap. Egy ollót
szorongatott a kezében, és az összes készülék zsinórját elvágta.
A telefonokat a konyhába vitte, és berakta a sütőbe, a felső rácsra, és
teljesen felcsavarta a hőfokszabályozót. A sütős trükk már a múltkor is
bevált, Charlie „Vérapó” Manx házában, nem igaz?
Ahogy a sütő melegedni kezdett, kitárta az ablakokat, és bekapcsolta a
ventilátort.
Aztán leült a nappaliban, és tévézett. Egy szál bugyi volt rajta, és semmi
más. Először a Headline News hírösszefoglalót nézte. De a CNN stúdiójában
túlságosan sok csörgő telefon volt, és a hang a frászt hozta rá. Átkapcsolt a
Spongyabobra. Amikor a Rozsdás Rákolló étteremben megcsörrent a
telefon, onnan is továbbkapcsolt. Talált egy sporthorgász csatornát. Ez elég
biztonságosnak tűnt – itt nem kellett telefonoktól tartania ráadásul a műsort a
Winnipesaukee-tónál vették fel, ahol gyerekkorában a nyarakat töltötte.
Imádott reggelente a tó látványában gyönyörködni: sima, fekete tükör, a
hajnak köd fehér selymébe bugyolálva.
Előbb whiskyt ivott jéggel. Aztán muszáj volt tisztán innia, mert a
konyhában annyira büdös volt, hogy nem tudott bemenni jégért. Az egész
ház az égő műanyagtól bűzlött, se az ablaknyitás, se a ventilátor nem ért
semmit.
 Éppen egy pisztrángot fárasztó horgászt figyelt a tévében, amikor
telefonciripelés hallatszott, valahonnan a lábfeje közeléből. Lepillantott a
padlón szétszórt játékokra, Wayne robotgyűjteményére: egy R2-D2, egy
Dalek és persze néhány Keresőmotor figura. A robotok egyike egy
Transformer kütyü volt, fekete, vaskos testtel és vörös műanyag lencsével fej
gyanánt. A következő ciripelésnél a Transformer szemmel láthatóan rezegni
kezdett.
Vic felvette a padlóról, és nekilátott, hogy behajtogassa a karokat és a
lábakat. Lenyomta a fejet a testbe, összepattintotta a torzó két felét, és
hirtelen egy csak dísznek jó, műanyag játék telefont tartott a kezében.
A csak dísznek jó, műanyag játék telefon megint megcsörrent. Vic
megnyomta a FOGAD gombot, és a füléhez emelte a Transformert.
– Egy nagy hazudós dagadék vagy – mondta Millicent Manx. – És Apa
nagyon dühös lesz rád, amikor hazajön. A szemedbe fog döfni egy villát, és
kipattintja, mint dugót az üvegből.
Vic bevitte a játékot a konyhába. Amikor lehajtotta a sütő ajtaját, mérgező
fekete füst gomolygott elő. A megsütött telefonok elszenesedtek, mint a
tábortűzbe dobott pillecukorka. Vic az olvadt barna massza tetejére dobta a
Transformert, és becsapta a sütő ajtaját.
Akkora volt a bűz, hogy nem maradhatott a házban. Belebújt a csizmájába
és Lou motorosdzsekijébe, fogta a tárcáját és a whiskysüveget, és éppen
behúzta maga mögött az ajtót, amikor a füstérzékelő rákezdett a tutulásra.
Végigment az utcán, és csak jóval odébb, a sokadik sarkon bekanyarodva
vette észre, hogy a dzsekin és a csizmán kívül elfelejtett felöltözni. Kopott
rózsaszínű bugyijában flangált Denver agglomerációjában hajnali két órakor.
De legalább a whiskyről nem feledkezett meg.
Haza akart menni, és farmernadrágba bújni, de ahogy próbált
visszatalálni, teljesen eltévedt, ami még soha nem történt meg vele, és végül
egy háromszintes téglaépületekkel szegélyezett, csinos utcában kötött ki. Az
éjszakát az ősz illata és a frissen locsolt aszfalt fémes illata lengte be.
Mennyire szerette Vic az út szagát: a felforrósodott, lágy aszfaltét a júliusi
kánikulában, a dűlőutak por és pollen parfümjét júniusban, a vidéki
mellékutak fűszeres avartörmelék-aromáját a józan októberben, a homok-és-
só szagukkal folyamtorkolatot idéző autópályákat februárban.
A késői órán csak az övé volt az utca, aztán felbukkant három férfi,
Harley-Davidsonokon. Ahogy elhajtottak mellette, lassítottak, hogy
megnézzék maguknak. De nem igazi motorosok voltak. Csak három yuppi,
egy kanmuri után valami osztályon felüli sztriptízklubban, és most
valószínűleg hazafelé sunnyogtak a nejükhöz. Olasz bőrdzsekijükből, Gap
farmernadrágjukból és bemutatótermi állapotú motorkerékpárjaikból Vic
tudta, hogy több közük van a Pizzeria Unó étteremlánc parkolójához, mint a
kőkemény országúti motoros hepajkodáshoz. A csizma-bugyi-bőrdzseki
szett azért nekik is bejött. Amikor Vic rájuk köszöntötte a whiskysüveget, és
szabad keze két ujját a szájába dugva füttyentett, gázt adtak, és farokként
hátrameredő kipufogócsővel elinaltak.
Vic egy könyvesbolt előtt találta magát. Zárva volt, természetesen. A kis,
önálló kereskedés kirakatában jókora helyet szenteltek Vic könyveinek. Egy
évvel korábban Vic szerepelt itt közönségtalálkozón. Akkor volt rajta
nadrág.
Közelebb hajolt, és besandított az elsötétített üzletbe, mert látni akarta,
melyik könyvét árulják éppen. A negyediket. Már megjelent a negyedik
kötet? Tisztára olyan érzése volt, mintha még dolgozna rajta. Hirtelen
előrebillent, és arcával a kirakatüvegnek támaszkodva, fenekét kimeresztve
állapodott meg.
Örült, hogy a negyedik kötet megjelent. Voltak pillanatok, amikor nem
gondolta, hogy be tudja fejezni.
Miután rajzolni kezdte a könyveket, nem jött több telefonhívás
Karácsonyországból. Eleve ezért kezdett bele a Keresőmotor-ba: mert
amikor rajzolt, a telefonok némák maradtak. Később viszont, a harmadik
könyv közepe táján, a kedvenc rádióállomásai karácsonyi dalokat kezdtek
játszani a nyár kellős közepén, és újrakezdődtek a telefonhívások. Vic
megpróbált árokszerű védvonalat létrehozni maga körül, egy whiskyvel teli
árkot, de az egyetlen dolog, amit sikerült az árokba fullasztania, a
munkakedve volt.
Éppen el akarta lökni magát a kirakatüvegtől, amikor bent a
könyvesboltban megcsörrent a telefon.
Látta, hogy az üzlet túlsó végében, a pultnál fény gyúl a készüléken.
Teljesen tisztán hallotta a csöngést az éjszaka fuvallatszerű, meleg
csendjében, és tudta, hogy ők azok. Millie Manx és Brad McCauley és Manx
többi gyereke.
– Bocsika – mondta az üzletnek. – Most éppen nem áll módomban
fogadni a hívásotokat. Ha üzenetet kívántok hagyni, kurvára nincs
szerencsétek.
 Ahogy ellökte magát a kirakattól, a kissé túlzott lendület keresztülrepítette
a járdán, aztán a járdának vége lett, és Vic lelépett a szegélykő mellé, és
fenékre huppant a nedves aszfalton.
Az esés fájt, de valószínűleg nem annyira, mint kellett volna. Vic nem volt
benne biztos, hogy a whisky tompította a fájdalmat, vagy csak túl régóta élt
Lou Carmody hizlaló étrendjén, és mostanra némi extra zsírpárna rakódott a
hátsójára. Megijedt, hogy az üveg leesett és eltört, de nem, ott volt a
kezében, sértetlenül. Kortyolt belőle. Az íze a tölgyfa hordóé volt és az édes
megsemmisülésé.
Amikor feltápászkodott, egy másik telefon is megcsörrent, egy másik
boltban, egy besötétített kávézóban. A könyvesboltban is tovább csörgött a
telefon. Aztán még egy rákezdett, Victől jobbra az emeleten. És egy
negyedik és egy ötödik is. A lakásokban, Vic feje fölött. Erre is, arra is az
utca mentén, mindkét oldalon.
Az éjszaka megtelt a telefonok kórusával. A békák tavaszi lármája ez:
brekegés és pirregés és füttyögés földön kívüli harmóniája. Mint a karácsony
reggeli csengettyűk csilingelőse.
– Menjetek a büdös picsába! – visította Vic, és a tükörképét megcélozva
az utca túloldalán lévő üzlet kirakatához vágta a whiskysüveget.
Az üvegtábla berobbanásának pillanatában az összes telefon elhallgatott –
fegyverdörrenéstől megszeppent tivornyázók az éjszakában.
Fél taktussal később az üzletben bekapcsolt a riasztó. Az elektronikus
óbégatáshoz társuló ezüstös villódzás kirajzolta a kirakat tartalmát: egy
kerékpárt.
Az éjszaka megtorpant, és egy dús, gyengéd pillanatra mozdulatlan
maradt.
A kerékpár a kirakatban (természetesen) egy Raleigh volt, fehér és
hétköznapi. Vic megingott. Az érzés, hogy veszély fenyegeti, egy kapcsoló
átbillentésének hirtelenségével elmúlt.
Keresztülvágott az úttesten, és mire a csikorgó üvegcserepeken tiporva az
üzlethez ért, kidolgozta a tervét. Ellopja a biciklit, és kiteker a városból.
Kiteker a Dakota-hegylánchoz, beveszi magát a fenyők közé és az éjszakába,
és addig teker, míg meg nem találja a Rövidebb Utat.
A Rövidebb Út híd pedig egyenesen átviszi a Supermax börtön falain, és
be a kórházba, ahol Charlie Manxot ápolják. Baromi jól festene: harmincegy
évesen, rózsaszínű bugyiban suhan tízsebességes bringájával egy
szuperbiztonságos fegyintézet tartósápolási osztályának folyosóin hajnali
kettőkor. Elképzelte magát, ahogy siklik a sötétségen át, kétfelől a
szunyókáló elítéltek díszsorfalával. Egyenesen odatekerne Manxhoz,
lehajtaná a kitámasztót, kirántaná a párnát a feje alól, és megfojtaná a
mocskos emberégetőjét. Az örökre véget vetne a Karácsonyországból érkező
telefonhívásoknak. Tudta, hogy így lenne.
Benyúlt a kitört kirakaton, fogta a Raleigh-t, és miközben kivitte az
úttestre, meglepve hallotta az első, távoli szirénajajdulásokat. A sóvár,
gyötrelmes hang messzire elhallatszott a meleg, nyirkos éjszakában.
A riasztó alig fél perce kapcsolt be. Vic nem gondolta volna, hogy a
rendőrök ilyen gyorsan reagálnak.
Csakhogy a sziréna, amit hallott, nem a rendőrség volt. Hanem a tűzoltók.
A tűzoltóautó az ő háza felé robogott, de mire odaért, nem sok oltanivaló
maradt.
A rendőrautók néhány perccel később jelentek meg.
 Brandenburg, Kentucky
A legnehezebbjét a végére tartogatta: 2012 májusában Náthán Demeter
csörlővel kiemelte a motort a Wraithből, és két napot töltött a felújításával,
szelepemelőket tisztított meg, és egy angliai alkatrész-kereskedésből rendelt
fejcsavarokat szerelt be a régiek helyett. A nagy, soros hathengeres, 4257
köbcentiméteres motor úgy trónolt a munkaasztalon, mint valami irdatlan
gépszív – mint ahogy tulajdonképpen az is, gondolta a férfi. Az ember
találmányainak nagy része – az injekciós tű, a kard, a toll, a pisztoly – a
fütykös metaforája volt, a belsőégésű robbanómotort viszont olyasvalaki
álmodhatta meg, aki előtte az emberi szívet tanulmányozta.
– Olcsóbb volna limuzint bérelni – gonoszkodott Michelle. – És akkor
még a kezedet se kellene bepiszkítanod.
– Ha azt hiszed, hogy derogál a fizikai munka – mondta a férfi –, akkor
nem igazán figyeltél az elmúlt tizennyolc évben.
– Gondolom, így akarod levezetni az ideges energiáidat.
– Ki ideges itt? – kérdezte a férfi, de Michelle csak mosolygott, és
megpuszilta.
Időnként, miután órákat dolgozott az autón, azon kapta magát, hogy fél
lábát a nyitott ajtón kilógatva, sörrel a kezében terpeszkedik az első ülésen,
és visszajátssza a fejében azt a régmúlt délutánt, amikor körbeautózták a
birtokot, döcögtek a mezőn, a lánya a volánnál, a Wraith oldalát gyomok
csapdosták.
Michelle elsőre megszerezte a jogosítványt, tizenhat évesen mindössze.
Most, tizennyolc éves fejjel, saját kocsija volt, egy sportos kis Jetta, és már
eltervezte, hogy érettségi után lemegy egészen Dartmouthig. A gondolat,
hogy a lánya egyedül utazgat – lepusztult motelekben száll meg, és a motel
bárjában rajta legelteti a szemét a recepciós meg a kamionosok –
nyugtalanította, ideges energiákkal töltötte fel.
Michelle szerette intézni a nagymosást, ő pedig szívesen átengedte neki,
mert ahányszor kezébe akadtak a lány fehérneműi a szárítóban, a színes
csipkeholmik láttán (Victoria’s Secret) olyasmiken kezdett aggódni, mint a
nem kívánt terhesség és a nemi betegségek. Annak idején az autókról tudott
vele beszélni. Szerette figyelni, ahogy Michelle rájön, hogyan kell kezelni a
kuplungot, egyenesben tartani az autót. Ilyenkor úgy érezte magát, mintha ő
volna Gregory Peck a Ne bántsátok a feketerigót-ban. Viszont fogalma sem
volt, mit mondhatna neki a férfiakról vagy a szexről, és az a nyugtalanító
érzése támadt, hogy a lánya amúgy se szorul a tanácsaira.
– Ki ideges? – kérdezte az üres garázstól egyik este, és a saját árnyékára
köszöntötte a sörét.
Hat nappal a szalagavató bál előtt visszaszerelte a motort a Wraithbe,
lecsukta a motorháztetőt, és hátralépett, hogy szemügyre vegye művét: a
szobrász, amint a hajdani márványtömbből kibontott aktot vizsgalatja. A
kékre-zöldre vert bütykök, olajtól gyászkeretes körmök és a szembe pergő
rozsdapillék didergős évada volt ez: szent hetek, ugyanolyan fontosak a
számára, mint egy kódex másolása a szerzetesnek a kolostorban. Odafigyelt,
hogy minden rendben legyen, és meg is lett az eredmény.
Az ébenfekete torpedótest hatalmas tömb fényesre csiszolt vulkanikus
üvegként csillogott. A rozsdás, a többihez nem illő hátsó ajtót eredetire
cserélte – egy gyűjtőtől hozatta a volt szovjet tagköztársaságok
valamelyikéből. Az utasteret kecskebőrrel újrakárpitozta, a limuzin
hátuljában kicserélte a fiókrekeszeket és a kihajtható tálcákat, az új, diófa
paneleket egy Nova Scotia-i asztalos készítette. Minden autentikus volt, még
a vákuumcsöves rádió is, bár felmerült benne, hogy beszerel egy CD-
lejátszót, Bőse mélynyomóval a csomagtartóban, de végül elvetette az
ötletet. Mona Lisa reprodukcióra sem fest baseballsapkát az ember.
Egy réges-régi, forró, felhőszakadásos nyári délután Náthán Demeter
megígérte a lányának, hogy kipofozza a Rollst a szalagavató báljára, és
tessék, egy hét sincs addig, de végére ért a munkának. A szalagavató után
pedig eladhatja; a teljesen helyreállított Wraith negyedmillió dollárért is
elkelhet a gyűjtők között. Nem rossz, egy olyan autóért, ami ötezer amerikai
dollárba került a piacra dobásakor. Hát még ha azt nézzük, hogy Náthán
Demeter ennek mindössze a kétszeresét fizette ki az FBI árverésén, tíz évvel
ezelőtt.
– Szerinted ki lehetett az előző tulaj? – kérdezte egyszer Michelle, miután
megemlítette neki, hogy hol jutott az autóhoz., – Például egy kábítószer-
kereskedő.
– Öcsém – hüledezett a lány. – Remélem, nem öltek meg benne senkit.
A kocsi jól nézett ki – de a külcsín nem minden. A férfi nem gondolta,
hogy Michelle-nek helye volna a volánnál országúti forgalomban, amíg ő
maga bele nem tesz húsz-harminc kilométert, és ki nem tapasztalja, hogyan
viselkedik az autó teljes menetsebességnél.
 – Ébresztő, gyönyörűségem – mondta most az autónak. – Mutasd meg,
mit tudsz.
Demeter beült a kormánykerék mögé, nagy döndüléssel becsapta az ajtót,
és indítózott.
A motor repedtfazék-hangú, diadalittas hörrenéssel életre kelt, aztán
rögtön visszaváltott fényűzően mély dohogásra. A krémszínű bőrülés
kényelmesebb volt, mint a Tempur-Pedic matrac, amin aludt. Azokban az
időkben, amikor a Wraitht gyártották, mindent úgy építettek meg, mint egy
tankot – úgy, hogy tartós legyen. Demeter biztosra vette, hogy ez az autó túl
fogja élni őt.
Ráhibázott.
A mobiltelefonját a munkaasztalon felejtette, és magához akarta venni,
mielőtt kigördül a garázsból, mert nem szeretett volna az út szélén
rostokolni, ha a Wraith úgy döntene, hogy lerobban vagy ilyesmi. Az első
meglepetés akkor érte aznap délután, amikor a kilincsért nyúlt. Az
ajtóbiztosító gomb a helyére csusszant, akkora csattanással, hogy a férfi
majdnem felkiáltott.
Demetert annyira meghökkentette – annyira készületlenül érte – a dolog,
hogy abban sem volt biztos, hogy tényleg azt látta, amit. Csakhogy ekkor a
másik három ajtóbiztosító gomb is a helyére csattant, egyik a másik után –
beng beng, beng –, mintha pisztolyból lőttek volna, és már nem mondhatta
magának, hogy csak képzeli az egészet.
– Mi a büdös franc?!
Fel akarta húzni a gombot a sofőroldali ajtón, de meg se mozdult. Mintha
odahegesztették volna.
Az autó megrázkódott az üresben járó motor erejétől, kétoldalt a felhágók
körül kipufogógáz gomolygott.
Demeter előrehajolt, hogy lekapcsolja a gyújtást, és ekkor érte az aznapi
második meglepetés. A slusszkulcs nem fordult el. Rángatta előre-hátra, a
végén már vállból próbálkozott, de a kulcs – zárt gyújtóáramkört biztosítva –
beragadt, kirántani se lehetett a helyéről.
Hirtelen megszólalt a rádió, a „Jingle Bell Rock”-ot bömbölte fülsajdító
hangerővel – egy olyan dalt, aminek semmi keresnivalója tavasszal a
lejátszási listákon. Amikor Demeter meghallotta, egész testét kiverte a hideg
libabőr. Megnyomta az OFF gombot, de már nem is hökkent meg
különösebben, amikor a készülék nem volt hajlandó kikapcsolni. Kezdett
kimerülni a rácsodálkozásra való képessége. A gombokat végignyomkodva
próbált állomást váltani, de akárhová ugrott a hangoló, minden állomáson a
„Jingle Bell Rock” ment.
Látta, hogy a levegőben ködként terjeng a kipufogógáz. A szájában érezte
az émelyítő bűzt. Bobby Helms közben biztosította afelől, hogy a
csengettyűk azt csilingelik, egylovas szánnal, ó, furikázni csuda jó. Ki kellett
kapcsolnia ezt a szart, egy kis csendre volt szüksége, de amikor a hangerő
gombjáért nyúlt, az meg se mozdult, nem történt semmi.
Köd gomolygott a reflektorok körül. Következő lélegzetvételével egy pofa
mérget kortyolt, amitől olyan megerőltető köhögésroham fogta el, hogy úgy
érezte, kiszakad a torkából a nyálkahártya. Gondolatok villantak át az agyán,
mint színesre pingált falovak egy mind gyorsabban forgó körhintán.
Michelle csak másfél óra múlva ér haza. A legközelebbi szomszédok egy
kilométerre laknak – senki nincs a környéken, aki meghallhatná a
kiáltozását. A motort nem lehet leállítani, az ajtóbiztosító gombok
megtagadták az együttműködést, olyan volt az egész, mint valami kurva
kémfilm – Demeter elképzelte, ahogy egy Kósza Oboa nevű bérgyilkos
távirányítóval vezérli a Rolls-Royce-ot, de ez őrültség volt. A saját kezével
szedte darabokra a Wraitht, és rakta össze újra, és tudta, hogy semmi olyan
nincs az autóba építve, aminek révén valaki átvehetné az irányítást a motor,
az ajtóbiztosító gombok vagy a rádió felett.
Mindeközben lázasan kutatott a műszerfal tetején a garázsajtó
távirányítója után. Ha nem enged be levegőt a garázsba, másodperceken
belül elveszíti az eszméletét. Egy villámcsapásszerű pillanatig az ujjai csak
levegőt tapintottak, és arra gondolt, Nincs itt, a távirányító nincs a kocsiban
– de aztán rátalált a kormánykerék mögötti bumpszlin. Megmarkolta, a
garázsajtóra irányította, és megnyomta a gombot.
Az ajtó csörögve-csattogva emelkedni kezdett. A sebességváltó rükvercbe
vágódott, és a Wraith csikorgó kerekekkel az ajtó felé lódult.
Náthán Demeter felkiáltott, és megmarkolta a kormánykereket – nem
azért, hogy az autót irányítsa, hanem hogy valamiben megkapaszkodjon. A
karcsú, fehér oldalfalú gumiabroncsok ráharaptak a kavicsos behajtóra,
kőzáporral sorozva meg az alvázat. A Wraith hátravetette magát, mint
valami őrült, tolatva száguldó hullámvasúti kocsi, száz métert zuhanva a
behajtón az odalent húzódó országúiig. Nathannak úgy tűnt, mintha az egész
utat végigüvöltötte volna, de valójában már jóval félút előtt elhallgatott. A
fejében rekedt üvöltést hallotta csak.
 Az országúihoz közeledve a Wraith nem lassított, éppenséggel gázt adott,
és ha bármi jött volna valamelyik irányból, oldalba kapta volna a hetvenes
tempóban robogó matuzsálemet. Ha pedig semmi nem jön, a Wraith
átszáguld az úton, neki valamelyik fának a túloldalon, és Náthán biztosra
vette, hogy a fáról visszapattanva kirepülne a szélvédőn. A Wraithben, az
abban az időszakban gyártott összes többi autóhoz hasonlóan, még nem volt
biztonsági öv.
Az országút üres volt, és amikor a hátsó gumik aszfaltot értek, a
kormánykerék megperdült Náthán kezében, olyan gyors pörgésbe kezdett,
hogy égette a tenyerét, el kellett engednie. A Wraith villámgyors jobbraátot
csinált, Náthán Demeter pedig az anyósülés fölött átlódulva a bal oldali ajtó
acélkeretébe vágta a fejét.
Egy ideig nem tudta, milyen súlyosan sérült meg. Csak feküdt kiterülve az
első ülésen, és hunyorogva bámulta a mennyezetet. Az utasoldali ablakon át
látta a késő délutáni égbolt mélykékjét, fátyolfelhő erezettel a légkör felső
tartományában. Homlokához nyúlva érzékeny pontot tapintott, és amikor
elvette a kezét, vért látott az ujjhegyein, és egy fuvola rákezdett a „The
Twelve Days of Christmas” bevezető taktusaira.
Az autó továbbra is mozgásban volt, önállóan végigváltogatva a
sebességfokozatokon, egészen ötösig. Náthán ismerte az utakat a háza
környékén, úgy érezte, keletnek haladnak az 1368-as úton, a Dixie főút felé.
Egy perc múlva a kereszteződéshez érnek, és... és akkor mi lesz? Egyenesen
átrongyolnak rajta, és esetleg felkenődnek egy északnak tartó kamionra. A
gondolat átsuhant az agyán lehetőségként, de nem érezte, hogy bármiféle
cselekvési kényszer tapadna hozzá, nem hitte, hogy az autó kamikáze
küldetést hajtana végre. Egyfajta kábulatban, Náthán elfogadta, hogy a
Wraith önállósította magát. Dolga van, és feltétlenül el akarja intézni. Neki
pedig nem veszi hasznát, igazából valószínűleg nincs is tudatában a
jelenlétének, vagy csak annyira, ahogy a kutya a szőre közé tapadt
kullancsnak.
Náthán felkönyökölt, megingott, aztán teljesen felült, és megnézte magát a
visszapillantó tükörben.
Az arcát vörös vérmaszk borította. Amikor megérintette a homlokát,
tizenöt centis vágást talált keresztben a szeme fölött. Gyengéden
megtapintotta; a mélyben érezni lehetett a csontot.
A Dixie főúttal való kereszteződést jelző táblánál a Wraith lassítani
kezdett. Náthán megbabonázva figyelte, ahogy a sebességváltó négyesből
hármasba rándul, kettesbe. Aztán megint felüvöltött.
Egy kombi várakozott előttük a stoptáblánál. A hátsó ülésre három
hirtelenszőke, kerek képű, mosoly-gödröcskés arcú gyerek zsúfolódott be.
Hátrafordultak, hogy megbámulják a Wraitht.
Náthán csapdosni kezdte a kezével a szélvédőt, rozsdavörös
tenyérlenyomatokat maszatolva az üvegre.
– SEGÍTSÉG! – kiáltotta, miközben meleg vér csörgött a homlokáról az
arcára. – SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSENEK SEGÍTSENEK
SEGÍTSÉG!
A gyerekek érthetetlen módon vigyorogni kezdtek, mintha Náthán valami
irdatlan butaságot csinálna, és bőszen integettek. A férfi tagolatlanul
felüvöltött – a szarvasmarha bőg így a vágóhídon, amikor megcsúszik már
lemészárolt társai gőzölgő vérén.
Amint lehetőség adódott rá, a kombi jobbra kanyarodott. A Wraith balra
kanyarodott, olyan erővel gyorsítva, hogy Náthán Demeter úgy érezte,
mintha láthatatlan kéz nyomná az üléshez.
Felhúzott ablakokkal is érezte a frissen nyírt fű tiszta, tavasz végi illatát,
érezte a kerti grillsütők füstjét és a rügyfakadás zöld aromáját.
Az égbolt bevörösödött, mintha vérezne az is. Rápréselt aranyfólia
cafatoknak tűntek a felhők.
Náthán Demeter szórakozottan észrevételezte, hogy a Wraith úgy megy,
mint az álom. A motornak még sosem volt ilyen jó hangja. Még sosem
húzott így. Náthán úgy gondolta, nyugodtan kijelentheti, a gyönyörű bestia
felújítása tökéletesen sikerült.

Biztosra vette, hogy szundított egyet a kormánykerék mögött, de nem

emlékezett rá, hogy elbóbiskolt volna. Csak annyit tudott, hogy valamikor,
mielőtt teljesen besötétedett volna, lehunyta a szemét, és mire kinyitotta, a
Wraith kavargó hópelyhek alagútjában, egy decemberi éjszaka alagútjában
száguldott. A saját véres tenyérnyomaitól maszatos szélvédőn kipillantva
hótölcséreket látott kibomlani a fekete aszfalt fölött; a kétsávos főút nem
tűnt ismerősnek. Hófátylak libbentek kísértetekként, eleven selyemként.
Náthán próbálta elhinni, hogy amíg aludt, felérhettek annyira északra,
hogy kifogjanak egy rendhagyó tavaszi hóvihart. Marhaság, vetette el az
ötletet. Aztán a hideg éjszakát és az ismeretlen országutat latolgatva azt
mondta magában, hogy csak álmodik, de nem hitte el. Saját testének
visszajelzései – hasogató fej, vértől ragacsos, megfeszülő arcbőr, a
kormánykerék mögötti hosszú óráktól elgémberedett hát – túlságosan
meggyőzően írták le az ébrenlét állapotát. Az autó egy harckocsi
stabilitásával ülte meg az utat, soha meg nem csúszva, soha meg nem
inogva, kilencven alá soha le nem lassítva.
A karácsonyi dalok végeérhetetlenül követték egymást: „All I Want for
Christmas Is You”, „Silver Bells”, „Joy to the World”, „It Came Upon a
Midnight Clear”. Időnként Demeter tudatában volt a zenének. Időnként nem.
Semmi hirdetés, semmi hírműsor, csak magasztos kórusok adtak hálát az
Úrnak, és Eartha Kitt fogadkozott, hogy milyen nagyon jó kislány lesz, ha a
Télapó mindent teljesít a listájáról.
Amikor lehunyta a szemét, Náthán látta maga előtt a mobiltelefonját a
munkaasztalon a garázsban. Vajon Michelle kereste már ott? Nyilván –
mihelyt hazaért, és tárva-nyitva találta az üres garázst. Mostanra magán
kívül van az aggodalomtól, és Náthán azt kívánta, bárcsak nála volna a
mobilja, nem azért, hogy segítségért telefonáljon – úgy gondolta, bőven túl
van azon, hogy bárki segíthessen rajta –, hanem csak mert jólesett volna
hallani Michelle hangját. Fel akarta hívni a lányát, és elmondani neki, hogy
azért ő csak menjen el a szalagavatóra, és próbálja meg jól érezni magát. El
akarta mondani neki, hogy nem fél attól, hogy a lánya már felnőtt nő – ha
bármi igazán aggasztotta, akkor az az volt, hogy megöregszik, és
magányosan tengődik majd a lánya nélkül, de úgy gondolta, emiatt már nem
kell főjön a feje. El akarta mondani Michelle-nek, hogy ő volt a lég óbb
dolog az életében. Ezt nem mondta neki mostanában, és azelőtt se elégszer.
Hat órát töltött az autóban, mégsem érzett félelmet, inkább csak egyfajta
zsibbadt álmélkodást. Valamilyen szinten már-már természetesnek tekintette
a helyzetét. Előbb-utóbb mindenkiért eljön egy fekete autó. Megjelenik, és
elragad a szeretteidtől, és soha többé nem látjátok egymást.
Perry Como pattogós hangon figyelmeztette a rádióból, hogy most már
aztán tényleg karácsonyias a hangulat.
– Nem mondod, Perry – dünnyögte Náthán, aztán rekedt, el-elcsukló
hangon énekelni kezdett, az öklével döngetve hozzá a ritmust a vezetőoldali
ajtón. Bob Segert énekelt, a régi idők rockzenéjéről énekelt, arról a fajta
rockzenéről, ami, úgy tartják, gyógyír a léleknek. Teli torokból üvöltötte a
strófákat, egyiket a másik után, és amikor elhallgatott, észrevette, hogy a
rádió közben magától kikapcsolt.
Na. Ez már önmagában príma ajándék karácsonyra. Az utolsó, amit kapok,
gondolta.
 Legközelebb arra nyitotta ki a szemét, hogy az arca a kormánykerékhez
nyomódik, a motor üresben jár, és annyira sok a fény, hogy fáj tőle a szeme.
Elhunyorodott. Amikor kinyitotta a szemét, kék paca volt a világ. Az
éjszaka folyamán egyszer sem fájt úgy a feje, mint most. A sajgás a
koponyájában olyan erős volt, hogy azt hitte, mindjárt elhányja magát. A
fájdalom a szeme mögül sugárzott szét, valamiféle sárga ragyogásként.
Igazságtalannak érezte ezt a rengeteg fényt.
Szétpislogta a szemében a könnyeket, és a világ újra fókuszba került,
kezdett kiélesedni.
Gázálarcot és terepszínű katonai gyakorlót viselő, kövér férfi bámult be rá
a sofőroldali ablak vérmaszatos tenyérlenyomatai között. A mustárzöld
gázálarc ősrégi volt, a második világháború környékéről.
– Maga meg ki a faszom? – kérdezte Náthán.
Úgy tűnt, mintha a kövér férfi fel-alá himbálózna.
Náthán nem látta a pasas arcát, de úgy gondolta, izgatottságában
ringatózhat a talpán.
A sofőroldali ajtó biztosítógombja hangos koppanással kioldott.
A kövér férfinak volt valami a kezében – úgy nézett ki, mint valami
légfrissítő palackja. Gyömbérillatú légfrissítő, hirdette a palack oldalán a
felirat, az ódivatú grafikán pedig vidám anyukatípus vett ki mézeskalács
figurákkal teli tepsit a sütőből.
– Hol vagyok? – kérdezte Náthán Demeter. – Mi fene ez a hely?
A Gázálarcos Ember meghúzta a kilincset, és kitárta a sofőroldali ajtót az
illatos tavaszi reggelre.
Végállomás – mondta.
 Szent Lukács Orvosi Központ, Denver
Amikor valaki érdekes meghalt, Hicks mindig lefényképezte magát a
holttesttel.
Volt egy helyi hírolvasó – csinos, harminckét éves nő, isteni platinaszőke
hajjal és világoskék szemekkel –, aki csúnyán túladagolta a kábítószert, és
sikerült megfulladnia a saját hányadékától. Hicks hajnali egykor besurrant a
hullaházba, kihúzta a nőt a tárolóból, felültette, aztán átkarolta a derekát, és
miközben lehajolt, hogy megnyalja a mellbimbóját, kinyújtott karral csinált
egy fényképet a mobiltelefonjával. Persze, igazából nem nyalta meg a nőt.
Az gusztustalan lett volna.
És volt egy rocksztár is – egy kisebb rocksztár mindenesetre. Abban a
bandában játszott, amelyiknek volt az a slágere a Stallone-filmben. A
rocksztárral rák végzett, és tincses barna hajával és hosszú szempilláival és
széles, buja ajkaival úgy nézett ki holtában, mint egy összeaszott öreg nő.
Hicks kivette a tárolóból, ördögvillába hajtogatta a kezén az ujjakat, aztán
közelebb hajolt, és miközben maga is ördögvillát mutatott, lekapta magukat,
ahogy együtt bandáznak. Megereszkedett szemhéjával a rocksztár
álmatagnak tűnt és menőnek.
Hicks a barátnőjétől, Sashától tudta meg, hogy egy híres sorozatgyilkos
van odalent a hullaházban. Sasha ápolónőként dolgozott a gyerekosztályon,
nyolc emelettel feljebb. Sasha imádta Hicks fényképeit a halott
hírességekről, Hicks mindig neki e-mailezte el a képeket először. Sasha
fergetegesnek találta Hicks humorát. Azt mondta, a The Daily Show-ban
volna a helye. Hicks is kedvelte Sashát. Az ápolónőnek kulcsa volt a
gyógyszeres szekrényhez, és szombat esténként mindig lenyúlt kettejüknek
valami finomat, egy kis oxyt vagy gyógyászati kokaint, és amikor el tudtak
szabadulni pár percre, kerestek egy üres szülőszobát, és Sasha kificergett a
nővérruha bő szárú nadrágjából, és a lábát a kengyelbe téve felfeküdt az
asztalra.
Hicks még soha nem hallott a pasasról, úgyhogy Sasha letöltött neki egy
cikket a nővér állás számítógépén. A fotó elég rémes volt, kopasz,
menyétarcú pasas, a szája telis-tele éles, görbe fogakkal. Csillogó, kerek
szeme idiótán meredt elő sekély üregéből. A képaláírás szerint Charles
Talent Manxot bő tíz éve zárták szövetségi börtönbe, amiért tucatnyi
szemtanú orra előtt elégetett valami szerencsétlen főszert.
– Nem nagy szám a pasas – fanyalgott Hicks. – Csak egy alakot vágott
haza.
– Tévedés. Manx rosszabb, mint John Wayne Gacy. Egy csomó gyereket
ölt meg. De mindenféle gyereket. Volt egy háza, ott csinálta. Kis angyalokat
aggatott a fákra, egyet-egyet az összes feltrancsírozott gyerekért.
Eszméletlen. Tök hátborzongatóan szimbolikus. Kis karácsonyi angyalok.
Vérapó Házának nevezték el, ahol csinálta. Vágod, Hicks? Vágod, hogy mi a
poén?
– Nem.
– Merthogy ott nyírta ki őket, plusz van ez a karácsonymotívum, vagyis
hogy Télapó, így se vágod?
– Nem. – Hicks nem látta, mi köze Télapónak egy ilyen Manx-féléhez.
– A ház leégett, de a díszek még mindig ott lógnak a fákon. Mint valami
emlékhely, olyan az egész. – Sasha az ápolónői nadrág zsinórját húzkodta. –
Mindig begerjedek a sorozatgyilkosoktól. Más se jár a fejemben, mint hogy
milyen gennyes dolgokra volnék hajlandó, hogy ne kelljen meghalnom.
Most eredj fényképezkedni, aztán küld el e-mailben. És írd meg, mit csinálsz
velem, ha nem vetkőzöm le neked.
Hicks nem látta értelmét, hogy vitába szálljon ezzel a fajta logikával, és
amúgy is esedékes volt az ellenőrző körútja. Ráadásul, ha a pasas megölt egy
csomó gyereket, tényleg megérheti csinálni róla egy képet, és csatolni a
gyűjteményhez. Hicks eddig vicces képeket csinált, de úgy érezte, egy
sorozatgyilkosos fotó is elkelne végre, hogy tanúsítsa jelleme sötétebb,
komolyabb oldalát.
Egyedül álldogálva a liftben Hicks fegyvert rántott saját tükörképére, és
így szólt: – Vagy ezt dugom a szádba, vagy a méretes farkamat. – Sashára
gyakorolt.
Minden szép és jó volt, amíg az adóvevőjéből meg nem szólalt a
nagybátyja hangja: – Hé, seggfejkém, játsszál csak nyugodtan azzal a
pisztollyal, hátha golyót eresztesz magadba, és felvehetünk a helyedre
valakit, aki nem akkora balfék, mint te.
Hicks elfelejtette, hogy a lift be van kamerázva. Még szerencse, hogy
rejtett mikrofont nem helyeztek el. Hicks visszadugta, .38-asát a
pisztolytokba, és lehajtotta a fejét, remélve, hogy a kalap karimája elrejti az
arcát. Dühével és megszégyenültségével küzdve, tíz másodpercig kivárt,
aztán megnyomta a gombot az adóvevőjén. Valami igazán szaftosat akart
beszólni, hogy végleg elhallgattassa a vén szarházit. Ehelyett azonban csak
egy nyomorúságos „Vettem, vége” telt tőle, azon az elszoruló torkú,
nyeszlett kis hangon, amit annyira utált magától.
A biztonsági őri munkát Jim bácsi szerezte neki, sikeresen
kikozmetikázva életrajzából a tényt, hogy nem fejezte be a középiskolát,
illetve hogy egyszer őrizetbe vették, mert közterületen, részegen,
megbotránkoztató magatartást tanúsított. Hicks még csak két hónapja
dolgozott a kórházban, de már két figyelmeztetést kapott: egyszer késett,
egyszer pedig nem jelentkezett adóvevőn (éppen ő volt a soros a kengyelben
a szülőasztalon). Jim bácsi már közölte vele, hogy amennyiben egyéves
munkaviszonya letelte előtt a harmadik figyelmeztetést is begyűjti,
kénytelenek lesznek megválni tőle.
Jim bácsinak bezzeg nem volt baj a munkahelyi teljesítményével,
valószínűleg azért, mert összes teendője, abban merült ki, hogy napi hat órán
át ült a vagyonőri irodában, és egyik szemével a monitorokat figyelte, a
másikkal pedig a Skinemax pornócsatornát. Harminc éve tévézett tizennégy
dollár per óra plusz teljes körű munkáltatói járulékfizetésért. Hicks is valami
ilyesmit szeretett volna kifogni magának, viszont ha elveszíti a biztonsági őri
állását – és ehhez elég, ha még egyszer figyelmeztetik –, simán előfordulhat,
hogy vissza kell mennie a McDonald’sba. Az pedig nem esne jól. Amikor a
kórházban aláírta a szerződést, már irigyelt munkakört töltött be: az autós
kiadóablaknál dolgozott, és utálta volna megint a ranglétra aljáról kezdeni.
Ami ennél is rosszabb, valószínűleg Sashánakis búcsút inthetne, és a
gyógyszerszekrény kulcsának is, meg a sok-sok hancúrozásnak is a
szülőszobában. Sasha odáig volt Hicks egyenruhájáért, és a férfi nem
gondolta, hogy a McDonald’s idétlen hacukája is elnyerné a tetszését.
Hicks leért az alagsorba, előcaplatott a liftből. Néhány lépés után
hátrafordult, és a lába közé markolva csókot dobott az összezáródó liftajtó
felé.
– Kapd be a tökömet, te hájas seggű, vén buzi – mondta. – Azt bezzeg
bírnád, mi?!
Az alagsorban nem volt nagy mozgás este fél tizenkettőkor. A lámpák
nagy részét – a kórház új takarékossági kampányával összhangban –
leoltották, kivéve egy-egy fénycsövet, tizenöt méterenként.
Gyalogosforgalom csak akkor volt, ha valaki nagy ritkán átballagott az
aluljárón az utca túloldalán lévő parkolóból.
 Hicks becses tulajdona is ott parkolt: egy fekete Trans Am, zebramintás
üléshuzattal. És kék neonfényekkel az alvázon, úgyhogy amikor
végigmennydörgött az úton, úgy nézett ki, mint valami ufó, egyenesen
Spielberg E. T.-jéből. Még valami, amiről le kellene mondania, ha jelenlegi
állását elveszíti. Ugyanis ki van zárva, hogy hamburgersütögetésből futná a
törlesztő részletekre. Sasha imádott a Trans Amban dugni. Be volt zsongva
az állatokért, és a zebramintás műszőr üléshuzat kihozta belőle a vadabbik
énjét.
Hicks azt hitte, a sorozatgyilkos a hullatárolóban lesz, de kiderült, hogy
már kihozták a boncterembe. Az egyik doki dolgozni kezdett rajta, aztán
otthagyta, hogy majd másnap befejezi a boncolást. Hicks felkattintotta az
asztalok fölötti lámpákat, de a helyiség többi részében nem gyújtott villanyt.
Behúzta a függönyt az ajtó kis üvegablakán. Zár nem volt, hogy ráfordíthatta
volna, viszont a kitámasztó éket az ajtó alá nyomta, nehogy rányissanak.
Akárki dolgozott is Charlie Manxon, távozás előtt leterítette egy
lepedővel. Ma este a sorozatgyilkosé volt az egyetlen holttest a
boncteremben. A kis fémtáblán, ami alatt a kerekes boncasztalt leparkolták,
ez állt: HIC LOCUS EST UBI MORS GAUDET SUCCURRERE VITAE.
Hicks elhatározta, hogy egyszer már rákeres a Google oldalán, és kideríti, mi
a fenét jelent.
Lerántotta a lepedőt Manx bokájáig, hogy megnézze magának a pasast. A
mellkast fűrésszel felvágták, aztán újra összeöltötték durva fekete fonállal.
Az „Y” alakú vágás függőleges szára egészen a szeméremcsontig leért.
Charlie Manx hosszú és aszott fütyköse leginkább a Hebrew National hot
dog virslijére hasonlított. A férfinak ijesztő mélyharapása volt, úgyhogy
kiálló görbe barna fogai alsó ajkába mélyedtek. A szeme nyitva volt, és úgy
tűnt, mintha üres tekintetű álmélkodással bámulna Hicksre.
Hicks nem volt elragadtatva ettől. Épp elég hullát látott már, de azoknak
általában csukva volt a szemük. Ha pedig nem, akkor a szemgolyó opálos
volt, mintha valami megalvadt volna odabent – talán maga az élet. Ez a
szempár viszont csillogó volt és éber, az élők szeme, nem a halottaké. Sóvár,
madárszerű kíváncsiság ragyogott benne. Nem, Hicksnek egyáltalán nem
volt ínyére a dolog.
Amúgy, nagy általánosságban, nem tartott a halottaktól. A sötétségtől se
félt. Jim bácsitól félt kissé, az pedig kifejezetten aggasztotta, hogy Sasha
egyszer feldugja az ujját a végbelébe (váltig állította, hogy ez olyasmi, ami
tetszene Hicksnek), illetve volt egy visszatérő rémálma arról, hogy egyszer
csak csupasz seggel találja magát a munkahelyén, a fütyköse
harangnyelvként himbálózik a két combja között, ahogy a kórház folyosóin
kóborol, és az emberek hátrafordulnak, hogy megbámulják. Ennyiben ki is
merültek a félelmei és a fóbiái.
Nem igazán értette, miért nem tették vissza Manxot a tepsibe, hiszen a
mellkasi üreggel a jelek szerint végeztek. Amikor viszont felültette a halottat
– a hosszú, csontos kezekkel az ölében a falnak támasztotta alkoholos filccel
rajzolt, szaggatott vonalat vett észre a tarkón. Hát igen. A Sasha által
letöltött újságcikkből tudta, hogy Manx több mint egy évtizede hol magánál
volt, hol nem, persze hogy a dokik szét akarnak nézni a fejében. Ráadásul ki
ne akarna bekukkantani egy sorozatgyilkos agyába? Egy tudományos
publikáció simán kijöhet a dologból.
A bonceszközök – a fűrész, a csipeszek, a bordavágók, a csontkalapács –
görgős acélasztalkán sorakoztak a holttest mellett. Hicks először arra
gondolt, a szikét adja Manx kezébe, az eléggé sorozatgyilkososnak tűnt.
Csak éppen túl kicsi volt. Hicks ránézésre meg tudta mondani, hogy sehogy
se mutatna a képen, amit a szaros kis mobiltelefonja kamerájával készít.
A jókora, ezüstszínű csontkalapács viszont, na, az már igen. A téglaforma
fej egyik végén hegyes csőr, a másikon hentesbárdot idéző vágóéi. Alul a
nyél kampóban végződött – ezt be szokták feszíteni a koponya pereme alá,
és úgy működtették, mint egy sörnyitót. A csontkalapács hardcore volt.
Hicksnek jó egy percébe telt, hogy a kalapácsot elhelyezze Manx kezében.
Amikor meglátta Manx betöredezett végű körmeit, elfintorodott: undorítóan
hosszúak voltak, és ugyanolyan sárgák, mint a pasas redvás fogai. Manx úgy
nézett ki, mint az a színész, Lance Henriksen, az A bolygó neve: Halál-ban,
feltéve, hogy Henriksennek kopaszra borotválják a fejét, aztán agyba-főbe
verik egy karóval. Mindehhez Manxnak kis, lecsüngő, rózsaszínű-fehér
cicije volt, amely, ó, borzalom, az anyja melltartójának tartalmára
emlékeztette Hickset.
Magának a csontfűrészt vette fel, és amikor átkarolta Manx vállát, a hulla
előreroskadt, a nagy, kopasz fej Hicks mellére kókadt. Ez teljesen rendben
volt így: ivócimborák, rendesen betintázva. Hicks előásta a mobilját a
tartójából, és karnyújtásra eltartotta magától.
Összehúzta a szemét, és vészjóslón vigyorogva elkattintotta a fényképet.
Lefektette a holttestet, és a telefonra pillantott. Elég vacak lett a kép.
Hicks veszélyesnek akart látszani, de a kényszeredett kifejezés az arcán
inkább mintha arra utalt volna, hogy Sasha végül mégiscsak beficeregtette a
kisujját az ánuszába. Már éppen azon gondolkodott, hogy csinál még egy
képet, amikor a boncterem ajtajának túloldaláról hangos beszélgetést hallott.
Egy szörnyűséges pillanatra azt hitte, hogy az első hang Jim bácsié:
– Na, most pórul jár az a kis szarházi. Nem is sejti, hogy...
Miközben lepedőt libbentett a holttestre, Hicksnek úgy kalapált a szíve,
mintha egy Glockot ürítettek volna ki gyorstüzelő üzemmódban. A hangok
közvetlenül az ajtónál állapodtak meg, és Hicks biztosra vette, hogy
tulajdonosaik mindjárt megpróbálnak benyomakodni a helyiségbe. Az
ajtóhoz indult, hogy kihúzza alóla az éket, és félúton járt, amikor rájött, hogy
még mindig nála a csontfűrész. Remegő kézzel a műszerkocsira tette.
Mire visszaért az ajtóhoz, kezdte összeszedni magát. Egy második
férfihang felnevetett, aztán az első mondta tovább a magáét:
– ...mind a négy zápfogát. Szevofluránnal elkábítják, és amikor kivésik a
fogakat, semmit nem érez az egészből. Amikor viszont felébred, olyan érzés
lesz, mintha szájba baszták volna egy lapáttal...
Hicks nem tudta, ki készül fogorvoshoz, de ahogy tovább hallgatta a
hangot, rájött, hogy mégse Jim bácsi van a folyosón, hanem csak egy
reszelős, vén szarházi hangú vén szarházi. Várt, és amikor hallotta, hogy a
két férfi elsétál a folyosón, lehajolt, hogy kihúzza az éket az ajtó alól.
Elszámolt ötig, aztán kisurrant a helyiségből. Ráfért volna pár korty víz, és
kezet is akart mosni. Még mindig kissé reszketegnek érezte magát.
Mélyeket lélegzett a hosszú, idegcsillapító séta közben. Mire a
férfimosdóhoz ért, már többre vágyott néhány korty víznél: a beleit is ki
kellett ürítenie. A mozgássérülteknek fenntartott fülkét választotta, lévén az
tágasabb. Amíg a fülkében trónolva bombákat potyogtatott a vécékagylóba,
elküldte a Manx-fotót Sashának, a következő szöveggel: „Nadrág letol &
bokafogás csináld amit mondok ribanc vagy jön apa a csontfűrésszel. Tali a
szülszobában.
Ahogy a mosdó fölé hajolva zajosan szürcsölni kezdte a vizet,
nyugtalanító gondolatai támadtak. A folyosón beszélgető hangok annyira
ráijesztettek, hogy képtelen volt felidézni, ugyanúgy hagyta-e a holttestet,
mint ahogy találta. Sőt: az a szörnyű érzése volt, mintha Charlie Manx
kezében felejtette volna a csontkalapácsot. Ha reggel így találják meg,
valami okostojás doki nyilván kíváncsi lesz majd a miértekre, és biztosra
vehető, hogy Jim bácsi a teljes személyzetet lekapja a körméről. Hicks nem
esküdött volna meg rá, hogy kiállja a vallatást.
 Úgy döntött, visszaballag a boncteremhez, és ellenőrzi, hogy rendet
hagyott-e maga után.
Amikor a teremhez érve megállt, hogy belessen az ajtóba épített
ablakszemen, kiderült, hogy összehúzva maradt a függöny. Ezt például
rögtön rendbe kellett tennie. Óvatosan benyitott, és elfintorodott. A nagy
sietségben, hogy odébbálljon a boncteremből, az összes lámpát lekapcsolta –
nemcsak a boncasztalok fölöttieket, de a vészvilágítást is, ami pedig mindig
égett, a helyiség sarkaiban és az íróasztal fölött. A helyiségben jód és
benzaldehid szaga terjengett. Hicks hagyta, hogy az ajtó sóhajtva
becsukódjon mögötte, és a sötétség burkába zártan megállt.
Miközben a villanykapcsoló után tapogatózott a csempés falon, hirtelen
mintha cipősarok csikkant volna a sötétben, és fém csendült fémhez.
Hicks mozdulatlanná dermedve fülelt, és a következő pillanatban azt
érezte, hogy valaki nagy sebességgel feléje tart a helyiségen át. Nem utalt rá
hang, és nem is látott semmit. A bőrén érezte, és a dobhártyáján, mint a
légnyomásváltozást. A gyomra vizenyős lett, hányinger fogta el. Leengedte
kinyújtott jobb kezét, mellyel eddig a villanykapcsolót kereste, és a .38-
asáért nyúlt. Félig sikerült előhúznia, amikor meghallotta, hogy valami
szisszenve feléje sújt a sötétben, aztán az a valami – a leginkább alumínium
baseballütőhöz hasonlított – gyomron találta. Hicks hörrenve összegörnyedt.
A pisztoly visszacsusszant a tokjába.
A furkós hátrahúzódott, aztán szisszenve lesújtott megint. A bal füle fölött
találta el Hickset, aki megperdült, és eldőlt, mint egy zsák. Egyenesen
hanyatt vágódott, kizuhant egy repülőgépből, és aláhullott a dermedt
éjszakai égbolton át, csak zuhant és zuhant, és hiába próbált minden erejével
sikoltani, nem jött belőle hang, mert a becsapódás az összes levegőt
kipréselte a tüdejéből.

Amikor kinyitotta a szemét, egy szerényen mosolygó férfi hajolt föléje.

Hicks kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, mi történt, ám ekkor újra a
fejébe hasított a fájdalom; félrefordult, és lerókázta a pasas fekete cipőjét. A
gyomra bűzös szökőkútként pumpálta fel a vacsoráját – vietnami zöldséges
csirke, Tso tábornok eledele.
– Annyira sajnálom, ember – mentegetőzött Hicks, amikor abbahagyta az
öklendezést.
– Nem gond, fiam – mondta az orvos. – Maradjon fekve. Felvisszük a
sürgősségi osztályra. Agyrázkódása van. Meg kell néznünk, nem repedt-e
meg a koponyája.
De Hicksnek közben már kezdett eszébe jutni, hogy mi történt – hogy
valaki leütötte a sötétben egy fémbunkóval.
– A picsába! – kiáltott fel. – A büdös picsába! A pisztolyom... Látta valaki
a pisztolyomat?
A doki – a kitűzője szerint sopher – Hicks mellkasára tette a kezét, és nem
engedte felülni.
– Azt hiszem, arra már keresztet vethet, fiam.
– Ne is próbálj felkelni, Érnie – szólalt meg Sasha. Karnyújtásra állt tőle,
és az arckifejezés, amivel rámeredt, a leginkább a szörnyülködéshez járt
közel. Két másik ápolónő is ott álldogált vele, sápadtnak és nyúzottnak
tűntek mind.
– Istenem, ó, édes istenem. Ellopták a .38-asomat. Mást is elvittek?
– Csak a nadrágját – mondta Sopher.
– Csak a... mit? Bassza meg, mit?
Hicks felszegte a fejét, hogy odanézzen, és azt látta, hogy deréktól lefelé
teljesen meztelen, a fütyköse szabad préda a doki, Sasha és a másik két
nővér tekintete számára. Megint hányinger kerülgette. Mintha visszatérő
rémálma vált volna valóra, az, amiben csupasz üleppel flangál a
munkahelyén, és mindenki őt bámulja. Hirtelen az a gyomorszorító érzése
támadt, hogy a perverz geci, aki a nadrágját elvitte, esetleg a Sasha által
kilátásba helyezett ujjazást is elvégezte rajta.
– Hozzám ért? Hozzám ért az a mocsok?
– Nem tudjuk – mondta az orvos. – Talán nem. Lehet, hogy csak nem
akarta, hogy felkeljen és utána iramodjon, és úgy okoskodott, hogy
meztelenül nem fogja üldözőbe venni. Nagyon valószínű, hogy a pisztolyát
is csak azért vitte el, mert a tokban volt, a derékszíján.
Az ingét viszont nem vitte el a pasas. A széldzsekijét elvitte, az ingét
viszont nem.
Hicks elsírta magát. Aztán fingott egyet: nedves, öblös altesti dudorászás
szakadt ki belőle. Soha életében nem érezte magát ilyen nyomorúságosán.
– Úristen. Úristen. Mi a picsa bajuk van az embereknek? – kiáltott fel.
Dr. Sopher a fejét rázta. – Ki tudja, mi járt a pasas fejében? Lehet, hogy be
volt állva valamitől. Vagy csak egy perverz barom, aki ritka trófeára vágyott.
Ez legyen a rendőrök problémája. Nekem most maga a lényeg.
– Trófeára?! – kiáltotta Hicks, és elképzelte a nadrágját, bekeretezve, egy
falon.
 – Igen, nyilván. – Sopher doki a helyiség túlsó vége felé pillantott a válla
fölött. – Különben miért akarna bárki belopózni ide, és ellopni egy hírhedt
sorozatgyilkos holttestét.
Hicks fordított a fején – az agyában megszólalt egy gong, és sötét
zengéssel töltötte meg a koponyáját –, és azt látta, hogy valaki a helyiség
közepére tolta a kerekes boncasztalt, és a holttest nincs sehol. Megint
felnyögött, és behunyta a szemét.
Aztán cipősarok szapora kipp-koppját hallotta közeledni a folyosón, és
felismerni vélte Jim bácsi peckes léptű masírozását: nyilván kirángatták az
íróasztala mögül, és ez nem töltötte el boldogsággal. Hicksnek nem volt
ésszerű oka rá, hogy féljen a bácsikájától. Itt ő volt az áldozat; megtámadták,
az isten szerelmére. Csakhogy miközben magányosan és nyomorúságosán
sunyított egyedüli menedékében – a szemhéja mögötti sötétségben –, azt
érezte, hogy a logika itt nem fog szerepet kapni. Jim bácsi érkezik, és vele
együtt befut, ezüstkalapácsként lesújt a harmadik munkáltatói
figyelmeztetés. Hickset szó szerint letolt gatyával kapták rajta, és máris látta,
hogy soha többé nem ölti magára a biztonsági őri egyenruhanadrágot.
Elveszett minden, egyetlen pillanat alatt ragadták el tőle a boncterem
sötétjében: a jó állás, a boldog napok, Sashástul és kengyeles
szülőasztalostul, a gyógyszerszekrényből elcsent finomságokkal és a vicces
hullafotókkal együtt. Még a zebramintás üléshuzatú Trans Am is eltűnt, bár
ez csak órák múlva derül majd ki. A perverz geci, aki leütötte, magához
vette a slusszkulcsot, és elhajtott az autóval.
Oda minden. Az egész élete.
Eltűnt a halott Charlie Manxszal együtt, és soha nem tér vissza.
 ROSSZ ANYA
2011. DECEMBER 16.-2012. JÚLIUS 6.
 Lamari Rehabilitációs Központ Massachusetts
Lou a fiukat, Wayne-t is magával vitte az előkarácsonyi látogatásra az
elvonóba, ahol Vic McQueen huszonnyolc napos gyógykezelését töltötte. Az
angyalhajjal díszített drót karácsonyfa a pihenőszobában volt felállítva, Lou-
ék porcukorral meghintett fánkot vittek a szupermarketből, azt ették
hármasban.
– Itt mindenki dilinós? – kérdezte Wayne. Nem volt benne félénkség, azt
se tudta, mi fán terem.
– Itt mindenki alkoholista – mondta Vic. – Dilinósok a múltkori helyen
voltak.
– Akkor ez előrelépés?
– Vertikális mobilitás – mondta Lou Carmody. – A családunkban minden
a vertikális mobilitás körül forog.
 Haverhill
Egy héttel később Vicét hazaengedték. Felnőtt korba lépése óta először
volt tiszta, és hazament az anyjához, hogy végignézze a haldoklását, tanúja
legyen annak, ahogy Linda McQueen hősies erőfeszítések árán próbál
végezni magával.
Ebben Vic is a segítségére volt: kartonszám vásárolta anyjának a Virginia
Slim cigarettát, az anyja kedvencét, és együtt füstöltek. Linda akkor sem
hagyta abba a bagózást, amikor már csak fél tüdeje volt. Ütött-kopott zöld
oxigénpalack állt az ágyánál, az oldalán a vörös lángokat ábrázoló piktogram
fölött a felirat: fokozottan tűzveszélyes. Linda időnként az arcához tartotta a
maszkot pár korty levegőért, aztán leeresztette, és szippantott a
cigarettájából.
– Szerinted nem lesz baj? Nem félsz, hogy... – Linda az oxigénpalack felé
bökött a hüvelykujjával.
– Mitől? Hogy felrobbantod az életem? – kérdezte Vic. – Elkéstél, anya.
Már megtettem helyetted.
Mióta a tizennyolcat betöltve odébbállt, Vic egyetlen napot sem töltött az
anyja házában. Gyerekként észre sem vette, milyen sötét van odabent. A ház
magas fenyőfák árnyékában állt, és szinte egyáltalán nem kapott természetes
fényt, úgyhogy még délben is villanyt kellett gyújtani, ha látni akartad,
merre mégy. Most a ház cigarettától és inkontinenciától bűzlött. Január
elejére Vicnek kétségbeesett menekülhetnékje volt. A sötétség és a
levegőtlenség Charlie „Vérapó” Manx házának szennyesledobó-kürtőjét
juttatta eszébe.
– El kéne utaznunk valahová nyáron. Házat bérelhetnénk fent a Tónál,
mint régen. – A Winnipeaukee-tó mindig csak a „Tó” volt számukra, mintha
nem is létezne a világon más említésre méltó víztömeg, ahogy a „Város” is
mindig Bostont jelentette. – Van pénzem.
Igazából nem volt eleresztve túlságosan. Elég rendes hányadát sikerült
elinnia annak, amit megkeresett. Azt, amit mégsem eresztett le a torkán,
nagyrészt felemésztették a jogi hercehurcák, illetve elment különböző
gyógykezelések számláira. De Vic még így is jobb anyagi helyzetben volt,
mint az átlag jó útra tért, priuszos és tetovált alkoholista. Ráadásul újabb
adag pénz volt kilátásban, feltéve, hogy be tudja fejezni a soron következő
Keresőmotor könyvet. Időnként úgy érezte, azért lett józan életű és
egészséges, csak azért gyógyult meg, hogy ha Isten is segít, befejezhesse a
következő kötetet. Pedig a fia kedvéért kellett volna.
Linda alamuszi, bágyadt mosolyában benne volt, hogy mindketten tudják:
nem húzza ki júniusig, tópart helyett nyáron ő már a házától három sarokra,
a temetőben üdül majd, ahol a nővéreit és a szüleit is eltemették annak
idején. De mégis így szólt: – Persze. Szabadítsd meg Lou-t a fiadtól, és hozd
el őt is. Szeretnék egy kis időt tölteni azzal a gyerekkel, már ha nem félsz,
hogy rossz hatással leszek rá.
Vic ezt elengedte a füle mellett. A 12 lépéses önsegítő program nyolcadik
lépésénél tartott: jóvátenni érkezett Haverhillbe. Éveken át azt sem akarta,
hogy Linda ismerje Wayne-t, hogy része legyen a gyerek életének. Örömét
lelte abban, hogy korlátozta az anyja és Wayne kapcsolatát, feladatának
érezte, hogy megvédje a fiút a nagyanyjától. Most azt kívánta, bárcsak
inkább tőle védte volna meg valaki Wayne-t. A fiát is ki kell majd
engesztelnie.
– Apádat is összeismertethetnéd az unokájával, ha már így benne vagy –
mondta Linda. – Tudod, ott lakik a környéken. Doverben. A Tótól nem
messze. Még mindig abból él, hogy a levegőbe röpít dolgokat. Tudom, hogy
örülne, ha megismerhetné a srácot.
Vic ezt is elengedte a füle mellett. Christopher McQueent is ki kellene
engesztelnie? Időnként úgy gondolta, igen, aztán eszébe jutott, ahogy hideg
vizet csorgat a kimarjuk öklére a mosogatónál, és elvetette az ötletet.
Egész tavasszal esett az eső, Vic a haverhilli ház falai közé szorult a
haldokló asszonnyal. Időnként olyan erővel zuhogott, hogy úgy érezte
magát, mint egy egér, ami csapdába esett egy dob belsejében. Linda véres
slejmet köhögött fel egy gumivályúba, és a Food Networköt nézte a bömbölő
tévén. Vic számára kétségbeesetten vágyott cél, a túlélés záloga lett, hogy a
házból el-, illetve kiszabaduljon. Amikor behunyta a szemét, egy tó sima
felületét látta maga előtt, napnyugtakor, a víz fölött kisujjnyi szitakötők
siklottak.
A döntést, hogy kibérel egy helyet, mégis csak akkor hozta meg, amikor
egyik este Lou telefonált Coloradóból, és felajánlotta, hogy Wayne-nel
tölthetné a nyarat.
– Anyahiánya van a gyereknek – mondta Lou. – Nem gondolod, hogy
ideje összeröffennetek?
 – Én benne vagyok – mondta Vic. Komoly erőfeszítésébe került, hogy ne
remegjen meg a hangja. Fájt a lélegzetvétel. Jó három év telt el, mióta Lou
és ő szétmentek. Vic nem bírta elviselni, hogy a férfi fenntartások nélkül
szereti, ő meg olyan gyatra a viszonzásban. Muszáj volt kilépnie a
kapcsolatból.
Csakhogy más volt otthagyni Lou-t, és megint más otthagyni a fiát. Lou
az előbb azt mondta, hogy a gyereknek szüksége van az anyjára, de Vic úgy
gondolta, neki nagyobb szüksége van Wayne-re. A lehetőség, hogy a fiával
tölti a nyarat – az újrakezdés lehetősége, hogy még egy esélyt kap, és
megpróbálhat olyan anyja lenni Wayne-nek, amilyet a fiú megérdemel –,
időnként rémülettel töltötte el. Máskor pedig láng-fényes, reszketeg
reménnyel. Nem szerette ilyen intenzíven megélni az érzéseit. Mintha
megőrült volna, arra emlékeztette.
– Miért, részedről rendben van a dolog? Hajlandó vagy rám bízni Wayne-
t? Azután, hogy annyi meredek húzásom volt?
– Ne már, haver – mondta Lou. – Ha kész vagy újra felvenni a kesztyűt,
Wayne simán bemegy veled a ringbe.
Vic nem emlékeztette Lou-t, hogy amikor két ember bemegy a ringbe,
általában azért teszik, hogy a szart is kiverjék egymásból. De talán nem is
volt annyira rossz az a metafora. Wayne-nek akárhány jó oka lehet rá, hogy
le akarjon keverni neki néhány maflást. Ha Wayne-nek bokszzsák kell, áll
elébe. Ez is egy módja az engesztelésnek.
Vic lázas kutatásba kezdett, hogy kerítsen egy helyet, ahol a nyarat
tölthetik, és aminek a környéke megfelel a fejében lévő képnek. Ha még
megvan a Raleigh, percek alatt eltalált volna a tökéletes helyre, egyetlen
gyors kiruccanás az Ebúton át, és vissza. Persze most már tudta, hogy
igazából soha, egyetlen kiruccanást sem tett a Rövidebb Út hídon át. Egy
coloradói elmegyógyintézet lakójaként tudta meg kereső akcióiról az
igazságot. Epelméjűsége törékeny dolog volt, két tenyere öblébe zárt
pillangó, melyet mindenhová magával vitt, állandóan azon
aggodalmaskodva, mi lesz, ha engedi kiröppenni – vagy óvatlanul
összeroppantja.
A Rövidebb Út híján kénytelen volt a Google-ra hagyatkozni, ahogy
mindenki más. Április végéig tartott, mire sikerült megtalálnia, amit akart,
egy kis nyaralót, harmincméteres partszakasszal, saját kikötővel és
kocsiszínnel. És mindez egyetlen szinten helyezkedett el, úgyhogy Lindának
nem kell majd lépcsőn felkapaszkodni. Ekkorra félig-meddig maga is elhitte,
hogy az anyja velük tart, és hogy további engesztelésekre kerülhet sor. Még
egy rámpa is volt a ház mögött, Linda kerekes székének.
Az ingatlanügynök fél tucat A4-es fotót küldött, és Vic az anyja ágya
szélére kuporodott, hogy együtt nézegessék a fényképeket.
– Látod a kocsiszínt? Kitakarítom, és berendezem műteremnek.
Fogadjunk, hogy isteni illata van – mondta Vic. – Fogadjunk, hogy olyan az
illata, mint a szénának. Meg a lovaknak. Nem is értem, hogyhogy nem volt
lómániás periódusom. Azt hittem, kötelező az összes elkényeztetett kislány
életében.
– Chris meg én nem igazán törtük magunkat, hogy elkényeztessünk,
Vicki. Nem volt hozzá merszem. Mai fejjel nem hiszem, hogy egyáltalán
lehetséges. Mármint elrontani a gyerekünket. Mire rájöttem a dolgok
nyitjára, már nem volt tétje az egésznek. Valahogy mintha sosem lett volna
túl sok érzékem a gyerekneveléshez. Annyira féltem, hogy rosszat találok
csinálni, hogy szinte sosem jutottam el odáig, hogy jót csináljak.
Vic kipróbált néhány szóba jöhető választ magában. A Nem vagy egyedül,
volt az egyik. A Te minden tőled telhetőt megtettél, nem úgy, mint én, egy
másik. A harmadik: Szerettél, a legjobb tudásod szerint. Bármit megadnék,
ha visszamehetnék az időben, hogy jobban szeresselek. De nem találta a
hangját – összeszorult a torka –, és a pillanat elmúlt.
– Különben meg – folytatta Linda –, nem kellett neked ló. Ott volt
helyette a kerékpárod. A Raleigh. Az messzebbre vitt téged bármilyen lónál.
Tudod, próbáltam előkeríteni. Pár évvel ezelőtt. Úgy emlékeztem, hogy apád
eldugta az alagsorban, és arra gondoltam, odaadhatnám Wayne-nek. Mindig
is úgy gondoltam, hogy az a bicikli fiúnak való. De eltűnt. Fogalmam sincs,
hová. – Az asszony elcsendesedett, félig lecsukódott a szeme. Vic
lecsússzam az ágyról. De mielőtt az ajtóhoz ért volna, Linda megszólalt: –
Te sem tudod, mi lett vele, ugye, Vic? A Raleigh-jel?
Volt a hangjában valami alattomos, valami veszélyes.
– Eltűnt – mondta Vic. – Én is csak ennyit tudok.
Mire az anyja: – Tetszik a nyaraló. A tóparti házad.
Jó helyet találtál, Vic. Tudtam, hogy sikerülni fog. Ebben mindig jó voltál.
Hogy megtalálj dolgokat.
Vic karja libabőrös lett.
– Most pihenj, anya. – Az ajtóhoz lépett. – Örülök, hogy tetszik a hely. Ki
kéne ugranunk valamikor, nemsokára. Ha aláírtam a szerződést, egész nyárra
miénk a ház. Felavathatnánk. Eltölthetnénk pár napot odakint, csak mi
ketten.
– Persze – mondta az anyja. – És visszafelé beugrunk abba a hamptoni
étterembe, a Terry’sbe. Iszunk egy turmixot.
Az amúgy is félhomályos szoba hirtelen mintha még jobban elsötétült
volna. Mint amikor felhő vonul át a nap előtt.
– Frappét – mondta Vic rekedten. – Ha turmixot akarsz, máshová kell
menned.
Az anyja bólintott. – Igaz.
– Most hétvégén – mondta Vic. – Most hétvégén ki is megyünk.
– Majd meg kell nézni a naptáramat – mondta az anyja. – Hátha más
terveim vannak.
Reggel elállt az eső, és Vic ahelyett, hogy hétvégén a Winnipesaukee-
tóhoz vitte volna az anyját, kivitte a temetőbe, és eltemette az első forró és
kék májusi égbolt alatt.

Felhívta Lou-t – hajnali egykor a Keleti időzóna szerint, a Hegyvidéki

szerint még csak tizenegykor –, és azt mondta: – Szerinted Wayne mit akar
majd csinálni? Két hónapra jön. Abban se vagyok biztos, hogy két napra le
tudom kötni.
Lou-t meghökkentette a kérdés. – Tizenkét éves a srác. Nyugis kölyök.
Tuti, hogy minden bejön neki, amit te szeretsz. Mit szeretsz?
– A whiskyt.
Lou hümmögött egy sort. – Jó, hát én inkább a teniszre és társaira
gondoltam.
Vic teniszütőket vásárolt, de fogalma sem volt, tud-e teniszezni Wayne. Ő
maga is olyan régen játszott utoljára, hogy arra sem emlékezett, hogyan kell
pontot szerezni. Csak annyit tudott, hogy a szeretetről akkor sem kell
lemondanod, amikor semmid sincs. Hiszen, például: tizenöt-semmi, angolul,
fifteen-love.
Fürdőruhákat vett, strandpapucsokat, napszemüvegeket, frizbiket.
Naptejet is vett, de remélte, hogy Wayne nem akar majd túl sok időt tölteni a
napon. A bolondokháza és az elvonó közötti időszakaiban teletetováltatta a
karját és a lábát, és a túl sok napsütés árt a tintának.
Feltételezte, hogy Lou is a gyerekkel repül a keleti partra, és meglepődött,
amikor Lou lediktálta neki Wayne járatának a számát, arra kérve, hogy
telefonáljon, ha a gép megérkezett.
 – Repült már egyedül?
Mire Lou: – Még nem repült egyáltalán, de én nem aggódnék emiatt.
Haver. Ez a srác kőkeményen önellátó. Nem ma kezdte. Tizenkét éves, de
ezzel az erővel ötven is lehetne. – Azt hiszem, jobban izgatja a repülés, mint
hogy odaér-e hozzád egyáltalán. – Suta, zavart csend. – Bocs, Vic. Nem
beszólás akart lenni.
– Nem gond, Lou – mondta Vic.
Tényleg nem zavarta. Sem Lou, sem Wayne nem mondhatott olyat, amit
zokon vett volna. Rászolgált a kritikára, az utolsó szóig. Azok után, hogy
éveken át mennyire utálta az anyját, nem gondolta volna, hogy ő maga még
rosszabbul teljesít majd anyaként.
– Egyébként nem egyedül utazik. A kutyánkat, Hoopert is magával viszi.
– Rendben – mondta Vic. – És ő mit eszik?
– Általában amit a padlón talál. A távirányítót.
A fehérneműdet. A szőnyeget. Olyan, mint a filmben az a tigriscápa,
aminek Dreyfuss egy rendszámtáblát talál a gyomrában, amikor felnyitja a
halász pasas házában. Ezért neveztük el Hoopernek. Emlékszel a Cápa című
filmre?
– Csak az egyik folytatását csíptem el, tévén, az elvonóban. Azt,
amelyikben Michael Caine játszott.
A vonal túlsó végén újabb, de ezúttal döbbent és érteden csend.
– Jézusom. Nem csoda, hogy szétmentünk – szólalt meg aztán Lou.
Három nappal később Vic már reggel hatkor a Logan repülőtéren volt, és
a terminál ablakán át figyelte, ahogy Wayne 727-ese a kiszállóhídhoz gurul.
Az utasok előbukkantak az alagútból, és görgős kézipoggyászukat maguk
után húzva, néma kis csoportokban eláramlottak Vic mellett. A tömeg már
kezdett gyérülni, és Vic próbálta elhessegetni az aggodalmat – hol a fenében
lehet Wayne? Jól diktálta le Lou a járat adatait? Még nincs is a felügyelete
alatt a gyerek, és máris elszúrta... És akkor végre kisétált, a karja a hátizsákja
köré fonva, mintha a kedvenc játék mackóját hozná. Vic láttán ledobta, és az
anyja megölelte, a füléhez dugta az orrát, a nyakát harapdálta, míg Wayne
nevetve-kiabálva nem követelte, hogy eressze el.
– Tetszett a repülés? – kérdezte Vic.
– Annyira tetszett, hogy felszállás után rögtön elaludtam, és semmit nem
láttam az útból. Tíz perce még Coloradóban voltam, most meg itt vagyok.
Hát nem őrület? Ilyen hirtelen ekkora távolságot megtenni?
– De, az. Kész téboly – mondta Vic.
 Ketten kellettek hozzá, hogy Hooper kiságynyi kutyahordozóját leemeljék
a futószalagról. A hatalmas bernáthegyi szájából nyálfonál lengedezett. Egy
telefonkönyv maradványai hevertek a ketrec alján a lábainál.
– Az mi volt? – kérdezte Vic. – Ebéd?
– Szeret rágni, amikor ideges – felelte Wayne. – Mint te.
Visszaautóztak Linda házához, ahol pulykahúsos szendvicset reggeliztek.
Hooper egy doboz szaftos kutyaeledellel, az új strandpapucsok egyikével és
Vic még ki sem csomagolt teniszütőjével ütötte el az éhségét. A házban a
kitárt ablakok ellenére is cigarettahamu, mentol és vér szaga terjengett. Vic
berámolta a kocsiba a fürdőruhákat, a rajztábláit, a tustintáit és a vízfestékeit,
a kutyát és a fiút, akit szeretett, csak éppen nem ismert (illetve nem érdemelt
meg – ő legalábbis ettől tartott), és elhúzták a csíkot északra, nyaralni.
Vic McQueen Anya Próbál Lenni, második rész, futott át az agyán.
A Diadal még váratott magára.
 Winnipesaukee-tó
Aznap reggel, amikor Wayne rátalált a Triumph, vagyis Diadal márkájú
motorkerékpárra, Vic lent volt a stégen két összegubancolódott damilú
horgászbottal. A botokat a nyaraló szekrényében találta – két rozsdapettyes
régiség a nyolcvanas évekből, a monofii zsinórok ökölnyi gubancba
gabalyodva. Vicnek rémlett, mintha látott volna egy szerelékes dobozt a
kocsiszínben, és elküldte Wayne-t, hogy keresse meg.
Aztán ült a stég szélén, és a lábát a vízbe lógatva küszködött a csomóval.
Amikor kokainozott – régebben, bizony, ez is megtörtént –, egy boldog órán
át elbíbelődött volna a csomóval, ugyanúgy élvezte volna, mint a szexet.
Olyan virtuózán babrált volna azon a csomón, mint Slash a gitárján, szólózás
közben.
Így viszont öt perc után feladta. Semmi értelme. A szerelékes dobozban
biztos lesz kés. Az embernek tudnia kell, mikor van értelme kibogozni
valamit, és mikor kell elvágni a kurva szálakat.
Ráadásul a vízen villódzó napfénytől megfájdult a szeme. Különösen a
bal. Vic tömörnek és nehéznek érezte a bal szemét, mintha ólomból volna s
nem pedig puha, eleven szövetből.
Elnyújtózott a hőségben, úgy várta Wayne visszatértét. Szívesen
szunyókált volna, de ahányszor kezdett álomba merülni, felrezzent, mert a
fejében megszólalt a bolondlány-dal.
Először a denveri elmegyógyintézetben hallotta a bolondlány-dalt – ide
vonult be, miután a Garfield Street-i házat felgyújtotta. A bolondlány-dal
csak négysoros volt, de senki – se Bob Dylan, se John Lennon, se Byron
vagy Keats –, soha senki nem fűzött össze négy sort ilyen magvas és szívbe
markoló verssé.

Senki nem alszik szemhunyást se, amikor ezt a dalt éneklem!

Pedig egész éjjel ordítom, és senki ne szóljon be énnekem.
Vic minden vágya, hogy suhanjon végre a kurva biciklijén!
Miért nem rögtön Télapó szánján akar utazni a retkes kretén!

Erre a dalra riadt fel a klinikán töltött első éjszakáján. Egy nő énekelte
valahol a zárt osztályon. És nem csak úgy magában énekelgetett: Vicnek
szerenádozott.
Bolondlány háromszor-négyszer is elvisította-üvöltötte a dalt, rendszerint
éppen akkor, amikor Vic kezdett volna elszenderedni. Bolondlányra
időnként olyan nevetésroham jött rá, hogy nem tudta végigénekelni a dalt.
Vic is visított. Azért visított, hogy valaki hallgattassa már el végre azt a
kurvát. Más betegek is kiáltozni kezdtek, végül az egész osztály kiáltozott,
mindenki azt üvöltötte, hogy csendet, hagyják őket aludni, hallgattassa már
el valaki a kornyikálást. Vic rekedtre visította magát, aztán jöttek az ápolók,
hogy lefogják, és injekciós tűt dőljenek a karjába.
Napközben dühösen fürkészte betegtársai arcát, bűntudat és kimerültség
jelei után kutatva. De mind kimerültnek tűntek és bűnbánónak.
Csoportterápiás foglalkozásokon a fülét hegyezve figyelt a többiekre, hátha
rekedt hangja leleplezi az éjszakai kornyikálót. De mind rekedtek voltak, a
viszontagságos éjszakáknak, a csapnivaló kávénak és a cigarettának
köszönhetően.
Egyik este aztán a bolondlány nem hallatott többé magáról a bolond
dalával. Biztos tekintettel voltak a többi betegre, gondolta Vic, és másik
épületszárnyba költöztették. Fél éve volt kint a kórházból, mire végül
felismerte a hangot, és rájött, hogy ki volt a bolondlány.
– Az a motor a garázsban a miénk? – kérdezte Wayne. Mielőtt Vic
feldolgozhatta volna a kérdést, megtoldotta egy másikkal: – Mit
énekelgetsz?
Vic csak most vette észre, hogy suttogja magában a dalt. Sokkal
kellemesebb volt így, lágy hangon, mint amikor visítva-nevetve harsogta a
diliházban.
Felült, megdörgölte az arcát. – Nem tudom. Semmit.
Wayne sötét, kétkedő pillantást küldött feléje.
Hooper idomított medveként slattyogott mögötte, ahogy nehézkes, apró
lépésekkel kiment a stégre. Egy nagy, ütött-kopott, sárga szerszámosládát
cipelt, két kézre markolta a fogantyút. Az út harmadánál a fogantyú
kicsúszott a kezéből, és leejtette a ládát. A stég megrázkódott.
– Megtaláltam a szerelékes dobozt.
– Az nem szerelékes doboz.
– Azt mondtad, barna dobozt keressek.
– Ez sárga.
– Helyenként barna.
– Helyenként rozsdás.
 – És? A rozsda is barna.
Wayne felnyitotta a szerszámosládát, elfintorodott.
– Ez nem pecázáshoz való? – A különös tárgy, amit elővett, úgy nézett ki,
mint egy miniatűr, matt sarlópenge, olyan kicsi volt, hogy elfért a tenyerén.
– Horog alakú.
Vic tudta, mi az, pedig évek óta nem látott ilyesmit. Aztán végre eljutott a
tudatáig, mit mondott Wayne, amikor kiért a stégre.
– Hadd nézzem azt a dobozt.
Maga felé fordította, és némán meredt a lapos, rozsdás
csavarkulcskészletre, a guminyomásmérőre és a régi slusszkulcsra, aminek a
TRIUMPH szót préselték a szögletes fejébe.
– Hol találtad?
– Annak a régi motornak a hátsó ülésén. A nyaralóval jár a motor is?
– Mutasd.
 A kocsiszín
Vic csak egyszer járt a kocsiszínben: amikor szemügyre vette az ingatlant.
Az anyjának arról beszélt, hogy kitakarítja a helyet, és műteremként
használja majd, egyelőre viszont a ceruzái és a festékei nem jutottak tovább
a hálószobái szekrénynél, és a kocsiszínben ugyanolyan felfordulás
uralkodott, mint a beköltözésük napján.
A kocsiszín egyetlen hosszú, keskeny helyiség volt, annyira telehalmozva
kacatokkal, hogy alig lehetett megközelíteni a hátsó falat. Még megvoltak a
bokszok, amikben annak idején a lovak álltak. Vic imádta a hely illatát, a
benzin, a föld, a régi, száraz széna és a nyolcvan éve szikkadó gerendák
parfümjét.
Vic Wayne korában felköltözött volna a padlásra a galambok és a
repülőmókusok közé. De nem úgy tűnt, hogy az ilyesmi Wayne-nek annyira
bejönne. Wayne nem vágyott interaktív kapcsolatra a természettel.
Lefényképezte az iPhone-jával, aztán a kijelző fölé görnyedve piszkálgatta.
A tóparti házban a Wi-Fit szerette a legjobban.
Wayne nem a négy fal között akart maradni. Wayne a mobiltelefonja
belsejében akart maradni. Neki az iPhone-ja volt a fedett híd, hogy
elmeneküljön egy olyan világból, ahol anya egy őrült alkoholista, apa pedig
egy százhúsz kilós autószerelő, aki nem végezte el a középiskolát, és írón
Mannak öltözik a képregényklub összejövetelein.
A motorkerékpár a kocsiszín végében állt, egy festékkel összefröcskölt
ponyva alatt, de így is kivehető volt az alakja. Vic az ajtón belépve rögtön
kiszúrta, és nem is értette, hogyan nem vette észre, amikor legutóbb benézett
a helyiségbe.
De az értetlenség csak egy másodpercig tartott. Vic McQueennél senki
nem tudta jobban, milyen könnyen elsikkadnak fontos dolgok egy jó adag
vizuális zűrzavarban. Ez az egész hely olyan volt, mint a Keresőmotor
könyvek valamelyik illusztrációja. Találj el a motorkerékpárhoz a
kacatlabirintusban – anélkül, hogy a kifeszített drótokba beleakadnál –, aztán
pattanj fel rá, és szökj meg! Tényleg, nem is rossz ötlet egy jelenethez,
érdemes eltárolni, további megfontolásra. Vic nem engedhette meg
magának, hogy akár egyetlen jó ötletet veszni hagyjon. De megengedheti-e
bárki?
 Wayne megfogta a ponyva egyik sarkát, Vic a másikat, és
hátralibbentették a motorról.
A motorkerékpárt szutyok és fűrészpor borította, fél centi vastagon. A
kormányt és a műszereket beszőtték a pókok. A fényszóró a vezetékein
fityegett. A porréteg alatt a könnycsepp alakú benzintank áfonyavörös és
ezüstszínű volt, krómozott triumph felirattal az oldalán.
Úgy nézett ki, mint egy járgány valami régi motoros filmből – de nem
olyanból, ami tele van meztelen cicikkel, kifakult színes felvételekkel és
Peter Fondával, hanem a régebbi, szelídebb motoros filmek valamelyikéből,
valami fekete-fehérből, ahol még a versenyek és a nagybetűs férfi körül
forgott minden. Vic máris belezúgott.
Wayne végighúzta a kezét az ülésen, a szürke koszmóra nézett a tenyerén.
– Megtartjuk?
Mintha valami kóbor macskáról beszélne.
Még szép, hogy nem tarthatták meg. Nem az övék volt. Hanem az idős
nőé, akitől a házat bérelték.
És mégis..
És Vic mégis úgy érezte, mintha már az övék volna.
– Kétlem, hogy működik egyáltalán.
– Na és? – kérdezte Wayne a tizenkét évesek pökhendi
magabiztosságával. – Javítsd meg. Apa megmondhatná, hogyan.
– Apád már megmondta, hogyan.
Vic nyolc évig próbált Lou társa lenni. Nem mindig ment jól, és nem
mindig ment könnyen, de azért volt néhány boldog napjuk a műhelyben. Lou
szerelte, Vic festette a motorokat, a hűtőben hideg sör, a rádióból szólt a
Soundgarden. Vic Lou-val együtt csúszott-mászott a motorok körül,
világított neki, és kérdezgette. A férfi kitanította a biztosítékokról,
fékbetétekről, gyújtáselosztókról. Vic szeretett vele lenni akkoriban, és
szinte jól érezte magát a bőrében.
– Szóval, gondolod, hogy megtarthatjuk? – erősködött Wayne.
– Az idős hölgyé, akitől a házat béreljük. Esedeg megkérdezhetem, hogy
eladja-e.
– Fogadjunk, hogy nekünk adja. – „MIÉNK”, firkantotta Wayne a poros
üzemanyagtartályra az ujjával. – Miféle idős hölgy akarna egy ilyen állat
járgánnyal furikázni?
– Például az olyan, mint aki itt áll melletted – vágta rá Vic, és letörölte a
tenyerével a feliratot.
 Aranysárga porpillék libbentek kavarogva a kora reggeli napfény
pászmájába.
„ENYEM”, pingálta Vic a benzintank oldalára, Wayne pedig maga elé
tartotta az iPhone-ját, és lefényképezte.
 Haverhill
Mindennap, ebéd után, Sigmund de Zoet szakított magára egy órácskát, és
a terepasztalán felsorakoztatott parányi katonákat festegette. Az egész
napból ezt az egy órát szerette a legjobban. Hallgatta Frobisher szextettjét, a
Felhőatlasz-t a Berlini Filharmonikusok előadásában, és pingálta a
németeket a tizenkilencedik századi sisakjaikban és szárnyas kabátjaikban és
gázálarcaikban. A miniatürizált táj a száznyolcvanszor száznyolcvanas
furnérlapon a verdun-sur-meuse-i csatatér fél hektárjának felelt meg: vérrel
elegy sár, megégett fák, kusza bozótosok, szögesdrót és holttestek.
Sig büszke volt precíz ecsetkezelésére. Aranysujtást festett váll-lapokra,
mikroszkopikus rézgombokat kabátokra, rozsdafoltokat sisakokra. Úgy
érezte, amikor az emberkéi tökéletesen ki lesznek festve, olyasfajta
feszültség járja majd át őket, mintha bármelyik pillanatban önálló életre
kelhetnének, és rohamra indulhatnának a francia arcvonal ellen.
Éppen dolgozott rajtuk, amikor végre megtörtént a csoda – amikor végre
megmozdultak.
Egy sebesült németet festett: az emberke keze a mellkasát markolta, szája
néma kiáltásra tárva. Sig piros festéket szedett az ecsetre, hogy a német
katona ujjai köré pacsmagolja, de amikor feléje nyúlt, az emberke hátrébb
húzódott.
Sigmund meghökkenten meredt a két és fél centis katonára a csuklós karú
lámpa erős fényében. Aztán megint feléje nyúlt az ecset hegyével, és a
katona megint elhúzódott.
Sig harmadszor is próbálkozott – Maradj nyugton, te kis szarházi,
gondolta –, és teljesen elhibázta: a katona helyett a fém lámpaernyőre húzott
egy vonást.
És már nem csak ez az egy katona mozgott. Hanem mind. Egymás felé
lendültek, izegtek-mozogtak, mint a gyertyaláng.
Sigmund végighúzta a kezét a homlokán, forró és sikamlós verejtéket
tapintott. Amikor nagy levegőt vett, mézeskalács gyömbérillata csapta meg
az orrát.
Agyvérzés, gondolta. Agyvérzést kaptam. Annyi, hogy ezt hollandul
gondolta, mivelhogy pillanatnyilag az angoltudása cserbenhagyta, jóllehet
ötéves kora óta főként csak angolul kommunikált.
 Az asztal széle felé nyúlt, hogy feltápászkodjon, de elvétette, és a diófa
padlóra zuhant. A jobb oldalán landolt, és érezte, hogy a csípőjében elpattan
valami. Mint száraz ág egy német bakancs talpa alatt. Az egész ház
megremegett a zuhanás erejétől, és a férfi – még mindig hollandul – azt
gondolta: Ez majd ide hozza Giselle-t.
– Hölp – kiáltotta. – Ik heb een slag. Nr. Nr. – Valami nem stimmelt azzal,
amit mondott, de kellett egy másodperc, hogy rájöjjön, miért. Hollandul volt.
A felesége nem fogja megérteni. – Giselle! Elestem!
Az asszony nem jött, és nem is válaszolt. Sigmund törte a fejét, vajon
mivel foglalatoskodhat, hogy nem hallja a kiabálását, aztán eszébe ötlött,
hogy biztos odakint van a szerelővel, aki a légkondicionálót jött megjavítani.
A szerelő, egy olajfoltos kezeslábast viselő, köpcös kis ember, valami Bing
akárki, egy selejtes kondenzátortekercset jött kicserélni a gyártó
megbízásából.
Signek mintha kitisztult volna kissé a feje idelent a padlón. Amikor fent
ült a széken, a levegő kezdett levesszerűen sűrűnek és lomhának tűnni,
fülledtnek és enyhén émelyítőnek, és ehhez társult még a gyömbérillat a
semmiből. Idelent viszont hűvösebb volt, és úgy tűnt, a világ hajlik a jó
magaviseletre. Sig megpillantott a padlón egy csavarhúzót, hónapok óta
kereste, most ott hevert a munkaasztal alatt, a porgomolyagok között.
Combnyaktörés. Ebben biztos volt, érezte a törés helyét, mintha forró
huzal ágyazódott volna be a bőre alá. Arra gondolt, ha mégis sikerülne
feltápászkodnia, a székét alkalmi mankóként használva átszökdécselhetne a
szobán az ajtóhoz, és ki a hallba.
Talán a bejárati ajtóig is elérhetne, hogy kikiabáljon a szerelőnek. Vagy
Vic McQueennek az utca túloldalán. Illetve mégse. Vicki valahol New
Hampshire-ben nyaral a fiával. Nem, ha csak a konyhai telefonig ki tudna
botorkálni, hívhatná a vészhelyzeti telefonszámot, és abban reménykedne,
hogy Giselle rátalál, mielőtt a mentőautó bekanyarodik a házukhoz. Nem
akarta felesleges megrázkódtatásnak kitenni.
Sig felnyúlt hosszú karjával, megkapaszkodott a székben, és nagy nehezen
felkecmergett. Igyekezett nem ránehezedni a bal lábára, de így is fájt.
Hallotta kattanni a csontot.
– Giselle! – kiáltotta megint, torokhangú bömböléssel. – Gott dam,
Giselle!
A szék fölé hajolt, és a két kezével az ülés peremén, hosszan, reszketegen
beszívta a levegőt – és megint megcsapta az orrát a gyömbéres mézeskalács
mellbevágóan erős, karácsonyias illata.
Agyvérzés, gondolta megint. Ez történik, amikor szélütés éri az embert.
Az agy összevissza működik, olyasmik illatát érzed, amik nincsenek is ott,
és közben összeplattyanva olvadozik körülötted a világ, mint szutykos hó a
meleg tavaszi esőben.
Sigmund az ajtó felé fordult. A műhely ajtaja néhány lépésre volt csak, és
tárva-nyitva állt. Elképzelni sem tudta, hogyan nem hallhatná meg Giselle a
kiabálását, ha bárhol a házban van. Úgyhogy vagy odakint van, a zajos
légkondicionáló mellett, vagy vásárol, vagy halott.
Amikor még egyszer fontolóra vette a lehetőségeket – odakint a zajos
légkondicionáló mellett, vásárol, illetve halott –, rémülten állapította meg,
hogy a harmadik lehetőség sem kizárható egyáltalán.
Megemelte a széket, előrébb csúsztatta a padlón, maga is utána szökkent.
Most, hogy állt, megint kótyagosnak érezte magát, a gondolatai úgy
sodródtak, mint tollpihék a meleg szélben.
Egy dal ismétlődött újra meg újra a fejében, idióta verklimuzsikaként. –
Volt egy öreg hölgy, lenyelt egy legyet, tyetye. Csak tudnám, miért nyelte le –
nehogy aztán légy legyen a végzete! Tyetye. – A dal hangereje egyre
fokozódott, míg végül úgy tűnt, nem is a fejében szól, hanem körülötte a
levegőben, és egyenesen feléje tart a folyosón.
– Volt egy öreg hölgy, pókot nyelt a drága, izgett-mozgott, ficergett,
csiklandozott odabent az összes szőrös lába – énekelte a hang. Sipítós volt és
hamis, és furcsán tompa, mintha a távolból, egy szellőzőcsövön át érkezne.
Sig felpillantott, és egy gázálarcos férfit látott elhaladni a nyitott ajtó
túloldalán. A gázálarcos férfi Giselle-t vonszolta maga után a folyosón.
Giselle nem adta jelét, hogy bánná. Csinos kék vászonruha volt rajta, és kék
magas sarkú, de ahogy a férfi vonszolta, az egyik lábáról lejött a cipő, és a
padlóra esett. Ősz szálakkal csíkozott, hosszú, gesztenyebarna haja a
Gázálarcos Ember öklére volt csavarva, lehunyt szemű, keskeny, csontos
arca ünnepélyesnek tűnt.
A Gázálarcos Ember oldalra fordította a fejét, benézett a műhely ajtaján.
Sig még soha nem látott ilyen borzalmasat. Mintha Vincent Price-t látta
volna abban a filmben, amikor egy tudós keresztezte magát egy rovarral. Az
idegen férfinak gumi ufófeje volt, csillogó üveglapokkal a szemek, és
groteszk szeleppel a száj helyén.
Valami nem stimmelt Sig agyában, valami, ami talán egy agyvérzésnél is
rosszabb. Okozhat-e hallucinációkat az agyvérzés? Egyik kipingált német
katonácskája lemasírozott a verduni csatateret mintázó terepasztalról,
elrabolta Giselle-t, és most maga után vonszolja a közlekedőfolyosón. Lehet,
hogy ezért olyan keserves Signek függőleges helyzetben maradni? A
németek megszállják Haverhillt, és elárasztották az utcát mustárgázzal. De
nincs is mustárillat. Gyömbérillat van.
A Gázálarcos Ember intőn felemelte az ujját, jelezve, hogy mindjárt
visszajön, aztán folytatta útját a folyosón, a hajánál fogva vonszolva Giselle-
t. És újra rázendített az éneklésre.
– Volt egy öreg hölgy – énekelte –, egy kecskét nyelt le ő, le ő. Lenyelte,
pedig nem is volt oroszlán, Leó leo. Csak egy telhetetlen ribanc!
Sig rároskadt a székre. Nem érezte a lábát, egyiket sem. Amikor az
arcához nyúlt, hogy letörölje az izzadságot, szemen bökte magát.
Bakancsos léptek vágtak át a műhely padlóján.
Signek komoly akaraterejébe került, hogy a fejét felemelje. Mintha jókora
súlyt kellett volna egyensúlyoznia a feje tetején.
A Gázálarcos Ember megállt a terepasztalnál, és lenézett a kráterek
lyuggatta, szögesdrót-varratos pusztulásra. A keze a csípőjén. Sig végre
megismerte, milyen ruha van rajta. A Gázálarcos Ember a légkondicionáló-
szerelő olajfoltos kezeslábasát viselte.
– Emberkék, emberkék! – lelkendezett a Gázálarcos Ember. – Imádom az
emberkéket! Szellős hegynek oldalán, árnyas völgynek legalján,
emberkéktől úgy félünk, kóborolni nincs merszünk! – Sigre nézett, és így
folytatta: – Mr. Manx szerint ördöngös rímfaragó vagyok. Szerintem meg
csak egy költő, annyi, hogy eddig nem tudtam róla. Hány éves a felesége,
uram?
Sig nem szándékozott válaszolni. Meg akarta kérdezni, mit művelt a
szerelő Giselle-lel. Aztán mégis így szólt: – 1976-ban házasodtunk össze. A
nejem ötvenkilenc éves. Tizenöt évvel fiatalabb, mint én.
– Vén kujon! Így tiporni a liliomot. Gyerek egy szál se?
– Nrö. Nincs. Mintha hangyák mászkálnának a fejemben.
– Az a szevoflurántól van – mondta a Gázálarcos Ember. – A légkondin
keresztül fúvattam be a házba. Látom én, hogy a feleségének nem volt
gyereke. Azok a kemény kis cicik... Megtapiztam kicsit, és elmondhatom
magának, hogy egy olyan nőnek, aki már szült, nincs ilyen cicije.
– Miért csinálja ezt velünk? Miért van itt? – kérdezte Sig.
– Maguk pont szemben laknak Vic McQueennel. Plusz két férőhelyes
garázsuk van, de csak egy autójuk – felelte a Gázálarcos Ember. – Amikor
Mr. Manx befut, lesz hol parkolnia az autójával. A kerekek a Wraithen
forognak és forognak, forognak és forognak, forognak és forognak. A kerekek
a Wraithen forognak és forognak, órákon át, naphosszat.
Sig de Zoet arra lett figyelmes, hogy apró neszek sorozata – sercegés,
reccsenés és tompa puffanás – ismétlődik, újra meg újra. Képtelen volt
megállapítani, honnan jöhet. Olyan volt, mintha a feje belsejében szólna,
ugyanúgy, mint ahogy korábban a Gázálarcos Ember dala is mintha a
fejében szólt volna. Gondolatok helyett ez maradt neki: sercegés, reccsenés
és puffanás.
A Gázálarcos Ember lepillantott rá. – Ez a Victoria McQueen viszont úgy
néz ki, mint aki rendesen el van eresztve mellesleg. Maga látta a saját
szemével. Mit gondol, jó csöcse van?
Sig némán nézett vissza rá. Értette, mit kérdez, de fogalma sem volt, mit
válaszolhatna egy ilyen kérdésre. Vic McQueen még csak nyolcéves volt –
Sig agyában kislány lett megint, egy kislány, aki fiúbiciklivel jár. Időnként
átjött, és segített a kis figurák kifestésében. Gyönyörűség volt figyelni,
ahogy dolgozott, ahogy néma odaadással pingálta az emberkéket, a szeme
összehúzva, mint aki hosszú alagútba sandít, és azt kémleli, hogy mi lehet a
túloldalon.
– Miért, nem ő a szembeszomszéd? – kérdezte a Gázálarcos Ember.
Sig nem szándékozott megmondani. Nem szándékozott együttműködni.
Kollaborálni, jutott eszébe valahonnan.
– De igen – hallotta a saját hangját. Aztán meg: – Miért árultam el ezt
magának? Miért válaszolok a kérdéseire? Nem vagyok kollaboráns.
– Ezt is a szevoflurán csinálja – mondta a Gázálarcos Ember. – El se
hinné, mi mindent mondanak az emberek, miután kaptak tőlem egy kis
gyömbérillatú füstöt. Az egyik öreg mama, ha nem volt hatvannégy éves,
akkor egy se, azt mondta, egyetlenegyszer élvezett el életében: amikor én
seggbe kurjantottam. Hatvannégy éves! Durva, nem? Nevét se tudom még,
seggét se fogom még, és csak azt tudom, hogy ő még csak most hatvannégy?
– A Gázálarcos Ember egy gyerek ártatlan, gyöngyöző kacagásával
felnevetett.
– Ez valami igazságszérum volna? – kérdezte Sig. Irdatlan erőfeszítésébe
került, hogy a kérdést verbalizálja; minden szó egy-egy vödör víz volt, amit
puszta kézzel húzott fel egy mély kútból.
– Nem pontosan, de tény, hogy fellazítja a gátlásokat. Nyitottabbá teszi az
embert az új ötletekre. Látná, amikor a felesége felébred. Úgy rá fog bukni a
farkamra, mint gyöngytyúk a takonyra. És meg lesz győződve róla, hogy ez
így helyénvaló! Ne aggódjon. Nem kell végignéznie. Maga akkor már halott
lesz. Figyeljen: Hol van Vic McQueen? Egész nap szemmel tartottam a
házat, de nem úgy néz ki, mintha otthon volnának. Csak nem utazott el
nyaralni? Az bebaszna. Az csúnyán bebaszna!
Sigmund de Zoet nem válaszolt. Valami elvonta a figyelmét. Végre
eljutott a tudatáig, hogy mit hall, hogy honnan jön az a sercegés, az a
reccsenés, az a puffanás.
Mégsem csak képzelte a hangot. A lemezről szólt, amit munka közben
hallgatott, a Felhőatlasz szextett, a Berüni Filharmonikusok előadásában.
Lejárt a lemez.
 Winnipesaukee-tó
Amikor Wayne elment a napközis táborba, Vic munkához látott az új
könyvén – és a Triumphon.
A szerkesztője felvetette, hogy ideje volna előállni egy ünnepi tematikájú
Keresőmotor-ral – egy karácsonyi kaland szépen fogyna a
könyvesboltokban. Vic először ösztönös undorral hátrahőkölt az ötlettől,
mintha savanyú tej szúrós szaga csapta volna meg az orrát. De volt néhány
hete, hogy megfontolja magában a dolgot, és ő is úgy látta, hogy egy ilyen
kötet brutálisan piacképes lenne. Plusz látta maga előtt, milyen helyes lesz a
Keresőmotor selyemcukor-csíkos baseballsapkában és sállal. Meg sem
fordult a fejében, hogy a Vulcan motorkerékpár motorblokkja alapján
megtervezett robotnak semmi szüksége sálra. Jól fog kinézni, ez a lényeg.
Vic képregényrajzoló volt, nem mérnök. A valóság tőle elmehetett a búsba.
Helyet csinált a rajzállványának a kocsiszín végében, és munkához látott.
Azon az első napon három órát tűzött ki maga elé, és egy összetöredezett
jegű tavat rajzolt meg nonfotografikus kék ceruzájával. Keresőmotor és kis
barátja, Bonnié, egymásba kapaszkodtak egy úszó jégtáblán. Mad Möbius
Stripp ott volt alattuk tengeralattjárójában, ami úgy nézett ki, mint egy
kraken: kinyújtott karjai a jégtábla körül meredeztek. Vic legalábbis abban a
hitben volt, hogy polipkarokat rajzolt. Mint mindig, most is felhangosított
zene mellett dolgozott, és idővel teljesen kikapcsolt az agya. Rajzolás
közben sima és ránctalan volt az arca, mint egy gyereké. És olyan gondtalan
is.
Rajzolt, amíg görcsöt nem kapott a keze, akkor abbahagyta, és kisétált a
szabadba, a karját a feje fölé emelve nyújtózott, hallgatta a gerince
ropogását. Aztán bement a nyaralóba, hogy egy pohár jeges teát töltsön
magának; ebéddel nem vesződött – amikor könyvön dolgozott, alig evett –,
utána visszament a kocsiszínbe, hogy kigondolja, mi legyen a második
oldalon. Úgy okoskodott, hogy nem árthat, ha töprengés közben bütyköl
kicsit a Triumphon.
Azt tervezte, nagyjából egy órát bíbelődik a motorkerékpárral, aztán
folytatja a rajzolást. Ehelyett három órát dolgozott a motoron, és tíz perc
késéssel jelent meg Wayne-ért a napközis táborban.
 Ettől kezdve délelőtt volt a könyv, délután pedig a motor. Rájött, hogy be
kell állítania egy ébresztést, és akkor mindig időben odaér Wayne-ért. Június
végére kisebb kazalnyi vázlatrajza volt, és a motorblokkig, illetve a puszta
fémvázig lecsupaszította a Triumphot.
Munka közben énekelt, de alig volt tudatában.
– Senki nem alszik szemhunyást se, amikor ezt a dal éneklem! Pedig egész
éjjel ordítom, és senki ne szóljon be énnekem – zengte, amikor a motoron
dolgozott.
Amikor pedig a könyvön dolgozott, ezt énekelte: – Karácsonyországba
vitt minket az apu, rénszarvasszánon utazott volna nagyon.
Karácsonyországba vitt minket az apu, és a napot így ütöttük együtt agyon.
De a két dal igazából egy volt.
 Haverhill
Július elsején Vic és Wayne faképnél hagyták a Winnipesaukee-tavat, és
visszaindultak Massachusettsbe, Vic anyjának házához. Ami most már Vic
háza volt. Folyton elfelejtette.
Lou Bostonba repült, hogy Wayne-nel töltse a függetlenség napját, és
lásson egy igazi nagyvárosi tűzijátékot, mert az eddig kimaradt az életéből.
Vic azzal akarta tölteni a hétvégét, hogy átnézi halott anyja holmiját, és
igyekszik nem berúgni. Úgy tervezte, ősszel túlad a házon, és visszamegy
Coloradóba. Ezt még meg kellett beszélnie Lou-val. A Keresőmotor-on
bárhol dolgozhatott.
A 495-ösön torlódás alakult ki. Vic és Wayne csapdába kerültek az
országúton, az alacsony, gomolygó felhőkkel teli, agyzsibbasztó égbolt alatt.
Vic úgy érezte, nem volna szabad, hogy egy ilyen égboltot bárkinek
színjózanon kelljen elviselnie.
– Nem félsz a kísértetektől? – kérdezte Wayne, miközben arra vártak,
hogy előttük meginduljanak az autók.
– Mi van? Be vagy gyulladva, hogy nagyi házában töltjük az éjszakát? Ha
még ott volna is a szelleme, neked akkor se akarna ártani. Szeretett téged.
– Nem – felelte Wayne közönyös hangon. – Csak tudom, hogy régebben
beszéltek hozzád a szellemek, ennyi az egész.
– De már nem beszélnek – mondta Vic, és amikor végre megindult kicsit a
forgalom, a leállósávban sikerült eljutniuk a lehajtóig. – Soha többé,
gyermek. Anyád annak idején becsavarodott kissé. Ezért kellett kórházba
vonulnom.
– Szóval a hangok nem voltak igaziak?
– Persze hogy nem. Aki halott, az halott is marad. A múlt elmúlt.
Wayne bólintott. – Az kicsoda? – kérdezte aztán, már a behajtójukon. A
ház felé irányult a tekintete.
Vic kísérteteken gondolkodott, nem figyelt, ezért nem vette észre előbb a
bejárati lépcsőn üldögélő lányt. Amikor parkolóállásba tette a
sebességváltót, a látogató felkelt ültéből.
A koptatott farmernadrág Vic látogatóján egészen szétrongyolódott a
térdnél és a combon, és nem a divatos módon. Egyik kezében a lány
cigarettát tartott, amiről halvány füst szállt fel. A másik kezében egy irattartó
volt. Véznának és reszketegnek tűnt, mint a kábítószeresek. Vic elsőre nem
tudta hová tenni, de biztosra vette, hogy ismerik egymást. Fogalma sem volt,
ki a látogató, de úgy érezte, valami módon évek óta várta ezt a találkozást.
– Ismeritek egymást? – kérdezte Wayne.
Vic megrázta a fejét. Átmenetileg képtelen volt rátalálni a hangjára. Az
utóbbi fél év nagy részét azzal töltötte, hogy úgy kapaszkodott az
épelméjűségbe és az alkoholtól való tartózkodásba, ahogy a boltból hazatérő
idős nő öleli magához az élelmiszerekkel megrakott papírzacskót. Most,
miközben a bejárati ajtó felé meredt, érezte, hogy a zacskó alja kihasad, és
megadja magát.
A kábítószeres lány a magas szárú Chuck Taylor dorkóban ideges,
szörnyűségesen ismerős kis integető mozdulatra emelte a kezét.
Vic kinyitotta az ajtaját, kiszállt, és az autó elejét megkerülve Wayne és a
lány közé állt.
– Segíthetek? – krákogta. Ráfért volna egy pohár víz.
– Bízom b-b-benne, ho-ho-há-há-há... – Mint aki belesült egy
tüsszentésbe. A lány elsötétült arccal kipréselte magából a választ. – Hogy
igen. Mert elszabadult.
– Kiről beszél?
– A Wraithről – mondta Maggie Leigh. – Megint úton van. K-kéne a
hidad, és m-megpróbálni elkapni a m-m-m-mocskot, Vic.

Vic hallotta, hogy mögötte Wayne kiszáll a kocsiból, az ajtaja puffanva

becsapódik. A fiú kiengedte Hoopert a hátsó ülésről. Vic szólni akart neki,
hogy üljön vissza a kocsiba, de nem tudta megtenni anélkül, hogy ne adta
volna jelét a félelmének.
A nő rámosolygott. Volt egyfajta ártatlanság és mesterkéletlen kedvesség
az arcában, amit Vic alapvetően az őrültekkel hozott összefüggésbe. Épp
elég ilyen arcot látott az elmegyógyintézetben.
– Nagyon sajnálom – mondta a látogató. – Nem-így akartam m-m-m... –
Most meg olyan volt, mintha fulladozna. – ...megérkezni. M-m-m-m...
Úristen. M-m-MMM-MAggie vagyok. A dadogós lány. B-b-bo-bo...
elnézést. Együtt teáztunk egyszer. Lehorzsoltad a t-t-térded. Jó régen volt.
Alig voltál öregebb, mint most a f-f-f... – Elhallgatott, nagy levegőt vett, újra
próbálkozott. – Mint a nagyfiad. D-d-de szerintem emlékszel t-te rám.
Szörnyű volt hallgatni, ahogy beszélni próbál – mintha azt figyelné az
ember, ahogy valaki lábak nélkül vonszolja magát a járdán. Azelőtt nem
nyökögött ennyire, gondolta Vic, változatlanul fenntartva ugyanakkor azt a
meggyőződését, hogy a kábítószeres lány egy mentálisan labilis és
valószínűleg veszélyes idegen. Azon kapta magát, hogy képes a két
véleménnyel anélkül zsonglőrködni, hogy azt érezné, önellentmondásba
keveredett.
A kábítószeres lány egy pillanatra Vic kezére tette a kezét, de forró és
nyirkos volt a tenyere, és Vic gyorsan elhúzódott. Amikor a lány karjára
pillantott, azt látta, hogy Maggie bőre cigarettával van összeégetve: fénylő
hegektől lyuggatott csatatér. Rengeteg heg volt, egyesek eleven rózsaszínűek
és frissek.
Amikor Maggie rápillantott, a tekintetében sértettséggel vegyes zavar
tükröződött, de mielőtt Vic szóhoz juthatott volna, Hooper viharzott oda
hozzájuk, és Maggie Leigh lába közé dugta az orrát. Maggie nevetve eltolta
magától a kutya kutakodó orrát.
– T-t-t-te jó ég. Úgy látom, saját jetid van. N-na-gyon d-d-durva – mondta.
A kutyán túlra pillantva Wayne-en állapodott meg a tekintete. – Te p-p-p-pe-
dig nyilván Wayne vagy.
– Honnan tudja a nevét? – kérdezte Vic rekedten. Közben, őrültség, de ezt
gondolta: A betűdominók nem adnak ki tulajdonnevet.
– Neki d-d-d-de... ajánlottad az első k-k-könyve-det – felelte Maggie. – A
k-könyvtárban m-m-meg-volt m-m-m-mind. Annyira sz-sz-sz-szurkoltam
neked.
Vic felemelte a hangját: – Wayne? Vidd be Hoopert a házba.
Wayne füttyentett, csettintett a nyelvével, és elballagott Maggie mellett, a
kutya meg követte. A házba érve Wayne határozott mozdulattal bezárta
maguk mögött az ajtót.
– M-m-mindig azt hittem, hogy m-m-m-majd írsz – szólalt meg Maggie. –
Megígérted. Vártam, hogy esetleg hallatsz m-m-magadról, miután M-M-M-
Manxot letartóztatták, de aztán eszembe jutott, hogy biztos szabadulni
akarsz az emlékétől. T-t-többször is majdnem írtam n-n-neked, de féltem,
hogy a szüleid k-k-ké... faggatnának rólam, később m-m-meg azt gondoltam,
hogy b-b-b-biztos engem is el akarsz felejteni.
Megint mosolyogni próbált, és Vic látta, hogy több foga hiányzik.
– Nézze, Ms. Leigh. Úgy gondolom, hogy maga össze van zavarodva.
Nem ismerjük egymást. Nem tudok segíteni – mondta Vic.
Vicét az rémítette meg legjobban, hogy úgy érezte, ez pontosan fordítva
van. Nem Maggie volt összezavarodva: az ő arca a holdkórosok
rendíthetetlenségétől ragyogott. Ha itt bárki összezavarodott, akkor az Vic
volt. Lelki szemei előtt látta az egészet: a könyvtár hús, sötét üregét, az
íróasztalon szétszórt, sárgulásnak indult betűdominókat, a pisztoly formájú
bronz papírnehezéket.
– Ha nem ismersz, honnan tudod a vezetéknevemet? Most nem hangzott
el – mondta Maggie, csak éppen újabb adag dadogással megspékelve – jó fél
percbe telt, mire kinyökögte.
Vic csendet kérőn fölemelte a kezét, és abszurd mellébeszélésként
elengedte a füle mellett a kijelentést, mint ahogy az is volt. Még szép, hogy
elhangzott Maggie vezetékneve. Mondta, amikor bemutatkozott, Vic ebben
biztos volt.
– Viszont úgy látom, maga nagyon is sok mindent tud rólam – folytatta
Vic. – Értse meg, hogy a fiamnak fogalma sincs Charles Manxról. Soha nem
beszéltem neki arról a szörnyetegről. És nem fogom hagyni, hogy így kelljen
tudomást szereznie róla, egy... egy idegentől. – Majdnem azt mondta: egy
idegbetegtől.
– V-világos. N-n-n-nem is akartalak megijeszteni b-b-benneteket, se
téged, se a gy-gy-gy...
– Pedig sikerült.
– De-de-de Vic...
– Ne szólítson így. Nem ismerjük egymást.
– Hívjalak inkább K-K-Kölyöknek?
– Nem akarom, hogy bárhogy hívjon. Azt akarom, hogy menjen el.
– D-d-de t-t-t-t-tudnod kell Mö-mö-ma-ma... – Kész nyögdécselés volt,
amit csinált, kétségbeesésében, hogy kimondja a szót.
– Manxról.
– Kösz. Igen. El kell d-d-döntenünk, mit k-k-kezdünk vele.
– Mit kezdünk mivel? Hogy értette azt, hogy Manx megint úton van?
Legkorábban 2016-ban helyezhetnék szabadlábra, és utoljára azt hallottam,
hogy kómában van. Még ha fel is ébredne, és tényleg szabadon engednék,
akkor is lenne vagy kétszáz éves. De nem engedték szabadon, merthogy
engem értesítettek volna, ha mégis megteszik.
– Annyira azért n-n-nem öreg. Legyen szá-szá-szö-szö... – Mintha
gyújtózsinór sercegését utánozta volna. – Száztíz!
– Jézusom. Nem vagyok hajlandó ilyen zagyvaságokat hallgatni. Három
percet kap, hogy elhúzza a csíkot, hölgyem. Ha még akkor is itt rontja a
levegőt, magára uszítom a rendőröket.
 Vic lelépett a járdáról a fűre, hogy Maggie-t kikerülve a bejárati ajtóhoz
menjen.
Nem jött össze.
– Azért n-n-nem értesítettek a szabadlábra helyezéséről, mert nem
helyezték szabadlábra. Elvileg m-m-meghalt. T-tavaly m-m-m-májusban.
Vic megtorpant. – Elvileg meghalt?
Maggie átnyújtotta a barna irattartót.
A borító belső oldalára egy telefonszámot írtak. Vic a számra pillantott, és
megakadt rajta a tekintete. A területi kód után az első három számjegy a
születésnapja volt, a következő négy szám pedig nem négy szám volt, hanem
négy betű, FUFU mint fuck you fuck you – eldadogott káromkodás.
Az irattartó fél tucat újságcikket tartalmazott, különböző napilapokból,
HERE-I KÖZKÖNYVTÁR – IOWA ÁLLAM, HERE fejléces papírra
kinyomtatva. A megsárgult szélű papírlapok vízfoltosak és girbegurbák
voltak.
Az első újságcikk a Denver Post-ban jelent meg.

CHARLES TALENT MANX

FELTÉTELEZETT SOROZATGYILKOS HALÁLA
SZÁMOS KÉRDÉST VET FEL

A bélyegnyi fotón a rabosításkor készült fénykép volt látható:

csontsovány arc, kidülledő szem és vértelen, szinte ajak nélküli száj. Vic
megpróbálta elolvasni a cikket, de elhomályosodott a látása.
Eszébe jutott a szennyesledobó-kürtő – ahogy a szeméből patakzik a
könny, és a tüdeje megtelik füsttel, a „Holly Jolly Christmas” dallamával
kísért gondolattalan pánik.
A cikkből néhány szavas töredékek ötlöttek a szemébe: Parkinson-kórhoz
hasonló degeneratív betegség... rövid megszakításokkal kómában fekszik...
tucatnyi emberrablást ügy gyanúsítottja... Thomas Priest meggyilkolásáért...
hajnali két órakor leállt a légzése.
– Nem tudtam – szólalt meg. – Nekem erről senki nem szólt.
Túlságosan meg volt rendülve, hogy a dühét Maggie-re összpontosíthassa.
Ugyanazt hajtogatta magában. Meghalt. Meghalt, és most már elengedheted
az, emlékét. Meghalt, úgyhogy az életednek ez a része lezárult.
A gondolat nem töltötte el gyönyörűséggel, viszont kilátásba helyezett
valami annál is jobbat: a megkönnyebbülés lehetőségét.
 – Fogalmam sincs, miért nem közölték velem, hogy Manx meghalt –
mondta.
– Ny-ny-nyilván mert c-c-ciki lett v-volna. Nézd meg a k-k-k-következő
oldalt.
Vic csüggedten látogatójára emelte a tekintetét, mert eszébe jutott, mivel
lépett oda hozzá az elején – hogy „Manx megint úton van”. Gyanította, hogy
kezdenek rátérni a lényegre, Maggie Leigh mentális problémájára, az
elmebajnak arra a sajátos esetére, ami az iowai Here-ből egészen a
massachusettsi Haverhillig hozta, csak hogy ezt az irattartót átadhassa.
Lapozott az irattartóban.

FELTÉTELEZETT SOROZATGYILKOS HOLTTESTÉNEK

NYOMA VÉSZ A HULLAHÁZBÓL
A SERIFFI HIVATAL „MORBID VANDALIZMUST” EMLEGET

Vic átfutotta az első néhány bekezdést, aztán összecsukta és Maggie felé

nyújtotta az irattartót.
– Valami perverz ellopta a holttestet, na bumm.
– N-n-n-nem hiszem – felelte Maggie, és nem fogadta el az irattartót.
Fűnyíró robajlott életre valahol az utcában. Vic csak most vette észre,
milyen meleg van a ház előtt az udvaron. A felhőkön át is perzselte a fejét a
nap.
– Szóval azt hiszi, hogy a pasas csak megjátszotta a halálát. Elég ügyesen,
hogy két orvost is átejtsen. Valahogy. Pedig már belekezdtek a test
boncolásába. Nem. Várjon. Maga azt hiszi, hogy Manx tényleg meghalt,
csak aztán negyvennyolc órával később életre kelt. Kihúzta magát a
hullatárolóból, felöltözött, és elsétált.
Maggie arca – egész teste – elernyedt a mélységes megkönnyebbüléstől. –
Igen. Ezért t-t-t-tettem meg ekkora utat. M-m-m-mert tudtam, hogy t-t-te
hiszel n-nekem. Nézd meg a k-k-k-következő cikket. Van egy pa-pa-pa-pa...
egy fickó Kentuckyban, aki eltűnt az otthonából az antik Rolls-Royce-szával
együtt. A cikk nem állítja, hogy ez ugyanaz a k-k-ko-csi, mint M-M-Manxé,
de ha m-m-m-megnézed a k-képet...
– Nem nézek meg szart se – mondta Vic, és Maggie-hez vágta az
irattartót. – Húzzon el a picsába az udvaromból, maga flúgos ribanc!
Maggie szája kinyílt és becsukódott, éppen úgy, mint annak idején a
hatalmas, öreg kői pontyé az irodája fő látványosságául szolgáló
akváriumban a Here-i Közkönyvtárban. Vic tökéletesen emlékezett a helyre,
pedig sosem járt ott.
Most már fortyogott a dühe, és le akarta forrázni vele Maggie-t. Nem csak
azért, mert elállta az útját a bejárati ajtóhoz, vagy mert attól félt, hogy őrült
ga-gyogásával megingatja a valóságérzékét – és elrabolja tőle nehezen
visszaszerzett épelméjűségét. Hanem azért is, mert bár Manx halott volt,
tényleg halott, ez a dilinós most be akarta beszélni neki az ellenkezőjét.
Charlie Manx, aki, isten tudja, hány gyereket rabolt el, és magát Vicét is
félelemben tartotta és kis híján megölte – Charles Manx fűbe harapott,
meghalt. Vic végre egérutat nyert előle. Csak éppen Margaret „kettyós
könyvtáros” Leigh vissza akarja hozni az élők sorába, ki akarja ásni a
földből, azt akarja, hogy megint féljen tőle.
– Vigye magával azt a szart, amikor távozik – mondta Vic.
Ahogy Maggie mellett elférkőzve folytatta útját az ajtó felé, rálépett a
szétszóródott papírlapokra. A lépcső tetején heverő piszkos, napszítta
puhakalapot viszont gondosan kikerülte.
– A pasas m-m-még nem v-v-v-végzett, Vic – mondta Maggie. – Ezért
akartam, hogy m-m-meg-próbáld előkeríteni. T-t-tudom, hogy amikor
először t-t-t-találkoztunk, n-nem ezt m-m-m-mondtam. De akkor m-m-még
t-t-t-tényleg t-túl fiatal v-v-v-vol-tál. Felkészületlen. M-m-most viszont te v-
v-vagy az egyetlen, aki m-m-megtalálhatja M-M-Manxot. Aki megállíthatja.
Ha még m-m-m-mindig t-tudod a m-módját. Mert ha n-n-n-nem, akkor ő fog
előkeríteni t-téged.
– Per pillanat csak egy telefont akarok előkeríteni, hogy felhívjam a
rendőrséget. A maga helyében nem volnék itt, amikor megérkeznek –
mondta Vic. Aztán hátrafordult, és egészen Maggie Leigh arcába hajolva azt
mondta: – NEM. ISMERJÜK. EGYMÁST. Hordja el magát a baromságaival
együtt.
– D-d-d-d-de Vic... – mondta Maggie, és fölemelte az ujját. – N-n-nem
emlékszel? T-tőlem k-k-kaptad a fülbevalódat.
Vic bement a házba, és bevágta maga mögött az ajtót.
Wayne, aki csak három lépésre állt tőle, és valószínűleg végighallgatta az
egészet, összerezzent. Hooper ott sündörgött mögötte, most szűkölve
összehúzta magát, aztán megfordult, és egy olyan helyet keresve, ahol
boldogabb lehet, elügetett.
Vic visszafordult az ajtó felé, neki támasztotta a homlokát, és nagy
levegőt vett. Fél percbe telt, mire ki mert nézni a halszem-optikás kukucskán
a ház előtti udvarra.
Maggie éppen felegyenesedett a bejárati lépcsőnél, és méltóságteljes
óvatossággal a fejére helyezte a puhakalapot. Egy utolsó gyászos pillantást
küldött Vic házának bejárati ajtaja felé, aztán sarkon fordult, és elbicegett a
pázsiton. Kocsija nem volt, és hat háztömbnyi gyaloglás várt rá a hőségben a
legközelebbi buszmegállóig. Vic figyelte, míg el nem tűnt szem elől –
figyelte, és közben lustán simogatta a fülbevalót, amit éppen viselt.
Gyerekkora óta a kedvence volt, két betűdominó: F & U.
 A járdaszegélyen
Amikor Wayne félórával később kiment, hogy megsétáltassa Hoopert –
egy frászt, hogy elszabaduljon az anyjától és az anyja körüli túlnyomásos
rosszkedv-buboréktól –, az irattartó ott hevert a lépcső tetején. Maggie
takarosán visszapakolta bele a papírlapokat.
Wayne a válla fölött hátrapillantva belesett a nyitva maradt ajtón, de az
anyja hátul volt a konyhában, látótávolságon kívül. Wayne becsukta az ajtót.
Lehajolt az irattartóért, kinyitotta, a vékonyka papírkötegbe lapozott.
„Feltételezett sorozatgyilkos.” „Morbid vandalizmus.” „Repülőgép-mérnök
eltűnése.”
Négyrét hajtotta és rövidnadrágja farzsebébe tette a papírlapokat. Az üres
irattartót a ház előtti sövény tövébe hajította.
Nem tudta biztosan, el akarja-e olvasni az újságcikkeket, és egyelőre,
mindössze tizenkét évesen, még nem ismerte magát eléggé ahhoz, hogy
észrevegye: már akkor a paksaméta elolvasása mellett döntött, amikor az
irattartót a sövénybe rejtette. Átvágott a gyepen, és leült a járdaszegélyre.
Úgy érezte, mintha nitroglicerint hordozna magával a farzsebében.
A fonnyadt, sárga gyepre függesztette a tekintetét az út túloldalán. A
Vickel szemközt lakó öregúr elhanyagolta a kertészkedést. A pasasnak fura
neve volt – Sig de Zoet –, és egy külön szobában háborús terepasztala, kis
játék katonákkal. Nagyanyja temetésének napján Wayne átbóklászott a
szomszédba, és az öregúr kedvesen megmutatta neki a játék katonákat.
Elmondta Wayne-nek, hogy hajdanában-danában az anyja, Vic, segített neki
a katonákat festegetni. – Anyukáinak máhr akkohr is folt éhrzéke a finom
ecsetkeszeléshesz – mondta az öregúr, náci akcentussal. Aztán a kedves öreg
felesége jeges teát csinált Wayne-nek, narancsszeleteket is tett bele, mennyei
volt.
Wayne-nek eszébe jutott, hogy átmehetne a házaspárhoz, még egyszer
megnézni az öregúr játék katonáit. Addig se főne a melegben, és
elterelődnének a gondolatai a farzsebében lévő újságcikkekről, amiket
valószínűleg nem kéne elolvasnia.
Már fel is tápászkodott a szegélykőről, és nekidurálta magát, hogy átvág
az úttesten – de aztán hátrapillantott a saját házukra, és inkább visszaült. Az
anyjának nem tetszene, ha szólás nélkül elbóklászna, és lusta volt
visszamenni a házba, és elkéredzkedni. Úgyhogy inkább maradt, ahol volt,
és bámulta tovább a fonnyadozó gyepet az úttest túloldalán, és visszavágyott
a hegyek közé.
Előző télen tanúja volt egy lavinának. Longmont fölött az apjával egy
Mercedest mentettek, ami kisodródott az útról, és lerohant egy partfalon. Az
autóban utazó család tagjai feldúltak voltak, de sérülések nélkül megúszták a
balesetet. Egy teljesen normális család: anya, apa, két gyerek. A kislány
varkocsba fonva viselte a szőke haját. Ennyire normális emberek voltak.
Elég volt rájuk néznie, Wayne meg tudta állapítani, hogy az anyukát sosem
kezelték elmegyógyintézetben, és hogy az apának nem lóg Csillagok
Háborúja jelmez a szekrényében. Wayne azt is meg tudta állapítani, hogy a
gyerekeknek normális nevük van, mint a John és a Sue, szemben azokkal,
akik képregényekből kölcsönzött neveket viselnek. A Mercedes tetején
sítalpak voltak, és az apa megkérdezte Lou-tól, hogy elfogad-e AmExet.
Nem American Expresst. AmExet. Mindössze percek óta ismerte őket,
Wayne mégis megmagyarázhatatlan odaadással szerette az egész családot.
Loü leküldte Wayne-t a partfalon a vontatóhoroggal és a csörlő
drótkötelével, és miközben a fiú a Mercedes felé oldalazott,
fegyverdörrenésszerűen hangos csattanás hallatszott a magasból. A Sziklás-
hegység csipkés szélű vonulata ott magasodott fölöttük, hirtelen mindenki a
fenyőerdőből előtörő hósipkás csúcsokra nézett.
Egy focipályányi fehér hómező a szemük láttára vált el a hegyoldalról, és
kezdett lefelé csúszni. Majdnem egy kilométerre délre volt tőlük, úgyhogy
nem jelentett veszélyt. A megcsúszást jelző első csattanás után alig lehetett
hallani valamit. Távoli mennydörgés morajánál nem volt több az egész.
Viszont Wayne dobpergésszerű, finom rezgésként érezte a földben a talpa
alatt.
A hatalmas hótömeg csúszott néhány száz métert, aztán a fák vonalának
ütközve tíz méter magas, fehér árhullámmá porlott szét.
AmEx apuka fölemelte a fiát, és a nyakába ültette, hogy onnan
mozizhasson.
– A természet nem tréfál, kis ember – mondta a gyereknek, miközben fent
a hegyen félhektárnyi erdőt tarolt le a hatszáz tonna hó.
– A rohadt életbe... – hüledezett Lou. Boldogságtól ragyogó arccal
lenézett Wayne-re a partfal tövében. – El tudod képzelni, milyen lehet alatta?
El tudod képzelni, hogy ez a sok szar mind a nyakadba zúdul?
 Wayne el tudta – sőt egyfolytában ez járt az eszében. Úgy gondolta, ez
volna a legjobb módja a halálnak: megsemmisülni a hó és fény rád szakadó
szemkápráztató özöne alatt, miközben körülötted hangosan morajlik a
szétszakadó világ.
Bruce Wayne Carmody olyan régóta volt boldogtalan, hogy már fel sem
tűnt neki. Időnként úgy érezte, mintha évekkel korábban megnyílt volna
alatta a világ. De az, hogy a szakadék a mélybe szippantsa, és eltemesse,
egyelőre váratott magára.
Az anyja egy ideig őrült volt, azt hitte, hogy csöng a telefon, amikor pedig
nem is, halott gyerekekkel beszélgetett, akik nem voltak ott. Néha Wayne
úgy érezte, hogy az anyja többet beszélgetett halott gyerekekkel, mint vele
addig összesen. Aztán felgyújtotta a házukat. Pszichiátriai intézetben töltött
egy hónapot, nem jelent meg a bíróság előtt, és majdnem két évre kipottyant
Wayne életéből. Országjáró körutakon vett részt a könyveivel, nappal
könyvesboltokban volt jelenése, esténként a helyi szórakozóhelyeken. Hat
hónapra kikötött Los Angelesben, a Keresőmotor képregény változatán
dolgozott, ami nem jött össze, a kokainfüggőség viszont igen. Aztán fedett
hidakat rajzolt egy olyan tárlathoz, amelyet senki nem nézett meg.
Wayne apja megcsömörlött Vic alkoholizálásától, Vic kóborlásától, Vic
zagyvaságaitól, és összeállt a nővel, aki a tetoválásai nagy részét készítette,
egy Carol nevű lánnyal, akinek hatalmas hajzuhataga volt, és úgy öltözött,
mintha még mindig a nyolcvanas években járnánk. Csak éppen Carolnak
volt egy másik pasija, akivel ellopták Lou személyazonosságát, és leléptek
Kaliforniába, ahol tízezer dolláros tartozást halmoztak fel Lou nevére. Lou a
mai napig egyezkedett a hitelezőkkel.
Bruce Wayne Carmody szeretni akarta a szüleit, jól akarta érezni magát a
társaságukban, és nagy ritkán ez sikerült is neki. De nem könnyítették meg a
dolgát. Ezért érezte nitroglicerinnek, fel nem robbant bombának a
papírlapokat a farzsebében.
Úgy gondolta, ha a legkisebb esély is van arra, hogy a bomba később
esetleg felrobbanjon, bele kellene néznie a papírlapokba, hogy kiderítse,
mekkora kárt okozhatnak, és hogy miként óvhatja meg magát a legjobban a
robbanástól. Előhúzta a papírokat a farzsebéből, még utoljára a házuk felé
sandított, aztán a széthajtotta a térdén a paksamétát.
Az első újságcikk fényképet közölt egy halott sorozatgyilkosról, Charles
Talent Manxról. Manx arca olyan hosszú volt, mintha valamitől megolvadt
és képlékennyé vált volna. Plusz dülledt szemek, idétlenül előreálló felső
fogsor, és csupasz, kúpos koponya – amilyennek a dinoszaurusztojást
rajzolhatják a képregényekben.
Charles Manxot majdnem tizenöt évvel ezelőtt Gunbarrel fölött vette
őrizetbe a rendőrség. Manx emberrabló volt: több államhatáron át magával
hurcolt egy meg nem nevezett kiskorút, aztán pedig halálra égette a férfit,
aki megpróbálta feltartóztatni.
Senki nem tudta, hány éves volt, amikor lecsukták. Nem virult ki a
börtönben. 2001-re kómában feküdt a denveri Supermax kórházrészlegében.
Tizenegy évig vegetált így, mígnem tavaly májusban elhalálozott.
A cikk fennmaradó részét hatásvadász spekuláció töltötte ki. Manxnak
vadászháza volt a Gunbarrel környéki erdőben, ahol több száz
karácsonyfadísz lógott a fákon. A sajtó Vérapó Házának nevezte el a helyet,
azt sugallva, hogy Manx éveken át gyerekeket tartott fogva és gyilkolt meg a
házban. Arról csak futólag tettek említést, hogy a birtokon egyetlen holttest
sem került elő.
Mi köze ebből bárminek Victoria McQueenhez, Bruce Wayne Carmody
anyjához? Amennyire Wayne meg tudta ítélni, semmi. Esetleg ha a többi
újságcikket is megnézné, sikerül kiderítenie. Tovább olvasott.
„Feltételezett sorozatgyilkos holttestének nyoma vész a hullaházból”,
szólt a következő. Valaki betört a denveri Szent Lukács Orvosi Központba,
kupán vágott egy biztonsági őrt, és meglépett a jó öreg Charlie Manx
hullájával. A hullarabló egy Trans Amot is meglovasított a kórházzal
szemközti parkolóból.
A harmadik cikket egy louisville-i (Kentucky) napilapból ollózták ki, és
piszkosul semmi köze nem volt Charles Manxhoz.
„Boeing-mérnök rejtélyes eltűnése borzolja a rendőrség és az adóhivatal
kedélyét.” A mellékelt fényképen szíjas izmú, dús, fekete bajszú,
napbarnított férfi könyökölt egy régi Rolls-Royce motorháztetejére.
Bruce fintorogva olvasta végig a cikket. Náthán Demeter eltűnését a férfi
tinédzser lánya jelentette be, aki az iskolából hazaérve azt találta, hogy a
házuk bejárati ajtaja nincs kulcsra zárva, a garázsajtó kitárva, az asztalon egy
félig elfogyasztott szendvics, az apja antik Rolls-Royce-ának pedig hűlt
helye. Az adóhivatal a jelek szerint úgy gondolta, Demeter esetleg azért
pattant meg, mert így akarta elkerülni, hogy adócsalás vádjával vizsgálat
induljon ellene. A lánya nem hitt ebben, a férfit vagy túszként tartják fogva,
vagy halott, nyilatkozta, viszont kizárt dolog, hogy így otthagyta volna,
anélkül hogy közölné, miért megy el, illetve hová.
 Wayne fel nem foghatta, hogy ebből mi köze bárminek Charles Talent
Manxhoz. Arra gondolt, hogy talán átsiklott valamin. Lehet, hogy újra el
kellene olvasnia a cikkeket, tűnődött. Már éppen vissza akart lapozni az első
fénymásolathoz, amikor megpillantotta Hoopert. A kutya az úttest túloldalán
gebeszkedett a Zoet házaspár pázsitján, és banán méretű ürülékhurkákat
potyogtatott a fűre. A színük is olyan volt, mint a banáné: az éretlen banáné.
– Ó, nem! – kiáltott fel Wayne. – Ne már, nagydarab!
A papírlapokat a járdára dobva felállt, és átvágott az úttesten.
Az első gondolata az volt, hogy elráncigálja Hoopert a szomszéd
udvaráról, mielőtt bárki meglátja őket. Ekkor azonban Zoeték házának utcai
ablakán meglibbent a függöny. Valaki – a kedves öregúr vagy a kedves öreg
felesége – végignézte az egészet.
Wayne úgy tippelte, a legjobb, amit tehet, ha bekopog, és viccesre veszi a
figurát, és kér egy nejlonzacskót a kutyagumi összeszedéséhez. Az öregúr a
holland akcentusával olyan embernek tűnt, aki nagyjából mindenen tud
nevetni.
Hooper kiegyenesedett kuporogtából. Wayne rápisszegett. – Rossz kutya.
Nagyon rossz. – Hooper a farkát csóválta, örült, hogy Wayne egyáltalán
foglalkozik vele.
A Zoet házaspár bejárati lépcsőjéhez érve Wayne észrevette, hogy az ajtó
alsó éle alatt árnyékok villannak. A kukucskáló kis ablakára pillantva mintha
mozgást látott volna odabent. Valaki állt az ajtó túloldalán, tőle alig
karnyújtásra, és onnan figyelte.
– Hahó? – kiáltotta Wayne a lépcső tövéből. – Mr. de Zoet?
Az ajtó alatt folytatódott az árnyjáték, de senki nem nyugtázta a
köszönését. A válasz elmaradása nyugtalanította Wayne-t. Megborsódzott a
karján a bőr.
Fejezd be. Csak azért idétlenkedsz itt, mert elolvastad azokat a félelmetes
történeteket Charlie Manxról Menj fel a lépcsőn, és nyomd meg a csengőt.
Rosszérzését félretéve felment a téglalépcsőn. Ahogy a csengő felé nyúlt,
nem vette észre, hogy már fordul el a kilincs – hogy az a valaki a túloldalon
arra készül, hogy feltépje az ajtót.
 Az ajtó túloldalán
Bitig Partridge állt a kémlelőnyílásnál, a bal kezében az ajtógombbal, a
jobban pedig a pisztollyal, a .38-assal, amit Mr. Manx Coloradóból hozott.
– Fiú, fiú, pucolj el – suttogta Bing vékony és vágytól feszülő hangon. –
Gyere vissza, mikor kell.
Bing egyszerű, ámde kétségbeesett tervet talált ki hirtelenében. Amikor a
fiú a lépcső tetejére ér, feltépi az ajtót, és berántja a házba. A zsebében volt
egy palack gyömbérillatú gáz: amint bevonszolta magához, azzal elkábítja.
De mi van, ha a gyerek sikoltozni kezd? Ha a gyerek sikoltozni kezd, és
szabadulni próbál a markából?
Valaki rostélyost sütött az utca végében, a ház előtti udvaron gyerekek
frizbiztek, felnőttek vitték túlzásba az italozást, hahotáztak harsányan, és
égtek le a napon. Bing lehet, hogy nem volt egy észkombájn, de nem volt
bolond sem. Tudta, hogy valószínűleg felfigyelnének rá, ha egy pisztolyt
markoló, gázálarcos férfi egy visító gyerekkel huzakodna. És akkor még ott
a kutya is. Mi van, ha a kutya ráveti magát? Egy bernáthegyi volt, mint egy
medvebocs, akkora. Ha bedugja az ajtón a medvebocsnyi fejét, Bing
képtelen lesz visszatuszkolni. Mintha egy robogó marhacsordára akarná
rázárni az ajtót.
Mr. Manx tudná, mi a teendő – viszont ő meg aludt. Most már több mint
egy napja aludt, Sigmund de Zoet hálószobájában pihent le. Amikor ébren
volt, megint a príma régi önmaga volt – a jó öreg Mr. Manx! –, amikor
viszont elszunyókált, időnként úgy tűnt, mintha soha nem akarna felébredni.
Azt mondta, hogy a Karácsonyországba vezető úton majd jobban lesz, és
Bing tudta, hogy ez így is van, de még soha nem látta Mr. Manxot ennyire
öregnek, amikor pedig aludt, olyan volt, mintha nem is élne.
És mi van, ha bekényszerítette a fiút a házba? Bing nem volt benne biztos,
hogy fel tudja ébreszteni Mr. Manxot, amikor ilyen állapotban van. Kérdés,
hogy meddig lapulhatnának idebent, mielőtt Victoria McQueen a gyereke
nevét sikoltozva megjelenik az utcán, és mielőtt a rendőrök házról házra
járva átkutatják a környéket? Rossz volt a hely, és rossz lett volna az időzítés
is. Mr. Manx világosan megmondta, hogy egyelőre csak figyelnek, és még a
nem túlságosan éles elméjű Bing is megértette, hogy miért. Ez az álmatag
utca nem volt álmatag eléggé, és a ribanctetoválásos, hazug ribancszájú
ribanccal is csak egyetlen esélyük lesz. Mr. Manx nem fenyegetőzött, de
Bing tudta, milyen sokat jelent ez a számára, és megértette, mi lenne a
büntetés, ha elszúrja: Mr. Manx soha nem vinné magával
Karácsonyországba. Soha soha soha soha soha.
A fiú fellépett az első lépcsőfokra. És a másodikra.
– Bárcsak, amit kérek, bárcsak, amit óhajtok ma este én – suttogta Bing,
és behunyt szemmel nekidurálta magát a cselekvésnek. – Bárcsak teljesülne
vágyam, ó, de nagyon szeretném: Menj haza anyádhoz, azt óhajtom, te kis
szarházi. Még nem készültünk fel.
Gumiízű levegőt nyelt, és hátrahúzta az ütőszeget a nagy pisztolyon.
Ebben a pillanatban megjelent valaki az utcán, a fiúnak kiabált, azt
kiabálta, hogy: – El onnan! Wayne, el onnan!
Bing idegvégződései lüktetni kezdtek, és veszélyesen közel került ahhoz,
hogy verejtékes kezéből kicsússzon a pisztoly. Hatalmas ezüstbárka, napfény
küllőket hányó felnijű autó siklott végig az utcán. Közvetlenül Victoria
McQueen háza előtt állt meg. A sofőr kidugta petyhüdt karját a leeresztett
ablakon, intett a gyereknek.
– Hellóka! – kiáltotta megint. – Hellóka, Wayne!
„Hellóka” és nem „El onnan”. Bing félrehallotta a nagy
idegfeszültségben.
– Mi a pálya, haver? – kurjantotta a kövér férfi.
– Apa! – kurjantotta vissza a gyerek. Eszében sem volt már felmenni a
lépcsőn, és bekopogtatni; sarkon fordult, és a járdán át az autó felé
iramodott, nyüves házi kedvenc medvéje ott loholt mellette.
Bingből kiszállt az erő, reszketett a lába a megkönnyebbüléstől.
Előreroskadt, a homlokát az ajtóhoz támasztotta, és lehunyta a szemét.
Amikor újra kinyitotta, és kikémlelt a kukucskálón, a gyerek már az apja
karjában volt. A sofőr betegesen kövér volt, egy nagydarab, kopaszra
borotvált fejű férfi, telefonpózna lábakkal. Nyilván Louis Carmody, az apa.
Bing utánanézett a családnak az interneten, nagyjából sejtette, hogy ki
kicsoda, de még nem látott fényképet a férfiról. Leesett az álla. Nem tudta
elképzelni Carmodyt és McQueent, amint szexeinek egymással – az a kövér
állat a szart is kipasszírozná a nőből. Bing nem volt egy izomkolosszus, de
Carmody mellett még ő is úgy nézett volna ki, mint egy kibaszott sztár
atléta.
Vajon mivel kerítette hatalmába a nőt, hogyan tudta rávenni, hogy
szexeljen vele?, tűnődött Bing. Biztos anyagi természetű egyezséget
kötöttek. Bing alaposan szemügyre vette a nőt, és nem lett volna meglepve.
Egy nő magára tetováltathat bármit, az üzenet mindig ugyanaz. Mintha egy
tábla volna, amin az áll: PINA KIADÓ.
A szellő felkapta a fiú által korábban olvasgatott papírlapokat, és
besodorta a kövér férfi kocsija alá. Amikor Carmody visszatette a földre, a
gyerek a papírlapokat keresve körbepillantott, rájuk is talált, de nem hajolt
le. Azok a papírlapok idegesítették Binget. Jelentettek valamit. Fontosak
voltak.
A papírlapokat egy heges karú, csontsovány, kábítószeres kinézetű fiatal
nő hozta, és megpróbálta ráerőszakolni McQueenre. Bing az utcai szobából,
a függöny mögül végignézte az egészet. Victoria McQueen egyáltalán nem
kedvelte a kábítószeres hölgyikét. Kiabált vele, és csúnya arcokat vágott rá.
Hozzávágta a papírlapokat. A hangjuk nem igazán jutott el Bing füléig, de
egyszer hallotta, ahogy valamelyikük azt mondja: „Manx”. Bing fel akarta
ébreszteni Mr. Man-xot, de Mr. Manxot nem lehetett felébreszteni, merthogy
olyan állapotban volt, amilyenben.
Mert igazából nem alszik, gondolta Bing, de rögtön el is hessegette a
kellemetlen gondolatot.
Egyszer bement a hálószobába, hogy megnézze Mr. Manxot. A férfi a
bevetett ágyon feküdt, bokszeralsóját leszámítva meztelenül, mellkasán a
hatalmas „Y”-t durva fekete fonál zárta össze. A gennyet és rózsaszínű vért
szivárogtató, félig beforrt seb csillogó szurdokként húzódott a húsában. Bing
percekig csak állt és fülelt, de egyszer sem hallotta lélegezni. Mr. Manx
eltátott szájából formaldehid édeskés vegyszerszaga szállt fel. A szeme is
nyitva volt, tompa, üres tekintete a mennyezetre szegeződött. Bing közelebb
lopózott, hogy megérintse az öregember kezét, és hidegnek és merevnek
találta, olyan hideg és merev volt, mint akármelyik hulláé, és Bing hirtelen
émelyítő bizonyossággal tudta, hogy Mr. Manx meghalt, ám ekkor Manx
szeme megrebbent, és Bingre szegeződött, de nyoma sem volt benne
felismerésnek. Bing visszavonulót fújt.
Most, hogy a válsághelyzet elmúlt, Bing hagyta reszketeg, gyenge
lábának, hogy visszavigye a nappaliba. Levette a gázálarcot, és leült a de
Zoet házaspárhoz, hogy együtt tévézzenek. Ráfért egy kis idő, hogy
összeszedje magát. Tévézés közben az öreg Mrs. de Zoet kezét fogta.
Bing nézte a vetélkedőket, és időről időre kipillantott az ablakon Vic
McQueen házára. Kevéssel hét előtt beszélgetést hallott, és ajtó csapódott.
Bing visszament a bejárati ajtóhoz, és a kukucskálón keresztül figyelte a
fejleményeket. Az égbolt halvány szilvakék volt, és a fiú és groteszk módon
kövér apja az udvaron át a bérautó felé baktattak.
– A szállodában leszünk, ha keresnél! – kiáltott vissza Carmody Victoria
McQueennek, aki a háza lépcsőjén álldogált.
Bingnek nem tetszett az ötlet, hogy a fiú is elmegy az apával. A fiú és a nő
összetartoztak. Manx mindkettőt akarta – ahogy Bing is. A fiú Manxé lesz, a
nő viszont Bing csemegéje: valaki, akivel elszórakozhat az Elaltat Lakban.
Elég volt ránéznie a nő vékony, meztelen lábára, és máris kiszáradt a szája.
Még utoljára egy kis hancúr az Elaltat Lakban, aztán irány Karácsonyország
Mr. Manxszal, irány Karácsonyország, amíg világ a világ.
De nem, mégsincs ok az idegeskedésre. Bing átnézte Victoria McQueen
postaládájának tartalmát, és rábukkant egy New Hampshire-i napközis nyári
tábor számlájára. A gyerek augusztus végéig volt bejelentve a táborba. Bing
talán tényleg rossz sorban állt, amikor az észt osztogatták, de azt azért nem
gondolta, hogy valaki beíratja a gyerekét egy olyan táborba, ahol nyolcszáz
dollárba kerül egy hét, aztán meg veszni hagyja a befizetett pénzt. Holnap
július negyediké. Az apa valószínűleg azért jött, hogy együtt töltse a
gyerekkel az ünnepet.
Az apa és a fiú elhajtottak, csak Victoria McQueen szentségtörő kísértete
maradt hátra. A papírlapokat a kocsi alatt – Bing majd megőrült, hogy lássa,
mi van rajtuk –, a papírlapokat magával ragadta a Buick menetszele, és
bukfencezve követték egy darabon az autót.
Victoria McQueen is távozóban volt. Közben visszament a házba, de
nyitva hagyta a bejárati ajtót, és három perccel később újra megjelent, a
slusszkulcscsal az egyik kezében, és bevásárláshoz összekészített
szatyrokkal a másikban.
Bing követte tekintetével, míg el nem tűnt, aztán még figyelte az utcát egy
darabig, végül maga is kiment a házból. A lenyugvó nap után narancssárga
ragyogás maradt vissza az ég alján. Néhány csillag már lyukat égetett
magának odafent a sötétségen.
– Volt egyszer egy Gázálarcos Ember, és neki egy kis pisztolya – énekelte
halkan Bing. Mindig énekelgetett, amikor ideges volt. – És ólomból voltak a
golyók a pisztolyban, jól láttam én. És lement a patakhoz, és átlőtte Vic
McQueent a feje közepén, tény, tény, tény.
Bing fel-alá járt az úttesten, de csak egyetlen, gyűrött és pecsétfoltos
papírlapot sikerült előkerítenie, a tetején valami iowai könyvtár fejlécével.
 Akármire számított is, nem gondolta volna, hogy éppen arról a kentuckyi
férfiról talál egy fénymásolt újságcikket, aki két hónappal korábban a
Wraithben érkezett meg a házához, két nappal azelőtt, hogy Mr. Manx
felbukkant. Mr. Manx sápadtan, csontsoványan, csillogó szemmel és véresen
érkezett meg, egy jókora ezüstkalapáccsal a zebramintás üléshuzatú Trans
Am anyósülésén. Ekkorra Bing visszaszerelte a rendszámtáblákat a
Wraithre, és Nosferatu útra készen várta gazdáját.
Náthán Demeter, Kentuckyból, egészen sok időt töltött az Elaltat Lak kis
alagsori helyiségében, mielőtt Bing útjára engedte. Bing inkább a lányokat
szerette, de Náthán Demeter pontosan tudta, mit csináljon a szájával, és mire
Bing végzett vele, sok-sok hosszú, tartalmas, férfibeszélgetést folytattak a
szerelemről.
Bing felzaklatva látta viszont Náthán Demetert a „Boeing-mérnök
rejtélyes eltűnése” című újságcikk fényképén. A hasa is belesajdult. Ha az
élete múlik rajta, akkor se tudta volna elképzelni, miért jött ilyesmivel a
kábítószeres nő Victoria McQueenhez.
– Atya-gatya – suttogta Bing ringatózva. Automatikusan belekezdett a
mondókájába megint. – Volt egyszer egy Gázálarcos Ember, és neki egy kis
pisztolya. És ólomból voltak a golyók a pisztolyban, jól láttam én...
– Nem is így van – csipogta egy cérnavékony hang a háta mögött.
Bing fordított a fején, és egy szőke kislányt látott a pótkerekes, rózsaszínű
kerékpárján. Az utca végi kerti sütögetésről bóklászott el. Felnőttnevetés
sodródott feléjük a meleg, párás estében.
– Apukám felolvasta nekem – csacsogta a kislány. – Volt egyszer egy kis
ember, a kezében meg kis fegyver. És lelő egy kacsát, tudod? A Gázálarcos
Ember kicsoda?
– Ó – mondta Bing a kislánynak. – Ő nagyon kedves. Mindenki szereti.
– Hát én biztos nem.
– Te is szeretnéd, ha megismerkednél vele.
A kislány vállat vont, nagy ívben megfordult a kerékpárjával, és
visszaindult az utcán. Bing követte a tekintetével, aztán kezében a
fénymásolt újságcikkel bement a de Zoet házaspárhoz.
Egy órával később Bing a tévé előtt ült a de Zoet házaspárral, amikor Mr.
Manx előjött. Manx teljesen fel volt öltözve, selyemingesen, frakk-kabátban
és hegyes orrú cipőben. Csontsovány hullaarca megviseltnek tűnt a tévé kék
villódzásánál.
 – Bing – szólalt meg. – Mintha azt mondtam volna, hogy a
vendégszobában helyezd el Mr. és Mrs. de Zoetet!
– Hát – felelte Bing –, itt se bántanak senkit.
– Még szép, hogy nem bántanak senkit. Hiszen halottak! De akkor se kéne
itt lábadankodniuk! Az ég szerelmére, miért üldögélsz itt kint velük?
Bing hosszasan rámeredt. Mr. Manx a legokosabb, legfigyelmesebb,
leggondolkodósabb ember volt, akit ismert, de időnként a legegyszerűbb
dolgokat sem értette meg.
– A semminél egy halott is jobb társaság – felelte végül.
 Boston
Lou a Logan repülőtér melletti Hilton legfelső emeletén vett ki szobát
magának és a gyereknek – egy éjszaka annyiba került, mint amennyit hetente
keresett, igazából nem is a saját pénzét herdálta, de bassza meg, nem ezt a
fajta pénzt a legkönnyebb elkölteni? –, és csak a Letterman Show után
keveredtek ágyba. Hajnali egy órára járt, és Lou biztosra vette, hogy Wayne
elaludt, úgyhogy készületlenül érte, amikor a gyerek megszólalt. A sötétben
különösen harsánynak tűnt a hangja, és csak tíz szót mondott, de ez is elég
volt ahhoz, hogy Lou-nak a torkáig ugorjon, és ott megszoruljon a szíve,
megszoruljon, mint egy falat cigányútra tévedt ennivaló.
– Mennyire nagy szám ez a pasas – szólalt meg Wayne –, ez a Charlie
Manx?
Lou a nagy, kövérférfi-mellei közé csapott az öklével, és a szíve
visszahuppant oda, ahol a helye volt. Lou és a szíve nem voltak túl jó
viszonyban egymással. Az a szív annyira el tudott fáradni, amikor a
gazdájának lépcsőre kellett felkaptatnia. Lou és Wayne aznap este
bekutyagolták a Harvard Square-t és a kikötőt, és a férfinak kétszer is meg
kellett állnia szuszszanni.
Lou azt mondogatta magában, hogy ez azért van, mert a tüdeje és a szíve
hegyi levegőhöz van szokva, időbe telik, mire alkalmazkodik a
tengerszinthez. De Lou nem volt buta. Nem direkt hízott el ennyire. Az apja
is így járt annak idején. Élete utolsó hat évében a járásképtelenségig kövér
emberek kis golfautójával zümmögött körbe a szupermarketben. Lou inkább
esett volna láncfűrésszel a testére rakódott hájrétegeknek, mint hogy az
áruházak villanyrobogóira felkászálódjon.
– Anya mondott róla valamit? – kérdezett vissza Lou.
Wayne sóhajtott, és kis ideig hallgatott. Lou közben rájött, hogy
akaratlanul, de már válaszolt is a gyerek kérdésére.
– Nem – mondta végül Wayne.
– Akkor hol hallottál a pasasról?
– Ma megjelent anya házánál egy nő. Valami Maggie akárki. Charlie
Manxról akart beszélni, anya pedig nagyon bepöccent. Azt hittem, szétrúgja
a seggét.
 – Aha. – Lou azon tűnődött, vajon ki lehet az a Maggie akárki, és miért
ártja magát Vic dolgába.
– Manxot börtönbe csukták, mert megölt egy pasast, ugye?
– Ez a Maggie nőszemély, aki meglátogatta anyádat, ő mondta, hogy
Manx megölt egy pasast?
Wayne megint sóhajtott. Oldalvást fordult az ágyon, hogy az apjára
nézzen. Tintacseppként csillogott a szeme a sötétben.
– Bajba kerülök, ha elmondom, honnan tudom, hogy Manx mit csinált? –
kérdezte.
– Nálam nem, Bőregér – mondta Lou. – Rákerestél a Google-val vagy
ilyesmi?
Wayne-nek elkerekedett a szeme a meglepődéstől, és Lou látta, hogy
eszébe se jutott rákeresni Charlie Manxra az interneten. Most már viszont
nyilván megteszi majd. Lou a legszívesebben a falba verte volna a fejét.
Szép munka, Carmody. Szép munkát végeztél, bazmeg. Nemcsak kövér
vagy, de sötét is.
– Az a nő hagyott pár újságcikket egy irattartóban. Én meg beleolvastam.
Nem hiszem, hogy anya örülne neki. Ugye, nem mondod el?
– Milyen újságcikkek voltak?
– Manx haláláról.
Lou bólintott, úgy érezte, kezdi kapisgálni.
Manx nem egészen három nappal azután halt meg, hogy Vic anyja
eltávozott. Lou aznap hallott róla a rádióból. Vic mindössze öt hónapja jött
ki az elvonóról, és azzal töltötte a tavaszt, hogy figyelte, hogyan fogy el az
anyjából az életerő, és Lou nem akarta szóba hozni a dolgot, nehogy
végképp padlóra küldje a hírrel. El akarta mondani neki, de valahogy sosem
adódott rá alkalom, bizonyos idő elteltével pedig már képtelenség lett volna
előhozakodni vele. Túl sokáig várt.
Ez a Maggie valaki kideríthette, hogy Vic volt az a lány, aki megszökött
Charlie Manxtól. Az egyetlen gyerek, akinek sikerült megszöknie a férfitól.
Esetleg ez a Maggie valaki egy újságíró, esetleg megtörtént bűnügyeket
feldolgozó író, aki a könyvén dolgozik. És eljött, hogy szóra bírja Vicét, és
Vic nyilatkozott is neki: valami nyomdafestéket nem tűrőt, és valószínűleg a
női nemi szervvel kapcsolatosat.
– Manx nem érdemli meg, hogy agyalj rajta. Semmi köze hozzánk.
– De akkor miért akarna valaki anyával beszélni róla?
 – Erről anyádat kell megkérdezned – mondta Lou. – Én inkább nem
mondok semmit. Mert különben még én leszek az, aki szorul. Vágod?
Merthogy ez volt az alku, így egyezett meg Victoria McQueennel, ebben
maradtak, miután Vic megtudta, hogy terhes, és eldöntötte, hogy megszüli a
gyereket. Hagyta, hogy Lou nevezze el a gyereket; megígérte Lou-nak, hogy
együtt fog élni vele; gondoskodni fog a babáról, mondta, amikor pedig a
baba alszik, ők ketten hancúroznak majd. Azt mondta, hogy minden
tekintetben a felesége lesz, annyi, hogy nem úgy fogják hívni. De a
gyereknek semmit nem szabad tudnia Charlie Manxról, kivéve, ha Vic úgy
dönt, hogy beavatja.
Lou akkor beleegyezett, eléggé ésszerűnek tűnt az egész. De nem is
sejtette, hogy a megállapodás miatt Wayne nem értesülhet majd apja
egyetlen valamirevaló haditettéről. Nem tudhatja meg, hogy az apja annak
idején, képregényhősi vakmerőséggel túltéve magát nagyon is valós
félelmén, felsegített egy gyönyörű lányt maga mögé a motorjára, és
elszáguldott vele a szörnyeteg elől. És amikor a szörnyeteg utolérte őket, és
felgyújtott egy férfit, Lou volt az, aki eloltotta a lángokat – az életmentésről
már lekésett, de helyén volt a szíve, és eszében sem volt azt latolgatni, hogy
milyen kockázatot vállal.
Lou utált belegondolni, mit tud róla ehelyett a fia: hogy az apja egy két
lábon járó kövérember-vicc, hogy nem túl fényesen él abból, hogy
hótorlaszokból húz ki autósokat és sebességváltókat javít. Hogy képtelen
volt megtartani Vicét.
Lou azt kívánta, bárcsak kapna még egy esélyt. Azt kívánta, bárcsak
megmenthetne még valakit, és Wayne az egészet végignézhetné. Örömmel
használta volna golyófogónak hatalmas, kövér testét, ha Wayne ott van, és
látja. Elvérezni is kész volt a dicsőség ködébe enyészve.
Van-e szánalmasabb – és lobogóbb – késztetés annál, mint amikor az
ember még egyszer próbára akarja tenni magát valamiben?
A fia nagyot sóhajtott, a hátára henteredett.
– Mesélj már, Bőregér, hogyan telik a nyarad – mondta Lou. – Eddig mi
volt a legjobb?
– Az, hogy senki nincs elvonón.
 Az öböl partján
Lou az első robbanásra várt – most már bármelyik pillanatban esedékes
volt amikor Vic beállított, és a kezét katonai zubbonya zsebébe süllyesztve
odasétált hozzá, és megkérdezte: – Ezt a széket nekem foglalod?
Lou a nőre pillantott, aki sosem volt a felesége, viszont – bármily
hihetetlen – gyermekkel ajándékozta meg, és értelmet vitt az életébe. A
gondolat, hogy valaha is foghatta Vic kezét, vagy megízlelhette az ajkát,
vagy szeretkezhetett vele, még most is ugyanolyan valószerűtlennek tűnt,
mint hogy radioaktív pók marja meg az embert.
Az igazság kedvéért: Vicnek papírja volt arról, hogy bolond. Az pedig,
hogy egy skizofrén kinek teszi szét a lábát, megjósolhatatlan.
Wayne a kikötőre néző kőfalon volt más gyerekekkel. A szálloda összes
vendége kijött a tűzijátékra, az öböl, illetve Boston látképe felé tekintő
téglaterasz zsúfolásig megtelt. Egyesek kovácsolt vas nyugszékeken ültek.
Mások pezsgős pohárral a kézben sétáltak.
Gyerekek szaladgáltak csillagszórót markolva, vörös csikarásokat firkálva
a sötétségre.
Vic a szeretet és a szomorkás sóvárgás elegyével figyelte tizenkét éves
gyermekét. Wayne még nem vette észre, ő pedig nem ment oda hozzá, és
semmilyen módon nem jelezte a fiúnak, hogy ott van.
– Pont jókor jöttél a nagy durranáshoz – szólalt meg Lou.
Motorosdzsekije összehajtogatva hevert a mellette lévő üres széken.
Elvette, a térdére terítette, hogy helyet csináljon Vicnek.
Mielőtt leült, Vic elmosolyodott – az ő Vic-mosolyával, amiben csak az
egyik szájzug vesz részt, és valahogy mintha ugyanannyi szomorúságról
tanúskodna, mint örömről.
– Régebben apám ezzel is foglalkozott – szólalt meg. – Ő gyújtotta meg a
petárdákat a július 4-i tűzijátékon. Jó műsorokat csinált.
– Sose gondoltál arra, hogy kiugrasz Doverbe Wayne-nel, és
meglátogatjátok? Max egy órára lehet a Tótól.
– Ha levegőbe akarnék röpíteni valamit, nyilván felvenném vele a
kapcsolatot – felelte Vic. – Ha kéne egy kis ANFO.
– Infó?
 – ANFO.[6] Az egy robbanóanyag. Apám használja fatönkök, sziklák vagy
akár egész hidak eltakarításához. Alapvetően egy nagy sikamlós zsáknyi
lószar, és arra való, hogy leromboljon dolgokat.
– Apád vagy az ANFO?
– Mindkettő. Egyébként tudom, miről akarsz beszélni velem.
– És ha csak azt akartam, hogy együtt legyünk az ünnepen, mint egy
család? – mondta Lou. – Az olyan elképzelhetetlen?
– Wayne mondott valamit a nőről, aki tegnap megjelent a háznál?
– Charlie Manxról kérdezgetett.
– Francba. Direkt beküldtem. Nem gondoltam, hogy hallja, miről
beszélünk.
– Pedig elég sokat elcsípett belőle.
– Pontosan mit hallott?
– Eleget ahhoz, hogy felkeltse a kíváncsiságát.
– Te tudtad, hogy Manx meghalt?
Lou végighúzta verejtékes tenyerét sokzsebes rövidnadrágján. – Ne már,
haver. Először elvonón voltál, aztán haldoklóit az anyád – nem akartam még
ezt is rád zúdítani. Valamikor úgyis elmondtam volna. Esküszöm. Csak nem
akartalak még külön stresszeim. Tudod. Senki nem szeretné, hogy végleg... –
Elhalkult a hangja.
Vic megint rávillantotta féloldalas mosolyát. – Hogy végleg
becsavarodjak?
A férfi tekintete a fiukra révedt a sötétségen át. Wayne két új csillagszórót
gyújtott, és ahogy ott állt, a karjával szárnyként csapdosva, a kezében a
fényszilánkokat köpködő csillagszórókkal, úgy nézett ki, mint Ikarusz abban
a pillanatban, amikor minden rosszra fordult.
– Nézd, Vic. Meg akarom könnyíteni neked a dolgokat. Hogy Wayne-nel
lehess. Nem, nem akarok felróni neked semmit! Nem akarom, hogy rosszul
érezd magad, amiért... amiért rosszul érzed magad. Wayne meg én jól
elvagyunk, így, ketten is. Odafigyelek, hogy mindig fogat mosson,
meglegyen a házija. Együtt megyünk ki terepre, dolgozni, Wayne kezeli a
csörlőt. Imádja. Teljesen bele van zúgva a csörlőkbe meg az egészbe.
Viszont azt gondolom, hogy nagyon jól megtalálja veled a hangot. Vagy
esetleg te vagy jó hallgatóság. Vagy ilyesmi. Az anyák jók ebben. – Lou
elhallgatott, aztán hozzátette: – Szólnom kellett volna, hogy Manx meghalt.
Már csak azért is, hogy ne érjen meglepetésként az újságírók felbukkanása.
– Újságírók?
 – Miért, a tegnapi nő nem az volt?
Egy alacsony, rózsaszínű virágú fa alatt ültek. Néhány szirom lehullt, Vic
hajára tapadt. Lou-nak sajgott a szíve a boldogságtól, akármiről beszélgettek
is amúgy. Július volt, Vic és ő egymás mellett üldögéltek, és Vic hajába
virágszirmok tapadtak. Nagyon romantikus volt az egész – mint a Journey
valamelyik száma, a jók közül.
– Nem – mondta Vic. – Az a nő egy őrült volt.
– Mármint valaki a kórházból?
Vic elfintorodott, és a kézfejével lesöpörte a szirmokat – valahogy
megérezhette, hogy a haján vannak. Nesze neked, romantika. Vicbe
nagyjából annyi romantika szorult, mint egy doboz gyújtáskábelbe.
– Te meg én soha nem beszéltünk Charlie Manxról különösebben –
mondta Vic. – Hogy hogyan akadtam össze vele.
Lou nem volt elragadtatva a beszélgetés új irányától. Annak idején azért
nem beszéltek arról, hogy hogyan akadt össze Vic Charlie Manxszal, mert
Lou nem akarta végighallgatni, hogyan bántalmazta a lányt a vén szarházi
szexuálisan, és tartotta két napig a kocsija csomagtartójába zárva. A komoly
beszélgetésektől Lou mindig gyomorremegést kapott. Jobban szeretett az
akcióhőseiről cseverészni.
– Gondoltam, ha beszélni akarsz róla, majd szóba hozod – mondta.
– Azért nem beszéltem róla soha, mert nem tudom, mi történt.
– Úgy érted, hogy nem emlékszel. Igen. Igen, ezt meg tudom érteni. Az
ilyen szarságot én is kirekeszteném az agyamból.
Úgy értem, hogy nem tudom. Emlékszem, de tudni nem tudom.
– Miért, a kettő nem ugyanaz? Emlékezni és tudni?
– Ha kétféleképpen emlékszel ugyanarra, akkor nem. A fejemben két
változat van arról, hogy mi történt velem, és mindkettő igaznak tűnik.
Kíváncsi vagy rájuk?
Nem. Lou egyáltalán nem volt kíváncsi.
De azért bólintott.
– Az egyik változatban, abban, amit, a szövetségi ügyésznek adtam elő,
összevesztem anyámmal. Elviharzottam otthonról. Egy vasútállomáson
kötöttem ki, késő este. Telefonáltam apámnak, hogy meghúzhatnám-e
magam nála, ő viszont közölte, hogy haza kell mennem anyámhoz.
Miközben befejeztem a telefonálást, szúró fájdalmat éreztem a fenekemben.
Ahogy megfordultam, elhomályosult a látásom, és Manx karjába zuhantam.
Charlie Manx a kocsija csomagtartójába zárva tartott az egész út során. Csak
azért engedett ki, hogy folyamatosan elkábítva tarthasson. Ködösen, de
tudatában voltam, hogy egy másik gyereket is magával hurcol a kocsiban,
egy kisfiút, de többnyire elzárva tartott bennünket egymástól. Amikor
megérkeztünk Manx coloradói házához, engem a csomagtartóban hagyott, és
elment, hogy csináljon valamit a fiúval. Sikerült kijutnom. Felfeszítettem a
csomagtartót. Hogy Manx figyelmét eltereljem, felgyújtottam a házat, aztán
kifutottam a főúthoz. Átfutottam azon a szörnyűséges erdőn, ahol karácsonyi
díszek lengedeztek a fákon. Hozzád futottam, Lou. A többit már tudod.
Akarod hallani a másik verziót is?
Lou nem esküdött volna meg rá, de bólintott, hogy folytassa.
– Nahát. A másik változatban volt egy kerékpárom. Apámtól kaptam még
gyerekkoromban. És ennek a biciklinek a segítségével elő tudtam keríteni
elveszett dolgokat. Átkerekeztem egy képzeletbeli fedett hídon, és a híd
mindig oda vitt, ahová mennem kellett. Mint például amikor anyám elhagyta
a karperecét, és áttekertem a hídon, és hatvan kilométerre a házunktól, New
Hampshire-ben bukkantam ki belőle. És ott volt a karperec, egy Terry’s
Primo Subs nevű étteremben. Tudsz követni?
– Ja. Képzeletbeli híd, szuper meghajtású bringa. Vágom.
– Az évek során egy csomó mindent megtaláltam a biciklim és a híd
segítségével. Elveszett plüssállatok, fényképek, ilyesmik. Nem mentem
gyakran „megtalálni”. Csak évente egyszer-kétszer. Aztán már annyiszor se.
Kezdtem megrémülni, ugyanis tudtam, hogy amit csinálok, lehetetlen, és
hogy elvileg nem így működik a világ. Amikor kicsi voltam, azt gondoltam,
játék csak. De ahogy felnőttem, egyre inkább őrültségnek tűnt. Kezdett
megrémíteni.
– Csodálom, hogy nem kerestél valakit a különleges képességed
segítségével, aki elmagyarázza, hogy nincsen veled semmi baj – mondta
Lou.
Vic szeme elkerekedett és felragyogott a csodálkozástól, és Lou
megértette, hogy bizony, éppen azt tette.
– De honnan tudod, hogy...
– Haver. Rengeteg képregényt olvasok. Ez a következő logikus lépés.
Keresd meg a varázsgyűrűt, kérj tanácsot az Univerzum Őrzőitől. Bejáratott
módszer. Ki volt az?
– A híd egy iowai könyvtárosnőhöz vitt el.
– Naná, hogy könyvtárosnő.
 – Ennek a lánynak – alig volt idősebb, mint én – megvolt a saját
különleges képessége. Betűdominók segítségével tudott felfedni titkokat.
Lebetűzte a csodálatos eljövendő üzeneteit. Ilyesmi.
– Képzelt barátnő.
Vic riadt, mentegetőző kis mosolyt villantott rá, és megrázta a fejét. –
Nem tűnt képzeltnek. Soha. Valóságosnak tűnt.
– Még az a rész is, amikor elbicikliztél egészen Iowáig?
– Igen, a Rövidebb Út hídon át.
– És meddig tartott eljutnod Massachusettsből az amerikai kukoricaöv
fővárosába?
– Nem tudom. Harminc másodperc? Maximum egy perc.
– Harminc másodperc alatt átkerekeztél Massachusettsből Iowába, és ez a
rész se tűnt irreálisnak?
– Nem. Úgy emlékszem rá, mintha tényleg megtörtént volna.
– Oké. Vágom. Tovább.
– Szóval ahogy mondtam, ennek az iowai lánynak volt egy zacskónyi
betűdominója, előhúzta a betűket, és kirakta belőlük az üzeneteket. A
betűdominói ugyanúgy segítettek neki a titkok megfejtésében, ahogy nekem
segített a biciklim az elveszett tárgyak megtalálásában. Azt mondta, más
hozzánk hasonló emberek is vannak. És hogy az emberek a lehetetlenre is
képesek, ha megvan hozzá a megfelelő segédeszközük. Mesélt Charlie
Manxról. Figyelmeztetett a létezésére. Azt mondta, van egy ember, egy
gonosz ember, aki egy gonosz autóval jár, és arra használja az autóját, hogy
gyerekekből kiszívja az életet. Egy ilyen vámpírszerűség – egy országúti
vámpír.
– Azt állítod, hogy már azelőtt tudtál Charlie Manxról, hogy elrabolt
volna?
– Szó sincs róla. Ugyanis ebben a változatban Charlie Manx nem rabolt el
egyáltalán. Ebben a változatban összekaptunk anyámmal valami hülyeségen,
aztán fogtam a biciklimet, és elindultam, hogy megkeressem Manxot.
Kerestem a bajt, és meg is találtam. Áttekertem a Rövidebb Üt hídon, és
Charlie „Vérapó” Manx házánál bukkantam elő. Minden tőle telhetőt
megtett, hogy kinyírjon, de sikerült meglépnem, és rohantam, és
összetalálkoztam veled. Az a történet pedig, amit a rendőröknek beadtam,
hogy rám zárta a csomagtartót, és megerőszakolt, az mind csak kitaláció
volt, mert tudtam, hogy az igazságot úgysem hinnék el. Mesélhettem Charlie
Manxról, amilyen történetet csak akartam, tudtam, hogy amit igazából
művelt, az rosszabb, mint bármi, amit kiötölhetek. Ne felejtsd el: ebben a
verzióban Manx nem mocskos, vén emberrabló, hanem egy kibaszott
vámpír.
Vic nem sírt, de a szeme nedves volt és csillogó, úgy ragyogott, hogy a
július negyediki csillagszórók elbújhattak mellette.
– És mi lett a gyerekekkel, akikből a pasas kiszívta az életet? – szólalt
meg Lou.
– Egy Karácsonyország nevű helyre kerültek. Nem tudom, hol lehet –
abban sem vagyok biztos, hogy a mi világunkban van egyáltalán –, viszont
nyilván príma náluk a telefonszolgáltatás, ugyanis egyfolytában hívogattak.
– Vic a kőfalon álldogáló Wayne-re és a többi gyerekre nézett, és suttogva
folytatta: – Azzal, hogy kiszívta belőlük az életet, Manx teljesen tönkretette
őket. Nem maradt bennük más, csak gyűlölet és fogak.
Lou megborzongott. – Jézusom.
A közelben egy kis csapat férfi és nő nevetésben tört ki. Felszabadult
örömük illetlenségnek tűnt ebben a pillanatban. Lou szúrósan rájuk nézett.
– Haver, akkor összefoglalásként: az egyik változatban Charlie Manx, a
mocskos, vén, tetű gyerekgyilkos, elrabolt téged egy vasútállomásról. Neked
pedig éppen csak, de sikerült megszöknöd tőle. Ez a hivatalos emlék.
Viszont van ez a másik változat is, ami szerint áthajtottál egy képzeletbeli
hídon a csodakerékpároddal, és a pasas nyomára jutottál Coloradóban. És ez
a nem hivatalos emlék.
– Igen.
– És mindkét emléket igaznak érzed.
– Igen.
– Viszont te is tudod – mondta Lou, és rászegezte a tekintetét –, hogy ez a
sztori a Rövidebb Út hídról baromság. A lelked mélyén tudod, hogy csak
bebeszélted magadnak az egészet, mert így nem kell arra gondolnod, ami
igazából történt veled. Nem kell arra gondolnod, hogy... hogy elraboltak, és
az összes többi.
– Így van. Én is erre jutottam az elmegyógyintézetben. A varázshidas
történetem tipikus erőt adó fantázia. Képtelen voltam elviselni a gondolatot,
hogy áldozattá váltam, úgyhogy kitaláltam ezt a hatalmas önámítást,
magammal a főhős szerepében, plusz hozzá egy komplett emléksort, soha
meg nem történt dolgokról.
Lou Hagy levegőt vett, és az összehajtott motorosdzsekivel a térdén
hátradőlve ellazított a széken. Na. Ez nem is olyan vészes. Végre megértette,
miről beszél Vic: hogy borzalmas dolgon ment keresztül, és ezért
ideiglenesen bedilizett. Egy időre fantáziálásba menekült – mindenki ezt
tette volna! –, most viszont kész félretenni a képzelgést, és úgy foglalkozni a
dolgokkal, ahogy igazából vannak.
– Ja – szólalt meg Lou, mint akinek utólag eszébe jutott valami. –
Francba. Eléggé eltávolodtunk az eredeti témánktól. Mi köze ennek az
egésznek a nőhöz, aki tegnap megjelent a házadnál?
– Az Maggie Leigh volt.
– Maggie Leigh? Az meg ki a fene?
– A könyvtáros lány, akivel tizenhárom éves koromban Iowában
találkoztam. Kiderítette, hol lakom, és beállított Haverhillbe, hogy elmondja:
Charlie Manx feltámadt halottaiból, és rám feni a fogát.

Lou nagy, kerek, borostás arcára szinte komikus egyértelműséggel kiültek

az érzelmei. A szeme nemcsak hogy elkerekedett, amikor Vic közölte vele,
hogy találkozott egy saját maga által elképzelt nővel. Lou szeme kiguvadt,
mint a képregényfiguráé, miután nagyot húzott egy Vigyázat! Erős méreg!
feliratú palackból. Csak a füléből előtörő füst hiányzott, hogy teljes legyen a
hasonlóság.
Vic mindig szeretett hozzáérni a férfi arcához, és most alig tudott
ellenállni a késztetésnek. Csábította, mint kisgyereket a gumilabda.
Még gyerek volt, amikor először megcsókolta Lou-t. Igazából mindketten
azok voltak.
– Haver! Ne már, baszki. Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy a
könyvtáros lány csak kitaláció. Ahogy a fedett hidad is.
– Aha. Erre jutottam a kórházban. Hogy ezek az emlékeim mind
képzeltek. Egy bonyolult történet részei, amit azért találtam ki, hogy
megvédjem magam az igazságtól.
– Igen, de... a lány nem lehet képzelt. Ott volt a háznál. Wayne is látta.
Otthagyott egy irattartót. Wayne abból olvasott Charlie Manxról... – Lou
nagy, felindult arca elkomorodott. – Ajjaj. Ezt nem kellett volna
elkotyognom. Az irattartós részt.
– Wayne belenézett? Francba. Külön kértem Maggie-t, hogy vigye
magával. Nem akartam, hogy Wayne lássa.
– Haver, ugye, nem mondod meg Wayne-nek, hogy elárultam? – Lou
vaskos elefánttérdére csapott az öklével. – Annyira béna vagyok, ha titkot
kell tartani.
 – Hiányzik belőled a sunyiság, Lou. Többek között éppen ezért imádlak.
A férfi fölemelte a fejét, és tűnődő pillantást vetett rá.
– Tudod, hogy bírlak – mondta Vic. – Nem a te hibád, hogy minden
szétrohadt körülöttem. Nem a te hibád, hogy ilyen két lábon járó
szerencsétlenség vagyok.
Lou a fejét lehorgasztva töprengett.
– Ugye, nem akarsz azzal jönni, hogy nem is vagyok annyira tré? –
kérdezte Vic.
– Ööö... nem. Az járt a fejemben, hogy minden férfi szereti, ha egy jó csaj
sok hibát követett el életében. Ugyanis mindig benne van a pakliban, hogy te
leszel a következő.
Vic mosolyogva átnyúlt a közöttük lévő távolságon, és a férfiéra tette a
kezét. – Rohadt sok hibát követtem el életemben, Louis Carmody, de te nem
tartozol közéjük. Ó, Lou. Kurvára unom, hogy be vagyok zárva a saját
agyamba. Elszúrni valamit szar ügy, kifogásokat keresni, maszatolni még
annál is szarabb. Tudod, ez mindkét változatban közös. És csak ez. A
felelősség elhárítása. Életem első változatában két lábon járó csődtömeg
vagyok, mert anyám nem ölelt meg elégszer, és apám nem tanított meg
sárkányt röptetni vagy hasonló. A másik változatban meg azért lehettem egy
kibaszott, flúgos picsa...
– Pszt. Hagyd abba.
– ...és azért cseszhettem tönkre a te életedet és Wayne életét...
– Ne büntesd magad.
– ...mert agyamra ment az a sok kiruccanás a Rövidebb Út hídon át. A híd
szerkezete eleve nem volt biztonságos, és ahányszor átmentem rajta, kicsit
mindig rozogább lett. És, tudod, ez nemcsak egy híd, de a fejem belseje is.
Nem várom el, hogy megértsd. Magam is alig fogom fel. Eléggé freudi, mit
mondjak.
– Freudi vagy nem, úgy beszélsz az egészről, mint ami valóságos. – Lou
kinézett az éjszakába. Lassú, mély lélegzetet vett, hogy lecsillapodjon. – És
az? Valóságos?, Igen, vágta rá magában Vic kétségbeesetten.
– Nem. Nem lehet valóságos. És nem is kell annak lennie. Lou, emlékszel
a pasasra, aki Arizonában lelőtt egy kongresszusi képviselőt? Úgy gondolta,
hogy a kormány a nyelvtantanítás ellenőrzésével akarja rabszolgasorba
dönteni az emberiséget. Az ő számára kétség nem fért ahhoz, hogy ez
történik. Körös-körül ott volt a bizonyíték. Amikor kinézett az ablakon, és
látta, hogy valaki kutyát sétáltat, biztosra vette, hogy az illető kém, a CIA
küldte, hogy őt szemmel tartsa. Ugyanígy a skizofrének egyfolytában
emlékeket gyártanak: híres emberekkel való találkozásokról,
emberrablásokról, hősies diadalokról. Benne van az önáltatás természetében.
Az anyagcseréd szintjén zavarodik össze a valóságérzéked. Aznap este,
amikor az összes telefont bevágtam a sütőbe, és felgyújtottam a házunkat,
biztos voltam benne, hogy halott gyerekek telefonálgatnak
Karácsonyországból. Hallottam, hogy csörögnek a telefonok, pedig senki
más nem hallotta. Olyan hangokat hallottam, amiket senki más.
– De... Vic. Maggie Leigh ott volt a házadnál. A könyvtáros lány. Azt nem
képzelted. Wayne is látta.
Nem volt jó kedve, Vic mégis mosolyt erőltetett az arcára. – Oké.
Megpróbálom elmagyarázni, hogyan lehetséges ez. Egyszerűbb, mint
gondolnád. Semmi varázslatos nincs benne. Szóval, vannak ezek az
emlékeim a Rövidebb Út hídról és a bicikliről, amivel úgymond
„megtalálni” jártam. Annyi, hogy nem emlékek mégse, hanem tévképzetek,
így van? A kórházban pedig csoportterápiára jártunk, ahol ültünk körben, és
az őrültségeinkről beszéltünk egymásnak. Abban a kórházban egy csomó
beteg hallotta a történetemet Charlie Manxról és a Rövidebb Út hídról.
Valószínűleg Maggie Leigh is ott volt köztük – a bolondtársak között. És
rákattant a kitalációmra, és teljesen a magáévá tette.
– Mi az, hogy valószínűleg ott volt? Benne volt a csoportban vagy nem?
– Nem emlékszem rá a terápiás csoportból. Arra emlékszem, hogy egy kis
iowai könyvtárban találkoztunk. De a tévképzetek már csak így működnek. –
Vic kérdőjeleket rajzolt az ujjával a levegőbe, így jelezve az efféle
felidézések eredendően megbízhatatlan természetét. – Az emlékek egyszerre
jutnak eszembe, a képzeletemben írt őrült történet tökéletes kis fejezeteiként.
De természetesen szemernyi valóságtartalom sincs bennük. Ott helyben
találom ki őket. A képzeletem felkínálja, én pedig tényként fogadom el őket,
abban a pillanatban, ahogy eszembe jutnak. Maggie Leigh azt mondta,
találkoztam vele gyerekkoromban, és a képzeletem rögtön el is látott egy ezt
igazoló történettel. Lou. Még az irodájában lévő akváriumra is emlékszem.
Egyetlen jókora kői ponty úszkált benne, és sóder helyett betűdominók
voltak az alján. Ez azért elég meredek, nem?
– Azt hittem, szeded a gyógyszereidet. Azt hittem, rendben vagy.
– A sok tabletta, amit szedek, papír nehezék csak. Nem csinálnak mást,
mint hogy helyhez szegezik a kitalációimat. De attól azok még ott vannak, és
valahányszor erősebb szél támad, érzem, hogy repesve próbálnak
szabadulni. – Vic a rászegeződő, aggodalmas szempárba nézett, és így
folytatta: – Lou. Megbízhatsz bennem. Vigyázni fogok magamra. És nem
csak magamért. Wayne-ért is. Jól vagyok. – Azt nem közölte Lou-val, hogy
egy hete kifogyott az Abilify-ból, az utolsó néhány tablettát igencsak be
kellett osztania, hogy ne legyenek elvonási tünetei. Nem akart felesleges
aggodalmat kelteni a férfiban, ráadásul azt tervezte, másnap reggel első
dolga lesz, hogy kiváltja a receptet. – Mondok még valamit. Nem
emlékszem, hogy találkoztam volna Maggie-vel a kórházban, de attól még
simán találkozhattam. Annyira begyógyszereztek, hogy Barack Obamával is
találkozhattam volna, arra se emlékeznék. Maggie Leigh pedig, áldja meg az
Isten, tényleg buggyant. Amint megláttam, tudtam. Hajléktalanszálló szaga
volt, a karja pedig csupa heg; nyilván kábszerezik, vagy cigarettával égetgeti
magát, vagy mindkettő. Valószínűleg mindkettő.
Lou lehorgasztott fejjel ült mellette, és elgondolkodva grimaszolt. – Mi
lesz, ha visszajön? Wayne eléggé betojt tőle.
– Holnap megyünk New Hampshire-be. Nem hiszem, hogy ott fent is ránk
találna.
– Jöhetnétek Coloradóba. Nem kell nálam laknod. Nem kell együtt
laknunk. Nem kérek semmit. Keríthetnénk neked egy helyet, ahol
dolgozhatsz a Keresőmotor-on. A gyerek lehetne velem napközben, este meg
veled. Tudod, Coloradóban is vannak fák, meg víz is van.
Vic hátradőlt a székén. Az égbolt alacsony volt és füstös, a város fényeit
visszaverő felhők a rózsaszín tompa, piszkos árnyalatában fürödtek. A
hegyek között, Gunbarrel fölött, ahol Wayne fogant, az eget esténként teljes
mélységében csillagok töltötték ki, több csillag, mint amennyit tengerszinten
valaha látni remélhet az ember. Más világok voltak odafent a hegyek között.
Más utak.
– Azt hiszem, az jó lenne, Lou. Szeptemberben kezdődik az iskola, Wayne
visszamegy Coloradóba. És én is vele mehetnék – ha nincs ellene kifogásod.
– Már hogy volna? Megőrültél?
– Egyetlen pillanatig, elég hosszan ahhoz, hogy Vic hajára újabb
virágszirom hulljon, mindketten hallgattak. Aztán összenéztek, és
nevetésben törtek ki. Vic annyira nevetett, olyan felszabadultan, hogy a
végén már zihálva kapkodott levegőért.
– Bocs – mondta Lou. – Valószínűleg nem a legszerencsésebben
fogalmaztam.
 Wayne, tőlük öt-hat méterre, megfordult a kőfalon, és összehúzott
szemmel rájuk nézett. A kezében a leégett csillagszóróról fekete füst
szalagja szállt fel. Intett nekik.
– Visszamégy Coloradóba, és keresel nekem egy helyét – mondta Vic
Lou-nak. – Augusztus végén Wayne hazarepül, és én is vele megyek. Már
most is mennék, de augusztus végéig miénk a nyaraló a tó partján, plusz
Wayne-nek még be van fizetve három hét a táborban.
– Plusz meg kell javítanod a motort.
– Wayne mesélt róla?
– Nem csak mesélt. Küldött fényképeket a mobiljáról. Úgyhogy tessék. –
Lou odalökte neki a motorosdzsekijét.
A motorosdzseki jókora, nehéz holmi volt, a nejlonszerű, műszálas fekete
szövetbe csontkemény lapocskákát, teflonvértet varrtak. Vic szemében azóta
volt ez a világ legmenőbb dzsekije, hogy tizenhat évvel korábban először
köré fonta a karját. A dzseki elejét kifakult, cafrangos foltok borították:
ROUTE 66, SÓUL, egy Amerika kapitánya pajzs. Lou-illata volt,
otthonillata. Fák illata érződött rajta, és verejtéké és gépzsíré és a hegyi
hágókon átsüvöltő tiszta, édes szeleké.
– Hátha ez megóvja az életedet – mondta Lou. – De aztán hordani.
És ebben a pillanatban a kikötő felett az ég sötétvörösen meglüktetett.
Rakéta robbant dobhártyabénító csattanással. Az ég megnyílt, és fehér
szikraesőt hullatott.
Megkezdődött a pergőtűz.
 1-95 államközi autópálya
Huszonnégy órával később Vic visszaindult Wayne-nel és Hooperrel a
Winnipesaukee-tóhoz. Végig esett, heves nyári felhőszakadás ostorozta az
úttestet, Vic kénytelen volt a sebességet hetven alatt tartani.
Már átértek a határon New Hampshire-be, amikor rájött, hogy elfelejtette
kiváltani az Abilify-receptet.
Minden figyelmét lekötötte, hogy lássa az utat maga előtt, és a saját
sávjában tudjon maradni. De még ha belenéz is a visszapillantó tükörbe,
akkor se vette volna észre az őket kétszáz méteres távolságból követő autót.
Este egyik fényszóró olyan, mint bármelyik másik.
 Winnipesaukee-tó
Wayne az anyja ágyában ébredt, de még nem aludta ki magát. Valami
felriasztotta, de hogy mi, azt csak akkor tudta meg, amikor a hálószoba ajtaja
felől újrakezdődtek a halk koppanások.
Nyitva volt a szeme, mégsem érezte, hogy ébren volna – ez a köztes
tudatállapot aztán egész nap kitartott, úgyhogy mindent, amit látott és
hallott, álomszerűén élt meg. Mintha minden, ami történt, egy eltúlzottan
valószerű álom része volna, és titkos jelentést hordozna.
Nem emlékezett rá, hogy az anyja ágyában aludt volna el, mégsem lepte
meg, hogy ott találja magát. Vic gyakran átvitte, miután elbóbiskolt. Wayne
elfogadta, hogy időnként szükség van a jelenlétére, mint egy plusz takaróra a
hidegebb éjszakákon. Vic most nem volt ott vele az ágyban. Szinte mindig
előbb kelt, mint ő.
– Hahó? – szólalt meg Wayne, az öklével a szemét dörgölve.
A koppanások abbamaradtak – aztán tétova, majdhogynem kérdő
hangsúllyal újrakezdődtek: Kopp? Kopp? Kopp?
– Ki az? – kérdezte Wayne.
A koppanások elhallgattak. A hálószobaajtó arasznyira kinyílt. A falra
árnyék vetült: egy férfiarc, profilból. Wayne látta a nagy, görbe orrot és a
magas, sima Sherlock Holmes-i homlokot: Charlie Manx!
Kiáltani próbált. Az anyja nevét próbálta kiáltani. De az egyetlen hang,
amit ki bírt préselni magából, egy vicces kis nyöszörgés volt, olyasfajta
hörrenés, mint amit egy csorba fogaskerék produkálhat, hasztalan pörögve
valami lestrapált gép belsejében.
A rabosító fotón Charles Manx egyenesen a fényképezőgépbe bámult, és
dülledt szemével, alsó ajkába nyomódó kacska felső fogaival maga volt a
bárgyú meghökkenés. Wayne soha nem látta profilból, mégis azonnal
ráismert a sziluettjére.
Az ajtó szép lassan tovább nyílt. A kopácsolás újra felhangzott. Wayne
küszködve próbált levegőt venni. Mondani akart valamit – Kérem! Segítség!
–, de az árnyék látványa elnémította: mintha hideg csontkéz tapadt volna a
szájára.
Becsukta a szemét, kétségbeesetten levegőért kapott, és elkiáltotta magát:
– Menj innen!
 Hallotta, ahogy nyikorgó zsanérjain kitárul az ajtó. Az ágy széle
lenyomódott a térdénél. Wayne vékonyka, nyüszítő hangot préselt ki
magából alig hallhatóan. Aztán kinyitotta a szemét, és odanézett – és
Hoopert látta maga előtt.
A hatalmas, világos szőrű kutya, mellső lábával az ágyon, belebámult
Wayne arcába. Nyirkos szemének tekintete boldogtalannak tűnt, sőt
lesújtottnak akár.
Wayne a kutya mellett elnézve az ajtóra pillantott, de Manx árnyéka már
nem volt ott. Valamilyen szinten Wayne megértette, hogy soha nem is volt
ott, hogy csak a képzelete férceit össze egy rémalakot az értelmetlen
árnyakból. Egy másik szinten viszont biztosra vette, hogy igenis látta – az
arcéi olyan tisztán kivehető volt, mintha tintával rajzolták volna fel a falra.
Az ajtónyíláson át kilátott a közlekedőfolyosóra. Senki nem volt odakint.
De a kopogtatást biztos, hogy hallotta, azt nem képzelhette. És ahogy
kibámult a folyosóra, felhangzott megint, kopp, kopp, és körbepillantott, és
látta, hogy Hooper rövid, vaskos farka dobol a padlón.
– Hé, haver... – A Hooper füle mögötti puha szőrbe túrt az ujjaival. –
Szépen rám ijesztettél, tudod? Mi járatban vagy?
Hooper rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá. Ha Wayne-t megkérték
volna, hogy jellemezze Hooper nagy, csúnya arcát, azt mondta volna, hogy
„bocsánatkérő”. De az is lehet, hogy csak ennivalót jött kunyerálni.
– Kerítek neked valami kaját. Ezt akarod?
Hooper tagadó válasza nyüszkölő, ziháló hang volt, az összekapcsolódni
képtelen, hasztalan pörgő, csorba fogaskerék hangja.
Illetve nem. Wayne már előbb is hallotta ezt a hangot, másodpercekkel
korábban. Akkor azt hitte, ő adja ki magából. De a hang nem belőle jött, és
nem is Hooperből. Hanem kintről, valahonnan a hajnali sötétségből.
És Hooper továbbra is a képébe bámult elanyátlanodott, esdeklő tekintetű
szemével. Ne haragudj, mondta Hooper a szemével. Jó kutya akartam lenni.
A te jó kutyád akartam lenni. Wayne úgy hallotta ezt a gondolatot a fejében,
mintha Hooper ténylegesen mondaná neki, mint valami beszélő kutya egy
képregényben.
Félrelökte Hoopert, felkelt, és kinézett az ablakon a ház előtti udvarra.
Annyira sötét volt, hogy először csak saját halvány tükörképét látta az
üvegen.
Aztán tőle két méterre, közvetlenül az ablak túloldalán, a Küklopsz
kinyitotta egyetlen, homályos szemét.
 Wayne-nek minden vére a szívébe tolult, és három perc leforgása alatt
másodszor érezte, hogy rémült kiáltás készülődik a torkában.
A szem tágra nyílt, lassan, mintha a Küklopsz még csak most ébredezne.
A narancsízű Tang üdítő és a vizelet sárgája közötti árnyalatban ragyogott.
Majd pedig, mielőtt Wayne-ből a kiáltás kiszakadhatott volna, a szem
elhalványult, végül csak egy rézírisz parázslóit a sötétségben. Aztán kialudt
az is.
Wayne reszketegen kifújta a levegőt. Egy fényszóró. A Triumph
fényszórója szegeződött rá az ablaküvegen keresztül.
Anyja fölegyenesedett a motor mellől, és kisimította a haját az arcából. A
régi, hepehupás üvegen át nézve, mintha igazából nem is lett volna ott,
mintha önmaga kísértete volna csak. Nyakba kötős, fehér top volt rajta és
régi pamutsort, és a tetoválásai. A sötétben lehetetlen volt kivenni a
tetoválások részleteit. Úgy tűnt, mintha maga az éjszaka tapadt volna meg a
bőrén. De hát Wayne mindig is tudta, hogy anyját a lelke mélyén komor
gondolatok foglalkoztatják.
Hooper is az udvaron volt, víztől csöpögő bundával bóklászott Vic lába
körül. Nyilván egyenesen a tótól érkezett. Wayne-nek időbe telt, mire eljutott
a tudatáig, hogy Hooper kint van az anyjával – ugyanis ennek így semmi
értelme nem volt, hiszen Hooper ott állt mellette. Annyi, hogy amikor
körbepillantott, azt találta, hogy egyedül van a hálószobában.
Nem tépelődött sokáig. Még mindig túl fáradt volt. Biztos egy álomkutya
ébresztette fel. Biztos ő is meg fog őrülni, mint az anyja.
Belebújt levágott szárú farmerébe, és kiment a pirkadat előtti hűvösségbe.
Anyja a motoron dolgozott, egyik kezében rongy, a másikban pedig egy fura
kinézetű szerszám: a különleges csavarkulcs inkább görbe tőrre vagy
kampóra hasonlított.
– Hogy kerültem az ágyadba? – kérdezte Wayne.
– Valaki rosszat álmodott.
– Nem emlékszem, hogy rémálmom lett volna.
– Nem is rólad van szó.
Sötét madarak rebbentek át a tó fölött gubbasztó párán.
– Megtaláltad a törött fogaskereket? – kérdezte Wayne.
– Honnan tudod, hogy eltört az egyik fogaskerék?
– Nem tudom. Csak a hangjából gondoltam, amikor próbáltad beindítani.
– Kijársz a műhelybe? Segítesz apádnak?
 – Néha. Azt mondja, hasznos vagyok, mert kicsi a kezem. Be tudok
nyúlni, és kicsavarni dolgokat, amikhez ő nem fér hozzá. Nagyon jó vagyok
a szétszerelésben. Az összerakásban már nem annyira.
– Üdv a klubban – mondta Vic.
Aztán dolgoztak a motoron. Wayne nem esküdött volna meg rá, meddig
bütyköltek, csak azt tudta, hogy mire befejezték, meleg volt, és a nap bőven
a fák vonala fölé emelkedett. Munka közben alig beszéltek. És ez jól is volt
így. Nem lett volna értelme elrontani a motor megjavításának gépzsíros,
bütyöklenyúzós férfias élményét azzal, hogy érzésekről locsognak vagy
apáról, vagy a lányokról.
Aztán Wayne hátradőlt térdekében, és az anyjára nézett. Vic könyékig
zsíros volt, de jutott belőle az orrára is, jobb keze csikarásoktól vérzett.
Wayne acélgyapottal csüszkölte a rozsdapettyes kipufogót, egy pillanatra
abbahagyta, végignézett magán. Ugyanolyan szutykos volt, mint az anyja.
– Csak tudnám, hogyan szedjük le magunkról ezt a sok trutyit – szólalt
meg.
– Van egy tavunk – mondta Vic, és a haját hátravetve arra bökött a fejével.
– Mondok valamit. Ha te érsz előbb az úszó stéghez, elmegyünk reggelizni a
Greenbough Dinerbe.
– És ha te győzöl, mit kapsz?
– A megelégedettséget, hogy ilyen vén fejjel is leiskoláztam egy kis
csibort.
– Mi az a csibor?
– A csibor egy...
De Wayne már ott se volt. Futás közben a fején át lerántotta magáról az
inget, és Hooper orrára dobta, keze-lába olajozott, gyors mozdulatokkal járt,
csupasz lábfeje láng-fényes harmatcseppeket kaszabolt a magas fűben.
Aztán Vic megjelent mellette, ráöltve a nyelvét, ahogy beérte. Egyszerre
dobbantak a mólóra. Csupasz talpuk csattogott a deszkákon.
A móló közepénél Vic a karját kinyújtva Wayne vállára tette a kezét, és
megtaszította. Miközben egyensúlyát veszítve, karjaival a levegőben
hadonászva előrelódult, Wayne még hallotta a nevetését. Aztán a víznek
csapódott, és elsüllyedt a zöld kavargásban. Egy másodperccel később
hallotta a halk, mély hangú bluggy-ot, ahogy az anyja is beugrott a móló
végéről.
Wayne hadonászva, vizet köpködve felszínre bukkant, és a hat méterre
lévő stég felé sprintéit. A repedezett szürke pallókból összeszerkesztett,
jókora stéget rozsdás vashordók tartották a víz fölött, nem tűnt túlságosan
környezetbarát konstrukciónak. Hooper vadul csaholt mögöttük a mólóról.
Hooper általában minden rendbontást helytelenített, kivéve, ha ő maga
rendetlenkedett.
A táv java részét megtéve Wayne rájött, hogy egyedül van a tóban. Fekete
üveglap volt körülötte a víz. Sehol nem látta az anyját.
– Anya? – kiáltotta. Nem félt. – Anya?
– Vesztettél, öcsisajt – szólalt meg Vic. Visszhangos, öblös, mély volt a
hangja.
Wayne lebukott a víz alá, lélegzetét visszafojtva tempózott, és a stég alatt
jött fel.
Az anyja ott volt, a sötétben, az arca víztől csillogott, a haja ragyogott.
Amikor Wayne odaért melléje, rávigyorgott.
– Nézd – szólalt meg. – Elveszett kincs.
Egy legalább fél méter széles, reszketeg pókhálóra mutatott, amit ezernyi
ezüst, opál és gyémánt harmatcsepp díszített.
– De azért elmegyünk reggelizni?
– Persze – mondta Vic. – Muszáj. Egy csíbort legyőzni szép és jó, de attól
még felkopik az állad.
 Kavicsos behajtó
Az anyja egész délután a motoron dolgozott.
Az égboltnak migrénszíne volt. Egyszer mennydörgőit. Mint amikor
nehéz teherautó robog át vashídon. Wayne esőt várt volna.
De nem jött.
– Sosem kívánod, hogy szülés helyett inkább örökbe fogadtál volna egy
Harley-Davidsont? – kérdezte az anyjától..
– Olcsóbb etetni, az biztos – mondta Vic. – Add azt a rongyot, öcsisajt.
Wayne odaadta.
Vic megtörölte a kezét, helyére tette a bőrülést a vadonatúj akkumulátor
fölött, és átvetette a lábát a nyergen. Levágott szárú farmernadrágjában,
hatalmas, fekete motoroscsizmájában, a karjára és a lábára firkált
tetoválásokkal nem úgy nézett ki, mint akit bárki „anyu”-nak szólít.
Vic elfordította a slusszkulcsot, és megnyomta az indítógombot. A
Küklopsz kinyitotta a szemét.
Vic a berúgókarra tette a csizmája sarkát, fölegyenesedett, lecsapta a
testsúlyát. A motor prüszkölt.
– Gesundheit – mondta Wayne.
Vic kiegyenesedett és megint lezuttyant. A motor sóhajával por és
falevelek röppentek elő a kipufogócsövekből. Wayne-nek nem tetszett,
ahogy anyja a teljes testsúlyát rádobja a berúgókarra. Attól félt, hogy el talál
törni valami. És nem feltétlenül a motor lesz az.
– Gyerünk – mondta Vic halkan. – Mindketten tudjuk, miért talált rád a
gyerek, úgyhogy ne kéresd magad.
Még egyszer a berúgókarra nehezedett, aztán még egyszer, és a haja az
arcába hullott. A berúgókar csattogott, a motorból rövid, halk, öblös
szellentés szakadt ki.
– Nem gond, ha nem működik – szólalt meg Wayne. Hirtelen nagyon nem
volt kedvére ez az egész. Hirtelen őrültségnek tűnt, ami történik – olyasfajta
őrültségnek, amit kisfiú kora óta most látott az anyjától először. – Majd
később megcsinálod, jó?
Az anyja meg se hallotta. Kiegyenesedett a nyeregben, és a berúgókarra
illesztette a csizmája talpát.
 – Gyerünk megtalálni, ribanc – mondta Vic, és lecsapta a lábát. – Szólalj
már meg.
A motor feldohogott. Piszkos kék füst lövellt ki a kipufogókból. Wayne
majdnem leesett a kerítésoszlopról, amin ült. Hooper lesunyta a fejét, aztán
riadt ugatásba kezdett.
Amikor Vic gázt adott, a motor felmorajlott. Rémisztő volt az a nagy zaj.
És izgalmas is.
– BEINDULT! – kiáltotta Wayne.
Az anyja bólintott.
– MIT MOND? – kiáltotta Wayne.
Az anyja összevont szemöldökkel nézett vissza rá. – AZT MONDTAD,
HOGY SZÓLALJON MÁR MEG. MIT MOND? NEM ÉRTEK
MOTORUL.
– Ja? – mondta Vic. – CSAK KÖSZÖNT.

– HOZOM A SISAKOMAT! – kiáltotta Wayne.

– TE NEM JÖSSZ.
Torkuk szakadtából próbálták túlkiabálni a levegőt püfölő motor lármáját.
– MIÉRT NEM?
– MÉG NEM BIZTONSÁGOS. NEM MEGYEK MESSZIRE. ÖT PERC,
ÉS ITT VAGYOK.
– VÁRJ! – kiáltotta Wayne az ujját feltartva, aztán sarkon fordult, és a ház
felé iramodott.
Az alacsonyan úszó felhők mögött hideg, fehér pont volt csak a nap.
Vicnek mehetnékje volt. A vágyat, hogy útra keljen, ugyanúgy nem
lehetett figyelmen kívül hagyni, mint egy őrjítőn viszkető szúnyogcsípést. Ki
akart menni a főútra, hogy lássa, mire képes a motor. Hogy mit tud
megtalálni.
A bejárati ajtó hangosan becsapódott. A fia rohanvást érkezett, egy sisak
volt nála, és Lou dzsekije.
– EGY DARABBAN GYERE VISSZA, OKÉ?
– ÚGYTERVEZEM – mondta Vic. Utána pedig, miközben belebújt a
dzsekibe, hozzátette: – MINDJÁRT JÖVÖK. NYUGI.
A fiú bólintott.
Vic körül vibrált a világ a motor erejétől: a fák, az út, az égbolt, a ház,
minden vadul rázkódott, félő volt, hogy összetörnek. Vic közben az országút
felé fordult a motorral.
 Fejébe nyomta a sisakot. A dzsekit nem cipzárazta össze.
Éppen engedte volna ki a kéziféket, amikor a fia lehajolt a motor előtt, és
felkapott valamit a földről.
– MI AZ? – kérdezte Vic.
Wayne a kezébe nyomta. A csavarkulcs volt, ami úgy néz ki, mint egy
görbe pengéjű kés; amibe a TRIUMPH felirat volt beütve. Kösz, bólintott
Vic, és rövidnadrágja zsebébe csúsztatta.
– GYERE VISSZA.
– ITT VÁRJ MEG.
Vic felkapta a lábát, egyesbe tette a motort, és már siklott is.
Amint elindult, minden abbahagyta a rázkódást. Jobb kéz felől tovasiklott
a gerendakerítés. Az országútira kanyarodva Vic bedőlt, és olyan érzése
támadt, mint amikor a repülőgép irányt változtat. Mintha nem is ért volna az
aszfalthoz.
Kettesbe kapcsolt. A ház elmaradt mögötte. Egy utolsó pillantást vetett
hátra a válla fölött. Wayne a behajtóról integetett. Hooper kint volt az utcán,
és furcsán gyászos pofával bámult utána.
Vic gázt adott, és harmadikba váltott, és a Triumph úgy kilőtt, hogy erősen
markolnia kellett a kormányt, ha nem akart leesni. Egy régi pólójának a
felirata jutott az eszébe: HA EZT EL TUDOD OLVASNI, LEESETT A
RIBANC.
Nyitva hagyott dzsekije befogta a levegőt, és léggömbként dagadozott
körülötte. Vic belerobogott az alacsonyan függő ködbe.
Nem vette észre a mögötte az úton közeledő autót, melynek fényszórói
közel ülő szempárként ragyogtak a párás levegőben.
És nem vette észre Wayne sem.
 Route 3
Fák és házak és udvarok villantak el, sötét, elmosódott, a ködben csak
halványan felfogható alakzatok.
Vicben nem volt gondolat. A motor elrobogott vele a gondolatoktól.
Tudta, hogy így lesz, az első pillanattól fogva tudta, amikor meglátta a
motort a kocsiszínben: hogy a Triumph elég gyors és elég erős lesz ahhoz,
hogy szélsebesen elragadja önmaga legrosszabb, mindenben logikát kereső
részétől.
Megint működtette a sebességváltót a lábával, és aztán megint, és a
Triumph mindannyiszor megugrott, mohón falva magába az alatta elsuhanó
utat.
A köd Vichez préselődve megsűrűsödött, és az arcába áramlott.
Gyöngyfehér volt és tünékeny, a valahonnan fentről és balról érkező
napfénytől valósággal tündökölt a világ körös-körül. Vic úgy érezte, hogy
senki nem vágyhat ennél több szépségre ezen a földön.
A nedves úttest rádiósistergéssel sercegett a kerekek alatt.
Vic bal szemgolyóját gyengéd, szinte jóleső fájdalom cirógatta.
Hirtelen egy pajtaépületet vett észre a lengedező ködben, egy hosszú,
magas, oldalra billent, keskeny szerkezetet. A gomolygó pára optikai trükkje
miatt úgy tűnt, mintha az út közepén trónolna, még száz méterre se, de Vic
tudta, hogy az országút mindjárt balra tér, és ő elsuhan az épület mellett. Kis
félmosollyal nyugtázta, mennyire hasonlít a pajta régi, képzeletbeli hídjához.
Lehajtotta a fejét, és a gumiabroncsok surrogását hallgatta a nedves
aszfalton; ez meg pont olyan volt, mint a fehérzaj a rádióban. Vajon mit
hallgatsz, amikor a sercegésre hangolod a rádiót?, tűnődött. Mintha azt
olvasta volna valahol, hogy ez tulajdonképpen az egész univerzumot átható
háttérsugárzás.
Várta, hogy az út balra térjen, és kikerülhesse a pajtát, de az út egyenesen
haladt tovább. A magas, sötét, szögletes alak elébe emelkedett, aztán már
bent is volt a belsejében. És nem is pajta volt egyáltalán, és Vic csak akkor
jött rá, hogy az út egyenesen áthalad rajta, amikor már túl késő lett volna
félrekanyarodnia. A köd hirtelen sötét lett és hideg, olyan hideg, mint egy
csobbanás a tó vizében.
Pallók dobbantak a gumiabroncsok alatt gyorstüzelő kopácsolással.
 A köd elmaradt, ahogy a motor fel- és kirobbant belőle, be a hídba.
Amikor levegőért kapott, Vic orrát denevérbűz csapta meg.
Csizmasarkát a fékpedálra szorította, és behunyta a szemét. Ez nem
valóság, gondolta – suttogta majdnem – magában.
A fékpedál kitért az alsó végpontjáig, egy pillanatra megtartotta a lábát,
aztán kiszakadt a helyéről. Tompa koppanással a pallókra hullott. Egy
csavaranya és néhány alátét követte csilingelve.
A fékfolyadékot továbbító cső Vic lába szárát csapkodta spriccelve.
Amikor a csizmasarka a kopott pallókhoz ért, mintha valami tizenkilencedik
századi cséplőgépbe dugta volna a lábát. Énjének egy része ragaszkodott
ahhoz, hogy hallucinál. Egy másik része viszont érezte, ahogy a csizmája a
hídhoz ütődik, és Vic megértette, hogy ez a hallucináció annyira valószerű,
hogy az életébe kerülne, ha a motort eldöntve próbálna megállni.
Lepillantott és aztán hátra, igyekezve feldolgozni, hogy mi történik.
Tömítés penderült keresztül a levegőn, játékos ívet rajzolva az árnyakon át.
Az első kerék ide-oda járt. A világ megcsavarodott Vic körül, a hátsó kerék
kifarolt, és vad döccenésekkel ugrált a laza deszkákon..
Vic fölemelkedett az ülésről, és egész testsúlyát balra lendítette, inkább
akaraterővel, mint izomból tartva függőlegesen a motort. Végül a gumik újra
fogást találtak a pallókon, és a motor hirtelen megállt, és rögtön majdnem el
is dőlt. Vicnek sikerült letennie a lábát, és megtartotta, de nem sok híja volt.
A fogát összeharapva küzdött a váratlan súllyal.
Zihálása harsányan visszhangzott a Rövidebb Üt híd pajtaszerű
belsejében, ahol semmi sem változott, mióta tizenhat éve utoljára itt járt.
Vic megreszketett, egyszeriben nyirkosnak érezte a vastag motorosdzseki
belsejét.
– Nem valóság – suttogta, és behunyta a szemét.
Hallotta a denevérek halk, száraz neszezését a feje fölött a magasban.
– Nem valóság – mondta megint.
Rádiósistergés sziszegett lágyan, közvetlenül a falak túloldalán.
Vic a légzésére összpontosított, lassan és egyenletesen beszívta a levegőt,
aztán csücsörített ajakkal kiengedte. Leszállt a motorról, és a kormányt
markolva megállt mellette.
Kinyitotta a szemét, de a tekintetét a lábfejére szegezte. Látta az öreg,
szürkésbarna, kopott pallókat. Látta a deszkák közötti résekben villódzó
fényt.
– Nem valóság – mondta harmadszor.
 Újra behunyta a szemét. Megfordult a motorral, hogy arra álljon, amerről
jött. Aztán gyalogolni kezdett. Erezte, hogy a deszkák lesüllyednek a talpa
alatt, a kis Triumph Bonneville súlya alatt. A tüdeje feszült, és nehezére esett
teleszívni levegővel, és émelygett is. Vissza kell mennie az
elmegyógyintézetbe. Úgy látszik, mégse jön össze, hogy jó anyja lehessen
Wayne-nek. Erezte, hogy elszorul a torka a szomorúságtól.
– Ez nem valóság. Nincs híd. Nem szedtem a gyógyszereimet, és
látomásaim vannak. Ez minden.
Lépett egyet, és még egyet és még egyet, aztán kinyitotta a szemét, és az
országúton állt a lerobbant motorkerékpárjával.
Amikor hátranézett a válla fölött, nem látott mást, csak országutat.
 A tóparti ház
A késő délutáni köd köpenyként szétlibbent, hogy beengedje Vic
McQueent és gonosz gépezetét, aztán egy újabb libbenéssel összezárult, még
a motor hangját is magába nyelve.
– Gyerünk, Hooper – szólalt meg Wayne. – Menjünk be.
Hooper az út szélén ácsorgóit, és értetlenül bámult vissza rá.
Wayne, amikor már bent volt a házban, még egyszer hívta. Aztán az ajtót
nyitva tartva várta, hogy a kutya odamenjen hozzá. Ehelyett Hooper
elfordította a fejét, és végigkémlelt az út mentén – nem arra, amerre Wayne
anyja eltűnt, hanem az ellenkező irányban.
Wayne-nek fogalma sem volt, mit nézhet. Ki tudja, mit látnak a kutyák?
Mit jelentenek számukra a ködből elősejlő alakok? Milyen furcsa, babonás
elképzeléseik lehetnek? Wayne biztosra vette, hogy egyes kutyák
ugyanolyan babonásak, mint az emberek. Vagy még babonásabbak.
– Ahogy gondolod – mondta Wayne, és becsukta az ajtót.
Aztán egyik kezében az iPhone-jával leült a tévé elé, és néhány percig
SMS-ezett az apjával:
 Aztán már nem volt mit mondani. Wayne a távirányítóért nyúlt,
bekapcsolta a tévét, megkereste Spongya-bobot. A hivatalos álláspont szerint
kinőtte a sorozatot, de most, hogy az anyja nem volt otthon, azt csinálhatott,
amit akart, nem kellett foglalkoznia a hivatalos állásponttal.
Hooper ugatott odakint.
Wayne felállt, és a panorámaablakhoz ment, de sehol nem látta Hoopert.
A nagy kutya eltűnt a vizes fehér párában.
Wayne feszülten fülelt, visszajöhetne már a motor, gondolta. Úgy tűnt, az
anyja tovább van oda öt percnél.
Aztán a panorámaablakra esett a pillantása, és a tévét látta tükröződni az
üvegen. Spongyabob sálat viselt, és Télapóval beszélgetett. Télapó egy
acélkampót vágott Spongyabob agyába, és bedobta a többi játék közé a
puttonyába.
Wayne hátrakapta a fejét, de Spongyabob Patrick-kal beszélgetett, és
nyoma se volt semmilyen Télapónak.
Visszafelé tartott a kanapéhoz, amikor végre meghallotta Hoopert a
bejárati ajtónál: dam, dam, dam, ugyanúgy dobolt a farka, mint reggel.
– Megyek! – kiáltotta Wayne. – Lassabban a testtel.
De amikor kinyitotta az ajtót, nem Hooper volt az. Hanem egy alacsony,
kövér férfi, konyákig feltűrt ujjú, aranycsíkos szürke melegítőben. A fején
borostafoltok, mintha rühös volna. A szeme dülledten meredt Wayne-re a
széles, kilapított orr fölül.
– Hahó – szólalt meg a férfi. – Használhatnám a telefonjukat? Szörnyű
balesetünk volt. Elütöttünk egy kutyát a kocsinkkal. – Akadozva beszélt,
mintha kis kartonlapról puskázna, de csak bajosan tudná kiolvasni a
szavakat.
– Micsoda? – kérdezte Wayne. – Mit mondott?
A csúnya férfi aggodalmasan ránézett, és azt mondta: – Hahó?
Használhatnám a telefonjukat. Szörnyű balesetünk volt? Elütöttünk egy
kutyát. A kocsinkkal! – Ugyanazok a szavak voltak, csak a hangsúlyok
kerültek máshová, mintha a férfi nem volna benne biztos, a mondatok közül
melyik kérdés és melyik kijelentés.
Wayne elnézett a csúnya kis ember mellett. Hátrébb az úton mintha
piszkosfehér szőnyegtekercset látott volna egy autó előtt heverni. A fakó,
sodródó füstben a kocsit és a fehér kupacot is nehéz volt tisztán kivenni.
Persze, szó sem volt szőnyegtekercsről. Wayne pontosan tudta, mi az.
– Nem vettük észre, és egyszer csak ott volt előttünk az úttesten. Elütöttük
a kocsinkkal – mondta a kis ember, hátrabökve a válla fölött.
Magas férfi állt a ködben, a jobb első keréknél. A férfi a kezével a térdén,
előrehajolva állt, és úgy méregette a kutyát, mint aki félig arra számít, hogy
Hooper mindjárt felkecmereg.
A kis ember lenézett a tenyerére, aztán felpillantott, és azt mondta: –
Szörnyű baleset. – Reménykedve elmosolyodott. – Használhatnám a
telefonjukat?
– Micsoda? – mondta Wayne megint, pedig a fülcsengésén keresztül is
tökéletesen hallotta a férfit. Aki ráadásul ugyanazt mondta el immár
harmadszor, minimális változtatással. – Hooper? Hooper!
 Elnyomakodott a kis ember mellett. Nem futott, csak gyorsan gyalogolt,
görcsös és merev léptekkel.
Hooper úgy nézett ki, mintha az oldalára huppanva elaludt volna az autó
előtt az úttesten. A lábai egyenesen kimeredtek a testétől. A bal szeme nyitva
volt, és tompa tekintetűn, fátyolosán meredt fel az égre, de ahogy Wayne
közelebb ért, a szem megrebbent, és követni kezdte. Még élt.
– Jézusom – mondta Wayne. Térdre ereszkedett a kutya mellett. – Hooper.
A fényszóró ragyogásában a ködről kiderült, hogy valójában ezernyi
reszketeg vízszemcse a levegőben. Lehulláshoz túl könnyűek lévén ide-oda
áramoltak csak: egy nem eső eső.
Hooper vaskos nyelve krémszínű nyálkát tolt ki a szájból. A hasa ki-be
járt a gyors, kapkodó légzéstől. Wayne nem látott vért.
– Magasságos ég – szólalt meg a kutyát szemlélő férfi. – Ez ám a
balszerencse. Annyira sajnálom. Szegényjószág. Viszont lefogadhatod, hogy
fogalma sincs, mi történt vele. Ebből némi vigaszt meríthetsz!
Wayne a kutyáról az autó elejénél álló férfira emelte a tekintetét. A férfi
fekete csizmát viselt, amely majdnem a térdéig ért, és frakk-kabátot
rézgombokkal a mellrész mindkét oldalán. Ahogy felpillantott, Wayne
egyúttal a kocsit is szemügyre vette. Egy antik autó volt – öregecske, de nem
vénecske, ahogy az apja mondta volna.
A magas férfi egy ezüstkalapácsot tartott a jobb kezében, egy krokettütő
méretű kalapácsot. Az ing a kabát alatt fehér selyem volt, sima és csillogó,
mint a frissen kitöltött tej.
Wayne még följebb emelte a tekintetét. Charlie Manx hatalmas,
lenyűgözött szemmel meredt le rá.
– Isten áldja meg a kutyákat és a gyerekeket – mondta a férfi. – Ez a világ
túlságosan zord hely a számukra. Tolvaj a világ, és ellopja tőled a
gyermekkorodat és a legjobb kutyákat is mind. De hidd el: a kutyád máris
úton van egy jobb világ felé!
Charlie Manx most is úgy nézett ki, mint a rabosító fotóján, csak öregebb
volt – valahol az öreg és az aggastyán között. Néhány ezüst hajszálat
keresztbe fésültek májfoltos, csupasz koponyáján. Szétnyíló, vérszegény
ajkai között kilátszott borzalmasan színtelen nyelve – fehéren, mint az elhalt
bőr. Manx olyan magas volt, mint Lincoln, és ugyanolyan halott is. Wayne
érezte rajta a halál szagát, az enyészet bűzét.
– Ne nyúljon hozzám – szólalt meg Wayne.
 Reszketeg lábbal felkecmergett a kutya mellől, és hátralépett, de rögtön
bele is ütközött a csúnya kis emberbe, aki ott állt mögötte. A kis ember
vállon ragadta, és kényszerítette, hogy Manx felé fordulva maradjon.
Wayne-nek a fejét tekergetve sikerült hátranézni. Ha lett volna szuflája,
felkiált. A férfinak a háta mögött új arca volt. A férfi gumi gázálarcot viselt,
groteszk szeleppel a szája helyén, és csillogó műanyag ablakokkal szem
gyanánt. Ha a szem ablak a lélekre, akkor a Gázálarcos Ember ablaka
mélységes ürességre nyílott.
– Segítség! – kiáltotta Wayne. – Segítsen valaki!
– Pontosan ez a célom – mondta Charlie Manx.
– Kérem! Segítség!
– Mi is kérünk, ők is kérnek, mindenki kér jégkrémet – mondta a
Gázálarcos Ember. – Kiabálj csak. Majd meglátod, mit kapsz. Na most
lelőttem a poént, ho-hó: aki segítséget kér, annak nyista jégkrém!
– SEGÍTSÉG!
Charlie Manx a fülébe dugta csontos ujját, és elgyötört arcot vágott. – Ez
jó sok otromba ricsaj volt.
– Fiú, ha otromba ricsajt csapsz, játékokból egyet se kapsz – mondta a
Gázálarcos Ember. – Fiú, ha segítségért ordítozol, Bing még a végén
megorrol. Rád.
Wayne-t hányinger kerülgette. Amikor újabb kiáltásra nyitotta a száját,
Manx kinyújtotta a karját, és az ajkához nyomta az ujját. Sss. Wayne
majdnem hátrahőkölt az orrát megcsapó formaldehid- és vérszagtól.
– Nem foglak bántani. Nem tudnék bántani egy gyereket. Úgyhogy
fölösleges ez a nagy vernyákolás. Anyáddal van dolgom. Biztosra veszem,
hogy rendes fiú vagy. Minden gyerek rendes – egy darabig. Anyád viszont
egy hazug perszóna, aki hamisan tanúskodott ellenem a bíróságon. És ez
még nem minden. Nekem is vannak gyerekeim, és anyád jóvoltából hosszú
évekre elszakítottak tőlük. Egy évtizedig nem láthattam édesen mosolygó
arcukat, bár a hangjukat éppen elégszer hallottam álmomban. Hallottam,
hogy értem kiabálnak, és tudom, hogy éheztek. El sem képzelheted, milyen
érzés, amikor tudod, hogy a gyermekeid nélkülöznek, és nem segíthetsz
rajtuk. Normális embert őrületbe kergeti az ilyesmi. Persze egyesek szerint
engem már nem kellett messzire kergetni!
A két férfi ezen jót nevetett.
– Kérem – mondta Wayne. – Engedjenek el.
 – Akarja, hogy elgázosítsam, Mr. Manx? Lehet, hogy itt az ideje egy kis
gyömbéres füstnek?
Manx összefonta a kezét a hasa előtt, és elfintorodott. – Hát igen. Egy
rövid szunyókálás időnként csodát tesz. Bajos értelmesen beszélni egy
gyermekkel, aki ennyire fel van zaklatva.
A Gázálarcos Ember Wayne-t maga előtt toloncolva nekilátott, hogy
megkerülje az autó elejét. Egy Rolls-Royce, vette észre Wayne, és eszébe
villant Maggie Leigh újságcikke a férfiról, akinek 1938-as évjáratú Rolls-
Royce-ával együtt nyoma veszett Kentuckyban.
– Hooper! – kiáltotta kétségbeesetten.
Éppen akkor haladtak el a kutya mellett. Hooper felemelte a fejét, és
mintha légy után kapna – a mozdulatban több életerő volt, mint amennyit
Wayne lehetségesnek tippelt volna –, ráharapott a Gázálarcos Ember bal
bokájára.
A Gázálarcos Ember megbotlott, és ijedtében nagyot kiáltott. Wayne egy
másodpercre azt hitte, most visszanyerheti szabadságát, de a kis ember a
torka köré fonta hosszú, erős páviánkarját.
– Ó, Mr. Manx – méltatlankodott a Gázálarcos Ember. – Ez harap! Ez a
kutya harap! Belém süllyesztette a fogait!
Manx fölemelte az ezüstkalapácsot, és lesújtott vele Hooper fejére, mint
amikor a búcsúban a férfiak pörölykalapáccsal teszik próbára az erejüket –
lecsapnak, és figyelik, hogy megszólal-e a csengettyű. Hooper koponyája
elreccsent, mint villanykörte a csizmasarok alatt. Manx másodszor is
megütötte a biztonság kedvéért. A Gázálarcos Ember kitépte a lábát az
állkapcsok fogságából, oldalvást fordult, és Hooperbe rúgott, a miheztartás
végett.
– Te piszkos kutya! – kiáltotta. – Remélem, hogy ez fájt! Remélem, hogy
ez nagyon fájt!
Amikor Manx fölegyenesedett, friss, nedves vér jókora „Y”-ja csillogott
az ingén. Valami seb lehetett a mellkasán, és az abból szivárgó vér ütött át a
selymen.
– Hooper – mondta Wayne. Kiáltani akart, de csak saját maga számára is
alig hallható suttogás jött ki a száján.
Hooper fehér bundája most egyetlen vörös folt volt. Mint vér a havon, úgy
nézett ki. Wayne képtelen volt odanézni, hogy mi lett az állat fejével.
Manx lélegzetét visszafojtva a kutya fölé hajolt. – Hát. Ez a kutyus nem
kerget több galambot.
 – Megölte Hoopert – mondta Wayne.
Mire Charlie Manx: – Igen. A jelek szerint meg. Szerencsétlen jószág.
Milyen kár. Mindig próbáltam elnyerni a kutyák és a gyerekek barátságát.
Majd megpróbállak kárpótolni, fiatalember. Vedd úgy, hogy tartozom neked.
Tedd be a fiút a kocsiba, Bing, és adj neki valamit, ami eltereli a figyelmét a
gondjairól.
A Gázálarcos Ember fél lábon szökdécselve lökdöste maga előtt Wayne-t,
hogy ne kelljen a jobb lábára nehezednie.
A Rolls-Royce hátsó ajtaja felpattant és kitárult. Senki nem ült az autóban.
Senki nem ért hozzá a kilincshez. Wayne meghökkent – sőt elképedt de nem
tépelődött túl sokat. A dolgok most gyorsan követték egymást, és nem
engedhette meg magának az elmélkedést.
Wayne megértette, hogy ha beszáll a hátsó ülésre, soha nem száll ki többé.
Mintha a saját sírjába mászna be. Hooper viszont próbálta megmutatni neki,
hogy mi a teendő. Hooper azt próbálta megmutatni, hogy még amikor
látszólag teljesen legyűrtek, a fogadat akkor is kivillanthatod.
Wayne fordított a fején, és a kövér férfi alkarjába vájta a fogait. Rögzítette
az állkapcsát, és ráharapott, amíg a vér ízét nem érezte a szájában.
A Gázálarcos Ember felkiáltott. – Fáj! A kölyök fájdalmat okoz nekem!
A keze kinyílt, összezáródott. Wayne egészen közelről látta a fekete
alkoholos filccel a tenyerére írt szavakat:

TELEFON
BALESET
KOCSI

– Bing! – szólt rá Mr. Manx – Sss! Tedd a fiút az autóba, és dugulj el!
Bing – a Gázálarcos Ember – Wayne hajába markolt, és megrántotta.
Wayne úgy érezte, mintha régi padlószőnyeg volna a hajas fejbőre, amit
most felszaggatnak. A fájdalom ellenére is behajlította a lábát, és az autó
oldalához feszítette. A Gázálarcos Ember bosszús nyögést hallatott, és
halántékon vágta az öklével.
Mintha vaku villant volna. Csak éppen fehér fény helyett Wayne szeme
mögött feketeség villant. Befeszített lába lehanyatlott az autó oldalától.
Mielőtt kitisztulhatott volna a látása, betuszkolták a kitárt ajtón, és térdre
zuhant a szőnyegen.
 – Bing! – kiáltotta Manx. – Csukd be azt az ajtót! Jön valaki! Jön az a
szörnyűséges nő!
– Véged van, mint a botnak – mondta Wayne-nek a Gázálarcos Ember. –
Véged van, mint a botnak, és még jól meg is szipi-szopatlak. Jól
megszopatlak, aztán meg seggbe ba-bu-ba-ba-ba-bántalmazlak.
– Bing, most ne ezzel foglalkozz!
– Anya! – kiáltotta Wayne.
– Jövök! – Vic fáradt, jókora távolságból érkező hangja nem tűnt
különösebben izgatottnak.
A Gázálarcos Ember becsapta az autó ajtaját.
Wayne felegyenesedett térdekében. A bal füle, ahol az ütés érte, lüktetett,
forrónak érezte az arcához képest. A vér pocsék utóízt hagyott a szájában.
Átnézett az első ülések fölött, és ki a szélvédőn.
Egy sötét alak közeledett az úton. A köd elvarázsolt kastélyos optikai
trükkökkel eltorzította és felnagyította az alakot. Mintha valami púpos
szörny tolt volna egy kerekes széket.
– Anya! – kiáltotta Wayne megint.
Az anyósülés ajtaja – a hal oldalon, ahol egy amerikai kocsiban a
kormánykerék lett volna – kinyílt. A Gázálarcos Ember beszállt, berántotta
az ajtót maga mögött, aztán az ülésén kifacsarodva pisztolyt szegezett
Wayne arcára.
– Leszel szíves befogni a bagólesődet – mondta a Gázálarcos Ember –,
vagy golyót eresztek beléd. Beléd eresztem az egész tárat. Az hogy tetszene?
Lefogadom, hogy nem igazán!
A Gázálarcos Ember szemügyre vette a jobb karját. A harapás alaktalan,
lila zúzódását a vér fényespiros zárójele keretezte, ahol Wayne fogai a bőrön
áthatoltak.
Manx becsusszant a kormánykerék mögé. Az ezüstkalapácsot az ülésre
tette maga és a Gázálarcos Ember közé. A járó motor dorombolását inkább
csak érezni lehetett, mint hallani, egyfajta fényűző vibrálásként.
A púpos a kerekes székkel előbukkant a ködből, és egy motorkerékpárt
toló nő alakját öltötte.
Wayne kinyitotta a száját, hogy megint kiáltson az anyjának. A
Gázálarcos Ember megrázta a fejét. Wayne belebámult a pisztolycső végén a
fekete kis lyukba. Nem volt rémisztő. Lenyűgöző volt – mint a kilátás egy
magas hegycsúcsról, a függőleges meredély széléről.
 – Nincs több nevetés – szólalt meg a Gázálarcos Ember. – Nincs több
móka. Reszkess, vétkes, ütött az óra.
Charlie Manx súlyos kattanással sebességbe tette a kocsit. Aztán még
egyszer hátrapillantott a válla fölött.
– Ügyet se vess rá, fiam – szólalt meg Manx. – Bing szeret ünneprontó
lenni. Azt hiszem, nagyon is összehozhatunk valamit. Sőt szinte biztos
vagyok benne. Ami azt illeti, már kezdődik is a móka.
 Route 3
A motor nem indult be. Még reményteli hangokat se adott. Vic már nem
érezte a lábát, annyit ugrált fel-le az indítókaron, de a halk, mély,
torokköszörülés-szerű hang, amely azt jelezte volna, hogy a motor mindjárt
beröffen, egyszer sem hangzott fel. Csak halk pöffenés hallatszott, mint
amikor valaki megvetően kifújja a levegőt az ajkai között: pfff.
Nem maradt más, mint hazagyalogolni.
Vic ráhajolt a kormányra, és tolni kezdte a motort. Három lépés után
megállt, és hátranézett a válla fölött. Híd még mindig sehol. Soha nem is volt
semmiféle híd.
Gyaloglás közben megpróbálta elképzelni, mit mond majd Wayne-nek.
Hahó, öcsisajt, rossz hírt hozok: valami kilazult a motoron, és el is tört. Ö,
és a fejemben is kilazult valami, és az is eltört. Úgyhogy irány a szerviz.
Majd küldök képeslapot, ha berendezkedtem a diliházban.
Felnevetett. Eléggé zokogásnak tűnt, a saját fülében.
Wayne. Bárminél jobban vágyom rá, hogy az az anya legyek, akit
megérdemelsz. De nem megy. Képtelen vagyok rá.
Hányinger fogta el a gondolattól, hogy ilyet kiejtsen a száján. Még ha igaz
volna is, akkor is ugyanolyan gyáva dolognak tűnt. Megfutamodásnak.
Wayne. Remélem, tudod, hogy szeretlek. Remélem, tudod, hogy
megpróbáltam.
Úgy érezte, mintha az úton keresztülsodródó köd egyenesen áthatolna a
testén. Július elejéhez képest indokolatlanul csípős lett a levegő.
Újabb hang szólalt meg a gondolataiban, egy erős, tiszta férfihang, az apja
hanga: Engem ne kábíts, Kölyök. Meg akartad találni a hidat. Direkt
kerested. Ezért hagytad abba a gyógyszereid szedését. Ezért bütykölted meg
a motort. Mitől félsz jobban? Attól, hogy őrült vagy? Vagy attól, hogy nem?
Vic gyakran hallotta az apja hangát, ahogy olyan dolgokat mond neki,
amikről nem akarna tudni, jóllehet egy kezén meg tudta számolni, hányszor
beszélt a férfival az utóbbi tíz évben. Ezt maga sem értette: miért van
szüksége egy olyan ember hangjára, aki magára hagyta, és aztán soha feléje
se nézett.
Tolta tovább a motort a hideg és nyirkos ködben. A víz cseppekbe gyűlt a
motorosdzseki fiira, viaszos felszínén. Ki tudja, miből készült – valami erős
vászon, teflon és nyilván sárkánybőr kombinációjából.
Levette a sisakot, és a kormányra akasztotta, de sehogy sem akart
megállni, folyton lepottyant az úttestre. Végül, jobb híján, visszatette a
fejére. Az út mellett baktatva tolta a motort. Átfutott az agyán, hogy itt
hagyhatná, és később visszajöhetne érte, de egy pillanatra sem vette
komolyan az ötletet. Egy másik bringát már sorsára hagyott egyszer, a
Raleigh-t, és akkor önmaga legjavát is hátrahagyta vele. Ha van egy
járgányod, ami bárhová elvisz, nem fogod a sorsára hagyni.
Valószínűleg életében először, azt kívánta, bárcsak volna mobiltelefonja.
Időnként úgy tűnt, mintha ő volna az utolsó ember Amerikában, akinek még
nincs. Persze eljátszotta, mintha így akarná hirdetni, hogy ő megőrizte a
szabadságát, ő nem sétált bele a huszonegyedik század újdonság-kelepcéibe.
Valójában csak nem tudta volna elviselni a gondolatot, hogy bárhová megy,
ne legyen egyetlen nyugodt pillanata, mert mi van, ha befut egy sürgős hívás
Karácsonyországból, valami halott gyerekkel a vonalban: Hé, Ms. McQueen,
hiányoztunk?
Vic tolt és baktatott, tolt és baktatott. Dünnyögve énekelt valamit az orra
alatt. Hosszú ideig észre sem vette, hogy csinálja. Wayne-en járt az esze,
ahogy áll az ablaknál a tóparti házban, és a lábát váltogatva bámul ki az
esőbe és a ködbe.
Vic érzékelte – és megpróbálta elfojtani magában – a páni félelem egyre
fokozódó és a helyzethez képest aránytalan érzését. Úgy érezte, hogy
szükség van rá otthon. Túl régen jött el hazulról. Tartott Wayne könnyeitől
és dühétől – és ugyanakkor várta is, hogy találkozzanak, hogy lássa, minden
rendben van. Úgyhogy tolt és énekelt.
– Csendes éj! – énekelte. – Szentséges éj...
Meghallotta magát, és elhallgatott, de a dal tovább szólt a fejében, tétován
és hamisan. Mindenek nyugta mély.
Hirtelen lázasnak érezte magát a bukósisakban. A lábát átáztatta és
áthűtötte a köd, az arca viszont forró volt és verejtékes az erőlködéstől. Le
akart ülni – nem, feküdni – a fűben, és hanyatt fekve bámulni az alacsony,
alvadt égboltra. De már látta a bérelt házat, egy sötét téglalap volt neki balra,
a részletek gyakorlatilag kivehetetlenek a ködben.
Mostanra szürkült, és Vicét meglepte, hogy a tévé kék ragyogásán kívül
nem égnek más fények a nyaralóban. Valószínűleg azon is meglepődött,
hogy Wayne nem lesi a jöttét az ablakból.
De aztán meghallotta a hangját.
 – Anya! – Így, sisakban, a hang tompa volt és távoli.
Lehorgasztotta a fejét. Wayne jól van.
– Jövök! – kiáltott vissza erőtlenül.
Már majdnem a behajtó torkolatához ért, amikor meghallotta egy üresben
járó autó duruzsolását. Felpillantott. Fényszórók ragyogtak a ködben. Az
autó az út mellett állt, de amint Vic megpillantotta, mozgásba lendült,
felsiklott az aszfaltra.
Vic állt és figyelt, és ahogy az autó a ködből kibontakozva előregördült,
még azt se mondhatta, hogy olyan hű, de nagyon meglepődött volna. Manxot
ő juttatta börtönbe, és olvasta a halálhírét, a lelke mélyén mégis mindvégig
számított rá, hogy Charlie Manx és a fekete Rolls-Royce egyszer még
felbukkannak az életében.
A Wraith elősiklott a ködből: felhőt keresztülhasító fekete szán,
decemberi zúzmarafoszlány uszállyal. Decemberi zúzmara – júliusban. A
kavargó fehér füst elpezsgett a horpadt, rozsdapettyes rendszámtábláról:
NOS4A2.
Vic elengedte a motort, és a Triumph nagy csattanással a földre zuhant. A
tükör a bal oldali kormányszarvon csinos ezüst szilánkpermetté porlott.
Vic sarkon fordult, és futásnak eredt.
A gerendakerítés ott volt tőle balra, két lépéssel elérte, és felugrott rá.
Átvetette a lábát a felső keresztgerendán, és amikor meghallotta, hogy az
autó nekivág mögötte a partfalnak, leugrott a fóré a túloldalon, és még egy
lépést sikerült megtennie, mielőtt a Wraith áttörte a kerítést.
Gerenda repült suhogó pörgéssel a levegőben, és vállon találva leütötte a
lábáról. Vic átbukott a világ peremén, és feneketlen szakadékba zuhant, vég
nélkül hullott alá a hideg, gomolygó ködben.
 A tóparti ház
Amikor a Wraith a gerendakerítésnek csapódott, Wayne a hátsó ülésről a
padlóra zuhant. A fogai összecsattantak.
Gerendák pattantak el, és röpködtek. Egyikük irgalmatlan dobverőként
végigdörömbölt a motorháztetőn. Wayne képzeletében az anyja teste
vágódott az autóhoz. Felkiáltott.
Manx parkolóállásba tette a kocsit, és a Gázálarcos Ember felé fordult az
ülésen.
– Nem akarom, hogy a fiú bármit lásson ebből – mondta Manx. – Épp
elég volt neki, hogy a kutyáját haldokolni látta az úttesten. Megtennéd, hogy
elaltatod őt a kedvemért, Bing? A vak is látja, mennyire ki van merülve.
– Segítenem kéne a nővel.
– Köszönöm, Bing. Ez nagyon figyelmes tőled. De nem, könnyűszerrel
elbírok vele.
Ahogy a férfiak kiszálltak, az autó hintázott egyet.
Wayne küszködve feltérdelt, és az első ülések fölött, a szélvédőn keresztül
kinézett az udvarra.
Charlie Manx az ezüstkalapáccsal a kezében megkerülte az autó elejét.
Wayne anyja szétszóródott gerendák között, kiterülve feküdt a füvön.
Kinyílt a bal hátsó ajtó, és a Gázálarcos Ember bekászálódott Wayne
mellé. Wayne próbált kimenekülni a másik ajtón, de a Gázálarcos Ember
megmarkolta a karját, és odahúzta magához.
Másik kezében kis kék aeroszolos flakont szorongatott.
GYÖMBÉRILLATÚ LÉGFRISSÍTŐ, hirdette a felirat a doboz oldalán, a
grafika pedig egy nőt mutatott, amint éppen kivesz a sütőből egy tepsi
mézeskalács figurát.
– Mondok neked valamit erről itt a kezemben – szólalt meg a Gázálarcos
Ember. – Lehet, hogy gyömbéresnek hirdeti magát, de igazából
pizsamaosztás illata van. Ha ebből bekapsz egy slukkot, rögtön jövő szerdán
találod magad.
– Ne! – kiáltotta Wayne. – Ne csinálja!
Úgy csapdosott, mint egy fél szárnyával falapra szegezett madár. Nem
repült sehová.
 – Nyugi, nem fogom mondta a Gázálarcos Ember. – Megharaptál, te kis
szarházi. Honnan tudod, hogy nem vagyok AIDS-es? Simán elkaphattad
volna. Mostanra egy jó nagy, mocskos pofányi keringhetne benned az AIDS-
emből.
Wayne átnézett az első ülés fölött, a szélvédőn keresztül, ki az udvarra.
Manx ide-oda járt az anyja mögött, aki még mindig nem mozdult.
– Tudod, vissza kéne adnom a harapásodat – mondta a Gázálarcos Ember.
– Kétszeresen is vissza kéne adnom, egyszer azért, amit te műveltél, egyszer
meg a mocsok kutyádért. Beleharaphatnék a csinos kis pofidba. Olyan arcod
van, mint egy csinos kislánynak, de – mindjárt nem lenne olyan csinos, ha
kiharapnék belőle egy darabot, és ideköpném eléd a padlóra. De mi csak
elüldögélünk inkább. Csak üldögélünk, és nézzük a műsort. Figyelsz, és
nézed, mit csinál Mr. Manx a mocskos kurvákkal, akik mocskos
hazugságokat terjesztenek róla. És miután Mr. Manx végzett az anyáddal...
miután Mr. Manx végzett, akkor én jövök. Én pedig fele olyan kedves se
leszek, mint Mr. Manx.
Wayne anyja megmozdította a jobb kezét: szétnyitotta és lazán ökölbe
zárta az ujjait. Wayne érezte, hogy legbelül kioldódik benne valami. Mintha
eddig álltak volna a mellkasán, és most leléptek onnan, ő pedig ki tudja,
mióta, újra teleszívhatja levegővel a tüdejét. Nem halt meg. Nem halt meg.
Az anyja nem halt meg.
Vic finoman ide-oda söprögetett a kezével, mintha leejtett volna valamit a
fűbe, és azt keresné. A jobb lábát is megmozdította, behajlította térdben.
Úgy tűnt, mintha fel akarna kecmeregni.
Manx ekkor föléje hajolt, a magasba emelte hatalmas ezüstkalapácsát, és
lesújtott vele. Wayne most hallott először csontot elroppanni. Manx a bal
vállán találta el Vicét, és Wayne olyasfajta pukkanó hangot hallott, mint
amikor a tábortűznél görcs pattan ki a deszkából. Vic visszazuhant a hasára
az ütés erejétől.
Wayne visított helyette. Wayne teli tüdőből visított, és behunyt szemmel
leszegte a fejét, és...
És a Gázálarcos Ember a hajába markolt, és hátrarántotta a fejét. Valami
fém csapódott a szájához.
A Gázálarcos Ember belevágott az arcába a gyömbérillatú légfrissítő
palackjával.
– Kinyitod a szemedet, és figyelsz – mondta a Gázálarcos Ember.
 Wayne anyja mozdított a jobb kezén, próbált felkönyökölni, odébb kúszni,
és Manx megint megütötte. Vic gerince akkorát reccsent, mintha valaki
ráugrott volna egy halom porcelántányérra.
– Figyelj oda – mondta a Gázálarcos Ember. Annyira zihált, hogy kezdett
bepárásodni a maszk belseje. – Most jön a jó rész.
 A mélyben
Vic úszott.
Víz alatt volt, kint volt a tóban. Majdnem teljesen lemerült a tó fenekéig,
ahol a világ sötét és lassú. Nem volt légszomja, még csak olyan érzése sem
volt, hogy visszatartaná a lélegzetét. Mindig is szeretett lemenni mélyre, a
halak mozdulatlan, csendes, árnyékokkal teli birodalmába.
Akármeddig lent tudott volna maradni, kész lett volna pisztrángnak állni,
csakhogy Wayne hívta a felszíni világból. Messziről jött a hanga, de Vic így
is hallotta benne a kétségbeesést, hallotta, hogy a gyerek nem kiabál, hanem
visít. Erőfeszítésébe került, hogy felrugaszkodjon. Nem akartak mozdulni a
végtagjai. Próbált csak az egyik kezére összpontosítani, söpörni vele a vizet.
Szétnyitotta az ujjait. Összecsukta az ujjait. Szétnyitotta megint.
Szétnyitotta a kezét a fűben. A földön feküdt, a hasán, de a belassult, víz
alatti érzés nem tágított. Fogalma sem volt, miért fekszik kiterülve az
udvaron. Nem emlékezett rá, hogy mi ütötte el. Valami elütötte. Nehezére
esett fölemelni a fejét.
– Hallasz engem, Nagyságos Okostojás asszonyság, Victoria McQueen? –
szólalt meg valaki.
Vic hallotta a hangot, de nem jutott el a tudatáig, hogy mit mond.
Érdektelen volt. Csak Wayne számított. Hallotta, hogy Wayne kiabált neki,
biztosra vette, hogy így volt. A csontjaiban érezte a kiabálását. Fel kellett
tápászkodnia, és megnézni, hogy Wayne jól van-e.
Próbált feltérdelni, de Manx lecsapott a vállára ragyogó fényű
ezüstkalapácsával. Vic hallotta elroppanni a csontot, és a karja megrogyott
alatta. Az állát a földbe verve összeroskadt.
– Ki mondta, hogy felkelhetsz? Arra voltam kíváncsi, hogy figyelsz-e.
Oda kell figyelned rám.
Manx. Manx itt van, és nem halott. Manx és a Rolls-Royce-a, és Wayne
bent ül a Rolls-Royce-ban. Ezt az utóbbit olyan bizonyossággal tudta, ahogy
a saját nevét, jóllehet félórája vagy már több is megvolt, hogy a fiát utoljára
látta. Wayne bent ül abban az autóban, és neki ki kell onnan szednie.
Másodszor is nekilátott, hogy feltápászkodjon, és Charlie Manx megint
lesújtott az ezüstkalapácsával, és a hátán találta el, és Vic hallotta, ahogy
eltörik a gerince, olyan hanggal, mint amikor valaki rálép egy olcsó
gyerekjátékra: üres, műanyag-reccsenéssel.
Wayne megint kiabált, de most szavak nélkül.
Vic azt kívánta, bárcsak körbepillanthatna, hogy megkeresse a
tekintetével, hogy betájolhassa magát, de szinte lehetetlen volt fölemelnie a
fejét. A feje nehéznek tűnt és furcsának, megtarthatatlannak; túl soknak
ahhoz, hogy karcsú nyaka elbírja. A bukósisak, jutott eszébe. Még mindig
rajta volt a bukósisak és Lou dzsekije.
Lou dzsekije.
Mozdított az egyik lábán, felhúzta a térdét a talpra kecmergési terv
előkészületeként. Erezte a földet a térde alatt, érezte, hogy a combja hátulján
rángatózik az izom. Az előbb hallotta, ahogy Manx második kalapácsütése
ripityára törte a gerincét, és most nem volt benne biztos, hogyan érezheti a
lábait egyáltalán. Abban sem volt biztos, miért nincs több fájdalma. Még a
vádlija sajgott a legjobban – bekeményedett attól, hogy majdnem egy
kilométeren át tolnia kellett a motort. Mindene fájt, de semmije nem volt
eltörve. Még a válla se, pedig hallotta roppanni. Amikor nagy, reszketeg
sóhajjal beszívta a levegőt, a mellkasa akadálytalanul tágult, pedig a bordáit
is hallotta elreccsenni.
Annyi, hogy igazából soha nem a csontjai törtek el. Igazából a Lou vaskos
motorosdzsekijének váll- és hátrészébe épített kevlárlapokat hallotta
elpattanni. Lou azt mondta, hogy ebben a dzsekiben harminccal
telefonoszlopnak hajthatsz, és jó esélyed van rá, hogy megúszod.
Amikor Manx megint megütötte – ezúttal oldalba vágta inkább
meglepetésében, mint fájdalmában felkiáltott, és újabb hangos roppanást
hallott.
– Válaszolnod kell nekem, amikor beszélek hozzád – mondta Manx.
Vicnek lüktetett az oldala – ezt most megérezte. De a roppanó hang csak
egy újabb protektorlap volt, ami megadta magát. A feje majdnem teljesen
tiszta volt, és arra gondolt, ha nekiveselkedne, talpra tudna szökkenni.
Eszedbe ne jusson, hallotta az apja hangját, mintha a férfi ott állna
mellette, és úgy suttogna a fülébe. Maradj lent, és hagyd, hogy kiszórakozza
magát. Ez nem a te időd.
Vic régen lemondott az apjáról. Nem látta hasznát a férfinak, és
szórványos beszélgetéseiket igyekezett a lehető legrövidebbre fogni. Nem
volt kíváncsi rá. Most mégis itt volt, és ugyanazon a higgadt, kimért hangon
beszélt hozzá, mint amin régebben azt fejtegette, hogyan kell felkanalazni a
földön guruló baseball-labdát, vagy hogy miért jelentős Hank Williams
munkássága.
A pasas azt hiszi, hogy rendesen lezúzott, Kölyök. Azt hiszi, hogy neked
annyi. Ha most megpróbálsz felkelni, rájön, hogy nem vagy olyan ramatyul,
mint hitte, és gondoskodik róla, hogy behozd a lemaradást. Úgyhogy várj.
Várd ki a megfelelő alkalmat. Rá fogsz ismerni, ha eljön.
Az apja hangja, a pasija dzsekije. Egy pillanatra Vicben tudatosult, hogy
mindkét férfi, aki volt az életében, most gondját viseli valami módon. Azt
hitte, hogy jól megvannak nélküle, és hogy ő is jól megvan nélkülük, de itt
és most, a földön kiterülve, rájött, hogy igazából mindig mindenhol ott
vannak vele.
– Hallasz? Hallod a hangomat? – kérdezte Manx.
Vic nem válaszolt. Teljesen mozdulatlan volt.
– Lehet, hogy igen, és lehet, hogy nem – mondta egy másodpercnyi
tűnődés után Manx. Vic több mint egy évtizede nem hallotta a hangját, de
most is ugyanaz az idiótán elnyújtott, „vidéki bunkó hang” volt. – Milyen
kurvás vagy, ahogy itt csúszol-mászol a földön a testhez tapadó kis
farmersortodban. Emlékszem olyan időkre, nem is voltak régen, amikor még
egy útszéli ribanc is restellt volna ilyen ruhában nyilvánosan mutatkozni, és
a lábát széttárva, a nemi aktus buja paródiájaként trónolni egy
motorkerékpáron. – Manx megint elhallgatott, aztán így folytatta: – A
legutóbb is két keréken érkeztél. Nem felejtettem el. A hidat sem felejtettem
el. Ez is különleges járgány, mint az a másik volt? Tudok egyet s mást a
különleges járművekről, Victoria McQueen, és a különleges utakról is.
Remélem, hogy kedvedre kicsámborogtad magad a világban. Mert többet
nem fogsz.
Amikor Manx kalapácsa lecsapott a derekára, mintha baseballütő találta
volna telibe a veséjét, és összeszorított foggal felsikoltott. Összezúzottnak,
kocsonyásnak érezte a belső szerveit.
Ott nem volt kipáncélozva. Előtte egyszer sem érzett ekkora fájdalmat.
Még egy ilyen ütés, mint ez, és mankóra lesz szüksége, ha fel akar állni.
Még egy ilyen ütés, és véreset fog vizelni.
– Nem motorozol többé a kocsmához, sem a patikához, hogy kiváltsd a
gyógyszert, amit a hibbant fejedre szedsz. Ó, mindent tudok rólad, Victoria
„Hazug kutya, bújj a lyukba” McQueen. Tudom, milyen szánalmas
alkoholista vagy, és milyen csapnivaló anya, és hogy a diliházat is
megjártad. Tudom, hogy a fiad zabigyerek, ami persze egyáltalán nem
meglepő egy hozzád hasonló ribanctól. Rossz belegondolni, hogy olyan
világban élünk, ahol egy magadfajtának is lehet gyereke. Na, kérem! A fiad
mostantól velem van. Annak idején elloptad tőlem a gyermekeimet a
hazugságaiddal, most pedig én elveszem tőled a tiédet.
Vic zsigerei összerándultak, mintha megint megütötték volna. Attól félt,
nehogy öklendezni kezdjen a bukósisakban. Ahogy jobb kezével a hasüregét
kitöltő émelygős, szottyadt érzést dajkálta, ujjai holdsarló alakú tárgyat
tapintottak kívülről a dzseki zsebében.
Manx föléje hajolt. Amikor újra megszólalt, gyengéd volt a hangja.
– Nálam van a fiad, és soha nem kapod vissza. Nem várom tőled, hogy
elhidd, Victoria, de a gyerek jobban jár velem. Több boldogságban
részesítem, mint amennyit te valaha is adhatsz neki. Ígérem, hogy
Karácsonyországban soha többé nem lesz boldogtalan. Ha szemernyi hála
szorult beléd, most szépen megköszönöd.
– Megbökte Vicét a kalapáccsal, és közelebb hajolt.
– Gyerünk, Victoria. Mondd már. Mondjad: Köszönöm!
Vic bedugta a zsebébe a jobb kezét. Az ujjai a kés kinézetű csavarkulcsra
záródtak. Hüvelykujja kitapintotta a TRIUMPH felirat körvonalait a kulcson.
Most. Ez az a pillanat. Ügyesen, mondta az apja.
Lou halántékon csókolta, ajkával finoman végigsimítva a bőrét.
Amikor Vic felpattant a földről, a hátizmai olyan erővel rándultak
görcsbe, hogy majdnem összecsuklott, de még egy fájdalomkiáltást sem
engedélyezett magának.
Manxot elmosódva látta. A férfi magas volt, a maga elvarázsolt kastélyos
módján: soha véget nem érő, csontsovány kezek és lábak. Hatalmas,
meredten bámuló szeméről Vicnek néhány perc leforgása alatt másodszor is
egy hal jutott az eszébe. Manx úgy nézett ki, mint egy haltrófea a falon. Alsó
ajkába mélyedő felső fogai a buta emberek komikus meghökkenését
állandósították az arcán. Felfoghatatlannak tűnt, hogy Vic egész élete – a
boldogtalanság, az alkoholizmus, a megszegett ígéretek és a magány
körhintája – egyetlen délután körül forogjon körbe és körbe, a délután körül,
amikor ezzel az emberrel először találkozott.
Ahogy rántotta volna elő a zsebéből, a csavarkulcs megakadt a
motorosdzsekiben, és egy szörnyűséges pillanatig azt hitte, mindjárt kiesik
az ujjai közül. De sikerült kiszabadítania, és a férfi szeme felé csapott vele.
A döfés kissé magasra sikeredett. A csavarkulcs éles vége a bal halánték
fölött találta el a férfit, tízcentis hasítékot nyitva Manx lebernyegszerű bőrén.
Vic érezte, ahogy a fém meg-megdöccen a csonton.
– Köszönöm – szólalt meg.
Manx a homlokához kapta ösztövér kezét. Aztán megcsúszott a füvön a
cipősarka, és az arcán egy hirtelen, elkeserítő felismerés döbbenetével
hátratántorodott. Mire Vic a torka felé döfött a csavarkulccsal, már
kartávolságon kívül volt: éppen akkor zuhant át a Wraith motorháztetején.
– Anya, ó, anya! – kiáltotta Wayne valahonnan.
Vic alatt majdnem összecsuklott a lába. Nem törődött vele.. A férfi után
vetette magát. Most, hogy talpon volt megint, látta, hogy ellenfele egy
vénséges-vén ember. Úgy nézett ki, mint akinek egy ápolási otthonban a
helye, pléddel a térdén, Metamucil turmixszal a kezében. El tudja kapni.
Leszorítja a motorháztetőre, és beledöf a kis hegyes csavarkulcsával a
kibaszott szemébe.
Csakhogy mielőtt rávethette volna magát, a férfi hatalmasat lendített a
jobb kezében szorongatott ezüstkalapáccsal – Vic hallotta, ahogy a szerszám
dallamosan átsüvít a levegőn –, és a bukósisak oldalán találta el, elég
keményen ahhoz, hogy száznyolcvan fokban körbependerítse, és fél térdre
kényszerítse. Vic harsány cintányércsörgést hallott a koponyájában,
pontosan, ahogy a rajzfilmekben szokott lenni. A kinézete alapján Manx
nyolcvan és ezer között lehetett, a könnyed, ruganyos mozdulat viszont,
ahogy a kalapácsot megsuhintotta, egy nyakigláb tinédzser erejéről
tanúskodott. Üvegszerű törmelék hullott a fűre a bukósisakról. Ha a sisak
nem lett volna Vicén, a koponyacsont szilánkokra hasadva fúródik az
agyvelejébe.
– Ó! – kiáltotta Charlie Manx. – Ó, Uram, felhasítottak, mint a vágott
marhát! Beng! Beng!
Vic túlságosan gyorsan pattant fel. Ahogy a fejéből kiszállt a vér,
körülötte hirtelen estévé mélyült a késő délután. Autóajtót hallott csapódni.
Sisakos fejét két keze közé fogva támolygott, és várta, hogy a szörnyű
csengés-bongás abbamaradjon a koponyájában. A világ alig észrevehetően
rázkódott, mintha megint az üresben járó motorkerékpáron ülne.
Manx még mindig az autó motorháztetején feküdt. Nyúzott, idióta arca
vértől csillogott. És közben még egy férfi előkerült valahonnan. A másik
férfi a kocsi faránál állt – a teste legalábbis egy férfié volt. A feje viszont
olyan, mint valami irdatlan rovaré egy fekete-fehér filmben az 1950-es
évekből: szörnyfilmes gumi kellékfej, groteszkül meredező szájrésszel és
üveges, üres tekintetű szempárral.
A rovarembernél pisztoly volt. Vic figyelte, ahogy a fegyver fellibben rá,
és rezzenéstelen arccal meredt a fekete cső végén a meglepően parányi,
emberi írisznél alig nagyobb lyukba.
– Beng, beng – mondta a rovarember.
 Az udvar
Amikor Bing látta, hogy Mr. Manx kiterül az autó motorháztetején,
valóságos testi megrázkódtatást érzett, mintha őt érte volna ütés. Valami
ilyesmit érzett a karján végigfutni aznap is, amikor a szögbelövővel
halántékon lőtte az apját, de a visszarúgó erő most létezése legközepét találta
telibe. Mr. Manxnak, a Gyerekek Jótevőjének felhasították az arcát, és az a
kurva megint támadásba lendült. Az a kurva meg akarja ölni Mr. Manxot:
egy gondolat, amely ugyanolyan elképzelhetetlen, ugyanolyan szörnyűséges,
mint hogy a nap kihunyjon az égen. Az a kurva megint támadásba lendült, és
Mr. Manxnak szüksége volt Bingre.
Bing megmarkolta a gyömbéres légfrissítőt, a fiú arcára irányozta, és
halvány füst sziszegő áramát fújta a szájába és a szemébe – amit már
percekkel korábban meg kellett volna tennie, és amit meg is tett volna, ha
nem jön olyan éktelen indulatba, és nem dönt úgy, hogy végignézeti a fiúval
az egészet. A kölyök hátrahőkölt, próbálta elfordítani az arcát, de Bing
rögzítette a hajánál fogva, és egyre csak fújta az arcába a gázt.
Wayne Carmody becsukta a szemét, és szorosan összetapasztotta a száját.
– Bing! Bing! – kiáltotta Marrx.
Maga Bing is kiabált: kétségbeesetten szeretett volna kint lenni az
autóból, és akcióba lendülni, csakhogy annak is tudatában volt, hogy a fiú
még nem kapott elég nagy adagot. De már nem volt rá idő, és a fiú a
kocsiból úgysem léphetett meg. Bing elengedte a gyerek haját, és – a
melegítőfelsője zsebébe csúsztatta a gyömbéres légfrissítőt. A jobb keze a
pisztoly után matatott a másik zsebben.
Aztán már kint is volt, bevágta maga mögött az ajtót, és előhúzta a nagy,
olajtól csillogó revolvert. A nő fekete bukósisakot viselt, egész arcából csak
a szeme látszott, ami most rémülten elkerekedett, mert meglátta a férfi
kezében a pisztolyt, meglátta az utolsó dolgot, amit látni fog az életben.
Legfeljebb három lépésre volt – éppen Bing ölési zónáján belül.
– Bing Bing – szólalt meg a férfi –, hazaváglak, csingling!
Már kezdett megfeszülni az ujja a ravaszon, amikor Mr. Manx felpattant a
motorháztetőről, és ezzel éppen kettejük között termett. Amikor a pisztoly
elsült, Manx bal füle bőr- és vérpermetté robbant szét.
 Manx visítva az arcához nyomta a kezét, oda, ahol a füle csipkés
cafatokban fityegett.
Bing is visított, és megint tüzelt, bele a ködbe. Az akaratán kívül
másodszor is elsülő fegyver dörrenése készületlenül érte, annyira ráijesztett,
hogy magas, nyüszítő hangú szellentést engedett a nadrágjába.
– Mr. Manx! Te jóságos ég! Mr. Manx, jól van?
Mr. Manx az autó oldalához roskadt, és a fejét hátratekerve Bingre nézett.
– Mégis mit gondolsz? Arcon döftek, és szétlőtték a fülemet! Szerencsém,
hogy nem csorog le az agyam az ingemre, te tökkelütött!
– Te jóságos ég! Mekkora egy seggfej vagyok! Nem direkt csináltam! Mr.
Manx, inkább meghalnék, mint hogy magának fájdalmat okozzak! Mit kéne
csinálnom? Ó, édes istenem! Le kéne lőnöm magamat!
– A nőt lődd le, azt kéne csinálnod! – kiáltott rá Manx, elvéve a kezét az
arcától. Vörös fülcafatok lígtek-lógtak, himbálóztak. – Csináld! Lődd már le!
Fektesd ki! Fektesd ki a földön, és legyen le róla a gond!
Bing elszakította a tekintetét a Gyerekek Jótevőjéről, a szíve vadul
kalapált a mellkasában, bam-bam-bu-bam, mint amikor egy zongorát
fülsértő csörgéscsattogás és farecsegés kíséretében lelöknek a lépcsőn. Bing
tekintete végigsöpört az udvaron, és rátalált McQueenre: ekkorra már
futásnak is eredt, tőle elfelé loholt nyurga, barna lábain. Bingnek olyan
hangosan csengett a füle, hogy alig hallotta, amikor megint eldördült a
pisztolya, és vörös láng mart a köd kísértet-selymébe.
 Logan repülőtér
Lou Carmody letudta a biztonsági ellenőrzést, és még mindig maradt egy
üres órája, úgyhogy betámadta a Mekit a büfésoron. Azzal hitegette magát,
hogy grillezett csirkesalátát kér majd és ásványvizet, de a levegőben olyan
ínycsiklandó szalmakrumplnllat terjengett, hogy amikor odaért a kasszához,
már csak azt hallotta, hogy közli a pattanásos képű sráccal: két Big Mac,
nagy adag sült krumpli és XL-es vaníliás turmix. Mindig ezt rendelte,
tizenhárom éves kora óta.
Várakozás közben jobbra pillantott, és meglátott egy kisfiút, nyolcévesnél
nem lehetett több, ugyanolyan sötét szemekkel, mint Wayne, az anyja mellett
álldogált a szomszéd kasszánál. A kisfiú tágra meredt szemmel nézett fel rá
– a tokájára és a férficicijére –, de undor helyett különös szomorúság ült az
arcán. Lou apja annyira kövér volt a halálakor, hogy méretre készült
koporsót kellett vásárolniuk, egy dupla széles behemótot; ha lecsukták a
fedelét, úgy nézett ki, mint egy vacsoraasztal.
– A turmix legyen inkább kicsi – mondta Lou a pattanásos srácnak. Azt
vette észre, hogy képtelen a kisfiúra nézni, félt, hogy megint bámészkodáson
kapja.
Nem az töltötte el szégyenérzettel, hogy – orvosa megfogalmazása szerint
– morbid módon túlsúlyos (micsoda rossz duma, „morbid módon”, mintha
egy ponton túl az elhízottság a nekrofíliával azonos erkölcsi megítélés alá
esne). Amit igazán utált, amitől igazán minden baja volt és rosszul érezte
magát a bőrében, az a saját akaratgyengesége volt: az, hogy képtelen
változtatni a szokásain. Egyszerűen nem bírt kimondani szavakat, amiket
pedig ki kellett volna mondania, nem bírt salátát kérni, amikor megérezte a
szalmakrumpli illatát. Az együtt töltött utolsó évben tudta, hogy Vicnek
segítségre van szüksége – hogy titokban iszik, hogy képzelt telefonhívásokra
válaszolgat –, mégsem tudott a sarkára állni, és felelősségre vonni, vagy
választás elé állítani Vicét. És amikor Vic nagyon ki volt akadva, és dugni
akart, képtelen volt kimondani, hogy aggódik érte; csak annyit tehetett, hogy
megmarkolta a fenekét, és meztelen mellei közé temette az arcát.
Cinkostársa volt mindvégig, egészen addig a napig, amikor Vic telerakta a
sütőt telefonokkal, és porig égette a házukat. Éppen csak a gyufát nem ő
gyújtotta meg, egyébként mindenben Vic kezére játszott.
 Lou letelepedett egy legfeljebb tiniülepek befogadására alkalmas székre
az anorexiás törpéknek tervezett asztalhoz – a McDonald’s ennyire nem
ismeri a közönségét? Mégis hogy gondolták, ilyen székeket kitenni akkora
pasasoknak, mint ő? –, elővette a laptopját, és csatlakozott az ingyen Wi-
Fire.
Megnézte az e-mailjeit, aztán Power Girl jelmezes lányokat nézegetett a
neten. Bekukkantott a Millar-world fórumaira; néhány haver azon
vitatkozott, milyen színű legyen Hűik legközelebb. Lou cikinek érezte a
képregény-mániásokat, elképesztő sületlenségekről tudtak vitatkozni. Szürke
vagy zöld, egyértelmű. Az összes többi szín baromság.
Éppen azon tűnődött, nézhetne-e egy kis Suicide-Girlst anélkül, hogy
valaki arra bóklászna, és észrevenné, amikor rövidnadrágja zsebében
zümmögni kezdett a telefon. Megemelintette a hátsóját, és a zsebébe túrt a
készülékért.
Már a kezében volt, amikor eljutott a tudatáig a zene. A repülőtér
kihangosító rendszeréből – teljesen valószerűtlenül – egy régi karácsonyi
klasszikus Johnny Mathis „Sleigh Ride”-ja szólt. Teljesen valószerűtlenül,
ugyanis azon a bizonyos júliusi délutánon Bostonban olyan forróság volt,
mint a Vénuszon; Lou már attól leizzadt, hogy kinézett az ablakon. És ha ez
nem lett volna elég: a telefon megcsörrenéséig a hangszórókból valami
egészen más szólt. Lady Gaga vagy Amanda Palmer vagy ilyesmi. Valami
cuki elmebeteg, zongorával.
Már elővette a telefonját, de mozdulatlanná dermedt, és a szomszéd
asztalnál ülő nőre nézett: egy meglőhetős családanya típus, aki hellyel-
közzel hasonlított Sarah Palinre.
– Haver – szólította meg. – Hallja ezt? – A mennyezetre mutatott. –
Karácsonyi zenét játszanak! A nyár kellős közepén!
A nő keze megállt a levegőben, a villájára szedett káposztasalátával
félúton a méhcsípéses ajkakhoz, és zavarodottsággal vegyes riadalommal
bámult Lou-ra.
– A dal – mondta Lou. – Nem hallja a karácsonyi dalt?
A nő összevonta a szemöldökét. Úgy nézett Lou-ra, mintha egy
hányástócsára nézne – valami elkerülni valóra.
Lou a telefonjára pillantott, látta, hogy Wayne hívja. Ezen megütközött;
pár perce fejezték be az esemesezést. Lehet, hogy Vic visszaért a próbaútról
a motorral, és el akarja mondani, hogyan gurult Triumph?
– Nem érdekes – mondta Majdnem Sarah Palinnek, és legyintett.
 Fogadta a hívást.
– Mi a pálya, Bőregér? – szólt bele a telefonba.
– Apa – mondta Wayne. Rekedtes suttogás volt csak a hangja. Sírás
kerülgette. – Apa. Bezártak egy kocsi hátsó ülésére. Nem tudok kijutni.
Lou enyhe, szinte gyengéd sajgást érzett a szegycsontja mögött, a
nyakában, és – furcsa módon – a bal füle mögött.
– Ezt meg hogy érted? Milyen kocsiról beszélsz?
– Meg fogják ölni anyát. A két férfi. Két férfi jött, és betettek a kocsiba, és
nem bírok kiszabadulni a hátsó ülésről. Charlie Manx az, apa. És még valaki,
gázálarcban. Gázálarc van rajta, és... – Wayne felsikoltott.
Lou pukkogást hallott a háttérből. Az első gondolata az volt, hogy petárda,
de nem petárda volt.
– Lőnek, apa! – kiabálta Wayne. – Anyára lőnek!
– Szállj ki a kocsiból. – Lou hallotta magát, ahogy beszél, furcsa volt a
hangja, vékony, túl magas. Szinte észre se vette, mikor állt fel az asztaltól. –
Nyisd ki az ajtót, és futás.
– Nem tudom kinyitni. Nem megy. Nem nyílik ki a zár, amikor pedig
próbálok átmászni az első ülésre, a végén mindig itt kötök ki megint.
Lou feje levegőnél könnyebb gázokkal teli hőlégballon volt, húzta fel a
padlóról a mennyezet felé. Az a veszély fenyegetett, hogy ki talál vitorlázni
a való világból.
– Az ajtónak ki kell nyílnia. Nézz körül, Wayne.
– Leteszem. Jönnek vissza. Majd telefonálok, amikor tudok. Ne hívj, mert
meghallhatják. Még akkor is meghallhatják, ha lenémítom a telefont.
– Wayne! Wayne! – üvöltötte Lou. Furcsán csengett a füle.
A telefon elnémult.
A büfésoron mindenki őt bámulta. Senki nem mondott semmit. Két
biztonsági őr tartott feléje, egyikük keze a .45-öse műanyag markolatán.
Hívd fel az állami rendőrséget, gondolta Lou. Hívd fel a New Hampshire-i
állami rendőrséget. Csináld már. Amikor azonban leengedte az arcától a
telefont, hogy tárcsázza a 911-et, a készülék kicsúszott a kezéből. Amikor
pedig lehajolt érte, önkéntelenül a mellkasához kapott, mert a fájdalom
hirtelen megduplázódott, és éles pengék döftek a testébe. Mintha valaki
megküldte volna a cicijét egy tűzőgéppel. Lou a kis asztalra tenyereit, hogy
megtámaszkodjon, de a könyöke nem tartotta meg. Zuhantában az asztal
szélébe verte az állát, összecsattantak a fogai, felnyögött, és a padlóra
roskadt. A turmixát vitte magával. A papírpohár szétment, és Lou ki terülve
feküdt a vaníliás jégkrém hideg, édes tócsájában.
Csak harminchat éves volt. Még a családi hátterét tekintve is túl fiatal egy
szívrohamhoz. Tudta ő, hogy megfizet, amiért nem a salátát kérte.
 Winnipesaukee-tó
Amikor a Gázálarcos Ember megjelent a pisztolyával, Vic hátrálni
próbált, de úgy tűnt, képtelen eljuttatni a lábához a parancsot. A pisztoly
csöve a helyéhez szögezte, rabul ejtette, mint a hipnotizőr lengő zsebórája.
Ezzel az erővel derékig földbe is áshatták volna.
Aztán Manx felpattant az autó motorháztetejéről, és ezzel Vic és a
fegyveres férfi között termett, és a .38-as eldördült, és Manxnak egy vörös
villanásban cafatokra szakadt a füle.
Manx felkiáltott – nyomorúságos üvöltés volt, a düh, s nem pedig a
fájdalom kifejeződése. A pisztoly másodszor is elsült. Vic látta, hogy tőle
jobbra nyílegyenes, tiszta légcsatorna jelöli a kavargó ködön áthaladó golyó
útját.
Ha még egy pillanatig itt álldogálsz, a pasas agyon fog lőni Wayne szeme
láttára, mondta az apja, a kezét Vic derekán nyugtatva. Fejezd be az
álldogálást, ne kelljen Wayne-nek ilyet látnia.
Vic megeresztett egy pillantást a kocsi felé, benézett a szélvédőn át, és a
fia ott volt, a hátsó ülésen.
Kivörösödött, merev arccal nézett vissza rá, és vadul hadonászott a
kezével: Menj, menj! Menekülj már!
Vic azt sem akarta, hogy a fia futni lássa; azt lássa, hogy az anyja elinal.
Az összes többi alkalom, amikor cserbenhagyta Wayne-t, eltörpült e mellett
a végső, megbocsáthatatlan cserbenhagyás mellett.
Ködben alagutat fúró pisztolygolyóként hasított belé a felismerés: Ha
most itt meghalsz, senki nem fogja megtalálni Manxot.
– Wayne! – kiáltotta. – Később visszajövök! Akárhová mégy, meg foglak
keresni!
Nem tudta, hogy Wayne hallotta-e. Ő alig hallotta saját magát. Sípolt a
füle: a süketséghez közeli állapotban volt a Gázálarcos Ember .38-asának
dörgésétől. Manxot is alig hallotta, ahogy a férfi azt rikácsolta: Lődd le, lődd
már le!
A cipősarka csikkanó hangot adott a nedves füvön, ahogy megfordult.
Végre mozgott. Lehajtott fejjel megragadta a bukósisakot, le akarta venni,
még mielőtt odaér, ahová igyekezett. Komikusán lassúnak érezte magát, a
lába vadul kipörgött alatta, de nem jutott előbbre: a fű feltüremlett, mint
valami szőnyeg. Semmilyen hang nem létezett a világon, kivéve a lába
dobogását a talajon és a bukósisak ürege által felerősített zihálást.
A Gázálarcos Ember hátba fogja lőni, golyót ereszt a gerincébe, gondolta,
és remélte, hogy a lövés végez vele, mert nem akart volna ott feküdni
kiterülve, bénán, és arra várni, hogy a férfi megint meglője. Hátba lő,
gondolta, hátba lő, hátba lő, az agyában mindössze két szó maradt, amit még
össze tudott fűzni. A teljes szókincse erre a két szóra zsugorodott.
Félúton járt a domboldalon lefelé.
Végre lerántotta a bukósisakot, és félredobta.
A pisztoly eldördült.
Valami megpattant a víz felszínén, neki jobbra, mintha egy gyerek lapos
kaviccsal kacsázott volna a tavon.
A következő pillanatban a móló deszkáin volt a lába. A pallók
meghajlottak és visszarúgtak a talpa alatt. Vic három hatalmas lépést tett, és
fejest ugrott a vízbe.
A tó felszínéhez csapódva megint a ködbe hasító pisztolygolyó jutott
eszébe, aztán bent volt a tóban, a víz alatt.
Majdnem teljesen a tó fenekéig lemerült, oda, ahol sötét és lassú a világ.
Úgy érezte, mintha pillanatokkal korábban már járt volna a tó
félhomályos, zöld alvilágában. Mintha csak visszatérne az öntudatlanság
csendes, nyugodt állapotába.
Átsuhant a hideg mozdulatlanságon.
Pisztolygolyó csapódott a tóba, tőle balra, kevesebb mint fél méterre,
alagutat ütve a vízbe, és rohamos lassulással csigavonalat húzva a
sötétségben. Vic hátrahőkölt, aztán vaktában feléje csapott a kezével, mintha
el lehetne hessegetni. Valami forró köré záródtak az ujjai. Kinyitotta a kezét,
és megrökönyödve meredt rá: úgy nézett ki, mint az ólomsúly a
horgászzsinóron. Aztán a megzavart áramlatok legurították a tenyeréről, és
lesüllyedt a tóban, és csak miután eltűnt, akkor fogta fel, hogy elkapott egy
pisztolygolyót.
Lábaival ollózva, testét kifacsarva felnézett. Kezdett fájni a tüdeje. Látta a
tó felszínét – csillámló, ezüstös felület a magasban a feje fölött. Még mindig
három-négy méter választotta el az úszó stégtől.
A vizet hasítva arra indult.
Lüktető, tűzzel teli kamra volt a mellkasa.
Lábtempó, lábtempó. Aztán beért alá, bent volt az úszó stég fekete
négyszöge alatt.
 Foggal-körömmel kapaszkodott a felszín felé. Az apja jutott eszébe, és a
sziklarobbantáshoz használt cucc, az ANFO sikamlós, fehér műanyag
tasakjai. A mellkasa dugig volt detonálásra kész ANFO-val.
A feje kirobbant a vízből a levegőbe, és teleszívta a tüdejét.
Mély árnyékban lebegett, a stég deszkái alatt, a rozsdás vashordók két
sora között. A stégnek karbolsav és rothadásszaga volt.
Küszködve próbált úrrá lenni a zihálásán. Minden egyes fujtatása
visszhangot vert a szűk, alacsony térben.
– Tudom, hol vagy ám! – sipította a Gázálarcos Ember. – Előlem nem
bújsz el!
Magas, el-elcsukló és gyerekes volt a hanga. Mert gyerek, értette meg Vic
ebben a pillanatban. Lehet harminc-, negyven- vagy ötvenéves, de attól még
ugyanúgy csak egy Manx megmérgezett gyerekei közül.
És igen, valószínűleg tényleg tudta, hogy hol van Vic.
Gyere, és kapj el, te kis szarjancsi, gondolta Vic, és megtörölte az arcát.
Ekkor egy másik hangra lett figyelmes: Manxéra. Manx nyájasan
szólítgatta. Turbékolva, szinte.
– Victoria, Victoria, Victoria McQueen!
Két fémhordó között rés volt, másfél ujjnyi hézag. Vic odaúszott, és
kinézett rajta. Nyolc-tíz méteres távolságra Manxot látta álldogálni a móló
végén, mögötte a Gázálarcos Ember. Manx arca csuromvörös volt, mintha
egy vödör vérből kellett volna almákat szájjal kiszednie.
– Úristen az égben! Te aztán jól belém nyisszantottál, Victoria McQueen!
Átszabtad a fizimiskámat, a társamnak meg sikerült szétlőnie a fülemet. Ja,
kérem, ha az embernek ilyen barátai vannak! Nohát. Egy merő vér vagyok.
Az utolsó fiú leszek, akit táncolni hívnak a mulatságban, csak ne legyen
igazam! – Felnevetett, aztán folytatta: – Tényleg úgy van, ahogy mondják.
Az élet egészen kis köröket leírva ismétli önmagát. Itt vagyunk megint. Úgy
kisiklasz az ember kezéből, mint valami hal. Éppen príma hely lesz a tó a
számodra. – A férfi megint szünetet tartott. Amikor újra beszélni kezdett,
szinte kedélyes volt a hangja. – Talán jobb is ez így. Hiszen te sem öltél meg
engem annak idején. Csak elszakítottál a gyermekeimtől. Így kvittek
leszünk. Nyugodtan elhajthatok, és magadra hagyhatlak. Viszont azt tudnod
kell, hogy a fiadat magammal viszem, és soha nem is fogod viszontlátni. Bár
valamikor nyilván felhív majd Karácsonyországból. Ott boldog lesz. Soha
nem fogom bántani. Akárhogyan érezz is most, amikor majd meghallod a
hangját a telefonban, rájössz, hogy jobb dolga van mellettem, mint melletted
lett volna.
A móló nyikorgott a vízen. A Rolls-Royce motorja üresben duruzsolt. Vic
nagy nehezen kibújt Lou átázott, nehéz motorosdzsekijéból. Azt hitte, a
kabát azonnal elmerül, ehelyett fekete, mérgező tetemként lebegett a vízen.
– Persze, előfordulhat, hogy kedved támad felkerekedni és megkeresni
bennünket – mondta Manx. Sunyi volt a hangja. – Ahogy korábban is rám
találtál. Hosszú-hosszú évekig gondolkodhattam azon a hídon az erdőben. A
te képtelen hidadon. Mindent tudok az ilyesfajta hidakról. Ahogy mindent
tudok azokról az utakról is, amiket csakis az elme segítségével lehet
megtalálni. Az egyikük teszi lehetővé például, hogy mindig visszataláljak
Karácsonyországba. Van az Ejút, és vannak a vasúti vágányok a
Lelencdéhez, illetve a Közép-Világ bejáratához, a régi gyalogút a Lélek
Lombházához, plusz ott van még Victoria csodálatos fedett hídja. Még
mindig tudod, hogyan juthatsz el a hídhoz? Gyere, és keress meg, ha tudsz,
Vic. Az Elaltat Lakban foglak várni. Ott megállók egy időre, úton
Karácsonyország felé. Gyere, és keress meg, és akkor beszélgetünk még.
Manx megfordult, és dobogó léptekkel visszaindult a mólón.
A Gázálarcos Ember hatalmas, boldogtalan sóhajjal felemelte a .38-ast, és
a pisztoly lángot böffentett.
Vic feje fölött reccsenve szilánkokra hasadt a fenyődeszka. Egy második
golyó Victől jobbra rikkant keresztül a vízen, hosszú vonalat fércelve a tó
felszínére. Vic hátravetette magát, vadul tempózva igyekezett eltávolodni a
keskeny réstől, melyen keresztül eddig leselkedett. Egy harmadik golyó a
rozsdás vaslétrát kondította meg. Az utolsó golyó veszélytelenül csobbant a
tóba közvetlenül a stég előtt.
Vic helyben tempózott, taposta a vizet.
Autóajtók csapódtak.
Vic hallotta, ahogy az autó kavicsropogtató kerekekkel visszatolat az
udvarból, hallotta, ahogy a kerekek átdöccennek a földön heverő
kerítésgerendákon.
Lehet, hogy trükk, gondolta: egyikük az autóban, a másik, a Gázálarcos
Ember a pisztollyal, hátramaradt, láthatatlanul. Behunyta a szemét. A fülét
hegyezve hallgatózott.
Amikor kinyitotta a szemét, egy hatalmas, szőrös pókot látott maga előtt:
a levegőben függött a hálója maradványain. Valami – egy pisztolygolyó, Vic
csapdosása – szürke cafatokra tépte a pókhálót. A póknak pedig, akárcsak
Vicnek, semmije nem maradt a maga köré szőtt kis világból.
KERESŐMOTOR
JÚLIUS 6-7.
 A Tó
Amint a Wraith hátsó ülésén magára maradt, Wayne megpróbálkozott az
egyetlen értelmes dologgal: elhúzni a kocsiból a büdös francba.
Az anyja közben szárnyalva lesiklott a domboldalon – inkább tűnt
repülésnek, mint futásnak és a Gázálarcos Ember is utánaeredt a maga
részeg, támolygó loholásával. Sőt kezét az arcára szorítva, végül Manx is a
tó felé indult.
A domboldalon leereszkedő Manx látványa egy pillanatra foglyul ejtette
Wayne-t. A nappal vizenyős, kék kavargásba fordult át, folyékony lett a
világ. Tószínű, sűrű köd tapadt meg a fák között. A domb tövében
türelmesen várt a ködszínű tó. A hátsó ülésről Wayne alig látta az úszó stéget
kint a vízen.
A szállongó köd előterében Manx úgy nézett ki, mint valami cirkuszi
rémség; gólyalábas artistába oltott csontvázember: egy ódivatú frakkot
viselő, képtelenül magas és ösztövér és elgyötört alak. Formátlan, tar
koponyájával és csőrszerű orrával keselyűt idézett. A köd játékot űzött az
árnyékával: úgy tűnt, mintha a domboldalon lefelé baktató férfi egy sor
sötét, Manx alakú kapun haladna át, melyek mindegyike nagyobb az
előzőnél.
Wayne a világ legnehezebb dolgának érezte, hogy elszakítsa a férfiról a
tekintetét. A gyömbérfüst, jutott eszébe. Belélegzett valamennyit, amikor a
Gázálarcos Ember ráfujt, és attól ilyen lassú. Megdörgölte az arcát, hogy
feléledjen, aztán mozgásba lendült.
A hátsó ajtók zárjával már megpróbálkozott, de akármilyen erősen húzta a
kilincset, az ajtók nem nyíltak ki, és az ablakot se lehetett letekerni. Elöl
viszont a sofőroldali ajtó láthatóan nem volt lezárva, ráadásul az ablakot is
félig letekerve hagyták. A nyílás elég nagynak tűnt ahhoz, hogy kificeregjen
rajta, ha az ajtó megtagadná az együttműködést.
Nekigyűrkőzve felállt az ülésről, és belekezdett a hosszú, embert próbáló
zarándokúiba a hátsó utastéren át, hogy megtegye az irdatlan, nagyjából
egyméteres távolságot. Aztán az első ülés támlájába kapaszkodva
átlendítette magát, és...
Lebucskázott a padlóra a kocsi hátuljában.
 A gyors, szökkenő mozdulattól megszédült, és furcsán kótyagosnak érezte
a fejét. Néhány másodpercig négykézláb maradt, és nagyokat lélegezve
igyekezett csillapítani gyomra háborgását. Illetve kitalálni, hogy
tulajdonképpen mi történt.
A gáz, ami felszökött az orrába, okoskodott, annyira lerontotta a
tájékozódó képességét, hogy azt se tudja, merre van fent és merre lent.
Nyilván teljesen elvesztette a térérzékét, és tévedésből visszaroskadt a hátsó
ülésre, így történhetett.
Fölegyenesedett, hogy újra megpróbálja. A világ inogva meglódult
körülötte, de Wayne várt, amíg megállapodik. Nagy levegőt vett (megint
gyömbéríz a szájban), felkapaszkodott az elválasztó panelre, és lebucskázott,
és megint a hátsó utastér padlóján találta magát. Ülő helyzetbe lendült.
A gyomra felfordult, és egy pillanatra visszaáramlott a szájába a reggeli.
Lenyelte. Elsőre jobb íze volt.
A dombon lefelé haladtában Manx egyfolytában beszélt, higgadt, ráérős
hangon, a tóhoz intézve szavait.
Wayne szemügyre vette a hátsó utasteret, azt próbálva megállapítani,
hogyan sikerült itt kikötnie már megint. Olyan volt, mintha végtelen hosszan
nyúlna el a hátsó ülés. Mintha nem is létezne semmi más, csak hátsó ülés.
Wayne pedig olyan kótyagos volt, mint aki most kecmergett le a
Gravitronról a megyei vásáron; ott volt az, hogy egyre gyorsabban és
gyorsabban pörgettek, míg a centrifugális erő fel nem kent a falra.
Kelj fel. Nehogy feladd. Olyan tisztán látta lelki szemei előtt a szavakat,
mintha fekete festékkel volnának felkenve egy fehér palánkkerítésre.
Ezúttal lesunyta a fejét, és repülőrajtot vett, és az elválasztón át
előreszökkent, és... és megint a hátsó utastér szőnyeges padlójára roskadt.
iPhone-ja kipottyant rövidnadrágja zsebéből.
Feltérdelt, de négykézláb is annyira szédült, hogy meg kellett
kapaszkodnia a szőnyeg hosszú rojtjaiban, nehogy előrebukjon. Úgy érezte,
mintha mozogna a kocsi, fekete jégen pörögne, hatalmas, émelyítő íven
keringene körbe-körbe. Az oldalirányú mozgás érzete szinte teljesen
hatalmába kerítette, kis időre le kellett hunynia a szemét, hogy
megszabaduljon tőle.
Amikor elég bátorságot gyűjtött, hogy fölemelje a fejét és körülnézzen, az
első, amit meglátott, a telefonja volt: ott hevert a szőnyegen, karnyújtásra.
Wayne érte nyúlt, lassított felvételesen, mint amikor az űrhajós a lebegő
csokoládéért nyúl.
 Az apját tárcsázta – a KEDVENCEK menüpont alatt eltárolt egyetlen
számot –, egyetlen érintéssel. Úgy érezte, mintha sokkal többre nem is futná
az erejéből.
– Mi a pálya, haver? – Louis Carmody hanga annyira meleg és barátságos
és gondtalan volt, hogy Wayne torkát sírás fojtogatta, ahogy meghallotta.
Csak most vette észre, milyen közel áll ahhoz, hogy elsírja magát.
Veszélyesen elszorult a torka. Abban sem volt biztos, hogy levegőt venni
tud, nemhogy beszélni. Behunyta a szemét, és rövid, majdnem bénító hatású
tapintószervi emlék villant át rajta: arca az apja szőrös arcához nyomódik, a
durva, háromnapos borosta szúrós barnamedve prémjéhez.
– Apa – szólalt meg, – Bezártak egy kocsi hátsó ülésére. Nem tudok
kijutni.
Próbálta elmagyarázni, de nehéz volt. Nehéz volt annyi levegőt beszívnia,
amennyi a beszédhez kell, nehéz volt a sírhatnékját legyőzni beszéd közben.
Égett a szeme. A látása elhomályosult. Nehéz volt a Gázálarcos Emberről és
Charlie Manxról és Hooperről és a gyömbérfüstről magyarázni, és a
végtelennek tűnő hátsó ülésről. Nem esküdött volna meg rá, miket mondott.
Valamit Manxról. Valamit az autóról.
Aztán a Gázálarcos Ember megint lövöldözni kezdett. A pisztoly újra és
újra eldördült, ahogy a férfi lövéseket adott le az úszó stégre. A pisztoly
meg-megugrott a férfi kezében, villanások lobbantak a sötétben. Mikor
sötétedett be ennyire?
– Lőnek, apa! – mondta Wayne, és alig ismerte fel saját rekedtes, feszült
hangját. – Anyára lőnek!
Kisandított a szélvédőn a félhomályba, de képtelen volt megállapítani,
hogy anyját eltalálták-e a lövések. Nem látta az anyját. Vic McQueen a tó
része lett, a sötétségé. Magához vonzotta a sötétség. Milyen könnyen
elsiklott a fia mellől.
Manx nem maradt a mólón, hogy figyelje a vízre lövöldöző Gázálarcos
Embert. Már félig fel is kaptatott a domboldalon. A kezét a halántékához
tartotta, mint amikor valaki a feletteseitől a fülhallgatójára érkező üzenetet
hallgatja. Annyi, hogy képtelenségnek tűnt az ötlet, hogy Manxnak felettese
volna.
A Gázálarcos Ember az utolsó töltényt is kilőtte a pisztolyából, aztán hátat
fordított a víznek, és imbolyogva felfelé indult a domboldalon. Úgy lépdelt,
mint aki hatalmas súlyt cipel a vállán. Nemsokára a kocsihoz érnek,
gondolta Wayne, és nem tudta, hogy akkor mi történik majd, de azt igen: ha
meglátják a telefonját, biztosan elveszik tőle.
– Leteszem – mondta az apjának. – Jönnek vissza. Majd telefonálok,
amikor tudok. Ne hívj, mert meghallhatják. Még akkor is meghallhatják, ha
lenémítom a telefont.
Az apja a nevét kiáltotta, de nem maradt több idő beszélgetésre. Wayne
kinyomta a hívást, és néma üzemmódra állította a telefont.
Körbenézett, hogy hová dughatná el. Először arra gondolt, az ülések közé
rejti, aztán meglátta, hogy az első ülések alatt fiókok vannak: diófából,
ragyogóra suvickolt ezüst húzógombbal. Az egyiket kicsusszantotta,
beledobta a telefont, és a lábával a helyére lökte, éppen amikor Manx a
sofőroldali ajtót kinyitotta.
Manx az első ülésre hajította az ezüstkalapácsot, és nekilátott, hogy
bekászálódjon. Selyem zsebkendőt tartott a fejéhez oldalt, de amikor
meglátta a szőnyeges padlón térdelő Wayne-t, levette az arcától. Wayne-ből
halk, éles sikkantás szakadt ki. A férfi füle két külön cafrangban fityegett a
fejéről. Hosszú, ösztövér arcán fénytelen vérmaszk. A homlokáról lelógó bőr
összetapadt a szemöldökével. Alóla előcsillant a csont., – Gondolom, riasztó
látvány lehetek – szólalt meg.Manx, és rózsaszín foltos fogakat kivillantva
elvigyorodott. A fejére mutatott. – Fül előttem, fül utánam.
Wayne-t rosszullét kerülgette. Az autó hátulja indokolatlanul sötétnek
tűnt, mintha az ajtót kinyitó Manx az éjszakát is magával hozta volna.
A hórihorgas férfi behuppant a kormánykerék mögé. Az ajtó pedig
magától becsapódott – és aztán az ablak is feltekeredett. Nem Manx csinálta,
Manx nem csinálhatta. Egyik kezét most megint a fülére tapasztotta, a
másikkal pedig gyengéden helyén tartotta a homlokán fityegő bőrt.
A Gázálarcos Ember az utasoldali ajtóhoz lépett, és meghúzta a kilincset –
ám ekkor helyére csattant a zár.
A sebességváltó kar rövid mocorgás után rükvercbe vágódott, az autó
kavicsot köpködő kerekekkel hátraszökkent.
– Ne! – kiáltotta a Gázálarcos Ember. Amikor az autó megindult, a
kilincsbe kapaszkodott, a Wraith majdnem elrántotta. A Gázálarcos Ember
botladozva követte az autót, próbálva a motorháztetőn tartani a kezét, mintha
így maradásra bírhatná a Rolls-Royce-t. – Ne! Mr. Manx! Ne hagyjon itt!
Sajnálom! Véletlen volt! Nem direkt csináltam!
Félelemtől és szomorúságtól rekedt hangon esdekelt. Az utasoldali
ajtóhoz futott, megmarkolta a kilincset, és megint rángatni kezdte.
 Manx odahajolt feléje, és kiszólt az ablakon: – Mostantól a rossz gyerekek
listáján a neved, Bing Partridge. Nagyon el vagy tévedve, ha azt hiszed,
magammal viszlek Karácsonyországba azok után, hogy ilyen kalamajkát
okoztál. Be se merlek engedni a kocsiba. Honnan tudjam, nem lövöd-e
szitává a kocsit, ha megengedem, hogy velünk tarts?
– Esküszöm, hogy jó leszek! Jó leszek, igen, fincsi leszek és jó, mint egy
bögre kakaó! Csak ne hagyjon itt! Bocsánat. Boho-csáháááá-nahaaat. – A
gázálarc belseje bepárásodott, és a férfi el-elcsukló hangon rimánkodott. –
Bárcsak inkább magamat lőttem volna meg! Bizony. Bárcsak inkább az én
fülem bánta volna. Bing, Bing, buta, mint a békafing!
– Elég ebből a nevetséges karattyolásból. Amúgy is épp eléggé fáj a
fejem.
Az ajtóbiztosító gomb felpattant. A Gázálarcos Ember feltépte az ajtót, és
bezuhant a kocsiba. – Nem volt szándékos! Esküszöm, hogy nem volt
szándékos! Bármire kész vagyok, hogy jóvátegyem! Bármire! – Elkerekedett
a szeme a hirtelen támadt ötlettől. – Levághatnám a fülemet! A saját fülemet!
Érdekel is engem! Megleszek nélküle, hiszen van másik! Akarja, hogy
levágjam a fülemet?
– Azt akarom, hogy fogd be végre. Ha pedig mindenáron nyiszálhatnékod
van, kezdd a nyelveddel. Akkor legalább nyugtunk lesz!
Az autó hátramenetben gyorsított, nyöszörgő alvázzal kidöccent az
aszfaltra. Az úttesthez érve jobbra lódult, és megint a főút felé mutatott az
orra. A sebességváltó kar újra ficeregni kezdett, és DRIVE állásba ugrott.
Manx pedig egész idő alatt hozzá sem ért a kormányhoz, sem a
sebességváltóhoz, csak ült, kezét a fülére tapasztva, a Gázálarcos Ember felé
fordulva az ülésén.
A gyömbérfüst, gondolta Wayne fásult rácsodálkozással. Az okozza a
látomásait. Ennyire önműködő autók nincsenek. És vég nélkül elnyúló hátsó
ülések se.
A Gázálarcos Ember előre-hátra ringatta magát, és szánalmasan
nyöszörögve a fejét rázta.
– Buta – suttogta végül. – Annyira buta vagyok. – És teljes erőből a
műszerfalba verte a fejét. Kétszer.
– Ezt most rögtön befejezed, vagy itt hagylak az út szélén. Semmi
értelme, hogy az autóm tetszetős utasterén akarj bosszút állni a kudarcaidért
– mondta Manx.
 Az autó előreszökkent, és nagy sebességgel maguk mögött hagyták a
nyaralót. Manxnak mindvégig az arcán maradt a keze. A kormánykerék
aprókat mozdult erre-arra, az úton tartva a Rollst. Wayne összehúzott
szemmel a kormányra meredt. Aztán belecsípett az arcába, jó erősen
megcsavarta a húsát, de a fájdalomtól sem tisztult ki a látása. A kocsi
továbbra is önműködően haladt, úgyhogy vagy a gyömbérfüst miatt
hallucinál, vagy... De itt nem volt helye „vagy”-nak. „Vagy”-okba bele se
akart gondolni.
Amikor a nyakát tekergetve kinézett a hátsó szélvédőn, még éppen
sikerült elcsípnie egy utolsó villanást a tóból az alacsonyan függő köd
paplanja alatt. A víz olyan sima volt, mint a frissen hengerelt acéllemez,
olyan sima, mint a késpenge. Ha az anyja ott volt is, nem látta nyomát.
– Bing. Nézz be a kesztyűtartóba, és reményeim szerint találsz egy ollót
meg ragtapaszt.
– Azt akarja, hogy kivágjam a nyelvemet? – kérdezte a Gázálarcos Ember
reménykedve.
– Nem. Azt akarom, hogy kötözd be a fejem. Kivéve, ha inkább csak
ülnél, és végignéznéd, ahogy elvérzek. Gondolom, szórakoztató
látványosságnak találnád.
– Nem! – visította a Gázálarcos Ember.
– Akkor viszont minden tőled telhetőt meg kell tenned a fizimiskám
helyreállításáért. És vedd le azt a gázálarcot. Képtelenség beszélni hozzád
azzal a micsodával a fejeden.
A Gázálarcos Ember feje a maszkból kiszabadulva pukkanó hangot adott,
nagyon hasonlót ahhoz, mint amikor a borosüvegből kihúzzák a dugót. A
maszk alatt az arc túlhevült volt és vörös, és a megereszkedett, reszketeg
pofazacskót könnycseppek csíkozták. A férfi kotorászni kezdett a
kesztyűtartóban, és megtalálta a tekercs ragtapaszt és a kis ezüstszínű ollót.
Aztán levette a melegítőfelsőjét, és előbukkant pecsétfoltos, fehér trikója, és
az idős gorillahímeket idéző, gyapjas válla. Kibújt a trikóból, visszavette a
melegítőfelsőt.
Kattogni kezdett az index. Az autó lassított egy stoptáblánál, aztán
felkanyarodott a főútra.
Bing hosszú csíkokra vágta a trikóját az ollóval. Az egyik csíkot takarosán
összehajtogatta, és Manx füléhez tette.
– Foga oda, legyen szíves – makogta egy nyomorúságos csuklás
kíséretében.
 – Kíváncsi volnék, mivel vágott belém az a nő – szólalt meg Manx.
Hátrapillantott, elkapta Wayne tekintetét. – Nem először gyűlik meg a bajom
anyáddal, és korábban sem alakultak valami fényesen a dolgok. Victoria
McQueen foggal-körömmel küzd, mint egy vadmacska.
– Azt kívánom, hogy zabálják fel a férgek – szólalt meg Bing. – Azt
kívánom, hogy a férgek zabálják ki a szemét.
– Gonosz egy kép, Bing Partridge.
Bing Manx feje köré kanyarított egy másik hosszú pólócsíkot, rögzítve a
fülére helyezett alkalmi gézpárnát, és elfedve a sebet a homlokán. Nekilátott,
hogy a kötést ragtapaszdarabkákkal rögzítse.
Manx még mindig Wayne-t nézte. – De csendes valaki. Nincs semmi
mondanivalód?
– Engedjen el.
– El foglak.
Elsüvítettek a Greenbough Diner mellett, ahol Wayne aznap szendvicset
reggelizett az anyjával. Olyan érzés volt visszagondolni a reggelre, mint egy
félig elfelejtett álomra. Ugye, hogy Charlie Manx árnyékát látta, amikor
először felébredt? A jelek szerint igen.
– Tudtam, hogy jönni fog. – Meglepve hallotta, hogy mit mond. – Egész
nap tudtam.
– Ki tudná elterelni karácsony előestéjén egy gyerek gondolatait az
ajándékokról? – mondta Manx. Aztán megvonaglott az arca, mert Bing
újabb ragtapaszdarabkát nyomott a homlokára.
A kormánykerék finoman ide-oda ringatózott, ahogy a kocsi bevette a
kanyarokat.
– Ez a kocsi tényleg magától megy? – kérdezte Wayne. – Vagy csak azért
látom így, mert az embere lefújt azzal az akármivel?
– Már megint feleslegesen lefetyelsz! – visította a Gázálarcos Ember. –
Reszkess, vétkes, ütött az óra! Nincs több nevetés, nincs több móka!
Elhallgatsz, vagy kivágjuk az ostoba nyelvedet!
– Befejeznéd végre? – szólt rá Manx. – Kezdem azt hinni, hogy ez a
nyelvkivágás a rögeszméd. A fiúval beszélgetek. Ne okvetetlenkedj.
A Gázálarcos Ember megszégyenülten folytatta a ragtapaszvagdosást.
– Nem hallucionálsz, és nem is magától megy az autó – mondta Manx. –
Én irányítom. Egy vagyok az autóval, és az autó egy velem. Egy eredeti
Rolls-Royce Wraithről beszélünk, 1937-ben készült, Bristolban, 1938-ban
hajón érkezett Amerikába, kevesebb mint ötszáz közlekedik belőle
partjainkon. Az autó egyben a gondolataim meghosszabbítása is, és olyan
utakra is elvisz, amelyek csak a képzeletben léteznek.
– Ez az – szólalt meg Bing. – Készen vagyunk.
Manx felnevetett. – Ahhoz, hogy ezt elmondhassam magamról, vissza
kellene mennünk Vic McQueenhez, és megkeresni a pázsiton a fülem
fennmaradó részét.
Bing arca összezsugorodott, a szeme hunyorogva beszűkült, vállát néma
zokogás rázta.
– De tényleg az arcomba fújt valamit – erősködött Wayne. – Valami
gyömbérillatút.
– Az csak azért volt, hogy megnyugodj. Ha Bing az előírásoknak
megfelelően használta volna a sprayt, mostanra békésen szunyókálnál. –
Manx hűvös, fanyalgó pillantást vetett útitársára.
Wayne ezen elgondolkodott. Bármit végiggondolni olyan volt, mint nehéz
ládákat áttolni egy termen – emberpróbáló erőfeszítés.
– Hogyhogy maguk ketten nem szunyókálnak tőle békésen? – kérdezte
végül.
– Hm... – Manx lenézett fehér selyemingére, melyen most friss vérfoltok
vöröslöttek. – Ó. Te a saját kis zsebuniverzumodban vagy ott hátul. Nem
engedem meg, hogy onnan bármi előrejusson. – A férfi nagyot sóhajtott. –
Ez az ing menthetetlen! Azt hiszem, kijár neki a néma tiszteletadás. Ez az
ing egy selyem Riddle-Mclntyre. Száz éve a legjobb ingszabóság a
Nyugaton. Gerald Ford nem is viselt mást, csak Riddle-McIntyre-eket. Ezt
most már befoghatom törlőrongynak, autószereléshez. A selyemből nem jön
ki a vér.
– A selyemből nem jön ki a vér – suttogta Wayne. Volt valami frappáns
tömörség a megállapításban – mintha fontos tényt közölne.
Manx egykedvűen méregette őt az első ülésről. Wayne az egymást
váltogató fény és sötétség villódzásán át nézett vissza rá: mintha felhők
iramodtak volna el a nap előtt. De aznap nem sütött a nap, és az a ragyogás
Wayne fejében lüktetett, a szeme mögött. Wayne a lelki sokk legeslegkülső
peremén volt, ott, ahol az idő neki-nekiiramodik, elakad, aztán megugrik
megint.
Hirtelen dühös, sürgető jajveszékelésre lett figyelmes a távolból. Egy
pillanatig azt hitte, sikoltozik valaki, és eszébe jutott, hogyan csapott le
Manx a kalapácsával az anyjára, és azt hitte, mindjárt rosszul lesz. Ahogy
azonban a hang közelebb ért és felerősödött, rendőrségi szirénaként
azonosította.
– Máris talpon van, és intézkedik – szólalt meg Manx. – Az anyád javára
legyen mondva: ha arról van szó, hogy keresztbe tehet nekem, nem
késlekedik.
– Mit fog csinálni, ha a rendőrök meglátnak bennünket? – kérdezte
Wayne.
– Nem törődnek azok velünk. Anyádhoz igyekeznek.
Előttük kétoldalt kezdtek lehúzódni az autók. Szemközt, egy alacsony
domb tetején kék-ezüst villódzás jelent meg, átbukott a dombon, és
egyenesen feléjük robogott. A Wraith az út széle felé tért, és lelassított, de
nem állt meg.
A rendőrségi járőrautó közel százas tempóban száguldott el mellettük.
Wayne a fejét hátrafordítva követte a tekintetével. A sofőr még csak rájuk se
pillantott. Manx továbbhajtott. Persze igazából az autó hajtott tovább. Manx
a kormánykerékhez se ért. Lehajtotta a napellenzőt, és most a tükörben
nézegette magát.
A fény és a sötétség villanásai most ráérősebben követték egymást, mint
amikor a rulettkerék pörgése lassulni kezd, és a golyó – vörös vagy fekete
rekeszben – nemsokára megállapodik. Wayne még mindig nem érzett igazi
rettegést, azt maga mögött hagyta a nyaralónál, az udvarukon, az anyjával
együtt. Felkecmergett a padlóról, és visszatelepedett a kanapéülésre.
– Orvoshoz kéne mennie – szólalt meg. – Ha kitesz valahol az erdőben,
elmehetne orvoshoz, és rendbe hozathatná a fülét és a homlokát, mielőtt
kiérek a legközelebbi lakott településre, vagy rám talál valaki.
– Köszönöm, hogy így törődsz velem, de nem szeretnék az orvosi ellátás
közben bilincset kapni a csuklómra – mondta Manx. – Az úttól majd rendbe
jövök. Az úttól mindig rendbejövök.
– Hová megyünk? – kérdezte Wayne. Távolinak tűnt a hangja.
– Karácsonyországba.
– Karácsonyországba – visszhangozta Wayne. – Az meg micsoda?
– Egy különleges hely. Egy különleges hely, különleges gyerekeknek.
– Tényleg? – Wayne kis ideig eltűnődött ezen, aztán így szólt: – Nem
hiszek magának. Ez csak olyasmi, amit azért mond, hogy megnyugtasson. –
Megint elhallgatott, aztán úgy döntött, megkockáztat még egy kérdést. –
Meg fog ölni?
 – Csodálkozom, hogy egyáltalán eszedbe jut megkérdezni. Otthon, anyád
házában, könnyűszerrel megölhettünk volna. Nem. Karácsonyország pedig
nagyon is valódi. Annyi, hogy nem könnyű megtalálni. Ennek a világnak az
útjai közül egy se visz arra, de más utak is vannak, nem csak azok, amiket a
térképeken látsz. Karácsonyország kívül esik a mi világunkon, ugyanakkor
alig néhány kilométerre van Denvertől. Amúgy pedig itt van a fejemben –
Manx megkocogtatta a jobb halántékát az ujjával –, és viszem magammal,
ahová csak megyek. Karácsonyországban más gyerekek is vannak, és
egyiküket se tartom ott akarata ellenére. Sőt a világ minden kincséért se
jönnének el onnan. Alig várják, hogy megismerkedjenek veled, Wayne
Carmody. Alig várják, hogy összebarátkozzatok. Nemsokára találkoztok – és
meglátod, úgy fogod magad érezni, mint aki hazatér.
Az aszfalt dobogott és surrogott a kerekek alatt.
– Az utóbbi egy óra rengeteg izgalmat hozott – szólalt meg Manx. – Dőlj
le az ülésen, gyermek. Ha bármi érdekes történne, mindenképpen felkeltelek.
Wayne-nek nem volt rá oka, hogy bármit megtegyen, amit Charlie Manx
ajánl neki, hamarosan mégis azt vette észre, hogy az oldalán fekszik, a feje a
puha bőrülésen. Ha létezett is békésebb hang széles e világon, mint az
országút mormolása a kerekek alatt, fogalma sem volt róla, mi volna az.
A rulettkerék kattant egyet, aztán még egyet, és végre megállt. A golyó
feketén állapodott meg.
 A Tó
Vic melltempókkal kiúszott a sekélyesbe, aztán négykézláb felkaptatott az
utolsó egy-két méteren a partra. Ott, a lábával még a vízben, a hátára
henteredett. Dühödt reszketés rázta, vad, már-már bénító hullámokban, a
torkából előtörő hang túlságosan ingerült volt, hogy zokogás lehessen. De
lehet, hogy mégis zokogott. Nem volt benne biztos. Fájtak a zsigerei, mintha
egy egész napot és egész éjszakát átöklendezett volna.
Emberrablásnál semmi sem fontosabb, mint hogy mi történik az első
félórában, jutott eszébe – a tévében hallhatta valamikor, és az agya most
visszajátszotta neki.
Nem gondolta, hogy fikarcnyit is számít, amit a következő félórában
csinál, nem gondolta, hogy bármilyen rendőr bárhol megtalálhatná Charlie
Manxot és a Wraitht. Mégis feltápászkodott, mert meg kellett tennie
mindent, amit tudott, ha számított, ha nem.
Támolyogva lépdelt, mint egy részeg, erős oldalszélben, kacskaringós
ösvényt írva le a nyaraló hátsó bejáratáig, ahol összerogyott. Négykézláb
felment a lépcsőn, és a korlátba kapaszkodva talpra kecmergett. Bent
megcsörrent a telefon. Puszta akaraterőből tovább vonszolta magát a
tüdejébe hasító fájdalom újabb döféssorozatán keresztül.
Áttántorgott a konyhán, odaért a telefonhoz, harmadik csengésre felkapta,
éppen mielőtt üzenetrögzítőre válthatott volna.
– Segítségre van szükségem – hadarta. – Kivel beszélek? Segítenie kell.
Kérem! Valaki elvitte a fiamat.
– Ó, semmi baj, Ms. McQueen – mondta a kislány a vonal másik végén. –
Apuci óvatosan vezet, és gondoskodni fog róla, hogy Wayne pompásan
érezze magát. Nemsokára Wayne is itt lesz velünk. Itt lesz
Karácsonyországban, és az összes játékunkat megmutatjuk neki. Hát nem
csodálatos?
Vic bontotta a vonalat, aztán tárcsázta a 911-et.
Egy nő közölte vele, hogy a vészhelyzeti szolgálatot hívta. Nyugodt és
szenvtelen volt a hangja. – Hogy hívják, és milyen természetű vészhelyzet
miatt telefonál?
– Victoria McQueen vagyok. Megtámadtak. Egy férfi elrabolta a fiamat.
Tudok leírást adni az autójáról. Nemrég hajtottak el. Kérem, küldjön ide
valakit.
A diszpécser próbálta megőrizni hangja higgadtságát, de csak félig-
meddig járt sikerrel. Az adrenalin mindent megváltoztat.
– Milyen súlyosak a sérülései?
– Ne velem foglalkozzon. Beszéljünk az emberrablóról. Charles Talent
Manxnak hívják. Az életkora... fogalmam sincs, de öreg. – Halott, gondolta,
de nem mondta ki. – Minimum a hetvenes éveiben jár. Magas, kopasz,
ösztövér testalkatú. Egy másik férfi is van vele, egy fiatalabb valaki. Őt nem
láttam túl jól. – Mert rejtélyes okból egy kurva gázálarc volt a fején. De ezt
se mondta ki hangosan. – Egy Rolls-Royce Wraithszel közlekednek, ami egy
klasszikus veteránautó az 1930-as évekből. A fiam a hátsó ülésen van.
Tizenkét éves. Bruce-nak hívják, de nem szereti a nevét. – Nem bírta ki,
sírva fakadt. – Fekete a haja, százötven centi magas, és felirat nélküli, rövid
ujjú fehér pólót visel.
– Victoria, már elindultak önhöz a rendőrök. Volt fegyver a támadóinál?
– Igen. A fiatalabbnak pisztolya van. Manx pedig valamiféle kalapácsot
hurcol magával. Meg is ütött vele néhányszor.
– Küldök egy mentőautót, hogy ellássák a sérüléseit. Sikerült
megjegyeznie a rendszámot?
– Egy kurva Rolls-Royce, a harmincas évekből, a fiammal a hátsó ülésen.
Mit gondol, hány ilyen rohangászik az utakon? – A zokogás megakasztotta a
hangját a torkában. Felköhögte, és vele együtt rögtön felköhögte a
rendszámot is. – N-O-S, aztán egy 4-es, vagyis four, egy „A” és egy 2-es,
vagyis two. Egyedi rendszám, úgy kell kiolvasni, hogy Nosferatu. Egy régi
német film címe.
– És mit jelent?
– Nem mindegy? Guglizzon rá az interneten, bassza meg.
– Elnézést. Megértem, hogy fel van zaklatva. Mindjárt ki is adjuk a
figyelmeztetést. Minden tőlünk telhetőt el fogunk követni, hogy
visszaszerezzük a fiát.
Tudom, hogy meg van rémülve. Nyugodjon meg. Kérem, próbáljon
megnyugodni. – Vicnek olyan érzése támadt, mintha a diszpécser félig
magában beszélne. A hangja meg-megremegett, mintha ő is sírással
küszködne. – Úton a segítség, Victoria...
– Csak Vic. Köszönöm. Ne haragudjon, hogy az előbb káromkodtam.
– Semmi baj. Ne is törődjön ezzel. Vic, ha az emberrablók egy olyan
jellegzetes autóban utaznak, mint a Rolls-Royce, az jó. Ugyanis kirínak a
környezetükből. Egy ilyen járművel nem jutnak messzire. Bárhol legyenek
is, valaki észre fogja venni őket az országúton.
De sajnos tévedett.

Amikor a mentősök megpróbálták az esetkocsihoz kísérni, Vic kitépte

magát a kezükből, és rájuk förmedt, hogy ne fogdossák.
Az egyik rendőr, egy alacsony, testes indiai nő, beékelte magát Vic és a
mentőápolók közé.
– Idebent is megvizsgálhatják – mondta, és visszakísérte Vicét a
kanapéhoz. A hangán alig érződött akcentus, viszont éneklős
hanghordozással beszélt, amitől egyrészt zenei, másrészt pedig kérdésszerű
volt minden mondata. – Jobb, ha nem megy sehová. És ha telefonálnak az
emberrablók?
Vic takaróba burkolózva a kanapéra kuporodott átázott rövidnadrágjában.
Az egyik kék gumikesztyűs mentős megállt előtte, és arra kérte, hogy vegye
le a takarót, és bújjon ki a pólójából. Erre felfigyelték a szobában tartózkodó
rendőrök, és lopva Vic felé tekingettek, ő viszont szó nélkül
engedelmeskedett, lepottyan tóttá vizes pólóját a padlóra. Nem volt rajta
melltartó, ezért a karjával takarta el magát, miközben előrehajolt, hogy a
mentős megvizsgálhassa a hátát.
A mentős felszisszent.
Az indiai származású rendőrnő – a kitűzője szerint chitra – odapillantott a
túloldalról, és maga sem állta meg: halk, együtt érző sikkantás szakadt ki
belőle.
– Mintha azt mondta volna, hogy az illető csak megpróbálta elütni –
szólalt meg Chitra. – Arról nem volt szó, hogy sikerült is neki.
– A hölgynek majd alá kell írnia egy nyilatkozatot – mondta a mentős –,
hogy visszautasította a kórházba szállítást. Le kell fedeznem magam. Egy
bordatörést vagy megrepedt lépet nem feltétlenül tudok diagnosztizálni. Azt
akarom, hogy nyoma maradjon: tájékoztattam, hogy a helyszíni ellátás nem
szolgálja legjobban az egészségmegőrzése érdekét.
– Lehet, hogy az én egészségmegőrzésem érdekét nem szolgálja a
legjobban – mondta Vic –, a járőrökét viszont annál inkább.
Egy hang járt körbe a helyiségben – nem egészen nevetés, de közel ahhoz,
a hímöröm halk, rötyögő kifejeződése. Mostanra hat vagy hét rendőr
téblábolt a szobában, körben álldogáltak, és megjátszották, hogy nem néznek
Vic pucér felsőtestére, a melle fölötti V-6-os motorblokk-tetoválásra.
 Vic másik oldalán egy férfi rendőr ült, az első civil ruhás, akit a házban
látott. A férfi kék blézert viselt, ami nem ért le a csuklójáig, és kávéfoltos,
vörös nyakkendőt; az arca biztos befutó lett volna egy csúnyasági versenyen:
bozontos, a két végén sárgába csavarodott szemöldök, nikotinfoltos fogak,
komikusán tökszerű orr, előremeredő, gödröcskés áll.
A férfi beletúrt az egyik zsebébe, aztán a másikba, aztán megemelte
széles, lapos hátsóját, és megtalálta a farzsebében a jegyzetfüzetét. Felütötte,
aztán olyan mélységes meghökkenéssel meredt maga elé, mint akit arra
kértek, írna egy ötszáz szavas esszét az impresszionizmusról.
Vicnek ez az üres tekintetű bávadás jelezte minden másnál
egyértelműbben, hogy a férfi nem a Góré. Csak melegen tartotta neki a
helyet. Az illető, aki majd tényleg számít – az, aki irányítja a fia
felkutatására tett erőfeszítéseket, aki összehangolja az erőforrásokat, és
akihez minden információ befut – még nem érkezett meg.
De azért válaszolt a kérdésekre. A férfi jó helyen, Wayne-nel kezdte:
életkor, magasság, testsúly, milyen ruhát viselt, van-e róla egy nem túl régi
fényképe. Közben Chitra elsétált, és amikor visszatért, egy hatalmas
kapucnis póló volt nála, NH ÁLLAMI RENDŐRSÉG felirattal az elején.
Vic belebújt. Leért a térdéig.
– A gyermek apja? – kérdezte a csúnya férfi, akit Daltrynak hívtak.
– Coloradóban lakik.
– Elváltak?
– Soha nem is voltunk házasok.
– Hogyan fogadta a pasas, hogy magához került a gyerek?
– Nem került hozzám. Wayne csak... jól kijövünk egymással a fiunkat
illetően. Nincs probléma.
– Ad nekem egy telefonszámot, amin a gyermeke apját elérhetjük?
– Persze, de Lou már repülőgépen ül. Csak az ünnepre ruccant át. Éppen
hazafelé tart.
– Biztos ebben? Honnan tudja, hogy egyáltalán felszállt arra a gépre?
– Igen, biztos vagyok benne, hogy Lou-nak semmi köze ehhez az
egészhez, ha erre akar kilyukadni. Nem hadakozunk a gyerek miatt. Az
exem a legártalmatlanabb és leglazább pasas, akivel találkozott.
– Hát, nem is tudom. Volt szerencsém néhány elég laza pasashoz. Például
ismerek egy alakot fent Maine-ben, aki buddhista tematikájú terápiás
csoportot vezet – arra tanítja az embereket, hogyan lehetnek úrrá az
indulataikon és kényszerbetegségeiken transzcendentális meditáció útján. A
pasas egyetlenegyszer veszítette el az önuralmát, aznap, amikor a felesége
távoltartási végzést dugott az orra alá. A pasas először a zent hagyta el, aztán
meg két pisztolygolyót hagyott az asszony tarkójában. Viszont az új
buddhista tematikájú terápiás csoportja is nagyon népszerű – a shawshanki
börtön cellasorán. Egy csomó olyan pasas dekkol ott, akik nem tudnak mit
kezdeni az indulataikkal.
– Lou-nak semmi köze ehhez az egészhez. Már megmondtam, hogy
tudom, ki vitte el a fiamat.
– Oké, oké. Muszáj volt rákérdeznem. Meséljen a pasasról, aki így
megdolgozta a hátát. Nem. Várjon. Mit tud az autóról?
Vic elmondta.
Daltry a fejét csóválta, és olyan hangot adott ki magából, ami – ha
cseppnyi derű van benne – akár nevetés is lehetett volna. De így leginkább
csak a hitetlenkedését fejezte ki vele.
– Nem túl okos az emberünk. Hacsak nem tér le az országúiról, félórát se
adok neki.
– Mielőtt mi történik?
– Mielőtt arccal lefelé fekszik a földön, az állami rendőrség emberének a
bakancsával a nyakán. Veteránautóval nem járunk embert rabolni. Miért nem
rögtön fagylaltoskocsit használt a pasas? Kirí a környezetéből. Az emberek
megbámulják. Egy veterán Rolls-Royce-ra mindenki felfigyel.
– Nem fog kiríni a környezetéből.
– Ezt meg hogy érti?
Vic nem tudta, hogy érti, úgyhogy hallgatott.
– És azt mondja, felismerte az egyik támadóját – folytatta Daltry. – Úgy
hívják, hogy... Charles... Manx. – Egy korábbi bejegyzésére pillantott a
noteszában. – Honnan ismeri az illetőt?
– Engem is elrabolt tizenhét éves koromban. És két napig fogva tartott.
Ettől csend lett a helyiségben.
– Nézzen utána – mondta Vic. – Benne van a pasas dossziéjában. Charles
Talent Manx. És elég ügyes a rendőrökkel való cicázásban. Át kell vedlenem
a vizes nadrágomból valami melegítőalsóba. Ha nem gond, szeretnék a
hálószobámban átöltözni. Úgy érzem, anyuci bőven eleget mutogatta magát
egy napra.

Vic felidézte magában a villanásnyi képet, amikor utoljára látta a Rolls

hátsó ülésén csapdába esett Wayne-t. Látta, ahogy hessegető mozdulatot tesz
a kezével – Menj már, tűnj innen! –, majdnem mintha haragudna rá. Máris
olyan sápadtnak tűnt, mint egy halott.
Villanásokban látta Wayne-t, mintha megint azzal az ezüstkalapáccsal
döngetnék a testét, csak ezúttal a háta helyett szívtájékra záporoztak az
ütések. Itt Wayne pucéran üldögélt a denveri házuk mögötti homokozóban,
sűrű, fekete hajú vasgyúró háromévesként, és a kis lapátjával azon
ügyködött, hogy eltemessen egy műanyag játék telefont. Itt karácsonykor az
elvonó társalgójában ült az összerepedezett, gyűrött műanyag huzatú
kanapén, egy becsomagolt ajándékot bontogatott, aztán a csomagolópapírt
letépve diadalmasan felmutatta a fehér dobozos iPhone-t. Emitt pedig éppen
kicipelt a mólóra egy szerszámosládát, amit alig bírt el.
Beng, minden egyes Wayne-kép ütésként érte, és meggyötört zsigerei újra
görcsbe rándultak. Beng, Wayne csecsemő volt, meztelenül aludt az ő
meztelen mellén. Beng, ott térdelt mellette a kavicson, és konyákig zsírosán
segített visszatenni a láncot a fogaskerékre. Időnként a fájdalom annyira
heves, annyira vegytiszta volt, hogy körben a látómezeje peremén elsötétült
a szoba, és ájulás kerülgette.
Hirtelen muszáj volt megmozdulnia, nem maradhatott tovább a kanapén.
– Ha bárki éhes, összeüthetek valami ennivalót – szólalt meg. Ekkorra
majdnem este fél tíz volt. – Tele a hűtő.
– Majd hozatunk valamit – mondta Daltry. – Miattunk ne fájjon a feje.
Szólt a tévé, az NECN New England-i kábelhírcsatornára volt állítva. Egy
órával korábban adták be először Wayne-ről a felhívást. Vic már kétszer látta
az anyagot, és tudta, hogy képtelen volna még egyszer végignézni.
Először azt a fényképet mutatták meg, amit Victől kaptak: Wayne
Aerosmith feliratú pólóban és Avalanche kötött sapkában, hunyorogva néz a
ragyogó tavaszi napsütésbe. Vic már bánta, hogy ezt választotta, nem
szerette, hogy a sapkától nem látni fia fekete haját, ráadásul a fülét is
elállónak mutatta.
Aztán a saját fényképe következett, a Keresőmotor internetes honlapjáról.
Feltételezte, hogy azért ezt mutatják be, hogy csinos lány legyen a
képernyőn: ki volt sminkelve, és fekete szoknyát viselt westerncsizmával, és
a fejét hátravetve kacagott – meghökkentő kép, tekintve a szituációt.
Manxot nem mutatták. A neve sem hangzott el. Az emberrablókat
mindössze úgy jellemezték, hogy két fehér férfi egy antik fekete Rolls-
Royce-szal.
 – Miért nem közük az emberekkel, hogy kit keresünk? – értetlenkedett
Vic, amikor először látta a felhívást.
Daltry vállat vont, mindjárt rákérdez, mondta, aztán felkecmergett a
kanapéról, és kiment az udvarra, hogy beszéljen a többiekkel. De amikor
visszajött, nem állt elő új információval, és amikor a felhívás másodszor is
lement, még mindig két fehér férfit kerestek a cirka 14 millió New England-i
fehér férfi közül.
Vic arra gondolt, hogy ha harmadszor is végignézi a felhívást, és nem
adják be Charlie Manx fényképét – és nem mondják be a nevét –, könnyen
előfordulhat, hogy belevág egy széket a tévébe.
– Kérem... – szólalt meg. – Van itthon káposztasaláta és sonka. Egy egész
kenyér. Csinálhatnék szendvicseket.
Daltry fészkelődni kezdett ültében, aztán az éhség és az illendőség között
őrlődve körbepillantott a többi rendőrön a helyiségben.
– Szerintem jó ötlet – szólalt meg Chitra. – Egyértelműen. Elkísérem.
Megkönnyebbülés volt kiszabadulni a nappaliból, ami mostanra
túlságosan megtelt emberekkel – rendőrök jöttek-mentek, adóvevők
karattyoltak folyamatosan. Kifelé menet Vic megállt a nyitva hagyott
bejárati ajtónál, hogy kinézzen a gyepre. A reflektorok ragyogásánál
világosabb volt az udvaron éjszaka, mint a déli ködben. Vic látta az elsodort
kerítésgerendákat, és egy gumikesztyűs férfit is látott, aki a puha gyepbe
maródott abroncslenyomatok méreteit igyekezett megállapítani.
A rendőrautók úgy villogtatták stroboszkóplámpáikat, mint valami
vészhelyzet helyszínén, üsse kavics, hogy a vészhelyzet órákkal korábban
gázt adott, és odébbállt. Hirtelen Wayne is újra felvillant Vic agyában, amitől
egy pillanatra veszélyesen megszédült.
Chitra észrevette, hogy elhagyja az ereje, karon fogta, és eltámogatta a
konyháig. Ott jobb volt. Nem kellett mással osztozniuk a helyiségen.
A konyhaablakok a mólóra és a tóra néztek. A mólót is hatalmas
reflektorok világították meg. Egy rendőr elemlámpával a kezében combig a
vízbe gázolt, de Vic képtelen volt megállapítani, hogy mi célból. A móló
végéről civil ruhás nyomozó irányította integetve.
Tíz-tizenkét méterre a parttól csónak lebegett a vízen. A csónak orrában
egy fiú állt a kutyájával – meredten nézte a rendőröket, a sok fényt, a házat.
A kutya láttán Vicnek eszébe jutott Hooper. Most először, mióta a Wraith
fényszóróit észrevette a ködben.
 – Valaki... meg kéne... keresse... a kutyát – motyogta. – Kint kell...
lennie... valahol. – Néhány szavanként elfogyott a levegője.
Chitra együtt érzőn ránézett. – Ne aggódjon most a kutya miatt, Ms.
McQueen. Ivott, mióta itt vagyunk? Nem szabad dehidratálódnia.
– Csodálom, hogy... nem ugat... megállás... nélkül. Erre a sok idegenre.
Chitra végigsimított a karján, aztán bátorítón megszorította a könyökét.
Vic hirtelen megvilágosodással a rendőrnőre nézett.
– Annyi minden más miatt kell idegeskednie – mondta Chitra.
– Édes istenem... – Vic rázkódó testtel megint zokogni kezdett.
– Csak nem akartuk még jobban felzaklatni.
Vic a karját maga köré fonva ringatózott – amikor az apja elhagyta őket,
akkor sírt utoljára így, az első napokban. Kis ideig a pultnak kellett
támaszkodnia, mert nem volt benne biztos, hogy a lába elég erős ahhoz,
hogy megtartsa. Chitra feléje nyúlt, és tétova mozdulattal megdörgölte a
hátát.
– Ssss – mondta Vic két hónapja halott anyja. – Nem kapkodjuk a levegőt,
Vicki. Szép szabályosan lélegzőnk. – Enyhe indiai akcentussal mondta, de
Vic attól még ugyanúgy felismerte az anyja hangját. Felismerte az anyja
kezének tapintását is a hátán. Mindenki, akit elvesztettél, ott volt veled
továbbra is, úgyhogy talán nem is veszett el soha senki.
Kivéve, akit Charlie Manx vitt magával.
Kis idő múlva Vic leült, és ivott egy pohár vizet. Öt kortyra kiürítette a
poharat, levegőt se vett közben, ki volt szomjazva. A víz langyos volt és
édes és jó, az íze, mint a tóé.
Chitra szekrényeket nyitogatott, papírtányért keresett. Vic felállt, és a
másik nő tiltakozása ellenére segédkezni kezdett a szendvicskészítésben.
Sorba rakta a papírtányérokat, és két szelet fehér kenyeret tett mindegyikre.
Az orráról könny csöpögött, egyenesen a kenyérre.
Remélte, hogy Wayne nem tud Hooper haláláról. Néha úgy érezte, Wayne
közelebb áll Hooperhez, mint akár hozzá, akár Lou-hoz.
Elővette a sonkát, a káposztasalátát, plusz talált egy zacskó Doritost, és
nekilátott a szendvicskészítésnek.
– Van egy titka a zsaruszendvicsnek... – Egy nő lépett a konyhába a hátuk
mögött.
Vicnek elég volt ránéznie, és rögtön tudta, hogy ez nem más, mint a Góré,
akire várt, csak éppen a Góré nem pasas, hanem egy göndör barna hajú,
turcsi orrú nő. Első pillantásra egyszerű teremtésnek tűnt, a másodikra
viszont irgalmadanul csinosnak. Gyapjúkabátot viselt, kordbársony folttal a
könyöknél, és farmernadrágot, és ha nincs a pisztoly a hóna alatti tokban,
teljesen úgy nézett volna ki, mint egy bölcsészszakos főiskolás.
– Mi a titok? – kérdezte Vic.
– Megmutatom. – A nő közelebb húzódott, fogta a kanalat, és
káposztasalátát rakott az egyik szendvicsbe, a sonka tetejére. Aztán a
káposztasalátát befedte csipsszel, dijoni mustárt nyomott a pelyhekre,
megvajazott egy szelet kenyeret, és az egészet összepréselte. – A vaj a
lényeg.
– Úgy működik, mint a ragasztó, ugye?
– Igen. Plusz a rendőrök alapból koleszterinfuggők.
– Azt hittem, az FBI csak a több államot érintő emberrablási ügyekbe száll
be – szólalt meg Vic.
A göndör barna hajú nő meghökkenten összeráncolta a homlokát, aztán
lenézett a laminált kitűzőre a kabátja mellrészén. A kitűzőn – a nő
mosolytalan fényképe fölött – ez állt:

– Elvileg még nem szálltunk be – mondta Hutter. – Viszont negyven

percre vagyunk három államhatártól, és kevesebb mint két órára Kanadától.
Amikor a támadói magukkal vitték a fiát...
– A támadóim? – méltatlankodott Vic. Érezte, hogy elönti az arcát a
forróság. – Miért beszél mindenki folyton a támadóimról, miért tesz
mindenki úgy, mintha semmit nem tudnánk az elkövetőkről? Kezd az
agyamra menni. Charlie Manx az emberünk. Charlie Manx és még valaki
furikáznak a gyerekemmel.
– Charles Manx halott, Ms. McQueen. Május óta.
– Megvan a holttest?
Hutter az ajkát összehúzva elgondolkodott. – Kiállították a halotti
bizonyítványt. Fényképek készültek róla a hullaházban. Felboncolták.
Megnyitották a mellkasát. A halottkém kivette a szívét, és megmérte. Ezek
eléggé meggyőző érvek amellett, hogy nem ő támadott magára.
– Nekem pedig fél tucat meggyőző érvem van arra, hogy igen – mondta
Vic. – Tele van velük a hátam. Akarja, hogy levegyem a pólómat, és
megmutassam a zúzódásokat? Már az összes többi rendőr legeltette rajtam a
szemét, aki csak itt van.
Hutter szó nélkül, egy kisgyerek leplezetlen kíváncsiságával meredt rá.
Vic ijesztőnek találta, hogy ilyen feszült figyelem irányul rá. Csak igen
kevés felnőtt engedte meg magának, hogy így megbámuljon valakit.
Végül Hutter szeme tovább rebbent róla a konyhaasztalra. – Leül velem
kicsit?
A választ meg sem várva fogta a magával hozott bőr válltáskát, és
letelepedett az asztalhoz. Várakozásteljes arckifejezéssel felsandított Vicre.
Vic tanácstalanul Chitrára nézett, mert eszébe jutott, hogyan vigasztalta
korábban, hogyan suttogott neki, mint anya a gyermekének. De a rendőrnő
éppen elkészült a szendvicsekkel, és indult, hogy körbekínálja a többieknek.
Vic leült.
Hutter kivett egy iPadet a táskájából. Amikor a készülék kijelzője
felragyogott, még inkább egyetemi hallgatónak tűnt, mint eddig – mondjuk
egy olyannak, aki éppen a disszertációját írja a Brontë nővérekről.
Végighúzta az ujját a kijelzőn, nyilván valamiféle digitális fájlban
keresgélve, aztán felpillantott.
– Utolsó kórházi felülvizsgálatakor Charlie Manx életkorát „nyolcvanöt
év körüli”-ként tüntették fel.
– Azt hiszi, túl öreg, hogy azt tehette volna velem, amit? – kérdezte Vic.
– Nem: túl halott. De mondja el, mi történt, és megpróbálok értelmet
kihámozni a dologból.
Vic nem csattant fel, hogy már háromszor előadta a történetet, elejétől a
végéig. Az eddigi alkalmak nem számítottak, mert ez eddigi zsaruk sem
számítottak. Hutter viszont igen. Már ha van olyan zsaru, aki számít. Vic
nem volt benne biztos. Charlie Manx hosszú ideje szedte áldozatait, és
sosem fogták el, ezüstös füstként siklott keresztül a hálón, amit a bűnüldözés
kivetett rá. Hány gyerek szállt be az autójába, hogy aztán soha senki ne lássa
őket többé?
Száz és száz, érkezett a válasz, elsuttogott gondolatként.
Úgyhogy negyedszer is elmondta a történetét – azokat a részeket,
melyekről úgy érezte, hogy el szabad mondania. Maggie Leigh-t kihagyta.
Arról se beszélt, hogyan hajtott rá a ködben a képzelet lehetetlen fedett
hídjára kevéssel azelőtt, hogy Manx megpróbálta elcsapni az autójával. És
nem hozta szóba a pszichotróp orvosságot sem, aminek a szedését napokkal
korábban abbahagyta.
Amikor arról kezdett beszélni, hogyan verte össze Manx a kalapáccsal,
Hutter a homlokát ráncolta, és megkérte, írná le a kalapácsot részletesen –
közben ide-oda járt az ujja a táblagép kijelzőjén. Amikor ahhoz a részhez ért,
ahol feltápászkodott a földről, és a kezében a szelepemelő kulccsal Manxra
vetette magát, Hutter megint megállította.
– Milyen kulcs?
– Szelepemelő kulcs – mondta Vic. – A Triumph célszerszáma, csak a
saját motorjaikhoz jó. Egy villáskulcsféle. Előtte a motort bütyköltem, és a
zsebemben maradt.
– Most hol van?
– Fogalmam sincs. A kezemben szorongattam, amikor menekülőre kellett
fognom a dolgot. Lehet, hogy akkor is a kezemben volt, amikor a tóba
ugrottam.
– Ez akkor volt, amikor a másik férfi lövéseket adott le magára. Meséljen
erről.
Vic mesélt.
– A pasas arcon lőtte Manxot? – szólalt meg Hutter.
– Csak a fülét csipkézte ki.
– Vic. Segítsen végiggondolnom ezt. Egyetértünk abban, hogy ez a férfi,
Charlie Manx, nagyjából nyolcvanöt éves volt az utolsó felülvizsgálatakor.
Tíz évet töltött kómában. A kómából visszatérő betegek legtöbbje hónapokig
tartó rehabilitációra szorul, hogy egyáltalán újrajárni tudjon. Azt akarja
mondani, hogy maga megvágta a pasast ezzel a csőkulccsal...
– Szelepemelő kulccsal.
– ...és aztán meglőtték, és mégis maradt benne erő ahhoz, hogy elhajtson.
Amit Vic nem mondhatott ki, az volt, hogy Manx teljesen más, mint a
többi ember. Ő a saját bőrén tapasztalta ezt meg, valahányszor a kalapács
telibe találta – a férfi élemedett korára és ösztövér testére rácáfoló, az
összenyomott acélrugót idéző szilaj erőt. Hutter váltig áhította, hogy Manxot
felnyitották, hogy boncolás közben eltávolították a szívét, és Vic nem is
kételkedett ebben. Ha kiveszik, aztán pedig visszateszik a szívedet, egy
kicsipkézett fül már igazán meg se kottyan.
 Inkább így válaszolt: – A másik pasas is vezethetett. Azt akarja, hogy én
magyarázzam el? Nem tudom elmagyarázni. Csak azt tudom elmondani,
hogy mi történt. Mire akar kilyukadni? Manx magával vitte a tizenkét éves
fiamat a kocsijában, és meg foga ölni, hogy törlesszen nekem, mi pedig
valami oknál fogva mégse teszünk egyebet, mint hogy a maga FBI-os
képzelőerejének a korlátairól beszélgetünk. Vajon miért? – Hutter arcára
pillantott, belenézett Hutter szenvtelen, higgadt tekintetű szemébe, és
megértette. – Úristen. Egy kurva szót sem hisz el az egészből, igaz?
Hutter kis ideig némán tűnődött, és amikor megszólalt, Vic úgy érezte,
nagyon gondosan megválogatja a szavait. – Elhiszem, hogy a fia eltűnt, és
elhiszem, hogy maga sérüléseket szenvedett. És azt is elhiszem, hogy a
poklok poklán megy át. Ezeken túl viszont semmit nem zárok ki. Remélem,
hogy meglátja az ebben a megközelítésben rejlő előnyöket, és hajlandó
együttműködni velem. Mindketten ugyanazt akarjuk elérni. Hogy a fia újra
biztonságban legyen. Ha úgy gondolnám, hogy az segít, autóba ülnék, és úgy
keresném a fia elrablóit. Csakhogy a rosszfiúk felkutatásának nem ez a
módja. Hanem az, hogy információkat gyűjtünk, amiket aztán
szétválogatunk aszerint, hogy mi hasznos, és mi nem. Tisztára, mint a
könyveiben. A Keresőmotor történetekben.
– Maga ismeri a könyveimet? Mennyire fiatal mégis?
Hutter arcán kis mosoly jelent meg. – Annyira sajnos már nem. Benne van
a dossziéjában. Plusz Quanticóban az egyik oktató a Keresőmotor
illusztrációival szemlélteti az előadásán, hogy milyen nehéz elkülöníteni a
fontos részleteket a vizuális információk összevisszaságában.
– És mi van még a dossziémban?
Hutter mosolya megfakult kissé, de a tekintete rezzenéstelen maradt. –
Az, hogy 2009-ben elítélték gyújtogatásért Colorado államban. Hogy a
coloradói elmegyógyintézetben, ahol egy hónapos kényszergyógykezelését
töltötte, súlyos PTSD-t és skizofréniát állapítottak meg magánál.
Antipszichotikumokat szed, és alkoholfüggőség is szerepel az...
– Úristen. Maga azt hiszi, hallucionáltam azt, hogy a szart is kiverték
belőlem? – kérdezte Vic görcsbe ránduló gyomorral. – Azt hiszi,
hallucionáltam, hogy rám lőttek?
– Egyelőre nem sikerült megerősítenünk, hogy tényleg történt-e
lövöldözés.
Vic hátralökte a székét. – Az a pasas rám lőtt. Hat golyót lőtt ki rám. Az
egész tárat. – Most, hogy belegondolt... Háttal állt a tónak. Egyáltalán nem
lehetetlen, hogy az összes pisztolygolyó, még a Manx fülét kicsipkéző is, a
vízben kötött ki.
– Keressük a lövedékeket.
– A zúzódásaim...
– Afelől nincs kétségem, hogy valaki bántalmazta – mondta az FBI-
ügynök. – Nem hiszem, hogy ezt kétségbe lehetne vonni.
Hutter szavaiban veszélyes sejtetés bújt meg, de Vic képtelen volt rájönni,
hogy pontosan mire akar kilyukadni. Ki bántalmazta volna, ha nem Manx?
Túlságosan elgyötört, érzelmileg túlságosan kimerült volt, hogy
megpróbáljon értelmet kihámozni a dologból. Nem volt lelkiereje, hogy
megpróbálja kifürkészni, mit kerülget olyan óvatosan az ügynöknő.
Csüggedten Hutter kitűzőjére pillantott. REND PSZICHOL. – ÁLLJUNK
CSAK MEG EGY PILLANATRA. EGY KURVA PILLANATRA
ÁLLJUNK CSAK MEG... MAGA NEM IS NYOMOZÓ. MAGA orvos.
– Mit szólna hozzá, ha fényképeket nézegetnénk?
– kérdezte Hutter.
– Teljesen fölösleges időpocséklás, hogy rabosító fotókat nézegessek. Már
megmondtam. Az egyikük gázálarcot viselt. A másik pedig Charlie Manx
volt. Tudom, hogyan néz ki Charlie Manx. Jézusom, mi a fészkes fenéért
töltöm az időmet magával? Egy nyomozóval akarok beszélni.
– Nem arra akartam kérni, hogy bűnözők fotóit nézegesse – szólalt meg
Hutter. – Olyan fényképeket akarok mutatni, amiken kalapácsok vannak.
Ez annyira meghökkentő és váratlan fordulat volt, hogy amikor
meghallotta, Vic csak ült, tátva maradt szájjal, megkukulva.
Mielőtt bármi eszébe jutott volna, a szomszéd helyiségben nagy sürgés-
forgás támadt. Chitra hangja felcsattant, reszketegen és ingerülten, Daltry
mondott valamit, és aztán egy harmadik – középnyugati és érzelmektől
átitatott – hang is megszólalt. Vic azonnal felismerte a harmadik hangot, de
nem tudta elképzelni, mit keres a tóparti házban, amikor pedig egy
repülőgépen kellene lennie, sőt mostanra Denverben akár. A zavarodottság
megtoldotta a reakcióidejét, ezért csak félig sikerült felállnia a helyéről, mire
a rendőrkísérettel övezett Lou a konyhába lépett.
Alig lehetett ráismerni. Az arca hamuszürke volt, a szeme kidülledt nagy,
kerek arcából. Mintha öt kilót fogyott volna, mióta legutóbb, két nappal
korábban, találkoztak. Vic felállt, és a férfi felé nyúlt, aki a karjába zárta.
– Mit fogunk csinálni, Vic? – dörmögte Lou. – Most mi a fészkes fenét
fogunk csinálni?
 A konyha
Amikor visszaültek az asztalhoz, Vic megfogta Lou kezét – a
legtermészetesebb gesztus volt a világon. Meglepve érezte a forróságot a
vaskos ujjakban, és jobban szemügyre vette a fakó, verejtéktől síkos arcot. A
férfi úgy nézett ki, mint aki súlyos beteg, de ő betudta a félelemnek.
Most öten voltak a konyhában. Lou és Vic és Hutter az asztalnál ültek.
Daltry az előkészítő pultnak támaszkodott, zsebkendőt szorítva alkohoUsta
krumpliorrára. Chitra Hutter utasítására kiterelte a többi rendőrt, aztán
lecövekelt az ajtóban.
– Maga Louis Carmody – állapította meg Hutter. Úgy beszélt, mint egy
iskolai színi előadás rendezője: közölte Lou-val, kit játszik majd a tavaszi
szezonban. – Maga az apa.
– Bűnös – mondta Lou.
– Tessék? – kérdezte Hutter.
– Elismerem a bűnösségemet a vádpontban – mondta Lou. – Én vagyok az
apuka. És maga kicsoda? Csak nem egy ilyen, izé, szociális munkás?
– FBI-ügynök vagyok. Tabitha Hutternek hívnak. Az irodában a kollégák
nagy része úgy hív: Tabby, a hutt. – A nő visszafogottan elmosolyodott.
– Ez vicces. Engem Jabba, a huttnak hívnak az ismerőseim. De, mondjuk,
engem azért, mert egy hájas szarházi vagyok.
– Azt hittem, Denverben van – jegyezte meg Hutter.
– Lemaradtam a repülőről.
– Azannya – szólalt meg Daltry. – Közbejött valami?
Mire Hutter: – Daltry nyomozó, a kérdezz-felelek az én reszortom,
köszönöm.
Daltry benyúlt a kabátzsebébe. – Zavar valakit, ha rágyújtok?
– Igen – mondta Hutter.
Daltry a nőre meredt, a kezében egy pillanatra megállt a cigarettásdoboz,
aztán visszatette a zsebébe. Üres, fókuszálatlan tekintetéről Vicnek a fókára
támadó cápa jutott az eszébe, az, ahogy közvetlenül a harapás előtt
védőhártya siklik a szemére.
– Miért késte le a repülőt, Mr. Carmody? – kérdezte Hutter.
– Mert Wayne hallatott magáról.
– Maga beszélt a gyerekkel?
 – Felhívott az autóból az iPhone-ján. Azt mondta, le akarják lőni Vicét.
Manx és a másik pasas. Egy percet beszéltünk csak. Le kellett tennie, mert
Manx és a másik pasas visszaindultak az autóhoz. Be volt gyulladva, elég
rendesen be volt gyulladva, de tartotta magát. Tudja, ő egy kis felnőtt.
Mindig egy kis felnőtt volt. – Lou ökölbe szorította a kezét az asztalon, és
lehorgasztotta a fejét. Grimaszolt, mint akinek éles fájdalom hasított a
zsigereibe, aztán hunyorogni kezdett, és már potyogtak is a könnyei az
asztalra.
– Felnőttnek is kell lennie – motyogta –, ha már Vic és én ilyen szarul
teljesítettünk szülőkként. – Vic vigasztalóan megfogta a kezét.
Hutter és Daltry összenéztek. Lou könnyes ellágyulásáról alig vettek
tudomást.
– Gondolja, hogy a fia kikapcsolta a telefont, miután beszélt magával? –
kérdezte Hutter.
– Úgy tudtam, ha benne van a SIM-kártya, mindegy, hogy be van
kapcsolva vagy nem – jegyezte meg Daltry. – Azt hittem, maguknak,
szövetségieknek van erre megoldásuk.
– A telefonja segítségével megtalálhatjuk Wayne-t – mondta Vic. Sebesen
lüktetett a vér az ereiben.
Hutter ügyet sem vetett rá, Daltrynak válaszolt:
– Igen, el lehet intézni. De időbe telik. Fel kellene hívnom Bostont.
Viszont ha a gyereknél iPhone van, és be van kapcsolva, a Find My iPhone
szolgáltatással itt helyben is meghatározhatjuk a helyzetét. – Hutter
megemelintette az iPadját.
– Helyes – mondta Lou. – Ahogy mondja. Még aznap beállítottam a Find
My iPhone funkciót, amikor megvettük a telót, mert nem akartam, hogy
Wayne elhagyja.
Megkerülte az asztalt, és az iPad kijelzőjére nézett Hutter válla fölött.
Sápadtságának nem tett jót a monitor természetfölötti ragyogása.
– Mi a gyerek e-mail címe és jelszava? – nézett fel Lou-ra Hutter
hátrafordulva.
Lou kinyújtotta a karját, hogy majd ő bepötyögi, de mielőtt megtehette
volna, az FBI-ügynök megmarkolta a csuklóját, két ujját a húsba nyomva,
mintha a pulzust keresné. Még Vic is látta, onnan, ahol ült, Lou bőrén a
csillogó foltot – mintha rászáradt volna valami kence.
Hutter tekintete Lou arcára rebbent. – Magát EKG-val vizsgálták ma este?
 – Rosszul lettem az idegességtől, hogy valami szarházi dilinós magával
vitte a fiamat. Mint valami pánikroham, olyan volt, haver. A hájpacnik
szokásos végzete.
Egészen mostanáig Vic annyira Wayne-re összpontosított, hogy Lou-nak
alig szentelt figyelmet: hogy milyen szürke az arca, és hogy mennyire
megviselt. Most viszont váradan, émelyítő aggodalom hasított belé.
– Ó, Lou. Hogy érted azt, hogy rosszul lettél?
– Miután Wayne kinyomott a vonalból. Felborultam, mint a jancsiszeg,
vagy valami hasonló. Aztán rendbejöttem, de a reptéri biztonságiak rám
parancsoltak, hogy üldögéljek kicsit a padlón, amíg megnéznek EKG-val.
Nem akarták, hogy a műszakjukba rondítsak egy infarktussal.
– Közölte velük, hogy elrabolták a gyerekét? – kérdezte Daltry.
Hutter rávillantotta a szemét, de Daltry nem vett tudomást a
figyelmeztetésről.
– Fogalmam sincs, miket mondtam nekik. Az elején nagyon össze voltam
zavarodva. Kóválygott a fejem. Azt biztos mondtam nekik, hogy a
kölyöknek szüksége van rám. Tudom, hogy az elhangzott. Csak arra tudtam
gondolni, hogy ki kell jutnom valahogy a kocsimhoz. Aztán azzal jöttek,
hogy be fognak tenni egy mentőbe, én meg elküldtem őket a... trópusokra.
Aztán felkeltem, és kisétáltam a terminál épületéből. Rémlik, hogy valaki
megmarkolta a karomat, és magammal vonszoltam pár lépésen keresztül.
Siettem.
– Tehát nem szólt a rendőröknek a repülőtéren, hogy mi történt a fiával? –
kérdezte Daltry. – Nem jutott eszébe, hogy rendőri kísérettel sokkal
gyorsabban ideérhetne?
– Meg se fordult a fejemben. Először Vickel akartam beszélni – mondta
Lou, és Vic látta, hogy Daltry és Hutter megint összenéznek.
– Miért akart először Victoriával beszélni? – kérdezte Hutter.
– Nem mindegy? – kiáltott fel Vic. – Nem foglalkozhatnánk végre Wayne-
nel?
– Dehogynem. – Hutter meglepetten hunyorgott. Lepillantott az iPadre. –
Jól van. Összpontosítsunk Wayne-re. Kérhetném azt a jelszót?
Miközben Lou vaskos ujja az érintőképernyőt böködte, Vic hátralökte a
székét, felállt, és az asztalt megkerülve odament, hogy ő is lássa, mi történik.
Kapkodva lélegzett. A várakozás izgalma egy vágott seb valódiságával
hasított belé.
 Hutter számítógépe betöltötte a Find My iPhone internetes oldalt – a
földgolyó kiterített térképe sötétkék óceáni háttérrel mutatta a világoskék
földrészeket. A jobb felső sarok kis ablakában üzenet:

Wayne iPhone-ja
Keres
Keres
Keres
Keres
Helymeghatározás elvégezve

A földgolyó képét egynemű szürke mező foglalta el. Az ezüst simaságban

üvegcsillanású kék pötty jelent meg. Aztán kezdtek kirajzolódni a táj
részletei, és az újrarajzolódó térkép erős ráközelítésben mutatta, merre jár
Wayne iPhone-ja. Vic látta, hogy az országút mellett, amelyen a kék pötty
haladt, a ST. NICK PARK-WAY név van feltüntetve.
Mindenki közelebb hajolt, Daltry olyannyira, hogy Vic érezte, ahogy
hátulról a fenekéhez nyomakodik, érezte a csiklandozó lélegzetét a nyakán.
Kávé- és nikotinillata volt.
– Zúmoljunk ki – szólalt meg Daltry.
Hutter megérintette a kijelzőt egyszer, aztán megint és megint.
A térképen látható földrész hasonlított Amerikára. Mintha valaki
elkészítette volna az Egyesült Államok kenyértészta-változatát, és aztán
bepancsolt volna az öklével a közepébe. Az ország ezen új változata szerint
Cape Cod majdnem fele akkora volt, mint Florida, a Sziklás-hegység pedig
inkább az Andokhoz hasonlított – egymásra halmozott hatalmas kőszálak
kétezer kilométernyi hosszú, elgyötört tájegysége. Általánosságban viszont
az ország alapvetően összezsugorodott, és mintha a közepébe készült volna
roskadni.
 A nagyvárosok legtöbbje eltűnt, viszont más érdeklődésre számot tartó
pontok jelentek meg a helyükön. Vermontban sűrű erdő övezett egy
LELENCDE nevű helyet; New Hampshire-ben volt egy hely, amit úgy
hívtak, A LÉLEK LOMBHÁZA. Bostontól kőhajításra északnak volt
valami, amit LOVECRAFT KULCSLYUK-nak neveztek; ez egy stilizált
lakatot mintázó kráternek tűnt. Maine-ben, a Lewiston/Auburn/Derry
térségben volt egy PENNYWISE CIRCUS nevű hely. Egy keskeny, éjút
feliratú országút délnek vezetett, és minél lentebb ért, annál vörösebb lett,
Floridába már kis vércsermelyként csörgedezett be.
A ST. NICK PARKWAY mentén különösen sok megállásra csábító hely
volt. Illinois-ban: éber hóemberek.
Kansasban: óriás játékok. Pennsylvaniában: AZ ELALTAT LAK és a
NELEGYENÚGYOK TEMETŐJE.
Colorado hegyeiben pedig, magasan a csúcsok között, a hely, ahol a St.
Nick Parkway zsákutcaként véget ért: KARÁCSONYORSZÁG.
Maga a kontinens fekete, csillagokkal telehintett pusztaság tengerén
úszott, a térkép felirata pedig AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK helyett
AMERIKAI EGYESÜLT INSZKÉPEK Volt.
A kék pötty pislogva haladt ott, ahol Nyugat-Massachusettsnek kellett
volna lennie, Karácsonyország felé. Csakhogy az EGYESÜLT INSZKÉPEK
nem felelt meg teljes mértékben Amerikának. A New Hampshire-i Laconiát
nagyjából kétszázhúsz kilométer választja el a massachusettsi Springfieldtől,
de ezen a térképen fele annyinak se tűnt.
Értetlenül meredtek a számítógépre.
Daltry előhúzott egy zsebkendőt, és elgondolkodva megnyomorgatta az
orrát. – Cukorföldét nem látta valaki odalent? – Aztán harsány,
torokköszörüléshez hasonló hangot adott ki magából, ami nem volt egészen
köhintés, és nem volt egészen nevetés sem.
Vic úgy érezte, elillan körülötte a konyha. Látótere peremén elmosódott,
összefolyt a világ. Az iPad és az asztal éles maradt a gyújtópontban, de
különös módon távolinak tűnt mindkettő.
Kellett valami, ami lehorgonyozza. Úgy érezte, az a veszély fenyeget,
hogy elsodródik a konyhapadlóról... mint egy gyerekkézből kicsusszanó
léggömb. Megfogta Lou csuklóját – kapaszkodónak. Lou mindig ott volt, ha
kapaszkodóra volt szüksége.
Amikor viszont a férfira nézett, saját riadalmát látta tükröződni az arcán.
Lou pupillája tűhegynyi volt. Rövid kortyokban, kínlódva szedte a levegőt.
– Fogalmam sincs, mi ez, amit nézünk itt – szólalt meg Hutter meglepően
tárgyilagos hangon. – Maguknak kettejüknek mond bármit ez az egész? Ez a
fura térkép? Karácsonyország? St. Nick Parkway?
– Mond? – kérdezte Lou, gyámoltalanul Vicre függesztve a tekintetét.
Vic megértette, hogy igazából azt kérdezi: Kitálalunk neki
Karácsonyországról? Meg hogy miket hittél amikor őrült voltál?
– Semmit – lehelte Vic, egyszerre megválaszolva az összes kérdést. Ki
nem mondottakat és kimondottakat egyaránt.
 A hálószoba
Pihenésre van szüksége, közölte Vic, és megkérdezte, hogy ledőlhetne-e
kicsit, mire Hutter azt mondta, hogy persze, mi értelme volna ájulásig
hajszolnia magát.
A hálószobában viszont Lou volt az, aki végigheveredett az ágyon. Vic
nem bírt lazítani. A lécredőnyhöz lépett, szétfeszítette, kinézett a karneváli
forgatagra az udvaron. Az éjszaka adóvevők karattyolásával, dörmögő
férfihangokkal volt tele. Valaki halkan felnevetett odakint. Furcsa volt
belegondolni, hogy kőhajításra a háztól még létezhet boldogság.
Ha a rendőrök az utcáról észrevették volna, hogy nézelődik, valószínűleg
úgy képzelik el, hogy. üres tekintettel mered az útra, és abban reménykedik,
szánalmas igyekezettel, hogy mindjárt járőrautó jön robogva, villogó
fényjelzéssel, szirénázva, és a fia ott lesz a hátsó ülésen. Biztonságban. Újra
otthon. Az ajka pedig ragacsos és rózsaszínű lesz a jégkrémtől, amit a
rendőrök vettek neki.
De Vic nem az országutat nézte, és nem ringatta magát abban az
illúzióban, hogy valaki majd visszahozza neki Wayne-t. Ha bárki
visszahozhatta a gyereket, akkor az egyedül ő volt. Vic a Triumphot nézte
meredten: a motor ott hevert, ahol a földre döntötte.
Lou hánykolódni kezdett az ágyon, mint egy partra sodródott tengeri
tehén. Amikor megszólalt, a plafonhoz intézte a szavait.
– Nem bújsz ide kicsit? Csak hogy itt legyél velem?
Vic engedte összecsukódni a lécredőnyt, az ágyhoz lépett. Átvetette a
lábát Lou csípőjén, és szorosan az oldalához tapadt, úgy, ahogy már évek óta
nem.
– Az a pasas, aki úgy néz ki, mint Mickey Rooney gonosz ikertestvére...
megvan? Daltry. Azt mondta, hogy megsérültél.
Vic rájött, hogy Lou még nem hallotta a történetet. Senki nem mondta el
neki, mi történt gyermeke anyjával.
Úgyhogy elmondta még egyszer. Először csak megismételte a Hutternek
és a többi nyomozónak elmondottakat. A történet máris olyan volt mint egy
színdarab szövegkönyve: gondolkodás nélkül fel tudta mondani.
Amikor viszont a motorral tett rövid próbaútról beszélt, rájött, hogy a
hidas részt sem kell kihagynia. Elmondhatja, sőt el kell mondania Lou-nak,
hogyan bukkant rá a ködben a Rövidebb Útra. Mert megtörtént. Tényleg
megtörtént.
– Láttam a hidat – mondta halkan, és felkönyökölve a férfi szemébe
nézett. – Fel is hajtottam rá, Lou. Elmentem megkeresni, és ott volt. Hiszel
nekem?
– Már akkor is hittem, amikor először beszéltél róla.
– Micsoda egy gennyes hazudozó vagy – mondta Vic, de akaratlanul is
elmosolyodott.
A férfi a bal melléért nyúlt. – Miért ne hinnék neked? Jobban
megmagyarázná a viselkedésedet, mint bármi más. Én meg olyan vagyok,
mint az a poszter a falon, az X-akták-ban: „Hinni akarok”. Erről szól az
életem, hölgyem. Úgyhogy folytasd. Áthajtottál a hídon. És utána?
– Nem hajtottam át. Ugyanis megijedtem. Kurvára betojtam, Lou. Azt
hittem, csak hallucináció az egész. Hogy megint rám jött a dilihopp. Akkorát
fékeztem, hogy kiszakadt a fékkar.
Elmondta, hogyan fordult meg a motorral, és tolta le a hídról, behunyt
szemmel, reszketegen lépdelve. Elmondta, milyen zaj volt a Rövidebb Út
belsejében – sistergés és morajlás, mintha egy vízesés mögött állt volna.
Amikor a zajt nem hallotta többé, abból tudta, hogy már nincs ott a híd.
Beszélt a hosszú gyaloglásról hazáig, és hogy hogyan várt rá Manx és a
másik férfi a háznál, hogyan esett neki Manx a kalapácsával. Lou nem éppen
egy kőszobor nyugalmával hallgatta. Hátrahőkölt, összerándult,
káromkodott. Amikor Vic arról beszélt, hogyan vette kezelésbe Manx arcát a
csavarkulccsal, azt mondta: – Bárcsak meglékelted volna vele az agyát.
– Vic biztosította afelől, hogy rajta nem múlott. Amikor arról beszélt,
hogyan lőtte fülön Manxot a Gázálarcos Ember, Lou a combjára csapott az
öklével. Lou a teljes testével figyelt, felajzottan, mint amikor egy íjat
pattanásig feszítenek, és a nyílvessző kiröppenésre kész.
Mégsem szakította félbe Vicét, egészen addig a részig nem, amikor arról
beszélt, hogyan rohant le a dombtetőről a tóhoz, hogy támadóitól
megszökjön.
– Na, Wayne éppen akkor telefonált, amikor loholtál.
– Lou, mi történt veled a reptéren? De tényleg.
– Amit mondtam. Rosszul lettem. – Jobbra-balra görgette a fejét, mint
akinek elgémberedett a nyaka, aztán így szólt: – Az a térkép... És rajta az az
út, Karácsonyországba... Mi ez a hely?
 – Fogalmam sincs. De van egy olyan sejtésem... Van egy olyan sejtésem,
hogy igazából ez is a mi világunk. Legalábbis annak egy változata. Az a
változat, amit Charlie Manx hordoz magával a fejében. Mindannyian két
világban élünk egyszerre, így van? Van a kézzel fogható világ... és van a
saját, külön, belső világunk, a gondolt világ, mindenkinek a magáé. Anyag
helyett gondolatokból felépülő világok. Ugyanolyan valóságosak, mint ez a
mi világunk itt, körös-körül, csak ezek odabent vannak. Ezek az inszképek.
Mindenkinek megvan a maga inszképje, és ezek mind összefüggnek
egymással, ugyanúgy, ahogy New Hampshire összefügg Vermonttal. És
valószínűleg néhányan közülünk utazásokat képesek tenni ebben a
párhuzamos világban, feltéve, hogy rendelkezésükre áll a megfelelő eszköz.
Egy kulcs. Egy autó. Egy bicikli. Tök mindegy.
– Hogyan kapcsolódhat a te inszképed az enyémhez?
– Nem tudom. De... De ha, mondjuk, Keith Richards megálmodik egy
dalt, és aztán hallod a rádióban, akkor onnantól bent vannak a gondolatai a
fejedben. Az ötleteim ugyanolyan könnyedén bejuthatnak a fejedbe, mint
ahogy egy madár átrepül egyik államból a másikba.
Lou elfintorodott, és azt mondta: – Ja, szóval Manx valahogy átautókázik
a gyerekekkel az anyagi világból a saját, külön, párhuzamos világába. Oké.
Tőlem kiindulhatunk ebből. Nyakatekert, de kiindulhatunk belőle. A
sztoridhoz visszatérve. A gázálarcos pasasnál pisztoly volt...
Vic elmondta, hogyan ugrott be a vízbe, hogyan lövöldözött rá a
Gázálarcos Ember, és hogyan beszélt hozzá Manx, míg ő az úszó stég alatt
rejtőzött. Amikor végzett, lehunyt szemmel Lou nyakához nyomta az arcát.
Teljesen ki volt merülve – a kimerültségen is túl, az elnyűttség új tájain járt.
A gravitáció kisebb volt ebben az új világban. Ha nincs Lou-hoz pányvázva,
ellibegett volna.
– A pasas direkt akarja, hogy a nyomába eredj – szólalt meg Lou.
– Meg tudom találni. Az Elaltat Lakot is meg tudom találni. Mondtam
neked. Már a hídon voltam, amikor tönkrevágtam a motort.
– Valószínűleg csak ledobta a láncot. Szerencséd, hogy bukás nélkül
megúsztad.
Vic kinyitotta a szemét, és azt mondta: – Meg kell javítanod, Lou. Még
ma este meg kell javítanod. Amilyen gyorsan csak tudod. Mondd azt
Hutternek és a rendőröknek, hogy nem bírsz aludni. Mondd nekik azt, hogy
le kell foglalnod magad valamivel. Az emberek időnként furcsán reagálnak a
stresszre, és te autószerelő vagy, nem fognak kötözködni.
 – Manx cukkol, hogy eredj a nyomába. Mit gondolsz, mit fog veled
csinálni, ha megtalálod?
– Aggodalmaskodjon inkább ő, hogy mit kap majd tőlem.
– És ha nem lesz az Elaltat Lakban? Vagy a motor mindig oda visz, ahol
Manx van? Ha mozog, akkor is?
– Fogalmam sincs – mondta Vic, de magában azt gondolta, Nem.
Rejtélyesnek találta, hogy honnan tudhat ilyesmit, mindenesetre tudta.
Távoli emlék jutott eszébe: elveszett macska – Taylor –, keresésére indult,
évekkel korábban, és tuti, hogy csak azért találta meg, mert elpusztult. Ha
Taylor élt volna, és kedvére kóborol, nincs fix pont, amin a híd
megállapodhatott volna. A híd le tudja győzni a távolságot Elveszett és
Megkerült között, de csak akkor, ha az, ami elveszett, nyugton marad.
Lou nem szólt semmit.
– Időnként Manxnak is meg kell állnia, nem igaz? Hogy aludjon...? Hogy
egyen...? – Igazság szerint nem esküdött volna meg rá, hogy a férfinak
tényleg szüksége van ennivalóra vagy pihenésre. Meghalt, felboncolták,
kivették a szívét... aztán felkelt, és fütyörészve kisétált a hullaházból. Ki
tudja, milyen igényei vannak egy ilyen embernek? Lehet, hogy teljesen hibás
kiindulási pont egyáltalán emberként gondolni rá.
Ugyanakkor: Vérzett. Meg lehet sebesíteni. Látta holtsápadtan
támolyogni. Arra gondolt, a legkevesebb, hogy Manxnak is helyre kell
jönnie, meglapulni valahol és kipihenni magát, ugyanúgy, mint bármilyen
más sebesült élőlénynek. Az autóján a rendszámtábla vicc volt, vagy
hőzöngés, Nosferatu, egy német vámpírfilm címadó főhőse – másrészt
mintegy nyilvános elismerése annak, ami a férfi volt. De a történetekben
még a vámpírok is visszamásznak időnként a koporsójukba, és magukra
húzzák a fedelét.
Vic abbahagyta a töprengést, és így folytatta:
– Előbb-utóbb meg kell állnia valamiért, és akkor lecsaphatok rá.
– Haver, az előbb azt kérdezted, nem tartalak-e őrültnek azok után, hogy
miket összehordtál arról a hídról. És azt mondtam, hogy nem. De ez?! A
történetnek ez a része totál agymenés. Arra akarod használni a motort, hogy
eltalálj hozzá, ő meg szépen befejezhesse a munkát, amit ma délelőtt
elkezdett, és kinyírhasson téged?!
– Nincs más választásunk. – Vic az ajtó felé pillantott. – Egyedül így
szabadíthatjuk ki Wayne-t. Ezek az emberek nem tudják megtalálni. Én igen.
Megjavítod a motort?
A férfi reszketegen kifújta a levegő, és azt mondta:
– Igyekszem, Vic, igyekszem. Egy feltétellel.
– Éspedig?
– Ha megjavítom – mondta Lou –, magaddal viszel.
 St. Nicholas Parkway
Wayne hosszú ideig aludt – a csend és béke végtelen óráin át és amikor
kinyitotta a szemét, tudta, hogy minden rendben van.
A NOS4A2 a tenger kifürkészhetetlen mélyét köpülő torpedóként
robogott a sötétségen át. Alacsony előhegyek között emelkedtek mind
magasabbra, a Wraith úgy követte a kanyarok ívét, mintha sínen közlekedne.
Wayne valami csodálatos és finom felé emelkedett.
Hó hullott lassú, pihetoll pelyhekben. Az ablaktörlő kattogva lesodorta
mindet.
Magányos utcalámpa mellett haladtak el az éjszakában: a három és fél
méteres selyemcukor lámpaoszlop tetejére biggyesztett rágógumi bura
lángoló pillékké változtatta át meggyvörös fényével az aláhulló pelyheket.
A Wraith éles kanyarba ért, ahonnan kilátás nyílt a hatalmas hátságra
odalent: ezüstös, tükörsima lapály, és a túlsó szélén a hegyek! Wayne még
sosem látott ezekhez fogható hegyeket – a Sziklás-hegység csúnyácska
sóderkupacnak tűnt volna mellettük. A legkisebb méretei is az Everestéivel
vetekedtek. Kőfogak, hatalmas láncolatba rendeződve, agyarak, girbegurba
sorban, elég élesek, elég nagyok, hogy az égboltot befalják. Tizenkétezer
méter magas sziklák ütötték át az éjszakát, tartották a magasba a sötétséget,
döftek a csillagokba.
És az egész fölött egy ezüstös holdsarló pengéje lebegett. Wayne
felpillantott rá, leengedte a tekintetét, felpillantott megint. A holdnak
kampós orra volt, elgondolkodva összehúzott szája, és egyetlen, álomra
hunyt szeme. Valahányszor kilélegzett, szél rebbent a síkságokon, és ezüstös
felhőpárnák iramodtak neki az éjszakában. Wayne majdnem tapsolni kezdett
gyönyörűségében a látványtól.
De a hegyek nem engedték hosszabb időre elkószálni a tekintetét. A
könyörtelen, küklopszi csúcsok úgy vonzották a figyelmét, mint mágnes a
vasreszeléket. A legnagyobb hegy oldalának kétharmadánál, egy kis
rovátkában ugyanis káprázatos ékkő ragyogott, fényesebben, mint a hold,
fényesebben, mint bármelyik csillag. Fáklyaként lángolt az éjszakában.
Karácsonyország.
– Tekerd le az ablakot, és próbálj elkapni egy cukorpelyhet! – tanácsolta
Mr. Manx az első ülésről.
 Wayne egy pillanatra el is felejtette, ki vezeti az autót. Már nem aggódott
miatta. Nem volt fontos ugyanis. Hogy odaérjenek, az volt a lényeg. Lüktető
vágyakozás fogta el, hogy legyenek már végre ott, guruljanak be a
selyemcukor kapuoszlopok között.
– Cukorpehely? Nem hópehelyre gondolt?
– Ha hópehelyre gondolok, hópelyhet is mondtam volna! Azok a pelyhek
színtiszta nádcukorból vannak, ha pedig repülőgépen ülnénk, vattacukor
felhőket szakítanánk cafatokra! Gyerünk! Tekerd le az ablakot! Kapj el
egyet, lássuk, igazat mondtam-e!
– De nem nagyon hidegek? – kérdezte Wayne.
Mr. Manx ránézett a visszapillantó tükörben, és a szeme sarkánál
összeszaladtak a mosolyráncocskák.
Már nem volt ijesztő egyáltalán. Fiatal volt, és ha jóképű nem is, de
jólöltözött. Fekete bőrkesztyűt és fekete kabátot viselt, és fekete volt a haja
is a bőrrel szegett tányérsapka alatt – hátrafésült haja látni engedte magas
homlokát.
A Gázálarcos Ember ott aludt mellette, kövér, borostás arcán édesded
mosollyal. Ő fehér tengerész egyenruhát viselt, a mellén arany
érdemérmekkel. Tüzetesebben megnézve viszont kiderült, hogy a
kitüntetések valójában sárga alufóliába csomagolt csokitallérok. A
Gázálarcos Embernek kilenc volt belőlük.
Wayne most megértette, hogy Karácsonyországba eljutni nagyobb
kiváltság, mint a roxforti Varázslóiskolába, vagy Willy Wonka
Csokoládégyárába, vagy a Felhővárosba A csillagok háborújá-ban, vagy a
Völgyzugolyba A gyűrűk urá-ban. Egymillió gyerek közül egy, ha
bebocsáttatást nyer Karácsonyországba, és közülük is csak az igazán
rászorulók. Ott pedig lehetetlen szomorúnak lenni: egy olyan helyen, ahol
minden reggel karácsony reggel, és minden este karácsonyeste, ahol a
könnyeket törvény tiltja, és a gyerekek angyalokként röpködnek. Illetve
lebegnek. Wayne számára nem volt világos a különbség.
Valami másra is rájött: Az anyja azért gyűlöli Mr. Manxot, mert őt nem
volt hajlandó magával vinni Karácsonyországba. És ha ő nem mehet, hát
akkor Wayne se mehessen. Az anyja azért ivott olyan sokat, mert a
lerészegedés a legjobb pótszer volt, hogy átérezhesse, mit éreznek a
gyerekek Karácsonyországban – akkor is, ha a gines palack éppen úgy
különbözött Karácsonyországtól, mint gumicukor a kutyagumitól.
 Az anyja mindig is tudta, hogy egy nap Wayne elmehet majd
Karácsonyországba. Ezért nem akart a közelében lenni. Ezért menekült előle
annyi éven át.
Wayne nem akart most ilyesmiken rágódni. Majd felhívja az anyját, amint
Karácsonyországba ér. Elmondja neki, hogy szereti, és hogy minden rendben
van. Mindennap felhívja, ha kell. Igaz, hogy az anyja időnként gyűlöli őt,
hogy időnként gyűlöl anyának lenni, ő viszont mégis elhatározta, hogy
szeretni fogja az anyját. Hogy megosztja vele a boldogságát.
– Hidegek?! – kiáltott fel Manx, visszazökkentve Wayne gondolatait az itt
és mostba. – Úgy aggodalmaskodsz, mint Mathilda nénikém! Gyerünk!
Tekerd le az ablakot. Különben is. Ismerlek, Bruce Wayne Carmody.
Komoly gondolatokat forgatsz a fejedben, így van? Mert egy komoly kis
krapek vagy! Ki kell gyógyítanunk ebből! És ki is fogunk! Manx doktor
receptje: egy bögre mentás kakaó és utazás a Polár-expresszen a többi
gyerkőccel. Ha még ezek után is lógatod az orrodat, lemond rólad az
orvostudomány.
Gyerünk, tekerd már le az ablakot! Hadd vigye ki az éjszakai levegő a
rossz gondolatokat! Ne legyél már ilyen vénasszonyos! Mintha tévedésből a
nagyanyádat hoztam volna magammal!
Wayne oldalra fordult, hogy letekerje az ablakot, de amikor így tett,
kellemetlen meglepetésben lett része. A nagyanyja, Linda, ült mellette.
Wayne hónapok óta nem látta az asszonyt. Nehéz látogatóba menni olyan
rokonhoz, aki már nem él.
Linda még mindig halott volt. A kórházi hálóing, amiben üldögélt, nem
volt megkötve rendesen – amikor előrehajolt, kilátszott csontos, pucér háta.
Csupasz seggel ült a bézs bőrkanapén. A lába ráncos volt és szörnyű, nagyon
fehér a sötétségben, és telis-tele régi, megfeketedett visszerekkel. A két
szemét egy-egy frissen vert, csillogó ezüst féldolláros takarta el.
Wayne kiáltásra nyitotta a száját, de Lindy nagyi az ajkához emelte az
ujját. Sss.
– .lelassíthatod ,gondolkodsz rükvercben Ha .Wayne ,igazságtól az téged
hurcol messzebb Egyre – figyelmeztette komoran Wayne-t.
Manx oldalra fordította a fejét, mintha nemkívánatos zajt hallana a
motorháztető alól. Lindy elég tisztán beszélt ahhoz, hogy Manx is meghallja,
a férfi mégsem nézett hátra, és az arckifejezése azt sugallta, csak úgy
gondolja, hogy hallott valamit, de nem biztos benne.
 Lindy látványnak is elég csúnya volt, de a halandzsa, ami a száján kijött –
az érthetőség határának őrjítő közelségében lebegő halandzsa –, végképp
Wayne-re hozta a frászt. A féldollárosok meg-megvillantak a szemén.
– Menj innen – suttogta Wayne.
–.magának megtartja pedig fiatalságodat a ,hátrahagyja lelkedet A
.elpattansz pedig végül ,gumi befőttes egy mint ,legyél olyan hogy ,nyújtani
akar Ki .lelkedtől saját a téged hurcol messzebb Egyre – Beszéd közben
Lindy nagyi időről időre Wayne szegycsontjához nyomta hideg ujját,
nyomatékosításul.
Wayne-nek szűkölő hang tört elő a torkából, ahogy próbált elhúzódni az
asszony érintése elől. Közben azon kapta magát, hogy minden erejével
igyekszik értelmet kihámozni a nagy komolyan előadott halandzsából. De mi
az a „gumibefőtt”? Vagyis hogy gumi befőttes... befőttes gumi, csak az lehet.
Aha. Lindy visszafelé beszélt, és Wayne megértette, hogy Manx azért nem
hallotta Lindyt, mert ő előrefelé haladt, Lindy viszont hátramenetben
működött. Wayne próbálta felidézni, mi mást mondott még a nagyanyja,
hogy hátha ki tudná gombolyítani a halottnőül elmondott szöveget, de a
szavak gyorsan elillantak.
– Tekerd le az ablakot, kisfiú! – szólalt meg Mr. Manx. – Gyerünk, csináld
már! – Hirtelen megkeményedett a hangja, a korábbi barátságosságnak
nyoma se volt. – Markolj magadnak az édességből! Igyekezz! Mindjárt
alagúthoz érünk!
De Wayne nem tudta letekerni az ablakot. Ahhoz ugyanis el kellett volna
nyúlnia Lindy mellett, és félt. Ugyanúgy félt az asszonytól, mint korábban
Manxtól. El akarta takarni a szemét, hogy ne kelljen látnia Lindy nagyit. Kis
kortyokban kapkodta a levegőt, mint az utolsó körét teljesítő futó – és
füstölgött a lélegzete, mintha ki tudja, milyen hideg volna a kocsi hátuljában
a levegő, pedig nem tűnt annak.
Segélykérőn az első ülés felé pillantott, de Mr. Manx közben
megváltozott. A bal füle cafatokban lógott, vékony vörös csimbókok
himbálóztak az arca mellett. A tányérsapka eltűnt, és a fej, melyet eddig
fedett, most kopasz volt és rücskös és foltos, alig néhány ezüst hajszállal
keresztbefésülve a tetején. A homlokán jókora darabon fityegett a bőr. A
szeme is eltűnt, csak két fel-felvöröslő lyuk volt a helyén; nem véres
szemgödrök: parázzsal megrakott kráterek.
Mellette a Gázálarcos Ember zavartalanul aludt ropogós fehér
uniformisában, az arcán annak az embernek a mosolyával, akinek tele a
gyomra és jó melegben a lába.
Wayne a szélvédőn keresztül látta, hogy sziklafalba fürt alagúthoz, a hegy
oldalába vezető fekete csőhöz közelednek.
– Ki van ott veled hátul? – kérdezte Manx, duruzsoló, szörnyűséges
hangon. Az a hang nem emberé volt. Hanem ezer, egyetlen dünnyögő
szólamban zümmögő légyé.
Wayne Lindyt keresve körbepillantott, de nagyanyja már nem volt sehol,
magára hagyta.
Az alagút elnyelte a Wraith-t. A sötétségben nem maradt más, csak azok a
rettenetes vörös lyukak Manx szeme helyén, azok meredtek vissza Wayne-
re.
– Nem akarok Karácsonyországba menni – szólalt meg Wayne.
– Mindenki Karácsonyországba akar menni – mondta az első ülésen az a
valami, amely régebben ember volt, de már nem, és valószínűleg legalább
száz éve nem.
Gyorsan közeledtek az alagút szemkápráztató napfénnyel kitöltött túlsó
vége felé. Amikor behajtottak a hegybe fürt lyukba, éjszaka volt, most
viszont nyárias ragyogás felé száguldottak, és jóllehet még mindig legalább
ötven méterre voltak a kijárattól, Wayne szemét máris megsajdította a
ragyogás.
Kínjában felnyögött, és az arcára tapasztotta a kezét. A fény egyre erősebb
lett, átégette az ujjait, végül teljesen keresztülvilágított a kezén, és Wayne
látta a csontok fekete pálcikáit a lágy ragyogású izomszövetbe temetve. Úgy
érezte, ennyi napfénytől bármelyik pillanatban lángra lobbanhat.
– Nem szeretem! Nem sze-re-tem! – kiáltotta.
Az autó olyan vad döcögésbe kezdett a gidres-gödrös úton, hogy
kénytelen volt elvenni a kezét az arca elől. Hunyorogva nézett a reggeli
napsütésbe.
Bing Partridge, a Gázálarcos Ember, felült és oldalvást fordulva
hátranézett Wayne-re. Az egyenruhája eltűnt, ugyanazt a pecsétfoltos
melegítőt viselte, mint előző nap.
– Nem – mondta, és a fülébe túrt az ujjával. – Én se vagyok az a reggeli
pacsirta típus.
 Sugarcreek, Pennsylvania
– Napsu-napsu-napsugár – dúdolta a Gázálarcos Ember, és nagyot ásított
álmos vagyok, hagyjál már. – Kis ideig hallgatott, aztán szemérmesen
megjegyezte: – Olyan szépet álmodtam. Karácsonyországról.
– Remélem, tetszett – szólalt meg Manx. – Mert Karácsonyországról
úgyis legfeljebb csak álmodozhatsz, azok után, hogy mindent elbaltázol,
amibe beleártod magad.
A Gázálarcos Ember összekuporodott az ülésen, és a fülére tapasztotta a
kezét.
Hegy-völgyes, magas fűvel borított tájon haladtak, kék, nyári égbolt alatt.
Balra, lent a mélyben, ujjformájú tó ragyogott: harmincméteres fenyők közé
pottyantott hosszú tükörcserép. A völgyekben kora reggeli ködfoltok
rekedtek meg, hogy a nap tüzétől hamarosan elpárologjanak.
Wayne alaposan megdörgölte a szemét. Az agya még félálomban volt.
Lázas-forrónak érezte a homlokát és az arcát. Sóhajtva kifújta a levegőt – és
meglepve látta, hogy fehér pára tör elő az orrlyukából, ahogy az álomban.
Nem is vette észre, hogy ennyire hideg van az autó hátuljában.
– Megfagyok – szólalt meg, pedig igazából nem fázott, melege volt.
– Ezek a reggelek nagyon csípősek tudnak lenni – mondta Manx. –
Nemsokára jobban érzed magad.
– Hol vagyunk?
Manx hátrapillantott rá. – Pennsylvaniában. Egész éjjel autóztunk, és te
aludtál, mint a bunda.
Wayne hunyorogva nézett a férfira. Nyugtalan volt és zavarodott, de időbe
telt, míg rájött, hogy miért. A fehér nyomókötés még mindig ott volt Manx
bal fülének csonkján, a homlokáról viszont leszedte a kötést a férfi. A tizenöt
centis vágás a homlokon igazi Frankenstein-seb volt, viszont máris fekete és
kérges – mintha tizenkét napja, s nem pedig mindössze tizenkét órája
hegedne. Manx jobb színben volt, a tekintete is kiélesedett, a szeme derűtől
és az emberiség iránti jóindulattól csillogott.
– Jobb az arca – jegyezte meg Wayne.
– Valamivel kevésbé riasztó látvány, gondolom, de azért
szépségversenybe nem nevezek be egyhamar!
– Hogyhogy ennyivel jobban van?
 Manx ezen kicsit elgondolkodott, aztán így szólt:
– Gondomat viseli az autó. Neked is gondodat fogja viselni.
– Mert úton vagyunk Karácsonyországba – szólalt meg a Gázálarcos
Ember, és mosolyogva hátranézett a válla fölött. – A fintor, ha útra kelsz, az
arcodon / tótágast áll, s lesz belőle víg mosoly, nem igaz, Mr. Manx?
– Nincs hangulatom a kecskerímekbe foglalt időtlenségeidhez, Bing –
mondta Manx. – Nem akarsz reszkessvétkesest játszani inkább?
A NOS4A2 délnek tartott, és kis ideig senki nem szólt egy szót sem.
Wayne a csendet kihasználva mérleget készített a helyzetéről.
Soha életében nem rémült meg annyira, mint előző délután. Még mindig
rekedt volt a sok kiabálástól. Mostanra viszont, mintha korsó lett volna, nem
ember, és a legutolsó csepp rosszérzés is kiürült volna belőle. A Rolls-Royce
belseje csordultig volt aranysárga napfénnyel. Porgomolyagok lángoltak egy
szemkápráztató sugárban, és Wayne fölemelte a kezét, feléjük csapott, és
figyelte, hogyan lódulnak meg pörögve, ahogy a homok örvényük a víz
alatt...
Az anyja fejest ugrott a tóba, hogy egérutat nyerjen a Gázálarcos Ember
elől, jutott eszébe, és összerándult. Egy pillanatra belenyilallt az előző napi
félelem, frissen és elevenen, mintha megrázta volna egy lecsupaszított
rézdrót. Igazából nem is a felismerés rémisztette meg, hogy Charlie Manx
fogságába került, hanem az, hogy egy pillanatra elfelejtette, hogy fogoly. A
napfényben való gyönyörködés közben egy pillanatra majdnem boldognak
érezte magát.
A diófa fiókra siklott a tekintete, az első ülés alatt, ahová a telefonját
elrejtette. Aztán felpillantott, és azt látta, hogy Manx somolyogva figyeli a
visszapillantó tükörben. Riadtan lapult az ülésbe.
– Azt mondta, hogy jön nekem eggyel.
– Igen, és tartom is, amit mondtam – felelte Manx.
– Telefonálni akarok az anyámnak. El akarom mondani. neki, hogy jól
vagyok.
Manx bólintott, a szeme az úton, a keze a kormánykeréken. Tegnap
tényleg önműködő lett volna az autó? Wayne-nek volt egy emlékképe arról,
ahogy a kormány magától forgott erre-arra, miközben a Gázálarcos Ember a
vért törölgette a nyögdécselő Manx arcáról – de az emlék csillogó,
hiperrealista mázt kapott, mint a különösen súlyos influenzás betegek álmai.
Most, a ragyogó, tiszta reggeli napsütésben, Wayne már nem esküdött volna
meg rá, hogy tényleg így történtek a dolgok. Ráadásul egyre melegebb lett:
már nem látta a lélegzetét.
– Nagyon helyes, hogy fel akarod hívni anyádat, és közölni vele, hogy jól
vagy. Feltételezem, hogy amikor megérkezünk oda, ahová megyünk, minden
áldott nap fel akarod majd hívni az anyádat! Már csak puszta
figyelmességből is! Ő pedig természetesen tudni akarja majd, hogy s mint
boldogulsz. Amint lehetséges, rá kell csörögnünk anyádra! És ez aligha
vehető egy kalap alá a szívességgel, amivel adósod vagyok. Miféle szörny
az, aki nem engedi meg egy gyermeknek, hogy felhívja az édesanyját?
Sajnos, errefelé nem igazán kínálkozik olyan hely, ahol megállhatnánk, hogy
elintézd a hívást, és Bingnek meg nekem nem jutott eszünkbe telefont hozni
magunkkal. – Manx hátrafordította a fejét, és megint Wayne-re nézett. – Jól
gondolom, hogy neked sem? – És elmosolyodott.
Tudja, gondolta Wayne. Érezte, hogy valami összetöpped benne legbelül,
és egy pillanatra veszélyesen közel került a síráshoz.
– Nem – mondta, szinte normális hangon. Komoly küzdelmébe került,
hogy ne nézzen a tároló rekeszre a lábánál.
Manx visszafordította a tekintetét az útra. – Egyébként se hívhatjuk fel
anyádat hajnalok hajnalán. Még reggel hat sincs, és a tegnapi hajcihő után
nem verhetjük fel a legszebb álmából! – Manx sóhajtott, és megjegyezte: –
Anyádnak több tetoválása van, mint egy tengerésznek.
– Volt egyszer egy ifjú hölgy, lakóhelye a kies Iszfahán – szólalt meg a
Gázálarcos Ember. – Tetovált versike ringott dús farán. Fölötte meg,
kérkedett, hogy a vakoknak is legyen műélvezet, ugyanaz, de Braille-jal ám!
– Túlzásba viszi a rímfaragást – szólalt meg Wayne.
Manx hangos, otromba nyerítéssel felnevetett, és a kormánykerékre
csapott. – Az biztos! A jó öreg Bing Partridge egy valóságos rímfaragó
démon! Ha felütöd a Bibliát, azt fogod látni, hogy ezek a démonvilág
legalja, de még ők sem teljesen haszontalanok.
Bing az ablakhoz támasztotta a homlokát, kibámult a dimbes-dombos
tájra. Birkák legeltek.
– Bee-bee, fekete bárány – mormolta félhangosan Bing. – Van-e gyapjúd?
– Az a rengeteg tetoválás anyádon... – szólalt meg Manx.
– Igen? – Wayne arra gondolt, hogy ha benézne a fiókba, a telefon
valószínűleg nem lenne ott. Arra gondolt, hogy amíg aludt, Manxék kiváló
lehetőséghez jutottak, hogy kilopják a fiókból a készüléket.
 – Lehet, hogy régivágású vagyok, de az én szememben az ilyen firka a
férfiak hitványabbját tolakodó bámészkodásra csábítja. Szerinted anyád örül
az effajta figyelemnek?
– Volt egyszer egy szajha, lakóhelye a hegy-völgyes Peru... – suttogta a
Gázálarcos Ember, és halkan kuncogott hozzá magában.
– Szerintem szépek – mondta Wayne.
– Ezért vált el tőle az apád? Mert nem szerette, hogy így jár el hazulról,
pucér, telepingáit, férfihergelő lábakkal?
– Nem váltak el. Össze se voltak házasodva.
Manx megint felnevetett. – Ez ám a meglepetés!
Elhagyták a főutat, és a hegyek közül kicsusszanva egy álmos kisvárosba
értek. Siralmas, elhagyatottnak tűnő hely volt. Az üzletek maszatos üvegű
kirakatában táblák hirdették: kiadó. A mozi ajtajára belülről farostlemez
borítást szögeitek, a bejárat fölött felirat: BOL OG KARÁC ONYT SUGAR
EEK PA! Karácsonyi lámpafüzér lógott le róla, jóllehet még csak július volt.
Wayne nem bírta tovább, hogy ne tudjon biztosat az iPhone-járól. A
lábával éppen elérte a fiókot. Megpróbálta befeszíteni a cipője orrát a
fogantyú alá.
– Meg kell mondanom neked, hogy anyád nagyon sportos alkatnak tűnik –
mondta Manx, de Wayne nem igazán figyelt oda. – Gondolom, van pasija.
– Azt szokta mondani, hogy én vagyok a pasija – felelte Wayne.
– Haha. Minden anya ezt mondja a fiának. Az apád öregebb anyádnál?
– Nem tudom. Azt hiszem. Kicsit.
Wayne beakasztotta a lábujját a fogantyúba, és résnyire kihúzta a fiókot.
Ott volt a telefon. Visszalökte a fiókot. Majd később. Ha most előhalássza,
simán elveszik tőle.
– Gondolod, hogy anyádnál előnyt élveznek az idősebb férfiak? –
kérdezte Manx.
Wayne-t teljesen összezavarta, ahogy Manx egyre csak az anyjáról és a
tetoválásairól kérdezgette, meg hogy mit gondol Vic az idősebb férfiakról.
Azt se találta volna zavaróbbnak, ha oroszlánfókákról vagy sportkocsikról
kezdik faggatni. Már nem is emlékezett, hogy kötöttek ki ennél a témánál, és
azon iparkodott, hogy túljárjon a férfi eszén: hogy a beszélgetést rükvercbe
tegye.
Ha rükvercben gondolkodsz, gondolta Wayne. Gondolkodsz. Rükvercben.
Ha. A halott Lindy nagyi megjelent az álmában, és minden, amit mondott,
visszafelé jött ki a száján. A nagy része annak, amit mondott, mostanra
elszállt – elfelejtődött –, ez a rész viszont tökéletesen tisztán eszébe jutott
Wayne-nek, mint amikor a láthatatlan tintával írt levelet a láng fölé tartod, és
megjelenik rajta az üzenet. Ha rükvercben gondolkodsz, akkor mi lesz? Nem
tudta.
Az autó kereszteződéshez ért, lefékezett. Középkorú nő állt a járdán,
Wayne-től két méterre. Pamutsort volt rajta és homlokpánt, és helyben
kocogva várta, hogy a gyalogosok lámpája zöldre váltson, jóllehet semmi
nem jött keresztben az úton.
Wayne gondolkodás nélkül akcióba lendült. Az ajtóhoz vetődött, és az
öklével megdöngette az üveget.
– Segítség! – kiáltotta. – Kérem, segítsen!
A kocogó nő összevonta a szemöldökét, és körbepillantott. A Rolls-
Royce-ra szegezte a tekintetét.
– Segítsen már! – kiáltotta Wayne, az üvegre csapva a tenyerével.
A nő mosolyogva intett.
Váltott a lámpa. Manx ráérősen áthajtott a kereszteződésen.
Balra, az utca másik oldalán, Wayne egyenruhás férfit látott kijönni egy
fánküzletből. A férfi kék széldzsekit viselt, és rendőrségi tányérsapkát, ő
legalábbis annak nézte.
Wayne az ülés túlsó vége felé lódult, és döngetni kezdte az ablakot az
öklével. Miközben így tett, jobban megnézhette magának a férfit, és látta,
hogy nem rendőr: postás. Egy kövérkés levélhordó, az ötvenes évei közepén.
– Segítség! Elraboltak! Segítség, segítség, segítség! – kiabálta Wayne
elcsukló hangon.
– Nem hall téged – szólalt meg Manx. – Illetve nem azt hallja, amit
szeretnél, ha hallana.
A postás az elhaladó Rollsra pillantott, és két ujjal, mosolyogva szalutált.
Manx továhbhajtott.
– Befejezted a ricsajozást? – szólalt meg.
– Miért nem hallanak?
– Úgy van ez, mint az a mondás Las Vegasról: Ami a Wraithben történik,
a Wraithben is marad.
Átértek a kis belvároson, az autó nekilódult, maguk mögött hagyták a
téglaépületek és poros üzletportálok négy háztömbnyi sorát.
– Ha unod az országutat – szólalt meg Manx ne aggódj, nemsokára
letérünk róla. Egy darabig én se akarok aszfaltot látni. Már nagyon közel a
hely, ahová tartunk.
 – Karácsonyország? – kérdezte Wayne.
Manx fanyalogva biggyesztette az ajkát. – Nem. Az még mindig jóval
odébb van.
– Az Elaltat Lak – mondta Wayne-nek a Gázálarcos Ember.
 A Tó
Vic egy pillanatra behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, az ágy melletti
kisasztalon álló ébresztőórát látta maga előtt – 5.59. Aztán a celluloidlapok
átpenderültek 6.00-ra, és megcsörrent a telefon.
Egyik dolog annyira szorosan követte a másikat, hogy először azt hitte, az
órát hallja, csak azt nem értette, miért állította ilyen koránra. Aztán megint
megcsörrent a telefon, és kattanva nyílt a hálószobaajtó. Tabitha Hutter
kukucskált be hozzá; csillogott a szeme a szemüveg kerek lencséje mögött.
– Egy 603-as behívójú számról keresik – közölte.
– Valami épületbontással foglalkozó cégé a szám, Doverben. Jobb, ha
felveszi. Valószínűleg nem Manx az, viszont...
– Tudom, ki az – mondta Vic, és a készülékért nyúlt.
– Csak nemrég hallottam a hírt – mondta az apja.
– Utána meg időbe telt, mire előkerítettem a telefonszámodat, plusz,
mondom, hátha aludni próbálsz, úgyhogy csak most zavargók. Hogy vagy,
nagylány?
Vic elvette a készüléket a szájától, és azt mondta: – Apám az.
– Szóljon neki, hogy rögzítjük a beszélgetést – mondta Tabitha Hutter. –
Az erre a számra érkező összes hívást rögzítjük.
– Hallottad, Chris?
– Ja. Nem gond. Tegyenek meg mindent, amit csak lehet. Jézusom, de jó
hallani a hangod, Kölyök.
– Mit akarsz?
– Kíváncsi voltam, hogyan boldogulsz. Plusz azt akarom, hogy tudd: ha
szükséged van rám, itt vagyok.
– Egyszer mindent el kell kezdeni, nem igaz?
A férfi erélytelen, csalódott sóhajjal kifújta a levegőt. – Figyelj,
megértem, min mégy keresztül. Annak idején magam is átmentem valami
ilyesmin. Szeretlek, nagylány. Szólj, ha bármit tehetek érted.
– Nem tehetsz – mondta Vic. – Per pillanat nincs semmi
felrobbantanivaló. Már minden fel van robbantva. Ne telefonálj többet, apa.
Így is elég kínban vagyok. Csak árt, ha hívsz.
Letette. Tabitha Hutter az ajtóból figyelt.
 – Tabitha, bemérették már a szakértőikkel Wayne mobilját? Másra
jutottak, mint amikor a Find My iPhone-nal próbálkoztunk? Kétlem. Ha
bármi új információja van, nyilván felkeltett volna.
– A szakértők nem tudták meghatározni a telefon helyzetét.
– Nem tudták meghatározni a helyzetét, vagy pedig ők is arra jutottak,
hogy „St. Nick Parkway, Karácsonyországtól keletre”?
– Magának ez jelent valamit? Charlie Manxnak volt egy háza
Coloradóban. A ház körüli fákat karácsonyi díszekkel aggatták tele. A sajtó
elnevezte a helyet Vérapó Házának. Ez volna Karácsonyország?
Nem, gondolta Vic automatikusan. Ugyanis Vérapó Háza a mi
világunkban van, Karácsonyország viszont Manx inszképjében. A
Manxszképben.
Hutternek bődületes pókerarca volt – gondosan begyakorolt
szenvtelenséggel figyelte Vicét. Vic arra gondolt, ha közölné ezzel a nővel,
hogy Karácsonyország egy olyan hely a negyedik dimenzióban, ahol halott
gyerekek énekelnek karácsonyi dalokat, és kezdeményeznek távolsági
hívásokat – arra gondolt, hogy Hutter akkor is pontosan ugyanilyen arcot
vágna. Ugyanezzel a hűvös, szenvtelen arckifejezéssel figyelne, miközben a
rendőrök lefognák Vicét, hogy az orvos beadhassa neki a nyugtató injekciót.
– Fogalmam sincs, hol van Karácsonyország, vagy hogy mi volna
egyáltalán – mondta Vic, ami nagyrészt igaz is volt. – Nem is értem, miért ez
jött elő, amikor Wayne telefonját próbáltuk megtalálni. Már nem akar
kalapácsfotókat mutogatni?
A ház továbbra is tele volt emberekkel, de akik maradtak, nem annyira
rendőrnek tűntek, mint inkább a Best Buy helyszíni
beüzemelést/hibaelhárítást vállaló GeekSquadjának. A nappaliban a
kisasztalon három fiatal férfi hordozható számítógépeket üzemelt be: egy
törzsi tetoválásokkal teli, nyakigláb ázsiai, egy vörös hajú, pulykatojás arcú,
girhes zsidó srác, plusz egy fekete férfi, akinek fekete garbó pulóvere mintha
egyenesen Steve Jobs szekrényéből származott volna. A házat kávéillat járta
át. Éppen most főtt le egy adag a konyhában. Hutter töltött Vicnek, aztán
tejszínt és kiskanál cukrot tett hozzá, pontosan úgy, ahogy Vác szokta.
– Ez is benne van a dossziémban? – kérdezte Vic.
– Hogy hogyan iszom a kávét?
– A tejszín ott volt a hűtőben. Nyilván nem véletlenül. A kávéskanál meg
a cukortartóban.
– Világos, mint a nap, kedves Watsonom – mondta Vic.
 – Annak idején mindig Sherlock Holmesnak öltöztem Mindenszentekkor
– mondta Hutter. – Beszereztem a pipát, a szarvaslövő sapkát meg az összes
többi kelléket. És maga? Maga milyen öltözékben járt riogatni?
– Kényszerzubbonyban – mondta Vic. – Elmegyógyintézetből szökött
beteget alakítottam. Jó bemelegítés volt az életem további részéhez.
Hutter arcáról eltűnt a mosoly.
Leült az asztalhoz Vickel, és odaadta neki az iPad-ját. Megmutatta,
hogyan mozoghat a galériában a kalapácsfotók között.
– Miért olyan fontos, hogy mivel ütött meg Manx?
– kérdezte Vic.
– Látatlanban nem tudjuk, mi fontos és mi nem. Úgyhogy igyekszünk
mindent komolyan venni.
Vic pörölykalapácsok, háztartási kalapácsok és krokettkalapácsok
fényképeit suhintotta tovább az érintőképernyőn.
– Mi a fene ez? Kalapácsos gyilkosoknak szentelt adatbázis?
– Igen.
Vic a nyomozónőre pillantott. Hutter szokásos szenvtelenségével nézett
vissza rá.
Vic elhessentett még néhány fényképet, aztán megállt. – Ez itt. Ez volt az.
Hutter a képernyőre nézett, és rajta a rozsdamentes acélból készült,
szögletes fejű, harminc centiméteres kalapácsra. A recés nyél végéből
hegyes kampó nyúlt ki.
– Biztos benne?
– Igen. A kampó miatt. Ez az. Miféle francos kalapács ez?
Hutter elgondolkodva beszippantotta az alsó ajkát, aztán hátralökte a
székét, és felállt. – Hát nem olyan, amit a vasboltban lehet kapni. El kell
intéznem egy telefont.
Már kifelé menet, a kezét Vic székének támlájára téve, megtorpant.
– Mit gondol, elég erős, hogy délután nyilatkozzon a sajtónak? A kábeles
hírcsatornák a tenyerünkből esznek. Sok érdeklődésre számot tartó
vonatkozása van az ügynek. A Keresőmotor-történeteket mindenki ismeri, ez
rögtön az egyik. Nem szívesen mondok ilyet, de sokan a Keresőmotor
legújabb, hús-vér folytatásaként emlegetik az ügyet. Ha személyesen
folyamodik segítségért, tovább maradhatunk a köztudatban. Márpedig a
figyelem a lég óbb fegyverünk.
– Előásta már a sajtó, hogy Manx engem is elrabolt kamaszkoromban? –
kérdezte Vic.
 Hutter töprengve ráncolta a homlokát. – Hmm. Nem, még nem jöttek rá.
És szerintem ne is említse a nyilatkozatában. Fontos, hogy a média a lényegi
információra összpontosítson. El kell érnünk, hogy az emberek résen
legyenek, figyeljék, nem bukkan-e fel valahol a fia vagy az autó. Úgyhogy
erről beszélünk. Minden más érdektelen, de akár zavaró is lehet.
– Az autó, a fiam és Manx – szólalt meg Vic. – Azt akarjuk, hogy Manx
felbukkanását is jelezzék.
– Igen. Hát persze. – Hutter tett két lépést az ajtó felé, aztán megfordult,
és így szólt: – Csodálatosan viselkedett, Victoria. Nagyon erős volt egy
ijesztő helyzetben. Annyira kitett magáért, hogy nem szívesen kérek magától
újabb erőfeszítést. De amikor késznek érzi rá magát, mégis le kellene ülnünk
a nap folyamán, hogy a saját szavaival elmondja nekem a teljes történetet.
Többet kell tudnom arról, hogy mit csinált magával Manx. Nagymértékben
javítaná az esélyeinket, hogy a fia nyomára bukkanjunk.
– Már elmondtam magának, mit csinált velem Manx. A teljes történetet
hallotta tegnap. Összevert egy kalapáccsal, bekergetett a tóba, aztán elhajtott
a fiammal.
– Elnézést. Félreérthetően fogalmaztam. Nem arról beszélek, amit Manx
tegnap csinált magával. Én 1996-ról beszélek. Amikor magát rabolta el.

Hutter, Vic úgy érezte, alapos nő. Türelmes és okos. És Hutter, a maga
türelmes, okos és alapos módján szép lassan arra a megállapításra jutott,
hogy Vicnek téves képzetei vannak Charlie Manxot illetően. Viszont ha
Hutter nem hiszi, hogy Wayne-t Manx rabolta el, akkor mégis mit gondol,
mi történhetett?
Vic fenyegetésfélét érzékelt, de hogy pontosan milyen veszély fenyeget,
azt nem tudta körülhatárolni. Olyan érzés volt, mint amikor vezetés közben
rájössz, hogy tükörjég van a kerekek alatt, és elég egy hirtelen
kormánymozdulat, hogy az autó irányíthatatlanul megperdüljön.
Afelől nincs kétségem, hogy valaki bántalmazta, mondta Hutter korábban.
Nem hiszem, hogy ezt kétségbe lehetne vonni.
És: a coloradói elmegyógyintézetben, ahol egy hónapos
kényszergyógykezelését töltötte, súlyos PTSD-t és skizofréniát állapítottak
meg magánál.
Ahogy ott ült az asztalnál a meleg kávéjával, a viszonylagos csend és
nyugalom állapotában, Vicnek végre sikerült összeraknia a képet. És amikor
a kép összeállt, az álmélkodással vegyes elborzadástól végigfutott a hátán a
hideg. Kortyolt a kávéból, hogy enyhítse döbbenetét. Próbált tökéletesen
összefogott maradni, miközben sorra veszi magában a dolgokat.
Tehát. Hutter szerint Wayne-t maga Vic ölte meg, átmeneti
elmezavarában. Végzett a kutyával, aztán pedig a tóba fojtotta Wayne-t.
Egyedül ő áhította, hogy valaki lőfegyvert használt; sem lövedékek, sem
töltényhüvelyek nem kerültek elő. Az ólommagvakat elnyelte a tó, a
hüvelyek a revolver forgótárában maradtak. A nyomozók csak a ripityára
tört kerítéssel és a felszaggatott gyeppel nem tudtak mit kezdeni a
történetéből, de előbb-utóbb azokra is találnak magyarázatot. Kiötölnek
valamit, és addig gyötrik, míg össze nem passzol a többi ténnyel.
Hutterék elkönyvelték őt egy újabb Susan Smith-ként: a dél-karolinai
asszony vízbe fojtotta a gyerekeit, aztán azzal a vérforraló hazugsággal állt
elő, hogy egy fekete férfi hurcolta el őket. Jó egy hétig felkorbácsolta az
országban a rasszok közötti indulatokat a kitalációjával. Ezért nem beszélnek
a tévétársaságok Manxról. A rendőrség nem hisz a létezésében. És nem
hisznek abban sem, hogy egyáltalán sor került volna emberrablásra, bár
egyelőre nem cáfolták nyíltan ezt a mozzanatot, valószínűleg azért, hogy így
fedezzék magukat jogilag.
Vic kihörpintette a kávéját, a mosogatóba tette a csészét, és kilépett a
házból a hátsó ajtón.
Csak az övé volt az udvar. A harmat-hűvös füvön a kocsiszínhez ment, és
benézett az ablakon.
Lou a padlón aludt, a motor mellett. A Triumph darabokban, az
oldalpanelek leszedve, a lánc lógott. Lou összehajtogatott egy
vászonponyvát, és azt tette a feje alá alkalmi párnaként. Könyékig olajos
volt a keze. Az arcán fekete ujjlenyomatok éktelenkedtek ott, ahol álmában
összefogdosta magát.
– Egész éjjel szerelt – szólalt meg Vic mögött egy hang.
Daltry utána jött a házból. A férfi vigyorra nyíló szájából aranyfog villant
elő. Cigarettát tartott a kezében.
– Láttam már ilyet. Sokszor. Az emberek így reagálják le a tehetetlenség
érzését. El se hinné, hányan kötögetnek a nők közül a sürgősségi osztály
várójában, miközben arra várnak, hogy kiderüljön, túléli-e a csemetéjük az
életmentő műtétet. Ha valaki tehetetlennek érzi magát, bármilyen régi
trükkre hajlandó, csak hogy az agyát ki tudja kapcsolni.
– Igen – mondta Vic. – Szerintem is így van. Annyi, hogy Lou
autószerelő, úgyhogy neki kötögetés helyett ez van. Kérhetek egy cigit?
 Arra gondolt, hátha megnyugszik tőle, hátha a nikotin kisimítja az idegeit.
– A házban nem láttam hamutartót – jegyezte meg a férfi. Marlborós
dobozt kotort elő a kabátzsebéből, kirázott belőle egy szálat.
– Leszoktam a fiam kedvéért – mondta Vic.
A férfi némán bólintott. Öngyújtót vett elő – a jókora, réz Zippo oldalán
képregényjelenet virított. Amikor megperdítette a görgőt, az öngyújtó csak
szikrákat köpködve csikorgóit.
– Fogytán a nafta – dörmögte.
Vic elvette tőle az öngyújtót, és sikerült kis, imbolygó lángot csiholnia.
Rágyújtott, behunyta a szemét, és letüdőzte a füstöt. Mintha egy kád meleg
vízbe csusszant volna be. Felpillantott, sóhajtva kifújta a levegőt, és
szemügyre vette a képregényjelenetet az öngyújtó oldalán. Popeye lekevert
egyet valakinek. Durr bele, szólt a sárga rengéshullám-buborékokkal övezett
kísérőszöveg.
– Tudja, mi fölött nem tudok napirendre térni? – kérdezte a férfi,
miközben Vic az édes cigarettafüst újabb slukkjával töltötte meg a tüdejét. –
Hogy senki nem látta a maga hatalmas, öreg Rolls-Royce-át. Hogyan lehet
nem észrevenni egy ilyen autót, ez ütött szöget a fejembe. Maga nem tartja
meglepőnek, hogy senki nem figyelt fel rá?
És Vicre függesztette csillogó, szinte boldog szemét.
– Nem – mondta Vic, és ez igaz is volt.
– Nem – visszhangozta Daltry. – Nem tartja annak. És mit gondol, mi a
titka?
– Manx nagyon tudja, hogyan maradhat észrevétlen.
Daltry elfordította a fejét, és kinézett a tóra. – Azért ez nem piskóta. Két
férfi egy 1938-as Rolls-Royce Wraithszel. Utánanéztem az interneten. Tudja,
hogy kevesebb mint négyszáz Rolls-Royce Wraith szaladgál az egész
világon? Nálunk kevesebb mint száz. Piszkosul ritka egy autó. És maga az
egyetlen, aki látta Manxot. Nem érzi úgy, hogy kezd becsavarodni?
– Nem vagyok őrült – mondta Vic. – Félek. Az nem ugyanaz.
– Maga csak tudja. – Daltry ledobta a cigarettáját a fűre, eltaposta a cipője
orrával.
És már el is tűnt a házban, Vic pedig ott maradt, a kezében az öngyújtóval.
 Elaltat Lak
Bing háza előtt színpompás alufólia virágok pörögtek a délelőtti
napsütésben.
A fehér élcsíkozású, rózsaszín kis ház olyan volt, mint egy torta. Egy
kedves, öreg néni házikója volt ez, bókoló liliomokkal a kertben, egy
kedves, öreg nénikéé, aki mézeskaláccsal magához csalogat egy kisfiút,
ketrecbe zárja, hetekig hizlalja, és végül megsüti a kemencében. Ez volt az
Elaltat Lak. Wayne rögtön elálmosodott, annyira belefeledkezett az alufólia
virágok hipnotikus pörgésébe.
Bing Partridge házától felfelé, a hegyen, kiégett templom állt. Csak az
elülső homlokzata maradt meg épségben, a hegyes tetősüveg alatt, a magas,
fehér, kétszárnyú bejárati ajtóval; a templom hátulja elszenesedett gerendák
és megfeketedett beton kusza romhalmaza volt. A templom előtt olyasfajta
hirdetőtábla állt, amin csereberélni lehet a betűket: a lelkipásztor ezen
tájékoztatta a gyülekezetét a miserendről. Valaki viszont garázdálkodott a
betűkkel, egy olyan üzenetet rakva ki, amely nem feltétlenül nem tükrözte a
gyülekezet nézeteit. Az üzenet így szólt:

AZ ÚJ AMERIKAI
HIT TABERNÁKULUMA
ISTEN ELÉGETT ELEVENEN
CSAKIS A GONOSZ

Szél kerekedett a felperzselt templom parkolóját szegélyező hatalmas,

öreg tölgyek között. Wayne csukott ablaknál is érezte a tömény
faszénszagot.
A NOS4A2 a behajtóra kanyarodott, és lépésben folytatta útját a külön
álló garázshoz. Bing fészkelődni kezdett az ülésén, távkapcsolót kotort elő a
zsebéből. Az ajtó felnyílt, az autó begördült a garázsba.
A garázs kivájt belsejű betontömbre emlékeztetett, odabent olaj- és
vasszagú, hűvös félhomály fogadta őket. A fémes illat a tartályokból
származott. A garázsban fél tucat zöld tartály állt – magas, rozsdapety-tyes
acélpalackok az oldalukon vörös betűs fokozottan TŰZVESZÉLYES ÉS
VIGYÁZAT, TÚLNYOMÁS ÉS SZEVOFLURÁN felirattal. Úgy álltak ott
felsorakoztatva, mint valami idegen robothadsereg szemlére váró katonái. A
palackokon túl keskeny lépcsőfeljáró vezetett a padlástérbe.
– Atyavilág, rég reggeliznünk kéne – szólalt meg Bing. Charlie Manxra
nézett. – Olyan reggelit készítek, hogy mind a tíz ujját megnyalja utána.
Dögöljek meg, ha nem. Mind a tíz ujját. Csak közölje, hogy mit szeretne.
– Egy kicsit egyedül maradni, Bing, azt szeretnék – mondta Manx. – Egy
kicsit pihentetni szeretném a fejem. És ha nem vagyok túlságosan éhes,
annak valószínűleg az az oka, hogy csömörig elteltem a locsogásoddal. Az a
rengeteg intellektuális üres kalória, amit rám ömlesztettéi!
Bing összetöppedt az ülésen. Lassan a füléhez emelte a kezét.
– Ne tapaszd be a füled, és ne játszd nekem a süketet. Kész csődtömeg
vagy.
Bing arca összeráncolódott. Lehunyta a szemét, és visszataszító képet
vágva sírni kezdett. – Agyon kéne lőnöm magamat! – kesergett.
– Az volna csak égbe kiáltó ostobaság – mondta Manx. – Különben meg,
nagy valószínűséggel az a golyó is bennem kötne ki.
Wayne felnevetett.
Mindenkit meglepett, saját magát is beleértve. Mintha tüsszentett volna,
olyan volt – egy teljességgel akaratlan reakció. Manx és Bing hátra is néztek
rá a kocsiban. Bingnek patakzott a könny a szeméből, kövér, csúnya arcát
eltorzította a szomorúság. Manx viszont – Manx derűs tűnődéssel méregette
Wayne-t.
– Dugulj el, te kis szarházi! – kiáltotta Bing. – Ne merészelj kinevetni!
Lenyisszantom az arcodat! Hozom az ollómat, és miszlikbe aprítalak!
Amikor Manx mellbe vágta az ezüstkalapácsával, az ajtónak zuhant.
– Csitt! – mondta Manx. – Melyik gyerek nem nevet, ha bohócot lát?
Tökéletesen természetes reakció.
Wayne-nek egy pillanatra eszébe ötlött, milyen vicces volna, ha Manx
most Bing arcába vágna a kalapáccsal, és eltörné az orrát. Lelki szemei előtt
Bing orra szétpukkadt, mint egy málnaszörppel teli vízibomba –
fergetegesen viccesnek találta a képet, kis híján megint felnevetett.
Egy másik része, egy igen távoli, csendes része, viszont azon tűnődött,
hogyan találhat jelen helyzetében mulatságosnak bármit. Talán még mindig
zavaros az agya a gáztól, amivel Bing Partridge lefújta. Egész éjjel aludt,
mégsem érezte magát kipihentnek. Betegnek és elnyűttnek érezte magát, és
melege volt. Ez zavarta a leginkább: hogy melege van. Majd’ megfőtt a
bőrében, egy hűs zuhanyra vágyott, egy hűs megmártózásra a tóban, egy
falat hűs hóra a szájában.
Manx megint Wayne-re pillantott oldalvást, és kacsintott. Wayne
összerezzent, a gyomra ráérősen összefacsarodott.
Ez az ember mindent megmérgez maga körül, gondolta, aztán
megismételte magában, csak éppen visszafelé. .körül maga megmérgez
mindent ember az Ez. És ezt a különös, suta rákmondatot megalkotva furcsa
módon mindjárt jobban érezte magát, bár meg nem mondta volna, hogy
pontosan miért.
– Ha annyira tüsténkedni akarsz, összeüthetnél egy szalonnás rántottát
ennek a növekedésben lévő fiatalembernek. Biztosra veszem, hogy szívesen
bekebelezné.
Bing lehorgasztotta a fejét, potyogtak a könnyei.
– Eredj – mondta Manx. – Menj, és játszd a bőgőmasinát a konyhádban,
ahol nem kell hallanom. Záros határidőn belül muszáj lesz kezdenem veled
valamit.
Bing kiszállt, bezárta maga mögött az autó ajtaját, és a Rolls mellett
elbaktatva a behajtó felé indult. A hátsó ablakhoz érve gyűlölködő pillantást
vetett Wayne-re. Wayne még soha nem látta, hogy bárki így nézett volna rá:
úgy, mint akinek minden vágya, hogy végezzen vele – hogy addig
fojtogassa, amíg ki nem szorítja belőle a szuszt. Vicces volt. Wayne-ből
majdnem megint kirobbant a nevetés.
Wayne kifújta a levegőt, lassan, reszketegen. Nem akart ilyen
gondolatokat forgatni az agyában. Valaki kiengedett egy befőttesüvegnyi
fekete pillét, és azok most vadul verdestek a feje belsejében. Örvénylettek az
ötletek: a poénötletek. Olyan poénok ötletei, mint egy betört orr, vagy egy
saját magát főbe lövő ember.
– Ha tehetem, éjszaka vezetek – mondta Charlie Manx. – A szívem
mélyén éjszakai bagoly vagyok. Minden, ami nappal jó, még jobb éjszaka.
Egy körhinta, egy óriáskerék, egy lány csókja. Minden. Ráadásul, mióta
nyolcvanöt éves lettem, zavarja a napfény a szememet. Nem kell csiri-
csuriznod?
– Úgy érti, hogy... pisilni?
– Vagy ha esetleg csokitortát akarsz csinálni...
Wayne megint felnevetett – éles, hangos vakkantással –, aztán a szájára
tapasztotta a kezét, mintha visszatuszkolhatná a hangot.
 Manx csillogó, lenyűgözött tekintetű, rezzenéstelen szemmel figyelte.
Wayne nem emlékezett rá, hogy egyszer is hunyorogni látta volna, mióta
együtt voltak.
– Mit művel velem? – kérdezte riadtan..
– Egyre messzebb viszlek mindentől, ami valaha is boldogtalanná tett az
életben – felelte Manx. – És mire megérkezünk oda, ahová igyekszünk,
minden szomorúságod hátramarad mögötted. Gyere. Van egy kis mosdó itt a
garázsban.
Manx kiszállt a kormány mögül, és ugyanebben a pillanatban Wayne-nél,
a jobb hátsó ajtón is kioldott a zár. Az ajtóbiztosító gomb akkora csattanással
vágódott fel, hogy Wayne összerezzent.
Azt tervezte, amint földet ér a lába, futásnak ered, de odakint nyirkos és
forró és nehéz volt a levegő, és szabályosan rátapadt, vagy még inkább
Wayne tapadt meg rajta, mint légy a légypapíron. Egyetlen lépést sikerült
megtennie, és már érezte is Manx kezét a tarkóján. Nem volt fájdalmas, vagy
durva, ahogy megmarkolta, csak határozott. A férfi egy könnyed hátra-
arccal elfordította a nyitott garázsajtótól.
Wayne pillantása megakadt az ütött-kopott zöld acélpalackokon,
szevoflurán, olvasta fintorogva.
Manx követte a tekintetét, a szája sarka bennfentes mosolyra kunkorodott.
– Mr. Partridge egy vegyiüzem karbantartó részlegénél dolgozik, pár
kilométerre innen. A szevoflurán kábító és fájdalomcsillapító hatású gáz, a
fogorvosok nagy kedvence. Az én időmben a fogorvosok konyakkal
érzéstelenítették a pácienseiket, még a gyerekeket is, de a szevofluránt
sokkal kíméletesebbnek és hatékonyabbnak tartják. Néha kiderül, hogy
valamelyik tartály megsérült, ezeket Bing kivonja a forgalomból. Előfordul,
hogy a tartály nem is sérült annyira, mint ahogy látszik.
Manx a garázsépület padlásfeljárója felé kormányozta Wayne-t. A lépcső
alatt ajtónyílás sötétlett.
– Néhány dolog sehogy sem fér a fejembe – folytatta Manx. – Segíthetnél
tisztázni egy rejtélyt, Wayne. Már ha nem veszed zokon, hogy lyukat
beszélek a hasadba, amíg csiri-csurizol.
Wayne elképzelte, ahogy pisilés közben egyre nagyobb lyuk keletkezik
pucér hasán. Személyiségének valami szörnyűséges, alámerült része még ezt
is viccesnek találta, pedig közben Manx csontvázkeze alatt kiverte a tarkóját
a libabőr.
 Mielőtt válaszolhatott volna, szabadon maradt kezével Manx egy piszkos
és pecsétfoltos, összehajtott papírlapot húzott elő a kabátja alól, széthajtotta,
és odatartotta az orra elé.

BOEING-MÉRNÖK REJTÉLYES ELTŰNÉSE

– A minap egy képtelen színekre pingált hajú nő jelent meg anyád

házánál. Nyilván emlékszel rá. Egy irattartó volt nála, tele
újságkivágásokkal, rólam. Egész szép kis patáliát csaptak anyád udvarán,
anyád és ez a hölgyike. Bing töviről-hegyire elmesélte. Tudtam, hogy le fog
esni az állad a meglepetéstől, ha megtudod: Bing a szemközti házból
végignézte az egészet.
Wayne fintorogva töpreng, hogyan mozizhatott Bing az utca túloldaláról.
A de Zoet házaspár házából. Kínálkozott egy megoldás, de az nem volt
vicces a legkevésbé sem.
A lépcsőfeljáró alatti ajtóhoz értek. Manx kitárta az ajtót, láthatóvá vált a
rézsútos tető alá szuszakolt kis fürdőszoba.
Manx a csupasz villanykörte zsinórjáért nyúlt, és meghúzta, de a helyiség
sötét maradt.
– Bing teljesen elhanyagolja ezt a helyet. Nyitva hagyom az ajtót, hogy
bejöjjön egy kis fény.
Betuszkolta Wayne-t a fürdőszoba félhomályába, és illendőségből odébb
lépett az ajtónyílástól.
– Honnan ismeri anyád ezt a különös hölgyikét, és ugyan mi okuk volt rá,
hogy éppen rólam csevegjenek?
– Nem tudom. Soha nem láttam korábban.
– Viszont az újságcikkeket elolvastad. Amik rólam szóltak, többnyire.
Szeretném, ha tudnád, hogy az ügyemről szóló híradások telis-tele vannak a
legfelháborítóbb rágalmakkal. Soha egyetlen gyereket se öltem meg.
Egyetlenegyet se. És gyerekbuzeráló se vagyok. A pokol tüze sem elég forró
azoknak az aberráltaknak. Anyád látogatója láthatóan nem hiszi el, hogy
meghaltam. Ez figyelemre méltó elgondolás, tekintve, hogy a napilapok
széles körben beszámoltak nemcsak a halálomról, de a boncolásomról is. Mit
gondolsz, miért hisz az a nő ilyen makacsul az elpusztíthatatlanságomban?
– Ezt se tudom. – Wayne csak állt fütykössel a kézben, képtelen volt
pisilni. – Anya őrültnek nevezte azt a nőt.
– Nem akarsz átvágni, ugye, Wayne?
 – Nem, uram.
– Mit mondott rólam ez a furcsa frizurájú nő?
– Anya beküldött a házba, úgyhogy nem hallottam egy szót se.
– Na, ez már aztán tényleg arcátlan hazugság, Bruce Wayne Carmody. –
De nem úgy mondta, mint aki neheztel ezért. – Mi van, meggyűlt a bajod a
hegedűvonóddal?
– A micsodámmal?
– A kakaskáddal. A pepeskéddel.
– Aha. Egy kicsit, lehet.
– Azért van, mert beszélgetünk. Mindig nehezen indul meg, ha más is
hallja. Odébb megyek pár lépéssel.
Wayne hallotta kopogni Manx cipősarkát a betonon, ahogy a férfi
félrevonult. Szinte azonnal ellazult a hólyagja, és zuhogott belőle a vizelet.
Pisilés közben hosszan, megkönnyebbülten kifújta a levegőt, és felszegte
a fejét.
Egy poszter volt a falon a vécékagyló fölött. Meztelen nő térdelt, a keze
összekötve a háta mögött. A fejére gázálarcot húztak. Náci egyenruhás férfi
állt fölötte, a kezében póráz, a nyakörv a nő nyaka körül.
Wayne behunyta a szemét, visszatette a hegedűvonóját – nem, a péniszét,
a „hegedűvonó” egy idióta szó – az alsónadrágjába, és elfordult. A
mosdókagylóban, aminél kezet mosott, csótány kapaszkodott a porcelánon.
Kézmosás közben megkönnyebbülten fedezte fel, hogy semmi vicceset nem
talált abban a borzalmas poszterben.
Az autó miatt van. Attól tűnik viccesnek minden, hogy az autóban ülsz,
még ha amúgy borzalmas is.
Amint átfutott a fején a gondolat, tudta, hogy igaz.
Kilépett a fürdőszobából, és Manx ott várt rá, kitárta neki a Wraith hátsó
ajtaját. A másik kezében az ezüstkalapácsot fogta. Elővigyorította vérfoltos
fogait. Wayne arra gondolt, még esetleg el is érhetné a behajtót, mielőtt
beverné a fejét a kalapáccsal.
– Mondok neked valamit – szólalt meg Manx.
– Nagyon szeretnék többet tudni anyád bizalmasáról. Biztosra veszem,
hogy ha tényleg erőlteted kicsit az agyad, olyan részletek is eszedbe jutnak
majd, amiket már elfelejtettél. Nem akarsz elüldögélni a kocsiban, és
elmélkedni, amíg elmegyek a reggelidért? Mire visszajövök, lehet, hogy
eszedbe is jut valami. Mit szólsz az ötlethez?
 Wayne vállat vont, de a szíve meglódult a gondolattól, hogy magára
hagyják az autóban. A telefon. Csak egyetlen perc, egyedül, és felhívhatja az
apját, hogy mindent elmondjon neki: Sugarcreek, Pennsylvania; fehér
élcsíkozású, rózsaszínű ház a domb tövében, amin a kiégett templom áll. A
zsaruk előbb itt lehetnének, mint Manx a szalonnás tojással. Wayne
készségesen, tétovázás nélkül beszállt a kocsiba.
Manx becsukta az ajtót, és kopogott az üvegen.
– Jövök-megyek, mint a távirat! Aztán nem elszaladni! – És felnevetett, az
ajtóbiztosító gomb koppanásával egyszerre.
Wayne az ülésre térdelt, és a hátsó ablakon keresztül követte tekintetével.
Amikor Manx eltűnt a rózsaszínű ház hátsó traktusában, Wayne megperdült,
a padlóra huppant, és feltépte a diófa fiókot a vezetőülés alatt, hogy magához
vegye a mobiltelefonját.
De csak hűlt helyét találta.
 Bing garázsa
Valahol kutya ugatott, felbúgott egy fűnyíró, és a világ ment tovább,
idebent viszont, a Rolls-Royce-ban, megtorpant a világ, mert a telefon nem
volt sehol.
Wayne teljesen kihúzta a fiókot, és körbepaskolt benne a kezével, mintha
a telefon valahogy megbújhatott volna a bézs színű bélés alatt. Tudta, hogy
nem téved, hogy ide tette a készüléket, amikor visszatolta a fiókot, mégis
benézett a másik, az utasülés alatti fiókba is. Abban sem talált semmit.
– Hol vagy? – siránkozott, pedig már tudta. Amíg ő csiri-csuri után kezet
mosott, Manx bekászálódott a hátsó ülésre, és magához vette a telefont.
Valószínűleg most is ott lapul a kabátzsebében. Wayne-t sírás kerülgette.
Mélyen legbelül felépített magában egy reménységkatedrálist, amire Manx
most rátiport, aztán pedig fel is gyújtotta. ISTEN ELÉGETT ELEVENEN,
CSAKIS A GONOSZ.
Ostobaság volt – értelmetlen ostobaság mégis visszafordult az első
fiókhoz, és megint kihúzta, és még egyszer belenézett.
A fiókban most karácsonyi díszek voltak.
Egy pillanattal korábban még nem voltak ott. Egy pillanattal korábban a
fiók üres volt. Most viszont egy tragikusan méla tekintetű, zománcozott
angyalfigurát, egy csillámporral meghintett, jókora ezüst hópelyhet meg egy
mikulássipkás, szunyókáló kék holdat talált benne.
– Mi a fene...?! – értetlenkedett Wayne, szinte észre sem véve, hogy
fennhangon beszél.
Egyenként felemelte a díszeket.
A kürtöt fújó angyal finoman ide-oda forgott aranysárga karikáján.
A hópehely életveszélyes fegyvernek tűnt – nindzsa hajítócsillagnak.
A hold mosolyogva tűnődött magában.
Wayne visszatette a helyükre a díszeket, és óvatosan becsukta a fiókot.
Aztán kinyitotta.
Megint üres volt.
Bosszús, füstölgő firtatással becsapta a fiókot. – Kérem vissza a
telefonomat – sziszegte dühösen.
Az első ülés felől kattanás hallatszott. Még éppen jókor pillantott fel, hogy
lássa, amint a kesztyűtartó lenyílik.
 Az iPhone ott trónolt az autóstérképek tetején.
Wayne felállt a hátsó utastérben. Meg kellett görnyednie, és a tarkóját a
mennyezethez préselni, de meg lehetett csinálni. Úgy érezte magát, mintha
az imént valami bűvésztrükk tanúja lett volna: a mágus elhúzta a tenyerét
egy virágcsokor fölött, és az ő iPhone-jává varázsolta a virágokat. A
meglepődés érzésébe émelyítő félelem csiklandása vegyült.
A Wraith heccelte őt.
A Wraith vagy Manx – olyan érzése volt, hogy a kettő ugyanaz, hogy
egymás meghosszabbításai csak. A Wraith ugyanúgy része Manxnak, mint
ahogy neki, Wayne-nek, is része a jobb keze.
A telefonra meredt, máris tudva, hogy muszáj lesz megpróbálnia
visszaszerezni, és azt is tudva, hogy az autónak megvannak az eszközei arra,
hogy ne engedje hozzáférni.
De kit érdekel a telefon: a sofőroldali ajtó nincs lezárva, semmi nem
akadályozhatja meg abban, hogy kijusson a kocsiból, és odébbálljon.
Semmi, kivéve, hogy a legutóbbi három alkalommal, amikor megpróbált
átkapaszkodni az első ülésre, valahogy mindig hátul kötött ki.
Jó, de akkor el volt kábítva. A Gázálarcos Ember lefújta gyömbérfüsttel,
ami összezavarta a gondolatait. Alig tudott feltápászkodni a padlóról. Nem
csoda, hogy állandóan visszazuhant a hátsó ülésre. Az igazi csoda az volt,
hogy milyen sokáig sikerült tudatánál maradnia.
Felemelte a jobb kezét, előkészületként, hogy átnyúljon az elválasztó
panel fölött, és ebben a pillanatban észrevette, hogy még mindig a kezében
szorongatja az egyik karácsonyi díszt: a mosolyogva tűnődő holdat. Mi több,
egy teljes perce húzkodta a hüvelykujját a dísz sima, sarló alakú görbületén.
Különös módon megnyugtatónak találta az öntudatlanul ismételgetett
mozdulatot. Egy pillanatig zavartan hunyorogva meredt rá – megesküdött
volna, hogy mindhárom díszt visszatette a fiókba.
Az a hold, vette észre most, kövérkés arcával és nagy orrával és hosszú
szempilláival, kicsit az apjára emlékeztet. Betette a zsebébe, aztán
másodszor is fölemelte a kezét, és átnyúlt az elválasztó fölött, a kesztyűtartó
irányába.
Ahogy ujjai az első ülés fölé értek, összezsugorodtak. Egyetlen ujjpercnyi
húsos csonk lett belőlük. Amikor Wayne látta, mi történik, összerezzent, de
nem húzta vissza a kezét. Groteszk, de valahogy mégis lenyűgöző élmény
volt.
 Még mindig érezte az ujjai végét. Össze tudta dörgölni az ujjait, érezte,
ahogy hüvelykjének érdesebb ujjbegye a mutatóujját cirógatja. Csak látni
nem látta.
Még távolabbra nyúlt az elválasztó panel fölött, a teljes kezét áttolva a
láthatatlan határon. A karja is sima felületű, rózsaszín csonkká zsugorodott.
Fájdalommentes amputáció. Wayne szétnyitott és összecsukott egy öklöt,
amit nem látott. Ott volt, érezte, hogy a keze ott van. Csak abban nem volt
biztos, hogy hol van az az ott.
Kicsit még jobban kinyújtotta a kezét, szándéka szerint a kesztyűtartó és a
telefonja irányában.
Valami a hátába bökött, éppen abban a pillanatban, amikor láthatatlan jobb
kezének ujjai szilárdba ütköztek.
A fejét kitekerve hátrapillantott.
Egy kar – a saját karja – nyúlt ki az ülésből a háta mögött. Nem úgy
nézett ki, mintha átszakította volna az ülést, inkább mintha kinőtt volna az
ülésből. A kezet a kar végén még emberi bőr borította. A csuklót is. Az
üléshez közeledve viszont a kar külseje egyre sötétebb és durvább lett, végül
pedig átolvadt viseltes, öreg üléshuzat bőrbe. A kar az ülésből nyúlt ki,
megfeszítve maga körül az anyagot.
A természetes reakció az lett volna, ha Wayne felsikolt, de már eleget
sikoltozott. Ökölbe szorította láthatatlan jobb kezét. A hátsó ülésből kinőtt
kézen összezárultak az ujjak. A gyomra különös dolgokat művelt a
gondolattól, hogy így tud távirányítani egy üléspárnából kinőtt testetlen kart.
– Látod, látod, szkanderezhetsz saját magaddal – szólalt meg Manx.
Wayne összerezzent, és riadalmában visszarántotta a karját. Az ülésből
ágaskodó testetlen kar eltűnt, a bőrbe szippantódott, és a következő
pillanatban már újra a válláról lógott le, ahol a helye volt. Wayne a
mellkasához kapta a kezét. Sebesen zakatolt a szíve.
Manx a sofőroldali hátsó ablakhoz hajolt, elvigyorodott, kimutatva
kacska, előreálló felső fogait.
– Mennyi mókára adódik lehetőség ennek a vén járgánynak a hátsó
ülésén! Nincs még egy ilyen kerekeken gördülő vidámpark!
Egyik kezében tányért tartott, rajta szalonnás rántotta és pirítós. A
másikban egy pohár narancslé volt.
– Remélem, örömödre szolgál, ha megtudod, hogy ebben az ételben aztán
semmi egészséges nincs! Csupa vaj és só és koleszterin. Még a narancslé is
rosszat tesz. Valójában nem is „lé”, hanem „ital”. A magam részéről egyetlen
vitamintablettát be nem vettem életemben, és mégis milyen élemedett kort
értem meg! A boldogság inkább a hasznodra lehet, mint bármilyen elixír,
amit a patikusok kikutyulnak!
Wayne leereszkedett a hátsó ülésre. Manx kinyitotta az ajtót, behajolt, és
odakínálta neki a tányért és az italt. Wayne észrevette, hogy nem kapott
villát. Manx megjátszhatja, hogy puszipajtások, de nem bolond, hogy szúró
fegyverrel lássa el utasát... egyszerű, tökéletesen világos emlékeztető arra,
hogy Wayne nem cimbora, hanem fogoly. Elvette a tányért, Manx pedig
bekászálódott melléje a hátsó ülésre.
Manx korábban azt mondta, hogy a pokol sem elég forró azok számára,
akik gyerekeket buzerálnak, Wayne most mégis arra készült, arra számított,
hogy pillanatokon belül buzerálni fogják. Manx be fog nyúlni a lába közé, és
megkérdezi, hogy húzkodta-e már a hegedűvonóját.
Készen állt arra, hogy amikor Manx akcióba lép, ellenáll, és veszít, és
hogy rá fognak mászni. Majd a pasashoz vágja a reggelijét. Majd harap.
Nem fog számítani. Ha Manx le akarja húzni róla a nadrágot, hogy... hogy
bármit műveljen vele – akkor meg is fogja tenni. Sokkal erősebb ugyanis. Ez
ilyen egyszerű. 0 pedig majd minden tőle telhetőt megtesz, hogy átvészelje.
Majd úgy tesz, mintha valaki máshoz tartozna a teste, és az apjával látott
lavinára gondol. Csendes megnyugvással azt képzeli, hogy maga alá temette
a hó. Egy nap úgyis eltemetik valahol (inkább előbb, mint utóbb, gondolta),
és nem számít többé, hogy Manx mit művelt vele. Csak abban bízott, hogy
az anyja soha nem tudja meg. Már így is annyira boldogtalan, így is olyan
keményen küzdött azért, hogy ne bolonduljon meg, ne legyen alkoholista...
Wayne elképzelni sem akarta, hogy éppen ő legyen újabb szenvedés forrása
számára.
De Manx nem nyúlt hozzá. Csak nagyot sóhajtott, és kinyújtotta a lábát.
– Látom, máris kiválasztottad, milyen díszt akasztasz fel, amikor
Karácsonyországba érkezünk – szólalt meg. – Hogy ezzel jelöld az abba a
világba való átköltözésedet.
Wayne a jobb kezére pillantott, és meglepetten látta, hogy már megint a
kezében tartja az álomszuszék holdat, a hüvelykujjával cirógatva az ívét.
Nem volt róla emlékképe, hogy mikor vette elő a zsebéből.
– A lányaim kis angyalfigurákat hoztak annak idején, azokkal emlékeztek
meg a saját utazásuk lezárultáról – mondta Manx távoli, tűnődő hangon. –
Vigyázz rá, Wayne. Úgy őrizd, mint a tulajdon életedet!
 Hátba veregette Wayne-t, aztán a kocsi eleje felé bökött az állával. Wayne
követte a tekintetét... és azt látta, hogy a lenyitott kesztyűtartót nézi. A
telefont.
– Tényleg azt hitted, hogy el tudsz rejteni előlem ilyesmit? – kérdezte
Manx. – Itt, ebben az autóban?
Nem tűnt olyasfajta kérdésnek, ami választ igényel.
Manx szorosan összefonta a mellén a karját, majdnem mintha saját magát
ölelgetné. Somolygott magában. Nem tűnt mérgesnek egyáltalán.
– Elrejteni valamit ebben a kocsiban, annyit ér, mintha betennéd a
kabátom zsebébe. Mindenképpen észreveszem. Nem mintha felrónám neked,
hogy megpróbáltad! Bármelyik fiú megpróbálná. Láss hozzá a rántottához,
mielőtt teljesen megdermed.
Wayne azon kapta magát, hogy sírással küszködik. Lehajította a padlóra a
holdját.
– Hé! Hahó! Nehogy elkámpicsorodj itt nekem! Nem bírom elviselni, ha
egy gyerek boldogtalan. Jobban éreznéd magad, ha beszélhetnél anyáddal?
Wayne hunyorgó szeméből könnycsepp pottyant az egyik szalonnacsíkra a
tányérján. A gondolat, hogy hallhatja az anyja hangját, kis robbanást idézett
elő a testében, a vágy lökéshullámát.
Bólintott.
– És azt tudod, hogy én mitől érezném jobban magamat? Ha mesélnél
nekem a nőről, aki azzal a sok újságkivágással beállított anyádhoz. Tudod,
valamit valamiért.
– Nem hiszek magának – suttogta Wayne. – Úgyse fogja felhívni anyámat.
Tök mindegy, hogy mit csinálok.
Manx az első ülés felé nézett az elválasztó panel fölött.
A kesztyűtartó hangos csattanással felcsapódott. Wayne annyira
meglepődött, hogy majdnem az ölébe borította a rántottás tányért.
A sofőrülés alatti fiók teljesen magától kicsusszant, szinte hangtalanul.
Ott volt benne a telefon.
Wayne rámeredt, görcsös, apró kortyokban kapkodott levegőért.
– Eddig nem volt rá példa, hogy hazudtam volna neked – mondta Manx. –
De megértem, ha vonakodsz megbízni bennem. A következő a helyzet: Ha
nem mesélsz nekem anyád látogatójáról, biztos, hogy nem kapod meg a
telefont. Ellenben leteszem a kocsi mögé a garázs padlójára, és áttolatok
rajta. Az lesz csak a móka! Őszintén szólva szerintem a mobiltelefon az
ördög találmánya. Viszont gondoljunk bele, mi lesz, ha mégis elmondod,
amire kíváncsi vagyok. Így vagy úgy, de megtudsz valami fontosat. Ha nem
engedem, hogy felhívd anyádat, kiderül, hogy egy piszok hazug alak
vagyok, és soha többé nem kell megbíznod bennem. Ha viszont hagyom,
hogy felhívd anyádat, akkor tudni fogod, hogy olyan ember vagyok, aki
betartja a szavát.
– De mit mondhatnék Maggie Leigh-ről, amit maga nem tud? –
ellenkezett Wayne.
– Nos, például éppen most árultad el a nevét. Látod! Máris előrébb
vagyunk.
Wayne-t rosszérzés fogta el, úgy érezte magát, mint aki megbocsáthatatlan
árulást követett el.
– Ms. Leigh mondott valamit, ami megrémítette anyádat. Mi volt az?
Mondd el, és ebben a minutumban telefonálhatsz anyádnak!
Wayne kinyitotta a száját. Egyelőre maga sem tudta, mit fog mondani, de
nem is jutott szóhoz, mert Manx megfogta a vállát, és finoman
megszorította.
– Nehogy hamukálni kezdj nekem, Wayne! A megállapodásunk azonnal
érvényét veszíti, amint hazugságon kaplak! Megkeserülöd, ha mákszemnyit
is eltérsz az igazságtól!
Manx kinyújtotta a kezét, és felcsippentett a tányérról egy
szalonnaszeletet. Azt, amelyiken Wayne könnye csillogott, ragyogó, olajos
fényű ékkőként. Leharapta a szelet könnycseppes felét, és rágni kezdte.
– Nos?
– Maggie Leigh azt mondta, hogy maga megint úton van – szólalt meg
Wayne. – Hogy kint van a börtönből, és hogy anyának jó lesz vigyáznia.
Gondolom, ettől ijedt meg.
Manx a homlokát ráncolva, lassan rágott, eltúlzott, kérődző
mozdulatokkal járt fel-alá az állkapcsa.
– Semmi mást nem hallottam, de tényleg.
– Honnan ismerték egymást, anyád és ez a nő?
Wayne vállat vont. – Maggie Leigh azt mondta, akkor találkoztak először,
amikor anyám még gyerek volt, anya viszont azt állította, hogy még sosem
találkoztak egymással.
– És mit gondolsz, melyikük állítása felel meg a valóságnak?
Ez készületlenül érte Wayne-t, késlekedett a válasszal. – Hát... anyámé.
Manx lenyelte a falatka szalonnát, és ragyogó arccal ránézett. – Értem. Ez
könnyen ment. Nos. Anyád nyilván odáig lesz a gyönyörűségtől, hogy
hallatsz magadról. – Manx a karját kinyújtva előrehajolt a telefonért – aztán
visszasüppedt az ülésbe. – Ó! Csak még egy apróság. Egy hídról nem beszélt
ez a Maggie Leigh?
Wayne úgy érezte, mintha egész teste lüktetni kezdene a kérdéstől, mintha
bizsergő lüktetés járná át a testét, és arra gondolt, Nehogy elmondd neki.
– Nem – mondta, mielőtt átgondolhatta volna a dolgot. Kásás volt a
hangja, és fojtott, mintha darabka pirítósként torkán akadt volna a hazugság.
Manx sunyin, álmatagon mosolyogva feléje fordult. A szemhéja
félárbocra ereszkedett. Aztán mozgásba lendült, kidugta egyik lábát a nyitott
ajtón, és nekifogott, hogy felkecmeregjen a hátsó ülésről. Ugyanekkor a fiók,
amiben a telefon volt, önálló életre kelt, és hangos csattanással becsukódott.
– Vagyis igen! – kiáltotta Wayne, és a férfi karjába csimpaszkodott. A
hirtelen mozdulattól felborult az ölében a tányér, sült tojás és pirítós
potyogott a padlóra. – Igen, nagyon is! Azt mondta, hogy anyának megint
elő kell kerítenie magát! Azt kérdezte tőle, hogy még mindig meg tudná-e
találni a híd segítségével!
Manx, kint és bent közt félúton, mozdulatlanná dermedt, és az arcán
továbbra is az álmatag derű kifejezésével a karját markoló kézre nézett.
– Mintha abban állapodtunk volna meg, hogy kezdettől fogva igazat fogsz
mondani.
– Igazat mondtam! Csak nem jutott eszembe rögtön! Kérem!
– Nem jutott eszedbe, na szép. Nem jutott eszedbe igazat mondani!
– Ne haragudjon!
Manx egyáltalán nem tűnt feldúltnak. – Nos – mondta. – Nyilván csak
pillanatnyi megingás volt.
Talán még mindig engedélyezhetem azt a telefonhívást. De fel fogok tenni
neked még egy kérdést, és azt akarom, hogy most előbb gondolkodj, és csak
aztán válaszolj. És amikor válaszolsz, azt akarom, hogy az igazat mondd,
csakis a színtiszta igazat, Isten engem úgy segéljen. Mondott Maggie Leigh
bármit arról, hogyan jut el anyád ehhez a hídhoz? Mit mondott anyád
bringájáról?
– A bringáról nem mondott semmit! Tényleg nem, esküszöm! – Merthogy
Manx kezdte kihúzni a karját a szorításából. – Szerintem nem is tud a
Triumphról!
Manx elbizonytalanodott. – A Triumphról?
– Anya motorjáról. Nem emlékszik? Amikor hazaért, azt tolta az úton.
Hetek óta bütyköli. Egyfolytában azon a motoron dolgozik, még amikor
aludnia kellene, akkor is. Miért, nem erre a bringára gondolt?
Manx tekintete hűvös lett és távoli. Az arca elernyedt. Ahogy alsó ajkába
harapott apró fogaival, egy komplett idióta arckifejezését öltötte magára.
– Hűha! Anyád új járgányt akar építeni. Hogy megint rám találhasson.
Tudod, amint megláttam, hogy tolja azt a motorkerékpárt az úton, szöget is
ütött a fejembe, hogy nem a régi trükkjével akar-e újra megpróbálkozni. És
ez a Maggie Leigh... feltételezem, hogy neki is megvan a maga járgánya. De
legalábbis tudja, hogy vannak olyanok, akik azokon a másfajta utakon
közlekednek. Nahát. Vannak még kérdéseim, de jobb lesz, ha közvetlenül
Ms. Leigh-nél keresek rájuk választ. – Manx keze a nagykabátja zsebébe
csusszant, előhúzta a fénymásolt tudósítást Náthán Demeterről, és úgy
fordította a papírlapot, hogy Wayne is lássa. A megsárgult papírlap fejlécére
koppantott az ujjával:

HERE-I KÖZKÖNYVTÁR
HERE, IOWA

– És pontosan itt fogom keresni, az iowai Here-ben! – rikkantotta. –

Szerencsére éppen útba esik.
Wayne kapkodta a levegőt, mint aki nagyon hosszú futásból érkezik. – Fel
akarom hívni az anyukámat.
– Azt már nem! – mondta Manx, és kirántotta a karját. – Hogy szólt az
egyezségünk? Az igazság, a teljes igazság és csakis az igazság. Nekem
viszont még mindig cseng a fülem attól az égbekiáltó lódítástól, amivel meg
akartál etetni! Kár volt. Igen hamar rá fogsz jönni, hogy az öreg Charlie
Manxszal piszok nehéz kibabrálni!
– Nem! – kiáltotta Wayne. – Mindent elmondtam, amit tudni akart!
Megígérte! Azt mondta, kapok még egy esélyt.
– Azt mondtam, hogy talán engedélyezek egy hívást, ha elmondod az
igazságot az anyád bringájáról. De nem tudtál semmit, és különben se
mondtam, hogy arra a telefonhívásra ma kerülne sor. Azt hiszem, várnunk
kell holnapig. Azt hiszem, abból, hogy várnod kell holnapig, egy életre
megtanulod a leckét: A hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát,
Wayne!
Becsapta a Rolls ajtaját. A zár koppanva a helyére csusszant.
– Nem! – kiáltotta Wayne megint, de Manx már elfordult tőle, és a magas
zöld gáztartályokat megkerülve a padlástéri lépcsőfeljáró felé tartott. – Nem!
Ez így igazságtalan!
Az utastér padlójára vetette magát. Megmarkolta a telefonos fiók gombját,
és húzni kezdte, de a fiók meg se mozdult, mintha be lett volna szögezve.
Aztán az első és hátsó utasfülke közötti elválasztó panelnek támasztotta a
lábát, és teljes testsúlyával hátravetődött. Verejtékes keze lecsúszott a fiók
gombjáról, és visszazuhant a hátsó ülésre.
– Kérem! – kiáltotta kétségbeesetten. – Kérem!
. Manx visszanézett a lépcsőfeljáró tövéből. Csüggedt megrendültség
látszott az arcán. A szeme együttérzéstől volt párás. Aztán megrázta a fejét,
de hogy elutasításként vagy a csalódottsága kifejezéseként, lehetetlen lett
volna eldönteni.
Megnyomott egy gombot a falon. Az automata garázsajtó csörögve-
csattogva leereszkedett. Manx villanyt oltott a garázsban, aztán felment a
lépcsőn az emeletre, és magára hagyta Wayne-t a Wraithben.
 A Tó
Mire Hutter végzett a kihallgatásával aznap délután, Vic úgy érezte magát,
mint akit kifacsartak: mintha a gyomrára húzódott volna az influenza, és
abból lábadozna. Az ízületei sajogtak, a háta hasogatott. Mardosó éhséget
érzett, de amikor eléje tettek egy pulykás szendvicset, hányinger fogta el.
Egy szelet pirítóst sem bírt magába diktálni.
Manxszal kapcsolatban az összes régi hazugságot elismételte Hutternak:
hogy a férfi beadott neki valami injekciót, aztán a kocsija csomagtartójába
zárta, de végül sikerült megszöknie Charlie „Vérapó” Manx coloradói
házából. A konyhában ültek, Hutter feltette a kérdéseket, ő pedig tőle
telhetőén válaszolgatott, miközben a többi rendőr ki-be járt a helyiségben.
Miután felidézte elrablása történetét, Hutter a rákövetkező évekről akart
hallani. A mentális problémákról faggatta, amelyek miatt
elmegyógyintézetbe kellett vonulnia. Arról az időszakról, amikor
felgyújtotta a házát.
– Nem akartam felgyújtani a házat – mondta Vic. – Csak a telefonoktól
próbáltam megszabadulni. Betettem mindet a sütőbe. Ez tűnt a
legegyszerűbb megoldásnak, hogy a telefonhívások abbamaradjanak.
– A halott emberektől érkező telefonhívások?
– Halott gyerekektől, igen.
– Ez a központi témája a téves képzeteinek? Mindig a halott gyerekek
körül forognak a képzelgései?
– Forogtak. És igen, ez volt a központi téma. Múlt idő – mondta Vic.
Hutter a halálos mérgű kobra felé közelítő kígyóbefogó
elővigyázatosságával meredt Vicre. Kérdezd már meg, gondolta Vic.
Kérdezd meg, hogy én öltem-e meg a kisfiámat. Játsszunk nyílt lapokkal.
Rezzenéstelenül állta Hutter tekintetét. Rálőttek, a szó legszorosabb
értelmében elkalapálták, kis híján elütötték, megjárta a diliházat, az elvonót,
majdnem elégett elevenen – többször is hajszálon múlt az élete. Egy
barátságtalanul rászegeződő tekintet ehhez képest smafu.
– Lepihenhetne kicsit, ha gondolja – mondta Hutter. – Fő műsoridőre,
nyolc óra ötre ígértük a nyilatkozatát, hogy a legnagyobb figyelemre
számíthassunk.
 – Bárcsak eszembe jutna még valami, bárcsak mondhatnék még valamit,
ami segít megtalálni Wayne-t.
– Már így is nagyon sokat segített – nyugtatta Hutter. – Amiért köszönet
illeti. Rengeteg fontos információval szolgált.
Elfordította a tekintetét, Vic pedig – abban a hiszemben, hogy vége a
kihallgatásnak – felállt, hogy távozzon. De Hutter megállította.
– Vic – mondta. – Volna még valami.
Vic mozdulatlanul állt, a keze a szék támláján.
Hutter a falhoz támasztott fehér kartonlapokért nyúlt, feltette az asztalra,
és úgy fordította, hogy Vic is lássa, mi van rajtuk. A kartonlapokon Vic saját
illusztrációi voltak, a karácsonyi tematikájú új könyvéből, a Keresőmotor,
ötödik sebesség-ből. Ezen dolgozott, amikor éppen nem a Triumphot
bütykölte. Ahogy Hutter a lapok között tallózott, Vic egyenként szemügyre
vehette a nonfotografikus kék ceruzával felskiccelt, majd tintával kihúzott,
végül pedig vízfestékkel befejezett rajzokat. A papír surrogásáról egy pakli
tarot kártyát kevergető jósnő jutott az eszébe, aki szerfölött kedvezőtlen
kilátásokról készül hírt adni.
– Már meséltem, hogy Quanticóban a maga Keresőmotor feladványai
segítségével fejlesztik a hallgatók összpontosító képességét. Amikor
megláttam a kocsiszínben az új könyve illusztrációit, nem tudtam ellenállni.
Le vagyok nyűgözve, mi mindent bezsúfolt egy-egy ábrába. Nem mondom,
hogy Escher elbújhat maga mellett, de majdnem. Aztán jobban megnéztem a
képeket, és gondolkodóba estem. Jól látom, hogy ezek a rajzok egy
karácsonyi kötethez készültek?
Vic hirtelen erős vágyat érzett, hogy minél messzebbre kerüljön a
kartonlapok kötegétől – hogy elborzadva hátrahőköljön saját rajzaitól,
mintha rajzok helyett lenyúzott állati tetemek fotói volnának –, de a
következő pillanatban kihunyt az érzés. Azt akarta mondani, hogy most látja
először ezeket a képeket, azt akarta sikoltani, hogy fogalma sincs, honnan
valók.
Alapvetően mindkét állítás igaz lett volna, mégis úrrá lett magán, és
amikor megszólalt, fáradt és érdektelen volt a hangja.
– Igen. A kiadóm ötlete.
– Nos – mondta Hutter mi a véleménye, mármint nem lehetséges, hogy
igazából ez Karácsonyország? Hogy az illető, aki a gyermekét elrabolta,
tisztában van vele, hogy maga min dolgozik; illetve hogy kapcsolat van az új
Keresőmotor könyv és az Amerikai Egyesült Inszképek térképe között?
Tudja, amit akkor láttunk, amikor meg akartuk határozni a fia iPhone-jának a
helyzetét.
Vic az első illusztrációra meredt. A kép egymásba kapaszkodva mutatta
Keresőmotort és a kis Bonnie-t egy összerepedezett jégtábla tetején, valahol
az Északi-Jeges-tengeren. Vic úgy emlékezett, hogy rajtuk kívül csak egy
polipnak álcázott tengeralattjárót rajzolt a képre, amely éppen alattuk tört a
felszínre, Mad Möbius Stripp-pel a kormányánál. Ez a rajz viszont halott
szemű gyerekeket mutatott a jég alatt, ahogy karmos, csontfehér kezekkel
nyúlkálnak Bonniék után a repedéseken keresztül. A széles vigyor az
arcukon látni engedte kis, kampós fogakkal teli szájüregüket.
Egy másik lapon Keresőmotor hatalmas selyemcukor sétapálcák
labirintusából igyekezett kitalálni. Vic ennek a megrajzolására is emlékezett
– emlékezett rá, hogy a Black Keys zenéjére ringatózva, édes, ráérős
önkívületben rajzolta meg a jelenetet. Arra viszont nem emlékezett, hogy
mikor rajzolta a gyerekeket, akik kezükben ollót szorongatva rejtőztek a kis
zugokban és sikátorokban. Arra sem emlékezett, hogy a kezét a szemére
tapasztva, vakon támolygó kis Bonnie-t a képre rajzolta volna. Ollót-a-
kódorgónak, jutott eszébe véletlenszerűen: azt játszanak.
– Nem tudom, hogyan volna lehetséges – szólalt meg. – Ezeket rajtam
kívül még nem látta senki.
Hutter végighúzta a hüvelykujját a papírköteg szélén, és így szólt: – Kissé
meglepőnek találom, hogy karácsonyi jeleneteket rajzol a nyár közepén.
Próbáljon gondolkodni. Van bármi esély arra, hogy az, amin dolgozik,
esetleg összefügghet...
– Charlie Manx döntésével, hogy most megfizet nekem, amiért annak
idején börtönbe juttattam? – kérdezte Vic. – Nem hiszem. Szerintem tök
egyszerű a képlet. Annak idején keresztbe tettem neki, most eljött a
törlesztés ideje. Ledőlnék pár percre, ha végeztünk.
– Igen. Nyilván fáradt. És ki tudja? Ha kipiheni magát, akár fel is
frissülhet a memóriája.
Hutter hangja tulajdonképpen tárgyilagos volt, Vic mégis burkolt célzást
vélt kihallani az utolsó mondatból, annak a meglebegtetését, hogy
mindketten tudják: még nem mondott el mindent.
Nem ismert a saját házára. A nappaliban mágneses fehér táblákat
támasztottak az ülőbútorokhoz. Az egyiken az USA északkeleti részének
térképe, egy másikon az eddig történtek idővonala, piros filctollal. Az összes
vízszintes felületen nyomtatott anyagokkal teli irattartók kupacai
tornyosultak. Hutter informatikusai úgy összebújtak a kanapén, mint egy
csapat főiskolás az Xbox képernyője előtt. Egyikük bluetoothos
fülhallgatóval telefonált, a többiek a laptopjaikon dolgoztak. Rá se
pillantottak Vicre. Vic nem számított.
Lou a hálószobában volt, a hintaszéken szunyókált a sarokban. Vic
vigyázva becsukta maga mögött az ajtót, és odalopózott hozzá a sötétben. A
szobában félhomály volt és levegőtlenség, a függönyök összehúzva.
Fekete ujjnyomoktól maszatos pólójában Lou kocsiszín- és Triumph-
szagú volt – bizarr, de nem kellemetlen kölni. Barna papírlap volt a mellére
celluxozva. Súlyos, kerek arca szürkének tűnt a gyér fényben, és a felirattal a
nyakában úgy festett, mint egy felkoncolt marhatolvaj valami régi
dagerrotípián: így jár minden haramia.
Vic ránézett, előbb csak aggodalmasan, aztán riadtan. Már éppen a
kövérkés alkarért nyúlt, hogy megnézze, van-e pulzusa – teljesen úgy látta,
hogy nem lélegzik –, amikor Lou horkantva beszívta a levegőt. Csak alszik.
A bakancsát le sem vetve szunnyadt el.
Vic visszahúzta a kezét. Még sosem látta a férfit ennyire kimerültnek vagy
betegnek. Az arcán a borosta közé ősz szálak vegyültek. Valahogy nem tűnt
helyénvalónak, hogy Lou, aki imádta a képregényeket, és a fiát, és a cicit, és
a sört, és a születésnapi bulikat, valaha is megöregedjen.
Összehúzott szemmel elolvasta a papírlapra írt üzenetet:
„A motor még nem frankó. Alkatrészeket kell rendelni, hetekbe telik. Kelts
fel, ha dumálni akarsz.”
Azt az öt szót olvasni – „a motor még nem frankó” – majdnem olyan rossz
volt, mintha azt olvasta volna, hogy; „megtalálták Wayne holttestét”. Úgy
érezte, a két hír veszélyesen közel van egymáshoz.
Nem először életében, azt kívánta, bárcsak Lou sose vette volna fel a
motorjára azon a napon, bárcsak inkább csúszott volna meg még egyszer a
szennyesledobóban, és zuhant volna le, és fulladt volna meg, mert akkor
megtakaríthatta volna magának, hogy keresztül kelljen vonszolódnia az
egész siralmas életén. És Manx nem happolta volna el tőle Wayne-t, mert
nem lenne Wayne. Megfulladni a füstben könnyebb lett volna, mint amit
most átélt: mintha újabb és újabb szakadások reccsentek volna a lelkén, vég
nélkül. Lepedőnek érezte magát, amit tépnek-szaggatnak, míg nem marad
más belőle, csak semmire se jó cafatok.
Ahogy az ágy szélén ülve belebámult a sötétségbe, a saját rajzait látta
maga előtt, azokat a lapokat, amiket Tabitha Hutter az új Keresőmotor-
kötetből megmutatott neki. Nem tudta elképzelni, hogy bárki ártatlannak
tartsa, miután látta a műveit: azt a sok megfulladt gyereket, azt a sok
hófúvást, azt a sok selyemcukor sétapálcát, azt a sok reménytelenséget.
Hamarosan be fogják kasztlizni, és aztán már túl késő lesz bármit tenni
Wayne-ért. Be fogják kasztlizni, és nem is hibáztathatta őket ezért. Azt is
gyengeségnek tartotta Tabitha Hutter részéről, hogy még nincs bilincs a
csuklóján.
A testsúlya V alakban megtörte az ágybetétet. Lou a takaró közepére
ömlesztetté a pénzét és a mobiltelefonját, és most az egész Vic felé csúszott,
és a csípőjének ütközve állapodott meg. Bárcsak volna valaki, gondolta Vic,
akit felhívhatna, és aki elmondaná, hogy mi a teendő, és megnyugtatná, hogy
minden rendbe fog jönni. Aztán eszébe jutott, hogy van.
Fogta Lou mobiltelefonját, és besurrant a fürdőszobába, és becsukta az
ajtót. A fürdőszoba túlsó végén is volt egy ajtó – Wayne hálószobájába. Vic
az ajtó felé indult, hogy becsukja, aztán megtorpant.
Ott volt bent: Wayne odabent volt, a szobájában, az ágya alól nézett ki rá,
sápadt, rémült arccal. Vic úgy érezte magát, mint akit mellbe rúgott egy ló, a
szíve vadul zakatolt a szegycsontja mögött, aztán jobban megnézte, és csak
egy plüssmajom volt. Az oldalán hevert, üveges barna szemében
kétségbeesés. Vic becsukta Wayne szobájának ajtaját, aztán a homlokát
nekitámasztva várta, hogy újra levegőhöz jusson.
Amikor behunyta a szemét, megjelent előtte Magie telefonszáma: 319-es
iowai behívó, aztán az ő születési dátuma, illetve a FUFU betűk. Biztosra
vette, hogy Maggie egy kalap pénzt fizetett ezért a számért – mert tudta,
hogy ez eszébe fog jutni. Valószínűleg azt is tudta, hogy eszébe kell majd
jutnia. Valószínűleg azt is, hogy elsőre Vic el fogja kergetni a házától.
Mindenféle fajta lehetőségek, de Vicét csak egy hozta tűzbe: Lehet, hogy
Wayne még életben van?
A hívás kicsengett, egyszer, kétszer, és arra gondolt, ha Maggie készüléke
áttoloncolja hangpostára, nem fog tudni üzenetét hagyni, nem fog tudni
hangot kierőltetni összeszorult torkából. Negyedik csengetésre, amikor
éppen eldöntötte, hogy Maggie ezt már nem veszi fel, Maggie felvette.
– V-V-V-Vic! – mondta Maggie, mielőtt megszólalhatott volna. A
hívószám-azonosító funkció a készülékén azt közölte vele, hogy a Carmody
Karmikus Autómentője telefonszámáról keresik – nem tudhatta, hogy Vic
van a vonalban, és mégis tudta, és Vic ezen nem lepődött meg. – Akartalak
hívni, amint m-m-megtudtam, de nem voltam b-b-b-benne biztos, hogy jó
ötlet. Hogy vagy? A hírekben úgy m-m-mondták, hogy m-megtámadtak.
– Nem érdekes. Tudnom kell, hogy Wayne-nel minden rendben van-e. És
te kiderítheted nekem.
– M-már t-tudom is. Haja sz-szála se g-g-g-görbült.
Vicnek megremegett a lába, a mosdópulthoz kellett támaszkodnia.
– Vic?V-V-Vic?
Nem tudott rögtön válaszolni. Minden erejével azon volt, hogy ne
fakadjon sírva.
– Igen – mondta végül. – Itt vagyok. Mennyi időm van? Mennyi ideje van
Wayne-nek?
– F-fogalmam sincs, ez a rész hogyan m-m-m-mű-ködik. G-g-gőzöm
sincs. M-m-mit mondtál a rendőrségnek?
– Csak amennyit muszáj volt. Rólad semmit. Mindent elkövettem, hogy
hihetővé tegyem a vallomásomat, de nem hiszem, hogy vevők volnának rá.
– Vic. K-k-kérlek. S-segíteni akarok. M-m-mondd meg, hogyan
segíthetek.
– Éppen azt tetted – mondta Vic, és bontotta a vonalat.
Nem halt meg. Tehát még van idő. Úgy forgatta magában a gondolatot,
mint valami rigmust, valami dicsőítő éneket: Nem halt meg, nem halt meg,
nem halt meg.
Vissza akart menni a hálószobába, és felrázni Lou-t, és közölni vele, hogy
a motornak működnie kell, hogy meg kell javítania a motort, viszont nem
gondolta, hogy a férfi egy-két óránál régebben aludna, ráadásul az sem
tetszett neki, hogy olyan szürke és viaszos az arca. A tudata mélyén
motoszkált benne a felismerés, hogy gyermeke apja se vele, se a rendőrökkel
nem volt teljesen őszinte a Logan repülőtéren bekövetkezett rosszullétét
illetően.
Esetleg megnézhetné a Triumphot ő maga. Nem is értette, milyen fene
nagy probléma lehet a motorral, hogy Lou nem bírja megcsinálni. Tegnap
még működött.
Kilépett a fürdőszobából, az ágyra dobta a telefont. A készülék lecsúszott
az ágytakaróról, és a padlóra csattant. Lou válla megvonaglott. Vic
lélegzetvisszafojtva figyelt, de a férfi nem ébredt fel.
Kinyitotta a hálószobaajtót, és meglepetten összerándult maga is. Tabitha
Hutter állt a túloldalon. Éppen kopogtatni készült, amikor rányitotta az ajtót.
 A két nő egymásra meredt, és Vic azt gondolta, Valami baj van. A
második gondolata természetesen az volt, hogy megtalálták Wayne-t –
valahol egy árokban, kivérezve, fültől fülig átvágott torokkal.
Csakhogy Maggie azt mondta, a gyerek él, márpedig Maggie tudja,
úgyhogy nem erről van szó. Hanem valami másról.
Amikor elnézett Hutter mellett, néhány lépéssel hátrébb a folyosón Daltry
nyomozót látta várakozni az állami rendőrség járőrével.
– Victoria – szólalt meg Hutter szenvtelen hangon. – Beszélnünk kell.
Vic kilépett a folyosóra, és betette maga mögött a hálószoba ajtaját.
– Mi történt?
– Tudunk valahol bizalmasan szót váltani?
Vic megint Daltryra nézett és az egyenruhás rendőrre. A járőr magas volt
és napbarnított, vaskos nyaka olyan széles, mint a feje, igazi bikanyak.
Daltry keresztbe font karral álldogált, mindkét keze a hóna alatt, a szája
vékony fehér vonal. Egyik cserzett bőrű, nagy kezében flakont tartott – akár
gázspray is lehetett.
Vic Wayne hálószobaajtaja felé biccentett. – Ott nem zavarunk senkit.
Követte az apró termetű nőt a szobába, ahol Wayne mindössze néhány
hetet lakott, mielőtt elrabolták. A Kincses sziget jeleneteivel díszített
ágynemű vissza volt hajtva, mintha az ágy gazdájának csak be kellene
csusszannia alá. Vic leült az ágybetét szélére.
Gyere vissza, esdekelt magában Wayne-nek. A legszívesebben gombócba
gyűrte és úgy szagolgatta volna az ágyneműt, teleszippantva orrát a fia
illatával. Gyere vissza hozzám, Wayne.
Ahogy Hutter a komódnak támaszkodott, szétnyíló kabátja látni engedte a
Glockot a hóna alatt. Vic felpillantott, és észrevételezte, hogy a fiatalabb nő
ma délután fülbevalót visel: arany ötszögeket, zománcozott Superman-
logóval.
– Lou előtt ne nagyon mutogassa azt a fülbevalót – szólalt meg. – Már ha
nem akarja, hogy a nyakába boruljon és összeölelgesse magát. Odáig van az
akcióhősökért.
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba – szólalt meg Hutter.
Vic lehajolt, benyúlt az ágy alá, rátalált a plüssmajomra, előhúzta. Szürke
szőre volt és nyurga karjai, és bőrdzsekit viselt és bukósisakot. Baloldalt a
dzseki mellrészén a felirat: GREASE MONKEY. Nem emlékezett rá, hogy
mikor vásárolta.
 – Miről van szó? – Nem nézett Hutterre. Az ágyra fektette a majmot, a
fejével a párnán, Wayne helyére.
– Nem volt őszinte velem. Egyetlenegyszer sem. Nem tudom, miért.
Elképzelhető, hogy vannak dolgok, amikről nem mer beszélni. Esetleg
vannak dolgok, amikről szégyellt volna beszélni egy szobára való férfi előtt.
Vagy az is lehet, hogy valami módon így akarja megvédeni a fiát. Esetleg
valaki mást véd. Fogalmam sincs, melyikről van szó, de itt az alkalom, hogy
elmondja.
– Nem hazudtam magának.
– Ne baszakodjon velem – mondta Tabitha Hutter, halk, szenvtelen
hangján. – Ki az a Margaret Leigh? Milyen kapcsolatban áll magával, és
honnan tudja, hogy a fiának nem esett baja?
– Lehallgatják Lou mobilját? – Még ki sem mondta teljesen, máris
ostobaságnak tűnt.
– Még szép. Amennyire mi tudjuk, Carmody nyakig benne van az ügyben.
Amennyire mi tudjuk, maga is. Azt mondta Margaret Leigh-nek, hogy
igyekszik hihetően beállítani a történetét, de nem vagyunk rá vevők. Jól
gondolja. Tényleg nem vagyok vevő a meséjére. Soha nem is voltam.
Vic azon tűnődött, nem vethetné-e magát Tabitha Hutterre: átlökné a
komódon, elvenné tőle a Glockot. De az okostojás ribanc biztos keni-vágja
az FBI-os kungfut, és különben is, mire menne az egésszel? Mihez kezdene
azután?
– Utolsó lehetőség, Vic. Jó lenne, ha megértené, különben kénytelen
leszek őrizetbe venni bűnrészesség gyanújával.
– Mégis miben vettem volna részt? A saját magam elleni támadásban?
– Nem tudjuk bizonyítani, ki verte össze. Amennyire mi tudjuk, leginkább
a fia lehetett, miközben próbált ellenállni.
Na. Kibújt a szög a zsákból. Vic érdekesnek találta, hogy mennyire nem
lepődött meg. De hát az igazi meglepetés valószínűleg az volt, hogy csak
most jutottak el idáig.
– Nem szívesen hinném, hogy szerepet játszott a saját fia eltűnésében.
Viszont ismer valakit, aki információval képes ellátni a gyermek hogylétét
illetően. Tényeket tartott vissza a hatóság elől. A történtekre adott
magyarázata olyan, mint a paranoid tévképzet tankönyvi leírása. Ez a
legutolsó lehetősége, hogy rendbe tegye a dolgokat – már ha tudja.
Gondolkodjon, mielőtt válaszol. Ugyanis amikor magával végeztem,
kezelésbe veszem Carmodyt. Nyilvánvaló, hogy ő is fontos bizonyítékokat
titkol előlünk. Nincs az az apa, aki a fia elrablásának másnapján tíz órát tölt
egy motorkerékpár szerelésével. Amikor pedig kellemetlen kérdéseket
teszek fel neki, beindítja a motort, hogy ne hallja a hangomat. Mint amikor
egy tinédzser felhangosítja a zenét, hogy ne kelljen odafigyelnie az anyjára,
aki azt mondja, ideje volna rendet csinálni a szobájában.
– Mit mondott... Lou beindította a motort? – kérdezte Vic. – Beindult a
Triumph?
Hutter hosszan, csüggedten kifújta a levegőt. A feje lehorgadt, a válla
előreroskadt. Az arcán végre valami más is volt a szakember szenvtelen
nyugalmán kívül. Kimerültség volt rajta, és – talán – vereség.
– Rendben – mormolta. – Nézze, Vic. Sajnálom. Tényleg. Reméltem,
hogy sikerül...
– Kérdezhetek valamit?
Hutter ránézett.
– A kalapács. Ötven különböző kalapácsot nézetett meg velem. Úgy
láttam, meglepte a választásom; hogy azt állítottam, Manx éppen azt
használta ellenem, amelyiket. Miért?
Egy villanásra mintha bizonytalanságot látott volna Hutter szemében.
– Csontkalapácsnak hívják – mondta Hutter. – Boncoláskor használják.
– És nem tűnt el egy ilyen a coloradói hullaházból, ahol Charlie Manx
holttestét tárolták?
Hutter válasz helyett kidugta a nyelvét, és a felső ajkához érintette,
csillogó nyálmázzal vonva be – minden gesztusa közül, amit Vic eddig látott
tőle, ez utalt a leginkább idegességre. Önmagában beillett egyfajta
válasznak.
– Amit mondtam magának, az utolsó szóig igaz – folytatta Vic. – Ha
bármit kihagytam, csak azért volt, mert tudtam, hogy képtelen volna mit
kezdeni vele.
Elintézné azzal, hogy tévképzet, és senki nem is hibáztathatná érte.
– Most már mennünk kell, Vic. Meg kell bilincselnem, viszont ha
gondolja, a karjára teríthetünk egy pulóvert, hogy eldughassa alatta a kezét.
Nem kell, hogy bárki lássa. Beülhet mellém a kocsimba előre. Úgy senki
nem gondol majd semmi különösre, amikor felkerekedünk.
– És mi lesz Lou-val?
– Lou külön kocsiban jön mögöttünk.
– Nem hagyhatnák aludni inkább? Nincs túl jól, és előtte huszonnégy órán
át talpon volt.
 – Sajnálom, de nem feladatom, hogy Lou jólléte miatt aggódjak. A fiuk
jólléte miatt annál inkább. Álljon fel, legyen szíves. – Hutter félrehajtotta a
zakóját a derékszíján fityegő bilincsekről.
A komódtól jobbra felpattant az ajtó, és Lou a sliccét gombolgatva
kibotorkált a fürdőszobából. Véreresek voltak a szemei a kialvatlanságtól.
– Ébren vagyok. Mi az ábra? Miről van szó, Vic?
– Járőr! – kiáltotta Hutter, ahogy Lou előrelépett.
Lou hatalmas teste elfoglalta a helyiség harmadát, amikor pedig belépett
középre, elválasztotta egymástól Vicét és Huttert. Vic talpon termett, és a
férfit megkerülve a nyitva maradt fürdőszobaajtó felé indult.
Mennem kell – szólalt meg.
– Hát akkor menj – mondta Lou, és lecövekelt Vic és Tabitha Hutter
között.
– Járőr! – kiáltotta Hutter megint.
Vic átvágott a fürdőszobán, és besietett a hálószobájába. Az ajtón nem
volt zár, úgyhogy belekapaszkodott az üveges szekrénybe, és nagy
csikorgással a fürdőszobaajtóhoz rángatta. A folyosói ajtón ráfordította a
zárat. Ezután két lépéssel a hátsó udvarra néző ablaknál termett.
Félrehúzta a függönyt, kinyitotta az ablakzárat.
A folyosón férfiak kiabáltak.
Vic hallotta, hogy Lou méltatlankodva felemeli a hangját.
– Haver, mi a pálya? Higgadjunk már le kicsit, a fenébe is!
– Járőr! – kiáltotta Hutter harmadszor, de most hozzátette: – Tegye el az
oldalfegyverét!
Vic feltolta az ablakot, a szúnyoghálónak támasztotta a talpát, és
megtaszította. A háló kiszakadt a keretből, és az udvarra pottyant. Vic a lábát
lelógatva kiült az ablakpárkányra, aztán másfél méter magasból a gyepre
huppanva követte.
Az előző napi rövidnadrág volt rajta, plusz Bruce Springsteen The Rising
koncertkörútjának az emlékpólója, se sisak, se dzseki. Abban sem volt
biztos, hogy a motor slusszkulcsa a gyújtásban van, s nem pedig az ágyon
hever Lou aprópénzével.
Hallotta, hogy fent a hálószobában valaki nekizuhan egy ajtónak.
– Csigavér! – kiáltotta Lou. – Haver, ne már!
Sima ezüstlap volt a tó. Mintha olvadt krómon tükröződött volna vissza az
égbolt. A levegőt lomha, vizenyős súly duzzasztotta.
 Vic magában volt a hátsó udvaron. A parttól száz méterre
alumíniumcsónak lebegett a tavon, a két rövidnadrágos, szalmakalapos,
napbarnított horgász egyike integetésre emelte a kezét, mintha a világ
legtermészetesebb dolgának találná, hogy egy nő a hátsó ablakon át hagyja
el a házat.
Vic belépett az oldalajtón a kocsiszínbe.
A Triumph a kitámasztóján állt. A kulcs a gyújtásban.
A kocsiszín tolóajtaja nyitva volt, és Vic végiglátott a behajtón, egészen
odáig, ahol a tudósítók gyülekeztek, hogy rögzítsék a nyilatkozatot, amelyre
most már sosem fog sor kerülni. A behajtó végéhez kameraállványok kisebb
ligetét telepítették; a kamerák az udvar sarkában felállított mikrofonokra
szegeződtek. A behajtótól vaskos kábelkötegek kígyóztak a bal felől parkoló
közvetítőkocsikhoz. Balra kanyarodni, és a közvetítőkocsik között
átfurakodni igencsak bajos lett volna, jobbra viszont, északnak, szabad
maradt az út.
A kocsiszínben Vic semmit nem hallott a házban zajló csetepatéból. A
helyiséget egy nyárközepi kánikula ájult csendje lengte be. A sziesztázás, a
nyugalom, a veranda alatt szunyókáló kutyák napszaka volt ez. Még a
legyeknek is túl meleg.
Vic átvetette a lábát a motor ülésén, elfordította a slusszkulcsot. A
fényszóró életre kelt, ez jó jel.
A motor még nem frankó, jutott eszébe. Nem fog beindulni. Tudta, hogy
így lesz. És amikor Tabitha Hutter bejön a kocsiszínbe, kétségbeesetten fel-
le ugrál majd az indítókaron, mint aki a micsodáját az üléshez verdesve
maszturbál. Hutter eddig is őrültnek tartotta, ez a bájos jelenet végképp
megerősíti a gyanúját.
Felegyenesedett, aztán teljes testsúlyával az indítókarra nehezedett, és a
Triumph felmennydörgött; falevelek és törmelék libbent a padlón, még az
ablaküveg is megcsörrent.
Vic egyesbe kapcsolt, és a kuplungot kiengedve előcsusszant a motorral a
kocsiszínből.
Ahogy kigördült a délutánba, jobbra pillantott, villámgyorsan
végigtekintve a hátsó udvaron. Tabitha Hutter a kocsiszínhez félúton állt,
kipirult arcára göndör hajtincs tapadt. A házban nem vette elő a pisztolyát, és
nem rántotta elő most sem. Még csak fel sem kiáltott, mindössze állt, és
nézte, ahogy Vic elmegy. Vic biccentett neki, mintha kimondatlan egyezség
volna közöttük, és elégedetten nyugtázná, hogy Hutter teljesíti a saját részét.
A következő pillanatban maga mögött hagyta a nyomozónőt.
Az udvar széle és a kameraállványok közötti félméteres rés felé vette az
irányt. Ahogy azonban közelebb ért, egy férfi lépett a résbe, és ráirányozta a
kameráját. A férfi derékmagasságban tartotta a készüléket, és a kihajtható
kijelzőre szegezte a tekintetét, pedig a kis képernyő tanúsága szerint
igencsak veszélyben volt az élete: százhúsz kiló acél robogott feléje a
domboldalon, egy őrült nő irányításával. Lehetett látni, hogy az operatőr
nem fog félreállni – időben már nem.
Vic a fékre tette a lábát. Sóhajtásszerű hang hallatszott, de más nem
történt.
A motor még nem frankó.
Valami a bal combja belső feléhez csapódott, és amikor lepillantott, egy
fekete műanyag csövet látott szabadon lengedezni. A hátsó fékcső nem volt
csatlakoztatva.
Csak úgy férhetett el a kamerás sutyerák mellett, ha letér a behajtóról.
Gázt adott a Triumphnak, kettesbe gyötörte a váltót, és gyorsított.
Láthatatlan, forró levegőkéz nyomódott a mellkasára. Mintha egy
kemencébe hajtott volna be.
Az első kerék átugratott a fűre. A motor többi része követte. Úgy tűnt, az
operatőr végre meghallotta a Triumphot, a motor velőig hatoló acsargását, és
még éppen jókor kapta fel a fejét, hogy lássa, ahogy Vic elsüvít mellette,
olyan közel, hogy akár le is keverhetett volna neki egyet. A férfi akkora
lendülettel egyenesedett fel, hogy egyensúlyát veszítve hátratántorodott.
Ahogy Vic elsüvített mellette, megperdült a menetszéltől, mint egy
söröskupak, és kizuhant az útra, estében gyámoltalan mozdulattal ellódítva
magától a kameráját. A készülék költséges reccsenéssel az aszfaltra
csapódott.
Ahogy Vic a fűről átért az úttestre, a hátsó kerék letépte a gyep felső
rétegét, pontosan úgy, ahogy harmadikos korában rajzórán a rászáradt
ragasztót tépkedte a tenyeréről. A Triumph oldalra lódult, és úgy érezte,
mindjárt eldől, és összezúzza a lábát.
De a jobb keze emlékezett rá, hogy mi a teendő, és még több gázt adott, és
a motor mennydörögve kilőtt a kanyarból, mint a víz alá kényszerített parafa
dugó, ha elengedik. A gumiabroncs rátalált az útra, és a Triumph szélsebesen
távolodott a kameráktól, a mikrofonoktól, Tabitha Huttertől, Lou-tól, a
nyaralótól és az épelméj őségtől.
 Elaltat Lak
Wayne nem tudott aludni, és semmi nem állt rendelkezésére, hogy
elterelje a gondolatait. Hányni akart, de üres volt a gyomra. Ki akart szállni
az autóból, de nem látta, hogyan tehetné meg.
Eszébe jutott, hogy kihúzza az egyik diófa fiókot, és az ablakhoz
csapkodja, hátha betörik. De hiába rángatta a fiókokat, természetesen nem
nyíltak ki. Erre ökölbe szorította a kezét, és teljes erőből belevágott az autó
ablakába. Perzselő fájdalom nyilallt a kézbütykeibe és a csuklójába.
A fájdalom nem rettentette el; sőt, ha lehet, csak még elszántabbá és
vakmerőbbé tette. Hátrahúzta a fejét, és az üvegbe fejelt. Mintha tízcentis
vasúti talpfaszeget vertek volna tövig a homlokába Charlie Manx
ezüstkalapácsának egyetlen ütésével. Hátrarándultában Wayne-t fekete
verem nyelte el. Szörnyű érzés volt görcsbe ugró gyomorral alábukni a
sötétségbe: mint lezuhanni egy hosszú lépcsőn, olyan.
A következő pillanatban visszanyerte a látását. Legalábbis úgy gondolta,
hogy a következő pillanatban történt – de az is lehet, hogy egy órával
később. Vagy esetleg három óra múlva. Akármeddig tartott is, a látása és a
gondolatai kitisztultával azt vette észre, hogy a lelki nyugalma is helyreállt.
A feje visszhangzó ürességgel volt tele, mintha valaki néhány perccel
korábban hatalmas csinn-bumm akkordot játszott volna egy zongorán, és az
utolsó visszhangok még csak most halnának el.
Kába – még csak nem is teljesen kellemetlen – tehetetlenség fogta el.
Nem érzett vágyat, hogy mozduljon, hogy kiabáljon, hogy tervezgessen,
hogy sírjon, vagy azon aggodalmaskodjon, mi jön ezután. Amikor
gyengéden megtapogatta nyelvével az egyik alsó metszőfogát, úgy találta,
hogy mozog, és vér ízét érezte a szájában. Úgy bevágta volna a fejét, hogy a
fog kimozdult a helyéről?, tűnődött. A szájpadlása bizsergett, ahogy a
nyelvével hozzáért; horzsoltnak, rücskösnek érezte. Nem aggasztotta
különösebben, mindössze észrevételezte.
Amikor végül mégis megmozdult, csak azért tette, hogy a karját kinyújtva
felcsippentse a padlóról a holdfiguráját. Olyan sima volt, mint egy cápafog,
az alakja pedig a különleges csavarkulcsra emlékeztette Wayne-t, amivel az
anyja a motort szerelte. Ez is egyfajta kulcs, gondolta. A holdfigurája kulcs
volt Karácsonyország kapujához, és a felismerés akarata ellenére érzéki
gyönyörrel töltötte el. Márpedig az érzéki gyönyör ellen nincs apelláta. Mint
például amit egy csinos lány okoz, ahogy a haját felragyogtatja a napfény,
vagy a pattogó tűznél elfogyasztott palacsinta és forró csoki. Az érzéki
gyönyör ugyanolyan alapvető erőhatás a létezésben, mint a gravitáció.
Hatalmas, bronzvörös pillangó mászkált kívülről az ablaküvegen, prémes
teste olyan vastag volt, mint Wayne ujja. Megnyugtató volt figyelni, ahogy a
szárnyát billegtetve bóklászik. Ha az ablak – akárcsak résnyire – nyitva
volna, gondolta Wayne, a pillangó bemehetne hozzá a hátsó ülésre, és a kis
kedvence lehetne.
A hüvelykujját ide-oda húzkodva, egyszerű, ösztönös, alapvetően a
maszturbációt idéző mozdulatokkal simogatta szerencsehozó holdfiguráját.
Az anyjának ott a motorja, Mr. Manxnak pedig a Wraith, neki, Wayne-nek
viszont saját külön holdja van.
Álmodozni kezdett, hogy mi mindent csinálhatna új, szelídített
pillangójával. Kedvére volt az ötlet, hogy megtaníthatná az ujj ára röppenni
– mint valami idomított sólyom, olyan lehetne. Lelki szemei előtt már látta
is, ahogy a pillangó megpihen a mutatóujja hegyén, lassú, békés
szárnymozdulatokat téve. Jó öreg pillangó. Napocskának nevezné el.
A távolban kutya ugatott egy tétlen nyári nap aláfestő zenéjeként. Wayne
kivette az ínyéből a meglazult fogat, és rövidnadrágja zsebébe tette. A
pólójába törölte a vért. Amikor folytatta holdfigurájának simogatását, az
ujjai azon is szétkenték a vért.
Vajon mit esznek a pillangók?, tűnődött. Le merte volna fogadni, hogy
virágport. Aztán azon tűnődött, mi másra idomíthatná még be: megtaníthatná
lángoló karikákon átrepülni, vagy miniatűr kötéltáncost csinálhatna belőle.
Látta magát utcai mutatványosként, keménykalapban, vicces, fekete
kellékbajusszal: Bruce Carmody Kapitány És Különleges Pillangócirkusza!
Képzeletben tábornoki érdeméremként, a kabáthajtókáján viselte a
holdfigurát.
Azon tűnődött, megtaníthatná-e a pillangót, hogy nyaktörő bukfenceket
csináljon a levegőben, mint valami műrepülő pilóta a légi bemutatón. Eszébe
jutott, hogy letéphetné az egyik szárnyát – akkor biztos hányná a
bukfenceket. Elképzelte, ahogy a szárny leszakad – először enyhe ellenállást
érezni, azután a kellemes kis pattanó hang –, mint amikor a ragacsos
jegyzetlap leválik a tömbről.
Az ablak tekerőgombja halk nyikorgásba kezdett, és az üveg magától
leereszkedett kétujjnyit. Wayne nem kelt fel. A pillangó az üveg tetejéhez
ért, a szárnyát meglibbentve, siklórepüléssel landolt Wayne térdén.
– Hé, Napocska – mormolta Wayne. Kinyújtotta az ujját, hogy
megsimogassa, és a pillangó el akart repülni, ami nem volt mókás
egyáltalán. Wayne felült, és elkapta a kezével.
Kis ideig próbálta mutatványokra tanítgatni, de a pillangó hamar kifáradt.
Akkor Wayne letette a padlóra, és megint kinyújtózott a kanapéülésen. Maga
is elfáradt kissé. Elfáradt, de jól érezte magát. Sikerült néhány jó bukfencet
kicsikarnia, mielőtt a pillangó abbahagyta a mozgást.
Lehunyta a szemét. A nyelve nyugtalanul tapogatta bizsergő szájpadlását.
Az ínye még mindig szivárgott, de ez nem zavarta. Jó ízű volt a vére. A
hüvelykujja még szunyókálás közben is rendületlenül simogatta a kis
holdfigurát, a félhold üvegsima ívét.
Legközelebb már csak a robajra nyitotta ki a szemét, amikor a garázsajtó
felcsukódott a mennyezetbe. A kellemes egykedvűség megülte az izmait,
erőfeszítésébe került, hogy felüljön.
Az autó oldalához közeledve Manx lassított, lehajolt, és a fejét kérdő
kutyamozdulattal félrebillentve az ablakon keresztül Wayne-re szegezte a
tekintetét.
– A pillangóval mi történt? – kérdezte.
Wayne a padlóra nézett. A pillangó kis kupacban hevert, mindkét szárnya
és az összes lába leszaggatva. Wayne értetlenül grimaszolt. Amikor játszani
kezdtek, még semmi baja nem volt.
Manx csettintett a nyelvével. – Nos, már így is eleget késlekedtünk.
Legjobb lesz indulnunk. Nem kell csiri-csuriznod?
Wayne a fejét rázta. Ahogy megint a pillangóra nézett, kínos, sőt
szégyenteljes érzés borzongatta meg. Legalább egy szárny letépéséről
mindenképpen volt emlékképe, de akkor ez izgalmasnak tűnt. Mint lefejteni
a ragasztószalagot egy tökéletesen becsomagolt karácsonyi ajándék
dobozáról.
Megölted Napocskát, gondolta. Öntudatlanul megszorította a holdfigurát a
markában. Megcsonkítottad.
Nem akart emlékezni arra, ahogy kiszaggatta a lábakat. Ahogy egyesével
lecsippentette a vadul kapálózó pillangó lábait. A tenyerébe gyűjtötte
Napocska maradványait a padlóról. Az ajtókba kis diófa fedelű hamutartók
voltak beépítve, Wayne felnyitotta az egyiket, betömködte a pillangót, aztán
hagyta, hogy lecsapódjon a fedele. Tessék. Így mindjárt jobb.
 A kulcs magától elfordult a gyújtásban, az autó egy rándulással életre kelt.
Rázendített a rádió: Elvis Presley fogadkozott, hogy karácsonyra hazaér.
Manx becsússzam a volán mögé.
– Átaludtad az egész napot – szólalt meg. – És amennyi izgalomban
tegnap részed volt, nem is csodálom! Attól tartok, hogy az ebédről már
lekéstél. Fel akartalak ébreszteni, de úgy gondoltam, az alvásra nagyobb
szükséged van.
– Nem vagyok éhes – mondta Wayne. A szétszaggatott pillangó látványa
elémelyítette, és az étel gondolatától – lelki szemei előtt, miért, miért nem,
zsírt izzadó kolbászok jelentek meg – hányinger fogta el.
– Nos. Estére már Indianában leszünk. Remélem, addigra visszatér az
étvágyad! Ismertem egy éttermet a 80-as államközi autópályánál, ahol
fahéjjal és porcukorral megszórt édesburgonya rósejbnit adnak, kosárkában.
Na, az ám a párját ritkító csemege! Annyira eteti magát, hogy befalod
mindet, és a végén már a papírt nyalogatod. – Manx sóhajtott. – Bizony,
édesszájú vagyok. A mindenségit, kész csoda, hogy nem rothadt ki az összes
fogam. – Azzal hátrafordult, és Wayne-re vigyorgott a válla fölött,
közszemlére téve barna foltos, összevissza álló fogakkal teli száját. Wayne
látott öregecske kutyákat tisztább, egészségesebbnek tűnő fogakkal.
Manx ült a kormánykerék mögött a kezében egy köteg papírlappal, és
találomra bele-belelapozott. A nagy, sárga iratkapoccsal összefogott
papírlapok gyűröttnek tűntek, mintha nem Manx volna az első, akinek a
kezében megfordultak. Mindössze félperces olvasgatás után Manx
előrehajolt, és a kesztyűtartóba zárta a paksamétát.
– Bing szorgoskodott a számítógépén – magyarázta. – Emlékszem, volt
idő, amikor könnyen lenyisszantották az orrodat, ha túlságosan beleártottad
magad egy másik ember dolgába. Manapság néhány gombnyomással
bárkiről bármi kideríthető. Nincs magánélet, nincs tapintat, és mindenki
olyasmiket firtat, amikhez semmi köze. A világhálón valószínűleg még azt is
kideríthetnéd, hogy milyen színű alsógatyát vettem fel reggel. Időnként
viszont kifejezetten kapóra jön a technológia, amit ez a szégyentelen új kor
kínál! El sem hinnéd, mi mindent előásott Bing erről a Margaret Leigh-ről.
Sajnálattal kell közölnöm, hogy anyád barátnője egy kábítószeres és egy
erkölcsi toprongy. Nem mondhatnám, hogy meg vagyok rökönyödve. A
tetoválásai és a nőhöz méltatlan beszédmodora alapján pontosan így
képzeltem el anyád baráti körét. Ha gondolod, nyugodtan elolvashatsz
mindent Ms. Leigh-ről. Nem szeretném, ha unatkoznál utazás közben.
 A fiók kicsusszant a vezetőülés alól. Benne voltak a Maggie Leigh-ről
szóló papírok. Wayne most már sokadszor látta ezt a trükköt, és megszokott
dolog kellett volna legyen a számára, de nem volt az.
Előrehajolt, és kihúzta a papírköteget – a fiók pedig csattanva
becsukódott, olyan gyorsan és olyan hangosan vágódva be, hogy Wayne
felkiáltott, és az egész kusza paksamétát a padlóra ejtette. Charlie Manx
pedig felnevetett, annak a vidéki tahónak a harsány nyihogásával, aki éppen
most hallott egy zsidós-niggeres-feministás viccet.
– Remélem, megvan minden ujjad. Manapság az autók egész sor extrával
rendelhetők, amikre a kutyának sincs szüksége. Műholdas adások vételére
alkalmas rádiókészülék, fűtött ülés, plusz GPS azoknak, akik nem érnek rá
figyelni, hogy hová mennek – általában sehová, de annál gyorsabban! Ez a
Rolls viszont olyan tartozékkal rendelkezik, amit sok modern járműben
hiába keresnél: humorérzéke van! Jobb lesz résen lenned, amíg a Wraithben
utazol, Wayne! Az öreg hölgy majdnem a körmödre koppintott!
És az mekkora móka lett volna. Wayne arra gondolt, ha csak egy kicsit is
lassabb, a fiók jó eséllyel eltörte volna az ujjait. A padlón hagyta a papírokat.
Manx az elválasztó panelre tette a karját, és a tekintetét a hátsó ablakra
függesztve kitolatott a garázsból. A heg keresztben a homlokán eleven volt
és rózsaszínű, és két hónaposnak tűnt. Már nem volt a fülén a kötés. A
fülnek továbbra is hűlt helye volt, de a marcangolt maradványok
begyógyultak, és az így visszamaradt csipkés csonk kissé elviselhetőbb volt
a szem számára.
A NOS4A2 a behajtó felénél járt, amikor Manx megállította. Bing
Partridge, a Gázálarcos Ember, igyekezett feléjük az udvaron, a kezében egy
vászonborítású bőrönddel. Pecsétfoltos, szutykos FDNY baseballsapkát vett
fel pecsétfoltos, szutykos FDNY pólójához és groteszkül kislányos,
rózsaszínű napszemüvegéhez.
– Ajjaj – mormolta Manx. – Lehet, hogy jobb lett volna a napnak ezt a
részét is átaludnod. Attól tartok, hogy a következő néhány perc esetleg nem
nyeri el a tetszésedet, Wayne úrfi. Egy gyermek számára sosem kellemes, ha
felnőttek veszekednek.
Bing szapora léptekkel az autó csomagtartójához ment, lehajolt, és
megpróbálta kinyitni. Csakhogy a csomagtartó csukva maradt. Bing
fintorogva erőlködött. Manx az ülésén kifacsarodva figyelte a hátsó ablakon
keresztül. Ahhoz képest, hogy az előbb még azt ecsetelgette, milyen
kellemetlen helyzet vár rájuk, kis mosoly játszadozott a szája sarka körül.
 – Mr. Manx! Nem tudom kinyitni a csomagtartót!
Manx nem válaszolt.
Bing az utasoldali ajtóhoz bicegett, kímélni próbálva Hooper által
megmarcangolt lábszárát. Menet közben minden lépésnél a térdéhez ütődött
a bőrönd.
Ahogy az ajtókilincsre tette a kezét, a zár önhatalmúlag a helyére koppant.
Bing fintorogva rángatta a kilincset. – Mr. Manx?
– Nem segíthetek, Bing. Az autó nem kér belőled.
A Wraith folytatta a tolatást.
Bing nem volt hajlandó elengedni a kilincset, úgyhogy az autó magával
vonszolta. Megint rángatni kezdte a kilincset. Reszketegen fel-lejárt az álla.
– Mr. Manx! Ne menjen el! Mr. Manx, várjon meg! Azt ígérte, hogy én is
mehetek!
– Az még azelőtt volt, hogy futni hagytad a nőt, Bing. Cserbenhagytál
bennünket. Én még esetleg meg is bocsáthatnék neked. Tudod, hogy mindig
a fiamként gondoltam rád. Viszont ebbe nincs beleszólásom. Futni hagytad a
nőt, és a Wraith most kiteszi a szűrödet. Tudod, a Wraith olyan, mint egy nő!
Egy nővel hiába érvelsz! Nem olyanok, mint mi, férfiak. Nem a logika
vezérli a tetteiket. Érzem, hogy a Wraith szörnyen dühös rád, amiért olyan
felelőtlen voltál a pisztolyoddal.
– Nem! Mr. Manx! Adjon még egy esélyt. Kérem! Még egy esélyt akarok!
Bing megbotlott, és a bőrönd megint a lábához ütődött, és felpattant,
trikókat és alsóneműt és zoknikat szórva szét a behajtón.
– Bing – mondta Manx. – Bing, Bing. Hordd el magad, pajtásom.
Játsszunk együtt majd máskor.
– Ügyesebb is tudok lenni! Bármit megteszek, amit csak akar! Kérem, ó,
kérem, Mr. Manx! Még egy esélyt akarok! – Már visított.
– Nem erre vágyunk-e mindannyian? De az egyetlen, aki még egy
esélyhez jutott, Victoria McQueen. És ez nagyon nem jó így, Bing.
A tolató Rolls-Royce kikanyarodott az útra, elrántotta Binget, aki az
aszfaltra zuhant. A Wraith métereken keresztül vonszolta a kilincset rángató,
óbégató Gázálarcos Embert.
– Bármit! Bármit! Mr. Manx! Magáért bármit! Magáért! Akár! Az
életemet!
– Szegény gyermekem. Szegény, édes gyermekem. Ne szomoríts el.
Szörnyen érzem magam miattad! Engedd el az ajtót, kérlek! Így is épp elég
nehéz!
 És Bing elengedte, bár Wayne meg nem mondta volna, hogy
engedelmeskedett, vagy csak szimplán elfogyott az ereje. A hasára huppant
az úton, zokogva.
A Wraith gyorsítani kezdett, el Bing házától, el a romos, kiégett
templomtól a dombtetőn. Bing felkecmergett, és vagy tíz méteren át utánuk
ügetett, de gyorsan lemaradt. Végül megállt az úttest közepén, és jó
nagyokat húzott be magának, a fülét püfölve az öklével. A rózsaszínű
napszemüveg féloldalasán lógott a füléről, az egyik lencse összetört. Széles,
csúnya arca a vörös visszataszító árnyalatában ragyogott.
– Bármit megtennék! – visította. – Bármit! Csak! Adjon! Még! Egy!
Esélyt!
A Wraith megállt egy stoptáblánál, aztán bekanyarodott a sarkon, és Bing
eltűnt.
Wayne előrefordult az ülésen.
Manx ránézett a visszapillantó tükörben.
– Sajnálom, hogy végig kellett nézned mindezt, Wayne. Szörnyű ennyire
zaklatott állapotban látni valakit, hát még ha egy ilyen jólelkű fickóról van
szó, mint Bing. Egyszerűen szörnyű. De kicsit vicces is, nem gondolod?
Láttad, hogyan kapaszkodott az ajtóba? Azt hittem, egészen Coloradóig
magunkkal vonszoljuk! – Manx derűsen felnevetett.
Wayne elgondolkodva az ajkához érintette az ujját, és összeszoruló
gyomorral vette észre, hogy mosolyog.
 Route 3, New Hampshire
Az országutat az örökzöldek, a víz és az erdők tiszta illata lengte be.
Vic szirénázásra számított, de amikor a bal oldali tükörbe nézett, csak
nyolcszáz méter üres aszfaltot látott maga mögött, és nem volt más hang,
csak a Triumph kordában tartott mennydörgése.
Utasszállító repülőgép nyugatnak tartó fényszilánkja siklott át az égbolton
a feje fölött hétezer méter magasban.
A következő elágazásnál, a tóparti utat elhagyva maga is nyugat felé vette
az irányt, és befurakodott a Winnipesaukee fölé halmozott zöld hegyek közé.
Fogalma sem volt, hogyan tovább, fogalma sem volt, hogyan hívhatná elő
a hidat, és nem gondolta, hogy túl sok ideje van a töprengésre. Előző nap
már eltalált a hídhoz, de ez mintha fantasztikusan régen lett volna, majdnem
olyan régen, mint a gyerekkora.
Most mintha minden túlságosan napfényes és túlságosan ragyogó lett
volna ahhoz, hogy a lehetetlen megtörténjen. Ez a nagy kristálytisztaság egy
ismert törvények szerint működő, logikus világot feltételezett. Vicét minden
kanyar után csak még több országút várta, a napsütésben frissnek és
tömörnek tűnő aszfalt újabb csíkja.
A hajtűkanyarokat követve feljebb és feljebb kapaszkodott a hegyek
között, egyre jobban eltávolodva a tótól. A keze sikamlós volt a kormányon,
a lábfeje sajgott a sok sebességváltástól. Egyre gyorsabban és gyorsabban
motorozott, mintha csakis sebességgel hasíthatná ki azt a lyukat a valóságon.
Átrobogott egy városkán, amely alig volt több egy négyes
útkereszteződésnél és a sárgán villogó közlekedési lámpáknál. Úgy tervezte,
addig hajtja a motort, míg ki nem fogy belőle az üzemanyag, akkor az
oldalára döntve otthagyja a porban, és futásnak ered, és fut, végig az út
közepén, amíg a rohadt Rövidebb Üt híd meg nem jelenik neki, vagy a lába
fel nem mondja a szolgálatot.
Annyi, hogy nem fog megjelenni, mert nincs híd. Az Ebút kizárólag az
agyában létezett. Ez a tény kilométerről kilométerre világosabbá vált előtte.
A híd, ahogy a pszichiátere mindig is állította, vészkijárat volt – ezen
slisszolt át, amikor a valósággal nem tudott mit kezdeni –, egy lelki
traumákkal terhelt, súlyosan depressziós nő megnyugtató, erőt kölcsönző
fantazmagóriája.
 Egyre gyorsabban ment, majdnem százzal vette be a kanyarokat.
Annyira gyorsan ment, hogy még az is belefért, hogy úgy tegyen, mintha
a menetszél miatt patakzana a szeméből a könny.
A Triumph egy hegyoldal homorulatát követve megint kaptatni kezdett. A
hegygerinc közelében, egy kanyarban, rendőrségi járőrautó száguldott el
mellette az ellenkező irányból. A záróvonal közelében haladó Vic érezte,
ahogy az autó menetszele lecsap rá, amit a megingás rövid, veszélyes
pillanata követett. Hirtelen karnyújtásra volt csak a sofőrtől, aki leeresztett
ablakkal, a könyökét kidugva vezetett – egy tokás állú pasas, a szája
sarkában fogpiszkálóval. Annyira közel voltak egymáshoz, hogy Vic
kikaphatta volna az ajkai közül a fogpiszkálót.
A következő pillanatban a járőr eltűnt, Vic pedig átért a hegyen. A rendőr
valószínűleg a sárgán villogó lámpájú négyes kereszteződés felé igyekezett,
mert ott gondolta útját állni a szökevénynek. Most a kanyargós utat követve
le kellett mennie egészen a városig, csak ott tudott megfordulni, hogy a
nyomába eredjen. Vicnek akár egy teljes perc előnye is lehetett.
Egy meredek, éles kanyarból kilódulva eléje tárult a sötétkék és hideg
Paugus-öböl lent a mélyben, és eltűnődött, vajon hol lesz bezárva
legközelebb, amikor újra látja a vizet. Felnőtt életének jó részét intézetekben
töltötte, intézeti ételeket evett, intézeti szabályok szerint élt. Villanyoltás este
fél kilenckor. Gyógyszerosztás papírpohárban. A víz íze, mint a rozsdáé,
régivascső-íz. Acél vécéülőkék, és kéklő vizet csak akkor látsz, ha lehúzod
magad után.
Az út emelkedett, aztán kis horpadásba huppant, és Vic kétszintes
gerendaépületet vett észre bal felől, a bejárat fölött a fehér műanyag táblán:
VIDEOKÖLCSÖNZŐ. Errefelé még mindig lehetett videókat kivenni – nem
csak DVD-ket: videokazettákat is. Vic már majdnem elhajtott a hely mellett,
de aztán úgy döntött, bekanyarodik az aszfaltozatlan parkolóba, és elrejtőzik.
A parkoló az épület mögött is folytatódott, ahol jó sötét volt a fenyők alatt.
Vic ráállt a hátsó fékre, és már kanyarodott is, amikor eszébe jutott, hogy
nincs hátsó fék. Berántotta az első féket. És – most először – felmerült
benne, hogy esetleg az se működik.
Működött. Olyannyira, hogy kis híján átbucskázott a kormányon. A hátsó
kerék az aszfalton fekete gumicsíkot hagyva, éles csikorgással kifarolt. A
Triumph oldalazó siklással vágódott az aszfaltozatlan parkolóba. A földbe
maró kerekek alól barna füstfelhő szállt fel.
 Vic eldöcögött a motorral a videokölcsönző mellett, és a parkoló végében
állapodott meg.
A fenyőfák alatt éjszakai sötétség fogadta. Az épület mögött lecsüngő
láncsorompó akadályozta a behajtást egy gyalogúira. A gyomok és
páfrányok közé vájt poros árok a BMX-esek gyakorlóhelye lehetett vagy egy
használaton kívüli túraösvény. Vic nem figyelt fel rá az országútról; senki
nem vette volna észre, annyira mélyen be volt suvasztva az árnyak közé.
A járőrautót csak akkor hallotta meg, amikor már nagyon közel volt –
túlságosan megtelt a füle a saját zihálásának és túlhajszolt szívének
lármájával. A járőrautó elsüvített, alváza nagyokat reccsent a felfagyott
aszfalt puklijain.
Vic villanásszerű mozgást vett észre a látótere peremén. Felpillantott a
kölcsönző Powerball-poszterekkel teleragasztott emeleti ablakára.
Orrkarikás kövér lány bámult rá az üveg mögül, a szeme hatalmasra tágult a
riadalomtól. Telefont tartott a füléhez, és mozgott a szája.
Vic a gyalogúira nézett a láncsorompó túloldalán. A keskeny, tűlevelekkel
teli vájat meredek lejtőben folytatódott. Vajon mi lehet odalent, töprengett
Vic. Leginkább a 11 – es út. Ha az ösvény mégsem a főúthoz vezetne,
legalább követhetné, amíg el nem fogy az út, aztán leparkol a motorral a
fenyvesben. A fák között békesség volna, a legjobb hely arra, hogy leüljön
és megvárja a rendőröket.
Üresbe kapcsolt, és a lábával löködve magát, megkerülte a láncot. Aztán
kiállt a nyeregből, és a többit a gravitációra bízta.
Filcpuha sötétségben gurult lefelé, édes, prémillatú sötétségben,
karácsonyillatúban... Ettől a gondolattól megborzongott. Haverhill jutott az
eszébe, a város környéki erdő, és a meredek lejtő a gyerekkori ház mögött. A
gumiabroncsok gyökereken és köveken döccentek át, a Triumph
bukdácsolva haladt a nehéz terepen. Victől nagy odafigyelést követelt, hogy
a motort a keskeny vájatban tartsa. A nyeregből kiállva figyelte az első
kereket. Abba kellett hagynia a gondolkodást, ki kellett ürülnie, nem volt
felesleges hely az agyában se a rendőrök, se Lou, se Manx, de még Wayne
számára sem. Most semmin nem agyalhatott – teljes figyelmével az
egyensúlyozásra kellett összpontosítania.
Egyébként is bajos lett volna felfokozott idegállapotát megőrizni a
fenyőillatú félhomályban, körben az ágak közötti rézsútos fénypászmákkal, a
feje fölött az égen pedig egy fehér felhőatlasz rajzolatával. A derekán
mereven feszültek az izmok, de ez édes fájdalom volt, a teste és a motor
együttes munkájáról tudósított.
A fenyők csúcsai közt szél iramodott át a megáradt folyók lágy
morajlásával.
Vic azt kívánta, bárcsak magával hozhatta volna Wayne-t a motoron. Ha
megmutathatná neki ezt, ezeket az erdőket, a rozsdás fenyőtű szőnyegeikkel,
a pompás júliusi fény első eresztésével megvilágított égbolt alatt, úgy
gondolta, az életreszóló emlék volna mindkettejüknek. Az volna csak
valami: úgy suhanni az illatos árnyak között, hogy Wayne hátulról szorosan
átöleli, követni a földutat, míg egy békés helyre nem bukkannak, ahol
letáborozhatnak; megosztozni az otthon készített ebéden és pár üveg üdítőn,
együtt elszunnyadni a motor mellett, az álmoknak ebben az ősi házában, a
mohás földpadkájával, és magas ágmennyezetével. Amikor behunyta a
szemét, szinte érezte is Wayne karját a dereka körül.
De csak egy pillanatra merte behunyni a szemét. Aztán kifújta a levegőt,
és mire felnézett, a motor leért a lejtő aljába, és már meg is tett tíz métert a
vízszintes terepen a fedett híd felé.
 Rövidebb Út
Vic a hátsó fékre toppantott, következmények nélküli, önkéntelen
mozdulattal. A motorkerékpár gurult tovább, és Vic már majdnem a
Rövidebb Út híd bejáratához ért, mire eszébe jutott az első fék, és finoman
megállt.
Nevetséges volt: egy száz méter hosszú, fedett híd közvetlenül a talajon,
az erdő kellős közepén, amint áthidalja a nagy semmit. A borostyángubancos
bejáraton túl ijesztő sötétség.
– Oké – mondta Vic. – Rendben. Tökre freudi vagy meg minden.
Annyi, hogy tévedett. Ez nem Anyuci puncija volt, nem a szülőcsatorna, a
motor pedig nem az ő szimbolikus pénisze vagy a nemi aktus metaforája.
Hanem egy híd, az elveszett és megkerült között, egy híd, amely átívelt
azon, ami lehetséges.
Valami verdesett a tetőgerendák között. Vic mélyen beszippantotta a
levegőt, és denevérszagot érzett: áporodott, szúrós, erdeivad-szagot.
Valahányszor eddig átment a hídon, az soha nem egy érzelmileg zaklatott
nő fantáziálása volt. Ez az ok és okozat felcserélése lett volna. Élete
bizonyos szakaszaiban Vic érzelmileg zaklatott nő volt, amiért annyiszor
átment a hídon. A híd valószínűleg nem szimbólum volt, hanem gondolatok
kifejeződése, Vic gondolataié, és valahányszor átment rajta, odabent
felkavarodott az élet. Padlódeszkák reccsentek. Szemét libbent odébb.
Denevérek ébredtek fel, és kezdtek vad csapongásba.
Rögtön a bejáraton túl zöld festékkel fújt feliratot vett észre: ELALTAT
LAK →
Egyesbe tette a motort, és felugratott a hídra. Nem kérdezte meg magától,
hogy a Rövidebb Üt tényleg ott van-e, nem tűnődött azon, hogy nem csak
egy téveszme szippantja-e magába. A vita eldőlt. A válasz itt volt előtte.
A feje fölött a mennyezetet denevérek borították; maguk köré zárt
szárnyuk eltakarta arcukat, a csöpp kis arcokat, amelyek megegyeztek az ő
arcával. Nyugtalanul mocorogtak.
A padló dobogott a motor kerekei alatt. A deszkák nem voltak jól
rögzítve, és itt-ott hiányzott is egy-egy. Az egész építmény rázkódott a motor
súlyától és lendületétől. A gerendákról por cseperészett. A híd nem volt
ilyen elhanyagolt állapotban, amikor legutóbb átment rajta. Most a falai
teljesen jobbra dőltek, mintha az elvarázsolt kastély folyosóján járna az
ember.
A falból egy helyen hiányzott a deszka. Vic lassított, majdnem teljesen
megállt, hogy a résen keresztül szemügyre vegye a ragyogó szemcsék
hózáporát. Aztán az első kerék alatt fegyverdörrenésszerű hanggal
megreccsent egy deszka, és érezte, hogy a kerék öt centivel lejjebb zöttyen.
Gázt adott, és ahogy a motor előreszökkent, hallotta, hogy a hátsó kerék alatt
is elpattan egy deszka.
A régi pallók éppen csak hogy elbírták a motor súlyát. Vic úgy érezte, ha
megáll, a korhadt deszkák beszakadhatnak alatta, és lezuhan a... hát abba,
ami ott van. A gondolat és a valóság közötti szakadékba, az elképzelni és
megtapasztalni közöttibe, mondjuk.
Nem látta, mire nyílik odaát az alagút. Csak ragyogást látott a kijáraton
túl, szemsajdító fényt. Ahogy félrefordította a fejét, gyerekkori kék-sárga
kerékpárjára esett a pillantása. A falnak volt döntve, a kormányról és a
küllőkről pókhálók lógtak.
A Triumph első kereke átdöccent a híd kijáratának fakáváján, és aszfaltra
huppanva folytatta útját.
Vic finoman fékezett, és letette a lábát. A tenyerével a szeme fölött
körbekémlelt.
Egy romnál bukkant elő. A templomot, ami mögött állt, tűzvész
pusztította el. Csak a homlokzata maradt épen, de ez az egy fal, mint valami
filmgyári díszlet, azt a hamis látszatot keltette, mintha a teljes épület ott
volna mögötte. Pedig csak néhány megfeketedett pad maradt, töméntelen
füstös üvegcseréppel és rozsdásodó sörösdobozokkal a padlón. Ennyi
maradt, plusz egy pőre és parttalan parkoló napperzselte üres síkja, ameddig
a szem ellát.
Vic egyesbe kapcsolt, és a romokat megkerülve az épület elé gördült,
amelyről feltételezte, hogy valamikor az Elaltat Lak lehetett. Ott újra
lefékezett és megállt, az üresben járó motor ki-kihagyva dohogott.
Az épület bejáratánál olyasfajta táblát talált, amin az átlátszó műanyag
lapokra nyomtatott betűkből tetszés szerinti üzeneteket lehet kirakni –
templom helyett inkább egy Dairy Queen tejbár előtt lett volna a helye.
Elolvasta, mi áll rajta, és egész testében megborzongott.

AZ ÚJ AMERIKAI
HIT TABERNÁKUUM
 ISTEN ELÉGETT ELEVENEN
CSAKIS A GONOSZ

Kicsit távolabb kertvárosi utca szunyókált ájultan a rekkenő délutáni

hőségben. Vic azon tűnődött, hogy hová keveredett. Még akár New
Hampshire is lehet, gondolta – de nem, New Hampshire-ben más a fény. Ott
tiszta, kék az ég, ragyogó napsütéssel. Itt melegebb volt, de az égen
nyomasztó felhők tornyosultak, félhomályba borítva a nappalt. Égzengéses
időjárásnak tűnt, és ahogy ott állt, szétvetett lábbal trónolva a
motorkerékpáron, a távolból már hallotta is a mennydörgés első morajló
detonációját. Igencsak lógott az eső lába.
Újra végigpillantott a templomon. A betonalapnál rézsútosan beépített,
kétszárnyú ajtóra lett figyelmes. Lejárat az alagsorba. Az ajtót vaskos lánc és
csillogó rézlakat zárta le.
Távolabb, a fák között, kék zsindelytetős fészer- vagy pajtaszerűség állt.
A zsindelyt moha lepte, és a tetőből pongyolapitypangok és kórók sarjadtak.
Az épület elején jókora pajtaajtó volt, elég nagy, hogy egy autó beférjen
rajta, és oldalajtó is volt, egyetlen ablakszemmel. Belülről papírlapot
ragasztottak az üvegre.
Ott, gondolta Vic, és amikor idegességében nagyot nyelt, kattant a torka.
Wayne ott van bent.
Ez megint Colorado. A Wraith bent parkol a fészerben, Wayne és Manx
pedig ott ülnek benne, és várják, hogy elteljen a nap.
Forró szél morajlott a fák lombja közt. És egy másik hang is hallatszott,
valahonnan Vic mögül: eszelős, gépi surrogás, acélos krepegés. Vic
végigpillantott az úton. A legközelebbi ház egy jól karbantartott kis ranch
volt; eperrózsaszínű falaival és fehér élcsíkjaival kókuszos tetejű mignonra
emlékeztetett. Hógolyónak hívják, jutott eszébe Vicnek. Az udvar tele volt
azokkal a pörgő alufólia virágokkal, amiket az emberek azért döfnek a
gyepbe, hogy befogják velük a szelet. Ezek most őrült gyorsan pörögtek.
Egy köpcös, csúnya nyugdíjas kint volt a behajtóján, és sövényvágó
ollóval a kezében, a szemét gyanakvón összehúzva sandított Vic felé.
Valószínűleg az önkéntes polgárőr fajtából, gondolta Vic, ami azt jelentette,
hogy ha nem egy felhőszakadással gyűlik meg a baja öt percen belül, akkor a
rendőrökkel.
Elgurult a parkoló széléig, ott leállította a motort, a kulcsot a gyújtásban
hagyta – ha netán sietősen kellene távoznia. A templomrom mellett megállva
a fészer felé pillantott. Aztán észrevette, hogy nincs nyála. Olyan száraz volt
a szájürege, mint a szélben zizegő falevelek.
A bal szeme mögött egyre fokozódó nyomást érzett – erre még
gyerekkorából emlékezett.
Otthagyta a motort, és a fészerhez indult hirtelen ingataggá vált lábain.
Félúton lehajolt, és felvett egy kistányérnyi aszfaltdarabot a földről. A
levegőt újabb mennydörgés távoli dobpergése rezegtette meg.
Tudta, hogy hiba volna hangosan szólítgatni a fiát, mégis azon kapta
magát, hogy ajka a szót formálja: Wayne, Wayne.
A vér olyan erővel lüktetett a szemgolyója mögött, hogy úgy látta, mintha
az egész világ rángatózna-vonaglana körülötte. A kemenceforró szélnek
acélforgács-illata volt.
Öt lépésről már a fészer ajtóüvegére belülről felragasztott kézírásos
figyelmeztetést is el tudta olvasni:

BELÉPÉS KIZÁRÓLAG
ÖNKORMÁNYZATI DOLGOZÓKNAK

Az aszfaltkolonc csinos csörrenéssel ment át az ablakszemen, leszakítva a

papírlapot. Vic nem gondolkodott tovább, csak mozgott. Már átélte ezt a
jelenetet, tudta, mire mi következik.
Lehet, hogy cipelnie kell majd Wayne-t, ha nem stimmel vele valami,
ahogy Brad McCauleyval sem stimmelt valami annak idején. Ha Wayne
olyan lesz, mint McCauley – félig kísértet, valamiféle átfagyott vámpír –,
rendbe fogja hozni. A legjobb orvosokat szerzi meg neki. Megreparálja,
ahogy a motort is megreparálta. Hús a húsából, vér a véréből – Manx nem
teheti tönkre az autójával.
A betört ablakszemen átnyúlva a retesz után tapogatózott, jóllehet látta,
hogy a Wraith nem áll odabent. Elfért volna egy autó, de nem állt bent autó.
A falak mentén zsákos műtrágyát halmoztak fel.
– Hé! Mit művel? – kiáltotta egy vékony, sipákoló hang valahonnan a háta
mögül. – Telefonálok a rendőröknek! Már telefonálok is!
Vic elfordította a reteszt, feltépte a kis fészer ajtaját, és csak állt és zihált,
a tekintetét a hűvös, sötét, üres helyiségre függesztve.
– Már hívnom kellett volna a rendőröket! Ide csődíteni őket, hogy vegyék
őrizetbe erőszakos behatolásért és magánlaksértésért! – visította, bárki volt
is. Vic nem igazán figyelt oda. De még ha minden idegszálával figyel, akkor
se feltétlenül ismert volna rá a hangra, mely most rekedt volt és fojtott,
mintha tulajdonosa nemrégiben sírt volna, vagy most kerülgetné a sírás.
Akkor még, fent a hegytetőn Vicnek meg sem fordult a fejében, hogy már
hallotta valahol a hangot.
Amikor sarkon fordult, egy FDNY pólót viselő, köpcös, csúnya emberkét
látott maga előtt: a gyanakvó nyugdíjas, aki az udvarán téblábolt a
sövényvágó ollóval. Most is a kezében szorongatta. A férfi meredten nézett
rá fekete műanyag keretű szemüvege mögül. A haja rövid volt, borostaszerű
és foltos, fekete, ezüsttel meghintve.
Vic úgy döntött, nem foglalkozik vele. Tekintetével a földet pásztázva
talált egy kék követ, felkapta, és a kiégett templom rézsútos alagsori
ajtajához masírozott. Fél térdre huppant, és csapdosni kezdte a kővel az ajtón
fityegő böhöm sárgaréz Yale lakatot. Ha Wayne és Manx nincsenek a
fészerben, akkor csak ez a hely maradt. Fogalma sem volt, hol rejtette el
Manx az autót, és hogy alszik-e majd a férfi, amikor odalent rátalál, és nem
is tervezte, hogy kérdezgetni kezdené, mielőtt a kék kővel munkához lát a
fején.
– Gyerünk – mondta magában. – Gyerünk, nyílj már ki, bazmeg!
Lecsapott a kővel a lakatra. Szikrák röppentek.
– Ez magánterület! Semmi keresnivalójuk odabent, se a barátainak, se
magának! Én szóltam! Megyek, és hívom a rendőrséget!
Vic végre felfigyelt rá, hogy mit makog a férfi. Nem a rendőrséges részre.
A másikra..
Félrehajította a követ, végigtörölt verejtékes arcán, és felállt. Ahogy
odafordult a férfihoz, az tett két riadt lépést hátrafelé, és majdnem elbotlott a
saját lábában. Feltartotta kettejük közé a sövényvágót.
– Ne! Ne bántson!
Vic feltételezte, hogy úgy nézhet ki, mint valami bűnöző vagy egy
elmebeteg. Nem hibáztathatta a férfit, ha ilyennek látta. Mindkettő volt már,
élete másmás szakaszában.
Mindkét kezét maga elé nyújtva paskoló mozdulatot tett a levegőben,
csillapító gesztusként.
– Nem akarom bántani. Semmit nem akarok magától. Csak keresek
valakit. Azt hittem, hogy esetleg odabent van. – A háta mögé biccentett, a
pincelejáró felé. – Mit mondott „a barátaim”-ról? Milyen barátokról beszélt?
A csúf kis gnóm idegesen nyelt egyet. – Már nincsenek itt. Az emberek,
akiket keres. Elmentek. Nemrég hajtottak el az autójukkal. Félórája vagy
ilyesmi. De lehet, hogy még annyi sincs.
– Kik? Kérem. Segítsen. Kik hajtottak el? Az autó, amivel távoztak, nem
egy...
– Egy régi autó volt – mondta a kis ember. – Ilyen veteránautó-szerűség.
A sofőr beparkolt vele a fészerbe... az éjszakát pedig szerintem ott töltötte! –
A rézsútos alagsori ajtóra mutatott. – Eszembe jutott, hogy telefonálok a
rendőrségre. Máskor is behúzódtak oda kábítószerezni. De elmentek! Már
nincsenek itt. Nemrég hajtott el a sofőr. Félórája vagy...
– Ezt már mondta – szólt rá Vic. – Legszívesebben megrázta volna a férfit
a kövér nyakánál fogva. – Egy fiú is volt vele? Egy fiú, a kocsi hátuljában?
– Mit tudom én! – méltatlankodott a férfi, aztán az ujját az ajkához téve, a
tűnődés már-már komikusán eltúlzott gesztusával bámult az égre. – Igen,
mintha lett volna vele valaki. A hátsó ülésen. Igen. Igen, lefogadom, hogy
volt egy gyerek az autóban! – Vicre pillantott. – Jól érzi magát? Szörnyen
néz ki. Nem akarja használni a telefonomat? Ihatna is valamit.
– Nem. Igen. Ööö... köszönöm. Miért is ne.
Megtántorodott, mintha túl gyorsan állt volna fel.
Manx itt járt. Wayne is itt járt, de már elmentek. Félórával ezelőtt.
A hídja rossz helyre irányította. A híd, amely eddig tévedhetetlenül
vezérelte át az Elveszett és Megkerült közötti távolságon, most nem jó
helyen tette le. Lehet, hogy ez az Elaltat Lak: ez az elhagyatott templom a
megfeketedett gerendák üvegcseréppel teleszórt romhalmazával, és meg is
akarta találni ezt a helyet, teljes szívéből meg akarta, de csak azért, mert
Wayne-nek elvileg itt kellett volna lennie. Wayne-nek itt kellett volna lennie,
s nem pedig Charlie Manxszal az országúton.
Erről lehet szó, gondolta csüggedten. Maggie Leigh betűdominói nem
adhatnak ki tulajdonnevet – ez most jutott eszébe, sok minden eszébe jutott
az utóbbi egy-két órában –, a Rövidebb Út hídnak pedig mindkét végével
szilárd talajon kell támaszkodnia. Ha Manx az államközi autópályán robog
valahol, a híd nem tud kapcsolódni. Az olyan volna, mintha pisztolygolyót
akarnál eltalálni a levegőben egy bottal. (Emlékezetébe villant, ahogy egy
ólomgolyó alagutat fúr magának a tó vizében, eszébe jutott, ahogy
hessegetve feléje csapott, aztán a markában találta.) Az Ebút nem vihette el
olyasmihez, ami nem hajlandó nyugton maradni, úgyhogy ahelyett, hogy oda
vitte volna, ahol Wayne van, szükségmegoldásként oda vitte, ahol Wayne
legutóbb volt.
 Az eperrózsaszín ház lábazata mentén lángvörös virágok virítottak. A ház
az utca felső végében, a többi háztól távolabb állt, és majdnem olyan
magányos helynek tűnt, mint a tündérmesékben a boszorkány viskója – és a
maga módján ugyanolyan meseszerű is volt, mint egy mézeskalács házikó. A
gyepet gondosan ápolták. A csúnya kis ember hátravezette a konyha
szúnyoghálós ajtajához.
– Bárcsak volna még egy esélyem... – motyogta.
– Ugyan mire?
Ezen a férfinak láthatóan gondolkodnia kellett egy másodpercet. – Arra,
hogy visszacsináljam a dolgokat.
Megakadályozhattam volna, hogy elmenjenek. A férfi és a maga fia.
– Honnan tudhatta volna?
Vállvonogatás. – Messziről jött? – kérdezte vékony, fals hangján a férfi.
– Igen. Tulajdonképpen. Nem igazán.
– Ó. Most már értem – mondta a férfi. Nyoma sem volt iróniának a
hangjában.
Az ajtót nyitva tartva beengedte maga előtt a konyhába. Áldás volt a
légkondicionálás, majdnem olyan jó, mint egy pohár hideg víz,
mentaágacskával.
Egy olyan idős nő konyhája volt ez, aki ért az aprósütemény és a
mézeskalács figurák készítéséhez. Igazság szerint kicsit még mintha
mézeskalácsillat is lett volna a házban. A falakon kis táblák lógtak, rímbe
szedett konyhai életbölcsességekkel.

DRÁGA ISTEN, ARRA KÉRLEK TÉRDEN ÁLLVA

NEHOGY MEGINT BORSÓT KAPJAK VACSORÁRA.

Vic ütött-kopott zöld gázpalackot vett észre az egyik szék ülőkéjére

állítva. Azok az oxigénpalackok jutottak róla az eszébe, amiket hetente
szállítottak ki a haverhilli házhoz az anyja életének utolsó néhány
hónapjában. Arra gondolt, hogy a férfinak biztos betegeskedik a felesége.
– Rendelkezzen a telefonommal a sajátjaként – mondta harsány, fals
hangján a férfi.
Odakint mennydörgés robajlott, olyan erővel, hogy beleremegett a padló.
A telefon felé igyekeztében – egy özönvíz előtti fekete készülék volt, a
kitárt alagsori ajtó melletti falon – Vic tekintete a konyhaasztalra siklott. Az
asztalon egy bőrönd hevert, széthúzott cipzárján alsóneműk és pólók őrült
összevisszasága kandikált ki, de volt ott téli sapka és kétujjas kesztyű is.
Valaki lesodort az asztalról egy köteg postai küldeményt a padlóra, de Vic
csak a papír ropogására figyelt fel a talpa alatt. Gyorsan lelépett a
borítékokról.
– Bocsánat – mentegetőzött.
– Ne is törődjön vele! – mondta a férfi. – Az én házam, az én kuplerájom
– nekem kell rendet rakni.
– Azzal lehajolt, és nagy, bütykös kezébe gyűjtötte a leveleket. – Bing,
Bing, körülötte kupleráj. Bing, Bing, amit lehet, elszúrt már.
Gyatra kis dalocska volt, és Vic azt kívánta, bárcsak inkább ne hangzott
volna el. A férfi kornyikálása olyasminek tűnt, mint amit egy szép lassan
megkeseredő álomban hallani.
A telefon felé fordult, hogy leemelje a kagylót az ormótlan, tárcsás
készülékről, de helyette inkább a falnak támaszkodott a fejével, és behunyta
a szemét. Annyira fáradt volt, és annyira fájt az a kurva bal szeme. Ráadásul
most, hogy itt állt, hirtelen fogalma sem volt, kinek telefonáljon. Értesíteni
akarta Tabitha Huttert a templomról a hegytetőn, Isten felgyújtott házáról
(ISTEN ELÉGETT ELEVENEN CSAKIS A GONOSZ), ahol Manx és a fia
az éjszakát töltötték. Azt akarta, hogy Tabitha Hutter jöjjön ide, és beszéljen
az öregúrral, aki látta őket, az öregúrral, akit úgy hívnak, hogy Bing (Bing?).
Egyelőre viszont azt se tudta, hol itt, és így, látatlanban, arra se mert volna
megesküdni, hogy érdekében áll telefonálni a rendőrségre.
Bing. Valamiért nyugtalanította a név.
– Mit mondott, hogy hívják? – szólalt meg, azon tűnődve, hogy hátha
félrehallotta.
– Bing.
– Mint az internetes keresőmotor?
– Igen. De én a Google-t használom.
Vic felnevetett – inkább kimerültségében, mint jókedvében –, és oldalvást
a férfi felé pillantott, aki neki hátat fordítva próbált lerángatni valamit az ajtó
melletti fogasról. A leginkább egy formátlan, fekete kalaphoz hasonlított.
Vic még egy pillantást vetett az ütött-kopott zöld gázpalackra a széken, és
látta, hogy mégsem oxigén van benne, SZEVOFLURÁN, GYÚLÉKONY,
hirdette a felirat a palack oldalán.
Visszafordult a férfitól a telefonhoz, és leemelte a kagylót, de még mindig
nem tudta, kinek akar telefonálni.
 – Ez fura – szólalt meg. – Mert én meg egy harmadik keresőmotorra
esküszöm. Kérdezhetek valami meghökkentőt, Bing?
– Persze.
Vic körbesiklatta az ujját a tárcsa mentén, anélkül hogy elfordította volna.
Bing. Bing. Nem annyira név, mint inkább az a hang, amit egy üvegharang
kis ezüstkalapáccsal való megcsendítése eredményez.
– Kicsit le vannak merülve az akkumulátoraim, és kiment a fejemből a
városka neve. Meg tudná mondani, hogy tulajdonképpen hol a fenében
vagyok?
Manxnál ezüst kalapács volt, a társánál pedig pisztoly. Beng, mondta
Vicnek a pasas. Beng. Közvetlenül azelőtt, hogy rálőtt. Csak éppen a fura,
éneklős hanghordozás miatt fenyegetés helyett inkább valami ugróköteles
rigmusnak tűnt.
– Még szép – mondta Bing a háta mögött, fojtott hangon, mintha
zsebkendőt tartana az orrához.
Vic pedig ebben a pillanatban ráismert a hangjára. Akkor is fojtott volt,
amikor a legutóbb hallotta, csak még a füle is csöngött a fegyverdörgéstől,
de végül csak ráismert.
Ahogy megperdült a sarkán, előre tudta, mit fog látni. Bing megint a
régimódi második világháborús gázálarcot viselte. A jobb kezében még
mindig ott volt a sövényvágó olló.
– Az Elaltat Lakban vagy – szólalt meg a férfi. – Végállomás, nem megy
tovább, ribanc.
És az arcába csapott a sövényvágóval, és eltörte az orrát.
 Elaltat Lak
Vic tett három apró, totyogó lépést hátrafelé, aztán küszöbnek ütközött a
sarka. Az egyetlen nyitott ajtó a konyhában az alagsoré, sikerült még
felidéznie, mielőtt megint történt valami. A lába összecsuklott, ő pedig
egyenesen hátrazuhant, mintha le akarna ülni, csak éppen nem volt mögötte
szék. Padló se. Csak zuhant és zuhant egyre.
Ez fájni fog, gondolta. A felismerésbe nem vegyült félelem, egyszerűen
nyugtázta az elkerülhetetlent.
Egy pillanatra mintha a levegőben függött volna, nyúlósnak és furcsának
érezte a zsigereit. Szél fütyült a füle mellett. Csupasz villanykörtét pillantott
meg a magasban, és pozdorjalemez mennyezetet a szabadon hagyott
gerendák között.
A feneke csontos reccsenéssel a lépcsőre csapódott, és Vic megperdült,
játékosan, mint a levegőbe dobott kispárna. Az apja jutott eszébe, ahogy
kipöcköli a cigarettát a mozgó autóból, ahogy a csikk szikrát szórva az
aszfaltra vágódik.
Másodjára a jobb vállával csapódott a lépcsőhöz. A bal térde nekiverődött
valaminek, ugyanekkor a bal arcára is kapott egyet – mintha fejbe rúgták
volna, olyan volt.
Amikor a lépcső tövében becsapódott, arra készült, hogy ízzé-porrá megy,
mint egy kristályváza. Ehelyett műanyag fóliába csomagolt puhaság gidres-
gödrös halmán landolt. Arccal előre csapódott bele, a teste viszont ment
tovább, a lába őrülten kalimpált a levegőben. Nézd, anya, kézen állok!, jutott
eszébe egy réges-régi július negyediké, ezt kiabálta, a tekintetét egy olyan
világra szegezve, amelyben az égbolt lett a fű, és a föld a csillagok. Végül
puffanva megállapodott: hanyatt feküdt a műanyagba csomagolt puhaságon,
a lejárattal a háta mögött.
A lépcsősor tótágast állt, ahogy a fejét hátraszegve bámészkodott. Nem
érezte a jobb karját. A bal térde egyelőre csak tompán sajgóit, de tudta, hogy
hamarosan őrjítően fog fájni.
A Gázálarcos Ember követte a lépcsőn az alagsorba, egyik kezében a zöld
fémpalack – a szelepnél fogva tartotta –, a sövényvágó ollót fent hagyta a
konyhában. Borzalmas volt, ahogy a gázálarc megfosztotta az arcától, a
száját groteszk, földön kívüli dudor helyettesítette, a szeme helyén kis
műanyag ablak csillogott. Vic sikítani akart, de a döbbenettől nem jött ki
hang a torkán.
A férfi leért a lépcsőn, és megállt fölötte. Vicnek túl későn jutott eszébe,
hogy megint bántani akarja. Amikor a férfi két kézre fogva megemelte a
gázpalackot, és gyomron vágta vele, kipréselődött a tüdejéből a levegő.
Vadul köhögve az oldalára henteredett. Amikor újra levegőhöz jutott, azt
hitte, mindjárt elhányja magát.
A gázpalack megkondult, ahogy a férfi letette. A Gázálarcos Ember
belemarkolt Vic hajába, és megrántotta. A fájdalom halk sikolyra késztette
Vicét, pedig elhatározta, hogy néma marad. A férfi azt akarta, hogy álljon
négykézlábra, és ő engedelmeskedett, mert csak így maradhatott abba a
fájdalom. A férfi alája nyúlt a szabad kezével, és megcsöcsörészte: úgy
nyomkodta a mellét, mintha grapefruit érettségét ellenőrizné.
A férfi halkan felkuncogott, aztán vonszolni kezdte. Vic mászott, amíg
bírt, mert így kevésbé volt fájdalmas a dolog, de a férfit hidegen hagyta,
hogy fáj vagy sem, és amikor összecsuklott a karja, tovább vonszolta a
padlón a hajánál fogva. Vic elborzadva hallotta saját esdeklő hangját.
Kérem!
Csak zavaros benyomásai voltak az alagsorról, amely nem annyira
teremszerű helyiségnek, mint inkább egyetlen hosszú folyosónak tűnt.
Képek villantak elé. Egy mosógép és egy szárító; gázálarcot viselő meztelen
női próbababa; Jézus szélesen vigyorgó mellszobra, a széthúzott köntös látni
engedte az anatómiailag korrekt szívet, oldalt az arc barna és hólyagos,
mintha tűzbe tartották volna. Harangzúgásszerű, duruzsoló hang érkezett
valahonnan a közelből. Szünet nélkül, egyfolytában.
A Gázálarcos Ember a folyosó végén megállt, fémes koppanás hallatszott,
aztán a férfi félretolt egy vezetősínen gördülő, nehéz vasajtót. Vic
érzékszervei képtelenek voltak lépést tartani a történésekkel. Énje egy része
még a folyosó túlsó végén járt, csak most pillantotta meg az összeégett
Krisztust. Egy másik része a konyhában volt, és a székre állított ütött-kopott
zöld gázpalackot nézte, SZEVOFLURÁN, GYÚLÉKONY. Egy része fent
volt az Új Amerikai Hit Tabernákuluma kiégett romjainál, és a két kézre
markolt kővel csépelte a csillogó sárgaréz lakatot, olyan erővel, hogy
röpködtek a szikrák. Egy része pedig New Hampshire-ben volt, cigarettát
kunyerált Daltry nyomozótól, és a férfi Popeye figurás öngyújtója köré
görbítette a tenyerét.
 A Gázálarcos Ember továbbra is a hajánál fogva rángatta, így
kényszerítve, hogy térden állva tipegjen utána. A másik kezében a férfi a
zöld gázpalackot vonszolta, a SZEVOFLURÁN-t. EZ adta a
harangzúgásszerű hangot: a palack alja halkan és folyamatosan duruzsolt,
ahogy a férfi maga után húzta a betonon. Olyan mormoló hangja volt, mint
egy tibeti imatálnak, amikor a szerzetes körbe-körbe mozgatja a peremén a
kalapácsot.
Amikor Vic átért a vasajtó vezetősínjén, a férfi keményen megrántotta, és
hirtelen megint négykézláb találta magát. Aztán a férfi a fenekének
támasztotta a lábát, és nagyot taszított rajta, amitől megint összecsuklott a
könyöke.
Az állára zuhant. A foga összecsattant, és a helyiség berendezési
tárgyaiból különös feketeség szökkent elő: a lámpából a sarokban, a tábori
ágyból, a mosdókagylóból – mintha minden tárgynak titkos árnyék énje
volna, melyek most megriasztott verébcsapatként felrebbentek.
Egy pillanatig félő volt, hogy ez az árnyraj leereszkedik Vicre. Nagyot
kiáltva elűzte őket. A helyiségben régi vascső, beton, mosatlan ágynemű és
nemi erőszak szaga terjengett..
Talpra akart kecmeregni, de minden erejét felemésztette, hogy egyáltalán
eszméleténél maradjon. Erezte, hogy a remegő, eleven sötétség bármelyik
pillanatban kibomolhat és elboríthatja. Ha most elájul, legalább nem érzi,
ahogy a férfi megerőszakolja. És nem érzi azt sem, amikor meggyilkolja.
Az ajtó megzörrent, és ahogy becsukódott, az ezüstös csattanás
visszhangot vert a levegőben. Aztán a Gázálarcos Ember vállon ragadta, és
hanyatt lökte. Vic feje tartás nélkül görgött a nyakán, a koponyája a rücskös
betonhoz csapódott. A férfi odatérdelt föléje. A kezében átlátszó műanyag
maszkot tartott, ami úgy volt kialakítva, hogy illeszkedjen az orr és a száj
környékére. A Gázálarcos Ember a hajánál fogva maga felé húzta a fejét,
hogy a maszkot az arcára nyomhassa. A kezét a maszkon tartotta, hogy ne
mozdulhasson el. A maszktól átlátszó műanyag cső vezetett a gázpalackhoz.
Vic a maszkot az arcához tapasztó kézre csapott, próbált a férfi csuklójába
karmolni, de a Gázálarcos Ember most kertészkedéshez való vastag
vászonkesztyűt viselt, úgyhogy képtelenség volt sebezhető bőrfelület találni
rajta.
– Lélegezz mélyeket – mondta a férfi. – Mindjárt jobban leszel. Csak
lazíts. Este van, sötét este, szép volt a naplemente, halálra égett Isten,
golyóktól lyuggatott testtel.
 A szabad kezével hátranyúlt, és megnyitotta a szelepet. Vic sziszegést
hallott, hűvös fuvallatot érzett az arcán, és amikor levegőért kapott,
gyömbérillatú, szacharinos levegővel telt meg a szája.
Megmarkolta a műanyag csövet, a keze köré tekerte, és nagyot rántott
rajta. A cső parányi pukkanással kijött a szelepből. A gázpalackból fehér
pára tört elő sziszegve. A Gázálarcos Ember hátrapillantott a zöld
fémtartályra, de nem tűnt különösebben feldúltnak.
– Nagyjából minden második ezt csinálja – dünnyögte. – Nem szeretem,
mert pazarlás, de ha durvulni akarsz, durvulhatunk.
Lerántotta a műanyag maszkot Vic arcáról, behajította az egyik sarokba.
Ahogy Vic kezdett volna felkönyökölni, gyomron vágta az öklével. Vic
kétrét görnyedt, a fájdalom köré fonta a karját, szorosan magához ölelte,
mint egy szeretett családtagot. Amikor hangos hördüléssel levegőért kapott,
a helyiség telis-tele volt a gyömbéres gáz bódító illatával.
A Gázálarcos Ember alacsony volt – fél fejjel alacsonyabb, mint ő –, és
kövérkés, mégis egy olyan utcai mutatványos fürgeségével mozgott, aki
simán elbendzsózgat, miközben gólyalábon jár fel-alá. Rét kézre fogta maga
előtt a tartályt, és a szelepet Vicre irányozva közeledett. A gáz fehér
permetként tört elő a szelepből, de hamar szétoszlott, és láthatatlanná vált.
Vic újabb adag desszert ízű levegőt kortyolt, aztán fenéken csúszva,
rákjárásban hátrálni kezdett. Vissza akarta tartani a lélegzetét, de nem ment.
Izmai oxigénre kiéhezve reszkettek.
– Hová mégy? – kérdezte a férfi a gázálarcon keresztül. Követte a
palackkal. – A helyiség légmentesen szigetelt. Akárhová mégy, levegőt
venni muszáj. Ebben a tartályban háromszáz liter gáz van. Háromszáz liter
szevofluránnal egy vándorcirkusz összes elefántját el tudom altatni, szivi.
Aztán belerúgott a lábfejébe, kényszerítve, hogy széttárja a combját, és
amikor ez megtörtént, a lába közé nyomta a bal cipője orrát. Vic elfúló
hangon, viszolyogva felkiáltott, ha csak villanásra is, de annál hevesebben
átélve a meggyalázottság érzését. Hirtelen azt kívánta, bárcsak már
elkábította volna a gáz, nem akarta az ölében érezni a férfi lábát, nem akarta
tudni, mi történik legközelebb.
– Ribanc, ribanc, aludj el – mondta a Gázálarcos Ember –, Szunyókálj,
míg Bing trutyival telever. – Kuncogás.
Vic rákjárásban betolódzkodott egy sarokba, a feje a vakolt falhoz ütődött.
A férfi, a kezében tartott tartállyal elködösítve a helyiséget, követte. A
szevoflurán fehér párájától felpuhultak, feloldódtak a körvonalak. A helyiség
túloldalán eddig egy tábori ágy volt, most viszont három, egymással szoros
átfedésben, és félig elrejtve a füst mögött. Maga a Gázálarcos Ember is
kettévált a sűrűsödő ködben, aztán összeforrt megint.
A padló lassú billenősbe kezdett Vic alatt, csúszdává alakulva át,
bármelyik pillanatban várható volt, hogy lesiklik rajta, el a valóságtól, és be
az öntudatlanságba. A lábával rúgkapálva küzdött, hogy megkapaszkodjon,
hogy kitartson a helyiség sarkában. Továbbra is visszatartotta a lélegzetét, de
a tüdeje nem levegővel volt tele, hanem fájdalommal, és a szíve úgy
zakatolt, mint a Triumph dugattyúi.
– Itt vagy velem, és mennyivel jobb így minden! – rikkantotta a
Gázálarcos Ember izgatottságtól mámoros hangon. – Itt vagy, és most Mr.
Manx vissza fog jönni, én pedig eljutok Karácsonyországba! Itt vagy, és
végre megkapom, amire vártam! Te vagy a második esélyém!
Vic agyán emlék-kártyalapokat pergetett át a közeli tudatvesztés
bűvészkeze. Megint a hátsó udvaron volt, Daltry hiába próbált lángot
csiholni az öngyújtójából, úgyhogy elvette tőle, és már az első
próbálkozására kék lángnyelv szökkent elő. Aztán megakadt a tekintete az
öngyújtó oldalán lévő képen: Popeye, a tengerész, behúz valakinek, és a
hanghatást is jelezték, de hogy mit, az most nem jutott eszébe. Aztán a
figyelmeztetésjelent meg előtte, amit a szevoflurános palack oldalán látott:
GYÚLÉKONY. Ezt egy szimpla gondolat követte, nem kép: döntés. Vidd
magaddal őt is. Öld meg a kis szarcsimbókot.
Az öngyújtó – úgy hitte – a jobb oldali nadrágzsebében volt. Próbálta
előkotorni, de mintha Maggie feneketlen dominózsákjába nyúlt volna be: a
mozdulat egyre csak folytatódott, a végtelenségig.
A Gázálarcos Ember ott állt fölötte, a lábánál, és a gázpalackot magához
ölelve ráirányította a szelepet.
Vic hallotta, hogy a palack hosszú, halálos parancsot sustorog neki:
Sssss...
Az ujjai fémhasábhoz értek, rázáródtak. Kirántotta a kezét a zsebéből, és
maga és a Gázálarcos Ember közé tartotta az öngyújtót, mintha kereszttel
próbálna megfutamítani egy vámpírt.
– Ne kényszerítsen – lihegte, és a szája újra megtelt mérgező
gyömbérfüsttel.
– Mire ne kényszerítselek? – kérdezte a férfi.
Vic hátrapöccintette az öngyújtó kupakját. A Gázálarcos Ember a
kattanást hallva végre észrevette az öngyújtót, és hátrébb húzódott.
 – Hé – mondta. Riadalom volt a hangjában. Még egyet hátralépett, a
tartályt, mint valami gyereket, úgy tartotta a karjában. – Ne csinálja! Ez nem
biztonságos! Megőrült?!
Vic megperdítette az acélgörgőt. A görgő pedig csikorogva fehér
szikraesőt köpött, és egy csodálatos pillanatra kék tűzszalag gyúlt a
levegőben. A láng kinyújtózott, mint valami kígyó, a tűz a levegőben
nyílegyenesen terjedt a palack felé. A szelepből permetező ritkás, fehér pára
vad lángnyelvvé alakult át.
A szevoflurános tartály kis időre rövid hatótávolságú lángszóróként
fröcskölte ide-oda a tüzet, ahogy a Gázálarcos Ember támolyogva hátrált
Victől. Azzal a három botorkáló lépéssel, amit tett, akaratlanul megmentette
az életét. Vic a fellobbanó fényben végre ki tudta venni az öngyújtó oldalán
a feliratot:
DURR BELE.
Olyan volt, mintha a Gázálarcos Ember egy rakétavetőt irányzott volna a
saját mellkasára, melyet most közvetlen közelről el is sütött. A robbanás
kiszakította a tartály alját, és a fémszilánkok és a fehéren lángoló gáz
ágyúlövése a levegőbe lódította és a háta mögötti ajtóhoz vágta a férfit.
Háromszáz liter nagy nyomású szevoflurán robbant fel, hatalmas TNT-rúddá
változtatva a palackot. Vic nem tudta mivel összehasonlítani az irdatlan
csattanást, csak annyit érzett, hogy mintha varrótűket döftek volna a
dobhártyájába.
A Gázálarcos Ember olyan erővel csapódott a vasajtóhoz, hogy az félig
kiszakadt a helyéről. Vic látta, ahogy a férfit az ajtóhoz vágja a robbanás;
mintha színtiszta fény detonált volna, a levegő a gázok szemkápráztató
ragyogásával felizzott, és egy másodpercre a fél helyiséget vakító, fehér
villanás kebelezte be. Vic ösztönös védekezésül az arca elé emelte a kezét, és
látta, ahogy csupasz karján összepöndörödnek a forróságtól az apró szőke
szőrszálak.
A robbanás utáni pillanatban a világ megváltozott. A helyiség szívként
dobogott. Tárgyak lüktettek Vic pulzusával egy ritmusra. A levegő kavargó,
aranysárga füsttel telt meg.
Amikor Vic a kis helyiségbe érkezett, árnyékokat látott felszökkenni a
berendezési tárgyak mögül. A tárgyak most árnyékok helyett villódzó
ragyogást bocsátottak ki magukból, mintha a gázpalack példáját követve
maguk is kitágulni és felrobbanni igyekeznének.
 Vic nedves csordogálást érzett az arcán, odanyúlt, azt hitte, könny, de
vörös ujjhegyekkel vette el a kezét.
Ideje odébbállni, gondolta. Felkelt és tett egy lépést, és a helyiség vadul
balra dőlt, ő pedig visszazuhant a padlóra.
Feltérdelt, ahogy a Little League-ben jelzik a gyerekek, ha valaki
megsérült. Égő cafatok hullottak a levegőben. A helyiség jobbra lódult, ő
pedig az oldalára zuhant.
A ragyogás felszökkent a tábori ágyból, a mosdókagylóból, az ajtónyílás
körül villódzott. Vic eddig nem tudta, hogy a világon minden tárgy titkos
sötétség-, illetve világosságmagot hordoz magában, és csak egy heves
sokkhatás kell ahhoz, hogy egyik vagy a másik a világ elé táruljon. A
ragyogás minden egyes szívdobbanásával fényesebb lett. A tüdeje rekedt
zihálásán kívül semmi mást nem hallott.
Mélyen belélegezte az égett gyömbérillatot. A ragyogó fénybuborékká lett
világ a szeme láttára kétszerezte meg magát, dagadozva, megfeszülve,
folyamatos növekedéssel araszolva az elkerülhetetlen kipukkanás felé.
Pukk.
KARÁCSONYORSZÁG
JÚLIUS 7-9.
 St. Nicholas Parkway
Columbus északi határában Wayne behunyta a szemét egy pillanatra, és
amikor kinyitotta, már megint a karácsonyi hold szunyókált az éjszakai
égbolton, és az autópálya mellett jobbról is, balról is rengeteg hóember
figyelte nyaktekergetve a Wraith elhaladását.
Wayne-ék előtt felágaskodtak a hegyek, irdatlan fekete kőfalat alkotva a
világ peremén. A csúcsok olyan magasak voltak, hogy úgy tűnt, még akár a
hold is felakadhat rajtuk.
Kevéssel a legmagasabb hegy legmagasabb csúcsa alatt kis kosárkányi
fény ragyogott egy horpadásban. A csodálatos karácsonyi dísz több száz
kilométerről látható volt a sötétségen át. A látvány annyira izgalmas volt,
hogy Wayne alig tudott megmaradni az ülésén. Egy csésze folyékony tűz,
merőkanálnyi forró parázs lüktetett az éjszakában, és Wayne együtt lüktetett
vele.
Mr. Manx lazán nyugtatta a kezét a kormánykeréken. Az út olyan egyenes
volt, mintha vonalzóval húzták volna. Szólt a rádió, és egy fiúkórus az „Ó,
jöjjetek, hívek”-et énekelte. Wayne szívében ott volt a válasz a megszentelt
invitálásra: Már elindultunk. Megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk.
Tegyetek félre nekünk egy kis Karácsonyt.
A hóemberek csoportokban álldogáltak, családonként, és az autó által
keltett szellő belekapott csíkos sáljaikba. Hóember apukák és hólány
anyukák a hógyermekeikkel és hókutyusaikkal. Keménykalapok,
kukoricacsutka pipák és sárgarépa orrok tömkelegé. Integettek kacska
ágkarjaikkal, szalutáltak az elhaladó Mr. Manxnak, Wayne-nek és a
NOS4A2-nak. Szemük fekete szénkavicsai sötétebben ragyogtak, mint az
éjszaka, szemkápráztatóbban, mint a csillagok. Egy hókutyának csont volt a
szájában. Az egyik hóapuka fagyöngyöt tartott a feje fölé, a mellette álló
hóanyuka mozdulatlanná dermedve csókot nyomott kerek, fehér arcára.
Hógyerek álldogált két lefejezett szülő között, a kezében fejszével. Wayne
nevetett és tapsolt. Még soha semmit nem látott, ami a megelevenedett
hóemberekhez lett volna fogható. Micsoda mókás dolgokat műveltek!
– Mit akarsz először csinálni, amikor odaérünk?
– kérdezte Mr. Manx az első ülés félhomályából.
– Amikor Karácsonyországba érünk.
 Egyik lehetőség izgalmasabbnak tűnt, mint a másik, nehéz volt sorrendet
felállítani. – Bemegyek a szikla-cukor barlangba, és megnézem az Alávaló
Hóembert. Nem! Megyek egy kört a Mikulás rénszarvas szánján, és
megmentem őt a felhőkalózoktól!
– Ez ám a terv! – mondta Manx. – A szánkózás után pedig jöhetnek a
játékok!
– Milyen játékok?
– A gyerekeknek van egy játékuk, úgy hívják: Ol-lót-a-kódorgónak. A
legjobb mulatság, amiben valaha részed volt! Plusz még ott a Bökd-meg-a-
vakot. Fiam, fogalmad sincs, mi az igazi szórakozás, amíg nem játszottál
vakbökdösőset valaki igazán fürgével. Nézd! Ott, jobbra! Egy hóoroszlán
éppen most harapja le egy hóbirka fejét!
Wayne egész testével oldalra akart fordulni, hogy kinézzen a jobb hátsó
ablakon, de azt találta, hogy a mozdulat végrehajtásában akadályozza a
nagyanyja.
Lindy nagyi ugyanúgy nézett ki, mint amikor legutóbb látta. Fényesebb
volt, mint bármi más a hátsó utasfulkében, ragyogott, mint hó a holdfényben.
A két szemét egy-egy csillogó, fel-felvillanó ezüst féldolláros fedte. Az
asszony mindig féldollárosokat küldött neki a születésnapjára, de soha nem
jött el személyesen, nem szeret repülni, azzal indokolta.
– .égbolt hamis egy Az – mondta Linda McQueen. – .ugyanaz nem
szórakozás a és szeretet A .haladni visszafelé próbálsz se Meg .küzdeni
próbálsz is Nem
– Milyen hamis égboltról beszélsz? – kérdezte Wayne.
Az asszony kimutatott az ablakon, és Wayne a nyakát tekergetve
felpillantott az égre. Az imént a levegőben még hópelyhek kavarogtak. Most
viszont olyan volt, mint amikor a tévében hangyás a kép – egymillió milliárd
fekete és szürke és fehér pöttyöcske reszketett vadul a hegyek fölött. A
Wayne szemgolyója mögötti idegvégződés belesajdult a látványba. Pedig
nem is volt fájdalmasan ragyogó – igazából egészen halványnak tűnt a
dühödt zsizsegéstől valahogy mégis káprázott az ember szeme. Wayne
hátrahőkölt, behunyta a szemét, elhúzódott az ablaktól. Nagyanyja
odafordult hozzá, rászegezte érme-szemfedőit.
– El kellett volna jönnöd Coloradóba, ha játszani akarsz velem – mondta
Wayne. – Annyit beszélhettünk volna visszafelé, amennyit csak akarsz.
Amíg éltél, előrefelé se beszélgettünk egymással. Nem is értem, most mitől
jött rád a beszélgethetnék.
 – Kivel beszélsz, Wayne? – kérdezte Marrx.
– Senkivel – mondta Wayne, és kinyújtotta a karját Linda McQueen
mellett, felpattintotta az ajtót, és nagyot taszított az asszonyon.
Linda nagyinak semmi súlya nem volt. Mintha egy zsák falevelet lökött
volna odébb. Az asszony kipenderült a kocsiból, az aszfalthoz csapódott, és
kellemesen zenei csörrenéssel ízzé-porrá tört, Wayne pedig ebben a
pillanatban arra riadt, hogy ez már
 Indiana
És a nyakát tekergetve kinézett a hátsó ablakon. Összetört palack hevert
mögöttük az úton. Az aszfalt üvegdarával volt meghintve, szilánkok
görögtek csilingelve. Manx kihajított egy üveg valamit. Wayne már eddig is
tanúja volt egyszer-kétszer, hogy ilyet tesz. Charlie Manx nem tűnt az
újrahasznosítás nagybarátjának.
Mire Wayne a szemét dörgölve felült, a hóemberek eltűntek. Akárcsak a
szunyókáló hold és a hegyek és Karácsonyország lángoló ékköve a távolban.
Wayne magas, zöld kukoricát látott, és valami csárdaféleséget: a harsány
neoncégéren tíz méter magas szőkeség volt látható, miniszoknyában és
cowboycsizmában. Valahányszor a cégér kigyúlt, a szőkeség egyik sarkát
kacéran felkapva hátrahajtotta a fejét, és behunyt szemmel csókot nyomott a
sötétségre.
Manx Wayne-re nézett a visszapillantó tükörben. Wayne forrónak és
tompának érezte magát a mély alvástól, és valószínűleg ezért nem hökkent
meg azon, hogy milyen fiatalnak és egészségesnek tűnik Manx.
A férfin nem volt rajta a tányérsapkája, és a kopaszsága mit sem változott,
viszont a fejbőre sima volt és rózsaszínű, nem pedig fehér és foltos. Még
előző nap is úgy nézett ki a feje, mint valami földgömb, olyan tájak
térképével, amelyeket épeszű ember soha nem akar felkeresni; ki vágyott
volna a Szarkóma-szigetre vagy az Észak-Májfolt-i hátságra? Manx szeme
ívelt, hegyes, dérfehér szemöldök alól szegeződött a világra. Wayne nem
emlékezett rá, hogy az együtt töltött napok során akár egyszer is pislogni
látta volna. Arra se mert volna megesküdni, hogy egyáltalán van szemhéja.
Előző reggel Manx úgy nézett ki, mint egy élőhalott. Most úgy nézett ki,
mint egy fitt, egészséges hatvanas. A szemében viszont annak a dögevő
madárnak az agyatlan mohósága tükröződött, amely az országúton heverő
tetemet bámulva latolgatja, kitéphet-e még néhány szaftos falatot, anélkül
hogy őt magát is elgázolnák.
– Meg akar enni engem? – szólalt meg Wayne.
Manx felnevetett. Nemcsak a tekintete, de harsány, károgó nevetése is
varjút idézett.
– Ha eddig nem fanyalodtam rád, valószínűleg ezután sem fogok. Nem
vagyok benne biztos, hogy kitelne belőled egy valamirevaló étkezés. Alig
van rajtad hús, és ami van, annak is kezd peshedt szaga lenni. Inkább
kivárom azt az édesburgonya rósejbnit.
Valami baj volt Wayne-nel. Érezte, de hogy pontosan mi, azt nem tudta
megállapítani. Forró és törődött volt a teste, de ezt az autóban alvás is
okozhatta volna, és itt valami súlyosabbról volt szó. A legtöbb, ami telt tőle,
az volt, hogy érzékelte: furcsán reagál Manx megnyilvánulásaira. Például
amikor Manx a „peshedt” szót kimondta, majdnem felnevetett
meglepetésében. Még sosem hallotta ezt a szót, és mulatságosnak találta.
Normális esetben viszont az ember nem nevet azon, hogy milyen szavakat
használ az elrablója.
– De maga vámpír – mondta Wayne. – Ki akar szedni belőlem valamit, és
átrakni saját magába.
Manx rápillantott a tükörben. – Az autó helyrehoz mindkettőnket. A
Wraith olyan, mint ezek az új módi kocsik, a hibridek. Hallottál már a
hibridekről? Felerészt gázolaj hajtja őket, felerészt jóindulat. Csakhogy ez itt
az eredeti hibrid! Ezt a kocsit gázolaj hajtja és rossz élmények! A
gondolatok és az érzések is az energia egyik fajtája, ahogy a kőolaj. Ez a
veterán Rolls-Royce igen jó fogyasztás mellett kilométerekre váltja a rossz
érzéseidet és mindazt, ami valaha is fájdalmat vagy félelmet okozott neked.
De szó szerint ám. Nem metaforikusán beszélek. Vannak hegeid?
– Egyszer megvágtam magam a gyurmázó késsel, és lett egy hegem itt... –
Wayne feltartotta a jobb kezét, de amikor odanézett, képtelen volt megtalálni
a hajszálvékony heget a tenyerén a hüvelyujja tövénél. Fel nem foghatta, mi
történhetett vele.
– A Karácsonyországba vezető út eltávolítja az összes szomorúságot,
enyhíti az összes fájdalmat, és eltünteti az összes heget. Minden olyasmit
eltávolít belőled, ami csak károdra volt, és ami végül visszamarad, az mind
tiszta és romlatlan. Mire elérjük az úti célunkat, nemcsak a fájdalmat nem
ismered majd, de a fájdalom emlékét sem. A boldogtalanság olyan, mint a
kosz az ablakon. Mire az autó végez veled, a szutyok eltűnik a lefolyóban, és
ragyogsz a tisztaságtól. Mint ahogy én is.
– Ó – mondta Wayne. – És ha én nem volnék magával a kocsiban? Ha
egyedül menne Karácsonyországba? Akkor is... megfiatalítaná a kocsi?
Akkor is ragyogna a végén a tisztaságtól?
– A mindenségit, te aztán tudsz kérdezni! Lefogadom, hogy színjeles vagy
az iskolában! Nem. Egyedül nem juthatok el Karácsonyországba.
Egymagám nem találom meg az utat. Utas nélkül az autó csak egy autó. Ez
benne a legjobb! Csak úgy lehetek boldog és egészséges, ha másokat is
boldoggá és egészségessé teszek. A gyógyító út Karácsonyországba csak az
ártatlanoké. Az autó nem hagyná, hogy kisajátítsam magamnak. Jót kell
tennem másokkal, ha azt akarom, hogy velem is jót tegyenek. Bárcsak az
egész világ így működne!
– Ez a gyógyító út Karácsonyországba? – Wayne összehúzott szemmel
kinézett az ablakon. – Inkább az I-80-asra hasonlít.
– Mert az is, a 80-as államközi. De csak most, hogy ébren vagy. Az előbb,
amikor édesdeden aludtál, még a St. Nick Parkwayen autóztunk, az öreg
Hold urasággal a fejünk fölött. Nem emlékszel? A hóemberekre se, a
hegyekre se a távolban...?
Wayne-t hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy Manx is ott volt vele az
álmában. Viszolygott a gondolattól, hogy Manx is ott volt vele az álmában.
Villanásra felidézte magában annak a zsizsegéssel teli, háborodott égboltnak
az emlékét. Égbolt hamis egy az. Tudta, hogy Lindy nagyi mondani próbált
neki valamit – el akarta látni tanáccsal, hogy megvédhesse magát attól, amit
Manx és az autója csinálnak vele de Wayne nem értette, mit mondott, és
most úgy érezte, túl sok erőfeszítésébe kerülne, hogy utólag kisilabizálja.
Ráadásul kicsit késő volt ahhoz, hogy asszony most kezdjen el tanácsokat
osztogatni. Linda McQueen amíg élt sem igazán törte magát, hogy bármi
használhatóval ellássa, és Wayne gyanította, hogy az apját is csak azért nem
kedvelte, mert Lou kövér volt.
– Amikor elszunyókálsz, rátalálunk megint – szólalt meg Manx. – Minél
hamarabb odaérünk, annál előbb felülhetsz a Szánkó-Fel-Szánkó-Le
Hullámvasútra, és vakbökdösősözhetsz a kislányaimmal és a barátaikkal.
Az árokszerűség, amiben haladtak, valóságos kukoricaerdőt szelt át. A
kukoricasorok fölé magasodó gépek íves, fekete karjai úgy meredeztek az
égbolt előterében, mint színpad fölött a proszcénium. Wayne-ben felödött a
gondolat, hogy mérgező folyadékkal teli permetezőgépeket lát. Halálos
esővel áztatják el a kukoricát, hogy az invazív fajok ne falhassák fel. Ez a
szóösszetétel – „invazív fajok” – csengett-bongott az agyában. A kukoricát
később leöblítik, és emberek fogyasztják el.
– Volt már olyan, hogy bárki távozott Karácsonyországból?
– Aki egyszer bebocsátást nyer, az soha nem akar távozni. Minden, amire
vágyhatsz, ott vár rád. A legjobb játékokkal játszhatsz, a legjobb körhintákra
ülhetsz fel. Annyi a vattacukor, hogy száz év alatt se bírnád megenni.
– De ha akarnék, eljöhetnék?
 Manx majdhogynem ellenséges pillantást vetett rá a tükörben. – Így
jobban meggondolva, lehet, hogy némelyik tanárod idegesítőnek találta az
állandó kérdezősködésedet. Milyen jegyeid voltak?
– Nem túl jók.
– Nos. Örömmel közlöm veled, hogy Karácsonyországban nincs iskola.
Jómagam utáltam az iskolát. Különben is szívesebben csinálom a
történelmet, mint hogy tanuljak róla. A gyerekeket azzal szeretik ámítani,
hogy a tanulás kaland. De ez piszok nagy átvágás. A tanulás tanulás. A
kaland, na, az kaland. Véleményem szerint elég, ha az ember tudja, hogyan
kell összeadni és kivonni, és meglehetős ügyességgel olvas – minden más
nagy valószínűséggel csak lila képzelgéshez vezet, és bajba sodorja az
embert.
Wayne mindebből azt szűrte le, hogy nem hagyhatja el
Karácsonyországot. – Lehetnek majd utolsó kívánságaim?
– Ide süss! Úgy viselkedsz, mint akit halálra ítéltek. Pedig nem a
siralomházban vagy. Mire Karácsonyországba érsz, jobb állapotban leszel,
mint valaha!
– De ha nem jövök vissza, ha örökre Karácsonyországban kell
maradnom... volna néhány dolog, amit csinálni akarok, mielőtt oda érünk.
Például kapok utolsó vacsorát?
– Ezt meg hogy érted? Azt hiszed, éhezni fogsz Karácsonyországban?
– Mi van, ha olyan ételt akarok, amit ott nem lehet beszerezni? Vagy
Karácsonyországban bármi beszerezhető, amire kedve támad az embernek?
– Van vattacukor és kakaó és hot dog, meg olyan pálcikás cukor, amitől
mindig megsajdul a fogam. Minden van, amire egy gyerek vágyhat.
– Főtt kukoricát szeretnék. Főtt kukoricát, vajjal – mondta Wayne. – Meg
egy sört.
– Biztosra veszem, hogy gond nélkül keríthetünk neked egy kis főtt
kukoricát és... Mit mondtál? Egy gyömbérsört? Itt, a Középnyugaton elég jó
a gyömbérsör. És még jobb a szarszaparilla.
– Nem gyömbérsört akarok. Hanem igazi sört. A Coors Silver Bulletjából
akarok egy üveggel.
– Miért akarnál te sört?.
– Apa azt ígérte, hogy amikor betöltőm a huszonegyet, együtt fogunk
sörözni a verandán. Azt mondta, megihatok egy sört július negyedikén,
miközben a tűzijátékot nézzük. Alig vártam, hogy így legyen. De gondolom,
ez most már nem fog megtörténni. Ráadásul maga azt mondta, hogy
Karácsonyországban mindennap karácsony van. Gondolom, ez azt jelenti,
hogy július negyediké viszont sosincs. Nem túl hazafias hely ez a
Karácsonyország. És csillagszórót is szeretnék. Bostonban volt
csillagszóróm.
Hosszú, alacsony hídon autóztak. A bordás fém mélabúsan duruzsolt a
gumiabroncsok alatt. Manx csak a túloldalon szólalt meg újra.
– Nagyon locsi-fecsi vagy ma este. A fél országot átutaztuk, de csak most
oldódott meg a nyelved. Lássuk, jól értettem-e. Azt szeretnéd, hogy vegyek
neked egy korsó sört, főtt kukoricát, plusz egy saját kis július negyedik!
tűzijátékra elegendő petárdát. Biztos, hogy semmi mást nem akarsz? Anyád
és te nem terveztétek, hogy libamájpástétommal és kaviárral ünneplitek meg
a középiskolai ballagásodat?
– Nem akarok saját július negyedikét. Csak néhány csillagszórót akarok.
És esetleg pár rakétát. – Wayne elhallgatott, aztán így folytatta: – Maga
mondta, hogy tartozik nekem. Amiért megölte a kutyámat.
Komor csend következett.
– Való igaz – ismerte el végül Manx. – Nem tölt el büszkeséggel,
igyekeztem nem is foglalkozni vele. Gondolod, hogy ha veszek neked egy
sört, főtt kukoricát meg néhány petárdát, akkor azzal kvittek vagyunk?
– Nem. De más kérésem nem lesz. – Wayne kinézett az ablakon, és
észrevette a holdat. Most csorba csontszilánk volt csak az égen, arctalan és
távoli. Nem olyan klassz, mint a karácsonyországi hold. Wayne feltételezte,
hogy Karácsonyországban minden jobb.
– Maga hogyan szerzett tudomást Karácsonyországról?
– Amikor kivittem a lányaimat – mondta Manx.
– És az első feleségemet. – Elhallgatott, aztán így folytatta: – Az első
feleségem nehéz eset volt. Nem volt egyszerű a kedvére tenni. A vörös
hajúak már csak ilyenek. Egész sor kivetnivalót talált bennem, amit a
fejemre is olvasott, és a lányaimat is ellenem nevelte. Az apja pénzt adott
nekem, hogy kezdjek valamilyen vállalkozásba, én pedig egy autóra
költöttem az egészet. Erre az autóra. Azt hittem, hogy Cassie – így hívták az
első feleségemet – örülni fog, amikor hazaérek az autóval. Ehelyett házsártos
volt és kezelhetetlen, mint mindig. Pénzkidobásnak nevezte az autó
megvásárlását. Amikor közöltem vele, hogy sofőr leszek, azt mondta, hogy
koldusbotra fogom juttatni magamat és a családomat. Csípős nyelvű asszony
volt, és kifigurázott a gyerekek előtt, amit egyetlen férfi sem tűrhet el! –
Manx kormányra feszülő kezén kifehéredtek a bütykök. – Egyszer a
feleségem a hátamhoz vágott egy olajlámpást, és tüzet fogott az ünneplő
kabátom. Gondolod, hogy valaha is bocsánatot kért? Éppen ellenkezőleg.
Hálaadáskor és más családi összejöveteleken eljátszotta, hogy engem utánoz,
amint éppen lángra lobbanok. Körbe-körberohangált, rikoltozva és a karját
lengetve, mint egy pulyka, és azt visította: „Olts el, olts el, olts el!” A
testvérei mindig jót nevettek a káromra. Hadd mondjak neked valamit. A
vörös hajú nők vére három fokkal hűvösebb, mint egy normális nőé. Orvosi
tanulmányok igazolják. – Savanyún Wayne-re nézett a visszapillantó
tükörben. – Persze éppen amiatt lehetetlen velük együtt élni, amit olyan
ellenállhatatlannak találunk bennük, ha érted, mire gondolok.
Wayne nem értette, de bólintott.
– Nos – mondta Manx. – Rendben. Úgy nézem, sikerült egyezségre
jutnunk. Tudok egy helyet, ott olyan hangos és olyan fényes tűzijátékokat
vehetünk, hogy süket és vak leszel, mire mindet eldurrogtatjuk! Holnap,
sötétedés után meg kéne érkeznünk a here-i közkönyvtárhoz. Ott elsüthetjük
a petárdáinkat. Mire kilőttük a rakétákat és elhajigáltuk a
cseresznyebombáinkat, az emberek azt hiszik majd, kitört a harmadik
világháború. – Manx elhallgatott, aztán gunyoros hangon folytatta: – Hátha
Margaret Leigh kisasszony is velünk tart az ünneplésben. Szívesen alája
pörkölnék, hogy megtanuljon egyet s mást arról, amit diszkréciónak
nevezünk.
– Mit számít Maggie Leigh? – kérdezte Wayne.
– Miért nem hagyjuk békén?
Hatalmas zöld molylepke csapódott a szélvédőhöz puha, száraz
koppanással, smaragd maszatfoltot hagyva maga után.
– Okos fiatalember vagy, Wayne Carmody – mondta Manx. – Olvastad az
összes cikket Leigh kisasszonyról. Biztosra veszem, hogy ha összeszeded a
gondolataidat, rá fogsz jönni, miért aggaszt az a nő.
Korábban, még világosban, Wayne átlapozta a paksamétát, amivel Manx
az Elaltat Laknál beszállt a kocsiba. Bing az interneten talált rá a Maggie
Leigh-ről megjelent tudósításokra – az összesen egy tucat cikkből egyetlen
nagyobb történet kerekedett ki, cserbenhagyottságról,
szenvedélybetegségről, magányról... és különös, nyugtalanító csodákról.
Az első írás még a kilencvenes évek elején, a Cedar Rapids Gazette-ben
látott napvilágot: Természetfölötti képesség vagy csak vak véletlen? Három
ember életét mentette meg a helyi könyvtárosnő „zsigeri megérzése”. A
történet főhőse, egy Hayes Archer nevű férfi, Sacramentóban élt. Egyik este
Archer berakta két fiát vadonatúj Cessnájába, és felszállt velük, hogy
holdfényes kirándulást tegyenek a kaliforniai tengerpart fölött. A férfinak
nem csak a repülőgépe volt új – a pilótajogosítványa is. Negyven perccel
felszállás után az egymotoros Cessna néhány ötletszerű irányváltoztatást
követően eltűnt a radarképernyőkről. Attól lehetett tartani, hogy az egyre
sűrűbb ködben a pilóta szem elől veszítette a szárazföldet, és miközben a
horizontot igyekezett megtalálni, a tengerbe zuhant gépével. Mivel Archer
tehetős embernek számított, a híradás országos visszhangot keltett.
Aztán Margaret Leigh telefonált a kaliforniai rendőröknek, és közölte
velük, hogy Archer és gyermekei nem haltak meg, nem vesztek a tengerbe.
Elérték a partot, és egy szakadékba zuhantak. A pontos helyet nem tudta
meghatározni, de úgy érezte, a rendőröknek egy olyan part menti helyet kell
keresniük, ahol só található.
A Cessnára a talaj fölött tíz méterrel bukkantak rá, fejtetőre fordulva
felakadt egy cédrusfenyő ágai között a Salt Pointról – vagyis „sós hegyfok”-
ról – elnevezett nemzeti parkban. A fiúk ép bőrrel megúszták. Az apának
eltört a gerince, de jó kilátásai voltak az életben maradásra. Maggie azt
nyilatkozta, hogy a valószerűtlen jóslat villanásszerűen szállta meg,
miközben betűdominóit rakosgatta. A cikk mellett volt egy fénykép a
tótágast álló Cessnáról és egy másik, Maggie-ről, amint szkréblitábla fölé
hajol egy versenyen. A második fénykép alatt a következő szöveg volt
olvasható: „Ilyen megérzésekkel Maggie szkrébli helyett lottózna inkább!”
Az évek során Maggie-nek más távolba látásai is voltak: kútba esett
gyereket kerített elő, információval szolgált egy férfiról, akinek nyoma
veszett a tengeren, miközben körbe akarta hajózni a Földet. Az ilyen esetek
azonban egyre ritkultak, az utolsóra 2000-ben került sor – a nyúlfarknyi cikk
szerint Maggie segédkezett egy otthonról elcsellengett személy
megtalálásában. Aztán 2008-ig nem történt semmi, és az ezután következő
cikkek már nem csodákról számoltak be, hanem valami éppen ellenkezőről.
Először árvíz volt az iowai Here-ben, hatalmas pusztítással, a könyvtár is
víz alá került. Maggie majdnem vízbe fulladt, miközben a könyveket
próbálta menteni, kihűlés miatt kellett ellátni. Az adománygyűjtéseken nem
sikerült elegendő pénzt összeszedni a könyvtár további működtetéséhez, a
helyet bezárták.
2009-ben Maggie ellen közveszély okozása címén indítottak eljárást: tüzet
gyújtott egy lakatlan épületben. Kábítószerezéshez szükséges kellékeket
találtak nála.
 2010-ben letartóztatták, és önkényes lakásfoglalás, illetve heroin
birtoklása miatt emeltek vádat ellene.
2011-ben üzletszerű kéjelgésért vették őrizetbe. Lehet, hogy Maggie
Leigh meg tudta jósolni a jövőt, arra viszont nem figyelmeztette különleges
képessége, hogy kerülje el a civil ruhás nyomozót az egyik Cedar Rapids-i
motel előterében. Harminc nap elzárást kapott. Még ugyanabban az évben
begyűjtötték megint, de fogház helyett ezúttal kórházba került – annyira
legyengült a szervezete az időjárás viszontagságaitól. „Nyomorúságos
állapota túlságosan is gyakori az iowai hajléktalanok körében”, állapította
meg a cikk, és Wayne ebből tudta meg, hogy Maggie kint él az utcán.
– Azért akar találkozni vele, mert Maggie tudta, hogy maga jön, és
figyelmeztette anyámat – mondta végül Wayne.
– Azért kell találkoznom vele, mert megneszelte, hogy elindultam, és ki
akart babrálni velem – mondta Manx. – És ha nem váltok vele egy-két szót,
nem lehetek benne biztos, hogy nem babrál ki velem megint. Nem először
akad dolgom hozzá hasonlóval. Amikor csak lehetséges, kerülni igyekszem
az ilyen embereket. Mindig kellemetlenkednek.
– Az ilyen embereket... Mármint a többi könyvtárost?
Manx gúnyosan horkantott. – Adod itt az ártatlant. Örömmel látom
viszont, hogy kezd visszatérni a humorérzéked. Amit mondani akartam, az
az, hogy rajtam kívül mások is bejáratosak a gondolatok titkos, közös
világába. – A férfi felnyúlt, és a homlokát megkocogtatva mutatta, hol
lakozik az a világ. – Nekem itt van az én Wraithem, csak beülök a volánja
mögé, és elvisz a Karácsonyországba vezető titkos utakhoz. De másokat is
ismerek, akik a saját különleges tárgyaik segítségével képesek kifordítani a
valóságot. Puha agyagként átformálni, mint ahogy az is. Ott volt például
Craddock McDermott, aki azt állította, hogy szelleme önálló életet él
kedvenc fekete öltönyében. Aztán van a Hátrafelé Lépdelő Ember, és az ő
szörnyűséges visszafelé járó órája. Ne akarj összetalálkozni a Hátrafelé
Lépdelő Emberrel egy sötét sikátorban, gyermekem! Vagy bárhol másutt!
Van a True Knot – ennek tagjai az utakon élnek, és eléggé hasonló kategóriát
képviselnek, mint jómagam. Én nem háborgatom őket, ők pedig örömmel
viszonozzák a szívességet. Nyilván Maggie Leigh-ünknek is megvan a maga
segédeszköze, és azzal kukucskál, azzal leselkedik.
Talán éppen a betűdominók, amiket a cikkben említ. Nos. Az a nő
szemlátomást igencsak érdeklődik irántam. Úgy gondolom, ha már egyszer
ott hajtunk el a közelben, az udvariasság is azt kívánja, hogy nézzünk be
hozzá. Szeretnék megismerkedni vele, és megnézni, hátha kigyógyíthatnám
a minden-lében-kanálságból!
Manx a fejét rázta, aztán felnevetett. Az a fátyolos-rekedt károgás egy
öregember nevetése volt. A testét megfiatalíthatta a Karácsonyországba
vezető út, de a nevetésével nem tudott mit kezdeni.
Autóztak tovább. A szaggatott sárga vonal néma dadogásként maradt el a
Wraith bal oldalán.
Végül Manx nagyot sóhajtott, és folytatta a fejtegetést. – Nem restellem
elmondani neked, Wayne, de szinte minden bajom, ami volt, nők miatt
zúdult a nyakamba. Margaret Leigh és az anyád és az első feleségem –
mindet ugyanabból az anyagból gyúrták, és Isten a tanúm rá, hogy van még
belőlük bőven. Tudod, mit mondok? Mindig akkor voltam legboldogabb
életemben, amikor kivontam magam a nők befolyása alól! Amikor nem
kellett a kedvüket keresnem. A férfiak az életük nagy részét a nők
rabszolgájaként töltik. El sem tudod képzelni, milyen élettől mentettelek
meg! A férfiak másra se tudnak gondolni, csak a nőkre. Amikor gondolkodni
kezdenek egy hölgyről, az olyan, mint amikor az éhes ember egy szelet
finom sült hús után ácsingózik. Amikor éhes vagy, és érzed a roston sült hús
illatát, minden figyelmedet lefoglalja az, ahogy a vágyakozástól elszorul a
torkod – és abbahagyod a gondolkodást. A nők ennek nagyon is tudatában
vannak. És ki is használják. Feltételeket szabnak, ugyanúgy, ahogy anyád is
feltételeket szab, mielőtt vacsoraasztalhoz ülhetsz. Takarítsd ki a szobádat,
vegyél tiszta inget, és moss kezet, különben nincs vacsora. A legtöbb férfi
mindjárt értékesebbnek érzi magát, ha sikerül teljesítenie a nő feltételeit. És
erre építik az önbecsülésüket. Ha viszont kivesszük a képből a nőt, a férfi
szusszanásnyi nyugalomhoz jut. Csak saját magaddal kell foglalkoznod, és a
többi férfival, és végre felfedezheted, hogy ki is vagy valójában. És ez
mindig jó érzés.
– Miért nem vált el az első feleségétől? – kérdezte Wayne. – Ha nem
szerette.
– Akkoriban senki nem csinált ilyet. Eszembe se jutott, soha. Az igen,
hogy odébbálljak. Egyszer-kétszer odébb is álltam. De visszajöttem.
– Miért?
– Megéheztem a sült húsra.
– Hány éve is volt, hogy az első feleségét elvette?
– Az életkoromra vagy kíváncsi?
– Igen.
 Manx elmosolyodott. – Ebből kihámozhatod: Az első randevúnkon Cassie
és én egy némafilmet mentünk el megnézni. Ilyen régen volt!
– Mit néztek meg?
– Egy német horrorfilm volt, de angol feliratinzertekkel. A rémisztőbb
jeleneteknél Cassie szorosan hozzám préselte az arcát. Az apja is ott ült
mellettünk a nézőtéren, és ha nincs ott, azt hiszem, Cassie biztos az ölembe
kucorodott volna. Mindössze tizenhat éves volt, feslő rózsabimbó csupán,
kecses és figyelmes és szemérmes. Sok nőnél megfigyelhető ez. Fiatalon a
lehetőségek becses ékkövei. Lázas élettől és vágytól lüktetnek. Amikor aztán
eluralkodik rajtuk a hárpiatermészet, az olyan, mint amikor a naposcsibe
sötétebb tollakra váltja a testét borító sárga pihét! A nők gyakran ugyanúgy
megválnak korai gyengéd természetüktől, mint ahogy a gyerek megválik a
tej fogaitól.
Wayne bólintott, és elgondolkodva kihúzta egyik felső fogát a szájából.
Amikor a nyelvét a kis üregbe dugta, meleg vért érzett csordogálni. Egy új
fogat is érzett, ott készült előbújni, ahol addig a régi volt, bár inkább tűnt kis
horognak, mint fognak.
A kiesett fogat rövidnadrága zsebébe csúsztatta, a többihez. Öt fogát
veszítette el a másfél nap alatt, mióta a Wraithben ücsörgött. Nem aggódott
miatta. Érezte, hogy apró, új fogak törnek elő, egyik sor a másik után.
– Tudod, később a feleségem vámpírsággal vádolt meg, pont úgy, ahogy te
– mondta Manx. – Azt mondta, olyan vagyok, mint a gonosz abban az első
filmben, amit együtt láttunk, a német horrorfilmben. Azt mondta, kiszívom
az életet a két lányunkból, hogy kiszipolyozom őket. És most itt vagyunk,
sok-sok évvel később, és a lányaim még mindig erősek, boldogok és fiatalok
és jókedvűek! Ha ki akartam volna szipolyozni belőlük az életet, gondolom,
elég gyatra munkát végeztem. A feleségem jóvoltából éveken át annyira
boldogtalan voltam, hogy kész lettem volna megölni őt és magamat és a
gyerekeket, csak hogy ne kelljen elviselnem azt az állapotot többé. Ma
viszont már nyugodtan visszanézhetek, és csak nevetek az egészen. Majd
vess egy pillantást valamikor a rendszámtáblámra. Azt csináltam, hogy
vettem a feleségem velem kapcsolatos hajmeresztő ötleteit, és viccet
faragtam belőlük. Ez a túlélés záloga! Meg kell tanulnod nevetni, Wayne. Új
és újabb dolgokat kell találnod, amikben örömöd leled. Gondolod, hogy meg
tudod ezt jegyezni?
– Azt hiszem, igen.
 – Két pasas autózik az éjszakában – mondta Manx. – Ez így nagyon
rendben van. Tökéletes! Nem restellem kimondani: jobb társaság vagy, mint
az a Bing Partridge. Te legalább nem érzel kényszert, hogy mindenből idióta
rigmust faragj. – Manx sipákoló hangon énekelni kezdett: – Szeretlek téged,
de magamat még jobban, szeretem húzkodni a fütyim a markomban! – A
fejét csóválta. – Jó néhány hosszú utazásban volt részem Binggel, és
mindegyik gyötrelmesebbnek tűnt az előzőnél. El sem tudod képzelni,
micsoda megkönnyebbülés olyasvalakit tudni magam mellett, aki nem
hangicsál naphosszat, és nem tesz fel ostoba kérdéseket.
– Ugye, most már nemsokára eszünk valamit? – kérdezte Wayne.
Manx a kormánykerékre csapott a tenyerével, és nevetett. – Azt hiszem,
elhamarkodottan nyilatkoztam; mert ha ez nem is ostoba kérdés, nagyon
közel van hozzá, Wayne úrfi! Sült édesburgonyát ígértem neked, és
istenemre mondom, komolyan is gondoltam, hogy megkapod. Az elmúlt
évszázadban több mint száz gyereket vittem át Karácsonyországba, és még
egyetlenegynek sem kopott fel az álla mellettem!
A híres édesburgonya rósejbnis étterem még újabb húsz percre volt
nyugatnak – a csupa üveg, csupa króm épület futballpályányi parkoló
közepén állt. Tíz méter magas acélsudarakról nátriumgőz lámpák vetettek
nappali fényt az aszfaltra. A parkoló zsúfolásig volt kamionokkal, és a
homlokzati üvegablakokon keresztül Wayne látta, hogy a pultnál végig
ülnek, mintha éjfél helyett déli tizenkettő volna.
Az egész ország azt leste, mikor bukkan fel egy antik Rolls-Royce Wraith
egy idős férfival a volánnál, és egy gyerekkel a hátsó ülésen, az étteremben
mégse figyelt fel senki az érkezésükre, és Wayne nem is lepődött meg ezen.
Mostanra beletörődött, hogy az autó látható ugyan, viszont észrevehetetlen.
Mint egy olyan csatorna a tévén, ami csak sistergést közvetít – mindenki
rögtön átugorja. Manx közvetlenül az épülethez parkolt, Wayne-nek mégse
jutott eszébe, hogy ugrálni vagy kiáltozni kezdjen, vagy az üvegen
dörömböljön.
– Ne menj sehová – kacsintott rá Manx, aztán kiszállt, és a bejárathoz
indult.
Wayne az épület hatalmas üvegablakain át belátott az étterembe, és
követte tekintetével a bejárattal szemközti pult felé igyekvő Manxot. A pult
fölötti tévékészülékek versenypályán száguldó autókat mutattak; aztán az
ujját billegetve gesztikuláló elnököt egy pulpitus mögött; végül pedig fagyos
szőkeség beszélt a mikrofonba, tóval a háttérben.
 Wayne elfintorodott. A tó ismerősnek tűnt. Aztán váltott a kép, és Wayne
hirtelen a bérelt nyaralót látta a Winnipesaukee-tónál, a ház előtti út mentén
rendőrautók parkoltak. Manx is a tévét figyelte, hátrahajtott fejjel, bent az
étteremben.
Megint váltott a kép, és Wayne az anyját látta a Triumph nyergében
előgurulni a kocsiszínből. Nem viselt bukósisakot, és a haja szabadon
verdesett mögötte, és egyenesen a kamera felé tartott. Az operatőr nem
tudott időben félreugrani. Wayne anyja elsodorta, ahogy kirobogott mellette
az útra. A lezuhanó kamera kavargó képet közvetített égboltról, fűről és
kavicsos talajról, aztán a földhöz csapódott.
Charlie Manx fürge léptekkel kijött az étteremből, becsusszant a volán
mögé, és visszasiklott a Rollsszal az országúira.
A szemét mintha hártya fedte volna, és a szájzugait kemény, kelletlen
fintor húzta össze.
– Gondolom, azt az édesburgonya rósejbnit most kihagyjuk – szólalt meg
Wayne.
De Charlie Manx nem adta jelét, hogy habotta volna.
 Elaltat Lak
Nem érezte, hogy megsérült volna, nem voltak fájdalmai. A fájdalom még
váratott magára.
És nem is úgy tűnt, mintha felébredt volna, mintha valaha is lett volna egy
kitüntetett pillanat, amikor visszanyerte az eszméletét. Inkább csak kezdtek
vonakodva összeállni a Vic McQueen-kirakós darabkái. Hosszú, lassú
folyamat volt, olyan hosszú és lassú, mint a Triumph megjavítása.
A Triumph előbb eszébe jutott, mint ahogy a saját neve eszébe jutott
volna.
Valahol telefon csörgött. Tisztán hallotta a harsány, ódivatú berregést,
ahogy a kalapács a harangon kolompolt, egyszer, kétszer, háromszor,
négyszer. A hang visszahívta a világba, de mire felismerte, hogy ébren van,
abbamaradt.
Az arca oldalsó része nedves volt és hűvös. A hasán feküdt a padlón, a
feje félrefordítva, az arca kis tócsában. Az ajka száraz volt és cserepes, és
nem emlékezett rá, hogy életében bármikor ennyire szomjas lett volna.
Amikor lefetyelni kezdte a vizet a padlóról, cementízűnek találta, de a tócsa
hűvös volt és jó. Megnyalta az ajkát, hogy benedvesítse.
Egy bakancs volt az arca mellett. Látta a fekete barázdákat a talpon, a
fityegő cipőfűzőt. A bakancs időről időre megjelent és eltűnt, egy pillanatra
tudatosult Vicben a képe, aztán amint visszahunyta a szemét, rögtön meg is
feledkezett róla.
Fogalma sem volt, hol lehet. Nyilván fel kéne kecmeregnie, és kideríteni,
gondolta. Ugyan jó esély volt rá, hogy gondosan egymáshoz illesztett részei
csillogó porrá omlanak szét, amikor ezt megpróbálja, de nem látott más
megoldást. Nem úgy tűnt, hogy egyhamar bárki megjelenne, hogy segítsen
rajta.
Balesete volt. Bukott a motorral? Nem. Egy alagsorban fekszik. Látta a
foltos falakat, a vedlő felszín mögül beton kandikált elő. Az enyhe
alagsorszagot részben elfedték más szagok: a megperzselt fém bűze és a
kerti budikat idéző, pöffenésnyi fekáliaszag.
Maga alá húzta a kezét, és feltérdelt.
Nem fájt annyira, mint várta. Sajgást érzett az ízületeiben, a derekában, a
fenekében, de a törött csontok segélykiáltása helyett ez inkább csak olyan
volt, mint amikor influenzás az ember.
Amikor meglátta a férfit, rögtön eszébe jutott az egész, egyetlen tömbben
zuhant rá az emlék. Ahogy megszökött a rendőröktől a Winnipesaukee-tónál,
a híd, a templomrom, a Bing nevű férfi, aki el akarta kábítani gázzal, hogy
megerőszakolhassa.
A Gázálarcos Ember két darabban hevert, a részeket egyetlen szál
faggyúburkos bél kötött össze egymással. A test felső része kint volt a
folyosón. A lábak közvetlenül az ajtó innenső oldalán, a bakancs majdnem
ott, ahol Vic eddig feküdt.
A szevoflurán fémtartálya szétrobbant, de a férfi kezében még mindig ott
volt a palack tetejére erősített nyomásszabályozó, azon pedig a palack
csipkés szélű, sisakforma felső vége. Az emésztőgödörszag a férfiból jött,
valószínűleg azért, mert léket kapott a belső emésztőgödre. Vic érezte a belei
szagát.
A helyiség oldalra billentnek, csálénak tűnt. Vic megszédült, ahogy
körbenézett, mintha túl gyorsan ült volna fel. A tábori ágy felborult, látni
lehetett az alján a sodronyt és a lábakat. A mosdókagyló elvált a faltól,
negyvenöt fokos szögben lógott a padló fölött, csak a két vízcső tartotta,
melyek szintén kiszakadtak a felfogatásukból. Egy sérült illesztésből víz
bugyogott, kis tócsát hizlalva a padlón. Ha kicsit tovább szunyókál, gondolta
Vic, kiváló esélye lett volna rá, hogy megfulladjon.
Nem kevés ügyeskedésébe került, hogy talpra tudjon kecmeregni. A bal
lábát nem bírta kiegyenesíteni, és amikor mégis sikerült, felszisszent az éles
fájdalomtól. Megzúzódott térdkalácsa a zöld és kék árnyalataiban
pompázott. Nem mert nagyon ránehezedni, gyanította ugyanis, hogy
komolyabb terhelés alatt rögtön összecsuklana.
Még egyszer körbepillantott a helyiségben – egy szutykos kis tárlat
látogatója a szenvedés múzeumában. Nem, itt nincs más látnivaló.
Haladjunk tovább, emberek. A következő helyiségben mesés kiállítási
tárgyakat vehetnek szemügyre.
Belépett a Gázálarcos Ember két lába közé, átkecmergett rajta, vigyázva,
nehogy felbuktassa a férfi húrként kifeszített bele. Annyira valószerűtlen
volt a látvány, hogy még rosszérzés se fogta el.
A test felső részének megkerülése közben nem akart a férfi arcára nézni,
úgyhogy tekintetét félrefordítva surrant el mellette. De mielőtt visszaindult
volna az úton, amerről korábban jött, nem tudta megállni, és a válla fölött
odapillantott.
 A férfi feje oldalra volt fordítva. Az átlátszó üvegablakocskákban
döbbenettől kimeredő szempár. A kiáltásra nyitott száj megtelt a robbanás
erejétől benyomódott gázálarc olvadt, fekete műanyagának és elszenesedett
gumijának peckével.
Vic visszaindult a folyosón. Mintha egy oldalára dőlt hajó fedélzetén
botorkált volna. Folyton jobbra sodródott, és a kezét a falhoz nyomva
próbálta megőrizni az egyensúlyát. Csak éppen a folyosóval nem volt semmi
baj. Ő maga volt a hajó, melyet az a veszély fenyegetett, hogy átfordul, és
alámerül a kavargó sötétségbe. Egyszer óvatlanul a bal lábára nehezedett.
Amikor megbicsaklott a térde, karját kinyújtva kapott valami után, hogy
megtámaszkodjon. Az elszenesedett, hólyagos arcú Jézus Krisztus
mellszobrára záródtak az ujjai. A szobor egy pornómagazinokkal telezsúfolt
könyvszekrény tetején trónolt. Vic úgy látta, hogy Jézus buján rávigyorgott,
és amikor elhúzta a kezét, hamumaszatosak voltak az ujjai. ISTEN
ELÉGETT ELEVENEN CSAKIS A GONOSZ.
Többször nem feledkezett meg a bal lábáról. Még jó, hogy brit
gyártmányú a motor, jutott eszébe. Random, céltalan gondolat.
A lépcső tövében műanyagba csomagolt, súlyos tömegbe akadt a lába, és
megbotlott, és ráesett a halomra. Másodszor, merthogy amikor a Gázálarcos
Ember lelökte a lépcsőn, ugyanezen a kupacon landolt, ez tompította a
zuhanását, nagy valószínűséggel megmentve attól, hogy összeroppanjon a
nyakcsigolyája vagy a koponyája.
A becsomagolt tömeg hideg volt és nehéz, de nem teljesen merev. Vic
tudta, mi van a műanyag alatt – a csípőcsont éles, kiemelkedő pereméből
tudta, és a mellkas lapos síkjából. Se látni, se tudni nem akart, de a két keze
mégis a műanyag burkot szaggatta. A holttest nejlon szemfedelét
szigetelőszalag fogta össze szorosan.
Az előáradó szag nem az oszlás bűze volt, hanem bizonyos tekintetben
valami annál is rosszabb: émelyítő gyömbérillat. A férfi a műanyag burok
alatt karcsú volt, és valamikor még akár jóképű is lehetett. Nem annyira
oszlásnak indult, mint inkább mumifikálódott: a bőre összezsugorodott és
megsárgult, a szem a koponyába süllyedt. Az ajkak szétváltak, mintha a férfi
kiáltás közben halt volna meg. Vagy csak a halál után megrövidülő száj
környéki izmok húzták hátra az ajkakat a fogairól.
Vic különös, zokogásszerű hanggal kifújta a levegőt. A hideg arcra tette a
kezét.
– Sajnálom – mondta a halott férfinak.
 Hiába is hadakozott volna ellene, muszáj volt sírnia. Soha nem volt egy
sírós típus, de bizonyos pillanatokban a könnyek az egyeden felelősségteljes
reakció. A sírás az élők luxusa: a halottak nem éreznek veszteséget, nem
sírnak senkiért és semmiért.
Újra végigsimított a férfi arcán, és amikor a hüvelykujjával megérintette
az ajkát, észrevette, hogy a szájból egy papírfecni kandikál ki.
A halott férfi esdeklőn nézett rá.
– Oké, jó barát – mondta Vic, és kicsippentette a papírt a szájából.
Viszolygás nélkül tette. Ennek a férfinak itt csúnya halála volt, amivel
egyedül kellett szembenéznie, tárgyként használták, és fájdalmat okoztak
neki, és aztán félredobták. Bármit üzenne a halott férfi, Vic hallani akarta, ha
már lekésett is róla, hogy érdemben segítsen.
A levélkét ceruzával írta egy remegő kéz, a betűk helyenként elmosódtak
a karácsonyi csomagolópapírból letépett fecnin.

Most elég tiszta a fejem, hogy írjak. Napok óta először. A

legfontosabbak:

• Nathan Demeter vagyok a kentuckyi Brandeburgból

• A fogvatartóm Bing Partridge
• Partridge egy Manks nevű férfinak dolgozik
• Van egy lányom, Michelle, aki gyönyörű és kedves.

Istennek hála, hogy az autó engem ragadott el, és nem őt. Kérem
gondoskodjon róla, hogy Michelle elolvassa a következőket.
Szeretlek kicsim. Partridge nem igazán tud bántani, mert amikor
lehunyom a szemem, téged látlak.
Nem baj, ha sírsz, de nem mondj le a nevetésről.
És ne mondj le a boldogságról se.
Mindkettő kelé az életben. És nekem mindkettőben részem volt.
Szeretlek, nagylány.
Apád.

A halott férfi mellett ülő Vic elolvasta a levelet, és vigyázott, nehogy

rápotyogjon a könnye.
Egy idő után megtörölte az arcát a kézfejével. Felnézett a lépcsőre. A
gondolattól, hogy hogyan jött le rajta korábban, rövid, de erős szédülés fogta
el. Elképesztőnek találta, hogy lejött a lépcsőn, és életben maradt. Az biztos,
hogy sokkal gyorsabban jött le, mint ahogy felmegy majd. A bal térde most
vadul lüktetett, fehéren izzó fájdalom lobbant fel benne újra meg újra, a
pulzusa ritmusában.
Azt hitte, a világ összes ideje a rendelkezésére áll, hogy feljusson a
lépcsőn, de amikor félúton járt, fent a házban újra csörögni kezdett a telefon.
Vic a harangot ütő kalapács harsány berregését hallgatva kivárt, aztán a
korlátba kapaszkodva, szökdécselve felfelé indult. A bal lába alig érintette a
lépcsőfokokat. Holland kislány vagyok, ruhám-cipőm égszínkék. Írtam egy
listát, mi az, amit csinálni szeretnék, énekelte az agyában egy csipogós
kislányhang – évtizedek óta eszébe se jutott ez az ugróiskolázáshoz énekelt
mondóka.
Elérte a legfelső lépcsőfokot, és az ajtó nyíláson át kilépett a vakító,
mindent elárasztó napfénybe. Megint berregett a telefon, már háromszor
vagy négyszer csörgött ki végig. Akárki telefonál is, nemsokára abba fogja
hagyni.
Vic a fekete telefon után kapott: az alagsori ajtó melletti falra volt
felszerelve. Bal kezével az ajtófélfát markolta, alig jutott el a tudatáig a
felismerés, hogy Náthán Demeter levele még mindig ott van a kezében. A
füléhez tette a telefonkagylót.
– Magasságos ég, Bing – zsörtölődött Charlie Manx. – Hát te meg hol
kujtorogtál? Megállás nélkül hívtalak. Már kezdtem aggódni, hogy
elkeseredésedben valami hebehurgyaságot csináltál. Tudod, nincs vége a
világnak, csak mert most nem jöhetsz velem. Adódhat még másik alkalom,
és addig is akárhány dolgot elintézhetsz nekem. Először is tájékoztathatnál,
mik a legfrissebb fejlemények jó barátunkkal, McQueen kisasszonnyal
kapcsolatban. Nemrég egy tudósításban azt hallottam, hogy elrobogott a
New Hampshire-i nyaralójától, és azóta bottal ütik a nyomát. Nincs róla
újabb hír? Mit gondolsz, miben mesterkedhet?
Miben sántikál, gondolta Vic, és lassan kifújta a levegőt.
– Ó, rengeteg elfoglaltsága van – mondta a telefonba. – Legutóbb például
segített Bingnek felújítani az alagsort. Tudja, kicsit egyhangú volt a
színvilág, úgyhogy felkentem a falra a rímfaragó szarházit.

Manx olyan sokáig hallgatott, hogy Vic már arra gondolt, biztos letette.
Éppen a nevén akarta szólítani, hogy megtudja, ott van-e még, amikor újra
meghallotta a hangját.
 – Magasságos ég – szörnyülködött Manx. – Azt akarod mondani, hogy
szegény Bing meghalt? Ezt sajnálattal hallom. Szerencsétlen körülmények
között váltunk el egymástól. Úgyhogy most lelkifurdalásom van. Bing egy
nagy gyerek volt csak, több szempontból is. Feltételezem, hogy szörnyű
dolgokat művelt, de nem lehet hibáztatni érte! Ennyi telt a tyúkagyától!
– Eleget beszélt Bingről, Manx. Figyeljen rám. Vissza akarom kapni a
fiamat, és már el is indultam érte. Elindultam, és ne akarjon ott lenni
mellette, amikor megtalálom. Álljon félre a kocsival. Akármerre jár is, álljon
félre, és tegye ki a fiamat, sértetlenül, az út szélére. Mondja meg neki, hogy
várjon meg, mondja meg neki, hogy ott leszek, mire kettőt pisloghatna. Ha
így jár el, nem kell aggódnia amiatt, hogy a nyomába eredek. Hagyom
meglépni. Úgy vesszük, hogy kvittek vagyunk. – Nem tudta, hogy komolyan
gondolja-e, viszont jól hangzott.
– Hogyan találtál rá Bing Partridge-re, Victoria? Ezt szeretném tudni.
Úgy, ahogy Coloradóban, annak idején? A fedett hídon keresztüljutottál el
hozzá?
– Wayne jól van? Nem sérült meg? Beszélni akarok vele. Adja oda neki a
telefont.
– Na, persze, álmodik a nyomor. Előbb válaszolsz a kérdéseimre, aztán
meglátom, hogy én válaszolok-e a tieidre. Meséld el, hogyan találtál rá
Bingre, aztán meglátom, mit tehetek érted.
Vic vadul reszketett, most kezdett kiütközni rajta az alagsori sokkhatás. –
Először tudni akarom, hogy egyáltalán életben van-e a fiam. Mert ha nincs,
az Isten legyen irgalmas magához. Ha Wayne nincs életben, Manx, ha nincs
életben, akkor az, amit Binggel csináltam, semmi ahhoz képest, amit
magával csinálok majd.
– Wayne-nek kutya baja. Egy vasgyúró az a gyerek! Ennyit erről, és
egyelőre ez minden, amit kapsz. Most pedig ki vele, hogyan jutottál el
Binghez? A motorkerékpárodon? Annak idején, Coloradóban, kerékpárral
érkeztél. De feltételezem, hogy most már új járgányod van. Az új járgányod
vitt ki a fedett hídhoz? Válaszolj, és beszélhetsz a fiaddal.
Vic próbálta eldönteni, mit mondjon, de semmilyen hazugság nem jutott
eszébe, és különben sem volt benne biztos, hogy változtatna bármin, ha
Manx megtudja, amire kíváncsi. – Igen. Átmentem a hídon, és itt lyukadtam
ki.
– Na, kérem – mondta Manx. – Szóval beszereztél magadnak egy gonosz
vasparipát. Spéci motorkerékpár, extrákkal, erről van szó? Csak éppen a
motor nem hozzám szállított le. Hanem az Elaltat Lakhoz. Márpedig
szerintem ez nem ok nélkül történt így. Az én járgányom is fel van spécizve
néhány extrával, és tudom, hogyan működik az ilyesmi. Ezeknek a
dolgoknak megvannak a maguk szeszélyei. – Manx elhallgatott, aztán így
szólt: – Azt mondtad, húzódjak le, és hagyjam a fiadat az út mellett. Azt
mondtad, itt leszel, mire a gyerek kettőt pisloghatna. A híd csak fix
pontokhoz tud eljuttatni, igaz? Logikus volna. Hiszen azért híd: a két
végének egy-egy fix ponton kell nyugodnia, még ha azok a pontok fixa ideák
is csupán.
– A fiam – szólalt meg Vic. – A fiam. Hallani akarom a hangját.
Megígérte.
– Ami jár, az jár – helyeselt Charlie Manx. – Itt is van őkelme, Vic. Itt is
van a kis ember, személyesen.
 Trafálj a holdba tűzijáték-kereskedés,
Illinois
Mr. Manx lehajtott az országúiról a kora délutáni poros ragyogásban, és
bekanyarodott a Wraithszel egy tűzijáték-kereskedés udvarára. A cégér egy
felfuvalkodott, bősz holdat ábrázolt, amelynek fél szemébe rakéta fúródott,
és a sebből vér helyett tűz csordogált. Wayne, ahogy meglátta, felnevetett,
felnevetett, és megszorította díszholdját.
A kereskedés egyetlen hosszú épület volt, olyasfajta faoszloppal a
bejáratnál, mint amihez a lovakat szokták kikötni. Wayne rájött, hogy megint
nyugaton járnak, ahol élete java részét töltötte. A faoszlopok északon is
előfordultak, ha egy hely rusztikusnak akart látszani, ha viszont elmentél
nyugatra, ott néha még száraz lócitromokat is láthattál az ilyen oszlopok
közelében – ebből tudtad, hogy megint cowboyföldön jársz. Még ha sok
cowboy quaddal közlekedik és Eminemet hallgat is manapság.
– Karácsonyországban vannak lovak? – szólalt meg Wayne.
– Rénszarvasok – mondta Manx. – Szelíd fehér rénszarvasok.
– Lehet rajtuk lovagolni?
– A tenyeredből etetheted őket!
– Mit esznek?
– Amit eléjük teszel. Szénát. Cukorkát. Almát. Nem válogatósak.
– És mindegyik fehér?
– Igen. Éppen ezért elég ritkán is látni őket. Merthogy annyira
beleolvadnak a havas tájba. Karácsonyország az örök hó birodalma.
– Befesthetnénk őket! – kiáltott fel Wayne. Teljesen izgalomba jött az
ötlettől. – Hogy jobban láthatóak legyenek. – Egy csomó izgalmas ötlete volt
újabban.
– Igen – mondta Manx. – Jó mókának hangzik.
– Fessük őket vörösre. Vörös rénszarvasok. Tűzoltóautó-vörösek.
– Ünnepi hangulatot teremtene.
Wayne elmosolyodott a gondolatra: ahogy a szelíd rénszarvas türelmesen
álldogál, ő meg a festőhengert húzkodja rajta, hogy tulipirosra fesse. A
lehetőségeket fontolgatva végigsiklatta nyelvét hegyes új fogain. Amint
Karácsonyországba ér, át fogja fúrni a régi fogait, gondolta, és nyakláncot
csinál belőlük.
 Manx a kesztyűtartóhoz hajolt, kinyitotta, és elővette belőle Wayne
mobiltelefonját. Egész délelőtt rájárt a telefonra, Wayne tudta, hogy Bing
Partridge-et hívogatta, csak Bing nem vette fel. Mr. Manx sosem hagyott
üzenetet.
Wayne kinézett az ablakon. Egy férfi jött ki a tűzijáték-kereskedésből,
egyik kezében jókora papírzacskó, a másikkal a mellette szökdécselő szőke
kislány kezét fogta. Vicces volna egy kislányt tulipirosra festeni. Levenni az
összes ruháját, és lefogni, és húzkodni a festőhengert a vonagló, feszes kis
testen. Teljesen befesteni. Hogy jól befesthesd, nyilván le akarnád nyírni a
fejéről azt a rengeteg szőke hajat. Vajon mit lehetne kezdeni egy jókora
papírzacskónyi szőke hajjal, töprengett Wayne. Valami mókás dologra biztos
fel lehetne használni.
– Magasságos ég, Bing – mondta Mr. Manx. – Hát te meg hol kujtorogtál?
– Kinyitotta az ajtót, kikászálódott a volán mögül, és felegyenesedett a
parkolóban.
A kislány és az apja beszálltak a furgonjukba, és kitolattak a kavicsos
parkolón keresztül. Wayne integetett. A kislány észrevette, és visszaintett.
De gyönyörű haja volt! Abból a rengeteg sima, szőke hajból méternél is
hosszabb kötél lehetne. A kötélre pedig selymes, aranysárga hurkot
csinálhatsz, és felakaszthatod vele a lányt. Ez ám a vad ötlet! Wayne
kíváncsi lett volna rá, hogy felakasztottak-e már bárkit a saját hajával.
Manx fel-alá járkálva telefonált, a csizmasarka fehér krétapor
felhőcskéket vert a kavicson.
Aztán a sofőrülés mögötti ajtón koppanva kioldott a zár. Manx kinyitotta
az ajtót, behajolt az utastérbe.
– Wayne? Emlékszel, hogy tegnap azt mondtam, beszélhetsz anyáddal, ha
jó leszel? Nagyon nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy Charlie Manx nem
szavatartó ember! Itt van anyád. Arra kíváncsi, hogy megy a sorod.
Wayne elvette a telefont.
– Anya? – szólt bele. – Anya, én vagyok. Jól vagy?
Sziszegés hallatszott és recsegés, aztán meghallotta az anyja aggodalomtól
elfúló hangját. – Wayne.
– Itt vagyok. Hallasz, anya?
– Wayne. Wayne. Jól vagy?
– Aha! Megálltunk tűzijátékért. Mr. Manx vesz nekem csillagszórót meg
valószínűleg egy rakétát is. Jól vagy? Sírós a hangod.
 – Hiányzol, kicsim. Anya itt akar tudni maga mellett, Wayne. Magam
mellett akarlak tudni, és már megyek is érted.
– Ó. Jól van mondta Wayne. – Anya, kiesett egy fogam. Vagyishogy több
is kiesett! Szeretlek, anya! Minden rendben van, jól vagyok. Jól
szórakozunk, Mr. Manxszal!
– Wayne. Nem vagy jól. Manx csinál veled valamit. Belemászott a
fejedbe. Meg kell állítanod őt. Szembe kell szállnod vele. Manx nem jó
ember.
Wayne ideges remegést érzett a gyomrában. Végighúzta a nyelvét új,
sörteszerű horog-fogain. – Tűzijátékot fog venni nekem – mondta durcásan.
Egész délelőtt a tűzijátékokon járt az esze – hogy ki kellene lyuggatni az
éjszakát rakétákkal, lángba borítani az égboltot. Azt kívánta, bárcsak meg
lehetne gyújtani a felhőket. Micsoda látvány volna! Lángoló felhőpaplanok
potyognának az égből, fekete füstöt okádva, ahogy alábuknak.
– Az az ember megölte Hoopert, Wayne – mondta az anyja, és ez kicsit
kellemetlenül érte. Összerezzent.
– Hooper téged akart megvédeni, miközben elpusztult. Neked is ki kell
állnod magadért.
Hooper. Olyan érzése volt, mintha évek óta nem gondolt volna Hooperre.
Most viszont emlékezett rá, a szőrös jetiarcból előmeredő hatalmas,
szomorú, fürkész szemére. Eszébe jutott az állat rossz szagú lélegzete, a
meleg, selymes bundája, és az örökös idióta lelkendezése... és hogy hogyan
pusztult el. Hooper bokán harapta a Gázálarcos Embert, és akkor Mr.
Manx... akkor Mr. Manx...
– Anya – szólalt meg hirtelen. – Azt hiszem, beteg vagyok, anya. Azt
hiszem, tele van méreggel a szervezetem.
– Ó, kicsim – mondta az anyja. Már megint sírt.
– Ö, kicsim, tarts ki. Tarts ki, és ne add fel önmagad. Megyek.
Wayne szemét hirtelen csípni kezdte valami, és egy pillanatra elmosódott
és megkettőződött előtte a világ. Ez meglepte: hogy sírás kerülgeti.
Merthogy igazából nem is érezte szomorúnak magát. Inkább mintha csak a
szomorúság emléke idéződött volna fel benne.
Mondj neki valami használhatót, gondolta Wayne. Aztán megismételte
magában, de most lassabban, és visszafelé: Használhatót. Valami. Neki.
Mondj.
– Láttam Lindy nagyit! – bukott ki belőle. – Egy álomban. Összevissza
beszélt, de mintha arról akart volna mondani valamit, hogy szálljak szembe
Manxszal. Csak nagyon nehéz. Mintha kanállal akarnék megemelni egy
hatalmas sziklát.
– Akármit mondott, csináld. Próbáld meg.
– Jó. Jó, úgy lesz. Anya. Anya, van még valami. – Wayne beszéde hirtelen
felgyorsult, mint akit nagyon feszít a mondanivalója. – Manx meg akarja
látogatni...
Ekkor azonban Manx benyúlt az autó hátuljába, és kikapta a kezéből a
telefont. Hosszú, ösztövér arca ki volt vörösödve, és Wayne-nek úgy tűnt,
ingerült a tekintete. Olyan képet vágott, mint aki nyerő leosztással a kezében
vesztésre áll egy kártyapartiban.
– Nos, ennyi elég is a locsogásból – mondta Manx bősz tekintetéhez
sehogy sem illő kedélyes hangon, és Wayne arcába csapta a Rolls hátsó
ajtaját.
Amikor az ajtó becsukódott, mintha megszakítottak volna egy áramkört.
Wayne fáradtan, elmerevedett nyakkal, lüktető halántékkal visszasüppedt a
bőrülésbe. Ideges, vette észre, Az anyja hangja, ahogy sírdogált, a
Gázálarcos Emberbe harapó és aztán elpusztuló Hooper emléke – mindez
aggodalommal töltötte el, megfájdult tőle a hasa.
Meg vagyok mérgezve, gondolta. Mérgezve vagyok meg. Megérintette
nadrágzsebét, kitapintva a sok kihullott fogából összeállt dudort, és a
sugárszennyezéses mérgezésre gondolt. Besugároznák, gondolta aztán. A
„besugarazni” vicces szó volt, olyan szó, amiről óriásira nőtt hangyák
jutottak az eszébe, olyasfajta fekete-fehér mozifilmekben, mint amiket az
apjával látott régebben.
Vajon mi történne a hangyákkal egy mikrohullámú sütőben?, tűnődött.
Feltételezte, hogy egyszerűen megsülnének; nem tűnt valószínűnek, hogy
megnőnének. De amíg nem próbáltad ki, nem tudhattad! Wayne a kis
holddíszét simogatva elképzelte a kukoricaként kipattogó hangyákat. A
tudata mélyén ködös gondolat fogalmazódott meg – valami olyasmi, hogy
meg kellene próbálni visszafelé gondolkodni –, de aztán tovasiklott. Nem
volt vicces, azért.
Mire Manx visszaért a kocsihoz, már újra mosolygott. Nem volt benne
biztos, mennyi idő telt el, de Manx közben befejezte a telefonbeszélgetését,
aztán bement a TRAFÁLJ A HOLDBA tűzijáték-kereskedésbe. Karcsú
barna papírzacskóval tért vissza, amiből celofánba csomagolt hosszú, zöld
cső állt ki. A cső oldalán a címkén a felirat: CSILLAGLAVINA – A
TÖKÉLETES ESTE TÖKÉLETES BEFEJEZÉSE!
 Manx Wayne-re pillantott az első ülés támlája fölött, a szeme kissé
kidülledt, az ajkán csalódott grimasz.
– Vettem néhány csillagszórót és egy rakétát – szólalt meg. – Aztán hogy
felhasználjuk-e őket, az megint más kérdés. Úgy láttam, éppen el akartad
árulni anyádnak, hogy Maggie Leigh kisasszonyhoz készülünk látogatóba.
Márpedig azzal elrontottad volna a mulatságomat. Nem tudom, miért kellene
törnöm magam a szórakoztatásoddal, miközben láthatóan feltetted
magadban, hogy elrontod az én apró gyönyörűségeimet.
– Szörnyen fáj a fejem – szólalt meg Wayne.
Manx dühödt fejcsóválással becsapta az ajtót, és a Rolls-Royce barna
fustfelhőt pöffentve kirobogott a poros parkolóból. Manx eleinte duzzogott,
de az iowai határtól nem messze kövér sündisznó igyekezett áttotyogni az
úton, és a Wraith hangos döndüléssel elcsapta. A hang annyira fülsértő és
váratlan volt, hogy Wayne-ből önkéntelen, vakkantásszerű nevetés szakadt
ki. Manx hátranézett, és meleg kis mosolyt villantott rá, aztán bekapcsolta a
rádiót, és együtt énekelték az előadóval az „Ó, Betlehemnek kis városa”
című dalt, és mindjárt jobb volt minden.
 Elaltat Lak
– Anya, van még valami. Manx meg akarja látogatni... – mondta Wayne,
de aztán csak csörömpölés hallatszott, koppanás, végül pedig egy becsapódó
autóajtó puffanása.
– Nos, ennyi elég is a locsogásból – mondta Manx derűs, karneváli
kikiáltó hangján. – Ez a derék kis ember rengeteg mindenen keresztülment
mostanában. Nem szeretném túlterhelni.
Vic felzokogott. Az öklét a konyhai pultra téve ringatózott, és belesírt a
telefonba.
A gyerek, akit a vonal másik végén hallott, Wayne hangján beszélt, de
nem Wayne volt. Nem teljesen. Erezhető volt egyfajta álmatag, kozmikus
eltávolodottság a viselkedésében – és nemcsak a helyzettől, de attól a
komoly, stramm gyerektől is, aki világéletében volt. Csak a legvégén tűnt
önmagának, miután az anyja az emlékezetébe idézte Hoopert. Akkor egy
pillanatra mintha zavarodottság és félelem fogta volna el, viszont újra
önmaga volt. És mintha be lett volna gyógyszerezve – úgy viselkedett, mint
amikor mély altatásból tér magához az ember.
Az autó kábította el valami módon. Elkábította, miközben megfosztotta
lényegi Wayne-ségétől, hogy csak egy elégedett, gondolattalan valami
maradjon vissza belőle. Egy vámpír, tippelte Vic, mint Brad McCauley, a
jéghideg kisfiú, aki annyi évvel azelőtt meg akarta ölni őt a Gunbarrel fölötti
háznál. Ez elviselhetetlen gondolatmenet volt, muszáj volt elhátrálnia tőle,
ha nem akart sikoltozásban kitörni.
– Jól vagy, Victoria? Vagy hívjalak vissza máskor?
– Megöli a fiamat. Wayne haldoklik.
– Ugyan, soha nem volt ilyen eleven! Remek fiúcska. Olyan párost
alkotunk, mint Butch és Sundance! Bízhatsz bennem, jól bánok vele. Meg is
ígértem, hogy nem fogom bántani. Sosem bántottam egyetlen gyereket se.
Más kérdés, hogy annak idején telehazudtad a sajtót az ellenkezőjével. Egész
életemet a gyermekek szolgálatában töltöttem, te viszont vígan szétkürtölted,
micsoda aljas vén gyerekbuzeráló vagyok. Tudod, jogomban volna
borzalmas dolgokat művelni a fiaddal – végeredményben ezzel is csak a
rólam terjesztett tódításaidat igazolnám. Utálnék elmaradni a saját
mítoszomtól, de egyszerűen nem vinne rá a lélek, hogy gyerekeket
bántalmazzak. – Manx elhallgatott, aztán hozzátette: – K felnőttek persze
más lapra tartoznak.
– Engedje el a fiamat. Kérem, engedje el. Ez az egész úgyse Wayne-ről
szól. Maga is tudja, hogy nem. Nekem akar törleszteni. Megértem. Parkoljon
le valahol. Csak parkoljon le és váljon. A hidam majd elvezet magához, és
megegyezünk. Maga kiengedi Wayne-t az autóból, én meg beszállok
helyette, és azt csinálhat velem, amit csak akar.
– Az biztos, hogy bőven volna miért kiengesztelned. Annak idején az
egész világgal elhitetted, hogy szexuálisan bántalmaztalak. Rossz érzés, ha
az embert olyasmivel vádolják, aminek az elkövetését meg se kísérelhette.
– Ezt akarja? Ez boldoggá tenné?
– Ha megerőszakolhatnálak? Atyavilág, dehogy! Csak ironizálok. Az
ilyesfajta aljasság idegen tőlem. Tisztában vagyok vele, hogy sok nő élvezi,
ha nemi aktus közben a fenekére sóznak, vagy ha lealacsonyító nevekkel
illetik, de az ilyesmi nekem nem kenyerem. Hogy egy nőt akarata ellenére a
magamévá tegyek? Én ugyan nem! Hiszed vagy sem, nekem is van két
lányom. Azt viszont elmondhatom, hogy néha úgy érzem, kettőnk között a
rossz kezdésen bukott meg minden! Sajnálatosnak tartom, hogy soha nem
volt esélyünk igazán megismerni egymást. Lefogadom, hogy még meg is
kedveltél volna, ha más körülmények között találkozunk.
– Beszarás – mondta Vic.
– Ez egyáltalán nem olyan hihetetlen! Kétszer is megnősültem, és ritkán
voltam női társaság nélkül. Valami szerethető csak van bennem.
– Miről beszél? Randit akar kérni vagy mi a retkes faszom?
Manx Rittyentett. – Micsoda alpáriság! Egy stráf-kocsis elpirulna a
trágárságaidtól! Figyelembe véve az első találkád alakulását Bing Partridge-
dzsel, azt hiszem, hosszú távon jobban szolgálja az egészségemet, ha
maradunk a társalgásnál. Ahogy így belegondolok, az első két találkozásunk
nem volt valami borzasztóan romantikus. Igencsak lestrapálod az embert,
Victoria. – Újabb nevetés. – Felhasítottad az arcomat, megrágalmaztál, és
börtönbe juttattál. Rosszabb vagy, mint az első feleségem volt. Viszont van
benned valami, amitől a férfiember mégis mindig visszajön repetáért. Amitől
kénytelen folyton rád gondolni.
– Nézze, Manx. Mondok magának valamit, amin gondolkodhat.
Gondolkodjon a következőn: Nem autózhat örökké. Előbb-utóbb meg kell
állnia valahol, hogy egy időre lehunyja a szemét. És mire kinyitja, ott leszek.
A cimborája, Bing, olcsón megúszta, Charhe. Ugyanis én egy gonosz,
degenerált picsa vagyok, és kurvára el fogom égetni magát a kocsijában, és
visszaszerzem a fiamat.
– Abban biztos vagyok, hogy meg fogod próbálni, Victoria – mondta
Manx. – De vajon belegondoltál-e már, mitévő leszel, ha végre utolérsz
bennünket, és a fiad nem akar veled menni?
Megszakadt a vonal.

Miután Manx letette, Vic zihálva előrehajolt, mint aki kilométereket

futott, lélekszakadva. A zokogása düh-kitörésszerűség volt, ugyanolyan testi
jellegű és kimerítő, mint az öklendezés. Szíve szerint fogta volna a
telefonkagylót, és szétveri a falon, énjének egy hidegebb része azonban
megállította a kezét.
Ha muszáj bepöccenned, hallotta az apja hangát, akkor legalább te
irányítsd az indulatodat, és ne az indulat irányítson téged.
Tényleg mondott az apja bármikor ilyesmit? Vic csak azt tudta, hogy a
férfi hangját hallja a fejében.
Mire kizokogta magát, sajgott a szeme, és tűzforró volt az arca. A
mosogató felé indult, de valami megrántotta a kezét, és rájött, hogy még
mindig a telefonkagylót markolja, ami viszont hosszú, fekete, rugós zsinórral
kapcsolódott a fali készülékhez.
Visszatette a kagylót a helyére, aztán megállt, és a számtárcsára
függesztette a tekintetét. Üresnek és összetörtnek érezte magát, ugyanakkor
most, hogy a zokogás megrázkódtatásán túl volt, napok óta először valami
békességféle szállta meg, olyasfajta nyugalom, mint amit a Keresőmotor
illusztrációinak rajzolása közben érzett.
Fel kellett hívni embereket. Döntéseket kellett hozni.
Egy Keresőmotor-feladványban mindig rengeteg zavaró információ,
rengeteg vizuális zaj volt. Az első kötet tetőpontjára egy földönkívüli űrhajó
fedélzetén került sor. Keresőmotornak a jármű metszetrajzban mutatott
belsejében kellett eltalálnia a menekülésre szolgáló űrkapszuláig, útközben
különböző kapcsolók átbillentésével aktiválva a jármű önmegsemmisítését.
Gyilkos lézersugarakon, lezárt ajtókon, sugárszennyezett helyiségeken
kellett keresztüljutnia a szabadulás felé vezető úton, és hatalmas
kókuszkockáknak tűnő, dühös földönkívülieken. A felnőtteknek jobban
meggyűlt a bajuk a feladattal, mint a gyerekeknek, és Vicnek időbe telt, mire
rájött, hogy ez azért van így, mert a felnőttek mindig át akarták látni a
kivezető utat a legvégéig, ebben viszont megakadályozta őket a rájuk
zúdított, zavaróan sok információ. A képeken túl sok megnézni-, túl sok
átgondolnivaló volt. A gyerekek viszont nem léptek hátra a feladványtól,
hogy módszeresen áttekintsék. A gyerekek úgy tettek, mintha ők volnának a
történet főhőse, Keresőmotor, és lépésről lépésre mindig csak azt a kis
részletet vették szemügyre, amit Keresőmotor is éppen láthatott. Vicnek
meggyőződésévé vált, hogy a gyerekkor és a felnőttkor közötti különbség
nem más, mint a képzelőerő és a beletörődés közötti különbség. Az egyiket a
másikra cserélted, és már el is tévedtél.
Vic – már most – rájött, hogy igazából nem kell megtalálnia Manxot. Az
amúgy is olyan reménytelen lett volna, mint egyik repülő nyílvesszőt a
másikkal eltalálni. Manx azt hitte – ő pedig hagyta, hadd higgye –, hogy Vic
a hídjával útközben próbálja majd utolérni. Csakhogy Vicnek nem kellett
ezzel bajlódnia. Tudta, hová megy a férfi. Hogy hová kell mennie. Oda pedig
akkor ruccant le, amikor akart.
De nagyon előreszaladt. Karácsonyország még jóval odébb volt,
képletesen és ténylegesen egyaránt.
Fel kellett készülnie a harcra, mielőtt Manxot viszontlátja. Úgy gondolta,
benne van a pakliban, hogy meg kell ölnie a férfit, és még ki kellett
derítenie, hogyan teheti ezt meg. Plusz ott volt a Wayne-kérdés. Tudnia
kellett, hogy a Karácsonyországba érkező Wayne önmaga lesz-e még, illetve
hogy az átváltozás visszafordítható-e.
Ismert valakit, aki választ adhatott Wayne-nel kapcsolatos kérdéseire, és
ismert még valakit, aki elmondhatta, hogyan kell harcolni. Valakit, aki még a
fegyverekkel is elláthatta, hogy ha kell, elpusztíthassa azt az egyvalamit, ami
nyilvánvalóan fontos Manx számára. De még csak nem is ez a két személy
volt soron. Fel fogja őket keresni, persze, hamarosan.
Viszont mindenekelőtt volt egy Michelle Demeter nevű lány, aki
elveszítette az apját, és akinek meg kellett végre tudnia, mi történt. Épp elég
régóta találgatott.
Vic méricskélő pillantást vetett a konyhaablakra, a napfény rézsútos
beesési szögéből úgy tippelte, késő délután lehet. Sötétkék kupola volt az
égbolt, úgy látszik, az érkezésekor készülődő vihar közben átvonult a
környéken. Ha bárki hallotta is a Bing Partridge-et kettévágó szevoflurános
palack felrobbanását, valószínűleg égzengésnek vélte a csattanást. Vic úgy
gondolta, három-négy órára veszíthette el az eszméletét. Átnézte a
konyhapulton heverő leveleket. A Gázálarcos Ember a következő címre
kapta a postáját:
 BING PARTRIDGE
25 BLOCH LANE
SUGARCREEK, PENNSYLVANIA 16323

Ezt nehéz lesz megmagyarázni. Négy óra nem elég, hogy az ember New
Hampshire-ből Pennsylvaniába éljen, akkor se, ha tövig húzott gázzal
közlekedik. Aztán eszébe jutott, hogy nem kell megmagyaráznia.
Bajlódjanak mások a magyarázatokkal.
Tárcsázott. Tudta a számot fejből.
– Igen? – szólt bele Lou.
Vic nem volt benne biztos, hogy Lou foga felvenni – inkább Hutterre
számított. Vagy esetleg a másikra, a bozontos fehér szemöldökű, csúnya
zsarura, Daltry-ra. Megmondhatná neki, hol találja az öngyújtóját.
Lou hangjától elgyengült kissé, egy pillanatra megingott a
magabiztossága. Hirtelen úgy érezte, sosem szerette annyira a férfit,
amennyire az megérdemelte – illetve hogy Lou mindig jobban szerette
annál, mint ahogy ő megérdemelte.
– Én vagyok – mondta. – Ők is hallanak?
– Haver. Szerinted?
– Itt vagyok, Vic – huppant a vonalba és egyben a beszélgetésbe Tabitha
Hutter. – Rengeteg ember tépi körülöttem a haját maga miatt, Vic. Elmondja,
hogy miért hagyott bennünket faképnél?
– Elmentem a gyerekemért.
– Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem mondott el nekem. Esetleg
olyasmik is, amiket félt elmondani. De ezeket is hallanom kell, Vic. Bármit
tett az elmúlt huszonnégy órában, biztosra veszem, hogy meg kellett tennie.
Biztosra veszem, hogy meg volt győződve a...
– Huszonnégy óra? Milyen huszonnégy óráról beszél?
– Ennyi ideje keressük. Kész szemfényvesztő mutatvány volt, ahogy
eltűnt. Egyszer még ezt is meg kell beszélnünk: hogy hogyan csinálta. Nem
akarja elmondani, hogy hol...
– Eltelt huszonnégy óra? – kiáltott fel Vic. Az ötlet, hogy egy teljes nap
kiesett az életéből, a maga módján ugyanolyan képtelenségnek tűnt, mint az
ólommentes benzin helyett emberi lelkekkel üzemelő autó.
– Vic, azt akarom, hogy maradjon ott, ahol van – mondta Hutter halkan,
türelmesen.
 – Kizárt dolog.
– Nézze, kötelessége, hogy...
– Nem. Fogja be. Csak figyeljen. Keressenek meg egy Michelle Demeter
nevű lányt. A kentuckyi Brandenburgban lakik. Még régebben eltűnt az apja,
Michelle valószínűleg betegre aggódta magát. Az apja itt van. Az
alagsorban. Halott. Azt hiszem, napokkal ezelőtt halhatott meg. Leírta?
– Igen, de...
– Bánjanak tisztességesen a holttesttel, a rohadt életbe. Nehogy az legyen,
hogy csak bedugják egy fiókba valami lepra hullaházban. Szóljanak
valakinek, hogy legyen ott mellette, amíg a lánya megérkezik, éppen eleget
volt egyedül szerencsétlen.
– Mi történt vele?
– Megölte egy Bing Partridge nevű alak. Bing volt a gázálarcos – aki rám
lőtt. Az, akiről úgy gondolták, soha nem is létezett. Együtt dolgozott
Manxszal. Azt hiszem, jó régre nyúlik vissza a kapcsolatuk.
– Vic. Charlie Manx halott.
– Nem. Nem az. Láttam őt, ahogy Náthán Demeter is látta. Demeter
segíthet alátámasztani a történetemet.
– Vic – mondta Tabitha. – Most mondta, hogy Náthán Demeter halott.
Hogyan támaszthatná alá a történetét? Megtenné, hogy lelassít kicsit?
Rengeteg mindenen ment keresztül. Szerintem maga teljesen...
– Nem szakadtam el a valóságtól. És nem is folytattam képzeletbeli
beszélgetést egy halottal. Demeter búcsúlevelet hagyott, oké? Amiben
megnevezte Manxot. Lou! Vonalban vagy még, Lou?
– Igen, Vic. Itt vagyok. Jól érzed magad?
– Lou, ma reggel beszéltem Wayne-nel. Életben van. Még él, és ki fogom
szabadítani.
– Ó, jézusom. – Lou hangja reszelős volt az elérzékenyüléstől, és Vic
tudta, hogy a sírhatnékjával küzd. – Ó, jézusom. Mit mondott?
– Nem bántották.
– Victoria – szólalt meg Tabitha Hutter. – Mikor beszélt a...
– Várj, Vic! – kiáltotta Lou. – Vic, haver... Ezt nem tudod egyedül
végigcsinálni. Nem mehetsz át egyedül a hídon.
Vic kiegyenesedett, mintha puskát irányozna valami távoli célra, és a
lehető legnyugodtabban és legtagoltabban azt mondta: – Figyelj rám, Lou.
Be kell ugranom valahová, aztán pedig elmegyek valakihez, ANFO-ért. A
megfelelő ANFO birtokában eltakaríthatom a térképről Manx világát.
 – Milyen inforól beszél? – szólalt meg Tabitha Hutter. – Victoria, Lou-nak
igaza van. Ezt nem tudja egyedül megoldani. Jöjjön vissza. Jöjjön vissza, és
beszélgessünk. Kivel akar találkozni? Milyen információra van szüksége?
– Fogadjunk egy nagy, sikamlós zsáknyi lószarban, hogy nem fogja
elárulni magának – szólalt meg Lou. Aztán aggodalomtól rekedt, vontatott
hangon: – Húzd el onnan a csíkot, Vic. Már elindultak érted. Tűnj el onnan,
menj, tedd, amit tenned kell.
– Mr. Carmody? – szólalt meg Tabitha. Hirtelen feszültnek tűnt a hangja.
– Mr. Carmody?
– Már itt se vagyok, Lou. Szeretlek.
– Dettó – mondta Lou. A hangjából ítélve megindultság fojtogatta,
közeljárt az összeomláshoz.
Vic óvatosan helyére tette a telefonkagylót.
Úgy gondolta, a férfi megértette, hogy mire próbált célozgatni, hiszen volt
egy mondata, a „nagy, sikamlós zsák lószar”-ról, ami Vic számára
különleges második jelentéssel bírt: egy korábbi beszélgetésükben éppen ő
nevezte így a robbanóanyagot, amivel az apja évtizedek óta eltakarítja a
sziklákat az útból.
A mosogatóhoz bicegett fájós bal lábán, megnyitotta a hideg vizet, hogy
megmossa a kezét és az arcát. Vér és piszok pörgött csinos, rózsaszín
örvényben a lefolyó körül. A robbanáskor beterítették a Gázálarcos Ember
darabkái, cseppfolyósított Bing csöpögött le a pólóján, fröccsent a karjára és
valószínűleg a hajára is. Rendőrségi sziréna visongását hallotta a távolban.
Le kellett volna zuhanyoznia telefonálás előtt, villant át az agyán. Vagy
átkutatni a házat valami fegyverért. Egy pisztollyal valószínűleg többre
menne, mint egy flakon samponnal.
Kilökte a szúnyoghálós ajtót, és óvatosan lement a hátsó lépcsőn,
igyekezve nem a bal lábára nehezedni. Motorozás közben is kinyújtva kell
majd tartania, gondolta, és egy gyomorszorító pillanatig nem is értette,
hogyan vált majd sebességet – aztán eszébe jutott, hogy a Triumph angol
motor, úgyhogy jobb oldalon van a sebességváltó. Ami az Egyesült
Államokban már az ő születését megelőzően sem felelt meg az előírásoknak.
Az arcát a nap felé fordítva felsántikált a templomhegyre. Behunyta a
szemét, hogy az arcát bizsergető kellemes melegre összpontosíthasson. A
háta mögött egyre hangosabb lett a szirénázás. Tabitha Hutter fejeket fog
követelni, ha megtudja, hogy a helyi erők óbégató szirénával robogtak ki a
házhoz, jó előre értesítve Vicét a jövetelükről.
 A hegy tetejéről, ahogy az Új Amerikai Hit Tabernákulumának
parkolójához ért, hátranézett, és azt látta, hogy rendőrautó kanyarodik a
Bloch Lane-re, és megáll Bing házának magasságában. Rá se fordult a
behajtóra, csak nagyot fékezve megállt, félig keresztbe fordulva eltorlaszolta
az úttestet. A kormánynál ülő rendőr olyan lendülettel pattant ki a kocsiból,
hogy beverte a fejét az ajtókeretbe, és az úttestre pottyant a kalapja. Annyira
fiatalnak tűnt. Vic randipartnernek sem tudta volna elképzelni, nemhogy
éppen egy ilyen tartóztassa le.
Vic továbbindult, és három lépéssel odébb már nem is látta a házat
odalent. Futólag eltűnődött, mit csinál, ha a motor esetleg nem lesz ott, ha
rátaláltak valami kölykök a kulccsal a gyújtásban, és elvitték egy körre. De a
Triumph pontosan ott állt, ahol hagyta, oldalra billenve a rozsdás
kitámasztón.
Nem volt könnyű felállítani. Vic halk, elcsukló hangon felkiáltott
fájdalmában, ahogy a bal lábát megfeszítve függőlegesbe hozta a
motorkerékpárt.
Aztán elfordította a kulcsot, RUN állásba billentette a kapcsolót, és
beletaposott a gázba.
A motor megázott az esőben, és egész éjjel kint állt, és Vicét nem lepte
volna meg, ha nem akar beindulni, de a Triumph elsőre feldohogott, mintha
alig várná, hogy induljanak.
– Örülök, hogy legalább egyikünk készen áll – mondta Vic.
Körbefordult a motorral, aztán kigurult az árnyékok közül. Ahogy
nekilátott, hogy lassú siklással megkerülje a templomromot, eleredt az eső.
Csillogó-villogó víz hullott a napfényes égből, október-hideg esőcseppek. Jó
volt érezni a bőrén, száraz, véres, piszkos haja között.
– Eső, eső, üdíts fel – mondta halkan. – A sok szennyet mossad el.
A Triumph és a rajta trónoló nő jókora hurkot írt le az elszenesedett
romhalmaz körül, ahol valamikor istentiszteleteket tartottak.
Mire Vic visszaért oda, ahonnan elindult, újra a helyén volt a híd, bent a
fák között, ugyanott, ahol előző nap. Csak éppen körbefordult, úgyhogy Vic
most a keleti végén hajtott be. Bal felől a falra zöld feliratot fújtak.
HERE →
Vic felgurult az öreg, korhadt pallókra. Csattogtak a deszkák a motor
kerekei alatt. Ahogy a Triumph dohogása elhalt a távolban, egy varjú szállt
le a híd bejáratához, és bámult a sötét üregbe.
 Két perccel később a híd ugyanolyan hirtelen tűnt el, mint ahogy
megjelent: kipukkadt és megszűnt létezni, mint amikor tűvel megböknek egy
léggömböt. Még csattant is, mint egy léggömb, és az útjára induló éles,
rezgő lökéshullám száguldó autóként trafálta telibe a varjút, és a fele tollát
kitépve, tíz méterrel odébb hajította. Az állat teste élettelenül zuhant a földre
– egy újabb tetem az utak mentén.
 Laconia, New Hampshire
Ott történt az orruk előtt, mégis Hutter vette észre legelőbb. Lou Carmody
kezdett összeroskadni. Megbicsaklott a jobb térde, és letámasztotta a
tenyerét a nagy, ovális asztalra a tárgyalóban.
– Mr. Carmody – szólalt meg Hutter.
A férfi leereszkedett a görgős irodai székre, és halk zörrenéssel
belehuppant. Megváltozott a színe is: nagy, szőrös arca kifehéredett, a
szemöldöke fölött verejték-cseppek fénylettek. A csuklóját a homlokához
nyomta, mintha a lázát nézné.
– Mr. Carmody – mondta Hutter megint az asztal fölött, a helyiség túlsó
végéből.
Egy csomóan voltak Carmody körül, Hutter nem is értette, hogyan
lehetséges, hogy ott állnak, és nem veszik észre, hogy a pasasnak
szívrohama van.
– Már itt se vagyok, Lou – érkezett Hutter fülébe Vic McQueen hanga a
Bluetooth headseten át. – Szeretlek.
– Dettó – mondta Carmody. Ugyanolyan fülhallgatót viselt, mint Tabitha
Hutter – a szobában majdnem mindenkin volt, az egész csapat hallgatta a
beszélgetést.
Az állami rendőrség Laconia határában lévő központjának tárgyalója a
Hilton vagy a Courtyard Marriott szállodáiban is lehetett volna: egy tágas,
semmitmondó helyiség, hosszú, ovális asztallal a közepén, parkolóra néző
ablakok.
McQueen letette. Hutter kitépte a füléből a Bluetooth eszközt.
Cundy, a technikusok főnöke a GoogleMaps oldalát bűvölte a laptopján.
Ráközelített a pennsylvaniai Sugarcreekre, hogy láthatóvá váljon a Bloch
Lane, aztán felpillantott Hutterre. – Három perc múlva kint lehetnek a
járőrautók. Vagy akár előbb is. Most beszéltem a helyiekkel, és már el is
indultak süvöltő szirénázással.
Hutter szólásra nyitotta a száját, Szóljon nekik, hogy kapcsolják le azt a
kurva szirénát, akarta mondani, elvégre, ha valaki szökésben van az FBI
elől, minek figyelmeztetni, hogy mindjárt nyakán a rendőrség? Alap.
Csakhogy ekkor Lou Carmody teljesen előrehajolt, annyira, hogy az arca
az asztalhoz ért, az orra kilapult a fán. Ezzel egy időben halkan felnyögött,
és úgy kapaszkodott az asztal lapjába, mint hajótörött az uszadék fába.
Ezért Hutter inkább így szólt: – Mentőt. Azonnal.
– Azt akarja, hogy küldjünk mentőautót a Bloch Lane-re? – kérdezte
Cundy.
– Nem. Ide akarok egy mentőt – mondta Hutter, és a technikust faképnél
hagyva megkerülte az asztalt.
– Uraim, ne vegyük el Mr. Carmodytól a levegőt. Húzódjanak hátrébb.
Legyenek szívesek hátrébb húzódni.
Lou Carmodyval közben lassan hátragurult az irodai szék, és éppen ebben
a pillanatban kicsúszott alóla, és Lou, mintha lenyíló csapóajtón pottyant
volna át, egyenesen a padlóra zuhant.
Daltry volt hozzá a legközelebb, ott állt rögtön a szék mögött. Amikor
félreugrott, a kezében tartott feliratos bögréből – A VILÁG LEGJOBB
NAGYPAPÁJA – kávé löttyent rózsaszínű ingére.
– Ennek meg mi a fene baja van? – értetlenkedett.
Hutter letérdelt a félig az asztal alatt fekvő Carmody mellé. Aztán a férfi
sonkányi vállára tette a kezét, és meglökte. Mintha egy ágybetétet próbált
volna átfordítani. Lou a hátára henteredett, jobb keze az írón Mán pólóhoz
kapott, és összemarkolta nagy férficsöcsei között. Arcizmai elernyedtek, az
ajka szürke volt. Hosszú, reszketeg sóhaj szakadt ki belőle. A szeme ide-oda
cikázott, mint aki nem tudja, hol van.
– Maradjon velünk, Lou – mondta Hutter. – Mindjárt itt a segítség.
Addig csettintgetett az ujjával, míg a férfi tekintete rá nem talált. Lou
hunyorogva, bizonytalanul rámosolygott. – Bírom a fülbevalóját.
Supergirlös. Eszembe nem jutna magáról a Supergirl.
– Miért, ki jutna eszébe rólam? – kérdezte Hutter, csak hogy beszéltesse.
A csuklójára zárta az ujjait. Egy hosszú pillanatig nem tapintott semmit,
aztán Lou pulzusa nagyot lüktetett, egyetlenegyszer, lórúgásszerűen, aztán
megint mozdulatlanság, végül pedig apró pöccenések gyors egymásutánja.
– Vilma – szólalt meg Lou. – Tudja, a Scooby-Doo-ból.
– Miért? Mert mindketten ducik vagyunk?
– Nem. Mert mindketten okosak. Félek. Ugye, megfogja a kezemet?
Amikor Hutter a két tenyere közé fogta a kezét, Lou hüvelykujja ide-oda
járt a nő kézfején.
– Tudom, hogy semmit nem hisz abból, amit Vic mondott magának
Manxról – suttogta Lou. – Tudom, hogy őrültnek tartja Vicét. Nem
engedheti meg, hogy a tények az igazság útjába álljanak.
 – Apám! – felelte a nyomozónő. – Mi a különbség? Lou azzal lepte meg,
hogy felnevetett – a torkából előtörő hang szapora, önkéntelen zihálásnál
alig volt több.
Hutternek a kórházig ott kellett ülnie vele a mentőautóban. Lou nem volt
hajlandó elengedni a kezét.
 Here, Iowa
Vic teljesen lelassítva, üresbe kapcsolt motorral bukkant elő a híd túlsó
végén. Élénken élt ugyanis emlékezetében a Here-i Közkönyvtárnál tett
legutóbbi látogatása, amikor kerékpárjával felbukott egy járdaszegélyben, és
a beton gyalogúton végigcsúszva lehorzsolta a térdét. Nem gondolta, hogy
jelenlegi állapotában megengedhet magának egy bukást. A Triumphnak
viszont nem volt ínyére a lustálkodás, és a könyvtár mögötti aszfaltozott útra
döccenve, csalódott kis szisszenéssel le is fulladt.
Amikor Vic legutóbb itt járt, a könyvtár mögötti parkszerű erdősáv tiszta,
rendezett és árnyas hely volt, olyan hely, ahol az ember leterítheti a magával
hozott plédet, és belefeledkezhet egy könyv olvasásába. Most félhektárnyi
pusztaság terült el a helyén, amit hatalmas munkagépek kerekei szaggattak
fel. A százéves tölgyeket és bükköket kitépték a földből, és négy méter
magas halomba tornyozták a terület szélén.
Egyetlen köztéri pad maradt meg. Valamikor sötétzöld volt, kovácsoltvas
lábakkal és kartámaszokkal, de a festék lehámlott, és alatta a fa hasadozott
volt és majdnem a színtelenségig napszítta. Maggie függőleges
testhelyzetben, állát a mellére szegve szunyókált a pad egyik sarkába
húzódva a könyörtelen, direkt napfényben. A kezében limonádés
kartondobozt szorongatott, melynek kitöltő nyílása körül légy zümmögött.
Ujjatlan pólója látni engedte cigarettával összeégetett, aszott, sorvadt karját.
Valamikor rikító narancssárgára festette a haját, de már kilátszott a hajszálak
barna és ősz töve. Vic anyja, Linda nagyi sem tűnt ilyen öregnek a halálakor.
Az, hogy Maggie-t ennyire elnyűttnek és soványnak és kiuzsorázottnak és
magányosnak látja, jobban gyötörte Vicét, mint a bal térdébe nyilalló
fájdalom. Arra kényszerítette magát, hogy aprólékosan felidézze legutóbbi
találkozásukat, amikor a düh és a rémület pillanatában papírlapokat vágott
ennek a nőnek az arcába, és rendőrséggel fenyegette. Perzselő szégyent
érzett, mégsem kegyelmezett magának, hagyta, hogy bőrhöz nyomott
cigarettacsikként égesse az emlék.
Ahogy megállt a motorral, Maggie felkapta a fejét az első fék
csikorgására, kisöpörte arcából töredezettnek tűnő, sörbészínű haját, és
álmosan elmosolyodott. Vic lehajtotta a motor kitámasztóját.
 Maggie arcáról ugyanolyan gyorsan elillant a mosoly, mint ahogy
megjelent. Bizonytalanul talpra kecmergett.
– Ó, V-V-Vic. M-m-m-mit m-műveltél m-m-magaddal? Csurom v-vér
vagy.
– Ha ettől jobb neked, a nagy része nem a s-s-s-sajátom.
– Hát n-n-nem. Inkább cs-csak felfordul t-t-tőle a gyomrom. A m-m-
múltkor is v-v-volt v-valami b-b-b-b-baleseted, én tettem ragtapaszt a t-t-
térdedre, n-nem igaz?
– De, azt hiszem – mondta Vic. Elnézett Maggie mellett, a könyvtár
épületére. A földszinti ablakokat farost lemez fedte. A hátsó vasajtó sárga
rendőrségi szalaggal volt leragasztva. – Mi történt a könyvtáraddal, Maggie?
– Hát, igen, jobb n-n-napokat is látott m-már. Mö-mö-mö-mi-mi-mi...
akárcsak én m-m-magam – mondta Maggie, és foghíjas vigyort villantott rá.
– Ó, Maggie. – Vic egy pillanatra megint úgy érezte, mindjárt elsírja
magát. Maggie jól-rosszul felkent padlizsánlila rúzsa tehetett róla. A halott
fák kupaca. A túl forró és túl fényes napfény. Maggie megérdemelt volna
egy kis árnyékot az üldögéléshez. – Nem is tudom, melyikünkre férne rá
jobban az orvosi ellátás.
– Ó, n-nekem k-k-k-kutya bajom! Cs-csak a d-d-dadogásom
rosszabbodott.
– A karod is csúnyább.
Maggie végignézett magán, az égésnyomok csillagképe láttán
csodálkozva összehúzta a szemét, aztán újra felpillantott. – Segít, hogy n-
normálisan t-t-tudjak b-beszélni. De m-másban is segít.
– Mi segít?
– A fájdalom. Gyere. M-m-menjünk be. M-m-ag-gie m-m-m-mama
helyrehoz.
– Valami más is kéne a helyrehozáson kívül, Maggie. Volna néhány
kérdésem a betűdominóidhoz.
– N-em feltétlenül fogják t-t-tudni a választ – mondta Maggie, és az épület
felé indult a gyalogúton. – Újabban n-nem m-m-m-működnek valami jól. D-
d-dadognak ők is. D-d-de azért m-megpróbálhatom. M-m-miután elláttuk a
sérüléseidet, és anyáskodhattam rajtad k-k-kicsit.
– Nem tudom, belefér-e az időmbe, hogy anyáskodjanak rajtam.
– M-m-már hogy n-n-n-ne férne. M-M-Manx m-még n-n-n-nem ért oda
K-Karácsonyországba. M-m-mindketten t-tudjuk, hogy útközben k-k-
képtelenség elkapni. M-mintha a k-ködöt p-p-próbálnád a m-m-m-m-
markodba zárni.
Vic nagy óvatosan lekecmergett a motorról. Majdnem hogy szökdécselt,
annyira igyekezett kímélni a bal lábát. Amikor Maggie belekarolt, szólni
akart, hogy nincs szüksége támaszra, de igazság szerint nagyon is volt – nem
esküdött volna meg rá, hogy segítség nélkül eljutna-e a könyvtárépület
hátuljáig –, és önkéntelenül Maggie vállára fonódott a karja. Egykét lépés
után Maggie megállt, és a nyakát tekergetve visszanézett a Rövidebb Útra,
amely most megint a Cedar River két partját kötötte össze. A folyó
szélesebbnek tűnt, mint ahogy Vic emlékezett rá, a víz közvetlenül a
könyvtár mögötti keskeny út szélénél hömpölygött. A folyó menti bozótost
elmosta a víz.
– M-most m-m-mi van a híd t-túloldalán?
– Két halott férfi.
– N-nem fog utánad jönni valaki a hídon?
– Nem hiszem. Odaát már keres a rendőrség, de a híd elpukkan, mire
rátalálhatnának.
– N-n-nemrég itt is jártak rendőrök.
– Engem kerestek?
– N-nem t-t-t-tudom! Lehetséges! A b-boltból jövet láttam, hogy ott p-p-
parkolnak a főbejáratnál. Úgyhogy elpályáztam. Időnként itt húzom m-meg
m-m-m-magam, időnként m-más helyeken.
– Hol? Mintha annak idején azt mondtad volna, hogy valami rokonodnál
laksz – a nagybátyádnál vagy ilyesmi?
Maggie a fejét rázta. – A b-bácsikám eltűnt. Az egész lakókocsi-p-p-park
eltűnt. Elmosta a víz.
A két nő tovább sántikált a könyvtár hátsó bejárata felé.
– Valószínűleg azért nézett be hozzád a rendőrség, mert felhívtalak
telefonon. Biztos lehallgatják a mobilodat – mondta Vic.
– Eszembe jutott. K-k-ki is hajítottam, m-miután t-t-telefonáltál. T-tudtam,
hogy n-n-n-nem szorulsz rá, ha m-meg akarsz t-t-találni. N-n-ne aggódj!
VIGYÁZAT, ÉLETVESZÉLY!, állt a rozsdás vasajtóra keresztben
kihúzott sárga szalagon. Egy átlátszó műanyag tasakban az ajtóra ragasztott
papírlap pedig arról értesített, hogy az épület szerkezetbiztonsági állapota
nem kielégítő. A nyitva hagyott ajtót egy betontömb támasztotta ki. Maggie
átbújt a szalag alatt, és belökte az ajtót. Vic követte a sötét, romos épületbe.
 A hatalmas, barlangszerű csarnokot annak idején az árnyékokba
burkolózva, türelmesen málladozó tízezer könyv illata lengte be. A polcok
most is a teremben voltak, de sok közülük az oldalára dőlve hevert, mint
megannyi négy méter magas acéldominó. A könyvek többsége eltűnt, ami
maradt, penész és bomlás bűzét árasztó, rothadó kupacokban hevert, szerte a
teremben.
– A n-n-nagy árvíz 2008-ban volt, d-de m-m-még mindig vizesek a falak.
Vic végighúzta a kezét a hideg, nedves betonon, és látta, hogy tényleg így
van.
Aztán Maggie belekarolt, miközben óvatosan utat kerestek maguknak a
romok között. Vic belerúgott egy kupac sörösdobozba. Ahogy a szeme
alkalmazkodott a félhomályhoz, látta, hogy a falakat a másfél méteres
fütykösök és levesestányérnyi női mellek szokásos grafittitárlata borítja. De
egy emelkedettebb üzenet is volt, az ákombákom betűket fröcsögős piros
festékkel írták fel a falra:

– Annyira sajnálom, Maggie – szólalt meg Vic.

– Tudom, hogy imádtad ezt a helyet. Kapsz bárkitől bármi segítséget? A
könyveket átszállították valahová?
– Át ám.
– Itt van a közelben az is?
– Elég k-k-közel. A városi szemétlerakó k-k-k-két k-kilométerre sincs a
folyó m-m-mentén lefelé.
– És ezért a helyért nem tehetne valaki valamit?
– kérdezte Vic. – Mennyi, százéves lehet az épület? Nyilván történelmi
nevezetességnek számít.
– Ráhibáztál. – Maggie hangjában hirtelen nyoma se volt dadogásnak. –
Itt minden a múlté, kicsim.
Vic egy villanásra elkapta az arckifejezését a félhomályban. Igaz volt: a
fájdalom tényleg segített Maggie-nek felülkerekedni a dadogásán.
 A könyvtár
Maggie Leigh irodája még mindig ott volt az akvárium mögött – ha úgy
vesszük. Az üres akvárium alján kupacban álltak a szutykos betűdominók, az
elködösült üvegfalakon keresztül az egykori gyerekkönyvtárba lehetett
átlátni. Maggie csukaszürke íróasztala is megvolt, bár az asztallapon lyukak
és karcolások éktelenkedtek, és valaki tátongó női nemi szervet fújt vörös
festékkel az egyik oldalra. Meggyújtatlan gyertya kókadozott kis, dermedt
viasztócsájában. Maggie papírnehezéke – a csehovi forgópisztoly, és igen,
Vic most vette a poént – Borges Ficciones-ének keménykötésű kiadását
tartotta nyitva – úgy látszik, éppen ezt olvasta. A szövethuzatú kanapéra Vic
nem emlékezett. Garázsvásárokon látni hasonlókat, a huzat egyes hasadásait
szigetelőszalaggal megfoltozták, másokat nem, viszont legalább nem volt
nedves, és nem árasztott magából penészszagot.
– Mi történt a díszpontyoddal? – kérdezte Vic.
– N-nem is t-t-t-tudom. Szerintem m-megette valaki. Remélem, jól b-b-
belakott b-belőle. Senkinek nem volna szabad éheznie.
A padlón injekciós tűk és gumicsövek hevertek. Vic a tűket kerülgetve a
kanapéhoz ment, és leereszkedett rá.
– N-n-em az enyémek – biccentett a tűk felé Mag-gie, aztán a sarokba
támasztott partvisért indult – annak idején egy kabátfogas állt ott, most ezt a
szerepet is a partvis töltötte be, Maggie szutykos, öreg puhakalapja volt
ráakasztva. – T-t-tavaly óta n-nem lőttem be m-m-m-magam. T-túl d-d-
drága. T-t-t-tudnám, miből t-t-trippel b-bárki ilyen recesszióban.
A mozdulat, ahogy sörbészínű hajára helyezte a kalapját, az
abszintkocsmából az esős párizsi éjszakába kilépő részeg aranyiljú
méltóságteljes megfontoltságát idézte. Maggie fogta a partvist, és sepregetni
kezdett. Az injekciós tűk üvégcsilingeléssel sodródtak ide-oda a
betonpadlón.
– B-bekötözhetem a lábad, és adhatok egy kis Oxyt. Tök olcsó a
heroinhoz k-k-képest.
Az íróasztal fölé hajolt, megkereste a kulcsot, kinyitotta az alsó fiókot.
Benyúlt, elővett egy narancssárga orvosságos üvegcsét, egy doboz cigarettát
meg egy foszlott, lila betűdominós zsákot.
– A józanság még az OxyContinnál is olcsóbb – jegyezte meg Vic.
 Maggie vállat vont, és azt mondta: – Csak akkor szedem, ha m-m-muszáj.
– Cigarettát dugott a szája sarkába, a hüvelykujja körmén gyufát lobbantott:
ügyes trükk.
– És mikor muszáj?
– Az Oxy fájdalomcsillapító. Akkor v-veszem be, ha fájdalmaim vannak.
– Szippantott a cigarettából, letette a gyufát.
Vic a fejét a karfára téve elhelyezkedett a kanapén. A bal térdét nem tudta
sem teljesen behajlítani, sem kiegyenesíteni, igazából alig bírta mozdítani.
Sőt ránézni is alig bírt; kétszer akkora volt, mint a másik, egyetlen lila és
barna zúzódáskontinens.
Aztán Vic beszélni kezdett, beszámolt az elmúlt két napról, amennyire az
emlékezetéből telt, összezilálva a sorrendet, és olyan magyarázatokkal
szolgálva, amelyek tisztázás helyett inkább csak tovább fokozták a
zűrzavart. Maggie nem szakította félbe, nem kérte, hogy ezt vagy azt fejtse
ki érthetőbben. Fél percig víz csobogott egy csapból, aztán elzárták. Vic
élesen felszisszent fájdalmában, amikor Maggie hideg, nedves törlőruhát
tartott a bal térdéhez.
Maggie kinyitotta a narancssárga orvosságos üveget, és kis, fehér tablettát
rázott ki belőle. A cigarettájáról lecsévélődő illatos, kék füst anyagtalan
sálként burkolta be alakját.
– Nem vehetem be – mondta Vic.
– D-d-d-dehogynem. N-n-nem k-kell szárazon lenyelned. V-van
limonádém. K-k-k-k-kicsit langyos, d-de finom!
– Úgy értem, azért nem vehetem be, mert elaludnék tőle. És már így is túl
sokat aludtam.
– Egy b-betonpadlón? M-m-m-miután g-gázzal elkábítottak? Az nem
alvás. – Maggie a kezébe nyomta az OxyContin tablettát. – Az
öntudatlanság.
– Esetleg miután beszélgettünk.
– Ha segítek k-k-kideríteni, amit t-t-tudni akarsz, ígéred, hogy n-nem
robogsz el p-pihenés n-n-n-nélkül?
Vic a másik nő kezéért nyúlt, megszorította. – Ígérem. – Maggie
elmosolyodott, és megpaskolta Vic kézfejét, de Vic még nem engedte el. –
Köszönet, Maggie. Mindenért. Amiért próbáltál figyelmeztetni. Amiért
segítesz. Bármit megadnék, ha visszacsinálhatnám azt, ahogy Haverhillben
neked estem, amikor megláttalak. Megrémítettél. Persze, ez nem mentség.
Nincs mentség. Egy csomó dolgot szeretnék meg nem történtté tenni. El sem
tudod képzelni. Bárcsak kimutathatnám valahogy, mennyire sajnálom.
Bárcsak tehetnék érted valamit a szövegelésen túl.
Maggie arca felragyogott – olyan volt, mint egy gyerek, aki a kék égboltra
emelkedő papírsárkányban gyönyörködik.
– Ó, a francba, V-V-Vic. M-m-mindjárt elsírom m-m-m-magam! M-mi
lehetne jobb a beszélgetésnél az egész világon? Ráadásul m-m-már
segítettél. Azzal, hogy itt vagy. Isteni, hogy v-van k-k-k-kivel b-beszélgetni!
N-n-nem m-mintha akkora élmény v-v-volna v-velem b-b-beszélgetm!
– Ssss. Ne gyere mindig ezzel. Feleannyira se zavar a dadogásod, mint
téged magadat – mondta Vic. – Az első találkozásunkkor azt mondtad, hogy
a betűdominóid és a bringám késként nyisszantják el a valóság és a gondolat
közötti öltéseket. Igazad volt. De mást is elvághatnak. Például elég rendesen
összekaszaboltak mindkettőnket. Tudom, hogy a hidam – a Rövidebb Út –
kárt tett bennem. Idebent. – Vic megkocogtatta a bal halántékát. – Túl
sokszor mentem át rajta, és kificamította az agyamat. Egy halom őrültséget
csináltam. Felégettem a házamat. Felégettem az életemet. Elfutottam a két
fiútól, akiket szeretek, mert attól féltem, hogy kárt találok tenni bennük,
vagy csalódást okozok nekik. Ezt csinálta velem a késem. Neked pedig ott
van, ugye, a beszéded...
– M-m-mintha sikerült v-volna k-k-k-kivágnom a saját nyelvemet a
késemmel.
– A jelek szerint Manx az egyetlen, aki sosem vagdossa véresre magát a
pszichikus késével.
– D-d-d-dehogy! Egyáltalán n-nem, V-V-Vic! M-M-Manx járt a
legrosszabbul. Ő teljesen kivérzett! – Maggie lehunyt szemű gyönyörűséggel
füstöt szippantott a tüdejébe. A cigaretta parazsa lüktetett a sötétben. Maggie
kivette a cigarettát a szájából, elgondolkodva rápillantott, aztán a
farmernadrágja egyik szakadásán át a meztelen combjához nyomta.
– Úristen! – kiáltotta Vic. Ahogy ülő helyzetbe pattant a kanapén, a szoba
vadul az egyik irányba lódult, a gyomra pedig a másikba. Szédelegve
visszahanyatlott a kartámaszra.
– Valamit valamiért – mondta Maggie összeszorított fogakkal. –
Beszélgetni akarok veled, nem csak az arcodba köpködni. – Rövid,
fájdalmas löketekben tört ki belőle a lélegzet. – Egyébként is ez az egyetlen
módja, hogy a betűdominóimat szóra bírjam, és időnként még ez sem elég.
Úgyhogy muszáj volt. Hol is tartottunk?
– Ó, Maggie...
 – Ne drámázz. Kezdjünk bele, mielőtt elmúlik a hatása, és repetáznom
kell. Ráadásul minél gyakrabban csinálom, annál kevésbé hatékony.
– Azt mondtad, hogy Manx teljesen ki van vérezve.
– Pontosan. A Wraith fiatallá és erőssé teszi. Tartósítja. Viszont mindezért
a sajnálat és az együttérzés képességének feladásával fizet. Ez az, amit a
kése kivág belőle: emberi mivolta.
– Igen. Annyi, hogy ugyanezt fogja kivágni a fiamból is. Az autó
átváltoztatja a gyerekeket, akiket Manx magával visz Karácsonyországba.
Kibaszott vámpírokat csinál belőlük, vagy ilyesmi. Nem igaz?
– De, alapvetően. – Maggie előre-hátra ringatta magát, a szemét behunyva
a friss égési seb fájdalma ellen. – Karácsonyország egy inszkép, így van?
Manx építette a gondolataiból.
– Egy képzelt hely.
– Ó, attól még valóságos. Az elképzelések ugyanolyan valóságosak, mint
a sziklák. Tudod, a hidad is valóságos. Persze igazából nem egy fedett híd. A
szarufák, a tető, a pallók a kereked alatt – ez mind csak színpadi díszlet
valami sokkal elemibbhez. Amikor eljöttél a Gázálarcos Ember házából,
hogy megkeress, nem hídon mentél át. Hanem egy elképzelésen, ami úgy néz
ki, mint egy híd. Amikor pedig M-M-Manx Karácsonyországba ér, valójában
egy olyan boldogságelképzeléshez érkezik meg, ami úgy néz ki, mint... nem
is tudom, Mikulás apó műhelye?
– Azt hiszem, valami vidámparkféleség.
– Vidámpark. Igen, nagyjából stimmel. Manx számára nincs többé
boldogság. Csak szórakozás. Ez a hely a végtelen móka, az örök fiatalság
elképzelése – olyan formába öntve, ahogyan azt Manx tompa kis agya is
megérti. A járműve pedig az utat nyitó eszköz. A boldogtalanság és
szenvedés szolgáltatja az autó működéséhez az energiát, és teszi lehetővé az
átkelést. Manxnak ezért kell magával vinnie a gyerekeket. Az autónak
olyasmi kell, ami benne már nincs. Manx ugyanúgy lecsapolja a gyerekekből
a boldogtalanságot, mint ahogy egy B-kategóriás filmben a vámpír
lecsapolja az áldozatai vérét.
– És mire elhasználja őket, átalakulnak szörnyetegekké.
– Szerintem attól még ugyanúgy gyerekek. Csak éppen olyan gyerekek,
akiknek csak a szórakozásra van eszük. Újjászületnek, Manx gyermeki
tökéletességről vallott elképzelése jegyében. Manx azt akarja, hogy a
gyerekek örökre ártatlanok legyenek. Tudod, az ártatlanság nem azonos az
együgyűséggel. Ártatlan kisgyerekek kitépkedik a legyek szárnyát, mert nem
tudják, hogy rosszat csinálnak. Ez is ártatlanság. Az autó elveszi, ami
Manxnak kell, és olyanná alakítja az utasait, hogy életképesek legyenek a
férfi gondolataiból felépülő világban. Új, éles fogakat ad nekik, és
megfosztja őket az emberi melegség iránti igényüktől. Egy efféle, kizárólag
gondolatokból felépülő világ biztos nagyon hideg lehet. Most már vedd be a
tablettát, Vic. Pihenned kell, és visszanyerni az erődet, mielőtt felkerekedsz,
hogy megint összecsapj Manxszal. – Feléje nyújtotta a tablettát a tenyerén.
– Lehet, hogy tényleg be kéne vennem valamit. És nem csak a térdemre.
A fejemre is – mondta Vic, és elfintorodott a fájdalom újabb tőrdöfésétől a
bal szemgolyójában. – Csak tudnám, miért lüktet mindig a bal szemem
mögött, ahányszor a hidamat használom. Kislánykorom óta. – Reszketegen
felnevetett. – Tudod, egyszer könny helyett vér jött a szememből.
– A kreatív gondolatok az agy jobb oldalában születnek – magyarázta
Maggie. – Viszont tudtad, hogy az agy jobb oldala a bal szemen keresztül lát
ki a világra? És nyilván rengeteg energiába kerül, hogy a fejedből kipréselj
egy gondolatot a való világba. Ez a rengeteg energia pontosan itt – Vic bal
szemére mutatott – összpontosul.
Vic vágyakozó pillantást küldött a tabletta felé. Még mindig tétovázott.
– De válaszolsz a kérdéseimre, igaz? A betűdominóiddal.
– Még semmit nem kérdeztél, amihez kellettek volna.
– Tudnom kell, hogyan ölhetem meg Manxot. A börtönben már meghalt,
de az nem bizonyult tartósnak.
– Erre a kérdésre szerintem már tudod a választ.
Vic felcsippentette Maggie tenyeréről az OxyContint, és amikor a
limonádés dobozt odakínálta neki, azt is elfogadta. Az ital meleg volt és sűrű
és édes és finom. Vic az első korttyal lenyelte az Oxyt. Enyhe kesernyés
utóízt hagyott a szájában.
– Az autó – szólalt meg. – A Wraith.
– Igen. Amikor az autó szétesett, Manx is kómába esett. Aztán egy ponton
kiránthatták a motort a kasztniból, és Manx végre meghalt. Később viszont a
motor visszakerült a helyére, és a kocsit megjavították, és szevasz. Amíg a
Rolls üzemképes, addig ő is.
– Vagyis ha tönkreteszem a kocsit... vége Manxnak is.
Maggie hosszan beleszippantott a cigarettájába. A parazsas vég ékkő-
fényesen ragyogott a sötétben. – Tuti fix.
– Oké – mondta Vic. Mindössze egy-két perc telt el, de a tabletta máris
hatott. Amikor lehunyta a szemét, mintha a jó öreg Tuff Burneren siklott
volna, hangtalanul suhanva egy félhomályos, árnyékokkal teli erdőn át...
– Vic... – figyelmeztette Maggie kedvesen.
Felkapta a fejét a kartámaszról, és szaporán pislogott. Még egy
másodperc, és elszunyókált volna, állapította meg.
– Szép kis tabletta – motyogta.
– Mit akarsz kérdezni a dominóimtól? Addig bökd ki, amíg tudod.
– A fiam. Elmegyek Karácsonyországba, hogy visszaszerezzem a fiamat.
Manx és ő ma estére már ott lesznek, azt hiszem, vagy holnap reggelre, és
ott leszek én is. Csak éppen Wayne addigra teljesen... átváltozik. Hallottam a
hangján, amikor beszéltünk telefonon. Küzd ellene, de az autó belőle is egy
ilyen kurva izét csinál. Rendbe tudom hozni? Ezt ki kell derítenem. Ha
sikerül visszaszereznem Manxtól, van rá mód, hogy meggyógyítsam?
– Nem tudom. Még soha egyetlen gyerek sem jött vissza
Karácsonyországból.
– Akkor kérdezd meg. A szkréblizsákod meg tudja mondani, vagy nem?
Maggie lecsusszant a kanapé széléről a padlóra. Finoman megrázta a
molyrágta bársonyzsákot. A dominók összecsörrentek.
– Lássuk, miből élünk – mondta, és bedugta a kezét. Maroknyi dominót
kotort elő, ledobta a padlóra.

Maggie fásult csalódottsággal meredt a betűkre.

– Legtöbbször ezt k-k-kapom. Csók és ölelés a magányos, dadogós k-
könyvtáros lánynak. – Összesöpörte a betűket a padlón, és a zsákba
ömlesztetté.
– Oké. Nincs semmi baj. Egy próbát megért. Nem tudhatsz mindent. És
nem is deríthetsz ki mindent.
– Egy frászt – mondta Maggie. – Ha eljössz a könyvtárba, hogy
megtudakolj valamit, nehogy már üres kézzel menj haza.
Körbekotort a bársonyzsákban, előhúzott egy újabb marék dominót, a
padlóra dobta.

– Ne öltögessétek rám a nyelveteket – mondta Maggie a betűknek.

 Felmarkolta és visszadobta a dominókat a zsákba, aztán harmadszor is
bedugta a kezét. Ezúttal majdnem konyákig eltűnt a karja, és Vic olyan
csilingelést hallott, mintha száz és száz dominó kavarogna odabent. Maggie
előhúzott egy újabb maroknyi dominót, hagyta lehullani.

– Basszam meg? Hogy én basszam meg? – fakadt ki. – A saját

fülbevalómmal jöttök itt nekem? Basszátok meg ti!
Kikapta a cigarettát a szájából, de mielőtt a karjára nyomhatta volna, Vic
felült, és megfogta a csuklóját.
– Ne – szólt rá. A szoba vadul kilengett vele, erre-arra, mint valami hinta.
De Maggie karját nem engedte el. Maggie ráemelte a tekintetét, csillogó volt
a szeme a besüppedt üregében... csillogó és rémült és kimerült. – Majd
máskor kiderítjük, Maggie. Lehet, hogy nem csak nekem van szükségem
pihenésre. Másfél hete Massachusettsben jártál. Az egész visszautat busszal
tetted meg?
– Stoppoltam is.
– Mikor ettél utoljára?
– T-tegnap. Egy szendvicset k-k-k-k-k... – És szabályosan megnémult. Az
arca vörösből természetellenes sötétlilára váltott, mintha fuldokolna. A szája
sarkában nyálbuborékok fúvódtak.
– Sss – csitította Vic. – Sss. Semmi baj. Mindjárt kerítünk neked valami
ennivalót.
Maggie kifújta a füstöt, körbepillantott, hogy hol nyomhatná el a
cigarettáját, végül a távolabbi kartámaszon oltotta ki. Sziszegés hallatszott,
fekete füst kacskaringózott a plafon felé.
– M-majd ha aludtál, V-V-Vic.
Vic bólintott, visszaroskadt a kanapéra. Nem volt ereje Maggie-vel
huzakodni.
– Jó, alszom. De te is. És aztán kerítünk neked valami ennivalót. Meg
valami ruhát is. Megmentjük Wayne-t. Megmentjük a könyvtárat. Rendbe
hozzuk a dolgokat. Mindent elintézünk. A Csodaikrek aktiválják különleges
képességeiket. Feküdj le.
– Rendben. A tiéd a kanapé. Van egy klassz régi takaróm. Én meg majd
kinyújtózom a p-padlón...
 – Itt alszol velem a kanapén. Elférünk. – Vic ébren volt, de úgy érezte,
leragad a szeme.
– Nem bánod?
– Nem, szívem. – Mintha a fiához beszélne.
Maggie odacsusszant a kanapéra, és csontos csípőjét az övéhez préselve,
csontos könyökét a hasán átvetve elfészkelődött.
– Átölelsz, Vic? – kérdezte remegő hangon. – Nem is tudom, mikor ölelt
át úgy igazán kedvesen bárki. Persze tudom, hogy nem a lányokra buksz,
hiszen gyereked van meg minden, de...
Vic a derekára fonta a karját, és magához ölelte a sovány, didergő testet.
– Tudod, most már befoghatnád végre – mormolta aztán.
– Ó – mondta Maggie. – Ó, rendben. Micsoda megkönnyebbülés.
 Laconia
Nem engedték, hogy Lou a saját lábán menjen bárhová, nem akarták
megkockáztatni, hogy a kövér férfi megszédüljön, és arccal a padlóra
zuhanjon, úgyhogy a kivizsgálás után tolókocsiba ültették, és egy ápoló
áttolta a megfigyelőbe.
Az ápoló nagyjából egyidős lehetett vele, álmos szeme alatt sötét
karikákkal, és kiugró, előemberi homlokcsonttal. A kitűzőjén a
szokványosnak éppen nem nevezhető BILBO név volt olvasható. Szőrös
alkarján tetovált űrhajó: a Serenity a Firefly tévésorozatból.
– Falevélként sodor a szél – szólalt meg Lou, mire az ápoló: – Ne
mondjon ilyet, haver. Nem akarom elsírni magamat munka közben.
A nyomozó ott ment mögöttük, papírzacskóban vitte Lou ruháit. Lou-nak
nem tetszett a pasast körbelengő nikotin és mentol (de főként nikotin)
illatfelhő, és az sem tetszett neki, hogy pasas mintha túl kicsi lett volna a
ruháihoz, lógott rajta minden: az inge, világosszürke nadrágja, lehordott
zakója.
– Hát maguk meg miről beszélnek?
– Idézet a Firefly-ból – mondta az ápoló, hátra se nézve. –
Barnakabátosok vagyunk.
– És akkor mi van? Melegházasságot akarnak kötni egymással, vagy mi?
– Daltry jót nevetett a saját viccén.
Mire Bilbo, az ápoló: – Jézusom. Menjen vissza az ötvenes évekbe, haver.
– De nem mondta olyan hangosan, hogy Daltry meghallhassa.
A megfigyelő egyetlen jókora helyiség volt, benne két sor ággyal –
mindegyik ágy a saját kis halványzöld függönyökkel határolt rekeszében.
Bilbo majdnem a helyiség túlsó végéig tolta Lou-t, mielőtt egy üres ágyhoz
kanyarodott vele a jobb oldalon.
– A lakosztálya, monsieur – jelentette be.
Miközben Lou átkecmergett az ágyra, Bilbo folyadékkal teli csillogó
műanyag tasakot akasztott az ágy melletti infúziós állványra. Lou bal karján
még mindig ott volt a ragtapasszal rögzített intravénás kanül, és Bilbo most
rákötötte az infúziót. Lou azonnal megérezte a hatást: a vérébe áramló erős
sodrású, jeges folyadék számottevően csökkentette a testhőmérsékletét.
– Félnem kellene? – kérdezte Lou.
 – Az angioplasztikától? Nem. Összetettségét tekintve a beavatkozás alig
valamivel trükkösebb egy bölcsességfog eltávolításánál. Rutinműtét. Ne
cidrizzen.
– Aha – mondta Lou. – De én nem az angioplasztikáról beszélek, haver.
Hanem a cuccról, amit belém kötött. Mi ez? Valami komoly?
– Ó. Ez semmi. Maga nem kerül ma kés alá, úgyhogy az igazán jó cuccról
le kell mondania. Ez, amit kap, a vérét hígítja. És leviszi alfába. Alfába
lemenni jó.
– El fogok aludni tőle?
– Gyorsabban, mint a Quinn doktornő vasárnapi ismétlésmaratonjától.
Daltry az ágy melletti székre pottyantotta Lou holmiját, az
összehajtogatott ruhák kupacának tetején a párnahuzatnyi bokszeralsóval.
– Meddig kell itt lennie?
– Éjszakára bent tartjuk megfigyelésre.
– Elég ramaty időzítés.
– Az arteriosztenózis híresen rossz vendég – mondta Bilbo. – Sosem
tudatja az érkezését előre. Csak betoppan, amikor úgy tartja kedve, és aztán
áll a bál.
Daltry elővette a zsebéből a mobiltelefonját.
– Sajnálom, de azt itt nem használhatja.
– Hol használhatom? – kérdezte Daltry.
– Visszasétál a sürgősségi osztályon át, és ki az épületből.
Daltry bólintott, rosszalló pillantást vetett Lou-ra.
– Ne menjen sehová, Mr. Carmody. – Azzal megfordult, és kifelé indult a
helyiségből.
– Üdv a többi Neander-völgyinek – suttogta Bilbo.
– És mi van, ha nekem kell felhívnom valakit? – szólalt meg Lou. –
Elintézhetek egy hívást, mielőtt értem jön az álommanó? A fiam, haver,
hallotta, mi történt a fiammal? Fel kell hívnom a szüléimét. Egész éjjel
virrasztani fognak, ha nem szólok nekik, hogy mi van.
Hazugság. Ha sikerülne telefonvégre kapni az anyját, és rákezdene neki
Wayne-ről, az asszonynak fogalma sem volna, miről beszél. Az ápolási
otthonban, ahol lakott, Lou-t is csak háromból egyszer ismerte fel. Még
meglepőbb lett volna, ha az apja érdeklődik a fejleményekről. Négy éve
halott volt ugyanis.
– Csórhatok magának egyvonalas telefont – mondta Bilbo. – Az ágy
mellett van is aljzat. Csak próbáljon lazítani. Öt perc, és itt vagyok.
 Azzal hátralépett az ágytól, összehúzta a műanyag függönyt, és kiment a
helyiségből.
Lou nem tépelődött sokat. Megint az a fiatal srác volt a motoron, éppen
felsegítette a vézna Vic McQueent maga mögé az ülésre, és a dereka körül
érezte remegő karú ölelését.
Átvetette a lábát a kórházi ágy szélén, kirántotta a karjából a kanült. A
tűszúrás helyén kövér vércsepp serkent.
Amikor a rendőrségi tárgyalóban meghallotta Vic hangját, érezte, hogy a
fejébe tódul a vér, érezte a vér dobolását a halántékában. A feje kezdett
elnehezülni, mintha agyszövet helyett folyékony fémmel volna tele a
koponyája. Ráadásul a szoba mozgásba lendült a látótere peremén. Az érzés,
hogy forogni kezdett körülötte a világ, elémelyítette, amin csak úgy tudott
úrrá lenni, hogy az asztalra szegezte a tekintetét. Csakhogy közben olyan
nehéz lett a feje, hogy előrebukott, és kirúgta maga alól az irodai széket.
Nem szívroham volt, igaz?, kérdezte a doktornőtől, miközben az a nyakát
hallgatta a sztetoszkópjával. Mert szívrohamnak ez kicsi lett volna.
Jól gondolja, tényleg nem szívroham volt. Inkább egy heveny iszkémiás
roham, mondta a ránctalan, ébenfekete arcával kortalannak tűnő,
afroamerikai doktornő.
Világos, szólalt meg Lou. Gondoltam, hogy ha nem szívroham, akkor
heveny vízkémiás roham. A heveny víz-kémiás roham volt a második tippem.
Iszkémiás. Mini szélütésszerűség. Tompa zörejt hallok a nyaki artériában.
Á, szóval azt hallgatta. Éppen szólni akartam, hogy a szívem lejjebb van.
A doktornő elmosolyodott. Olyan arcot vágott, mint aki mindjárt barackot
nyom Lou fejére, és megkínálja aprósüteménnyel. Az ilyesfajta zörej
nagyfokú plakklerakódásra utal.
Komolyan? Pedig naponta kétszer megsikálom a fogamat.
Ez a plakk a vérerei falán rakódik le. Ide vezet a sok szalonnás rántotta. A
doktornő megpaskolta Lou pocakját. Meg a vajtól csöpögő popcorn.
Angioplasztikára lesz szüksége. Valószínűleg értágító stentet kell beültetni.
Ha nem csináltatja meg, bele is halhat.
Pedig már a Mekiben is mindig salátát rendelek, mondta Lou a nőnek, és
meglepve érezte, hogy csípős könnycseppek gyülekeznek a szemében.
Abszurd megkönnyebbülés fogta el, hogy legalább az a cuki kis FBI-
ügynöknő nincs a közelben, és nem látja sírni megint.
Most felkapta a székről a barna papírzacskót, és a kórházi hálóing alatt
magára ráncigálta az alsónadrágját és a farmerét.
 Miután Viccel beszélt, elájult – hirtelen zsírossá és sikamlóssá vált a világ,
és hiába kapaszkodott bele, kicsúszott az ujjai közül. Viszont egészen az
ájulása pillanatáig hallotta Vicét. És pusztán a hanghordozásából megértette,
hogy rá akarja venni valamire, hogy mondani akar neki valamit. Be kell
ugranom valahová, aztán pedig elmegyek valakihez, ANFO-ért. A megfelelő
ANFO birtokában eltakaríthatom a térképről Manx világát.
Tabitha Hutter és az összes többi rendőr, akik fültanúi voltak a
beszélgetésnek, azt hallották, amit Vic szándéka szerint hallaniuk kellett:
„infó”-t hallottak „ANFO” helyett. Úgy működött a dolog, mint a
Keresőmotor-illusztrációk, csak itt a kép hangokból állt össze színek helyett.
Azt sem vetted észre, ami ott volt közvetlenül az orrod előtt, mert nem
tudtad, hogyan kell nézni – illetve, jelen esetben, hallgatni. Lou viszont
mindig is jó hallgatósága volt Vicnek.
Lerántotta magáról a hálóruhát, belebújt az ingébe.
ANFO. Vic apja abból élt, hogy felrobbantott dolgokat: sziklákat,
fatönköket és törmelékkupacokat takarított el az útból ANFO-val – és Vicét
is eltakarította az életéből, és ügyet se vetett rá többé. Egyetlenegyszer sem
tartotta karjában az unokáját, és Vic talán ha tucatnyiszor beszélt vele
ugyanennyi év alatt. Lou gyakrabban beszélt a férfival, fényképeket és
videókat küldött neki Wayne-ről e-mailben. Vic elmondása alapján tudta,
hogy Chris McQueen annak idején verte és megcsalta a feleségét. Azokból a
dolgokból, amiket Vic nem mondott el, azt is tudta, hogy Vicnek hiányzik az
apja, és hogy olyan mélységű szeretetet érez iránta, amihez talán csak a fia
iránti ragaszkodása fogható.
Lou soha nem találkozott a férfival, de tudta, hol lakik, és tudta, hogy Vic
el akar menni hozzá. Lou pedig már ott vár majd rá, amikor megérkezik. Vic
azt akarja, hogy ott legyen, különben nem avatta volna be a tervébe.
Kidugta a fejét a függöny mögül, végignézett az ágyak közötti folyosón.
Egy orvost látott és egy ápolónőt: csiptetős táblán ellenőriztek valamit, de
szerencsére neki háttal. A cipőjével a kezében kisurrant az ágyak közül,
jobbra fordult, és egy kétszárnyú lengőajtón átnyomakodva széles, fehér
folyosóra ért.
Találomra haladt tovább az épületen át, egyedül az vezérelte, hogy minél
távolabb kerüljön a sürgősségi osztály bejáratától – ahol összefuthatott volna
Daltry-val. Menet közben belebújt Vans csukájába.
Az előcsarnok tizenöt méter magas mennyezetéről jókora rózsaszínű
kristályok lógtak le, Fortress of Solitude hangulatot teremtve. Egy fekete
márvány szökőkútban víz csobogott. Beszélgetések vertek visszhangot. A
Dunkin Donuts üzletéből terjengő kávé- és fánkillattól vágyakozva
összeszorult a gyomra. Csakhogy egy porcukrozott, zselés fánk
elfogyasztásának már a puszta gondolata is felért egy öngyilkossággal.
Nem kell örökké élnem, gondolta. Csak, kérlek, amíg a fiamat
visszaszerezzük, addig húzzam ki valahogy.
Közvetlenül a forgóajtó túloldalán két apáca szállt ki a járdához gördülő
taxiból. Amennyire Lou megítélhette, ez már tényleg az isteni gondviseléssel
volt határos. Nyitva tartotta az apácáknak az ajtót, aztán bekászálódott a
helyükre. A taxi hátulja lejjebb ereszkedett a lengéscsillapítókon.
– Hová megyünk? – kérdezte a taxis.
Börtönbe, gondolta Lou, de hangosan így szólt: – A vasútállomásra.

Bilbo Prince végignézte, ahogy a taxi szennyes kék füstfelhőt pöffentve

kikanyarodik a járda mellől, megjegyezte a sorszámát és a rendszámát, aztán
sarkon fordult, és mozgásba lendült. Folyosókon ment végig, lépcsőn fel,
lépcsőn le, végül az épület túloldalán, a sürgősségi osztály bejáratán át ment
ki a kórházból. Az öreg zsaru, Daltry, ott várt rá cigarettázva.
– Lelépett a pasas – közölte Bilbo. – Ahogy maga előre megjósolta. Taxit
fogott a főbejáratnál.
– Felírta a taxi számát?
– És a rendszámot is – mondta Bilbo, és lediktálta mindkettőt.
Daltry bóbntott, és szétnyitotta a mobiltelefonját. Egyetlen gombot
megnyomva a füléhez tartotta a készüléket, aztán félrefordult Bilbótól.
– Igen. Elindult – jelentette, bárki volt is a vonal túlsó végén. – Hutter azt
mondja, egyelőre csak kövessük, úgyhogy kövessük. Figyeljétek, merre
megy, és álljatok készen a beavatkozásra, ha megint fel akarna szívódni a
dagadt szarházija.
Daltry letette, aztán a cigarettája végét elcsippentve a parkoló felé indult.
Bilbo utána ügetett, megkocogtatta a vállát. Az öreg zsaru hátranézett,
összevonta a szemöldökét, és olyan pofát vágott, mint aki megismeri ugyan
Bilbót, de arra már nem igazán emlékszik, hogy ki ő, vagy hogy hol
találkoztak egymással korábban.
– Ennyi, ember? – méltatlankodott Bilbo. – És a jó munka jutalma?
– Ó. Ó, tényleg. – Daltry a zsebébe túrt, előhúzott egy tízdollárost, és
Bilbo kezébe nyomta. – Tessék. Hosszú és eredményes életet! Vagy nem így
mondják, maguk, Star Trek-esek?
 Bilbo a szutykos tízdollárosra pillantott – legalább egy húszast várt –,
aztán a Serenity-tetoválásra a szőrös alkarján. – Ja. A trekesek biztos. De én
nem Star Trek-rajongó vagyok. Látja itt ezt a tetkót? Ez a Serenity, és nem az
Enterprise. Én barnakabátos vagyok, ember.
– Én inkább köpönyegforgatónak nézem – mondta Daltry, és felnevetett,
apró nyálcseppeket fröcskölve Bilbo arcára.
Bilbo legszívesebben a rendőr lábához hajította volna a tízdollárost, és
sarkon fordul, és elsétál, hogy megmutassa a gusztustalan, nagypofájú
bunkónak, mit gondol a pénzéről. De aztán inkább átgondolta még egyszer,
és zsebre vágta. Egy Buffy-tetoválást akart a másik karjára, és a festék nem
olcsó mulatság.
 Here, Iowa
Amikor Maggie felébredt, a karja át volt vetve Vic derekán, Vic feje pedig
az ő szegycsontján nyugodott. Vic a legcsinosabb nő volt, akivel élete során
ágyba keveredett, és meg akarta csókolni, de nem tette. Bőven beérte volna
azzal is, ha megfésülheti Vic gubancos, szélfutta haját, hogy újra egyenes
szálú és ragyogó legyen. Meg akarta mosni Vic lábát, és olajjal bedörgölni.
Azt kívánta, bárcsak több időt tölthetnének együtt, és másról is
beszélgethetnének Charlie Manxon kívül. Nem mintha Maggie beszélni
akart volna. Vicét akarta hallgatni. Maggie minden beszélgetésben rettegve
várta a pillanatot, amikor rákerült a sor, hogy kinyissa a n-nagy, b-b-buta
száját.
Érzékelte, hogy nem alhatott túl sokat, és úgy sejtette, hogy most órákig
nem fog tudni elaludni megint. Kibontakozott Vic öleléséből, hátrasimította
az arcából a haját, és lecsusszant a kanapéról. Ideje volt hozzálátni a
kirakóshoz, és most, hogy Vic aludt, megtehette azt, amit a betűdominók
fegyelmezéséhez meg kellett tennie.
Meggyújtott egy cigarettát. Gyertyát gyújtott. Beállította a fején a
puhakalapját. Maga elé tette a betűdominós zsákot, és kilazította az arany
húzózsinórt. Egy ideig a sötétséget fürkészve ült, és nagyokat szívott a
cigarettából. Későre járt, és el akart morzsolni pár Oxyt, hogy
felszippanthassa, de nem tehette meg, amíg Vic dolgát el nem intézte.
Felnyúlt, a keze rátalált ujjatlan fehér pólója nyakára, és a pamutanyagot
lehúzva szabaddá tette bal melle felső ívét. Kivette a szájából a cigarettát, és
behunyt szemmel elnyomta. Hosszú ideig nyomta a melléhez, és miközben a
lágy húsba préselte, halk, szűkölő sziszegés tört elő összeszorított fogai
közül.
Végül a kioltott cigarettát elfricskázva az íróasztal fölé hajolt, és
könnyeivel hadakozva az asztal széléhez nyomta a csuklóját. A fájdalom a
mellében éles volt és mélyre ható és csodálatos. Szent.
Most, gondolta, most, most. Ebben a rövid időintervallumban kell
használnia a betűdominókat, értelmet kipréselnie a sületlenségből: ebben az
egy, maximum két percben. Időnként úgy érezte, ez az egyetlen küzdelem,
ami még számít: az erőfeszítés, hogy fogja a világban uralkodó káoszt, és
értelmet hámozzon ki belőle – hogy szavakba foglalja.
 Beletúrt a zsákba, maga elé szórta és ide-oda tologatva rendezgetni kezdte
a dominókat. Egész felnőttkorában szkréblizett, úgyhogy hamar rájött a
megoldásra. Ezúttal minden gond nélkül, néhány perc alatt kirakta.
Amikor látta, hogy készen van, hosszan és elégedetten kifújta a levegőt,
mint aki hatalmas tehertől szabadult meg. Fogalma sem volt, mit jelent az
üzenet. Volt benne valami epigrammaszerű: nem annyira tényközlésnek tűnt,
mint inkább egy altatódal befejező sorának. Mégis biztos volt benne, hogy
jól rakta ki. Mindig tudta, ha jól rakta ki. Olyan magától értetődő és egyszerű
volt ez, mint amikor a helyére csusszanó kulcs elfordítja a zár nyelvét. Talán
Vicnek mond majd valamit. Majd megkérdezi tőle, ha felébredt.
Lemásolta a Sors Nagy Szkréblizsákjából kapott üzenetet egy HERE-I
KÖZKÖNYVTÁR fejléces, vízpecsétes papírlapra. Átolvasta. Jó volt.
Erezte, hogy ragyog az elégedettségtől. Nem gyakran volt része az érzésben,
nem szokta meg, hogy jóban van önmagával.
Összeszedte és a bársonyzsákba rakta a betűket. Lüktetett a melle, de most
már semmi transzcendentális nem volt a fájdalomban. A cigarettás dobozért
nyúlt, na, nem azért, hogy megint megégesse magát: csak rá akart gyújtani.
Egy fiú sétált keresztül a gyerekkönyvtáron csillagszóróval a kezében.
Maggie az üres akvárium elfelhősödött üvegén át látta meg: fekete alak a
helyiség derengésének előterében. Menet közben a fiú meglendítette a karját,
és a csillagszóró forró, rézsárga szikraesőt köpött, és vörös vonalakat rajzolt
a félhomályba. A fiú egyetlen pillanatig volt csak ott, aztán köpködő
fáklyájával együtt eltűnt szem elől.
Maggie az akváriumhoz hajolt, hogy az üveget megdöngetve ráhozza a
frászt a kis szarházira, és elkergesse, de aztán észbe kapott: Vic alszik. Az
épületbe gyakran betörtek kölykök, hogy petárdákat dobáljanak és
cigarettázzanak és telefirkálják a falakat grafittivel, és Maggie utálta ezt.
Egyszer rajtaütött egy csapat tinédzseren a raktárban, füves cigit adtak körbe
régi, keményfedelű könyvekből rakott tábortüzüknél, belőle pedig előjött az
őrült nő, és egy letört széklábbal hadonászva kikergette őket. Túlságosan
tudatában volt ugyanis, hogy ha a hámló tapéta tüzet fog, legutolsó és
egyben lég óbb otthonát is elveszíti. Könyvégetők!, visított rájuk, és most az
egyszer nem dadogott egyáltalán. Könyvégetők! Levágom a tökötöket, és
megerőszakolom a nőiteket! Egyedül volt öt ellen, azok mégis úgy iszkoltak
előle, mintha kísértetet látnának. Időnként Maggie is azt gondolta magáról,
hogy kísértet csak, hogy igazából meghalt az árvízben, elpusztult a
könyvtárral együtt, csak még nem vette észre.
 Egy utolsó pillantást vetett Vicre, ahogy öklével az álla alatt kucorgott a
kanapén. Ezúttal nem tudott parancsolni magának. Ahogy az ajtó felé menet
elhaladt a kanapé mellett, megállt, előrehajolt, és finoman Vic halántékához
érintette az ajkát. Vic szája sarka kis mosolyra görbült álmában.
Maggie elindult, hogy megkeresse a fiút az árnyak között. Kilépett az
egykori gyermekkönyvtárba, vigyázva betette maga mögött az ajtót. A
penészes szőnyeget itt csíkokban feltekerték, és a bűzölgő batyukat a fal
mellé rakták a nedves betonpadlón. A helyiség egyik sarkát óriási földgömb
foglalta el, a felfordított északi félteke vízzel és galambtollakkal volt tele, az
oldalát madárürülék csíkozta. Amerika, fejtetőre állítva, nyakig a szarban.
Maggie futólag észrevételezte, hogy még mindig nála van a dominós zsák,
elfelejtette visszatenni az íróasztalba. Buta.
Valahonnan jobbról halk neszezést hallott: nem különbözött a
serpenyőben melegedő vaj sercegésétől. Maggie megkerülte az U alakú
diófa pultot, amelynél annakidején kikölcsönözte a Coraline-t és a The
House with a Clock in Its Walls-t és a Harry Potter-t. A főépületbe vezető
folyosóhoz közeledve sárga villódzást vett észre.
A fiú a folyosó túlsó végénél állt a csillagszórójával. Kis, tömzsi, fekete
figura, az arcát elrejtette a lehúzott kapucni. Csak állt és Maggie-t bámulta, a
padló felé irányított csillagszóróból dőlt a szikraeső és a füst. A másik
kezében ezüstszínű alumíniumflakont tartott. Maggie festékszagot érzett.
– .magamat leállítani tudom Nem – mondta különös, rekedt hangon a fiú,
és felnevetett.
– Micsoda?! – kérdezte Maggie. – Ocskös, tűnj innen azzal az izével.
A fiú megrázta a fejét, sarkon fordult, és ráérősen továbbindult, utat
világítva magának a tudatalatti valamely sötét bugyrába, ez az álombéli
figuraként mozgó árnyékgyermek. Részegen imbolygott, majdnem
nekitántorodott a falnak. És egyértelműen részeg is volt. Maggie még innen
is érezte a sörszagot.
– Hé! – kiáltott a fiú után.
De az már eltűnt. Valahol messze, elöl, nevetés visszhangzott. A
folyóiratterem távoli félhomályában Maggie tűz komor villódzására lett
figyelmes.
Futásnak eredt. Injekciós tűket és üres üvegeket rúgott félre, csörömpölve
gurultak odébb a betonpadlón.
Bedeszkázott ablakok mellett rohant el, valaki, nyilván a fiú, vörös
festékkel üzenetet fújt a jobb oldali falra: ISTEN ELÉGETT ELEVENEN
CSAKIS A GONOSZ. Még csörgött a festék, fényes pirosán, mintha betűket
véreznének a falak.
Maggie berohant a folyóiratterembe – akkora belső tér, mint egy
szerényebb kápolna, és a mennyezet magassága is olyasforma. Az árvíz
idején itt egy sekély Sargasso terült el – a vizet National Geographic-ok és
New Yorker-ek duzzadt masszája, sárga magazintajték borította. A hatalmas,
csupasz betonkamra padlójához és falaira most megszáradt és
megkeményedett napilapok tapadtak, a sarkokban rothadó magazinok
kupacai sodródtak össze, odébb a magukat az épületben meghúzó
hajléktalanok kiterített hálózsákjai – és egy dróthálós szemétkosár, amiből
olajos füst gomolygott. A részeg kis szarházi a kosárba szórt puhafedelű
könyvek és magazinok összevisszaságára pottyantotta a csillagszóróját.
Valahonnan a lángoló kupac belsejéből zöld és narancssárga szikrák
pattogtak elő. Fahrenheit 451, olvasta le Maggie egy összezsugorodó és
megfeketedő könyv fedeléről a címet.
A fiú a terem túlsó végéből, egy magas, sötét kő boltív alól bámult rá.
– Hé! – kiáltott rá Maggie. – Hé, te kis szarházi!
– .késő túl már de, ellene küzdők erőből Tiszta – mondta a fiú, és egyik
lábáról a másikra állva ringatózott. – !kérerm ,kérem ,kövessen ne ,Kérem
– Hé! – Maggie nem figyelt, képtelen volt figyelni, és különben se úgy
tűnt, hogy a fiú habogásának bármi értelme volna.
Körbepillantott valami után, hogy elfojtsa a lángokat, felkapta az egyik
hálózsákot – kék volt és sikamlós és enyhén hányásszagú –, aztán a
betűdominókkal a hóna alatt a lángokra gyömöszölte a hálózsákot, elfojtva a
tüzet. Hátrahőkölt a forróságtól és az elégett foszfor, a megpörkölődött fém
meg a szenesedő nejlon bűzétől.
Mire felpillantott, a fiú eltűnt.
– Húzzál el a könyvtáramból, te kis nyomoronc! Húzzál el, amíg jól van
dolgod!
A fiú felnevetett valahol. Nehéz volt megmondani, hogy hol. Mintha egy
madár verdesett volna a szárnyával magasan fent valami elhagyatott
templom tetőgerendái között, olyan volt a nevetése: a falak között ide-oda
verődő, iránytalan, repeső hang. Isten elégett elevenen, csakis a gonosz,
jutott eszébe Maggie-nek véletlenszerűen.
Remegő lábakon folytatta útját az előcsarnok felé. Ha elkapja az őrült,
részeg kis seggdugaszt, majd nem gondolja többé, hogy Isten elégett
elevenen. Azt fogja gondolni, hogy Isten egy tökös leszbi könyvtárosnő, és
megtanulja rettegni a dühét.
A folyóiratterem közepén járt, amikor a rakéta fülsértő visítással
működésbe lépett. A hang közvetlenül az idegvégződéseit sokkolta, olyan
erővel, hogy a legszívesebben maga is visítani kezdett volna, és fedezékbe
húzódik. Ehelyett futásnak eredt, kétrét görnyedve, mint katona az
ellenséges golyózáporban, amitől az összes levegő kipréselődött a tüdejéből.
Még éppen jókor ért a húsz méter belmagasságú, hatalmas középső
épületbe, hogy lássa, amint a rakéta szikrákat hányó, smaragd
lángcsóvalövedéke a mennyezeten megpattanva a fénytelen márványpadló
felé veszi az irányt. Kísérteties zöld fényzsarátnok, pokolbeli, radioaktív hó
hullott a magasból. Vegyszerszagú füst kavargott a teremben. Porig akarja
égetni a helyet – ez az őrült kis seggdugasz azért jött, hogy porig égesse a
helyet. A rakéta még mindig repült, aztán Maggie-től jobbra a falnak
csapódott, és szemkápráztató villanással felrobbant. Mintha fegyvert sütöttek
volna el, akkorát dördült, Maggie pedig nagyot kiáltva lekuporodott, és
eltakarta oldalról az arcát. Amikor jobb alkarja csupasz bőréhez izzó parázs
ért, összerándult az éles fájdalomtól.
A túloldali helyiségben, az olvasóteremben, a fiú elfúló hangon
felnevetett, és rohant tovább.
A rakéta kialudt, de a füst az előcsarnokban még mindig villódzott, földön
kívüli jádezöldben ragyogva.
Maggie a fiú után eredt, immár túl a gondolatokon, felkavarva, dühösen és
aggodalmasan. A fiú nem juthatott ki a főbejáraton – azt kívülről lánc és
lakat zárta le, az olvasóteremben viszont volt egy vészkijárat, amit a
hajléktalanok kitámasztva tartottak. Az ajtó a keleti parkolóra nyűik. A
parkolóban elkaphatja a kis szarházit. Fogalma sem volt, mit csinál majd
vele, ha a keze közé kaparintotta, és tulajdonképpen félt is megtudni. Az
olvasóterembe toppanva látta, hogy a vészkijárati ajtó már éppen kezd
becsukódni.
– Te kis szarházi – suttogta. – Te kis fos.
Átfurakodott az ajtón, és kilépett a parkolóba. Odakint egyetlen működő
utcalámpa szórta fényét, az aszfaltozott terület közepe jól be volt világítva,
de körben a széle sötétségbe burkolózott. A fiú a lámpaoszlop mellett
várakozott. A kis rohadék közben újabb csillagszórót gyújtott, és nem
messze állt egy könyvekkel teli konténertől.
– Neked teljesen az agyadra ment valami? – szólalt meg Maggie.
 Mire a fiú, kiabálva: – Látlak a varázsablakomon keresztül! – Lángoló
karikát rajzolt a levegőbe az arca magasságában. – Most ég a fejed!
– Ha így tüzeskedsz odabent, simán m-m-meg-halhat valaki, te kis idióta!
– mondta Maggie. – Egy olyan, mint te!
Ki volt fulladva, és reszketett, és furcsán bizseregtek a végtagjai.
Verejtéktől nyirkos keze a betűdominós zsákját markolta. Ahogy óvatos
léptekkel keresztülvágott parkolón, a háta mögött kattanva bezáródott a
vészkijárati ajtó. A francba. A kölyök félrerúgta az útból a követ, ami
kiékelve tartotta. Most majd meg kell kerülnie az egész épületet, ha vissza
akar menni.
– Nézd! – kiáltotta a gyerek. – Nézd! Tudok lángokkal írni!
Amikor a csillagszóró végével a levegőbe hasított, a fehér fényszilánk
ragyogó utóképet hagyott Maggie látóidegén, azt az illúziót keltve, mintha
betűk lüktetnének a levegőben.

F
U
S
S

– Ki vagy te? – kérdezte Maggie, kissé maga is imbolyogva. Félúton a

parkolón keresztül megtorpant, nem volt benne biztos, hogy tényleg azt látta,
ami látni vélt. Hogy a fiú azt betűzte a levegőbe, amit szerinte a levegőbe
betűzött.
– Nézd! Hópelyhet is tudok! Karácsonyt tudok csinálni júliusban! – És
rajzolt egy hópelyhet a levegőbe.
Maggie karja megborsódzott.
– Wayne?
– Tessék?
– Ó, Wayne – mondta Maggie. – Ó, istenem.
A könyvekkel teli konténer mögött fényszórópár gyűlt. Egy autó
várakozott üresben járó motorral a járdánál, egy özönvíz előtti, kerek
reflektorú autó, annyira fekete, hogy eddig teljesen beleolvadt a környező
sötétségbe.
– Hahó! – rikkantotta egy hang valahonnan a fényszórók mögül. Egy férfi,
aki az utasoldalon ült az autóban – nem, várjunk csak, a sofőroldalon, hiszen
az angol autókban éppen fordítva van minden. – Kocsikázásra való
éjszakánk van! Fáradjon ide, Margaret Leigh kisasszony! Mert Margaret
Leigh-hez van szerencsém, ugyebár? Pontosan úgy néz ki, mint az újságban
megjelent fényképen!
Maggie összehúzott szemmel sandított a fényszórók felé. Magára
parancsolt, hogy mozduljon, hogy tűnjön el a parkoló közepéről, de mintha
gyökeret eresztett volna a lába. A vészkijárat képtelen távolságra volt:
tizenkét lépésre, de ugyanígy lehetett volna ezerkétszázra is, ráadásul
hallotta becsukódni az ajtót.
Hirtelen eszébe jutott, hogy legjobb esetben is nagyjából egy perc van
hátra az életéből. Megkérdezte magától, hogy készen áll-e. Úgy cikáztak a
gondolatai, mint a szürkületkor röpködő verebek, éppen most, amikor
kétségbeesetten le akarta csillapítani az agyát.
Nem tudja, hogy Vic itt van, gondolta.
És: Fogd a fiút. Fogd a fiút, és vidd el innen.
És: Mi akadályozza meg Wayne-t, hogy csak úgy elszaladjon?
Merthogy már nem tudott Wayne sem. Merthogy azt sem tudta, hogy el
kellene. Vagy tudta, de képtelen volt megtenni.
Pedig az előbb a sötétségbe írt lángbetűkkel még ő biztatta Maggie-t, hogy
fusson. Lehet, hogy már az épületben is figyelmeztetni próbálta a maga
zagyva módján.
– Mr. Manx? – Maggie továbbra sem bírta mozdítani a lábát.
– Egész életében engem keresett, Leigh kisasszony! – kiáltotta a férfi. –
Nahát! Most végre itt vagyok! Biztosra veszem, hogy rengeteg kérdése van
számomra. Azt tudom, hogy nekem rengeteg kérdésem van magához! Jöjjön,
foglaljon helyet itt minálunk! Jöjjön, meghívom egy kis főtt kukoricára!
– Előbb a fiú hadd m-m-m-m... – kezdett bele Maggie, aztán elszorult a
torka, a fennmaradó részt képtelen volt kipréselni, a nyelve is ugyanolyan
tehetetlen lett, mint a lába. Azt akarta mondani, Előbb a fiú hadd menjen el,
de a dadogása nem engedte.
– Elvitte a cica a ny-ny-nyelvét? – kurjantotta Manx.
– Baszódj meg – mondta Maggie. Tessék. Ez bezzeg tisztán és érthetően
kijött. Pedig a „b” és az „m” is a legproblémásabb hangok közé tartozott.
– Gyere ide, te aszott ribanc – mondta Charlie Manx. – Szállj be az
autóba. Mert vagy elkocsikázol velünk, vagy átkocsikázunk rajtad. Nem
mondom még egyszer.
Maggie mélyen beszippantotta a levegőt, és érezte az átázott könyvek
szagát, a júliusi nap kazánja alatt megszáradt lapok és a rothadó kartonpapír
parfümjét. Ha egyetlen lélegzetvétel összegezhetne egy teljes életet, úgy
gondolta, ez így megteszi. Nagyjából eljött az idő.
Ekkor eszébe jutott, hogy nem is maradt semmi mondanivalója Manx
számára. Elmondott mindent. Fordított a fején, és Wayne-re szegezte a
tekintetét.
– El kell futnod, Wayne! Fuss, rejtőzz el!
A fiú csillagszórója kialudt. A pálcikáról piszkos füst kacskaringózott a
levegőbe.
– Miért csinálnék ilyet? – szólalt meg Wayne. – .haragudni tessék Ne –
Köhintett. Törékeny válla megreszketett. – Estére Karácsonyországban
leszünk! Oltári móka lesz!.ne tényleg De – Megint köhögött, aztán
felvisított: – Mi lenne, ha inkább te futnál! Az volna csak a móka! !maradni
önmagam tudok Nem
Autógumi csikorgóit idegtépőn az aszfalton. Maggie bénultsága
feloldódott. Vagy talán soha nem is blokkolt le, csak az izmai és idegei – a
hús és a vezetékek – mindvégig értették, amit a tudatos elme vonakodott
felfogni: hogy már túl késő, hogy nem menekülhet. Most Wayne felé
iramodott a parkolón át, valami kiforratlan, képtelen elgondolással a fejében,
hogy még odaérhet a gyerekhez, berángathatja a fák közé, a biztonságba.
Áthaladt keresztben a Wraith előtt. Jeges fény gyűlt körülötte. Az autó
motorja felmorajlott. Maggie oldalra pillantott, Kérlek., add, hogy készen
álljak, gondolta, és az autó már ott is volt, a hűtőrács annyira közel, hogy
úgy érezte, már nem is a torkában: a szájában dobog a szíve. Manx meg sem
próbálta elütni a Rollsszal, csak robogva megközelítette, és elhajtott
mellette. Az egyik kezét a kormányon tartotta, felsőtestével teljesen kihajolt
a letekert ablakon. A szél hátraszippantotta fekete haját magas, csupasz
homlokából. A szeme kitágult és megelevenedett a fergeteges jókedvtől, az
arcán a diadalittas öröm maszkja. Az ezüstkalapács a jobb kezében olyan
hatalmas volt, mint maga az Isten.
Maggie semmit nem érzett, amikor a csontkalapács nyakszirten találta.
Olyasfajta hang hallatszott, mintha villanykörtére lépett volna, pukkanás és
reccsenés, aztán szemkápráztató fehér fény lobbant. Puhakalapja frizbiként
pörögve lerepült a fejéről. A lába tovább vágtázott az aszfalt fölött, de
amikor lenézett, azt látta, hogy a levegőben kalimpál. Teljesen felemelkedett
a talajról.
Visszazuhantában az autó oldalának vágódott, megperdült, és ahogy
aszfaltot ért a teste, csápoló karokkal gurult tovább. Újra meg újra átfordult,
és a túlsó járdaszegélynél, a hátán fekve állapodott meg. Az érdes aszfalthoz
nyomódott az arca. Szegény Maggie, gondolta, de azért nem vitte túlzásba az
együttérzést.
Rájött, hogy képtelen felemelni vagy akár csak elfordítani a fejét. A bal
térde, vette észre látótere peremén, kifacsarodott: az ízület tiltott irányban
lett meghajlítva.
Szkréblizsákja a feje közelében csapódott be, és dominókat okádott szét a
parkolóban. Maggie egy „H”-t, egy „M”-et és egy „U”-t látott, többek
között. Abból már ki lehet rakni, hogy HuM, vagyis „dúdol”. És azt tudja,
hogy pillanatokon belül meghal, Leigh kisasszony? Nem, de ha DÚDOL
belőle pár taktust, megpróbálok rögtönözni, gondolta, és olyasformán
köhintett, hogy az akár nevetés is lehetett volna. Rózsaszínű buborék
fúvódott az ajkai közül. Mikor telt így meg vérrel a szája?
Wayne a karját előre-hátra lengetve lelépett a parkolóba. Fehér, beteges
ragyogás vonta be az arcát, de mosolygott, előtárva csillogó új fogakkal teli
szájüregét. Az arcán könnycseppek görögtek.
– Viccesen nézel ki – szólalt meg. – Ez vicces volt! – Hunyorogva küzdött
a könnyeivel. Nemtörődöm mozdulattal végighúzta az arcán a kézfejét,
csillogó sávot kenve szét a pihés arcbőrön.
Az autó három méterrel odébb, üresben járó motorral várakozott. Kinyílt a
vezetőoldali ajtó. Csizmasarkak csikordultak az aszfalton.
– Szerintem meg semmi vicces nem volt abban, hogy így a Wraith
oldalának tehénkédéit! – mondta Manx. – Most egy piszok nagy horpadás
van a karosszérián. Bár, az igazat megvallva, az aszott ribanc még annál is
jobban behorpadt. Vissza a kocsiba, Wayne. Még jókora út vár ránk, ha
napkelte előtt Karácsonyországba akarunk érni.
Wayne fél térdre ereszkedett Maggie mellett. A könnyei vörös csíkokat
hagytak sápadt arcán.
Maggie elképzelte, ahogy azt mondja a fiúnak, Anyád nagyon szeret
téged, de nem jött ki más, csak vér és köhécselés. Megpróbált hát a szemével
beszélni inkább. Anyád vissza akar szerezni téged. Aztán a fiú kezéért nyúlt,
és Wayne megfogta a kezét, és megszorította.
– .haragudni tessék Ne .róla tehetek Nem
– Semmi baj – suttogta Maggie, de nem igazán mondta ki, az ajkát
mozgatta csak.
Wayne elengedte a kezét. – Pihenj – mondta. – Csak pihenj itt. Álmodj
valami szépet. Álmodj Karácsonyországról!
 Talpra ugrott, és kiszaladt Maggie látóteréből. Ajtó nyílt. Ajtó csukódott.
Maggie tekintete Manx csizmájára siklott. A férfi majdnem a
szétszóródott betűdominóin állt. Most már más betűket is látott: egy „P”-t,
egy „R”-t, egy „T”-t, egy „I”-t. Ezekből kijönne, hogy TRIP. Azt hiszem,
Charlie Manx eltörte a nyakamat – Ez ám az ütős TRIP, gondolta, és megint
elmosolyodott.
– Ugyan min mosolyog? – kérdezte Manx dühtől remegő hangon. –
Semmi oka nincs a mosolygásra! Meg fog halni, én pedig élem világom!
Tudja, maga is életben maradhatott volna, még egy napig legalábbis. Volt
még néhány dolog, amit meg akartam volna tudni... Mint például, hogy még
kinek beszélt rólam. Arra is kíváncsi... Nézzen rám, ha magához beszélek!
Maggie behunyta a szemét. Nem akart tovább felbámulni a férfi tótágast
álló, csúnya arcára a földön fektéből. Nem Manx visszataszító külseje miatt.
Hanem az ostobasága miatt. Amiatt, ahogy nyitva felejtett száján kilátszottak
előreálló, kacska, barna fogai. Ahogy a szeme bárgyún kidülledt a
koponyájából.
Amikor Manx a hasára tette a csizmáját, igazság szerint semmit nem
érezhetett volna az egészből, de nincs igazság, és soha nem is volt, és
Maggie felsikoltott. Ki gondolta volna, hogy az embernek ilyen őrjítő
fájdalmai lehetnek, anélkül, hogy elájulna?
– Akkor most figyeljen ide! Nem kellett volna így meghalnia! Nem
vagyok annyira rossz ember! A gyerekek barátja vagyok, és senkinek nem
kívánok rosszat, kivéve, ha akadályozni próbálnak a munkámban! Nem
kellett volna szembeszegülnie velem. Mégis megtette, és lám, hogy végezte.
Én örökké fogok élni, akárcsak a fiú. Élvezzük az élet örömeit, miközben
maga elporlad egy ládában. És...
Maggie-nek végre beugrott a megoldás. Összefűzte a betűket, és meglátta,
mit adnak ki. És ahogy a megoldás beugrott, ziháló hang tört elő a torkából,
vért permetezve Manx csizmájára. Semmi mással össze nem téveszthető
hang volt: nevetni próbált.
Manx fél lépéssel hátrébb csosszant, mintha Maggie meg akarta volna
harapni.
– Mi olyan vicces? Mi olyan fergetegesen vicces abban, hogy maga
meghal, én meg élek tovább? El fogok hajtani innen, és senki nem fog
feltartóztatni, maga meg itt vérzik el, mi olyan fene vicces ebben?
Maggie megpróbálta elmondani neki. A szót formálva mozgatta az ajkát.
De ebből is csak vért permetező zihálás sikeredett. Teljesen cserbenhagyta a
beszéd képessége, és ez a felismerés édes, bizsergő megkönnyebbüléssel
töltötte el. Nincs több dadogás. Nincs több elkeseredett küzdelem, hogy az
önállóskodó nyelvével hadakozva megértesse magát.
Manx teljesen kiegyenesedett, és miközben így tett, egy rúgással
szétszórta a betűdominókat, szétszórta azt, amit kiadtak volna, ha valaki
veszi a fáradságot, és helyes sorrendbe rakja a betűket: TRIUMPH.
Manx gyors léptekkel odébbállt, csak Maggie kalapjánál torpant meg egy
pillanatra – felvette az aszfaltról, leporolta a karimáját, és a fejére
biggyesztette. Aztán ajtó csapódott. Megszólalt az autórádió. Maggie
karácsonyi csengettyűcsilingelést hallott, és egy bársonyos férfihangot, azt
énekelte, hogy: – „Dashing through the snow...”
Az autó sebességbe kapcsolt, és elindult. Maggie lehunyta a szemét.
TRIUMPH: 45 pont, ha össze tudod hozni a TRIPLA szó és egy DUPLA
BETŰ prémiummezővel. TRIUMPH, gondolta Maggie. Vic győz.
 Hampton Beach, New Hampshire
Vic benyomakodott az ajtón a Terry’s Primo Subs étterembe, ahol a meleg
és párás levegőben sült hagyma tömény illata terjengett.
Pete állt a pult mögött – a jó öreg Pete, az arcát csúnyán lekapta a nap, az
orrán cinkpép csíkja fehérlett.
– Tudom ám, miért jöttél – mondta Pete, és benyúlt a pult alá. – Van itt
neked valami.
– Nem – mondta Vic. – Teszek anyám karkötőjére. Wayne-t keresem.
Nem látta Wayne-t?
Összezavarta, hogy megint az étteremben találja magát, és a légypapír
csíkjai alatt kell átbujkálnia. Pete nem segíthet megtalálni Wayne-t. Vic
dühös volt magára, amiért itt vesztegeti az idejét, miközben a fiát kellene
keresnie odakint.
Rendőrségi sziréna visított fel kint az utcán. Lehet, hogy valaki látta a
Wraitht. És megtalálták a fiát.
– Nem mondta Pete. – Ez nem karkötő. Hanem valami más. – Egy
pillanatra lehajolt a pénztárgép mögött, aztán kiegyenesedett, és jókora
ezüstkalapácsot tett a pultra. A véres kalapácsfejhez sörbészínű hajszálak
ragadtak.
Vic érezte, hogy az álom szorosabbra vonódik körülötte, mintha hatalmas
celofánzacskó volna a világ, és most hirtelen összeráncolódna és minden
oldalról rátapadna.
– Nem – szólalt meg. – Ez nem kell. Másért jöttem. Ez nem jó.
Odakint a rendőrségi sziréna nyikkanva elhallgatott.
– Szerintem meg nagyon is jó – mondta Charlie Manx, a kezével a recés
kalapácsnyélen. Mert mindvégig Charlie Manx állt a pult túloldalán, Charlie
Manx, szakácsnak öltözve, vérfoltos kötényben, a fején félrebillentett fehér
sapkával, csontos orrán cinkpép csíkkal. – És ami jó, az jó is marad,
akárhány koponyát is törnek fel vele.
Amikor felemelte a kalapácsot, Vic sikoltva hátravetődött tőle, és
egyenesen ki az álomból, és újra körülölelte...
 A való élet
Vic azzal a tudattal ébredt, hogy későre jár, és hogy valami baj történt.
Hangokat hallott, falak és távolság tompította beszédhangokat, és bár nem
tudta megállapítani, hogy mit mondanak, azt igen, hogy két férfi beszélget.
A levegőben mintha égett foszfor szaga érződött volna. Hirtelen az a zavaros
ötlete támadt, hogy Maggie gyógyszereinek hangszigetelt szarkofágjába
zárva átaludt valamiféle kisebb világégést.
Ülő helyzetbe lendült a kanapén – úgy érezte, fel kellene öltöznie, és
távozni.
Néhány másodperc után arra a megállapításra jutott, hogy már fel van
öltözve. Még az edzőcipőjét se vette le, mielőtt elszenderedett. Feldagadt bal
térde vészjóslóan lila volt, és mint Lou-é, olyan hatalmas.
Egy piros gyertya világított a sötétben, az akvárium üvegén visszaverődött
a tükörképe. Az íróasztalon papírlap hevert – Maggie üzenetet hagyott neki,
mielőtt elment. Ez nagyon figyelmes volt tőle. Vic látta, hogy a lapot
Maggie .38-as kaliberű papírnehezéke, a csehovi pisztoly tartja leszorítva.
Útbaigazításban reménykedett, egyszerű tennivalók felsorolásában, aminek
révén visszakaphatja Wayne-t, amitől jobb lesz a lába, jobb lesz a feje, jobb
az élete. Amúgy meg egy szimpla üzenettel is beérte volna, amiből kiderül,
hová ment Maggie: kiugrottam, a Nite Owlba rámen tésztalevesért meg
gyógyszerekért mindjárt jövök xoxo.”
Megint hallotta a hangokat. Valaki megrúgott egy sörösdobozt, nem túl
messze. Vic felé tartottak, már közel jártak, és ha nem fújja el a gyertyát, be
fognak bóklászni a régi gyerekkönyvtárba, és az akváriumon keresztül
meglátják a fényt. Végére se ért a gondolatnak, amikor megértette, hogy már
így is majdnem elkésett. Üvegcserepet ropogtató lépteket hallott,
bakancssarkak közeledtek.
Felpattant a kanapéról, de összecsuklott a lába, és térdre zuhant.
Összeszorított fogakkal magába fojtott egy sikolyt.
Amikor megpróbált felállni, az izmai megtagadták az együttműködést.
Erre óvatosan maga mögé nyújtotta sajgó térdét, aztán a két kezét és a jobb
lábát használva az íróasztal felé vonszolta magát a padlón. Amit
megtakarított fájdalomban, azért megfizetett megaláztatásban.
 Jobb kezével a görgős szék háttámlájába, a baljával az íróasztal szélébe
kapaszkodva felkecmergett, és imbolyogva az asztal fölé hajolt. A férfiak a
másik helyiségben voltak, közvetlenül a fal túloldalán. Ide-oda lengő
elemlámpáik még nem találtak rá az akváriumra, és úgy gondolta,
lehetséges, hogy még nem vették észre a tompa, sárga ragyogású
gyertyalángot. Előrehajolt, hogy elfújja, aztán azon kapta magát, hogy
meredten bámulja a Here-i Közkönyvtár fejléces papírjára írt üzenetet.

„AMIKOR Az ANGYALOK LEHULLANAK, A GYEREKEK

HAZAMENNEK.”

A papírlapot megszáradt vízfoltok borították, mintha valaki már réges-rég

elolvasta és megsiratta volna az üzenetet.
Hallotta, hogy az egyik hang így szól a szomszéd helyiségben: Hank, ott
fényt látok. Ezt a következő pillanatban recsegő-ropogó adóvevő-hangok
követték: egy diszpécser számkódokkal teli üzenetet továbbított. A
közkönyvtártól 10-57-et jelentettek, hat fő járőr vonult ki, az áldozatot
holtan találták a helyszínen. Vic előrehajolt, hogy elfújja a gyertyát, de az
„áldozatot holtan találták”-ra mozdulatlanná dermedt. Ajkát csücsörítve
hajolt előre, de már elfelejtette, mit készült csinálni.
A háta mögött megmozdult az ajtó, fa csikordult kövön, üvegcserepek
sodródtak odébb csilingelve.
– Elnézést – érkezett a hang az ajtó felől. – Hölgyem, volna szíves ide
jönni? És közben végig tartsa úgy a kezét, hogy lássam.
Vic felvette az íróasztalról A. P. Csehov pisztolyát, és megfordult, és a
férfi mellkasára szegezte. – Nem.
Ketten voltak. Egyikük sem vette még elő a pisztolyát, amit Vic nem talált
meglepőnek. Élt a gyanúperrel, hogy a rendőrök többsége ki sem csatolja a
pisztolytáskáját egy átlagos évben. Kövérkés fehér fiúk voltak. Az, amelyik
elöl állt, nagy fényerejű ceruzalámpát irányított Vicre. A másik elakadt az
ajtónyílásban mögötte, félig még a gyerekkönyvtárban volt.
– Hűha! – hüledezett a fiú a lámpával. – Fegyver! Fegyver!
– Pofa be. Maradjatok, ahol vagytok – mondta Vic.
– Tartsátok távol a kezeteket a derékszíjatoktól. És dobd el azt az
elemlámpát. Kifolyik tőle a szemem.
A zsaru engedelmeskedett, és az elemlámpa a padlóra csörrenve kialudt.
 Aztán csak álltak ott, szeplősen és kövérkésen és riadtan, a gyertyafény
libegett-lobogott az arcukon. Egyikük talán edzést tart holnap a fia
kölyökcsapatának. A másik valószínűleg azért szeret rendőr lenni, mert így
ingyen van a turmix a McDonald’sban. Beöltözősdit játszó gyerekekre
emlékeztettek.
– Ki halt meg? – kérdezte Vic.
– Hölgyem, le kell tennie azt a pisztolyt. Szeretnénk mind épségben
hazajutni – mondta a rendőr. Megreszketett és elcsuklott a hangja, mint
valami kamasz fiúnak.
– Ki? – Vic elfúló hangja sikolyba készült átcsapni.
– Az adóvevőjük azt mondta, hogy valaki meghalt. Ki? Mondják már.
– Valami nő – mondta a hátul, az ajtónyílásban elakadt pasas. Az elöl álló
pasas kifelé fordított tenyérrel felemelve tartotta a kezét. Vic nem látta, hogy
a másik pasas mit csinál a kezével – akár a pisztolyát is előhúzhatta –, de ez
egyelőre nem számított. A pasas beszorult a társa mögé, csak a másik rendőr
testén át lőhetett volna Vicre. – Nincsenek nála iratok.
– Milyen színű volt a haja?
Mire a második férfi: – Miért, ismerte?
– Mondom, milyen színű volt a kibaszott haja?
– Narancssárgás. Ilyen fantanarancsszínű. Ismeri az illetőt? – kérdezte a
második rendőr, az, amelyik mostanra valószínűleg előhúzta a pisztolyát.
Vic agya csak nagy nehezen tudta feldolgozni Maggie halálának tényét.
Mintha törteket kellett volna összeszoroznia, miközben alig lát a náthától –
túlságosan bajos, túlságosan zavarba ejtő volt. Hiszen az előbb még egymás
mellett feküdtek a kanapén, Maggie a derekára fonta a karját, a lábával
hátulról a combjához simult. Vic azonnal elaludt a fiatal női test melegétől.
És most elképesztőnek találta, hogy Maggie szép csendesen kisurrant, hogy
meghaljon valahol, míg ő aludt tovább rendületlenül. Már az is épp eléggé
rossz volt, hogy alig néhány napja úgy leteremtette Maggie-t,
káromkodásokat vágott a fejéhez, megfenyegette. De ez most még annál is
sokkal rosszabbnak tűnt, sokkal nagyobb otrombaságnak és
érzéketlenségnek. Hogy békésen szunyókált, miközben Maggie meghalt
valahol kint az utcán.
– Hogyan történt?
– Valószínűleg cserbenhagyásos gázolás. A jelek szerint elütötte egy autó.
Jézusom. Tegye már le azt a pisztolyt. Tegye le a pisztolyt, és beszélgessünk.
 – Inkább ne – mondta Vic, és a gyertya felé fordult, és elfÚjta, és
mindhármukra ráborult...
 A sötétség
Vic nem próbált elfutni. Annyi erővel szárnyra kapni is próbálhatott volna.
Helyette gyorsan hátralépett, az íróasztal mögé, a falhoz, hogy szemközt
maradjon a zsarukkal. Szuroksötét volt: a vakok világatlasza. Az egyik
rendőr felkiáltott, megbotlott a sötétben. Bakancssarkak csikkantak. Vic úgy
gondolta, a hátsó rendőr félrelökhette társát az útból, az történhetett.
Elhajította a papírnehezék pisztolyt. A fegyverutánzat nagyot koppant,
aztán csörömpölve végigszánkázott a padlón. Valami, amin törhetik a
fejüket, ami összezavarja őket a hollétét illetően. Igyekezve nem
ránehezedni mereven kinyújtott bal lábára, elindult. Nem annyira látta,
inkább csak érezte a tőle balra magasodó vas könyvállványt – becsusszant
mögé. Valahol a vak éjvilágban az egyik rendőr feldöntötte a falhoz
támasztott partvist. A csattanásra rémült kiáltás volt a válasz.
Vic lába rátalált egy lépcsőfok peremére. Ha bármikor sietve kéne
távoznod, mindig tarts jobbra, aztán végig le a lépcsőn. Így jutsz ki a
leghamarabb, kötötte a lelkére Maggie, csak már arra nem emlékezett, hogy
mikor. Valahol, a megtippelhetetlen számú fokból álló lépcső tövében, volt
kiút a vaksötétből. Belekezdett az ereszkedésbe.
Fél lábon szökdelt, és amikor rálépett egy szivaccsá ázott könyvre,
majdnem fenékre esett. Nekizuhant a falnak, megtámaszkodott, aztán
folytatta útját. Valahonnan a háta mögül kiáltozást hallott, odafent most már
kettőnél többen lehettek. A levegő reszelősen járt ki-be a torkában, és megint
eszébe jutott, hogy Maggie meghalt. Meg akarta siratni, de annyira száraz
volt a szeme, hogy fájt. Azt akarta volna, hogy Maggie halálától csendes és
mozdulatlan legyen a világ – ahogy egy könyvtárban illendő –, ehelyett a
világ kiáltozó rendőrökkel telt meg, és saját sípoló zihálásával, és a pulzusa
dörömbölésével.
Leszökdelt az utolsó néhány lépcsőfokon, és odalent csíknyi éjszakai
sötétséget vett észre a raktár mélyebb, teljesebb sötétjének előterében. A
hátsó ajtó résnyire nyitva állt: kiékelték egy kővel.
Ahogy közelebb ért, lassított, arra számítva, hogy kikukucskál, és egy
kész rendőrfesztivált talál a könyvtár mögötti sáros, feltúrt területen, viszont
amikor kinézett, nem látott senkit. Mind az épület túlsó, keleti oldalán
voltak. A Triumph magányosan várakozott a pad mellett, ahol hagyta. A
Cedar-folyó vize kavargott és fortyogott. A Rövidebb Út nem volt ott, de
nem is számított rá, hogy ott találja.
Felrántotta az ajtót, és átbújt a sárga műanyag szalag alatt. A bal lábát
mereven kinyújtva bicegett. A nyirkos, meleg éjszakai levegőben jól terjedt
a rendőrségi rádiók karattyoló hangja. A járőrautókat nem látta, de az
egyiknek bekapcsolva hagyták a villogóját, és a villódzás megvilágította az
alacsony, felhős égboltot a könyvtárépület fölött.
Vic felkapaszkodott a Triumphra, felcsapta a kitámasztót, az indítókarra
nehezedett.
A Triumph felbőgött.
Kinyílt a könyvtár hátsó ajtaja. A rendőr, aki a sárga szalagot leszakítva
előbukkant rajta, a földre irányozta két kézre markolt pisztolyát.
Vic lassú, szűk körben megfordult a motorral. Azt akarta, hogy ott legyen
a híd, a Cedar River két partja között, de nem volt. Kevesebb mint tíz
kilométeres sebességgel haladt, egyszerűen nem volt meg a sebesség. Ilyen
cammogással még sosem találta meg a Rövidebb Utat. A sebességen és a
teljesen kiürített agyon múlt az egész – ki kellett kapcsolnia, és robogni.
– Hé, maga! Szálljon le a motorról! – kiáltotta a rendőr. A pisztolyát
oldalvást eltartva magától feléje kocogott.
Vic a könyvtár mögötti keskeny útra kormányozta a Triumphot, és gázt
adva felhajtott az emelkedőn. A szél belekapott véres, összetapadt hajába.
Végigrobogott a hátsó úton, és az épület utcai homlokzatához
kanyarodott. A könyvtár előtti széles út járőrautókkal volt tele, az éjszaka
piros-kék villódzástól lüktetett. A Triumph mennydörgésére kék ruhás
férfiak fordultak oda, hogy megnézzék maguknak. A kordon sárga vasbakjai
mögött kisebb tömeg gyülekezett, nyakukat nyújtogató, sötét alakok, akik
abbán reménykedtek, hogy hátha látnak egy kis vért. Az egyik járőrautó a
könyvtár mögül előkanyarodó keskeny úton parkolt, keresztben.
Beszorítottak, tökfej, gondolta Vic.
Megfordult a motorral, és visszaindult arra, amerről jött. A Triumph úgy
hullott alá a meredek úton, mintha egy szikláról zuhant volna a mélybe. Vic
hármasba kapcsolt, és tovább gyorsított. Elrobogott a könyvtár mellett, most
balra volt neki az épület. A sáros félhektárnyi terület felé tartott, ahol
Maggie várta a megérkezésekor. Most egy rendőr várt ott, Maggie padja
mellett.
A Triumph már majdnem hatvanas tempóban robogott. Vic a folyó felé
fordította a motort.
 – Csak működj, te szarházi – mondta. – Nem érek rá a szarakodásodra.
Négyesbe reccsentette a sebességváltót. Magányos fénykévéje
keresztüllibbent az aszfalton, át a csupasz földön, ki a folyó iszapos, barna
zűrzavarára. Vic a víz felé száguldott. Esetleg, ha nagyon szerencsés,
belefullad. Inkább, mint hogy kihalásszák, és rács mögé zárják, és közben
végig tudja, hogy Wayne Karácsonyországba tart, és ő semmit nem tehet,
hogy megmentse.
Lehunyta a szemét, azt gondolta, Baszd meg baszd meg baszd meg baszd
meg. Valószínűleg az egyetlen fohász, amit élete során sikerült igaz
meggyőződésből kiejtenie a száján. A fülét teljesen megtöltötte a saját vére
morajlása.
A motor a sáros talajon döngetett a folyó felé, aztán deszkakopogást
hallott a kerekek alól, és a motor csúszkálni és farolni kezdett. Kinyitotta a
szemét, és azt vette észre, hogy a Rövidebb Út híd korhadt, öreg pallóin
dobog a motorral a sötétségen át. A híd túlsó végénél csak sötétséget látott.
A fülében a morajlás nem a vér volt, hanem rádiósistergés. A híd falának
réseiben fehér fényvihar örvénylett. Az oldalra dőlt szerkezet remegett a
motor súlya alatt.
Vic elhajtott pókhálóval beszőtt, gyerekkori Raleigh Tuff Burnere mellett,
és kibukkant a nyirkos, rovarzsongásos, fenyőillatú sötétségbe. Amikor
hátsó kereke puha földbe mart, előbb arra a fékre tette a lábát, amelyik nem
működött, aztán reflexszerűen berántotta azt, amelyik igen. A motor
keresztbefordulva csúszott tovább. A talajt borító süppeteg mohapárnák
vastag szőnyegként gyűrődtek össze a kerekek alatt.
Enyhe rézsűn volt, valahol kint egy fenyőerdőben. Az ágakról víz
csöpögött, de igazából nem esett az eső. Egészen addig erőltette a
motorozást, amíg a Triumph nagyot nem ugrott oldalvást a talajon, akkor
elvette a gyújtást, és lehajtotta a kitámasztót.
Amikor visszanézett a híd belsejébe, a túloldalon látta a könyvtárat, a
szeplős, savóképű rendőr pedig ott állt a Rövidebb Út bejáratánál. A fejét
lassan körbeforgatva nézelődött befelé. Várható volt, hogy még egy pillanat,
és belép a hídba.
Vic szorosan behunyt szemmel lehajtotta a fejét. A bal szeme nagyon fájt,
mintha egy acélcsavart hajtottak volna be a koponyájába.
– Tűnj már el! – kiáltotta fogcsikorgatva.
Hatalmas csattanó hang hallatszott, mintha bevágtak volna egy irdatlan
ajtót, és Vicét ózonillatú, forró lökéshullám csapta meg, kis híján feldöntve a
motort és vele együtt őt is.
Amikor felpillantott, először alig látott valamit a bal szemén keresztül.
Elmosódó foltok homályosítoták el a látását – mint amikor egy ablakot
piszkos vízzel fröcskölnek össze. A másik szemén keresztül viszont látta,
hogy a híd elpukkant, sudár fenyők álltak a helyén, vöröses törzsük
nedvesen csillogott a nemrég hullott esőtől.
És mi történt a rendőrrel a híd túlsó végénél? Ha esetleg átcsúsztatta a
lábát a küszöb felett – vagy bedugta a fejét... Vic kíváncsi lett volna, mi
történt, ha a férfi valamelyik testrésze már a peremen túl, a híd belsejében
volt.
Elképzelt egy gyereket, ahogy a papírvágó gépbe teszi az ujjait, aztán
lerántja a hosszú pengét.
– Ezzel már nincs mit tenni – mondta, és megborzongott.
Aztán megfordult, és most először szemügyre vette a környéket. Egy
földszintes gerendaház mögött volt, a konyhaablakban fény ragyogott. A ház
másik oldalán hosszú kavicsos behajtó vezetett ki az országúthoz. Vic sosem
látta a helyet korábban, mégis úgy gondolta, tudja, hová keveredett, és a
következő pillanatban már teljesen biztos volt a dolgában. Miközben ott állt
szétterpesztett lába között a motorral, kinyílt a ház hátsó ajtaja, és alacsony,
sovány férfi jelent meg a szúnyogháló mögött, felpillantott a hegyoldalra,
egyenesen Vicre szegezve a tekintetét. Kávésbögre volt a kezében. Vic nem
látta az arcát, de pusztán a körvonalai alapján is felismerte, és abból, ahogy a
férfi a fejét félrebillentette – pedig több mint tíz éve nem találkoztak
egymással.
Végre megérkezett az apja házához. Meglépett a rendőrök elől, és
hazatalált Chris McQueenhez.
 Dover, New Hampshire
Egy irdatlan csattanás, mintha a világ legnagyobb ajtaját vágták volna be.
Aztán elektronikus szűkölés. Aztán fülsértő morajlás-sercegés.
Tabitha Hutter bosszús kiáltással letépte a fülhallgatóját.
A jobbján ülő Daltry is összerezzent, az arca ráncokba húzódott a
fájdalomtól, de ő egy másodperccel tovább a fején tartotta a fülhallgatót.
– Mi történt? – kérdezte Hutter Cundyt.
Öten szorongtak egy áruszállító furgon rakterében, KIRÁLYI VADKAN
csemege, hirdette a felirat az autó oldalán, stílszerűen, tekintve, hogy úgy
egymáshoz préselődtek, mint húsáru a fagyasztóban. A furgon egy CITGO
benzinkút mellett parkolt, az úttest túloldalán és harminc méterre délnek
Christopher McQueen behajtójához képest.
McQueen gerendaházához közelebb, az erdőben is dolgoztak megfigyelő
csapatok: videofelvételt készítettek, és parabolaernyős mikrofonokkal
hallgatóztak. A képet és a hangot az áruszállító furgonhoz továbbították. Egy
másodperccel korábban Hutter még látta McQueen behajtóját egy
monitorpáron – a kép az éjjellátó optika természetfeletti smaragdzöldjében
ragyogott. Most viszont csak zöld hó kavargását lehetett látni a monitorokon.
A kép és a hang egyszerre ment el. Az egyik pillanatban Hutter a fülét
hegyezve hallgatta, ahogy Chris McQueen és Louis Carmody halkan
beszélgetnek a konyhában. McQueen megkérdezte Lou-tól, hogy iszik-e egy
kávét. A következő pillanatban kiszorította hangjukat a dühödt
rádiósistergés.
– Gőzöm sincs – mondta Cundy. – Egyszerűen padlót fogott minden. –
Bökdösni kezdte kis laptopja billentyűzetét, de a kijelző sima, fekete
üvegfelülete sehogy sem akart életre kelni. – Mintha belénk trafált volna egy
kibaszott rakéta. – Cundy vicces volt, amikor káromkodott: egy csipogó
hangú, törékeny kis fekete férfi, leheletnyi brit akcentussal, amint a zsebében
az MIT diplomájával játssza az utcai vagányt.
Daltry is leráncigálta a fejhallgatóját. Aztán a csuklójára sandított, és
elnevette magát: a száraz, meghökkent hangnak vajmi kevés köze volt a
jókedvhez.
– Mi az? – kérdezte Hutter.
 Daltry odamutatta neki az órája számlapját. Az óra majdnem olyan
öregnek tűnt, mint a viselője volt, a számlapján mutatókkal, és
megfeketedett ezüst csuklópánttal, amit annak idején nyilván aranyként
adtak el. A másodpercmutató körbe-körbe járt, de visszafelé. Az óra- és a
percmutatók tökéletes mozdulatlanságba dermedtek.
– Hazavágta az órámat – szólalt meg Daltry. Megint felnevetett, de most
közben Cundy felé fordult.
– Ez a sok szar csinálta? A kütyüid? Felrobbant az egész, és kinyírta az
órámat, ez történt?
– Nem tudom, mi csinálhatta – mondta Cundy.
– Lehet, hogy belénk csapott egy villám.
– Milyen villám, cseszd meg! Hallottál mennydörgést?
– Én hallottam egy irdatlan csattanást – szólalt meg Hutter. – Épp amikor
elment minden.
Daltry benyúlt a kabátzsebébe, előhúzta a cigarettáját, aztán eszébe jutott,
hogy Hutter ott ül mellette, fanyar, csalódott képpel a nyomozónőre
sandított, és hagyta visszacsusszanni a dobozt a zsebébe.
– Meddig tart helyreállítani a kapcsolatot? – kérdezte Hutter.
– Lehet, hogy napkitörés volt – szólalt meg Cundy, mintha meg se hallotta
volna a kérdést. – Hallottam, hogy napviharok várhatóak.
– Napkitörés – visszhangozta Daltry. Összeillesztette a két tenyerét,
mintha imádkozna. – Szóval szerinted napkitörés volt, mi? Tudod, rád van
írva, hogy évekig jártál valami elitegyetemre, és agykutatásból vagy
hasonlóból szerezted a diplomádat, mert csak egy igazán tehetséges elme tud
bebeszélni magának ilyen nyilvánvaló baromságot. Sötét van odakint, te
autista pöcs.
– Cundy – szólalt meg Hutter, mielőtt Cundy megfordulhatott volna a
székén, és istenigazából kezdetét vehette volna a kakaskodás. – Mikor
kapjuk vissza a képet meg a hangot?
A férfi vállat vont. – Fogalmam sincs. Öt perc múlva? Tíz? Mihelyt újra
feláll a rendszer. Kivéve, ha odakint közben elkezdődött az atomháború.
Mert akkor kicsit tovább tart.
– Megyek, megnézem, vannak-e gombafelhők az égen – mondta Tabitha
Hutter, és felkecmergett a helyéről, és oldalvást a raktér ajtaja felé
csoszogott.
– Csatlakozom – mondta Daltry. – Ha már röpködnek a rakéták, el akarok
szívni egy cigit, mielőtt kifingatnak.
 Hutter elfordította a reteszt, rányitotta a nehéz fémajtót a kinti éjszakára,
és lehuppant a raktérből. Az utcalámpák alatt megrekedt a pára. Az éjszaka
rovar-duruzsolástól lüktetett. Az utca túloldalán szentjánosbogarak zölden
villogó lámpácskái világították meg a páfrányost.
Daltry ropogó térddel leereszkedett a nyomozónő mellé.
– Jézusom – dörmögte. – Mindig is biztosra vettem, hogy ilyen idős
koromra már belehalok valamibe.
Daltry társasága ahelyett, hogy felvidította volna Huttert, csak még jobban
tudatosította benne a magányosságát. Hutter szentül hitte, hogy ilyen idős
korára több barátja kellett volna legyen. A legutóbbi randipartnere mondott
valamit röviddel azelőtt, hogy szakítottak: „Nézd, nem tudom, biztos az én
hibám, és unalmas vagyok, de ahányszor elmegyünk vacsorázni, mindig úgy
érzem, hogy nem vagy ott igazán. Te a fejedben élsz. Az nekem nem megy.
Számomra nincsen hely odabent. Nem tudom, lehet, hogy ha könyv volnék,
érdekesebbnek találnál.”
Hutter akkor gyűlölte a férfit, és kicsit még saját magát is, később viszont,
visszatekintve, arra jutott, hogy ha az a bizonyos pasija tényleg könyv lett
volna, akkor a Vállalkozás &, Pénzügyek polcon csücsülne, ő pedig simán
elmegy mellette, hogy keressen valami izgit az SF-Fantasy részlegben.
Hutter és Daltry együtt álldogáltak a majdnem üres parkolóban. Hutter
belátott a benzinkút épületébe a nagy táblaüveg ablakokon át. A pakisztáni a
pénztárgép mögött ideges pillantásokat küldözött feléjük. Hutter közölte
vele, hogy nem őt figyelik meg, és a szövetségi kormány nevében előre
megköszönte az együttműködését, de a pasas mégis gyakorlatilag biztosra
vette, hogy lehallgatják a telefonját, és hogy potenciális terroristaként
tekintenek rá.
– Azon rágja magát, hogy nem kellett volna-e átruccannia
Pennsylvaniába? – szólalt meg Daltry.
– Még holnap is oda mehetek, attól függően, hogy itt mire jutunk.
– Kibaszott rémségek háza – mondta Daltry.
Hutter egész éjjel kapta a telefonüzeneteket és e-maileket a sugarcreeki
Bloch Lane-en álló házzal kapcsolatban. Az egészet sátorral fedték le, és
csak gumiruhában és gázálarcban lehetett bemenni. Úgy kezelték a helyet,
mint egy Ebola-gócpontot. Odabent tucatnyi nyomszakértő dolgozott,
államiak és szövetségiek, darabjaira szedték a házat. Egész délután csontokat
szedtek elő egy zöldségtároló pince falából. A házban lakó pasas, Bing
Partridge, a maradványok nagy részét lúgban feloldotta; amit nem tudott
megsemmisíteni, azt eltárolta, leginkább úgy, ahogy a méhek elraktározzák a
mézet, apró kis cellákban, vékonyka fedőréteg alatt.
Arra már nem volt érkezése, hogy legutóbbi áldozatának (Náthán
Demeter, Kentuckyból) a holttestét is feloldja – erről a hulláról beszélt Vic
McQueen a telefonban. Demeter bő két hónapja tűnt el az otthonából, Rolls-
Royce Wraith veteránautójával együtt. Az autó több mint egy évtizeddel
korábban, a szövetségi rendőrség árverésén jutott a férfi birtokába.
Előző tulajdonosa az englewoodi (Colorado) büntetés-végrehajtási intézet
nemrég elhunyt lakója, bizonyos Charles Talent Manx volt.
Kevéssel fulladásos halála előtt írt levelében Demeter említést tett
Manxról; a nevet rosszul betűzte, de így is eléggé világos volt, hogy kiről
beszél. Hutter látta a levél digitalizált változatát, és tucatszor el is olvasta.
Tabitha Hutter annak idején elsajátította a Dewey-féle decimális rendszert,
és attól kezdve így rakta sorba a könyveit bostoni lakásában. Plusz volt egy
műanyag doboza, tele gondos kézírással megörökített ételreceptekkel,
tájegységenként és ételtípus szerint kategorizálva (főfogás, előétel, desszert,
illetve egy „pkn” – posztkoitális nass – megnevezésű). Bensőséges, szinte
bűnös gyönyörűsége telt benne, valahányszor a számítógépe merevlemezét
karbantartotta.
Időnként futurisztikus lakásnak képzelte el az agyát, átlátszó
üvegpadlóval, átlátszó üveglépcsőfokokkal, átlátszó műanyagból készült
bútorokkal – minden lebegni látszik: minden tiszta, portalan, rendezett.
De most nagyon nem így állt a helyzet, és amikor megpróbált
belegondolni, mi minden történt az elmúlt hetvenkét órában, tehetetlennek
érezte magát és zavarodottnak. Hinni akarta, hogy az információ tisztánlátást
eredményez. Most viszont, nem először életében, az a nyugtalanító
felismerése támadt, hogy gyakran éppen fordítva működik a dolog. Az
információ egy befőttesüvegnyi légy, és amikor letekered az üvegről a
tetejét, a legyek szétrajzanak, és sok szerencsét neked, ha újra össze akarod
gyűjteni őket.
Hutter beszippantotta a mohaillatú éjszakai levegőt, lehunyta a szemét, és
nekilátott, hogy katalogizálja a legyeket:
Victoria McQueent tizenhét évesen rabolta el Charles Manx, egy férfi, aki
szinte teljes bizonyossággal másokat is elrabolt korábban. Manx akkoriban
egy 1938-as évjáratú Rolls-Royce Wraithszel járt. Vicnek sikerült
megszöknie tőle, Manxot pedig bebörtönözték, amiért több államhatáron át
magával hurcolta a lányt, illetve egy aktív állományú katona
meggyilkolásáért. Ha viszont úgy vesszük, Vicnek mégsem sikerült
megszöknie a férfitól. Mint oly sokan azok közül, akik túléltek valamilyen
megrázkódtatást, illetve szexuális bántalmazást, Vic is újra meg újra
fogságba esett – a szenvedélybetegségek és az elmezavar fogságába. Lopott,
drogozott, házasságon kívül szült egy gyereket, és egyik kudarcba fulladt
kapcsolatból a másikba menekült. Amit Charlie Manxnak nem sikerült
elérnie, azt ő próbálta elérni a férfi helyett.
Manx közel húsz évet töltött a szuperbiztonságos englewoodi börtönben.
Miután majdnem tíz évig hol tudatánál volt, hol nem, idén tavasszal meghalt.
A halottkém kilencvenévesre becsülte a korát – a pontos számot senki nem
tudta, maga Manx, még szellemi képességei birtokában, azt állította, hogy
száztizenhat éves. A holttestet vandálok rabolták el a hullaházból, amiből
kisebb botrány kerekedett, de a halál tényét nem lehetett kétségbe vonni.
Manx szíve 30 dekagrammot nyomott, ami egy kissé kevés egy hozzá
hasonló magasságú férfi esetében. Hutter látott róla fényképet.
McQueen azt állította, hogy mindössze három napja megint megtámadták:
Charlie Manx és egy gázálarcos férfi, és hogy ezek ketten magukkal vitték
az ő tizenkét éves fiát az autójuk, egy veterán Rolls-Royce hátsó ülésén.
McQueen története joggal ébresztett kételyeket. Csúnyán összeverték,
való igaz – de sérüléseit nyugodtan okozhatta egy tizenkét éves gyerek is,
aki az életéért küzd. A ház melletti gyepen voltak keréknyomok, de azokat
ugyanúgy hagyhatta a nő motorkerékpárja, mint egy autó – a puha, nedves
földben nem maradtak használható lenyomatok. McQueen azt állította, hogy
rálőttek, de a nyomszakértőknek egyetlen ólommagot sem sikerült
előkeríteniük.
Plusz, ami még rosszabb fényt vet rá: McQueen titokban kapcsolatba
lépett egy nővel, Margaret Leigh-jel, az ország belsejében élő prostival és
kábítószeressel, aki a jelek szerint információval szolgálhatott az eltűnt
gyerekről. Amikor McQueent kérdőre vonták Leigh-t illetően, elmenekült
egy motorkerékpáron. Semmit nem vitt magával, és úgy eltűnt, mintha
belezuhant volna egy bányajáratba.
Ms. Leigh-t is lehetetlen volt előkeríteni. Krízisotthonok és utógondozók
sorát járta meg Iowa- és Illinois-szerte, 2008 óta nem fizetett adót, illetve
nem volt állása. Élete menetéből egyértelműen tragikus ív rajzolódott ki:
valamikor könyvtáros volt, és különc, ámde közkedvelt résztvevője a helyi
Scrabble-versenyeknek. Leigh-t ezenkívül afféle botcsinálta látóként is
számon tartották, akinek szolgálatait alkalmanként a rendőrség sem
utasította vissza. Mit jelent mindez?
Aztán ott volt a kalapács. A kalapács napok óta foglalkoztatta Huttert.
Minél többet megtudott, annál nagyobb súlyt kapott a gondolataiban a
kalapács. Ha már Vic ki akart találni egy történetet arról, hogy megtámadták,
miért nem azt mondta, hogy Manx egy baseballütővel, lapáttal vagy
feszítővassal hagyta helyben? Ehelyett olyan leírást adott a támadáshoz
használt eszközről, hogy az nem lehetett más, csak egy csontkalapács,
pontosan, mint ami Manx holttestével együtt eltűnt a hullaházból – ez a
részlet egyetlen tudósításban sem szerepelt.
Végül pedig ott volt Louis Carmody, Vic McQueen exe, a gyermeke apja,
a férfi, aki oly sok évvel korábban elrobogott Vickel Charlie Manxtól.
Carmody érelmeszesedése nem kitaláció volt; Hutter beszélt az orvossal, aki
megvizsgálta, és a doktornő megerősítette, hogy Carmody egy hét leforgása
alatt akár két „prestroke”-eseményt is elszenvedett.
– Nem lett volna szabad távoznia a kórházból – mondta a doktornő
Hutternek, mintha Hutter tehetett volna róla. Mint ahogy bizonyos
értelemben tényleg. – Angioplasztika nélkül a szívét érő megterhelés
iszkémiás vészreakciót válthat ki. Érti, mit mondok? Lavinát indíthat útjára
az agyban. Súlyos agyvérzést kaphat.
– Azt akarja mondani, hogy elviszi egy szélütés? – kérdezte Hutter.
– Bármelyik percben. Minden egyes perc, amit kórházon kívül tölt, olyan
a pasas számára, mintha lefeküdt volna egy országút közepére. Előbb-utóbb
átmegy rajta egy kocsi.
És Carmody mégis kisétált a kórházból, taxit fogott, és a pár száz méterre
lévő vasútállomáshoz vitette magát. Ahol jegyet váltott Bostonba, de ez
nyilván csak amolyan tessék-lássék kísérlet volt a rendőrök félrevezetésére,
merthogy utána elballagott egy utcai telefonhoz, és telefonált a New
Hampshire-i Doverbe. Negyvenöt perccel később pedig megérkezett
Christopher McQueen egy furgonnal, és Carmody beszállt az anyósülésre.
És most itt voltak.
– Szóval – mondta Daltry. – Maga szerint mibe mászott bele Vic
McQueen?
A cigarettája vége felizzott a sötétben, alvilági fényt vetve ráncos, csúnya
arcára.
– Mibe mászott volna?
 – Nyílegyenesen ment ehhez a Bing Partridge-hez. Azért állított be hozzá,
hogy információt szerezzen a fiáról. Ez sikerült is neki, ő maga mondta, nem
igaz?
A hölgyike nyilván rossz társaságba keveredett, ezért hurcolták el a
gyereket, nem gondolja? Így tanították móresre az üzlettársai.
– Nem tudom – mondta Hutter. – Majd megkérdezem tőle, ha találkozunk.
Daltry felemelte a fejét, kifújta a cigarettafüstöt a fakó párába. –
Lefogadom, hogy embercsempészet. Vagy gyerekpornó. Hé, az logikus
volna, nem igaz?
– Nem – mondta Hutter, és gyalogolni kezdett.
Először csak ki akarta nyújtóztatni a lábát, mozogni kicsit idegességében.
Miközben gyalogolt, jobban tudott gondolkodni. Kezét az FBI-os széldzseki
zsebébe dugva megkerülte az áruszállító furgont, és a főút szélén haladt
tovább. Amikor átnézett az út túloldalára, a fenyőfák között látta
átszüremleni Christopher McQueen házának fényeit.
A doktornő úgy fogalmazott, hogy Carmody fekszik az út közepén, és
várja, hogy valaki áthajtson rajta, de ez nem felelt meg teljesen a
valóságnak. A valóság rosszabb volt. Carmody az utca közepén gyalogolt,
egyenesen a szembejövő autóknak. Mert volt valami ebben a házban, ami
kellett neki. Helyesbítés: ami Wayne-nek kellett. Ez a valami elég fontos
ahhoz, hogy Lou minden más szempontot, a saját életben maradását is
beleértve, félretegyen miatta. És ez a valami ott van abban a házban.
Harminc méterre.
Éppen keresztül akart vágni az úttesten, amikor Daltry utolérte. – Szóval,
most mit csinálunk?
– Ki fogok települni az egyik megfigyelő csapathoz – mondta Hutter. – Ha
maga is jön, el kell oltania a cigarettát.
Daltry az útra pottyantotta és eltaposta a csikket. Az úttesten átérve a
kavicsos padkán mentek tovább. Tíz-tizenkét méterre lehettek Christopher
McQueen behajtójától, amikor megszólalt egy hang.
– Asszonyom? – mondta valaki halk, lágy hangon. Sötétkék esőkabátos,
alacsony, köpcös nő lépett ki egy fenyőfa ágai alól. Az indiai rendőrnő volt
az, Chitra. Egyik kezében hosszú, nikkelezett elemlámpát tartott, de nem
kapcsolta fel.
– Én vagyok az, Hutter. Ott ki van?
– Én, Paul Hoover és Gibran Peltier. – Az erdőből a házat figyelő két
csapat egyike. – Valami baj van a felszereléssel. A bionikus tányérantenna
felmondta a szolgálatot. A kamera nem hajlandó bekapcsolni.
– Tudjuk – mondta Daltry.
– De mi történt? – kérdezte Chitra.
– Napkitörés – mondta Daltry.
 Christopher McQueen háza
Vic az apja háza fölötti kis dombon, a fák között hagyta a Triumphot.
Amikor lekászálódott a nyeregből, meglódult vele a világ. Parányi figurának
érezte magát egy hógömbben, amit erre-arra döntöget egy nemtörődöm
gyerkőc.
Ahogy lefelé indult a domboldalon, meglepve tapasztalta, hogy nem bír
egyenes vonalban menni. Kétségesnek tűnt, hogy akár a legelemibb
józansági tesztet is teljesítené, ha egy zsaru lemeszelné, pedig egyetlen csepp
alkoholt sem fogyasztott. Aztán eszébe jutott, hogy ha egy zsaru lemeszelné,
valószínűleg rögtön meg is bilincselné, és ha már itt tart, rá is sózna párat a
gumibotjával.
A hátsó ajtónál az apja alakja mellett egy tagbaszakadt, hordómellkasú
férfié jelent meg, hatalmas pocakkal és a tar koponyánál szélesebb
bikanyakkal. Lou. Száz méterről is kiszúrta volna, bármekkora tömegben.
Két pasi a három közül, akik szerették életében, a ház mellől figyelte,
hogyan botorkál le a domboldalon. Csak Wayne hiányzott.
Férfinép, gondolta Vic, a kevés biztos örömforrás egyike a világban,
olyan, mint a lobogó tűz hideg októberi estéken, mint a kakaó, mint a
kényelmesre taposott papucsok. Suta szeretetmegnyilvánulásaikkal, borostás
képükkel és szolgálatkészségükkel, hogy megtegyék, amit meg kell tenni –
omlettet süssenek, kicseréljék a villanykörtét, megölelgessék az ember
lányát –, a férfiak elérték, hogy időnként már-már érdemes volt nőnek lenni.
Hirtelen azt kívánta, bárcsak ne volna annyira tudatában a hatalmas
szakadéknak a saját tényleges értéke és aközött, amit az életében szereplő
férfiak tulajdonítanak neki. Úgy érezte, hogy mindig is túl sokat kért és várt
el a férfiaktól, és túl keveset adott cserében. Szinte mintha perverz késztetés
vezérelné, mindig sikerült kiábrándítania magából azokat, akik törődtek
vele, megtalálni azt, ami a legjobban megbotránkoztatja ezeket az
embereket, aztán addig csinálni, amíg önvédelemből kereket nem old mind.
A bal szeme hatalmas csavarorsónak érződött, ami lassan körbeforogva
mind szorosabban és szorosabban behajtódott a szemgödrébe.
Egy tucat lépésen át képtelen volt behajlítani a bal térdét. Aztán a hátsó
udvar közepére érve váratlanul összecsuklott a lába, és a fájós térdére
zuhant. Mintha Manx kaszálta volna el a kalapácsával, olyan érzés volt.
 Az apja és Lou kitódultak az ajtón, eléje siettek. Vic intett nekik, Semmi
vész, jól vagyok, akarhatta jelezni a mozdulattal – csak éppen kiderült, hogy
képtelen felállni. Most, hogy ott kuporgott fél térdre ereszkedve az udvaron,
a lába nem volt hajlandó kiegyenesedni.
Az apja a dereka köré fonta a karját, a másik kezét az arcához érintette.
– Tűzforró vagy – szólalt meg. – Jézusom, te nő. Gyere, beviszünk.
Megfogta az egyik karját, Lou a másikat, és talpra segítették. Vic egy
pillanatra Lou felé fordult, és mélyen beszippantotta az illatát. A férfi kerek,
szőrös arca sápadt volt és nyirkos, zsíros, tar koponyáján esőcseppek. Élete
során nem először, Vic arra gondolt, hogy Lou Carmody eltévesztette az
évszázadot és az országot: tökéletes Kicsi John válhatott volna belőle, és
simán elpecázgatott volna a sherwoodi erdőben.
Annyira örülnék, Lou Carmody, gondolta Vic, ha találnál valakit, aki
méltó a szeretetedre.
Az apja ott állt a másik oldalán, a karja Vic dereka köré fonva. A sötétben,
a kis gerendaház hátsó udvarán, Chris McQueen ugyanaz a férfi volt, mint
Vic gyerekkorában – aki viccelődött vele, miközben sebtapaszt tett a
horzsolásaira, és aki maga mögé ültette a Harleyján. Ahogy azonban a nyitva
hagyott konyhaajtó fényébe léptek, Vic egy ősz hajú, öregségtől nyúzott arcú
férfit látott maga előtt. Apjának botrányos bajusza volt, és pergamenszerű
arcbőre – az egész életét átdohányzó ember bőre –, mély ráncokkal a szája
mellett kétfelől. Farmernadrágja buggyosan lötyögött nem létező fenekén és
piszkafalábszára körül.
– Apa, mi ez a pinabosszantó bajusz az orrod alatt? – kérdezte Vic.
A férfi meglepett arccal rásandított, aztán a fejét csóválta. Kinyitotta a
száját, és becsukta. Újabb fejcsóválás.
Sem Lou, sem az apja nem akarta elengedni, úgyhogy oldalvást
csoszogtak be az ajtón. Chris ment be elsőként, aztán átsegítette Vicét a
küszöbön.
Az előtérben megálltak – mosógép és szárító az egyik falnál,
élelmiszerekkel megrakott polc a másikon. Az apja megint ránézett.
– Ó, Vic – szólalt meg. – Az isten szerelmére, mit műveltek veled? – És
Vic megdöbbenésére elzokogta magát.
A vékony, csontos váll rázkódott a harsány, csukladozó, előnytelen
zokogástól. A férfi sírás közben elnyíló száján kilátszottak amalgámmal
tömött hátsó fogai. Kicsit magát Vicét is a sírás kerülgette: nem gondolta,
hogy rosszabbul nézne ki, mint az apja. Úgy érezte, mintha nemrég lett
volna, hogy legutóbb találkoztak – egy hétnek tűnt csak –, és akkor még a
férfi sportosabb volt, mozgékonyabb, tettre kész, és nyugodt tekintetű, fakó
szeme azt sugallta, hogy nem futamodik meg semmi elől. De persze
megfutamodott. Na és akkor? Vic sem szerepelt jobban. Mindent egybevetve
valószínűleg éppenséggel rosszabbul.
– Látnátok a másik fickót – viccelődött.
Az apjából kiszakadó fojtott hang félúton volt zokogás és nevetés között.
Lou visszanézett a dróthálós ajtón keresztül. Odakint az éjszakának kicsit
lecsupaszított vezetéket, kicsit esőt idéző illata, szúnyogillata volt.
– Zajt hallottunk – szólalt meg Lou. – Ilyen dörrenésszerűt.
– Azt hittem, utógyújtás. Vagy fegyverdörrenés – mondta Vic apja. A
cserzett arcbőrén leguruló könnycseppek ékkövekként megakadtak
bozontos, dohányfoltos bajszában. Még egy aranycsillag kellett volna a
mellére meg két Colt revolver a csípőjére.
– A hidad csinálta? – kérdezte Lou. Tűnődő-lágy volt a hangja. – Akkor
értél át?
– Igen – mondta Vic. – Az előbb értem át.
Betámogatták a kis konyhába. Csak az asztal fölé lógatott füstüveg burájú
lámpa világított. A helyiségben olyan rend uralkodott, mint valami
díszletkonyhában, az egyetlen jele, hogy laknak a házban, az elnyomott
csikkek kupaca volt a borostyán hamutálon és a cigarettafüst fátyola a
levegőben. Meg az ANFO.
Az ANFO az asztalon volt: húszkilós zsákokba csomagolva, egy
kicipzárazott iskolai hátizsákban. A sikamlós fehér műanyag zsákokat
figyelmeztető feliratok borították. Méretre nagyjából akkorák voltak, mint
egy-egy vekni kenyér. Vicnek nem kellett megemelnie őket, így is tudta,
hogy jó nehezek, mondjuk, mint egy-egy zsák hobbibeton.
Az apja és Lou leeresztették a meggyfa székre. Vic kinyújtotta a bal lábát.
Tudatában volt, hogy olajos, letörölhetetlen verejték lepi az arcát és a
homlokát. A lámpa az asztal fölött túlságosan vakítóan szórta fényét. Olyan
érzés volt ott ülni alatta, mintha valaki kihegyezett ceruzát próbálna
gyengéden az agyába nyomni a bal szemén át.
– Nem kapcsolhatnánk azt le? – kérdezte.
Lou megkereste a kapcsolót, lekattintotta, és a helyiség sötétbe borult.
Valahol, odébb a folyosón még egy lámpa égett barnás ragyogással, de azt
Vic nem találta annyira zavarónak.
 Odakint az éjszaka kabócapirregéstől zsongott, a hang egy hatalmas
generátor lüktető búgására emlékeztette Vicét.
– Eltüntettem – szólalt meg. – A hidat. Hogy senki ne jöhessen át rajta
utánam. Az elmúlt két napban többször is átmentem a hídon, és ahányszor
átmegyek, kicsit belázasodom. Ezért vagyok ilyen... forró. De nem gond.
Semmi az egész.
Lou leereszkedett a szemközti székre. A fa recsegett-ropogott. A férfi
nevetséges látványt nyújtott, ahogy ott ült a kis faasztalnál – mint egy
balettszoknyás medve.
Vic apja az előkészítő pultnak támaszkodott, a karja összefonva keskeny,
horpadt mellkasa előtt. Mindkettejük számára megkönnyebbülés a sötétség,
gondolta Vic. Itt mindketten árnyalakok csupán, és az apja megint az lehet,
aki volt, a férfi, aki elüldögélt a lánya szobájában, és mesélt neki a helyekről,
ahová eljutott a motorjával, meg hogy milyen balhékba keveredett. És Vic is
ugyanaz lehetett, aki annak idején volt, amikor még egy fedél alatt laktak, az
a lány, akit azóta is nagyon kedvelt és nagyon hiányolt, és akivel mostanra
alig volt közük egymáshoz.
– Gyerekkorodban is mindig így volt – szólalt meg az apja, akinek
valószínűleg hasonló gondolatok jártak a fejében. – A környéken bringáztál,
és általában úgy jöttél haza, hogy szorongattál valamit a kezedben. Egy
elveszett babát. Egy elveszett karkötőt. És kicsit meleg volt a homlokod, és
hazudoztál. Anyáddal egyfolytában erről beszélgettünk. Hogy hol járhatsz
ilyenkor. Úgy gondoltuk, esetleg kissé ragadós a kezed, és hogy... hát,
kölcsönveszel dolgokat, aztán meg, amikor a tulajdonosaiknak feltűnt a
hiányuk, visszaviszed őket.
– Te nem gondoltad ezt – szólalt meg Vic. – Nem gondoltad, hogy lopni
járok.
– Tényleg nem. Azt hiszem, ez inkább anyád elmélete volt.
– És mi volt a te elméleted?
– Hogy varázsvesszőként használod a bringádat. Tudod, hogyan működik
a varázsvessző? Hóbortos öregurak lemetszenek maguknak egy tiszafa- vagy
mogyoróvesszőt, és azt lengetve keresik a vizet. Őrültségnek tűnik, de ott,
ahol én felnőttem, senki nem kezdett kútásásba anélkül, hogy előbb ne kérte
volna ki egy varázsvesszős ember véleményét.
– Nem jársz túl messze az igazságtól. Emlékszel a Rövidebb Útra?
Chris McQueen elgondolkodva lehajtotta a fejét. Profilból szinte
ugyanúgy nézett ki, mint harmincéves korában.
 – A fedett híd... – szólalt meg. – Te és a többi gyerek egymást
cukkoltátok, hogy melyikőtök mer átmenni rajta. A frászt hozta rám. Úgy
nézett ki, mintha bármelyik pillanatban a folyóba zuhanhatna. Mikor is
bontották el... 1985-ben?
– ’86-ban. Annyi, hogy én nem vettem észre, hogy lebontották volna.
Valahányszor meg kellett találnom valamit, csak kitekertem az erdőbe a
Raleigh-emmel, és ott volt megint, és átkerekezhettem rajta azért a
valamiért. Emlékszel aTuff Burnerre, amit szülinapomra kaptam tőled?
– Túl nagy volt neked – mondta a férfi.
– De aztán belenőttem. Ahogy megjósoltad. – Vic elhallgatott, a
szúnyoghálós ajtó felé biccentett. – Most kint parkol a Triumphom.
Legközelebb azért megyek át a Rövidebb Út hídon, hogy Charlie Manxszal
találkozzam. Nála van Wayne.
Az apja nem válaszolt. Továbbra is leszegte a fejét.
– Számít vagy sem, Mr. McQueen – szólalt meg Lou –, én az utolsó szóig
elhiszem ezt az agymenést.
– És most jöttél át rajta? Az előbb? – kérdezte Vic apja. – Ezen a te
csodahidadon?
– Pár perce még Iowában voltam. Egy nővel találkoztam, aki sokat tud –
tudott – Manxról.
Lou hallotta, hogy múlt időbe teszi Maggie-t, megütközve összevonta a
szemöldökét, de Vic már mondta is tovább, mielőtt a férfi közbeszólhatott
volna, mielőtt feltehetett volna egy olyan kérdést, aminek a
megválaszolásához nem lett volna elég ereje.
– Nem kell látatlanban elfogadnod. Miután elmondtad, hogyan kell
használni az ANFO-t, ide fogom idézni a hidat, hogy továbbmehessek.
Akkor majd megnézheted magadnak. Nagyobb, mint a házad. Emlékszel
Snuffyra a Szezám utca-ból?
– Nagy Madár képzelt barátjára? – Vic érezte, hogy a férfi mosolyog a
sötétben.
– Na, a híd nem olyan. Nem az a szemfényvesztés jellegű dolog, amit csak
én látok, és senki más. Ha mindenáron látnod kell, most azonnal is ide
tudom idézni, de jobb szeretném csak közvetlenül elindulás előtt. – Vic
önkéntelen mozdulattal megdörgölte az arccsontját a bal szeme alatt. –
Tisztára mintha bomba készülne robbanni a fejemben.
– Egyelőre úgyse motorozhatsz sehová – mondta az apja. – Most jöttél.
Nézz végig magadon. Le vagy strapálva. Pihenésre van szükséged. És
valószínűleg orvosra.
– Már pihentem, amennyit akartam, és ha megjelennék egy kórházban, az
első orvos, aki megvizsgálna, csuklóbilincset írna elő kezelésként meg
levegőváltozást, valami jó kis fegyintézetben. A szövetségiek azt
gondolják... fogalmam sincs, mit gondolnak. Hogy megöltem Wayne-t,
mondjuk. Vagy hogy valami illegálisba keveredtem, és az üzlettársaim
Wayne elhurcolásával akarnak megleckéztetni. Nem hisznek nekem Charlie
Manxszal kapcsolatban. Nem is hibáztathatom őket érte. Manx meghalt.
Félig még fel is boncolták. Nyilván kész elmebajnak hangzik, amit mondok.
– Elhallgatott, apjára függesztette a tekintetét a sötétben. – Te miért hiszel
nekem?
– A lányom vagy, azért.
Ezt olyan magától értetődően és olyan kedvesen mondta, hogy Vic
önkéntelenül is gyűlölte érte. Váratlan émelygés tört rá. El kellett fordítania
a tekintetét. Nagy levegőt kellett vennie, hogy ne remegjen meg a dühtől a
hangja.
– Te elhagytál engem, apa. Nem csak anyát hagytad ott. Nem csak őt,
bennünket. Bajban voltam, te meg leléptél.
– Mire leesett, hogy elszúrtam, már nem mehettem vissza – mondta az
apja. – Ez általában így szokott lenni. Kérleltem anyádat, hogy fogadjon
vissza, és ő nemet mondott, és jól tette.
– Attól még a közelben maradhattál volna. Átjöhettem volna hozzád
hétvégente. Együtt lehettünk volna. Szükségem lett volna rád.
– Szégyelltem magam. Nem akartam, hogy lásd a lányt, akivel együtt
voltam akkoriban. Amikor először egymás mellett láttalak benneteket,
rájöttem, hogy rosszul választottam. – Chris McQueen várt egy pillanatot,
aztán folytatta: – Nem mondhatnám, hogy boldog voltam anyáddal. Nem
mondhatnám, hogy élveztem azt a majdnem húsz évet, azt, hogy anyád újra
meg újra mérlegre tett, és mindig könnyűnek talált.
– És ezt adtad tudtára olyankor, amikor az arca találkozott a kézfejeddel,
apa? – kérdezte Vic viszolygástól besűrűsödött hangon.
– Igen. Amikor még piáltam. Mielőtt anyád meghalt, arra kértem,
bocsásson meg, és megbocsátott. Én magamnak nem bocsátók meg, de azért
ez is valami. Etethetnélek azzal, hogy bármit megadnék, csak hogy meg nem
történtté tegyem a szemétségeimet, de nem hiszek az ilyesfajta szövegekben.
– És pontosan mikor bocsátott meg neked anya?
 – Ahányszor csak beszéltünk egymással. Az utolsó félévben mindennap
beszéltem vele. Felhívott, amikor járni kezdtél a Névtelen Alkoholistákhoz.
El akarta mondani, hogyan boldogulsz. Hogy éppen mit rajzolsz. Mi van
Wayne-nel. Hogyan jöttök ki egymással, te meg Lou. Fényképeket küldött
Wayne-ről e-mail-ben. – A férfi fürkész pillantást vetett rá a sötétben, aztán
így folytatta: – Nem várom el, hogy megbocsáss. Hoztam egy-két döntést,
amikre nincs mentség. A legrosszabb is igaz, amit rólam gondolsz. Viszont
szeretlek, és mindig is szerettelek, és most kész vagyok megtenni bármit,
amivel a segítségedre lehetek.
Vic lehorgasztotta a fejét, majdnem a két térde közé. Nem kapott levegőt,
és szédült. Körben a sötétség mintha megdagadt és visszahúzódott volna;
mint valami folyadék, mint egy fekete tó felszíne.
– Nem próbálom meg igazolni előtted az életemet. Merthogy nem is lehet
igazolni – mondta Chris McQueen. – Néha jót is tettem, de nem vittem
túlzásba.
Vic akaratlanul felnevetett. A nevetéstől nyilallt az oldala, és kicsit
hányingere is lett, de amikor felemelte a fejét, észrevette, hogy megint rá tud
nézni a férfira.
– Igen, ezzel én is így vagyok – szólalt meg. – Néha jót is tettem, de nem
vittem túlzásba. Főleg abban voltam jó, hogy felrobbantsam azt, ami szar.
Akárcsak te.
– Ha már robbantásról beszélünk – szólalt meg Lou. – Ezzel mit akarsz
csinálni? – Az ANFO-val telerakott hátizsákra mutatott.
A mozdulattól elővillant a csuklójára erősített kórházi papír karperec. Vic
rámeredt. Lou észrevette, mit néz, elvörösödött, és visszatuszkolta az
azonosító karperecét a kabátujj a alá.
– Ez robbanóanyag, igaz? – folytatta Lou. – Menynyire biztonságos, hogy
Mr. McQueen itt dohányzik mellette?
Vic apja nagyot szippantott a cigarettájából, aztán kettejük között
előrehajolva megfontolt mozdulatokkal elnyomta a csikket a hátizsák
melletti hamutartóban.
– Elég biztonságos, feltéve, hogy nem dobod az egészet egy tábortűzbe
vagy hasonló. A szatyor a detonátorokkal ott lóg Vic székén. – Vic
hátrapillantott, és egy reklámszatyrot látott fityegni a széke támlájáról. –
Egy-egy ilyen zsák ANFO tökéletesen alkalmas tetszés szerinti szövetségi
épület levegőbe repítésére. Bár remélem, hogy nem ez a szándékod.
 – Nem – mondta Vic. – Charlie Manx egy Karácsonyország nevű helyre
igyekszik. Ez az ő kis magánbirodalma, ahol, ő legalábbis azt hiszi, senki
nem férhet hozzá. Ott fogok találkozni vele, és visszaveszem tőle Wayne-t,
és ha már úgyis ott vagyok, a földdel teszem egyenlővé a helyet. Az idióta
szarházija azt szeretné, ha mindennap karácsony volna, tőlem viszont kap
egy kibaszott július negyedikét.
 Odakint
Ahányszor Tabitha Hutter elhelyezkedett, és abbahagyta a fészkelődést,
visszajöttek a szúnyogok, és újrakezdődött a zümmögés a fülénél.
Végigsimított az arcán, egyszerre kettőt is lesöpörve magáról az éjszakába.
Ha már lesben kellett állni, Hutter előnyben részesítette az autót, szerette az
iPadjét, és a légkondit se vetette meg.
Elvi kérdés volt, hogy nem panaszkodik. Előbb hal meg a vérveszteségtől,
előbb szívják ki az utolsó csepp vérét a kis dünnyögő vámpírok. És főleg
nem szándékozott nyavalyogni Daltry előtt, aki leguggolt a többiekkel, és
aztán csak ült mozdulatlanul, az ajkán öntelt kis mosollyal, a szeme félig
lehunyva, mint valami szobor. Amikor egyszer szúnyog szállt a halántékára,
Hutter lecsapta helyette, véres maszattá kenve a kellemetlenkedő rovart.
Daltry összerándult, de aztán biccentve jelezte háláját.
– Imádják magát – mondta Hutternek. – A szúnyogok. Imádják az
értelmiségi nők mesterképzésen marinírozott, zsenge húsát. Olyan íze lehet,
mint a borjúnak.
Chitrát is beleszámítva még hárman voltak rajtuk kívül az erdei
megfigyelőállomáson, mind könnyű, fekete esőkabátot viseltek a golyóálló
mellény fölött. Az egyik ügynök a tölcséres lehallgató-mikrofont kezelte: ez
fekete pisztolyszerűség volt, megafont idéző szájnyílással – a készüléktől
gyűrűs fekete telefonzsinór vezetett a kezelője füléhez.
Hutter előrehajolt, megkocogtatta az ügynök vállát, és suttogva
megkérdezte: – Hall valamit?
A mikrofont kezelő férfi megrázta a fejét. – A másik csapat talán
szerencsésebb odaát. Itt csak fehér zajt hallani. A mennydörgés óta csak
sistergés van, és slussz.
– Az nem mennydörgés volt – szólalt meg Daltry. – Egyáltalán nem úgy
szólt, mint egy mennydörgés.
A pasas vállat vont.
A földszintes gerendaház előtt egy furgon parkolt. Az utcafronti
nappaliban gyér fényű lámpa égett. Egy félig felhúzott redőny jóvoltából
Hutter kikapcsolt televíziót látott, kanapét, vadászjelenetes reprodukciót a
falon. Egy másik utcafronti ablakon a fehér csipkefüggöny hálószobára utalt.
Sok minden más nem is lehetett a házban: konyha hátul, fürdőszoba, esetleg
még egy háló, bár az már túlzásnak tűnt. Vagyis Carmody és Christopher
McQueen a ház hátsó részében vannak.
– Elképzelhető, hogy suttogva beszélgetnek? – kérdezte Hutter. – És a
mikrofon nem elég érzékeny, hogy elcsípje a hangjukat?
– Amikor ez a kütyü működik, a hangosabb gondolatok elcsípéséhez is
elég érzékeny – mondta a mikrofonos pasas. – Az a baj, hogy túlságosan is
érzékeny. Azzal a csattanással nem tudott mit kezdeni, és valószínűleg
kidurrant egy kondenzátora.
Chitra kotorászni kezdett egy sporttáskában, és előhúzott egy flakon OFF
Deep Woods szúnyogriasztót.
– Köszönöm – vette el Hutter. Daltryra pillantott. – Kér?
Felálltak, hogy befújhassa a férfit.
Így, kiegyenesedve, Hutter észrevette, hogy a ház mögött enyhén
emelkedik a terep az erdő széle felé. Két borostyánsárga világosság
négyszöget látott a gyepen: a ház túloldali ablakaiból kivetülő fény.
Megnyomta a gombot, fehér permettel fújva be Daltryt. A férfi lehunyta a
szemét.
– Tudja, mi volt szerintem az a nagy csattanás? – szólalt meg Daltry. – Az
a dagadt szarházi feldobta a pacskert. Kösz, elég. – Az ügynöknő abbahagyta
a permetezést. Daltry kinyitotta a szemét. – Nem lesz baja, ha Carmody
elpatkol?
– Nem kellett volna meglépnie.
– Magának meg nem kellett volna engedni, hogy meglépjen. – Amikor ezt
kimondta, Daltry elvigyorodott. – Maga segítette hozzá csonkámat a
dobbantáshoz.
Hutter erős vágyat érzett, hogy szúnyogriasztót fújjon a férfi szemébe.
Viszont végre kiderült, miért nem érzi jól magát a bőrében, miért olyan
nyugtalan. Louis Carmody túlságosan gyanútlannak, túlságosan
jóindulatúnak tűnt, túlságosan aggódott a fiáért, túlságosan kedves volt az
exével ahhoz, hogy benne lehessen a keze Wayne eltűnésében. Hutter szerint
a férfi ártatlan volt, mégis nyugodt szívvel asszisztált a szökéséhez, hogy
meglássa, hová vezetheti el őket. Az meg hogy Carmodyt bármikor
leterítheti egy szélütés? Na bumm. És hogy az ő lelkén szárad-e, ha a
behemót elpatkol? Feltételezte, hogy igen.
– Látnunk kellett, hogy mihez kezd. Ne felejtse el. Ez nem Carmody testi
épségéről szól. Hanem a fiúéról.
 – Tudja, miért szeretem magát, Hutter? Mit bírok magában a legjobban?
Hogy még nálam is nagyobb gennyláda.
Hutternek, nem először, eszébe jutott, hogy milyen sok rendőr van, akit
utál. Visszataszító, gonosz alkoholisták, akik a legrosszabbat feltételezték
mindenkiről.
Behunyta a szemét, és szúnyogriasztó felhőt fújt a feje, az arca és a nyaka
fölé. Amikor a szemét kinyitva nagyot fújtatott, hogy a mérgező párát
eloszlassa, azt látta, hogy a gyepről eltűnt a két fény téglalap: a ház hátsó
részében eloltották a villanyt. Guggolva ezt nem vette volna észre.
Az út felőli szobára rebbent a tekintete. Látta az épület hátuljába vezető
folyosót, de senki nem jelent meg rajta. Aztán a fehér csipkefüggönyös
hálószobaablakra pillantott, várta, hogy villanyt gyújtsanak odabent. De
hiába.
Daltry visszakuporodott a többiekhez, ő viszont állva maradt. Egy perc
elteltével a férfi a nyakát hátratekerve felpillantott rá.
– Mi van, fának álcázza magát?
– A ház hátsó részét kik figyelik? – kérdezte Hutter.
Chitra másik társa, az állami rendőrség járőre, aki eddig meg sem szólalt,
ránézett. Sápadt és szeplős arcával, vörös hajával a humorista Conan
O’Brienre emlékeztetett.
– Senki. De nincs is hátul se út, se semmi, csak erdő, kilométerszám. Még
ha kiszúrnának bennünket, akkor se arra próbálnának meg...
Hutter már neki is vágott az erdőnek, a karja maga elé nyújtva, hogy védje
az arcát az ágaktól.
Chitra négy lépéssel utolérte. Szednie kellett a lábát, hogy le ne maradjon,
csilingeltek a derékszíján a bilincsek.
– Aggódik? – kérdezte.
A hátuk mögül ágreccsenést hallatszott, cipős láb csörtetett utánuk az
avaron. Ez nyilván Daltry lesz; a férfi különösebb sietség nélkül követte őket
a fák között. Ugyanolyan kellemetlen volt, mint a szúnyogok – ellene is
kellett volna valami spray.
– Nem – mondta Hutter. – Maguk felvettek egy pozíciót. Semmi okuk
nem volt, hogy ne ragaszkodjanak hozzá. Ha Carmodyék távoznak, a
bejárati ajtón fognak kimenni. Ez teljesen logikus.
– Akkor...
– Nem fér a fejembe valami.
– Mégpedig?
 – Miért üldögélnek sötétben. Lekapcsolták a villanyt hátul, mégse jöttek át
az utcafrontra. Csak üldögélnek a sötétben. Magának ez nem furcsa?
A következő lépéssel tíz centi mélyen hideg lápvízbe merült a lába.
Megkapaszkodott egy karcsú nyírfában. Kicsit odébb már térdig elmerült. A
víz ránézésre nem különbözött a talajtól: falevelekkel és ágakkal borított
fekete felület volt mindkettő.
Ahogy Daltry beérte őket, rögtön combig merült a vízbe, megtántorodott,
kis híján elesett.
– Kéne egy lámpa – szólalt meg Chitra.
– Vagy egy búvármaszk – mondta Daltry.
– A lámpát felejtsék el – mondta Hutter. – És ha nem akarnak
csuromvizesek lenni, nyugodtan vissza is mehetnek.
– Micsoda? Hogy kimaradjunk a mókából? Inkább megfulladok.
– Ne kecsegtessen.
 Odabent
Chris McQueen ült velük az asztalnál a sötétben. A detonátoros szatyor az
ölében, egyet kivett, és a kezében tartotta. Lou-t nem nyugtatta meg, hogy
azt látta, a detonátor egyáltalán nem hasonlít azokhoz a high-tech kütyükhöz,
amikkel a 24 epizódjaiban vagy a Mission: Impossible-filmekben
robbanótölteteket hoztak működésbe. Ehelyett kis fekete időzítők voltak a
barkácsáruházból, és különös módon ismerősnek tűnő rézcsatlakozók
fityegtek belőlük.
– Ööö... Mr. Queen? Haver? – szólalt meg Lou. – Ez tisztára úgy néz ki,
mint az időzítő, amit a karácsonyi díszkivilágításhoz szoktam használni.
– Mert az is – felelte Vic apja. – A legjobb, amit így hamarjában szerezni
tudtam. A zsákok elő vannak készítve, vagyis a műtrágyát beáztattam
dízelolajjal, és mindegyikben elhelyeztem egy kis gyutacsot. Csak be kell
kötni az időzítőket, ugyanúgy, mint amikor a karácsonyi díszkivilágításra
bekötöd. A fekete mutató állásából tudod, hány óra van. A piros mutató
állásából tudod, hogy mikor gyúlnak ki a fények. Illetve a te esetedben:
mikor szabadul el 30 000 newtonméternyi nyomaték. Ekkora erőhatással
leszakíthatod egy háromemeletes ház homlokzatát – feltéve, hogy jól
helyezted el a töltetet. – A férfi elhallgatott, Vicre nézett. – Az időzítőt csak
akkor kösd be, ha már ott vagy a helyszínen. Nem volna egészséges
összeszerelve zötyögtetni a motoron.
Lou nem volt benne biztos, mi rémiszti meg jobban: a robbanóanyaggal
teli hátizsák, vagy a lányára néző pasas tekintete. Chris McQueen vizenyős,
fakó szeme végtelenül tiszta és hűvös, és már-már teljesen színtelen volt.
– Igyekeztem al-kaidásan fapadosra venni a konstrukciót – magyarázta
McQueen, és visszadobta az időzítőt a szatyorba. – Egy hatósági
engedélyeztetésen nem menne át, de Bagdadban attól még prímán beválna.
Tízéves gyerekek is ilyet csatolnak magukra, és robbannak fel egyfolytában,
gond nélkül. Semmi sem juttat Allah színe elé gyorsabban. Garantált siker.
– Értem. – Vic a hátizsákért nyúlt, felkecmergett az asztaltól. – Mennem
kell, apa. Nem biztonságos itt lennem.
– Nyilván nem is jöttél volna el, ha máshogy meg tudnád oldani.
Vic odahajolt hozzá, megpuszilta. – Tudtam, hogy számíthatok rád.
– Mindig.
 A férfi Vic dereka köré fonta a karját, visszatartotta. A tekintete azokra a
hegyi tavakra emlékeztette Lou-t, amelyek kristályosán áttetszőnek és
tisztának tűnnek – merthogy a savas eső már minden élőt elpusztított
bennük.
– A minimális biztonsági távolság szabadtéri robbantásnál – amikor a
bombát a talaj felszínén hozzák működésbe – harminc méter. Aki ezen belül
tartózkodik, annak a lökéshullám kocsonyásítja a belső szerveit. Szétnéztél
már abban a kócerájban? Abban a Karácsonyországban? Tudod már, hová
fogod tenni a tölteteidet? Valószínűleg beletelik egy-két órádba, mire mindet
biztonságosan összeszereled és elhelyezed.
– Lesz időm – mondta Vic, de Lou tudta abból, ahogy az apja tekintetét
állta, tudta a rendíthetetlen nyugalomból az arcán, hogy kamuzik.
– Ne féljen, Mr. McQueen, nem fogom hagyni, hogy a lánya kinyírassa
magát – szólalt meg Lou, és feltápászkodott, és mielőtt Christopher
McQueen megmozdulhatott volna, kikapta az öléből az időzítőkkel teli
szatyrot. – Megbízhat bennem.
Vic elfehéredett. – Miről beszélsz?
– Veled megyek – mondta Lou. – Wayne az én kibaszott kölyköm is. És
különben is. Megegyeztünk, elfelejtetted? Megjavítom a motort, és
magaddal viszel. És nem hajtasz el és hősködsz egyedül, hanem én is ott
leszek, és gondoskodom róla, nehogy felrobbantsd magad a gyerekkel
együtt. Nyugi, te vezetsz, majd én pucsítok hátul.
– És én? – szólalt meg Chris McQueen. – Nem mehetnék utánatok a
varázserejű szivárványhidadon a furgonommal?
Vic bágyadtan beszippantotta a levegőt. – Nem. Mármint dehogyis.
Egyikőtök se jöhet. Tudom, hogy segíteni akartok, de egyikőtök se jöhet
velem. Nézzétek. Ez a híd... ez valóságos, mindjárt látni fogjátok. Itt lesz,
velünk, a világunkban. Ugyanakkor, számomra is rejtélyes módon, általában
inkább a fejemben létezik. És elég roskatag. Már tinédzserkoromban sem
volt biztonságos. Leszakadhatna plusz egy elme súlya alatt. Ráadásul
előfordulhat, hogy úgy kell visszajönnöm, hogy Wayne ül mögöttem.
Reméljük, hogy úgy kell visszajönnöm. Márpedig ha a gyerek mögöttem ül a
motoron, Lou, akkor téged hová teszlek?
– Megyek utánatok lábbusszal, ez nem jutott eszedbe?
– Rossz ötlet. Ha látnád a hidat, megértenéd.
– Hát, menjünk, nézzük meg.
 Vic fájdalmas, esdeklő arccal nézett rá. Olyan arcot vágott, mint aki a
sírhatnékjával küzd.
– Látnom kell – mondta Lou. – Tudnom kell, hogy mindez valóságos, és
nem azért, mert attól tartok, hogy becsavarodtál, hanem mert muszáj hinnem
abban, hogy van esély Wayne hazatérésére.
Vic vadul megrázta a fejét, aztán sarkon fordult, és a hátsó ajtó felé
sántikált.
Két lépés után kezdett eldőlni. Lou elkapta a karját.
– Nézz magadra – mondta. – Haver. Alig állsz a lábadon.
A Vicből áradó forróság elémelyítette.
– Semmi bajom – mondta Vic. – Ennek az egésznek nemsokára vége.
De a tompa fény a szemében a félelemnél is rosszabbról tanúskodott –
valószínűleg kétségbeesésről. Az apja az előbb azt mondta, hogy bármelyik
tízéves taknyos magára tud csatolni egy zsák ANFO-t, hogy átrobbantsa
magát a túlvilágra, és Lou-nak most leesett, hogy ez nagyjából össze is
foglalja azt, amire Vic készül.
Kinyomakodtak a szúnyoghálós ajtón az éjszaka hűvösébe. Lou
észrevette, hogy Vic időről időre elhúzza a kezét a bal szeme alatt. Nem sírt,
de a szeméből víz csordogált megállíthatatlanul, alig észrevehető, de el nem
apadó kis csermely. Lou látta már ezt tőle, még a coloradói válságos
időszakban, amikor olyan telefonokat kapkodott fel, amik meg se csörrentek,
és olyan emberekkel beszélt, akik nem is voltak ott.
Kivéve, hogy nagyon is ott voltak. Fura, milyen gyorsan hozzászoktatta
magát az elképzeléshez, milyen kevés hadakozás után hajlandó volt tényként
elfogadni Vic őrültségeit. Talán nem is volt olyan hihetetlen az egész. Azt
Lou már régen elfogadta, hogy mindenkinek megvan a saját külön kis belső
világa, és hogy ezek mind ugyanolyan valóságosak, mint a nagy, külső,
közös világ, csak éppen ezekbe másoknak nincs bejárásuk. Vic azt mondta, a
közös világunkban is elő tudja hozni a hídját, de, tette hozzá, az is igaz, hogy
bizonyos értelemben a híd csak a fejében létezik. Ez őrült beszédnek tűnt,
amíg eszedbe nem jutott, hogy az emberek egyfolytában ezt csinálják:
valósággá alakítják a képzeletbelit. Fogják a zenét, ami addig csak a
fejükben szólt, és felvételt készítenek róla, látnak egy házat a képzeletükben,
és megépítik. A fantázia mindig is egyfajta – megvalósulásra váró – valóság
volt.
A feltornyozott tűzifa mellett elhaladva kiléptek az eresz alól a langyos,
reszketeg párába. A szúnyoghálós ajtó újabb csattanására Lou
hátrapillantott: Christopher McQueen kijött utánuk. Vic apja csattintott az
öngyújtójával, a fejét lehorgasztva rágyújtott, aztán kiegyenesedett, és
összehúzott szemmel a motorra nézett a füstön át.
– Evei Knievel is Triumphokkal járt – közölte, és ez volt az utolsó dolog,
ami elhangzott, mielőtt a rendőrök előjöttek a fák közül.
– EFF BÍÍ ÁJJ! – kiáltotta egy ismerős hang a fák vonalából. – NE
MOZDULJANAK. KEZEKET A LEVEGŐBE, KEZEKET A LEVEGŐBE,
MINDENKI!
Lou nyakának bal oldalán tompa fájdalom sugárzott fel, már az
állkapcsában, már a fogaiban is érezte. Eszébe villant, hogy nem csak Vicnél
van nagy erejű robbanóanyag – neki az agya robbanhat fel bármelyik
pillanatban.
Hármuk közül láthatóan csak Lou gondolta úgy, hogy a „KEZEKET A
LEVEGŐBE” több puszta javaslatnál. Lou kifelé fordított tenyerű keze szép
lassan a levegőbe emelkedett, a hüvelykujjáról fityegő detonátoros szatyorral
együtt. Lou a szeme sarkából látta Chris McQueent a farakásnál. A pasas a
rágyújtás aktusába dermedten, előregörnyedve állt, a cigaretta vége vörösen
ragyogott, az öngyújtó a másik kezében.
Vic viszont... Vic az első kiáltásra mozgásba lendült, és Lou-t faképnél
hagyva az udvar vége felé bicegett – merev bal lábát képtelen volt
behajlítani. Lou leengedte a kezét, és utána kapott, de Vic már jó három
méterre járt. Mire az erdőből előlépő rendőrnő „MINDENKl!”-t kiáltott, Vic
már átvetette a lábát a Triumph ülésén. A másik láb a berúgókarra taposott.
A motorkerékpár fülsiketítő robajjal életre kelt. Nehéz volt elképzelni, hogy
akár egy zsák ANFO felrobbanása hangosabb lehetne.
– NE, VIC, NE, VIC, NE! KÉNYTELEN LESZEK LELŐNI MAGÁT! –
kiáltotta Tabitha Hutter.
Az aprócska nő oldalazó futással közeledett a nedves füvön át, az
automata pisztolyt két kézre fogta, ahogy a tévéműsorokban csinálják a
zsaruk. Már egész közel volt, öt-hat méterre mindössze, Lou még az
esőcseppeket is látta a szemüvegén. Még ketten voltak vele: a nyomozó,
Daltry, és az állami rendőrség járőre, akit Lou felismert, egy indiai nő.
Daltry nadrágszára combtőig vizes volt, és rothadó falevelek tapadtak rá,
ami szemlátomást nem töltötte el boldogsággal. Ő is elővette a pisztolyát, de
oldalra és lefelé, a földre szegezve tartotta. Ahogy szemügyre vette a triót,
Lou megállapította, hogy csak egyikük jelent közvetlen veszélyt. Daltry
pisztolya félre volt fordítva, Hutter pedig nem látott ki a szemüvegén. Az
indiai nő viszont végzetes elszánással a szemében Vicre tartotta a pisztolyát,
a teste közepére szegezte – a tekintete mintha azt mondta volna, Kérem,
kérem, ne kényszeresen olyasmire, amit nem akarok megtenni.
– Visszaszerzem Wayne-t, Tabitha! – kiáltotta Vic. – Ha engem lelő, a
fiamat is meggyilkolja. Egyedül én tudom elérni, hogy Wayne
hazatérhessen.
– Várjanak! – kiáltott fel Lou. – Várjanak! Senki nem lő le senkit!
– HAGYJA ABBA A MOZGÁST!
Lou nem tudta, mi a fenéről beszél a nyomozónő – Vic ült a motorján,
Chris pedig tapodtat se mozdult a farakás mellől. Csak amikor Hutter egy
csuklómozdulattal őrá, Lou-ra, szegezte a pisztoly csövét, akkor jött rá, hogy
ő az, aki mozog. Észre sem vette, mikor sétált át az udvaron, és plántálta oda
magát felemelt kézzel Vic és a rendőrök közé.
Mostanra Hutter csak három jókora lépésre volt tőle. A nyomozónő
összehúzott szemmel nézett rá a szemüvegén keresztül, a leeresztett pisztoly
csöve Lou pocakjának vitorlányi felületére szegeződött. Lehet, hogy nem
látott túl jól, de Lou úgy tippelte: olyan lehet ez, mint pajtára célba lőni és
elhibázni – kihívás.
Daltry ekkorra Christopher McQueen felé fordult, de mélységes
érdektelensége jeleként még azzal se vesződött, hogy a férfira emelje a
pisztolyát.
– Várjanak – szólalt meg Lou. – Itt senki nem rosszfiú. Charlie Manx a
rosszfiú.
– Charlie Manx meghalt – mondta Tabitha Hutter.
– Ezt mondja Maggie Leigh-nek – ellenkezett Vic.
– Akit Charlie most gyilkolt meg Iowában, a Here-i Közkönyvtárnál. Egy
órával ezelőtt. Ellenőriztesse. Én ott voltam.
– Hol volt... – kezdett bele Hutter, aztán megrázta a fejét, mintha egy
szúnyogot próbálna elriasztani az arcáról. – Szálljon le a motorról, és
feküdjön hasra a földön, Vic.
Lou kiabáló hangokat hallott a távolból, hallotta, hogy ágak recsegnek,
emberek csörtetnek át a bozótoson. A hangok közvetlenül a ház túloldaláról
érkeztek, ami azt jelentette, hogy valószínűleg még húsz másodperc, és Lou-
ékat teljesen körbefogják.
– Indulnom kell – szólalt meg Vic, és egyesbe kattintottá a motor
sebességváltóját.
– Én pedig vele megyek – mondta Lou.
 Hutter tovább közeledett. A pisztoly csöve majdnem, de csak majdnem
elég közel volt, hogy Lou megmarkolhassa.
– Surinam járőr, megtenné, hogy megbilincseli ezt az embert? – szólalt
meg Hutter.
Chitra Surinam a nyomozónőt megkerülve Lou felé indult. Közben
leengedte a pisztolyát, a jobb kezével pedig a szolgálati derékszíjáról lógó
bilincsekért nyúlt. Lou világéletében szeretett volna egy szolgálati
derékövet, olyat, mint Batmané, szigonypisztollyal és villanó-durranó
gránátokkal. Ha most volna egy szolgálati derékszíja meg villanó-durranó
gránátjai, eldobhatna egyet, és cselekvőképtelenné tehetné a rendőröket,
amíg Vic és ő kereket oldanak. Ehelyett csak egy reklámszatyor volt nála,
barkácsáruházi időzítőkkel.
Lou hátralépett, így most már közvetlenül a motornál állt, olyan közel,
hogy még a remegő kipufogócsövek forróságát is érezte.
– Add ide a szatyrot, Lou – szólalt meg Vic.
– Ms. Hutter – mondta Lou Ms. Hutter, kérem, kérem, szóljon az
embereinek, és kérdezzen rá Maggie Leigh-re. Kérdezze meg, mi történt
Iowában. Az egyetlen személyt készül őrizetbe venni, aki kiszabadíthatja a
gyerekemet. Ha segíteni akar a fiunknak, el kell engednie bennünket.
– Elég a beszédből, Lou – mondta Vic. – Indulnom kell.
Hutter hunyorgott, mintha problémája volna azzal, hogy átlásson a
szemüvegén. Nyilván volt is.
Chitra Surinam odaért Lou-hoz, aki – hogy távol tartsa magától –
kitartotta elé a kezét. A következő pillanatban fémes reccsenés hallatszott, és
Lou azt látta, hogy a rendőrnő bilincset csappantott a csuklójára.
– Ácsi! – méltatlankodott Lou. – Ácsi, haver!
Hutter mobiltelefont húzott elő a zsebéből: szállodai szappan méretű,
szögletes, ezüst téglatestet. Ahelyett hogy tárcsázott volna, csak megnyomott
egy gombot. A telefon felbúgott, és a recsegés-ropogáson keresztül egy
férfihang volt hallható.
– Itt Cundy. Lecsaptak már a rosszfiúkra odakint?
– Cundy – szólt bele Hutter. – Van valami hír a Margaret Leigh utáni haj
tó vadászatról?
A telefon sistergett.
Chitra odaszólt Lou-nak: – A másik kezét, legyen szíves, Mr. Carmody. A
másik kezét.
 Lou nem adta oda. Sőt éppenséggel magasra tartotta a bal kezét, hogy a
rendőrnő ne érhesse el. A hüvelykujján fityegő műanyag szatyor mintha egy
zacskó lopott cukorka lett volna, és ő pedig az iskolaudvar réme, aki elvette
valakitől az édességet, és nem is akarja visszaadni..
Cundy hangja boldogtalannak tűnt a sistergésen át. – Mi van, csak nem a
távolba látást gyakorolta a hétvégén? Öt perce kaptuk a hírt, akkor akartam
elmondani, amikor visszajön.
A kiáltozás a ház túloldalán egyre közeledett.
– Mondja el most – mondta Hutter.
– Mi a büdös franc folyik itt? – értetlenkedett Daltry.
– Margaret Leigh meghalt. Agyonverték. A helyi zsaruk McQueent
gyanúsítják. Látták elrobogni a helyszínről a motorján.
– Nem – mondta Hutter. – Nem... az képtelenség. Hol történt?
– Egy Here nevű kisvárosban, Iowában. Bő egy órája. Miért volna kép...
De Hutter újra megnyomta a gombot, belefojtva a szót. Lou mellett
elnézve Vicre szegezte a tekintetét. Vic kifacsarodva ült a nyeregben,
rázkódott alatta a motor, úgy nézett vissza a rendőrnőre.
– Nem én voltam – mondta. – Hanem Manx. Ki fogják deríteni, hogy
Maggie-t egy kalapáccsal verték agyon.
Hutter közben valamikor teljesen leengedte a pisztolyát. Most visszatette a
telefont a kabátzsebébe, megtörölte vizes arcát.
– Egy csontkalapáccsal, ugye, Vic? – szólalt meg aztán. – Azzal, amit
Manx magával vitt, amikor Coloradóban kisétált a hullaházból. Nem értem
ezt, képtelen vagyok felfogni. Igyekszem, de egyszerűen nem fér a fejembe.
Hogyan támadhatott fel Manx a halottaiból? Hogyan lehet maga itt, amikor
az előbb még Iowában volt?
– Nem érek rá elmagyarázni, de ha arra kíváncsi, hogyan kerültem ide
Iowából, ne menjen sehová, mert rögtön megmutatom.
Hutter odaszólt Chitrának: – Járőr, legyen szíves... levenné Mr.
Carmodyról a bilincset? Nem lesz szükség kényszerítő intézkedésre. Lehet,
hogy csak beszélgetnünk kellene. Lehet, hogy csak el kellene beszélgetnünk
egymással.
– Nincs időm arra, hogy... – szólalt meg Vic, de senki nem hallotta a
folytatást.
– A rohadt életbe, mi a büdös franc folyik itt? – kiáltott fel Daltry, és
elfordult Chris McQueentől, és Vicre emelte a pisztolyát. – Szálljon le a
motorról.
 – Nyomozó, tegye el a fegyverét! – kiáltotta Hutter.
– Lószart. Magának elment az esze, Hutter. Állítsa le a motort, McQueen.
Most rögtön állítsa le.
– Nyomozó! – kiáltotta Hutter. – Itt én vagyok a rangidős, és azt
mondtam, hogy...
– A földre! – üvöltötte a ház keleti oldala felől érkező első FBI-ügynök.
Gépkarabély volt nála. Lou M16-nak nézte. – A KIBASZOTT FÖLDRE!
Úgy tűnt, mintha hirtelen mindenki kiabálna, és Lou-nak megint tompa
sajgás állt a halántékába és a nyaka bal oldalába. Chitra most nem őrá nézett:
a járőr a nyakát teljesen kitekerve Huttert bámulta aggodalommal vegyes
álmélkodással.
Aztán Chris McQueen Daltry arcába pöckölte a cigarettáját. A csikk a
jobb szem alatt találta el a nyomozót, vörös szikraesőt szórva. Daltry
hátrahőkölt, és elrántotta a pisztolyát a célról. Szabaddá vált kezével Chris
felmarkolt egy hasábfát a halom tetejéről, és meglendítette, olyan erővel
találva vállon Daltryt, hogy a nyomozó megtántorodott.
– Menekülj, Kölyök! – kiáltotta McQueen.
Daltry három botorkáló lépést tett a sáros talajon, visszanyerte az
egyensúlyát, felemelte a pisztolyt, és előbb gyomron, aztán torkon lőtte
McQueent.
Vic felsikoltott. Lou feléje fordult, és miközben így tett, Chitra
Surinamnak ütközött a vállával. Ez sajnálatos módon kicsit olyan volt,
mintha a járőr egy lóval ütközött volna. Surinam hátratette a lábát a felázott
talajon, de kibicsaklott a bokája, és fenékre tottyant a nedves fóvön.
– Mindenki le a fegyverrel! – kiáltotta Hutter. – A fenébe is, TÜZET
SZÜNTESS!
Lou Vicért nyúlt. A legjobb módja, hogy köréje fonhassa a karját, az volt,
ha átvetette a lábát a motor ülésén.
– Le a motorról, le a motorról! – kiáltotta a golyóálló mellényes férfiak
egyike. Hárman jöttek a füvön át a géppisztolyaikkal.
Vic hátrafordult a motor nyergében – a szeme elképedéstől vak, a szája
még az utolsó sikolyra tátva –, és visszanézett az apjára.
Lou megcsókolta a lázmeleg arcot. – Mennünk kell, haver.
Aztán összezárta a két karját Vic dereka körül, és a következő pillanatban
a Triumph mozgásba lendült, és az éjszaka automata fegyverek
kelepelésével telt meg.
 Odakint, hátul
A fegyverropogástól maga a sötétség is rázkódott. Vic úgy érezte, mintha
a zaj a testébe hasítana, összekeverte a golyók becsapódásával, és
önkéntelenül gázt adott. A kipörgő hátsó gumi füstöt csiholt a nedves földön,
aztán a Triumph hosszú, lucskos gyepszőnyeg-csíkot feltépve előreszökkent,
bele a sötétségbe.
Vic énjének egy része még ekkor is hátrafelé nézett, az apját figyelte,
ahogy kétrét görnyed, a torkához kap, a haja a szemébe hullik. Nyitva volt a
szája, mintha öklendezni próbálna.
Egy része elkapta a férfit, mielőtt térdre zuhanhatott volna, elkapta és a
karjában tartotta.
Egy része a férfi arcát csókolgatta. Itt vagyok, apa, mondta. Itt vagyok
veled. Olyan közel volt a férfihoz, hogy érezte a vér frissen-öntött-réz szagát.
Lou puha, szőrös arca oldalról a nyakához nyomódott. Carmody úgy
simult hozzá, mint egyik kanál a másikhoz, a robbanóanyagos hátizsák a
testük közé préselődött.
– Csak vezess – szólalt meg a férfi. – Vigyél oda, ahová mennünk kell. Ne
nézz, csak vezess.
Vic jobbján a kerék laza földet szórt a levegőbe, ahogy az emelkedő és a
fák felé fordult a motorral. A fülébe eljutott a hátuk mögött a földbe csapódó
golyók puffanó zaja. A fegyverropogáson át is sikerült kivennie Tabitha
Hutter idegességtől elcsukló hangját:
– TÜZET SZÜNTESS, TÜZET SZÜNTESS!
Nem tudott gondolkodni, és nem is kellett neki. A keze és a lába tudták a
dolgukat, jobb lába előbb kettesbe, aztán hármasba tette a sebességváltót. A
motor felrobogott a nedves domboldalon. A fenyőfák sötét falként meredtek
eléjük. Vic leszegett fejjel áthajtott két fa törzse között. Egy ág csípősen
szájon suhintotta. Aztán áttörtek a bozótoson, és a gumiabroncsok rátaláltak
a Rövidebb Út híd pallóira, és azokon dobogtak tovább.
– A kurva életbe! – kiáltott fel Lou.
Vicnek még mindig le volt hajtva a feje, és ferdén hajtott be a hídba.
Amikor a falnak ütközött a vállával, Lou-hoz lökődött, és azonnal elzsibbadt
a karja.
Az agyában az apja megint a karjai közé hanyatlott.
 A kormányba kapaszkodva korrigált, elkanyarodtak a faltól.
Az agyában éppen azt mondta, Itt vagyok melletted, miközben az apja és ő
együtt ereszkedtek le a földre.
Az egyik padlódeszka nagyot reccsent az első kerék alatt, és kitépődött a
kezéből a kormány.
Halántékon csókolta az apját. Itt vagyok melletted, apa.
A Triumph a túloldali falnak vágódott. Lou bal karja a falhoz préselődött,
a férfi felnyögött. A hatalmas test olyan erővel kenődött fel a falra, hogy az
egész híd beleremegett.
Vic érezte apja hajának fejbőrillatát. Meg akarta kérdezni tőle, hogy mióta
volt egyedül, hogy miért nincs nő a házban. Tudni akarta volna, hogyan
gondoskodott magáról, mivel teltek az estéi. El akarta mondani neki,
mennyire sajnálja, hogy így alakult, és hogy még mindig szereti; a sok rossz
ellenére is még mindig szereti őt.
Aztán Chris McQueen eltűnt. El kellett engednie, hagynia kellett, hogy
kicsusszanjon a karjából. Nélküle kellett tovább robognia.
Denevérek visongtak a sötétben. Aztán olyasfajta surrogás hallatszott,
mint amikor átpörgetnek egy pakli kártyát, csak sokszoros hangerővel. Lou a
nyakát tekergetve felnézett a tetőgerendák közé. A nagydarab, vajszívű,
rendíthetetlen Lou nem kiáltott fel, szinte alig adott hangot, csak szisszenve
beszívta a levegőt meghökkenésében, és lehúzta a fejét, ahogy több tucat
vagy akár több száz szunyókálásából felzavart denevér aláhullott a
mennyezetről, és a nyirkos levegőn keresztül pörögve, esőként záporozott
rájuk. Mindenhol ott voltak, a karjukhoz-lábukhoz ütődtek. Egyikük Vic feje
mellett suhant el, és érezte, hogy a bőrhártyás szárny az arcához súrlódik, és
ahogy a denevér ellibbent mellette, hirtelen eléje villant az állat arca: kicsi,
rózsaszínű, torz és mégis különös módon emberi. A saját arcát látta maga
előtt, természetesen. Minden erejére szüksége volt, hogy fel ne sikítson,
miközben kínlódva igyekezett irányban tartani a Triumphot.
A motor majdnem a híd túlsó végénél járt már. Néhány denevér ráérősen
kiröppent az éjszakába, és Vic arra gondolt, a McQueen lánynak elmentek
otthonról.
Hirtelen megjelent előtte gyerekkori Raleigh Tuff Burnere. A kerékpár
mintha szembeszáguldott volna velük, ahogy a reflektor fénykévéje
végigsiklott rajta. Vic rájött, fél pillanattal elkésve csak, hogy össze fognak
ütközni, és hogy ez brutális következményekkel jár majd. Aztán az első
kerék telibe találta a Raleigh-t.
 A Triumph mintha felakadt, megfeneklett volna a pókhálóval beszőtt,
rozsdás kerékpáron, és máris oldalvást fordult, és kezdett eldőlni, miközben
a fedett hídból kiértek. Tucatnyi denevér tódult ki velük a híd végén.
A gumiabroncsok előbb földbe martak, aztán fűbe. Vic látta, hogy a talaj
meredeken szakad alá, látta, hogy át fognak bukni egy rézsű peremén.
Fenyőfákat pillantott meg, angyalokkal és hópelyhekkel feldíszített
fenyőfákat.
Aztán alábuktak egy meredek lejtőn. A motor átfordult, ők pedig oldalvást
leborultak róla. A Triumph követte őket a mélybe, forró vaslavinaként
zuhanva rájuk. A világon hasadék nyílt, és ők kipottyantak rajta a sötétségbe.
 A Vérapó Háza
Lou már majdnem egy órája ébren volt, amikor száraz, halk kis neszezésre
lett figyelmes, és látta, hogy apró fehér hópelyhek hullanak körülötte az
avarra. Hátraszegte a fejét, és összehúzott szemmel kémlelt az éjszakába.
Szállingózott a hó.
– Lou?
Kezdett elgémberedni a nyaka, fájt, ahogy lejjebb eresztette az állát. Vicre
nézett, ott feküdt a földön tőle jobbra. Az előbb még aludt, most viszont vele
volt megint, tágra nyílt, kimeredő szemmel.
Aha.
– Itt van még anyám?
– Anyád az angyalok közt van, szívem.
– Az angyalok – motyogta Vic. – Angyalok vannak a fákon. – Aztán: –
Esik a hó.
– Tudom. Júliusban. A hegyek között éltem le az életemet, tudom, hol
marad meg a hó egész évben, de hogy konkrétan ilyenkor havazna, olyat
még nem láttam. Még idefent sem.
– Hol?
– Itt, Gunbarrel fölött. Ahol minden elkezdődött.
– Abban a New Hampshire-i szendvicsbárban kezdődött minden, amikor
anyám a mosdóban hagyta a karkötőjét. Hová ment?
– Nem is volt itt. Anyád halott, Vic. Nem emlékszel?
– Elüldögélt velünk egy darabig. Ott. – Vic felemelte a jobb karját, és a
föléjük magasodó partfalra mutatott. A motorkerékpár abroncsai mély
sebeket, hosszú, sáros árkokat vájtak a rézsűbe. – Wayne-ről mondott
valamit. Azt mondta, hogy Wayne-nek még Karácsonyországban is lesz egy
kis ideje, mert sikerült rükvercbe kapcsolnia magát. Két lépés hátra minden
előrefelé megtett két kilométerért. Így nem lesz belőle is olyan micsoda.
Még nem.
Vic kinyújtózva feküdt a hátán, a karja az oldalánál, boka összeszorítva.
Lou ráterítette flanelbélésű kabátját, olyan nagy volt, hogy leért a térdéig,
mintha egy gyerek takarója volna. Vic a férfi felé fordult, ránézett. Az űr a
tekintetében megrémítette Lou-t.
– Ó, Lou – szólalt meg színtelen hangon. – Szegény arcod.
 A férfi megérintette arcának jobb felét, amely duzzadt és érzékeny volt, a
szája sarkától egészen a szemgödör pereméig. Erre a maflásra nem is
emlékezett. Amikor a zuhanást követően megállapodtak, bal keze a motor
alá szorult, és egy forró csőhöz préselődve csúnyán megégett. Most
állhatatos fájdalomtól lüktetett, és fekete, repedezett, csillogó volt rajta a bőr.
Lou nem bírt ránézni. Lent tartotta a combjánál, ahol se ő, se Vic nem
láthatta.
A keze nem igazán számított. Nem gondolta, hogy sok ideje volna hátra.
A fájdalmas, feszülő érzés a nyakában és a bal halántékában mostanra
állandósult. Mintha folyékony vas keringett volna az ereiben, olyan sűrűnek
érezte a vérét. Fejéhez szegezett pisztollyal járt-kelt, és úgy gondolta,
valamikor, mielőtt véget érne az éjszaka, az a pisztoly el is sül majd. De még
előtte szerette volna viszontlátni Wayne-t.
Ahogy alábuktak a rézsűn, lerántotta Vicét a motorról, és sikerült úgy
fordulnia, hogy ő legyen felül, így a motor az ő hátáról pattant le. Ha a
Triumph Vicét találja el – aki ötven kiló volt, vasággyal –, valószínűleg
száraz ágként roppan el a gerince.
– Te elhiszed ezt a havat? – kérdezte Lou.
Vic hunyorított, oldalirányban megmozgatta az állkapcsát, és némán
meredt az éjszakába. Hópelyhek hullottak az arcára. – A hó azt jelenti, hogy
mindjárt itt van Manx.
Lou rábólintott. Ő is így gondolta.
– Néhány denevér kijutott – szólalt meg Vic. – Kijöttek velünk a hídból.
Lou hiába próbálta leküzdeni a borzongását. Azt kívánta, hogy bárcsak
Vic ne hozta volna szóba a denevéreket. Villanásra látott egyet elsiklani
maga mellett – a parányi száj alig hallható visításra tátva –, és amint
meglátta, azt kívánta, bárcsak ne látta volna, azt kívánta, bárcsak mégse
láthatná. Az az aszott, rózsaszínű arc szörnyűségesen hasonlított Vicére.
– Igen – szólalt meg. – Én is úgy néztem.
– Azok a dolgok... belőlem valók. A fejemből.
Ahányszor a hidat használom, mindig megvan az esélye, hogy kiszökik
néhány. – Oldalra gördítette a nyakán a fejét, és megint Lou-ra szegezte a
tekintetét.
– Ez az ára. Mindig van ár. Maggie dadogott, és minél többet használta a
betűdominóit, annál rosszabb lett a dadogása. Valamikor Manxnak is volt
lelke, de az autója elhasználta. Érted, mit mondok?
A férfi bólintott. – Azt hiszem.
 – Szólnod kell nekem, ha olyasmiket mondok, amiknek semmi értelme.
Tegyél helyre, ha hirtelen zavarodottnak tűnnék. Hallasz engem, Lou
Carmody? Nemsokára itt lesz Charlie Manx. Tudnom kell, hogy
számíthatok-e rád.
– Mindig.
Vic megnyalta az ajkát, nyelt egyet. – Jó. Ez jó. És ami jó, az jó is marad,
tudtad? Ezért nem lesz semmi baja Wayne-nek.
Egy hópehely felakadt a szempilláján. Lou szívet sajdítóan szépnek találta
a látványt, és kételkedett benne, hogy életében még egyszer ilyen
gyönyörűség tanúja lehet. Igazság szerint nem számított rá, hogy az éjszaka
után életben lesz majd.
– A motor... – Vic riadtan hunyorogva felült.
– A motornak rendben kell lennie.
Lou a zuhanás után felállította a földbe préselődött Triumphot, és egy
fenyő törzséhez támasztotta. A fényszóró lógott a vezetékein. A jobb oldali
tükör letört. Most már egy tükre sem volt.
– Ó – mondta Vic. – Nem lesz vele gond.
– Hát, nem tudom. Még nem próbáltam beindítani. Azt se tudjuk, nem
lazult-e ki rajta valami. Akarod, hogy...
– Nem. Nem lesz gond. Be fog indulni.
Gyenge szél hordta rézsútosan a porhavat. Az éjszaka halk csilingelő
hangokkal telt meg.
Vic felemelte az állát, és felnézett az angyalokkal, Mikulásokkal,
hópelyhekkel, ezüst- és aranygömbökkel teli ágak közé.
– Csak tudnám, hogyhogy nem törnek össze – mondta Lou.
– Úgy, hogy ezek horcruxok.
Lou megütközött, aggodalmas arccal nézett rá.
– Úgy, mint a Harry Potter-könyvekben?
Vic nevetése rémisztő, boldogtalan hang volt. – Nézz végig rajtuk. Ezeken
a fákon több az arany és több a rubin, mint Salamon király Ofirjában volt
annak idején. És itt is ugyanaz a vég várható.
– Hafnáltak fappant O-Fíriában a fírek? Vadakat beszélsz, Vic, gyere
vissza a felhők közül.
Vic leengedte a fejét, megrázta, mintha aki bódultságától akar szabadulni,
aztán a nyakához nyomta a kezét, grimaszolt fájdalmában.
Amikor felnézett a férfira a haja alól, Lou-t megdöbbentette a hirtelenség,
ahogy visszaváltozott régi önmagává. Az arcán megint ott volt a csúfondáros
Vic-mosoly, a szemében az a pajkos tekintet, amitől Lou mindig beindult.
– Te jó ember vagy, Lou Carmody. És lehet, hogy egy flúgos picsa
vagyok, de szeretlek. Sajnálom, hogy egy csomó mindenen keresztül kellett
menned miattam, és rohadtul azt kívánom, bárcsak valami rendesebb nővel
akadtál volna össze, mint én. Azt viszont nem bánom, hogy együtt volt
gyerekünk. A kinézete az enyém, a szíve a tiéd. Tudom, melyik ér többet.
Lou a talajra támasztotta az öklét, odacsusszant mellé a fenekén. Aztán
átölelte, és a hajába temette az arcát.
– Ki mondja, hogy van nálad jobb? – szólalt meg.
– Olyan dolgokat mondasz magadról, amiket senki mástól nem tűrnék el.
– Csókot nyomott a fejbőrére.
– Klassz kis srácot hoztunk össze. Ideje kiszabadítani.
Vic elhúzódott tőle, és felpillantott az arcára. – Mi van a detonátorokkal?
És a robbanóanyaggal?
Lou a hátizsákért nyúlt – ott hevert a keze ügyében, felnyitva.
– Már elkezdtem dolgozni rajtuk – mondta. – Pár perccel ezelőtt. Csak
hogy munkát adjak a kezemnek, miközben vártam, hogy felébredj. –
Gesztikulált a két kezével, hogy szemléltesse, mennyire haszontalanok
üresen. Aztán leengedte a bal mancsát, remélve, hogy Vic nem vette észre a
csúnya égési sebet.
Vic elmosolyodott, megrángatta a másik csuklón fityegő bilincset.
– Ezzel majd perverzkedhetünk később – mondta. Csak éppen a hanga
elmondhatatlan csüggedtségről árulkodott, erotikus képzelgés helyett
mindössze távoli emlékeket idézett, vörösborról és lusta csókokról.
A férfi elvörösödött; mindig is pirulós fajta volt. Vic felnevetett,
belecsípett az arcába.
– Mutasd, mit végeztél.
– Hát, nem sokat. Az időzítők közül pár tönkrement – összetörtek a nagy
menekülés közben. Négyet sikerült felszerelnem. – Lou benyúlt a
hátizsákba, és kivett egy ANFO-val megtöltött sikamlós, fehér zsákot. A
fekete időzítő a zsák tetejénél fityegett, két vezetékre csatlakoztatva – egy
pirosra és egy zöldre –, melyek mélyen lehatoltak a robbanóanyagot
tartalmazó feszes műanyag zsákban. – Az időzítők igazából kis ébresztőórák
csak. Az egyik mutató az időt jelzi, a másik, hogy mikorra van beállítva.
Látod? És itt kell megnyomni, hogy elinduljon.
Lou hónalját csípős verejték bizsergette pusztán attól, hogy kezében
tartotta a robbanóanyaggal megtöltött sikamlós zsákot. Egy kurva fényfüzér-
időzítő választotta el őket a robbanástól, amely után törmelék se marad majd
vissza.
– Valami nem világos – szólalt meg. – Mikor akarod elhelyezni a
tölteteket? És hol?
Talpra kecmergett, és a nyakát nyújtogatva nézett erre-arra, mint egy
forgalmas úttesten áthaladni készülő gyerek.
Fák között voltak, az erdő talajának teknőszerű mélyedésében. A Vérapó
Házához vezető behajtó közvetlenül Lou mögött volt: a rézsű oldalában futó
kavicsos út éppen csak annyira széles volt, hogy egyetlen autó elférjen rajta.
Lou-nak bal felől a főút volt, ahol – majdnem pontosan tizenhat évvel
korábban – egy szíjas izmú, csikólábú tinédzser lány koromtól fekete arccal
kirobbant a bokrok közül, és ahol meglátta őt egy húszéves, kövér fiú a
Harley-Davidsonján. Lou keserű családi vita elől robogott el éppen: az
apjával különbözött össze. Egy kevéske kis pénzt kért, le akart érettségizni,
hogy aztán beiratkozzon az állami főiskolára, és kiadványszerkesztést
tanuljon. Amikor az apja megkérdezte, hogy azt meg minek, Lou azt
mondta, hogy idővel saját képregénykiadót akar alapítani. Az apja erre
begorombult, és azt mondta, miért nem mindjárt papírpénzzel törli a fenekét,
a végeredmény ugyanaz. Azt mondta, ha Lou ki akar kupálódni, utánozhatja
azt, amit ő csinált annak idején: vonuljon be tengerészgyalogosnak. Közben
esetleg pár kilót is leadhat, meg végre emberi frizurája lesz.
Lou azért száguldott el a motorján, mert nem akarta, hogy az anyja sírni
lássa. Azt tervezte, hogy elmotorozik Denverbe, bevonul, és eltűnik az apja
életéből. Lehúz pár évet a tengerentúlon, megváltozott emberként tér majd
vissza, olyasvalakiként, aki karcsú és kemény és távolságtartó,
olyasvalakiként, aki megengedi az apjának, hogy átölelje, de ő maga nem
viszonozza az ölelést. „Uram”-nak szólítja majd az apját, merev, feszes
vigyázzban ül a székén, mosolytalan arccal. Hogy tetszik a hajviseletem,
uram?, kérdezi majd. Megfelel a szigorú elvárásainak? Világgá akart menni,
és átalakulva visszajönni, olyan emberként, akire rá sem ismernek a szülei.
És történetesen nagyrészt így is lett, jóllehet sosem jutott el Denverig.
Lou-nak jobbra a ház állt, ahol Vic kis híján halálra égett annak idején.
Nem mintha bármilyen elfogadott meghatározás szerint háznak lett volna
nevezhető. Nem maradt belőle más, csak egy kormos betonalap és az
összeégett gerendák kuszasága. A romhalmaz közepén hólyagosra égett,
megfeketedett régimódi hűtőszekrény hevert az oldalán, odébb füstös,
elvetemedett ágykeret, egy lépcsőfeljáró maradványa. Az egykori garázsból
szinte érintetlenül megmaradt egyetlen fal. A falba épített ajtó nyitva állt,
mintegy invitálásként, kerülj beljebb, húzzál oda magadnak valami
elszenesedett gerendát, foglalj helyet, időzz el kicsit minálunk. A törmelék
üvegcseréppel meghintve.
– Merthogy ez nem Karácsonyország, igaz?
– Nem – mondta Vic: – Ez még csak az átjáró.
Manx valószínűleg mehetne másfelé is, de így a legegyszerűbb.
Angyalok forogtak és imbolyogtak szájukhoz tett trombitával a hópelyhek
között.
– A te átjáród viszont... – szólalt meg Lou. – A híd, eltűnt. Eltűnt, mire
földet értünk a rézsű aljában.
– Amikor kell, vissza tudom hozni.
– Bárcsak azokat a rendőröket is magunkkal hozhattuk volna.
Átcsalhattuk volna őket. Kaptak volna egy esélyt, hogy az igazi rosszfiúra
szegezzék azt a sok fegyvert.
– Azt hiszem, minél kevesebb súly nehezedik a hídra, annál jobb – mondta
Vic. – Ez amolyan utolsó menedék. Még téged se akartalak áthozni.
– Hát, most már itt vagyok. – Lou még mindig a kezében tartotta a
csillogó felületű ANFO-s zsákot. Vigyázva visszacsúsztatta a többi közé, és
megemelte a hátizsákot. – Mi a terv?
– A terv első része, hogy azt ideadod nekem – mondta Vic, és megfogta a
hátizsák hevederét. A férfi egy másodpercig szótlanul meredt rá a hátizsák
túloldaláról, nem volt benne biztos, szabad-e lemondania róla, aztán mégis
elengedte. Megkapta, amit akart: ideát van, és Vic semmi módon nem
szabadulhat meg tőle. Vic a vállára kanyarítóttá a hátizsák pántját.
– A terv második része pedig... – Vic elhallgatott, és a főút felé pillantott.
Egy autó siklott az éjszakában, fenyőtörzsek között átvillódzó
reflektorfénye képtelenül hosszú árnyékokat vetett a kavicsos behajtóra. A
lehajtó torkolatát megközelítve lassított. Lou tompa, lüktető fájdalmat érzett
a bal füle mögött. A hó kövér pihetoll pelyhekben hullott, és kezdett
összehalmozódni a bekötőútón.
– Úristen... – Lou alig ismert saját, feszült hangjára. – Itt van. És még nem
készültünk fel.
– Bújjunk be ide.
Vic karon fogta és hátrálva magával húzta a férfit az erdő tűleveles, száraz
avarszőnyegén. Besurrantak egy kis nyírfacsoport mögé. Lou csak most
vette észre, hogy füstöl a lélegzetük a holdfénytől ezüstös éjszakában.
 A Rolls-Royce Wraith ráfordult a hosszú, kavicsos behajtóra. A fekete
ágvégek macskabölcsőjében felakadt csontszínű hold tükörképe a szélvédőre
libbent.
Figyelték az autó méltóságteljes közeledését. Lou érezte, hogy vaskos
lába megremeg. Csak még egy kicsit hadd legyek bátor, gondolta. Tiszta
szívéből hitt Istenben, azóta hitt benne, hogy gyerekkorában látta George
Burnst az Ó, istenemében, videón. Most néma fohászt intézett magában a
keszeg, ráncos George Burnshöz: Kérlek. Egyszer már voltam bátor; hadd
legyek bátor most megint. Hadd legyek bátor Wayne-ért és Vicért. Úgyis
meghalok, hadd ne haljak meg hiába. Eszébe jutott, hogy már korábban is
erre vágyott, gyakran álmodozott róla: egy végső lehetőségről, hogy fittyet
hányhasson a félelemnek, és megtegye, amit meg kell tenni. Most végre itt a
nagy lehetőség.
A Rolls-Royce kavicsot ropogtató kerekekkel elgurult mellettük. Amikor
egy vonalba ért velük, négy-öt méterre sem voltak egymástól, és az autó
lassítani látszott, mintha a sofőr meglátta volna és szemügyre akarná venni
őket. De az autó nem állt meg, csak gurult tovább ráérősen.
– A második rész? – lehelte Lou, nagyon is tudatában, milyen fájdalmasan
kalapál a nyakában a pulzusa. Jézusom, remélte, hogy nem teríti le a
szélütés, míg ennek az egésznek nincs vége.
– Tessék? – kérdezett vissza Vic. Az autót figyelte.
– Mi a terv második része?
– Ó – mondta Vic, és megfogta a férfi csuklójáról fityegő karperecét, és
egy nyírfa karcsú törzsére zárta. – A második rész az, hogy te itt maradsz.
 Az erdőben
Lou jóindulatú, kerek, borostás arcára annak a gyereknek a fájdalma ült
ki, akinek áttolatott egy autó a kedvenc játékán. A szemébe szökött könnyek
ékkő-fényesen ragyogtak a sötétben. Vicnek fájt azt látni, ahogy a férfit a
sírás kerülgeti, látni a döbbenetét és a csalódottságát, az összecsukódó
bilincs hangja viszont – az éles, tiszta, a fagyos levegőn visszaverődő
kattanás – egy végleges döntés hangja volt, a meghozott és megmásíthatatlan
elhatározásé.
– Lou – suttogta, és a férfi arcára tette a kezét. – Ne sírj, Lou. Nincsen
semmi baj.
– Nem akarom, hogy egyedül menj. Ott akartam lenni melletted.
Megígértem, hogy ott leszek melletted.
– Ott voltál – mondta Vic. – És ezután is ott leszel. Velem vagy, akárhová
megyek: az inszképem része vagy. – A csókba könny keveredett, de nem
tudta, hogy a sajátja vagy a férfié. Hátrahúzódott Lou-tól, és azt mondta: –
így vagy úgy, de ma este Wayne szabadón elsétál innen, és ha én nem
vagyok vele, csak te maradsz neki.
Lou szaporán pislogva, szégyentelenül pityergett. Eszébe sem jutott
rángatni a nyírfa törzsét éppen hogy körülérő bilincset. A szomorúság és
döbbenet arckifejezésével meredt Vicre. Kinyitotta a száját, de láthatóan
nem talált szavakat.
A Wraith a kiégett romokhoz gördült, az egyetlen állva maradt fal mellé.
Ott üresben járó motorral lefékezett. Vic az autó felé nézett. A távolból
hallotta Burl íves behízelgő énekhangját.
– Nem értem – mondta Lou.
Vic lenyúlt a bilincs karperecé mellett, és a férfi csuklóján fityegő
papírkarikát kezdte babrálni – amit a kórházban tettek fel Lou-ra, és amire
már az apja házában is felfigyelt.
– Mi ez, Lou?
– Ó, az? – kérdezett vissza a férfi, egy félig nevetés-, félig zokogásszerű
hang kíséretében. – Megint elájultam. Semmi különös.
– Nem hiszek neked. Ma este már elveszítettem az apámat, nem
engedhetem meg magamnak, hogy téged is elveszítselek. Ha azt hiszed,
hogy az eddigiek után még több veszélynek teszlek ki, akkor te még nálam is
őrültebb vagy. Wayne-nek szüksége van az apjára.
– És az anyjára is szüksége van. Mint ahogy nekem is.
Vic elmosolyodott – azzal az ő kicsit hetyke, kicsit veszélyes, régi Vic-
mosolyával.
– Ne nyalizz. Te vagy a legjobb, Lou Carmody. Nemcsak jó ember vagy,
de Isten látja lelkem, igazi hős. És ezt nem azért mondom, mert annak idején
felültettél magad mögé a motorodra, és elrobogtál velem erről a helyről. Az
a könnyű része volt a dolognak. Azért mondom, mert minden áldott nap ott
voltál Wayne-nek. Mert uzsonnát készítettél neki iskolába, és fogorvoshoz
vitted a megbeszélt időben, és mesét olvastál neki esténként. Szeretlek,
miszter.
Megint az út felé pillantott. Manx közben kiszállt az autóból. Ahogy
átballagott a Rolls fényszórói előtt, Vicnek négy nap óta először alkalma
nyílt, hogy alaposan szemügyre vegye. A férfi régimódi frakk-kabátot viselt,
két sor rézgombbal. A haja fekete volt és fényes, hátranyalva hatalmasan
kidudorodó homlokából. Úgy nézett ki, mint egy harmincéves férfi. Az
egyik kezében irdatlan ezüstkalapácsát tartotta. A másik markában is volt
valami kisméretű tárgy. Kilépett a reflektorok fényéből, be a fák közé, rövid
időre az árnyékokba veszve.
– Indulnom kell. – Vic. Közelebb hajolt, és arcon csókolta Lou-t.
A férfi érte nyúlt, de elsurrant mellette, és odament a Triumphhoz, hogy
szemügyre vegye. A könnycsepp alakú üzemanyagtartályon ökölnyi
horpadás éktelenkedett, és félig le volt szakadva az egyik kipufogócső. Vic
mégis érezte, hogy be fog indulni. Hogy mehetnékje van.
Manx kilépett a fák közül, és megállt a Wraith faránál, a helyzetjelző
lámpák között. Mintha egyenesen Vicre szegezte volna a tekintetét, de nem
tűnt lehetségesnek, hogy láthatná is a sötétben és a havazásban.
– Hahó! – rikkantott fel Manx. – Itt vagy velünk, Victoria? Itt vagy a
gonosz vasparipáddal?
– Engedje el a gyereket, Charlie! – kiáltotta Vic. – Engedje el, ha életben
akar maradni!
Még hatvanméteres távolságból is látta, hogy Manx milyen sugárzó
önelégültséggel néz feléje. – Azt hiszem, Victoria, hogy mostanra te is
megtanulhattad, engem nem olyan egyszerű megölni! De gyere csak,
Victoria! Kövess Karácsonyországba! Irány Karácsonyország, majd ott
pontot teszünk az ügy végére! A fiad örülni fog, hogy láthat!
 A választ meg sem várva bekászálódott a Wraith volánja mögé. Aztán a
hátsó jelzőlámpák felragyogtak, elhalványultak, és az autó újra mozgásba
lendült.
– Úristen, Vic – szörnyülködött Lou. – Úristen. Ez így nem jó. Manx
felkészült az érkezésedre. Biztos van más megoldás is. Ne csináld. Ne
kövesd Manxot. Maradj velem, és keresünk valami más megoldást.
– Ideje beröffenteni a járgányt, Lou. Várd meg itt Wayne-t. Nemsokára
felbukkan.
Vic átvetette a lábát a nyergen, és elfordította a slusszkulcsot. A reflektor
halványan felvillant, aztán kialudt. A rövidnadrágban és edzőcipőben
didergő Vic az indítókarra tette a sarkát, aztán teljes súlyával ránehezedett. A
motor köhintett és dörmögött. Amikor Vic megint az indítókarra ugrott,
érdektelen, fáradt hangot adott: brapp.
– Gyerünk, kicsim – nógatta Vic. – Utolsó bevetés. Hozzuk haza a fiunkat.
Teljesen kiegyenesedett. A karja pihés szőrszálain hópelyhek akadtak fel.
Ahogy az indítókarra nehezedett, a Triumph feldohogott.
– Vic! – kiáltotta Lou, de ő már nem nézhetett rá. Mert ha ránéz, és sírni
látja, át akarná ölelni, és még a végén elveszítené a fejét. Sebességbe tette a
motort. – Vic! – hallotta Lou hangját megint.
A váltót egyesben hagyva jókora gázfröccsel felrobogott a rövid, meredek
partfalon. A hátsó kerék ide-oda csúszkált a hótól síkos fóvön, és le kellett
tennie a lábát, és besegíteni, hogy átbukjon a tetőre.
A Wraith már eltűnt szem elől. Megkerülte a leégett vadászház romjait, és
nyoma veszett a túloldalon a fák között. Vic felváltott kettesbe, aztán
hármasba, és gyorsított, hogy utolérje. A gumiabroncsok alól kövek
röpködtek. A motor csúszkált és imbolygott a kavicsot finom lepelként
borító havon.
Körbe a rom körül, aztán szálas füvön át, és tovább a fenyőfák között egy
földútszerűségen, amely éppen hogy elég széles volt ahhoz, hogy a Wraith
elférjen rajta. Az út igazából két keskeny árok volt csak, középen dús
páfránysávval.
Az út fölé hajló fenyőágak szűkös, keskeny, sötét folyosót hoztak létre. A
Wraith lassított, hogy Vic utolérhesse, de amikor alig tizenöt méter
választotta el őket egymástól, méltóságteljesen továbbindult. Vic pedig
követte a helyzetjelzőit; a jeges levegő késként hatolt át vékony pólóján,
fagyos-fájdalmas lélegzettel töltötte meg a tüdejét.
 Kétoldalt kezdtek elfogyni a fák, az út sziklákkal teleszórt tisztásba
torkollott. Szemközt kőfal húzódott, amelyen Vic téglával kirakott falú
alagút bejáratára lett figyelmes – ez is ki volt centizve, a Wraith éppen hogy
befért rajta. Vic a hídjára gondolt. Ez az ő hídja, gondolta aztán. A kőfalra
fehér fémtáblát erősítettek az alagút bejárata mellé, A PARK EGÉSZ
ÉVBEN MINDENNAP LÁTOGATHATÓ! KÉSZÜLJETEK FEL EGY
HANGOS HIP-HIP-HULL-A-HÓ-RÁ KIÁLTÁSRA, GYEREKEK!
A Wraith becsusszant az alagútba. Burl íves karácsonyi slágere
végigvisszhangzott a téglabélésű üregen – az átjárón, amely, Vicnek efelől
nem volt kétsége, legfeljebb tíz perce, ha létezett.
Manxot követve Vic is behajtott. A jobb oldali kipufogót húzta a
macskakövön, röpködtek a szikrák. A Triumph bömbölése visszaverődött a
zárt térben.
A Wraith kiért az alagútból. Vic szorosan a nyomában előbömbölt a
motorral a sötétségből, át a nyitva hagyott selyemcukor pálca kapun, el a
három méter magas Diótörő strázsák mellett, és végre be
Karácsonyországba.
 TRIUMPH – DIADAL
EGY SOHA VÉGET NEM ÉRŐ KARÁCSONY
ESTE
 Karácsonyország
A Wraithszel az élen végighajtottak a főutcán, a Rágógumi sugárúton.
Elsuhanó autójában Charlie Manx megnyomkodta a dudát, háromszor és
még háromszor: da-da-da, da-da-da, a „Jingle Bells” eltéveszthetetlen nyitó
taktusai.
Vic követte a motorján. Most már fékezhetetlenül reszketett a hidegben, és
minden erejével küzdenie kellett, hogy a foga össze ne csattanjon a
vacogástól. Amikor a szél feltámadt, úgy hasított keresztül a pólóján, mintha
nem is volna rajta ruha egyáltalán, és a finom szemű hódara az apró
üvegszilánkok élességével mart a bőrébe.
A gumiabroncsok meg-megcsúsztak a hótól síkos macskakövön. A
Rágógumi sugárút elsőre sötétnek és kihaltnak tűnt, egy elnéptelenedett
tizenkilencedik századi városka közepét átszelő út, kétoldalt vas
lámpaoszlopok, oromzatos tetejű, sötét ablakfülkés, keskeny épületek,
beugró kapualjak.
Csak éppen amerre a Wraith elhaladt, a gázlámpák kigyúlva életre keltek,
kék lángok köpködtek szikrát dérrel szegett buráikban. A boltok kirakatában
olajmécsek gyúltak önhatalmúlag, aprólékosan berendezett kis tárlatokat
világítva meg. Vic elmennydörgött egy Le Chocolatier nevű édességbolt
mellett, melynek kirakatában csokoládészánokat és csokoládé
rénszarvasokat tettek közszemlére, és egy hatalmas csokoládélegyet és egy
csokoládécsecsemőt, csokoládé kecskefejjel. Vic elhaladt egy Punch & Judy
nevű üzlet mellett – itt fából készült bábok lógtak a kirakatban. Egy kék Bo-
Peep öltözéket viselő kislányfigura faarcához szorította fakezét,
álmélkodástól összehúzott ajka tökéletes kört formált. Egy Jack-Be-Nimble
rövidnadrágos kisfiúfigura csuromvéres fejszét tartott a kezében. Levágott
fafejek és fakarok hevertek a lábánál.
A városka piacterén túl a vásári látványosságok sorakoztak, élettelenül és
sötétségbe burkolózva, amilyen a főutca is volt Vicék megérkezésekor. Vic
megpillantotta a Szánkó-Fel-Szánkó-Le Hullámvasutat: úgy tornyosult az
éjszakában, mint valami irdatlan történelem előtti lény csontváza. Látta az
Óriáskerék hatalmas fekete karikáját. És mindezek mögött emelkedett az
égre a hegyorom – egy kis híján függőleges, több ezer tonna fagyott hóval
borított sziklafal.
 Vic figyelmét viszont a városka fölé terülő éjszakai égbolt ragadta meg és
tartotta fogva. Az ég egyik felét ezüstös felhők tömkelegé töltötte ki, melyek
hatalmas, kövér hópelyheket hullattak. A fennmaradó rész sötétséggel és
csillagokkal teli öböl volt, melynek közepén függődíszként ragyogott...
Egy hatalmas, ezüst félhold, egy emberarcú félhold.
A holdnak csúfondárosan görbülő szája és kampós orra volt, és akkora
szeme, mint Topeka. Éppen szunyókált, az irdatlan szem rácsukódott az
éjszakára. Néha-néha horkantott, aztán megrebbentek a kék ajkak, és amikor
kifújta a levegőt, olyan fülsértő süvöltés hallatszott, mint amikor egy
Boeing-747-es a levegőbe emelkedik – még a felhők is beleremegtek.
Profilból a Karácsonyország fölötti hold nagyon hasonlított Charlie Manxra.
Vic már sok éve őrült volt, de ennyi idő alatt sem álmodott vagy vizionált
ehhez foghatót. Ha lett volna bármi az úttesten, simán elüti. Hosszú
másodpercekbe telt, mire sikerült elszakadnia a látványtól.
Akkor is csak azért engedte le a tekintetét, mert látótere alsó peremén
villanásnyi mozgásra lett figyelmes.
A gyerek egy sötét kis utcában ácsorgott egy órásmester („Olde Tyme
Clock Shoppe”) és egy almabor-készítő („Mr. Manx’s Mulled-Cider Shed”)
üzlete között. Ahogy a Wraith elhaladt, az órák ketyegve és tiktakolva és
csilingelve életre keltek. A következő pillanatban gőzmeghajtású, csillogó
rézszerkezet kezdett rá a pöfékelésre az almaborkészítő kirakatában.
A gyerek kopott szőrmekabátot viselt; ruházata és hosszú, ápolatlan haja
nőies benyomást keltett, bár Vic nem lehetett teljes mértékben biztos a
nemében. Csontos ujjai hosszú, sárga körömben végződtek. Érzelmektől
mentes arca sima volt és fehér, finom rajzolattal a bőr alatt – egy őrült,
zománcozott maszkra emlékeztetett. A gyerek – illetve az a valami – szó
nélkül követte tekintetével Vicét. A szeme vörösen villogott, ahogy a rókáké
villog az elhaladó autók reflektorfényében.
Ahogy Vic a nyakát tekergetve igyekezett hátrasandítani, azt látta, hogy a
szőrmekabátos mögött még három gyerek bukkan elő a kis utcából. Az egyik
mintha valami sarlószerűséget tartott volna a kezében, ketten mezítláb
voltak. Mezítláb a hóban.
Máris bekerítettek, gondolta Vic. Ez nem lesz jó.
Amikor megint előrefordult, egy körforgalmat vett észre közvetlenül
maga előtt, a közepén a leghatalmasabb karácsonyfával, amit valaha látott.
Legalább harminc méter magasnak kellett lennie; a tövénél a törzsben elfért
volna egy kisebb házikó.
 A nagy, központi körforgalomból két másik út ágazott le, a kör
fennmaradó részét friss hótól csillogó felszínű, derékmagasságú kőfal
szegélyezte, azon túl pedig nem volt más, csak... a nagy semmi. Mintha itt
ért volna véget a világ, örök éjszakába hullva. Vic jól szétnézett, miközben a
körív mentén a Wraith mögött haladt. A dermedt áramlatokban és
impresszionista örvényekben hömpölygő csillagokkal megtűzdelt, olajos
sötétség ezerszer elevenebb volt, mégis minden ízében ugyanolyan hamis,
mint azok az égboltok, amiket a Keresőmotor-könyvek, bármelyikében
rajzolt. A világ tényleg itt ért véget: Vic Charlie Manx képzeletének hideg,
kiismerhetetlen határát látta maga előtt.
A hatalmas karácsonyfa hirtelen fénybe borult, ezernyi elektromos
gyertya világította meg a köréje gyűlt gyerekeket.
Néhányan az alsó ágakon üldögéltek, de a többség – harmincán is akár a
többség az ágak alatt állt, már fél évszázaddal korábban is divatjamúlt
hálóingekben és prémekben és báli ruhákban, és Davy Crockett sapkákban
és kezeslábasokban és rendőregyenruhákban. Első pillantásra mintha
mindannyian hajszálrepedésekkel átszőtt, finom kidolgozású, fehér
porcelánmaszkot viseltek volna: a szájak gödröcskés arcú mosolyban
rögzülve, az ajkak túlságosan húsosak és túlságosan vörösek. Tüzetesebb
szemrevételezésre a maszkok mégis arcoknak bizonyultak. A
hajszálrepedések erek voltak, a vérerek sejlettek keresztül az áttetsző bőrön.
A természetellenesen széles mosolyok parányi, hegyes fogakkal teli szájakat
tettek közszemlére. Manx gyerekei antik kínai babákra emlékeztették Vicét.
Manx gyerekei nem is gyerekek voltak egyáltalán, hanem jéghideg babák,
fogakkal.
Az egyik fiú ült a fenyő ágán, a kezében a fűrészes pengéjű vadásztőr
olyan hosszú volt, mint az alkarja.
Az egyik lány horogban végződő láncot lóbált.
Egy harmadik gyerek – Vic meg nem mondta volna, hogy fiú vagy lány –
húsbárdot lengetett, és levágott ujjakból fűzött nyaklánc volt rajta.
Ilyen közelről Vic már azt is látta, mik lógnak díszként a hatalmas
karácsonyfán. A látványtól fújtatva kipréselődött a tüdejéből a levegő. Fejek:
cserzett bőrű, megfeketedett, de a hideg miatt oszlásnak nem indult fejek. A
szemek helyén lyukak. Néma sikolyra táruló szájak. Az egyik levágott fej –
vékony arcú, szőke kecskeszakállas férfi – zöld lencséjű szemüveget viselt,
strasszberakásos, szív alakú kerettel. Ezek voltak az egyedüli felnőttarcok,
amiket látni lehetett.
 A Wraith keresztbe fordult Vic előtt, és megállt, eltorlaszolva az utat. Vic
egyesbe tette a Triumphot, fékezett, és tíz méterre Manxtól megállt.
A fa alól gyerekek rajzottak elő, a legtöbbjük a Wraith felé vette az irányt,
de néhányan Vic mögé settenkedtek, és eleven barikádot alkottak. Vagy
legalábbis „félholtat”, ahogy esetünkben inkább helytálló.
– Engedje el Wayne-t, Manx! – kiáltotta Vic. A hideg és a rémület
megtette hatását: minden akaraterejével küzdenie kellett, hogy ne remegjen a
lába. A fagyos éjszaki levegő marta az orrát, égett tőle a szeme. Nem volt
olyan hely, ahová nyugodt szívvel nézhetett volna. Előtte a hatalmas fa,
teleaggatva az. összes többi felnőttel, akik rajta kívül elég szerencsétlenek
voltak, hogy elvetődjenek Karácsonyországba. Körülötte pedig Manx
élettelen babái, az élettelen szemükkel és élettelen mosolyukkal.
Kinyílt a Wraith ajtaja, és kiszállt Charlie Manx.
Ahogy felegyenesedett, egy kalapot tett a fejére, megigazította a karimáját
– Vic ráismert Maggie puhakalapjára. Manx most fiatalabb volt, mint Vic, és
magasan tűzött pofacsontjával és markáns állával szinte jóképű. A bal
füléből még mindig hiányzott, de a hegszövet rózsaszínű volt, és fényes, és
sima. Kiálló felső fogai alsó ajkába nyomódtak: hozta szokásos bárgyú
formáját. Egyik kezével az ezüstkalapácsot lóbálta ráérősen – mintha
irdatlan órainga ketyegte volna a másodperceket egy olyan helyen, ahol nem
számít az idő.
A hold horkantott. A sziklaterasz megrengett.
Manx Vicre mosolygott, és üdvözlésül megemelintette Maggie kalapját,
de aztán máris a gyerekek felé fordult, akik feléje iparkodtak képtelen fájuk
ágai alól. A frakk-kabát hosszú szárnyai megperdültek.
– Hahó, apróságok! – rikkantotta Manx. – Annyira, de annyira
hiányoztatok! Csináljunk egy kis fényt, hogy jobban lássalak benneteket!
Felnyúlt a szabad kezével, és meghúzott egy képzeletbeli zsinórt a
levegőben.
A Szánkó-Fel-Szánkó-Le Hullámvasút masnikba tekeredett kék fényű
szalagja kigyúlt. Az Óriáskerék felragyogott. Valahol a közelben körhinta
kezdett forogni, láthatatlan hangszórókból rázendített a zene. Eartha Kitt
énekelt édes-romlott, undok-behízelgő hangján, arról győzködve a Télapót,
hogy milyen jó kislány volt egész évben, bár a hanghordozása másról
árulkodott.
A karneváli fényözönben Vic piszok- és vérfoltokat látott a gyerekek
ruháján. Az egyik kislánynak, aki kitárt karral sietett Charlie Manx felé,
véres tenyérlenyomatok virítottak szakadt fehér hálóinge elején. A kislány
odaért Charlie Manxhoz, és a lába köré fonta a karját. Manx a gyerek
tarkójára görbítette a tenyerét, és magához szorította.
– Ó, kicsi Lorrie-m – mondta a gyereknek. Aztán egy másik, valamivel
magasabb lány futott oda, és ölelte át a másik oldalról. – Az én aranyos
Millie-m – olvadozott Manx. A magasabb lány, akinek hosszú, egyenes
szálú haja hátul a térdhajlatáig leért, piros-kék Diótörő-egyenruhát viselt,
keskeny mellén két fegyveröv keresztezte egymást. A lány aranyszínű övébe
csúsztatott kés meztelen pengéje olyan sima és csillogó volt, mint egy hegyi
tó tükre.
Charlie Manx felegyenesedett, de a lányokat továbbra is magához ölelte.
Amikor megfordult, hogy Vicre nézzen, a feszes, fiatal arcát felragyogtató
érzelem akár büszkeség is lehetett.
– Mindent, amit tettem, Victoria, a gyermekeimért tettem – mondta. – Ez a
hely túl van minden szomorúságon, túl minden bűntudaton. Itt mindennap
karácsony van, örökkön-örökké. Kakaó és ajándékok, mindennap. Nézd csak
meg, mi mindent adtam a két lányomnak – akik hús a húsomból, és vér a
véremből! – és a többi boldog és tökéletes gyereknek! Adhatsz-e ennél
többet a fiadnak, de tényleg? Adtál-e valaha is?
– Csinos – mondta egy fiú Vic mögött, egy vékonyka hangú, vékonyka
kisfiú. – Olyan csinos, mint az anyukám.
– Kíváncsi volnék, hogy nézne ki orr nélkül – szólalt meg egy másik fiú,
és elfúló hangon felnevetett.
– Mit adhatsz te Wayne-nek a boldogtalanságon túl, Victoria? – kérdezte
Charlie Manx. – Adhatsz-e neki saját csillagokat, saját holdat, olyan
hullámvasutat, amely mindennap új hurkokban és karikákban építi fel
önmagát, olyan csokoládékereskedést, amely soha nem fogy ki a
finomságokból? Adhatsz-e neki barátokat és játékokat és szórakozást,
megszabadíthatod-e a betegségektől, és megszabadíthatod-e a haláltól?
– Nem azért jöttem, hogy alkudozzak, Charlie! – Alig tudott a férfira
összpontosítani, ide-oda járt a tekintete, és minduntalan hátra akart pillantani
a válla fölött. Érzékelte, hogy a gyerekek körben egyre közelebb óvakodnak
a láncaikkal és húsvágó bárdjaikkal és késeikkel és levágott ujjakból fűzött
nyakláncaikkal. – Azért jöttem, hogy végezzek magával. Ha nem adja vissza
a fiamat, hazavágom ezt az egészet itt. Magát, a gyerekeit és ezt az egész
elmeháborodott fantáziavilágot. Utolsó esély.
 – A legszebb lány a világon – mondta a vékonyka hangú vékonyka kisfiú.
– Szép a szeme. Olyan a szeme, mint az anyukámé.
– Oké – hagyta rá a másik fiú. – Tiéd lehet a szeme, viszont stipi-stopi az
orra.
Távolabbról, a hatalmas karácsonyfa alatti sötétségből hisztérikus,
kornyikáló hang hallatszott:

Karácsonyországban rakunk majd hóleányt,

Hülyének nézhetik az arra járók,
Elszórakozunk vele, azután
Széttrancsírozzák úgyis majd a srácok.

A kisfiú kuncogott.
A többi gyerek némán várakozott. Vic még sosem hallott ennél
borzalmasabb csendet.
Manx a tépelődés megjátszott gesztusával az ajkához érintette a kisujj át.
Aztán leengedte a kezét.
– Nem gondolod – szólalt meg végül hogy meg kéne kérdeznünk Wayne-
től, ő mit akar? – Lehajolt, súgott valamit a magasabbik lánynak.
A Diótörő-egyenruhás lány – Millie, jutott eszébe Vicnek – mezítláb
odasétált a latyakos kockaköveken a Wraith hátuljához.
Vic neszezést hallott bal felől, és amikor odakapta a fejét, egy gyereket
látott, pár lépésre a háta mögött. Egy kövér kislányt, összetapadt szőrű fehér
bundában, ami nem volt begombolva, úgyhogy látni lehetett, hogy egy
piszkos Wonder Woman harisnyanadrágon kívül nem visel alatta semmit.
Amikor Vic ránézett, a kislány mozdulatlanná dermedt, mintha a
Szoborjáték eszelősöknek kitalált változatát játszaná. A kezében húsvágó
bárdot tartott. Nyitva hagyott száján keresztül Vic fogakkal teli üreget látott.
Úgy nézte, a fogak három jól elkülönülő sorban meredeznek, és a sorok
egészen a gyerek garatjáig hátranyúlnak.
Vic visszafordult az autó felé, éppen amikor Millie a Wraith ajtajáért
nyúlt, és kinyitotta.
Egy pillanatig nem történt semmi. A kitárt ajtó fényűző sötétséget ásított a
világra.
Aztán Vic látta, hogy Wayne megkapaszkodik csupasz kezével az ajtó
szélében, és látta, hogy kidugja a lábát a kocsiból. Aztán lecsússzam az
ülésről, és már kint is állt a macskakövön.
 Csodálkozva eltátott szájjal nézett fel a fényekre, az éjszakára. Tiszta volt
és gyönyörű, sötét haja hátrafésülve borzongatóan fehér homlokából, vörös
szája álmélkodó vigyorra tárva...
És Vic meglátta a fogait: a szabályos sorokba rendezett, éles csontpengék
ugyanolyanok voltak, mint az összes többi gyerek fogai.
– Wayne... – Elfúló zokogás volt csak a hangja.
Wayne feléje fordult, és lelkendezve ránézett.
– Anya! Hé! Hé, anya, hát nem hihetetlen? Tényleg igaz! Tényleg
valóságos!
Wayne elnézett a kőfal fölött, az éjszakába, a hatalmas, alacsonyan függő
holdra a szendergő ezüst arcával. Amikor meglátta a holdat, felnevetett. Vic
nem is emlékezett rá, mikor hallotta utoljára ilyen felszabadultan, ilyen
fesztelenül nevetni.
– Anya! Arca van a holdnak!
– Gyere ide, Wayne. Most rögtön. Gyere ide hozzám. Mennünk kell.
– De miért? – nézett rá Wayne sötét szemöldökei között az értetlenség
gödröcskéjével. – Csak most értünk ide.
Millie hátulról Wayne dereka köré fonta a karját, és hozzásimult, mint
egyik szerelmes a másikhoz. Wayne összerezzent, meglepve hátrapillantott,
de amikor Millie a fülébe súgott, nem hadakozott tovább. A lány
szörnyűségesen szép volt magasan tűzött arccsontjával és telt ajkával és
besüppedt halántékával. Wayne elkerekedett szemmel, feszülten figyelt,
aztán még szélesebbre nyílt a szája, még több meredező fogat tárva Vic elé.
– O! Ó, csak ugratsz! – Meghökkenve nézett Vicre. – Millie azt mondja,
hogy nem mehetünk! Nem mehetünk sehová, mert ki kell bontanom a
karácsonyi ajándékomat!
A lány megint odahajolt hozzá, és lázasan pusmogott a fülébe.
– Ne engedd a közeledbe, Wayne – szólalt meg Vic.
A kövér lány a fehér bundában közelebb csoszogott néhány lépéssel, már
majdnem olyan közel volt, hogy Vic lábába vághatta volna a bárdot. Vic
újabb lépteket hallott a háta mögül: a gyerekek közelebb húzódtak.
Wayne meghökkenten a lányra sandított, összevont szemöldökkel
töprengett, aztán így szólt: – Persze hogy segíthetsz kicsomagolni az
ajándékomat! Mindenki segíthet! Hol van? Gyerünk, kerítsük elő, és máris
nekieshetünk!
A lány előhúzta a kését, és Vicre mutatott vele.
 A Hatalmas Fa alatt
– Mit mondtál az előbb, Victoria? – kérdezte Manx.
– Utolsó esély? Szerintem ez inkább a te utolsó esélyed. A helyedben én
megfordulnék azzal a motorral, amíg lehet.
– Wayne! – Vic Manxról tudomást se véve a fiúra függesztette a tekintetét.
– Hé, ugye, még mindig visszafelé gondolkodsz, ahogy a nagyi javasolta?
Mondd, hogy még mindig visszafelé gondolkodsz.
Wayne úgy bámult vissza rá, mintha valami idegen nyelven tette volna fel
a kérdést. A szája is elnyílt a nagy mélázásban. Aztán alig forgó nyelvvel azt
mondta: – .nehéz milyen ,sincs fogalmad de ,anya ,Próbálok
Manx mosolyogott, de a felső ajka gyanakvón visszahúzódott a
girbegurba fogairól, és Vicnek úgy rémlett, mintha ingerültséget látott volna
átvillanni az ösztövér arcon. – Mi ez a kelekótyaság, Wayne? Játékokat
játszol velem? Mert odáig vagyok a játékokért – feltéve, hogy engem sem
hagynak ki a mókából. Mi volt ez, amit az előbb mondtál?
– Semmi! – vágta rá Wayne, olyan hangon, mint aki tényleg úgy is
gondolja: mint aki ugyanolyan értetlenül áll a dolog előtt, mint Manx. –
Miért? Maga hogy hallotta, mit mondtam?
– Wayne azt mondta, hogy ő az enyém, Manx – szólalt meg Vic. – Azt
mondta, hogy nem kaparinthatja meg.
– De már megkaparintottam, Victoria. Itt van nálam, és nem engedem
elmenni.
Vic az ölébe csúsztatta a válláról a hátizsákot, kicipzárazta, aztán
belenyúlt, és kivette belőle az ANFO-val teli feszes műanyag zsákok
egyikét.
– Esküszöm, ha nem engedi el a fiamat, lerobbantom az egész kócerájt
erről a kurva sziklapárkányról, és akkor örökre vége a karácsonyi
mulatságának.
Manx hátratolta hüvelykujjával a fején a kalapját. – Te jó ég, úgy
káromkodsz, mint egy stráfkocsis! Soha nem sikerült megszoknom fiatal
nőktől az ilyen trágárkodást. Világéletemben úgy gondoltam, az a nő, aki így
beszél, önmagáról állít ki szegénységi bizonyítványt.
A szőrmekabátos kövér lány újabb csosszanó kis lépést tett előre. Malacot
idéző, mélyen bőrredők közé ágyazott szeme vörösen villogott. Vicnek a
veszettség jutott róla az eszébe. Gázfröccsöt adott a motornak, előreszökkent
egy-két métert, hogy némi távolságot iktasson maga és az őt lassan
becserkésző gyerekek közé. Aztán átfordította a kezében tartott műanyag
zsákot, megtalálta az időzítőt, beállította nagyjából öt percre, és elindította a
visszaszámlálást. Arra számított, hogy már a gomb megnyomásának
pillanatában a fehér fény egy végső, mindent elpusztító villanása semmisíti
meg a világot, és a teste szorosan összeránduló zsigerekkel várta, hogy az
utolsó, szétmorzsoló fájdalom rátörjön. Semmi ilyesmi nem történt. Semmi
nem történt egyáltalán. Vic még arra sem esküdött volna meg, hogy az óra
jár egyáltalán. Ketyegni nem ketyegett.
A feje fölé tartotta a műanyag zsákot.
– Manx, ez egy bomba, amiben nagyjából három perc múlva működésbe
lép az időzítő. De egy-két percet erre is, arra is simán tévedhetek. A
hátizsákban még egy csomó ilyet hoztam magammal. Küldje ide hozzám
Wayne-t. Küldje ide most azonnal. Amint a gyerek fent ül a motoron,
kikapcsolom a szerkezetet.
– Nahát, tényleg, mi van a kezedben? – szólalt meg Manx. – Hasonlít a
párnácskákra, amiket a repülőgépen adnak az utasoknak. Egyszer utaztam
repülővel, St. Louisból Baton Rouge-ba. Soha többé nem adom ilyesmire a
fejem. Szerencsém volt, hogy élve megúsztam. Egész úton úgy bukdácsolt a
gép, mintha cérnaszálon függnénk, és Isten jojót játszana velünk.
– Ez egy zsák trágya – mondta Vic. – Mint maga.
– Egy zsák... Mit mondtál?
– A zsákban dízelolajjal átitatott műtrágya van, úgy hívják, hogy ANFO,
és alig marad el hatóerőben egy láda TNT-től. Timothy McVeigh egy
tizenkét emeletes szövetségi épületet rombolt le ilyennel. És ugyanezt
tehetem én a maga egész kis világával és mindennel, ami benne van.
Vic még tízméteres távolságból is látta, milyen számító lett a helyzetet
mérlegelő férfi tekintete. Aztán Manx mosolya szélesebbre húzódott. –
Kötve hiszem, hogy ilyet tennél. Hogy saját magadat és a fiadat is kész
volnál felrobbantani. Ahhoz kötöznivaló bolondnak kellene lenned.
– Ó, ember – mondta Vic. – Csak most jött rá?
Manx vigyora fokozatosan megfakult. A szemhéja félig leereszkedett, a
tekintete tompa lett és csalódott.
Aztán kinyitotta a száját, és felvisított, és amikor így tett, a hold kinyitotta
egyetlen szemét, és vele visított.
 A hold szeme dülledt volt és véreres, egy gennyes kelés, írisszel a
közepén. A szája cakkos szélű hasadás volt az éjszakán. A hangja Manx
hangja volt, fülsértőén felerősítve:

KAPJÁTOK EL! ÖLJÉTEK MEG! VÉGET AKAR VETNI A

KARÁCSONYNAK! ÖLJÉTEK MEG AZONNAL!

A sziklaterasz megremegett. A hatalmas karácsonyfa ágai a sötétséget

csépelték. Vic keze lecsúszott a fékről, és a Triumph megint előreszökkent.
Az ANFO-s hátizsák kicsusszant az öléből, és leesett a macskakőre.
Az épületek rázkódtak és remegtek a hold üvöltésének hangorkánja alatt.
Vic még sosem élt át földrengést korábban, most csak levegőért kapkodott,
rémülete némán lapult a tudatos gondolat szintje alatt, a verbalitás szintje
alatt. Aztán a hold megint felvisított – csak visított, szavak nélkül –, és a
tagolatlan, dühödt üvöltéstől a lehulló hópelyhek őrült kavargásba kezdtek.
A kövér lány előrelépett, és Vichez hajította a bárdot, mint egy apacs
harcos valami westernben. A nehéz, tompa penge a rossz bal térdén találta el
Vicét. Felülmúlhatatlan volt a fájdalom.
Vic keze megint lecsúszott a fékről, és a Triumph megint előreszökkent.
De a hátizsák nem maradt ott a földön: a Triumph húzta maga után. A
vállpánt felakadt a hátsó lábtartón, amit még Lou hajtott le, amikor
elhelyezkedett mögötte az ülésen. Lou Carmody megint kihúzta a pácból,
mint mindig. Az ANFO továbbra is Vicnél volt, ha nem is érhette el.
Az ANFO. A Manxnak felmutatott csomag viszont nagyon is a keze
ügyében volt, még mindig a mellkasához szorította a baljával, miközben a
zsák belsejében vélhetően rendületlenül ketyegett az időzítő. Nem mintha
ténylegesen ketyegés vagy bármilyen más hang jelezte volna a szerkezet
működését.
Szabadulj meg tőle, gondolta Vic. Tedd le valahol, hadd lássa Manx,
mekkora pusztításra vagy képes.
A gyerekek feléje iramodtak. Elősereglettek a fa alól, ki tódultak a
macskakőre. Vic halk topogást hallott a háta mögül. Amikor Wayne-t
keresve körbepillantott, látta, hogy a magas lány még mindig fogva tartja. A
Wraithnél álltak, a lány Wayne mögött, a karja gyengéden a fiú mellkasára
fonva. A másik kezében félhold alakú kését tartotta, amit, Vicnek efelől
kétsége sem lehetett, használni is akart, ha Wayne ellenkezne.
 A következő pillanatban az egyik gyerek Vic felé ugrott, hogy rávesse
magát. Vic gázt adott, a Triumph előreszökkent, és a hoppon maradt gyerek
arccal előre az úttestre zuhant. A hátsó lábtartón felakadt ANFO-s hátizsák
nagyokat döccent a havas macskakövön.
Vic egyenesen a Rolls-Royce felé robogott a motorral, mintha bele akarna
hajtani. Manx megragadta a kislányt – Lorrie-t? –, és az apák tipikus
oltalmazó gesztusával hátrahúzódott vele a kitárt ajtóhoz. Ebből az egyeden
mozdulatból Vic mindent megértett. Akármivé lettek is a gyerekek, akármit
csinált is velük Manx, azért csinálta, hogy biztonságban lehessenek, hogy a
világ ne tiporhassa el őket. Manx teljes szívvel hitt a saját tisztességében.
Akárcsak az összes valódi szörnyeteg, gondolta Vic.
Lenyomta a féket, és a bal térdébe hasító ádáz fájdalomtól a fogát
összeharapva, nagyot rántott a kormányon, majdnem száznyolcvan fokos
kanyart csinálva a motorral. Csatárláncba fejlődött gyerekeket látott maga
előtt – egy tucatnyian futottak feléje a macskaköves úton. Aztán megint gázt
adott, és a Triumph süvöltve a gyerekeknek rontott, akik úgy szétszóródtak,
mint száraz falevelek a szélviharban.
Egyikük viszont, egy rózsaszínű hálóinges, nyurga lány, lekuporodott, és
nem volt hajlandó félrehúzódni az útból. Vic a legszívesebben áthajtott volna
rajta, elgázolja a kis csipást, az utolsó pillanatban mégis elrántotta a
kormányt, hogy kikerülje. Nem vitte rá a lélek, hogy elüssön egy gyereket.
A motor veszélyesen megbillent a csúszós macskakövön, és veszített a
sebességéből, és a rózsaszínű ruhás lány hirtelen ott termett a motor mellett.
A karmai – tényleg azok voltak, egy öreg boszorka csontos ujjai, hosszú,
töredezett szélű körmökkel – megragadták Vic lábát, és a lány
felhúzódzkodott mögé az ülésre.
Vic ismét gyorsított, a motorkerékpár megugrott, és egyre gyorsulva
folytatta útját a körforgalomban.
A lány a háta mögött a motor ülésén furcsa hangokat hallatott, fojtott,
acsargó hangokat, mint egy kutya. Egyik keze Vic dereka köré fonódott, és
Vic kis híján felkiáltott, annyira hideg volt, szinte sütött a hidegtől.
A másik kezében a lány vasláncot markolt – most meglendítette, és Vic
bal térdére csapott vele, mint aki pontosan tudja, mivel okozhatja neki a
legnagyobb fájdalmat. Vic úgy érezte, mintha petárda robbant volna a
térdkalácsa mögött, és levegőért kapva hátrasújtott a könyökével. A könyök
telibe találta a repedezett zománcbőrű fehér arcot.
 A lány fojtott, megbicsakló hangon felkiáltott, és amikor Vic
hátrapillantott, a szíve émelyítően nagyot dobbant a mellkasában, és már el
is veszítette az uralmat a motor felett.
Potyautasa csinos kislányarca helyett egy óriás galandféreg rémálomba
illő szájnyílása meredt vissza rá – csipkés szélű rózsaszín lyuk, fogakkal
övezve, körben le a nyelőcső mentén. A lány nyelve fekete volt, a lélegzete
rothadó hús bűzét árasztotta. Olyan szélesre nyitotta a száját, hogy az ember
ledughatta volna a karját a torkán – szélesre tárta a száját, aztán Vic vállába
mélyesztette a fogait.
Vic pólójának ujja és alatta a bőr szemvillanás alatt véres péppé
marcangolódott, mintha láncfűrész kapta volna el.
A motor a jobb oldalára zuhant, aranyszikrákat szórva becsapódáskor, és
fülsértő csikorgással csúszott a macskakövön. Vicnek fogalma sem volt,
hogy leugrott vagy csak lerepült a Triumphról, mindössze azt tudta, hogy
különváltak egymástól, és nagyokat bucskázik és pörög a kövezeten.

ELZUHANT, ELZUHANT, SZÚRJÁTOK-VÁGJÁTOK, ÖLJÉTEK

MEG!

süvöltőtte a hold, és Vic alatt úgy rengett a föld, mintha egész

menetoszlopnyi kamion dübörgött volna el mellette.
A hátán hevert, a karja oldalt kinyújtva, a feje a macskakövön. Meredten
nézte a magasban a felhők ezüstös evezőshajóit (mozdulj).
Próbálta megállapítani, mennyire súlyosak a sérülései. A bal lábát már
egyáltalán nem érezte (mozdulj).
Jobb csípője sajgott, és mintha le is horzsolta volna. Amikor felemelte a
fejét, a világ émelyítő hirtelenséggel lódult meg körülötte (mozdulj mozdulj).
Hunyorított, és felhők helyett az égbolt egy pillanatra vadul reszkető
fekete és fehér pontok zsizsegésével telt meg (MOZDULJ).
Felkönyökölt, és balra nézett. A Triumph a körforgalom feléig hozta el, a
vidámpark felé leágazó két út egyikéig. Amikor a szemét meresztve a
körforgalom túloldala felé nézett, azt látta, hogy egy egész gyereksereg –
akár ötvenen is lehettek – özönlik felé nesztelen loholással a sötétségen át.
Mögöttük ott volt a tízemeletes ház magasságú fa, azon túl pedig, valahol,
ott volt a Wraith és Wayne.
A hold eszelősen meredt le rá az égből, szörnyű, vérben forgó szeme
kidülledt.
 OLLÓT-A-KÓDORGÓNAK!
OLLÓT-A-KURVÁNAK!

bömbölte. De aztán egy villanással eltűnt szem elől. Mint a csatornaváltás

közben rajtakapott tévékészüléken a kép. Az égboltot megint zsizsegés
töltötte ki. Vic még a fehérzaj sistergését is hallotta.
MOZDULJ, gondolta, és hirtelen talpon találta magát, a motort rángatta a
kormánynál fogva. A teljes súlyával nekifeszült, hangosan felsikoltva,
amikor a megsemmisítő fájdalom újabb elektrosokkja nyilallt a bal térdébe
és a csípőjébe.
A rózsaszínű hálóinges, parazitaszájú kislány a sarki üzlet – Charlie
Karneváli Jelmezkölcsönzőjének a kapualjába repült a bukáskor. Most az
ajtónál ült, a fejét rázogatva, mint aki próbál magához térni. Vic észrevette,
hogy az ANFO-val teli fehér műanyag zsák éppen a lány két bokája között
kötött ki.
ANFO, gondolta Vic – a szó mostanra egy mantra jelentőségével
visszhangzott az agyában –, és lehajolt és megmarkolta a Triumph
lábtartójára gabalyodott hátizsákot. Kiszabadította, belebújt a vállpántba,
aztán átvetette a lábát a motoron.
A feléje rohanó gyerekeknek sikoltozniuk kellett volna, vagy
csatakiáltásokat hallatni vagy ilyesmi, ehelyett némán áramlottak feléje,
elősereglettek a körforgalom behavazott közepéből, és kitódultak a
macskakőre. Vic az indítókarra taposott.
A Triumph köhintett, és nem történt semmi.
Vic megint az indítókarra ugrott. Az egyik kipufogócsőből, abból, amelyik
leszakadva fityegett a macskakő fölött, vizes füst pöffent elő, de a motortól
csak egy fáradt nyikkanás telt, aztán lefulladt.
Egy kő tarkón találta Vicét, és fekete villanás lobbant az agyában, a szeme
mögött. Amikor kitisztult a látása, az égbolt egy pillanatra megint
zsizsegéssel telt meg, aztán összefolyt minden, végül megint felhőkké és
sötétséggé állt össze. Vic indítózott.
A fogaskerekek megperdültek, de nem voltak hajlandók
összekapcsolódni, és a motor megint lefulladt.
Odaért az első gyerek. A fiúnál nem volt semmilyen fegyver – lehet, hogy
ő dobta tarkón a kővel –, viszont amikor kígyómódra kiakasztotta az
állkapcsát, előtárult barlangszerű, egymás hegyén-hátán sorakozó
fogacskákkal teli, szemérmetlenül rózsaszín szájürege. Aztán a fiú Vic pucér
lábára tapadt a szájával, és kampós fogak ütötték át a bőrt, akadtak meg az
izomban.
Vic felkiáltott a fájdalomtól, és ahogy kirúgott a lábával, hogy lerázza róla
a fiút, a sarka az indítókarnak csapódott, és a motor feldohogott. Gázt adott,
a Triumph előreszökkent. A fiú lesodródott a lábáról, és a macskaköves
úthoz csapódva elmaradt a motor mögött.
Miközben nekivágott a Szánkó-Fel-Szánkó-Le Hullámvasút és a
Rénszarvas-körhinta felé vezető mellékútnak, Vic hátrapillantott a bal válla
felett.
Húsz, harminc, de lehet, hogy negyven gyerek is nyargalt mögötte az
úton, sokan mezítláb, a sarkuk csattogott a kockakövön.
A kislány, aki a felboruló Triumph nyergéből a Charlie Karneváli
Jelmezkölcsönzőjének kapualjába repült, kezdett felkecmeregni. Előrehajolt,
a lábánál heverő fehér műanyag zsákért nyúlt.
Fehér villanás lobbant.
Vic egy pillanatig azt hitte, hogy a detonáció által útjára indított forró
léglökéshullám felkapja a motort az úttestről, és a levegőbe hajítja.
Az utcában az összes ablak berobbant. A fehér villanásból hatalmas
tűzgolyó lett. Charlie Karneváli Jelmezkölcsönzője megroskadt, aztán
lángoló téglalavinává és csillámló üvegpor förgeteggé omlott szét. Hatalmas
lángnyelv nyalintott át az utcán, felkapott egy tucat gyereket, és
szalmaszálakként repítette őket az éjszakába. Macskakövek robbantak ki az
úttestből, röpködtek a levegőben.
A hold szörnyűlködő kiáltásra nyitotta a száját, egyetlen szeme dühödten
kimeredt... és ekkor a lökéshullám a hamis égboltot is elérte, és az egész
mindenség megingott, mintha torzító tükör által visszavert látszat volna
csak. A hold és a csillagok és a felhők fehér elektromos katyvasszá olvadtak
össze. A detonáció végigrobajlott az utcán. Az épületek megremegtek. Vic
tüdeje perzselt levegővel, dízelolaj füstjével és téglaporral telt meg. Aztán a
robbanás hullámokat vető visszhangjai elenyésztek, és az égbolt hunyorogva
helyreállt.
A hold csak üvöltött és üvöltött, majdnem olyan erős és vad hangokat
adva ki, mint maga a robbanás volt.
Vic elrobogott egy tükrökkel szegélyezett folyosó és egy panoptikum
mellett, és tovább, a ragyogóan kivilágított körhintához, ahol lovak helyett fa
rénszarvasok ágaskodtak. Ott befékezett, és farolva megállt. A haja
megperzselődött a robbanás hőjétől, a szíve veszettül dörömbölt a
mellkasában.
Amikor hátrapillantott a törmelékkel borított területre, ami azelőtt a
piactér volt, kis időbe telt, mire felfogta – és elfogadta –, hogy mit lát.
Először egy gyerek, aztán még egy és még egy – sorra bukkantak elő a
füstből, és eredtek a nyomába a mellékúton. Az egyiknek leégett a haja, még
füstölt. Mások éppen felkecmeregtek az utca túloldalán. Vic látott egy fiút,
aki elmélázva söprögette ki az üvegtörmeléket a hajából. Halottnak kellett
volna lennie, hiszen felkapta és egy téglafalhoz vágta a robbanás, az összes
csont ripityára tört a testében, és ő mégis itt volt, éppen talpra kászálódott, és
Vic azt vette észre, hogy elgyötört agya nem is igazán lepődik meg ezen a
fejleményen. A gyerekek már a bomba felrobbanása előtt halottak voltak,
természetesen. A robbanástól semmivel nem lettek halottabbak, és semmivel
nem csökkent az elszántságuk, hogy őt levadásszák.
Vic levette a hátizsákot a válláról, és ellenőrizte a tartalmát. Egyetlen
bombát sem veszített el. Lou négy ANFO-s zsákra szerelt időzítőt, ezekből
eddig egy ment el. A hátizsák alján volt még néhány zsák, időzítő nélkül.
A vállára kapta a hátizsákot, és a Rénszarvas-körhinta mellett elhajtva
megtett még pár száz métert a park hátsó része és a hatalmas Szánkó-Fel-
Szánkó-Le Hullámvasút felé.
A vörös szánkocsik üresen jártak körbe-körbe a síneken, alázúgva és a
magasba kapaszkodva az éjszakában. Az a fajta régimódi, fából ácsolt
hullámvasút volt, ami a harmincas években örvendett nagy népszerűségnek.
A bejárat egy hatalmas, ragyogó Mikulásarc volt – a szájon át lehetett
bemenni.
Vic elővett egy zsák ANFO-t, öt percre állította az időzítőt, és belökte a
Mikulás tátongó szájába. Már éppen robogott volna tovább, amikor
véletlenül felpillantott a hullámvasútra, és meglátta a mumifikálódott
holttesteket: több tucat keresztre feszített férfi és nő, a bőrük megfeketedett
és összezsugorodott, a szemük kivájva, a ruháik szutykos, fagyott rongyok.
Egy rózsaszínű lábszármelegítős – annyira 1984! – nőt derékig
lemeztelenítettek, átlyukasztott mellbimbóin karácsonyi díszek fityegtek.
Egy farmernadrágot és vastag kabátot viselő, Krisztus-szakállú, összeaszott
férfi töviskorona helyett magyalkoszorúval a fején feszített.
Vic még mindig a hullákat bámulta a magasban, amikor a sötétből előlépő
gyerek egy konyhakést döfött a derekába.
 A fiú tízéves, ha lehetett, az arcán édes, imádni való
mosolygödröcskékkel. Mezítláb volt, kezeslábast és kockás inget viselt, és
aranyfürtjeivel és tiszta tekintetével tökéletes kis Tom Sawyer lehetett volna.
A kést tövig benyomta az izomba, és az alatta lévő ruganyos szövetbe, és
lehet, hogy belet is ért a döfés. Vic soha nem tapasztalt fájdalmat érzett, éles
és áldott facsarodást a zsigereiben, és valódi meglepetéssel arra gondolt: Ez
megölt. Meghaltam, slussz.
Tom Sawyer kihúzta a kést, és vidáman felkacagott. Vic saját fia sosem
nevetett ilyen fesztelen örömmel. Fogalma sem volt, honnan került oda a fiú.
Mintha csak úgy megképzett volna a semmiből – az éjszaka besűrűsödött, és
szült egy gyereket.
– Játszani akarok veled – szólalt meg a fiú. – Maradj itt, és játsszunk
ollós-kódorgóst.
Vic megüthette volna, eltörhette volna az orrát a könyökével,
belerúghatott volna, bármit. Helyette gázt adott, és egyszerűen
tovamennydörgött. Tom Sawyer félreállt, és a tekintetével követte, a kés a
kezében, a penge Vic vérétől nedves és csillogó. Még mindig mosolygott, de
meghökkent volt a tekintete, a szemöldöke értetlenül összevonva, mintha
azon tűnődne: Valami rosszat csináltam?
Az időzítők pontatlanok voltak. Az első zsák AN-O-nál Vic öt percre
akarta állítani az időzítőt, de majdnem tíz lett belőle. A Szánkó-Fel-Szánkó-
Le Hullámvasúinál is ugyanennyit áhított be, úgyhogy bőséges mennyiségű
időnek kellett volna maradnia, hogy biztonságban odébbállhasson. Ezzel
szemben száz métert sem tett meg, amikor a detonáció bekövetkezett. A lába
alatt megbillent, hullámként görgött a föld, és mintha hirtelen felforrt volna a
levegő: amikor beszippantotta, megperzselte a tüdejét. A motor előrelódult, a
kazánmeleg levegő pörölykalapácsa lesújtott a vállára-hátára. Friss, éles
nyilallást érzett a hasában, mintha megint kést vágtak volna bele.
A hullámvasút irdatlan halom recsegő-ropogó, morajló gyújtóssá roskadt
össze. Az egyik kocsi elszabadult a sínpályáról, és ragyogva átszelte az
éjszakát – lángoló lövedékként felröppent a sötétségben, és telibe találta a
Rénszarvas-körhintát, ízzé-porrá zúzva a fehér, agancsos paripákat. Acél
sikoltott. Vic még éppen jókor nézett hátra, hogy lássa a levegőbe emelkedni
a lángokból és fekete füstből összegyúrt gombafelhőt az összedőlt Szánkó-
Fel-Szánkó-Le Hullámvasút helyén.
Visszafordította a tekintetét, folytatta útját a motorral, kikerülve egy fa
rénszarvas fejének füstölgő maradványait, az ágas-bogas, összetört agancsot.
Betért egy másik mellékutcába, remélve, hogy visszajut rajta a
körforgalomhoz. Rossz ízű volt a szája. Vért köpött.
Haldoklom, konstatálta meglepő nyugalommal.
Az Óriáskerék tövébe érve jóformán nem is lassított. Csodálatos építmény
volt, ezer tündérlámpásszerű kék fényforrással a harmincméteres küllők
mentén. Tizenkét személy befogadására alkalmas kabinok forogtak andalító
lassúsággal, a feketére színezett ablakok mögött gázláng ragyogott.
Vic előhalászott még egy zsák ANFO-t, nagyjából öt percre állította az
időzítőt, és alulról a kerék belsejébe lendítette. Fennakadt az egyik küllőn, a
forgástengely közelében. Vic a Raleigh Tuff Burnerre gondolt a
gyerekkorából, a ráesni krepegésére, és hogy mennyire szerette az aranyló
őszi fényt New Englandben. Nem fog visszamenni. Soha nem látja még
egyszer azt a fényt. A szája folyton megtelt vérrel. A saját vérében ült. A
nyilalló fájdalom újra meg újra a derekába hasított. Csak éppen nem a szó
megszokott értelmében fájt. Vic egyfelől fájdalomként azonosította azt, amit
érzett, másfelől az érzés nagyobb is, több is volt a fájdalomnál; mint a
vajúdás – azt érezte, hogy valami eddig lehetetlennek ítélt most lehetségessé
válik, hogy hamarosan sikerre visz egy emberfeletti vállalkozást.
Továbbindult a motorral, és nemsokára visszaért a központi
körforgalomhoz.
Charlie Karneváli Jelmezkölcsönzőjének épületként már alig felismerhető,
tömör lángkockája hatvan-hetven méterre állt a sarkon. A hatalmas
karácsonyfa túloldalán pedig ott várakozott a leparkolt Rolls-Royce. Vic az
ágak alatt átkémlelve látta az autó fényszóróinak ragyogását. Lassítás helyett
egyenesen a fához hajtott. Lecsúsztatta a hátizsákot a bal válláról, belenyúlt,
és a másik kezével a kormányon, előhalászta az utolsó időzítővel ellátott
ANFO-s zsákot. Eltekerte a tárcsát az időzítőn, és a gombot megnyomva
elindította a visszaszámlálást.
Az első kerék átugratott az alacsony szegélykövön, és Vic feldöccent a
hóval meghintett fűre. A sötétség alakokká sűrűsödött össze: gyerekek
emelkedtek fel Vic előtt. Nem volt benne biztos, hogy hajlandóak lesznek
félrehúzódni, valószínűbbnek tartotta, hogy lecövekelik magukat, és át kell
majd gázolnia rajtuk.
Hirtelen fény gyűlt körülötte, hatalmas, vöröses villanással, és egy
pillanatra látta maga előtt suhanni saját, képtelenül hosszú árnyékát. A
gyerekek girbegurba, egyenetlen csatárláncot alkotva álltak a fényben –
hideg babák vérfoltos pizsamában, hasadt deszkákkal, késekkel,
kalapácsokkal, ollókkal felfegyverkezett élőhalottak.
A világ morajlással és meggyötört fém csikorgásával telt meg. A
hópelyhek hatalmasan meglódultak, és a gyerekeket a földre terítette a
lökéshullám. Vic háta mögött az óriáskerék két tűzcsóvában tört ki, és a
hatalmas, kör alakú szerkezet kizuhant a tartóállványából. A becsapódás
megrengette a világot, a Karácsonyország fölötti égbolt a döccenéstől megint
zsizsegéssel telt meg. A hatalmas fenyő ágai hisztérikusan karmolászták az
égboltot: egy óriás küzdött az életéért.
Vic besuhant a megvadult, hadonászó ágak alá, fogta a hátizsákot az
öléből, és a fa tövébe hajította – ezt adta ő karácsonyra Charles Talent
Manxnak.
A háta mögött az elszabadult óriáskerék a kőbe maró acél fülsértő
csikorgása közepette begurult a városba. Aztán, mint az asztalon
végiggurított és lendületét vesztett pénzérme, megtorpant, és néhány épületet
kilapítva eldőlt.
A felborult óriáskeréken túl, és a Szánkó-Fel-Szán-kó-Le Hullámvasút
romhalmazán túl, a magas, sötét hegy csúcsairól útjára indult hatalmas
hótömeg kezdte maga alá temetni Karácsonyország szélét. Az összes
robbanás és a letarolt házak fülsiketítő robaja sem vetekedhetett a lavina
hangjával, valahogy több is volt, mint hang: a csontokban is érezhető rezgés.
A lezúduló hó a földdel tette egyenlővé a park végében sorakozó tornyokat
és üzleteket. A lavina színes kőfalakat robbantott ki a helyükről, nyomban
maga alá is temetve őket. A városka hátsó traktusa romba dőlt, eltűnt az
örvénylő hó alatt – a fagyos, fehér árhullám elég mély és elég széles volt,
hogy egészben magába nyelje Karácsonyországot. A sziklaterasz olyan
vadul rázkódott, hogy Vic már attól félt, nehogy lehasadjon a hegyoldalról,
és az egész park lezuhanjon a... mibe is? A Charlie Manx csökött kis
képzelményein túli ürességbe. Az utcák keskeny szurdokai megteltek hóval,
az árhullám elég magas volt, hogy mindent bekebelezzen, ami az útjába
került. Karácsonyországra ez egyszer nem hullott, hanem zuhant a hó,
megsemmisítő erővel.
Ahogy a Triumph átért Vickel a körforgalom közepén, újra előtűnt a
Wraith. Az autó téglapor fátyollal belepve, duruzsoló motorral várakozott, a
forró, csillámló szél porított hamu, hó és szikla kismilliárd szemcséjét
kavargatta a reflektorok fénykévéiben. Vic Charlie Manx kislányára
pillantott, a Lorrie nevezetűre: az anyósülésről kémlelte a hirtelen rájuk
szakadt sötétséget az ablaküvegen keresztül. Karácsonyország fényei az
elmúlt néhány másodpercben mind kihunytak, csak a fehér zsizsegéssel teli,
sistergő égbolt derengése maradt.
Wayne az autó felnyitott csomagtartójánál állt, és erre-arra ficeregve
igyekezett szabadulni a Millie nevű lánytól. Millie hátulról átnyúlt a karja
alatt, és a szutykos fehér pólót a mellén összemarkolva tartotta fogva.
A másik kezében azt a furcsa, görbe pengéjű kést szorongatta. Próbálta
felemelni, hogy Wayne nyakába döfje, de Wayne erősen markolta a
csuklóját, lefelé nyomva a kést, és félrefordította az arcát a döfködő
pengétől.
– Szót kell fogadnod apucinak! – visította a lány. – Szállj be a
csomagtartóba, ha mondom! Épp eleget huzakodtál.
Manx pedig... Manx sürgött-forgott. Az előbb még a sofőroldali ajtónál
volt, és az autóba tuszkolta tüneményes Lorrie-ját, most viszont
ezüstkalapácsát lengetve, nagy léptekkel Millie-ék felé masírozott az
egyenetlen talajon. Katonásan festett nyakig felgombolt kabátjában,
állkapcsán kétfelől kidagadtak az izmok.
– Hagyd már, Millie! Erre most nincs idő! – kiáltotta oda a lányának. –
Hagyd, és menjünk!
Millie erre Wayne fülébe vájta apró, horogszerű parazitafogait. Wayne
jajveszékelve hánykolódott, és elrántotta a fejét, és ahogy fülcimpája fájó
búcsút vett az arca fennmaradó részétől, lekuporodott, és ezzel egy időben
körbefordulva kibújt a pólójából. Úgyhogy Millie-nek csak egy üres,
vérmocskos rongy maradt a kezében.
– Ó, anya! Ó, anya! Ó... – ismételgette Wayne, ami ugyanaz volt
visszafelé is, mint előre. Futásnak eredt volna, de két lépés után térdre esett,
és aztán négykézláb kuporgott a macskaköves úton.
És por kavargóit a levegőben. És ágyúlövések rengették meg a sötétséget,
ahogy hatalmas kőtömbök zuhogtak más kőtömbökre, és százötvenezer
tonna hó morajlott feléjük, mindent letarolva, ami az útjába került. Az összes
hó, amit Charlie Manx látott vagy elképzelt életében.
Manx tovább masírozott, néhány lépés választotta csak el Wayne-től, már
emelte is a karját, hogy az ezüstkalapáccsal Wayne lehorgasztott fejére
sújtson. A kalapácsot koponyák összeroppantására tervezték, Wayne-ét
bezúzni gyerekjátéknak ígérkezett.
– Félre az utamból, Charlie! – kiáltotta Vic.
 Manx éppen feléje akart fordulni, amikor aTriumph elrobogott mellette. A
motor keltette légörvény elkapta és megperdítette, a férfi hátratántorodott.
Aztán felrobbant a fa alatt a hátizsákban maradt ANFO, és úgy tűnt, az
egész világ megsemmisül a robbanásban.
 Rágógumi sugárút
Magas, sípoló hang.
Por és szállongó lángpillék kavargó összevisszasága.
A világ csendburokba csusszant, csak halk, a vészhelyzeti jeladók
szignáljához hasonló búgás hallatszott.
A felpuhult, képlékennyé vált idő édesdeden csordogált, mint az üveg
oldalára folyt szörp.
Vic suhant a pusztulás légkörén át, és figyelte, ahogy egy személyautónyi
lángoló fatörzs az útra vágódva megpattan előtte a macskakövön. Úgy tűnt,
mintha tényleges sebességének nem egészen ötödével mozogna csak.
A néma törmelékvihar rózsaszínű füstörvényében szem elől veszítette
Charlie Manxot és az autóját. Mindössze homályosan látta, ahogy a
négykézláb támaszkodó Wayne, mint a rajtgépből előrelendülő futó,
felegyenesedik. A hosszú vörös hajú lány ott volt mögötte a késsel, amit
most két kézre markolt. Amikor a föld megremegett, a lány egyensúlyát
veszítve a semmit szegélyező kőfalnak tántorodott.
Vic elslisszolt a lány mellett. A gyerek, Millie, a fejét utána fordítva
követte a tekintetével, és amikor förtelmes dühében kitátotta parazitaszáját, a
torka üregében mohón őrölt a kampós, sörteszerű fogak sokasága. Aztán
ellökte magát a faltól, de a kövek engedtek a taszításnak, és a lány is velük
zuhant. Vic látta, ahogy hátralódul a semmibe, belehullik a fehér
fényviharba.
Vic füle sípoló hanggal telt meg. Úgy hitte, Wayne nevét kiáltozza. Wayne
elfelé futott tőle – süketen és vakon loholt –, és eszébe sem jutott
visszanézni.
Vic melléje gurult a motorral, derékból kitekeredve megmarkolta hátul a
fenekén a rövidnadrágot, és maga mögé emelte az ülésre, anélkül hogy
lelassított volna. A mozdulathoz bőséges idő állt rendelkezésére: minden
olyan csendesen és komótosan mozgott, hogy még a körülötte lebegő
parázsszemcséket is megszámolhatta volna a levegőben. Perforált veséjébe
fájdalom hasított a hirtelen mozdulattól, de Vic, aki most már gyors ütemben
haldokolt, nem foglalkozott vele.
Tűz záporozott az égből.
 Valahol mögöttük száz télre való hó temette maga alá Karácsonyországot
a halálos beteg ember arcába nyomott párnaként.
Vic azt is szerette, amikor Lou Carmody tartotta a karjában, szerette
beszippantani a férfi fenyő- és garázsillatát, de még ennél is jobb érzés volt,
ahogy a fiuk hátulról átölelte, és hozzábújt.
A búgó, apokaliptikus sötétségben legalább nem szólt az örökös
karácsonyi zene. Vic gyűlölte a karácsonyi zenét. Világéletében a falra
mászott tőle.
Jobb kéz felől újabb lángoló fatörzs zuhant a macskakőre, és robbant
kistányérnyi, parázsló repeszekre. Egy lángoló lövedék, olyan hosszú, mint
Vic alkarja, átsüvített a levegőn, és felhasította a homlokát a jobb
szemöldöke felett. Vic látta elsuhanni az orra előtt, de érezni nem érzett
semmit.
Négyesbe kattintottá a Triumphot.
Ahogy a fia karja szorosabbra fonódott a derekán, az átdöfött vese újabb
vészjelzést küldött. Wayne kipréselte belőle az életet, és jólesett.
Vic a hasa előtt összekulcsolt két kis kézre tette a bal kezét, megsimogatta
a kifehéredett ujjperceket. Wayne mégis az övé maradt. Ezt onnan tudta,
hogy meleg volt a bőre, és nem pedig fagyos és élettelen, mint Charlie Manx
vámpírjai. Mindig is az övé marad. Mert ez a fiú arany, és az aranyon nem
fog a rozsda.
A NOS4A2 hirtelen előrontott a Triumph mögött gomolygó füstből. Vic
hallotta a halott, zümmögő csenden át, hallotta az acsargó géphangot, a
gyűlölet mérnöki munkával tökéletesre tuningolt bömbölését. Az autó
döcögve és himbálózva haladt abroncsain a szikladarabkákkal borított
mezőn. Reflektorának fényében a kavargó törmelék úgy ragyogott, mintha
gyémánt záporozna az égből. Manx leengedett ablakkal, a kormányra
hajolva vezetett.
– KINYÍRLAK, TE NYOMORULT RIBANC! – üvöltötte, és Vic ezt is
hallotta, igaz, csak távolian – mint a fülére tapasztott csigaházból hallatszó
mormolást. – KIVASALLAK, TÉGED IS, MEG A KÖLYKÖDET IS! TE
MIND MEGÖLTED AZ ENYÉIMET, ÚGYHOGY ÉN IS MEGÖLÖM A
TIÉDET!
A Rolls-Royce lökhárítója Vic hátsó kerekének ütközött, nagyot taszítva a
Triumphon. A kormány vadul megrándult, szabadulni igyekezve Vic
markából. Vic megtartotta. Ha nem így tesz, az első kerék oldalra bicsaklott
volna, és mindketten lerepülnek a motorról, a Wraith meg áthajt rajtuk.
 A Wraith lökhárítója megint nekik csapódott. Vic derékból előrelendült,
majdnem lefejelte a kormányt.
Amikor kiegyenesedett, és felpillantott, ott feketéllett előttük a Rövidebb
Út híd bejárata a vattacukorszínű félhomályban. Hosszan kifújta a levegőt,
szinte remegett megkönnyebbülésében. A híd kiviszi erről a helyről, vissza
oda, ahová mennie kell. Az odabent várakozó árnyak ugyanolyan
megnyugtatónak tűntek, mint annak idején az anyja hűvös keze volt láztól
égő homlokán. Vicnek hiányzott az anyja, és az apja, és Lou is, és sajnálta,
hogy nem töltöttek egymással több időt, amikor még lehetett. Hirtelen úgy
érezte, hogy mindhárman, és nem csak Louis, ott várnak rá a híd túlsó
végénél, várják, hogy lekecmeregjen a motorról, és a nyakukba boruljon.
A Triumph egy döndüléssel felhajtott a hídra, át a fakáván, és ahogy a
pallókat csattogtatva beljebb gurult, Vic meglátta az ismerős zöld festékkel
fújt feliratot a bal oldali falon. Ezúttal három odavetett betű volt csak: LOU
→
Mögöttük a Wraith nekihajtott a rozsdás öreg Raleigh-nak, a levegőbe
repülő kerékpár Victől jobbra süvített el. A Wraith mögött pedig a mindent
belepő lavina érkezett hangos morajlással, úgy kitöltve a híd bejáratát, mint
palack száját a belepréselt dugó.
– TETOVÁLT BŐRŰ PICSA! – Manx üvöltése végigvisszhangzott a
hatalmas üregen. – TETOVÁLT BŐRŰ KURVA!
A lökhárító a Triumph hátuljának ütközött. A Triumph jobbra lódult, és
Vic úgy a falba öklelt a váltóval, hogy az ütközés ereje majdnem kivetette a
nyeregből. Az oldalfalból kitört deszka foghíján keresztül dühödt fehér
zsizsegést lehetett látni. A Rövidebb Út robajlott és rázkódott.
– Denevérek, anya – szólalt meg Wayne egy fiatalabb, kisebb gyerek
rácsodálkozó, lágy hangán. – Nézd, mennyi denevér.
A levegő megtelt a mennyezetről felriasztott denevérekkel. Vic leszegett
fejjel robogott a riadtan kavargó és cikázó állatok között. Az egyik a
mellkasának ütközött, lepottyant az ölébe, hisztérikus verdeséssel szárnyra
kapott megint. Utána az arcát súrolta egy filces szárny. Puha, titkos, női
melegség áradt belőle.
– Ne félj – mondta Wayne-nek. – Nem bántanak. Te Bruce Wayne vagy!
Ezek itt bent mind Batman oldalán vannak, öcsisajt.
– Igen – helyeselt Wayne. – Igen. Bruce Wayne vagyok. Emlékszem. –
Mintha egy időre elfelejtette volna. Valószínűleg el is felejtette.
 Vic hátrapillantott, és egy denevért látott a Wraith szélvédőjéhez csapódni.
A becsapódás olyan erős volt, hogy az üvegen fehér pókhálórajzolat futott
szét, közvetlenül Charlie Manx arca előtt. Aztán a szélvédő másik felébe is
denevér csapódott – vér és szőr fröccsent. Az állat az ablaktörlőlapát alá
szorulva verdesett törött szárnyával. Egy harmadik és egy negyedik denevér
koppant az üveghez, ezek visszapattantak, és fürge szárnyalással eltűntek a
sötétben.
Manx pedig csak visított és visított, de a torkából a csalódottság és nem
pedig a félelem üvöltése tört elő. Vic nem akarta volna hallani a kocsi másik
utasának, a gyereknek, a hangját – Ne, apu, lassabban, apu! –, de nem volt
menekvés: a hangok felerősödve terjedtek a híd zárt belső terében.
Aztán a Wraith hirtelen balra lendült, és az első lökhárító méteres lyukat
tépett a deszkaborításon, láthatóvá téve a sistergő, fehér zsizsegést a fal
túloldalán, a gondolaton túli ürességet.
Manx nagyot rántott a kormányon, és a Wraith áttért a híd jobb oldalára,
és a másik falnak ütközött. Az összehasadozó és elpattanó deszkák hangja
fegyverropogásként hatott. Az autó alatt is sorra reccsentek el a pallók.
Aztán a szélvédőt denevérek jégverése zúzta be. Még több denevér érkezett
– ezek már az utastérben csapongtak, Manx és a gyerek fejének ütődve. A
kislány sikoltozni kezdett. Manx a kormányt elengedve hadakozott a
denevérekkel.
– Takarodjatok! Takarodjatok innen, rusnya jószágok! – üvöltötte. Aztán
már nem voltak szavak, csak üvöltött tagolatlanul.
Vic gázt adott, és a motor meglódult, rohant végig a híd hosszán, a
denevérektől hemzsegő sötétségen át. A kijárat felé száguldott, hetvennel,
százzal, száztízzel, kilőtt, mint egy rakéta.
Vicék mögött a Wraith eleje átszakította a híd padlóját. A Rolls-Royce
hátsó vége a levegőbe emelkedett. Manx előrecsúszott, neki a kormánynak, a
szája szörnyülködő üvöltésre nyílt.
– Ó! – Vicnek úgy rémlett, ezt kiáltotta. Vagy esetleg... esetleg inkább azt,
hogy Hó!
A Wraith előrebukott, bele a hóba, bele a fehér morajlásba, szétszakítva a
hidat, ahogy alábucskázott. A Rövidebb Út híd pedig mintha kezdett volna
összehajtódni, és Vic hirtelen egy kaptatón motorozott felfelé. A híd közepe
összecsuklott, a két vége pedig egyre emelkedett, mintha a híd össze akarna
csukódni, akár egy könyv: egy regény, amely elérte végkifejletét, egy
történet, amelyet szerző is, olvasó is félretenne már.
 A NOS4A2 átszakadt a híd korhadt padlóján, alábukott a tébolyult fehér
fénybe és a zümmögő zsizsegésbe, és háromszáz métert és huszonhat évet
zuhanva a Merrimack folyóba csapódott 1986-ban. Az ütközés erejétől
sörösdobozként préselődött össze, a műszerfalon át hátrasikló motorblokk
másfél mázsás acélszívként fúródott Manx mellkasába. A haldokló Charles
Talent Manx szája motorolajjal telt meg. A mellette ülő gyerek testét
kiszippantotta az autóból a folyó sodra, és majdnem a Bostoni-öbölig
hurcolta. Amikor megtalálták, vízbe fulladt, döglött denevérek voltak a
hajába gubancolódva.
Vic gyorsított: százhúsz, százharminc. Körülötte denevérek tódultak elő az
éjszakába, az összes, ami csak volt, az összes gondolata, bűntudata,
képzelgése... és az összes emléke: ahogy Lou hatalmas, meztelen mellkasát
csókolgatta, amikor először levette róla az ingét; ahogy a tízsebességes
Raleigh-jel suhant egy augusztusi délután zöld lombárnyékában; ahogy
minduntalan a Triumph porlasztójába ütötte a kezét, miközben egy csavart
igyekezett meghúzni. Jó érzés volt a röptüket látni, hogy visszanyerték a
szabadságukat, és hogy ő is megszabadult tőlük, jó érzés volt az összes
gondolatot elengedni végre. A Triumph a kijárathoz ért, és maga is szárnyra
kapott. Vic egy másodpercig meglovagolta az éjszakát, a motorkerékpár
suhant a fagyott sötétségen át. A fia szorosan átölelte.
A kerekek hatalmas erővel csapódtak a talajhoz. Vic a kormányra bukott,
és a veséjében gyötrelmesen fellángolt a fájdalom. Nem eshetsz el, gondolta.
Erősen fékezett, az első kerék vadul ide-oda járt és nagyokat döccent, félő
volt, hogy a motor leveti őket magáról, és felborul. A Triumph visítva
dülöngélt a kerékvágatos talajon. Vic visszaért az erdei tisztásra, ahonnan
Charlie Manx elvezette őket Karácsonyországba. Fűszálak ostorozták a
motor oldalát.
Vic egyre jobban és jobban lelassított, és amikor a Triumph hörrenve
lefulladt, motor nélkül gurult tovább. A tisztás határán végül megállt. Itt már
nyugodtan hátrafordulhatott, hogy visszanézzen. Vele együtt Wayne is
visszanézett, aki még mindig olyan szorosan átölelte, mintha továbbra is
száztízzel száguldanának.
Vic a tisztás túloldalán látta a Rövidebb Út Hidat, és látta, hogy denevérek
tódulnak ki belőle a csillagfényes éjszakába. Aztán, szinte óvatosan, a híd
bejárata hátrahanyatlott – már nem volt mögötte semmi –, hátrahanyatlott, és
mielőtt a földre csapódhatott volna, egy halk pukkanással eltűnt. A szálas
füvön alig látható hullámzás futott végig.
 Anya és fia ültek a lefulladt motoron, és némán meredtek maguk elé.
Denevérek füttyögtek halkan a sötétben. Vicét mélységes nyugalom szállta
meg. Nem gondolta, hogy sok minden maradt volna a hídban, a szeretetet
kivéve, és az elég is.
Az indítókarra taposott a sarkával. A Triumph sóhajtva szabadkozott.
Miközben újabb próbát tett, érezte, hogy valami elszakad a teste belsejében,
megint vért köpött. Harmadik próbálkozásra az indítókar alig akart lemenni,
és a motor semmilyen hangot nem adott.
– Mi baja, anya? – kérdezte Wayne új, lágy kisfiúhangján.
Vic előre-hátra gurult a motorral a talajon. Egy kis nyikorgást leszámítva
semmilyen hang nem hallatszott. Aztán megértette, és felnevetett, száraz,
erőtlen, de valódi nevetéssel.
– Üres a tank – szólalt meg végül.
Ó, JÖJJETEK, HÍVEK
OKTÓBER
 Gunbarrel
Október első vasárnapján Wayne az utcájukon végigvisszhangzó
templomi harangszóra ébredt. Az apja ott volt mellette, az ágy szélén ült.
– Mit álmodtál? – kérdezte már-már sovány, új apja Wayne-től.
Wayne a fejét rázta.
– Nem tudom. Nem emlékszem – hazudta.
– Azt hittem, esetleg anyáról álmodtál – mondta Új Lou. – Mosolyogtál
álmodban.
– Biztos valami mókásra gondoltam.
– Valami mókásra? Vagy valami jóra? – kérdezte Új Lou, és ráfüggesztette
furcsán csillogó, fürkész Új Lou szemeit. – Mert a kettő nem mindig
ugyanaz.
– Elfelejtettem – mondta Wayne.
Jobb volt ezt mondani, mint azt, hogy Brad McCauley-ról és Marta
Gregorskiról és a többi karácsonyországi gyerekről álmodott. Persze olyan,
hogy „Karácsonyország” nem volt többé. Most csak úgy hívták: a Fehér.
Csak egy üzemképtelen csatorna dühödt fehér zsizsegése volt az egész, és a
gyerekek abban szaladgáltak, játszadoztak. A tegnap éjszakai játékot úgy
hívták, Harapj-a-legkisebbe. Wayne még mindig a szájában érezte a vér ízét.
Körbe-körbemozgatta a nyelvét ragacsos szájüregében. Almában több foga
volt.
– Elviszem a trailert – mondta Lou. – Befutott egy meló. Akarsz velem
jönni, Bőregér? Nem muszáj. Tabitha szívesen itt marad veled.
– Itt van? Nálunk aludt?
– Nem! Nem – mondta Lou. Őszinte megütközés látszott az arcán. – Úgy
értettem, hogy telefonálok neki, és áthívom. – Lou a homlokát ráncolva
összpontosított, és amikor folytatta, jobban megrágta a szavakat, mint eddig.
– Nem hiszem, hogy egyelőre beleférne, mármint az itt alvás. Azt hiszem,
fura volna... mindenkinek.
Wayne a kijelentésből az „egyelőre” részt tartotta a legérdekesebbnek,
mert ez azt sugallta, hogy később az apjának még akár bele is férhet, hogy
Tabitha Hutter ott aludjon náluk. Későbbi megfontolás tárgya.
Három nappal korábban moziban voltak, Lou, Wayne és Tabitha –
újabban időnként előfordult, hogy együtt mentek moziba –, és amikor
kijöttek a teremből, Wayne hátrapillantott, és látta, hogy az apja megfogja
Tabitha Hutter könyökét, és egy puszit nyom a szája sarkára. Abból, ahogy a
nő kis mosollyal odatartotta az arcát, Wayne megértette, hogy nem először
érnek így egymáshoz. Annál sokkal könnyedebb, sokkal begyakorlottabb
volt a mozdulat. Aztán Tabitha elkapta Wayne pillantását, és kihúzta a karját
Lou kezéből.
– Engem nem zavarna! – mondta most Wayne. – Tudom, hogy szereted
Tabithát. Én is nagyon bírom!
– Wayne – szólalt meg az apja. – Anyád... anyád tényleg a... a francba, ha
azt mondom, hogy a legjobb barátom volt, azzal a közelében sem járok az...
– De anya már nem él. És ő is azt szeretné, hogy boldog legyél. Hogy
szórakozz! – mondta Wayne.
Lou komoly – és Wayne úgy látta, szomorkás – pillantást vetett rá.
– Hát, én csak azt mondom, hogy itthon is maradhatsz, ha ahhoz van
kedved. Tabitha itt lakik az utcánkban, három perc alatt átjöhet, ha szólok
neki. Ne mondd, hogy nem csúcs: bébicsősz, szolgálati fegyverrel.
– Inkább elkísérlek. Mit mondtál, hová megyünk?
– Nem mondtam semmit – felelte Lou.

Tabitha Hutter így is átjött, bejelentés nélkül csöngetett fel a lakásukba,

amikor még Wayne pizsamában kóválygott. Szokása volt így beállítani,
mindig hozott magával péksüteményt, és azt mondta, elcseréli kávéra. Ezzel
az erővel kávét is vehetett volna magának, de azt áhította, hogy ő úgy
szereti, ahogy Lou készíti. Wayne átlátott a szitán. Lou kávéjában semmi
különleges nem volt, legfeljebb ha valaki csavarlazító utóízzel szerette a
feketemoslékot.
Tabitha átigazolt a denveri irodához, hogy közreműködjön a McQueen-
ügy nyomozásában – hogy segédkezzen felderíteni egy olyan ügyet,
amelyben nem került és soha nem is fog sor kerülni vádemelésre. Az FBI
nyomozónője lakást bérelt Gunbarrelben, és általában naponta egyszer Lou-
val és Wayne-nel étkezett – ilyenkor elvileg az ügyről kellett volna faggatnia
Lou-t, ehelyett általában a Game of Thrones-ról beszélgettek. Lou
közvetlenül azelőtt olvasta el a sorozat első kötetét, hogy kórházba vonult az
angioplasztikájára és a gyomorszűkítésére – a két beavatkozást egyszerre
végezték el rajta. Tabitha Hutter ott volt, amikor a műtéteket követő napon
felébredt. Azt mondta, Lou-nak életben kell maradnia, hogy a sorozat többi
kötetét is elolvashassa.
 – Hé, srácok – mondta most Tabitha. – Meg akartok lépni előlem?
– Meló adódott – mondta Lou.
– Vasárnap reggel?
– Az emberek bármikor képesek lerobbanni a kocsijukkal.
Tabitha a kézfejét a szájához tartva ásított – egy apró termetű, göndör hajú
nő kifakult Wonder Woman pólóban és farmernadrágban, se ékszer, se más
kiegészítők. A csípőjén fityegő kilencmilliméterest leszámítva. – Jól van.
Csinálsz nekem egy kávét, mielőtt elindulunk?
Lou ezen félig elmosolyodott, de aztán így szólt:
– Nem muszáj jönnöd. Az ilyesmi elég rendesen el tud húzódni.
Tabitha vállat vont. – Különben mihez kezdenék magammal? A rosszfiúk
szeretnek sokáig aludni. Nyolc éve vagyok az FBI-nál, és még egyszer sem
kellett lelőnöm senkit tizenegy óra előtt. Legfeljebb akkor vagyok veszélyes,
ha nem kapom meg a kávémat.

Lou sötétre pörkölt kávéőrleményt töltött a gépbe, és ment, hogy beindítsa

a furgont. Tabitha kiment utána az ajtón. Wayne egyedül maradt az
előszobában, éppen az edzőcipőjét húzta fel, amikor a telefon megcsörrent.
Wayne a készülékre pillantott – egy kisasztalon állt fekete műanyag
tartójában, tőle jobbra. Pár perccel múlt hét, ilyen korán nem szokás
telefonálni, kivéve, ha esetleg a mentésről van szó, amihez éppen
szedelőzködnek. Talán a bajba jutott autóst közben kisegítette valaki más.
Volt már ilyen.
Wayne a füléhez emelte a telefonkagylót.
Először csak sziszegés, hangosan morajló fehérzaj hallatszott.
– Wayne – szólt bele aztán elfúló hangon egy orosz akcentusú kislány. –
Mikor jössz vissza? Mikor jössz visszajátszani?
Wayne képtelen volt megszólalni, a nyelve a szájpadlására tapadt, a
pulzusa a torkában dobolt. Nem először hívták fel.
– Szükségünk van rád. Te újra felépítheted Karácsonyországot.
Helyregondolhatod olyannak, amilyen volt. Az összes játékkal, az összes
üzlettel. Semmi szórakozásunk nem maradt. Segítened kell, Wayne. Most,
hogy Mr. Manx már nincs, csak rád számíthatunk.
Wayne hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Kinyomta a hívást. Amikor
Tabitha Hutter belépett a közlekedőfolyosóra, éppen visszatette a telefont a
tartójába.
 – Hívott valaki? – függesztette rá Tabitha higgadtártatlan tekintetű
zöldesszürke szemét.
– Téves volt – mondta Wayne. – Már biztos kész a kávé.

Wayne nem volt rendben, és ezt tudta is. Rendben lévő gyerekek nem
fogadnak telefonhívásokat olyan gyerekektől, akik nyilvánvalóan halottak.
Rendben lévő gyerekek nem álmodnak olyan álmokat, mint ő. Mégsem ezek
a dolgok – a telefonhívások vagy az álmok – jelezték legvilágosabban, hogy
Wayne Nem Oké. Wayne számára akkor derült ki saját Nem Okésága,
amikor látott egy fényképet egy repülőgép-szerencsétlenségről. Az érzésből
tudta, ami a kép láttán eltöltötte: az izgalom és a bűntudat bizsergető
érzéséből – mintha pornót nézett volna.
Előző héten elkísérte az apját munkába, és látta, ahogy egy mókus iszkol
egy autó előtt az úton, de a kocsi végül mégis kivasalta, ő pedig, saját magát
is meglepve, vakkantásszerűen felnevetett. Az apja hátrakapta a fejét, és jól-
rosszul leplezett meghökkenéssel ránézett. Már összehúzódott az ajka a
beszédhez, de aztán nem szólt semmit – valószínűleg a Wayne arcára kiült
döbbenet és boldogtalanság fojtotta belé a szót. Wayne nem akarta viccesnek
találni, hogy egy kis mókus erre futott, amikor éppen arra kellett volna, és
ezért szörnyethalt valakinek a Goodyearje alatt. Ilyesmin Charlie Manx
szokott nevetni. De hát előtört belőle, akaratlanul.
Aztán volt az a másik eset, amikor valami népirtásos dolgot látott a
YouTube-on, és észrevette, hogy mosolyra húzódik az arca.
Salt Lake Cityben elraboltak egy kislányt, egy félénk mosolyú, csinos,
tizenkét éves, szőke kislányt. Wayne elragadtatott izgalommal nézte a
híradásokat, irigyelte a lányt.
Visszatérő érzése volt, hogy valahol a szájpadlása mögött plusz három sor
fog rejtőzik. Körbefuttatta a nyelvét a szájüregében, és közben azt képzelte,
hogy érzi is a csipkés kis vonulatokat, ott lapulnak közvetlenül a felszín
alatt. Most már tudta, hogy csak képzelte, amikor azt hitte, kipotyogtak
közönséges fiúfogai, csak képzelődött a szevoflurán hatása alatt, mint ahogy
az egész Karácsonyországot is képzelte csak (hazugság, hazugság!). Viszont
ezeknek a másfajta fogaknak az emléke valószerűbb és elevenebb volt, mint
a mindennapjait kitöltő dolgok: az iskola, a pszichológusnál tett látogatások,
az apjával és Tabitha Hutterrel közösen elfogyasztott ételek.
Néha úgy érezte, mintha az életét kettétörték, majd újra összeragasztották
volna, akár egy porcelántányért, csak éppen a két fél nem illeszkedik
tökéletesen. Az egyik fél – a tányérnak az a része, amelyik a Charlie Manx
előtti életét jelképezte – mikroszkopikus mértékben eltolódott a tányér másik
feléhez képest. Amikor Wayne hátralépett, és a kacska tányérra nézett, el
nem tudta képzelni, miért akarna ilyesmit bárki megtartani. Így semmire
nem volt jó már. Wayne egyáltalán nem esett kétségbe a gondolattól – és ez
is a probléma része volt. Hosszú ideje nem érzett semmi kétségbeeséshez
hasonlót. Az anyja temetésén nagyon tetszettek neki a zsoltárok.
Amikor utoljára életben látta az anyját, Vicét hordágyon tolták egy
mentőautó hátulja felé. A mentősök rohanvást közlekedtek. Vic rengeteg
vért veszített. Végül aztán három liter vért pumpáltak bele, eleget ahhoz,
hogy túlélje az éjszakát, de mivel nem is sejtették, hogy szervezete már
fortyog a saját teste méreganyagaitól, a veséjét és bélcsatornáját ért sérülést
nem sikerült időben ellátniuk.
Wayne az anyja kezét fogva loholt a hordágy mellett. Egy
vegyeskereskedés kaviccsal felszórt parkolójában voltak, Manx
vadászházának romjától pár száz méterre a főút mentén. Később Wayne
megtudta, hogy anyja és apja éppen abban a parkolóban beszélgettek
egymással először.
– Rendben leszel, öcsisajt – mondta Vic a hordágyon fekve. Mosolygott,
pedig az arca csuromvér volt és piszok. A jobb szemöldöke fölött seb
tátongott, az orrába légzést könnyítő csövet dugtak. – Az aranyon nem fog a
rozsda. Ami jó, az jó is marad, akármennyit nyüstölik. Rendben leszel. Nem
lesz veled baj soha.
Wayne tudta, miről beszél az anyja. Vic azt mondta, hogy nem olyan, mint
a karácsonyországi gyerekek. Azt mondta, hogy sikerült megmaradnia
önmagának.
Charlie Manx viszont valami mást mondott. Charlie Manx azt mondta,
hogy a selyemből nem jön ki a vér.
Tabitha Hutter óvatosan kortyolt a kávéjából, és kipillantott a mosogató
fölötti ablakon. – Apád kiállt a kocsival. Ha gondolod, hozzál dzsekit, hátha
hideg lesz. Indulnunk kéne.
– Zúzzunk – mondta Wayne.

Bepréselődtek a vontatóautóba, Wayne ült középen. Volt idő, amikor nem

fértek volna be mindhárman, de Új Lou nem foglalt akkora helyet, mint a
régi Lou. Új Lou úgy nézett ki, mint Boris Karloff a Frankensteinben:
hosszú himbálózó karok, és beesett has a hatalmas hordómellkas alatt.
Frankensteinhez illő hegei is voltak – a gallérvonal alól indulva végig fel a
nyakán és a bal füle mögött, ahol az angioplasztikát végezték. Ennek és a
gyomorkisebbítő műtétnek az utóhatásaként Lou-ról valósággal leolvadt a
zsír – elfolyt, mint a napon felejtett fagylalt. A legmeghökkentőbb a szeme
volt. Esszerűtlennek tűnt, hogy valakinek a szeme is megváltozzon a
testsúlycsökkenéstől, Wayne mégis azt vette észre, hogy jobban tudatában
van az apai szempárnak, nagyobb hatást gyakorol rá Lou átható, fürkész
tekintete.
Wayne elhelyezkedett az apja mellett, de rögtön előre is hajolt, mert
valami bökte a hátát. Egy kalapács – nem bonceszköz, csak egy kopott
nyelű, közönséges ácskalapács. Wayne fogta, és odatette az apja csípőjéhez.
A furgon vén fenyőfák között kaptatott fel a hegyi szerpentinen,
egyenletesen emelkedve a makulátlan kék égbolt felé. Lent Gunbarrelben
elég meleg volt a napon, idefent viszont a fák csúcsa folyamatosan
hajladozott a fagyos szélben. A hegyoldalakon aranysárga csíkok ragyogtak.
– És az aranyon nem fog a rozsda – suttogta Wayne, de látható volt:
folyamatosan hullottak a levelek, és a szél hátán vitorlázva átlibbentek az
úton.
– Mondtál valamit? – kérdezte Tabitha.
Wayne a fejét rázta.
– Rádiózunk, srácok? – Tabitha átnyúlt Wayne fölött, hogy kapcsoljon
valami zenét.
Wayne nem mondhatta el, miért részesíti előnyben a csendet, miért tölti el
aggodalommal a zenehallgatás gondolata.
Bob Seger némi gyér sercegésen át kifejezte régimódi rock and roll iránti
elkötelezettségét. Ne vigyék diszkóba, énekelte, mert tíz perc, és a kijáratig
se lesz ereje elvánszorogni.
– Hol történt a baleset, amihez kihívtak? – kérdezte Tabitha Hutter, és
Wayne mintha gyanakvást vélt volna felfedezni a hangjában.
– Mindjárt ott vagyunk – mondta Lou.
– Sérültek is vannak?
Mire Lou: – Ez a baleset nem most történt.
Wayne-nek fogalma sem volt, hová mennek, amíg el nem haladtak az út
bal oldalán álló vegyeskereskedés mellett. A bolt persze már egy évtizede
nem működött. A benzinpumpák viszont még mindig ott álltak a földszintes
épület előtt, az egyik meg volt feketedve – leégett róla a festék aznap,
amikor Charlie Manx megállt, hogy teletankolja az autóját. A Gunbarrel
feletti hegyeknek bőséggel kijutott az elhagyott bányákból és
kísértetvárosokból, úgyhogy senki nem figyelt fel egy betört ablakú, az
árnyékokat és pókhálókat leszámítva üres épületre.
– Mire készül, Mr. Carmody? – kérdezte Tabitha Hutter.
– Vic kért meg, hogy intézzek el valamit.
– Lehet, hogy Wayne-t nem kellett volna elhoznod.
– Igazából lehet, hogy téged nem kellett volna elhozzalak. Bűnjeleket
szándékozom megsemmisíteni.
– Nocsak. Ma délelőtt nem vagyok szolgálatban.
Lou elhajtott a vegyeskereskedés mellett. Nyolcszáz méterrel odébb
lassítani kezdett. A Vérapó Házához vezető kavicsos út ott volt jobbra.
Ahogy Lou rákanyarodott, a sercegés felerősödött, teljesen kiszorítva Bob
Seger rekedtes, fülbe mászó hangját. A Vérapó Háza környékén ritka rossz
volt a vétel. Még a mentősök is csak alig tudták megértetni magukat a
kórházzal a völgyben. Mintha az alapkőzet kontúrjával lett volna kapcsolatos
a dolog. A Sziklás-hegység zegzugaiban az ember könnyen eltűnt a
kocsijával a lenti világ szeme és füle elől – a sziklák és a fák és a süvöltő
szelek birodalmában a huszonegyedik század képzeletbeli konstrukciónak
tűnt csupán, játszi elképzelésnek, melyet az ember önhatalmúlag erőltetett a
világra, s amely semmilyen hatással nincs a sziklára.
Lou megállította a trailert, és kiszállt, hogy félrehúzzon az autó elől egy
kék rendőrségi útakadályt. Aztán mentek tovább.
A trailer döcögve haladt a gidres-gödrös erdei úton, Lou majdnem a
romos házig leereszkedett. Az őszi fagyok már pirosra csípték a szömörce
levelét. Valahol harkály dobolt egy fenyőfán. Miután Új Lou leparkolt a
kocsival, a rádióból semmi más nem jött, csak morajló fehérzaj.
Amikor Wayne lehunyta a szemét, el tudta képzelni őket, a kavargó-
sercegő zsizsegés gyermekeit, a valóság és a gondolat közötti űrben elveszett
gyerekeket. Olyan közel voltak, hogy szinte hallotta a nevetésüket a rádió
sistergésén át. Reszketni kezdett.
Az apja a térdére tette a kezét, és Wayne kinyitotta a szemét, és ránézett.
Lou közben lecsusszant az ülésről, de most benyúlt a vezetőfülkébe, és fia
térdére tette hatalmas kezét.
– Nincs semmi baj. Minden rendben van, Wayne. Biztonságban vagy.
Wayne bólintott – de az apja félreértette. Wayne nem félelmében remegett.
Hanem a várakozásteljes izgalomtól. A többi gyerek olyan közel volt,
várták, hogy visszatérjen hozzájuk, és hogy létezővé álmodjon egy új
világot, egy új Karácsonyországot, hullámvasutakkal, óriáskerekekkel, és
finom ennivalókkal, és játékokkal. Megvolt benne, hogy meg tudja csinálni.
Mindenkiben megvolt. Csak még kellett valami, valami szerszám, a
mókának, az élvezetnek valamiféle eszköze, amivel rést üthet ezen a
világon, átjárót a saját titkos belső tájaiba.
Wayne érezte, hogy valami a csípőjéhez nyomódik, lepillantott, látta, hogy
a kalapács acélfeje az, és arra gondolt, hogy: Akár. Foghatná a kalapácsot, és
lesújthatna vele az apja feje búbjára. Amikor elképzelte, milyen hangot adna
– a csontnak ütődő acél mély, tompa puffanását –, megborzongott a
gyönyörűségtől. Aztán megcélozhatná vele Tabitha Hutter csinos, kerek,
okos, önelégült ribancarcának a közepét, összezúzhatná a szemüvegét,
kiverhetné a szájából a fogait. Az volna ám a móka. A gondolat, hogy a
vonzó, telt ajkakat vér futja el, egyértelműen felajzotta. Amikor pedig
végzett velük, sétálhatna egyet az erdőben, visszamehetne a sziklafalhoz,
ahol korábban a Karácsonyországba vezető téglabélésű alagút volt. Fogná a
kalapácsot, és lecsapna a sziklára, addig lengetné a kalapácsot, amíg meg
nem hasadna a kő, repedés nem nyílna rajta, amibe bepréselhetné magát.
Addig lengetné azt a kalapácsot, amíg fel nem hasadna a világ, utat nyitna
magának, és visszakúszna a gondolt világba, ahol a gyerekek várják.
De amíg mindezt elgondolta – amíg erről fantáziáit –, az apja elengedte a
térdét, és kivette a kalapácsot a vezetőfülkéből.
– Szóval, mi ez az egész tulajdonképpen? – mormolta Tabitha Hutter, és a
biztonsági övét kicsatolva kiszállt a saját oldalán.
A szél duruzsolt a fenyőfák ágai közt. Angyalok himbálóztak.
Ezüstgömbök bontották a fényt szemkápráztató tarkaságú színkévékre.
Lou óvatosan leereszkedett a fához az út menti partfalon. Aztán felszegte
a fejét – a tokája eltűnt, most már csak egy álla volt, és nem is akármilyen –,
és az ágak közötti díszekre szegezte ravasz-teknős-tekintetét. Kis idő múlva
levett egyet – egy aranytrombitába fújó fehér angyalt –, rátette egy nagyobb
kőre, és összezúzta a kalapáccsal.
Az autórádió sistergésébe zene kottyantott közbe.
– Lou? – kiáltotta Tabitha, és ahogy nekifogott megkerülni az autó elejét,
Wayne arra gondolt, hogy simán elüthetné, csak be kellene csusszannia a
kormányhoz, és sebességbe tenni a trailert. Elképzelte a reccsenő hangot,
ahogy a nő koponyája a hűtőrácshoz csapódik, és mosolyra húzódott a szája
– az ötlet egészen szórakoztatónak tűnt –, ám ekkor a nő belépett a fák közé.
Wayne gyors pislogással próbált szabadulni a szörnyű, felkavaró, csodálatos
látomástól, és maga is leszökkent a vezetőfülkéből.
Szél támadt, belekapott a hajába.
Lou talált egy csillámporral borított ezüstdíszt, egy baseball-labdányi
gömböt, a levegőbe dobta, és ütőként meglendítette a kalapácsot. A csillogó
gömb opálos üvegszilánkok csinos permetévé robbant szét.
Wayne megállt a trailer közelében, figyelt. Hallotta, hogy a háta mögött
egy gyerekkórus karácsonyi dalt énekel a morajló sistergésen keresztül. A
hűségesekről énekeltek. A hangok távoliak voltak, de tisztán és édesen
csengtek.
Lou összezúzott egy kerámia karácsonyfát, egy arany csillámporral hintett
porcelánszilvát és néhány alumínium hópelyhet. A nagy munkában
verejtékezni kezdett, levette a kabátját.
– Lou – szólalt meg Tabitha újra. A partfal tetején állt. – Miért csinálod
ezt?
– Mert valamelyik ezek közül az övé. – Lou Wayne felé bökött az állával.
– Vic majdnem teljes egészében visszahozta a fiunkat, de én azt a kis
fennmaradó részt is akarom.
A szél felsüvöltött. A fák meglódultak. Kicsit ijesztő volt, ahogy a fák
előre-hátra hajladoztak. Fenyőtűt és száraz faleveleket hordott a szél.
– Mit akarsz, mit csináljak? – kérdezte Tabitha.
– Minimálprogramnak az is megteszi, ha nem tartóztatsz le.
Lou visszafordult a fa felé. Újabb dísz tört össze dallamos csilingeléssel.
– Sosem voltam az, aki csak megúszásra játszik. – Tabitha Wayne-re
nézett. – Te nem szállsz be? Jó mókának tűnik, nem igaz?
Wayne el kellett ismerje, hogy igen.
Tabitha a pisztolya markolatát használta. Wayne egy nagyobb követ. A
kocsiban a karácsonyi kórus egyre hangosabb lett, végül már Tabitha is
felfigyelt rá, és értetlen, feszengő pillantást küldött a trailer felé. Lou viszont
csak zúzta az üveg magyalleveleket és a rézdrót koronákat, aztán néhány
másodperc múlva a sistergés megint felerősödött, teljesen elnyomva a
karácsonyi dalt.
Wayne trombitás angyalokat zúzott össze, hárfás angyalokat, imára
kulcsolt kezű angyalokat. Összezúzta a Télapót, az összes rénszarvasával és
az összes krampuszával együtt. Eleinte nevetett. Aztán egy idő múlva már
nem találta annyira viccesnek a dolgot. Egy idő múlva megsajdultak a fogai.
Az arcát forrónak érezte, aztán meg hidegnek, sütött az arca a hidegtől. Nem
tudta, miért, nem gondolt bele tudatosan.
Éppen felemelte a kezében szorongatott jókora darab kék palát, hogy
összezúzzon vele egy kerámiaangyalt, amikor a látótere felső peremén
mozgásra lett figyelmes, és felemelte a fejét, és észrevette, hogy Vérapó
Házának romja mellett egy lány álldogál. A lány szutykos hálóinge
valamikor fehér lehetett, most viszont majdnem teljesen rozsdavörös volt a
rászáradt vérfoltoktól – a haja gubancos, fésületlen. Sápadt, csinos arcán
döbbenet ült, és némán sírdogált. Véres volt a lábfeje.
– Pomoscs – suttogta a hálóruhás lány. A hangja kis híján beleveszett a
szél süvöltésébe. – Pomoscs. – Wayne még sosem hallotta oroszul a
„segítség” szót, de így is elég jól megértette, mit mondhat a lány.
Tabitha felfigyelt Wayne kimeredt tekintetére, odafordult, és meglátta a
lányt.
– Úristen – suttogta. – Lou. Lou!
Lou Carmody szótlanul bámulta a lányt az udvar túloldaláról: Marta
Gregorski tizenkét éves volt, amikor 1991-ben eltűnt egy bostoni
szállodából, és tizenkettő volt most is, húsz évvel később. Lou nem tűnt
különösebben meglepettnek, hogy látja.
– A többit is össze kell törnöm, Tabby. – Lou arca szürke és fáradt volt, a
laza bőr redőin verejték csillogott. – Segítesz neki?
Tabitha feléje fordult, és rémült, zavarodott pillantást vetett rá. Aztán
eltette a pisztolyát, megfordult, és gyors léptekkel a lányhoz indult az
avarszőnyegen.
A Marta mögötti bozótosból egy fiú jött elő, egy fekete hajú, tízéves fiú,
szutykos piros-kék Beefeater egyenruhában. Brad McCauley szeme döbbent,
tűnődő és rémült volt egyszerre. Oldalvást Martára pillantott, aztán meg-
megránduló mellkassal felzokogott.
Wayne a sarkán hintázva meredt a két gyerekre. Brad az előző éjszakai
álomban is ezt a Beefeater egyenruhát viselte. Wayne kótyagosnak érezte
magát, mint aki mindjárt fenékre tottyan, de amikor legközelebb hátralendült
a sarkán – és majdnem hanyatt esett –, az apja a vállára tette hatalmas kezét,
és elkapta. Az a kéz nem teljesen passzolt Új Lou testéhez – a nagy,
hórihorgas test ettől is csak még inkább összetákoltnak tűnt.
– Hé, Wayne – szólalt meg Lou. – Hé. Beletörölheted az arcod az
ingembe, ha akarod.
– Tessék?
 – Te sírsz, haver? – Lou Wayne elé tartotta a másik kezét. Egy összezúzott
hold kerámiacserepei voltak benne. – Már egy ideje itatod itt az egereket. Jól
gondolom, hogy ez a tiéd volt?
Wayne érezte, hogy görcsösen megvonaglik a válla. Próbált válaszolni, de
képtelen volt hangot kipréselni összeszorult torkán. Az arcát égették a
könnyek a hideg szélben, és hirtelen a maradék önuralma is cserbenhagyta,
és apja hasába temette az arcát, és egy pillanatra hiányolta a régi Lou-t, a
mackós, megnyugtató nagy testével.
– Sajnálom – suttogta fojtott, furcsa hangon. Körbesimított a szájában a
nyelvével, de a titkos fogainak nyoma sem volt – a felismeréstől olyan
viharos megkönnyebbülés fogta el, hogy meg kellett kapaszkodnia az
apjában, nehogy elessen. – Sajnálom, apa. Ó, apa. Sajnálom. – Görcsösen
kapkodott levegőért.
– Mit sajnálsz?
– Nem tudom. Hogy sírtam. Az orromat is beléd töröltem.
– Senkinek nem kell mentegetőznie a könnyeiért, haver – mondta Lou.
– Betegnek érzem magam.
– Na persze. Persze. Tudom. Semmi baj. Azt hiszem, a betegség, amiben
szenvedsz, előbb-utóbb mindenkit utolér. Úgy hívják: emberi állapot.
– És ebbe bele is lehet halni?
– Igen. Gyakorlatilag minden esetben végzetes.
Wayne bólintott. – Rendben. Hát, azt hiszem, még jó is, hogy így van.
Wayne Tabitha Hutter tiszta, nyugodt-megnyugtató hangját hallotta a
hátuk mögül, a távolból, ahogy a gyerekek nevét kérdezi, elmondja nekik,
hogy nem lesz semmi baj, hogy gondjukat fogja viselni. Wayne úgy érezte,
ha megfordulna, most már valószínűleg egy tucatot is látna belőlük, és a
többiek is kifelé tartanak a fák közül, maguk mögött hagyva a sistergést.
Hallotta, hogy egyik-másikuk pityereg. A jelek szerint őket is megfertőzte
Wayne betegsége: az emberi állapot.
– Apa... – szólalt meg. – Ha benne vagy, idén nem hagyhatnánk ki a
karácsonyt?
– Ha a Télapó megpróbál leereszkedni a kéményünkben, úgy fenéken
billentem, hogy visszaröppen a tetőre, ígérem.
Wayne nevetett. A hang alapján zokogás is lehetett volna. És ez rendben is
volt így.
Kint a főúton motorkerékpár közeledett vad robajjal. Wayne-nek egy
pillanatra az a kétségbeesett, szörnyű ötlete támadt, hogy hátha az anyja az.
A gyerekek mind visszatértek valami halálszerű állapotból, és talán most Vic
következik. De csak valami pasas hozta ki a Harleyját egy körre. A motor
fülsiketítő robajjal elszáguldott, a napsugarak szikrát hánytak a króm
alkatrészeken. Október elején jártak, de a délelőtti nap erős, direkt fényében
még mindig egészen meleg volt. Beköszöntött az ősz, és közvetlenül
mögötte ott bandukolt a tél is, de egyelőre még maradt egy kis motorozásra
való szép idő.

Az írást elkezdtem: 2009. július 4-én

Befejeztem: 2011 karácsonyán.
Joe Hill, Exeter, New Hampshire
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

– A jó gyerekek lista –
Amennyiben könyvem elnyerte a tetszésüket, a köszönet nagyrészt
Jennifer Brehl szerkesztőmet illeti a William Morrow könyvkiadónál, amiért
felhívta a figyelmemet a történeten belül megbúvó történetre. Ha viszont
csalódottak volnának, arról egyedül én tehetek.
Gabriel Rodríguez a fogadott testvérem. Megérdemli szeretetemet és
köszönetemet illusztrációiért, barátságáért és meglátásaiért. Valahányszor
elveszettnek érzem magam, Gabe-re mindig számíthatok: rajzai térképként
mutatják az utat.
A NOS4A2 projekt 2009 nyarán, Ken Schleicher barátom garázsában
kezdődött. Ken az 1978-as évjáratú Triumph Bonneville-jét akarta
megbütykölni, és arra kért, legyek a segítségére. Príma esték voltak, és
meghozták a kedvem ahhoz, hogy motorokról írjak. Köszönet az egész
Schleicher családnak, amiért beengedtek az otthonukba és a garázsukba.
A munka azután ért véget, hogy anyám elolvasta a kész szöveget, és
közölte, hogy tetszik, de az utolsó fejezet nem üti meg a mércét. Igaza volt.
Igaza szokott lenni. Úgyhogy kidobtam az utolsó tizenöt oldalt, és írtam
valami jobbat. Tabitha King elsőrendű kreatív gondolkodó, és ő tanított meg
a szavak szeretetére, hogy kutassam ki titkos jelentéseiket, és hogy
figyelemmel kísérjem belső történetüket. Ennél is fontosabb viszont, hogy
szülői példamutatásával ő tanított meg apának lenni: hogy inkább
hallgassam meg a srácokat, és kevesebbet szónokoljak, hogy igyekezzek
játékká (vagy meditációvá) alakítani számukra a feladatokat, és ügyeljek rá,
hogy mindig le legyen vágva a körmük.
A munka megkezdése és befejezése között motorozni mentem apámmal.
Ő a Harleyjével jött, én a Triumphommal. Apám azt mondta, tetszik neki a
motorom, még ha varrógépre emlékezteti is a berregése. Igazi harleys
froclizás. Ezzel együtt nagyon jól éreztem magam: a napsugarak
melengették a vállamat, és követtem apámat kedvenc útvonalán. Azt hiszem,
egész életemben apám kedvenc útjait jártam. És nem bánom egyáltalán.
 Ezt a könyvet nem is egy, hanem rögtön két kéziratelőkészítő nézte át
tüzetesen: Maureen Sugden, aki immár a harmadik regényem körül
bábáskodik, és Liberty Hardy cimborám a RiverRun Books kiadótól, aki úgy
csapott le a hibáimra, mint hiperaktív kölyök-macska a fonálgombolyagra.
Liana Faughnan az utolsó percben állt csatarendbe, hogy a határidő tartható
legyen. Gyanítom, hogy a könyv még így is hemzseg a hibáktól, ami csak
azt mutatja, hogy a segítség se mindenható.
Szeretetem és köszönetem a William Morrow csapatának, akik keményen
dolgoznak azért, hogy a lehető legjobb színben tűnjek fel: Liate Stehliknek,
Lynn Gradynek, Tavia Kowalchuknak, Jamie Kernernek, Lorie Youngnak,
Rachel Meyersnek, Mary Schuck-nak, Ben Brutonnak és E. M. Krumpnak.
Ugyanez vonatkozik a Gollancz stábjára: Jon Weirre, Charlie Panayiotou-ra
és Mark Stayre. Különösen lekötelezettje vagyok ottani szerkesztőmnek és
barátomnak, Gillian Redfearnnek, aki egyfős női osztagként tartotta fenn a
harci kedvet és a lelkesedést.
Ügynököm, Mickey Choate a fene tudja, hányszor olvasta el a regényt, és
mindig fontos meglátásokkal, ötletekkel és biztatással szolgált. Sokat javított
a könyvön, minden elképzelhető tekintetben.
És tudják, ki szuper még? Kate Mulgrew szuper, ahogy felolvassa a
regényt a hangoskönyv-változathoz. Kate annak idején teljesen elvarázsolt
és levett a lábamról azzal, ahogy felolvasta „By the Silver Waters of Lake
Champlain” című novellámat, és el nem mondható, mennyire örültem,
amikor most ismét kötélnek állt, és vállalta, hogy felolvassa ezt a sokkal
hosszabb történetet a gyerekkorról, a csodákról és a veszteségről.
A Twitter olyan, mint valami gondolatoktól, érvektől és kütyük iránti
szenvedélytől zsibongó hatalmas méhkas, és minden egyes csiripelőnek
hálás vagyok, aki egyetlen gondolatot is váltott velem. A közkinccsé tett
ötletek világaként a Twitter önmagában is egyfajta inszkép, ráadásul a
jobbak közül.
Köszönetem mindenkinek, aki megvásárolta a regényt, vagy letöltötte,
vagy hangoskönyv formájában hallgatta meg. Remélem, örömük telt benne.
Micsoda élvezet – micsoda ajándék –, hogy ilyesmivel foglalkozhatom a
megélhetésemért. Soha nem akarom abbahagyni.
Csók és ölelés és elismeréshegyek Christina Terrynek, akin folyamatosan
tesztelhettem a félkész könyvet, és aki ügyelt rá, hogy a sok munka mellett
valamicske magánélet és szórakozás is kijusson nekem. Köszönet, hogy
tartotta a frontot, hölgyem.
 Úgyszintén hálás vagyok Andy és Kerri Singhnek, Shane Leonardnak és
Janice Grantnek, Israel és Kathryn Skeltonnak, Chris Ryallnak, Ted
Adamsnek, Jason Ciamarellának és fiainak, Meaghan és Denise
MacGlashingnek, a Bosa családnak, Gail Simonénak, Neil Gaimannak,
Owen Kingnek, Kelly Braffet-nek, Zeldának és Naominak. Szeretetem és
nagyrabecsülésem Leanorának.
Szerencsés pasas vagyok, hogy Ethan, Aidan és Ryan King apja lehetek –
a legviccesebb és legtalálékonyabb emberek, akiket csak ismerek. Apátok
szeret benneteket.
 – A rossz gyerekek lista –
Azok az emberek, akik mindössze átfutják vagy akár teljes egészében
kihagyják a köszönetnyilvánításnak szentelt oldalakat. Kérem, lépjenek
kapcsolatba a vezetőséggel, hogy átvehessék ingyenes, all-inclusive
beutalójukat Karácsonyországba.
 Tipográfiai megjegyzés
Ezt a könyvet a Caslon betűtípus egyik változatában tartja kezében az
olvasó. A betűtípust William Caslon (1692-1766), tizennyolcadik századi
angol fegyvermester és híres nyomdász alkotta meg. A nyomdászmester
semmilyen rokonságban nem áll azzal a Paul Caslonnal, aki 1968-ban
érkezett meg Karácsonyországba, majd pedig a rettenetes karácsony estén,
amikor a Kandiscukor-hegy leomlott, Millie Manxszal a Fehérben keresett
menedéket. Hosszú, időtlen idő után Millie kivezette Pault és két másik
gyereket – Francine Flynnt és Howard Hitchcockot a sistergésből a
fenyvesbe. A fák között meghúzódva figyelték, ahogy a többi gyerek (a
betojiak bandája!) előjön az erdőből – magában beszélt és pityergett és
sopánkodott mind, taknyuk-nyáluk egybefolyt. Millie némán kifigurázta
siránkozó takonypócságukat, és olyan jó munkát végzett, hogy Paulnak két
sor fogát is az ajkába kellett vájnia, nehogy felnevessen.
Azokkal a gyerekekkel majd később elszámolnak. A betojiak csak
egyvalamire jók: szenvedő alanynak az olyan játékokhoz, mint az Ollót-a-
kódorgónak vagy a Harapj-a-legkisebbe.
Amikor viszont az első mentőautó bekanyarodott a Vérapó Házához
vezető útra, tudták, hogy ideje indulniuk. Millie elvezette a másik hármat a
kékes tűlevelű fenyőfához – picea pungens, szúrós luc a fán egymás mellett
függtek a díszeik, jóval bentebb attól a helytől, ahol Wayne Carmody (a
betojiak királya!) karácsonyi díszeket zúzott össze az apjával. Charlie Valódi
Gyermekei magukhoz vették saját, különleges díszeiket, és szép csendben
odébbálltak, lesurrantak a hegyről, mielőtt bárki felfigyelhetett volna rájuk.
Szomorú dolog volt, hogy Karácsonyország nincs többé, de, ugye, kiömlött
tej és eget-földet megrengető lavinák fölött minek siránkozni, ráadásul:
mostantól az egész világ a játszóterük!
És az sem igazán számít, hogy nem élhetnek egyetlen, soha véget nem érő
karácsonyban többé. Végül is a karácsony csak átszellemülés kérdése, és
ameddig a szívedben megőrzői valamicskét az ünnepi hangulatból, minden
nap karácsony.
 JEGYZETEK
[1] Reviczky Gyula fordítása.
[2] Steve Miller szerelmes dalának kiragadott sora ebben a szövegkörnyezetben inkább fenyegetés,
pl.: Abrakadabra, abrakadabra, épp elég leszel a fél fogamra. (A ford.)
[3] A four „gyenge” kiejtése fer
[4] „Szent Miki” gyorsforgalmi út.
[5] Gunbarrel jelentése magyarul: pisztolycső.
[6] Magyarul ANDO – ammónium-nitrát és dízelolaj robbanóanyagként használt emulziója.
TARTALOM

ELŐSZÓ: ÜNNEPI JÓKÍVÁNSÁGOK 2008 DECEMBERE

Szövetségi Büntetés-végrehajtási Intézet, Englewood, Colorado
A RÖVIDEBB ÚT 1986-1989
Haverhill, Massachusetts
Terry’s Primo Subs Hampton Beach, New Hampshire
Haverhill, Massachusetts
Otthon
Különböző helyszínek
SPICY MENACE 1990
Sugarcreek, Pennsylvania
NorChemPharm
322-es főút
A Karácsonyországba vezető út
Pennsylvaniai táj
A KÖNYVTÁROS LÁNY 1991
Haverhill, Massachusetts
A McQueen-ház
Here, Iowában
A könyvtár
Haverhill, Massachusells
Ha jégmadár jó máglya, szitakötő szövétnek
ELTŰNÉSEK 1991-1996
Különböző helyszínek
Haverhill
Különböző helyszínek
Haverhill
Kint a hidegben
Otthon
Az alagsor
VÉRAPÓ HÁZA 1996
Haverhill
A híd túloldalán
A sárszobában
 Egy folyosó
A konyha
A kamra
A szennyesledobó-kürtőben
Kint
A coloradói Gunbarrel közelében
Sam’s benzinkút & vegyesbolt
KÖZJÁTÉK AZ EKSZTÁZIS SZELLEME 2000-2012
Gunbarrel, Colorado
Sugarcreek, Pennsylvania
Gunbarrel, Colorado
Brandenburg, Kentucky
New York (és Mindenhol Máshol)
Szövetségi Büntetés-végrehajtási Intézet, Englewood, Colorado
Denver, Colorado
Brandenburg, Kentucky
Szent Lukács Orvosi Központ, Denver
ROSSZ ANYA 2011. DECEMBER 16.-2012. JÚLIUS 6.
Lamari Rehabilitációs Központ Massachusetts
Haverhill
Winnipesaukee-tó
A kocsiszín
Haverhill
Winnipesaukee-tó
Haverhill
A járdaszegélyen
Az ajtó túloldalán
Boston
Az öböl partján
1-95 államközi autópálya
Winnipesaukee-tó
Kavicsos behajtó
Route 3
A tóparti ház
Route 3
A tóparti ház
A mélyben
 Az udvar
Logan repülőtér
Winnipesaukee-tó
KERESŐMOTOR JÚLIUS 6-7.
A Tó
A Tó
A konyha
A hálószoba
St. Nicholas Parkway
Sugarcreek, Pennsylvania
A Tó
Elaltat Lak
Bing garázsa
A Tó
Elaltat Lak
Route 3, New Hampshire
Rövidebb Út
Elaltat Lak
KARÁCSONYORSZÁG JÚLIUS 7-9.
St. Nicholas Parkway
Indiana
Elaltat Lak
Trafálj a holdba tűzijáték-kereskedés, Illinois
Elaltat Lak
Laconia, New Hampshire
Here, Iowa
A könyvtár
Laconia
Here, Iowa
Hampton Beach, New Hampshire
A való élet
A sötétség
Dover, New Hampshire
Christopher McQueen háza
Odakint
Odabent
Odakint, hátul
 A Vérapó Háza
Az erdőben
TRIUMPH – DIADAL EGY SOHA VÉGET NEM ÉRŐ
KARÁCSONY ESTE
Karácsonyország
A Hatalmas Fa alatt
Rágógumi sugárút
Ó, JÖJJETEK, HÍVEK OKTÓBER
Gunbarrel
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
– A jó gyerekek lista –
– A rossz gyerekek lista –
Tipográfiai megjegyzés
JEGYZETEK
 Table of Contents
ELŐSZÓ: ÜNNEPI JÓKÍVÁNSÁGOK 2008 DECEMBERE
Szövetségi Büntetés-végrehajtási Intézet, Englewood, Colorado
A RÖVIDEBB ÚT 1986-1989
Haverhill, Massachusetts
Terry’s Primo Subs Hampton Beach, New Hampshire
Haverhill, Massachusetts
Otthon
Különböző helyszínek
SPICY MENACE 1990
Sugarcreek, Pennsylvania
NorChemPharm
322-es főút
A Karácsonyországba vezető út
Pennsylvaniai táj
A KÖNYVTÁROS LÁNY 1991
Haverhill, Massachusetts
A McQueen-ház
Here, Iowában
A könyvtár
Haverhill, Massachusells
Ha jégmadár jó máglya, szitakötő szövétnek
ELTŰNÉSEK 1991-1996
Különböző helyszínek
Haverhill
Különböző helyszínek
Haverhill
Kint a hidegben
Otthon
Az alagsor
VÉRAPÓ HÁZA 1996
Haverhill
A híd túloldalán
A sárszobában
Egy folyosó
 A konyha
A kamra
A szennyesledobó-kürtőben
Kint
A coloradói Gunbarrel közelében
Sam’s benzinkút & vegyesbolt
KÖZJÁTÉK AZ EKSZTÁZIS SZELLEME 2000-2012
Gunbarrel, Colorado
Sugarcreek, Pennsylvania
Gunbarrel, Colorado
Brandenburg, Kentucky
New York (és Mindenhol Máshol)
Szövetségi Büntetés-végrehajtási Intézet, Englewood, Colorado
Denver, Colorado
Brandenburg, Kentucky
Szent Lukács Orvosi Központ, Denver
ROSSZ ANYA 2011. DECEMBER 16.-2012. JÚLIUS 6.
Lamari Rehabilitációs Központ Massachusetts
Haverhill
Winnipesaukee-tó
A kocsiszín
Haverhill
Winnipesaukee-tó
Haverhill
A járdaszegélyen
Az ajtó túloldalán
Boston
Az öböl partján
1-95 államközi autópálya
Winnipesaukee-tó
Kavicsos behajtó
Route 3
A tóparti ház
Route 3
A tóparti ház
A mélyben
Az udvar
 Logan repülőtér
Winnipesaukee-tó
KERESŐMOTOR JÚLIUS 6-7.
A Tó
A Tó
A konyha
A hálószoba
St. Nicholas Parkway
Sugarcreek, Pennsylvania
A Tó
Elaltat Lak
Bing garázsa
A Tó
Elaltat Lak
Route 3, New Hampshire
Rövidebb Út
Elaltat Lak
KARÁCSONYORSZÁG JÚLIUS 7-9.
St. Nicholas Parkway
Indiana
Elaltat Lak
Trafálj a holdba tűzijáték-kereskedés, Illinois
Elaltat Lak
Laconia, New Hampshire
Here, Iowa
A könyvtár
Laconia
Here, Iowa
Hampton Beach, New Hampshire
A való élet
A sötétség
Dover, New Hampshire
Christopher McQueen háza
Odakint
Odabent
Odakint, hátul
A Vérapó Háza
 Az erdőben
TRIUMPH – DIADAL EGY SOHA VÉGET NEM ÉRŐ KARÁCSONY
ESTE
Karácsonyország
A Hatalmas Fa alatt
Rágógumi sugárút
Ó, JÖJJETEK, HÍVEK OKTÓBER
Gunbarrel
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
– A jó gyerekek lista –
– A rossz gyerekek lista –
Tipográfiai megjegyzés
JEGYZETEK