1.

A gyógypedagógia alapfogalmai  és paradigmaváltások a gyógypedagógiában  

Kálmán Zs., Könczei Gy. (2002). A Taigetosztól az esélyegyenlőségig. Osiris kiadó, Budapest,
20-26, 81-85. (Bevezető gondolatok, 2.1. Fogalomtisztázás) 

Újkori töredékek
Az ipari forradalom következménye, hogy sajátos foglalkozási rehabilitációs formával is
találkozhatunk az 1690-es évek Angliájában. Egyes manufaktúrákban sérült személyeket kezdenek
alkalmazni, azzal a céllal, hogy manufaktúra gyártási titkait megőrizzék.
Az értelmi sérült gyermekek szervezett gondozása csak az 1700-as évek derekán, az újkorban
kezdődött a spanyol Jacob Rodrigues Pereire munkássága révén, amit azután Jean Marc Gaspard
Itard (szül. 1774) folytatott.
A kezdetek legnagyobb alakja talán mégis a kiváló svájci Johann Jacob Guggenbühl (szül.
1816) volt, az első intézet, az abendbergi megalapítója. Itard és Guggenbühl egyaránt igen
ellenséges és provokatív társadalmi légkörben dolgozott. Az utóbbinak nagy érdeme, hogy
következetesen egészséges és természetes, természet közeli légkörben nevelte a gondjaira bízott
„lelkeket”.
A nyugati félteke első intézetét Samuel Gridley Howe (szül. 1801) alapította
Massachusettsben. A híres bostoni Perkins Intézet megalapítása során is sokat merített
Guggenbühltől, róla mindig nagy tisztelettel emlékezett, Abendberget pedig „szent hegy”- nek
nevezte.
A XIX. századra a „falu bolondja” mint intézmény megrendült, szexuális tevékenységet
folytatott sérült személy tudatlan fiatallal, mely ügyet kivizsgáltak. Foucault értelmezése szerint: a
történet lényege abban tér el a többitől, hogy egy akkoriban megszokott tevékenység most más
milyen következményekkel jár, ugyanis jogi eljárást indítanak, orvosi-klinikai kivizsgálás során
megmérik koponya kerületét, tanulmányozni kezdik testfelépítését, arccsontját, kikérdezik
szokásairól, gondolatairól, érzései és vélekedés felől. Majd ezt követően felmentik a vád alól, de a
férfit élete végéig elrejtve klinikai esetként tanulmányozzák. Mindenről értesítik a tudós világot, és
sajnálatos módon, de erre volt szükség, hogy elinduljon tanulmányozás, diskurzus, elemzés és
megismerés.
Sérült ember gondozása francia alkotmánnyá vált: „ A köztámogatás szent adósság. A
társadalom köteles eltartani szerencsétlen polgárait, akár úgy, hogy munkát szerez számukra,
akár azáltal, hogy biztosítja a létfenntartáshoz szükséges eszközöket a munkaképtelenek
számára.”
A rehabilitáció fogalma arra a folyamatra utal, amelyben a fogyatékossággal élőket képessé
teszik arra, hogy elérjék és fenntartsák optimális fizikai, érzékszervi, értelmi, pszichés, illetve
társadalmi funkcióik szintjét, így például ellátják őket azokkal az eszközökkel, amelyekkel
magasabb fokú függetlenséget érhetnek el. A rehabilitációhoz tartozhatnak intézkedések bizonyos
funkciók biztosítására vagy helyreállítására, illetőleg egy bizonyos funkció elvesztésének vagy
hiányának, esetleg bizonyos funkciók korlátozottságának kompenzálására. A rehabilitációs
folyamatnak nem része a kezdeti orvosi ellátás.
Az egyik az alapvető elv, mely szerint a rehabilitációs folyamat középpontja a
fogyatékossággal élő ember. A másik pedig a francia hagyomány: törvény által rögzített és
legitimált gyakorlat; a fogyatékossá vált polgárokért, legyenek bár fiatalok vagy öregek, a
társadalom alkotmányosan felelősséget vállal. De a rehabilitációs munka lényege ekkor még mindig
a gondozás volt.
Az áttörést a XX. század nagy háborúi hozták meg, már az első világháború óriásira emelte a
sérültek számát. Erre sokféle válasz született a világon: Lengyelországban megindult a
rokkantszövetkezeti mozgalom, több országban létrejöttek nagy gondozóintézmények, és a tömeges
igény hatására a csoportos foglalkoztatás keretei is kialakultak. Az egyik legősibb, de már modern
értelemben vett gyógytelepet 1916-ban a Brit-szigeteken létesítette Pendrill Charles Varrier-Jones
Sir Clifford Allbutt.
A háborúban relatíve kisebb veszteségekkel sújtott országokban ez a folyamat közvetlenül a
háború után még nem kezdődött el. De az Egyesült Államokban és Kanadában már a tízes, húszas
években léteztek, először vakok számára, segítő intézmények és financiális támogatás (pl. Blind
Persons Allowances).
Az első rehabilitációs törvényt az USA-ban hozták 1919-ben; ennek nyomán az Államok már
a húszas évek óta rendelkezett szövetségi rehabilitációs programmal. Sőt egy forrás szerint
Clevelandben már 1889-ben létezett Rehabilitációs Központ. Az első nagy háborúból kimaradt
Hollandiában is csak 1919-ben alkották meg az első jogszabályt, amely szerint időleges vagy
végleges képességcsökkenés esetén, de általában 52 hét után rokkantsági nyugdíjat
folyósítottak. 1945-ben jött létre egy központ a háborús sérültek rehabilitációjára.
Később a XX. századnak, a rehabilitáció fejlődésének folyamata a gondozás és segélyezés
által meghatározott alapszemlélettől az utóbbi évtizedekre egyre inkább az önellátás, a
függetlenség, az integrálás és a közösségbe fogadás felé tolódott el. Ezt a cél tűzte ki
mozgalomként, melynek karizmatikus vezetője: Ed Roberts és társai.
Másfelől pedig az értelmi sérült emberek és szüleik mozgalma is a kitagolásért vagy más
szóval intézménytelenítésért (deinstitucionalizáció), azaz a nagy, zárt intézmények lebontásáért
és az emberi jogokat inkább biztosító kisebb, emberléptékű, humánus életkörnyezet
kialakítása érdekében. De ma már legalább van remény rá, hogy e hosszú távú harc
kedvezményezettjei, igazi nyertesei végül talán mégis maguk az értelmi sérült emberek lesznek.
E két mozgalom hatásaként s annak folyományaként, hogy ezek a nemzeti keretből születtek
egyfelől új, jogszabályok és alapjaiban változott meg a sérült emberhez való viszony szerte a
modern világban. Az orvosi, az individuális, a „magánpech” jellegű megközelítéstől az egész
társadalom felelősségét hangsúlyozóig.
Történetileg is jelentős következmény, hogy az Egyesült Államok Kongresszusa 1973-ban
elfogadott egy rehabilitációs törvényt, mely megtiltja a minősítetten fogyatékos egyénekkel
szembeni diszkriminációt a szövetségi költségvetés által támogatott bármiféle program vagy
tevékenység keretében. Az 1973-as év korszakhatár, nemcsak az amerikai szociálpolitikában, hanem
a világ rehabilitációs mozgalma történetében is.
1975. december 9-én az Egyesült Nemzetek (ENSZ) Közgyűlése elfogadta a
fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló kiáltványt. Ebben az őket megillető legfontosabb
jogok vannak összegyűjtve 13 pontban, az emberi méltósághoz való joguktól, polgári és politikai
jogaiktól a kizsákmányolás minden fajtája esetén őket megillető védelemig, a családban élés jogáig.
Az ENSZ következő nagy tette, a nyolcvanas évek legelején meghirdetett Fogyatékosok Éve
után, a fogyatékossággal élő emberek esélyegyenlőségének megteremtése érdekében hozott
Alapvető szabályok elfogadása volt a kilencvenes évek első felében.
„Az esélyegyenlőség biztosítása azt a folyamatot jelenti, amely által a társadalom különböző
rendszerei és a környezet, így a szolgáltatások, tevékenységek, információk és a dokumentációk
mindenki, de különösen a fogyatékossággal élők számára hozzáférhetőkké válnak.” (ENSZ 1993:
Alapvető szabályok.)
A XX. századi történet egyik újabb, említésre érdemes eseménye szintén az Amerikai
Egyesült Államokban történt. Igaz, hogy az antidiszkriminációt és az esélyegyenlősítés
problematikáját 1977-ben a kanadai Emberi jogok törvénye oldotta meg modern módon
először, de a legteljesebb megoldást máig mégis az Amerikai Egyesült Államok produkálta: 1990.
július 6-án írta alá Bush elnök „ A fogyatékossággal élő amerikaiakról szóló törvényt” (Americans
with Disabilities Act). Nemcsak a foglalkoztatás területén, hanem a telekommunikációban, a
közlekedésben és a bárki által igénybe vehető szolgáltatások területén (szálláshelyek stb.) is
megtiltja a hátrányos megkülönböztetést.
A fogyatékossággal élő személy joga még egyáltalán nem hangsúlyozottan, így felbukkan a
kizárás, a kirekesztés, a margóra tolás vagy ezek legszélsőbb változata: az elpusztítás markáns
mozzanata.
A hatalmi viszonyokban a XX. század végére a fogyatékos mozgalmak zászlóbontásának
hatására határozott eltolódás ment végbe mezo szinten (város, település) és makroszinten (a
társadalom egésze). Ez a sérült ember mindennapjaira, életminőségére: a mikro szintre (közösség,
család) és a szubmikro szintre (személyközi érintkezés) is hatást gyakorol. Visszavonhatatlanul
áttevődött a hangsúly a korábbi, a szakralitás által meghatározott, alapvetően paternalista, később
medikális, sajnálkozó és lenéző attitűdről az emberi jogi megközelítésre és az esélyegyenlőség
megvalósításának szükségességére.

Antropológiai megközelítés értéke

A fogyatékossággal élő ember helyzetéhez leginkább illő szemléletet az embertan,
pontosabban a kultúraantropológia keretében lehet megalapozni.
Kultúrák és törzsek
A fogyatékossággal élő ember beilleszkedése számottevő mértékben függ a kultúra
kifejlettségétől, bár kétségkívül paradox módon. Első látásra úgy tűnik, hogy minél fejlettebb
ugyanis egy gazdaság, és minél bonyolultabb egy kultúra, annál több lehetőség teremtődik a
fennmaradásra és a társadalom életébe történő integrálódásra. Viszont nem egyszerű ennyire, így
bonyolultság egyben meg is nehezíti a tájékozódást. Az eddig publikált vizsgálatok egyértelműen
nem bizonyítják, de nem is cáfolják a kultúra „bonyolultsága” és a beilleszkedés-kirekesztés
összefüggését.
A fogyatékosság megítélése, az ilyen ember beilleszkedésének lehetőségei nemcsak korhoz,
kultúrához is erősen kötöttek. Az epilepsziások állapotát egyik helyen erénynek, kiváltságnak,
más helyen pedig éppen ellenkezőleg: bűn következményének vélték. Némely kultúrákban a
hallucinációs, epileptikus helyzeteket egyenesen természetfölötti erőkkel való érintkezés
bizonyítékának tulajdonították. A brazíliai népesség bizonyos részeiben és egyes afrikai
törzseknél az ilyen „adottságokkal” megáldott médium vagy boszorkány-orvos magas
presztízsű társadalmi szerepet töltött be.
 De nem ez volt az egyetlen fogyatékossághoz fűződő balhiedelem. Széles körben elterjedt
volt bizonyos kultúrákban szüléssel és az utóddal kapcsolatos tévhit, olyat szül, amilyet lát
terhessége alatt. Vagy egyes kultúrák szerint a férfi magja a nő gyomrába jutva, ott fejlődött ki a
gyermek, s nem a méhben. Utalva a veleszületett súlyos fogyatékosságokra.
Orvos etnológiai leírások szerint a Kongó folyó vidékén élő bennszülött törzsek
közösségeinek törpe, albínó és veleszületetten súlyos mozgássérült tagjai köztiszteletben állnak,
akárcsak Új-Guineában. Eközben Szenegálban baljóslatúnak, rosszat sejtető jelnek tekintik őket.
A mai időben is léteznek a világon olyan primitív törzsek, melyek a súlyos betegségtől,
fogyatékosságtól szenvedő embert, mert félnek, tartanak, s ezért menekülnek tőle, egészen magára
hagyják, izolálják, s így az szociálisan már jóval azelőtt halott, mielőtt a betegség fizikailag végzett
volna vele.
Éppen ezen alapvető eltérések miatt fontos, hogy a fogyatékos helyzetet mindig az adott
kultúrába, korba ágyazottan lássuk. Nincsen ugyanis semmiféle egységes és egyetemes mérce,
amely akár csak azt meg tudná mutatni és mérni, hogy minek folytán és mit tekintsünk
fogyatékosságnak.
Ma a Tibetben élő emberek körében a súlyos, akár értelmi, akár testi fogyatékossággal
született gyermeket a család „nem adja ki”, befogadja. „Habilitációját” saját maga oldja meg. Itt ez a
természetes és valójában az egyetlen érvényes megoldás.
Nora Groce 1985-ben egy olyan települést vizsgált Massachusettsben (Martha's Vineyard),
ahol különösen magas volt a veleszületett siketséggel élő lakosok aránya, máris egyenlőként
kezelik. Dolgoznak, részt vesznek a közösség életében, házasodnak, gyermeket nevelnek, akárcsak
bárki más. Következésképpen a lakosság számottevő része kétnyelvű, mivel az amerikai angol
mellett a jelnyelvet is használja. Hasonló a helyzet egy Amazonas környéki törzsnél, ahol szintén a
jelnyelv használata miatt nem vált stigmává a siketség. Ugyanakkor a bayaka nevű kongói törzs
tagjai istenítik, félve tisztelik vakjaikat, míg a törzs siket tagjait gúnyolják.
Társadalmi szerepek, pl. papi, ahol az uralkodói szerepet akadályozza a sérülés, ha
észrevesznek bármilyen testi, fizikai csorbulást, emiatt kizárják a lehetőségét ennek a szakmának.
A fogyatékosság eredetére vonatkozóan számos hiedelem van forgalomban. Az első mindjárt
az, amit James George Frazer átviteli mágiának nevezett. E világszerte elterjedt hiedelemben téves
képzetek kapcsolódnak egymáshoz: ha például valaki egy másik ember testének leválasztott
darabját, akár körmét, fogát, akár haját megtalálja, azzal mágiát gyakorolhat az illetőn. A sérültté
válás másik, a hiedelmek szintjén megfogalmazódó oka például bizonyos faimádó szokásokban az,
amikor egyes fákról azt feltételezik, hogy szellemek laknak bennük.
 Henry Ernest Sigerist (1891-1957) első kötet primitív és archaikus gyógyítás megírása és a
második görög, hindu, perzsa orvoslás. Sigerist szociális viselkedés két csoportját különböztette
meg a primitív társadalmakban. Az egyik a súlyos betegeket, a fogyatékossággal élő embereket és
az időseket a közösség korlátjának tekinti, mert nem képesek részt vállalni a munkából, és mert
nem tudnak hozzájárulni a közgazdagodásához. A másik típusba tartozók befogadják, gondozzák,
gyógyítják öregeiket, betegeiket, még a reménytelenül súlyos fogyatékossággal élőket is.
A fizikai vagy értelmi fogyatékossággal élő embereknek a navajo társadalomban betöltött
szerepét számos, a kultúrára jellemző sajátos vonás határozza meg. Connors és Donnellan 1993-
ban publikált eredményei szerint a navajóknak valójában nem volt „gyermek”, „gyermekkor”
fogalmuk. Rendelkeztek viszont a „fejlődni”, „valamilyenné válni” fogalmakkal. A gyermeknek
nagy szabadságot adtak. Mivel úgy vélték, a gyermekek nem képesek helytelenül cselekedni,
hozzávetőleg hatéves korukig nem is szidták őket. Bár magára a fogyatékosságra sem volt leíró
fogalmuk, a fogyatékossággal élő személyt olyannak tekintették, mint a gyermeket.
Az efféle cselekedeteknek mindig megvolt a maguk racionalitása: az egész népesség védelme,
melyet nem egy szobatudós által megfogalmazott „racionális etika”, hanem a fennmaradásnak a
mindennapi élet által kikényszerített törvénye alapján gyakoroltak.
Peter Singer által sok éve tett, mégis nehezen elfeledhető, a fogyatékosan született gyermekek
elpusztítását célzó, világszerte nagy viharokat és vitákat kiváltott javaslatra. Mivel ők az örömöt, a
boldogságot korlátozzák, az ezen magas célok elérését az egyének és környezetük számára célul
tűző utilitarista etika szempontjából létezésük kifejezetten káros.
Problémát jelent azonban, hogy az európai kultúrában, annak forrásvidékétől egészen a mai,
modernnek nevezett időig mindvégig központi helyen szerepelt az ölés tilalma. Egyszerűen és
világosan: „Ne ölj!” az ötödik parancs. Természetesen képmutatás volna azt állítani, hogy Európa
ettől a parancstól ne tért volna el.
A mai fogyatékossággal kapcsolatos törvényeket megalapozó nemzetközi emberi jogi
dokumentumok

Dátum Megalkotó Cím

1948. dec. ENSZ Emberi jogok egyetemes nyilatkozata (UNDHR)
10. Közgyűlés
1950. nov. Európa Tanács Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről
4. szóló Római szerződés (ECHR) (Mo. 1993. évi XXXI. tv.)
1960 UNESCO Az oktatásbeli diszkriminációról szóló konvenció
1963 ENSZ Mindenféle faji diszkrimináció megszüntetéséről
Közgyűlés szóló konvenció
1966 ENSZ Polgári és politikai jogokról szóló nemzetközi
Közgyűlés egyezmény (ICCPR)
1966 ENSZ Gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló
Közgyűlés nemzetközi egyezmény (ICESCR)
1969 ENSZ Nyilatkozat a társadalmi haladásról és fejlődésről
1971. dec. ENSZ Nyilatkozat az értelmi fogyatékos személyek jogairól
20. Közgyűlés
1975. dec. ENSZ Nyilatkozat a fogyatékos személyek jogairól
9. Közgyűlés
1979 ENSZ A nők elleni bármiféle diszkrimináció
Közgyűlés megszüntetéséről szóló konvenció
1981 ENSZ A Rokkantak Nemzetközi Éve
1982 ENSZ A fogyatékos személyekre vonatkozó világprogram
Közgyűlés
1983. jún. ILO Egyezmény a fogyatékos személyek szakmai
20. rehabilitációjáról és alkalmazásáról
1986 EK Sérült személyek alkalmazása
1989 ENSZ A gyermekek jogairól szóló konvenció
Közgyűlés
1990 USA Americans with Disabilities Act (ADA)
1992 Európa Tanács Javaslat: Átfogó politika a fogyatékos személyek
 rehabilitációjára
1992. dec. ENSZ E naptól ez évente a Fogyatékosok Világnapja
3. Közgyűlés
1993 ENSZ A fogyatékossággal élő emberek
Közgyűlés esélyegyenlőségének alapvető szabályai (Standard Rules)

Az 1975-ös ENSZ-nyilatkozat szintén igen jelentős: a Nyilatkozat a fogyatékos személyek

jogairól (Declaration on the Rights of Disabled Persons) megfogalmazza mindazokat az alapvető
elveket, szabályokat és irányokat, amelyeket ma minden civilizált állam kötelezőnek érez magára
nézve a sérült emberekkel kapcsolatos társadalmi elvárások és a jogalkotás vonatkozásában. Ha a
gyakorlatban még nem is valósult meg minden elv maradéktalanul, az üzenet egyértelmű és
kikerülhetetlen. A dokumentum tartalmazza, hogy a sérült ember elsősorban ember, és csak utána
sérült, s ennek megfelelően:
1. veleszületett joga van az emberi méltóságra.
2. joga van olyan méltó, normális és teljes életet élni, amilyent az adott társadalomban
egyáltalán lehetséges.
3. ugyanolyan polgári és politikai jogai vannak, mint bárki másnak.
4. jogosult mindarra, ami képessé teheti az elérhető legmagasabb szintű függetlenségre.
5. jogosult rá, hogy a gazdasági és társadalmi tervezés minden pontján figyelemmel legyenek e
csoport speciális szükségleteire.
6. jogában áll a családjával vagy nevelőcsaládjával élni, s csak akkor és annyi időre szükséges
intézményi elhelyezése, amikor és ameddig ezt az állapota indokolja, ha mégis intézményben
kell elhelyezni, az életkörülményeknek maximálisan meg kell közelíteniük a hasonló korú és
nemű személyek normál életvitelét biztosító feltételeket;
7. védelmet kell élveznie minden kiszolgáltatottság, diszkriminatív, bántó vagy lealacsonyító
szabályozással és eljárással szemben.
1981-et a Rokkantak Nemzetközi Évének (International Year of Disabled Persons)
nyilvánították. Amikor az ENSZ meghirdette ezt a speciális évet, a következő megállapítás
kíséretében tette:
„A világon több mint 500 millió ember él valamiféle értelmi, fizikai vagy érzékszervi
károsodás következményével. Ugyanazon jogok és egyenlő esélyek illetik meg őket, mint minden
más embert. Mégis, túl gyakran szembesülnek a társadalom fizikai és szociális akadályaival, ami
megfosztja őket a társadalmi életben való részvétel teljességétől. Emiatt szerte a világon gyermekek
és felnőttek milliói kényszerülnek szegregált és kiszolgáltatott életre.” (Id. Cooper-Vernon 1996.)
1983-ban az ILO (International Labour Organisation), az ENSZ munkaügyi szakosított
szervezete kiadta a 159., A fogyatékos személyek szakmai rehabilitációjáról és alkalmazásáról szóló
egyezményét (Convention Concerning Vocational Rehabilitation and Employment), és
megfogalmazta a 168. számú ajánlatát. Igen fontos előrelépésnek számított az aláíró országok azon
vállalása, hogy ezen túl nemcsak specializált intézményekben és védett körülmények között
biztosítják a szükséges szakképzést és foglalkoztatást, hanem integráltan, az épekkel azonos
helyszíneken is. Ez volt az első komoly vívmány a munka területén évszázadok óta meglévő
szegregáció megszüntetése felé.
Az 1989-es, a gyermekek jogairól szóló New York-i egyezményt, a Gyermekjogi egyezményt
Magyarországon az 1991-ben lett magyar jog részévé. Az egyezményt a gyermekek jogairól szóló,
1959-es nyilatkozat alkalmazása során szerzett tapasztalatokkal bővítették ki. Ennek a törvénynek az
elfogadásával Magyarország a New York-i egyezmény szellemében elismerte, hogy a
gyermekeknek különleges támogatásra van joguk, és a velük kapcsolatos döntések meghozatalakor
mindenekelőtt az ő érdekeiket kell szem előtt tartani. E törvény alapján semmilyen más érdek
(gazdasági, önkormányzati, politikai, ipari, népesedési, költségvetési) nem előzheti meg a
gyermekek érdekeit.
Amiatt, hogy nemzetközi szerződés a magyar jogrend részét képzi, változások figyelhetőek
meg a magyar gyermekvédelemben is: kiemelt figyelmet kezdtek fordítani a gyermekek tényleges
igényeire és érdekeire a válások, családjogi viták, intézeti elhelyezés, intézeti bánásmód
megítélése esetén. A törvény egyaránt biztosítja az ép és a fogyatékossággal élő gyermekek jogát
az emberi élethez, elismeri a fogyatékos gyermekek különleges gondozáshoz és az állapotuk
megszabta speciális ellátásokhoz való jogát, anélkül hogy ezzel az integrációs törekvések rovására a
szegregációjukat erősítené.
1990-ben alkották meg a fogyatékossággal élő amerikai polgárok jogait kimondó és védő
törvényt (Americans with Disabilities Act – ADA). Ez az első valódi, a legszélesebb értelemben
vett esélyegyenlősítő törvény, amely nem kis részben a sérült emberek elsodró erejű polgárjogi
mozgalmának köszönhetően született meg. E törvény valóban emberi jogi és állampolgári jogi
alapokra helyezi a sérültség komplex kérdését, egyebek között tiltva a diszkriminációt és a
szegregációt is, mint minden egyebet, amely a fogyatékossággal élő embert másodrangú
állampolgárrá degradálhatná.
 Az ENSZ Közgyűlés nyomásának hatására december 3. lett a Fogyatékosok Világnapja (Day
of Disabled Persons). Az ilyen jeles napok soha nem a cselekvést jelentik, s azt természetesen nem
is pótolhatják, hanem csupán alkalmat nyújtanak az ismételt figyelemfelhívásra, a kihunyó parázs
fellobbantására, a társadalom lelkiismeretének ébren tartására.
1992-ben az Európa Tanácsban javaslat született Átfogó politika a fogyatékos személyek
rehabilitációjára címmel. Ez a dokumentum egyértelművé teszi, hogy a rehabilitáció komplex,
több tudományágat érintő, multi- és interdiszciplináris terület, amelynek egységes kezeléséhez
mind a szakemberek, mind pedig az érintett tárcák részéről komoly együttműködésre van
szükség.
1993 októberében az ENSZ Közgyűlése elfogadta, majd megjelentette az azóta számos
nyelvre lefordított, nagy jelentőségű, A fogyatékossággal élő emberek esélyegyenlőségének
alapvető szabályai című állásfoglalását. Ez a Standard Rules, amely Magyarországon már két évvel
később, 1995-ben megjelent a MEOSZ gondozásában. A dokumentum összefoglalóan, az élet
minden területére kiterjedően fogalmazza meg a sérült emberek normális életvitelének feltételeit.
Megalakult az Európai Unió keretei között az Európai Fogyatékos Személyek Parlamentje
(European Disabled Peoples’ Parliament). Ez az informális, de nagyon is mértékadó csoport
erőteljesen jeleníti meg a fogyatékossággal élők érdekeit, s igen sok civil szervezettől gyűjtött
információival gazdag háttéranyagot szolgáltat az Európa Parlament számára.
Megjelent az Európa Parlament dokumentuma, a Jelentés az Emberi Jogi Találkozóról
(Report of the Human Rights Meeting), amely huszonnégy nemzeti és európai, érintettekből álló
szervezet állásfoglalását tartalmazza a sérültség meghatározása, a bioetika, eugenika, eutanázia, az
önálló életvitel és a szexualitás kérdésköreiben.

Illyés S. (szerk., 2000). Gyógypedagógiai alapismeretek, ELTE, Budapest, 39-79. 

Gyógypedagógia, mint tudomány
Az ember testi, lelki, szellemi állapotának megismerésével foglalkozó tudományok részben a
közvetlen tapasztalatokra, megfigyelésekre és azok rendszerezésére, más részben a mindenkor létező
ideák tapasztalatokra vonatkozásának kérésével indultak el több ezer éve. Az emberrel foglalkozó
tudományok középkor végéig csak kevéssé differenciálódtak. Az ember rendellenes állapotainak
mai értelembe vett tudományos célú megfigyelése, vizsgálata, törvényszerűségek leírása csak
néhány száz éves történet.
Tudomány fejlődés előzményei
A különösség feltűnése
Homérosz, Vergilius írásaiban is megjelent már férfiak, nők, gyermekek különbözőségére
utaló lejegyzés. Ugyanitt megemlíthetjük a Bibliában található vakokról, bénákról, megszállottakról
és gyógyításukról halott történeteket. Európában korai középkorban eposzok, legendák is
elterjednek azokról, akik nem tudnak járni, beszélni vagy valamilyen más tulajdonság alapján
különböznek a megszokottól. Fennmaradtak egyházi vitairatok, amelyben a szokatlan emberi
állapotok okozóiként természetfeletti erőket, lényeket tételeztek fel.
Különösség megnevezés
Az első ismert feljegyzés 1341-ben készült a Hessen tartományban az erdei állatok között
talált fiúról. Comenius említése szerint a francia vadászat közben talált fiú 7 hónap múlva beszélni is
tudott már. Így a Föld más helyein talált hasonló gyermekekről nevezték el a ,, dementia ex
separatione,, vagyis a kirekesztettség miatt kialakuló szellemi leépülést. Később a gyengeelméjűség
kifejezése mellett általánosított formában elterjedt a Kaspar Hauser- eset megnevezés.
Gyógyító nevelési kísérletek
A középkorban alapított európai szerzetesrendek kolostoraiban, kórházaiban egyre több olyan
gyermeket és felnőttet fogadtak be, akiknek testi-lelki gyógyításra volt szükségük, jobbító
intézményeket létrehozva számukra. Az áldozatvállalás és szigorúság mellett vallásos tiszteltre
tanították az értelmileg sérülteket, mozgássérülteket, vakokat. Viszont érdekes módon a siketek
beszédre tanítását az isteni rendbe való beavatkozásnak tekintették. A protestantizmus
elterjedésekor olyan otthonokat hoztak létre, amelyekben nem csak ápolni, de tanítani is tudják a
gyerekeket, nevelésüket tudományosan képzett férfiakra bízták. Pestalozzi elsőként próbálkozott
speciális módszerek megtalálására neveléshez, mint például a gyógy-gimnasztikagyakorlatai a test
állapot javítása, mindennapi teendők gyakorlása az életre való alkalmasságot szolgálták.
Gyógypedagógia alapműve
A Heilpadagogik, gyógypedagógia, szakkifejezést Jan Daniel Georgens és Heinrich Marianus
Deinhardt Lipcsében jelentették meg közös munkájukat két kötetben. Első kötetükben
gyógypedagógia ősztudomány megalapozására céljából 12 előadást közöltek, melyben olvashatunk
gyógyító nevelés intézmények kialakulásáról, egyes kórképekről, speciális nevelés módszereiről.
Bizonyos vitakérdéseket feltéve, hogy kell létrehozni zárt intézményeket vagy inkább nyilvános
iskolák működése lenne jobb adott sérüléssel élőknek. Ugyanakkor megnevezik azokat az egyetemi
professzorokat, akik e témával foglalkoznak. Következtetésképpen összefoglalták, hogy a
civilizációnak szüksége van a gyógypedagógiára, de még nem fejlődött népiskolával össze, de
remélték, hogy mindez a jövőben megvalósul.
Tudományfejlődés szakaszai
A gyógyító pedagógia kezdetei
A modern gyógyító pedagógia az orvostudomány és pedagógiaérintkező pontjain, határvonalak
egymásba folyásából alakult ki. A 19. század közepéig ez a két ág külön foglalkozott az abnormis
gyermekek testi, lelki állapotával, ezért megállapításaik egyoldalúak voltak s a lelki
rendellenességeket vagy csak pedagógiai, vagy csak orvosi szemszögből vizsgálták.
A gyógyító pedagógia tárgyát tekintve több nézet is létezett, az első miszerint csak a szellemileg
sérültek tartoznak a hatáskörébe, míg a másik szemlélet szerint az érzékszervi sérültek is.
A gyógyító pedagógia egyik fő feladata az abnormalitás, normalitás és hipernormalitás
határvonal megtalálása. A testi normalitás összetevőihez az orvostudomány járult hozzá, míg a
szellemi normalitás összetevőit 1915, kezdték a pszichológusok megállapítani. Ranschburg felhívása
szerint fontos elválasztani, az eddig egybe mosódott, fiziológiás és kóros korlátoltság közti
különbségeket.

A gyógypedagógia rendszertana
Gyógypedagógia tudomány rendszertani elhelyezése, valamint a strukturálásból következő saját
rendszer leírása több hazai kutatót foglalkoztatott.
Az egységes gyógypedagógia
Az értékalapú gyógyító neveléstudomány egységes elméletét és diszciplínarendszerét Tóth
Zoltán, 1933-ban dolgozta ki. Nevelhetőségi szempontból osztályozta az akadályozott gyermekek
csoportját, alcsoportját. Például a csökkent értelműek csoportján beül: a nevelhető, a szoktatható, az
ápolható csoportokat különítette el. Felfogása szerint a csoportosítást úgy kell elvégezni, hogy a
nevelhetőség szempontjából az egyenlő értékűek egy csoportba kerüljenek.
A nevelési cél fogalmában az értékesebb felé való fejlődés a leglényegesebb tényező, a
melett, hogy minél közelebb kerüljenek a normális iskolai szervezetekhez és minél több normál
tanrendű feladatot tudjanak végrehajtani.
Kidolgozta azokat a kritériumokat, amelyeket figyelembe kell venni a gyógypedagógia iskolák
tanterveinek elkészítésekor. Nemzetközileg az elsők körött volt, aki a gyógyító nevelést a
tehetségesre és felnőttekre is javasolta.
 Vértes József, 1940-ben, ismerve a kor alapművét, kidolgozta a gyógyító nevelés átfogó
rendszerét, amellyel nemzetközi érdeklődést váltott ki.
Az egységesség fiziológiai értelmezése
A fogyatékosságok, illetve a fogyatékosok egyes csoportjainak orvosi és gyógypedagógiai
alapú diagnosztikai eljárásait fejlesztette tovább Bárczi Gusztáv. A magyar beszédhangok
képzéséről írt, amely a röntgengráfia tükrében mutatta be a hangképzést, ez részletezte
izomfiziológia szempontból. A siketek beszédének kiépítésére nem csak a gyógypedagógia
tevékenységben jelentett fejlődést, hanem az általános beszédtudomány fejlődéséhez is hozzájárult.
A pavlovi nervizmus (központi idegrendszert a szervezet legfontosabb irányítójának, az
élőlény és a környezet összehangolójának tekintő szemlélet) gyógypedagógia alkalmazhatóságát
tekintve egyaránt jelentőséget mutatott a nevelhetőség fiziológiai és társadalmi környezeti
feltételeinek, a gyógypedagógia egységes szemléletének indoklást megoldottnak tekintették ez által.

A szűkebb és tágabb értelmezés

A gyógypedagógia tudomány keletkezésében a századfordulótól kettős fejlődési irányzat figyelhető
meg:
-A szűkebb értelemben vett gyógypedagógia a sérültek speciális pedagógiai tudománya,
nevelhetőségük lehetőségeit, elv és feltétel-rendszerét, oktatásuk, nevelésük, személyiségük
kibontakoztatásának múltját, cél-, feladat-, eszköz-, színtérrendszerét és eredményességét vizsgálja
optimális szocializációjuk és sikeres rehabilitációjuk szolgálatában.
- A tágabb értelemben pedig a sérültekkel összefüggő jelentés kört vizsgálja: kórtörténet, kóros
mechanizmusait, fejlődésmenetüket, személyiségüket, környezetüket, rehabilitációs lehetőségeiket.
Sajátos neveléssel foglalkozó tudomány
Gyógypedagógia az általános nevelés körének kibővítése, ennek kiterjesztése lehetővé teszi a
multidiszciplináris kutatás kialakulását. A nevelés akkor megfelelő, ha igazodik a gyermek fejlődési
üteméhez, egyedi szempontok alapján.

Gyógypedagógiai irányzatok
- defektológia: a gyermek hibáival foglalkozó terület, orvosi határterületén kezdődött. Neuro-
pszichológiai szempontból vizsgálták a személyeket, alapelvük szerint minden testi károsodás
létrehozza a kompenzációk kidolgozásához szükséges belső ösztönző folyamatokat. Ebből
dolgozták ki kompenzációs korrekciós nevelési céljait, módszereit. Defektológia
tudományága: speciális pedagógia, logopédia, szurdopedagógia, speciális pszichológia.
 - racionális különpedagógia: megalapítja saját struktúráját, speciális- didaktika, -
neveléselmélet, - módszertan. Tudományágait 9 csoportra osztja speciális pedagógia szerint:
vakok, gyengén látók, siketek, nagyothallók, szellemileg-, tanulásban-, beszédben-, testileg-,
akadályozottak és magatartást mutatók pedagógiája. Az orvostudomány diagnosztikai
rendszert is felhasználta, és megállapítja a gyógypedagógiai paradigmák kialakulására
hatással van minden tudományos irányzat.
- értékorientált gyógypedagógia: segítő és fejlesztő tudományt helyezi előtérbe. Sok tudomány
lett, mely az emberrel foglalkozik: az orvosi, psz., és szociológia területe mellett a teológia,
jogi, gazdasági terület. A gyógypedagógia elkülőnít praxis szintet, elméleti szintet és meta
elméleti szintet az ismeretszerzést tekintve. Fő területi: a fogyatékosság kialakulása, terápiája,
egyéni fejlődés, prevenciós lehetőségek az egészségügyben, gazdasági és jogi területeken,
káros külső tényezők szerepe, modern eszközök felhasználása, az eltérő fejlődésű gyermekek
oktatása, felnőttek életminősége.
- ökológiai és rendszerelméleti gyógypedagógia: globális változásra, nevelés feltételeinek
változására reagál. Elméleti szinten az élet bonyolultsága szerint közelíti meg, nem lehet csak
egy tudományág nézőpontjából szemlélni a kérdéseket. Olyan változás megy végbe, ami
megkönnyíti a sajátos segítséget igénylő emberek teljes életében, fejlesztésében való
egyszerűbb tájékozódást. Az,,egészre,, fókuszálnak.
- komplex embertudomány: nevelési, terápiás és rehabilitációs, dominanciájú komplex
embertudomány, melynek ineterdiszpilináris kapcsolatrendszere folyamatosan fejlődik.
Manapság már az alapfogalmat nem testi, biológiai sérüléssel azonosítják, hanem
következményként állapotnak tekintik. A gyermekeket/ felnőtteket tanulás, szociális
beilleszkedés szempontjából akadályozottnak, korlátozott élethelyzetűnek tekintik. Az
eszközökkel pedig ezen próbálnak enyhíteni.

Radványi K. (2012). Legbelső kör a család, ELTE, Budapest, 21-34. 

Környezet szerepe a fejlődésben

A környezetnek a gyermek fejlődésében játszott kiemelkedő szerepére már régen

bizonyítékkal szolgáltak Sheels és Dye. Tanulmányukban arról számolnak be, hogy egy értelmi
fogyatékos gyermekeket nevelő árvaházban néhány gyermeket a többiek számára rendelkezésre álló
feltételektől eltérő, ingerdúsabb környezetbe helyeztek, ami konkrétan azt jelentette, hogy intézeten
belül nagyobb lányokra bízták őket, akik sokat foglalkoztak velük. A kísérlet végére a kiemelt
kisgyerekek IQ-ja 27 ponttal emelkedett, míg az intézetben hagyományosan nevelt kortársaiké
alacsonyabb lett. Sheels nyomon követő vizsgálatában 21 évvel később azt találta, hogy a kísérletbe
bevont 13 gyerek önállóbb lett az életben, viszont akikkel nem foglalkoztak, öten intézményes
ellátást igényeltek. Hasonlóan, az iskoláztatás terén is jelentős különbség adódott a kiemelt csoport
javára.
Az 1900-as évek közepétől az Egyesült Államokban vizsgálni kezdték az anyai gondozó
viselkedés, illetve a nem anyai gondozás hatásait a gyermek fejlődésére. A jó minőségű
gyermekgondozás és a gyermekre figyelés némiképp előrehaladottabb kognitív-nyelvi funkcionálást
eredményez, a gyermek gondozásának függetlenül annak minőségétől, valamint a gyermek túlzottan
középpontba kerülése az externalizáció nem klinikai szintű problémáihoz vezethet a viselkedésben.
Vagyis az előnyös vagy rizikós fejlődésre a korai törődés egyaránt hatással bír. A gyermekkel való
foglalkozás jellemzői között, például mennyisége, minősége, típusa, különböző komplex hatással
van a gyermek fejlődésére. A 60-as évek sok longitudinális vizsgálat készült, melyek kiindulópontja,
hogy korai életkorban a környezeti hatások kritikus szerepet játszanak a kognitív fejlődésben és a
teljesítményekben.
Előzőleg vizsgálták az otthoni környezet milyen szerepet játszik a gyermek korai fejlődésében,
a 70-es években annak tisztázására törekedtek, hogy a specifikus környezeti faktorok hogyan fejtik
ki hatásukat a fejlődésre a gyermekkor során. A kutatásokból két lényeges szempont emeltek ki:
- az egyik, hogy a gyermekek kompetens egyének, akik életük első hónapjainak és éveinek
minőségi változásait befolyásolni képesek,
- a másik, hogy a gyermekek fejlődésének egyéni mintázatai a gyermek és környezete közötti
specifikus tranzakciókat hoznak létre, minden viselkedés egy másikat indukál, miközben a gyermek
komplex és differenciált cselekvéseket végez.
Több esetben kimutatták, hogy a gyermekek intelligenciája már 2-3 éves korban pozitívan
korrelál a szülők szocio-ökonómiai státuszával, vagyis minél magasabb a szülők iskolai végzettsége,
beosztása, jövedelme, annál intelligensebb a gyermek.
Bloom szerint a fejlődés stabilitása vagy kontinuitása leginkább a környezet stabilitásával
vagy kontinuitásával vethető össze. Az értelmi fejlődés iránt érdeklődő kutatók közül egyre többen
felismerték, hogy a család szocioökonómiai státusza önmagában nem elég ahhoz, hogy a gyermek
otthoni fejlődési feltételeinek minőségét mérjék.
Magyarországon György (1984) vizsgálatai során világossá vált, hogy a SES általános
használata elrejti a környezetek közötti jelentős különbségeket. A SES bemutatja, hogy bizonyos
környezeti tényezők hatással lennének az emocionális fejlődésre, de mindez azért bonyolult, mert
nem egyirányú a hatás, hanem kölcsönhatás megy végbe. E mellett nem fedi le az összes olyan
tényezőt, mely hatással van az iskolai teljesítmény vagy intelligencia kialakulására, mint a családi
intellektuális érdeklődési köre, környezet felfedezésére való ösztönzés, családi légkör, tanulási
lehetőségek, foglalkozások milyensége, mennyisége.
Piaget szerint a rugalmasan strukturált családi környezet kedvez leginkább a kognitív
fejlődésnek, a mereven, illetve az alig szabályozottal szemben. A kisgyermek otthoni környezetének
vizsgálatára két szempont különösen nagy hatással volt: az egyik maga a felismerés, hogy a
gyermek szociális és kognitív fejlődését ez a közeg jelentősen befolyásolja, a másik az a tény, hogy
a „környezet” szociális és fizikai jellemzőkkel egyaránt bír. Parke szerint a változók két módon
vannak hatással a gyermek fejlődésére, direkt és indirekt módon, ahogyan az ábra is mutatja:

Parke véleménye szerint az otthon, mint ingerforrás a korai életkorban jelentős hatással van a
későbbi szociális és kognitív fejlődésre. A fizikai világot általában a szülők közvetítik a gyermek
felé, mediátor. Részükről nagyon lényeges a szociális stimuláció mennyisége, típusa és ideje. Mind
a taktilis, mind a kinesztetikus vesztibuláris ingerlés hatással van a gyermek kognitív fejlődésére, de
különböző mértékben. A kinesztetikus vesztibuláris ingerlés mind általános, mind speciális hatással
rendelkezik, akár a szociális képességre, a finommotorikára, a célorientáltságra, a
problémamegoldásra, valamint a tárgyállandóság kialakulására is hatással van.
Továbbá a szülők azok, akik meghatározzák azt az időtartamot, amíg a gyermek az élettelen
környezettel kapcsolatba léphet. Az otthoni környezet szervezettsége pozitív interakcióban van a
korai fejlődéssel. A kutatók fontos megállapítása még, hogy a különböző környezeti modalitások
különböző időpontokban más és más hatással bírnak. A gyermek tárgyi környezetét tekintve három
tényezőt emelnek ki, amelyek a gyermek kognitív és motivációs (nem nyelvi vagy szociális)
fejlődésére hatással vannak, ezek: 1. megfelelő játékok, 2. komplexitás, 3. választékos tárgyak.

Bio-pszicho-szociális modell
A bio-pszicho-szociális elmélet a személy biológiai jellemzői, a személy, illetve a közvetlen
környezetben lévők (közülük is, az anya) pszichológiai állapota, illetve a személyt közvetlenül vagy
tágabban körülvevő csoportok (nagycsalád, lakókörnyezet, társadalom) dinamikus egymásra hatásait
vizsgálja.
Az értelmi fogyatékosság kialakulásáért felelős lehetséges tényezőkre és azok egymásra
hatásaira hívják fel a figyelmet, például a pszichológiai jellemzők között felsorolják az anya-
gyermek kapcsolat terén előforduló problémahelyzeteket, valamennyi kialakulhat a gyermek
biológiai sérülései miatt is, és valamennyire hatással lehetnek a környezet szociális jellemzői is.
Hozzájárulhatnak a biológiai állapot súlyosbodásához, ami viszont visszahat a szociális elfogadásra
és a gyermek/szülő pszichés státuszára.
Fő problémák lehetnek: az átlagostól eltérő fejlődés/betegség esetére nem rendelkeznek, a
szülők nevelési mintákkal, így előfordulhat, hogy a többi gyermekével kielégítően működő szülő az
eltérő fejlődést mutató gyermekénél alkalmatlannak bizonyul a nevelésre, az anya-gyermek
kapcsolat torzulásával gyakran találkozhatunk, ha az anya nem kap megfelelő időben
mentálhigiénés támogatást. Ilyenkor másodlagos következményként gyakran előfordul, hogy a
gyermek leválása a szülőről nehezített vagy lehetetlen, illetve gyakori eset, hogy a szülői
kompetenciaérzés sérül, a gyermek és a szülő szétszakítottságának következményeivel sokan
foglalkoztak.
Azokban az esetekben, amikor a gyermeknél eltérő fejlődés vagy krónikus betegség áll fenn,
sokszor az átlagosnál gyakrabban van szükség kórházi kezelésre. Ha a kórházi kezelések idején
hosszabbrövidebb időt a szülőktől elszakítva kell eltöltenie a gyermeknek, ennek a deprivációs
helyzetekre jellemző következményei lehetnek.
 A specifikus környezeti hatások korai elméleteinek meghatározó alakja D. O. Hebb (1949),
aki hangoztatta, hogy fontos az első két évben a szenzoros és motoros agyi területek kapcsolata,
asszociációja. Részben ez határozza meg az egyén intellektuális kapacitását a későbbiekben. A korai
időszakban az extrém nélkülözési helyzetek mentális elmaradáshoz vezethetnek. Deutsch 1973-ban
tett megfogalmazása alapján a korlátozott környezeti stimuláció, az ingerek szisztematikus és
összerendezett bemutatásának és közvetítésének hiánya, vagy a korlátozott motiváció
ingermegvonást jelent, így ez korlátozza az intelligencia fejlődését.

Bradley (1989) ún. „kockamodellben” foglalja össze a környezet jellemzőit. A strukturális

környezeti elemek három dimenzióját:
 források: személyek, tárgyak, események, szabályozások,
 az átadás módjai: vizuális, verbális-auditorikus, fizikai-taktilis, motoros-kinesztetikus,
olfaktorikus-gusztatorikus
 a bemenetek: áttekinthetőség, struktúra, tartósság, stimuláció, támogatottság alkotják.
 Ezzel az otthoni környezet információit foglalta egyfajta rendszerbe. A bemenetek a gyermek
optimális fejlődéséhez járulnak hozzá. A fejlődő gyermek számára rendkívül fontos a források
rendelkezésre állása, hogy az információátadás több csatornán keresztül történjen, és hogy az
inputok megfelelő minőségűek legyenek. Eltérő fejlődés esetén nem elégséges az átlagos fejlődés
biztosításához szükséges optimális feltételrendszer biztosítása, hanem mind a strukturális, mind a
dinamikus tényezők tekintetében az egyéni képességeknek és kompetenciáknak megfelelő
változtatásokat kell betervezni. A fejlesztés alapja ezeknek a tényezőknek a figyelembevétele, a
gyermek képességeinek feltérképezése és az egyéni fejlesztés megtervezése valamennyi területen.

Humánökológiai modell

Bronfenbrenner egy ökológiai szemléletű modellt kidolgozott a gyermeket érő hatásokból,

melyek különböző interakciókba lépések során jönnek létre.
1. Mikrorendszer: szűk, közvetlen környezet: család, bölcsőde, óvoda, iskola.
2. Mezorendszer : a különböző mikrorendszerek közötti összefüggések, kapcsolati háló
3. Exorendszer : azt a környezetet jelöli, amely befolyásolja a gyerek fejlődését, de maguk a
gyerekek nem aktív részei
4. Makrorendszerek: a kultúra hiedelmei, nézetei, társadalmi lehetőségek, normák, elvárások,
divat
A családi és a tágabb környezeti rendszerekben és azok között megfigyelhető interakciók együttes
kezelése fontos kihívás a kora gyermekkorral foglalkozó szakemberek számára, éppen ezért
próbálják elkülöníteni. Viszont ezek rendszerek még bonyolultabbakká válnak, amint több
szereplővel, testvérrel vagy nem hagyományos családdal, állunk szemben.

Runswick-Cole, K., Liddiard, K., & Curran, T. (2018). The Palgrave Handbook of Disabled
Children’s Childhood Studies. Springer 617-653 

Ez a fejezet lényegében a törvény, jogi megfogalmazások megváltoztatására hívja fel a

figyelmünket, ugyanis azt vizsgálják, milyen káros hatásai vannak mindennek az érintettekre. A
speciális igényű személyek jogairól kellene, szóljon, de inkább a kötelezettségeiket emeli ki,
mintsem a szükségletikre hogyan kaphatnának megfelelő segítséget. A képességeik fejlesztésével
elérve azt a szintet, hogy szükségleteiket jelezni tudják, ezáltal elérve jogaikat.
Az igazságot kutatva a sajátos nevelési igényű törvényről Angliában megfigyelhetjük, hogy
koalíciós kormány (2010–2015) mérföldkőnek számító törvénye alapján a 2014-es Gyermek- és
családtörvény jelentős vitát váltott ki arról, hogyan lehet a legjobban támogatni a speciális nevelési
igényű (később: SNI) tanulókat. A SNI kifejezést több mint 30 évvel ezelőtt vezették be a Warnock-
jelentést követően, és 1981-ben rögzítették, de azóta alig változott a törvényi megközelítés mögött
meghúzódó gondolkodás. Valójában a közelmúltban végrehajtott reform ellenére a törvényben előírt
SNI eljárás továbbra is a felmérési folyamaton keresztül meghatározott rászorultság kérdésére
összpontosít, amely nagyrészt a felnőttek, gyermek hiányairól alkotott felfogásának kielégítésén
alapul. Módszertana paternalista, gyakran a normalitás elvárásaival. Ez ösztönözheti azt az
elképzelést, hogy a SNI-s gyermekek és fiatalok „mások”, azaz „nem közülünk való”.
A szakembert jogászként és szülőként is nagyon aggasztja a változatlan jogi megközelítés
ezen a területen, mert úgy gondolja, hogy ez tovább fenntartja az intézményi egyenlőtlenséget.
Ebben a fejezetben egy alternatív jogi megközelítés lehetőségét szertné feltárni. Ennek során a
következőket tenné:
- Figyelembe venni az SNI jelenlegi jogi modelljét és az általa okozott problémákat. Ez a
modell nem jogokon alapul, és elmarad a 2010-es Esélyegyenlőségi törvény (Equality Act)
által tükrözött fogyatékosok egyenlőségi modelljétől,
- annak feltárása, hogy a nemzetközi emberi jogi kötelezettségek és az Esélyegyenlőségi
törvény miként jelenthetne jogi kényszert az SNI, mint egyenlőségi jogi kérdés
újragondolásához
- javaslatot tesz arra, hogy a jogokon alapuló megközelítés és az emberi jogok nyelvezetének
használata áthelyezhesse a hangsúlyt a „szükségletek” kiszolgálásáról az egyének azon
képességének kiépítésére, hogy megértsék, követeljék és teljesítsék jogaikat.
Két további pontot kell kiemelni. Először is, bár e fejezet korlátai között lehetetlen akadémiailag
érvényes összehasonlító vizsgálatot végezni az SNI jogi modelljeiről, adott esetben utalnak a
nemzetközi normákra. Ezen túlmenően teret biztosítottak a frontvonalban dolgozók hangjának:
tanárok, szülők, sajátos nevelési igényű koordinátorok, az SNI problémákért kifejezetten felelős
tanárok az iskolákban. Bizonyítékaik anekdotikusak, ezért további kutatásra van szükség,
ugyanakkor igazságuk szélesebb közönséget érdemel.

A speciális oktatási igények törvénye Angliában

 A „befogadási osztály” olyan, mint egy „nem rasszista” osztály. Minél összetettebbnek és
„különlegesebbnek” hangzik, annál valószínűbb, hogy az elszakad az általános élménytől. Az SNI
jog fejlődése Angliában egy olyan jog története, amely elkülönül: általában nem kapcsolódik az
oktatási és az egyenlőségi törvény fejlődéséhez, és talán a tanítás és az iskoláztatás tágabb
tapasztalataihoz.
„Speciális” téma a saját szakzsargonjával, amely az átláthatatlan és gyakran illegális helyi
hatóságok politikáinak labirintusában van eltemetve, amelyek célja a pénzügyi források bezárása.
Az 1981-es törvény új jogokat adott a szülőknek az SNI-vel kapcsolatban, sürgette a gyermekek
általános osztályokba való felvételét, bevezette a speciális oktatási támogatást biztosító
„nyilatkozat” rendszerét.
Az elképzelések szerint az SNI kifejezés egy folyékony fogalom lenne, és míg a gyermekek
egy kis csoportja szükséglet kimutatáson keresztül speciális ellátást igényelne, másoknak (körülbelül
20%) csak időről-időre van szükségük támogatásra.

Kutatási vizsgálat átorientálása

A kutatás újraorientálása azt jelentette, hogy a fogyatékos gyermekek, fiatalok és az őket
támogatók gondjaival kell kezdeni. Ez hozzáférhető és érzékeny kutatási módszerek kidolgozását,
valamint a személyes tapasztalatot mint gazdag elemezendő adatot értékelő módszertanok
kidolgozását jelentette. Vannak fejezeteink, amelyek színdarabot, szöveges üzeneteket, életírást és
dekonstrukciót, használnak beszélgetési példákat a különböző episztemikus pozíciók
szemléltetésére, és kibontja ezeket, hogy szemléltesse a szülő-szakma partnerségben játszódó
hatalmi viszonyokat.
A kutatási tanulmányok különböző tudományágakban dolgozó embereket is összehoztak, hogy
szélesebb képet adjanak az életről, és átirányítsák a hangsúlyt a gyermekek tapasztalataira. Helen
Hamby „A nyelvi károsodás relációs megértése: a gyerekek tapasztalatai társadalmi világuk
kontextusában” című fejezetében nem a beszéd- és nyelvi problémákat vizsgálja, hanem a gyerekek
tapasztalatait, miközben küzdenek azért, hogy meghallgassák őket. Anat Greenstein („Beszéd- és
nyelvterapeutának lenni: a támogatás és az elnyomás között” című fejezet) szintén a beszéd- és
nyelvi nehézségekre irányítja a kutatást, hogy a gyermekek elnyomással kapcsolatos tapasztalataira
összpontosítson.