PÁR GONDOLAT A SZÓZATRÓL

A romantikus költők örökösen kerestek egy szilárd pontot valami magasztos eszményben, amelynek
kedvéért feláldozták szubjektivitásukat, s ez számukra a hazaszeretet lesz. A reformkor romantikus nemzeti érzését
Vörösmarty nagy költeménye, a Szózat fejezi ki talán a legmegragadóbb lendülettel.
Válságos történelmi pillanatban (1836), kétségteljes korhangulatban íródott a mű, s a fenyegető tények
mellett Vörösmarty elméjében ott borong Herder *történetfilozófiai jóslata is...
Maga a versforma (ún. skót balladaforma JAMBUS, ilyen a Walesi bárdok is), illetve a versdallam is már erőteljes
zaklatottságot, erős belső feszültséget, egymásnak ellentmondó, egymással szemben ható tendenciákat rejt
magában, s így természetes kerete a romantikában kedvelt erős és végletes szenvedélyek kifejezésének.
A költő az egész nemzethez szól: közvetlen, bensőséges kapcsolatot létesít a hallgatóval, a rendületlen
hűséget az egyes ember személyes, becsületbeli ügyévé avatva. Vörösmarty azonosul a magyarsággal, a közösség
problémáival, s ez a személyes átélés, lírai hitelesítés adja a vers morális súlyát. Ellentmondásokat nem tűrő
érvsorozatával kíván meggyőzni mondanivalója igazságáról, de közben maga is átéli a lehetséges ellenérvek
elkeserítő, riasztó alternatíváját. Ez a belső vita, a reménytelenség és a remény, a hitetlenség és az életbe vetett hit
megrendítő küzdelme adja a Szózat érvelésének igazi hitelét.
A haza fogalma - Vörösmarty értelmezésében - az egyén számára a kezdetet és a véget jelenti, s ez életének
egyetlen, értelmet adó kerete. Az egyes ember részére nincs a hazán kívül életlehetőség, a "nagy világ" nem adhat
otthont számára. Vörösmarty a Himnusz jóságos, ajándékozó, bűneinkért igazságosan sújtó Istenével szemben a
sorsot, a végzetet említi, mely szeszélyes és kiszámíthatatlan, erényeinktől vagy bűneinktől függetlenül áld vagy
ver: "Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell."
Az igazságtalan sorssal szembeszálló hősies küzdelmet mutatja be, a korábbi bensőséges hazafogalmat
kiegészítve az ezeréves történelmi tanulságokkal: "Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.", tehát a
jelen nem szemben áll a múlttal, hanem annak egyenes folytatása.
A 7. versszaktól kezdve egy másik idősík, a jövő dominál. A magát a Sorsnak meg nem adó, bukásaiból
feltámadó nemzet küzdelmes múltja jogán a népek hazájához, a nagy világhoz fellebbez történelmi
igazságszolgáltatásért ("S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: / Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy
halált!"). Folytatható-e tovább az ezredévi szenvedés? Volt-e, van-e értelme az áldozatoknak, az ész, erő és szent
akarat összefogásának? Hogyan alakul a jövő? Ezek a kérdések nyugtalanítják a költőt, akinek a gondolatai már
csak az élet és a halál ellenpontjai között vibrálnak, elutasítva minden közbülső lehetőséget.
A lázas vízió során kibontakozik Vörösmarty magyarságélményének teljes polifóniája, s megszólal
hazafisága a maga legigazibb mivoltában mint heroizmus, mint a nemes emberi szenvedély sorslegyőző hatalmába
vetett hit: "Az nem lehet..." És aztán egyszerre megnyílik a szemhatár, s ráborul az egész képre a szörnyű háttér: a
nemzethalál víziója, ami kozmikus: az ember milliói, részvét, könnyek - az emberi végesség látomását beleérezve a
nemzet sorsába (Barta János).
A Szózat nemzethalála a kiszámíthatatlan, igazságtalan végzettel szembeszálló, a jövőért áldozatokat is
vállaló nemzet tragikus bukása. A nagy nemzeti gyászszertartás víziója után visszatér a vers a jelen feladataihoz, s
felhangzik újra a verset indító két strófa, néhány stiláris változtatással (keretszakaszok/variáció), és a felszólítás
nyomatékos paranccsá erősödik.
A Szózat erkölcsi és esztétikai értékét, szépségét az ellentétes végletek közt hányódó belső vívódás őszinte
feltárása adja meg, mely a jobb kor, az emberibb jövő érdekében mozgósítva nem tagadja le a küzdelem kockázatát
sem, hanem bátran szembenéz a bukás lehetőségével is. Ez a bátor őszinteség teszi végül is optimista kicsengésűvé
a költeményt: harcba hív, elszánt küzdelmet, hősi helytállást követel; nem a véres harctól, legfeljebb a bukástól riad
vissza.
Az óda műfaji sajátossága, hogy a költői szubjektum teljességgel fel tud olvadni tárgyában, méghozzá úgy,
hogy a tárgy lesz a fontosabb.

* Johann Gottfried Herder jóslata szerint „A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek
közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.” A XVIII. század végén megfogalmazott jóslat a magyar szellemi életre
hatott, egyrészt politikai feszültséget gerjesztve gátolta a magyar megmaradási küzdelmet, másrészt, dacos ellenállásra sarkalta a magyarságot a
megmaradásért vívott harcban.