AZ ÉLŐLÉNYEK RENDSZERE

I. A RENDSZERTAN ALAPJAI

Biológia, élet, evolúció

A biológia (biosz+logosz= az élet tudománya) az élő szervezetek tulajdonságaival foglalkozó tudomány. Ahhoz, hogy valamit
élőlénynek tekinthessünk, több tulajdonságnak kell megfelelnie: kellően összetett és állandó felépítésűnek kell lennie,
környezetével anyag- és energiaforgalmi kapcsolatban kell állnia, a környezet változásaihoz alkalmazkodni kell tudnia,
anyagcserét (összetett biokémiai reakciókat) kell folytatnia, és törekednie kell önmaga minél nagyobb számú
lemásolására (a szaporodásra).
A Föld 4,6 milliárd éve alakult ki, és az élet már 4 milliárd éve felbukkant rajta. Az élet előtt a Földön fizikai és kémiai
fejlődés (evolúció) zajlott, az első élőlények után ezt követte a biológiai evolúció.
A (biológiai) evolúció egyirányú (megfordíthatatlan), az élő és élettelen környezethez való minél jobb alkalmazkodást
szolgáló kiválogatódási folyamat. Az élet előtt már hatalmas mennyiségű élettelen szerves anyag halmozódott fel az
óceánokban – az első élőlények ezekből nyerték táplálékukat és energiájukat. Mivel a szerves anyagot termelő folyamatok
(éppen az első élőlények tevékenysége miatt) lassan megálltak, a szabad készletek fogyni kezdtek. Hamarosan az élőlényeknek
egymásból kellett anyagot és energiát nyerniük, ha szaporodni akartak. Ez a kényszer indította el az egyre gyorsabb
biológiai evolúciót, ami tulajdonképpen egyfajta fegyverkezési verseny: az élőlények kénytelenek védelmi és támadó
képességeiket növelni, környezetükhöz jobban alkalmazkodni, új élőhelyeket meghódítani.
Az élőlények elsődleges célja a genetikai információjuk megőrzése és terjesztése. Az egyednek elég addig életben
maradnia, amíg szaporodik; utána akár el is pusztulhat. Ezért az élőlények összes tulajdonságát abból a szempontból kell
vizsgálni, hogy mivel szolgálhatja a fennmaradást a szaporodásig, vagy magát a szaporodást.

Alapvet csoportosítások
Az élőlények közös tulajdonsága a sejtes felépítés. 3 alkotóval minden sejtnek rendelkeznie kell: a külvilágtól
elhatároló, de kapcsolatot is tartó sejthártyával; a belső teret kitöltő, kémiai reakcióknak helytadó, folyékony
sejtplazmával; és a sejt információit hordozó, a sejtet működtető örökítőanyaggal.
 Az egyik csoportosítás az örökítőanyag helye szerint történik. Azokat az élőlényeket, amelyek örökítőanyagát
nem határolja külön hártya, vagyis nincs sejtmagjuk, PROKARIÓTÁK-nak (pro = előtt, karion = mag  „mag előttiek”)
nevezzük. Azok az élőlények pedig, amelyek sejtjeiben valódi, maghártyával határolt sejtmag van, az EUKARIÓTÁK (eu
= valódi; „valódi magvasok”). A prokarióták és eukarióták a sejtmag létén kívül több dologban is különböznek:

PROKARIÓTÁK EUKARIÓTÁK
Eredet ősibbek, elsőként jöttek létre 3-4 milliárd éve a prokariótákból fejlődtek ki kb. 2 milliárd éve
Sejtmag nincs van
Sejtszervek* nincs van
Belső hártyák* nincs van
Sejtméret kisebb kb. 10-szer akkora
Szaporodás* ivartalan Ivartalam és ivaros
Összetettség egy vagy néhány sejtes fajok jellemzők a valódi soksejtű, összetett élőlények is gyakoriak
Ide tartozó csoportok baktériumok, kékmoszatok törzse egysejtűek, gombák, növények és állatok országa
A sejtszervek legalább egy rétegű, saját hártyával rendelkező sejtalkotók, amelyek valamilyen külön feladatot látnak el a
sejten belül; csak eukariótákra jellemzőek; ilyenek pl. a színtestek. A belső hártyák a sejthártyához hasonló, a sejtplazmát
tagoló hártyák, feladatuk a reakciók elkülönítése, anyagok raktározása, a belső szilárdítás stb.; csak eukariótákban vannak.
A szaporodásnak két alapvető formája van. Az ivartalan szaporodás az ősibb, egyszerűbb; lényege, hogy egyetlen
egyed megkettőzi (vagy megtöbbszörözi) önmagát, ezért minden utódja vele azonos genetikai állományt örököl.
Legáltalánosabb formája a sejtosztódás. Előnye, hogy gyors, hátránya viszont, hogy ha a környezet változik, és az eredeti
egyed alkalmatlan az új környezetben való fennmaradásra, minden utódja is az lesz. Az ivaros szaporodás csak az
eukariótáknál jellemző, bár ők is szaporodhatnak ivartalanul. Lényege, hogy két egyed az utódaiban összekeveri
genetikai állományát, így azok a tulajdonságaikat vegyesen hordozzák, és minden utód eltér a szülőktől és egymástól is.
Ha a környezet változik, mindig lehet közöttük olyan, amely képes fennmaradni. A nemek megoszlása szerint az élőlények
kétfélék lehetnek. Állatoknál gyakoribb a váltivarúság. A váltivarú fajoknál külön hím és női egyedek vannak, csak
egyféle ivarszervvel és ivarsejttel. Növényeknél általánosabb a hímnősség; a hímnős egyed mindkét nemet egyesíti,
testében vegyes, vagy külön hím és női ivarszerv van (hímnős állat pl. a földi giliszta, éticsiga, stb).
 A másik elemi csoportosítás az élőlények energiaforrása szerint történik. Energiára minden élőlénynek
szüksége van, hogy életfolyamatait fenntartsa. Közvetlenül vagy közvetetten, de az élőlények döntő többségének a Nap az

1
energiaforrása (növények közvetlen; belőlük táplálkozó összes többi élőlény - közvetett). Energiaforrás szerint az élőlények két csoportra
oszthatók: heterotrófokra és autotrófokra.
HETEROTRÓF (hetero = más, trof = növekvő  „más által fejlődő”) az az élőlény, amely az életfolyamataihoz szükséges energiát
más élőlények által termelt szerves anyagok lebontásából szerzi, és a testét is ezekből a kész szerves anyagokból építi
fel. Heterotrófok az állatok, a gombák, az eukarióta egysejtűek egy része, és a (prokarióta) baktériumok egy része.
A heterotrófra szép tiszta példa az oroszlán: megeszi az antilopot, vegyületeiből kinyeri az energiát. Könnyen idesorolhatók a növényevők is. De a definícióban
fontos a „más élőlények működése által termelt” kitétel, mert a heterotróf nem feltétlenül pusztít el élőlényt. Az elhalt szerves anyagokat lebontók is
heterotrófok, a talajevők (pl. földigiliszta) is heterotrófok, sőt az ürülékevők is azok – nem kell elpusztítaniuk senkit, viszont a táplálékukban tényleg más
élőlény „működésére” vannak utalva. A másik fontos kérdés a táplálék és az energiaforrás szétválasztása. Amikor megeszünk egy hamburgert, két okból
tesszük: anyagai egy részét saját testünk anyagaivá alakítjuk, más részét energiaforrásként elégetjük. A növényeknél szétválik a két dolog. Megkötik a
napenergiát – ez az energiaforrásuk. Testük anyagai máshonnan erednek: víz a talajból = H-forrás, CO2 a légkörből = szénforrás, ásványi sók a talajból..
AUTOTRÓF (auto = saját, trof = növekvő  „önállóan fejlődő”) az az élőlény, amely az életfolyamataihoz szükséges energiát más
élőlényektől független forrásból szerzi meg, és a segítségével a szervetlen anyagokból maga hozza létre saját szerves
vegyületeit. Az autotrófoknak két fajtája van: Fotoautotróf (foto - fény) a fényenergiát hasznosító, vagyis fotoszintézist
(fény általi termelést) folytató élőlény: a zöld növények, az eukarióta egysejtűek egy része, a kékmoszatok, a baktériumok egy
része. Kemoautotróf (kemo - kémiai) a szervetlen vegyületekből kémiai energiát kivonó, kemoszintézist folytató élőlény; ide
csak a baktériumok egy része tartozik (ezek pl. ammóniát, fémvegyületeket, ionokat alakítanak át, jelentős szerepük van a talaj ásványianyag-
tartalmának fenntartásában, de a tengeri vas- és mangánérc-telepek létrehozásában is).

 Csopotosíthatjuk az élőlényeket aszerint is, hogy életfolyamataikhoz használnak-e oxigént.

Bármilyen energiaforrást használ egy élőlény, a sejtek anyagcseréje minden fajnál hasonló. A szerves anyagokból a
sejtekben zajló lebontási folyamatok során lesz raktározható kémiai energia.
A fotoszintetizáló növények előbb a napfény segítségével szerves anyagokat építenek, és ezek kötéseibe építik be a fényenergiát, majd egy részüket
visszabontják, hogy az energiát olyan molekulákba juttathassák át, amik energiaraktárként fognak szolgálni. Az állatok kész szerves anyagot vesznek fel, de
ezután a folyamatok már megegyeznek a növényekben is lezajlókkal. Bárhonnan is ered a szerves anyag, energiatartalma végül univerzális energiaraktározó
molekulákban köt ki, mint pl. az ATP (adenozin-trifoszfát). Ha a felépítő folyamatokhoz energiára kell, a sejt ezt a vegyületet fogja bontani hozzá.
A lebontásból nyerhető energia mennyisége attól függ, hogy milyen mértékig történik a lebontás. Oxigén jelenlétében
minden szénvegyület elbontható szén-dioxidra és vízre; ez a teljes lebontás. Kezdetben nem volt szabad oxigén a
Földön, ezért a lebontás csak a kisebb szerves anyagokig zajlott le. Később a fotoszintetizáló élőlények oxigént halmoztak
fel a légkörben, így lehetővé vált az oxigént használó teljes lebontás, ami csaknem 20-szor több energiát szabadít fel
ugyanannyi szerves anyagból. Ennek alapján az élőlények két csoportra oszthatók:
Az oxigént hasznosító és igénylő élőlényeket AEROB-nak („erob”) hívjuk; ma ők alkotják a többséget, oxigén nélkül
elpusztulnak. Az oxigént nem igénylők az ANAEROB-ok („anerob”; an – fosztóképző, aero - levegő); az oxigén számukra
szükségtelen vagy mérgező, oxigénmentes élőhelyeken élnek; pl. a baktériumok és a gombák egy része.
Az oxigén használata az evolúció forradalma volt: intenzívebb anyagcserét, gyors életfolyamatokat tett lehetővé. Mikor az oxigén elkezdett felhalmozódni a
légkörben, az anaerob élővilág számára méreg volt.. Először nem hogy nem használták, de „foggal körömmel” védekeztek ellene; valószínüleg a védekezés
egyik formája „fordult át” véletlenül az oxigén hasznosításába. Azóta az aerobok kiszorították az anaeroboka a Föld döntő részérőlt.

A rendszerezés története
A Földön élő fajok rendszerezésének igénye már az ókortól jellemző. A különféle rendszerek sokáig esetlegesek és
következetlenek voltak. Az első használható rendszert a 18. században Carl Linné hozta létre. Linné még csak a külső
hasonlóság alapján rendszerezte az élővilágot, de több újítása ma is a rendszerezés része:
 A rendszerezés alapegységének a fajt tette meg.
 Bevezette a kettős nevezéktant: minden fajnak kéttagú latin nevet adott, ahol az első, a nagybetűs nemzetségnév, a
második (általában egy jelző) pedig a tényleges fajnév. Az ember Homo sapiens, ahol a Homo az ember nemzetségének
neve, a sapiens („értelmes”) pedig a fajnév. Ez megszüntette az országonként más nevek okozta kavarodást.
 A faj felett egyre nagyobb kategóriákat alkalmazott: a nemzetség több fajt fog össze, a család több nemzetséget,
fölötte áll a rend, az osztály, a törzs, végül az ország. Ma az eukariótákat 4 országra osztjuk: egysejtűek,
növények, gombák és állatok. A prokariótákhoz két törzs tartozik: a baktériumok és a kékmoszatok.
Az emberi faj az ember (Homo) nemzetség egyetlen élő faja, az emberfélék családjába (Hominidae), a főemlősök (Primates) rendjébe, az emlősök (Mammalia)
osztályába, a gerincesek (Vertebrata) törzsébe és az állatok (Animalia) országába zartozik.Természetesen ennyi kategória nem elég; ezek csak az alapot
jelentik. A fajgazdag csoportokban, pl. az ízeltlábúak törzsében, hatalmas a kavarodás. Be kellett vezetni mellékkategóriákat is, ilyen pl. az altörzs,
osztálycsoport, alosztály, öregrend, alrend…. Ezen kívül alkalmazunk összefoglaló kategóriákat is, amelyek sokakat érintő tulajdonságokat hangsúlyoznak;
ilyen a prokarióta-eukarióta felosztás is.
Linné rendszere sok hibalehetőséget rejtett, mert csak a külső hasonlóságra épült. Az előrelépést Charles Darwin tette
lehetővé a 19. században. Fajok eredete című könyvében bebizonyította a fajok változását, és az evolúció alapelvét is
meghatározta. Ezt nevezte el természetes kiválogatódásnak (szelekciónak). Lényege: Minden egyed maximális számú utódot
igyekszik létrehozni, így több utód keletkezik, mint amennyit az élőhely el tud tartani. A következő generáció
javarésze nem szaporodik, vagy kevés utódot hoz létre. Egyes egyedek viszont sikeresebbek lesznek (több utódjuk lesz),
mert jobb alkalmazkodást lehetővé tevő tulajdonságokkal bírnak, amelyek előnyhöz juttatják őket a társaikkal szemben.
Később a generációk során át elterjesztik előnyös tulajdonságaikat a fajban. Ha a faj egyedeinek egy csoportja új
feltételek közé kerül, akkor idővel eltérő alkalmazkodásokat halmoz fel az örökítőanyagában, mint a többi fajtárs, így
végül önálló fajjá alakul át. Hosszú távon ez a folyamat a fajnál nagyobb egységeket (osztályokat, törzseket), is
létrehozhat.
Darwin óta van lehetőség olyan rendszer felállítására, ami a fajok evolúciós rokonságán alapul. Ennek megfelelően ma
kétféle rendszert különböztetünk meg: a mesterséges rendszerek (pl. Linné rendszere) csak az egyedek hasonlósága
2
alapján állítanak fel kategóriákat; a természetes (fejlődéstörténeti) rendszerek ezzel szemben a rokonság fokát vizsgálják.
Minél közelebb van a jelenhez két faj utolsó közös őse, annál közelebbi rokonok, ezért annál kisebb az a rendszertani
egység, amibe mindketten besorolhatók. A tulajdonságok közül a természetes rendszer csak azokat veszi figyelembe, amik
tényleg az evolúciós folyamatokra utalnak; a rokonságot pedig kövületekkel is igyekszik igazolni.
A szétágazó evolúciónak megfelelően a rokoni viszonyokat törzsfával ábrázolják. Természetes rendszert alkotni nem egyszerű. Valójában a ma elterjedt
rendszerek is hibridek: fő vonalaik már megfelelnek a valóságnak, de a kisebb kategóriák sokszor még kutatás alatt állnak, tehát inkább mesterségesek. A
barna medvét és a barna varangyot furcsa lenne azért egy nemzetségbe sorolni, mert hasonló színűek. De mindkettőnek van gerince – ennek alapján egy
törzsbe tartoznak – a kövületek és más bizonyítékok igazolták ezt a döntést. A lényeges tulajdonságokat kiválasztani nehéz dolog. Hasonló élettér eltérő
eredetű állatokat külsőre hasonlóvá tehet (pl. cápa – delfin), eltérő élőhely viszont közeli rokon fajokat is teljesen átformálhat.
A faj mai meghatározása a következő: Azon egyedek csoportja, amelyek lényeges tulajdonságaikban
megegyeznek, azonos származásúak, és egymással termékeny utódot képesek létrehozni. A nemzetség,
család, rend, osztály, törzs és ország faj feletti rendszertani kategóriák. Faj alatti kategória az alfaj: a faj többi tagjától
elkülönült élőhelyen élő, tőlük öröklődő tulajdonságban eltérő, de velük még szaporodni képes egyedek csoportja.
A mai élővilág az evolúció pillanatképe. Ma is fajok alakulnak át vagy tűnnek el. Egy faj átlagos „élettartama” pár millió év. Egyesek még gyorsabban
felvirágoznak és eltűnnek, mások viszont – stabil környezetben, bevált stratégiával – 100 millió évekig is létezhetnek („élő kövületek”). Földtörténet nélkül nem
nyerhető valós kép a mai élővilágról; mintha egy fát 20 méter magasan elvágnánk, és a gallyakból próbálnánk megállapítani valamit. Egyes csoportok valaha
az evolúció csúcsai voltak, de összeomlottak, esetleg írmagjuk sem maradt (pl. dinoszauruszok); viszont mai rokonságuk érthetetlen volna a megismerésük
nélkül.

II. A VÍRUSOK
Sem a prokariótákhoz, sem az eukariótákhoz nem tartozó csoport, több tulajdonságuk miatt élő voltuk is kérdéses.
Ivanovszkij orosz tudós fedezte fel őket (1892-ben), nevüket is ő adta, a jelentése „méreg”. Nem növekednek, nem
mozognak, nem folytatnak anyagcserét, önállóan képtelenek szaporodni. Kizárólagos paraziták: más élőlények sejtjeit
fertőzik, és a sejteket saját anyagaik előállítására állítják át.
A vírusok nanométeres (10 m) nagyságrendűek (az egyik legnagyobb, a himlővírus 350 nm-es), felépítésük nem sejtes szerkezetű.
-9

Egy külső fehérjeburokból (kapszidból) és a benne lévő örökítőanyag-darabból állnak. A fehérjeburok feladata az
örökítőanyag védelme; sok vírus burka a sejtbe jutást és a megsokszorozódást segítő fehérjéket is tartalmaz. Gyorsan
megváltozhat a szerkezete, ezért nehéz a vírusok elleni védekezés. (Sok vírus még egy külső tokot is visel, ami főleg a legutóbbi gazdasejttől
szerzett anyagokból áll; a gazdaszervezet immunrendszere ezeket a vírusokat ismeri fel a legnehezebben, hiszen a saját anyaga fedi őket). A vírusok eredete
vitatott; valószínüleg nem a létező legegyszerűbb élőlények, hanem egykori élőlények sejtjeiből kiszakadt, önállósult
örökítőanyag-darabok, amelyek képessé váltak más sejtek megfertőzésére. Erre utal az is, hogy megsokszorozódásukhoz
élő sejteket kell felhasználniuk. A vírusokat több szempontból csoportosíthatjuk:
1. A fehérjeburok alakja szerint helikálisak (felcsavartak), kubikálisak (sokszögletűek) vagy binálisak (összetettek). A
helikális vírusok burkában a fehérjeegységek csavarvonal mentén rendeződnek; ilyenek pl. a dohánymozaik vírusok (a
dohánylevél foltosodását okozzák) vagy az influenza vírus. A kubikális vírusok burka sokszögletű térbeli testet (leggyakrabban
ikozaédert, 20 egyenlő oldalú háromszögből álló testet) alkot; ilyenek a pl. herpesz vírusok. A binális vírusok két részből állnak: a
fejük kubikális, ebben van az örökítőanyag; a farki részük hengeres, amellyel megtapad a gazdasejten. Tipikus binális
vírusok a bakteriofágok.
2. Gazdaszervezet szerint a vírusok lehetnek állati, növényi és prokarióta vírusok. A prokarióta vírusok között a
baktériumokat fertőzők, vagyis a bakteriofágok (fág = faló, pusztító) a leggyakoribbak.
A vírusfertőzés folyamata
A fertőzési folyamat több lépésből áll. Időrendben a gazdasejthez való eljutás, a sejtfelszíni megtapadás, a sejtbe való
behatolás, a megsokszorozódás és a kiszabadulás követi egymást.
 A vírusok a gazdaszervezethez kétféle módon juthatnak: a környező közeg (víz, levegő, testnedvek) mozgása
sodorja őket odáig, vagy valamilyen köztigazda juttatja el őket. Utóbbira példa a kullancs által terjesztett
agyhártyagyulladás-vírus.
 A sejtek felszínére jutva a vírusok megtapadnak. Megtapadás csak akkor lehetséges, ha a vírusburok fehérjéi a
sejthártya fehérjéivel kulcs-zár módon illeszkedni tudnak – a vírus így ismeri fel a gazdasejtjét.
Ha bejutott, sok vírus egy másik faj sejtjeiben is fertőzést okoz. A döntő lépés a megtapadás; ez az oka, hogy sok vírus csak egyetlen fajt, sőt csak bizonyos
szöveteit fertőzi meg. A májgyulladás, agyhártyagyulladás más szervünket, sejttípusunkat tudja megtámadni, mert ott talál megfelelő sejtfelszíni fehérjéket.
 A sejtek belsejébe több úton kerülnek: a bakteriofágok önállóan injekciózzák be örökítőanyagukat; a növényi sejtekbe
sebeken át kerülnek; az állati vírusok pedig ráveszik a sejtet, hogy kebelezze be őket.
 Bejutás után a vírusok örökítőanyaga beépül a sejt örökítőanyagába; ezután kétféleképpen viselkedhetnek.
Legtöbbször ráveszik a sejtet saját anyagaik tömeges gyártására, ritkább esetben viszont szunnyadó állapotba jutnak,
és örökítőanyaguk egy ideig együtt öröklődik a sejt örökítőanyagával. (Ezek a vírusok később újra aktivizálódhatnak, de találtak már
évmilliók óta a gazdasejtekbe „temetett” vírusrészleteket is). Szabályos fertőzésnél a vírus a sejt anyagcseréjét leállítja, majd
saját anyagainak termelését indítja el. Az örökítőanyag és a fehérjeburok felhalmozódik a sejtben, majd kész
vírusokká kapcsolódik össze. Ezután az új vírusok elhagyják a gazdasejtet, ami elpusztulhat, de túl is élheti a fertőzést.
A pusztulást okozhatja az anyagcsere szétzilálása, mérgező anyagok hátrahagyása, a kiszabadulás sokkja, az örökítőanyag károsítása. A vírusnak nem „célja”
gazdája elpusztítása. Ilyet főleg az új vírusok tesznek, akik nem rég jöttek létre, vagy frissen változtattak gazdafajt, és az új gazdában drasztikusabb a hatásuk.
Az igazán agresszív vírusok, mint az ebola, nem túl sikeresek, mert a tovaterjedés előtt kiirtják a kisebb közösségeket. A vírusok idővel hozzáfinomulnak
gazdájukhoz; az idősebb vírusok sokszor már tüneteket sem okoznak.

3
III. PROKARIÓTÁK

1. BAKTÉRIUMOK TÖRZSE
Egysejtű, vagy sejtcsoportokat alkotó prokarióták; felépítésük ma is közel áll az ősi prokariótákhoz. A mikroszkóp
feltalálásakor Leuwenhoek („lővenhuk”) fedezte fel őket, méretük mikrométeres.
További kutatásukban a 19. század második felében Pasteur, majd a 20. század elején az első tiszta baktériumtenyészetet előállító Robert Koch játszott jelentős
szerepet. Ma a baktériumfajokat mikroszkópi képük, vagy petri csészés tenyészeteik külalakja szerint határozzuk meg.
Valódi sejtes felépítésűek. Élőhelyük változatos, a Föld minden részén, szélsőséges feltételek között is előfordulnak
(gejzírek vize, mélytengeri vulkánkitörések környezete). Alakjuk szerint 3 fő típusba sorolhatók: gömb (coccus), pálcika vagy csavart
alakúak, egyes fajaik sejtcsoportot is alkothatnak.
Életmódjuk változatos: lehetnek heterotrófok, foto- és kemoautotrófok is. A heterotróf táplálkozáson belül szinte
mindenféle életmód előfordul náluk. Egyesek paraziták (a pálcika alakú kórokozó baktériumok neve a bacillus), pl. a tüdőbaj, vérhas,
és a pestis baktériuma. Sok baktérium együttélő, másnéven szimbióta. Az együttélés (szimbiózis) két élőlény közötti
kölcsönösen előnyös kapcsolat: pl. a kérődzők belének baktériumait az állat élőhellyel és táplálékkal látja el, cserébe a
baktériumok lebontják neki a cellulózt. Hasonló módon az emberi vastagbél baktériumai vitaminokat termelnek
számunkra. A legfontosabb heterotróf baktériumok a lebontók: elhalt szerves anyagot forgatnak vissza a növények
számára felvehető formába, nagy tömegben élnek a talajban. A fotoautotróf baktériumok a növényekétől eltérő
színanyagokat használnak a fényenergia megkötéséhez (ilyenek pl. a bíbor kénbaktériumok). A kemoautotrófokhoz tartoznak a
vas- és mangánbaktériumok (vas- illetve mangánionokat oxidálnak, tengeri érctelepeket hoznak létre); a legfontosabbak pedig a talajlakó
nitrifikáló baktériumok, akik a növények számára felvehető nitrogénvegyületeket (nitritet, nitrátot) gyártanak.
A baktériumsejt felépítése
Minden sejthez hasonlóan a baktériumsejtet is sejthártya határolja. A sejthártyán kívül minden baktériumra jellemző egy
külső, vastagabb sejtfal is, ami egy peptidoglikán nevű, fehérje és szénhidrát anyagú vegyületből áll. A baktériumok egy
részét a sejtfalon kívül még kocsonyás tok is körbeveszi.
A baktériumok sejthártyája redőzött: sejthártya-betüremkedések nyúlnak a plazmájukba. Ezek az eukarióták belső
hártyáit helyettesítik, és különféle vegyületeket különítenek el. A sejt belső terét sejtplazma tölti ki. Általában a sejt
közepén van az örökítőanyag, vagyis a DNS (dezoxiribonukleinsav) nevű molekula. A prokarióták DNS-e gyűrűvé
záródik össze. A központi DNS-en kívül a sejtplazmában elszórtan kisebb DNS-gyűrűk, plazmidok is vannak. Ezek
különleges tulajdonságokat, pl. antibiotikumokkal szembeni ellenállóképességet (rezisztenciát) hordozhatnak, és a
szaporodásban is résztvehetnek. A baktériumoknak általában van mozgásszerve, hosszú ostora is, amelynek a száma 1-
100 között változhat.
A baktériumok szaporodása
A baktériumok ivartalanul vagy álivarosan szaporodnak. Ivartalan szaporodásuk az osztódás, amit a prokariótáknál
hasadásnak hívunk (megkülönböztetve az eukarióták összetettebb kettéosztódásától).
Az álivaros szaporodás hasonlít az ivarosra abban, hogy az egyedek genetikai állományuk egy részét összekeverik – de
sosem az egészet. Az álivaros szaporodás lényege, hogy az egyik baktérium egy plazmanyúlványt képez, ami összeolvad a
másik baktérium sejthártyájával; ezen keresztül a két baktérium plazmidokat cserél egymással, így új tulajdonságokra
tesznek szert, amiket később már ivartalan hasadással örökítenek tovább.

2. KÉKMOSZATOK TÖRZSE
Fotoautotróf prokarióták; sejtjeik felépítése hasonló a baktériumokéhoz, ezért kékbaktériumoknak (cianobaktériumoknak) is
hívják őket. Az ősi kékmoszatok 3 milliárd éve az első fotoszintetizáló élőlények között voltak, és döntő szerepük volt a
légköri oxigén felhalmozódásában. Szerveződésük fejlettebb a baktériumokénál, gyakran többsejtűek, és a sejtláncban
különféle sejttípusaik is lehetnek, tehát a sejtek között már van elemi szintű munkamegosztás.
A kékmoszatok felépítése
A többsejtű fajok sejtjei közös nyálkaburokban helyezkednek el. Ezen belül van a sejtek sejtfala, ami itt is
peptidoglikánból áll. A sejtfalon belül található a sejthártya. A kékmoszatok sejtjeiben már lapos hártyazsákok, ún.
tilakoidok is találhatók. Ezek a baktériumok sejthártya-betüremkedéseinek fejlettebb, a sejthártyáról lefűződött
megfelelői; feladatuk a fotoszintézis színanyagainak tárolása. A színanyagok egy része hasonló a növényekéhez,
jellegzetes színanyaguk viszont a csak rájuk jellemző fikocián, ami kékes színüket is adja. A kékmoszatok sejtplazmája
kristályos formában kivált anyagokat, vagyis zárványokat is tartalmaz a növényi sejtekhez hasonlóan. A gyűrűvé záródott
DNS-lánc a sejt közepén található. Ostoruk nincs, ennek ellenére sokszor helyváltoztatásra képesek (részleteiben még nem
ismert módon).
A soksejtű kékmoszatok sejtláncában különleges sejtek is lehetnek: egyesek a légköri nitrogén megkötéséért, mások a
spórák képzéséért felelősek.

4
Szaporodásuk: Álivaros szaporodásuk ismeretlen, de ivartalan szaporodásuk sokféle: az egysejtűek osztódással, a
sejtláncok a fonal feldarabolódásával, vagy spórák leadásával sokszorozzák önmagukat. A spóra ivartalan szaporítósejt,
ami önálló utóddá fejlődhet (sok más élőlény is alkalmazza).

IV. EUKARIÓTÁK
FÖLDTÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS
A történelemhez hasonlóan egységekre osztjuk. A legnagyobb egység az idő; az időkön belül időszakok vannak, végül az
időszakok korszakokra bontjuk. A földtörténeti időbeosztás és az evolúció fő eseményei így foglalhatók össze:
IDŐ Időszak kor millió év események
Az élet kialakulása, az első prokarióták, a fotoszintézis, az
ŐSIDŐ- 4600-570 első eukarióták, a soksejtűek, a moszatok, a gerinctelen
ELŐIDŐ állattörzsek megjelenése.
Kambrium 570-500 A moszattörzsek, ízeltlábúak, puhatestűek elterjedése.
Ordovícium 500-440 Az első gerinchúrosok, gerincesek megjelenése.
Szilúr 440-405 A növények szárazföldre lépése, a mohák, harasztok,
ÓIDŐ szárazföldi ízeltlábúak megjelenése; halak elterjedése.
Devon 405-350 A porcos- és csontoshalak virágzása, a fejlett harasztok
(első fatermetű növények), kétéltűek kialakulása.
Karbon 350-285 Hatalmas haraszterdők; az első nyitvatermők és hüllők.
Perm 285-235 A nyitvatermők és hüllők elterjedése, az emlősszerű
őshüllőknek és a dinoszauruszok őseinek megjelenése.
Triász 235-195 első emlősök és dinoszauruszok, nyitvatermő erdők
KÖZÉPIDŐ Júra 195-135 A dinoszauruszok felvirágzása, az első madarak, fenyők
megjelenése, már léteznek zárvatermők is
Az időszak második felében a zárvatermők, emlősök,
Kréta 135-67 madarak elterjedése; a végén a dinoszauruszok kihalása.
paleocén Emlősök felvirágzása, méhlepényes emlősök elterjedése; a
eocén zárvatermők uralkodóvá válása. A miocénben a majmok
Harmad- oligocén 67-2,5 elterjedése, a pliocénben már emberszabásúak, majd az első
ÚJIDŐ Időszak miocén valódi emberősök megjelenése.
pliocén
2,5-0,01 Afrikában, majd Eurázsiában az emberi evolúció
Negyed- pleisztocén (tízezer év) folytatódása; jégkorszak, hidegtűrő állat- és növényvilág. A
Időszak mai ember elterjedése.
holocén 0,01- A jég visszahúzódásával a jégkori élővilág nagyrészt kihal;
napjaink mai növényövek létrejötte, mai állatfajok elterjedése.

Az első eukarióták 2 milliárd éve jelenhettek meg; 1 milliárd éve már feltűntek a soksejtűek is, és szétvált a növények és
állatok fejlődési útja. Az eukarióták sikere fejlettebb sejtjüknek és az alkalmazkodást felgyorsító ivaros szaporodásuknak
köszönhető.
Az eukarióta sejt létrejöttének első lépése az örökítőanyag átszerveződése volt. Míg a prokarióta DNS egyetlen gyűrűből,
addig az eukarióták DNS-e több egyenes darabból, vagyis kromoszómákból áll. Maghártyába van zárva, tehát sejtmagot
alkot. A sejtmag tette lehetővé, hogy az örökítőanyaggal kapcsolatos folyamatok elkülönülten, szervezettebben
játszódhassanak le. Az örökítőanyag másik új tulajdonsága az ivaros szaporodással kapcsolatos. A legtöbb eukarióta
sejtjei diploidok, ami azt jelenti, hogy minden kromoszómájukból két példány van jelen a sejtben, amit a két szülőjüktől
örököltek. Ez növeli a tulajdonságok változatosságát, és csökkenti a genetikai információ sérülésének veszélyét (ha az egyik
kromoszóma sérül, a párja alapján meg lehet javítani, vagy a pár átveheti a helyét a sejtműködésben). Ivaros szaporodáskor az eukariótáknak olyan
sejtjei egyesülnek, amelyek csak egyszeres génállományt tartalmaznak, vagyis haploidok. A létrejövő utód – a zigóta –
már a szülőkhöz hasonlóan újra diploid lesz.
Az eukarióták belső hártyái és sejtszervei lehetővé tették, hogy a sejt belsejében a reakciók elkülönülhessenek, egymással
párhuzamosan játszódhassanak le, ami sokszorosára növelte anyagcseréjük hatékonyságát (olyan reakciók, amik a prokariótákban
csak egymás után történhetnek, mert pl. zavarnák egymást, itt párhuzamosan futhatnak). Az eukarióták két legfontosabb sejtszerve a
mitokondrium és a színtest. A mitokondrium minden eukariótára jellemző, a sejt energiatermelő központja, ahol a
szerves anyagokból szerzett hidrogén oxigénnel egyesülve vízzé ég el. A színtest a fotoszintézist végző sejtszerv, csak
fotoautotróf eukariótákban van. A mitokondrium és a színtest „hirtelen” evolúciós felbukkanása sokáig érthetetlen volt. A
ma legelfogadottabb, endoszimbionta (endo – belső  „belső együttélő”) elmélet szerint ezek kívülről kerültek a sejtbe. Már az
őseukarióta sejtek képesek voltak a bekebelezésre, vagyis a táplálék egészben való elnyelésére. Egykor egy sejt
5
fotoszintézisre, illetve oxigénes lebontásra képes prokariótákat kebelezhetett be, aztán valamilyen okból nem emésztette
meg őket, hanem azok a sejtplazmájában tovább éltek és működtek: belső szimbiózisra léptek vele, és idővel sejtszervekké
egyszerűsödtek le.
Az újdonságok tették lehetővé, hogy soksejtű élőlények megjelenjenek. A soksejtűség eredeti célja a testméret növelése
lehetett, ami védettséget jelentett a támadókkal szemben: a sejtek az osztódás után is összetapadva maradtak. A
soksejtűség legegyszerűbb formája sejthalmaz: ilyenkor a sejtek teljesen egyformák, életműködéseiket önállóan végezik,
kapcsolatuk még minimális. Fejlettebb élőlények ebből úgy jöhettek létre, ha a sejtek önállósága csökkent, egymás közti
munkamegosztásuk fokozódott. Ennek első lépése a telepes testfelépítés. Lényege, hogy bár a sejtek többsége még
egyforma, de már vannak különleges sejttípusok, amelyek bizonyos részfeladatokra szakosodtak (pl. osztódnak a többi sejt
helyett). Végül a legfejlettebb állapot a szövetes testfelépítés. A szövet azonos eredetű, azonos feladat ellátására
szakosodott sejtek együttese. A szövetes élőlényben tehát már sejtcsoportokban végzett munkamegosztás jellemző.

V. EGYSEJTŰEK ORSZÁGA
Azok a törzsek tartoznak ide, amelyek tipikusan egysejtű szerveződésűek, ezért sem növénynek, sem állatnak nem
tekinthetők (a növények között is vannak egysejtű fajok, de színtesteik szerkezete szerint a moszattörzsek egyikébe sorolhatók). Nagyobb szerves
táplálékot bekebelezéssel (endocitózissal) vesznek fel: a táplálékkal érintkező sejthártya behorpad, majd hólyagként lefűződik
a sejt belsejébe. Amikor emésztőenzimek jutnak a hólyagba, és a lebontás megindul, már emésztő űröcskének hívjuk.

1. OSTOROS EGYSEJT EK TÖRZSE

Többségük mixotróf (mixo - kevert) életmódú, vagyis fotoautotróf és heterotróf módon is képesek táplálkozni, gyakran
napszak szerint váltakozva: fényben fotoszintetizálnak, éjjel heterotróf táplálkozásúak. Főleg édesvízben élnek. Tipikus
fajuk a zöldszemes ostoros (Euglena viridis).
Az ostoros egysejtűek felépítése
A sejt általában orsószerűen megnyúlt, sokszor szív alakú. Kívülről különleges, megvastagodott sejthártya, ún. bőrke
(pellikula) borítja. A bőrke miatt nem képesek egész felületükön bekebelezésre: testük egyik vége zsákszerűen betüremlik,
ez a terület a sejtszáj; az alján bekebelezésre alkalmas sejthártya van. A sejtszájból indul az ostoruk is: általában kettő van
belőle, az egyik rövidebb (sokszor túl sem ér a sejtszáj bejáratán), a másik hosszabb. Az ostorok közelében sárgás sejtszerv, a
szemfolt található. A szemfolt fényérzékeny, feladata az ostorok irányítása, a sejt fény felé mozgatása. A sejtplazmában
tápanyagraktárként keményítőszemcsék, olajcseppek vannak. A plazmában szétszórtan színtestek és egy darab sejtmag
található. Édesvízi fajokban lüktető űröcske nevű sejtszerv is van: ritmikusan összehúzódva a sejten kívülre pumpálja a
sejtbe áramló felesleges vizet. Ivartalanul kettéosztódással szaporodnak, ivaros szaporodásukat nem ismerjük.
A tengervíz és a sejtplazma oldottanyag-koncentrációja közel azonos, ezért ott nincs szükség ilyen szervre. Édesvízben viszont a víz, mint oldószer, befelé
áramlik a tömény sejtplazmába; lüktető űröcske nélkül a sejt hamar szétdurranna. A lüktető űröcske csillag alakú sejtszerv, sugárcsatornái gyűjtik össze a
vizet a plazmából a központi hólyagba, ahonnan sejten kívülre kerül.

2. EGYFÉLE MAGVÚAK TÖRZSE

Tisztán heterotrófok; egy vagy több sejtmagjuk lehet, de a többmagvúak sejtmagjai is egyformák, azonos feladatot
látnak el. Mozgásszervük az álláb: haladási irányukban sejthártyájuk kitüremkedik, a sejtplazma átfolyik bele. Ez a
zsákmányszerző szervük is, a táplálék körül az állábak összeolvadnak, és bekebelezik. Ivartalanul kettéosztódással
szaporodnak. Ivaros szaporodásuk az összeolvadás (kopuláció): két sejt összeolvad, génállományukat összekeverik, majd
szétválva önállóan osztódnak tovább.
A) ŐSOSTOROSOK osztálya
A mai eukarióták közül ők állnak legközelebb a növény- és állatvilág szétválási pontjához; ez a szétválás az őseik között
történhetett meg. Felépítésük az ostorosok törzsére hasonlít, de színtestjeik nincsenek; sokszor ostoruk és állábuk is van
egyszerre. Ide tartozik a cecelégy által terjesztett álomkór kórokozója.
B) GYÖKÉRLÁBÚAK osztálya
A legtipikusabb osztály, nevét fonalszerű, olykor elágazó állábairól kapta. Bőrkéjük nincs, ezért állábaikat bárhol
kinyújthatják a felszínükön, vele zsákmányt is szerezhetnek. Ide tartoznak az amőbafélék, amelyek jellegzetes képviselője
a (2 mm-esre is növő) óriás amőba. A vízben az aljzaton kúsznak. A likacsoshéjúak szintén az osztály tagjai: meszes külső
vázat építenek, amelyet pórusok törnek át – ezeken nyújtják ki állábaikat (Házaik a cm-es méretet is elérhetik, és a földtörténet során
sokszor kőzetalkotó mennyiségben halmozódtak fel).

C) SUGÁRÁLLATOK osztálya
Tengeri lebegő sejtek. Szimmetrikus, kovasavból álló házuk van, amiből tűk erednek. Állábaikat a tűk mentén nyújtják ki.

6
3. KÉTFÉLE MAGVÚAK TÖRZSE
Heterotrófok; mindig két sejtmagjuk van. A két mag genetikailag azonos, de méretük, feladatuk eltér: a nagy mag az
életműködéseket irányítja, a kis mag csak az ivaros szaporodásban vesz részt. Mozgásszerveik a csillók. A csillók az
ostorokkal azonos szerkezetűek, de rövidebbek, több van belőlük, összehangolt csapkodásukkal mozgatják a sejtet.
Ivartalanul főleg kettéosztódással szaporodnak. Ivaros szaporodásuk a konjugáció (összekapcsolódás): két sejt egy
plazmahídon át kicseréli kismagjai másolatait.
CSILLÓSOK osztálya
A törzs tipikus osztálya. Más egysejtűekkel, baktériumokkal táplálkoznak, egy részük parazita. A sejtet vastag bőrke
borítja. A sejtszájat módosult, lemezzé összeolvadt csillók veszik körül, amelyek hozzáterelik a táplálékot. Az innen
lefűződő emésztő űröcske kötött útvonalat jár be a sejtben, miközben az emésztés zajlik. A lebontott anyagok a
sejtplazmába jutnak; a visszamaradt salakanyagok mindig a sejthártya ugyanazon pontján ürülnek ki, amit alrésnek
hívunk. Az édesvízi fajok lüktető űröcskét is tartalmaznak. A két sejtmag a sejt közepén található. Ide tartoznak a
papucsállatok, pl. a közönséges papucsállatka (Paramecium caudatum).

VI. GOMBÁK ORSZÁGA

Valószínűleg több külön őstől származó csoport (ezért rendszerük legalább részben mesterséges). Részben ostoros egysejtűektől,
részben zöldmoszatoktól származtathatók. Az óidő elején már léteztek, a szárazföldek meghódításával lettek igazán
sikeresek (ez az óidő közepén történt meg, mikor a növények és állatok partaszállása ezt lehetővé tette a számukra). Egysejtűek vagy
telepesek. Állati és növényi jellegeket keverten tartalmaznak. Sejtjeik részben a növényi sejtekre emlékeztetnek, de
sosincs bennük színtest, életmódjuk heterotróf. A sejteknek a növényekhez hasonlóan általában van sejtfala, melynek
anyaga ritkábban a növényekre jellemző cellulóz, gyakrabban állati jellegű kitin. Tartalék tápanyaguk az állatoknál
elterjedt glikogén (keményítőhöz hasonló szénhidrát), illetve olaj. Az egyszerű csoportoknál gyakori, hogy sejtjeik ostorral
mozognak; a fejlettebbeknél a telepet mozdulatlan gombafonalak szövedéke alkotja. A növényekhez hasonlóan váltakozva
szaporodnak ivarosan és ivartalanul, vagyis nemzedékváltakozást folytatnak. Ivartalan szaporodásuk a spóraképzés.
A heterotróf életmód minden típusa előfordul, de leggyakrabban lebontók, paraziták vagy szimbióták. A baktériumok
mellett döntő szerepük van a tápanyagok visszaforgatásában a talajban. Két törzsük van. Az ősibb nyálkagombák törzse
bizonytalan eredetű, általában talajlakó csoport; sejtjeik ostorral és állábbal is mozoghatnak. Életük nagy részét
egysejtűként töltik; ilyen faj pl. a burgonyavész (ami az írek tömeges éhhalálát, amerikai kivándorlását okozta az 1840-es években).

VALÓDI GOMBÁK TÖRZSE

Általában soksejtű telepesek. Tipikus sejtformájuk a gombafonal, másnéven hifa: fonál alakú, sejtfallal is rendelkező, sok
sejtmagvú sejt, a belsejét rekeszfalak tagolják (de ezeken sokszor nyílások maradnak, amiken a sejtmagok átjuthatnak). A hifák általában
vattaszerű szövedéket, micéliumot alkotnak. Fejlettebb gombáknál a micélium szabad szemmel is látható termőtestté
szerveződik. A termőtest a – gyakran föld feletti – rövid életű, spóraszóró része a gombának; a mindig létező föld alatti
micélium pedig a tenyésztest. Az ősibb fajok ivaros szaporodásánál még két ivarsejt egyesül; a fejlettebbeknél már
nincsenek ivarsejtek, csupán két (ellenkező nemű) hifa olvad össze.

A) MOSZATGOMBÁK osztálya
Telepeik fonal alakúak, összeolvadt sejtekből állnak (egyetlen óriássejtnek is felfoghatók). Ivarsejtek egyesülésével szaporodnak,
majd a zigóta teleppé fejlődik, ami spórákat képez. Legismertebb rendjük a peronoszpórák: növénykárosító
paraziták tartoznak ide, kártételéről a leghíresebb a szőlő-peronoszpóra. Spórái a növény gázcserenyílásain át úsznak be a
levelekbe, ahol micéliumot képeznek, ami szívóhifáival a sejtek tartalmát veszi fel – a levél megbarnul, elszárad.

B) ASZKUSZOS (TÖMLŐS) GOMBÁK osztálya

Fajgazdag osztály (az ismert 100 ezer faj nagyobb része ide tartozik). Felépítésük fejlettebb, a micélium sokszor termőtestté
szerveződik. A termőtest tipikusan csésze alakú, meddőhifák és termőhifák építik fel. A termőhifák tömlőszerűen
kiszélesedő végei az aszkuszok: mindegyik 8 db spórát tartalmaz, ezek az aszkusz leszáradásával szabadulnak ki.
Élesztőgombák rendje: Leegyszerűsödött, teleptest nélküli fajok, általában egysejtűek. A sejteik sem: fonal,
hanem gömb formájúak. Gazdaságilag jelentős fajok tartoznak ide, pl. a kenyérgyártásban is használt sörélesztő és a
borélesztő. Ezek a cukortartalmú táplálékot anaerob feltételek között etilalkohollá és szén-dioxiddá bontják le.
Penészgombák rendje: Általában lebontók – penészbevonatként jelennek meg a szerves anyagokon.
Legfontosabb csoportjuk az ecsetpenészek, mert egyes fajaikból baktériumok elleni hatóanyagokat, antibiotikumokat
nyerünk ki (pl. penicillin).
Csészegombák rendje: Fejlett aszkuszos gombák, valódi termőtesttel. Fontos étkezési gombák tartoznak ide: a
szarvasgombák a föld alatt növő, gumószerű fajok, míg a kucsmagombák termőteste tönkből és süvegből áll.

7
C) BAZÍDIUMOS GOMBÁK osztálya
A legfejlettebb és legismertebb gombák. Szinte mindig fejlett, föld feletti termőtest jellemző rájuk, ami általában
kalapból és tönkből áll. A spórák itt is a termőhifák kiszélesedő végeiben termelődnek, de ezek itt a kézszerű
bazídiumok. A bazídium 4 db ujjszerű nyúlványában 1-1 spóra van, amelyek az ujjak lefűződésével távoznak. A
bazídiumok külön termőréteget alkotnak, ami leggyakrabban a kalap alján van, és lemezes szerkezetű.
A fajok egy részét fejlődése közben burok fedi, ami később felszakad. A burok lehet teljes és részleges: az előbbi az egész
testet fedi, míg az utóbbi csak a kalap alját köti a tönkhöz. A teljes burok maradványaként a tönk alján bocskor, a kalapon
letörölhető pikkelyek maradhatnak vissza. A részleges burok maradványa lehet a tönk felső részén a gallér. A
bazídiumos gombák közül a legfontosabbak a lebontók és a szimbióták. Sok faj valamilyen virágos növény gyökérzetével
áll szimbiózisban: a gyökérzet meghosszabbításaként vizet és ásványi anyagot vesz fel, cserébe kész szerves anyagot kap
(pl. fenyőfélék és egyes pázsitfüvek).
Kalapos gombák rendje: kalapra és tönkre oszló termőtestük van. Főbb csoportjaik:
Galócafélék: Fejlődésük során mindkét burkuk kialakul, ezért bocskoruk és gallérjuk is van. A lemezeik legtöbbször
fehérek, nem barnulnak. Fajaik többsége mérgező, ilyen a gyilkos galóca, légyölő galóca. A család ehető faja a
császárgomba: kalapja piros, lemezei és tönkje sárgák.
Csiperkefélék: sok ehető fajjal bíró család: a galócáktól eltérően csak részleges burkuk, ezért csak gallérjuk van, lemezeik
az érés során sötétre színeződnek. Ehető pl. az óriás őzlábgomba és a mezei csiperke.
Galambgombafélék: húsuk törékeny és morzsálódó. Ehető, ehetetlen és enyhén mérgező fajai vannak. Ehető pl. a
kékhátú galambgomba.
Tinorúfélék: Termőrétegük nem lemezes, hanem csöves szerkezetű. Ehető – pl. ízletes vargánya – és erősen mérgező
fajok – pl. sátántinorú – is tartoznak ide.
Pöfeteggombák rendje: Termőtestük gömbszerű, a spórák a belsejében termelődnek, éréskor üregessé válik.
A valódi pöffetegek – pl. óriáspöffeteg, bimbós pöffeteg – ehetőek, fiatalon belsejük fehér, az áltriflafélék viszont
mérgezőek, belül már fiatalon is barnák.

ZUZMÓK TÖRZSE
Országon kívüli törzs, mert fajai szoros szimbiózis révén jönnek létre. Heterotróf gombák és fotoautotróf
kékbaktériumok, vagy zöldmoszatok között jön létre szimbiózis, ezért nem sorolhatók egyetlen csoportba sem. Azért
jelentősek, mert pionír társulások tagjai: a puszta kőzeten megtapadva talajréteget képeznek, amelybe már virágos
növények is belegyökerezhetnek – új élőhelyeket alakítanak ki. Az ember számára fontos a légszennyezés-jelző szerepük
is: a szennyezett területekről azonnal eltűnnek. Nálunk is gyakori a tölgyfazuzmó; ázsiai sivatagokban él a mannazuzmó;
főleg tundarlakó faj a rénszarvaszuzmó.
Felépítésük: Önálló törzsnek azért tekintjük őket, mert a szimbiózissal létrejött fajok új tulajdonságokkal
rendelkeznek, amelyek egyik résztvevőre sem jellemzők: más a telepek alakja, vegyületei és élőhelye is. A zuzmók csak
rájuk jellemző anyagokat, pl. zuzmósavakat termelnek, amelyek a kemény kőzeteket is oldják. A gomba védelmet, vizet
és ásványi anyagokat nyújt, cserébe a moszat kész szerves anyaggal látja el. A zuzmótelep alakja lehet kéregszerű,
bokros vagy kocsonyás. Tipikus esetben a gombahifák egy felső védőkérget, és egy alsó, rögzítő szövedéket képeznek; a
kettő közti rétegben hifákkal körbeszőtt moszatsejtek vannak.
Szaporodásuk: A zuzmók ivartalanul szaporodhatnak: telepdarabok válnak le, amelyek új telepet képeznek. A
résztvevők külön-külön is szaporodhatnak, pl. a gombák spórát képezhetnek.

VII. NÖVÉNYEK ORSZÁGA

Felépítésük
A növények fotoautotróf, egysejtű vagy soksejtű eukarióták (a fotoszintézisről egyes parazitává vagy lebontóvá lett fajok utólag
lemondhattak). A növényi sejt jellegzetes felépítésű: cellulóz sejtfal burkolja, ami védi, és alakját is fenntartja (mint
„folyadékcsepp”, a sejt szilárdítás nélkül a legkisebb felületű gömbbé ugrik össze). A sejtplazmában hasznos vagy felesleges anyagot raktározó
sejtalkotók vannak: keményítőszemcsék, kristályos zárványok és sejtüregek. A sejtüreg egyszeres hártyával határolt
sejtszerv, oldott anyagokat raktároz. Növényi tartalék-tápanyag a keményítő és az olaj. A fotoszintézist a sejt
színtestekkel végzi: a fő színanyagok a zöld klorofillok, segédszínanyagként sárgás karotinoidok is jelen vannak (ezek
adják a paradicsom és a sárgarépa színét is). A klorofillok miatt a növények általában zöldesek, de ezt más színanyagok elfedhetik.
A fejlettebb növények sejtjei (a hímivarsejteket kivéve) mozdulatlanok, ostorral-csillóval-állábbal nem rendelkeznek. Minden
sejt plazmafonalakkal áll közvetlen kapcsolatban a szomszédaival.
Egysejtű fajok csak a moszatok között vannak; döntő többségük soksejtű. Minden szerveződési szint megtalálható a
növényeknél: vannak egyforma sejtekből álló sejtkolóniák, telepesek és szövetesek (más néven hajtásos növények) is.
A telepes felépítésnek a növényeknél három fejlettségi szintje van. A legegyszerűbb az egydimenziós sejtfonal, ami
elágazó is lehet. Fejlettebb a kétdimenziós sejtlemez. Úgy jön létre, hogy az osztódóképes sejtek két irányba is osztódnak
8
(előre és oldalra). A legfejlettebb a háromdimenziós teleptest: az osztódóképes sejtek háromirányú osztódása térbeli,
vastagsággal is rendelkező formát képez.
Szaporodásuk
A növényekre jellemző folyamat a NEMZEDÉKVÁLTAKOZÁS: az ivarosan és ivartalanul szaporodó generáció szabályos
váltakozása. Az ivaros nemzedékhez tartozó növény sejtjei haploidok, maga a növény kezdetben hímnős, vagyis
mindkétféle ivarsejtet termeli. Amikor a hímivarsejtek egyesülnek a petesejttel, megtermékenyített, már diploid petesejt,
zigóta alakul ki. A zigótából fejlődik az ivartalan nemzedék, amit szintén diploid sejtek alkotnak. Ezen spóratartók
vannak, amelyekben haploid spórák termelődnek. Mikor az elsodródott spórák osztódnak, létrehozzák a következő, ismét
ivaros – és haploid – nemzedéket. A növényi életben tehát a két szaporodásmód felváltva, és kezdetben külön-külön
növényen jelentkezik. A diploid zigótát már az ivartalan, a haploid spórát pedig az ivaros nemzedék legelső sejtjének
tekintjük.
A nemzedékváltakozás a növények alapvető tulajdonsága, ami a teljes evolúciójuk során fennmarad, de jelentős
átalakuláson megy át. Legegyszerűbb formája a moszatokra jellemző: a két nemzedék egyenrangú és független, testeik
azonos méretűek és alakúak, csak szaporodásuk szerint különböztethetők meg. Ehhez képest a hajtásos növényeknél
három változás lesz jellemző: az ivaros nemzedék összezsugorodik, majd a hímnőssége is megszűnik, mikor külön
nőnemű és hímnemű egyedre válik szét (ekkor már 3 fajta egyed alkotja a fajt: nagy-ivartalan + kis-fiú + kis-lány). Végül a virágos
növényeknél a női ivaros nemzedék önállósága is megszűnik, mert az ivartalan egyeden fejlődik ki, és végig rajta is marad
(oda várja a kis „fiú” udvarlók érkezését a szél vagy a rovarok szárnyán).

MOSZATOK: Több, egyszerű növénytörzset összefogó gyűjtőnév (nem rendszertani kategória). Közös tulajdonságuk, hogy
csak nedves helyen élnek, és felépítésük sosem szövetes. Színtesteik szerkezete és jellemző színanyagaik szerint
rendszerezzük őket; a klorofill zöld színét más anyagok elfedhetik, innen kapták a törzsek a nevüket. A moszatok még az
ősidőben alakultak ki, tömeges elterjedésük az óidő kezdetén történt. A vörösmoszatok kivételével a zöldmoszatokból
alakulhattak ki.

1. VÖRÖSMOSZATOK TÖRZSE
Valószínűleg közvetlenül a kékmoszatoktól erednek. A klorofillok mellett kékmoszat-színanyagokkal is rendelkeznek,
(a kék fikocián kisebb mennyiségben van, a vörös fikoeritrin dominál). Főleg trópusi tengerek mélyebb vizében élnek, és leginkább
sejtfonalas felépítésűek.

2. BARNAMOSZATOK TÖRZSE
A klorofill zöldjét karotinoidok változtatják barnássá. Sosem egysejtűek, gyakran teleptestesek. Főként hűvösebb
tengerekben élnek a felszínközeli vízben, sokszor aljzathoz rögzült, hatalmas moszaterdőket alkotnak.

3. ZÖLDMOSZATOK TÖRZSE
A moszatok legjelentősebb törzse, többségük édesvízben él. Színtestjeik szerkezete és a színanyagaik összetétele a
fejlettebb növényekhez hasonló. Az ősi zölmoszatoktól több evolúciós útvonal ágazott el: a gombák egy része, a
vörösmoszatok kivételével a többi moszattörzs, a mohák és a harasztok is belőlük alakultak ki. Minden szerveződési
szint előfordul közöttük az egysejtűektől a teleptestig. Híres, gömb alakú, sejtkolóniás csoport a Volvox nemzetség, míg
a csillárkamoszatok osztályában a fajoknak már örvösen elágazó teleptestük van (vagyis már az „igazi” növényekre hasonlítanak).

4. MOHÁK TÖRZSE
Ősi zöldmoszatoktól származó valódi szárazföldi növények, az óidő közepén jelenhettek meg. A legfejlettebb telepes
növények, de evolúciós oldalágat képviselnek – nem jöttek létre belőlük újabb csoportok. Mégis fontosak: a zuzmók
mellett ők képzik a pionír társulásokat, az esőerdőkben pedig szivacsként felszívva, majd később leadva a vizet,
egyenletesebbé teszik a többi növény vízellátását. Általában a nedves élőhelyeket kedvelik, ivaros szaporodásukhoz is víz
szükséges.
Felépítésük: Víztartalmukat könnyen elvesztik, viszont a kiszáradást is jól tűrik; sok faj a kiszáradása után évekkel
is életre kelthető. A mohákat és a hasonló vízgazdálkodású moszatokat ezért változó vízállapotú (poikilohidrikus)
növényeknek hívjuk. Az ősibb májmohák osztálya még egyszerűbb felépítésű fajokból áll – pl. csillagos májmoha.
A fejlettebb lombosmohák osztályában a növények már mindig gyökérkére, száracskára és levélkére oszthatók,
de ezek a részek nem tartalmaznak szöveteket, és a feladatuk is egyszerűbb, mint a valódi növényi szerveké. Ilyen pl. a
hazai seprűmoha, és a tőzegmohák csoportja is.
Szaporodásuk: Szabályos nemzedékváltakozásuk van, amelyben az ivaros nemzedék a jelentősebb. A haploid
spóra előteleppé fejlődik, amiből hamarosan kihajt a haploid, ivaros nemzedékhez tartozó mohanövény. Ezen
ivarszervek fejlődnek; a hímivarsejtek vízcseppben úszva közelítik meg a petesejtet, az egyesülésből diploid zigóta lesz.
A belőle fejlődő diploid ivartalan nemzedék az ivaros testen hajt ki, és mindössze a spóratartó-nyél és a spóratartó
tartozik hozzá, amiben spórák termelődnek.

9
HAJTÁSOS NÖVÉNYEK: A valódi szövetes felépítésű növények tartoznak ide, közös tulajdonságuk, hogy
leveles száruk, vagyis hajtásuk van. Három törzsük a harasztok, a nyitvatermők és a zárvatermők.
A szövetek a szárazföldi élet kihívásai miatt jöttek létre. A vízben a testet megtartja a felhajtóerő, és a víz a testfelszínen
bárhol felvehető. A szárazföldön viszont a vízfelvételhez és a levelekbe juttatáshoz szállítószövet, a merevítéshez
szilárdító alapszövet, a kiszáradás ellen bőrszövet vált szükségessé. Ezek mellett a növény külön osztódószövetet is
megtart, ami folyton termeli a többi szövet sejtjeit. Az állatokkal szemben a fejlettebb növények testének alapvető részei a
már halott, tartósított sejtek is, egy fatörzs döntő része pl. ilyen sejtekből áll (azt is mondhatjuk, hogy a fa a saját tavalyi, tavaly előtti
stb. „hullájának” az élő bevonata).
A szövetek önmagukban haszontalanok, ha nem alkotnak megfelelő formákat is: a növényi test ezért a szárazföldön
azonnal szervekre is tagolódott. A legősibb szerv a szár volt, kezdetben rögzített a föld alatt és fotoszintetizált a föld felett.
Később újabb szervek jelentek meg: a gyökér rögzít és vizet vesz fel; a szár tartja a leveleket és anyagot szállít; a levelek
fotoszintetizálnak és gázokat cserélnek.
A harasztoknak ez a 3 szerve van. A két fejlettebb törzsben már a szaporodáshoz módosult hajtás, virág is megjelenik.
Ennek alapján a hajtásos növényeken belül a nyitva- és zárvatermőket virágos növények néven különítjük el. A virággal
együtt jelenik meg a mag (hívják őket magvas növényeknek is), amely egy védőburokba zárt hajtáskezdemény, és átveszi a spórától
a növény szétterjesztésének és a „rossz idő” átvészelésének szerepét (= túlélő képlet is). Végül utolsóként, csak a
zárvatermőknél megjelenő szerv a termés: a magot körbevevő burok, feladata a mag védelme és elterjedésének segítése.

5. HARASZTOK TÖRZSE
A legősibb hajtásos növények, zöldmoszatokból alakultak ki a mohákkal párhuzamosan. Első képviselőik az ősharasztok
voltak: az óidő közepén jelentek meg, de hamarosan kiszorította őket a belőlük kialakult három mai osztály. Az óidő 2.
felében a harasztok uralták a Földet, ők alkották az első valódi erdőket. Ekkor alakultak ki belőlük a nyitvatermők is,
amelyek az óidő végi szárazabb időszakban átvették tőlük az vezető szerepet; fatermetű fajaik kihaltak. Három mai
osztályuk a korpafüvek, zsurlók és páfrányok.
Felépítésük: Már állandó vízállapotúak, vagyis képesek szabályozni víztartalmukat, viszont a kiszáradásuk a
pusztulásukat jelenti. Főleg nedves élőhelyen élnek, mert az ivaros szaporodásuk még mindig vízhez kötött. Testük
gyökérre, szárra, levélre tagolható. A gyökerek föld alatti, vízszintes hajtásból, a gyöktörzsből indulnak ki. Az ősi
csoportok szára villás (mindig két egyforma ágra válik szét), leveleik legfeljebb apró pikkelylevelek, spóratartóik
csoportosan a szár csúcsán vannak – ilyenek a korpafüvek, pl. kapcsos korpafű. A zsurlók is használják a csúcsi
spóratartó csoportot és a pikkelyleveleket, de a száruk már örvösen elágazó (a főtengelyből sugarasan lépnek ki
oldalágak), és ez a szár végzi a fotoszintézist a levél helyett – pl. mocsári zsurló. A legfejlettebb páfrányok szára oldalsó
elágazású (a főtengelyből néhol oldalágak lépnek ki), a leveleik általában nagy, valódi levelek, a spópatartók pedig
egyesével a levelek fonákán ülnek – pl. erdei pajzsika.
Szaporodásuk: Nemzedékváltakozásukban már az ivartalan nemzedék kerül túlsúlyba: ehhez tartozik a teljes
harasztnövény, míg az ivaroshoz csak az apró, ivarszerveket viselő előtelep. A nemzedékváltakozás a törzsön belül is
sokat fejlődött, egyszerűbb és összetettebb formája különíthető el. Az egyszerűbb típusban a spórából fejlődő előtelep
még hímnős. A hímivarsejt vízben úszik a petéhez; a zigótából lesz a kifejlett növény, amely az ivartalan nemzedéket
jelenti. Spóratartók képződnek rajta, és spórákat szór szét.
Főleg a páfrányok között kialakultak olyan fajok is, ahol az ivaros nemzedék már váltivarú: külön hím- és női előtelepek
vannak. Ezeknél a fajoknál kétféle spóra termelődik, így spóratartóból is kétféle is van. A mikrospóra-tartóban képződő,
kisebb méretű mikrospórák hím előteleppé, a makrospóra-tartóban keletkező, nagyobb makrospórák női előteleppé
fejlődnek. Az előtelepek ivarsejtjei zigótává egyesülnek, amelyből egy kétféle spóratartós harasztnövény fejlődik ki.
A legfejlettebb harasztoknál a fejlődés csúcsa, hogy a női ivaros nemzedék elveszti önállóságát: a makrospóra már nem
hagyja el az anyanövényt, hanem rajta fejlődik női előteleppé. A mikrospóra továbbra is elhagyja az anyanövényt, és szél
útján jut egy másik növényen lévő női előtelep közelébe, ahol hím előteleppé fejlődik, és bejuttatja a hímivarsejtjét.

6. NYITVATERM K TÖRZSE
Az ősibb virágos növénytörzs. A páfrányokból két, azóta kihalt nyitvatermő osztály is kialakult az óidő 2. felében, a
magvaspáfrányok és a nyitvatermő ősfák, majd belőlük jöttek létre a fejlettebb osztályok. Az óidő száraz, sivatagos
végén aztán a nyitvatermők uralkodóvá váltak, és a középidő döntő részében azok is maradtak. Végül a kréta időszak
végén az éghajlat hűlni kezdett, és a jobban alkalmazkodott zárvatermők átvették tőlük a vezető szerepet. Több csoportjuk
kihalt, mások – mint a páfrányfenyők és a tiszafák osztálya – néhány túlélő fajra zsugorodtak. Egyedül a fenyők
maradtak fajgazdagok és sikeresek napjainkig.
Felépítésük: Náluk jelent meg a valódi fásszár, a virág és a mag. A virág olyan módosult hajtás, ami biztosítja a
megtermékenyülés helyét, így az ivaros szaporodás végre víztől függetlenné válik. Virágaik még csak a szaporodást
szolgáló ivarlevelekből állnak („díszleveleik”, mint a „szirom”, nincsenek), és egy virág csak egyféle ivarlevélből áll, vagyis a
virágok egyivarúak. A nőivarú virágok termőlevelein a magkezdemények a külvilág felé nyitottan fejlődnek – innen

10
kapták a nevüket. Sokszikűek: a sziklevelek a magban található levélkezdemények, amelyekből a nyitvatermők magjában
mindig 2-nél több van. Minden fajuk fásszárú; leveleik általában örökzöldek.
Szaporodásuk: a fejlett harasztokéhoz hasonló; az ott meglévő elemek itt is megtalálhatók, csak elnevezésük más:
Harasztok nemzedékváltakozásának elemei  Nyitvatermők megfelelő részei
♀ makrospóra-tartót hordozó levél  termőlevél
♀ makrospóra-tartó  magkezdemény
♀ makrospóra  embriózsák-sejt a magkezdeményben
♀ női előtelep  embriózsák a magkezdeményben
♂ mikrospóra-tartó levele  porzólevél
♂ mikrospóra-tartó  portok a porzólevélen
♂ mikrospóra  virágporszem (pollen)
♂ hím előtelep  csírázó pollen

A virág tulajdonképpen spóratartó-levelek csoportja, amelyen a spóratartókat immár portokként vagy magkezdeményként
emlegetjük. A hímnemű porzós virág pollent (mikrospórát) termel, ami a szél által jut el a női termős virágra, és a
termőlevél magkezdeményén landol. Ezután a belsejében sejtosztódás zajlik, így pár sejtes hím előtelep keletkezik:a
kicsírázó viárgporszem egy pollentömlőt növeszt, amin keresztül a hímivarsejt behatol a magkezdemény embriózsákjába
(az anyanövényen maradt női előtelepbe). Megtermékenyíti az ott lévő petesejtet, majd a létrejövő zigóta osztódással csírává,
körülötte a magkezdemény pedig maggá fejlődik. A csíra már az utódnemzedék kezdeménye: a mag lehull, és kedvező
feltételek között kihajtva új ivartalan növényt hoz létre.

FENYŐK osztálya
Az egyetlen ma is sikeres osztály. Általában keskeny, tű, vagy pikkely alakú örökzöld leveleik vannak (pikkelylevelesek pl. a
tuják). A termős virágzatuk gyakran sokáig vigyáz az érő magokra; ha ez a termős virágzat el is fásodik a cél érdekében,
akkor toboznak hívjuk. A tipikus fenyők főleg az északi mérsékelt és hideg övezetben terjedtek el, pl. erdei fenyő,
lucfenyő, vörösfenyő; de vannak meleget kedvelő csoportjaik is, pl. mamutfenyők, cédrusok, ciprusok és mocsárciprusok.

7. ZÁRVATERM K TÖRZSE
A legfejlettebb növények. Őseik a magvaspáfrányok lehettek; létezésük jelei már a középidő elejétől kimutathatók, de
robbanásszerű feltűnésük az éghajlat hűvösödésével csak a kréta időszak második felében történt. Felépítésük alapján
talán a hűvös hegyvidéki régiókban alakulhattak ki (ez magyarázná hideghez alkalmazkodott tulajdonságaikat, és a korai leletek hiányát).
Elterjedésüket a fejlettebb tulajdonságaik és – a megporzásban – a rovarokkal való együttműködésük tette lehetővé. Az
első zárvatermők még fásszárúak voltak, a kétszikűek osztálya az ősibb, de hamar megjelentek az egyszikűek is. Az
újidő már végig a zárvatermők időszaka.
Felépítésük: Náluk jelenik meg a valódi termés, és a viráguk is sokkal fejlettebb. A viráguk elsődlegesen hímnős =
kétivarú, tehát termő- és porzólevelet is tartalmaz, mert így tudja a rovarbeporzást kihasználni. Később újra megjelentek
szélbeporzású fajok is egyivarú virágokkal – pl. a fűfélék. A virág az ivarlevelek mellett már takarólevelekkel is
rendelkezik, a termőlevelei pedig termővé záródnak, ezért a magkezdemény védettebb helyen fejlődhet. A magban
háromszoros génállományú (triploid, 3n) táplálószövet alakul ki, a sziklevelek száma pedig lecsökken: 2 vagy 1 darab.
Szaporodásukra jellemző folyamat a kettős megtermékenyítés – minden zárvatermő ezt használja.
Szerveik felépítésében a törzs két osztálya, az egyszikűek és a kétszikűek eltérnek egymástól:
szerv kétszikűek egyszikűek
gyökér főgyökérzet mellékgyökérzet
szár elágazó, fás- vagy lágyszár, körkörös szállítónyalábok el nem ágazó, főleg lágyszár, szórt szállítónyalábok
levél hálózatos erezetű (= főeres) párhuzamos erezetű (= mellékeres)
virág kettős virágtakaró: csésze- és sziromlevelek vannak; a egyszerű virágtakaró: lepellevelek vannak; a
viráglevelek száma 5-tel osztható viráglevelek száma 3-mal osztható
mag 2 darab sziklevél 1 darab sziklevél

Szaporodásuk: Nemzedékváltakozásuk a nyitvatermőkéhez hasonló, de az ivaros nemzedék még jobban

leegyszerűsödött. A pollen nem a magkezdeményen, hanem a termő bibéjén landol. Pollentömlőt növeszt a magházba,
amin két hímivarsejtet juttat az embriózsákba. Az egyik a petesejtet termékenyíti meg, zigótát hozva létre – ebből fejlődik
a mag csíra-része. A másik az ún. vegetatív sejtet termékenyíti meg, amely ezután a mag táplálószövetévé fejlődik.

A hajtásos növények szervei

I.) GYÖKÉR
A hajtás földbeni folytatása; feladata a rögzítés, a víz és az oldott ásványi anyagok felvétele. A valódi gyökér a csíra
gyököcskéjéből fejlődik, de kialakulhatnak a hajtásból képződő, járulékos gyökerek is.

11
A kétszikűek főgyökérzete valódi gyökereket tartalmaz, egy központi főgyökérből és a belőle kiágazó oldalgyökerekből
áll. Az egyszikűek gyökérzetében is van valódi gyökér, de mellette sok járulékos gyökér is képződik: a mellékgyökérzet
több egyenrangú mellékgyökérből áll, amelyek oldalgyökereket viselhetnek.
Gyökérmódosulások: Alapvető feladatain túl, vagy azok helyett a gyökér egyéb funkciókat is felvehet
Tápanyagraktározásra módosult a karógyökér (sárgarépa) és a gyökérgumó (dália). A gyökérgümő a hüvelyesek
(lucerna, bab) szimbiózist szolgáló módosulása: a gyökér megvastagszik a behatoló nitrogénkötő baktériumok körül,
amelyek légköri N2-t kötnek meg a növénynek kész tápanyagért cserébe. Külön csoport a léggyökerek: olyan gyökerek,
amelyek legalább részben a talaj felett vannak. A valódi léggyökér a fánlakó növényekre jellemző (filodendron), feladata
a vízfelvétel a levegőből. A kapaszkodó léggyökér a kúszónövények (borostyán) rögzítését szolgálja. A légzőgyökér az
O2-szegény mocsári talajból kiemelkedő gyökér: átszellőzteti a növény gyökérzetét (mocsárciprus).
II.) HAJTÁS
Leveles szár, amely a csíra rügyecske részéből fejlődik (a gyökérnyak felett található). Az új hajtás kezdeti formája a rügy.
II.A.) SZÁR
Másnéven hajtástengely; feladata a levelek-virágok hordozása és az anyagszállítás. A kétszikűek szára általában elágazó,
az egyszikűeké elágazás nélküli. A szállítószövetek a szárban szállítónyalábokat alkotnak. A nyalábok a kétszikűekben
körkörösen (egy körben, koncentrikus körökben, vagy gyűrűként), az egyszikűekben szórtan találhatók a szárkeresztmetszetben.
Fásszár: sok évig élő szár, amelynek szöveteibe nagy mennyiségű faanyag (lignin) és paraanyag (szuberin) rakódik. Egész
életében másodlagos vastagodást folytat, vagyis az átmérője holtáig együtt nő a magasságával. Típusai: Fatörzs: a
kétszikűek magasan a talaj felett elágazó fásszára. Cserjetörzs: a kétszikűek közvetlenül a talaj felett szétágazó fásszára
(nyitvatermők is használják, a fatörzzsel együtt). Pálmatörzs: az egyszikű pálmákra jellemző, el nem ágazó, csúcsán levélkoronát
viselő fásszár. Lágyszár: rövid ideig élő, elfásodást nem mutató szár (harasztokra is jellemző). Dudvaszár: kétszikűekre
jellemző, lédús lágyszár. Szalmaszár: Egyszikű pázsitfüvekre jellemző, csomókkal tagolt, üreges csőszár.
Szár- és hajtásmódosulások
Földalatti hajtásmódosulatok: A raktározást, áttelelelést szolgálják. Gyöktörzs (rizóma): pikkelyleveles raktározó és
szaporító földbeni hajtás (ha szétesik, minden darabból önálló növény lesz). Pl. torma, erdei pajzsika. Hajtásgumó:
megvastagodott raktározó szárszakasz, pl. burgonya, retek. Hagyma: húsos raktározó leveleket, és száraz burokleveleket
viselő raktározó hajtás, pl. vöröshagyma.
Földfeletti hajtásmódosulatok: Kacs: kapaszkodásra módosult hajtás (szőlő, tök). Inda: szaporító hajtás, ami a talajon
kúszva több ponton legyökerezik és önálló növénnyé válik (szamóca). Tövis: kihegyesedő védekező hajtás (kökény).
Pozsgás hajtás: vízraktározásra módosult, megvastagodott szár vagy levél (kaktuszok, kövirózsa).
II.B.) LEVÉL
A tipikus levelek a lomblevelek: feladatuk a fotoszintézis, a gázcsere és a párologtatás. Külön típusok a sziklevelek és a
viráglevelek. A szár szállítónyalábjai a levélben levélerezetként futnak, merevítik is a levelet. A kétszikűek levélerezete
hálózatos, vagyis levelük főeres: az oldalerek központi főérből lépnek ki. Az egyszikűek levélerezete párhuzamos,
levelük mellékeres: egyenrangú, oldalerekkel összekötött mellékerek futnak benne egymás mellett.
A levél részei: Levélalap, levélnyél és levéllemez. Levélalap: a szárhoz kapcsolódó rész; a speciális, szárölelő levélalap
neve levélhüvely (pázsitfüvek). A levél egyszerű, ha 1 levélnyélhez 1 levéllemez tartozik, összetett, ha több. Az összetett
levél a levélkék elrendeződése szerint szárnyasan vagy tenyeresen összetett levél lehet (vadgesztenye – akác).
Levéllemez: A levél kiszélesedő főrésze. Tulajdonságai határozóbélyegek: vizsgáljuk a lemez tagoltságát, a levélszél
épségét és a lemez alakját. A levéllemez tagolatlan vagy tagolt. Tagolt a lemez akkor, ha a bevágásai már befolyásolják
az egész lemez alakját; ilyen pl. a kocsányos tölgy karéjos levele. (Karéjos az a levél, ahol a bevágás nem éri el a fél levéllemez felét; ha
megközelíti a felezővonalat, a levél hasadt, ha átlépi, osztott, ha megközelíti a középvonalat, akkor szeldelt). A levél széle lehet ép, vagy különböző
módon egyenetlen: hullámos, csipkés, fűrészes, fogazott. A lemez alakjánál a levélváll (a levélnyél körüli rész), a
levélcsúcs vagy a teljes levél alakja lehet fontos. A levélváll lehet pl. vese, szív, lándzsa alakú, a levélcsúcs pl. hegyes,
kerek, tompa. Ha az egész levél alakja jellegzetes, akkor a levél pl. szív, vese, dárda, tű alakú.
III.) VIRÁG
Korlátolt növekedésű, módosult leveleket viselő szaporító hajtás. Virágtengelyből és viráglevelekből áll, ezek további
részekre oszthatók.Virágtengely: az alsó, vékonyabb része a kocsány, a felső, kiszélesedő, virágleveleket hordozó része a
vacok. Viráglevelek: Takarólevelekre és ivarlevelekre oszthatók. A viráglevelek száma általában meghatározott:
kétszikűeknél öttel (ritkábban néggyel), egyszikűeknél hárommal osztható.
A takarólevelek védik az ivarleveleket, állatbeporzásnál figyelemfelkeltő szerepük is van, ekkor színesek. A kétszikűekre
általában kettős virágtakaró jellemző. Az alsó csészelevelek a csészét alkotják, általában zöldek; a pártát alkotó
sziromlevelek magasabban vannak, gyakran színesek. Az egyszikűek egyszerű virágtakarója a lepellevelekből álló lepel.
Ivarlevelek: A hím ivarlevelek a porzólevelek, röviden porzók. A porzó részei porzószál és portok; a portokban
termelődik a pollen. A női ivarlevelek a termőlevelek: a nyitvatermőkben még szabadon állnak, míg a zárvatermőkben
termővé forrnak össze. A termő részei: bibe, bibeszál, magház. A bibe és bibeszál a megporzást segíti elő, míg a magház
védi a magkezdeményt. Aszerint, hogy a virágban hányféle ivarlevél található, beszélünk kétivarú és egyivarú (porzós
12
vagy termős) virágról. Ha egy növénynek egyivarú virágai vannak, de porzós és termős is található rajta, akkor egylaki
(pl. kukorica, fenyők); ha a porzós és termős virágok különböző növényeken vannak, akkor kétlaki növényről (pl. fűzfa)
beszélünk.
A virágzat olyan virágcsoport, ami egyetlen rügyből fejlődik. A virágzati főtengely és az oldalágak viszonya szerint
elkülönítünk fürtös és bogas virágzatot. A fürtös virágzatban az oldalágak nem hosszabbak a főtengelynél, a bogasban
viszont a főtengely növekedése hamar megáll, ezért az oldalágak túlnövik. Leggyakoribb fürtös virágzatok: fürt (a
virágok rövid oldaltengelyeken ülnek, pl. akác), füzér (ülő virágok vannak a főtengelyen), torzsa (megvastagodott
tengelyű füzér, pl. kukorica), toboz (fenyők) és fészek. A füzérnek sok változata van, a lecsüngő típus a hazai fák egy
részének barkája (pl. tölgyfa), vagy a fűfélék kalásza is (ami már összetett füzér). A fészekvirágzat megvastagodott és
vizszintesen kiszélesedett tengelyű füzér. Egyedi virágai kétfélék lehetnek: a csöves virágok takarólevél nélküliek, a
nyelves virágok viszont egy nagy sziromlevelet megőriztek. A fészekvirágzat vagy mindkettőből áll, pl. napraforgó, vagy
csak nyelves virágokból, pl. gyermekláncfű. Gyakori bogas virágzat a kettős bog (sárgarépa) és a forgó (kardvirág).
IV.) MAG
Nyugalmi állapotú, védett helyzetű hajtáskezdemény. Az ivartalan nemzedék kezdeménye, feladata a növény
elterjesztése, és a kedvezőtlen körülmények átvészelése. Megtermékenyítés után a magkezdemény burkából maghéj, a
zigótából csíra fejlődik. A csíra 3 részből áll: rügyecskéből, sziklevélből és gyököcskéből. Csírázáskor a maghéj felreped,
a rügyecske föld feletti hajtássá, a gyököcske valódi gyökérré fejlődik. A sziklevél már a magban táplálja a csírát,
csírázáskor pedig felszínre kerülhet és fotoszintetizálhat az első valódi levelekig. A kétszikűek magja két sziklevelű; a
sziklevelek sokszor kitöltik a magot, és tárolják a tartalék-tápanyagot is (pl. bab). Az egyszikűekben egy sziklevél és
általában különálló táplálószövet van – a sziklevél csak felveszi és továbbítja a tápanyagot, de nem tárolja (pl. kukorica).
V.) TERMÉS
A zárvatermőknél a megtermékenyítés után a virág egy részéből a magok körül fejlődő növényi szerv. Feladata a mag
védelme és elterjesztése. Eredete (1.), víztartalma (2.) és az együtt terjedő termések száma (3.) szerint csoportosítható.
1. Eredet szerint valódi és áltermésről beszélünk: a valódi termés kialakításában kizárólag a magház vesz részt, az
áltermés képzésében viszont más virágrészek, pl. a vacok is. Vacokból fejlődő áltermés pl. az almatermés, a
szamócatermés és a csipkebogyó termés.
2. A termés kialakulásakor 3 termésfal jön létre; a külső termésfal általában bőrszerű, a középső és a belső változatosan
alakulhat. Általában a középső termésfal a legvastagabb; ha folyadéktartalmát az érett termésben is megőrzi, akkor
húsos, ha érés alatt elveszti, akkor száraz termésről beszélünk.
3. A termések általában külön-külön terjednek – ezek az egyszerű termések. Egyes fajok termései viszont mindig
többen együtt terjednek, terméscsoportot alkotnak. Csoportos áltermés pl. az almatermés, a szamócatermés és a
csipkebogyó termés.
Egyszerű húsos termések: Főleg állatok terjesztik őket, pl. bogyótermés (szőlő, paradicsom, paprika), csonthéjas
termés (szilva, barack, meggy, dió), kabaktermés (tök, dinnye, uborka) és narancstermés (narancs, citrom, mandarin).
Egyszerű száraz termések: Felnyílóak vagy zártak lehetnek. Önállóan szórják szét a magot, vagy szél-, ritkábban
állatterjesztésűek. Pl. hüvelytermés (felnyíló; bab, akác), toktermés (felnyíló; mák, tulipán), kaszattermés (zárt;
gyermekláncfű, napraforgó), ikerlependék- (zárt; juhar), makktermés (zárt; mogyoró, tölgy) és a szemtermés (zárt;
kukorica, búza).

13
VIII. ÁLLATOK ORSZÁGA
Az állatok heterotróf soksejtűek, a gombáktól és a növényektől több tulajdonság választja el őket. Sejtszinten: az állati
sejteknek nincs sejtfala, cellulózt sem tartalmaznak; a tipikus állati tartalék-tápanyag a glikogén és a zsír. Az ivarsejteket
kivéve az állati sejtek diploidok. A sejteken gyakoriak az ostor mellett az „állati” egysejtűekre is jellemző mozgásszervek,
az álláb és a csilló. Szövetszinten: A szivacsokat kivéve az állatok valódi szövetes élőlények. Az állati szövet sejtjeinél a
közös eredet azt jelenti, hogy ugyanabból a csíralemezből származnak. Az állati szövetre jellemző, hogy gyakran kiterjedt
sejtközötti állománnyal (sejtmentes köztes területekkel) és több sejttípussal rendelkezik. Szervszinten: Egyes szervek és
szervrendszerek csak az állatokra jellemzők. Az állatok többsége képes a helyváltoztatásra, ezt szolgálja az izomszövet, és
a mozgási szervrendszer. Már a növényekre is jellemző a kémiai – hormonokkal történő – szabályozás. Az állatoknál az
aktívabb élet gyorsabb reakciókat követel meg, ezért a hormonrendszer mellett hamar létrejött az idegszövetből álló
idegrendszer, amihez különböző érzékszervek tartozhatnak.
Az állatok fő szervrendszerei: kültakaró; mozgási szervrendszer; tápcsatorna; légzési szervrendszer; kiválasztó
szervrendszer; anyagszállítás; szabályozási szervrendszer (hormon- és idegrendszer); szaporodási szervrendszer.

Evolúció és egyedfejl dés

Az állatok valószínűleg ősostoros-kolóniákból eredtek. A kezdeti fejlődésről nem maradtak fenn kövületek. Az első
leletanyag alig 650 millió éves, lelőhelye alapján ez a „társaság” az Edicara-fauna nevet kapta: csalánozókat, férgeket és
talán ősi ízeltlábúakat tartalmaz – sok lelet bizonytalan. 100 millió évvel később, az óidő határán, a kambrium elején a
gerincesek kivételével minden állattörzs viszonylag hirtelen terjedt el – ezt hívjuk „kambriumi robbanás”-nak.
A kövületeken hiányában az egyedfejlődés vizsgálata segíthet az evolúció megértésében. Az állati egyedfejlődés a
születést (pete, tojás, méh elhagyását) megelőző embrionális, illetve az azt követő, felnőttkorig (esetleg a halálig) tartó
posztembrionális fejlődésre osztható. A (Haeckel-féle) biogenetikai alaptörvény kimondja: az állatok embrionális fejlődése
– vázlatosan és hiányosan – a törzsfejlődésük részeit ismétli. A legelső embrionális lépések az egész állatvilágban
általánosak, ezért feltehetően az evolúció kezdeteire utalnak.
A zigóta osztódásba kezd, és először egy 16-64 sejtből álló tömör golyót, szedercsírát (morula) alkot. Ezután a további
osztódások során belül üreges egy sejtrétegű gömb jön létre, a hólyagcsíra (blastula). A hólyagcsíra belsejébe sejtek jutnak,
és egy második sejtréteget alkotnak – a legegyszerűbben ez úgy történik, hogy a hólyagcsíra egyik oldala behorpad, és
saját üregébe türemlik. A betüremléssel hordószerű, egynyílású, két sejtrétegű forma jön létre, a bélcsíra (gastrula). Nyílása
az ősszáj, belső ürege az ősbélüreg, a két sejtréteget külső (ektoderma) és belső csíralemeznek (entoderma) hívjuk. Később a
két lemez sejtjeinek egy része középre vándorol, és a harmadik, a középső csíralamezt (mezoderma) hozza létre. A
szedercsíra tulajdonképpen egy sejthalmazos élőlényhez hasonló, a bélcsíraszerű állatok pedig ma is több állattörzset is
alkotnak. A további evolúció során hamar kialakult a második testnyílás, ezáltal a táplálék mozgása a tápcsatornában
egyirányúvá vált, ami ez lehetővé tette a folyamatos táplálkozást. A testnyílások kialakulása az állati rendszerezés alapja.
ŐSSZÁJÚAK azok az állatok, amelyeknek csak 1, vagy 2 testnyílásuk van, de az ősszáj maradt a szájnyílásuk.
ÚJSZÁJÚAK azok a két testnyílású állatok, ahol a később megjelent nyílásból lesz szájnyílás. A valódi szövetes
állatoknál minden szövet és szerv a három csíralemezből vezethező le: külső csíralemezból lesz a kültakaró és az
idegrendszer, belső csíralemezből a tápcsatorna, középsőből a keringés, kiválasztás, izom- és vázrendszer, illetve
legtöbbször a szaporítórendszer is (a légzés változatos eredetű lehet).
A posztembrionális fejlődés kétféle lehet. Ha a szüleihez hasonló, csak kisebb egyed születik meg, közvetlen (átalakulás
nélküli) fejlődésről beszélünk. Ha viszont az utód minőségileg eltérő, és további fejlődése átmenet a kifejlett formába,
akkor átalakulásos fejlődésről van szó. Az ilyen utódot lárvának hívjuk; egyes felnőtt szervei hiányozhatnak, illetve csak
rá jellemző lárvális szervekkel rendelkezhet; gyakran teljes felépítése és életmódja is eltérhet a szüleitől. A lárváikat a
fajok gyakran túlélő képletként (pl. áttelelés), terjesztő képletként (messzire juthat helyhez kötött szülei helyett), vagy más
életmód kiprobálásának eszközeként is használják.

Az állatok tulajdonságai
Az állati szimmetria
A test szimmetriáját a rajta átvezethető tükörsíkok (2 tükörképi félre osztják a testet) száma szerint határozzuk meg.
Szimmetria nélküliek a szivacsok; a fejlettebb állatoknál a szimmetria csak másodlagosan, az életmód miatt torzulhat el.
Sugaras szimmetriájú az az állat, melynek testén egynél több tükörsík fektethető át; eredendően ide tartoznak pl. a
csalánozók, és másodlagosan alakult ki újra a tüskésbőrűeknél. A kétoldali szimmetriánál csak egy tükörsík jelölhető ki –
ez jellemző az állatok többségére. A sugaras szimmetria szabadon lebegő, vagy határozott irány nélkül mozgó állatokra
jellemző. Amikor az egyik mozgásirány kitüntetetté válik (mindig ugyanazzal a testtájával előre indul el), a test ebben az irányban
megnyúlik, a szimmetriasíkok száma 1-re csökken, és ezután már feji, törzsi és farki testtáj és hát- illetve hasoldal
különíthető el rajta. A szájnyílás, az idegrendszer központja és az érzékszervek a feji végre csoportosulnak. A
központosulás erősödése miatt a kétoldali szimmetriájúak között találjuk a fejlettebb csoportokat.
Szelvényezettség: a szimmetria különleges formája. Eredetileg egy minden életműködést ellátni képes testegység
(szelvény) ismétlődését jelenti; a célja valószínűleg a testméret növelésével az állat védelme volt. Az ősibb szelvényesek
sok egyforma szelvényből állnak; nemcsak kívülről tagoltak (ami a test gyűrűs felosztását, és a külső függelékek, pl. lábak,
14
kopoltyúk ismétlődését jelenti), hanem belső szerveik is szakaszokra osztottak (tápcsatorna, idegrendszer), vagy szelvényenként
ismétlődnek (kiválasztó- és ivarszervek). Később 3 tendencia lesz jelentős: a szelvények száma csökken, a szelvények önállósága
csökken (több szerv válik szelvényezetlenné), és a szelvények testtájakba olvadnak össze. Eredendően szelvényesek a
gyűrűsférgek, ízeltlábúak és a gerincesek; a puhatestűek egykori szelvényessége még nyitott kérdés.
Keringés
Ha a testméret megnő, a belső sejtjek nem juthatnak önállóan tápanyagokhoz, és nem adhatják le salakanyagaikat –
anyagszállításra lesz szükség. Az anyagszállítás fejlettebb típusa a keringés. A valódi keringés jellemzője, hogy külön
testfolyadéka van, amit legalább a test egy részében erek szállítanak, és mozgatását valamilyen keringető központ végzi. A
keringés fejlettsége az életmódtól és a légzéstől függ; két fajtáját az érhálózat zártsága szerint különböztetjük meg. Ha a
testfolyadék a test egy részében kilép az érpályából, nyílt, ha mindig erekben halad, zárt keringésről beszélünk. A zárt
keringésben tehát legalább egy önmagába visszatérő érpálya, vagyis vérkör is kialakul.
Idegrendszer
Idegsejtekből álló, elektromos jelekel dolgozó gyors szabályozó rendszer. Fejlettsége az evolúciós szinttől és az életmódtól
függ, egy törzsön belül is eltérhet. Jelentősebb képességek (memória, tanulás stb.) csak központosult idegrendszertől
várhatók, ahol az idegsejtek sűrűbb csoportja végzi a test irányítását. Három típusa van. Hálózatos idegrendszer: a
csalánozókra jellemző, legegyszerűbb típus, egyenletesen eloszló idegsejtek hálózata, központosulás nélkül.
Dúcidegrendszer: az ősszájúak jellegzetes idegrendszere, hasoldali helyzetű, idegsejt-csoportokból (dúcokból) és
összekötő idegtörzsekből áll. Már központosult, de főleg rögzített válaszreakciókra alkalmas. Csőidegrendszer:
gerinceshúrosokra jellemző, háti helyzetű, a feji végen aggyá szélesedő idegcső. A csőidegrendszer központosulhat a
legerősebben, ezért itt alakul ki a legfejlettebb ingerfeldolgozó képesség az állatvilágban.
Mozgás
Az egyszerűbb csoportok testét és a lárvákat mozgathatja csilló vagy ostor is, de az állatok többségénél az izomszövet a
helyváltoztatás eszköze. Két alaptípusa van. A simaizomszövet az ősszájúakban jelentős; egymagvú sejtekből áll,
mikroszkóp alatt csíkozottságot nem mutat, lassú, de kitartó működésre képes. Általában a kültakaróval összenőve ún.
bőrizomtömlőt alkot. Harántcsíkolt-izomszövet: ízeltlábúakban és újszájúakban válik elsődlegessé. Sokmagvú
izomrostokból áll, sejtjein a mikroszkóp alatt keresztcsíkozás látszik, gyorsabb, bár kevésbé kitartó működésre képes.
Önálló izmokat alkot, amelyek a vázhoz kapcsolódva mozgatják a testet – ez a helyváltoztatás fejlettebb módja.

Szaporodás
Az ivaros szaporodás általános. A megtermékenyítés lehet külső (az ivarsejtek az anya testén kívül egyesülnek) és
belső (egyesülés az anya testében) is. A váltivarúság elterjedtebb, de hímnős fajok is vannak. A váltivarúaknál erős ivari
kétalakúság (dimorfizmus) jöhet létre: ilyenkor nemcsak a szaporítószervek térnek el, hanem a két nem mérete,
testfelépítése is (pl. szarvasbogár, elefántfóka). Az ivartalan szaporodásnak több formája van: elterjedt a bimbózás ( a szülő
részaránytalanul osztódik, egy kisebb utód válik le róla), a sarjadzás (a szülő több egyforma utódra esik szét) és a
vegetatív szaporodás (a test egy része leválik, és önálló egyeddé fejlődik). Az ivarszervekkel történő, de génkeveredéshez
nem vezető szaporodás a szűznemzés (a megtermékenyítetlen ivarsejt utóddá fejlődése) és az önmegtermékenyítés.

1. SZIVACSOK TÖRZSE
Tengerben vagy édesvízben élő, helytülő (aljzathoz rögzült), szűrögető életmódú állattörzs. Valószínüleg az állati evolúció
legkorábbi oldalágát jelentik, már az ősidőben léteztek.
Felépítésük: A bélcsírához hasonlóak, de a kifejlett állat felépítése módosul. Álszövetes állatok: a sejtek közti
munkamegosztás fejlettebb a telepes szintnél, de nem éri el a szövetest. Külső-belső sejtréteg közé zárt kocsonyás rétegből
álló testfaluk van, ami egy központi üreget, űrbelet zár körül; ebből egy nagy nyílás, a kürtő vezet ki, a testfalat pedig sok
apró pórus töri át. A környező vizet szűrik: a pórusokon a víz az űrbélbe áramlik, majd a kürtőn át távozik. A kocsonyás
rétegbe ágyazva szilárd belső vázuk van. Sejttípusok: Galléros-ostoros sejtek: ostorral, és gallérszerű, módosult állábbal
rendelkező sejtek. Ostoraik összehangolt csapkodásával a vizet áramoltatják, állábukkal pedig a táplálékot szűrik ki belőle.
Vándorsejtek: állábas sejtek, feladatuk az anyagszállítás: a táplálékot átveszik az ostorosoktól, elosztják a testet bejárva,
majd a salakanyagokat összegyűjtik és űrbélbe ürítik. Őssejtek: kialakulatlan, bármilyen más sejttípussá fejlődni képes
sejtek. Vázképző sejtek: a kocsonyás rétegben a szivacs belső vázát alakítják ki.
Szaporodásuk: Ivaros szaporodás: általában hímnősek, ivarmirigyeik még nincsenek. A petesejtek a testben
maradnak, míg a hímivarsejtek a vízárammal elhagyják a testet. A besodródó idegen hímivarsejtek a saját petesejtekkel
egyesülnek, majd a zigóta a vízárammal távozik. A lárva kezdetben hólyagcsíra-szerű; letelepedéskor átalakul. Ivartalan
szaporodásuk bimbózás vagy gyöngysarjképzés. Utóbbi egy gömbölyű túlélő képződmény, a test egy pontján őssejtek
gyűlnek össze, majd köréjük szilárd burok válik ki. A gyöngysarj az egyed pusztulásával szabadul ki, új egyeddé válhat.
Példafajok: vénuszkosár. balatoni szivacs, mosdószivacs.

2. CSALÁNOZÓK TÖRZSE
Az első valódi szövetes, bélcsíraszerű, sugaras szimmetriájú állattörzs. Tengerben vagy édesvízben élnek, ragadozók.
15
Felépítésük: Két jellemző alakjuk, a polip- és a medúza-forma alapfelépítése hasonló. Egyetlen testnyílásuk van,
törzsükből a száj körül tapogatók erednek. A szájnyílás az űrbélbe vezet. Testfaluk 3 rétegű: a külső- és a belső sejtréteg
között kocsonyás réteg található, középső csíralemez még nem alakult ki. A polip helytülő, talpkorong rögzíti. Az úszó-
lebegő medúza törzsét alakja miatt harangnak hívjuk. A polip is végezhet lassú helyváltoztatást, a medúza viszont
gyorsan mozoghat a harangból kipréselt vízzel, rakétaelven. A csalánozóknál jelenik meg először idegrendszer: a külső
sejtréteg alatt a szétszórt idegsejtek hálózatos idegrendszert alkotnak.
Sejttípusok: Hámizomsejt: kalap alakú sejt a külső rétegben, összehúzódásra képes, a kültakaró szerepét is ellátja.
Csalánsejt: a csalánozók különleges zsákmányszerző sejtje. Egyszer használható, utána elpusztul és pótlódik. A sejt belső
üregébe egy méreggel telt tömlő tűrődik vissza. Az üreget érzéktüskés fedél zárja, érintésre felpattan, a tömlő a
zsákmányba vágódik, a méreg megbénítja.
Szaporodás: Ivaros és ivartalan szaporodásuk nemzedékváltakozásba szerveződik. A medúza az ivaros, a polip
az ivartalan nemzedék. A medúzák általában váltivarúak, már egyszerű ivarmirigyeik vannak. A zigótájuk bolygólárvává
fejlődik, amely egy ideig lebeg, majd polippá alakul. A polip bimbózással más polipokat is képezhet, de végül sarjadzással
csillaglárvákká esik szét, amelyek medúzákká fejlődnek. Egyes csoportoknál valamelyik forma eltűnhet, pl. a medúza
hiányában a polip átveheti az ivaros szaporodás feladatát is.
Csoportok és fajok: Nálunk is él a medúza-alak nélküli közönséges hidra; gyakori tengeri faj a fülesmedúza. A
legfejlettebb csalánozóknak csak polip-alakjuk van. A tengeri rózsák magános, sokkarú fajok; a korallok szilárd külső
vázat építő, telepekben élő állatok. A leghíresebbek a kőkorallok: az új egyedek az elhaltakéra épíik rá mészvázukat, így
idővel hatalmas korallzátonyok képződhetnek (a 2000 km-es ausztrál Nagy Korallzátony az űrből is látható).

ŐSSZÁJÚAK
3. LAPOSFÉRGEK TÖRZSE
Kétoldali szimmetriájú, egy testnyílású, lapított testű állatok. A többségük vízben él; lehetnek ragadozók, törmelékevők,
élősködők. A fejlettebb ősszájúak evolúciója belőlük, vagy az őseikből vezethető le.
Felépítésük: Náluk jelenik meg több, az ősszájúakra jellemző tulajdonság, pl. a középső csíralemez, a
bőrizomtömlő, a dúcidegrendszer. Kültakarójuk mirigyekben gazdag, általában bőrizomtömlővé nő össze az alatta lévő
simaizmokkal. A kültakaró és a tápcsatorna között egyforma sejtek tömege tölti ki testüket, ebbe ágyazódik a kiválasztó-
és ivarszerv-rendszer. A tápcsatorna a hasoldal közepén, kiölthető garattal kezdődik, amely a testben vakon végződő
középbélbe vezet. A középbél sokszorosan elágazó lehet, így anyagszállítást is végez, ezért béledényrendszernek hívjuk.
Kiválasztószervük egyszerű elővesécske. Idegrendszerük a legegyszerűbb dúcidegrendszer, a fejen foltszemek lehetnek.
Szaporodásuk: Ivaros és változatos ivartalan szaporodásra is képesek. Jellemző az osztódás – ilyenkor az állat
hosszában két egyedre válik. Általában hímnősek, külön hím és női ivarszerv-rendszerrel; önmegtermékenyítés is
előfordul. Petéket raknak, fejlődésük gyakran átalakulásos.
Osztályaik: ÖRVÉNYFÉRGEK osztálya: a törzs tipikus osztálya, a fenti leírás főleg rájuk vonatkozik. Többségük
szabadon él (nem parazita), ide tartozik a nálunk is élő füles planária. SZÍVÓFÉRGEK osztálya; külső vagy belső
élősködők. Tapadókorongjaik vannak, a belső élősködők átalakulással, több lárvaalakon át fejlődnek. A lárvák valamilyen
köztesgazdában élnek, és csak a végső gazdába jutva válnak kifejletté. Pl. májmétely. GALANDFÉRGEK osztálya:
kizárólag belső paraziták, szervezetük módosult: tápcsatornájuk eltűnt, a táplálékot a kültakarójukon át veszik fel. A
fejlettebbek teste egy dajkának nevezett feji részből és sok egyforma ízből áll. A dajka az ízeket sarjadzással hozza létre;
az ízekben a kiválasztó- és ivarszervek ismétlődnek. Petéik a leváló szelvényekkel hagyják el a gazdaszervezetet; gyakran
több lárvaállapoton és köztesgazdán át fejlődnek. Pl. horgasfejű galandféreg.

4. HENGERESFÉRGEK TÖRZSE
Változatos összetételű csoport. Közös bennük, hogy testük keresztmetszete kör vagy ovális, és már kétnyílású
tápcsatornával rendelkeznek. A törzs tipikus osztálya a fonalférgek. Minden élettérben előfordulnak, életmódjuk is
változatos. Csak ivarosan szaporodnak, váltivarúak, az ivari kétalakúság erős lehet – a nőstény gyakran sokkal nagyobb a
hímnél. Talajbeli szerepük vetekszik a gilisztákéval. Tipikus faj az emberben is élősködő orsógiliszta.

5. GY R SFÉRGEK TÖRZSE
Szelvényezett állatok, tengerben, édesvízben, szárazföldön is élnek, ragadozók, törmelékevők, paraziták lehetnek.
Valószínűleg laposféregszerű ősökből alakultak ki; rokonságban állnak a puhatestűekkel és az ízeltlábúakkal.
Felépítésük: Külsőleg és belsőleg is szelvényezettek, a szelvényhatárokon rekeszfalak tagolják a testet. Fejlett
bőrizomtömlőjük van, többségük féregmozgással halad. A kültakaróból serték erednek, amik a mozgást segítik.
Tápcsatornájuk kétnyílású, egyenesen fut végig a testen. Eredeti légzőszervük szelvényesen ismétlődő külső kopoltyú,
de több csoportban bőrlégzés váltotta fel. Keringésük egyszerű, de zárt, valódi szívük még nincs. Idegrendszerük a

16
laposférgekénél fejlettebb dúcidegrendszer; központja a garatideggyűrű. Kiválasztószervük a szelvényenként ismétlődő
vesécske.
A) SOKSERTÉJŰEK osztálya
Döntően tengeriek, ragadozók vagy törmelékevők. Minden szelvényen 2 pár csonkláb és 1 pár külső kopoltyú található. A
csonklábak sok hosszú sertét viselnek, a helyváltoztatás eszközei. Általában váltivarúak és átalakulásos fejlődésűek.
Lárvájuk a koszorús lárva: gömbölyded, szelvényezetlen lárva, kettős csillógyűrűt visel. Pl. ehető palolo-féreg.
B) KEVÉSSERTÉJŰEK osztálya
Szárazföldi és édesvízi fajok. Többségük törmelék- vagy talajevő, talajbiológiai szerepük fontos. Csonklábaik nincsenek,
sertéik száma, fejlettsége csökkent, bőrlégzéssel lélegeznek. Hímnősek és közvetlen fejlődésűek. Szaporodási
időszakban néhány szelvényük megduzzad, ezt a területet hívjuk nyeregnek. Párzáskor a nyereg váladéka tapasztja össze a
feleket; ezután hímivarsejteket cserélnek, amelyeket eltárolnak. A különválás után a nyereg nyálkagyűrűt képez, amiből az
állat kibújik, és közben a saját petéit, majd az idegen hímivarsejteket lerakja beléje. A megtermékenyítés, majd az
embrionális fejlődés is a tokban zajlik le. Pl. földi giliszta, csővájó féreg (tubifex).
C) PIÓCÁK osztálya
Főleg édesvíziek, ragadozók vagy élősködők. Testük lapos, sertéik nincsenek, két végükön tapadókorong van.
Szelvényességük módosult, egy belső szelvényhez több külső gyűrű tartozik. Bőrlégzés jellemző. Hímnősek, közvetlen
fejlődésűek, rájuk is jellemző a nyereg. Ide tartozik a vérszívó orvosi pióca és a ragadozó lópióca.

6. PUHATEST EK TÖRZSE
Az állatvilág második legnépesebb törzse, szinte minden élőhelyen és életmódban elterjedtek. Már az óidő legelején
feltűntek. Kialakulásuk valószínűleg a gyűrűsférgekkel közös ősből történt – erre utal, hogy ősibb csoportjaiknál
koszorús lárva jellemző, és részben a szelvényes felépítés is kimutatható. Döntő többségük szelvényezetlen.
Felépítésük: Testük 3 testtájra, fejre, lábra és zsigerzacskóra osztható, ezen kívül fontos terület a hátoldal bőrredője,
a köpeny, ami a test egy részét vagy egészét betakarja. A fej kagylóknál eltűnt; más csoportokban az idegrendszer
központját, a fontosabb érzékszerveket és a szájüreget tartalmazza. A szájüregben aprító készülék van; ez a fogazott
reszelőnyelvből és a szintén fogazott felső állkapocsból áll. A láb hasoldali helyzetű, bőrizomtömlős terület. A
zsigerzacskó vékony falú zsák, a hátoldalon, a fej mögött van, és a belső szervek többségét tartalmazza. A köpenynek
kettős szerepe van: külső vázat képez, és létrehozza a köpenyüreget. A külső váz gyakran meszes, kemény. A
köpenyüreg a köpeny és a hátoldal közötti rés, itt van a légzőszerv. A többségük kopoltyúval lélegzik, de a csigák egy
részénél a kopoltyú eltűnik, és a köpenyüreg tüdővé alakul. Tápcsatorna: Kétnyílású, már hosszabb a testnél, ezért
tekervényes. A gyomorba középbéli mirigy nyílik. Keringés: Nyílt keringésük van, ami mindig szállít légzési gázokat.
Valódi szívük van a hátoldalon, Idegrendszer: Dúcidegrendszerük van, fejlettsége csoportonként változó. Kiválasztás:
Módosult vesécskéjük van.
Szaporodásuk: Többségük váltivarú, egyes csigák hímnősek. Koszorús lárvájuk lehet, vagy közvetlen fejlődésűek.
A) KAGYLÓK osztálya
Tengeri és édesvízi, helytülő, szűrögető állatok. 2 db, általában egyforma teknőből álló héjuk van. A teknőket rugalmas
sarokpánt köti össze, szélükön zárszerkezet van, mozgatásukat záróizmok végzik. Életmódjuk miatt fejük visszafejlődött,
reszelőnyelvük sincs; idegrendszerük és érzékszerveik leegyszerűsödtek. Lábuk nagy, ék alakú: ásásra, lassú
helyváltoztatásra használják. A köpenyüregben vannak a kopoltyúk, innen ered és ide torkollik a tápcsatorna. A héjak közé
beszívott vízből lélegeznek és táplálkoznak, majd a víz sodorja ki a vizeletet és a salakanyagokat is. Többségük váltivarú;
a tengerieknek gyakran koszorús lárvája van. Pl. éti osztriga, ehető szívkagyló, tavi kagyló, vándorkagyló.

B) CSIGÁK osztálya
A legfajgazdagabb osztály, szárazföldön is élnek, növényevők, ragadozók, dögevők is lehetnek. Mindhárom testtájuk
fejlett; a köpeny kicsi, csak a zsigerzacskó köré képez 1 darabból álló, általában jobbra feltekert házat. A ház
megtekert csőre hasonlít, a kanyarulatok általában összeforrtak, ezért a ház tengelyében oszlop keletkezik. Az állat egy ún.
oszlopizommal rögzül a házban, ezzel vissza is húzhatja testét. A ház másodlagosan elcsökevényesedhet, eltűnhet. Fejük
fejlett, reszelőnyelvet tartalmaz, 1 vagy 2 pár tapogató és szemek ülnek rajta. Haslábuk mirigyes, általában
féregmozgással haladnak saját nyálkájukon. Sok faj haslábán a ház ajtaját elzárni képes mészlemezt is visel (ez a héjfedő).
Eredeti kétoldali szimmetriájuk még kihalt őseiknél megszűnt: a zsigerzacskó többször is elcsavarodott eredeti
helyzetéből, ezért a tápcsatorna patkóvá görbült, így a végbélnyílás a száj közelébe került; a páros szervek egyik fele pedig
elcsökevényesedett vagy eltűnt. Eredeti légzőszervük a kopoltyú; a tüdőscsigáknál a gazdagon erezett köpenyüreg, mint
kezdetleges tüdő, átvette a helyét. Az ősibbek váltivarúak, és gyakran koszorús lárvájuk van; a fejlettebbek hímnősek és
közvetlen fejlődésűek. Pl. éti csiga, kerti csiga, óriás meztelen csiga.

C) FEJLÁBÚAK (lábasfejűek) osztálya

A legfejlettebb csoport, tengeri ragadozók. Már az óidő elején feltűntek, eredetileg tölcsér alakú külső mészvázuk volt –
később sok fajnál csigaházszerűvé vált. Sokáig a külső vázas fajok uralkodtak, de a középidő végén szinte eltűntek:
17
legsikeresebb csoportjuk, az ammoniták kihaltak, a csigaházas polipokból = nautiluszokból pár faj mardt Már a
középidőben feltűntek az elcsökevényesedett házú csoportok – ma ezek az uralkodóak. Közben valódi, porcos belső vázuk
is kialakult, amely az izmokat támasztó elemekből és az agytokból áll.
Lábuk száj körüli mozgékony karokká alakult át A karok száma általában 8-10 (de a Nautiluszoknál 90), rajtuk
tapadókorongok sorakoznak. Köpenyük és zsigerzacskójuk egy testtájat, a törzset alkot, több csoportnál úszószegély is
van a szélén. A reszelőnyelv mellett papagájcsőr-szerű tépőszervük is van, végbelükbe pedig tintazacskó nyílik, amely
meneküléskor rejtő-váladékot ad le. Sok faj a színét is változtatni tudja. Idegrendszerük fejlett, szemük felépítése szinte
egyezik a miénkkel. Váltivarúak, közvetlen fejlődésűek. A tízkarúak rendjébe úszószegélyes, orsó alakú fajok
tartoznak, pl. a tintahalak és a kalmárok. A nyolckarúak teste zsákszerű, legjelentősebb csoportjuk a polipok.

7. ÍZELTLÁBÚAK TÖRZSE
Az állatvilág legfajgazdagabb törzse. Az óidő elején terjedtek el, majd a közepétől a szárazföldön is megjelentek. Az elsők
között tűnt fel a háromkaréjos ősrákok osztálya, amely az óidő elején virágzott, majd a végén kihalt.
Felépítésük: testük szelvényezett, szilárd külső vázuk van, elkülönült végtagjaik az ízelt lábak. A szelvények
nem egyformák, általában testtájakba csoportosulnak (pl. rovarok: fej-tor-potroh).
 Kültakaró: Kültakarójuk kitint termel, amely külső vázat alkot. A váz szelvényenként 4 darabból áll: egy háti, hasi
és két oldallemez alkotja. A lemezeket rugalmas hártyák kötik össze. A kitinváz nem nő az állattal, ezért vedlenek.
Ilyenkor az állat a régi alatt új, lágy vázat képez, míg a régi belső oldalát enzimek oldják fel – ezután kibújik belőle.
 Mozgás: Náluk válik általánossá a harántcsíkolt izomszövet, bőrizomtömlő helyett elkülönült izmaik vannak,
melyek belülről tapadnak a vázelemekhez. Az ízelt láb ízei mozgathatóan ízesülnek, végén karmok vannak. Eredetileg
minden szelvényen járólábak voltak, de a legtöbb mai fajon a járólábak a középső testtájra korlátozódnak – máshol
módosultak vagy eltűntek. A feji lábak csápokká, tapogatókká, szájszervekké módosultak. A rovarok többsége repülni
is tud, de szárnyaik nem végtag-eredetűek: a háti és oldallemezek közötti hártyák nyúlványai.
 Keringés: Nyílt keringésük van, és hátoldali helyzetű, szelvényezett csőszívük, A keringés fejlettsége attól függ,
hogy szállít-e gázokat. A rákoknál és pókszabásúaknál kapcsolatban áll a légzéssel, ezért fejlettebb.
 Légzés: A rákok kopoltyúval lélegeznek. A rovaroknak a keringéstől független légcső- (trachea-) rendszere van; a
pókszabásúaknak a keringéssel kapcsolatban álló trachea-tüdeje alakult ki – mindkettő légköri légzőszerv.
 Idegrendszer és érzékelés: A gyűrűsférgeknél fejlettebb dúcidegrendszerük van, központja a garatideggyűrű.
Érzékszerveik fejlettek. A csápok kombinált szagló és rezgésérző szervek, egyes rovaroknál külön hallószerv is
létrejött. A fejen több egyszerű szem lehet, a rákoknál és rovaroknál ezen felül vannak összetett szemek is. Az
összetett szem több 100 vagy több 1000 elemi szemből áll – felbontása ezek számától függ.
Szaporodásuk: Az ivaros szaporodás elterjedt, de szűznemzés is lehet. Döntően váltivarúak, gyakori az ivari
kétalakúság. A rákok egy része és a pókszabásúak közvetlen fejlődésűek, más rákok és a rovarok átalakulásos fejlődésűek.
A) RÁKOK osztálya
Vízi, kopoltyús állatok, de egyes csoportjaik a szárazföldre is kiköltöztek. Kitinjük gyakran elmeszesedik; kifejletten is
nőnek és vedlenek. Fejtorra és potrohra tagoljuk őket. A fejtoron 2 pár csáp található. A lábak alakja, száma változó; a
tízlábú rákoknál 5 pár járóláb van. A járólábak egy része ollós fogólábbá módosulhat. Többségükre összetett szem
jellemző, ami nyélen is ülhet. Szívük a fejtorban van, kopoltyúik általában a lábak tövén. Közvetlenül vagy átalakulással
fejlődnek. Alsórendű és felsőrendű rákokra (alosztály) osztjuk őket. Az alsórendű rákok rendje pl. az ágascsápú
rákok, akik elágazó csápjuk csapkodásával úsznak; ide tartozik a vízibolha. A felsőrendű rákokhoz tartozik a tízlábú
rákok és az ászkarákok rendje. A tízlábú rákokhoz a legfejlettebb, legnagyobb testű rákok, pl. folyami rák,
homár, languszta. Az ászkarákok egy része szárazföldi – nálunk is gyakori az érdes pinceászka.

B) ROVAROK osztálya
A legtöbb fajjal bíró osztály. Szárazföldiek vagy másodlagosan víziek. Az óidő 2. felében jelentek meg, hamarosan a
szárnyas csoportok is elterjedtek. A középidőben sok új alak jelent meg – a fejlettebbek elterjedése szorosan
összekapcsolódik a zárvatermők terjedésével.
A kifejlett állat (imágó), már nem nő, nem is vedlik. 3 testtájuk van: fej-tor-potroh. A fejen 1 pár csáp és összetett
szem található. Szájszervük ősi alaptípusa a rágó szájszerv, ami szilárd táplálék darabolására jó, de változatosan
módosulhat, és más szájszerv-típust is létrehozhat: ilyen a vegyes táplálékot felvevő nyaló, és a folyékony táplálékhoz
alkalmas szívó és szúró-szívó szájszerv. A tor mindig 3 pár lábat visel; tipikus esetben 2 pár szárny is ered belőle. Az
ősrovarok még szárnyatlanok, a többieknél pedig a szárnyak változatosan alakulnak: elkitinesedhetnek, részben vagy
teljesen újra eltűnhetnek. Légzőszerveik a tracheák: a potroh légzőnyílásaival kezdődnek, majd szétágazó csövekben
folytatódnak – a legkisebbek a sejtekig viszik a gázokat. Szívük a potrohban van. Döntően váltivarúak, gyakori az erős
ivari kétalakúság. Szűznemzés is előfordul (pl. hártyásszárnyúak). Többségük átalakulással fejlődik, aminek több
formája alakult ki:
 Kifejlés: A petéből kikelő lárva hasonlít az imágóra, csak kisebb, és egyes szervei (szárnyak, ivarszervek) még
csökevényesek. Fokozatosan, egymás utáni vedlések során át alakul imágóvá.

18
 Átváltozás: A lárva részben eltér az imágótól, más élőhelyen (pl. vízi szitakötő-lárva), sokszor más életmódot folytat, és
vannak csak rá jellemző lárvális szervei is (pl. szitakötő-lárva álarca). Hirtelen, az utolsó vedléssel alakul imágóvá.
 Teljes átalakulás: A lárva teljesen eltér az imágótól, a lárvális szervek vannak többségben. Az átalakuláshoz külön
fejlődési fázis tartozik: a lárvából báb lesz, és csak azután imágó.

Kérészek rendje: 2 pár hártyás szárnyuk, hosszú potrohfüggelékeik vannak. Átváltozással fejlődnek, lárvájuk vízi. A
kifejlett rovar rövidéletű, a szaporodás után elpusztul. Pl. tiszavirág.
Szitakötők rendje: Vízközelben élő, 2 pár hártyás szárnyukkal kiválóan repülő rovarok. Rágó szájszervük van,
ragadozók. Átváltozással fejlődnek, vízi lárvájuk is ragadozó, fogószerve az álarc. Elterjedt fajunk az óriás szitakötő.
Egyenesszárnyúak rendje: Első szárny-párjuk pergamenes, a 2. pár hártyás. Hátsó lábuk ugróláb, kifejléssel
fejlődnek, rágó szájszervük van, növényevők vagy ragadozók. Általában van cirpelő és hallószervük is. Csoportjaik: A
sáskák mindig növényevők, csápjuk rövid, pl. olasz sáska. Szöcskék: csápjuk hosszú – pl. zöld lombszöcske. Tücskök:
első szárnyuk megrövidült, zömök testűek, pl. mezei tücsök.
Poloskák rendje: Két pár szárnyuk közül az első félfedeles szárny: csak a töve kitinesedett el. Szúró-szívó
szájszervük van: növényi nedvet szívnak, ragadozók vagy élősködők. Kifejléssel fejlődnek. Pl. bogyómászó poloska,
verőköltő bodobács, molnárpoloska.
Bogarak rendje: Rágó szájszervük van, az első szárnyak kemény szárfedővé alakultak, a 2. pár hártyás. Életmódjuk
sokféle, teljes átalakulással fejlődnek. Pl. májusi cserebogár, szarvasbogár, óriás csíbor, 7 pettyes katica, betűző szú.
Lepkék rendje: Növényi nedvet esznek, szívó szájszervük van. Testük szőrös, két pár szárnyuk kitinpikkelyes. Teljes
átalakulással fejlődnek, lárvájuk a hernyó. Pl. selyemlepke („selyemhernyó”), káposztalepke, nappali pávaszem, ruhamoly.
Kétszárnyúak rendje: Második szárnypárjuk dobverő alakú repülési érzékszervvé, billérré alakult, az első pár
hártyás. Szájszervük szúró-szívó vagy nyaló. Két alaptípusuk a zömök, rövid lábú „légy” és a karcsú, hosszú lábú
„szúnyog”. Teljes átalakulással fejlődnek. Pl. házi légy, cecelégy, gyötrő szúnyog, maláriaszúnyog.
Hártyásszárnyúak rendje: A legnépesebb rend. Nyaló vagy rágó szájszerv, nyeles potroh („darázsderék”) jellemző
rájuk; 2 pár hártyás szárnyuk van, vagy másodlagosan szárnyatlanok. Teljes átalakulással fejlődnek. Egy részük
államalkotó faj, ahol a „királynőket” terméketlen nőstényekből álló „kasztok” ápolják. Három felépítési alaptípusuk a
„darázs”, „méh” és „hangya”. Pl. francia darázs, erdei vöröshangya, házi méh.

C) PÓKSZABÁSÚAK osztálya
Szárazföldi állatok. Az ősibb csoportokban a szelvényesség még látható, de a fejlettebbekben elmosódik; testük általában
előtestre és utótestre osztható. Tipikus légzőszervük az utótestben lévő tracheatüdő. Csápjuk nincs; szájszervük a
csáprágó, amihez tapogatólábak is tartoznak. Folyékony táplálékot vesznek fel; a ragadozók testen kívül, a zsákmányba
juttatott emésztőnedvekkel oldják fel áldozatukat, majd felszívják. Csak egyszerű szemeik vannak. Az előtest 4 pár
járólábat visel. Ivari kétalakúságuk erős, a nőstény a nagyobb. Többségük közvetlen fejlődésű, utódgondozásuk fejlett
lehet.
Skorpiók rendje: A legősibb csoport. Utótestük még szelvényezett, tapogatólábuk fejlett és ollós. Az utótest végén
méregmirigyes tövisük van. Ragadozók. Elevenszülők, a nőstény gondozza az utódait. Főleg trópusiak, de Dél-Európában
is előfordulnak; a kárpáti skorpió él hozzánk a legközelebb.
Pókok rendje: Az utótest élesen elválik az előtesttől, szelvényesség nem látszik rajta. 8 szemük van, csáprágójukba
méregmirigy nyílik. Az utótesten szövőmirigy van, amely fehérjefonalat termel. Ragadozók, egy részük hálót sző. Petét
raknak, utódgondozásuk fejlett. Pl. közönséges madárpók, koronás keresztespók, búvárpók.
Atkák rendje: Testük tagolatlan és szelvényezetlen. Ragadozók, növényevők, paraziták, pl. kullancs, bársonyatka.

ÚJSZÁJÚAK
8. TÜSKÉSB R EK TÖRZSE
Az újszájúak evolúciós oldalága. Már az óidő legelején éltek; először a helytülő, nyeles fajok terjedtek el, akiket ma a
tengeri liliomok képviselnek. Később a nyél nélküli, helyváltoztatásra képes csoportok lettek sikeresebbek. Tengeri
aljzatlakók, ragadozók vagy törmelékevők; álsugaras szimmetriájuk, külső mészvázuk és a vízedényrendszerük van.
Általában 5 sugaras szimmetriájúak, ami másodlagos: őseik még kétoldali szimmetriájúak voltak, a lárvájuk ma is
ilyen. Keringésük nyílt, idegrendszerük egyszerű, érzékszerveik fejletlenek. Váltivarúak; átalakulással fejlődnek,
lárvájuk a plankton tagja. Regenerációs képességük erős, ezért ivartalan szaporodás is előfordul.
Vízedény-rendszer: Más néven ambulakrális rendszer; feladata a helyváltoztatás, de részben keringési és kiválasztó
szerepet is betölt. A rendszer a végbélnyílás közelében kezdődik a likacsos madrepora-lemezzel. Innen indul a száj felé a
meszes kőcsatorna, ami a gyűrűcsatornába torkollik. Ebből 5 sugárcsatorna indul, rajtuk sorakoznak az ambulakrális
lábak, amelyek a váz likacsain nyúlnak ki. A lábak végén szívótalp, a belső oldalukon ampulla található: ha az ampulla
folyadékot szív fel, a talp alatt vákuum keletkezik, ami rögzíti. Az állatot sok láb együttes működése vonszolja.

19
Osztályaik: A tengeri liliomok többsége mélytengeri szűrögető. Testük nyélre, kehelyre és karokra osztható, a
szájnyílás és a végbélnyílás is a karok között van, mert belük U alakú. Pl. földközi-tengeri liliom. A tengeri sünök
mindenevők; testük cipó alakú. Vázuk szilárd tok, ami tüskéket visel. Szájuk a hasoldal, végbélnyílásuk a hátoldal közepén
van. Pl. éti sün, homokdollár. A tengeri csillagok ragadozók, testük egy központi korongból és karokból áll. A karok
váza gyűrűs, mozgatható. Szájnyílásuk a hasoldalon, végbélnyílásuk a hátoldalon van. Pl. osztrigafarkas, napcsillag.

9. EL GERINCHÚROSOK TÖRZSE
Más néven zsákállatok. Tengeri helytülő vagy lebegő szűrögetők. Lárvájuk alapján a gerincesek rokonai, de kifejletten a
felépítésük leegyszerűsödik. A kifejlett állatot a kültakaró által termelt cellulóz-zsák borítja. Tápcsatornájuk kezdete a
kopoltyúbél, a halkopoltyú előfutára. A kopoltyúbél falát rések törik át, amelyek egy kopoltyú körüli bélbe nyílnak. A
rések kiszűrik a táplálékot, míg a víz átjut rajtuk, és a kopoltyú körüli bélben megtörténik gázcsere. Keringésük nyílt,
szívük a hasoldalon van. Általában hímnősek, ivartalanul is szaporodhatnak. Lárvájuk szabadon úszik, felépítése a
gerincesekre utal: halszerű, a farkán úszószegély van és gerinchúr húzódik benne, ami a fejbe nem nyúlik át. A gerinchúr
felett fut az idegcső. Egy idő után a lárva letapad az aljzatra, felépítése leegyszerűsödik. Pl. közönséges zsákállat.

10. FEJGERINCHÚROSOK TÖRZSE

Tengeri, iszaplakó, törmelékevő állatok. Halszerűek, testükön úszószegély húzódik. Gerinchúrjuk kifejletten is
megmarad, és már az egész testen végighúzódik. Csőidegrendszerük a gerinchúr felett fut. Belső felépítésük
szelvényes, kopoltyúbelük van. Keringésük zárt, de valódi szívük nincsen. Pl. európai lándzsahal.

11. GERINCESEK TÖRZSE

Az állatvilág legmagasabb fejlettséget elért törzse. Felépítésük, életmódjuk nagyon változatos, osztályaik jelentősen
eltérnek, de vannak közös tulajdonságaik, amik összekapcsolják őket, és megmutatják rokonságukat a korábbi 2 törzzsel
is:
 Belső szilárd vázuk van. Legalább embrionálisan megjelenik náluk a háti gerinchúr, amely később
elcsökevényesedhet: általában felváltják a körülötte képződő csigolyák. A legtöbb gerincesnek páros végtagjai is
kialakultak. Porcszövet és a csontszövet képzi a vázukat; a csontszövet csak rájuk jellemző.
 Eredeti felépítésük szelvényes: ez kimutatható a váz (csigolyák, bordák), az idegek, a törzsizomzat területén is. A
fejlettebb csoportoknál a szelvényesség csökken.
 Csőidegrendszerük van. Eredetileg a gerinchúr felett húzódik, de a legtöbb csoportban a csigolyák körülnövik, a
fejben pedig koponya veszi körbe. A központi idegrendszer 2 részre osztható, agyra és gerincvelőre. A fő
érzékszervek is a fejen összpontosulnak: szemük fejlett, általános náluk a hallás.
 Keringésük zárt, központja a hasoldali szív. Vérükben vörös- és fehérvérsejtek vannak, hemoglobintól piros.
 Légzőszervük mindig előbél eredetű, a garatból fejlődik ki. A halak kopoltyúja a kopoltyúbél fejlettebb
változata. A szárazföldi gerinceseknek tüdeje jött létre.
 Tápcsatornájuk tagolt, többféle mirigy többféle emésztőnedvet önt bele. A tápcsatorna vége lehet önálló
végbélnyílás, vagy lehet közös kijárat a húgyutakkal – ekkor kloákának hívjuk. Mindkét esetben a farki rész előtt
nyílik a külvilágba (a farkukban sosincs tápcsatorna).
 A helyváltoztatást harántcsíkolt izmokkal végzik. Kültakarójuk neve bőr: többrétegű hámból és kötőszövetből
áll, mirigyei és szaruképződményei lehetnek. Ilyen a pikkely, toll, az ujjak karma, körme vagy patája is. Bőrcsontok
(a kötőszövetből utólag jönnek létre) is képződhetnek náluk, amelyek páncélt, szarvat alkotnak.
 Döntően ivarosan szaporodnak és váltivarúak, gyakori az ivari kétalakúság. A vízhez kötött csoportoknál előfordul
átalakulásos fejlődés, míg a szárazföldiek közvetlen fejlődésűek. Petét, tojást raknak vagy elevenszülők.
Evolúciójuk: Tengerben alakultak ki, a származásuk bizonytalan. Az óidő első felében jelentek meg, első
csoportjaiknak még nem volt mozgékony állkapcsa. Az állkapocs a halkopoltyút merevítő kopoltyúívek egyikéből jött
létre, míg a fogak az állkapcsokat szegélyező halpikkelyekből módosultak. Az állkapcsos porcos- és csontoshalak halak
virágkora a devon volt. Szintén a devonban alakultak ki a csontoshalakból a kétéltűek, akik a karbonban virágzottak fel. A
karbon során létrejöttek a kétéltűekből a hüllők is, de csak a permben, a szárazodó éghajlaton terjedtek el. A triász során
kialakultak az emlősök és a dinoszauruszok. A dinoszauruszok ugyan a középidő végén kihaltak, de előbb – a júrában –
létrejöttek belőlük a madarak. A kréta végi kihalási hullám után a madarak és az emlősök lettek az uralkodó gerincesek.

A) KÖRSZÁJÚAK osztálya
Az ősi, állkapocs nélküli gerincesek túlélői. Tengeriek vagy édesvíziek; többségük élősködő. Testük halszerű,
úszószegélyes. Belső vázuk porcos, gerinchúrjuk kifejletten is megmarad. Szájuk kerek, porcok merevítik – más állatokra
szívják rá magukat. Kopoltyúik sok nyílással vezetnek a külvilágba. Külső megtermékenyítésűek. Pl. pataki ingola.

ÁLLKAPCSOS HALAK

20
A „halak” csak egy gyűjtőnév, a körszájúak is ide sorolhatók, az állkapcsosak közül pedig 2 osztály tartozik hozzá, a
porcos- és csontoshalak. Mindig van kopoltyújuk: garatjuk falát kopoltyúrések törik át, közöttük a testfalat kopoltyúívek
merevítik, ezeken sorakoznak a gázcserét végző kopoltyúlemezek. Szívük 1 pitvarból és 1 kamrából áll, egyetlen
vérkörük van. Mozgásukat páros és páratlan úszók is segítik. A páratlan úszók (hát-, farok- és farok alatti úszó) csak a
halakra jellemzők, míg a páros úszók (mell- és hasúszó) a szárazföldi végtagok elődei. Oldalvonaluk a testen
végighúzódó áramlásérzékelő szerv. Fogaik még gyökér nélküli, ún. ránőtt fogak. Változó testhőmérsékletűek.

B) PORCOSHALAK osztálya
Tengeri ragadozók vagy planktonevők. Belső vázuk elmeszesedő porcszövetből áll; a gerinchúrt felváltják a csigolyák.
Fejük megnyúlt, szájuk a hasoldalon van. Farokúszójuk részaránytalan, a felső lebenye nagyobb. Pikkelyeik szerkezete
megegyezik a fogaikéval. Szájukban több sor folytonosan cserélődő fog található, kloákájuk van. 4-nél több
kopoltyúrésük van, melyek külön-külön nyílnak a külvilágba – kopoltyúfedő még nem jött létre. Belső
megtermékenyítésűek, általában petét raknak, de a cápák egy része elevenszülő.
Cápák rendje: Oldalról lapított testük van, mellúszóik a törzstől jól elválnak, farokúszójuk csapkodásával úsznak.
Többségük szabadon úszó, főleg ragadozók, de planktonevők is vannak. Pl. fehér cápa, pörölycápa, óriáscápa.
Ráják rendje: Hát-hasi irányban lapított testük van, a mellúszók szárnyszerűen ránőttek a törzsre. A mellúszók
hullámzó mozgásával úsznak, többségük aljzatlakó. Ragadozók vagy mindenevők. Pl. tövises rája, zsibbasztó rája,
ördögrája.

C) CSONTOSHALAK osztálya
Tengerben és édesvízben is élnek. Belső vázukban megjelenik a csontszövet; páros úszóik már mozgathatók. Az
úszókat – legalább részben – úszósugarak feszítik ki. Izmaikban gyakran vannak Y alakú bőrcsontok, ún. halszálkák.
Bőrük szarupikkelyes és nyálkás. Mindig 4 kopoltyúrésük van, amelyeket csontos kopoltyúfedő takar. Többségükre
úszóhólyag jellemző. Az úszóhólyag eredetileg kisegítő légzőszervként, „tüdőként” alakult ki. Egyes csoportoknál ma is
tüdőszerűen működik, de a többségnél fajsúly-szabályozó szervvé módosult: az állat helyben lebeghet, illetve
megválaszthatja úszási mélységét. Többségüknek végbélnyílása van. Külső megtermékenyítésűek, petét (ikrát) raknak.
Tüdőshalak alosztálya: A devonban létrejött csoport, alkalmazkodtak a könnyen kiszáradó édesvizekhez. Maradó
gerinchúrjuk van, és vázuk nagyrészt porcos. Egyes tulajdonságaik a kétéltűek felé mutatnak átmenetet: tüdejük is van,
orrüregük belső orrnyílással a tápcsatornába nyílik, és kezdetleges 2 vérkör különült el náluk. Pl. nílusi gőtehal.
Bojtosúszósok alosztálya: Szintén a devonban jelentek meg, és sekély édesvizekhez alkalmazkodtak. Egyik
csoporjukból levezethetők a legelső kétéltűek. Páros úszóik váza hasonlít a lábakéhoz, izmos nyelük van, mászásra is jók.
Páros tüdejük és belső orrnyílásaik vannak. Vázuk csontos. Mai egyetlen fajuk a tengerben élő maradványhal.
Sugaras úszójúak alosztálya: Úszóik felületét az úszósugarak által merevített hártya alkotja. Csoportjaik:
Porcos vérteshalak: Maradó gerinchúrjuk van, vázuk nagyrészt porcos. Hátukon bőrcsontos vért van, a szájuk
hasoldali helyzetű, farokúszójuk is részaránytalan, mint a cápáknak. Pl.: kecsege, tok, viza.
Valódi csontoshalak: Csak a középidőben terjedtek el, ide tartozik a fajok döntő többsége. Ők a „tipikus” halak:
szájuk a fej csúcsán van, farokúszójuk általában részarányos, gerincük fejlett, úszóhólyagjuk már sosem tüdő. Pl.
hering, nemes lazac, sebes pisztráng, csuka, ponty, leső harcsa, angolna, csapó sügér, tonhal.

D) KÉTÉLTŰEK osztálya
A devonban alakultak ki a bojtosúszósokból. A szárazföldi élet miatti változásokat a fejlettebb osztályok is örökölték:
 Csontváz: A fej mozgatható lett, megjelent a nyak. A gerinc tagoltabb lett, nyaki, háti, ágyéki, farki régióra
különült. Fejlett bordák a hátcsigolyákon vannak, ezeket elől a szegycsont kapcsolja össze. A páratlan végtagok
eltűntek, a párosakból 5-5 ujjas lábak jöttek létre, amelyeket a gerinchez függesztőöv, a vállöv és a medenceöv
kapcsol.
 Légzés: A páros tüdőhöz légutak vezetnek. Az orrüreg a belső orrnyílásokon a tápcsatornába nyílik.
 Keringés: A tüdő megjelenése miatt 2 vérkörük van: a gázokat frissítő kisvérkör és a test sejtjeit ellátó nagyvérkör.
 Tápcsatorna: A víz már nem továbbítja és nedvesíti a táplálékot, ezért mozgékony nyelvük és nyálmirigyük
alakult ki; a tüdő sok helyet foglal el, ezért hosszú nyelőcső jött létre.
Bőrük nyálkamirigyekben gazdag, alig szarusodott el, vízáteresztő – könnyen kiszáradnak, nedves élőhelyet
igényelnek. Minden mai faj ragadozó. Tüdejük egyszerű zsák, bőrlégzésük ezért jelentős. Ránőtt foguk és kloákájuk
van, változó testhőmérsékletűek. Szívük 3 üregű: pitvaruk kettévált, de kamrájuk még egységes. Külső
megtermékenyítésűek, átalakulással fejlődnek: úszószegélyes vízi lárvájuk van, amely kopoltyúval lélegzik, végül
tüdeje, lábai alakulnak ki.
Farkos kétéltűek rendje: A farok kifejletten is megmarad, lábaik egyformák. Pl. foltos szalamandra, tarajos gőte.
Békák rendje: Testük zömök, hátsó lábuk ugróláb, a kifejlett állatnak nincs farka. Vázuk leegyszerűsödött, bordáik
elcsökevényesedtek. Szemeik nagyok, szájuk széles, nyelvük gyakran kiölthető zsákmányoló szerv. Hangot adhatnak,
lárvájuk az ebihal. Pl. kecskebéka, barna varangy, zöld levelibéka, vöröshasú unka.
21
E) HÜLLŐK osztálya
A karbonban alakultak ki és a permben terjedtek el, ekkor jelent meg két fontos, kihalt csoportjuk is, az emlősszerű
hüllők és a gyökeres fogúak (Thecodonták). Az utóbbiakból alakultak ki a repülő hüllők, a dinoszauruszok és a krokodilok.
A kréta végi kihaláskor a dinoszauruszok, a tengeri és repülő hüllők eltűntek. A hüllők legtöbb tulajdonsága a teljesen
szárazföldi élethez való alkalmazkodás eredménye. A vízvesztés csökkentésére bőrük erősen elszarusodott,
mirigyekben szegény. Szarupikkelyek, szarupajzsok, vértek alakulhatnak ki rajta, ezekhez bőrcsontok is társulhatnak. A
szarusodás meggátolja a bőrlégzést, ezért tüdejük fejlettebb, a légzőfelszínt már léghólyagok képzik. A szívük már 4
üregű: 2 pitvar + 2 kamra. Általában ránőtt fogaik, kloákájuk van, változó testhőmérsékletűek. Megtermékenyítésük
belső, fejlődésük közvetlen és már lágyhéjú tojással szaporodnak. A tojás vízhatlan héjú pete, a petevezetékben
rárakódó fehérje a tápanyagot, a szaruréteg pedig a nedvesség megőrzését biztosítja. A fejlődés így víztől függetlenné
válik, a tojásból a felnőttre hasonlító állat kel ki. A tojásokat általában a Nap melege költi ki, de utódgondozás, sőt
elevenszülés is előfordul.

Pikkelyes hüllők rendje: Testüket pikkelyek vagy szarupajzsok fedik. Helyváltoztatásukban a gerincük „kígyózó”
mozgása fontos. 3 nagy csoportra (alrendre) oszthatók. Gyíkok: Testük nagyrészt pikkelyes. Tipikus családjukban
(nyakörvösgyík-félék) a farok letörve elvonhatja a támadó figyelmét, helyette az állat újat növeszthet – ide tartozik a fürge gyík,
zöld gyík. Trópusi-szubtrópusi fajok: fali gekkó, tengeri leguán, kommodói varánusz. Kaméleonok:
Gyíkszabásúak, de szaruszemcsés bőrük van, felépítésük a fán vadászó élethez alkalmazkodott: fogóláb, fogófarok,
függetlenül mozgatható szemek, kiölthető nyelv, színváltoztatási képesség. Főleg trópusiak, D-Európában is él a
közönséges kaméleon. Kígyók: Lábatlan testük van, szegycsontjuk eltűnt. Alsó állkapcsuk kiakasztható, így náluk
nagyobb zsákmányt is egyben nyelhetnek le. Gyakran van méregfoguk, nyelvük villás, tapintó- és szaglószerv is.
Szemhéjaik összenőve átlátszó hártyát képeznek. Pl. vízisikló, keresztes vipera, anakonda, félelmetes csörgőkígyó.
Krokodilok rendje: A legfejlettebb mai hüllők: fogaik gyökeresek, rekeszizmuk alakult ki, tojásaik meszes héjúak,
utódgondozásuk fejlett. Vízi ragadozók, ezért fejük megnyúlt, az orrnyílás a csúcsán van, farkuk evezőfarok. Szarupajzsos
bőrük van a hátukon bőrcsontokkal. Pl. nílusi krokodil, csukaorrú alligátor, fekete kajmán.
Teknősök rendje: Főleg növényevők; szárazföldön, édesvízben, tengerben is élnek. Törzsüket hátpajzsból és
mellvértből álló teknő védi, amelyet a mellkasi csontok tartanak. A teknő szarupáncélból és bőrcsontokból áll. Fogaik
eltűntek, szarukáva pótolja őket. Pl. kérgesteknős, mocsári teknős, görög teknős.

F) MADARAK osztálya
Kis termetű dinoszauruszokból alakultak ki a júra időszakban. Szervezetük változásai a repülő életmódra vezethetők
vissza, első képviselőjük, a kihalt gyíkmadár (Archaeopteryx) az átmeneti tulajdonságok sorozatát mutatta.
 Kültakaró: Bőrük mirigyekben szegény. Testüket hüllőpikkely eredetű tollak fedik. A toll tollszárból és tollzászlóból
áll, a zászlót a szétágazó oldalágak alkotják. A bőr fölött a pehelytollak találhatók, zászlójuk laza szerkezetű, mert
végágain nincsenek kampók; feladatuk a hőszigetelés. Felettük vannak a fedőtollak: zászlójuk zárt, megadják a test
formáját-színét. Egyesek részt vesznek a repülésben is, ezeket evezőtollaknak hívjuk.
 Csontváz: A repüléshez a testnek könnyűnek kell lennie. A csontos farok eltűnt, a külső farok tollakból áll.
Eredetileg gyökeres fogaik voltak, de eltűntek; az állkapcsok csőrré alakultak, melyet kívülről szarukáva borít.
Legtöbb csontjuk üreges. A mellső végtag szárnnyá alakult. Szegycsontjuk fejlett, rajta nagy taraj képződik a
szárnyakat mozgató mellizmok számára. Hátulsó lábukon járnak; a lábujjak pikkelyesek és karmosak.
 Légzés: A normál gége mellett alsó gégéjük is kialakult, ez a hangképző szerv. Tüdejük nem léghólyagos, hanem
csöves szerkezetű, a légzőfelületet a csőrendszer végágai képzik. A tüdőből 5 pár légzsák ered, amelyek a
csontokba hatolva csökkentik a test fajsúlyát; repülés közben lehetővé teszik a légzést, illetve kettős gázcserét
biztosítanak. A kettős gázcsere lényege, hogy belégzéskor a levegő egy része a légzsákokba áramlik, s csak
kilégzéskor érintkezik a légzőfelszínnel – így egy légzési ciklus alatt kétszer cserélnek gázokat.
 Anyagcsere: Az emlősökhöz hasonlóan állandó testhőmérsékletűek, testhőmérsékletük az emlősökénél magasabb.
Mivel fogaik nincsenek, a táplálék őrlésére – a normál gyomor előtt – zúzógyomruk alakult ki. Kloákájuk van.
 Idegrendszer: Agyuk a hüllőkénél fejlettebb, látásuk jó, hallásuk fejlett, külső hallójáratuk is van. Szaglásuk gyenge.
 Szaporodás: Belső megtermékenyítésűek, meszes héjú tojást raknak. Utódgondozásuk fejlett, általában fészket
építenek, és testük melegével költik ki a tojásokat. A fiókák egy ideig repképtelenek; lehetnek fejlett, szüleiket rögtön
követni tudó fészekhagyók, és gondoskodásra szoruló, fejletlen fészeklakók is.

Lapos szegycsontúak alosztálya: Futómadaraknak is hívják őket; repképtelenek, szegycsontjukon nincs taraj.
Szárnyuk csökevényes, lábuk futóláb, tollazatuk laza szerkezetű. Pl: strucc, nandu, emu, kivi.
Szárnnyal evezők alosztálya: Pingvinek: repképtelen, vízi madarak, szegycsonti tarajuk fejlett, mert szárnyuk az
úszást szolgálja. Lábuk úszóhártyás, tollaik pikkelyszerűek. Főleg halevők, szaporodáskor parti kolóniákat alkotnak. A déli
féltekén terjedtek el, az Egyenlítőnél él a galapagoszi pingvin, míg a császárpingvin az Antarktiszon fészkel.

22
Tarajos szegycsontúak alosztálya: A fajok többségét tartalmazó, tipikus alosztály. Többségük tud repülni, a
repképtelenek felépítése sem változott meg még nagyon. Életmódjuk, így csőrük, lábuk, testalkatuk változatos. Pl. fehér
gólya, tőkés réce, fácán, siketfajd, ezüstsirály, balkáni gerle, hullámos papagáj, nagy fakopáncs, vándorsólyom, réti
sas, erdei fülesbagoly. Legnépesebb rendjük a verébalakúak rendje: általában ugróláb és fejlett alsó gége jellemző
rájuk. Fontosabb családjaik: fecskefélék – füstifecske; rigófélék – feketerigó, fülemüle; varjúfélék – holló, vetési varjú;
cinegefélék – széncinege, őszapó; pintyfélék –kanári, erdei pinty; verébfélék – házi veréb.

G) EMLŐSÖK osztálya
Az emlősszerű hüllőkből alakultak ki a triász időszakban. Fejlődésük sokáig stagnált, mert a dinoszauruszok elfoglalták a
legtöbb élőhelyet. A dinoszauruszok kihalásával, az újidőben terjedtek el robbanásszerűen. Közös tulajdonságaik:
 Csontváz: Fogaik gyökeresek, és több fogtípusba oszthatók: metsző-, szem-, előzáp- és utózápfogak
különböztethetők meg. Főleg a zápfogak utalnak az életmódra: a növényevőknek redős, a mindenevőknek gumós, a
ragadozóknak tarajos zápfogaik vannak. Életük során egyszer cserélik a fogazatukat, így tej- és maradó fogazatuk
van.
 Kültakaró: Testüket szőr fedi. Egyeseknél tüskék (sün, tarajos sül), pikkelyek (hódfarok, tobzoska páncélja), páncélok
(övesállatok) is létrejöhetnek, szaruból áll az ujjvégi karom is, ami patává, körömmé alakulhat át. Bőrük
mirigyekben gazdag, a verejtékmirigyek csak az emlősökre jellemzők. A tejmirigyek módosult verejtékmirigyek.
 Légzés: Tüdejük a hüllőkéhez hasonlóan léghólyagos, de fejlettebb; a légzést a náluk megjelenő rekeszizom is segíti.
 Anyagcsere: Állandó testhőmérsékletű állatok. Szívük külön szívizomszövetből áll; vörösvérsejtjeiknek érett
állapotban nincs sejtmagjuk. Többségüknek külön végbélnyílása van.
 Idegrendszer: Agyuk a legfejlettebb: szaglásuk jó, náluk jelenik meg a fülkagyló. Középfülükben 3 hallócsont van.
 Szaporodás: Belső megtermékenyítésűek. A legősibbek tojásrakók, de a többségük már elevenszülő.
Utódgondozásuk fejlett, utódaikat tejmirigyeik váladékával táplálják. A tejmirigyek a fejlettebbeknél emlőkbe
szerveződnek.

Tojásrakó emlősök alosztálya: A mai legősibb emlősök, csak Ausztráliában és környékén maradtak fenn.
Lágy héjú tojást raknak, emlőjük nincs, tejmirigyeik váladékát az utódok az anya szőrzetéről szopogatják le. Kloákájuk
van. Pár fajuk él: kacsacsőrű emlős, hangyászsün.
Erszényes emlősök alosztálya: Kiszorították őket a méhlepényesek, csak Dél-Amerikában és
Ausztráliában maradtak fenn. rövid ideig fejlődnek a méhben, koraszülötten jönnek világra, önerőből másznak át az
erszénybe, ahol már valódi emlők vannak. Csoportok: Oposszumfélék: amerikai fánlakó mindenevők, pl. nagy oposszum
Kengurufélék: ugrólábas, hosszú farkú növényevők, pl. vörös óriáskenguru. Koalafélék: egyetlen fánlakó, növényevő
fajuk a koala.
Méhlepényes emlősök alosztálya: A legfejlettebb emlősök, az újidőben az uralkodó csoporttá váltak.
Fejlett méhük van, a vemhesség hosszú, az utód a méhlepényen át az anya szervezetéből táplálkozik, fejletten születik.
Rovarevők rendje: Az egyik legősibb rend. Fogazatuk hasonló hegyes fogakból áll, gerincteleneket esznek. Pl.
közönséges sün, vakond, erdei cickány.
Denevérek rendje: Rovarevőkből alakultak ki, fogazatuk is hasonló. Megnyúlt mellső végtagjuk, oldaluk és hátsó
végtagjaik között bőrredő feszül. A tipikus denevérek (pl. közönséges denevér, kis patkósorrú denevér) ultrahangokkal
tájékozódó éjjeli állatok. Külön csoport a trópusi repülő kutyák: fejük hosszúkás, főleg nappali gyümölcsevők.
Főemlősök rendje: A legfejlettebb agyú emlősök, hamar elkülönültek rovarevő őseiktől. Eredetileg fákon éltek,
általában mindenevők; közös tulajdonságuk az előre néző szem, ami térlátást eredményez, a többivel szembefordítható
hüvelykujj és az, hogy ujjaikon karom helyett gyakran köröm van. Tipikus emlős fogazatuk van, gumós zápfogakkal.
Félmajmok alrendje: Makiknak is hívják őket; Afrika, Madagaszkár, D-Ázsia területén terjedtek el. Felépítésük
ősibb, a rovarevőkre hasonlít. Pl. közönséges maki.
Majmok alrendje: Barázdált nagyagy, gyenge szaglás jellemzi őket. Arcukon csupasz bőrterület jöhet létre.
Felépítésük, élőhelyük szerint két csoportra bonthatók.
Szélesorrú majmok: Széles orrsövényük van, ezért orrlyukaik oldalra néznek. Farkuk hosszú, gyakran fogásra
alkalmas. Latin-Amerikában, kis családi csoportokban élnek. Ide tartoznak a bőgőmajmok, oroszlánmajmok.
Keskenyorrú majmok: orrsövényük keskeny, orrlyukaik előre vagy lefelé néznek, mindig 32 foguk van,
fogófarkuk nincs. Afrika-Eurázsia területén, általában nagyobb hordákban élnek. Ma 3 családjuk él. Cerkófszerűek pl.
páviánok, makákók, cerkófok. Az emberszabásúak farka eltűnt, felépítésük az emberhez a leghasonlóbb, időnkénti
két lábon járásra képesek: Ázsiában a gibbonok és az orángután, Afrikában a gorilla és a csimpánz tartozik ide.
Emberfélék családja: fejlődésük az emberszabásúakkal közös ősből 6 millió éve ágazott el. Mai egyetlen fajuk az
ember.
Rágcsálók rendje: A legnépesebb rend; szemfoguk nincs, metszőik folyton nőnek, mellső lábaik fogásra alkalmasak.
Pl. mókus, európai hód, hörcsög, házi egér, vándorpatkány. A nyulak is rágcsálók, de külön rendet alkotnak.
23
Ragadozók rendje: Agyuk fejlett, szaglásuk és látásuk jó. Szemfoguk nagy, zápfogaik tarajosak, esetleg gumósak.
Utódaik fejletlenül születnek. Mindenevők, sőt növényevők is vannak köztük. Jellemző családjaik: Kutyafélék: Hosszú
lábú, hosszúkás fejű ragadozók, pl. farkas, vörös róka, sakál. Macskafélék: rövidebb lábú és koponyájú, hajlékony
gerincű, behúzható karmú állatok, pl. vadmacska, oroszlán, tigris. Menyétfélék: hosszú testű, rövid lábú állatok, pl.
menyét, borz, vidra. Medvefélék: zömök testű, rövid farkú állatok, pl. barna medve, jegesmedve, óriás panda.
Fókaalakúak rendje: Vízi ragadozók, a ragadozók rendjéből jöttek létre; hidegebb tengerekben és néhány tóban
élnek. Szaporodni a szárazföldre járnak. Testük áramvonalas, tömött szőrzet és vastag szalonnaréteg fedi. Végtagjaik
evezőkké módosultak, farkuk elcsökevényesedett. Pl. oroszlánfóka, rozmár, elefántfóka.
Cetek rendje: Állandóan vízben élnek, testük halszerű. Szőrzetük eltűnt, vastag szalonnarétegük van. Fejük összenőtt a
törzzsel, mellső végtagjuk uszonnyá lett, a hátsó eltűnt, helyette vízszintes farokuszonyuk képződött. Utódaikat vízben
szülik és szoptatják. Agyuk fejlett, ultrahanggal tájékozódnak. Két csoportjuk van, A fogascetek ragadozók, kúpos
fogaik vannak, ide tartoznak a delfinek (palackorrú delfin, kardszárnyú delfin) és az ámbráscetek. A sziláscetek
fogatlanok, szájpadlásukon szarulemezek, szilák vannak, ezekkel planktont szűrnek. Pl. a legnagyobb emlős, a kék bálna.
Ormányosok rendje: A legnagyobb mai szárazföldi emlősök, növényevők. Orruk és felsőajkuk összeolvadt és
ormánnyá nyúlt. Felső metszőfogaik agyarrá nőttek, szemfogaik nincsenek, zápfogaik redősek. Fülkagylójuk nagy, lábaik
oszlopszerűek 5-5 patás ujjal. Ma 2 fajuk él: afrikai és indiai elefánt.
Páratlanujjú patások rendje: Növényevők, testük súlyát középső ujjaik viselik, a hátsó lábukon mindig
páratlan, 1-3 ujj van. Szemfoguk gyakran hiányzik. Orrszarvúfélék: Nagytestű, páncélos bőrű állatok (3-3 ujj), orrukon
tülökkel, pl. indiai és fekete orrszarvú. Lófélék: Hosszú lábú, jól futó állatok. Csak a középső ujjuk maradt meg. Farkuk
hosszú, nyakuk sörényes. Pl. házi ló, szamár, zebrafajok.
Párosujjú patások rendje: Növény- vagy mindenevők, 2-4 ujjuk van, a súlyukat a két középső ujj hordozza.
Gyakran van koponya-nyúlványuk (szarv, agancs). Disznófélék: Gumós zápfogú mindenevők, fejük rövid ormányban
végződik, testük zömök, szőrük durva, a hímek felső szemfoga agyar; pl. házi sertés, vaddisznó, varacskos disznó.
Vízilófélék: afrikai növényevők, bőrük vastag, szemfogaik agyarrá válnak, szőrzetük csökevényes. Pl. nílusi víziló.
A következő családok összetett gyomrú kérődzők, a gyomrukban cellulózbontó baktériumok élnek.
Tevefélék: patáik aprók, nyakuk hosszú. Pl. az afrikai egypúpú teve, az ázsiai kétpúpú teve, a dél-amerikai láma.
Zsiráffélék: Hosszú lábú és nyakú, rövid farkú állatok, fejükön csontcsapok vannak. Afrikában élnek, pl. zsiráf, okapi.
Szarvasfélék: A hímek évente újranövesztett agancsot viselnek. Többségük mérsékelt és hideg területen él. Pl. őz,
gímszarvas, rénszarvas, jávorszarvas.
Szarvasmarhafélék: Üreges szarutülköt viselnek. Felépítés szerint több típusuk van: az antilopok, pl. csíkos gnú,
gazella, kardszarvú antilop; a kecske-formájúak, pl. házi juh, muflon, kőszáli kecske, zerge; a szarvasmarha-
formájúak, pl. szarvasmarha, amerikai bölény, kafferbivaly.

24