Jayne Castle

A SÖTÉTSÉG KAPUJÁBAN
Tükör trilógai 3.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Jayne Casde: Canyons of Night
Jove Books, New York
Books are published by The Berkley Publishing Group, a division of Penguin Group
(USA) Inc.
Copyright © 2011 by Jayne Ann Krentz
Excerpt from In Too Deep © by Jayne Ann Krentz
Excerpt from Quicksilver by Amanda Quick © by Jayne Ann Krentz
Cover illustration by Craig White
Cover design by George Long
Fordította: F Nagy Piroska
Hungarian translation © by F. Nagy Piroska, 2012
Hungarian edition © by Maecenas Könyvkiadó, 2012
 A kíváló stílusérzékű Rexnek ajánlom
KEDVES OLVASÓM!
Isten hozta Rainshadow szigetén, ahol a Harmónia bolygó egy merőben új oldalával
fog megismerkedni, és mellesleg az Arkane Társaság jövőbeli titkaiból is megtudhat
egyet-mást.
A Rainshadow-regényekben azokkal a szenvedélyes férfiakkal és nőkkel fog
találkozni, akik a Borostyán-tenger e távoli szigetére vonultak vissza. Megismeri
Shadow Bay közösségében élő barátaikat és szomszédaikat is. Meghívom, hogy vegyen
részt az életükben; egy olyan életben, amely szorosan összefonódik a sziget sötét és
titokzatos történetével.
Remélem, élvezettel olvassa majd a Rainshadow-regényeket. Szívélyes üdvözlettel:
Jayne
 PROLÓGUS
A kis jármű vadul száguldott fölfelé a sziklatetőre vezető szűk, kanyargós
szerpentinen. Charlotte Enright meghallotta maga mögött a villanóköves motor
zümmögését, és sietve letért az útról a viszonylag biztonságos padkára. Egy perc múlva
kilőtt a kanyarból egy kis teljesítményű Vibe, olyan, amilyeneket a látogatók szoktak
bérelni, hogy körbeutazzák vele a szigetet.
A vezető beletaposott a fékbe, és a nyitott tetejű kocsi megállt Charlotte mellett.
– Nézzétek csak, mit találtunk – kiáltotta oda a kormány mögött ülő fiú a két
utasának. – Ez az a fura tükrös lány, aki annak a bolond öregasszonynak a
régiségkereskedésében dolgozik. Mit keresel itt egymagad, te csodabogár?
A nyári égbolt még ilyen későn is adott annyi világosságot, hogy jól lehessen látni a
kocsiban ülő három fiút. Charlotte rögtön felismerte őket. A nap folyamán
megfordultak a Tükrös Régiségek Boltjában; nem mintha az antikvitások olyan nagyon
érdekelték volna őket, inkább a nagynénje személyét övező híresztelések miatt.
– Még nem mondták neked, hogy veszélyes ilyen késő este néptelen utakon egyedül
sétafikálni? – szólt ki a sofőr melletti ülésen ülő fiú.
Hangja végigvisszhangzott a Rezervátumba vezető üres úton. A két társából
kirobbanó nevetés hallatán végigfutott a hideg Charlotte hátán. Elindult. Nem nézett
hátra. Talán, ha nem vesz róluk tudomást, békén hagyják Meggyorsította a lépteit;
igyekeznie kellett, mert hamarosan besötétedik.
A fura tükrös lány, aki annak a dilis öregasszonynak a régiségkereskedésében dolgozik. Akár a
pólóján is viríthatna ez a mondat, gondolta. Esküdni mert volna rá, hogy az egy szem
barátnője, Rose kivételével a szigeten nagyjából mindenki pontosan ezt gondolja róla.
A sofőr levette a lábát a fékről, és a Vibe lassan gurulni kezdett Charlotte mellett.
– Ne fuss el, Csodabogár – kiáltott ki az utasülésen ülő fiú. – Hallottuk, hogy
sötétedés után különös dolgokat lehet errefelé látni.
A bárban az a fickó szentül állította, hogy ha egy ilyen holdfényes éjszakán
kimegyünk a Rezervátumba, szellemeket láthatunk ott. Te idevalósi vagy, nem
mutatnád meg nekünk a helyet?
– Igen, rajta, Csodabogár, légy már kicsit barátságosabb – kérlelte a sofőr. –Elvégre az
a dolgod, hogy a turisták kedvében járj.
Charlotte még erősebben szorította a kezében tartott elemlámpát, és tekintetét a
Merton Road végében kezdődő sötét erdőre függesztette.
– Na gyere, elviszünk – folytatta a sofőr félig csúfondáros, félig érzéki hangon. –
Gyere, ugorj be a kocsiba.
– Semmit nem akarunk tőled, csak mutasd meg nekünk azt a helyet, amit
Rezervátumnak neveznek – unszolta a hátsó ülésen ülő. – Abból, amit ma láttunk, a
napnál világosabb, hogy semmi más látnivaló nincs ezen a szigetnek nevezett zátonyon.
Charlotte csodálkozott, hogy ez a három itt a kocsiban egyáltalán, hogy jutott ki a
Merton Roadra. Csak a helybeliek és a nyaranta visszajárók tudták, hogy a régi köves út
Rainshadow Rezervátumnak nevezett eldugott természetvédelmi területe határánál ér
véget.
A Vibe három utasa a szigeten a nyári hónapokban ismerős emberfajtához tartozott.
Rendszerint a saját jachtjukon és vitorlásukon érkeztek, amelyek a hétvégeken
megtöltötték a kikötőt.
Egész éjjel a part menti kocsmákban és éttermekben buliztak, majd miután ezek a
helyek bezártak, a hajóikon folytatták a mulatozást.
– Gyere már ide, hallod-e? – parancsolt rá a sofőr. Pasztellszínű póló volt rajta, belül a
címkéjén bizonyára egy jól csengő márkanévvel. Világosbarna haját csakis valami drága
szalonban vágathatta erre a fazonra. – Ne félj, nem bántunk. Csak azt szeretnénk, ha
végigkalauzolnál bennünket azokon a kísérteties helyeken, amikről az a fickó mesélt a
bárban.
– Hagyd már ezt a csúf kis békát, Derek – szólt oda neki a hátsó ülésen ülő. –Még
rendes didkója sincs. Különben is csak az időnket vesztegetjük azzal, hogy
megpróbálunk eljutni a Rezervátumba.
Forduljunk vissza. Már rám férne valami pia meg fű.
– Azért jöttünk el egészen idáig, hogy lássuk a Rezervátumot -erősködött Derek egyre
ingerültebben. – Addig tutira nem megyek vissza,
amíg ez a kis csaj meg nem mutatja nekünk, hogy hol van.
Hallod, Csodabogár? – kiáltott ki.
– Igen, én is látni akarom azt a helyet – csatlakozott hozzá a mellette ülő fiatalember.
– Hadd mutassa meg nekünk a kis csaj.
Charlotte pulzusa szaporán lüktetett. Olyan gyorsan lépdelt, amilyen gyorsan csak
tudott. Ha még egy kicsit jobban kilép, az már futás lenne. Nagyon félt, de a női ösztöne
figyelmeztette, hogy ha futni kezdene, a három fiú abban a pillanatban kiugrana a Vibe-
ból, és üldözőbe venné, mint egy falka vadállat.
– Semmibe vesz minket? – kérdezte az anyósülésen terpeszkedősrác. – Igen,
szerintem direkt nem vesz rólunk tudomást. Modortalan viselkedés. Valakinek meg
kéne tanítania a kis csajt az illemre.
– Igazad van, Garrett – vágta rá Derek. – Kapjuk el.
– Hülyeség – ellenkezett a hátsó ülésen ülő. De a másik kettő rá sem hederített.
Derek leállította a Vibe-ot, és kiugrott belőle. Garrett követte... és a hátsó ülésen ülő
fiú is, ámbár láthatóan nem volt ínyére a dolog.
Charlotte tudta, hogy most már nincs mese, futnia kell. Rohanni kezdett a Merton
Road végénél kezdődő erdő felé.
Derek és Garrett nevetve vették üldözőbe. Charlotte csak abban reménykedett, hogy
eléri azokat a sötéten felmagasodó fákat. Ha sikerülne bejutnia a Rezervátumba, akkor
talán megszabadul három üldözőjétől. Köztudott volt a szigeten, hogy a
Rezervátumban nagyon különös dolgok szoktak történni.
Kockázatos stratégia volt. Fennállt a veszélye, hogy maga is eltéved. Napokba
telhetne, mire megtalálják, vagy a maga erejéből kivergődik valahogy, ha kivergődik
egyáltalán. A helybeliek elmondása szerint voltak, akik örökre eltűntek a
Rezervátumban.
A háta mögött egyre hangosabban dobogtak a léptek Derek és Garrett már egészen
közel jutottak hozzá. Ott lihegtek dühösen a sarkában. Akkor már tudta, hogy
valószínűleg nem sikerül leráznia őket.
Már majdnem elérte a köves út végét, és arra gondolt, hogy talán mégis sikerülni fog,
amikor egy kéz elkapta a karját, és egy rántással megállásra kényszerítette.
 Hátraperdült. A félelem és a szervezetében szétáramló adrenalin hatására az eddig
csak kibontakozóban lévő paraérzékelése hirtelen felugrott a felső határértékig. A kocsit
vezető Derek volt az, aki elkapta a karját. Garrett közvetlenül mögötte loholt, a
harmadik fiú pedig jócskán lemaradva követte őket. Őt láthatóan kényelmetlenül
érintette, hogy a dolgok ilyen erőszakos fordulatot vettek.
Tágra nyílt érzékeivel Charlotte meglátta a három fiú aurája által kibocsátott sötét
természetfeletti szivárványt. Sokat érek vele, gondolta keserűen. Nem kellett látnia az
ultrafény lobogó lángjait, hogy tudja, hármójuk közül Derek a legingatagabb jellem,
ennélfogva ő a legveszélyesebb. Miért is nem született valami sokkal mutatósabb és
hasznosabb tehetséggel? Milyen jó is lenne, ha most egy pszihipnotikus utasítással vagy
fagyasztó hatású energia-bombával megálljt parancsolhatna ennek a Dereknek.
Nincs más választása, harcolnia kell. Vadul hadonászni kezdett az elemlámpájával, és
amikor sikerült a fémrúddal eltalálnia Derek felsőkarját, egy pillanatra némi elégtételt
érzett. Nyomban fel is készült az újabb ütésre.
– Mit képzelsz magadról? – vicsorgott rá Derek. – Várj csak, mit kapsz,
amiértmegütöttél! – És dühtől eltorzult arccal megrázta.
Charlotte elejtette az elemlámpát. A szemüvege is leröpült az orráról.
– Ennyi elég, Derek – nevetett idegesen Garrett. – Ez még csak egy gyerek.
– Igaza van Garrettnek – szólt a harmadik is. – Gyerünk, Derek, tűnjünk elinnen. Ma
éjjel még sokat kell innunk és már szívnom is kell.
– Még nem megyünk, elvégre csak most kezdtük a mókát – kiáltotta Derek.
Öklét hátralendítve készült az ütésre. Charlotte mindkét karját maga elé kapta, hogy
kivédje, amire nem volt semmi esélye. De legalább jó nagyot rúgott Derek térdébe.
Derek felüvöltött.
– Megőrültél? – kiáltott fel Garrett.
– Te kis kurva! – üvöltötte Derek, és újból megrázta Charlotte-ot.
Egy sötét alak vált ki az erdő baljós hátteréből. Charlotte-nak nem volt szüksége a
szemüvegére, hogy lássa az ismerős ultrafényszivárvány obszidián árnyalatait. Slade
Attridge.
Slade egy támadó fantommacska gyorsaságával lódult meg a sofőr felé.
– Mi az isten? – hőkölt hátra Garrett.
– A francba – kiáltott fel a harmadik. – Én megmondtam, hogy nem lesz jó vége!
Derek nem vette észre a fenyegető veszélyt. Elvakult dühében Charlotte-on kívül
másra nem tudott figyelni. Nem is tudta, mi történik, míg egy erős kéz ujjai össze nem
zárultak a vállán.
– Engedd el – mondta Slade. És ellódította Dereket Charlotte-tól.
Derek felordított. Elengedte a lányt, és kétségbeesetten próbált minél messzebb
húzódni. Slade egyik csizmás lábával kirúgta alóla a lábait. Derek a dühtől és a
fájdalomtól üvöltve zuhant végig a földön.
– Velem akarsz ujjat húzni? – rikácsolta. – Nem tudod, kivel kezdtél ki. Azapám le
fog csukatni. Bíróság elé kerülsz!
– Az érdekes lesz – felelte Slade, és a másik kettőre nézett. -
Vigyétek vissza a Vibe-ba, és tűnjetek el innen. Ha még egyszer a lány közelébe
merészkedtek, az intenzíven fogtok magatokhoz térni, vagy simán csak meghaltok, attól
függ, hogy épp akkor milyen kedvemben találtok. Megértettétek?
– A francba, ez a fickó elmebeteg – suttogta az, aki a hátsó ülésen ült. Hirtelensarkon
fordult, és rohanni kezdett a kocsi felé. – Fiúk, csináljatok, amit akartok, de én már itt
sem vagyok.
Beugrott a kormány mögé, beindította a motort, és sebességbe tette a Vibe-ot.
– Várj meg! – Garrett is odarohant, és bepattant mellé.
Derek támolyogva felállt.
– Itt ne hagyjatok, szemetek! Ez itt megöl engem!
– Jó ötlet – mondta erre Slade. – De inkább fuss.
Derek száguldva indult a Vibe félé, amely már félig visszafordult a város irányába.
Egy lendülettel még sikerült beugrania a hátsó ülésbe.
A Vibe csikorgó kerekekkel meglódult, és máris eltűnt egy kanyar mögött.
Néma csend borult rájuk. A kísérteties csendet csak egy szaggatott lélegzés hangja
törte meg. Charlotte rájött, hogy ő az, aki levegő után kapkod. Reszketett, de nem azért,
mintha fázott volna. Már az is nagy erőfeszítésébe került, hogy állva tudjon maradni.
Nagyszerű.
Egy újabb hülye pánikroham. És épp Slade Attridge szeme láttára.
Ilyen peche is csak neki lehet.
– Jól vagy? – kérdezte Slade. Fölemelte a zseblámpát a földről, és a kezébe nyomta.
– I-igen. Kösz. – Keményen küzdött a parapszichológustól tanult egyenletes, mély
lélegzés technikájával, és közben megpróbálta összeszedni magát. – A szemüvegem. –
Körülnézett, de Slade sötéten foszforeszkáló szivárványán kívül semmit sem látott. –
Leesett valahová.
– Látom – mondta Slade, és elindult, hogy átvágjon az úton.
– J-jó szemed le-lehet. – Jézusom. A pánikrohamtól most még rájött a dadogásis.
Olyan megalázó ez az egész.
– Jól látok a sötétben – válaszolta Slade. – A tehetségem mellékhatása.
– V-vadász vagy, ugye? Nem sze-szellemvadász, hanem igazi vadásztehetség.
Gondoltam. Nekem is van egy unokatestvérem, aki vadász. Ugyanúgy mozogsz, mint
ő. Mint egy nagy fa-fantommacska. Arkane?
– Anyám Arkane volt, de engem nem regisztrált az Arkane Társaságba – felelte Slade.
– Tizenkét éves koromban halt meg.
– És az apád?
– Ő szellemvadász volt. Az alagutakban halt meg. Kétéves voltam akkor.
– Jézusom. – Charlotte mindkét karjával átfogta, és lassú, tudatos lélegzésre
kényszerítette magát, ahogy tanulta. – K-ki nevelt fel?
– A rendszer.
– Miféle rendszer? – nézett rá értetlenül a lány.
– A nevelőszülői.
– Jézusom.
Egyszerűen nem jutott eszébe más, amit mondhatna. Még soha nem találkozott
senkivel, aki a nevelőszülői rendszerben nőtt volna fel. Az első generációs telepesek
szigorú törvényekkel biztosították a házasság és a család intézményének
fennmaradását, és ez a törvényi szabályozás nagyon sikeresnek bizonyult. A Függöny
lezárulása óta eltelt kétszáz év alatt ugyan valamelyest enyhült ez a szigor, de nem
sokat. Ennek eredményeképpen ritkán fordult elő, hogy egy gyerek teljes árvaságra
jutott. Szinte mindig volt valaki, aki befogadta.
– Nem is volt annyira rossz – mondta Slade derült arccal. – Nem tartott sokáig. Négy
évvel ezelőtt, amikor tizenöt éves lettem, kiszabadultam a rendszerből. Úgy gondoltam,
jobb lesz nekem az utcán.
– Jézusom. – Nem csoda, hogy annyival idősebbnek látszik, gondolta Charlotte. Ő épp
tizenöt éves volt, és el sem tudta képzelni, milyen lehet, ha valaki az utcán próbál
megélni.
A pulzusa mindenesetre kezdett lassulni. A légzőgyakorlat végül megtette a magáét.
– Te Arkane vagy, ugye? – kérdezte Slade.
– Igen, az egész családom nemzedékek óta mindig Arkane volt. – Charlotte
elfintorodott. – Csupa első vonalbeli tehetség. Én vagyok a klán egyetlen képességein
alul teljesítő tagja. Csak szivárványolvasó vagyok.
– Az micsoda?
– Látom az auraszivárványokat. Teljesen felesleges képesség, nekem elhiheted. –
Megpróbálta szemmel követni Slade-et, ahogy lehajol, és fölveszi a földön heverő
szemüvegét. – Eltört, mi?
– Kicsit elgörbült a kerete, és a lencsék is összekarcolódtak.
– Gondoltam. – Elvette a fiútól, és föltette a sérült szemüveget.
Az elgörbült keret ferdén ült az orrnyergén, az összekaristolt lencséken át csak
nehezen tudta kivenni Slade arcát. De pontosan tudta, hogy néz ki, mert gyakran látta a
városban és lent a kikötőben, ahol dolgozott. Tizenkilenc éves volt, de élesen
kirajzolódó arcvonásaiban és megfejthetetlen pillantású szürkéskék szemében volt
valami, amitől sokkal idősebbnek és összehasonlíthatatlanul tapasztaltabbnak tűnt.
Más, vele egykorú fiúk még fiúk voltak. Slade férfi volt.
Charlotte és Rose vég nélkül tanakodtak, hogy honnan jöhetett, és ami még ennél is
fontosabb, hogy van-e barátnője. Ha járt is valakivel, abban biztosak voltak, hogy a lány
nem helybeli. Egy ilyen kisvárosban, mint Shadow Bay, mindenki tudna róla, ha a
kikötőben dolgozó idegen fiú egy szigetlakó lánnyal járna.
Azon a nyáron, a turistaszezon kezdetén jelent meg Bay-ben.
Munkát keresett. Ben Murphy a kikötőben adott neki munkát. Slade egy kikötői bolt
felett vett ki egyhetes alapon szobát. Jó modorú, keményen dolgozó, de magánakció fiú
volt. Időnként felszállt a péntek délutáni kompra és egész hétvégére eltűnt.
Feltételezték, hogy valamelyik szomszédos sziget – talán csütörtök-kikötő – egy
nagyobb városába ment, de az is lehet, hogy elutazott egészen Frekvenciavárosig.
Biztosat persze senki sem tudhatott. De hétfőn reggel a munkakezdésre mindig
visszaélt a kikötőbe.
– Szerencsére van egy tartalék szemüvegem a nagynéném házában – mondta
Charlotte.
De el is szégyellte magát mindjárt. Milyen ostoba is, hogy a szemüvegéről beszél
annak a fiúnak, akiről annyit ábrándozik. Nem mintha Slade sejtené, hogy milyen
szerepet játszik az ő álmaiban.
Egészen biztos, hogy ő is csak annak a hóbortos lánynak látja, aki a dilis öreg nénikéje
régiségboltjában dolgozik.
– Mit keresel idekint ilyen későn? – kérdezte Slade.
– Szerinted mit keresek idekint? Látni akartam a Rezervátumot. A nagynéném néha
mesél róla, de bevinni már nem akar.
– Megvan rá az oka. Gyönyörű hely, de egyes részei veszélyesek.
Könnyű eltévedni benne. Nem véletlenül rakta ki a Rezervátumot felügyelő
alapítvány azokat a Tilos az átjárás! táblákat, és a kerítéseket sem ok nélkül állították fel.
– Te pár perce még odabent voltál. Láttam, amikor kiléptél a fák közül.
– Én vadász vagyok, már elfelejtetted? Látom, hová lépek.
– Ja, persze, te a sötétben is látsz.
– Biztos, hogy nincs semmi bajod? Valahogy furán veszed a levegőt.
– Az a helyzet, hogy most épp pánikrohamom van.
Légzőgyakorlatot végzek. Nagyon kínos.
– Pánikroham? Hát, ma éjszaka éppenséggel jó okod volt rá.
Hárman támadtak rád egy elhagyott úton. Ez épp elég, hogy az ember halálra
rémüljön tőle.
– A roham az én hülye tehetségem velejárója. Két éve kezdődtek, amikor a
paraérzékelés beindult nálam. Eleinte mindenki azt gondolta, hogy csak a középiskolai
stresszre reagálok így. De végül anyám elküldött egy parapszichológushoz, aki közölte,
hogy az új érzékelésem mellékhatásáról van szó.
Hát ez jó. Most meg a személyes problémáiról fecseg összevissza.
– Nehéz lehet – mondta Slade.
– Nekem mondod? Ha használom a tehetségemet, utána mindig elfog a remegés, és
alig kapok levegőt. Ez volt az előbb is, és most fizetem az árát. De semmi vész, pár perc,
és rendbejövök.
– Haza kellene menned – tanácsolta Slade. – Elkísérlek, hogy lássam, nem jönnek-e
vissza azok a fickók.
– Nem fognak visszajönni – jelentette ki Charlotte teljes határozottsággal. Végre
sikerült egy jó mély lélegzetet vennie.
Feldúlt érzékei és idegei lassan, de érezhetően lecsillapodtak. – Nem akarok még
hazamenni. Azért jöttem el egészen idáig, hogy lássam a Rezervátumot.
– A nagynénéd tudja, hogy hol vagy?
– Nem. Beatrix néni ma elment a komppal Frekvenciavárosba, hogy egy hagyatéki
árverésen megnézzen pár régiséget. Csak holnap jön haza.
Slade elnézett a sötét erdő felé. Habozni látszott, de aztán vállat vont.
– Beviszlek, de csak néhány percre.
Charlotte felvidult.
– Komolyan? Az csodás lenne. Köszönöm.
A fiú elindult vissza az úton az erdő felé. Charlotte felkapcsolta az elemlámpáját, és
sietősre vette a lépteit, hogy utolérje őt.
– Hallottam valakitől a fűszerüzletben, hogy holnap végképp itt hagyod Rainshadow-
t – kockáztatta meg bátortalanul. – Ez igaz?
– Így tervezem. Felvettek az SBPN főiskolájára.
– Hűha. Tagja leszel a Szövetségi Bűnügyi Pszi Nyomozóhivatalnak? Ez már valami.
Gratulálok.
– Kösz. Már be is csomagoltam. A reggeli komppal indulok Charlotte hirtelennem
tudta, mit is mondjon erre. Semmi okos dolog nem jutott az eszébe.
– Gondolod, hogy azok hárman tényleg megpróbálnak lecsukatni? – kérdezte végül.
– Nem.
– Hogy lehetsz ennyire biztos benne? Emlékezni fognak rád a kikötőből.
– Ha emlékeznek is, nem fognak elmenni a helyi rendőrőrsre. Ott ugyanis elkellene
mondaniuk, hogy miért állítottak meg téged az úton.
– Ó, tényleg. – Charlotte a felismeréstől jobb kedvre derült. – És én is elmondanám
mindenkinek, hogyan támadtak rám. Halstead rendőrfőnök ősidők óta ismer engem és
Beatrix nénit. Inkább hinne nekem, mint azoknak az idegeneknek.
– Így van – erősítette meg Slade. – Ő neked hinne.
Charlotte-ot meglepte a Slade hangából kiérződő tisztelet.
Oldalról ránézett a fiúra.
– Láttam, hogy egész nyáron sokat beszélgettetek egymással – mondta.
– Halstead javasolta, hogy jelentkezzek a főiskolára. Még ajánlólevelet is írt.
Aznap este Slade rövid betekintést engedett abba a paranormális meseországba,
amivé a Rezervátum vált éjjelente. Azután hazakísérte, megvárta, amíg Charlotte
bemegy a meredek partfalon épült házikóba, és bezárja az ajtót. A lány hallgatta a fiú
lépteit, ahogy lefelé megy a bejárati lépcsőn, majd elhalkul a távolban, és már csak a szél
sóhajtozik a fák között.
Másnap reggel lement a kompkikötőbe. Slade először nem vette észre; hátizsákkal a
vállán a korlátnak dőlve álldogált. Egyedül volt.
Maroknyian várakoztak rajta kívül a kompra, de őt senki sem kísérte ki, mielőtt
elindul, hogy új életet kezdjen a Szövetségi Bűnügyi Pszi Nyomozóhivatalban.
Kicsit félve közeledett, nem tudva biztosan, hogyan fogadja a fiú.
Azzal tisztában volt, hogy gyereknek nézi, akit kisegített szorult helyzetéből, és hogy
felvidítsa, bevitte egy rövid látogatásra a Rezervátum tiltott területére.
– Slade? – állt meg kicsit messzebb tőle.
A fiú a dokkba beálló kompot nézte. A lány hangjára odafordította a fejét.
Elmosolyodott, amikor meglátta.
– Látom, megtaláltad a tartalék szemüvegedet.
– Igen. – Charlotte érezte, hogy forróság önti el az arcát. Ez a szemüvege még annál is
bénábban nézett ki, mint amelyik az este elrepedt. – Jöttem, hogy elbúcsúzzam tőled.
– Igen?
– És vigyázz magadra, rendben? – tette hozzá nagy komolyan. – Az SBPN –nek sok
veszélyes emberrel van dolga. Sorozatgyilkosokkal meg drogkereskedőkkel.
– Hallottam róla. – A fiú szemében megcsillant valami derű. – Vigyázni fogok. –
Charlotte minden másodperccel egyre kínosabban érezte magát. Ha ez így megy
tovább, anélkül is pánikrohama lesz, hogy elővenné azt a buta tehetségét.
A fiú félé nyújtotta a magával hozott kis dobozt.
– Ezt neked szeretném adni. Köszönetképpen azért, amit tegnap este értem tettél.
A fiú nézte a dobozt, mintha nem volna biztos benne, hogy mit kezdjen vele. A
lányban derengeni kezdett, hogy az, akinek nincs saját családja, valószínűleg nem sok
ajándékot kapott életében. Slade kinyújtotta a kezét, és elvette a dobozt.
– Köszönöm – mondta. – Mi ez?
– Semmi különös – nyugtatta meg a lány. – Csak egy régi bicska.
A fiú leemelte a hosszúkás doboz fedelét, és kivette belőle a keskeny, fekete
kristálytárgyat. Érdeklődve vizsgálgatta.
– Hogy működik? Nem látom a pengéjét.
Charlotte elmosolyodott.
– Épp ez az érdekes ebben a bicskában. Egy Vegas Takasima nevű ember készítette,
aki mestere volt a szakmájának Körülbelül negyven éve halt meg. Arkane volt, és
minden kését kézműves munkával készítette, de úgy, hogy beléjük töltött egy csomót a
saját kreatív pszijéből. A pengéi ettől szinte elpusztíthatatlanná váltak Majd rá fogsz
jönni, hogyan működik, és akkor látni fogod, hogy a penge most is tökéletes. Még
évtizedekig, de akár egykét évszázadig is ki fog tartani.
– Köszönöm.
– És beállítottam a te hullámhosszodra – tette hozzá kis habozás után Charlotte.
– Át tudsz hangolni feltöltött tárgyakat? – csodálkozott Slade.
– Ha van bennük elég energia – rántott egyet a vállán Charlotte. -Ez olyan
szivárványolvasó dolog.
– Mire jó egy felhangolt pararégiség?
– Semmi olyanra, aminek hasznát lehetne venni – vallotta be a lány. – De az emberek
szeretik, ha megtalálom a nekik megfelelő tárgyat, és úgy állítom be a frekvenciáit, hogy
összhangban legyenek az aurájukkal.
Csak egy kis trükk
A fiú a tenyerébe fektetve méregette a Takasima-kést. Lassan elmosolyodott.
– Tényleg kellemes érzés – mondta, majd összezárta az ujjait a fekete kristályzsebkés
körül. – Jó tudni, hogy mostantól az enyém.
– A hangolástól van – mondta Charlotte elkomolyodva. – Nem valami látványos
tehetség, de a családom szerint megélhetek abból, hogy felhangolt műtárgyakat és
régiségeket adok el.
– Ezzel szeretnél foglalkozni?
– Nem. – A lány arca felderült. – Pararégészetből szeretnék diplomát szerezni, és
aztán elhelyezkedni valamelyik Arkane-múzeumban. Vagy lemennék a föld alá
valamelyik idegen romokat feltáró csoport tagjaként.
– Izgalmasan hangzik
– Nem olyan izgalmas, mint az SBPN, de igazából ezt szeretném csinálni.
– Sok szerencsét hozzá.
– Köszönöm.
Slade becsúsztatta a bicskát a dzsekije zsebébe. Közben a komp is kikötött. A másik
három várakozó megindult a rámpán. Slade följebb rántotta a vállán a hátizsákját.
– Mennem kell – mondta.
– Szervusz. Köszönöm a tegnap estét. És ne felejtsd el, hogy vigyázz magadra, jó?
– Jó.
A fiú odahajolt, és könnyű csókot lehelt a lány homlokára. De mire ő eldönthette
volna, mit is kezdjen ezzel a helyzettel, a fiú már úton is volt a komp felé.
 Charlotte megvárta, amíg a komp kifut a kikötőből, és eltűnik a szeme elől. Mielőtt
végképp eltűnt volna, integetett utána. Mintha látta volna, hogy Slade fölemeli a karját,
és búcsút int, de nem volt benne biztos. A tartalék szemüvege még egy régebbi recept
alapján készült, és csak homályosan látott vele a távolba. De az is lehet, hogy a könnyek
miatt volt.
Aznap reggel tett magának egy ígéretet. Ha a hónap végén hazamegy
Frekvenciavárosba, levágatja a haját divatosra, és vesz egy pár kontaktlencsét. A józan
esze azt súgta, hogy nagy valószínűséggel soha többé nem fogja viszontlátni Slade
Attridge-et.
De ha mégis szerencséje lenne, minden tőle telhetőt meg akart tenni, hogy történjék
bármi, legközelebb a fiú ne úgy csókolja meg, mintha a kishúga lenne.
1.
RAIN SHADOW-SZIGET
Tizenöt évvel később...
Charlotte összefonta a karját az üveglappal fedett pulton, és nézte, amint a két
félelmetes ragadozó belép a Tükrös Régiségek Boltja ajtaján. Egyikük kétségtelenül
ember volt, határozottan férfiember, és minden bizonnyal veszedelmes. Másikuk egy
kéken csillogó szempárral, hat apró manccsal felszerelt satnya, szürke, bolyhos gömböc.
A porcica jellegzetes testtartásban ült Slade Attridge vállán, és Charlotte meg volt
győződve róla, hogy a maga kicsinységében éppolyan veszedelmes tudna lenni, mint az
ember, akinek a társául szegődött. Mindketten vadásznak születtek, gondolta.
– Isten hozta a Tükrös Régiségek Boltjában, Attridge rendőrfőnök – mondta. –Kérem,
tartsa szemmel Rexet. Nálam ugyanis az a szabály, hogy az eltört holmit ki kell fizetni.
Slade az ajtóban megtorpant. Hideg pillantású acélszürke szemét enyhén összehúzva,
villámgyorsan felmérte a tárgyakkal zsúfolt helyiséget. Rex kissé lelapította a bolyhait,
amitől láthatóvá vált egy régebbi összecsapásban csúnyán szétmarcangolt, rojtos szélű
füle. Az éjszakai vadászatokra használt második pár szeme hirtelen kipattant.
De legalább nem vicsorította ki a fogát, gondolta Charlotte. Állítólag, ha egy porcica a
fogát mutatja, akkor már késő. Ezekben az aranyos, bolyhos kis állatkákban valójában
könyörtelen ragadozó lakott.
– Ez a bolt most még aktívabb, mint tizenöt éve volt, amikor még a nagynénje árult itt
– állapította meg Slade.
– Ezek szerint emlékszik rá? – derült fel Charlotte.
– Ó, hogyne – nézett egyenesen a szemébe a férfi.
Charlotte érzékei megremegtek az örömteli izgalomtól. Tizenöt évvel ezelőtt is
reménytelenül odavoltam érte, de most milliószor rosszabb a helyzet.
Oly régóta szunnyadtak már a Slade személyét illető ábrándozásai, hogy szentül
hitte: egyszer s mindenkorra kinőtte őket.
De amikor a férfi öt nappal ezelőtt leballagott a reggeli kompról, hogy elfoglalja
Rainshadow-sziget rendőrfőnökének székét, döbbenetes erejű reveládóban volt része.
Az Arkane házasságközvetítői már lemondtak róla, mondván, a tehetsége természete
nem engedi, hogy párt találjon magának. De elég volt egy pillantást vetnie Slade-re, és
már tudta, miért nem volt neki elég jó egyetlen férfi sem, akivel találkozott. Énje egy
része valamennyiüket álmai férfijával hasonlította össze. Ami persze nem volt sem
rendes, sem bölcs dolog tőle, de hiába, ha egyszer így volt. És íme, most itt áll előtte
Álmai Férfija.
Megmenekült attól, hogy be kelljen érnie Rex harapós válaszával.
A porcica kuncogva leugrott Slade válláról, és Charlotte aggódó pillantásától kísérve
végigszökdécselt a tárgyakkal telezsúfolt helyiségen, hogy végül eltűnjön egy halom
régi pénztárca és retikül mögött.
Slade alaposan szemügyre vette az üzletet.
– Mindig is olyan érzés volt ide belépni, mintha egy szelíd villámokkal tele viharba
sétálnék be, de az érzés csak még erősebbé vált. Most még több itt az energia.
-A legtöbben nem is tudják, hogy mennyi pszi van ebben az üzletben – felelte
Charlotte. – Legalábbis tudatos szinten nem érzékelik. De az erős szenzitivitással
rendelkezők ráhangolódnak.
Most azért érzi aktívabbnak, mert a nagynéném az elmúlt tizenöt évben, mielőtt
meghalt volna, sok új tárgyat szerzett be. Ráadásul néhány héttel ezelőtt, amikor
bezártam a frekvenciavárosi üzletemet, és a szigetre költöztem, magammal hoztam az
ottani tárgyaim többségét is.
– Nehéz elhinni, hogy közben eltelt tizenöt év.
– Igen – bólintott Charlotte.
Óvatosan, hogy ne legyen feltűnő, kicsivel feljebb emelte a tehetsége szintjét, és
megvizsgálta Slade auraszivárványát. A férfi nem működött maximális erőbedobással,
ennélfogva a sötét ultrafény sávjai halványan látszottak, de ennyiből is meg tudta
állapítani, hogy nem sokat változott az elmúlt tizenöt évben. Mindössze a hajdani,
tizenkilenc éves énjének egy tisztább, kiforrottabb változata lett: erős, kemény,
zárkózott, hidegvérű férfivá érett. Acélszürke szemének pillantása, ha lehet, még
hidegebbé vált.
Tizenöt évvel ezelőtt sem mosolygott sokat, és Charlotte egészen biztosra vette, hogy
Slade sohasem volt hajlamos kimutatni a jókedvét. De találkozásaikból az elmúlt öt nap
során arra következtetett, hogy még azt a kevés humorérzéket és derűs kedélyt is
elvesztette, ami valaha megvolt benne.
– Kíváncsi lennék, vajon a nagynénje eladott-e valaha valamit – jegyezte meg a férfi. –
Olyan ez a hely, mint valami padlás, méghozzá egy kétszáz éves ház padlása.
A nő nevetve tolta feljebb az orrán a szemüveget.
– Beatrix néni előszeretettel gyűjtött aktív állapotú régiségeket. Én viszont élénk
forgalmat csináltam Frekvenciában, és a Tükrössel is pénzt akarok keresni. Higgye el,
nem fogok éhezni. Jó érzékem van az ilyesmihez.
Meglepetésére a férfi szája sarka, afféle mosoly gyanánt, fölfelé rándult egy pillanatra.
– Ezek szerint valóban műtárgy– és régiségkereskedő lett, ahogy a családja szerette
volna?
– Igen. Beatrix néni rám hagyta a boltját és a teljes gyűjteményét, én pedig úgy
döntöttem, hogy Frekvencia helyett itt fogok működni.
Időbe telt, mire befejeződtek a nagynéném végrendeletével kapcsolatos hivatalos
eljárások, és addig zárva volt az üzlet. Alig két hete tudtam ismét megnyitni. Még most
is dolgozom a leltáron, és próbálom egyenesbe hozni az adminisztrációt. Beatrix néni
nem nagyon értett a rendszerezéshez.
 – Azt látom.
– Különös, hogy mindketten itt kötöttünk ki ismét a Rainshadow-n, nem gondolja?
Úgy értem, mennyi volt erre az esély?
– Fogalmam sincs. Egészen az utóbbi időkig nem terveztem, hogy visszajövök ide –
felelte a férfi.
– Ó.
– Pályát változtatok. Úgy alakult, hogy átmenetileg szereznem kellett egy állást, hogy
amíg a dolgaim új irányt vesznek, ki tudjam fizetni a számláimat. Egy barátom mondta,
hogy itt a szigeten szabaddá vált a rendőrfőnöki állás, úgyhogy elvállaltam.
– Értem. – Hirtelen mintha minden energiát kiszivattyúztak volna a szobából.
Eddig tartott az öt nap óta jóleső izgalommal járó előérzet.
Slade nem tervezi, hogy hosszabb ideig marad Shadow Bay-ben.
Megköszörülte a torkát. – Ezek szerint nem költözik ide végleg?
– Ha csak lehet, nem – válaszolta a férfi. – Arra számítok, hogy legfeljebb hathónapot
töltök itt. Ennyi időre lesz szükségem, hogy az, amit tervezek, beinduljon, és működni
kezdjen. És maga?
– Miután Beatrix néni meghalt, úgy terveztem, hogy bezárom a Tükröst, a készletet
pedig elszállítom a frekvenciavárosi üzletbe, de aztán meggondoltam magam. Eladtam
azt a boltot, és inkább ide költöztem.
– Mi késztette erre a lépésre? Nem mentek jól a dolgai Frekvenciavárosban?
– De, nagyon is jól mentek. – Charlotte nem túlzott. Valóban így volt. – Sokat
kerestem azzal az üzlettel. De ezzel is sok pénzt keresek Tudja, az online kereskedés
előnye. Ezenkívül tervezem, hogy a Tükrösből egy turistákra szakosodott régiségboltot
csinálok. Az én szakmámban minden a jó híren múlik, és a paranormális
antikvitásokban én vagyok a szakma egyik legjobbja.
– Hiszek magának – mondta a férfi. – Mindig is tudtam, hogy abban, amit csinálni
fog, sikeres lesz.
– Komolyan mondja? A családomban senki sem reménykedett benne. Miből
gondolta?
– Talán abból, ahogy ellenállt annak a csibésznek, aki akkor este, a Merton Roadon
úgy letámadta – felelte Slade.
– Aznap este nemigen volt más választásom.
– A legtöbben megbénulnak, ha erőszakkal közelednek hozzájuk
Cselekvésképtelenné válnak De maga küzdött.
– És vesztettem – jegyezte meg fanyarul a nő.
– De nem adta meg magát harc nélkül. Ez a lényeg. Ezért döntöttem úgy, hogy
beviszem a Rezervátumba. Úgy gondoltam, hogy azok után, amiken keresztülment,
megérdemel ennyit.
– Ó – sóhajtott Charlotte. – Tudja, aznap este halálra rémültem.
– Tökéletesen érthető volt abban a helyzetben.
Valami megcsörrent az üzlet túlsó végében. Charlotte halk, vészjósló zümmögést
hallott. Hirtelen ráeszmélt, hogy nem látja sehol Rexet.
– A porcicája! – jajdult fel, és ijedten kiszaladt a pult mögül. – Hol van? Mit csinál?
– Rex nem az én porcicám. Csak összebarátkoztunk.
 – Jó, jó, értem, de ez most nem érdekes. A lényeg az, hogy amíg a boltban van, maga
felel érte. De hová tűnhetett?
– Talán a mögé a tükrös asztalka mögé ment be.
A zümmögés folytatódott, és Charlotte újabb puffanásokat és tompa csörrenéseket
hallott.
– Az a fésülködőasztal egy eredeti első századi darab, még a Viszály Kora előttről –
csattant fel a lány, és a szobán átvágva egyenesen a remekmívű, intarziás asztalkához
sietett. – Maga Fenwick LeMasters tervezte. Az intarziák zöld borostyánkőből és
obszidiánból készültek A tükör és a keret is eredeti, az Isten szerelmére.
– Ki az a Fenwick LeMasters?
– Kora egyik legkiválóbb bútorgyártó mesterembere, aki kivételes tehetséggel tudta
megmunkálni a zöld borostyánkövet. A gyűjtők ezreket fizetnek a munkáiért. Ó, nem is
mondom!
Átkukucskált az öltözőasztalka felett, és meglátta Rexet. A porcica beszorított
egy régi önműködő figurát a sarokba egy – még a hajdani, a Régi Föld
pararégiségeinek szagát árasztó – első generációs szekrény és egy második generációs
állólámpa közé.
Mancsával könyörtelenül pofozta a játék figurát, mintha egeret vagy más prédát
gyötörne. A harminc centiméter magas műanyag bábu hosszú, lenge műanyag ruhájára
alkímiai jeleket festettek. A játék figura kicsiny, öklömnyi kristállyal volt felfegyverezve.
Az indokolatlan támadás aktiválta a figura belsejében lévő öreg, lemerült
borostyánkő akkumulátor maradék energiáját, és a mozgó baba úgy emelgette föl le a
fél karját, mintha ki akarná védeni Rex támadását. A zümmögő hang forrása a különös
kis kristályfegyver volt. A játék fegyver a kar minden mozdulatára megvillant, és
halványlila fényt bocsátott ki.
– Hagyd abba – szólt Rexre Charlotte. – Sylvester nagyon értékes darab.
Ötszáznál is kevesebb példány készült belőle.
Rex rá sem hederített. Sőt újabb ütést mért a figurára.
Charlotte már nyúlt volna a babáért, de a józan ész megállásra késztette. A porcicák
veszélyesek tudtak lenni, ha felingerelték őket.
– Csináljon valamit Rexszel – fordult inkább Slade-hez. – Komolyan beszélek. Ezért a
figuráért Arkane-gyűjtők ezer dollárt is megadnak, ha nem többet.
Slade odament, megállt mellette, és lenézett Rexre meg a szerencsétlen Sylvester-
bábura.
– Elég legyen, Rex – mondta csendesen. – Ne húzz ujjat Sylvester Jonesszal. A
legendák szerint a vén gazember meg tudja védeni magát.
Charlotte megkönnyebbülésére Rex abbahagyta a bábu pofozását.
Leült a hátsó lábára, és úgy nézett Slade-re, hogy Charlotte arra gondolt, bizonyára
így szokták a porcicák utálkozva forgatni a szemüket. Azután elballagott, hogy
közelebbről is szemügyre vegyen egy halom ősrégi kitömött játék állatot.
– Huhh. – Charlotte felkapta, és tüzetesen megvizsgálta az akciófigurát. – Szerencsére
nem látom, hogy kárt tett volna benne.
– Még sohasem láttam ilyet – pillantott Slade a bábura. – Mikor készítették?
– Körülbelül harminc éve. Nyilvánvalóan Arkane volt a tervezője.
 A legtöbb vevő, aki az eredeti Sylvester Jones akciófigurát vette meg a gyerekének,
úgy tudja, hogy egy óvilági varázslóról mintázták De azok, akik kapcsolatban vannak a
Társasággal, rögtön felismerik Ez afféle belső marketingtréfa. – Megnyugodva, amiért a
bábunak nem esett baja, Charlotte felült az öltözőasztal tetejére. – Úgy látom, Sylvester
szerencsésen túlélte az incidenst.
– Hát persze. Elvégre Sylvester Jonesról van szó.
– Igaz – mosolyodott el Charlotte. – A legenda szerint nehéz volt megölni őt.
– Meséljen a betörésről – mondta Slade.
– Jó. – A nő leporolta a kezét. – Ahogy Myrnának is elmondtam, amikor ma reggel
felhívtam az őrsöt, azt hiszem, hogy betörtek hozzám. Csak az a probléma, hogy nem
tudom, elvittek-e valamit.
– Meg tudom érteni. Itt valóban nehéz lehet megállapítani, hogy hiányzik-e valami.
Ez a hely tele van mindenféle limlommal.
– Itt csupa régiség és gyűjtőknek való holmi van – nézett a férfira dühösen Charlotte.
– Jó. Régiség és gyűjtőknek való holmi. Beszéljen a vélhetően megtörtént betörésről.
– A betörő a hátsó ajtón át jött be. Egészen biztos, hogy este, a bolt zárásakor
bezártam az ajtót.
– Itt, Shadow Bay-ben senki sem zárja az ajtókat.
– Én igen. A városból költöztem ide, emlékszik? Mindenesetre ma reggel, amikor
idejöttem, az ajtó nem volt bezárva. És sáros lábnyomokat láttam a padlón.
– Ó, az jó – mondta erre Slade. – Konkrét nyomok. Ez akár érdekes is lehet.
– Nem veszi komolyan, ugye?
– Öt napja, amióta én vagyok itt a rendőrfőnök a legsúlyosabb bűnügy, amivel
találkoztam, Hoyt Wilkins biciklijének állítólagos ellopása volt. Ami másnap előkerült.
Meglepő módon ott volt, ahhoz a fához támasztva, ahol Hoyt hagyta, amikor rájött,
hogy túl részeg ahhoz, hogy hazabiciklizzen a Tutajos kocsmából.
– Hallottam, hogy két napja is ki kellett mennie a Tutajosba, ahol valami verekedés
volt.
– Kocsmai verekedőket szétválasztani nem ugyanaz, mint nyomozást vezetni.
Ilyenkor leginkább arra kell figyelni, hogy miközben az ember szétválasztja a részeg
idiótákat, nehogy őt is megsorozzák.
– Várjon csak, volt még valami! – jelentette ki Charlotte diadalmasan. – Tegnap
letartóztatta azt a két drogcsempészt, akik a kikötőmedencében horgonyozták le a
csónakjukat, hogy elrejtőzzenek a parti őrség elől.
– Úgy be voltak állva a saját cuccuktól, észre sem vették, hogy le vannak tartóztatva.
Nekem mindössze annyi volt a dolgom, hogy lakat alá tegyem mindkettőt, amíg értük
nem jönnek Frekvenciavárosból, hogy füvestől elvigyék őket – válaszolta Slade.
– Így is elég mozgalmas első hete volt. Miért van mégis olyan érzésem, mintha máris
unná a munkáját?
– Ennyire nyilvánvaló? – csodálkozott Slade.
– Ha nem akart kisvárosi rendőrfőnök lenni, mi a csudának vállalta el az állást itt, a
Rainshadow-n?
– Mint mondtam, kellett valami, amivel átvészelem addig is, amíg megvalósítom a
tervemet.
 – Az SBPN-nél nem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna?
– Maradjunk annyiban, hogy készen állok a változtatásra. De térjünk vissza a
betöréshez.
– Jöjjön velem.
Charlotte a zsúfolt, sötét bolton át elvezette Slade-et a hátsó helyiségbe.
Eközben minden idegszálával átérezte a férfi fizikai közelségét. Gondolj csak bele: ő a
legszexibb férfi, akivel életedben találkoztál és egyedül vagy vele egy szigeten. Na jó, nem
teljesen egyedül. Itt van még a sziget többi lakója; de mivel a sziget és a külvilág között
a naponta csak kétszer közlekedő komp jelentette az egyetlen rendszeres kapcsolatot, a
távoliét és az
elszigeteltség érzése nagyon is valóságos volt.
A Tükrös hátsó szobája még zsúfoltabbnak hatott, mint az utcára nyíló bolthelyiség.
Majdnem a mennyezetig tornyosultak benne a nagynénje által idehordott, régiségekkel
teli, soha ki nem bontott dobozok és hajóládák, amelyek között keskeny ösvény vezetett
a hátsó ajtóig. A szobában akadt néhány újabb láda és rekesz is. Ezek olyan tárgyakat
tartalmaztak, amelyeket Charlotte mindenképpen magával akart hozni a frekvenciabeli
boltjából.
– Nem irigylem, ha majd leltárt akar készíteni a holmijairól – jegyezte meg Slade. –
Egyik-másik ládán látszik, hogy évtizedek óta nem nyúltak hozzájuk, ugyanott vannak,
ahová valamikor lerakták őket.
– Mondtam: a nénikém nem volt rendszerező alkat.
– Ez túlmegy azon, hogy valaki nem ért a rendszerezéshez. A pszichológiának külön
szava van az ilyen problémával küzdő emberekre.
– Tárgyhalmozó? Igen, tudom. – Charlotte egyszer csak megállt. -
Mit mondjak? Nem titok, hogy a nénikém kicsit bogaras volt. – A kétoldalt
feltornyozott ládák között vezető szűk járat végébe mutatott. – Ez az az ajtó, amelyiket
nyitva találtam ma reggel, amikor megérkeztem.
Slade odament, és közvetlenül az ajtó előtt lekuporodott a földre.
– Huhh – mondta.
– Mit talált? – kérdezte a lány.
– Futócipő nyomának nézem. – Slade felállt. – A sáros nyomokból ítélve elidőzhetett
ebben a szobában, azután bement a boltba. Ott megfordult, és visszajött ide, majd
ugyanott távozott, ahol bejött. A hátsó ajtón át.
– Akár hiszi, akár nem, ezt magamtól is kitaláltam.
– Igen? – vonta fel a férfi a szemöldökét. – Nem gondolt még arra, hogy beszáll a
bűnözés elleni harcba?
– Nagyon vicces. Mit gondol, mi történt itt?
– Azt hiszem, hogy a múlt éjjel valaki nyitva találta az ajtót, besétált a boltba,
körülnézett, aztán kiment.
– Mondtam, hogy az este bezártam az ajtót – közölte a lány határozottan.
Slade a hátsó ajtó zárjára pillantott.
– Még ha bezárta is, ezt a zárat egy hitelkártyával is ki lehet nyitni.
– Tervezem, hogy új zárat csináltatok De annyi minden tennivaló van, hogy még nem
jutottam hozzá.
 – A terv jó.
– Nem kellene ujjlenyomatot vennie, vagy valami? – nézett a férfira összeráncolt
szemöldökkel Charlotte.
– Ó igen, és talán DNS-vizsgálatot is kérhetnék Köszönöm, hogy emlékeztet rá. –
Maga, úgy tűnik, tényleg nem veszi komolyan ezt az ügyet, ugye?
– Ha Frekvenciavárosban lenne, és kirabolnák a boltját, mit gondol, mit csinálnának a
zsaruk? – nézett rá Slade.
A nő elfintorodott.
– Nem sokat. Talán listát kémének az ellopott tárgyakról arra az esetre, ha valamelyik
felbukkanna egy zálogházban.
– Mivel a jelek szerint semmit sem loptak el innen, és Rainshadow-n nincsen
zálogház, a nyomozás meglehetősen szűk területre korlátozódik
– A mindenit. Maga aztán csakugyan eléggé félvállról veszi a munkáját, nem
gondolja?
Slade vállat vont.
– Ez csupán egy rövid kitérő.
– Meglep, hogy milyen rosszul áll hozzá a helyzethez, Attridge rendőrfőnökúr.
– Oké, oké. Elmondom a legvalószínűbb forgatókönyvet. Tegnap este, miután bezárta
az üzletet, valaki észrevette, hogy az ajtó nyitva maradt. Bejött, gyorsan körülnézett,
hogy lássa, minden rendben van-e, majd elment. Mit szól a szóban forgó bűnügyet illető
elméletemhez?
– Rendkívül siralmasnak találom. De mivel ennél több konkrétumot nyilvánvalóan
nem tudok felmutatni, el kell fogadnom.
– Megfordult, és átment az elülső helyiségbe. – Kér egy csésze kávét?
– Attól függ. Meg akar vesztegetni? Ha igen, akkor egy fánkot is kínálnia kell hozzá.
– Sajnálom, de fánk nincs. Egyébként is az az érzésem, hogy magát hiába is akarnám
megvesztegetni.
– Mitől ilyen biztos ebben?
– Megérzés. De szerencséje van. Történetesen megmaradt annak a cukkinikenyérnek
a fele, amit a szomszédom, Thelma Duncan sütött nekem.
– Úgy látszik, ma mindenhova jutott Thelma Duncan cukkinikenyeréből. Reggel
Myrna is behozott egyet az őrsre. Rex ette meg.
– Az egészet?
– Hát, Willisszel megosztoztak rajta. Mint kiderült, Rex odavan Mrs. Duncan cukkini
kenyeréért.
– Az jó, mert nekem azt mondták, hogy ez most egy darabig így lesz. Mrs. Duncan
kiválóan ért a kerthez, és történetesen épp most van a cukkiniszezon. Vágok is egy
szeletet Rexnek.
Azzal bement a pult mögé, és kicsomagolta a süteményt.
Miközben levágott egy szeletet, és ráhelyezte egy kis papírtálcára, amelyet aztán
letett a pultra, minden pillanatban magán érezte Slade tekintetét.
– Gyere ide, Rex. Cukkinikenyér – szólt hátra a válla fölött a férfi.
Fojtott kuncogás hallatszott a régi erszények és retikülök kupaca felől. A következő
pillanatban felbukkant Rex, villámgyorsan átiramodott a szobán, és felugrott a pultra.
Ott termett a tálcánál, és nagy lelkesedéssel hozzálátott a cukkinikenyér felfalásához.
– Meglepő – jegyezte meg Charlotte. – Az ember azt gondolná, hogy miután ma
reggel egy egészet megettek ketten Willisszel, egy időre elege lett a cukkinikenyérből.
– Még nem – mondta erre Slade.
Rex az utolsó morzsáig befalta a süteményt, majd leugrott a padlóra, és ismét eltűnt a
régiségek között.
– Tartsa szemmel, legyen szíves – kérte a férfit Charlotte, mialatt kávét kanalazott a
szűrőbe.
– Nehéz lesz ezen a helyen.
– Figyelmeztetem, hogy...
– Tudom. Az eltört tárgyat meg kell fizetnem.
– Úgy van. – Charlotte megtöltötte vízzel, majd bekapcsolta a kávéfőzőt.
Kis csend támadt a háta mögött. Nézte, amint a kávé lassan csurogni kezd az
üvegedénybe.
– Sohasem jelentkezett teljes jogú szerződéses házasságra – szólalt meg kis idő múlva
Slade.
A lány meglepetten fordult hátra.
– Nem. – Vett egy nagy lélegzetet. – Nem, nem jelentkeztem. Még nem. –
Visszafordult a kávéfőzőhöz. – Gondolom, maga sem.
– Nem. Egyszer megpróbálkoztam egy érdekházassággal, de nem vált be.
A törvényileg elismert érdekházasságot az első generációs telepesek vezették be afféle
rövid távra szóló megállapodásként, hogy a párok megtapasztalhassák, mit jelent
elköteleződni valaki mellett, mielőtt teljes jogú szerződéses házasságot kötnének. A
fiatalokat arra biztatták, hogy vállalkozzanak EH-ra, mielőtt fejest ugranának egy
szerződéses házasságba. Egy EH-t bármelyik fél bármilyen okból, minden
következmény nélkül felbonthatott Feltéve, hogy nem született gyerekük. Egy baba
születésével az EH a törvény értelmében teljes jogú szerződéses házassággá változott.
Egy SZH jogilag és a társadalom szemében is olyan szilárd és tartós volt, mint az
idegen kvarc. Történtek lépések a válás megkönnyítésére, de egyelőre ez még rendkívül
ritkán fordult elő, mivel az egész procedúra jogilag és anyagilag kész rémálom volt,
nem beszélve arról, hogy felért egy társadalmi és politikai öngyilkossággal.
Csak a nagyon gazdagok és nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezők engedhettek meg
maguknak egy válást, ők azonban a kellemetlen következményei miatt rendszerint
elkerülték. Ha egy politikus arra vetemedett, hogy kilépjen az SZH-ból, számíthatott rá,
hogy kiteszik a hivatalából. A vállalatvezetőket ilyen esetben az igazgatótanácsok
rúgták ki. Az exkluzív klubok törölték őket a tagjaik sorából.
Elapadtak a fontos társadalmi eseményekre szóló meghívások.
A józanul gondolkodó emberek, ha a házasságuk tarthatatlanná vált, megegyeztek
egymás között, hogy külön költöznek. De az egymás és a gyermekeik iránti társadalmi
és jogi kötelezettségeik ettől változatlanul megmaradtak. Első volt a család. Mindig,
minden körülmények között.
A rosszul megválasztott házastárs miatti félelem biztosította a házasságközvetítő
foglalkozás stabil létét. A családok minden pénzt megadtak érte, csak hogy hivatásos
házassági tanácsadók hozzák össze az egymáshoz illő párokat.
 – Tudja, mindig azt képzeltem, hogy mostanra már házas lesz. Talán már gyerekei is
lesznek – mondta Slade.
– Komolyan? – nézett hátra a válla felett mosolyogva a nő. – Meglep, hogy egyáltalán
emlékszik rám, nem is beszélve arról, hogy kiderül: az elmúlt tizenöt év alatt gondolt
rám.
A férfi benyúlt a nadrágzsebébe, és elővette azt a fekete kristály zsebkést, amelyet a
lánytól kapott aznap reggel, amikor elhajózott, hogy új életet kezdjen az SBPN-nél.
– Valahányszor használtam ezt, mindig magára gondoltam – mondta.
Charlotte hirtelen jókedvre derült.
– Ennyi éven át megőrizte!
– Jó kés. – A férfi visszadugta a bicskát a zsebébe. – Igaza volt abban, amit a
pengéjéről mondott. Ma is ugyanolyan éles és erős, mint volt. Többször is megmentette
az életemet.
– Tényleg?
– Tényleg.
Charlotte szélesen elmosolyodott. Nevetségesen boldog volt.
– Nincs semmi, ami felérne egy Takasima-késsel. Mennyi időbe telt, mire rájött, hogy
kell kinyitni?
– Mire a komp Frekvenciavárosba ért, már elboldogultam vele.
Kell egy kis tehetség a rezálásához.
– Igen – bólintott a nő. – Az kell hozzá.
– Mivel úgy fest a dolog, hogy egy darabig együtt leszünk ezen a sziklán, hajlandó
lenne velem vacsorázni ma este? – kérdezte Slade csendesen.
Jóllehet azóta, hogy a múlt héten leballagni látta a kompról, róla ábrándozott, a
meghívás mégis meglepetésként érte Charlotte-ot.
Nem kis erejébe került, hogy a válasza nyugodtan és derűsen hangozzék.
– Nagyszerű lenne. De ami az éttermeket illeti, nem sok választási lehetőség van itt.
Mit szólna a Tengeri Kilátáshoz?
– Úgy értettem, hogy jöjjön el hozzám – felelte Slade. – Veszek friss lazacot Hanknél.
– Jól van – bólintott Charlotte. – Mit vigyek?
A férfi pár pillanatig elgondolkozott.
– Talán valami zöldséget a lazac mellé.
– Az csakugyan mindig jól jön. Mrs. Duncan a cukkinikenyér mellett bővenellátott
paradicsommal és bazsalikommal is. Készítek belőle salátát.
– A kifinomult zsaruösztönöm azt súgja, hogy a fehérbort szereti, nemde?
– Megiszom a vöröset is – nyugtatta meg a nő. – Nem ragaszkodom egyikhez sem, de
a halhoz jobban illik a fehér.
– Hazafelé menet veszek egy üveggel. A hűtőmben csak sör van -mondta Slade.
Tompa puffanás hallatszott a belső szobából.
– Rex. – Charlotte kirontott a pult mögül. – Mondtam, hogy tartsa szemmel – nézett
haragosan Slade-re.
– Elnézést.
Rex megjelent a két helyiség közötti ajtónyílásban. Egy egészen kicsi, csillogó fekete
gyöngyökkel kivarrt estélyi táska volt nála, éppen csak akkorka, hogy egy rúzs és egy
púderkompakt elférjen benne.
Charlotte csípőre tett kézzel megállt előtte.
– Hagyd békén azt a retikült.
Ámulatára Rex a lába elé ejtette a kis táskát.
– Úgy látom, kedveli magát – jegyezte meg Slade. – Általában elengedi a füle mellett
az ilyen utasításokat. Mi ez a holmi?
– Egy nagyon szép Claudia Lockwood estélyi retikül. Jó állapotban több százdollárt
ér, és ez kifogástalan állapotú.
Rex lekuporodott, és várakozó pillantással nézett Charlotte-ra.
– Azt akarja, hogy dobálja neki az erszényt – mondta Slade.
– Szó sem lehet róla. Ez a holmi túl értékes ahhoz, hogy egy porcica játékszerelegyen.
– Kicsit elbizonytalanodva hozzátette: – Nem is tudtam, hogy a porcicák szeretik, ha
apportírozzák őket.
– Rex valójában nem hozza vissza, amit eldob neki – felelte Slade.
– Nem lehet vele úgy játszani, mint egy kutyával. De ha eldob neki egy tárgyat, akkor
utánamegy.
– És mit csinál vele?
– Megöli – válaszolta Slade.
– Akkor alaposan meg kell gondolni, hogy mit dob el neki az ember.
– Nagyon alaposan. – bólintott a férfi.
– Sajnálom, Rex – nézett le a porcicára Charlotte. – Nem engedhetem meg, hogy
cafatokra tépd ezt az erszényt.
Rex tekintete még feszültebbé vált. Mozdulatlanul ült a hátsó lábán: egy szoborrá
merevedett porcica.
– Maga szerint most pszichikus erőt vet be, hogy engedelmességre kényszerítsen
engem? – nevetett Charlotte.
– Kitelik tőle.
– Az erszényt nem adom, de mit szólnál egy kacsához? – nézett le Charlotte Rexre.
Visszament a pulthoz, és felkapta a pénztárgép mellett lévő kis sárga gumikacsát.
Párszor összenyomta, és a kacsa mindannyiszor sípolt egyet. Rex láthatóan izgalomba
jött.
Charlotte bedobta a kacsát a hátsó szobába. Rex felugrott, és utána iramodott. Tompa
puffanás hallatszott, amit egyre halkuló, kétségbeesett sípolás követett.
Végül minden zaj elült, és felhangzott egy ujjongó kuncogás.
– Valami azt súgja nekem, hogy a kacsa nem bírta tovább -jegyezte meg Charlotte.
Belépett a pult mögé, és kitöltötte a kávét.
Letette a bögrét a pultra, Slade elé. Belenézett a férfi hűvös pillantású szemébe.
– Tudja, ki járt a boltomban az éjjel, ugye? – kérdezte.
– Igen – ismerte be Slade, és bűnbánóan felemelte a kávésbögréjét.
– Majd beszélek vele. ígérem, hogy többé nem fog előfordulni.
 2.
Hank Levenson rádobta a mérlegre a fejétől-farkától megfosztott halat.
– Sok lesz ez a drága folyami lazac egy embernek. Megosztozik rajta a porcicával?
Adhatok egy kisebbet is, Rex-nek pedig jó lesz az olcsóbb fajtákból.
Nem hiszem, hogy érezné a különbséget.
Slade töprengő arccal vizsgálgatta az üveg alá kirakott halakat.
Semmi értelme nem volt, hogy megpróbálja eltitkolni a dolgot.
Bármit tesz is, holnap reggelre mindenki tudni fogja Shadow Bay-ben, hogy együtt
vacsorázott a Tükrös Régiségek tulajdonosnőjével.
– Nem vagyok benne olyan biztos, hogy Rex nem érezné meg a különbséget –felelte. –
Átkozottul válogatós. Ő is kap majd abból a lazacból, de úgy tervezem, hogy a nagyján
megosztozom egy vacsoravendéggel.
– Egy vendég, hmm? – Hank lesöpörte a lazacot a mérlegről, és csomagolópapírba
göngyölte. – Véletlenül nem Charlotte Enright lesz az?
– Miből jött rá?
Hank felhorkant.
– Láttam, amikor ma reggel kijött a boltjából. Volt egy olyan érzésem, hogy maga meg
ő jól kijöhetnek egymással.
Hank a hatvanas évei második felében járt. Rainshadow-n nőtt fel, és jellegzetesen
kemény, viharedzett arcán jól látszott, hogy egész életét a vízen vagy a víz közelében
töltötte. Amikor a ragasztószalagért nyúlt, hogy lezárja a hal csomagolópapírját,
felgyűrt ingujja alól kivillant egy régi tetoválás – egy mesebeli tengeri kígyó – egy
darabja.
– Charlotte azt gyanítja, hogy a múlt éjjel betörtek hozzá – mondta Slade. –Elmentem
a boltjába, hogy körülnézzek.
– Igen? – Hank fölpillantott, a szeme résnyire szűkült az aggodalomtól. – Elloptak
valamit?
– Ki tudja?
– Az már igaz – vágta rá Hank. – Az egész üzlet tele van mindenféle kacattal.
Beatrix Enright nagyon különös asszony volt, és a vége felé még hóbortosabbá vált.
Rögeszmésen ragaszkodott a régiségeihez.
Slade-nek eszébe jutott az a beszélgetés, aminek véletlenül fültanúja volt azon a
réges-régi nyáron, amikor a kikötőben dolgozott.
– Emlékszem. Tizenöt évvel ezelőtt mindenki kicsit bolondnak tartotta.
– Az idő múlásával egyre furcsább lett, és ez nagy szó errefelé.
Rainshadow sok különc alakot vonz. Beatrixben az volt a különös, hogy mindig
hagyatékokból származó régiségeket vásárolt, de mintha az már nem érdekelte volna,
hogy el is adja őket, legalábbis én így tudom.
– Mindvégig fenn tudta tartani az üzletét – mutatott rá Slade.
– Ez igaz. Gyakran az volt az érzésem, hogy egy bizonyos tárgy után kutat. De nem
hiszem, hogy valaha is megtalálta. Miből gondolja Charlotte, hogy betörtek hozzá?
– Ma reggel nyitva találta a bolt hátsó ajtaját, és ettől ideges lett.
De amennyire meg tudta állapítani, nem hiányzik semmi.
– Városi lány – bólogatott Hank olyan arccal, mint aki ezzel mindent elmondott. –
Örülök, hogy nem történt nagyobb baj. De hát minálunk amúgy sem szokott.
– Észrevettem – hagyta rá Slade.
– Olykor-olykor, a hosszú nyári hétvégeken meggyűlik a bajunk a sok
hajókirándulóval. Vagy amikor valamelyik helybeli többet iszik a kelleténél, és
randalírozni kezd. És persze itt vannak a drogdílerek, akik állandóan járják a szigeteket,
ahogy már az elmúlt héten maga is megtapasztalhatta.
– Igen – mondta Slade, és az órájára pillantott.
– A borostyán-tengeri szigetek mindig is népszerűek voltak a csempészek,
drogterjesztők és kalózok körében.
– Hank hangján egy kis büszkeség érződött. – Errefelé minden ilyesminek
nagyhagyománya van. Ötven éve maga Harry Sebastian kapitány is hajózott ezeken a
vizeken. A legenda szerint valahol Rainshadow-n ásta el a kincseit.
– Aztán eltűnt. Vélhetőleg a korábbi üzlettársa végzett vele, aki jogot formált a
kincsre. Ismerem a sztorit, tizenöt évvel ezelőtt elmesélték nekem.
– Azt mondják, Sebastian szelleme éjszakánként a Rezervátumban kísért – mondta
egy kacsintás kíséretében Hank – Ha meglátom, letartóztatom.
– Csak rajta – nevetett Hank.
Slade újabb pillantást vetett Hank tetoválására. Látott már hasonlókat, többnyire
kiöregedett csempészeken.
– De mindent összevéve, ez az öböl igazán békés hely – folytatta Hank elégedetten. –
Mondhatom, uram, a maga foglalkozása szempontjából nincs ennél tökéletesebb
kisváros.
– Hát, ha mindenki ezt mondja... – Slade elővette a tárcáját. – Mennyivel tartozom?
– Tizenkilenc dollár kilencvenöt cent. A helyi árfolyamon számolva.
– Köszönöm. Ez jólesik.
Hank átnyújtotta a halat tartalmazó csomagot, és a pulthoz dőlve tovább folytatta a
diskurálást.
– Nem, uram, itt a Rainshadow-n nem fordulnak elő a nagyvárosokban mindennapos
bűnügyek.
– Vettem észre.
Itt nincsenek pszichikus bűnözők, gondolta Slade. Sem sorozatgyilkosok. Itt nem kell
paranormális eszközökkel elkövetett gyilkosságokban nyomozni. Ami nem is baj, mivel
már amúgy sem képes efféle munkát végezni.
– Bevallom, nem tudtam, mire számítsak, amikor pár hónapja a régi tópartilakban
megnyílt az a lelkigyakorlatos ház – folytatta Hank – De eddig csupa rendes, jól nevelt,
egy kis magányra vágyó ember érkezett oda. Pénzt költenek a boltokban, a ház vezetője
tőlem vesd a halat, úgyhogy nem panaszkodom.
– Ha meggondolom, hogy mibe kerül ott egy hétvégi meditációs szeminárium,
kétlem, hogy a lelkigyakorlatos ház olyan embereket vonzana, akik hajlamosak
lennének betörni a helyi boltokba és cégekhez – jegyezte meg Slade.
– Ebben igaza van – kuncogott Hank. Kinézett a bolt kirakatüvegén át Rexre, aki a
korláton csücsült odakint, és nagy kegyesen fogadta az arra járók simogatásait és
gügyögését.
– Hol szedte össze a porcicát? – kérdezte.
 – Egyszer csak megjelent – felelte Slade.
– Nem is tudtam, hogy megszelídíthetők
– Nem szelídíthetők meg. Köszönöm a halat. Még találkozunk
– Biztosan – vigyorgott Hank. – Sok sikert a mai estéhez. Érezzék jól magukat.
– Igyekezni fogok
Odakint Rex nagy érdeklődést tanúsított a lazacos csomag iránt.
– Eszedbe ne jusson – figyelmeztette Slade. – Ez lesz a vacsoránk, nem nassolunk
belőle uzsonnára. Szépen berakjuk az őrsön a hűtőbe, és munka után hazavisszük.
Rexet látszólag nem érdekelte tovább a lazac. De Slade-et nem tudta becsapni.
Leballagott a lépcsőn.
Óvatosan pár fokkal felemelte a másik érzékelését. Már okosabb volt. A klinikán
figyelmeztették az orvosok, hogy csak nagyon minimális mértékben szabad használnia
a tehetségét. De képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Tudnia kellett, mennyire súlyos a
helyzet, hogy mennyi ideje maradt, mielőtt az érzékei teljesen kiégnek, és rátelepszik a
pszivakság.
Néhány másodpercre felnyílt a másik látása. Az egész Part utca, az egymás mellett
sorakozó ódon, fából készült kirakataival, a rév és a kikötőmedence egyszeriben megtelt
az ultrafény baljós ragyogásával.
A járdákon jövő-menő emberek lábnyomai szivárványszínű energiától izzottak. Ám
amikor még egy kicsit ráerősített, és megpróbált bejutni a zónába, megérezte azt a
forrón kavargó energiavihart, amely csak arra várt, hogy tetőtől talpig elborítsa.
Szerencsére azonban nem lett sötétebb, mint amikor utoljára látta.
Maradt hát még egy kis ideje, mielőtt végképp elveszíti a tehetségét, de azt a
pszichikus erőt, amely az egész életét alakítgatta, és az elmúlt tizenöt év alatt sikeressé
tette a pályáján, lassan, de biztosan felemészti a spektrum túlsó végén tomboló vihar.
Hirtelen elhatározással gátat szabott a belülről feltörni készülő düh áradatának. Á
dühöngésnek semmi értelme. Nincs más lehetősége, tovább
kell haladnia előre.
De legalább ma este együtt fog vacsorázni egy vonzó és érdekes nővel. Már régóta
nem volt barátnője. Susan elhagyta, miután megtudta az orvosok és a
parapszichológusok véleményét. Nem is hibáztatta érte. Egy ideig öngyilkos akart
lenni. Mindketten tudták, hogy a lány semmit sem tehet, amivel meg tudná állítani a
lejtőn.
Még ha végül nem is lövi főbe magát, és az állandó drog-és alkoholmámor sem végez
vele, mint egyesek várták, többé akkor sem lehetett már az a férfi, akihez Susan férjhez
akart volna menni.
A lány tehát idejében kiszállt ebből a kapcsolatból, amelyet veszteségként könyvelt el,
ő pedig megkönnyebbült ettől. Legalább nem kell úgy tennie, mintha egyszer még
visszanyerhetné a tehetségét. Hogy egyszer még visszatérhetne a Hivatalba.
De Charlotte Enright nem ismerte őt abban, az általa másiknak nevezett életében.
Nála tiszta lappal indulhat Mindenféle tehertétel nélkül. És amúgy sem szándékozik
annyi ideig maradni Shadow Bay-ben, hogy rossz benyomást keltsen benne. Ezt
őszintén meg is mondta neki Charlotte tudja, hogy hat hónap múlva el akar menni
innen. Örült, hogy ezt még azelőtt tisztázta vele, mielőtt meghívta volna vacsorára.
 Két futó ismerős találkozása egy estére, gondolta. Miért is ne tölthetnének együtt egy
kis időt? A nő sem gyerek már. Mindketten felnőttek.
A szó szoros értelmében beleszédült, amikor öt napja a kompról lejőve meglátta őt. A
város apraja-nagyja kiment, hogy köszöntse az új rendőrfőnököt, de a tömegben álló
Charlotte látványa volt az, ami valóságos áramütésként érte, és olyan érzéseket
ébresztett fel benne, amiket nem tudott megnevezni.
Elsőként az a gondolat villant belé, hogy ez egy tökéletesen irracionális nap. Mintha
azóta itt állna, és az eltelt évek alatt mindvégig rám várt volna.
Nem volt semmi értelme, az elmúlt öt nap alatt mégsem sikerült megszabadulnia
attól az érzéstől, hogy tizenöt éve próbál visszatérni Rainshadowra, hogy lássa, itt van-e
még a lány.
Természetesen azalatt, amíg távol éltek egymástól, a lány felnőtt, de bárhol felismerte
volna. Minden a helyén volt rajta, ami ahhoz kellett, hogy igazi nővé válva kiviruljon
ezen a nyáron. Ezt a végeredményt érezte meg benne akkor, tizenöt évvel ezelőtt.
Csillogó mogyoróbarna szeme intelligenciát, erőt és egy szenvedélyes természet ígéretét
sugározta, és ez az ígéret most még fényesebben ragyogott a szemében.
De valami megváltozott rajta, töprengett tovább a férfi. Az a félszeg, szégyenlős,
fájóan sebezhető tizenöt éves lány eltűnt, és egy ragyogó külsejű, intelligens, kifinomult
ízlésű nő lépett a helyébe.
Finom csontozatú arcát vállig érő haj foglalta keretbe. Ma is szemüveget viselt, de
már egy divatos fazonút, amely még jobban kiemelte gyönyörű szemét. Ebben a nőben
minden, beleértve az energikusságát is, felvillanyozta az érzékeit.
Azon az első napon már tudta, hogy ez a nő jobban kell neki, mint eddig bármi egész
életében. De azt is tudta, hogy ez a nő az egyetlen, akit nem kaphat meg.
A Shadow Bay-i rendőrőrs az utca másik végében, a város főterén volt. A kis parkkal
szemben állt az önkéntes tűzoltóosztag főhadiszállása. A tökéletes kisvárosi képet a
posta és a mellékállásban polgármesterkedő Fletcher Kane hivatala tette teljessé.
Ennyi épp elég, hogy valakit, aki gyűlölte a kisvárosokat, az őrületbe kergessen,
gondolta Slade mogorván. Csakugyan itt az ideje, hogy pályát változtasson.
A park egyik kőpadján, lábát maga előtt kinyújtva, Devin Reed terpeszkedett. Márkás
futócipőt, farmernadrágot, szürke kapucnis pólót, és a nemrégiben vásárolt, legújabb
divatú napszemüvegét viselte. Ezen felül azt a végtelenül életunt, világfájdalmas
arckifejezést, amit csak egy tizenhárom éves fiú tud magára ölteni.
Csakhogy, gondolta Slade, Devinnek minden oka megvolt rá, hogy így viselkedjen.
Az áttörés miatt kemény napjai lehetnek Rex egy iramodással ott termett, és felugrott a
padra.
– Helló, Rex. – Devin megpaskolta a porcicát, majd a napszemüveg mögül
felsandított Slade-re. – Helló, Attridge parancsnok.
– Dev – állt meg Slade. – Mi dolgod van ma délután?
– Semmi különös.
– És mára virradó éjszaka, éjfél és hajnal között? Volt valami dolgod?
– Tessék? – Devin lekapta a kezét Rexről.
– Betörtél a régiségboltba.
– Nem törtem el semmit. Esküszöm.
 – De bent jártál.
– Nem volt bezárva az ajtó – sietett a magyarázattal Devin. – Csak meg akartam
nézni, hogy minden rendben van-e.
– Elvittél valamit?
– Nem.
– Akkor jó. Nem szeretném, ha le kellene csukjalak. Megszakadna a nagyanyád szíve.
Devin elképedt.
– Úgysem csukna le.
– Egy szempillantás alatt.
– Nem hiszem el.
– Próbáljuk ki.
Devin arca elkomorult.
– Én csak szívességet tettem Miss Enrightnak Csak megnéztem, nincs-e valamigond
odabent az üzletben.
– Helyes. Legközelebb, ha éjfél után kint kóborolsz, és észreveszed, hogy egyajtó
nyitva maradt, hívj engem vagy Willis közrendőrt.
– Jó, rendben, úgy lesz.
Rex eloldalgott, hogy közelebbről is megvizsgálja a kőből épült, csempével kirakott
szökőkutat. Nagyon szeretett pancsolni.
Slade föltette egyik bakancsos lábát a pacira, és alsókarját a combjára fektette: Nem
volt hivatásos tanácsadó, de Devinnek határozottan tanácsra volt szüksége.
Hogy aztán megfogadja-e vagy sem, az már más lapra tartozott.
– Tud róla a nagyanyád, hogy múlt éjjel kilógtál a házból? – kérdezte.
– Nem. – Devin kezdte magát nagyon kényelmetlenül érezni. – Azt gondolná, hogy
füvezek vagy ilyesmi.
– Tudom, miért mentél be a boltba, Dev.
– Mondtam már, hogy csak...
– Érzed odabent az energiát, igaz? Én is érzem. Olyan, mintha hirtelen
apróáramütések érnék az egész testedet, igaz?
Felvillanyozódik tőle az ember.
– Tessék? – Devin mozdulatlanná dermedt.
– Paranormális energia maradványait érzékelted azon a helyen.
– Úgy érti, mint az Old Quartersben és az Underworldben? Idegen pszit?
– Olyasmi, de a Tükrösben nem idegen energiát érzékelsz. Emberi pszit.
– Nem értem.
– Miss Enright azt mondja, hogy a bolt tárgyainak többsége nagy
mennyiségűenergiával van átitatva. Magától értetődően vannak gyűjtők, akik nagy
összegeket hajlandók fizetni ezekért a tárgyakért.
Akkor most számolj.
Devin először megdöbbent, aztán megsértődött.
– Ne is mondja tovább. Olyan ostobának tart, hogy ezt el is hiszem? Miért nem
mondja mindjárt azt, hogy tényleg létezik a Mikulás és a Fogtündér?
– Szerintem benned most fejlődik ki egy erős pszichikus tehetség, Dev. Méghozzá
nem az az alacsony szintű, amit arra használ mindenki, hogy a borostyánt rezonáltatva
beindítsa vele az autót vagy a mosógépet. Annál sokkal erősebb.
Dev szeme felragyogott.
– Azt mondja, hogy akár szellemvadász is lehet belőlem? Hogy egy napon én is a Céh
tagja lehetek?
– Rezáltál valaha szellemet?
– Nem – búsult el újra Devin. – Néhányszor megpróbáltam odahaza Frekvenciában.
Néhány másik gyerekkel együtt lementünk az alagutakba. Ők odavonzottak pár kisebb
szellemet, de én nem tudtam utánuk csinálni.
– Talán mert a te tehetséged más, mint az övék
– Igen? – Devin nem is próbálta eltitkolni a kételkedését. -Mennyiben?
– Először is nem kell hozzá borostyán, habár talán borostyánnal hatékonyabban
tudnál összpontosítani.
– Mi van?
– Nézd, köztudott dolog, hogy itt a Harmónián valami felgyorsította a
mindnyájunkban meglévő rejtett pszichikus érzékelés fejlődését. Elsősorban ezért
vagyunk képesek borostyánt használni, igaz?
– Igaz. Tanultuk természetismeret-órán. Na és?
– De azt nem tanították nektek, hogy egyes első generációs telepesek már kétszáz
évvel ezelőtt, amikor megérkeztek ide, nagy mennyiségű természetes pszichikus
tehetséggel rendelkeztek Csak éppen nem dicsekedtek vele, mert odahaza, az
Óvilágban nem tartották normálisnak a természetfeletti képességeket. Azokat az
embereket, akiknek volt valamilyen pszichikus tehetségük, csodabogaraknak vagy
egyenesen veszélyes alakoknak mondták. – Tényleg?
– Itt a Harmónián jobb a helyzet, de sokan ma is ösztönösen félnek az erős
tehetségektől, akár használnak borostyánt, akár nem. És néha bizony jó okuk van rá,
hogy féljenek tőlük
– Ugyan már, senki sem veszi komolyan a gonosz médiumokról és paranormális
gyilkosokról szóló filmeket és képregényeket.
Slade-nek eszébe jutott egy gonosz médiummal való legutóbbi találkozása. De csak
annyit mondott:
– Meglepődnél.
– Tényleg? – Devet láthatóan izgatni kezdte a téma.
– A természetes tehetség, amiről úgy gondolom, hogy benned megvan, lassan fejlődik
ki. Évekbe telik, mire rájössz, mekkora erőd van. Ez jó, mert időre van szükséged, hogy
megtanuld, hogyan irányítsd és összpontosítsd az új képességeidet.
– Hű.
– Azt tanácsolom, hogy hallgass arról, ami veled történik, hacsak nem vagy egészen
biztos benne, hogy akivel beszélsz, érti, amit mondasz, és hisz neked.
– Gondolja, hogy kinevetnének? – nézett rá Dev óvatos, bizonytalan tekintettel.
– Valószínűleg. Az erős tehetségnek rendszerint van egy genetikai összetevője is.
Beszélt neked valaha a nagyanyád arról, hogy lehetnek átlagon felüli pszichikus
képességeid?
– Viccel? Dehogy. Ha ilyesmit mernék kérdezni tőle, azon nyomban pszichiáterhez
hurcolna. A végén még diliházba csuknának. Már így is aggódik értem. A világért sem
mondanék neki olyat, amiből azt gondolná, hogy én is be fogok csavarodni, mint a
mamám.
Nem volt titok sem az őrsön, sem a városban, hogy Devin egy törvénytelen
kapcsolatból született. Az anyja egy éve végzett magával. Az apja, aki házas ember volt,
és Kristályvárosban élt, eleget tett anyagi kötelezettségeinek, de nem mutatott
érdeklődést a fiú iránt. Devinnel egyedül a nagyanyja, Myrna Reed törődött, aki
minden tekintetben gondoskodott róla. De egy fiúnak olykor szüksége van egy kemény
férfikézre is.
– Egy tehetség jelentkezése néha kicsit ijesztő tud lenni – folytatta Slade. – Azember
sokszor nem érti, hogy mi történik vele. Mások ugyanakkor különösnek tartják a
viselkedését. Ezért tanácsolom neked, hogy senkinek ne beszélj róla, legalábbis egyelőre
még ne.
– Magának beszélhetek róla? – kérdezte Devin halkan.
– Igen, persze.
Talán hiba volt, hogy beszélt a fiúnak erről a dologról, ahogy az is, hogy meghívta
Charlotte-ot ma este vacsorára, gondolta Slade.
Amikor elfoglalta ezt az állást, felállított magának egy szigorú szabályt. Egy nagyon
egyszerű szabályt. Nem szabad személyes kapcsolatot létesítenie a helybeliekkel. Nem akarta,
hogy valami korlátozza a szabadságában, amikor végül elszánja magát, és hat hónap
múlva felszáll a kompra, hogy végleg elhagyja a szigetet. De ma kétszer is megszegte a
szabályt. Nem jó jel. Még soha nem lépte át a saját maga által felállított szabályokat.
– Van még valaki, akivel beszélned kell, méghozzá hamarosan – mondta.
– Ki az? – kérdezte Devin.
– Miss Enright.
– Miért? – A fiú láthatóan feszengett.
– Mit gondolsz?
– Azt akarja, hogy mondjam meg neki, a múlt éjjel én jártam a boltjában? –préselte ki
a szavakat összeszorított száján Devin.
– Az most nem számít, hogy én mit akarok. Egyedül az számít, hogy azt kell tenned,
ami helyes.
– Mondtam már, nem vittem el semmit – erősködött Devin.
– Ezt ő is tudja. De neked, hogy tetszene, ha valaki, akit sem te, sem a nagymamád
nem ismer, bemenne a házatokba, amikor nem vagytok otthon?
– Az ilyesmi törvénytelen – mondta ijedten a fiú.
– Igen, az. Még akkor is, ha az illető éppen csak körülnézne.
Devin eltöprengett a dolgon. Arcán már nem felháborodás, hanem morcos
beletörődés látszott.
– Oké, oké. Felkeresem, és megmondom neki, hogy én voltam az -morogta.
– Helyes. – Slade benyúlt az ingzsebébe, és kivette apró spirálfüzetét meg egytollat.
Kinyitotta a jegyzetfüzetét, kipattintotta a toll hegyét, és leírt egy weboldalt és egy
jelszót. – Ha legközelebb leülsz a számítógépedhez, keresd meg ezt a címet. – Kitépte a
lapot, azután átadta Devinnek.
– Arkane? – húzta össze a fiú a szemöldökét. – Ez valami játékoldal?
– Ez nem játék. De ha valaki a Társaság után kérdezősködik nálad, tegyél csakúgy,
mintha valami lövöldözős weboldal lenne. Ilyenből temérdek van a neten.
– Honnan tud ezekről a dolgokról?
– Onnan, hogy nekem is van egy kis tehetségem.
– Na ne! Bizonyítsa be. Mondja meg, hogy most mire gondolok.
Vagy mondok jobbat: hadd lássam, fel tud-e repülni a levegőbe. Slade elmosolyodott.
– Gondolatolvasás, levitáció nem létezik, habár ismerek olyan illúziótehetséget, aki el
tudja hitetni veled, hogy mindkettő lehetséges. Itt nem efféle szuperhősi képességekről
van szó. Ali most pszichikus érzékenységekről beszélünk, és ritkán arról a képességről,
amely lehetővé teszi, hogy valaki munkára fogja a színkép ultrafénytartományainak
energiáját.
– Mit jelent ez?
– Böngészd azt a weboldalt. Egy másik alkalommal majd beszélgetünk arról, amit
megtudtál belőle. Most mennem kell, hogy betegyem ezt a halat a hűtőszekrénybe.
Levette a lábát a padról, és elindult a rendőrőrs bejárata felé.
Devin felpattant, és melléje szegődött. Rex is kiugrott a szökőkút medencéjéből a kút
peremére, és kirázta a vizet a bundájából. Aztán gyorsan átszaladt a gyepen, és
csatlakozott Slade-hez és Devinhez.
– Rexnek lesz a hal? – érdeklődött Devin.
– Ezért az árért? Nem. Rex majd megkapja a maradékot, vagy fog magának másik
halat.
– Nagy lesz ez a lazac egy személynek– Vacsorára vendéget várok.
– Igen? Kit?
– Miss Enrightot.
– Mi a szent szar? – cövekelt le Devin. – Vele fog randizni?
Slade nyugodtan ballagott tovább.
– Valami problémád van ezzel?
– Á. – Devin utána iramodott. – Csak mert a nagyi és még páran arról beszéltek, hogy
kettőjüknek randizniuk kéne egymással. És tessék, – most elkezdik. – Pszichikus
jelfogás.
– Tessék?
– Ne is törődj vele. Egy kis bennfentes tréfa. – Slade föllépdelt a lépcsőn. –Miért
gondolja mindenki, hogy Charlotte-nak és nekem együtt kéne járnunk? Mert
mindketten újak vagyunk a szigeten?
– Gondolom. Nem tudom. Hallottam, amikor a nagyi erről beszélt Mrs. Murphyvel.
Azt hiszem – tette hozzá kis hallgatás után –, mindenki attól fél, hogy hamarosan el fog
menni innen.
– Igen? – Mindenkinek igaza van, gondolta Slade, de ezt Charlotte-on kívül senki előtt
nem akarta hangosan is kimondani. A nőnek viszont tudnia kell, hogy nem áll
szándékában semmiféle hosszú távú kapcsolatot kezdenie vele. – Miből gondolják?
– Abból, hogy az a rendőrfőnök, aki maga előtt volt itt, nem sokáig tartott ki, és
ugyanígy volt az elődjével is. Nagyi azt mondta, hogy öt éve, amióta Halstead
rendőrfőnök meghalt, pár hónapnál tovább senki sem tudott megmaradni ezen a
helyen.
– A kisvárosi rendőrőrsökön gyakran váltják egymást az emberek.
 – Lehet, hogy a nagyi és a többiek úgy gondolják, ha lenne egy barátnője itt, a
városban, biztosan tovább maradna – jegyezte meg Devin.
– Érdekes elmélet.
Slade kinyitotta az ajtót, és bement az őrsre. Rex és Devin követték. Slade
automatikusan levette, és az ingzsebébe dugta a napszemüvegét. Devin ugyancsak.
Rex átlibegett a szobán, és felugrott a kedvenc helyére, egy derékmagasságú
iratszekrény tetejére. Úriasan elhelyezkedett rajta, és attól kezdve szemmel tartotta a
helyiséget, amelyet nyilvánvalóan saját felségterületének érzett.
Myrna Reed az íróasztalánál ülve elmélyülten bámulta a számítógépe képernyőjét.
Összerezzent, amikor Slade és Devin beléptek az ajtón. Mielőtt az egérhez kaphatott
volna, Slade egy pillanatra meglátta a női pulóverekkel teli képernyőt, és elkapta az
Ingyenes házhoz szállítás feliratot. Aztán a ruhák eltűntek, és egy képernyővédő tájkép
jelent meg a monitoron.
– Üdv, főnök – fordult meg székestől Myrna.
Ötven-egynéhány éves, csinos asszony volt, aki tett is azért, hogy fitt és vonzó
maradjon. Szőke haját kontyba csavarva a tarkóján viselte. Orrhegyén egyensúlyozó
olvasószemüvege fölött nézett Slade-re.
A férfi tudott egyet-mást a múltjából. Amikor elfoglalta az állást, első dolga volt,
hogy megvizsgálja Willis közrendőr és Myrna Reed származását, családi hátterét. A régi
szokásokat nehéz levetkőzni.
Szerette tudni, hogy kivel dolgozik együtt. Tudta, hogy Myrna nem lehetett
több tizenhét-tizennyolc évesnél, amikor teherbe esett Devin anyjával, aki maga is
tizenévesen lett terhes. Myrna sohasem ment férjhez, és egyszer csak azon vette észre
magát, hogy neki kell nevelnie tizenhárom éves unokáját. Láthatóan szerette Devint, és
minden tőle telhetőt megtett érte. Slade úgy gondolta, hogy egyedül ez számít.
– Hogy mentek a dolgok a Tükrösben? – kérdezte Myrna.
Slade érzékelte a háta mögött váratlanul támadt csendet. Tudta, hogy Devin
visszafojtott lélegzettel vár.
– Nem volt semmi probléma – válaszolta. – Charlotte nyitva találta a hátsó ajtót, de
azt mondja, az üzletből nem hiányaik semmi.
– Láttam belülről azt a boltot. Honnan tudhatná, hogy nem vittek-e el valamit? –
nevetett Myrna.
– Kicsit zsúfolt hely, az biztos – bólintott Slade.
– Beatrix valószínűleg többet vásárolt, mint amennyit eladott -jelentette ki Myrna. –
Sohasem értettük, honnan van rá pénze, de mindig volt
miből újabb és újabb régiségeket vennie a boltba.
– Gondolom, elég bevétele származott abból a kevésből, amit sikerült eladnia.
– Megszállott volt, az egyszer biztos – csóválta a fejét Myrna.
– Elszaladok a boltba, veszek valami üdítőt, és megnézem, kint találom-e a kikötőben
Nate-et – szólalt meg Devin. – Meg kellene terveznünk az utunkat az Eldugott Partra.
– Akkor hát később – nézett rá Slade.
Devin kivette a zsebéből a napszemüvegét, és gyakorlott mozdulattal az orrára tette.
– Később – mondta, és elindult az ajtó felé.
– Hat órára gyere haza vacsorázni – kiáltott utána Myrna.
 – Rendben – szólt vissza a válla fölött Devin.
És már el is tűnt, de olyan villámgyorsan, hogy azt bármelyik vadásztehetség
megirigyelhette volna. Nincs gyorsabb egy tizenéves fiúnál, aki egy barátjához
igyekszik, hogy együtt menjenek csavarogni.
– Gondolom, észrevette a napszemüvegét – sóhajtotta Myrna.
– Észrevettem – felelte Slade.
– Valami márkás cucc, a neten találta. Úgy veszi föl és le, ahogy magától látta.
Két kézzel.
– Azért csinálom így, hogy tovább tartson. így nem kopnak el olyan hamarazok az
icipici zsanérok.
– Jó tudni, hogy van egy egészséges mérnöki logika a módszerében, de nem hinném,
hogy Devin ezért utánozza magát jegyezte meg Myrna.
– Úgy gondolja, hogy divatot diktálok vele?
– Nem. Szerinte, amikor leveszi vagy fölveszi, kőkemény zsarunak látszik.
– Pedig higgye el, nekem egyszerűen a forgópántok kímélése a célom. – Párszor
megemelgette a kezében tartott csomagot. – Kell valamit tudnom, mielőtt beteszem ezt
a halat a hűtőszekrénybe?
– Minden nyugodt és békés a Nagyváros utcáin. – Myrna leplezetlenül bámulta a
halat rejtő csomagot. – Túl nagynak tűnik egy ember és egy porcica számára.
– Rexnek jó étvágya van. De még mielőtt az utcán hallana róla, ma este
vacsoravendégem lesz.
– Charlotte Enright? – ragyogott fel Myrna arca.
– Ámulatba ejtő nyomozói bravúr. Nem csoda, hogy az igazságszolgáltatásban
dolgozik.
Myrna elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Ideje volt, ha nem sérti, amit mondok. Az első randija, amióta megérkezett.
– Ne vicceljen. Hiszen még egy hete sincs, hogy a városba jöttem.
– Azzal elindult az előszobán át a pihenőhelyiség felé.
– Isteni tartármártásreceptet tudok – kiáltott utána Myrna. – Leírom magának.
3.
Devin megállt a Tükrös Régiségek Boltjának bejárata előtt, és belesett az üvegen.
Látta az odabent tevékenykedő Charlotte Enrightot. Fekete farmernadrág és rövid ujjú
fekete póló volt rajta, a haját kék színű, háromszögletű kis kendővel kötötte be. Épp egy
rekeszt csomagolt ki.
Most el van foglalva. Majd később visszajön.
Már ment volna tovább, de valami okból nem tudott Bocsánatot kell kérnie, de Nate
várja lent a kikötőben. Meg kell beszélniük a kirándulásukat az Eldugott Partra.
Később is bocsánatot kérhet.
Például fél hat körül, amikor Charlotte aznapra bezárja a boltot.
Sietni fog haza, és emiatt gyorsan túleshet az egészen.
Vagy most rögtön. Vajon a rendőrfőnök, hogy csinálná, gondolta, és felnyögött. A
főnök most intézné el.
Kelletlenül benyitott az üzletbe, és belépett. Feje fölött csilingelni kezdett a régimódi
csengettyű. Egyszeriben telibe találták a finom rezgések. Mintha egy láthatatlan
vízesésen kellene keresztültörnie. A régiségboltban éppenséggel nem lett világosabb,
neki mégis úgy tűnt, mintha a hétköznapi fények és árnyékok mellé még valami
különös színek is társultak volna, amiket meg sem tudott nevezni.
Az érdekes felfedezéstől zavarba esve megtorpant. Szuper érzés volt. Néha ijesztő, de
hihetetlenül szuper. Vonakodva tért vissza önmagába. A természetellenes színek és
fények fokozatosan elhalványultak, és a bolt ismét a rendes képét mutatta. Megmaradt
ugyan egy kevés a vibráló vízesésérzésből, de ez már nem vonta el a figyelmét. Rájött,
hogy képes irányítani ezt az érzést. Ez is nagyon kúl volt.
– Szia, Devin – állt föl Charlotte a kicsomagolásra váró rekesz mellől, és kezét
leporolva elindult felé. – Örülök, hogy beugrottál ma.
Tudta, eszmélt rá a fiú. Egy pillanatra mintha elvesztette volna az egyensúlyát.
Csak most jutott eszébe, hogy levegye a napszemüvegét. Fölnyúlt, és a főnöktől
tanult laza, de mégis határozott mozdulattal levette. Eközben volt ideje valamelyest
magához térni.
– Miért? – kérdezte óvatosan.
Tudhatta volna, hogy Charlotte rájött az igazságra a tegnap éjszakával kapcsolatban.
Kicsit fura nő volt. A főnök is fura volt, de másképp, és vele nem is volt semmi baj. A
főnök férfi volt, és megértett bizonyos dolgokat. De Charlotte nő. Kedvelte őt,
ugyanakkor feszélyezve érezte magát a társaságában. Mintha Charlotte belelátott volna
a fejébe, vagy ilyesmi. Ez volt a fő oka annak, hogy napközben, amikor nyitva volt, nem
jött be a boltba.
De volt egy másik oka is. Egyet sem tudott volna megvenni ezek közül a gyönyörű
régiségek közül. Mindössze el akart időzni kicsit közöttük. A kereskedők nem szerették
azokat, akik csak úgy nézelődni mentek be az üzletükbe. Bolti szarkáknak nézték őket.
Charlotte rámosolygott.
– Találtam valamit, ami szerintem épp neked való. Az előbb pakoltam ki. –
Megfordult, és átvágott az üzleten.
A fiú óvatosan követte.
– A nagyi azt mondta, a legtöbb holmit, amit a boltba vett, a nagynénje ki se
csomagolta.
– Nem, Beatrix néni tényleg nem szeretett a vevőkkel foglalkozni.
Azt hiszem, nyugodtan kimondhatom, hogy igazán sohasem értette meg, mit jelent a
vásárlók kiszolgálása. Így persze nehéz egy üzletet elvezetni.
– Nem is értem. Ha nem szerette eladni a dolgát, akkor miért volt boltja?
– Jó kérdés. A családban mindig különcnek tartottuk őt, és ezzel elintézettnek
tekintettük a dolgot. De köztünk legyen mondva, nekem az az érzésem, hogy egész
életében keresett valamit.
– Tényleg? Mit?
– Fogalmam sincs.
– Nem kérdezte meg soha?
– Egyszer megkérdeztem. Azt mondta, egy kulcsot.
Megkérdeztem, hogy mit lehet vele kinyitni. Azt felelte, nem arra készítették, hogy
kinyissanak vele egy ajtót. Hanem arra, hogy bezárjanak vele valamit, amit sohasem
kellett volna kinyitni.
 – Mit gondol, megtalálta?
– Nem.
– Kár.
Charlotte csípőre tett kézzel megállt, és szemügyre vette a padlón kupacban álló
limlomokat. Legalábbis a fiú annak látta, miközben tudta, hogy a nő számára ezek
értékes régiségek.
– Lássuk csak, valahol itt kell lennie – mondta Charlotte. – Azt hiszem, a mellé a régi
csokoládés doboz mellé raktam. Igen, itt is van. – Lehajolt, és fölemelt a kupacból egy
kis tárgyat.
Egy pillanatig a kezében tartotta, miközben a másik kezének ujjhegyeit rátette a
nyakában hordott tükrös függőre. Fény villant fel a függőn. A fiú úgy érezte, mintha
friss energia áradt volna szét a bolt levegőjében, de csak egy érzés volt, nem
bizonyosság.
Charlotte kinyitotta a kezét, és odanyújtotta a tárgyat.
– Tessék. Olyan, mint te.
Devin ijedten hátralépett egyet.
– Hozzá sem értem, esküszöm.
Charlotte elmosolyodott.
– Tudom, de mostantól a tiéd, ha akarod.
– Hogy érti azt, hogy olyan, mint én?
– Olyan, és kész. Tessék, vedd el. Próbáld csak meg, milyen érzés.
A fiú lenézett a nő kezében lévő tárgyra. Egy öt centiméter átmérőjű, másfél
centiméter vastag lapos borostyánkorong volt. Egy szélrózsát véstek bele, melynek négy
átellenes pontjára apró, szürke kristályokat ágyaztak be. Devin megbűvölten meredt rá.
– Hű – lehelte. Kivette a borostyán iránytűt a nő tenyeréből, és közelről is szemügyre
vette. Jó érzés volt a kezében tartani, kellemes meleget árasztva simult bele a tenyerébe,
mintha egyenesen neki készítették volna. Beleborzongott a felismerésbe. – Működik?
– Ó, igen. Ez egy eredeti Damian Cavalon-iránytű. Ő volt az egyik legelső
alagútfeltáró. A katakombákban nem lehetett a közönséges felszíni iránytűkkel
tájékozódni. Az idegen psziben ezek nem működtek. Ö készítette el az első olyat,
amelyik egy pszivel telített környezetben is működőképes maradt. Az évek során sok
mindent tökéletesítettek a technológián, de bármelyik szellemvadász megmondja
neked, hogy egy régimódi Damian Cavalon-tájolónál nincs megbízhatóbb. A legtöbb
vadász a biztonság kedvéért ilyet is magánál tart, amikor leszáll az alsó világba.
– Nem látok rajta sem számlapot, sem mutatót. Csak nem letörött?
– Nem, ez nem így működik. Csak fel kell rezálnod a borostyánt, és a kristály
kivilágosodik. A valóságos észak mindig kéken világít.
Próbáld ki.
A fiú egy kis energiát irányított a korongba, annyit, amennyivel be szokott kapcsolni
egy rezmonitort vagy egy kenyérpirítót. Nem történt semmi. Adott még hozzá egy
keveset. Az északot jelző kristály halványan felfénylett. Lassú fordulatot tett a sarkán,
és figyelte, ahogy a kristály kifényesedik. Izgalom remegett át rajta.
– Arra van észak – mutatott az utca túloldalára, a Kane Galéria ajtaja felé.
– Nyilván – mondta Charlotte, és mosolygott.
 – Ez szuper! – kiáltotta a fiú. Aztán hirtelen ráébredt a valóságra, és egy nagysóhajjal
nyújtotta az iránytűt a nőnek – De ezek a régiségek nagyon drágák Nem engedhetek
meg magamnak ilyesmit.
– Mi lenne, ha kötnénk egy megállapodást? Érdekel egy alkalmi munka?
– Persze.
– Kellene nekem valaki, aki segít kitakarítani itt. Port törölni, söpörni, ablakot mosni.
A vitrinek üvegei olyan piszkosak, hogy a vevők nem látják, mi vari a polcokon.
Hajlandó volnál ilyesféle munkát végezni ezért az iránytűért cserébe?
Devin ujjai az izgalomtól összezárultak a tenyerébe simuló iránytűn.
– Ez óriási lenne. Semmi gond. Mikor kezdjek?
– Mit szólnál a jövő héthez? – nézett körül Charlotte.
– Be kell fejeznem ezeknek a ládáknak a kirakodását, és jó lenne leltárt készíteni
róluk, mielőtt kitalálom, hogy mit hová tegyek
– Oké. Viszlát. – Devin elindult az ajtó felé, de hirtelen elfogta a rémület, és
dermedten megállt. – Vágón, majdnem elfelejtettem^ Lehet, hogy nem is akarja majd
nekem adni az iránytűt.
– Miért?
A fiú megfordult, és nekigyürkőzött.
– Én jártam a boltjában az éjjel.
Charlotte karba fonta a kezét, és vesébe látó szemével ránézett.
– Értem.
– De nem vittem el semmit, becsületszavamra.
– Hiszek neked.
– Csak körül akartam nézni.
– Ha legközelebb körül akarsz nézni, próbálj az utcai ajtón át bejönni.
– Nem kellett volna ezt csinálnom.
– Nem – bólintott Charlotte. – Miért csináltad?
– Nem tudom. Csak be akartam jönni. Sajnálom.
– Rendben van. A bocsánatkérés elfogadva. De máskor ne tegyél ilyet.
– Visszakéri az iránytűt?
– Nem – mosolyodott el Charlotte. – Már megállapodtunk. A jövő héten találkozunk.
– Oké.
Devin futva indult az ajtó felé, még mielőtt Charlotte meggondolná magát.
4.
– Szóval, miért nem ment férjhez? – kérdezte Slade.
Charlotte kortyintott egyet a borából, és míg a válaszon gondolkodott, nézte, ahogy
Slade elhelyezi a lazacot a kinti grillsütőn. Ugyanúgy bánt a lazaccal és a tűzzel is,
ahogy minden mással: értőn, nyugodtan, a lehető legkevesebb felhajtással. Rex a
veranda korlátján csücsülve, feszült figyelemmel követte nyomon a grill körüli
tevékenységet.
– Komolyan érdekli? – kérdezte végül Charlotte.
– Átkozottul kíváncsi vagyok rá – vallotta be őszintén Slade. – Az elmúlt évek alatt
valahányszor magára gondoltam, mindig azt mondtam magamnak, hogy mostanára
már férjnél lehet.
 – Emlékszik? Elmondtam, hogy a tehetségemnek van néhány hátulütője.
A férfi ránézett, és a kezében lévő fémspatula megállt a levegőben.
– Tizenöt évvel ezelőtt valami olyasmit mondott, hogy pánikrohama lesz, ha adott
ideig túlhevül. Nem nőtte ki azóta sem?
– Ma már jobban tudom kontrollálni, de ma is rám jön, ha túl sokáig pörgők teljes
üzemmódban.
– Ez tényleg kellemetlen dolog – csóválta meg a fejét Slade. – De mi köze ahhoz, hogy
nem ment férjhez?
– Bonyolult. – Charlotte ivott egy kortyot. – Talán elég annyi, hogy a
hivatásosházasságközvetítők szerint nehéz eset vagyok – Ezek szerint járt egy
ügynökségen?
– Ó persze, elmentem a legjobbhoz, legalábbis az Arkane Társaság egy tagja szerint a
legjobbhoz.
– Az Arkane Partihoz?
– Igen.
– Ezek szerint nem vált be? – kérdezte a férfi.
– Felhívták a figyelmemet, hogy százszázalékosan tökéletes házasságra nincs
garancia, és ez kétszeresen is vonatkozik az erős vagy szokatlan tehetségűekre. Mint
kiderült, rám mindkét kategória érvényes, és így egy parapszichológusnak
értelemszerűen túl sok ismeretlen vagy előre kiszámíthatatlan elemmel kellene
kalkulálnia.
– Nekem azt mondta, hogy a tehetsége semmire se jó, kivéve, hogy olvasni tudja az
auraszivárványokat, és fel tud hangolni régiségeket – nézett rá összevont szemöldökkel
Slade.
– Erre jó, semmi másra. De erre tényleg jó. – Ideje témát váltani, gondolta Charlotte. –
És maga? Próbálkozott házasságközvetítővel?
– Emlékszik arra az érdekházasságra, amit említettem?
– Igen.
– Egy házasságközvetítő révén ismerkedtünk meg. A tanácsadók azt mondták, hogy
nyolcvankét százalékos a kompatibilitásunk.
– Nem rossz egy erős tehetségnél.
– De nem jó annak, aki szeret mindenben biztosra menni. Susan és én nemakartunk
semmilyen kockázatot vállalni. Úgy döntöttünk, először kipróbálunk egy
érdekházasságot.
– Jól tették, mivel kiderült, hogy nem váltak be egymásnak. Mi történt?
– Változtak bizonyos dolgok – felelte a férfi. – Megváltoztam.
Mondjuk úgy, hogy már nem voltam ugyanaz az ember, aki az ügynökségnél
jelentkezett.
– Értem. – Charlotte nem értette, de nyilvánvaló volt számára, hogy ennél többet nem
fog megtudni a férfitól.
Ami rendjén is van. Elvégre ez az első randijuk. Bizonyos illemszabályokat be kell
tartani.
Valami okból nehezen tudta eldönteni, mit vegyen föl erre az estére. Tulajdonképpen
egyszerű dolga volt, tekintve a vacsora helyszínét – kerti sütésre szólt a meghívás. Slade
viharvert házikója egy meredek, erdős sziklafal tisztásán állt, ahonnan le lehetett látni a
köves tengerpartra és a Borostyán-tenger sötét vizére. Nem túl távol, de már egy
párafátyol mögött, néhány sziget lebegett a felszínen, némelyik nem nagyobb egy
jókora sziklánál.
A hőmérséklet egész nap meghaladta a huszonöt fokot, csak most kezdett kissé
lehűlni a levegő. A nap majd csak három óra múlva megy le. Igazából nem kellett volna
sokat töprengenie azon, hogy mit vegyen föl. Farmer, pulóver, és talán még egy kötött
kabát késő estére, amikor majd visszasétál a saját házáig. Ez lett volna a kézenfekvő
választás, ennek ellenére feltúrta az egész, nem túl nagy szekrényét, mielőtt döntött
volna egy farmer, egy sötétkék pulóver és egy kötött kabát mellett, amit majd hazafelé
menet fog felvenni.
Első randi-szindróma, gondolta. Amit a nők sohasem nőnek ki. Jó lett volna tudni, a
férfiak is így vannak-e vele. Lehet, hogy Slade is szenvedett azzal, hogy mit vegyen fel
aznap este, mindenesetre ez nem látszott rajta. De legalább nem az egyenruháját viselte.
Ez jó jel, állapította meg gondolatban. Farmernadrágot, könyékig felgyűrt ujjú sötét
inget és magas szárú bakancsot viselt. Charlotte fogadni mert volna, hogy frissen
borotválkozott. Borostának nyoma sem volt az arcán.
– Százszázalékos biztonság, azt hiszem, semmilyen téren nem létezik – mondta Slade.
Látva, hogy a lazac kezd jól kinézni, letette a fémlapátot, és felemelte az asztalról a
sörösüveget. – Maga marad a bornál? – kérdezte.
Charlotte a félig tele poharára nézett.
– Maradok, köszönöm. – Megfogta a poharat, és ivott egy kis kortyot. – Van valami,
amire mindig is kíváncsi voltam – mondta.
– Éspedig? – pillantott rá a férfi.
– Hogy vált be a munka, amit az SBPN-nél végzett?
Slade leereszkedett a kerti asztal melletti padra.
– Legnagyobbrészt jól. Mondhatni, hogy volt érzékem ahhoz a munkához,
– Pontosan mi volt a munkája a Hivatalnál? Azt tudom, hogy különleges ügynökként
dolgozott, de miféle rosszfiúkat kellett üldözőbe vennie?
Slade egy ideig hallgatott, de aztán megeredt a nyelve.
– Elmondom, hogyan dolgozom, illetve dolgoztam. Elém tesznek egy tökéletesnek
látszó bűncselekményt, vagy megoldatlanul maradt, jegelt ügyet, és én megmondom,
hogy a tettes paranormális eszközzel követte-e el. Rendszerint megtaláltam a
bizonyítékot is.
Ebben olyan jó voltam, hogy végül áthelyeztek a Hivatal egyik speciális részlegébe.
Ezt úgy hívták, hogy Iroda.
– Soha nem hallottam róla.
– Pontosan ez volt a Hivatal terve. Az Iroda kizárólag abból a célból létesült, hogy
megtalálja és ártalmatlanná tegye a bűnözők legrosszabbjait, azokat a pszichikus
gazembereket, akik természetfeletti képességeik bevetésével követtek el
bűncselekményeket.
– A Szellemvadász Céhről azt beszélik, hogy van egy ügynökségük, amelyik hasonló
munkát végez.
– Így is van, de az ő ügynökeik szinte kizárólag a katakombákban és a földalatti
esőerdőkben dolgoznak. Az Iroda a felszíni ügyekkel foglalkozik. Az elmúlt pár évben
azonban szoros munkakapcsolat fejlődött ki kettőjük között. Bizonyos helyzetek
koordinációt igényelnek.
– Ez érthető. Azok, akik a felszínen valami bűncselekményt követtek el, néha
megpróbálnak leszökni az alsó világba.
– És megfordítva – bólintott Slade. – Nem ritka, hogy valaki, aki megszegi a föld alatti
törvények valamelyikét, egy felszíni városban próbál elrejtőzni, mert tudja, hogy ott a
Céh nem egykönnyen akad a nyomára.
– Vagy ha megtalálja, akkor a saját igazságszolgáltatása elé állítja az illetőt –tette
hozzá felvont szemöldökkel Charlotte.
Slade arcán meglepetésszerűen megjelent egy nála szokatlan, röpke mosoly.
– Úgy látom, maga nem tartozik a Céhek csodálói közé.
– Sajátos hírük van – ismerte el a nő.
– A dolgok változnak, ezt magának is tudnia kellene. Maga Frekvenciából jöttide. A
Céhnek valóban nagyon rossz híre volt, de most, hogy Adam Winters vette át a
vezetését, minden más lesz, higgye el.
– Ismeri Winterst? – kérdezte Charlotte.
– A múltban néhány alkalommal együtt dolgoztunk Rendes ember.
– Odaát, Frekvenciában hősnek tartják. Ha csak a felét elhiszi annak, amit azújságok
írnak, ő és Marlowe Jones megmentették az alsó világot a biztos pusztulástól. Az
esküvőjük az évad legnagyobb eseménye lesz.
– Az már biztos, hogy a Jones családba történő beházasodásával Adam egyszer és
mindenkorra az Arkane-hoz csatolta a Céhet – jegyezte meg a férfi.
– Vagy holtomiglan-holtodiglan – tette hozzá Charlotte fanyarul.
– Látom már, hogy a Frekvencia Céhnek kicsit még növelnie kell az ázsióját,
legalábbis a maga szemében – mondta Slade.
– Így van. – Charlotte kényelmesen hátradőlt a székében. – Szóval, ha szerette
amunkáját az SBPN-nél, és jó volt együtt dolgoznia ezzel az Irodával, akkor miért
változtat pályát?
A férfi meghúzta a sörösüveget, majd felállt, hogy megnézze a lazacot.
– Ideje volt, hogy továbblépjek.
Valami rossz dolog történt, gondolta a lány. De érezte, hogy aznap este nem tudná
kiszedni az igazságot a férfiból.
– Említette, hogy van egy terve – mondta. – Mi az? Vagy titok?
– Itt, a szigeten nem beszélek róla. És hálás lennék, ha maga sem mondana semmit –
nézett hátra a válla fölött. – Nem akarom, hogy híre menjen, hogy csak rövid időre
jöttem. Rontaná a hangulatot az őrsön.
– Megértem. Nem mondom el senkinek Milyen pályán szeretne tovább dolgozni?
– Nyitok egy privát biztonsági tanácsadó irodát. Szerződtetem a szükséges
tehetségeket. A Hivatalban eltöltött időmből vannak kapcsolataim. Arra számítok, hogy
ők fogják küldeni hozzám az első ügyfeleket.
– És hol tart a megvalósításban?
– Lassan, de haladok – Visszafordult a grillhez. – Mindjárt elkészül a hal.
– Hozom a salátát.
 Charlotte fölment a lépcsőn. Rex, érezve, hogy hamarosan kész lesz a vacsora,
izgatottan hadarászott neki valamit, ahogy elment mellette. Charlotte kinyitotta a
szúnyoghálós ajtót, és belépett a ház apró, utcai vendégszobájába. Első pillantásra
látszott, hogy Slade meg sem kísérelte otthonná alakítani a házat. Mindenütt rend és
tisztaság uralkodott. Charlotte-ot nem érte meglepetésként a dolog.
De az asztalon lévő számítógéptől eltekintve szinte semmi nem mutatta, hogy Slade
ebben a szobában lakik. A férfi csakugyan úgy élt itt, mint aki csak egy rövid időre vette
ki a házat.
A szigeten sok ehhez hasonló kis házat adtak bérbe hosszabb-rövidebb időre. A
bútorok masszívak voltak, de meglehetősen ütött-kopottak Az elnyűtt kanapé és a
kandalló elé állított két olvasófotel úgy nézett ki, mintha már nemzedékek óta itt
állnának. A falon lógó két bekeretezett kép borostyánszigeti tájképeket ábrázolt;
kifakult színeik arra vallottak, hogy még a bútorokkal együtt kerülhettek ide.
A házban volt háló és fürdőszoba is, sőt a magas mennyezetű utcai szoba elejébe még
egy galériát is beépítettek, ahol egy vendég elalhatott. A galéria a nappalira nézett, és
egy keskeny falépcsőn lehetett felmenni.
Charlotte a fonott szőnyegen végighaladva bejutott egy régimódi konyhába. Az ósdi
hűtőszekrényt kinyitva kivette a tálat, amelyben az uborkából, paradicsomból,
olajbogyóból és bazsalikomból készült salátát hozta. Rálocsolta az előre elkészített
öntetet, majd az egészet jól átforgatta. Amikor ezzel elkészült, fogta a tálat és a szintén
magával hozott egész cukkinikenyeret, és visszament a kertbe. A nap már lemenőben
volt, a levegő hűvösebbé vált. Hazafelé menet szüksége lesz a kardigánra, gondolta.
– Devin Reed ma bejött hozzám az üzletbe – mondta, és letette a salátát meg a
süteményt az asztalra. – A maga műve volt, ugye?
– Lehet, hogy adtam neki egy lökést ebbe az irányba. Úgy véltem, ő az elsőszámú
gyanúsított. – Slade egy nagy lapos tányérra csúsztatta a halat. – Devin most töltötte be
a tizenhármat.
Nyilvánvalóan jelentkezett valamilyen tehetsége. Vonzotta őt az üzletben
felhalmozódott energia. De abban biztos vagyok, hogy nem vitt el semmit. – Adtam
neki egy régiséget.
– Igen?
– Egy régi Damian Cavalon-iránytűt.
– Egy eredetit?
– Igen.
Slade füttyentett.
– Szép ajándék. Boldog volt?
– Látszott, hogy örül neki. Kicsit hangoltam rajta. Mostantól épp hozzá való.
– Ahogy a bicska, amit nekem adott, épp hozzám való?
– Ehhez értek – vont vállat a lány. – Visszatérve Devinre, észrevettem, hogy amikor
csak teheti, maga körül lebzsel. Még napszemüvegből is egy ugyanolyat szerzett be,
mint amilyen a magáé.
– Ma beszélgettem vele arról, hogy jelenleg milyen folyamatok zajlanak benne. –
Hogy most fejlődik ki a tehetsége?
– Igen. – Slade letelepedett az asztal túloldalára. – Fogalma sincs, mi történik vele, és
nem mer beszélni róla a nagyanyjának, mert fél, hogy azt fogja hinni, valami baj van a
fejével.
– Érthető az aggodalma. Nem ő lenne az első gyerek, akit pszichológushoz küldenek,
miután egy nem szabályos, nem borostyánnal összefüggő tehetség birtokába jutott. Mit
gondol, milyen képessége van?
– Nem tudok róla semmi biztosat – válaszolta Slade. – Még életlen.
– Pár hónapja veszítette el az anyját. Egy ilyen trauma képes egy időre vagy akár
végképp leállítani az érzékek kifejlődését.
– Jó gyerek, de volt néhány csúnya törés az életében.
– Úgy tudom, hogy apa nincs a képben.
– Nincs – bólintott Slade. – Csak a nagyanyja van, senki más.
– Myrnának nem lesz könnyű dolga. Amúgy is nehéz egyedül nevelni egy kamaszt,
de még bonyolultabb, ha ráadásul valami komoly tehetség is jelentkezik nála.
– Különösen, ha az illető felnőttben kényelmetlen érzéseket kelt a
szabálytalantehetség fogalma – tette hozzá Slade.
– Es kiben nem kelt, hacsak történetesen nem tagja az Arkane-nak? És a nagyon erös
tehetségek még a Társaságon belül is idegesíteni szoktak más szenzitíveket.
– Valóban, ez minden esetben így van – mutatott rá Slade. – Ijesztő tud lenni.
Elmondtam Devinnek, hogy ami most történik vele, normális dolog, noha a legtöbb
ember nem tekinti annak. Azt tanácsoltam neki, hogy amíg idősebb nem lesz, és nem
tudja kontrollálni, ne beszéljen erről az újfajta érzékeléséről.
– Okos tanács. De addig is szüksége lesz útmutatásra. Mindegy, minek nevezi, de az,
amit a múlt éjjel tett, mindenképpen illegális behatolásnak minősül.
– Többé nem fordul elő.
– Egy olyan gyerek, mint Devin, két ellentétes irányba is elindulhat.
– Tudom.
– Tapasztalatból?
– Igen.
 5.
Röviddel tizenegy óra előtt Slade hazakísérte. Elemlámpával világította meg a
sziklaszirt fái között kanyargó, kivilágítatlan utat.
Az elemlámpát csak Charlotte kedvéért használta. Jóllehet a tehetsége kárt
szenvedett, az éjszakai látása továbbra is kiváló volt, különösen, ha egy kicsit fel volt
dobva, mint most is. Egész este igyekezett szorosan zárva tartani az érzékeit, de
Charlotte közelségétől így is halk zsibongás keletkezett benne, épp annyi, hogy a világ
halvány ultrafényben ragyogjon körülötte. Épp annyi, hogy enyhén felajzott
állapotában valami édes sajgás támadjon valahol mélyen a testében.
De Charlotte vakon botorkált volna a mesterséges fény nélkül. A város apró üzleti
negyedétől és a kikötőtől távol a szigetre teljes sötétség borult. Itt nem voltak utcai
lámpák. A sziklák tetejére és a meredek szirtfalra épült házacskák távol álltak
egymástól, és sűrű erdők mögé rejtőztek Az útszéli fák egymásra boruló lombja alá még
a csillagok és a holdsarló fénye sem szűrődhetett be.
– Maguk ketten szerencsések – mondta Charlotte, a Slade vállán ülő Rexre pillantva. –
A sötétben is látnak. Ami ilyenkor nagyon jól jön.
– Az éjszakai látásnak megvannak a maga előnyei. – A férfi eltűnődött, vajon meddig
lesz még képes a paranormális látásra.
Ámbár ahhoz, hogy tudja, Charlotte itt van a közelében, nem lenne szüksége a
sötétben látás képességére. Akármilyen fokú pszivakság vár rá, valami mindig reagálni
fog benne a közelségére.
– Mikor szegődött magához Rex? – kíváncsiskodott Charlotte.
– Röviddel azután, hogy kijutottam a... – A férfi hirtelen elhallgatott. – Miután
befejeztem az utolsó munkámat az Irodánál.
Kristályvárosban béreltem lakást. Egyik éjjel valami hangot hallottam az erkélyről.
Félretoltam az ablakot, és megláttam Rexet.
Ott ült, és bámult rám. De úgy, mintha várt volna valamit.
– Ennivalót?
– Én is erre gondoltam. Adtam neki egy kis maradék csirkét.
Megette, és elment. Másnap reggel újra ott volt az erkélyen egy szép kis kaviccsal.
– Kaviccsal?
– Egy nagyon zöld, pszizöld kaviccsal. Rögtön tudtam, hogy a föld alatti esőerdőből
hozta.
Tévedhetetlenül az az egyedülálló, savas-zölden csillogó kő volt, amelyből a réges-
régen eltűnt idegenek építkeztek Sötétedés után a felszínen lévő halott városaik
megmaradt romjai ezt a zöld energiát sugározták. Odalent, a szintén általuk épített
katakombák végtelen labirintusait ez a különös zöld fény világította meg éjjel-nappal.
Az alsó világ hatalmas, mesterségesen létrehozott dzsungelek egy szintetikus zöld nap
fénye világította be.
Senki sem tudta, mi történt a Harmónián először megtelepedett idegenekkel. De
humán antropológusok és kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a bolygó
környezetében volt valami, ami mérgezőnek bizonyult rájuk Nyilvánvalóan ennek
ellenszeréül itatták át pszivel elegáns és tetszetős városaik épületeit és falait, valamint
azt a mérnöki csodát, melyet ma alsó világnak neveztek.
 Ám végül a Harmónián lévő természet túlereje legyőzte az idegeneket. Nem lehetett
tudni, hogy kihaltak-e, vagy a helyzetet megelégelve elhagyták a bolygót. Akárhogy
történt is, annyi bizonyos, hogy évezredekkel a földi telepesek érkezése előtt eltűntek a
Harmóniáról. A szakértők nem tudták pontos dátumhoz kötni az általuk fémjelzett
korszakot, mivel az a zöld kvarckő, amelyből gyakorlatilag mindenüket megépítették és
előállították, elpusztíthatatlan volt. Az idő nem fogott rajta, az erózió nem hatott rá.
– Rex tehát hozott magának egy követ az esőerdőből, hogy megszilárdítsa vele a
kapcsolatukat – összegezte derűs arccal Charlotte. – Milyen szellemes és elbűvölő
ajándék!
– Azóta velem van – mondta Slade. – Néha eltűnik egy időre, rendszerint éjszaka,
ilyenkor a maga útját járja. Aznap este kezdte ezt, amikor megérkeztünk Rainshadow-
ra. Egyszer-kétszer én is vele tartottam.
– A birtokháborítás nem számít ma is törvénysértőnek? – nevetett a lány.
– Éppúgy tilos, mint tizenöt éve, amikor mi ketten bementünk oda.
De vannak dolgok, amik változtak azóta.
– Például?
– Először is most én vagyok a rendőrfőnök. Bárhová elmehetek a szigeten, ahová csak
akarok, anélkül, hogy attól kellene tartanom, netán letartóztathatnak birtokháborításért.
– Ó, persze. El is felejtettem. Szolgálati jelvénye is van. Ez most kapóra jön.
– Így van. – A férfi elhallgatott; azon töprengett, mennyit mondhat el a lánynak. – De
nem ez az egyetlen dolog, ami megváltozott itt.
A nő megérezhette, hogy most komolyan beszél, mert odakapta a fejét, és egyenesen
ránézett.
– Mire gondol? – kérdezte.
– Halstead rendőrfőnök feljegyzései szerint körülbelül öt évvel ezelőtt megerősítették
a védőfalat, miután két embernek sikerült belopóznia a Rezervátumba, ahol életüket
vesztették. Az alapítvány mentőosztaga hozta ki a holttesteket. Ezek után odaküldtek
egy műszaki alakulatot, hogy emeljék meg a fal energiaszintjét. Azóta sokkal erősebb,
mint régen volt, úgyhogy jóval nehezebb bejutni, mint akkor éjszaka, amikor bevittem
oda magát. De nem ez az egyetlen dolog, ami megváltozott. Maga a Rezervátum is más
lett, legalábbis egyes részein. – Tényleg? Milyen értelemben?
– Nehéz megmagyarázni. Ma is sok szép hely van benn, de bizonyos részeken
sötétebb és nyomasztóbb az energia
– Emlékszem, aznap este, amikor bevitt oda, nagyon nehezen tudtam tájékozódni –
idézte fel Charlotte. – Ha nem lett volna velem, pár lépés után reménytelenül
eltévedtem volna.
– Akkoriban a pszi védőfal és az eltévedéstől való félelem még elég volt, hogy
visszatartsa az embereket. De ma már biztosra veszem, hogy csak különlegesen erős
tehetségű és legalább ennyire elszánt ember juthat át a védőkorláton.
– Azt mondja, egyes helyek megváltoztak odabent?
– Tizenöt évvel ezelőtt sok időt töltöttem a Rezervátumban. Egy tizenkilencéves fiú
számára, aki akkoriban jutott egy erős tehetség birtokába, ellenállhatatlanul vonzó hely
volt.
– Emlékszem – mélázott el a nő. – Engem is csábított.
 – A két alkalommal, amikor a múlt héten ott jártam, észrevettem olyasmiket, amik
tizenöt éve még biztosan nem voltak ott.
– Például?
– Medencék és tavak, amelyekben mintha valami sötét energia forrna. Az éj
szakadékai.
– Az éj szakadékai? – visszhangozta Slade szavaitól elbűvölten Charlotte.
– Nem tudom, mi másnak nevezhetném őket.
– De a régi gyönyörű helyek ma is megvannak még? Az a rét például, amelyet akkor
éjjel mutatott nekem. Mintha tündérországban jártam volna. Azóta sem felejtettem el.
– Ma is megvan, és épp olyan szép, mint akkor. Csak éppen forróbbnak tűnik –felelte
a férfi.
– És van valami elmélete?
– Még nincs. De elkezdtem kutatni utána, és már dolgozom egy elméleten.
Hallott már a paranexusról?
– Persze. Az Arkane szakértői szerint ez a paranormális erők természetes geológiai
forró övezete, egy olyan hely, ahol többféle nagy erejű természetes energiaáramlat
torkollik egybe. Gondolom, olyasmi, mint egy örvény. Feljegyeztek ilyen helyeket a
Földön is, és hallottam, hogy itt, a Harmónián is találtak néhányat odalent a
katakombákban.
– Egy nexus sokkal erősebb és összetettebb, mint egy örvény, mert több erő működik
benne. Egy valódi nexusban a bolygó mágneses terének energiáján kívül óceáni
áramlatok és hatalmas energiákat hordozó árapályok, valamint tektonikus és
geotermikus erők is részt vesznek. Amikor ezek bizonyos helyeken meghatározott
módokon összetalálkoznak, olyankor rengeteg energia termelődik a környezetben, mint
például a Rezervátumban.
– Úgy gondolja, hogy az egy nexus?
– Igen.
– Hogyan folytatott kutatásokat a Rezervátumban?
– Rábukkantam első századi expedíciókból fennmaradt régi hajózási térképekre,
hajónaplókra és előjegyzési naptárakra. Ezeket az Órezonancia Egyetem online
gyűjteményében tárolták. Ráakadtam a borostyán-tengeri szigetek csempészeinek és
kalózainak néhány hátrahagyott leírására is. Még nem volt alkalmam mindet elolvasni,
de ennyiből is látom, hogy kezd körvonalazódni egy kutatási téma.
– Miféle?
– Az egykor élt tengerészek közül némelyek meg voltak győződve arról, hogy
Rainshadow-n az idegenek szellemei kísértenek.
– Nahát – nevetett Charlotte ez igazán mókás és eredeti elképzelés, de szerintem
nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja.
– Az első felfedezők, akik behatoltak a sziget ma Rezervátumnak nevezett részébe,
nyomtalanul eltűntek Két ízben küldtek mentőosztagot értük, de ezek mindkét
alkalommal visszafordulásra kényszerültek Az első csoport tagjainak holttestét
sohasem találták meg. Később két expedíciónak sikerült egy rövid távolságra
behatolnia, de egyik sem jutott messzire, és a terület mindmáig feltérképezetlen maradt.
– Mikor került a Rezervátum magánkézbe?
 – Jó kérdés. Nem sokkal a Viszály Kora után a Borostyán-tengeri Kereskedelmi
Társaság nevű vállalat létrehozott egy alapítványt a Rezervátum igazgatására. Azóta is
az alapítvány fennhatósága alatt van. Halstead hátrahagyott egy telefonszámot, amit
akkor kell hívni, ha valaki eltéved a Rezervátum területén. Ilyenkor az alapítvány ki-
küld egy mentőosztagot.
– Miből gondolja, hogy maga nyugodtan bemehet, és nem fog eltévedni a
Rezervátumban? – kérdezte Charlotte mélyen elgondolkodva.
– Fogalmam sincs. Arra kell gondolnom, hogy valami módon a tehetségemmel függ
össze. – Vagy legalábbis azzal, ami még megmaradt belőle, tette hozzá gondolatban.
– Az első expedíciók tagjai között is kellett lennie néhány hasonló vadásztehetségnek
– Épp ezért juthatott be egyáltalán egyik-másik csapat a Rezervátum területére, ha
nem is túl messzire – válaszolta Slade. – De ez a fajta tehetség nyilvánvalóan nem volt
elég a sziget teljes feltárásához.
– Találkozott odabent valamivel, ami megakadályozta, hogy továbbmenjen?
– Még nem. Mindeddig a legkomolyabb akadályt az éj szakadékai jelentették. És azt
is elárulom, hogy nem szeretnék semelyik medencében vagy tóban úszkálni.
Mindeddig azonban nem tapasztaltam azt a szokatlan tájékozódási zavart, amelyről
azok számoltak be, akiknek az életét az alapítvány mentőosztaga mentette meg. Igaz,
hogy az elmúlt héten mindössze kétszer léptem be a Rezervátum területére. Eddig még
nem volt alkalmam arra, hogy alaposabban körülnézzek – Tervezi, hogy hamarosan
ismét bemegy?
– Be szeretne jönni velem, igaz? – mosolygott Slade.
– Sohasem felejtettem el azt az első látogatást. – A lány hangja megtelt
sóvárgóvágyakozással. – Az évek során időnként még álmodtam is vele.
– Magam is jártam néhányszor álmomban a Rezervátumban vallotta be a férfi.
– Megint beviszem magammal.
– De jó – örvendezett Charlotte. – Nagyon szeretném.
– De nem ma éjjel.
Halk zizegés hallatszott az útszéli aljnövényzetben. Rex megmerevedett Slade vállán,
majd lelapult, és a második pár szeme, a vadászathoz használt borostyánszem
kipattant. Leugrott a járdára, és eltűnt az erdő fái között.
– Huhh. Erőt vett rajta az igazi természete – jegyezte meg Charlotte.
– Miért, mire számított? Végül is a porcicák mindenevőragadozók.
– Az lehet, de ami engem illet, örülök, hogy feltalálták az élelmiszerüzleteket. Ez így
sokkal tisztább és rendesebb. – Charlotte a sötétbe burkolózott erdőre nézett, amelybe
Rex bevette magát. – Gondolom, neki nem okoz nehézséget, hogy eligazodjon a
Rezervátumban, amikor beviszi magával.
– Amennyire én látom, Rexnek nincs semmi problémája odabent.
De persze a porcicák az alsó világot is gond nélkül bejárják. Úgy tűnik, jól
alkalmazkodtak a pszivel telített környezetekhez.
Slade megtorpant. Charlotte is megállt.
– Valami baj van? – kérdezte.
A férfi lámpája fénycsóváját az utat keresztező kavicsos ösvényre irányította.
– A kocsifeljárója – mondta. Charlotte elmosolyodott.
 – Jó, hogy észrevette. Itt olyan sötét van, hogy nem is láttam. Ha egyedül jöttem
volna, biztos, hogy továbbmegyek
Elindultak a fák között vezető keskeny keréknyomokon, és kijutottak egy tisztásra. A
fejük felett sátorként összeboruló lombokon túl teljes pompájában ragyogott a
csillagokkal teleszórt égbolt.
– Hihetetlen, nem? – pillantott fel Charlotte.
A férfi elbűvölten nézte a nő arcát. Legszívesebben egész éjszaka őt bámulnám,
gondolta. Noha mindvégig uralkodott az érzékei felett, most mégis érezte, hogy kicsit
felforrósodott a vére.
– Igen – felelte. – Hihetetlen.
– Ezt is úgy szerettem annak idején a szigetben – folytatta Charlotte, majd táskájában
a kulcsa után kotorászva, elindult a bejárathoz vezető lépcsőn. – Frekvenciában az utcai
lámpák és a romok sugárzó fénye miatt semmi mást nem lehet látni, csak a holdat és a
legfényesebb csillagokat. De az itteni éjszakai égbolt mindig olyan lélegzetelállító
látvány.
Slade követte föl a lépcsőn, és közben arra gondolt, bárcsak meg tudná hosszabbítani
valahogy ezt az éjszakát.
Charlotte faháza egy köves partszakaszra és maroknyi apró, közeli szigetre néző
sziklatetőn állt. A saját spártai egyszerűségű házával ellentétben az övé a maga régies
stílusában nagyon barátságos házikó volt. A kicsi, mindössze kétszintes, oromtetős
házat oszlopos tornác vette körbe.
A széles, kiugró tető ereszéről virágkosarak csüngtek alá.
A férfi pár percig elnézte a látványt, s közben azon tűnődött, hogy vajon Charlotte
háza miért annyira más, mint az övé. Nem csak a virágok miatt, döntötte el. Valami más
is volt ebben a házban. Aztán rájött. Olyan, mint egy otthon, gondolta.
Charlotte épp el akarta fordítani a kulcsot az ajtó zárában, amikor valami földöntúli
zöld fény hullámzott át az égbolton. Az éjszaka kivilágosodott, mintha egy
természetfölötti energia lobbantotta volna lángra. Charlotte halk sikollyal hátrahőkölt.
A kulcs csörrenve esett a tornác deszkapadlójára.
– Mi ez? – kérdezte elfúló hangon. – Ó, Istenem, nézze, sarki fény!
Évente csak párszor látni ilyet itt, a szigeten. Úgy látszik, épp most kedveznek neki a
légköri viszonyok
– Emlékszem, azon a nyáron is láttam sarki fényt, amikor a kikötőben dolgoztam –
mondta Slade. – Azóta most látom először.
– Akár kedvező előjel is lehet, hmm? – nevetett cinkosan Charlotte.
– Természetes légköri jelenség. Nem előjel – szögezte le a férfi.
– Ugyan már. Aki képes olyan kifejezést kitalálni, mint az éj szakadékai, talán nekem is
megengedhet egy kis költői szabadságot.
– Igaza van – mosolyodott el a férfi. – Lehet, hogy csakugyan előjel.
Lekapcsolta az elemlámpát, és levezette a lányt a lépcsőn, hogy jobban lássák a
látványos égi jelenséget.
– Ezek aztán a különleges effektusok – kiáltotta elragadtatottan Charlotte.
– Nincs olyan filmstúdió, ahol ezt a fényjátékot tudnák produkálni – bólintott Slade.
A zöld fények végtelen hullámokban vonultak és zuhogtak alá az éjszakai égbolton, s
földöntúli ragyogásuk elkápráztatta minden érzéküket.
A légkörben érezhetően megemelkedett az energia szintje. Slade rájött, hogy
Charlotte pár fokkal felerősítette a tehetségét, hogy maradéktalanul kiélvezhesse a sárid
fény minden hatását. A saját érzékei válaszoltak, de nem az égen hullámzó, ragyogó
fényekre, hanem Charlotte energiájára.
Akkor már tudta, hogy csúnyán elszámította magát Eredetileg azt mondta magának,
hogy a szex Charlotte-tal nem lesz valami bonyolult dologi két felnőtt ember, akik
vonzódnak egymáshoz, tettekre váltják ezt a vonzódásukat De tévedett. A szex nagyon
is bonyolultnak ígérkezett. E pillanatban azonban még elgyönyörködött Charlotte égre
emelt arcában, és abban, ahogy ámulattal és elragadtatással nézte a csodát, és fikarcnyit
sem törődött a lehetséges komplikációkkal.
Fél karral átfogta a lány vállát. Jóleső érzést keltett benne a vékony kardigán alatt
tapintható női test érintése. Az illata megpiszkálta a benne parázsló, mélyen eltemetett
tüzet Maga felé fordította őt Charlotte nem állt ellen.
– Charlotte – kezdte, de nem tudta, hogyan folytassa.
– Tudom, tudom – felelte fátyolossá vált hangon a lány. – Nem marad sokáig a
szigeten. Tervei vannak a jövőre nézve, és ezek miatt nem időzhet huzamosabb ideig itt.
Mi csupán két tehetség vagyunk, akik egy éjszakára összefutottunk, blablabla.
– Mondhattam volna, blablabla, de ne higgye, hogy azt mondtam, csupán két
tehetség vagyunk, akik egy éjszakára összefutottunk A lány mindkét kezét föltette a
vállára, és mosolyogva nézett föl rá. A tekintete csupa titok volt.
– Mit szól ahhoz, hogy két tehetség váratlanul egy szigetre vetődve összetalálkozik? –
kérdezte.
Slade közelebb vonta magához.
– Nem hinném, hogy akár ezt mondtam volna.
– Nem, ezt én mondtam.
– Akkor jó.
Azzal Slade lehajolt, és megcsókolta Charlotte-ot a zölden ragyogó éjszakai égbolt
alatt. Forróság és energia lobbant fel körülöttük. Charlotte egy halk sóhajszerű hangot
hallatva a férfi melléhez simult. Csak lassan, figyelmeztette magát Slade. Ne légy túl
heves, nehogy elrontsd.
De addigra már magasan lobogott, és minden szívdobbanással egyre forróbbá vált
benne a szenvedély lángja. Hiába intette magát józanságra, a csókja mind hevesebbé,
mint tüzesebbé vált. Jól van, nincs semmi vész. Tudja kezelni a helyzetet.
Ura maradt önmagának.
Végtére is ez csak egy csók.
Charlotte szája puhán szétnyílt az övé alatt. Slade érezte, hogy a nő ujjai nagyobb
erővel szorítják a vállát, és a testén borzongás fut át. A tudat, hogy Charlotte teste így
válaszol neki, vakmerővé tette.
Tenyerét végigcsúsztatta a hátán, le egészen odáig, ahol megpihenhetett a csípője
igéző ívén. Szorosan odavonta a combjához. Hallotta, hogy Charlotte elakadó lélegzettel
reagál a farmernadrágján át is érezhető erekciójára.
– Mi a baj? – suttogta a fülébe. – Nem tudtad, menynyire kívánlak?
Az ujjak még erősebben szorították a vállát.
 – Nem ezért – préselte ki a szavakat a nő. – Csak... nem fontos.
Belecsókolt a férfi nyakába, majd a foga közé vette a fülcimpáját.
Olyan volt, mintha unszolná a férfit, vagy mintha hirtelen valami láthatatlan
sziklameredélyről készülne leugrani. Slade majdnem elnevette magát.
– Jól van – mondta. – Miénk az egész éjszaka.
– Nem – vágta rá a nő. – Nem a miénk. Most kell megtennünk. Mielőtt én...
Nemfontos.
– Mielőtt te...?
– Ez most nem fontos.
– Ha te mondod. Keressünk gyorsan egy ágyat?
– Van a házamban.
Slade felkapta, és felvitte Charlotte-ot a lépcsőn. Ő gyorsan megkereste a kulcsot a
földön, remegő kézzel kinyitotta az ajtót, és már bent is voltak
– A villanykapcsoló – suttogta Charlotte. – Ott van a falon.
– Nincs rá szükségem – felelte a férfi.
– Ó, persze, az éjszakai látás. Most milyen jól jön.
– De még mennyire.
Meg sem álltak az emeletig, a kis előtéren át be a hálószobába, egyenesen az ágyig.
Slade épp csak annyi időre ült fel az ágyon, hogy levegye a lány cipőjét, a saját
bokacsizmáját, és máris egymásnak estek.
Charlotte egészen odafészkelte magát hozzá, Slade pedig rátapasztotta a száját a
nyaka finom, selymes bőrére. A tűzzel játszott, de azzal nyugtatta zaklatott lelkét, hogy
továbbra is ura önmagának.
Levette a lány szemüvegét, és óvatosan letette az éjjeliszekrényre.
Charlotte az üvegpáncél nélkül ártatlanabbnak és sebezhetőbbnek tűnt. Élénken
emlékeztette öt arra a tizenöt évvel ezelőtti lányra.
Lehajolt, és homlokon csókolta.
– Jaj – kapta félre a fejét Charlotte, és mindkét kezével a férfi vállára csapott. –Ezt ne
csináld. Megfogadtam magamnak, hogy többé nem fogsz úgy megcsókolni.
– Hogy úgy?
– Ahogy akkor este. Mintha a húgodnak adtál volna egy puszit.
A férfi elvigyorodott.
– Hidd el, sohasem gondoltam rád úgy, mintha a húgom lennél, sem tizenötévvel
ezelőtt, sem ma este.
– Biztos?
– Vannak dolgok, amiket egy férfi teljes bizonyossággal tud.
– Akkor jó. Ha biztos vagy benne.
Slade újra szájon csókolta, és engedte, hogy a tűz ismét fellobbanjon benne. Amikor a
lány felnyögött, és megremegett alatta, akkor kigombolta, és lehúzta róla a kötött
kabátját. Kezét a kék pulóver alá csúsztatva végigsimított a bordák alkotta kosár
vékony, finom csontjain, majd ujjai közé vette a kicsiny, kerek, feszes mellek érett
málnára emlékeztető bimbóit. Gyengéd szorítására Charlotte teste mintha felemelkedett
volna az ágyról.
– Ó – zihálta. – Igen.
 Kinyitotta a férfi ingét, és aládugta a kezét. Amikor Slade megérezte meztelen bőrén a
lány tenyerét, újból elöntötte a forróság.
Fölemelte a fejét, és lenézett rá. Charlotte szemében a szenvedély lángja lobogott.
Slade tudta, hogy az ő szemében is ugyanez a tűz ég.
A női test illata kábítóan hatott az érzékeire, annyira, hogy félő volt, a végén
csakugyan elveszíti a maradék önuralmát.
Azt gondolta, hogy tudja kezelni a helyzetet, de a dolgok vészes iramban kezdtek
kicsúszni a kezéből.
A tenyere ellenállhatatlanul araszolt le, a kis nadrág által takart háromszög felé. A
lenge anyagon át is érezte a női testből áradó forróságot. Tenyerét a kis dombra
simította, és erősen megszorította.
– Igen. – Charlotte belekapaszkodott.
Rekedt hangjában több volt egyszerű sürgetésnél, eszmélt rá a férfi. Mintha
kétségbeesés szülte sürgetés lett volna. Nem értette, de a vágy, hogy belehatoljon,
immár olyan erős volt benne, hogy nem akarta kérdezősködésre vesztegetni az időt.
Csak akkor vette észre, hogy remeg a keze és a gondolatai elhomályosultak, amikor
nyúlt, hogy kigombolja Charlotte farmernadrágját. Megrázó volt a döbbenet, ami
elfogta. A sötét kis szoba levegője átforrósodott. Még sohasem érzett ilyen forróságot.
Érzékei valósággal fellángoltak, és egyszeriben kirepült a spektrumból, egyenesen be
a vörös zónába, ahol a pszichikus feledés sötéten tomboló vihara várt rá.
Vissza kell vennie kicsit az iramból, figyelmeztette magát. Menni fog. Szilárd
elhatározással valóban sikerült visszanyernie az önuralmát. így is kemény maradt,
robbanásra kész, de részben legalább le tudta zárni az érzékeit. A sötét vihar elvonult.
Folytatta Charlotte vetkőztetését, de észrevette, hogy a lány teste mozdulatlanná vált
alatta. Ujjai ráfonódtak a csuklójára, és tágra nyílt, tompa tekintettel nézett föl rá.
– Ne – mondta Charlotte. – Ne, ennyi elég. Kérlek.
Vad rémület cikázott át a férfin. Talán valami fájdalmat okozott neki?
– Jól érzed magad? – kérdezte.
– Igen, jól vagyok. Sajnálom. Csak annyi, hogy túl gyorsan történt minden.
Úgy értem, hogy nem láttuk egymást tizenöt éve, és most itt fekszünk egy ágyban.
– Pár perccel ezelőtt az volt az érzésem, hogy ezt nem tartod problémának
– Igazán sajnálom. Én tehetek róla, tudom.
Hallatszott a hangján, hogy nyomorultul érzi magát
Slade fölé hajolt, és könyökével letámaszkodva két tenyere közé fogta a lány arcát.
– Nehogy azt hidd, hogy hibáztatlak, csak szeretném tudni, hogy mi történt.
Hirtelen olyan hűvös lettél, mintha kikapcsoltak volna.
Csináltam valamit?
– Nem, dehogy. Én tehetek róla. Az én problémám. Ne haragudj.
– Hagyd abba a bocsánatkérést, és mondd el, mi az ördög romlott el ebben a „két
tehetség váratlanul egy szigetre vetődve összetalálkozik” elképzelésben.
– Azt hittem, működni fog a logika – kezdte Charlotte szomorúan.
– Okosabbnak kellett volna lennem. Hibát követtem el. Mégsem olyan könnyűeset a
miénk.
– Megmagyaráznád?
 – Gondolj bele, Slade – folytatta nagy komolyan Charlotte. – Ez itt egy kisközösség, és
te vagy a rendőrfőnök. Tekintélyes, fontos ember. Mostantól hat hónapig, vagy
ameddig itt leszel, óhatatlanul is össze fogunk futni a postán, az üzletben, a kávézóban,
a könyvesboltban. Tudod, hogy van ez.
– Nem tudom. Magyarázd el.
– Mindkettőnk számára nagyon kényelmetlen lesz, ha ma éjszaka lefekszünk
egymással, és reggel egyikünk rájön, hogy tévedés volt az egész.
– Hirtelen arra a következtetésre jutottál, hogy egyikünk holnapra meg fogja bánni?
Charlotte megköszörülte a torkát.
– Nem vagyok benne száz százalékig biztos, de igen, elég valószínűnek tartom.
– És megmaradtál a lehetséges legpesszimistább forgatókönyvnél?
– Jobb biztosra menni, mint később megbánni. Azt hiszem – sóhajtotta Charlotte.
– És hogy döntöttél, melyikünk foga holnapra megbánni a ma éjszakai szexelést?
– Számít az? – A lány hangja határozottan idegességről árulkodott.
– Számít.
Charlotte vett egy nagy lélegzetet.
– Na jó. Te. Te fogod megbánni. Azt hiszem. Mint mondtam, ez nem teljesen világos.
A férfi egy pillanatig szólni sem tudott megdöbbenésében. De aztán összeszedte
magát, és egy lendülettel kiült az ágy szélére.
Onnan nézett le a lányra.
– Honnan az ördögből tudod ezt? – kérdezte.
Charlotte feltámaszkodott a könyökére.
– Biztos, hogy bele akarsz menni ebbe?
– A fenébe is, biztos – vágta rá összeszorított foggal Slade. – Már úgyis elmenta
kedvem.
– Oké. – Charlotte nagy levegőt vett. – Azt hiszem magyarázattal tartozom neked.
– Igen.
– Pár perccel ezelőtt még minden oké volt veled, igaz?
– Na és? Veled is, ha jól emlékszem.
– Láttam az auraszivárványodat – mondta a lány halk bocsánatkérőhangon. – Tudod,
a szex mindig rengeteg pszit termel, és magam is tűzbe jöttem, és...
– Kérlek, ne tarts nekem előadást a parafizikáról. Mit láttál a szivárványomban,
amitől ledermedtél?
– Nyilvánvaló volt, hogy komoly belső konfliktusod támadt az események alakulása
miatt. Akartad a szexet, igen, nekem mégis határozottan az volt a benyomásom, hogy
az együttlétünk bizonyos szempontból félelmet kelt benned. Feltételeztem, hogy attól
félsz, reggel majd szembe kell nézned velem. Vagy talán aggódsz, hogy engem ez a
dolog mélyebben fog érinteni érzelmileg, és nem akartál fájdalmat okozni nekem. Nem
tudom. Sajnálom.
– Ne mondd ezt.
A lány felült, és lesiklott az ágy túloldalán.
– Nem tudom, mi mást mondhatnék – Megkereste a bugyiját, és gyorsan felhúzta. –
Ha ez megvigasztal téged, sokszor futok bele ugyanebbe a problémába.
– Tényleg?
 Charlotte belebújt összegyűrődött felsőjébe, felkapta a szemüvegét az
éjjeliszekrényről, és feltette.
– Valószínűleg ez az oka, hogy az Arkane Parti nem tudott hozzám való partnert
találni.
– Ne viccelj.
– Valahányszor randit szerveztek nekem egy állítólag komoly partnerrel, a végén
mindig megláttam az illető férfi szivárványát. És abban a pillanatban már tudtam, hogy
ez a dolog nem fog menni. És ettől kezdve biztos volt a kudarc.
A férfi felhúzta a bakancsát, felállt, és az ágy túloldaláról szembefordult a nővel.
– És mi van ezzel a szivárványolvasással?
Charlotte felrángatta magára a farmernadrágját.
– Nézd, te nagyon becsületes voltál ebben a dologban. Tudtam, hogy bármi alakuljon
is ki köztünk ma éjszaka, az nem lesz hosszú életű. Ezt teljesen világossá tetted. Én is
tökéletesen rendjén valónak találtam. Úszni együtt az árral. Ráfeküdni a hullámra. De
aztán megláttam a szivárványodat, és megértettem, hogy teljes katasztrófára számítasz.
Slade beletúrt a hajába.
– Félreérted a helyzetet. Vagy a szivárványomat.
– Tudomásul tudom venni az elköteleződéstől mentes kapcsolatot, de nem szeretek
arra gondolni, hogy később megbánod a történteket.
– Kihúzta magát. – Női büszkeség is van a világon.
A férfi mindent elkövetett, hogy követni tudja ezt a logikát. Nem volt könnyű.
Pár másodperc után fel is adta.
Az ágyat megkerülve odament a lányhoz. Ő gyorsan hátrálni kezdett, míg végül
nekiütközött a falnak Slade közvetlenül előtte megállt, és két tenyerét Charlotte feje
mellett a falra fektette.
– Egyáltalán nem vagy olyan jó szivárványolvasó, mint amilyennek tartod magad –
mondta.
Charlotte szája tátva maradt.
– De az vagyok – mondta aztán sietősen. – Én vagyok a legjobb.
Kérdezz meg bárkit az Arkane-laborban, ahol megvizsgáltak.
– Lehet, hogy a tehetségeddel minden rendben van, én viszont ki merem jelenteni,
hogy távolról sem csalhatatlan.
– Mire gondolsz?
– Lehet, hogy vannak bizonyos aggodalmaim a jövőmmel kapcsolatban, de arról
kezeskedem, hogy nem bántam volna meg, ha ma éjjel veled alhattam volna.
Egymillió év alatt sem. Sohasem.
Függetlenül a következményéktől.
– De láttam a feszültséget a szivárványodban – erősködött Charlotte. – Kiolvastam
belőle, hogy súlyos konfliktusod támadt a velem való testi kapcsolat következményeit
illetően.
– Úgy beszélsz, mint egy parapszichiáter. Ami engem illet, elegem volt a
parapszichiáterekből.
A lány összerezzent.
– A férfiak gyűlölik, amikor így kezdek el beszélni.
 – Nem csodálom.
– Az életem tele van katasztrofális első randikkal. Na jó, néha sikerül eljutnom a
második vagy harmadik alkalomig. Nagy ritkán egészen ötig is elmentem.
– Ha minden randidon így kezdesz el beszélni, nem is csodálom; hogy problémáid
vannak ezen a téren.
– Hogy méltányos legyek magammal, megjegyzem, hogy próbáltam tartani a szám,
azt remélve, hogy tévedek.
– Nehéz dolgod lehetett.
– Minden Arkane Parti által küldött jelöltnek adtam legalább három esélyt –
biztosította a férfit Charlotte.
– Végtelen türelemre vall.
– A lényeg az, hogy megadtam a lehetőséget a profi házasságszerzőknek De a végén
mindig kiderült, hogy a szivárványolvasó intuícióm az első alkalommal hibátlanul
jelzett.
Pontosabban, mint az ő parapszichikus rendszerük – Most van pánikrohamod?
– Nincs. – Charlotte összeráncolta a homlokát, mintha valamitől zavarba jött volna. –
Talán mert még időben leálltunk.
– Az intuíciód azt jelezte, hogy én vagyok az, aki meg fogja bánni, ezért még annak
előtte kihúztad a dugót, hogy megtudtad volna, valóban így lesz-e. És mielőtt
megtudtad volna, hogy lesz-e pánikrohamod.
– Mint mondtam, létezik olyasmi, hogy női büszkeség. Különben is úgy gondoltam,
hogy társaságban mindkettőnk számára így lesz könnyebb. A következő félévet együtt
kell töltenünk itt, a szigeten.
– Úgy mondod, mintha egy börtöncellában kellene eltöltenünk ezt az időt. Komolyan
azt gondolod, hogy azok után, ami köztünk történt, könnyebb lesz találkoznod velem a
postán és a boltban?
A lány lassan kiengedte a levegőt.
– Ezt nem csináltam valami jól, igaz?
– Maradjunk annyiban, hogy úgy érzem magam, mintha fejjel mentem volna neki
ennek a falnak. – Ellökte magát Charlotte-tól. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most
hazamegyek.
– Rendben, csak még egy kérdést engedj meg, mielőtt elmennél – mondta gyorsan a
lány.
– Na, ezt biztosan meg fogom bánni. Mondd.
– Nem azért kerültél konfliktusba magaddal amiatt, hogy velem töltőd a ma éjszakát,
mert kiléptél abból az érdekházasságból, amiről korábban beszéltél nekem?
– Nem. Az könnyű eset volt. – Slade megfordult, hogy induljon. – Elmegyek, mielőtt
tovább rontanánk a helyzeten ezzel a beszélgetéssel.
– Talán valami fizikai probléma aggaszt? – faggatózott tovább nagyon komolyan a
lány. – Jártál orvosnál?
– Ne is törődj vele, csak üsd tovább a fejemet – szólt vissza mentében a férfi. –Azt
hiszem, hazamegyek, és lehajtok egy nagy pohár Hot Ruins whiskey-t.
Hosszú hallgatás támadt a háta mögött.
– Jó éjszakát, Slade – hallatszott végül. – Sajnálom, hogy ezt elrontottam.
 A lány hangjában annyi szomorú vágyakozás érződött, hogy a férfi az ajtóban
megtorpant. Megfordult, és határozott léptekkel elindult visszafelé.
– Elfelejtettél valamit? – kérdezte Charlotte.
Slade két kézzel megragadta a vállát, és magához húzta – Ígérj meg valamit –
mondta.
– Mit?
– Ígérd meg, hogy egy szót sem szólsz addig, amíg ki nem érek az útra, olyan
messzire, ahol már nem hallom a hangodat.
– Rendben.
Slade levette a lány válláról az egyik kezét, és Charlotte szájára tette.
– Csitt. Egy szót se.
Charlotte némán bólintott. Tágra nyílt, mély tükrű szép szemének ijedt, zavart
pillantása jóleső érzést keltett a férfiban.
– Csak hogy tudd, az Istenért, nincs semmiféle fizikai problémám – mondta.
A lány pislogott párat, de egy szót sem szólt.
A férfi levette az ujját a szájáról, és megszorította a vállát. Pár fokkal megemelte az
érzékelését, de nem próbált egy pontra összpontosítani, nem ment el a veszélyes zónáig,
épp csak annyira, hogy Charlotte megtapasztalja az energia jelenlétét. És még mielőtt a
lánynak egyáltalán eszébe juthatott volna megszólalni, megcsókolta.
De nem úgy, mint korábban. Nem várt viszonzást. Nem akarta elcsábítani.
Egyetlen célja volt: felejthetetlen benyomást hagyni maga után.
Amikor szája a lány szájához ért, Charlotte nem lobbant lángra.
Megdermedt – a döbbenettől, a meglepetéstől vagy egyszerűen csak a csodálkozástól.
A csók nem tartott sokáig, épp csak annyi ideig, hogy a lány megérezhesse a hevét.
Akkor Slade fölemelte a fejét.
– Lesz egy második randi is – mondta.
– Mi? – pislantott párat Charlotte.
Slade megérintette mutatóujjával a lány duzzadt ajkát.
– Nem beszélsz, ugye?
– Mi? – nézett rá kissé kábultan Charlotte.
– Hagyjuk. Tényleg nincs értelme, hogy megpróbáljalak szótlanságra bírni, igaz?
– Valószínű.
– Ne felejtsd el – mondta Slade, és szájával végigsimított a lány száján. – Leszegy
második randi is.
És mielőtt Charlotte kigondolhatott volna valami választ, kisétált a hálószobából.
Kiment a tornácra, s onnan kilépett az éjszakába. A sarki fény azóta is zöld
hullámokat vetett az égbolton. Slade érezte, hogy az érzékei enyhén felfokozott
állapotban vannak. A kocsifeljárón végiglépdelve kijutott az útra, és elindult vissza, a
háza felé.
Egyszer csak megjelent a fák közül Rex, és viháncolva üdvözölte.
– Úgy látom, a te éjszakád jobban sikerült, mint az enyém -állapította meg Slade. – De
lesz még egy második randi is. Ennyivel tartozik nekem.
6.
Épp akkor kezdett csengeni a telefon, amikor Charlotte belenyúlt terjedelmes
hátizsákjába, hogy előkotorja a Tükrös hátsó ajtajának kulcsát. A kulcs helyett a
telefonját vette elő, és ránézett a kijelzőre.
– Szia, anya – mondta. – Mielőtt megkérdeznéd, igen, jól vagyok.
Szépen alakulnak a dolgok
– Mit vacsoráztál tegnap este? – vágott a közepébe Marilyn Enright.
– Grillezett lazacot a szomszédom kertjéből származó finom friss salátával, és házi
sütésű cukkinikenyeret.
– Soha életedben nem sütöttél még semmit grillen.
– Mert valahányszor grilleztünk, mindig apa és Cort vállalkozott rá. Azzal a
felkiáltással, hogy a grillezés férfimunka, emlékszel?
– Az a tűzrakásra vonatkozott – felelte Marilyn szórakozottan. – A férfiakat
ellenállhatatlanul vonzzák a nyílt lángok. Na és ha nem magad sütötted a lazacot, akkor
hogyan? Étteremben vacsoráztál?
– Nem, otthon készült.
– Valaki megsütötte neked?
– A vendégem grillezett. De a salátát én csináltam. Számít ez?
– Persze hogy számít. – Marilyn hangja ellágyult. – Úgy látom, már sikerültbarátokat
szerezned a szigeten.
– Igen, már kezdem megismerni az embereket.
Marilyn lecsapott.
– És hogy hívják, drágám?
– Anya, már beszéltünk erről. Megígérted, hogy tiszteletben fogod tartani a
magánéletemet, nem emlékszel? Megállapodtunk, hogy az én koromban egy nő már
nem tartozik beszámolni a személyes dolgairól az anyjának.
– Tudom, drágám, de anya vagyok, nem tehetek róla, hogy aggódom. Valljuk be, a
férfiakkal kapcsolatban meglehetősen csapodár vagy. Pár hónapja a Jeremy Gainesszel
kialakult helyzet nagyon is okot adott az aggodalomra. Apád már kezdett arra
gyanakodni, hogy Gaines titokban mindenhová követ téged.
– Jeremy nem kémkedett és nem járt utánam. Egyszerűen csak nagyon kitartóvolt.
– Mindenesetre mindnyájan nagyon örültünk, amikor végre kilépett a képből.
De apád és én nem szeretjük, hogy olyan távol vagy tőlünk.
– Nem valami lakatlan szigetre költöztem, anya. Az Isten szerelmére, komppal csak
két órára vagyok Frekvenciától. Repülővel háromnegyed óra.
– Technikailag talán. De egy sziget akkor is sziget. Azt az érzést kelti bennünk, hogy
nagyon messze vagy.
– Anya, mennem kell. Itt vagyok az üzletnél, és már elmúlt nyolc óra.
– Azt hittem, nem nyitsz ki kilencig.
– Ez igaz, de ezen a héten leltárt akarok készíteni, és az ilyesmit könnyebbnyitás előtt
végezni. Ha megérkezik a reggeli komp, attól kezdve a vevőkkel kell foglalkoznom.
– Jól van, hagylak bemenni. De előbb mondd el, hogy sikerült a tegnap estirandid.
– Mit gondolsz? Katasztrofálisan, mint szokott. Most mennem kell. Szia.
– Várj, ki az? – erősködött Marilyn.
– Az itteni rendőrfőnök.
– Regisztrálva van?
 – Az Arkane Partira? Már nincs. Nyilván nem úgy sültek el a dolgok a
házasságközvetítővel. Azt hittem, így legalább van bennünk valami közös, de azt
hiszem, ebben tévedtem.
– Hogy hívják?
– Slade Attridge-nek. Korábban a Szövetségi Bűnügyi Pszi Nyomozóhivatalnál
dolgozott. Majd később folytatjuk, anya.
Kilépett a vonalból, visszadobta a telefont a táskájába, és hozzáfogott, hogy elfordítsa
a kulcsot a zárban. Beletelt egy másodpercbe, mire rájött, hogy a zárat valaki már
kinyitotta.
– Devin, esküszöm, ha megint belopództál a boltomba, beárullak a nagyanyádnak. A
zsaruknak nem is kell szólnom.
Kinyitotta az ajtót, és belépett a zsúfolt hátsó helyiségbe. Hirtelen kényelmetlen
érzése támadt. Nagyon jól ismerte ezt az érzést.
Működésbe lépett az intuíciója. Ám ez a baljós előérzet egészen más volt, mint ami
tegnap fogta el, amikor felfedezte a nyitott ajtót.
Úgy tűnt, mintha a hátsó szobában még a szokottnál is nagyobb lenne a rendetlenség.
Több láda tetejét is felfeszítették, a tartalmukat szétszórták. Egy antik redőnyös íróasztal
fiókjait kihúzogatták, és úgy hagyták. Egy szép első generációs hajóbőrönd fedelét
felnyitották. Több antik üvegtárgy buborékfóliáját feltépték.
Tegnap, amikor megérezte, hogy valaki járt a boltban, nem ijedt meg, csak bosszús
lett. Ma reggel azonban rémület fogta el. És harag.
Elindult kifelé a boltból. Ostobán fogja érezni magát, amikor majd közli Myrnával az
őrszobán, hogy ma reggel újabb betörést észlelt.
Ráadásul most ezerszer rosszabb lesz, mert a rémes éjszaka után oda kell állnia Slade
elé. Még nem tudta, hogyan fogja kezelni ezt a helyzetet. Az éjszaka nagy részét ezen
töprengve, ébren töltötte, de eddig még nem jött rá a megoldásra.
Épp, amikor az ajtón kilépve a telefonja után nyúlt, hajóládák két, egymásra
tornyozott oszlopa között hirtelen meglátta a cipőt. Egy férficipőt.
Egyből felszökött az adrenalinszintje. Érzékei harcolj-vagy-menekülj üzemmódra
kapcsoltak. Minden erejét latba vetve próbálta lejjebb szorítani a tehetségét. A
legkevésbé sem akaródzott visszamennie a boltba, de nem volt más választása. Meg
kellett győződnie róla, hogy a férfi valóban halott, nem pedig épp most vérzik el, esetleg
szívrohamot kapott.
Megkerült egy halom farekeszt.
Minél közelebb jutott a holttesthez, annál jobban elbátortalanodott. Amikor meglátta
a földön fekvő ember arcát, megdermedt.
Meg sem kellett néznie a pulzusát. Noha sem vérnek, sem nyilvánvaló erőszaknak
nem látta a nyomát rajta, szinte tapintható volt a halál aurája. Érzékei a félelemtől és az
izgalomtól maximális üzemmódra kapcsoltak. Világossá vált előtte, hogy Jeremy körül
nyoma sincs szivárványnak A visszatükröződés hiánya azt jelentette, hogy nincs
auraenergia.
Jeremy Gaines sok bonyodalmat okozott neki, amíg élt. Charlotte sejtette:
most, hogy meghalt, még inkább meg fogja nehezíteni az életét.
Elfogta a remegés. A fenébe. Hónapok óta nem volt pánikrohama.
 Nyomban hozzáfogott a mélylélegzéses gyakorlathoz, hátha visszanyeri az
önuralmát, mielőtt súlyosabbá válna a helyzet.
Mindössze annyit tehetett, hogy elővette a telefonját. Néhány próbálkozás után
sikerült felhívnia az ügyeletet, es elmondani Myrnának, hogy mi történt.
– A főnök máris indul – felelte Myrna rá nem jellemző módon ellentmondást nem
tűrő, roppant hivatalos stílusban. – Ne menj vissza az üzletbe, amíg oda nem ér.
Megértetted?
– Megértettem – felelte Charlotte.
– Jól vagy? – váltott szelídebb hangra Myrna. – Kicsit feszültnek tűnik a hangod.
– Jól vagyok, köszönöm.
Charlotte letette a telefont, és lerogyott a hátsó lépcsőre.
Kényszerítette magát, hogy úgy vegye a levegőt, ahogy tanították, és akarata végső
megfeszítésével leküzdje a pánikrohamot. Gyűlölte bevenni a gyógyszert. Lélegezz.
 7.
Slade leguggolt a holttest mellé, felhúzta a gumikesztyűt, amelyet Myrna a
másológép melletti faliszekrény mélyéről varázsolt elő, és óvatosan megnyitotta az
érzékeit. Az erőszakos halál képe ködfátyolként vibrált a levegőben. Fel sem kellett
izzítania magát, hogy felismerje, ha egy gyilkossággal került szembe.
– Ki volt ez az ember, és mit keresett itt, az üzletedben? – kérdezte Charlotte-tól.
– Jeremy Gainesnek hívták – válaszolta Charlotte. Karját a melle alatt szorosan
összefonva, valamivel távolabb állt a tetemtől. – Egy régebbi ügyfelem volt. Nem láttam
azóta, hogy eljöttem Frekvenciavárosból. Fogalmam sincs, mit keresett itt.
Azt sem tudtam, hogy a szigeten van.
Slade kivett egy használt jegyet a halott egyik zsebéből.
– Úgy látom, a tegnap esti utolsó komppal érkezett.
– Addigra én már bezártam, és hazamentem.
– És később átjöttél hozzám.
– Igen. – Charlotte hallgatásba burkolózott.
A férfi tudta, most arra gondol, hogy éjjel fél tizenkettő körül vált el tőle a lakása
ajtajában. Az éjszaka fennmaradó részére nem volt alibije. Egy darabig fürkészve nézte
a lányt.
– Sápadt vagy – mondta. – Nem érzed jól magad?
Charlotte szája megfeszült.
– Jól vagyok – mondta. – Volt egy kis pánikrohamom, amikor felfedeztem a holttestet,
de már rendben vagyok.
– Biztos?
– Biztos – szegte föl az állát a lány. – Ne félj, szükség esetére van nálam gyógyszer.
A férfi megértette, hogy nem akar a pánikrohamairól beszélni.
Nem csoda, ő sem szeretne az érzékelési problémáiról csevegni.
– Gainesnek is volt valami tehetsége? – kérdezte.
– Igen – felelte Charlotte. – Úgy tudom, ő is tagja az Arkane Társaságnak.
– Akárcsak te.
– Frekvenciában elsősorban a Társaság műgyűjtőit láttam el áruval.
– Mióta volt a kliensed?
– Nemrég óta. – Charlotte elhallgatott.
– Jobb, ha a többit is elmondod – szólt Slade. – A végén úgyis kiderítek mindent.
Charlotte elfintorodott.
– Jeremy az ügyfelem volt. Nagyon sokat tudott a régi dolgokról és a régiségekről. És
sok pénze volt. Felkutattam a számára pár szép tárgyat a Viszály Kora utáni időből.
Később megkért, hogy keressek meg egy bizonyos tizenkilencedik századi óvilági
üvegtárgyat. Egy hógömböt.
– Folytasd.
– Az óvilági antikvitások nem tartoznak szorosan az én érdeklődési körömbe. Ezek az
igazi ínyenceknek való holmik. A legjobb darabokat múzeumokban őrzik. De mivel
érdekes kihívásnak tűnt, megígértem, hogy megnézem, mit tehetek. Végül eljutott
hozzám a híre, hogy egy bizonyos Evelyn Lambert nevű nő magángyűjteményében van
egy óvilági hógömb. Mrs. Lambertet meglepte, hogy az ő gyűjteményében sikerült a
tárgy nyomára bukkannom. De nem volt hajlandó eladni a gömböt. Meg is mondtam
Jeremynek, hogy a nő nem állt kötélnek.
– És mi történt?
– Jeremy dühös lett. Egyenesen dührohamot kapott attól, hogy a gyűjtő nem akarja
eladni a hógömböt.
– Megadtad neki Mrs. Lambert nevét?
– Természetesen nem adtam meg – vágta rá ingerülten Charlotte. -
Mindig tiszteletben tartom, és igyekszem megvédeni a klienseim személyiségi jogait.
Sok gyűjtő szereti titokban tartani a kilétét. Mrs. Lambert is közéjük tartozott.
– Mi történt ezután?
– Mrs. Lambertre olyan jó benyomást tett a szakértelmem, hogy meg akarta beszélni
velem azt a tervét, miszerint az Arkane egyik múzeumának adományozza a
gyűjteményét. Megmondtam neki, hogy kit hívjon fel ebben az ügyben.
Összebarátkoztunk. A nyolcvanas éveiben járt, és egyedül élt. A háza tele volt a
legnagyszerűbb antik üvegtárgyakkal. Mindent tudott az üvegről, amit tudni lehetett,
és nemcsak a gyarmatosítás korából származó régiségekről, hanem az óvilágiakról is.
Két hónapon át, míg meg nem halt, majdnem minden csütörtök délután együtt
teáztunk. Nagyon sokat tanultam tőle.
– Mikor halt meg?
– Hónapokkal ezelőtt. Az üvegtárgyai többségét a frekvenciabeli Arkane Múzeumra
hagyta, de volt olyan jóságos, hogy néhány nagyon szép darabot rám hagyott.
– Mi történt Jeremy Gainesszel?
Charlotte álla megfeszült. A szeme a sarkainál kissé összeszűkült. – Itt kezdett
eldurvulni a helyzet.
– Mesélj.
– Azt hittem, Jeremy végképp eltűnt. Hónapokig színét sem láttam azután, hogy
dührohamot kapott az üzletemben. De egy délután, röviddel mielőtt ide, a szigetre
költöztem volna, újból megjelent.
Elbűvölő volt. Nagyon értett ehhez. Anyám szerint valószínűleg ez is hozzátartozott
a tehetségéhez.
– Tudsz valamit arról, hogy mi volt a tehetsége?
– Sohasem kérdeztem. Nem akartam túl személyes lenni. De amilyen mohósággal
vetette rá magát a paranormális régiségekre, feltételezem, hogy erős pszichikus vonzást
gyakoroltak rá ezek a tárgyak.
– Láttad valaha a gyűjteményét?
Charlotte elhúzta a száját.
– Tudod, pontosan úgy faggatsz, mint egy zsaru.
A férfi szótlanul ránézett.
A lány megköszörülte a torkát.
– Jól van. A válaszom: nem. Sohasem ajánlotta fel, hogy megmutatja. Én sem kértem
soha, hogy láthassam.
– Mit akart, amikor újból felbukkant az életedben?
– Azt mondta, sokat gondolt rám, és szeretne közelebbről is megismerni. És hogy
rengeteg közös dolog van bennünk. Bocsánatot kért, amiért legutóbb úgy kijött a
sodrából, és randevúra hívott. – Te mit válaszoltál erre?
– Elutasítottam. Aznap, amikor dühbe gurult, láttam az auraszivárványát. Nagyon
nem tetszett. – Charlotte megborzongott. -
Nem mintha az után a jelenet után szükségem lett volna rá, hogy lássam a
szivárványát. Az is épp elég volt, hogy minden normális érzékenységű nő kitérjen előle.
– Indulatkezelési nehézségek?
– Pontosan. És volt még valami, ami nem tetszett. Korábban is láttam már párszor.
Jeremy szivárványában az ultrafény nagyon hasonlított azokra a színsávokra,
amelyeket annak a néhány valódi szociopatának a szivárványában láttam, akikkel
szerencsétlenségemre néhány ízben dolgom volt.
Slade tarkóján felborzolódtak a hajszálak.
– Ilyesmit is látsz egy szivárványban?
– Igen, de csak ha az illető alaposan be van állva. A rossz anyagot sajnos akkor is
meglátom valakiben, ha csak elmegy mellettem az utcán. A szivárványok az aurákhoz
kapcsolódnak. Erős érzelmek vagy erős tehetség idézi elő őket. Vagy mindkettő. Ezért
nem láttam...
Hirtelen elhallgatott, de nem is kellett befejeznie a mondatot.
Mindketten tudták, mit nem mondott ki. Tegnap éjjel nem észlelte Slade
auraszivárványának igazi színeit egészen addig, amíg a levegő fel nem forrósodott, és
sűrűvé nem vált közöttük.
– Azt hiszem, kezdem érteni, miért nem jártál túl sok szerencsével az Arkane Parti
által szervezett randijaidon – jegyezte meg a férfi szenvtelenül.
– Néha jobb nem tudni túl sokat valakiről – sóhajtotta Charlotte.
– Ebben igazad lehet.
Másrészt nyilván a tehetsége miatt maradt egyedül ennyi éven át, gondolta Slade. Az
őrizte meg szabadon, amíg vissza nem tudott jönni hozzá. Most azonban neki magának
kellett szembenéznie egy pszichikus börtönbe zárás ítéletével, amely miatt nem lehet túl
sokáig együtt vele.
– Találkoztál ismét Gainesszel? – kérdezte.
– Igen. Úgy tűnt, mintha rögeszméjévé vált volna, hogy rávegyen, adjak nekiegy
újabb esélyt. Telefonon hívogatott Virágot küldözgetett. Kiderítette a címemet, és egy
este egy üveg pezsgővel megjelent a lakásom ajtajában. Másnap eljött az üzletbe, és
elhívott kávézni.
– Titokban követett?
– Hát, a családom ettől tartott, de én őszintén szólva nem hittem benne.
– Pedig nagyon úgy hangzik.
– Igen, lehet. – De látszott rajta, hogy most sincs erről meggyőződve. – Mindenesetre
nyolc-tíz nap után feladta, és elment.
Én tényleg úgy gondolom, hogy csak azt szerette volna, ha visszafogadom, mint
ügyfelemet. Bízott magában, hogy a sármjával előbb-utóbb eléri.
– Miért akart mindenáron újból az ügyfeleddé válni? Egészen biztosan nagyon sok jó
régiségkereskedő közül válogathatott volna.
Charlotte felvonta a szemöldökét.
– Nincs olyan sok, akinek hozzám hasonlóan volna érzéke a pararégiségekhez. Mint
már említettem, nagyon de nagyon jól értek ahhoz, amit csinálok Jeremy tudta ezt,
elsősorban ezért keresett meg.
Nagyon komoly gyűjtő volt, mindenből csak a legjobbat akarta.
– És te vagy a legjobb?
– Biztos, hogy az egyik legjobb vagyok De éppen ezért megengedhetem magamnak,
hogy megválasszam, kit fogadok el ügyfelemként.
Slade elgondolkodva nézte Gaines drága fekete garbóját, fekete nadrágját és fekete
futócipőjét.
– Úgy látom, éjszakai betöréshez öltözött, és munka közben egyszer csak holtan esett
össze.
– Jeremynek nem volt szüksége arra, hogy lopjon. Megengedhette magának, hogy
megvegye, amit csak akar.
– Te viszont nem voltál hajlandó üzletelni vele.
– Ez igaz, de megtalálhatta volna a módját. Igénybe vehetett volna közvetítőként egy
másik kereskedőt. Lehet, hogy nem jöttem volna rá. A kereskedők nem szokták felfedni
a klienseik nevét, amikor összedolgoznak
– Amikor az Irodának dolgoztam, nem ez volt ugyan a szakterületem, de hallottam,
hogy a paranormális tárgyakra szakosodott műgyűjtők világa az a fajta szürkepiac,
amelyik gyakran csúszik át a feketepiacba.
– A műgyűjtők valóban gyakran a világtól elvonult, bogaras és titkolódzó különcök –
ismerte el a lány. – Annak a kereskedőnek, aki ezt nem tartja tiszteletben, nincs sok
jövője a szakmában.
– Gaines itt halt meg az üzletedben, valamikor az éjszaka folyamán – nézte töprengve
a halottat Slade. – Ha nem téged követett titokban, akkor valami olyasmit keresett,
amiről azt gondolta, hogy nálad van, de ha az utcáról jön be a boltba, pénzért nem
kaphatja meg tőled.
– Őszintén mondom, el sem tudom képzelni, mit akarhatott ennyire a
gyűjteményemből. Az én dolgaimnál egzotikusabb tárgyak érdekelték.
– De ha a te gyűjteményedből fájt a foga valamire, miért nem vett igénybe egydílert,
hogy rajta keresztül szerezze meg magának?
– Erről van szó. Én sem értem. – Charlotte tekintete a halott férfira esett. – Eznekem
sem jelent semmi jót, igaz? Arra gondolok, mennyi az esélye annak, hogy egy volt
kliensem tiszta feketébe öltözve betör az üzletembe, és szívroham következtében holtan
esik össze?
– Jót nem jelent, de szerencsédre a helyzet pontosan ennek látszik: szívroham vagy
agyvérzés végzett vele. Az az érzésem, hogy a rendőrségi orvos is ezt fogja
megállapítani.
– De te nem hiszed el, ugye?
– Nem – felelte kurtán Slade, és felállt. – Ezt a halált paranormális eszközzel idézték
elő.
Charlotte láthatóan megdöbbent.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy valaki a tehetségét használta arra, hogy megölje
Jeremyt?
– A tehetségét, vagy egy olyan eszközt, amelyik gyilkos erejű paraenergiát fejleszt.
 A döbbenetet rémület váltotta fel a lány szemében.
– Miféle fegyver tud ilyen sugárzást kibocsátani?
– Bizonyos kristályok alkímiai módszerrel megváltoztathatók úgy, hogy fegyverként
lehessen használni őket. De vannak nagyon magas szintű tehetségek, akik a saját
természetes erejükkel is képesek gyilkolni.
Charlotte összerázkódott.
– Én is hallottam már néhány rémtörténetet, mint az Arkane-ban mindenki. De azt
hittem, a pszichikus energiával történő gyilkolás képessége csak az Arkane legendák
világában létezik.
– Valóban rendkívül ritka képesség. Rengeteg erő kell hozzá, és csak bizonyostípusú
tehetséget lehet végső soron halálos eszközként is bevetni. Mivel ilyenkor úgy néz ki
mintha az áldozat halála természetes módon következett volna be, a gyilkosság minden
esetben felderítetlen marad.
– Úgy beszélsz, mint a téma szakértője.
– Paranormális eszközökkel végrehajtott gyilkosságok felderítése a munkám, nem
emlékszel, Charlotte? Helyesebben ez volt, amikor az Irodának dolgoztam.
– Igaz. Bocsánat. Kicsit kikészültem. Kénytelen vagyok számolni azzal, hogyha
Jeremyt valóban megölték, akkor nyilvánvalóan gyanúsított vagyok. Ismertük egymást,
és nincs alibim a tegnap éjszaka második felére.
– Ez igaz, csakhogy neked a szivárványolvasáshoz van tehetséged.
Nem kimondottan az a fajta képesség, amivel a pszibűnözők gyilkolni szoktak.
A lány arca felragyogott.
– És kristályfegyverem sincs, amilyenről beszéltél.
A férfi kicsit magasabb szintre emelte az érzékelőképességét, és alaposabban
szemügyre vette a padlón sötéten sugárzó energiatócsát.
– De valakinek van – mondta.
– Biztos vagy benne?
– Odalent az alagutakban egy nagy erejű szellemvadász bizonyos típusú szellemfényt
gerjesztve a távolból is képes ölni. A felszínen azonban a saját természetes energiájukkal
ölni tudó erős tehetségeknek fizikai kontaktust kell létesíteniük az áldozatukkal.
Az, aki megölte Gainest, néhány méter távolságból követte el a gyilkosságot. – Ezt is
meg tudod állapítani?
– Igen.
– És most mi fog történni?
– A szokásos eljárás. Én értesítem a kikötői hatóságokat, és megpróbálom felvenni a
kapcsolatot Gaines családjával.
– Meg fogod mondani nekik, hogy szerinted Jeremyt természetfölötti módszerrel
ölték meg?
– Nem. Mint mondtam, a rendőrségi orvosszakértő természetes halált fog
megállapítani.
– Egy pillanat. Bevallom, nem rajongtam Jeremy Gainesért, de azt sem érzem
helyénvalónak, hogy ne vegyünk tudomást arról, hogy meggyilkolták. Egy gyilkos jár-
kel körülöttünk szabadon. Amennyire sejteni lehet, még itt van a szigeten.
– Nem mondtam, hogy nem indítok nyomozást. Csak azt mondtam, hogy
valószínűleg nem fogok használható bizonyítékot találni. Ez nem jelenti azt, hogy nem
találom meg a gyilkost.
– De ha nem tudod letartóztatni őt, mit teszel, ha azonosítod a gyanúsított személyét?
– Attól függ.
– Attól függ? – Charlotte széttárta eddig karba font kezét. – Miféle zsaruszöveg ez?
Ilyen esetre vannak szabályok. Legalábbis kell, hogy legyenek.
– Amikor természetfölötti módon elkövetett gyilkosságokról van szó, a szabályok
bizonytalanná válnak.
A lány fürkésző pillantást vetett a férfira.
– Más szóval, ha úgy döntesz, hogy én öltem meg Jeremyt, akkor egy ügyvédnem
sokat tehet értem.
– Nem gondolom, hogy te ölted meg őt, ha ez jelent némi vigaszt számodra – felelte
Slade,
A lány kissé elnyílt szájjal nézett rá, de aztán észbe kapott, és gyorsan becsukta a
száját.
– Akkor jó – mondta. – Most megkönnyebbültem.
– Ha pedig mégis te ölted meg, biztos vagyok benne, hogy jó okod volt rá. – Kösz. Ezt
a megnyugtatásomra mondtad? – Ez a legtöbb, amit e pillanatban tehetek
– Es én még azon aggódtam, hogy ma reggel milyen kínosan fogjuk érezni magunkat
egymás előtt.
8.
Fletcher Kane kitárta az érzékeit, és tanulmányozni kezdte az asztalon fekvő
festményt. A vászonra festett kép hasonlított a többire, amelyek a galéria falán
sorakoztak: ez is egy titokzatosan foszforeszkáló fényben fürdő fantasztikus, túlvilági
erdőt ábrázolt.
Lehetett volna egy elvarázsolt tündérvilág fantáziaképe, ha az erdő fáin túl éppen
csak átsejlő különös kanyon nem tette volna hátborzongatóan baljóssá. A kanyonból
nyugtalanító sötétség szivárgott ki a fénylő erdővel borított világ felé, s félő volt, hogy
hamarosan teljesen elborítja azt.
Ahogy a többi, ez is egykettőre el fog kelni, gondolta Fletcher.
Meglátja valami turista, aki egy napra érkezik a komppal, vagy eltölt pár napot egy
helyi panzióban, megragadja a figyelmét a képből sugárzó intenzív erő, és már viszi is.
Az persze már kétséges, hogy észreveszi-e benne azt a nehezen felismerhető valóságot,
amelyet ő meglátott. A képben baljós energia forrongott.
– Az álmok egyre félelmetesebbek, ugye? – szólt halkan. – Az éjjel hallottam, amint
felkeltél, és bevetted a gyógyszereidet.
Jasper Gilbert sóhajtott, és az ablakhoz sétált. Kinézett a Part utca butikjait és
képtárait járó turisták kisebbfajta sokadalmára.
– Ezek nem a régi álmok, Fletch – válaszolta. – Másfélék. Valami rossz dolog történik
odakint a Rezervátumban.
– Ne izgasd fel magadat. Nem vonom kétségbe a látomásaidat.
– Még akkor sem, ha az alsó világban tett legutóbbi utam óta a Céh dilidokijai
őrültnek tartanak?
– Nem vagy őrült, és a Céh orvosai nem fogták fel, hogy mindig is voltak vadálmaid.
– Fletcher mutatóujjával enyhén megveregette a festmény szélét. – Két ember halt meg,
akiknek közük volt a régiségbolthoz. Először Beatrix, és most az az idegen, akiről azt
mondják, hogy titokban mindenütt Charlotte Enright nyomában volt.
Mennyi az esélye az ilyesminek?
– Beatrix már idős volt. Szívrohamban halt meg.
– Gaines negyven körül járhatott.
– Megesik az ilyesmi, Jasper.
– Két halál az utóbbi félév alatt, és mindkettőnek köze volt a Tükrös Régiségekhez.
Aminek most új tulajdonosa van.
– Értem – felelte Fletcher.
Ő és Jasper régóta szoros kapcsolatban voltak mind szakmailag, mind személyesen.
Még fiatalon ismerték meg egymást a Céh alkalmazottaiként. Mint a legtöbben, akik az
alsó világban dolgoztak, negyven-valahány évesen mentek nyugdíjba. Az alagutakat
feltáró társasági és tudományos expedíciók testi épségére vigyázni nehéz és veszélyes
munka volt. Sok erőt kivett az emberből, amikor kísérteteket kellett égetni a
katakombákban, és a Céh nagyon szép nyugdíjat fizetett.
Mindketten megházasodtak, és álmaikat követve áttelepültek Rainshadow-ra. Jasper
mindig is arra vágyott, hogy egyedül a művészetére összpontosíthasson. Fletcher
meglepetten ismerte föl, hogy jó érzéke van az üzlethez. így aztán a művészet világában
éppoly sikeres csapatot alkottak, mint annak idején az alsó világban.
Évekkel ezelőtt felfedezték, hogy szellemvadász tehetségük révén valameddig be
tudnak hatolni a Rezervátumba. Jaspert e kerítésen túli, kísérteties táj ihlette a képei
megfestésére.
Öt évvel ezelőtt kezdtek megváltozni a dolgok, gondolta Fletcher.
Két idegennek sikerült mélyen behatolnia a Rezervátum területére.
Ezúttal egyikőjük sem élte túl a kalandot. Az alapítvány mentőosztaga csak a
holttesteket tudta kihozni.
Rögtön ezután az alapítványt működtető titokzatos emberek felerősítették a
láthatatlan kerítésként szolgáló erőteret. Jaspernek és Fletchernek azóta csak nagy
nehézségek árán sikerült bejutniuk, de még ha sikerült is, bejárni már nem tudták a
területet. Épp csak egy rövid távolságra merészkedtek be, azonban ez is elég volt, hogy
megállapítsák valami sötét dolog forrong odalent a tiltott terület mélyén.
És nem csak a Rezervátum légköre változott meg, gondolta Fletcher. Jasper álmai is
kezdtek átalakulni.
A galérián átvágva odament az ablaknál álló Jasperhez. Együtt nézték, amint Slade
Attridge kilép a Tükrös Régiségek Boltjából, és elindul a Part utcán a rendőrőrs felé.
– Mikor mondjuk el neki, hogy szerintünk valami veszélyes dolog zajlik a
Rezervátumban? – kérdezte Jasper.
– Majd, ha biztosak leszünk abban, hogy ő a megfelelő ember a feladatra. Ha már
biztosra vehetjük, hogy itt marad Rainshadow-n.
9.
– Egy rendőrségi kishajón szállították el a holttestet a Csütörtökkikötőből –mondta
Charlotte. – A rendőrfőnök azt mondja, bármikor kinyithatom az üzletet, amikor csak
akarom, de valahogy elment tőle a kedvem.
 – Nem csoda. – Rachel Blake, kezében két gőzölgő teásbögrével, kilépett a pult
mögül. – Nem jó úgy kezdeni a napot, hogy mindjárt reggel egy hullába botlik az
ember. Jól vagy? – kérdezte, és letette a bögréket a kerek asztalkára.
– Jól. – Charlotte felemelte az egyik bögrét. – Most már jól. Volt egy pánikrohamom,
amikor megtaláltam a hullát, de azt hiszem, ennyi belefért az adott körülmények között.
– Abszolúte. Egy holttesttől bárki kaphat pánikrohamot. – Rachel elhallgatott, bögrét
fogó keze megállt félúton a szája felé a levegőben. Sötét szeme még jobban elsötétült az
aggodalomtól. – Még mindig vannak rohamaid?
– Hála Istennek nem olyan gyakran, mint amikor a tehetségem kezdett jelentkezni.
De ha szorongok valami miatt, vagy valami megrázkódtatás ér, a tehetségem a nulláról
egyből felszalad hatvanra.
Ilyenkor kiválthat egy rohamot. Ma délután minden erőmmel a leltárkészítésre fogok
összpontosítani. Az majd eltereli a gondolataimat a reggel történtekről.
A Shadow Bay-i könyvesbolt hátsó traktusában kialakított kis kávézóban ültek
Charlotte-hoz hasonlóan Rachel is sok nyarat töltött Rainshadow-n.
Egyidősek voltak, és a tinédzserkori megpróbáltatásokon és szenvedéseken túl még
egy nem kívánt és nem is értett tehetség jelentkezése is összekapcsolta őket.
Akkoriban Rachel nagynénje meg a néni életre szóló partnere volt a könyvesbolt
tulajdonosa. De egy évvel ezelőtt az idős pár váratlanul visszavonult, és az üzletet
felajánlották Rachelnek. Azt mondták, azt csinál vele, amit akar, és beköltöztek egy
sivatagi nyugdíjasotthonba, ahol mindig sütött a nap.
Rachel bizalmasan elárulta Charlotte-nak, hogy először nagyon meglepte a dolog,
mert sejtelme sem volt arról, hogy a pár anyagilag megengedheti magának a drága
sivatagi nyugdíjasotthont. Mindig azt hittem, hogy a könyvesboltból és az évek során
megkockáztatott néhány befektetésükből származó jövedelem épp csak a megélhetésükre elég. Ki
tudta, hogy ezekből a befektetésekből végül egy egész vagyon kerekedett ki?
Rachelből időködben bájos fiatal nő lett.
Elevensége, energikussága mindenkire ráragadt, aki csak a közelébe került.
Egyedül Charlotte vette észre barátnője borostyán-színű szemében az árnyakat és
titkokat, amelyek azelőtt nem voltak ott.
A két nő közötti nyári barátság hosszú időre téli álomba merült, miután egyetemre
mentek, majd megkezdték felnőtt életüket. De amikor mindketten újból Rainshadow-n
találták magukat, úgy érezték, mintha el sem váltak volna. Még sok minden
mesélnivalójuk volt egymásnak, de a régi barátság az első pillanattól kezdve feléledt
közöttük. Pont olyan volt, mintha egyeden napra sem váltak volna el egymástól.
– Szóval ez a Jeremy Gaines az ügyfeled volt? – kérdezte Rachel.
– A volt ügyfelem. – Charlotte beleszürcsölt a teájába. – El sem tudom képzelni, miért
jött ide, és hogy miért ment be az üzletembe tegnap éjjel.
– Nem jut eszedbe semmi?
– Úgy beszélsz, mint a rendőrfőnök – mosolyodott el fanyarul Charlotte. – Deakkor is
csak azt tudom felelni, hogy fogalmam sincs.
– Hogy végződött a kapcsolatod Gainesszel?
– Rosszul. Mellesleg abból, ahogy ezt a kérdést feltetted, arra következtetek, hogy túl
sok krimit és rémtörténetet olvasol.
 – Nem mintha sok minden mást lehetne csinálni itt, Rainshadow-n – vágott vissza
Rachel.
– És ebből következik a kézenfekvő kérdés: miért jöttünk mindketten vissza.? – Hogy
te miért, azt nem tudom, de nekem változásra volt szükségem, és mindig is egy
könyvesbolt vezetéséről ábrándoztam felelte Rachel. Majd hozzátette: – De nem
válaszoltál a kérdésemre.
– Többé-kevésbé kirúgtam Jeremyt mint ügyfelemet. Dührohamot kapott,
nagypatáliát rendezett. Egy darabig nagyon kellemetlen volt.
– Üldözött?
– A családom már kezdett ettől tartani – vallotta be Charlotte.
– És aztán megjelent itt, a boltodban. Tudod, mit mondok?
Fogadni mernék, hogy tényleg üldözött téged. Lehet, hogy az éjjel azért jött ide, hogy
valami nagy galádságot kövessen el a Tükrösben.
Ezzel szokták kezdeni az ilyenek.
– Elképzelhetőnek tartom – bólogatott Charlotte.
– Szerencsére közben elvitte egy szívroham. Az ilyen alakok csak mennek a maguk
ösztöne után, és mindenütt elterjesztik az erőszakot.
Csak úgy lehet megállítani őket, ha végeznek velük.
Charlotte hátán végigfutott a hideg.
– Tapasztalatból beszélsz, ugye?
– Igen – válaszolta Rachel. – Abból.
 10.
– Azt beszélik a városban, hogy a fickó, akit holtan találtak Charlotte boltjában,
titokban mindenhová követte őt – mondta Myrna. – Talán azért jött, hogy feldúlja az
üzletét, vagy ott hagyjon egy döglött patkányt, hogy jól megijessze őt. Még jó, hogy
összeesett és meghalt.
– Épp jókor jött – jegyezte meg Slade, és felnyalábolt egy köteg kinyomtatottiratot az
íróasztalról.
Myrna már nyitotta a száját, hogy erre is mondjon valamit, de ekkor Rex ugrándozott
be a folyosóról.
– Ó, remek – mondta Myrna. – Úgy látszik, már megette a mai adagját Thelma
cukkinikenyeréből.
– Megint adott neki? – kérdezte Slade.
– Vagy neki adom, vagy kezdhetem ledobálni őket a Világítótorony-fokról. Nincs
ember, aki meg tudna enni annyi cukkinikenyeret, amennyit Thelma süt az idén. Egy
szekérderéknyi cukkinija termett, lassan nyithatna egy boltot.
Rex felugrott Myrna íróasztalára, és vidám kuncogással üdvözölte. Egy fekete
gyöngyös holmit szorongatott.
– Mi a csudát szorongat a szurtos kis mancsában? – nézett rá Myrna; – Remélem, nem
valami döglött madarat hurcolt be ide.
Hmm. Úgy látom, egy régi estélyi erszény, az az apró holmi, amelyben valamikor a
rúzst és a púderkompaktot tartották a hölgyek.
Slade megnézte a gyöngyökkel kivarrt erszényt.
– A francba – morogta. – Mialatt mi Gaines holttestét készítettük elő a szállításhoz,
Rex belopózhatott Charlotte boltjába.
– Hűha – kapta fel a fejét Myrna. – Ha ez a cucc a Tükrösből származik, akkor nyilván
nem egyszerűen egy ócska estélyi retikül.
Akkor valami értékes régiség lehet.
– Elképzelhető – bólintott Slade.
Rex letette az erszényt az íróasztalra. Kiválasztott néhány fényes gemkapcsot Myrna
asztaláról, és betette őket az erszénybe. Amikor ezzel megvolt, felkapta, leugrott a
földre, és eliramodott Slade szobája felé.
– Valami azt súgja nekem, hogy az erszény veszíthetett valamennyit az értékéből –
jegyezte meg Myrna.
– Majd az iroda számlájára írom – felelte Slade.
– Ha már szóba került Charlotte, vajon, hogy van? Elég ijesztőlehetett, amikor
megérkezett, és egy hullát talált az üzletben.
– Valami olyasmit mondott, hogy leltározni akar, úgyhogy azt hiszem, magához fog
térni.
– Nem akarom másra terelni a szót, de hogy sikerült a tegnap esti randijük?
– Mindketten túléltük – felelte Slade.
Ekkor kinyílt az őrszoba ajtaja, és belépett Kirk Willis, Slade egyetlen beosztott
rendőre. Egy határozott és gyakorlott mozdulattal, két kézzel levette a napszemüvegét.
Myrna elmosolyodott, de nem szólt semmit.
– Azt hallottam, hogy a halott fickó afféle lesipuskás volt – mondta Kirk.
 A húsz-egynéhány éves, nyurga, de még növésben lévő fiatalember egy nappal sem
látszott többnek tizenkilenc évesnél.
Nem egészen egy éve dolgozott az őrsön, amikor megérkezett Slade, hogy átvegye a
vezetést. Nem csinált titkot abból, hogy nincs elragadtatva a munkájától. Csak azt
követően iratkozott be a rendőrakadémiára, hogy kénytelen volt tudomásul venni: az
álma, hogy szellemvadászként dolgozhasson odalent a katakombákban, nem fog
teljesülni. Az a kis szellemfény, amit elő tudott idézni, nem volt elég a céhtagsághoz.
Kirk felfogásában a rendőri szerep visszalépést jelentett. Lélekölő munka, amit egy
kis rendőrőrsön kellett végeznie, egy akkorka városban, amelyet mindössze egy pont
jelzett a térképen, ráadásul a térképeken gyakran fel sem tüntetett egyik szigeten volt.
Valamelyest jobb lett a munkához való hozzáállása, miután a héten elkapták a
kikötőbe érkező drogfutárokat, de Slade nem számított rá, hogy Kirk frissen felfedezett
szakmai büszkesége sokáig kitartana. Együtt érzett a fiatalemberrel. Elvégre maga is azt
tervezte, hogy amint lehet, itt hagyja a szigetet. De az, hogy valaki csak átmenetileg van
valahol, még nem ok a nem megfelelő viselkedésre.
Beszélnie kell a fiúval. Van egy feladatkör, amit el kell végezni, és amíg Kirk Shadow
Bay városától kapja a fizetését, tisztességesen el kell látnia a munkáját.
– Ez elég valószínű – mondta Myrna. – Állítólag ez a Gaines még odaát
Frekvenciában kliense volt Charlotte-nak Nyilván szeretett volna járni vele, de
Charlotte elutasította.
– Ez megmagyarázná, miért jött a szigetre – állapította meg Kirk. – Igaz, főnök?
– Igaz – válaszolta Slade. – És egyelőre ez a hivatalos elmélet a halálával
kapcsolatban.
Kirk és Myrna elkerekedett szemmel bámultak rá.
– Hivatalos elmélet? – kérdezett vissza Kirk óvatosan. – Miért, nem biztos, hogy ez a
valódi magyarázat?
– Nyomozást indítunk, hogy kizárjuk az emberölés lehetőségét – felelte Slade. – De
ezt csak nagyon visszafogottan, a háttérben fogjuk végezni. Egyikőjük sem beszélhet
róla ezen a szobán kívül. Senkinek. Megértették?
– Biztos lehet benne, főnök. – Kirk sötét szeme felragyogott a lelkesedéstől. –Tényleg
azt hiszi, hogy Gainest meggyilkolták?
– Igen, és mielőtt még megkérdezné, nem Charlotte volt a tettes.
Myrna megköszörülte a torkát.
– És ezt vajon honnan tudjuk?
– Az SBPN-nél dolgoztam, elfelejtette? – kérdezte Slade felvont szemöldökkel. –
Rengeteg gyilkosságnál végeztem helyszíni szemlét.
Gaines esetében a helyszínen talált pszichikus bizonyíték alapján mondom azt, hogy
nem Charlotte volt a gyilkos.
Myrna bólintott.
– A paranormális törvényszéki orvostanban maga a szakember. De biztos abban,
hogy nem szívroham, hanem gyilkos végzett ezzel a fickóval?
– Biztos vagyok benne – felelte Slade.
– Méreg? – vetette fel Kirk. – Állítólag egyes mérgek nem mutathatók ki a
boncolásnál.
 – Ez igaz – válaszolta Slade. – De van egy másik lehetőség is. Egy energiaforrásból
származó súlyos sokk is képes megállítani a szívet.
Ha tisztázzuk a három alapvető tényt, többet fogunk tudni.
– Eszköz, indíték, alkalom – sorolta Kirk Ekkor már szinte remegett a lelkesedéstől.
– Helyes – nézett rá Slade. – Maga ért a számítógéphez. Végezzen háttérvizsgálatot
Gainesről. Szerintem érdekelt volt a régiségek feketepiacában. Szerezhetett ott néhány
ellenséget.
– Rögtön hozzáfogok.
– Nem sikerült felkutatni Gaines rokonait? – fordult Slade Myrnához.
– Nem, ami elég furcsa. Mintha egyáltalán nem lenne családja.
– Valószínűbb, hogy hamis személyazonosság alatt élt. Nézzen jobban utána.
– Meglesz – válaszolta Myrna. Izgalom látszott az arcán.
Hátrafeszítette a vállát, és lendített egyet a székén, hogy szembeforduljon a
számítógépével.
– Ne felejtsék el, hogy semmi sem kerülhet ki ebből az irodából a nyomozásról.
Világos? – figyelmeztette a másik kettőt Slade.
– Világos – felelte Kirk.
– Világos – visszhangozta Myrna. – Azóta nem történt ilyesmi itt, amióta öt éve eltűnt
az a két turista a Rezervátumban.
Kinyílt az ajtó. Devin rontott be rajta. Izgalmában még a napszemüvegét is elfelejtette
levenni.
– Mi az a lesvadász, nagymama? – kiáltotta.
– Az egy nagyon rossz ember – válaszolta Myrna. – Igaz, főnök? -nézett Slade-re.
– Igaz – felelte Slade. – Nagyon rossz.
Devin összeráncolta a szemöldökét.
– Mit gondol, az a halott fickó azért jött ide, hogy bántsa Miss Enrightot?
– Lehetséges – felelte Slade.
– Akkor örülök, hogy elpatkolt – jelentette ki Devin indulatosan, majd sarkonfordult,
és futott is vissza, az ajtó felé. – Ezt el kell mondanom Nate-nek!
És már be is csukódott mögötte az ajtó.
– Bizonyos dolgok annyival egyszerűbbnek tűnnek ilyen idősen – sóhajtott fel Myrna.
– Igen, tényleg így van – felelte Slade, majd hozzátette: – A szobámban leszek, ha
találnának valamit.
Végigment a folyosón.
Rex a fal mellett álló iratszekrénysor tetején szunyókált hanyatt fekve, mind a hat
mancsát föltartva a levegőbe. Az elcsent gyöngyös erszény ott hevert mellette.
– Remélem, kellőképpen kiszórakoztad magad ezzel az erszénnyel, mert neked kell
felelned érte, amikor majd felfedezi, hogy elszakítottad – figyelmeztette Slade. – Ne is
várd, hogy majd én kifizetem.
Rex kék szeme kipattant. A hátsó lábára guggolva fölkapta az erszényt, és leugrott
Slade íróasztalára.
Slade kinyújtotta a kezét a kristályszemekkel kivarrt erszény felé.
– Hadd lássam.
Rex kuncogott, és nagy kegyesen elengedte az antik holmit.
 Amikor Slade megfogta, mintha enyhe áramütés érte volna. Mintha egy női parfüm
szívfájdító illata csapta volna meg az orrát. Egy finom és frissítő erejű illat.
– Attól az energiától száguldoztál úgy, amivel ezt a holmit átitatták, igaz? –
szólt Rexhez. – A macskamenta pszichikus változata lehet.
Rex boldog viháncolásba kezdett. Visszavette az erszényt, felkapaszkodott a széles
ablakpárkányra, és rángatni kezdte a redőny lapjainak állását szabályozó zsinórt.
– Ne izgulj, nem akarom elvenni tőled – mondta Slade. – Az erszény legyen a te
problémád. Nekem épp elég a magamé.
Leereszkedett a jókora, ütött-kopott íróasztal mögött álló öreg székbe. Mindkét
bútordarab úgy nézett ki, mintha az elődei több nemzedékét kiszolgálták volna már.
Slade egészen biztos volt benne, hogy az íróasztal, az ősrégi, fából készült székek, az
ablakroló és az elsárgult papírokkal tele iratszekrények csupa antik holminak
minősülnek.
Akárcsak a város, a rendőrőrs is úgy nézett ki, mintha egy időhurokba került volna.
A szék megnyikordult, amikor elforgatta, hogy arccal a számítógépe felé kerüljön.
Már gondolt rá, hogy vesz egy doboz kenőolajat Herb Tengerészeti Felszerelések
Boltjában, de aztán úgy döntött, nem éri meg a fáradságot. Úgysem marad itt túl sokáig,
minek vesződne holmi javítgatásokkal és karbantartással.
Az iroda egyetlen korszerű felszerelési darabja a számítógép volt.
De nem az őrs számítógépe, hanem ő hozta magával.
Bekapcsolta, és hozzáfogott, hogy komolyabb kutatásba kezdjen Jeremy Gaines
személyét illetően. Kirk el tudta végezni a rutinellenőrzéseket, de neki nem volt
hozzáférése az SBPN adatbázisához. Ha Gaines érdekelt volt a parafegyverüzlet
veszélyes világában, akkor erről az Iroda anyagaiban valószínűleg talál valami
információt.
Félórával később visszafordította a székét, és elgondolkodott azon, amit megtudott.
Egy darabig mérlegelte a lehetőségeket, majd a telefon után nyúlt, és felhívott egy
számot.
Amikor befejezte a telefonálást, felállt, és elindult az ajtó felé.
Rex megragadta az erszényt, és leugrott a földre, hogy a nyomába szegődjön.
Slade fölkapta, és a vállára ültette.
– A helyedben én eldugnám azt az erszényt – mondta.
Rex rá sem hederített.
11.
– Igen, apa, jól vagyok. Komolyan. – Charlotte a pult mögött állva fél kézzel a füléhez
tartotta a telefont, és közben a számítógépe képernyőjét nézte. – Legalábbis nem úgy
néz ki, hogy le akarnának tartóztatni gyilkosságért.
– Letartóztatni! – kiáltotta Daniel Enright döbbent felháborodással.
– Azt akarod mondani, hogy egy másodpercre is felmerült, hogy megvádolnak annak
a gazembernek a meggyilkolásával? Azt mondtad, a hatóságok szívrohamot állapítottak
meg.
– Persze, persze, szívrohamot – próbálta csillapítani az apját Charlotte. – Csak meg
akartalak nyugtatni.
– A letartóztatni és a gyilkosság szavak egyazon mondatban való használata nem a
legalkalmasabb módszer a megnyugtatásomra.
– Nem akartalak megijeszteni, hidd el. Minden a legnagyobb rendben.
– Ugye, hogy igazam volt Gainesszel kapcsolatban? – kérdezte Enright mogorván. –
Lesett rád, és követett.
– Talán.
– Mi az, hogy „talán”? Mi másért ment volna utánad Rainshadow-ra?
– Nem vagyok biztos benne, apa, de lehet, hogy azért jött ide, hogy ellopjon valamit
az üzletből.
– És aztán a helyszínen egyszer csak holtan esett össze? – Daniel meg sem próbálta
palástolni a kételkedését.
– Tudom, hogy nem hangzik túl valószínűnek, de mégiscsak így néz ki.
Egy sötét árnyék állta el az üzlet üvegajtaján beáradó fényt.
Charlotte az utca felé pillantott, és meglátta Slade-et. Rex ott ült a vállán. Slade
lenyomta a kilincset, s hogy az ajtó nem nyílt ki, az üvegen át benézett Charlotte-ra.
A lány, a telefonnal a fülén, kilépett a pult mögül, átvágott a bolton, és elfordította a
kulcsot az ajtózárban.
– Tényleg nincs miért aggódnod, apa – mondta közben. – A helyi
rendőrfőnöktörténetesen tehetséges ember, és korábban az SBPN-nél dolgozott. Érti a
dolgát.
– Mióta divat, hogy volt SBPN-ügynökök elmennek egy kisváros
rendőrparancsnokának?
– Pályát akar változtatni. Tartsd egy pillanatig. Épp itt van. Úgy hívják, hogy Slade
Attridge. – Kinyitotta az ajtót.
Slade belépett az üzletbe. Rex izgatott hangokat hallatott, és meglóbálta a gyöngyös
erszényt Charlotte felé.
– Szóval ezért tűnt el – kiáltotta a lány. – Éreztem én, hogy valaki ellopta.
– Mi van? – kérdezte a telefonban Dániel. – Mit loptak el?
– Semmit, illetve nem lényeges – felelte gyorsan Charlotte, aztán a telefonra mutatva
hangtalanul tátogta Slade-nek: Az apám.
– Hadd beszéljek vele – mondta Slade, és mielőtt Charlotte tiltakozhatott volna,
kikapta a kezéből a telefont. – Itt Slade Attridge. Igen, Mr. Enright, én vagyok a
rendőrfőnök itt, Rainshadow-n. Úgy van. Igen. Értem, uram. Nem, ő nem gyanúsított.
Igen, akár hiszi, akár nem, tudom, mit csinálok. Megadom önnek a korábbi főnököm
nevét és telefonszámát. Felhívhatja őt, ha kérdései vannak velem kapcsolatban. Van
önnél toll?
Kis szünet következett. Charlotte tompán hallotta az apja hangját.
Bosszúsan nézett föl a mennyezet félé. Apjának természetesen voltak kérdései. Daniel
Enright stratéga tehetség volt. Nem lett volna belőle egy sikeres vállalat vezetője, ha
vakon megbízik másokban, öt mindig is érdekelte, hogy mi van a felszín alatt.
Pár másodperccel később megint Slade kezdett beszélni.
– A neve Thomas West különleges ügynök. Rezonanciaváros
rendőrparancsnokságán dolgozik – és elhadart egy telefonszámot. – Mondja meg
annak, aki felveszi a telefont, hogy én adtam meg a számot. Igen, uram, rajta fogom
tartani a szemem Charlotte-on.
 – Hát ez nagyon idegesítő – fintorgott Charlotte.
Slade egyenesen a szemébe nézve folytatta a beszélgetést az apjával.
– Igen, uram, tudok róla, hogy Charlotte és az áldozat között régebben történtegy és
más.
Charlotte összerezzent.
– Igen, egyetértek. Gaines halála az adott körülmények között kicsit gyanús. Ha
gyilkosság történt, akkor azt paranormális eszközökkel hajtották végre. Az SBPN egyik
különleges osztálya foglalkozik az ilyen bűnügyek felderítésével. Történetesen magam
is ezen az osztályon dolgoztam, amikor a Hivatal munkatársa voltam.
Igen, uram, korábban nyomoztam ilyen ügyekben. – Slade rövid időre elhallgatott, és
a vonal túlsó végére figyelt. – Charlotte mondta önnek, hogy pályamódosításra
készülök?
Charlotte szája kezdett mosolyra húzódni. Slade felvonta a szemöldökét, de a hangja
továbbra is tisztelettudó maradt.
– Igen, uram, azt tervezem, hogy nyitok egy saját biztonsági tanácsadó irodát. Ami
azt illeti, olyan, az Arkane-nal kapcsolatban lévő vállalkozások tanácsadására gondolok,
mint az Enright Rt. Igen, uram, tisztában vagyok vele, hogy nagyon kevés biztonsági
szakember érti, mit jelent paranormális erő birtokában lévő ipari kémekkel szemben
megvédeni egy cég adatait és feljegyzéseit. Ez egy rejtett, de véleményem szerint
potenciálisan rendkívül jövedelmező piac.
Újabb szünet következett.
– Igen, uram. Visszatérve Jeremy Gainesre, ma reggel végeztem némi kutatást a
személyére vonatkozóan. A jelek szerint valószínűleg számos ellensége akadt. Úgy
vélem, benne volt abban a körben, amelyik lopott régiségek kereskedésével
foglalkozott.
– Jeremy a feketepiacon működött? – pislogott hitetlenkedve Charlotte.
– Igen, uram, tájékoztatni fogom. És most, ha megbocsát, munkához kell látnom itt.
Határozott mozdulattal kilépett a vonalból, és visszaadta a telefont Charlottenak.
– Az apád felhívja a Hivatalnál lévő összekötőmet, hogy meggyőződjön róla, valóban
jogosult vagyok-e arra, hogy rajtad tartsam a szemem.
– Sajnálom – mondta gyászosan a lány. – A családom mindig hajlamos volttúlságosan
félteni engem. Tudod, hogy van az, amikor te vagy a legfiatalabb, ráadásul az egy szem
lány.
– Nem – felelte Slade egykedvűen. – Nem tudom, hogy van az, amikor én vagyok a
legfiatalabb, ráadásul az egy szem lány.
Charlotte elvörösödött.
– Bocsánat. Persze hogy nem tudod. Mindenesetre elhiheted nekem, hogy ígyvan.
Nem elég, hogy én vagyok az egyetlen lány a családban, a tetejébe itt ez a pánikdolog,
amiről tudjuk, hogy együtt jár a tehetségemmel. Mindenki azt hiszi, hogy gyenge
vagyok. De ez most mellékes, inkább mondd el, hogy mit tudtál meg Jeremy-ről.
Valóban lopott tárgyakkal üzletelt?
A jelek szerint igen. Belenéztem a Hivatal nyilvántartásába.
Részletes ellenőrzésre nem volt időm, de így is meg tudtam állapítani, hogy Gaines
sötét körökben mozgott. Nem hiszem, hogy maga gyűjtő lett volna, inkább csak
közvetítő.
– Akkor már értem, miért nem ajánlotta fel soha, hogy megmutatja a
magángyűjteményét. Talán mert nem is volt neki.
– A történet még érdekesebb. Nemcsak, hogy lopott holmikkal üzletelt, hanem erős a
gyanúm, hogy az igazán veszélyes dolgok tartoztak az érdeklődési körébe.
– Mit értesz azon, hogy veszélyes dolgok? – ráncolta a homlokát Charlotte.
– Fegyverként használható pararégiségeket. Olyan tárgyakra gondolok, amelyek
energiájával ölni is lehet.
– Ó, jaj. Tudom, hogy az effajta holmiknak is van piacuk, de nekem azzal sohasem
volt dolgom. Mint már mondtam, tőlem azt kérte, hogy keressek neki egy óvilági
hógömböt, ami egy aranyos játékszer.
– Te pedig megkerested neki a hógömböt.
– Igen. De mint mondtam, sohasem árultam el neki Mrs. Lambert nevét.
– Ettől még kideríthette az illető kilétét. Ha jól ítéltem meg Gainest, akkor profivolt.
Életben tudott maradni egy nagyon veszélyes terepen. Ahhoz, hogy Lambertet
beazonosítsa, nem kellett mást tennie, mint mindenütt a nyomodban lenni, vagy
lehallgatni a telefonhívásaidat, vagy letölteni az adatokat a számítógépedről.
Charlotte ereiben meghűlt a vér.
– Komolyan azt hiszed, hogy elvezettem őt Mrs. Lamberthez?
Mindig nagyon igyekeztem vigyázni az ügyfeleim biztonságára.
– Ha Gaines a parafegyverek feketepiacán tevékenykedett, akkor nyilván megvolt a
szakértelme és a tehetsége ahhoz, hogy áthatoljon a te készen vett biztonsági
rendszereden, bármi legyen is az.
Charlotte teljesen le volt sújtva.
– Ha rajtam keresztül valóban eljutott Mrs. Lamberthez, akkor lehet, hogy az ő halála
sem természetes okból következett be. Lehet, hogy Gaines ölte meg. És akkor én vagyok
a felelős érte.
– Nyugi. – Slade összevonta a szemöldökét. – Már kapkodva veszed a levegőt.
Lélegezz nyugodtan.
– Jó. – Charlotte erővel kényszerítette magát a légzőgyakorlat végzésére. – A fenébe
is, hogy utálom ezt!
– Nem vagy felelős Mrs. Lambert haláláért. Ennek is utánanéztem.
A hölgy kórházban halt meg, természetes okok következtében.
Napokig feküdt bent. A családja ott ült a betegágya mellett.
– Biztos vagy benne?
– Biztos vagyok.
– Mi következik ebből?
– Azt mondtad, hogy Lambert a halála előtt az Arkane Társaság egyik múzeumának
adományozta a gyűjteményét?
– Igen, a Frekvenciavárosban lévő múzeumnak. Mindent megkaptak, kivéve azt a pár
darabot, amit a végrendeletében rám hagyott.
– Hol vannak azok a tárgyak?
– Itt – intett Charlotte a temérdek holmival telezsúfolt hátsó szoba felé. – Azoknak a
rekeszeknek egyikében-másikában, amelyeket Jeremy felfeszített. De a hagyatékról
leltár készült, és biztosíthatlak, hogy abban nem szerepelt óvilági hógömb. Hidd el,
minden, ami értékes volt, a múzeumnak ment.
– Ellenőriztem – közölte Slade. – A múzeumban most pakolják és katalogizálják a
Lamberttől kapott üvegtárgyakat, de részletes jegyzéket is kaptak róluk. Valaki
átvizsgálja, hogy kiderüljön, van-e az Óvilágból származó hógömb a listán. Holnapra
ígértek választ.
– Ez mind a mai munkád eredménye? – kérdezte elismerően Charlotte.
– Sokat számít, ha valakinek vannak kapcsolatai.
– Látom.
Slade körülnézett a boltban.
– Gaines arra gondolt, hogy van itt valami, ami értékes lehet számára. Valószínűleg a
hógömb. Betört, hogy megkeresse. Valaki azzal a szándékkal követte idáig, hogy
végezzen vele. Akárki volt, nyilván ő is a gömböt akarta. Már csak az a kérdés, hogy a
gyilkos megtalálta-e?
– Ha megtalálta, az csak a véletlen műve lehetett. Azok a tárgyak, amelyeket Mrs.
Lambert rám hagyott, az üzletemből származó más üvegholmikkal együtt, egy helyre
voltak elpakolva.
Egy pillanatra elhallgatott, majd hümmögött egyet.
– Mi van?
– Az összes üveg át van itatva pszivel.
– Pararégiségekkel foglalkozol – bólintott Slade. – Mi van velük?
– Biztosan tudsz róla, hogy az üveg általában véve ravasz anyag, mert nem
alkalmazkodik a parafizika alapvető törvényeihez.
– Valami olyasmi van emögött, hogy mind a szilárd, mind a folyékony anyagok
tulajdonságai érvényesek rá.
– Úgy van. És a paranormális energiával átitatott üveg végképp kiszámíthatatlanul
viselkedik. Ráadásul, ha sok psziüveget rakunk egymás mellé egy rekeszbe, abból
hatalmas mértékű interferencia keletkezik. Még az üveg iránt erős affinitást mutató
tehetség, például egy tükörfényolvasó tehetség sem lesz képes azonosítani egy olyan
tárgy sugárzását, amelyet sok más, erős töltésű tárgy vesz körül. – Charlotte
körbepillantott a boltban. – És a problémát tovább fokozza, ha sok egyéb energia is jelen
van a környezetben.
– Mint például itt – vonta le a következtetést Slade.
– Vagyis kevéssé valószínű, hogy a gyilkos megtalálta, amit azon az éjszakán keresett.
– Ami azt jelenti, hogy akár vissza is jöhet alaposabban körülnézni – mondta Slade.
Charlotte a száját csücsörítve gondolkozott.
– Nekem sokkal egyszerűbbnek tűnne bejönni a boltba, mintha régi hógömböket
gyűjtő régiségkedvelő lennék.
– Nem rossz – mondta Slade. – Értesíts, ha ez bekövetkezne.
– Ne félj, te leszel az első. Mellesleg az jutott eszembe, hogy ennek a helyzetnek van
egy előnye is.
– Mi lenne az?
– Utaltál rá, hogy unod a munkádat itt Rainshadow-n. Most legalább van valami,
amivel elfoglalhatod magad.
 A férfi szája sarka egy pillanatra felfelé rándult.
– Majd igyekszem észben tartani, hogy gondolkozzam pozitívan.
Elmondtam Willisnek és Myrnának, hogy itt gyilkossággal van dolgunk, de
meghagytam nekik, hogy senkinek ne beszéljenek róla.
Megmaradunk a hivatalos magyarázatnál, miszerint szívroham végzett azzal a
férfival, aki idáig követett téged.
– Miért?
– Mert, ha szerencsénk van, a gyilkos azt fogja gondolni, hogy nem indult nyomozás
az ügyben, és hogy te nem jelentesz rá fenyegetést.
A lány halkan felszisszent.
– Komolyan azt gondolod, hogy az, aki megölte Gainest, rám is sort keríthet?
– Azt gondolom, hogy mindaddig biztonságban vagy, amíg a helyi rendőrséghez
hasonlóan azt a benyomást kelted, hogy te is csak egy mindenhová a nyomodban járó
alaknak tartottad Gainest.
– Te vagy a helyi rendőrség.
– Igen – villantotta a lányra vadászmosolyát Slade.
– És mit fogsz csinálni?
– Azt, amit az apádnak megígértem. Rajtad tartom a szemem.
12.
Másnap reggel Slade kinyitotta a Kane Galéria ajtaját, és belépett rajta. Rex most is ott
ült a vállán.
Fletcher Kane, a galéria tulajdonosa, egy asztal mellett állt Jasper Gilberttel, a festővel,
akinek a képei a Kané Galéria falán függtek.
Egy vásznat vizsgálgattak az asztalon. Slade érkezésére mindketten fölnéztek.
– Jó napot, rendőrfőnök úr – köszönt Fletcher a rá jellemzőudvarias, kulturált hangon.
– Remélem, nem viselték meg túlságosan a közelmúlt eseményei itt, Shadow Bay-ben.
Kezeskedem róla, hogy a mi rendes kis városunkban nem sűrűn fordulnak elő hullák.
– Másoktól is ezt hallom – válaszolta Slade. – Gondoltam, beszámolok önnek a
legújabb fejleményekről, polgármester úr.
Az érzékei zárva voltak, de a galéria falain sorakozó festmények láttán így is
bizseregni kezdett a tarkója. A képek a sziget vad fényben úszó tájait ábrázolták, és a
maguk szürreális, túlvilági jellegükben különböztek a többi helybeli festő műveitől. A
zöldek pszizöldek voltak, pontosan olyanok, mint az alsó világ romjainak zöldje. A
vörösek és sárgák úgy izzottak, hogy szinte átégették a vásznat. Gilbertnek –
szándékosan vagy a művész ösztönével – sikerült megragadnia a sziget
nexusenergiáját, gondolta Slade.
Fletcher Kane jelenleg félállásban Shadow Bay polgármesteri tisztét is betöltötte.
Külsőre is pontosan olyan volt, amilyennek az ember egy szerény sikerekkel
büszkélkedő galéria tulajdonosát elképzeli. Szikár termete, ezüstfehér haja, nemes
arcvonásai kifinomult eleganciát sugároztak. Hosszú, az ujjhegyeknél elkeskenyedő
ujjain borostyánköves aranygyűrűk csillogtak.
Alaposan meg kellett nézni, hogy az ember a felszín alatt meglássa lénye veszedelmes
oldalát.
Jasper Gilbertbe viszont pontosan annyi önzés és szeszélyesség szorult, amennyi egy
művésztől elvárható volt. A nagydarab, szakállas fickó pólóján és kitérdelt nadrágján
régi és friss festékfoltok virítottak.
Mindketten a hetvenes éveik elejét taposták. Slade róluk is igyekezett begyűjteni
minél több háttér-információt, ennélfogva tudta, hogy csaknem három évtizede élnek a
szigeten.
Jasper alaposan megnézte Rexet.
– A törvény őrére vonatkozó vesztegetési tilalom az illető rendőr porcicájára
is érvényes? – kérdezte.
– Nem – válaszolta Slade. – Amennyire én tudom, Rex ügyet sem vet a szabályokra.
– Hát, ha így áll a helyzet, akkor azt hiszem, van még egy kis maradék
cukkinikenyerem a belső szobában.
– Rex el lesz ragadtatva – mondta erre Slade.
– Már hozom is. – Azzal eltűnt a hátsó szobában.
Fletcher Kane hosszan vizsgálta Rexet.
– Mit tart a mancsában? Úgy néz ki, mint egy régi estélyi retikül.
– A Tükrös Régiségekből csente el.
– Elcsente? Ez valami rendőrségi szakkifejezés a lopásra?
– Olyasmi – hagyta rá Slade. – Charlotte azt mondja, ez a nyavalyás erszény megér
pár száz dollárt.
– Eszébe ne jusson elszámoltatni a várossal – figyelmeztette Fletcher. – Mint
polgármester biztosíthatom, hogy rögtön kiszúrnám.
– Majd megpróbálom elrejteni az irodaszerek rubrikába.
– Tegyen le róla. Hogy halad a nyomozás?
– A nyomozás folyamatban van, ahogy rendőrnyelven szoktuk mondani – válaszolta
Slade. – De most úgy áll a helyzet, hogy egy fickó, aki üldözte Charlotteot, holtan esett
össze az üzlete hátsó szobájában.
– Rendes dolog volt tőle – jegyezte meg Fletcher.
– Igen – bólintott Slade. – Nagyon rendes.
– De maga nem veszi ezt be, ugye? – nézett rá a beavatottak mosolyával Fletcher.
– Egy percig sem – válaszolta Slade. – A részlegem tudja, hogy gyilkosságiügyben
indítottunk nyomozást, és Charlotte is tud róla.
Magának csak azért mondom el, mert maga a polgármester.
Tisztában vagyok vele, hogy Jasper is tudni fogja.
– És még jó sokan.
– Igen.
– Ismeri a mondást; Ha két ember tud egy titokról, akkor az már nem titoktöbbé.
– Mostantól vállalnom kell ezt a kockázatot.
Jasper egy tálcára rakott nagy szelet cukkinikenyérrel érkezett vissza. Letette a tálcát
a pultra. Rex feszült figyelemmel követte minden mozdulatát.
– Parancsolj, Csodacica – mondta Jasper.
Rex vidám kuncogással leszökkent a pultra. Letette az erszényt, és jó étvággyal
rávetette magát a cukkinikenyérre.
– Ez a sütemény ismerősnek tűnik – mondta Slade. – Meg merném kockáztatni, hogy
Thelma Duncan sütötte.
 – Talált – mosolygott Jasper. – Nem mintha nem lenne nagyon finom. Inkább arról
van szó, hogy ki szereti tulajdonképpen a cukkinikenyeret?
– Rex, nyilvánvalóan – szólt Fletcher.
Mindnyájan Rexre néztek, aki épp az utolsó morzsákat takarította fel.
– Meglepő – jegyezte meg Slade. – Amióta a múlt héten a szigetre tettük a lábunkat,
mindennap evett cukkinikenyeret, és még nem unta meg.
– Szerencsés fickó – mondta erre Fletcher. – Mi cukkiniszezon elsőnegyvennyolc órája
után eltelünk vele. Ne árulja el Thelmának, de már a komposztba hordjuk.
– Szóval, mi történt a Tükrös Régiségek hátsó helyiségében, főnök? – kérdezte a
pultnak támaszkodva Jasper.
– Paranormális eszközzel elkövetett gyilkosság – felelte Slade.
Fletcher és Jasper megfejthetetlen pillantással összenéztek.
– Ez nem túl jó hír – fordult vissza Fletcher Slade-hez. – Szellemvadász?
Néhány vadász sok szellemfényt képes felhozni a felszínre.
– Nem, én láttam már embereket, akiket szellemtűzzel öltek meg.
Ez más.
– Van valami elképzelése? – tudakolta Jasper.
Slade elmondta nekik, hogy mire gondol. Mindkét férfi némán, gondolatokba
mélyedve hallgatta.
– Feketepiaci régiségek. Érdekes – szólalt meg végül Jasper. – Mindig azt hittem,
hogy a Tükrösben csupa értéktelen ócskaságot lehet kapni.
– Gaines valószínűleg egy olyan ereklye után kutatott, amelyik Charlotte
frekvenciavárosi üzletéből került ide – magyarázta Slade. – Voltak csúcsszuper tárgyai
is. Most azért ugrottam be, mert egy szívességet szeretnék kérni.
– Csak tessék – mondta Fletcher. – Mit tehetünk magáért?
– Willis és Myrna értik a dolgukat, de nincs semmiféle tapasztalatuk az
illegálisműkereskedelemben. Nem mintha nekem túl sok lenne. Ügynökként nem ez
volt a szakterületem. De úgy vélem, maguk ketten talán tudnak annyit, ha nem többet,
erről a tevékenységről, mint a legtöbb ember. Sokat segítenének, ha elmesélnék, hogy
megy ez.
Jasper arcára bosszús kifejezés ült ki.
– Azt hiszi, csak mert képzőművészettel foglalkozunk, vannak tapasztalataink ezen a
téren?
– Egyrészt, másrészt mivel mindketten tagjai a Céhnek. Az alsó világban
sokcsempész fordul meg. A céhek látják el minden vállalkozás és kutatólaboratórium
védelmét, amelyek odalent a föld alatti romokon dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy maguk
tudnak a zugkereskedelemről, és ismerik a régiségeket.
Fletcher és Jasper ismét összenéztek, néma üzenetet váltva egymással. Azután
visszafordultak Slade felé.
– Azért arra kíváncsi lennék, honnan az ördögből találta ki, hogy mindketten tagjai
vagyunk a Céhnek – mondta Fletcher.
– Dolgoztam szellemvadászokkal. Higgye el, felismerem őket – felelte Slade.
– SBPN intuíció? – emelte föl egyik bozontos szemöldökét Jasper.
– Az is, meg mindkettőjüknek utánanéztem a Hivatal aktáiban.
 Fletcher elfintorodott.
– Tudhattam volna, hogy ez bekövetkezik.
– Így jár az, aki Adam Winterst kéri meg, hogy ajánljon valakit a rainshadow-i
rendőrőrs főnöki posztjára – bólogatott Jasper.
 13.
Valami nagyon erős dolog lapult a farekeszben. Forró-jeges érintés borzongatta meg
Charlotte érzékeit. A tárgyak felét már kipakolta, és most szinte félve nézte a még
érintetlenül a rekeszben maradt, buborékfóliába csomagolt régiségeket. Lehetetlen volt
megállapítani, melyik bocsátja ki az erőteljes energiaáramokat.
Épp kiválasztotta az egyik terjedelmes csomagot, amikor csilingelni kezdett az ajtó
fölé akasztott csengettyű. Nem is kellett odapillantania, hogy tudja, Slade érkezett.
Aztán mégis odanézett, és figyelte, ahogy a férfi belép az üzletbe. Vékony, de izmos
alakja, széles vállai élesen kirajzolódtak az ablakon át beszűrődő napfényben. Vele volt
Rex is. A porcica vidám kacarászással üdvözölte.
Charlotte letette a rekeszből imént kivett testes tárgyat, és átment az eladótérbe.
– Jó reggelt – mondta, és Rexre nézett. – Örömmel látom, hogy Rexnek tetszik, amit
zsákmányolt.
– Mindenhová magával viszi – közölte Slade.
– Egy cseppet sem aggódsz, mennyit árt a tekintélyednek, hogy az emberek együtt
látnak a kis barátoddal, aki egy gyönggyel kivarrt női erszényt szorongat a mancsában?
– Nem – válaszolta Slade.
– Persze hogy nem – mosolyodon el Charlotte.
– Azért ugrottam be, hogy elmondjam, most beszéltem a csütörtök-kikötői rendőrségi
orvossal. Ők szívrohamot állapítottak meg Gaines halála okaként. Semmi sem jelzi,
hogy bűntett történt volna, és senki sem szólt nekik, hogy boncolják fel a halottat.
– Ahogy előre megmondtad – bólintott a lány. – De te továbbra is biztos vagy benne,
hogy Jeremyt meggyilkolták?
– Ez nem is kérdés.
– Akkor most mi következik?
– Megpróbálok minél többet megtudni Gainesről, de ez időbe fog telni. A fickóprofi
volt, értett hozzá, hogyan tüntesse el a nyomait.
– Tulajdonképpen mire vagy kíváncsi?
– Ügyfelekre, más szállítókra, akikkel együtt dolgozhatott. A konkurenciájára.
Amikor egy Gaines-féle embert megölnek, ott szinte mindig valami üzleti ügy van a
háttérben. Arra gondoltam, hogy még egy pillantást vetnék a bűntett helyszínére.
– Csak tessék – intett Charlotte a hátsó szoba felé. – Kösz.
– Előre szólok, hogy már kipakoltam néhány tárgyat -figyelmeztette a lány.
– Nem baj. Az a fajta bizonyíték, amit én keresek, még ott lesz.
– Psziüledék?
– Pontosan. – Slade beballagott a hátsó szobába, és leguggolt ott, ahol Jeremy
holttestét megtalálták. Charlotte elindult utána, de aztán megtorpant. Sehol sem látta
Rexet.
– Hol van a porcicád? – kérdezte.
– Nem az én porcicám – dünnyögte Slade a padlódeszkákat vizsgálgatva.
Charlotte gyorsan körülnézett a boltban. Végül egy második századbeli állóóra
tetején talált rá Rexre. A gyöngyös erszény kinyitva hevert mellette. Amikor meglátta a
lányt, ártatlan gagyarászásba kezdett, és nagyokat pislogott babakék szemével.
Megnyugodva, hogy Rex nem tett semmi kárt a boltjában, Charlotte visszament a
hátsó helyiségre nyíló ajtóba.
Energiavibrálást érzékelt a levegőben. Tudta, hogy Slade érzékei, ha nem is nagyon,
de valamelyest felfokozottan működnek. Karját egymásba fonva fél vállal az ajtókilincs
gombjának dőlt.
Nézte, amint a férfi ujjhegyeit végighúzza a padlón. Aztán feláll, lassan elindul a
hátsó ajtó felé, majd másodszor is lekuporodik.
– Mit látsz? – kérdezte Charlotte elbűvölten.
– Ugyanazt, amit először láttam. Azt hittem, tévedek, de most már nem vagyok olyan
biztos ebben.
– Miben nem vagy biztos?
– A halál okában. – És Slade felállt.
– De azt mondtad, hogy paranormális eszközzel hajtották végre.
– Kétségtelenül. De mint mondtam, borzasztóan ritka, hogy valaki pszienergiával
tudjon gyilkosságot elkövetni. Annak, aki a felszínen ilyen távolságból képes ölni,
szokatlanul erős tehetségűnek kell lennie, vagy valamilyen erőt fokozó eszközt kell
használnia. Esetleg mindkettőt együtt.
– Értem. És?
Slade közvetlenül az ajtóban állva lenézett a padlóra, és hűvös, elgondolkodó arca
megkeményedett.
– Érzem annak az energiának a maradványát, amelyet a gyilkos bocsátott ki a
tette elkövetésekor. Óriási erő van benne. – Visszament oda, ahol Gaines holtteste
feküdt. – De ez önmagában és önmagától nem utal gyilkolni képes tehetségtípusra.
– Vagyis?
– Vagyis a gyilkosnak valamiféle eszközt kellett használnia a tette elkövetéséhez.
Tudott dolog, hogy a parafegyverek nyomot hagynak maguk után, ahogy a mágneses
rezpisztolyok után ott marad a töltényhüvely burka. Ez az anyag semmire sem hasonlít,
amivel eddig találkoztam. Biztos, hogy nem kristályalapú energia.
– Idegen technológia lenne?
– Nem, az idegen technológia egyedi, csak rá jellemző nyomokat hagy. Nemkétséges,
hogy egy parafegyveren keresztül gerjesztett emberi pszivel állunk szemben. De akármi
volt is, tény, hogy nem kristálypuska.
– Már azt is elég kellemetlen volt megtudnom, hogy Jeremy a feketepiacra dolgozott,
de az egyenesen megdöbbentő, hogy parafegyverekkel kereskedhetett.
Hogy tehetett ilyen dolgot?
– Erre a kérdésre válaszolnom kéne? – kérdezett vissza Slade derült ábrázattal.
– Nem – sóhajtotta Charlotte. – Szociopata volt, úgyhogy nem meglepő, hanem voltak
lelkiismereti aggályai azokkal az antik tárgyakkal kapcsolatban, amelyekkel
kereskedett. Sikerült kinyomozni a társait?
– Néhányat. Kane és Gilbert megadta a feketepiac pár jelentősebb szereplőjének a
nevét. A Hivatal aktáiban is találtam neveket. De időbe fog telni, mire leellenőrizzük az
alibijüket. Már ráállítottam Willist a munkára.
– Mi lesz a következő lépés?
– Ahogy Kane-nek és Gilbertnek is megmondtam, a nyomozás folyamatban van.
Charlotte vett egy mély lélegzetet, és nekidurálta magát.
 – A helyzetre való tekintettel nem akarsz ma este nálam vacsorázni?
A férfi nem válaszolt azonnal, csak nézett rá szótlanul, töprengő arccal.
A lány elvörösödött, idegesen lekapta a szemüvegét, és hozzáfogott, hogy pólója alsó
szélével letöröljön róla egy apró foltot.
– Bocsánat. Az volt a benyomásom, hogy meg akarsz kockáztatni egy másodikrandit
is. Ha félreértettem volna, semmi vész.
Megértem, de tényleg.
– Nem értetted félre – szólalt meg tökéletesen érzelemmentes hangon Slade. –Mit
vigyek?
Charlotte felderült.
– Talán legjobb lesz, ha te hozod a sört. Én nem tartok otthon, és nem tudom, milyen
sört szeretsz.
– Jó. Akkor én hozom a sört. Mikor?
– De tényleg nem félsz egy újabb randitól? – fürkészte a férfi arcát a lány.
– Annál nagyobb rombolást az énképemben úgysem tudsz elkövetni, mint amit az
első alkalommal sikerült elkövetned, nem igaz?
– Így is lehet nézni a dolgot – felelte kis krákogás után Charlotte. -
Mit szólnál a fél héthez? Jutna időm a zárásra, és pár dolgot még vásárolhatnék az
élelmiszerboltban.
– Nekem jó. Akkor viszlát este. – És a lány mellett elhaladva kiment a bolt
utcaihelyiségébe.
Charlotte gyorsan visszatette a szemüvegét az orrára, és utána sietett.
– Várj!
Slade, egyik kezével már az ajtókilincset fogva, megállt.
– Mi van?
– Kösz – mondta Charlotte, és megtorpant. – Kösz a második lehetőséget.
Megpróbálom most nem elszúrni.
– Jó tervnek látszik.
– Mindent kényelmesen, fesztelenül, jókedvűen fogunk csinálni – ígérte a lány. – Két
barát, akik egy este együtt vacsoráznak.
– Ellentétben a két tehetség váratlanul egy szigetre vetődve összetalálkozik című
forgatókönyvvel?
– Pontosan.
– Ezt szeretnéd?
– Valószínűleg most így lesz a legjobb – felelte a lány, de a tekintete tele voltcsendes
vágyakozással.
– Miért érzem úgy, hogy kettőnk közül te vagy ideges?
– Mert tényleg ideges vagyok – ismerte be Charlotte. – Mondtam, a randevúzás
versenyszámban pocsék a teljesítményem.
– Talán le kellene szoknod arról, hogy elemezd a partnereid szivárványát.
– Nehéz az ilyesmiről leszokni.
– Nem ártana gyakorolni.
– Ez is egy lehetőség.
– Akkor viszlát fél hétkor.
 – Jó. – Charlotte láthatóan megnyugodott valamelyest.
– Hozom a cukkinikenyeret is – mondta még a férfi.
– Ne fáradj vele. Thelma Duncan két újabb egészet tett a küszöbömre ma reggel.
– Rex boldog lesz.
Halk kis csörömpölés hallatszott a bolt egyik sarkából.
– Rex! – sikkantotta Charlotte. – A porcicád feldúlja az üzletemet – nézett dühösen
Slade-re.
– Nem az én porcicám – közölte a férfi.
Charlotte villámgyorsan hátrafordult, keresve a legújabb rombolás jeleit. A hátsó
falnál valami mozgást észlelt, s az akadályokat kerülgetve odaszaladt. Végre meglátta
Rexet. Egy apró borostyán– és kristálytárgyakkal tele vitrin porlepte tetején ült.
Lehajolva épp benyúlt a szekrénykébe, hogy a legfelső polcról kivegyen valamit, és
betegye a mellette heverő nyitott erszénybe.
– Nem – szólt rá szigorúan Charlotte. – Ahhoz nem szabad hozzányúlnod! Az egy
Marilyn Stone púderkompakt, és testvérek között is megér nyolcszáz dollárt.
– Hagyd békén a kompaktot, Rex – mondta Slade.
Rex visszahúzta a mancsát, és kuncogva nézett Charlotte-ra. Még a fejét is
félrebillentette – nyilván azt gondolta, így még aranyosabb.
Charlotte megpaskolta ott, ahol a tarkóját sejtette.
– Tudom, miben mesterkedsz – mondta. – El akarod hitetni velem, hogy egyédes-
aranyos kiscica vagy, de engem nem csapsz be. De nem ám.
– Menjünk, Rex – szólt oda az ajtóból Slade.
Rex felkapta az erszényt, leszökkent a kis üvegszekrény tetejéről, és átsuhant a
bolton. Slade felkapta, és a hóna alá csapta.
– Ma éjszaka – szólt még vissza Charlotte-nak.
Olyan, szinte fenyegetésnek is beillő ígéret csendült ki a hangjából, hogy Charlotte
mozdulatlanná dermedt.
– Mi lesz ma éjszaka? – nyögte ki nagy nehezen.
– Sötétedés után beviszlek a Rezervátumba.
Heves izgalom fogta el a lányt.
– Óriási! Alig várom! – kiáltotta mosolyogva. – Utoljára tizenöt éve szegtem meg a
törvényt, és merészkedtem be.
– Nem akarom megtörni a pillanat varázsát, de meg kell mondanom, hogy valójában
semmiféle törvényt nem fogsz megszegni azzal, ha ma éjjel bejössz velem a
Rezervátumba.
– Elmondhatatlanul csalódott vagyok. Miért nem fogok semmiféle törvénytelenséget
elkövetni ma éjjel veled?
– A sziget rendjére és a törvények betartására felügyelő, hivatalosan
kinevezetthatóságként illegális tevékenységre számítok a területen.
– De hiszen a kerítés miatt nem sok illegális tevékenységre lehet számítani odabent.
– Ettől még köteles vagyok időnként bemenni, és ellenőrizni a területet.
– Ezek szerint én ma este egyfajta polgárőri szolgálatot fogok teljesíteni? –nevetett
Charlotte.
– Igen, csak nem lovon, mint a polgárőrök, hanem gyalog.
 Azzal Slade kinyitotta az ajtót, és a hóna alatt Rexszel, kilépett az utcára. Charlotte a
pultra támaszkodva nézett utána, amíg el nem tűnt a szeme elől. A várakozás izgalma
remegett benne. Kapsz egy második esélyt; te lány. Most aztán vigyázz, el ne szúrd. Meglátod,
sikerülni fog.
Kiegyenesedett, és visszament a hátsó szobába, hogy folytassa a rekesz kipakolását.
Most, hogy Slade már elment, és nem vonta el a figyelmét, újra megérezte a rekeszben
lévő, valamelyik buborékfóliába csomagolt tárgy sötét energiáját.
Pár fokkal felerősítette a tehetségét, és kinyújtotta a kezét azért a valamiért, amelyet
épp ki akart venni, amikor Slade megérkezett.
Mihelyt megérintette, rögtön tudta, hogy ez a tárgy bocsátja ki azt a nagy erejű
energiát. Amikor kézbe vette, a méretéhez képest meglepően súlyosnak találta.
Óvatosan kezdte kibontani a fóliából. Már ki tudta tapogatni a gömbformát.
Félelemmel vegyes izgalom fogta el. A tárgy alakja egy hógömbre emlékeztette.
De amikor lekerült róla a buborékfólia, csalódást érzett. Nem hógömböt, hanem egy
levélnehezéket tartott a kezében. A régiség üvegből készült, de nem átlátszó, hanem
opálosan áttetsző üvegből.
Finoman megrázta. Nem történt semmi. Sem kép, sem csillogó hószemcsék nem
voltak benne.
Nagyon régi darab lehetett. Charlotte kinyitotta az érzékeit. De milyen régi! –
gondolta. Majdnem biztos volt benne, hogy az Óvilágból származik. Ráadásul nagy
mennyiségű energia volt belezárva. E két tényező együtt mindennél értékesebbé fogja
tenni egyes gyűjtők és múzeumok számára. Igaz, hogy nem valami mutatós tárgy, de
megvan benne a lehetőség, hogy élete legnagyobb eladása legyen.
Letette a tárgyat egy asztalra, és kézbe vette a hagyaték darabjait felsoroló listát. Már
végignézte egyszer, de biztos akart lenni a dolgában.
Jól emlékezett: a listán nem szerepelt óvilági eredetű, opálosan áttetsző üvegből
készült levélnehezék Ne legyenek vérmes reményeid, intette magát. A tévedés
kétségtelenül akkor következett be, amikor a múzeumban átnézték Evelyn Lambert
hatalmas gyűjteményét. Könnyen el lehet képzelni, hogy egy egyszerű, eléggé
csúnyácska levél-nehezék véletlenül rossz ládába került.
Csak egy módon győződhetett meg róla, hogy jogosan került hozzá a tárgy.
Érintkezésbe kell lépnie a Lambert család ügyvédjével, és elmondani neki a dolgot. De
addig is biztonságos helyet kell találnia a tárgynak. Eszébe jutott az a réges-régi széf,
amelyet évekkel ezelőtt még a nagynénje alakított ki a padlóban. Az tökéletes lesz.
Fogta a levélnehezéket. Az érzékei még mindig kicsit kiélezett állapotban voltak.
Csak, amikor épp készült betenni a tárgyat a régi széfbe, vette észre, hogy az üveg már
nem olyan homályos, mint az imént.
Az üveggömb belsejében kezdett kirajzolódni egy díszletszerű kis kép. Az Arkane
Társaság Múzeumában kiállított régi fotókon látott ilyen jeleneteket. A kifinomult
ízléssel kidolgozott óvilági városképen még az impozáns óratorony és az előkelő
épületek is tisztán kivehetők voltak. Annak, aki az Arkane-ban nőtt fel, ismerős volt a
látvány.
London, Anglia. Óvilági időszámítás szerint a tizenkilencedik század vége felé.
A történészek és a régiségek ismerői viktoriánus kornak nevezték ezeket az éveket.
 14.
Slade hosszasan tanulmányozta az antik tárgyat. Charlotte az asztal túloldaláról
figyelte, jól tudva, hogy a férfi érzékei kissé már felcsigázott állapotban vannak.
Akárcsak az övéi. Úgy vette észre, hogy kettőjük áthevült aurájától, amihez hozzájárult
a asztalon lévő ismeretlen tárgy által kibocsátott sugárzás, a bolt levegője olyan sűrűvé
és baljóslatúvá vált, mintha vihar közeledne.
Egy idő után Slade fölpillantott, és most a rendőr szemével nézett rá.
– Azt mondod, ez lehet az a tárgy, amelynek a felkutatására Gaines megbízást adott
neked? Azért tört be ide, hogy ezt ellopja?
– Szerintem ez az – bólintott Charlotte. – Tudom, hogy nem valami mutatós, de ez
egyáltalán nem szokatlan a paranormális tárgyak esetében. Figyeld, mi történik, ha
belebocsátok egy kis energiát.
Rátette a kezét a gömbre, és felerősítette az érzékeit. Az üveg kitisztult, és lassan
megjelent benne a miniatűr városkép.
– Semmilyen városra nem hasonlít, amit életemben láttam – jegyezte meg Slade. –
Biztos vagy benne, hogy ez az az óvilági város, ahol a Jones & Jonest alapították?
– Utánanéztem a számítógépen. Harangjáték is szólt az óratoronyban. A harangot Big
Bennek hívták.
– Ki volt ez a Big Ben?
– Fogalmam sincs. De abban egészen biztos vagyok, hogy ez a város adottotthont az
Arkane-nak és benne a J&J-nek abban a korban, amit viktoriánus kornak neveztek.
– Ki volt Viktória?
– Azt hiszem, egy régi királynő. Valószínűleg ő uralkodott abban az időben, amikor a
Jones & Jones paranyomozóirodát megalapították.
– Biztos vagy benne, hogy ez a hógömb eredeti, és nem valami másolat?
– Hidd el nekem, ez az igazi.
– Nincs benne hó.
– Nézd, ez a gömb több száz éves. Igazán nem meglepő, hogy már nem esik benne
műhó. Ezzel szemben rengeteg energia van beletöltve. Még sohasem találkoztam ehhez
hasonlóval.
– Egy vagyont érhet.
– Ó, igen – mosolyodott el Charlotte. – Küldtem is egy e-mailt a Mrs.
Lambertvagyonát kezelő ügyvédnek. Aggódom, hogy itt valami tévedés történt. Nem
lennék meglepve, ha a tárgy valójában a múzeumi gyűjtemény része lenne. Amíg nem
tudom biztosan, hogy az enyém, tehát nyugodtan eladhatom, nem akarom
megkockáztatni, hogy piacra dobjam.
– Érzem, hogy egyfolytában energiát bocsát ki – mondta Slade. – De nem ismerem fel,
hogy milyet.
A lány értette, hogy mire gondol. Az energia mindenképpen energia volt, és ha a
környezet kellő mennyiségben tartalmazta, akkor a legtöbb szenzitív ember érzékelte a
rezgését.
A dolog természetéből adódóan azonban egy tehetség csak azokat az
ultrafényáramlatokat ismerte fel, és tudott dolgozni velük, amelyek a paranormális
színképnek abból a szűk tartományából származtak, amelyre személy szerint ő
érzékeny volt.
– Ha igaz, amit Gainesről sejtünk, akkor parafegyverekkel kereskedett – jelentette ki
Slade. – Gondolod, hogy ez a gömb valamiféle fegyver?
– Nem – válaszolta meggyőződéssel Charlotte. – Az biztos, hogy erőt töltöttek bele,
de egyáltalán nem érzem azt, amit mindig, valahányszor parafegyvert tartottam a
kezemben.
– Hányszor fordult ez elő veled? – mosolyodott el halványan Slade.
– Nagyon ritkán. Az én foglalkozásomban nemigen találkozik ilyesmivel azember. De
ha elvétve is, volt már dolgom vele, ennek az energiája viszont egészen más érzést kelt
bennem. Biztos, hogy van olyan erős, mint akármelyik fegyverként használható tárgy
energiája, de nem hiszem, hogy gyilkolásra tervezték volna. Legalábbis egymagában
nem képes rá.
– Mire való?
– Biztosan furcsán hangzik – töprengett hangosan Charlotte –, de kicsit olyan érzésem
van, mintha valami generátor vagy gép volna.
Slade fölemelte, és a világosság felé tartotta a gömböt.
– Talán egy fegyver feltöltésére vagy üzemanyaggal való ellátására használták.
– Lehet. De még ha nem is parafegyver, biztosíthatlak, hogy Jeremy pusztán a
különlegesen nagy értéke miatt is meg akarta volna kaparintani.
– Lehet, hogy felbecsülhetetlen értékű?
Most Charlotte-on volt a sor, hogy jót mulasson magában a férfi naiv kérdésén.
– Már régen megtanultam, hogy nincsenek felbecsülhetetlen értékű dolgok
Legalábbis az én szakterületemen nincsenek.
Akármilyen ritka vagy értékes legyen is egy tárgy, mindig van ára, és mindig
akad gyűjtő, aki hajlandó azt megfizetni.
– És közöttük egy-kettő talán olyan, aki akár gyilkolni is hajlandó lenne érte?
– Ó, igen.
– Tudod, amíg veled nem találkoztam, nem is sejtettem, hogy a régiségkereskedés
ilyen kegyetlen mesterség – mondta felvont szemöldökkel Slade.
– Megvannak a maga nagy pillanatai.
A férfi visszatette a gömböt az asztalra.
– És ez a különleges, szinte felbecsülhetetlen értékű tárgy most a tiéd lehet.
– Igyekszem nem beleélni magam. Számomra az látszik logikusnak, hogy a
múzeumnak szánták.
– Ezek szerint már megvan a gyilkosság indítéka.
– Valóban.
Slade ujjhegyeivel megérintette a gömböt. Egy pillanatra hallani lehetett, amint az
energiaszikrák sercegnek a levegőben.
– Mint mondtam, nem ismerem fel, hogy ez a tárgy milyen pszit bocsát ki, de a rajta
lévő energiaüledéket felismerem.
– És mit gondolsz róla?
Slade visszahúzta a kezét, és a lányra nézett.
– Több mint egy ember halt meg, miközben ezt a gömböt szorongatta – felelte.
– Biztos vagy benne?
 – Igen. Több rétegben rakódott rá az erőszakot jelző energia. De az is egyértelmű,
hogy közülük még a legfrissebb réteg is megvan legalább negyvenéves. – Lehet, hogy a
gömb negyven éve ott lapult valahol Mrs. Lambert pincéjében
– vélekedett Charlotte. – Már elkéstünk azzal, hogy megkérdezzük, hol szerezte.
Olyan helyes öreg hölgynek látszott, voltaképpen nem is akarom tudni, hogy került
hozzá ez a tárgy.
– Meg is mondtad, hogy néha jobb nem tudni túl sokat valakiről.
Soha nem említette, hogy rád akarja hagyni a gömböt?
– Nem. – Charlotte felsóhajtott. – Ezért gyanítom, hogy hamarosan az Arkane
múzeumába fog kerülni. De ki tudja? Lehet, hogy szerencsém lesz, és az ügyvéd
közölni fogja, hogy Mrs. Lambert csakugyan azt akarta, hogy az enyém legyen.
– De addig is biztos helyen kell tartani.
– Történetesen a nagynéném évekkel ezelőtt csináltatott egy csodálatos régi,
Greenleaf borostyán zárás széfet ebben az üzletben.
Bizonyára vannak bonyolultabb szerkezetűek is a piacon, de ennél jobb széfet még
senki sem talált fel.
– Annak idején magam is találkoztam pár Greenleaf széffel.
Válóban megbízhatók. Igazad van, abban szerintem is jó helyen lesz a gömb.
 15.
– Nem hiszem, hogy bánkódni fogok, ha egyetlen szelet cukkinikenyeret sem ehetek
soha többé – jelentette ki Charlotte.
– Szerintem Rex már a mindennapi kosztja állandó fogásának tartja – mondta Slade,
és felkapcsolta a lámpát, amelyet az imént vett ki a fél vállán lógó hátizsákjából –
Odalesz, ha véget ér a szezon.
– Biztos vagyok benne, hogy túl fogja élni. Elvégre porcica. A pillanatnak él.
– A cukkinit leszámítva finom volt a ma esti vacsora, ízlett, ahogy a paradicsomot
elkészítetted.
– Köszönöm. De elárulom, lassan már nem tudom, mit készítsek ennyi
paradicsomból. Szerencsére Mrs. Duncan szólt, hogy a brokkolija, kelkáposztája és
borsója is szépen mutatkozik, úgyhogy hamarosan változatosabbá tudom tenni a
kosztot.
– Sohasem rajongtam különösebben a brokkoliért, a kelkáposztával meg nem is
tudom, mit kell kezdeni – felelte Slade.
– Megmosod, megszárítod, fölaprítod, sót és olivaolajat hintesz rá, aztán ropogósra
pirítod a sütőben.
– Komolyan? – nézett rá kétkedőn a férfi.
– Olyan íze van, mint a szalmakrumplinak.
– Elhiszem, ha te mondod – válaszolta Slade udvariasan.
– Majd meglátod. Csinálok neked, amint Mrs. Duncan hoz belőle.
– Rendben.
Már erősen alkonyodott, amikor Slade terepjáróján elindultak Charlotte házától. De
hamar leszállt a sötétség, mihelyt a Merton Road végén beléptek a fák közé. Rex,
mancsában az erszénnyel, a lábuknál futkosott ide-oda, hogy közelebbről is
megvizsgáljon valami érdekes követ vagy növényt. Néha teljesen eltűnt az
aljnövényzetben, hogy kisvártatva egy apró kinccsel – kaviccsal vagy virággal –
bukkanjon fel ismét.
A sötétség csupa-csupa ígéret volt. Charlotte-ot egy eddig még soha nem tapasztalt
előérzet kerítette hatalmába: mintha egy különleges ajtó készülne megnyílni előtte,
amitől az egész élete megváltozik. Azóta nem érzett ehhez hasonlót, amióta tizenöt
évvel ezelőtt belépett Slade-del a Rezervátumba. Nem, jutott eszébe hirtelen, egyszer
mégis érezte ugyanezt. A múlt héten, aznap reggel, amikor a többiekkel együtt ott állt,
és nézte, ahogy Slade leballag a kompról, hogy elfoglalja a rendőrfőnöki hivatalát.
Mindez csak azt igazolja, hogy mennyire megbízhatatlanok a megérzései, gondolta.
Hiszen, ha jól meggondolja, a világon semmi sem változott e két másik találkozás után.
Ettől függetlenül felvillanyozva várta az éjszakát. Igen, ez volt a legtalálóbb szó arra,
amit érzett.
– Nagyon izgatott vagyok – vallotta be a férfinak.
Slade arcán megjelent az a jellegzetes halvány mosoly.
– Igen, látom.
– Nemigen járok el sehova.
– Amennyire én tudom, itt mindenki így van ezzel. Talán mert nincs hova eljárni.
– Nem utazásra vagy szórakozásra gondoltam, hanem arra, hogy nehéz időszakot
hagytam magam mögött, amikor az igazán érdekes dolgokkal foglalkoztam.
– Mint például?
– Meséltem már, a családom azt várta tőlem, hogy régiségkereskedő legyek. Igazuk
volt. De tizenöt évvel ezelőtt arról álmodoztam, hogy egyszer majd pararégész leszek,
és talán az egyik Arkane-múzeumban vagy ásatáson fogok dolgozni.
– Emlékszem. Ezek szerint nem sikerült.
– Megszereztem a diplomát, és elküldtem a pályázatomat mind a négy városállam
Arkane-múzeumába, sőt az összes köz– és magánmúzeumba. De mindegyik elutasított.
– Meg is indokolták?
– Csak a szokásos sajnáljuk, de jelenleg nincs szükségünk az ön különleges tehetségére
szöveggel. Én azonban a magam szakállára utánanéztem, és kiderítettem az igazságot.
A szakma nem tartja használhatónak a szivárványolvasó képességemet. Jó érzékkel
tudom beazonosítani a para-műtárgyakat és -régiségeket, de ez egyáltalán nem valami
egyedülálló képesség. Sok, nálam jóval különlegesebb tehetség is meg tudja csinálni.
– És mi a helyzet a hangolós trükköddel?
– Hát ez az. Mindenki ügyes trükknek, szellemes újdonságnak tartja. Pedig még arra
sem tudom használni, hogy közönséges rezonáló borostyánokat adott célok érdekében
élesre állítsak. Nem így működik. Az az igazság, hogy az én kis trükköm hagyományos,
hivatalosan elfogadott módon nem használható.
– Vagyis csak arra jó, hogy műtárgyakat és régiségeket adhass el?
– Igen. De nem panaszkodhatom. Anyagi szempontból nagyon hasznos képesség. És
élvezem is ezt a munkát. A családom számára óriási megkönnyebbülést jelentett,
amikor végül eldöntöttem, hogy a szakmában fogok dolgozni. – Miért?
– Féltek, hogy még több pánikrohamom lesz, ha különbözőmúzeumi gyűjtemények
néhány igazán nagy energiájú tárgyi leletével kell dolgoznom. – Kis szünet után még
hozzátette: Merthogy én túlérzékeny vagyok, meg hasonlók.
– Nemcsak terád ragasztották ezt a címkét, hanem rám is – szólalt meg Slade hosszú
hallgatás után.
– Hogyhogy? – nézett rá meglepetten Charlotte. – Ezt komolyan mondod? Én nem
tapasztalok benned semmi érzékenységet.
– Pedig elhiheted, ha mondom. – Slade ezt úgy mondta, mint aki megbántódott.
– Lehet, hogy zsaru vagyok, de ettől még lehetnek érzéseim.
A lány elnevette magát.
– Tudod, hogy értettem. Elvégre a szövetségiek ügynöke voltál, ráadásul a különleges
osztályon dolgoztál, most meg rendőrfőnökként egy paranormális módon elkövetett
gyilkosság ügyében nyomozol. Sehogy sem tudom elképzelni, hogy valaki érzékenynek
bélyegezzen téged.
– Meglepődnél.
Ezúttal hosszabb csend telepedett rájuk. Charlotte érezte, Slade már megbánta, hogy
belement ebbe a témába. Felhajtotta a dzsekije gallérját, és várt, hátha Slade elmondja,
amire célzott.
Az este hűvös volt, de nem hideg. A lány a tiltott zónába tervezett kirándulásra
farmert, pulóvert és dzsekit vett fel. Figyelmesen hallgatta a közeledő éjszaka hangjait.
Aprócska lények csicseregtek, csipogtak és ciripeltek a fűben. Könnyű szellő suhant át
az ágak között, és megzizegtette a leveleket. Madarak énekeltek a fákon.
Slade hallgatott.
Charlotte végül nem bírta tovább.
– Jó, jó, de ki mondta rád, hogy érzékeny vagy?
Először azt hitte, nem fog választ kapni a kérdésére. De végül Slade úgy gondolhatta,
hogy mivel ő hozta szóba a dolgot, és a lány felelt a kérdéseire, tartozik neki valamilyen
válasszal.
– Egy klinikán egy orvosokból és parapszichiáterekből álló csoport – felelte.
– Jézusom – torpant meg Charlotte, és a férfira meredt, jóllehet a sűrűsödő homályban
nem látta tisztán az arcát. – Ez felér egy karriergyilkossággal a te esetedben. Nem
hiszem el. Ugye tréfálsz?
– Nem – állt meg Slade is, de az arcát nem fordította a lány felé.
Mereven előrenézett, a Rezervátum határát jelző fák felé. – Ámbár, hogy őszinte
legyek, azt hiszem, nem az érzékeny szót használták a jelentésükben. Inkább a labilis,
romló állapotú és ehhez hasonló szavakra emlékszem. De az eredmény ugyanaz volt.
Mindenki arra a következtetésre jutott, hogy már nem vagyok alkalmas arra a fajta
munkára, amit csinálok. Amit addig csináltam. A hivatalos jelentésben az áll, hogy amíg
az érzékeim rendbe nem jönnek, szabadságon vagyok.
– De?
– De a parapszichek és az orvosok fikarcnyi esélyt sem látnak arra, hogy valaha is
teljes egészében használni tudom a tehetségemet. Sőt arra számítanak, hogy az
állapotom rosszabbodni fog.
– Mi történt?
– Hosszú – felelte Slade.
Charlotte kihallotta a hangjából: most egyáltalán nincs olyan hangulatban, hogy
elmesélje neki a történet többi részét. Még nincs.
– Jól van – mondta. – De kénytelen vagyok közölni veled, hogy pszichikailag nem
vagy legyengülve.
– Valóban? És ezt te honnan tudod?
– Fogalmam sincs. Ez is hozzátartozik ahhoz, amit csinálok. Ha egy kicsit felizgatod
magad, olyankor látom a szivárványodat.
Márpedig abban minden tisztának, erősnek és stabilnak látszik. Ha az érzékeid romló
állapotúak lennének, az visszatükröződne az általam látott elsődleges
ultrafényszínekben.
– Mintha te is azt mondtad volna, hogy ellentmondásosnak látsz.
– Valóban azt éreztem, de maga a szivárvány erőteljes.
– Biztos érdekesnek találnák a parapszichek, hogy egy régiségkereskedő
megállapította: nem is vagyok gyenge és túlérzékeny.
A hangból kiérződő jeges gúny épp elég volt, hogy elhallgattassa Charlotte-ot.
– Már nincs messze – indult el ismét Slade, lámpája keskeny sugarát maga elé a földre
irányozva. – Hamarosan érezni fogod a kerítést.
Jobb lesz, ha többé nem hozza szóba az auraszivárványát, döntötte el a lány.
Slade-nek is joga van a saját titkaihoz.
Egy pillanatra valami sötét, baljós energia suhant át az érzékein.
 Vészjelzés, gondolta. Már a fák között lépkedtek Az erdő egészen körülzárta őket, és
sűrű homályt bocsátott le rájuk.
– Igazad van – jegyezte meg Charlotte. – Ma este másmilyennek érzem a kerítés
energiáját. Sokkal erősebbnek.
– Még rosszabb lesz.
– Vajon mitől tudom hirtelen, mit érezhetett Piroska, amikor elindult otthonról
anagymamájához? – tűnődött hangosan a lány. Vagy itt van például Jancsi és Juliska
meséje.
– Ez a magyarázat arra, miért is leselkedett oly sok veszély az erdőben a tündérmesék
hőseire – mondta Slade. – Ráadásul ez az erdő még fel sincs tárva. Tedd hozzá ehhez a
nexust és ki tudja, még mi mindent, amit ez a kerítés védelmez, és máris egy csomó
ismeretlen tényezővel találod szembe magad.
Az energia vibrálása felerősödött, hovatovább kezdte idegesíteni Charlotte-ot. Olyan
érzése volt, mintha sok apró, áram alatt lévő vezetékhez érne hozzá. Minduntalan
összerándult, és a fogát összeszorítva próbált úrrá lenni a már-már fájdalmas ütéseken.
– És rengeteg pszi is van – zihálta.
– A következő rövid szakaszon egy heves psziviharon kell átkelnünk. Azt javasolom,
hogy valamelyest turbózd fel magad, amíg át nem jutunk az erőtéren. Ezzel
kiküszöbölöd a legrosszabb effektusokat. Legalábbis nálam beválik. Szólj, ha vissza
akarsz fordulni.
– Nem akarok visszafordulni – vágta rá Charlotte.
– Nem is gondoltam.
– Viszont határozottan forróbb, mint tizenöt évvel ezelőtt volt.
– Igen.
Charlotte óvatosan kiélesítette az érzékeit. Ez azzal a hátránnyal járt, hogy nem
észlelte a levegőben sistergő és felvillanó pszichikus elektromosságot. Már értette, miért
terjedt el a híre, hogy a Rezervátum kísértetjárta hely.
Aki ugyanis ilyen messzire eljutott a kerítéstől, azt hihette, hogy mindenfelől üvöltő,
jajveszékelő szellemek veszik körül. Zavarba ejtő, nyomasztó, sőt egyenesen rémítő
érzést keltett az emberben.
De volt előnye is annak, hogy enyhén kiélesített érzékekkel járt a fák között, és ebben
Slade-nek igaza volt.
Mert ezáltal tompult valamelyest az a szörnyű félelemérzet, amely lassanként kezdett
elhatalmasodni rajta.
Slade megfogta, és kicsit megszorította a kezét. A fizikai érintéstől tovább csillapult
benne a pszi tűz lobogása. Észrevette, hogy a férfi saját energiájából emel pajzsot köréje.
– Jobb? – kérdezte Slade.
– Igen, köszönöm.
A sikoltozó jelenések pszichikus lármája elviselhetőbbé vált.
– Már nincs messze – biztatta Slade, és szorosabban fogta a kezét.
– Nézd Rexet.
Charlotte lepillantott, és látta, hogy Rex, egyik mancsában az estélyi táskával,
nyugodtan poroszkál át az energiamezőn. Mind a négy szeme nyitva volt, és bár a testét
kissé elnyújtotta, semmi jelét nem mutatta, hogy feszült lenne.
 – Valószínűleg az emberi pszi frekvenciáira hangolták az erőteret – jegyezte meg
Charlotte. – De persze mi másra hangolhatták volna?
Eddig még senki sem jött rá, hogyan lehetne mérni az állati pszit.
A fák közül kilépve egy kis rétre értek. A nyugtalanító energiamező olyan elképesztő
váratlansággal szűnt meg, mintha lekapcsolták volna. A lány fejében elnémult a
pszichikus jajongás.
Megkönnyebbülten felsóhajtott. Szerencsére az élmény nem váltott ki belőle újabb
pánikrohamot.
– Bent vagyunk – mondta Slade. Megállt, és elengedte Charlotte kezét.
A lány ámulva nézett körül.
– Csodálatos – kiáltotta. – Igazad van, sokkal több erő és szépség van benne, mint
tizenöt évvel ezelőtt. Most is olyan, mintha tündérországba érkeztünk volna, de az
eredetinek egy még fényesebb változatába. Soha életemben nem láttam még ilyet.
– Az alsó világban vannak ehhez foghatóan szép helyek, de a felszínen én sem
ismerek hasonlót – bólintott Slade.
– Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte halkan Charlotte. – Ez a látvány Jasper Gilbert
némelyik festményére emlékeztet engem.
– Ugyanerre gondoltam én is.
– Szerinted járt itt?
– Mielőtt visszavonultak volna, ő és Kane szellemvadászok voltak, méghozzá, azt
hiszem, erősek. Ez azt jelenti, hogy a tehetségük révén tudnak borostyánnal és idegen
pszivel dolgozni. Meglehet, ennyi elég ahhoz, hogy átjuttassa őket a kerítésen.
A holdsütötte rét és a kis tó olyan volt, mintha ezüstfénybe mártott ecsettel festették
volna. A tájat megvilágító halvány ragyogás kétségtelenül természetfeletti eredetű
lehetett. A fű és a növényzet által kibocsátott ultrafény nem az egyedüli megfigyelhető
energia volt. Charlotte ráeszmélt, hogy melegebbnek érzi a környezetet.
Mintha bekapcsolták volna a fűtést.
– Nappal nem érezni ennyire a biofoszforeszkáló hatást – magyarázta Slade. –A
napból származó láthatatlan sugárzás nem engedi érvényesülni. De éjszaka kiárasztja a
paranormális energiáját, ha van elég tehetséged, hogy legalább részben beleláss a
spektrum ultrafénytartományába.
– Nem is értem, miért nem állítottak fel itt az Arkane kutatói egy laboratóriumot –
kockáztatta meg Charlotte.
– Amennyire én tudom, az Arkane nem is tud ennek a helynek a létezéséről –
válaszolta Slade. – Ahogy a többi nagy laboratórium sem. A Rainshadow Alapítvány
tökéletesen titokban tudta tartani a Rezervátum létezését Már csak azt lenne jó tudni,
hogy miért.
– Én arra lennék kíváncsi, hogy akik nem látnak bele túl nagy távolságban a
paranormális színképbe, azok mit észlelnek, amikor ilyen látvány tárul elébük a
Rezervátum belsejében, mint ez.
– Az a néhány jelentés, ami megmaradt a régi időkből, arról számol be, hogy azok a
korlátolt pszichikus érzékelésű emberek, akik bejutottak, és ki is tudtak menni innen,
azt hitték, hogy kísérteteket látnak. Szellemeket és jelenéseket. A látómezejük peremén
villódzó árnyakat.
 – És mi a helyzet az éj szakadékaival, amelyeket te is emlegettél?
– Semmiféle leírást nem találtam róluk a régi feljegyzésekben, és mint mondtam,
tizenöt évvel ezelőtt nem találkoztam velük. Biztos vagyok benne, hogy újak. Akarsz
látni egyet?
– Igen.
– Van egy nem messze innen.
Átvágtak a réten. Charlotte, akit elbűvöltek a szivárvány minden színében játszó
vadvirágok és az ezüstfényben fürdő fűszálak, élesre állítva hagyta az érzékeit. Egy
sötéten csillogó vizű kis tó partját sugárzó páfránysorok szegélyezték.
De nem csak a növényekből áradt a biopszi. Charlotte hallotta, amint apró gyíkok
surrannak tova a levelek sűrűjében, és időnként megpillantott egy-egy ékszerekkel
díszített farkincát. Szárnyas rovarok röpködtek és táncoltak a sötétben, mint a mesebeli
tündérek icipici lámpácskái.
A kis tó körül keringtek a levegőben. Charlotte baljósán fényesnek, sötétnek látta a
víz felszínét.
– Mi a csuda ez? – suttogta.
– Fogalmam sincs – felelte Slade. – És azt sem tartanám jó ötletnek, ha búvárruhába
bújva megpróbálnánk kideríteni, mitől fénylik a víz. – Egyetértek – mondta Charlotte,
és összerázkódott.
Amikor elérték az erdő szélét, Slade ismét megfogta a kezét.
– A kanyon bejárata rögtön a fák vonalán belül van – mondta. -
Lehet, hogy nem fogsz látni semmit. Ne aggódj, én látok. Nem hagyom, hogy
eltévedj.
Beléptek a fák közé. Hirtelen bezárult körülöttük a sötétség. Egyik lépéstől a másikig
kihunytak a tündérlám-pások, és Charlotte olyan feneketlenül mély sötétségben találta
magát, mint még soha. A közelgő pánik már ott susogott a fülébe. Ösztönösen
átkapcsolt a mélylélegző technikára. Slade ujjai szorosabban fonódtak a kezére.
Alany megérezte a néma kérdést.
– Jól vagyok – mondta.
Óvatosan kissé feljebb emelte a tehetsége szintjét. Két jelenés mozdult meg az
áthatolhatatlan sötétségben. Ráeszmélt, hogy Slade-et és Rexet látja. Az egyik árnyalak
körül harsány színekben játszó szivárvány jelent meg. gondolta. A világmindenség
legsötétebb helyén is merte volna őt.
– Már értem, mire gondolsz, amikor a határtalan – szakadékait emlegeted –mondta.
– Látsz egyáltalán valamit? – kérdezte a férfi.
– Érzem az itteni energiát. Sötét és ijesztő. És világosan látom a szivárványodat. De te
magad és Rex is csupán sötét árnyékok vagytok a sötétben.
– Azt hiszem, ez több, mint amit a legtöbben, akár a tehetségesek is, látnak.
Sokenergia van a környéken, de az áramlatok többsége a spektrum legtávolabbi
részéből, a sötét ultrafény felől jön.
– Mit érzékelsz? – tudakolta Charlotte.
– Végtelen sötétséget. Mintha valami lidérces álmot látnék.
– Mit gondolsz, mi gerjeszti ezt a sűrű ultrafényt?
– Nem tudom.
 – Aggódsz?
– A túl nagy mennyiségű energia mindig aggodalomra ad okot, márpedig az, ami itt
zajlik, sok energiát mozgat meg. A Rezervátumban végbement változások kérdéseket
vetnek fel.
– És te szeretnél ezekre választ kapni – mosolygott a lány.
– Igen.
– Magad mondtad, hogy a Rezervátum mindig is veszedelmes hely volt.
– Így van. – A férfi kivezette a lányt a sűrű sötétségből a derengőfényű rét szélére. –
De azt hiszem, egyre inkább azzá válik. Az alapítványnak igaza volt, amikor
megerősítette a kerítést, de nem hinném, hogy ezzel megoldotta a problémát.
– Nem tűnik túl erős védelemnek. Mi is bejutottunk.
– Ha mi be tudtunk jönni, más erős tehetségeknek is sikerülni fog.
De azt már nem hiszem, hogy képesek lennének idebent tájékozódni.
A GPS és az iránytű itt nem működik.
– És mi a helyzet azokkal a lokátorokkal, amiket a szellemvadászok használnak az
alsó világban?
– Kipróbáltam egyet. Az sem működött. Azokat olyan helyekre fejlesztették ki, ahol
sok idegen pszi termelődik. Ez itt egészen más.
Nexusenergia. És még valami. Azt hiszem.
– Nem vagy benne biztos?
– A nexuserők jelenlétében biztos vagyok, csak abban nem, hogy nem az erősíti-e fel
őket, ami valójában itt zajlik – válaszolta Slade.
– De neked nincsenek tájékozódási problémáid.
– Mert van valami a vadásztehetségemben, ami lehetővé teszi, hogy kiismerjem
magam a Rezervátumban.
– Hát, én már teljesen el vagyok tájolva – vallotta be Charlotte. -
Ha nem lennél itt velem, a réten talán még át tudnék vágni, de a fák közé visszajutva
megint nem tudnám, hol vagyok. Bele sem akarok gondolni, mi lenne, ha valahogy
betévednék az egyik szakadékba.
Lehet, hogy örökké csak körbe-körbe bolyonganék benne.
Slade újra kivezette az erdőből a csillogó fényekkel teli tündérországi rétre. Charlotte
körülnézett, hátha megpillant valahol egy erszényt szorongató csenevész kis árnyékot.
De nem látta sehol.
– Hol van Rex? – kérdezte.
– Talán elunta magát, és elment vadászni. Meséltem, hogy gyakran eltűnik
éjszakánként. Ugyanígy volt Rezonanciavárosban is.
Ott rendszeresen lejárt az alsó világba, hogy találkozzon a barátaival.
– Lehet, hogy itt, a Rezervátumban is élnek porcicák. Talán abban reménykedik, hogy
talál magának barátnőt. – Eszébe jutott az estélyi erszény. – Vagy barátot.
– Itt a Rezervátumban annyi feltáratlan hely van, hogy egy egész porcicaseregel
bújhat benne.
Charlotte egy pillanatra megállt, hogy elgyönyörködjön a fénylő tájban.
– Ez tényleg tüneményes! Hadd legyen ez az én estém: hazudd azt, hogy tizenötévvel
ezelőtt egyetlen más lányt sem hoztál ide.
 – Nem hoztam.
– Jobban tettem volna, ha nem kérek arra egy volt SBPN-ügynököt, hogy hazudjon
nekem – sóhajtott a lány.
– Nem, soha senki mást nem hoztam ide. Egyedül téged -erősítette meg teljes
komolysággal a férfi.
– Tényleg? – fordult feléje villámgyorsan Charlotte.
– Csak téged.
A lány belenézett a férfi kigyúlt szemébe.
– Tigris! Tigris! éjszakánk erdejében sárga láng – idézte suttogva.
– Mi az a tigris? – kérdezte Slade.
– Egy óvilági ragadozó vadállat. Olyasmi lehetett, mint egy fantommacska.
Egy ősrégi versből idéztem.
– Egy ragadozó vadállatra emlékeztetlek téged?
– Nem. – Charlotte megsimította a férfi arcát, amely olyan volt, mintha kőből faragták
volna ki. – De mindig is tudtam: arra születtél, hogy másokat őrizz és védj. Egészen
biztos vagyok benne, hogy ha nálad gyengébbeket kellene megvédened, olyan
kegyetlen és irgalmat nem ismerő lennél, mint egy tigris vagy egy fantommacska.
A férfi felnyúlt, és elkapta a lány csuklóját. Aztán odafordult, és belecsókolt a
tenyerébe. Charlotte hirtelen megérezte azt a mélyről fakadó, mindent elsöprő vágyat,
amely tudat alatt mindig is ott élt benne az elmúlt tizenöt évben.
Slade szenvedélytől izzó tekintettel nézett rá.
– Nem tudom, mit láttál az auraszivárványomban, amiből arra kellett következtetned,
hogy megbánnám, ha szeretkeznék veled. De akármi volt is, nagyot tévedtél – mondta.
– Gondolod?
– Kellesz nekem, és nem érdekel, hogy mi lesz velem utána.
– Nem szabad, hogy áldozatot hozz érte.
– Mindennek ára van. Szeretném, ha megértenéd, hogy hajlandó vagyok megfizetni
az árát – közölte Slade.
Lecsúsztatta a válláról a hátizsákot, magához vonta a lányt, két karjával szorosan
átölelte, és azzal a sötét tűzzel, amelyet Charlotte az auraszivárványában látott
fellobbanni, megcsókolta. A lány keze ösztönösen elindult a nyakában függő medál felé,
de mielőtt ujjai megérinthették volna az ezüsttükröt, megálljt parancsolt magának.
Talán a körülöttük lévő levegőben felgyűlt energia tette. Vagy egyszerűen csak nem
akarta megint elrontani, és ezáltal elmulasztani azt az élményt, amelyre ennyi éven át
vágyott. Akármi volt is a magyarázat, annyit biztosan tudott: ezúttal minden erejével
azon lesz, hogy ne lássa a férfi szivárványát.
Azt mondta, hajlandó megfizetni az árát. Most a szaván fogja.
Már tudta, hogy ő maga is fizetni fog, de ő is hajlandó volt rá. – A medál felé induló
keze félúton lehanyatlott. Megragadta a férfi vállát, és olyan szenvedéllyel kezdte
viszonozni a csókját, mintha nem is ő lenne.
Kétségbeesett, mindent felemésztő csók volt ez; ismeretlen csók, amilyenben még
soha nem volt része. Hirtelen remegés fogta el, de nem a pánikrohamé, hanem a nyers
testi vágyból fakadó remegés.
Slade ezzel szemben kemény volt, hajthatatlanul, könyörtelenül, követelődzőén
kemény.
Ekkor a férfi elszakította a száját Charlotte szájától, és szelíden két erős, nagy tenyere
közé fogta a fejét.
– Ez a ma éjszaka csakis rólad és rólam szól – mondta – Semmi más nem számít.
– Semmi más – visszhangozta a lány.
Akkor Slade ismét magához szorította, és újból megokolta.
Charlotte átkarolta a nyakát, és erősen belekapaszkodott, nehogy a gyöngyözve
habzó örvény magával ragadja. De közben érezte, hogy mind mélyebbre és mélyebbre
zuhan a tajtékzó energiába. Slade felnyögött, és lágyékához préselte Charlotte ölét.
Nem is titkolta, mennyire kívánja a lányt. Inkább nagyon is akarta, hogy Charlotte
tudjon felajzott állapotáról, és meg is tapasztalja azt.
A lányt elöntötte a vágy feszítő erejű, nedves forrósága. Slade szétnyitotta Charlotte
dzsekijét, míg ő a férfi bőrövének csatjával bíbelődött. A két férfikéz siklani kezdett
felfelé a póló alatt a lány meztelen bőrén, majd megkereste és kikapcsolta a melltartóját.
Amikor a tenyere a mellbimbókra simult, Charlotte halk, meglepett kiáltást hallatott.
– Nincs baj, ugye? – súgta Slade, és puhán, gyengéden belecsókolt a nyakába.
– Nincs, nincs – suttogta Charlotte, a férfi nadrágjának cipzárját babrálva. –Annyira
azért nem vagyok érzékeny.
– Ah – szisszent fel Slade, és egy hirtelen mozdulattal elhúzódott. – Add csak azt a
cipzárt.
– Fájt? – rettent meg Charlotte.
– Nem – nevetett halkan, rekedten a férfi. – De minden az időzítésen múlik.
Mialatt lehúzta a cipzárját, és kibújt a csizmájából, Charlotte is levette a bakancsát.
Akkor a férfi benyúlt a hátizsákjába, kivett belőle egy műanyag tasakot, és egy vékony
plédet húzott elő belőle.
Csak akkor derült ki, milyen nagy, amikor leterítette a földre.
Lehúzta a lányt a plédre, majd elébe térdelt, és egymásba kapaszkodva végignyúltak
a földön. Charlotte bedugta a kezét Slade inge alá, hogy testének melege átjárhassa őt is.
Már kezdte volna kikapcsolni a farmerját, amikor a férfi megfogta a kezét.
– Majd én – dörmögte.
Lehúzta a cipzárját, és letolta a farmernadrágot a lány csípője alá.
Amikor ott megakadt, szelíden hanyatt fektette Charlotte-ot, és lehúzta róla a farmert.
Vele együtt lekerült róla a bugyi is.
Egy percig mozdulatlanul térdelt a lány mellett, izzó tekintettel nézte, mintha még
sohasem látott volna hozzá hasonlót, és minden apró részletét örökre az emlékezetébe
akarná vésni. Széles vállú felsőtestének körvonalai élesen rajzolódtak ki az éjszakai
égen, arca tisztán látszott a pszifényben – mintha egyenesen a legelevenebb
látomásaiból lépett volna ki.
Slade a combjára fektette egyik forró tenyerét, és lassan fölfelé kezdte csúsztatni,
mígnem elérkezett a két combja között megbúvó nyirkos dombocskához. Charlotte teste
nyomban válaszolt a bizalmas érintésre. Megemelkedő csípője a férfi kezének feszült. Ő
lassan cirógatni kezdte, amitől a lány teste olyanná vált, mint a megfeszített rugó, és
minden porcikája reszketett a vágytól.
Charlotte elkapta, és a csuklójánál fogva magára rántotta a férfit.
 Slade a hátára fordult, s közben őt is vitte magával. Charlotte rázuhant a
gránitkemény testre. A merev hímvessző a csupasz combjához nyomódott.
Slade ekkor lovaglóülésben felültette magára, és a kezével munkához látott.
Charlotte kis híján felsikoltott a sürgető vágytól.
Akkor a férfi megragadta kétoldalt a csípőjét, és lassan beléhatolt.
Akármennyire is vágyott rá, Charlotte teste eleinte ellenállt. A hímvessző túl nagy
volt, annyira, hogy a lány nem tudta, menni fog-e egyáltalán a dolog.
Slade érezte, hogy Charlotte mozdulatlanná vált, és ő is leállt. A lánynak nem kellett
látnia a szivárványát ahhoz, hogy tudja, most az önuralma megőrzéséért küzd. A
testéből áradó forróság és verejtékes mellkasa mindent elárult. Azt is érezte, hogy Slade
ezt a csatát nem fogja elveszíteni. Ő mindig, minden körülmények között megőrizte az
önuralmát.
– Mehet? – súgta Slade rekedten.
– Mehet – súgta Charlotte.
Lassan, óvatosan engedte mind beljebb magába a férfit. A teste lassanként megnyílt,
hogy befogadja őt, de közben a feszültség szinte az elviselhetetlenségig fokozódott
benne.
– Jó – mondta, és összeszorította az izmait a férfi körül. – Ez jó.
Slade megmarkolta a csípőjét, és erőteljes, ritmikus mozgásba kezdett ki-be, ki-be.
Végül Charlotte nem bírt tovább ellenállni a kísértésnek. Meg kellett tudnia az igazat.
Ujjhegyeit a medálhoz érintve, amennyire csak tudta, megnyitotta az érzékeit.
Slade sötét szivárványa felragyogott az éjszakában. Charlotte ekkor már tudta, hogy a
férfi ezúttal nem titkol el semmit. Igazat mondott neki. Valóban kívánta őt, és fikarcnyit
sem törődött a következményekkel, bármik legyenek is.
De az ösztöne azt is elárulta, hogy Slade számíthat rá: súlyos árat fog fizetni érte.
Arra nem volt idő, hogy megpróbálja kitalálni, mi fog történni, és egyébként is
megígérte magának, hogy nem teszi tönkre a dolgokat azzal, hogy elkezdi analizálni a
férfit. Elvette az ujjait a medálról.
– Slade.
A következő pillanatban lassú hullámokat verve kioldódott a feszültség a testében, és
ő boldogan vetette bele magát a fénytől sugárzó vihar kellős közepébe.
Slade ujjai belekapaszkodtak a csípőjébe, és még egy utolsót döfött rajta, majd egy
fojtott, rekedt mordulással felért a csúcsra.
Az ezüstrét tündöklő fényben ragyogott körülöttük.
16.
Slade érezte, hogy Charlotte megmozdul mellette. Kinyitotta a szemét és az éjszakai
érzékszerveit, és nézte, ahogy a lány felül a pléden. Nyúl a bugyijáért és a
farmernadrágjáért. A haja kibomolva.
A rét túlvilági ragyogásában varázslatosnak, titokzatosnak és hihetetlenül vonzónak
látta. Reggelig, vagy akár az élete végéig el tudott volna gyönyörködni benne.
Összefacsarodott a szíve. Vajon meddig lesz képes így, minden érzékszervével
befogadni őt? Bármi történt is, ezt az éjszakát sohasem fogja elfelejteni. Jó lett volna
tudni, vajon a lány emlékszik-e majd rá évek múlva is.
Elhessegette a borús gondolatokat. A döntést meghozta, és elégedett volt vele.
 Nem fogja tönkretenni az éjszaka hátralévő részét megválaszolhatatlan kérdésekkel.
Egyik könyökére feltámaszkodva odaszólt neki.
– Helló, gyönyörűségem!
Charlotte abbahagyta a farmer felrángatását, és a válla fölött visszanézett rá.
Csillogott a szeme.
– Helló, szépfiú!
Érzékien fojtott hangja már-már lángra lobbantotta a szenvedély parazsát a férfiban.
Megpróbált így, szeretkezés után valami szellemeset mondani, de semmi sem jutott az
eszébe. És nem is akart csevegni. Le szerette volna rántani magához a lányt a plédre, és
újra meg újra szeretkezni vele, amíg végképp el nem veszíti a tehetségét.
Csakhogy a csúcstechnikával készült pléd minden hőmegtartó és víztaszító
tulajdonsága ellenére nem tette puhábbá az alatta lévő földet.
Így aztán csak nézte, ahogy Charlotte feltérdel, és úgy húzza föl a derekáig a farmert.
– Késő van – mondta, és felállt, hogy megigazítsa a pólóját és a dzsekijét. –Holnap
reggel dolgoznunk kell.
Slade kelletlenül feltápászkodott. A műanyag összegyűrődött alatta.
Charlotte nézte, ahogy felhúzza a cipzárat a nadrágján.
– Szeretném hallani a történetet – mondta.
– Miféle történetet? – Slade lehajolt a plédért. Derengett neki, hogy mintha sokkal
kipihentebbnek érezné magát, mint hónapok óta bármikor. Vagy talán egész életében.
– Korábban említetted, hogy egy klinikán az orvosok „érzékenynek” minősítettek.
Megkérdeztem, hogy miért. Azt felelted, hogy hosszú. Most sokat kell gyalogolnunk,
amíg kiérünk innen. Gondoltam, ez jó alkalom lesz arra, hogy elmeséld a történetet.
– A fenébe. Tudhattam volna, hogy ez lesz. – A legkevésbé sem szeretett volna a saját
problémáiról beszélni.
– Meg ne kérdezd – mondta Charlotte fagyos hangon.
Slade erősen összpontosított arra, hogy a plédet egy apró négyzetre hajtogassa össze.
– Mit ne kérdezzek meg?
– Hogy miért akarnak a nők mindig beszélgetni szex után.
Személy szerint én nem akarok. Rendszerint nem. Tapasztalatom szerint abból
mindig baj lesz. De ami azt illeti, az én randevúim mindig balul végződnek.
– Legalább következetes vagy.
– Ez igaz. De azt hiszem, tudnom kell, hogy miért kötöttél ki itt, Rainshadow-n.
Slade elgondolkozott ezen, miközben begyömöszölte a plédet a tasakjába.
– Mi az ördög – mondta végül. – Nem mintha nem lenne meg mind a
Hivatalirattárában, mind az Arkane klinikai anyagában.
– Szent ég! – kiáltotta Charlotte. – De hát mi történt?
Egy ismerős kuncogás megmentette a férfit az azonnali válaszadástól. Rex libegett
feléjük a fénylő réten át. Amikor odaért, felugrott Slade vállára. A mancsában most is
ott volt az erszény.
– Nocsak, nocsak, hát hol jártál, nagyfiú? – nézett rá Charlotte, és nyújtotta a kezét,
hogy megpaskolja. – Fogadni mernék, hogy vadásztál, igaz? Nem is akarok rágondolni,
hogy mit vacsorázhattál az este.
Slade tisztában volt vele, hogy valószínűleg emberi alakkal ruházza fel a porcicát, ám
Rex hetyke vidámságából arra következtetett, hogy szerencsével járhatott. Valószínűleg
neki nem kellett bonyolult, hangulatromboló, posztkoitális csevegést folytatnia.
– Induljunk – mondta, és a vállára dobta a hátizsákot.
Átballagtak a fényektől sziporkázó réten, el a fekete üvegként csillogó vizű tó mellett,
és bevették magukat a fák közé. Slade összeszedte a gondolatait, és megpróbálta
megkeresni azt a pontot, ahol beléphet a lidérces álomba, amelyet minden éjszaka átélt.
– Az utolsó megbízásom idején történt – kezdett bele végül. -
Egyszerű, sima, könnyen lezárható nyomozásnak tűnt a dolog. Egy alacsony
költségvetésű kormányzati laborban dolgozó kutató búvárkodás közben meghalt a
Harmonikus-tenger egyik szigetén.
Rutinfeladatnak tűnt, de olyankor, amikor egy kormányzati laboratórium dolgozója
tűnik el vagy hal meg váratlanul, a Hivatal mindig vizsgálatot rendel el.
– Tehát te kimentéi a balesetből bekövetkezett haláleset színhelyére, és rájöttél, hogy
gyilkosság történt?
– Nem, hanem rájöttem, hogy az illető nem halt meg – felelte Slade. – Illetve valaki
meghalt, és valóban búvárkodás közben ölték meg, csak ő nem az eltűnt kutató volt. És
valójában paranormális módon gyilkolták meg, amit úgy próbáltak beállítani, hogy
szívrohamnak lássék. Az eltűnt labortechnikus személyi igazolványa volt nála.
– Tehát tovább folytattad a nyomozást – mondta Charlotte.
– Ez volt a dolgom. Kiderült, hogy a labortechnikus él és virul, és egy Masterson nevű
drogbárónak dolgozik, aki az egyik közeli szigeten, egy fallal körülvett erődszerű
házban él.
– Mi az ördögöt akarhat egy drogbáró egy állami alkalmazásban álló kutatótól?
– Meglepődnél, ha tudnád, milyen versenyképes üzlet a drogkereskedés – felelte
Slade.
– Nahát. Ki gondolta volna?
– Egy sikeres drogbárónak érthető okokból egy lépéssel a konkurencia előtt kell
járnia. Történetesen a labortechnikus szakképzett gyógyszerész volt. Masterson egy új
dizájnerdrog kifejlesztését várta tőle a feketepiacon való értékesítésre.
– Klubdrog – szólt közbe a lány. – Nem teljesen illegális, mert a kémiai összetételén
változtattak egy picit, épp csak annyira, hogy ne kerülhessen föl a tiltott szerek listájára.
– A törvényi végrehajtás mindig egy lépéssel a drogkereskedelemben
érdekeltvegyészek mögött kullog.
– Es ez a drogbáró rabolta el a kutatót, hogy rákényszerítse egy új
kábítószerelkészítésére? – kérdezte Charlotte.
– Amennyire én tudom, nem kellett őt semmire sem kényszerítenie – felelte a férfi. –
Masterson egy hagyományosabb üzleti fogást alkalmazott. Azzal kezdte, hogy egy nagy
halom pénzt fizetett a labortechnikusnak, és részesedést kínált neki a várható
haszonból.
– Feltételezem, hogy keresztülhúztad a számítását.
– Egy éjjel bementem az erődbe, hogy átkutassam a laboratóriumot. Már épp
be akartam tömi a páncélterembe, amikor a helyzet kezdett bonyolulttá válni.
– Hogyhogy?
– Egészen addig nem tudtam róla, hogy Masterson felhajtott néhány végstádiumban
lévő alkoholistát és drogost, hogy rajtuk végezzék el a kísérleteket. A szegény ördögök
az alagsor egy mélyebben lévő szintjére voltak bezárva. Lementem, hogy kiszabadítsam
őket.
– Ez csak természetes – mondta mély meggyőződéssel a lány. – Ez a dolgod. És mi
történt?
– Kivittem a pincéből a foglyokat, de amikor visszamentem, hogy kinyissam a széfet,
már ott vártak rám: Masterson, a labortechnikus, és Masterson két verőlegénye.
Elsőként Mastersont tettem ártalmatlanná. Nyilvánvalóan nem gondolták, hogy képes
vagyok rá.
– A tehetsége miatt?
– Valamiféle vadász volt. Sohasem sikerült kiderítenem, hogy pontosan milyen
természetű képességgel.
– És hogy sikerült végezned vele?
– A régi, hagyományos módon. Mag-rez pisztollyal.
– Ó. Persze. Az mindig beválik.
– Feltéve, hogy gyorsabb vagy, mint a másik. A verőlegények elmenekültek. Miután a
főnökük meghalt, semmi sem indokolta, hogy ott maradjanak. De elmenőben azért még
lövöldöztek egy sort.
Egy-két lövedék eltalálta a sarokban álló gáztartályt, ami berobbant.
A robbanás azonnal végzett a közelében álló renegát labortechnikussal. Én már csak
arra tértem magamhoz, hogy az egész laboratórium lángokban áll, és mindent elborít a
fekete füst.
– Hogy élted túl a robbanást?
– Az alagsori lépcső mögött rejtőztem el. A kőfalak megvédtek a robbanás
legveszedelmesebb következményeitől, de a tartályban lévő gáztól persze nem.
Óhatatlanul belélegeztem belőle valamennyit, miközben az
ajtóhoz rohantam.
– Miféle gáz volt? Valami illegális drog?
– Senki sem tudja, mi volt az – válaszolta Slade, és ujjai ráfonódtak az elemlámpára. –
Később lement egy csoport a romba dőlt laborba, de néhány köztudottan
pszichogyógyszerhez használatos anyagon kívül nem találtak semmit. Feltételezik,
hogy a gáz egy új, kísérleti szakaszban lévő drog lehetett.
– És hogyan hatott rád?
-A tüdőmben semmi kárt nem okozott, de az érzékeimre úgy hatott, mintha savval
locsolták volna le őket. Charlotte megtorpant.
– Pszivakká tett?
Slade is megállt, mert nem volt más választása.
– Átmenetileg. Pár hétig egyik tehetségemet sem tudtam használni.
– Ó, de rettenetes. De rendbe jöttél, hál’ Istennek.
– Csak részben. A szakértők szerint lehet, hogy sohasem fogok teljesen rendbejönni.
– Nem értem. A tehetséged segítségével jöttél rá, hogy Jeremy Gainest paranormális
módszerrel ölték meg, és itt, a Rezervátumban is el tudsz igazodni.
– Jelenleg a Jones-skála hetedik szintjén állok.
– Az nagyon erős. Jóval erősebb az átlagosnál.
 – Azelőtt a kilencediken álltam.
– Értem.
Charlotte egy darabig csendben emésztette a hallottakat.
Megértette, gondolta a férfi. Két teljes pontnyi lecsúszás a skálán drámai
következményekkel járt. Most biztosan sajnálja őt. Na, ezt végképp nem akarta.
– Biztos vagy benne, hogy pontosan mérték? – kérdezte nagy sokára Charlotte.
Ezzel az erővel a többit is elmondhatná neki, gondolta Slade.
Továbbra is sajnálná őt, de arra is rájönne, hogy muszáj lesz némi érzelmi távolságot
tartaniuk egymástól.
A szex csodás volt, de tudta, hogy hiába határozta el Charlotte, hogy megmaradnak a
kötetlen kapcsolatnál, a lelke mélyén egy ennél intimebb és tartósabb dologra vágyik.
Azaz egy pszichikusan vele összeférő szerelmi partnerre.
Márpedig ő nem tudja megígérni neki ezt a fajta köteléket.
Valószínűleg már ez is a maximum volt, amit nyújtani tud, anélkül, hogy komoly és
végzetes következményei lennének. Korrigálj, gondolta, még mielőtt bármelyikünk újabb
sérülést szenvedne.
– Az orvosok szerint nyolcvanöt százalék esély van rá, hogy a hetes szinten sem
tudok sokáig megmaradni – mondta, és továbbindult. Ügyelt rá, hogy a hangja nyugodt
és tárgyilagos legyen. – Figyelmeztettek, hogy a pszichikus érzékelésemhez kapcsolódó
területeken labilis az aurám. Megmondták, hogy az állapotom valószínűleg tovább fog
romlani.
– Mit jelent ez? – kérdezte Charlotte, és megszaporázta a lépteit, hogy felzárkózzon
mellé.
– Többek között azt jelenti, hogy másféle munkát kell keresnem.
Éppen ez hozott ide, Rainshadow-ra, mint említettem – hangzott a válasz.
– Kérlek, Slade, ne akarj lerázni magadról. Szeretném tudni, hogy mi történik veled.
– Miért?
– Miért? – tárta szét a kezét csalódottan és bosszúsan a lány. – Az ég szerelmére, hát
azért, amit az imént csináltunk odakint a réten.
Mostantól már szerelmespár vagyunk.
Oké, ezzel a kockázattal számolni kellett, gondolta a férfi.
Tisztában volt vele, hogy ő akarta, hogy az együttlétük jelentsen valamit Charlotte-
nak, hogy fontos legyen a számára. Ugyanakkor azt is tudta, hogy mindkettőjüknek
sokkal, de sokkal jobb lenne, ha a lány a pillanat hatásának tudná be a dolgot.
– Nézd – kezdte –, az az igazság, hogy senki sem tudja, mi fog történni a
tehetségemmel. Akik értenek hozzá, azok sem tudják, hogy stabilizálódok-e majd egy
ponton, vagy tejesen elveszítem a természetfeletti érzékelésemet. Azt Mondták,
készüljek fel a legrosszabbra. Van még kérdés?
– Nincs. – Charlotte megérintette a nyakában függő medált, majd határozottan
megrázta a fejét. – De szerintem a szakértők rosszul olvasták az aurádat. Vagy nem
látták be a spektrum teljes terjedelmét. Vagy egyszerűen csak nem értették meg azt,
amit láttak.
Tudod, ez sokszor előfordul a különlegesen erős tehetségek analizálásakor.
– Ezek szerint te már gyakorlott auraolvasó vagy?
 – Nem – rázta meg a fejét a lány. – De tudom, hogy mit látok a szivárványodban. Én
úgy tanultam, hogy a szivárvány az ultrafény alapszíneinek visszatükröződése egy
személy aurájában.
– Azt mondod, hogy látsz valamit az aurámban, amit egyetlen szakértő sem vett
észre? Köszönöm, de ne fáradj. Nem vesztegethetem az időmet olyan butaságokra, mint
„a pozitív gondolkodás ereje”.
– Így kell ezt! – vágott vissza Charlotte. – Gondolkozz negatívan!
Így majd sohasem ér csalódás.
Az éles hang meglepte a férfit. Charlotte eddig mindig olyan kedves, vidám,
melegszívű teremtésnek látszott, Mint egy porcica, gondolta. De a porcicáknak fogaik is
vannak ám. Eszébe jutott az a tizenöt évvel ezelőtti este, amikor Charlotte egy szál
zseblámpával szállt szembe egy nála jóval nagyobb és erősebb támadóval.
A csupa kedvességet, fényt és derűt sugárzó Charlotte-ban egy harcos rejtőzött.
– Csak megpróbálom reálisan nézni a dolgokat.
– Mi történik, ha a legfelső határig feszíted a tehetségedet?
– Azt mondták, ne kockáztassam meg.
– Miért?
– Az elmélet szerint minél többször veszem igénybe a tehetségemet, annál jobban kell
erőlködnöm, és annál gyorsabban elkopik.
– Ezt nem értem. Mindenki tudja, hogy ha egy erős tehetség huzamosabb ideiga piros
övezetben működik, akkor átmenetileg kimeríti az érzékeit. De elég pár óra, és újból
visszanyeri az erejét.
– A klinikán figyelmeztettek, hogy egy súlyos kiégésből valószínűleg nem fogok
felépülni – válaszolta a férfi.
– De ahogy ismerlek, azért kicsit próbálgattad, igaz?
Túlságosan is jól ismeri őt, gondolta Slade. Hogy lehet az? Soha senkit nem engedett
közel magához. Őt mégis jó érzés volt maga mellett tudnia, testileglelkileg egyaránt. Ez
a lány valahogy átsurrant azon a láthatatlan barikádon, amelyet egy életen keresztül
építgetett és erősítgetett maga körül.
– Meg kellett győződnöm róla – vallotta be.
– És?
– Elég annyi, hogy tanultam a leckéből. Láttam a jövőmet, és tudom, hogy semmi jóra
nem számíthatok. Mindössze annyit tehetek, hogy igyekszem minél több időt nyerni.
– Mit tapasztaltál pontosan, amikor a robbanás után a maximumig rezáltad a
tehetségedet?
Ekkor már ismét az erdőben haladtak. Az ezüstös rét elmaradt mögöttük, s mint
valami takaró borult rájuk a sötétség. Slade épp csak annyival emelte följebb a
tehetségét, hogy el tudja vezetni Charlotte-ot a fák között, s közben felidézte a legutóbbi
rémálmainak egyes jeleneteit.
– Energiavihart – mondta. – Olyan volt, mintha egy közelgőhurrikán vagy tornádó
magjába néznék bele.
A lány megérintette a tükrös medált.
– Én nem ezt láttam visszatükröződni a szivárványodban ma este, amikor bevittél az
éj szakadékába.
 – Akkor csak kicsit voltam felspannolva.
– Nekem annyi is elég volt, hogy meglássam az igazi színeidet.
Aznap este is láttam, amikor megcsókoltál, és ma éjjel megint, amikor szeretkeztünk.
A férfi alaposabban szemügyre vette a lány nyakában apró, tükrös medált.
Holdfény csillogott rajta. Feszélyezte a tudat, hogy Charlotte ezek szerint meg tudja
fejteni a titkait. De azért pár dolgot ő is tudott róla. Többek között azt, hogy sohasem
hazudna neki.
– Mi az pontosan, amit láttál? – kérdezte.
– Sok erős ultrafényt. Nem tudom megnevezni a különféle primer színek
mindegyikét, mert korábban még nem láttam őket, de annyit mondhatok, hogy a
színkép távoli végéből származnak, és a sugárzásuk frekvenciája sziklaszilárd.
Labilitásnak semmi jelét nem láttam.
– Mit jelent ez számomra?
– Hát, először is azt, hogy van valami nagyon jelentős tehetséged, amiről, úgy látszik,
nem tudsz – felelte a lány.
– Akármi legyen is az, amit aktív állapotomban abban a viharban látok, nem a régi
tehetségem révén látom. De nem tudom, mi az, Charlotte. Az energiája zűrzavarosnak
tűnik számomra. És az ilyesmi sohasem jelent jót a humán pszi szempontjából. De ezt te
is éppolyan jól tudod, mint én. A spektrumon megjelenő káosz az egyik bombabiztos
jele annak, hogy az illetőt pszivakság vagy őrület fenyegeti.
– Az nem káosz. Mondtam, hogy a szivárványod fénysávjai erősek és stabilak.
– Akkor miért nem ismerem fel az energiát?
– Nem tudom – vallotta be a lány. – Erre magadnak kell rájönnöd.
– Hogy az ördögbe csináljam?
– Ugyanúgy, mint amikor tizenéves korodban először szereztél tudomást a
tehetségedről – magyarázta Charlotte türelmesen. – Ahogy én is csináltam. Ahogy
Devin is rá fog majd jönni, hogy a pszichikus természete kezd kifejlődni benne.
Dolgoznod kell vele, ki kell tapasztalnod a működését, míg végül tudni fogod, hogyan
állítsd be, és tartsd kézben. Slade-ben meghűlt a vér.
– A fenébe. Azt akarod ezzel mondani, hogy van egy új tehetségem?
– Nyugalom, nem fogsz Cerberussá változni – mosolygott a lány. -Nem lesz belőled
dühöngő őrült.
Cerberusnak nevezték az Arkane-ban azokat, akiknek többféle tehetségük is volt. Ez
olyan ritkán fordult elő, hogy ezek az emberek baljós mítoszok és legendák hőseivé
váltak. A valódi többszörös tehetségek rendszerint tizenévesen, vagy a húszas éveik
elején meghaltak. A Társaság szakértői szerint ugyanis az emberi elme képtelen volt
befogadni a többszörös tehetséggel együtt járó emelt szintű ingerkeltést és felfokozott
érzéki észleleteket. A Cerberus-tehetségek kivétel nélkül megtébolyodtak, és
öngyilkosok lettek. A feljegyzések tanúsága szerint vagy idejekorán véget vetettek az
életüknek, vagy megérték azt a kort, amikortól gyilkos parapszichopatákká váltak.
A Cerberus-tehetségekkel szemben az Arkane pofonegyszerű stratégiát alkalmazott.
Meg kell szabadulni tőlük. És ebbe szükségszerűen beleértették azt is, hogy bármilyen
lehetséges módszerrel. Történetesen még abból az időből, amikor az Irodának
dolgozott, tudta, hogy az SBPN és a Céhek ugyanolyan elvi állásponton vannak.
 – Biztos vagy benne? – kérdezte.
– Ó, igen.
– Mert meg kell mondanom neked, hogy ha az Arkane, az Iroda és a Céhek üldözőbe
vesznek, nem lesz semmi más dolgom, mint hogy teljessé, gazdaggá és tökéletessé
tegyem az életemet.
– Hát, te magad céloztál arra, hogy kicsit unod a rendőr-főnökösködést itt,
Rainshadow-n.
– Nem tréfálok – mondta Slade. – Hogy lehetsz biztos abban, hogy nem egymásodik
tehetség fejlődik ki bennem? Ne vedd sértésnek, de te régiségkereskedéssel foglalkozol.
Nem vagy parapszichiáter, de még csak auraolvasó sem.
– Tudom – felelte tompán Charlotte. Két karjával átfogta magát, és gyors léptekkel
megindult előre. – Igazad van. Valószínűleg nem kellene hallgatnod egy olyan alacsony
fokozatú tehetségre, mint egy szivárványolvasó.
Slade két hosszú lépéssel utolérte, és elkapta a karját.
– Nem úgy értettem, hogy nem bízom meg benned.
– Tudom. A tehetségemben nem bízol. Hidd el, megértem.
Hűvös nyugalommal megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából.
Slade nem akarta elengedni, de tudta, hogy Charlotte viaskodni kezdene vele.
Elengedte hát, és szorosan megmarkolta a zseblámpáját.
– Bocsáss meg – mondta. – De az elmúlt három hónapban végig az foglalkoztatott,
hogy milyen hatással volt rám az a gáz. Azt mondták, hogy a tehetségem, és vele együtt
az életem soha többé nem lesz olyan, mint volt.
– Nos, ami azt illeti, szerintem igazat mondtak. Kétlem, hogy a tehetséged, vagy akár
az életed visszatérhet abba a mederbe, ami a gázrobbanás előtt megszokott volt
számodra.
– Te tényleg nem hiszed, hogy pszivakká fogok válni? – kérdezte
összevontszemöldökkel a férfi. A leghalványabb reménysugárba sem mert
belekapaszkodni.
– Nem – felelte Charlotte. – De azt hiszem – folytatta habozva –, hogy szembe kell
nézned egy másféle, ugyanolyan veszedelmes következménnyel.
– Mi lehet még ennél is rosszabb?
– Együtt élni azokkal a hatalmas energiákkal, amelyekről nem tudod, hogyan
szabályozd és irányítsd őket. Ez a helyzet csakugyan az őrületbe fog kergetni.
A férfi vett egy nagy lélegzetet.
– Azt gondolod, hogy próbálgatnom kellene a tehetségemet. Hogy kezdjek eldolgozni
azzal a sötét energiával, amelyet a színképem legvégén látok.
– Van egy régi Arkane-mondás, amelyik épp ideillik – Tanulj meg uralkodni a
tehetségeden, különben az jog uralkodni rajtad.
 17.
– Nem hiszem el. – Devin megállt a fák között, és lenézett a meredek gránitszikláról a
köves tengerpartra. Egy farmotoros kis csónak vesztegelt a partra vetve. – Valami
nyavalyás alakok megtalálták az Eldugott Partot.
Nate odaért, és ő is megállt.
– Nem ismerem a csónakot. Nem apámtól bérelték. Nate Murphy épp most töltötte be
a tizenhármat. Ő volt Devin legjobb barátja a szigeten. Rainshadow-n nőtt fel, ismerte a
tiltott, félelmetes partszakasz minden titkos barlangját és rejtett öblét. Devin irigyelte,
amiért mindent tudott a hajókról, és mindenről, ami kapcsolatban volt a vízzel. Nate
egész életében az apja csónakkikötője környékén dolgozott, és tényleg értett mindenhez,
amit ott csináltak. Még saját kajakja is volt, Devint is tanítgatta, hogy kell bánni vele.
Devin nagyon szeretett volna beszámolni Nate-nek a mostanában jelentkező
pszichikus érzékeléséről, de biztos volt benne, hogy a főnöknek igaza van. Nate
valószínűleg azt hinné, hogy becsavarodott.
– Hogy találhattak ide? – értetlenkedett. – Azt mondtad, a víz alatti áramlatok és az
árapály miatt a csónakok sohasem merészkednek a szigetnek erre a partszakaszára. Azt
mondtad, itt nincs olyan hely, ahol ki lehet kötni.
– Mármint leszámítva az Eldugott Partot – mutatott le Nate. – Biztosan véletlenül
találtak rá. – Letette a zsákja a földre, és ráült. – Ezek szerint ma nem kutathatunk
Sebastian kapitány kincse után.
– Hátha nemsokára elmennek innen. – Devin körülnézett. – De hol lehetnek?
– Talán meg akarják nézni, milyen messzire juthatnak be a Rezervátumba. Mindig
akad valaki, akinek ez valami kihívást jelent, vagy csak meg akarja tudni, mi történik,
ha bemegy. De egykettőre rájönnek, hogy a kerítésen át nem tudnak bejutni.
– Ha bemennek, Attridge rendőrfőnök letartóztathatja őket.
– Nem fogja – jelentette ki Nate teljes magabiztossággal.
– Miért nem? A főnök azelőtt az SBPN-nél dolgozott Azok kemény fickók.
Sorozatgyilkosokat, drogbárókat és más veszedelmes bűnözőket is el szoktak kapni.
– Nem mondom, hogy nem tudná elkapni őket, csak azt mondom, hogy nem fogja.
Minek fárasztaná magát? Mindenki tudja: a kerítés a legtöbbjüket megakadályozza,
hogy pár méternél beljebb jussanak a Rezervátumba. Ha mégis beljebb mennek, biztos,
hogy nem jönnek ki élve. Minek börtönbe csukni embereket, mert megpróbálják
megöletni magukat?
– Igen, szerintem is.
– Mit akarsz csinálni? Keressünk egy másik kincskereső helyet, vagy várjunk, hátha
nemsokára elmennek, akik ezzel a csónakkal idejöttek?
Devin habozott. Az ésszerűség azt diktálta, hogy induljanak el a part mentén. A
Rezervátum peremén még nagyon sok más érdekes hely volt. Csakhogy őt az Eldugott
Part izgatta a legjobban. Még egyszer be akart nézni a barlangba.
– Napok óta készültünk erre az útra – mondta végül. – Lehet, hogy azok odalent
nemsokára elmennek. Várjunk még, hátha történik valami.
– Rendben.
Kivettek egy-egy energiaszeletet a hátizsákjukból, és letelepedtek.
– Te komolyan hiszel benne, hogy meg fogjuk találni Sebastian kapitány kincsét a
barlangban? – kérdezte egy idő múlva Nate.
– Talán. – Devin nem volt benne biztos, hogy mennyit mondhat még, így inkább
hallgatott.
A barlang bejáratát alig lehetett észrevenni odalent a parton: mindössze egy keskeny
hasadék volt a sziklában, amely azonban, ha valaki bemászott, odabent váratlanul
kiszélesedett. A legutóbbi felfedezőútjukon Devin kíváncsiságát felkeltette valami,
amiről csak érzései voltak, s bár nem tudhatta, mi az, feltétlenül meg akarta keresni.
Valami azt súgta neki, hogy a barlangban rejtőző titkok értékesek. Anélkül azonban,
hogy szóba hozná az újfajta érzékelését, nem tudta megmagyarázni Nate-nek, miből
gondolja ezt.
– Jó lenne tudni, hogy azok a fickók, akik a csónakkal idejöttek, megtalálták-e a
barlangot, és bementek-e, hogy megkeressék a kincset – mondta Nate. – Lehet, hogy
most is ott vannak.
– Remélem, nem. Az a barlang a miénk.
Majszolták az energiaszeletet, és a palackból vizet ittak rá. Telt-múlt az idő. Devin
már éppen javasolni akarta, hogy egyenek egy újabb energiaszeletet, amikor
meghallotta a hangok halk dörmögését.
De nem a közeli erdő felől, ahol a Rezervátum kerítése kezdődött. A hangok a partról,
a kincses barlang rejtett bejárata felől hallatszottak.
– Ezt nem hiszem el – suttogta. – Ezek tényleg megtalálták.
– Igen – lehelte Nate. – De most elmennek. Még rengeteg időnk van a
kincskereséshez.
Odalent a két férfi kipréselte magát a sziklahasadékból, és kijutott a szabadba. Devint
rémület fogta el, amikor meglátta a csípőjükre erősített mag-rez pisztolyt. A mellette
kuporgó Nate is megdermedt.
– A francba – suttogta Nate. – Csempészek lehetnek vagy drogfutárok.
Igazi kalózok, gondolta Devin. Elviselhetetlen bizsergést érzett hátul, a nyakszirtjén.
– Gyerünk, tűnjünk el innen – mondta.
– Ha megmozdulunk, észrevehetnek bennünket – felelte Nate.
– Oké, oké.
Devin mozdulatlanná merevedett. Mellette Nate még a lélegzetét is visszafojtotta.
Az egyik férfi, mintha megérezte volna, hogy figyelik őket, felpillantott.
Tekintete összetalálkozott Devinével. Már nyúlt is a pisztolya után.
– Társaságunk van – vetette oda a másiknak.
– Két kissrác – nézett föl a társa.
– Nem számít. Megláttak minket.
Elindultak az ösvényen, amely fölvezetett a szikla tetejére.
Nagyon gyorsan lépkedtek, sokkal gyorsabban, mint bárki, akit Devin életében látott.
Felugrott.
– Tűnjünk el innen.
Nate a sziklára vezető ösvényen közeledő férfiakat figyelte. Úgy állt ott, mintha a
félelem megbénította volna.
– Gyere. – Devin lenyúlt, és megragadta a barátja karját. – Fussunk.
Nate feltápászkodott.
 – Nem fog sikerülni. Pisztoly van náluk.
– A Rezervátumba nem tudnak utánunk jönni.
– Oda mi sem jutunk be.
– Meg kell próbálnunk. Azt hiszem, én be tudom juttatni mindkettőnket – mondta
Devin.
Azt nem tudta, hogy miből gondolja ezt. Egy hang egyre azt üvöltötte a fejében, hogy
a Rezervátum az egyetlen reményük a menekülésre. Nate-et maga után húzva berohant
a fák közé.
– És mi lesz a kerítéssel? – zihálta Nate.
– Azt hiszem, át tudlak vinni rajta. Csak ne engedd el a kezem, oké?
– Biztos?
– Nem mintha lenne más választásunk.
Az apró áramütésekhez hasonló első szúrásokat érezve tudta, hogy beléptek a
láthatatlan kerítés külső határát jelző idegen energiamezőbe. Hallotta, hogy Nate
meglepetésében élesen felszisszen.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Igen. Azt hiszem. Még sohasem voltam ilyen messzire bent. Fáj.
Devin megkockáztatta, hogy a válla fölött hátranézzen.
A két férfi most ért föl a szikla tetejére.
– Bemennek a Rezervátumba! – kiáltotta az egyik csempész. – Nem hagyhatjuk, hogy
megszökjenek.
Devin lövéseket hallott, de mivel sem ő, sem Nate nem esett el, tudta, hogy a golyók
célt tévesztettek. Futott, ahogy a lába bírta. Nate ott loholt mellette. A furcsa, idegen
energia ritmusra lüktetett körülöttük. Mintha viharban, csapkodó villámok között
rohannánk, gondolta Devin. A villámok keresztülcikáztak a testén, de új érzékeit
felsorakoztatva teljes erőből ellenállt nekik, és ettől valamelyest enyhült a rázások
okozta fájdalom. Nate még erősebben szorította a kezét.
– Már nem látom őket – kiáltotta az egyik fegyveres férfi. – Érzem a kerítést.
Ennél tovább nem tudunk menni.
Mindkét férfi megtorpant.
– Ne törődjünk velük – mondta a másik férfi. – A Rezervátum elintézi őket
helyettünk.
 18.
– Hogy sikerült a randija tegnap este? – kérdezte Myrna már az iroda ajtajából.
– Ha még valaki fölteszi nekem ezt a kérdést, valószínűleg mindenkit kirúgok az
őrsről – felelte Slade, föl sem pillantva a monitorán látható nevek listájáról.
Rex az íróasztalán ült, és iratkapcsokat dugdosott be szorgalmasan a nyitott
gyöngyös erszénybe. Épp csak annyi időre hagyta abba, hogy egy kuncogással
üdvözölje Myrnát. Az asszony odament, és megpaskolta. Aztán újra Slade-hez fordult.
– Kirúg mindenkit, hmm? Mindkettőnket?
– Igen.
– Ilyen rosszul sikerült? Vagy ilyen jól?
Slade úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.
– Hol van Willis? Ellenőrizte már Gaines ismert üzletfeleinek az alibijét?
Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban Willis.
– Épp most végeztem az utolsóval, főnök. – Beljebb lépett, és letett egy dossziét Slade
elé. – A listáján szereplők közül senki sem járt tavaly a sziget közelében, nem is beszélve
arról az éjszakáról, amikor Gaines meghalt. Mi lesz a következő lépésünk?
Slade elfordult a képernyőtől, és kinyitotta a dossziét.
– Van egy szabály, amelyik épp az ilyen helyzetekre vonatkozik.
Egy óvilági nyomozótól, valamilyen Sherlocktól származik.
Valahogy úgy szól, hogy ha kizártad azt, ami valószínű, akkor a válasz az lesz, ami
marad, akármilyen valószínűtlen is.
– Mi az ördögöt jelent ez? – ráncolta a homlokát Myrna.
– Azt jelenti, hogy a gyilkos nagy valószínűséggel most is itt van a szigeten –
válaszolta Slade.
Kirk és Myrna hitetlenkedő képpel meredtek rá.
– Komolyan azt hiszi? – kérdezte Kirk, s a hangjában legalább annyi kíváncsiság volt,
mint kétkedés.
– Igen – bólintott Slade.
– Nem tudom elhinni, hogy egy helybeli gyilkolt volna – mondta Myrna lassan. – Ez
egy egészen kicsi város. Mindenki ismer mindenkit.
– Megfeledkezik a szigeten mindenfelé épült panziókról és a tóparti lelkigyakorlatos
házról, ahová szintén sok ember jár -
emlékeztette Slade. – A szállásadóktól megkaphatjuk a vendégek nevét és
lakcímét.
– Tulajdonképpen mit keresünk? – kérdezte Myrna. – Azt eleve tudjuk, hogy
legtöbbjüknek valószínűleg nincs megdönthetetlen alibije. Bármelyikük kisurranhatott a
panzióból vagy a szálláshelyéről, és a Tükrösnél találkozhatott Gainesszel.
– De a legtöbbjük valószínűleg nem gyűjt olyasféle régiségeket, amilyenekkel
Charlotte foglalkozik – felelte Slade.
Kirk arca felragyogott.
– Akarja, hogy kiderítsem, van-e közöttük komoly gyűjtő?
– Azt akarom megtudni, hogy van-e közöttük olyan, akinek bármiféle köze lehet a
mű– vagy a régiségkereskedéshez.
– Meg tudom csinálni – vágta rá Kirk.
 – Tudom, hogy meg tudja – válaszolta Slade. – De titokban kell kinyomoznia. Nem
akarom, hogy a gyilkos megsejtse, hogy gyilkosságra gyanakszunk, sem azt, hogy a
szigeten keressük őt. A legközelebbi komppal elhajózna, és örökre szem elől
veszíthetnénk.
– Miből gondolja, hogy nem ment el rögtön a gyilkosságot követőnapon? – tudakolta
Myrna.
– Nem hiszem, hogy megszerezte, amit akart – közölte Slade. – Itt ragadt, mert úgy
tudja, hogy nem indult nyomozás emberölés miatt.
Biztonságban érzi magát. És azt akarjuk, hogy ez így is maradjon.
– Indulok – mondta Willis, és már ment volna kifelé.
– Még valamit – szólt utána Slade. – Jó munkát végzett ezekkel az alibikkel. Tudom,
hogy a lista egyes szereplőiről nagyon keveset lehetett tudni. Fogadja elismerésemet,
amiért ki tudta deríteni, hol voltak a gyilkosság éjszakáján.
Kirk enyhén elpirult.
– Hát igen, mindig is szerettem a számítógéppel dolgozni.
– Hasznos tudás ebben a szakmában. Rögtön számoljon be nekem, ha megtud
valamit a szigeten tartózkodó vendégekről.
– Igen, uram.
Kirk megfordult, és fürgén kilépett a folyosóra. Egy perc múlva hallani lehetett, amint
a kapu becsukódik mögötte.
Myrna sokat sejtetően Slade-re mosolygott.
– Amióta maga megérkezett a szigetre, Willis közlegény sokkal több lelkesedéssel
végzi a munkáját. Az az érzésem, hogy kezdi igazi rendőrnek tekinteni magát.
– Most először vesz részt gyilkossági ügyben indított nyomozásban – felelte Slade. –
Ez az élmény lehet ilyen hatással rá.
– Ami azt illeti, szerintem ez lehet az első gyilkossági ügy, amelyben nyomozást
indítottunk itt a szigeten azóta, hogy Letty Porter megelégelte, hogy a férje részegen
agyba-főbe veri. Utoljára leitatta, aztán kiautózott vele a Halálvágyfokra, és lelökte róla.
Soha nem találták meg a holttestét. Ennek már csaknem húsz éve.
– És mi történt Letty Porterrel?
– Azóta is itt él. Van egy házikója odakint a Higgins Roadon.
Hetven-valahány éves. Halstead rendőrfőnök akkoriban még új volt itt. Sohasem
tudta rábizonyítani a gyilkosságot. Nem mintha olyan nagyon igyekezett volna. Itt a
szigeten mindenkinek az volt a véleménye, hogy George Porter megérdemelte a sorsát.
Komisz volt, amikor ivott.
Slade hátradőlt a székében, és ujjaival az íróasztala lapján zongorázott. – A nő tehát
egyszer már ölt.
– Felejtse el – mondta Myrna. – Nekem elhiheti, Letty Portert egyáltalán nem érdeklik
a régiségek. És őt ismerve még ha valami okból meg akarta volna is ölni
Gainest, a keze ügyébe kerülő első tompa tárgyat használta volna.
– Mindenesetre derítse ki, hol volt azon az éjszakán, amikor Gaines meghalt.
– Oké. – Myrna az órájára pillantott. – Még nincs egészen négy óra.
Most rögtön elszaladhatok hozzá.
– Rendben van.
 Myrna elbizonytalanodva lépett vissza az ajtóból.
– Tudja, kezdek kicsit aggódni Devin és Nate miatt.
– Nem ez a nagy kincsvadászat napja?
– De igen, csakhogy már kora reggel elmentek hazulról – felelte Myrna. –Ebédre
vártam őket vissza. Csak néhány energiaszeletet és palackos vizet vittek magukkal.
Tizenhárom évesek, mostanára már valószínűleg farkaséhesek.
– Lehet, hogy az erdőben találtak ezt-azt.
– Holmi bogyókkal ilyen idős fiúk nem szokták beérni, nekem elhiheti. Az előbb
felhívtam Nate anyját. Laurinda még korábbra várta őket haza, de ő nem aggódik.
– És maga igen?
– Devin városi gyerek. Nem ismeri ki magát a szigeten.
– De Nate igen.
– Tudom. – Myrna beharapta az alsó ajkát. – Túlzottan féltem őt, igaz?
– Kamasz gyerek. Próbálgatja az erejét. Ez a sziget ehhez sokkal biztonságosabb terep,
mintha egy nagyvárosban tenné ugyanezt.
– Ezt is tudom.
– De mégis aggódik érte.
– Csak mert reggel óta egyfolytában olyan különös érzésem van. -Myrna felsóhajtott.
– Van néhány nagyon veszélyes hely a szigeten.
Meredek sziklák. Gyors folyású patakok a sziklaüregekben és sziklahasadékokban.
Mi van, ha valamelyik fiú belezuhan?
– A másik visszarohan a városba, hogy segítséget vigyen – válaszolta Slade.
– Mi van, ha megpróbáltak átjutni a kerítésen, és eltévedtek a Rezervátumban?
– Mikor fordult elő utoljára, hogy egy helybeli gyerek átjutott a kerítésen?
– Amennyire én tudom, soha nem fordult elő – sóhajtotta Myrna.
– A kerítés működik, Myrna.
Legalábbis olyankor, amikor mérhető szintű tehetséggel nem rendelkezőket kellett
távol tartani, gondolta Slade. Elképzelhető, hogy Devin, a maga ébredező érzékeivel,
kísértést érzett, hogy bejusson, de Nate nem lett volna képes rá. Ha Devin eltévedt
volna a Rezervátumban, Nate már iderohant volna, hogy jelentse: baj történt.
– Más dolgok is történhetnek két gyerekkel, ha egyedül vannak – mondta Myrna.
– Természetes, hogy aggódik értük.
– Nahát, főnök, ezt nagyon köszönöm. Máris sokkal jobban érzem magam.
– Sajnálom, hogy nem tudtam megnyugtatóbbat mondani. Lássuk csak – folytatta
Slade –, Devin azt mondta, hogy az Eldugott Partra mennek Nate-tel, kincset keresni.
Nyilván a Merton Roadon mentek.
Menjen ki oda autóval, és nézze meg, merre vannak.
– Viccel? Nem nyomozhatok utána. Rémesen megalázónak érezné, ha ezt tenném
vele Nate előtt.
– Igaza van. Tudja, mit? Majd kimegyek én, és körülnézek.
– Köszönöm, főnök. Ez nagyon rendes dolog magától. – Myrna láthatóan
mérhetetlenül hálás volt.
– Gyerünk, kis haver – nézett Slade Rexre.
Rex, megérezve az új kaland ígéretét, nagy vígan fölkapta az erszényt, és felugrott
Slade vállára.
Slade Myrnára pillantott.
– Azt mondták, hogy árt a rettenthetetlen bűnüldöző imidzsemnek, ha egy estélyi
erszényt szorongató porcicával járok-kelek a városban.
– Jaj, ne nevettesse már ki magát – felelte Myrna. – Az egy nagyon szép erszény.
 19.
Nate megragadta Devin karját.
– Hallottad ezt?
Hátukat egy tömör gránitsziklának vetve ültek egymás mellett.
Nem messze egy vízesés zuhogott le az alatta lévő tóba. Késő délután volt, de a
Rezervátumban hamar és nagyon gyorsan esteledett. A nap pár perce ment le, és máris
leszállt az alkonyi homály.
Mindkettőjüket megviselte, hogy át kellett törniük a kísérteties energiafalon, Devin
azonban gyanította, hogy Nate-et jobban megrémítette, mint őt. Most viszont szembe
kellett nézniük azzal a tudattal, hogy az éjszakát a Rezervátumban kell eltölteniük, és
ennek ő sem örült jobban, mint Nate.
De legalább a két csempész nem mutatkozott. Az a legnagyobb baj, gondolta Devin,
hogy nem hoztak magukkal elemlámpát. És hogy órák óta egy falatot sem ettek.
Vágyakozva gondolt vissza a hátizsákokra, amelyeket az Eldugott Part fölötti
sziklatetőn hagytak.
– Már megint az a hátborzongató zaj – suttogta riadtan Nate. – Lehet, hogy a két fickó
jön.
Devin a szemét meresztve bámult a fák közötti sötétségbe. Nate nem képzelődött,
gondolta. Valami mozgást észlelt az árnyak között.
Pár pillanattal korábban meg mert volna esküdni, hogy két világító szemet látott, de
nehéz volt biztosat mondani, mert valahányszor teljes erejéből összpontosított, úgy
látta, mintha sok apró, különös dolog világítana körülötte a sötétben. Nagyon hamar
rájött, hogy Nate nem látja az ijesztő fénypontokat, ezért eldöntötte, hogy nem beszél
róluk. Nate már így is épp eléggé kikészült. Legalább egyikük őrizze meg a nyugalmát.
– Nem – felelte. – Nem a két csempész az. Ha megtaláltak volna, mostanra már
lepuffantottak volna bennünket. Hallottad, mit mondtak odaát a barlangnál. Azt
mondták, hogy a Rezervátumba nem tudnak utánunk jönni.
– Szerintük az, ami idebent van, úgyis elintéz minket. Nem tudom, te, hogy vagy
vele, de én ettől egy cseppet sem érzem jobban magam.
Ki tudja, mi az a valami, ami itt van?
– Egész életedben itt éltél Rainshadow-n. Ha lennének itt veszélyes vadállatok, arról
biztosan hallottál volna már.
– Én nem vadállatokról beszélek. Valami másról. Az évek alatt sokan odavesztek már
a Rezervátumban. Mi van, ha nem egyszerűen csak meghaltak? Mi van, ha még mindig
itt vannak?
– Szellemek nem léteznek.
– Honnan tudod?
Jó kérdés, állapította meg magában Devin. Honnan tudta, hogy szellemek nem
léteznek? Úgy döntött, nem feszegeti tovább ezt a dolgot.
– De legalább itt nincs túl hideg – mondta. – Ha itt kell töltenünk az éjszakát, nem
fogunk lehűlni.
– Kihűlni – javította ki automatikusan Nate.
– Igen. Az.
Devin elővette azt a régi iránytűt, amelyet Charlotte Enrighttól kapott. Szorosan fogta
a markában. Már rájött, hogy a Rezervátum területén nem működik. Korábban
megpróbálta használni, de látta, hogy az iránytű mind a négy pontja egyforma fénnyel
világít. Nem lehetett megállapítani, melyik mutatott valóban észak felé. Mégis jó érzés
volt a tenyerében tartani. Megnyugtató.
– Eléggé szomjas vagyok – szólalt meg egy idő után Nate. – Megyek, hozok egy kis
vizet.
– Én is jövök – állt fel Devin.
Átvágtak a gyepen a barlangi tavacskához, és lenéztek a bugyborékoló vízre. – Huh –
nyögte Nate. – Van valami szokatlan ebben a vízben.
– Mire gondolsz?
De ő is érezte, valószínűleg még inkább, mint Nate. Volt valami különös a kis tó
vizében.
– Nem látni a fenekét – mondta Nate, és úgy nézett a tó mélyére, mintha a víz
megigézte volna.
– A fenekén lévő kövek sötétek, ettől a víz is sötétnek látszik.
Ezért nem látsz semmit – magyarázta Devin.
– De nem, valami van odalent – suttogta Nate.
– Talán egy hal – felelte tétován Devin.
– Akármi, de jó nagy. Nem tudom, te, hogy vagy vele, de én nem vagyok annyira
szomjas, hogy belemártsam a kezemet ebbe a vízbe.
– Az csak egy hal. – Devin a víz fölé hajolt, hogy kimerjen belőle egy maroknyit.
A tó mélyén sötét örvénylés támadt. Devin hirtelen ellenállhatatlan kényszert érzett,
hogy a tóba vesse magát Az a sötét tömeg odalent a mélyben olyan erővel vonzotta,
hogy hovatovább képtelen volt ellenállni neki. Kalapáló szívvel kicsit még mélyebben
hajolt a víz fölé.
– Megőrültél? – kiáltott rá Nate.
Elkapta Devin karját, és elrántotta a víz szélétől.
Devin úgy érezte, mintha lidérces álomból ébredt volna fel.
Levegő után kapkodott, majd mélyeket lélegezve próbálta lecsillapítani szapora
szívdobogását.
– Kösz – nyögte ki.
– Gyere, menjünk el innen – suttogta Nate.
– Ha elkezdünk ide-oda futkosni a Rezervátumban, soha senki sem fog megtalálni
minket.
– Amúgy sem fog soha senki megtalálni minket – felelte Nate, le nem véve a szemét a
tó sötét felszínéről.
– Tévedsz – mondta Devin. – A főnök megtalál minket.
 20.
Slade a Merton Road végén leállította a terepjárót, és kezét a kormányon nyugtatva,
mozdulatlanul ült még egy percig. Ez volt az a pillanat, amikor először legyintette meg
a szorongás.
– Nem jó helyre jöttünk – szólt oda Rexnek. – Valahol elmehettünk mellettük, és nem
vettük észre, hogy ott bicikliznek.
Rex az utasülés támlája tetején ült, ahonnan jól kilátott.
Megérezve Slade aggodalmát, motyogott valamit.
– Nézzünk körül – mondta Slade, és kinyitotta a kocsi ajtaját. – Ha Devin tényleg
képes volt bemenni Nate-tel együtt a Rezervátumba, és kiderül, hogy ott eltévedtek,
akkor nagyon dühös leszek.
Mancsában az erszénnyel, Rex végiglépdelt az üléstámla tetején, majd leugrott Slade
karjára, onnan pedig a vállára.
A fák között haladva végigmentek a sziklás tetőn. A balra húzódó meredek kőfal
odalent a Borostyán-tenger hideg, tajtékos vizébe merült alá. Slade azt is tudta, hogy a
sziklafal legalább száz méter mélyen nyúlik a felszín alá. Rainshadow egy valóságos
természetes erőd, döbbent rá, már nem először életében. Ha valaki súlyos titkokat akar
elrejteni a világ szeme elől, itt jó helyen jár.
Tizenöt perc elteltével megállt az Eldugott Part feletti alacsony szikla tetején. Nate és
Devin nem volt sehol. Megpróbált szabadulni a rossz előérzettől, de egyre nőtt benne a
jeges félelem.
Vadászösztöne már elárulta az igazat, akár hajlandó volt tudomásul venni, akár nem.
Elindult lefelé a köves partra vezető hepehupás ösvényen. Az apró kavicsok és
kőtörmelékek szanaszét pattogtak a csizmája talpa alól.
A part tiszta volt. Túl tiszta, gondolta. Semmi sem árulkodott arról, hogy két tizenéves
fiú nemrégiben itt keresgélte volna egy ötven évvel ezelőtt a borostyántengeri szigeteket
járó legendás kalóz és csempész elrejtett kincsét.
– Megtanították őket, hogy szedjék össze maguk után a szemetet, de azért valami
nyomot mégiscsak hagyniuk kellett volna – magyarázta Rexnek. – Végtére is két
tizenéves fiúról van szó, akik még a saját szobájukban sem tudnak ilyen rendet tartani.
Néhány fokkal feljebb emelte a tehetségét. Automatikusan csinálta, nem számított rá,
hogy bármit is talál, nem akart semmit sem találni, mert az egyetlen pszi, amit
észlelhetett, az erőszakot jelző izzó sugárzás lett volna. A tehetsége révén csak a rossz
híreket tudta fogni. De valahol menet közben átcsúszott vadász üzemmódba.
És innen már nem volt visszaút.
Amitől a legjobban félt, a savas fény rikító vércseppekként spriccelt szét a part
kövein.
– A francba – súgta oda, vagy inkább csak lehelte Rexnek.
Rex vészjósló motyogást hallatva lebukfencezett a válláról, és kutatni kezdett a
földön.
Az energia egész friss, állapította meg Slade, alig pár órás. De nem Nate-től
származik, és nem is Devintől. Ismerte mindkét fiút, egyikük sem volt képes erre az
indulatosságában is hidegvérű izgalomra. Felnőtt férfiak hagyták itt ezeket a nyomokat.
Ketten voltak, ha jól ítéli meg. A nyomokban hátramaradt ultrafényből megállapította,
hogy rendelkeztek valamiféle tehetséggel. Jeges borzongás legyintette meg az érzékeit.
Rex már a keskeny kis partszakasz távolabbi végében vizsgálgatta a köveket. Úgy
tűnt, hogy nagyon izgatja az, amit talált. Egy rák lehet, gondolta Slade, vagy valami más
apró élőlény, amely vadászni indult, vagy el akar rejtőzni a vízparton.
Nem volt vesztegetni való ideje, valami mégis arra indította, hogy megnézze, mi
keltette fel ennyire Rex figyelmét. Átvágott a parton, és maga is szemügyre vette a
köveket.
– Mit látsz? – kérdezte halkan.
Rex úgy tapogatta az egyik kavicsot, mintha játszani akarna vele.
A viselkedésében azonban nem volt semmiféle játékosság. Most ő is véresen komoly
vadászatra készült.
– Hadd lássam, mit találtál – guggolt le Slade.
Felkapta a kavicsot, és felkészült, hogy elhajítsa a soklábú állatkát, amelyből sok élt
errefelé a tengerparton. De nem valami kis rák páncélján csillant meg a fény. Egy
lepottyant töltényhüvelyt tartott a kezében. Valaki itt nemrégen elsütött egy pisztolyt a
barlangban. Vagy a sziklafal tetejéről.
Fölnézett, s közben azon gondolkozott, hogyan szóródhattak szét a töltényhüvelyek.
A fölfelé vezető ösvény mentén mindenütt ott villogtak az erőszakot sugárzó
fényfoltok. Lelki szemei előtt lejátszódott a forgatókönyv. Mialatt itt voltak a parton, a
lövöldözőket meglepte valami. Gyilkolásra készen felrohantak az ösvényen. Nem
kellett pszichikus tehetségnek lenni, hogy valaki kitalálja: két bandita, aki nem akarta,
hogy bárki meglássa itt őket, észrevette a fiúkat.
A gazemberek üldözőbe vettek két védtelen gyereket, gondolta Slade.
Eluralkodott rajta a vadászszenvedély. Ingzsebéből kivette a jegyzetfüzetét, kitépett
belőle egy lapot, belegöngyölte a töltényhüvelyt, és bedugta a zsebébe. A bűnözők
elfogására irányuló nyomozásban fel lehetett használni a nyomozó tehetségét, de a
tárgyalóteremben Csak nagyon kevéssé számított bizonyító erejűnek.
A bírák és az esküdtek mindmáig a kézzelfogható bizonyítékokat szerették Slade
felállt, és Rexre nézett.
– Honnan az ördögből tudtad, hogy a töltényhüvely fontos?
Rex zavarba ejtően feszült figyelemmel farkasszemet nézett vele, és mély hangon
felmordult.
– Menjünk – mondta Slade.
Elindult felfelé az ösvényen. Rex négykézláb mászott utána.
A szikla tetejére érve Slade megállt, és megpróbált két tizenéves fiú fejével
gondolkodni, akik véletlenül rajtakaptak valamin két fegyveres férfit. Ha megijedtek, és
nyilván megijedtek, amikor észrevették őket, akkor elfutottak. Ha elfutottak, akkor
biztosan eldobták a cuccaikat. Hol vannak hát a holmijaik?
A legvalószínűbb válasz, az egyetlen, amit nem akart elfogadni, hogy a fegyveresek
megölték a fiúkat, és a testüket a holmijaikkal együtt bedobták a Borostyán-tenger
hideg, mély vizébe.
De a vízhez még nem megy le, addig nem, amíg ki nem zárt minden más lehetőséget.
Elképzelhető, hogy a fiúknak volt elég idejük a menekülésre.
Kényszerítette magát, hogy megnézze, látja-e a vér jelenlétére utaló fekete ultrafényt.
Óriási megkönnyebbülésére sehol sem látta nyomát a földön. Legyűrte az érzelmi
reakciót, mert akadályozta volna a vadászatban. De hasznos információ volt, és nem
mellesleg szilárd tény. Nem ártana még néhány ehhez hasonló.
– Nincs vér – szólt oda halkan Rexnek. – Ez jó hír. Lőttek ugyan a fiúkra, de
egyikőjüket sem találták el. Legalábbis itt nem.
Ez számos egyformán rémítő lehetőséget vetett föl. A fegyveresek bekergették a
fiúkat az erdőbe, ott elfogták őket, és valahol másutt végeztek velük.
Vagy itt van egy másik lehetséges forgatókönyv. Nem messze van innen a
Rezervátumot határoló energiafal külső pereme. Amiről mindkét fiú tudott.
Rexre pillantott, aki átható tekintettel fürkészte az erdőnek azt a részét, ahol a kerítés
kezdődött. Slade-nek az a benyomása támadt, hogy várakozik. Várja, hogy mikor indulok
el vadászni? Rex most úgy viselkedett, mintha ők ketten egy csapatot alkotnának.
Óvatosan még egy fokkal följebb emelte a tehetségét.
Érzékeit most először érintette meg a spektrum távoli végéből származó sötét
viharfény-energia halk susogása. Úgy döntött, nem kockáztathatja meg, hogy ennél is
jobban felforrósodjon. Ha Charlotte tévedett, akkor itt és most teljes és végleges
pszivakságra kárhoztathatja magát. Márpedig ahhoz, hogy megtalálja a fiúkat, szüksége
van a maradék érzékelésére.
Devin és Nate elegendő nyomot hagytak hátra, hogy látni lehessen, milyen
eszeveszett rémületben rohantak át az erdőn. Ezt Slade még részlegesen megnyitott
érzékeivel is jól láthatta. Az egyik nyomvonal forróbb és élénkebb színű volt, mint a
másik.
– Okos fiúk – mondta halkan. – A Rezervátum felé futottatok.
Devin újonnan jelentkező intuíciója elárulhatta neki, hogy át tud jutni a kerítésen.
Még arra is rájöhetett, hogy magával tudja vonszolni Nate-et. Nem lehetett túl kellemes
élmény, de két rémült gyerek, akik azért menekülnek, hogy mentsék az életüket,
nyilván észre sem vesznek sok zavaró energiát. Az adrenalin erőt adhatott nekik a
futáshoz.
Ez a nagy hatású drog tüzes nyomokat hagyott maga után.
Slade elindult arra, amerre a kerítés vonala húzódott.
A fegyveresek nyomai a láthatatlan energiakorlát előtt értelén megszűntek. Slade
óriási megkönnyebbülést érzett. A férfiak nem követték a fiúkat a Rezervátum
területére. Ez persze érthető volt.
Nyilván rendelkeztek bizonyos tehetséggel, de nem elegendővel ahhoz, hogy meg
merjék kockáztatni a belépést a Rezervátumba.
Slade Rex után eredt, aki türelmetlenül előreszaladt Érezhetően megváltozott a
hangulata. Lelkesen kuncogott magában, és kétségkívül jól érezte magát. Láthatóan a
fiúk nyomait követte, akiket jól ismert. Talán azt hitte, hogy itt most egy pszichikus
bújócska zajlik.
A kissé megemelt szintű tehetségével Slade gond nélkül követte a nyomokat az erdő
sűrűjébe. Itt már erősebben érződött a kerítés taszító ereje, de elég gyakran lépett be a
Rezervátumba ahhoz, hogy utat tudjon törni magának az energiamezőben. Devin és
Nate is átvergődtek rajta. Pszilenyomataik láthatóan egyre mélyebbre vezettek a
Rezervátum területére.
 Még egy utolsó gyötrelmes energiarobbanás, és Slade átjutott a kerítés erőterén. Épp
csak annyi időre állt meg, hogy tájékozódjon, és alacsonyabb szintre állítsa vissza a
tehetségét. Amikor lenézett, továbbra is látta a fénylő nyomokat.
– Talán itt bent már nem mentek messzire – vélekedett De Rex nem hallgatott rá. Az
erszénnyel a mancsában tovább ugrándozott előre.
Slade egy kőrakáson és újabb facsoporton át követte a nyomokat.
Rex vidám kacarászásokat hallatva eltűnt az erdőben. Slade nem sokkal ezután
meghallotta Devin hangját.
– Odanézz, itt van Rex! Hát te, hogy kerülsz ide, Rex? Hogy találtál ránk? Hol van a főnök?
– Itt vagyok – felelte Slade, és kilépett a fák közül egy kis tisztásra.
Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Devin egy sziklán ülve Rex hátát paskolta.
A közelben lévő Nate arca felderült, amikor Slade-et meglátta.
– Attridge rendőrfőnök! – kiáltotta. Hát megtalált minket!
– Mondtam én, hogy ő majd kivisz bennünket – jelentette ki Devin büszkén.
Még egyszer megsimogatta Rexet, és felugrott. A következő pillanatban már futott is
Slade felé. Nate a nyomában.
Egy másodpercig félő volt, hogy mind a két fiú a nyakába akar ugrani. De aztán Slade
megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy a két gyerek tőle nem messze zavartan
lefékez.
– Jól csináltátok – szólalt meg, hogy áthidalja a zavarba ejtőpillanatot. – Elfutottatok,
utána meg bevártátok, amíg valaki ideér. A
családjaitok büszkék lesznek rátok. És én is az vagyok.
Devin és Nate elvigyorodott.
– Két alak lövöldözött ránk, amikor észrevették, hogy figyeljük őket – mondta Nate.
– Szerintünk drogcsempészek voltak – tette hozzá Devin.
– Devin mindkettőnket áthozott a kerítésen – újságolta Nate. – Nem hittem volna,
hogy meg tudja csinálni, de sikerült. Ijesztő volt, annyit mondhatok. Azt hittem,
szétrobban a fejem, vagy valami ilyesmi.
– Tudom – felelte Slade.
Devin diadalmas arca elkomorult.
– Tudom, hogy nem lett volna szabad bejönnünk a Rezervátumba.
– Azt tetted, amit tenned kellett, hogy megmentsd Nate-et és magadat. Helyesen
tetted. Odakint előbb-utóbb elkaptak volna benneteket. Devin elvörösödött, de már
újból mosolygott.
És a főnök elkapta azt a két fickót, akik bekergettek minket ide? kérdezte.
– Nem – felelte Slade. – Addigra már eltűntek, és még a partot is rendbe rakták.
A hátizsákjaitokat és a bicikliket sem találtam meg.
– Biztosan bedobták a tengerbe a gazemberek – motyogta Nate. – Vadi új bringavolt.
Apám azt mondta, ha valami baja esne, nem vesz másikat.
– Majd én beszélek az apáddal – ajánlotta Slade. – Az a gyanúm, hogy a
körülményekre való tekintettel megértő lesz. Most pedig induljunk. Hazafelé menet
elmesélhettek mindent.
– Sapka volt rajtuk – kezdte Devin.
– És pisztoly volt náluk – tette hozzá Nate.
 – Tudom – mondta ismét Slade, és lenézett a földre, Devin lába mögé. A fiúlábnyomai
még mindig forrón izzottak. – Devin, van nálad valami borostyán vagy egyéb dolog,
amelybe kristályokat foglaltak be?
– Csak az iránytűm. De itt nem működik.
– Hadd nézzem meg.
– Rendben.
Devin kihalászta a zsebéből az iránytűt. Slade átvette tőle. Mind a négy kristály
fényesen ragyogott rajta.
– Hűha – mondta.
– Ahogy mondtam, itt nem működik – erősítette meg Devin. -
Ebből nem lehet tudni, merre van észak. Így világít azóta, amióta átjöttünk a
kerítésen.
– Nem iránytűként működik, hanem valamiféle nyomkövetőeszközként – állapította
meg Slade. – Ez lehet a magyarázata, hogy miért
látszottak olyan tisztán a nyomaitok.
– Mit jelent ez? – kérdezte Devin.
– Nem tudom, de érdekes. – Slade visszaadta az iránytűt Devinnek.
– Ezen ráérünk később gondolkodni. Most mielőbb haza kell jutnotok.
– Ehhez megint át kell mennünk a kerítésen? – kérdezte idegesen Nate.
– Sajnos igen – válaszolta Slade. – De most két okból könnyebb lesz.
– Mik azok az okok? – tudakolta óvatosan Nate.
– Először is azért, mert hárman egyszerre fogunk átmenni rajta.
Légy erős, mert kézen fogva kell mennünk.
– Pontosan így csináltuk idefelé jövet is! – horkant fel Devin. – Igaz, Nate? Nate a
szemét forgatta.
– Mit számít az?
– Nehéz elmagyarázni, de számít – felelte Slade.
– És mi a második ok, amiért könnyebb lesz? – kérdezte Devin.
Slade elmosolyodott.
– Mindig könnyebb átjutni egy ilyesmin, ha tudjuk, mi vár ránk a túloldalon. Ami
esetünkben például a vacsora.
 21.
– Tudod, ha valóban abba akarod hagyni ezt a munkát, és el akarsz menni
Rainshadow-ról, akkor nem szabad többé a hőst játszanod – mondta Charlotte, és az
edényfogó segítségével letette az asztalra a forrón illatozó lasagnéval teli sütőtálat. –
Most, hogy Myrna és Willis közlegény is tudja, amit mindenki más a városban, vagyis,
hogy be tudsz menni a Rezervátumba eltévedt gyerekeket kimenteni, a helyiek
mindenféle akadályt fognak gördíteni eléd, hogy pár hónap múlva ne nyújthasd be a
lemondásodat.
– Ma nem én voltam a hős. – Slade jó érzésekkel eltelve mustrálta a lasagnét. Most
érezte csak, milyen éhes, méghozzá legfőképpen Charlotte főztjére. – A fiúk a saját
erejükből menekültek meg. Én mindössze bementem a Rezervátumba, hogy kihozzam
őket.
– Nos, ha nem vetted volna észre, errefelé valóságos hőstettnek számít, ha valaki be
tud menni a Rezervátumba. Az pedig egyenesen lenyűgöző, hogy valaki megtaláljon
odabent két embert.
Emberemlékezet óta ez az első eset, hogy úgy mentsenek ki valakiket, hogy nem kell
hozzá segítségül hívni a Rezervátum hatósági felügyelőit. És évek óta először fordul elő,
hogy nem holtan találták meg azokat, akiket ki kellett menteni.
– Talán most először van a városnak valamilyen pszichikus tehetséggel
bírórendőrfőnöke – adta meg magát Slade.
– Vagy olyan, aki a te tehetségeddel rendelkezik – felelte Charlotte. – Tény, hogy nem
minden képesség működik egyformán jól a Rezervátum területén. Nekem például elég
nagy adag tehetségem van, de biztos vagyok benne, hogy nem keverednék ki onnan,
nemhogy megtaláljak két gyereket.
Levágott két jókora adagot a lóságéból, és tányérra tette őket. Az egyik tányért a
hűtőszekrény tetejére rakta Rex-nek. Megfigyelte, hogy a porcica szereti a magasan lévő
helyeket. Rex túláradó örömmel kacarászott egy sort, és felugrott a hűtő tetejére. Letette
a mancsából az erszényt, és a tőle megszokott lelkesedéssel hozzálátott a vacsorához.
Charlotte a másik tányért Slade elé helyezte. Magának egy kisebb szeletet vágott le, s
azzal ő is letelepedett a konyhaasztal mellé.
Egy hirtelen elhatározással hívta meg Slade-et vacsorára. Előzőleg nem állt
szándékában, mert arra gondolt, hogy a férfinak szüksége van egy kis mozgási
szabadságra. Végtére is mostanában épp elég nehéz üggyel kellett megbirkóznia.
Tudta, még nem meri elhinni, hogy visszanyerheti az érzékeit. Nem az a fajta ember
volt, aki hagyja magát noszogatni vagy manipulálni. El kell jutnia odáig, hogy maga
dönthessen. Ebből eredt az ő „hagyok neki egy kis mozgási szabadságot” stratégiája.
De amikor Slade röviddel azután, hogy visszaért a fiúkkal a városba, beugrott a
boltjába, egyszeriben meggondolta magát. A férfi borús tekintete, komor arca arról
árulkodott, hogy Shadow Bay valamennyi lakójával ellentétben egyáltalán nincs
ünneplő hangulatban.
– Nincs még vége, ugye? – kérdezte tőle.
– Nem, nincs – válaszolta Slade.
Beszélgetésre nem volt idő, mert megérkeztek a bolt elé Nate szülei, hogy köszönetet
mondjanak Slade-nek, amiért épen és egészségesen hazavitte a fiukat. Charlotte-nak
azonban határozottan az volt az érzése, hogy a férfi beszélni akart vele, és hogy nagyon
ráférne egy feloldódás és ellazulás. Így aztán félretette gondosan meghangszerelt
stratégiáját, és meghívta vacsorára.
Egyébként is szerette volna hallani a nagy mentőakció részleteit.
Slade olyan közömbösen válaszolt a meghívásra; hogy ebből azonnal megértette,
mindenképpen eljött volna hozzá este, akár meghívja, akár nem.
– Rendben van, akkor hat után – mondta a férfi, és a vállán ülő
Rexszel együtt kiment, hogy találkozzon Verne és Laurinda Murphyvel.
Charlotte két könyökét a pulton megtámasztva, egy darabig figyelte őket a kirakat
üvegén át, s közben azon töprengett, hogy most meg van-e sértve Slade viselkedése
miatt, vagy nincs. Mert a férfi úgy viselkedett, mintha a tegnap éjszaka semmit sem
változtatott volna a kapcsolatukon.
Végül úgy döntött, hogy türelmesen viszonyul a helyzethez.
Elvégre Slade-nek nehéz napja volt. És egyébként sem tudhatta, hogy ő döntő
elhatározásra jutott a kapcsolatuk jövőjét illetően. Egy férfit nem lehet hibáztatni, amiért
azt feltételezi, hogy semmi sem változott, ha egyszer a nő nem világosította fel ezekről a
változásokról, szögezte le magában.
Csak, amikor Slade elköszönt Murphyéktől, és elindult a rendőrőrs felé, esett a
pillantása véletlenül az utca túloldalára, a Kane Galéria kirakatára. Meglátta az ismerős
alakokat az üveg mögött, és rájött, hogy nemcsak ő figyelte a Murphy házaspárral
beszélgető Slade-et.
Fletcher Kane és Jasper Gilbert is figyelte őt.
Még most, órákkal később sem értette igazán, miért lebeg előtte még mindig a kép,
ahogy Kane és Gilbert a galéria üvege mögül nézik Slade-et. Semmi különös nem volt
ebben, gondolta. Az egész város Slade-ről beszélt, hogy hogyan követte a fiúk nyomát
be, egészen a Rezervátumba, és hogyan hozta ki őket onnan.
– Van valami érdekes abban az iránytűben, amit Devinnek adtál – mondta Slade. –
Micsoda?
– Amikor megtaláltam őt, az iránytű mind a négy kristálya világított. Befelé menet
észrevettem, hogy a lábnyomai sokkal forróbban izzanak, mint Nate-éi. Akkor arra
gondoltam, hogy azért, mert Devinnek van valamilyen tehetsége. De már nem vagyok
ebben olyan biztos.
– Gondolod, hogy az iránytű valami energiát termelt?
– Lehet. Azt mondtad, ugye, hogy őrá hangoltad?
– Igen.
– Ezeket a régi iránytűket borostyánból és kristályokból készítették. Erős kombináció.
Az az érzésem, hogy amikor ráhangoltad Devin szivárványfrekvenciáira, csináltál
valamit, és ez segített neki abban, hogy felerősíthesse a saját természetes energiáját.
Legalábbis mialatt akcióban volt. Lehet, hogy ezért tudta átvinni Nate-et a kerítésen.
És még valami. Dev nyomai olyan forróak voltak, hogy azt hiszem, egy jó vadász gond
nélkül követhette volna őket.
– Azt akarod mondani, hogy az a régi iránytű nyomkövető eszközként működött?
– Igen.
– Mit jelent ez? – kérdezte Charlotte.
 – Nem vagyok benne teljesen biztos, de ha úgy működik, mint egy
nyomkövetőeszköz, akkor talán át lehetne alakítani olyasféle irányjelzővé, amilyeneket
a szellemvadászok használnak lent az alsó világban. Azzal már bárki, akinek van egy
kis tehetsége, bejárhatná a Rezervátum területét.
– Lehet, hogy ez csak bizonyos típusú tehetségekre érvényes.
Például Devinére. De még nem tudjuk, hogy neki milyen képessége van.
– Nem. – Slade visszatért a lasagnéhoz.
– Nos, valójában mi történt ma, és miért van olyan érzésem, hogy nem mondtad el
mindenkinek az egész sztorit? – kérdezte a lány.
Slade-nek a szeme sem rebbent a kérdés hallatán. Mintha már várta volna. Megfogta
a villáját, és lekanyarított egy nagy darabot a lóságéból.
– Lehet, hogy csempész volt az a két fegyveres, aki bekergette Devint és Nate-et a
Rezervátumba, de hogy nem közönséges csempészek voltak, az biztos – felelte.
A lány villája pár centiméterre a szájától megállt a levegőben.
– Hanem?
– Mindketten valamilyen tehetségek voltak. Láttam a nyomaikon.
Devin azt mondja, hogy nagyon gyorsan mozogtak; ebből arra következtetek, hogy
vadászok lehettek. De nem akarták megkockáztatni, hogy bemenjenek a Rezervátumba,
és ott kapják el a két nemkívánatos szemtanút, így arra tippelek, hogy az
érzékelőképességük legfeljebb a középszintet érhette el. De sem ez, sem a
vadásztehetségük nem elég ahhoz, hogy képesek legyenek eligazodni a kerítésen belül.
– Az, hogy két vadásztehetség csempésznek áll, nem különösebben meglepődolog.
Ha jól belegondolsz, a vadászok számára két ideális életpálya kínálkozik: a bűnözőé
vagy a bűnüldözőé.
– Ez igaz. – Slade bekapott egy falatot. – De azzal a kettővel kapcsolatban van egy
megérzésem.
– Mire gondolsz?
– Túl sok a véletlen abban, hogy paranormális eszközökkel elkövettek egy
gyilkosságot, ami összefüggésben áll egy ismeretlen erővel bíró, működőképes
műtárggyal, ugyanakkor fegyveres vadászok jártak a Rezervátum tőszomszédságában
lévő kis barlangban.
– Szerinted azoknak a csempészeknek van valami közük Jeremy megöléséhez?
– Megfordult a fejemben ez a gondolat.
– Ők ölték meg?
– Lehetséges. Logikusnak látszik, mivel ő is tiltott kereskedelemmel foglalkozott.
Csakhogy Gainest paranormális módszerrel ölték meg. Az Eldugott Parton feltűnt két
férfi viszont lőfegyverrel dolgozott.
– Akkor talán van itt még valaki?
– Talán.
– Túl sok itt a talán.
– Mindig így van, amikor a kép kezd összeállni. – A férfi a lasagnés sütőtálra nézett. –
Kaphatnék még?
Charlotte mosolyogva vette kézbe a szeletelőlapátot.
– Nate és Devin hogy van?
 – Mindketten ijesztő és hátborzongató élményként írták le a történteket, amiből még
nem tértek teljesen magukhoz. De most, hogy véget ért, jó utón haladnak afelé, hogy a
sziget sztárjaivá váljanak a többi gyerek szemében.
– Devin így legalább szerezhet új barátokat, ha majd elkezdődik az iskola.
– Na igen. Az a meglepő, hogy mindkettőjüknek összefüggő
emlékeik vannak az egész eseményről. A régi feljegyzések tanúsága szerint ez
teljesen szokatlan.
– Te is úgy mehetsz be a Rezervátumba, és jöhetsz ki onnan, hogy nem veszíted el a
tájékozódóképességedet. Engem is bevittél, és ki is hoztál onnan. És én is emlékszem
minden odabent töltött pillanatra. -
Hirtelen elhallgatott, érezte, hogy az arca pipacsvörössé változik.
Amióta visszajött a városba, Slade szemében most először csillant meg a derű
szikrája.
– Emlékszel minden pillanatra? – érdeklődött udvariasan. – Ami azt illeti, én is.
– Tudod jól, hogy értem – vonta össze a szemöldökét a lány. – Bizonyos tehetséges
emberek nyilván minden gond nélkül jöhetnek-mehetnek át a kerítésen.
– Amitől érthetővé válik, hogy miért nincs Devinnek semmi baja.
Feltételezem, hogy valami módon le tudta árnyékolni Nate-et. De arról már nem
vagyok meggyőződve, hogy a kerítés vagy a Rezervátumon belüli energia
magyarázatul szolgál annak a maroknyi embernek az eltévedésére és
emlékezetvesztésére, akiket az évek során kimentettek onnan.
– Van valami más elméleted?
– Az elmúlt ötven évben azt a pár embert, akit kimentettek a Rezervátumból, kivétel
nélkül a Rainshadow Alapítvány vagy annak elődje, a Borostyán-tengeri Kereskedelem
mentőosztaga hozta ki.
– Valószínűleg a mentőosztagok tagjai olyan szenzitív tehetségek, akik hozzád
hasonlóan tudnak olvasni a nyomokból.
– Persze – felelte Slade. – Csakhogy ez nem ad magyarázatot arra, ami a túlélők
emlékezetével történik. Mi van akkor, ha a mentőosztagok tagjai között nemcsak
vadásztehetség, hanem egy parahipnotizőr vagy egy álomtehetség is van, aki
gondoskodik róla, hogy a kimentetteknek ne maradjanak tiszta emlékeik a
Rezervátumban töltött időről?
Charlotte megdermedt.
– Az ilyesmit tiltja a törvény. Miért tenne ilyet az alapítvány?
Miért vállalna ekkora kockázatot?
Slade vállat vont, és bekapott egy újabb falatot.
– Nyilvánvaló okból. Hogy megvédje a Rezervátum titkait.
Jeges borzongás futott végig Charlotte érzékein.
– Miféle titkokat?
– Még nem tudom – nézett egyenesen a szemébe Slade.
Az utcai helyiségből áthallatszó kuncogásra Charlotte felpillantott a hűtőszekrény
tetejére. Rex nem volt ott.
– Mire készül? – kérdezte aggodalmasan.
– Szerintem csak ki akar menni.
 Charlotte felpattant, és kisietett a másik szobába. Rex várakozó pózban ült az ajtó
előtt. A lány kinyitotta neki. Rex vidám kuncogással elköszönt tőle, és az erszényt a
mancsában szorongatva kirontott a verandára, majd eltűnt a sötétben.
Charlotte becsukta az ajtót, és visszament a konyhába.
– Rex nem egy normális porcica.
– Ki tudja, mi számít normálisnak egy porcicánál?
– Ez igaz – ismerte el a lány.
– Én sem vagyok normális – nézett ismét a szemébe Slade. – Meg kell tudnom, mi az
ördög történik a tehetségemmel. Úgy döntöttem, ma este végzek néhány kísérletet.
– Itt is lefolytathatod.
– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Nem jó ötlet. Nem tudom, mire számítsak.
– Mindössze két eredmény képzelhető el – mondta a lány a tőle telhető
legnyugodtabb és legjózanabb hangon. – Egy: a szakértőknek igazuk van, olyan súlyos
psziégést fogsz elszenvedni, hogy abból többé nem gyógyulsz. Kettő: nekem van
igazam, idővel megtanulsz bánni a pillanatnyilag valamilyen átalakuláson
keresztülmenő paraérzékeiddel. Akármelyikről legyen is szó, semmi sem indokolja,
hogy egyedül csináld végig az egészet.
– Én így dolgozom, Charlotte. Egyedül.
– Lehet, hogy a múltban így dolgoztál, de itt, Rainshadow-n másképp mennek a
dolgok – felelte a lány.
– Igazán? – mosolyodott el a férfi, de a tekintete komoly maradt. – Mi az, ami itt más?
– Én itt vagyok. Nézz szembe a tényekkel, főnök. Ma éjjel nem vagy egyedül.
Slade egy pillanatig mintha birkózott volna e kijelentés tartalmával, aztán megrázta a
fejét. – Nem.
– Mondj egyetlen jó okot arra, hogy miért hagyjalak magadra ebben az ügyben.
Úgy értem, a veled született keményfejű makacsságodon kívül.
– Azt mondtad, hogy két eredmény képzelhető el, de mi van, ha tévedsz? Mi van, ha
létezik egy harmadik is?
– Mégpedig?
– Mi van, ha kiderül, hogy a tehetségem legtávolabbi végében elérem a viharfényt, de
nem tudom kézben tartani és irányítani?
Charlotte megérintette a nyakában lévő medált.
– Akármi vár is rád, abban tökéletesen biztos vagyok, hogy képes vagy kontroll alatt
tartani. De ha tévednék, azt előbb fogom tudni, mint te. És akkor leállítalak.
Nem volt teljesen biztos abban, hogy meg tudja csinálni, de az apró kis kételyeiről
nem állt szándékában beszámolni a férfinak.
Mindenesetre a legkevésbé az izgatta, hogy Slade esetleg nem lesz képes kézben
tartani és irányítani a tehetségét. A férfi vele vagy nélküle, de mindenképpen el akarta
végezni a kísérletét, és ő nem hagyhatta, hogy egyedül nézzen szembe azzal, amitől a
legjobban rettegett: a végleges pszivakság rémével.
Slade felállt, és az ablakhoz sétált. Sokáig nézett kifelé a sötét éjszakába, aztán
visszafordult a lány felé.
– Oké – mondta. – Együtt fogjuk csinálni.
 22.
Slade a kanapén ülve megvárta, míg Charlotte végigjárja a kis házat, és sorra
lekapcsolja a lámpákat. Néhány fontos kivételtől eltekintve pszichikus energiát
éjjelnappal lehetett működtetni, de az Arkane szakértőinek többsége szerint sötétben
könnyebb volt célra állítani. A nap és a mesterséges megvilágítás látható energiája nem
csökkentette szükségszerűen a tehetséget, de akadályozhatta az irányítását. Ez
legalábbis zavaró volt.
Semmi szüksége még egy figyelemelterelő tényezőre, gondolta Slade. Leginkább
tökéletes kontrollra volt szüksége.
Charlotte lekapcsolta az utolsó fényforrást, a fal melletti asztalkán álló lámpát is. A
nappalira sötétség borult, egyedül a kandallóban pislákoló tűz világított. Letelepedett
egy öreg, kárpitozott olvasófotelba, és maga alá húzta egyik, fekete farmernadrágba bújt
lábát.
– Kezdheted, ha felkészültél – mondta. – Fél szemmel figyelni fogom a
szivárványodat. Ha valami rossz rezgést látok, te leszel az első, aki tudni fogja.
A férfi ránézett. Mindössze egy sötét árnyék körvonalait látta a mögötte lévő ablak
fekete négyszögében. Kissé följebb emelte a tehetségét, hogy tisztábban lássa. A lány
szeme csillogott a működő pszitől. Slade érezte a levegő halk zizegését, és ebből tudta,
hogy Charlotte enyhén felajzott állapotban van. Jó, hogy itt van vele, gondolta. Abban
nem volt teljesen biztos, hogy bölcs dolog tőle, de nem tagadhatta, hogy a jelenléte jó
hatással volt rá.
– Kösz – válaszolta gondolkodás nélkül.
– Nem probléma – mondta a lány.
Értette, hogy mit köszön meg neki, gondolta a férfi. Nem volt szükség magyarázatra.
Úgy tűnt, hogy ezen túl semmit sem kell mondania. Enyhén szétvetett lábbal, alkatát a
két combjára fektetve leült, és minden érzékét egyetlen erős, tiszta képletbe rendezve
összpontosított.
Charlotte levette a nyakából a függőt, és a tenyerére helyezte a kis tükröt.
Slade lassan, de egyenletesen emelte mind följebb a tehetségét, s közben figyelte,
mikor tör ki az ultrafényzivatar, amely rendre lesett rá odakint, a paranormális síkon.
Elsurrant a viharzóna mellett, és messzebbre merészkedett, ki egészen a spektrumra. Az
erő első, halvány árnyai még a távolban pulzáltak.
– Már érzem a vihart – szólalt meg halkan. – Nem túl messze.
– Tökéletesen ura vagy magadnak – nyugtatta meg Charlotte. – Hogy érzed magad?
Amíg a kérdésen gondolkodott, felbecsülte az érzékeit
– Jól. De érzékelem a kinti súlyos energia áramlatait Körülbelül olyan messze van,
mint ameddig el akartam jutni, amióta a gáz megégetett.
– A szivárványodban visszatükröződő primer ultrafénysávok ugyanolyan stabilak és
erősek, mint voltak. Elferdült hullámoknak vagy labilitásnak semmi jele.
– Hallom, amit mondasz, de az én nézőpontomból olyan, mintha valami viharba vagy
hurrikánba néznék bele. Tudom, hogy lennie kell valami természetes mintának, de
kívülről nem észlelem.
– Mindig úgy beszélsz róla, mint valami viharfrontról – mondta a lány.
– Mert ehhez tudom a leginkább hasonlítani.
 – Lehet, hogy nem is csak egy hasonlat. Lehet, hogy egy igazi pszichikus zivatart
vagy egy paranormális hurrikánt észlelsz.
Slade feszülten figyelte a forrongó, kavargó sötétséget.
– Lehet. És akkor?
– Az energia mindenképpen energia. Ez a parafizika egyik legrégibb törvénye.
Ráadásul ebben a helyzetben a paraenergia nagyjából ugyanolyan elvek szerint
működik, mint a normális energia.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Az jutott eszembe, hogy ha a tehetséged képes arra, hogy ultrafényvihart idézzen
elő, akkor logikusnak látszik, hogy a benne működő erők ugyanolyan módon
szerveződjenek egy mag köré, mint egy hétköznapi viharban. Gondolj például egy
ciklon szélcsendes magjára.
– Arra gondolsz, hogy képes lennék irányítani ezt az átkozott hurrikánt, ha
megtalálnám a közepén azt a nyugalmas pontot?
– Nem tudom – vallotta be Charlotte. – Mindketten csak találgatunk.
A férfi látta, hogy a tükrös függő ezüstfénnyel csillog a lány kezében. – Azt mondtad,
hogy jelenleg minden stabilnak tűnik – mondta.
– Igen.
– Úgy látszik, csak úgy deríthetem ki, hogy mi történik, ha bemegyek a viharba.
– Azt hiszem, igazad van – szólt Charlotte csendesen.
Semmi értelme idekint húzni az időt, gondolta Slade.
Úgy kell felfognia, mint bármilyen másik munkát. Bemegy, megcsinálja, amit kell, és
kijön. Ha szerencséje van.
– Még valamit, mielőtt bemennék – szólt.
– Igen?
– Ha a vihar magjában történetesen káosz van, lehet, hogy nem élem túl.
– Túléled – mondta a lány határozottan.
– Fizikailag talán, de mindketten tudjuk, hogy nem erről beszélek.
Lehet, hogy többé nem leszek ugyanaz az ember. Ha csakugyan ez lesz belőle, akkor
szeretném, ha tudnád, hogy semmilyen értelemben nem vagy érte felelős. Ezt a döntést
egyedül én hoztam meg.
– Az ég szerelmére, Slade, ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy melodrámát
rendezz nekem.
– Furdalni fog a lelkiismeret, ha ez nem sikerül.
– Nem, nem fog – vágta rá Charlotte türelmetlenül.
– De igen. És ezt nem akarom. Azt meg végképp nem akarom, hogy úgy gondold:
azért kell továbbra is lefeküdnöd velem, mert te bátorítottál rá, hogy vállaljam egy
csúnya kiégés kockázatát.
– Ne beszélj így. Most rögtön hagyd abba.
– Meg akartam csinálni, emlékszel? Ha kiégek, hát kiégek. Ha igazuk volt a
paradokiknak, akkor ennek előbb vagy utóbb úgyis be kell következnie.
– Melyik részét nem érted annak, hogy gondolkozz pozitívan? – kérdezte a lány
szigorúan. – Most felejts el engem, és csak arra a viharra összpontosíts, amelybe be kell
menned.
 – Rendben van – felelte Slade.
Pontosan úgy, éppolyan felforrósodott érzékekkel száguldott be a zónába, mint a régi
időkben. A megnövekedett adrenalin és az egyéb gyorsan ható biokemikáliák együttes
erővel a maximumig fokozták az érzékelését, amitől felpezsdült vére vad hullámokat
vetett.
Egy szívdobbanásnyi idő múlva azonban már tudta, hogy semmi sincs úgy, mint a
régi időkben. Hirtelen arra eszmélt, hogy a vihar sötét szele magával ragadja, és viszi
befelé, egyre beljebb és beljebb.
Soha nem érzett még ehhez hasonlót.
A pszi hurrikánja egyik csapást a másik után mérte valamennyi érzékére, beleértve az
eddig tökéletesen működő látását és hallását is.
Sistergő villámok csapkodtak, vad áramlatok zúgtak körülötte, elzárva minden más
érzékelés útját.
A következő pillanatban elsötétült a világ, és ő egy hatalmas ürességben sodródott
tovább. Olyan volt, mintha egy csillagtalan univerzum legtávolabbi tartományába ért
volna el.
Megérkezett a vihar közepébe, ahol nem volt semmi. Túlélte az üvöltő tornádót, de
most hivatalosan pszivakká vált. Nemcsak a paraérzékelése sötétült el, hanem
valamennyi természetes érzékelőképessége is. Nem látott, nem hallott, megszűnt a
tapintó, a szagló és az ízlelő érzéke. Charlotte is eltűnt, magára hagyta őt a mindent
betöltő viharban.
Ugyanakkor továbbra is érzékelte a körülötte forrongó energiát.
És ez teljesen érthetetlen volt.
Eszébe jutottak Charlotte szavai. Mintha egy villám fényével világítottak volna az
ürességben. Ma éjjel nem vagy egyedül.
Meg kell találnia a módját, hogy hogyan tartsa kézben a viharfény energiáját. Minden
összpontosító képességét latba vetve kezdte magához vonzani az energiát, amelyet
eddig még sohasem tudott irányítani.
Az érzékelés káprázatos sebességgel kezdett visszatérni. Újra látott, és nemcsak a
megszokott síkban, hanem messze kint a paranormális spektrumon is. Határtalan
jókedv fogta el. Ehhez foghatót csak akkor érzett, amikor Charlotte-tal szeretkeztek.
Tudta, hogy ez a két élmény élete végéig össze fog kapcsolódni az agyában.
Ma éjjel nem vagy egyedül.
– Ó, igen – kiáltotta. – Működik!
Charlotte elmosolyodott.
– Nekem is ez a benyomásom – mondta.
Mintegy igazolásképpen a kezében tartott tükrös függő ezüstfénye lobbant egyet.
Slade szélesre tárta valamennyi érzékét a vad energia előtt, amelynek most már az
ura volt. Villámokat hívott és olyan ultrafényáramlatokat csatornázott be, amelyeknek
eddig még a létezéséről sem tudott. A nappalit beragyogta a természetfeletti tűz fénye.
– Csökkentsd kicsit a fényerőt – kérte Charlotte.
– Ne félj, kézben tudom tartani.
– Igen, tudom, de most a pszitűzzel játszol – intette a lány. – Az a gyanúm, hogy a
biztosításom nem terjed ki ilyesféle károkra.
 – Ez hihetetlen. – Slade még a válaszadásra is alig tudott koncentrálni. Egy ilyen
erőtől az ember könnyen megrészegülhetett.
Talán már meg is részegült.
– Figyelj rám, Slade – szólt rá éles hangon Charlotte. – Azt hiszem, ideje lekapcsolni.
– Miért?
– Mert hamarosan összeroppansz. Megfeszített erővel eljuthatsz a határig,
legrosszabb esetben egy időre kimeríted az érzékeidet. De itt most arról van szó, hogy
uralkodnod kell a tehetségeden.
Uralkodni. Ez a döntő dolog itt, gondolta Slade. Az első és legfontosabb dolog, hogy
ura maradjon a tehetségének.
Kelletlenül lejjebb vitte a tehetsége szintjét. Az energiavihar egykettőre csillapodni
látszott. Ekkor teljesen lezárta a pszichikus érzékszerveit, és visszatért a természetes
érzékeléséhez. De a szárnyaló jókedv, megkönnyebbülés és eufória mámorító keveréke
addigra már szétáradt a tagjaiban. A lobogó lángokból visszamaradt parázs még forrón
izzott benne. Ilyet még sohasem érzett. Testileg felajzottabb állapotban volt, mint az
elmúlt éjszaka óta bármikor.
Lehet, hogy hamarosan összeroppan, de még nem most.
Charlotte-ra nézett.
– Hátrébb, Nagyfiú – szólt rá szigorúan a lány.
– Tessék?
Slade képtelen volt levenni a szemét Charlotte-ról. Mindössze annyit tudott tenni,
hogy nem kapta fel, és nem rohant el vele egyenesen a hálószobába. Nem, nem is kell a
hálószoba; jó lesz itt a padlón is, vagy a falnak dőlve.
– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek– felelte Charlotte. – Csakhogy
tudd, még most is tűz ég a szemedben. Nem vagyok naiv. Én ilyenkor pánikrohamot
szoktam kapni, de a legtöbb embernél, a legtöbb férfinál más reakció lép fel.
– Igen?
– Én is hallottam a vicceket. Tudok a parafiziológiás folyamatokról. A nagyfokú
égéskor keletkező tesztoszteron, adrenalin és egyéb, ezekhez társuló hormonok
kiáramlása nemi izgalmat vált ki. Tegyél le róla. Itt most tudományos kísérletet
szeretnénk végezni.
A férfit mindennél hevesebb vágy fogta el.
– Mondtam, hogy tegyél le róla – ismételte meg erélyesen a lány.
– Oké.
– Ne nézz így rám.
– Oké – felelte engedelmesen Slade. De nem tudta elfordítani a tekintetét.
– Beszéljünk arról, ami most történt – javasolta Charlotte.
Nyugodt, tárgyilagos hangjával nyilvánvalóan csökkenteni szerette volna a
levegőben felgyülemlett feszültséget, de a férfi felajzott állapotára nem volt hatással.
Uralkodj magadon, emlékeztette Slade magát.
– Most az történt, hogy rájöttem, nem fenyeget a pszi-vakság. Az történt, hogy a
tehetségem egy teljesen új szintre emelkedett.
– Értem. De mi olyat tudsz kezdeni vele, amire eddig nem voltál képes?
– Halvány sejtelmem sincs, hogy mi lett belőlem – válaszolta csendesen Slade.
 – Ne beszélj úgy, mintha valami új tehetség fejlődött volna ki benned.
Egyszerűen csak erősebb lettél.
– Lehet. Akármi legyen is, azt tudom, hogy képes vagyok kezelni.
Ma éjjel megtudtam.
– Értem. – Charlotte ujjaival zongorázni kezdett a fotel karfáján.
Szemöldöke összeugrott a szemüvegkerete fölött. – Feltételezem, hogy időbe telik,
mire ösztönösen tudni fogod, hogyan irányítsd valami hasznos célra ezt az óriási
energiát.
– Ezt is meg fogom tudni, de majd máskor. – Ekkor már valósággal mardosta az
éhségre emlékeztető vágy. Felállt, és odament az ablakhoz.
– Jól érzed magad? – kérdezte Charlotte fojtott hangon, némi aggodalommal.
– Persze. Csak ki kell engednem magamból ezt a feszültséget.
– Megyek, futok egyet – válaszolta Slade.
– Jó, de kérlek, légy óvatos. Nemsokára szükséged lesz egy kiadós alvásra. Még
mielőtt teljesen leeresztenél, menj haza, és feküdj le.
Rossz benyomást keltenél az emberekben, ha azt látnák, hogy a város új
rendőrfőnöke az út szélén fekve alszik.
Slade nem fogta a mondatban rejlő humort. Nem volt olyan hangulatban. – Van időm
– felelte.
Ki kell jutnom innen, gondolta. Sarkon fordult, és szándékosan kerülve, hogy a
lányra nézzen, az ajtóhoz ment
– Slade – szólt utána halkan Charlotte.
Csak ennyit mondott, de ennyi is elég volt. A férfi megfordult, és ránézett. A lány
addigra már állt. Slade látta, hogy a függőt visszatette a nyakába, már nem fénylett a
tükör. A sóvár vágy elviselhetetlen éhséggé fokozódott benne. Úgy szorította a kilincs
gombját, hogy kész csoda volt, hogy nem gyűrte össze.
– Mennem kell – mondta.
– Ne. Nagyon szeretném, ha ma éjszakára itt maradnál velem.
– Biztos vagy benne?
A lány mosolyogva indult el feléje a sötétbe borult szobán át.
Amikor odaért, megállt előtte, és a nyaka köré fonta a karját.
– Biztos vagyok benne – mondta.
Az ajtó határozott és megmásíthatatlannak tűnő kattanással becsukódott. Slade már
nem próbálta elfojtani a belsejében lobogó emésztő tüzet. Átkarolta, és a levegőbe
emelte Charlotte-ot, aki megkapaszkodott a vállába, és a lábával átkulcsolta a derekát.
– Ó, Istenem – suttogta.
Slade nem próbált megszólalni, mert tudta, hogy két értelmes szót sem tudna
kinyögni. Ehelyett megcsókolta Charlotte-ot, azzal a szenvedéllyel, amely perzselő
forrósággal lobogott a vérében.
Aztán elindult vele a hálószoba felé.
 23.
Jóval később Charlotte kinyitotta a szemét. Még sötét volt odakint. Valami gyenge kis
hang ébresztette föl. Érezte, hogy szaporábban kezd verni a pulzusa.
Beletelt pár másodpercbe, mire felfogta, hol van. Az a szokatlan súly mellette Slade
volt. Jóformán pillanatokkal a gyors és lázas szeretkezés után mély álomba zuhant. Még
pár óráig nem fog magához térni, gondolta Charlotte. Ha valami baj történt, egyedül
kell megbirkóznia vele.
Újból meghallotta a halk, fojtott kuncogást. Rex.
Immel-ámmal ledobta magáról a takarót, és kikelt az ágyból.
Slade megmoccant, de nem ébredt fel. Charlotte belebújt a köntösébe, és végiglépdelt
a hideg hallon. A nappalihoz érve megállt, hogy félrehúzza a függönyt, és kikukkantson
az ablakon.
Rex a verandán ülve feszülten nézte az ajtót, mintha a tekintetével akarná kinyitni.
Charlotte visszaengedte a függönyt, és kinyitotta az ajtót.
Rex kacarászva üdvözölte, és beugrott rajta a lány mellett. Most is nála volt az
erszény, de már nem látszott olyan duzzadtnak, mint korábban.
– Elajándékoztad az iratkapcsokat, igaz? – kérdezte Charlotte halkan. – Imponálni
akartál néhány rezervátumbeli új barátodnak?
Rex boldogan csacsogott, majd elindult a konyha felé.
– Mégis mit képzelsz? – szólt rá Charlotte.
De azért utánament, és felkapcsolta a villanyt. Rex a földön ült, és tekintetét egy
másik ajtóra, a hűtőszekrény ajtajára szegezte.
– Mi van? Megint adjak neked enni? Most jöttél vissza a vadászatból, nem?
Rex továbbra is állhatatosan figyelte a hűtőt. Charlotte feladta, és kinyitotta az ajtót.
Mindketten szemügyre vették a lámpával megvilágított hűtőbelsőt.
– Oda nézz! – mondta a lány. – Szerencséd van. Maradt még egy kis cukkinikenyér.
Rex örömében ugrott egyet-kettőt, és kuncogott hozzá. Charlotte kivette a fóliába
csomagolt kenyeret, és letette a pultra. Elővett egy kést a fiókból, és levágott egy jókora
szeletet. Tálcára tette, és a tálcát felrakta a hűtőszekrény tetejére. Rex felugrott rá, és a
szokott lelkesedéssel hozzálátott késői vacsorája elfogyasztásához.
Charlotte visszacsomagolta, és visszatette a hűtőbe a maradékot.
Már csukta volna be az ajtaját, amikor rájött, hogy ő is éhes. Kivett egy darab cheddar
sajtot, és vágott magának belőle.
Mialatt a sajtot majszolta, hátát a pultnak vetve figyelte Rexet.
– Mit csináltok azzal a fickóval, aki odaát fekszik? – kérdezte halkan. – Valamiért
kötődsz hozzá, ez világos. Talán mert a szívetek mélyén mindketten vadászok vagytok?
Rex kizárólag a cukkinikenyérrel volt elfoglalva.
– Most, hogy visszakapta a tehetségét, valószínűleg visszamegy a Hivatalba, és
folytatja a régi munkáját. De az is lehet, hogy az új vállalkozásában, abban a biztonsági
cégben fog dolgozni. Akár így lesz, akár úgy, innen pár hónap múlva elmegy.
Rex befejezte az evést, és leugrott a földre. Egy iramodással kint termett a konyhából,
és már el is tűnt.
– Hiányozni fogtok mind a ketten – mondta Charlotte halkan az üres konyhának.
Megette az utolsó falat sajtot, és visszament a sötét nappaliba. Óvatosan mozgott,
nehogy rá találjon lépni Rexre, de a porcica nem mutatkozott.
A hallon át a hálószoba ajtajához ment. Két fénylő kék szem nézett rá a párnája
mellől. Rex nem ment a nappaliba aludni.
Összegömbölyödve feküdt az ágyban, az ő térfelén.
– Ó. Ezt ne! – szisszent fel Charlotte, és a kezével hessegető mozdulatokat tett. – Menj
innen. Hárman nem férünk el itt.
Rex nem mozdult. Kinyitotta második pár, borostyánszínű parázsként izzó szemét. A
lány elbizonytalanodott, nem tudta, most mit tegyen.
Ez itt nem egy közönséges állat. Slade-hez fűződő különös kötődésétől eltekintve Rex
vadállat volt. Olvasta valahol, hogy a vadállatokat sohasem lehet igazán megszelídíteni.
Megpróbálhatná erőszakkal elmozdítani az ágyból, de nem tudta, Rex hogyan
reagálna. Lehet, hogy meg akarná védeni az elfoglalt helyet. Annyit ő is tudott a
porcicákról, hogy veszélyesek tudnak lenni, ha sarokba szorítják őket. De még ha
sikerülne is, nyilván tele lenne a párnája porcicaszőrrel.
Marad az a lehetőség, hogy megpróbálja felébreszteni Slade-et, és megkérni, kergesse
ki Rexet az ágyból. Csakhogy ez nem fog menni, illetve legföljebb akkor, ha eléri, hogy
működésbe lépjen az életösztöne. Ebben az állapotában egyedül ez az erős ösztön
térítheti magához.
A gondot az jelentette, hogy Slade vadásztehetség volt, méghozzá nagyon erős
vadásztehetség. Ha valami a legelemibb ösztöneit hozná működésbe, akkor egészen
biztos, hogy harcra kész állapotban térne magához. És könnyen lehet, hogy
megtámadná, még mielőtt felismerné, hogy kicsoda ő.
Kénytelen lesz a kanapén tölteni az éjszakát.
– Győztél – szólt oda Rexnek. – De reggel lesz egy komoly beszélgetésünk
hármasban. Ebből az éjszakai ágyfoglalásból nem csinálunk rendszert.
Megesküdött volna, hogy Slade a hangjára megmoccant, de nem ébredt föl. Rex
becsukta mind a négy szemét.
Charlotte magára hagyta a két alvó vadászt az ágyában, és kiment a hallban lévő
szekrényhez. Lepedőt, takarót és párnát vett elő, és átvitte őket az utcai szobába. A
kanapé nem ígérkezett valami kényelmesnek, de nem sokáig kell elviselnie. Már nincs
messze a hajnal.
Kisvártatva letette a fejét a párnára. Amikor magára húzta a takarót, megcsillant a
holdfény a nyakában lévő medálon.
Megérintette az ezüstös fémet, és eszébe jutott, amit akkor látott, amikor Slade
bejutott a tehetsége magasabb régióiba.
Amíg ez tartott, a szobát elárasztották az energiahullámok, Slade energiájának a
hullámai. A forró, veszedelmes áramlatok felkavarták az érzékeit, és felhevítették a
vérét. Erővel kellett összpontosítania, hogy olvasni tudjon az ultrafényszivárványban,
melyet a függője jelenített meg. Meg akart bizonyosodni arról, hogy a férfi aurája
keltette energia visszatükröződő sávjai erősek és stabilak.
A színek és a tisztaság rendben volt, állapította meg gondolatban.
A sötét szivárványt erőteljesnek és fényesnek találta. Rendkívüli erő sugárzott belőle,
és egyáltalán nem hasonlított azokra a szivárványokra,
amelyeket korábban látott.
 Slade azt mondta, még nem tudja, mihez kezd a tehetsége új oldalával, egy dolog
azonban biztos volt. Akármilyen természetű képessége legyen is, csakis az eleve
meglévő tehetségén alapulhat.
Slade vadásznak született.
Veszedelmes volt már azelőtt is, hogy az utolsó feladata végrehajtása közben
megcsapta volna a felrobbant tartályból kiszabaduló ismeretlen természetű gáz.
Mostantól kegyetlenül veszélyes ember lesz.
24.
Slade arra ébredt, hogy világosodik, és hogy nincs egyedül az ágyban. Ez jó hír,
gondolta. Ezzel szemben valami nagyon nem volt rendjén annak a másiknak a
méretével és az alakjával. Kinyújtotta a kezét, és ujjai egy meleg, bundás testet
érintettek.
– Rex – motyogta bele a párnájába. – Mit műveltél Charlotte-tal?
Rex orrával megbökdöste a karját, valami köszöntésfélét dünnyögött, majd fürgén
leugrott a padlóra. Slade még időben nyitotta ki a szemét, hogy lássa, amint kisurran a
hálószoba ajtaján.
Egy percre rá nyílt a bejárati ajtó.
– Ne siess vissza. Ráérsz. Különben is elfogyott a cukkinikenyér – hallotta az
előszobából Charlotte hangját
Felnyögött, és kiült az ágy szélére. Az ajtóban megjelent Charlotte. Rózsaszínű
frottírköntös és színben hozzá illő papucs volt rajta. A haja mindenféle érdekes szögben
állt. Úgy festett, mint akinek nem volt igazán pihentető éjszakája.
– Szia – köszönt Slade.
– Szia. Hogy érzed magad?
– Jól – felelte némi gondolkodás után a férfi. – Nagyon jól.
– Szerencsés vagy. Bezzeg én teljesen elmerevedtem, és minden tagom fáj, mivel az
éjszaka nagy részét a kanapén kellett töltenem.
– Rex? – rezzent össze Slade.
– Későn jött vissza, meg kellett etetnem, aztán meg elfoglalta a helyemet azágyban.
– Ki kellett volna dobnod onnan.
– Könnyű azt mondani. A magam részéről nem szeretnék vitába keveredni senkivel,
akinek több foga és élesebb körme van, mint nekem.
– Rex nem bántana.
– Biztos vagy benne? Megmutatta a vadászszemeit. Nekem azt mondták, hogy a
porcicáknál ez nem jó jel.
Slade lenézett, és megnyugodva látta, hogy rajta van az alsónadrágja. Akkor
kikászálódott az ágyból.
– Az egyszer biztos – jegyezte meg.
– Rex vadállat, Slade. A jelek szerint valamiféle pszichikus kapcsolatot létesített
veled, de nem hinném, hogy akár te, akár bárki más meg tudná jósolni, hogyan reagálna
arra, ha valaki erőszakoskodni kezdene vele.
Ebben igaza lehet, jött rá a férfi. Megdörzsölte az állát.
Borotválkoznia kéne.
– Bocsánatot kérek Rex udvariatlan és önző viselkedéséért – mondta. – Nembánnád,
ha lezuhanyoznék, és csak utána fejeznénk be ezt a beszélgetést?
– Majd utánam megkapod a fürdőszobát. Én aludtam a kanapén.
– Egyszerre is lezuhanyozhatnánk. Így azon sem kellene izgulnunk, hogy elfogy a
meleg víz.
A lány az egyik legszebb mosolyát ragyogtatta rá, amitől a férfinak pár pillanatra
vérmes reményei támadtak.
– Tudod, ez egy nagyon kicsi zuhanyfülke, és én amúgy sem aggódom azért, hogy
kifogy a meleg víz, mivel én megyek elsőnek zuhanyozni – mondta Charlotte
bűbájosan. – Egyébként azalatt lehúznád az ágyat? Ki szeretném mosni az ágyneműt.
Valami homályos okból kifolyólag ez rosszulesett Slade-nek.
Emlékeztette magát, hogy a szenvedélyes szexszel együtt jártak bizonyos nedvek. Az
ágynemű valószínűleg csakugyan mosásra szorult.
– Persze – bólintott.
– Porcicaszőrök lehetnek a párnámon – magyarázta Charlotte.
Slade megnyugodott. Tehát nem miatta, hanem Rex miatt akarja kimosni az
ágyneműjét Charlotte. Rex vigyázhatna magára.
– Nem probléma. Máris hozzáfogok – mondta.
A lány sarkon fordult, majd eltűnt a kis hallban félúton lévő fürdőszobában. Slade a
következő percben hallotta, hogy megnyitotta a zuhany
csapját.
Lenézett Charlotte párnájára. Valóban volt rajta néhány nyamvadt szürke szőrszál, de
a helyzet korántsem tűnt olyan vészesnek. Ám ahhoz épp eleget tudott a nőkről, hogy
tisztában legyen vele, az ilyen dolgokban nagyon szőrszálhasogatók tudnak lenni.
Összegöngyölte és egy székre dobta a paplant, majd hozzálátott, hogy lehúzza az
ágyneműt.
Amikor egy idő után kilépett a fürdőszobából, megcsapta az orrát a frissen főtt kávé
erőt adó illata. Követte az illatot a konyhába, ahol meglátta a tűzhelynél álló Charlotte-
ot; egy nagy serpenyőben egy hosszú nyelű falapáttal lassan, óvatosan meg-megkeverte
a kocsonyásodni kezdő rántottát.
Slade egy pillanatra megállt az ajtóban, és elgyönyörködött Charlotte-ban, amint épp
a kettőjük reggelijét készíti. Fekete hosszúnadrág volt rajta és sötétkék pulóver, amely
lazán takarta szelíden gömbölyödő mellét. A zuhanyozástól még nedves haját vékony
fekete hajpánttal a föle mögé igazította.
Már az is jó érzés, hogy itt lehet vele, gondolta a férfi. De mi van, ha Charlotte nem
így érez vele kapcsolatban? Az imént, látta magát a fürdőszoba párás tükrében. Úgy
nézett ki, mint aki most lépett ki egy katasztrófafilmből. Igaz, hogy lezuhanyozott, de
megborotválkozni már nem tudott, és most is az a ruha volt rajta, amit az este viselt.
Az eszébe véste, hogy ha legközelebb vacsorára jön Charlotte-hoz, tiszta inget, egy
váltás fehérneműt és borotvát is kell hoznia magával. A puszta tény, miszerint tegnap
este nem jutott eszébe, hogy néhány fontos dolgot magával kell hoznia, mutatta, hogy
milyen régóta nem járt már randikra.
Charlotte üdvözlésképpen a magasba emelte a falapátot, és mosolyogva
megkérdezte:
– Jössz reggelizni?
 – De még mennyire! – felelte a férfi, és körülnézett. – Rex nem jött vissza?
– Még nem. Jobb is. Nincs annyi tojás, hogy elég legyen mindhármunknak.
A férfi végignézett a kis asztalon. Szépen meg volt terítve két zöld tányéralátéttel,
ezüst evőeszközzel és bögrékkel. A vaj és a narancslekvár középre helyezve.
– Segítsek valamit? – kérdezte Slade.
– Kitöltheted a narancslét és a kávét.
– Az talán nekem is menni fog. – Slade kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivette a
narancslével teli üveget. – Beszélnünk kell.
– Azt hittem, rá akarsz állni az én hullámhosszomra – mondta a lány könnyedén.
Slade megpróbált elsiklani a Charlotte hangjából kiérződő él fölött.
– Most nem rólunk van szó – felelte. Becsukta a hűtőt, és a lányra nézett. – A
tehetségemről.
– Ó igen, a tehetségedről. – Charlotte felemelte a serpenyőt a tűzhelyről, és
kéttányérra kanalazta a rántottát. – Mert? Mi van vele?
– Hálás lennék, ha nem szólnál róla senkinek, de főleg nem a családod tagjainak.
– Miért? – nézett rá felvont szemöldökkel Charlotte.
– Mert a családod jó összeköttetésekkel rendelkezik az Arkane-ban, és nem
szeretném, ha a J&J-ben vagy bárki másban felébredne a kíváncsiság, hogy vajon az a
gáz milyen hatással volt rám.
– Értem. – Charlotte letette a serpenyőt. – Értem, és egyetértek.
– Komolyan?
– Lehet, hogy a családom jó összeköttetésekkel rendelkezik az Arkane-on belül, de
ettől még tudom, hogyan zajlanak a dolgok a szervezetben. Nagyon is tisztában vagyok
vele, hogy ritka és szokatlan tehetségek kényelmetlenek lehetnek a Társaság egyes
tagjai számára. És ez kétszeresen is igaz, ha az illető tehetségek ráadásul erősek. Nem
hiszem, hogy kétség merülhetne fel afelől, hogy a te tehetséged rendkívüli. A
legnagyobb csillaggal megjelölt Tízes szintű.
– Rendkívüli és ismeretlen tehetség – tette hozzá a férfi halkan.
– Az alaptehetséged egy eddig ismeretlen megjelenési formája – helyesbített a lány.
– Az mindegy. – Slade két poharat megtöltött narancslével. – Az Arkane nyomban
ideges lesz, ha az ismeretlen és a rendkívüli szavak ugyanabban a mondatban
szerepelnek. Ugyanez vonatkozik a Céhekre és a Hivatalra is.
– Tisztában vagyok vele. Ne aggódj, nem áll szándékomban senkivel sem megvitatni
a tehetségedet, beleértve a családom tagjait is.
Slade boldog volt, hogy Charlotte nem akart vitába szállni vele.
Visszatette a narancsleves üveget a hűtőbe, és felemelte a kávéskannát.
– Abban viszont igazad volt, hogy időre lesz szükségem, hogy rájöjjek, mi változott
meg a tehetségemben – mondta.
Charlotte letette a tányérokat az asztalra, és leült.
– Lehet, hogy nem jössz rá, csak majd, amikor először fogod ösztönösen használni.
Mindketten tudjuk, hogyan szoktak megmutatkozni a pszichikus képességek.
Slade is leült az asztalhoz a lánnyal szemben.
– És olyan is van, hogy az ember sok áldozat árán jön rá – mondta.
Charlotte kézbe vette a villáját.
 – Ne aggódj, hiszen már megtapasztaltad, hogy képes vagy uralkodni rajta.
– Biztos vagy benne?
– Tökéletesen.
Slade elgondolkodva bekapott egy falat rántottát.
– Neked milyen volt? – kérdezte.
– Most a tegnap éjszakáról beszélünk, vagy a tehetségemről? – nézett rá huncutul
mosolyogva Charlotte.
A férfi elvigyorodott.
– A tehetségedre gondoltam, de ha te inkább a tegnap éjszakáról szeretnél
beszélgetni...
– Hagyjuk a tegnap éjszakát. A nagy részét egy gödrös kanapén töltöttem, mertegy
porcica elfoglalta a helyemet az ágyban.
– Ne is emlékeztess rá – nyögött fel Slade. – Még egyszer nem fog előfordulni.
Egyébként az ágyneműt a mosógép tetejére tettem.
– Kösz. Berakom, mielőtt elmegyek a Tükrösbe.
– Nem tudom, miért feküdt be Rex a helyedre az éjjel. Nálam sohasem jön be az
ágyba. Sőt, éjszakánként rendszerint eltűnik valamerre, és csak reggeliidőben kerül elő.
– Az a gyanúm, hogy téged őrzött – felelte a lány mélyen elgondolkodva.
– Tőled?
– Nem. Azt hiszem – folytatta kis töprengés után –, vigyázott rád, amíg kialszod
magadból az izzást. Valamiből tudta, hogy most nem úgy alszol, mint máskor. Nyilván
érezte, hogy amíg nem ébredsz fel, sebezhető vagy. A barátod. Őrködött, amíg alszol.
– Te is tudod, azt szokták mondani, hogy nem kellene emberi alakkal felruháznunk
az állatokat.
– Ez igaz. De Rex kapcsolata veled egészen különleges.
– Nem vitatom. – Slade komótosan megvajazott egy pirítóst. – Ott tartottunk, hogy
elmeséled, milyen volt, amikor jelentkezett a tehetséged.
– Tizenhárom éves koromban halvány szivárványokat kezdtem látni
különbözőtükröződő felületeken. De csak olyankor, amikor más is volt ott. Az első
hónapokban nem jöttem rá, mi történik, noha elég hamar felfedeztem, hogy ha erősen
összpontosítok, akkor a szivárványok fényesebbé válnak.
– Nem jöttél rá, hogy ultrafényszivárványokat látsz?
– Egy darabig nem. És senki más sem, mivel ez nemcsak, hogy egy
alacsonykategóriájú tehetség, hanem általában nagyon gyenge is.
Sokan, akik rendelkeznek vele, nem is jönnek rá soha, hogy mit látnak. Egy tükörben
vagy egy ablaküvegen hirtelen meglátnak egy ultrafényszivárványt, és azt hiszik, csak
egy fényjelenséget látnak.
Ráadásul mivel ezzel a tehetséggel nem lehet nagy hatást kelteni, nem is
tanulmányozták. Kevéssé érthető, és a szakirodalom sem részletezi kellőképpen.
– Akkor, hogy találtad ki mégis, hogy mi történik veled, és hogy mit tudsz kezdeni
ezzel a képességeddel?
– Hosszú folyamat eredménye volt – felelte Charlotte. – Amikor megemlítettem a
szivárványokat anyámnak, első dolga volt, hogy elvigyen egy szemészhez. Ő végül arra
az eredményre jutott, hogy a szememnek nincs semmi baja. Eltekintve attól, hogy
szemüveget kell hordanom.
– De te továbbra is láttad a szivárványokat.
– Természetesen. Méghozzá egyre élénkebb színekben. A szüleim fejében végül
szöget ütött, hogy nincs-e a dolognak valami köze a pszichikus érzékelésemhez, mivel
semmi jelét nem mutattam, hogy bármilyen más tehetség jelentkezne nálam. Tudniillik
a családomban mindenkinek van valamilyen tehetsége.
– Állítólag egyes családokban létezik egy erős genetikai összetevő.
– Igen, de a pszichikus genetika borzasztóan bonyolult. Az én tehetségem például
sehol sem fordul elő a családfámon. A következő alkalommal anyám az egyik Arkane-
laboratóriumba vitt el, ahol néhány ritka tehetségekkel foglalkozó szakértőnek mutatott
meg. ők egy sor vizsgálatnak vetettek alá, s végül közölték, hogy szokatlanul erős
szivárványtehetség vagyok. – Charlotte legyintett. – És tovább aztán nem is
foglalkoztak velem, mert, mint mindenki tudja, ez a tehetség legjobb esetben is csak egy
újdonság.
– A jelek szerint ki tudtad használni a régiségkereskedői pályán.
A lány ránézett a bögréje karimája fölött, s a szeme megtelt sötéten fénylő titkokkal. A
férfi tarkója bizseregni kezdett, mint mindig, amikor valami titkot sejtett.
– Igen – felelte Charlotte. – Anyagi szempontból tényleg jó hasznát vettem.
– Mesélj erről a nyakláncról – pillantott Slade a lány nyakában függő medálra.
– Erről? – Charlotte ujjával megérintette a tükrös medált. – Egy hagyatéki árverésen
bukkantam rá pár évvel ezelőtt. Sejtelmem sem volt, hogy micsoda, csak azt tudtam,
hogy meg kell szereznem.
Később rájöttem, hogy kicsit úgy működik, mint egy felhangolt borostyán. Segít,
hogy pontosan tudjam beállítani a tehetségemet.
– Érdekes.
A lány habozni látszott. Slade-nek az volt az érzése, hogy valamit még el akart
mondani neki a nyaklánc függőjéről, de a következő pillanatban meggondolta magát, és
kinézett az ablakon.
– Légy erős – szólalt meg könnyedén. – Látogatónk érkezett.
Slade követte a tekintetét, és Thelma Duncant pillantotta meg, amint fürge léptekkel
közeledik a ház felé a kocsifelhajtón. A szokásos egyenruhája volt rajta, túlméretezett,
színes virágokkal gazdagon hímzett farmerblúz, erős anyagból készült nadrág, a lábán
elnyűtt csizma, ősz haját széles karimájú szalmakalap fedte. Egyik karján kosár lógott.
– Valami azt súgja nekem, hogy egy újabb hétig megint cukkinikenyeret fogsz enni –
jegyezte meg Slade. – Rex boldog lesz.
Charlotte letette a bögréjét, és felállt.
– Bevallom, annyi cukkinikenyeret ettem, hogy a jövő nyári termésig kibírom, de
reménykedem, hogy az utolérhetetlenül finom paradicsomjából és bazsalikomjából
hozott még. Azokat egész évben folyamatosan tudnám enni.
Más körülmények között jól szórakozna azon, hogy Charlotte, hogy tud lelkesedni az
ingyen zöldségért, gondolta a férfi.
– Tudod, ugye, hogy Mrs. Duncan meg fogja látni, amint itt reggelizem veled? –
kérdezte. – Ebből nyomban levonja a nyilvánvaló következtetést. Délre már mindenki
tudni fogja a városban.
 Charlotte a konyhaajtóban megállt, és cinkos pillantással visszanézett rá.
– Na és? Amúgy is mindenki azt feltételezi, hogy lefekszünk egymással.
– A feltételezés egy dolog. De ha a tényt igazolja egy szemtanú, aki látott minket
együtt reggelizni, az már egy egészen új szintre emeli azt, ami eddig csak pletyka volt.
– A helyiek azt a következtetést fogják ebből levonni, hogy bevált az a ravasztervük,
miszerint itt, a szigeten tesznek téged boldoggá, mert az számukra is jót jelent –
kacsintott rá Charlotte.
A férfi egy pillanatig mérlegelte a dolgot, aztán lassan elmosolyodott.
– Helyesen fognak következtetni.
Charlotte meglepődött, de aztán elpirult, majd kilépett a nappaliba. Slade megfogta a
bögréjét, fölállt, és az ajtóhoz sétálva zavartalanul beállt a konyha és a szoba közé, az
ajtónyílásba.
Charlotte ajtót nyitott a széles mosollyal érkező Thelma Duncannek.
– Jó reggelt – köszönt. – Jöjjön be. Épp jókor érkezett, hogy igyon egy kávét Slade-del
és velem.
– Ó, Istenem, itt van a főnök? – Thelma meglepetést színlelve nézett Slade-re, mintha
nem látta volna, hogy ott áll a konyhaajtóban.
– No nézd csak, tényleg! Jó reggelt, Slade. Szép napunk van, ugye?
– Az időjárás-jelentés szerint estére vihar várható – felelte Slade.
– Na igen, persze – mosolygott derűsen Thelma. – Az élet már csak ilyen, igaz?
Mindig jön valami, ami eltakarja a napot. Élvezzük hát a napsütést, amíg tart. –
Átnyújtotta a kosarat Charlotte-nak. – Hoztam pár dolgot a kertemből, és egy újabb
cukkinikenyeret. Tudom, mennyire szereti.
– Köszönöm szépen. – Charlotte átvette a kosarat, és nagy lelkesedéssel megszemlélte
a tartalmát. – Paradicsom, és látom, van már új zöldborsó is. Mesés.
Es milyen gyönyörű ez a bazsalikom!
Vázába kéne tennem.
Thelma arca ragyogott az elégedettségtől.
– El kell ismernem, a paradicsom és a bazsalikom igazán jól sikerült az idén.
– Még nem is láttam, hogy egy kertben ilyen gyönyörű dolgok tudjanak teremni!
Thelma, maga hihetetlenül ügyes kertész áradozott Charlotte.
– Azt nem tudom, hogy mennyire vagyok ügyes, de az biztos, hogy nagyon szeretek
kertészkedni – kuncogott Thelma.
– Jöjjön csak be a konyhába, és igyon velünk egy kis kávét-invitálta Charlotte.
– Köszönöm, kedvesem, de nem akarok zavarni. Látom, reggeliznek.
– Ugyan már, dehogy zavar – unszolta Charlotte, és kezében a kosárral elindulta
konyha felé. Slade elállt az útjából.
– Hát, ha tényleg nem – motyogta Thelma. – Hol van Rex? – emelte Slade-re csillogó
szürke szemét.
– Ki tudja? – válaszolta Slade. – Hajnalban eltűnt. Azóta nem láttuk.
– Majd visszajön. Úgy tesz, mintha örökbe fogadta volna magát.
Különös, annyi szent. Nem tudtam, hogy a porcicák házi kedvenceknek is beválnak.
– Nem válnak be – felelte Slade.
25.
 Röviddel azelőtt, hogy a porcica valóságosan is kibukkant volna az út végén kezdődő
erdő fái közül, Slade megérezte Rex jelenlétét.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb megjelensz – szólt hozzá. – Ha velem akarsz maradni,
tisztáznunk kell néhány szabályt.
Rex vidáman kuncogva felugrott a vállára, és mancsában az erszénnyel lekuporodott.
– Első számú szabály. Nem foglalhatod el a hölgy helyét az ágyában. Megértetted?
Rex boldog motyogással válaszolt, de egyébként nem adta jelét, hogy felfogta volna
az emberek közötti szexuális érintkezés finomabb részleteit.
A főútról letérve ráfordultak a kavicsos kocsifeljáróra, amely a fák között haladva
elvezetett a kis házhoz. A jeges borzongás első hulláma akkor futott át a férfin, amikor
kiléptek a házat körülvevő kis tisztásra. Megtorpant. Rex morogni kezdett a vállán.
Mindketten mereven nézték a házat. Slade nem tudta, mi játszódik le Rex agyában,
de a vadászösztöne riadót fújt. Az első gondolata ez volt: Nem szükséges célpontként
felkínálnod magad.
Visszavonult a fák közé. Rex lesimult testtel végigfeküdt a vállán.
Mindketten felfogták a rossz rezgést, gondolta Slade. Volt valami nagyon vészjósló a
látszólag nyugalmat árasztó képben.
Feljebb emelte a tehetsége szintjét. Már nem tartott | attól, hogy a spektrum legvégén
található sötétség maga alá gyűri, ennek ellenére óvatos volt. Tudta, hogy képes lenne
uralkodni az energiaviharon, de amíg nem jött rá, hogyan állítsa rá a célra, addig
hiábavalónak tűnt.
Csak elvonta volna a figyelmét, amit most mindenképpen el kellett kerülnie.
Nem igényelt sok energiát, hogy meglássa a földön a pszilenyomatokat. Két
különböző nyomvonalat. A nyomok jobbról, az erdőből vezettek ki, és a házikót
megkerülve eltűntek mögötte. A betolakodók nem akarták megkockáztatni, hogy
valaki, aki a kocsifeljáró felől érkezik, meglepje őket. A konyhaajtón át mentek be a
házba.
Már csak az volt a kérdés, hogy bent vannak-e még. Slade alaposabban szemügyre
vette a fluoreszkáló nyomokat. Még két pár nyom haladt a háztól el, vissza az erdőn át
az út felé.
Elindult a fák között a visszafelé tartó nyomok irányában. Rex halkan morgott a
vállán.
Amikor elérték a nyomokat, Slade leguggolt, és közéből is megnézte őket. A nyomok
ismerősek voltak. Ezeket látta tegnap az Eldugott Part közelében. A két férfi, akik
Devint és Nate-et bekergették a Rezervátumba. Úgy gondolhatták, hogy a helyi
rendőrfőnök még gondot jelenthet.
– Azt hittem, majd el kell indulnunk, hogy megkeressük őket -mondta Slade halkan
Rexnek. – Hogy majd nyomoznunk kell utánuk.
De megkönnyítik a dolgomat. Ok jönnek utánam. Lehet, hogy tegnap este csalódtak,
amiért nem találtak itthon. Biztos vagyok benne, hogy újból meg fogják próbálni.
Rex hangosan morgott.
Slade visszaballagott a házhoz. Az első ajtó most is zárva volt.
Hátrament a hátsó verandához, és fölment a lépcsőn. A betolakodók felfeszítették a
zárat, ahogy számított rá. Undorral rázta meg a fejét.
 – Meg sem próbáltak finomabb módszerhez folyamodni – morogta.
Kinyitotta az ajtót, és a tehetsége szintjét ismét följebb emelve, belépett a konyhába.
Régi szokásához híven egy percig némán, mozdulatlanul állva beitta magába a
csendet. Az üres házaknak mindig van egy jellegzetes rezgésük Semmi olyan energiát
nem észlelt, ami azt jelezte volna, hogy valaki lesben áll a házban. A
konyhaszekrényhez lépett, és kinyitotta az egyik ajtaját.
Rex motyogott valamit. Slade érzékelte a hangján a felháborodását. Ez az ő
felségterületük volt. Az idegen betolakodók megsértették azzal, hogy beléptek ide.
Ez tűrhetetlen.
– Elkapjuk őket – ígérte Slade.
Rex lebukfencezett a földre, és elindult a ház első szobája felé.
Slade enyhe meglepődéssel látta, hogy a laptopja most is ott van, ahová dugta: a
konyhaszekrény legfelső polcán. Nem valami eredeti rejtekhely, másrészt viszont nem
hivatali titkokat őrzött benne, csak egy üzleti tervet. Ha a számítógép elvész, az
bosszantó lenne, és sok pénzébe kerülne, de nem jelentene katasztrófát.
– Nem valami nagy gonddal kutatták át a helyet – jegyezte meg.
De lehet, hogy nem is ez volt a céljuk, tette hozzá gondolatban.
Talán azért jöttek ide, hogy őt megöljék, s hogy nem találták itthon, el is mentek
mindjárt. Jellemző orgyilkos mentalitás. Talán még visszajönnek.
Rex mély morgása a nappaliból hallatszott. Slade a konyhaajtóhoz ment.
Rex a két hátsó lábán állva feszült figyelemmel bámult ki az előtérbe, ahonnan a
fürdőszoba és a hálószoba nyílt. Még a dédelgetett tárcát is leejtette a padlóra.
– Mi az? – sietett hozzá Slade. – Itt hagytak valamit a betörők? Az jó lenne. Egytárgyi
bizonyíték mindig jól jön.
Épp odaért Rexhez, amikor meghallotta a zörgő, kaparászó hangot. Megfagyott a vér
az ereiben. Odanézett, és látta, hogy egy majdnem egy méter magas, robotszerű bábu
lépeget egyenesen feléje.
A gnómszerű figurának hosszú ősz haja és lengő szakálla volt. A fején lecsüngő
bársonysapkát viselt. Nagy gonddal hímzett zöld-arany palástját ősi alkímiai
szimbólumok díszítették. Üvegszemében sötét, gonosz energia csillogott.
– A gyalázatos – morogta. – Sylvester Jones.
Halványan rémlett neki egy réges-régi Arkane-legenda egy Viktória korabeli
órásmesterről, aki veszedelmes, óramű szerkezetű játékokat készített.
A részleteket már nem tudta felidézni, mert ebben a pillanatban belecsapott a villám,
mely azzal fenyegetett, hogy jéggé fagyasztja mind a természetes, mind a
természetfeletti érzékelését.
Az ütés erejétől térdre rogyott. Rex dühödten vicsorogva kuporgott mellette. Hátán
olajos fénnyel csillogott a lelapult szőr, most valóban pöttöm, de veszedelmes
ragadozónak látszott.
Slade-nek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne roskadjon le tehetetlenül a
földre. A szíve egyre vadabbul kalapált. Nehezen vette a levegőt. A szoba kezdett
elsötétülni körülötte.
Mennyire ostoba történet: meg fog halni, és egy nyavalyás játék baba végez vele.
Charlotte. Soha többé nem láthatja őt. Pedig el akarta mondani neki, hogy nem csak
egy kaland volt számára itt a szigeten. De erre már nem lesz ideje.
Rex közelebb fészkelte magát a combjához. Slade-nek még volt annyi ereje, hogy
rátegye az egyik kezét. Rex is remegett.
Az óraszerkezettel működő Sylvester-bábu megállt. Üvegszeme mereven, kitartóan
sugározta rá halálos erejű energiáját.
Slade tagjai kihűltek. Ujjai szorosabban fonódtak a fogát vicsorgatva morgó Rexre, és
elsuttogta az egyetlen nevet, amelynél nem volt számára fontosabb.
– Charlotte.
Charlotte kilépett az első verandára, és ebben a pillanatban belehasított a rémület. A
közelgő vihart jelző széllel együtt érkezett a váratlan, dermesztő érzés. Olyan baljós,
olyan elemi erejű félelem volt ez, hogy még a lélegzete is elállt tőle.
Valami szörnyűség történik. Slade-del.
Nem tudta, hogy lehet ennyire biztos abban, hogy Slade élete veszélyben forog, de
egy pillanatig sem vonta kétségbe az érzés igaz voltát. Az Arkane szakértői azt
állították, hogy telepátia nem létezik, de a Társaságban nem volt senki, aki kételkedett
volna az intuíció valóságos voltában. Charlotte meg sem próbálta elhitetni magával,
hogy csak képzelődik. Kikapta a kulcsot a táskájából, és rohant a kocsijáért.
 26.
Átkozottul ostoba dolog lenne így végezni, gondolta Slade. Szinte látta a hivatali
anyagában a bejegyzést: Slade Attridge ügynököt megölte egy nagyméretű játék baba.
Térdre rogyva nézett szembe Sylvesterrel, mellette a szorosan hozzábújó, acsargó
Rexszel. Olyan volt, mintha a fizikai kapcsolat révén lelki támaszt akarnának nyújtani
egymásnak. És lehet, hogy valóban így volt.
Charlotte.
Ezúttal csak gondolatban mondta ki a nevét, de ugyanolyan megerősítő hatással volt
rá. Segített egy dologra figyelni, és e pillanatban erre volt a legnagyobb szüksége. Teljes
akaraterőből – ugyanannak az akaratnak az erejéből, amellyel a tehetségén uralkodott –
berobbant a forró övezetbe.
Bent volt a tehetsége viharfénytartományában. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy az
energiaorkánban elveszíti a tájékozódási képességét, de aztán a széttartó áramlatok
erejét felhasználva bejutott az orkán közepébe, ahol kísérteties csend fogadta.
Az energiavihar színes villámai ott csapkodtak körülötte.
Meglepően egyszerű és teljes egészében intuitív folyamat eredményeképpen
azonosította azokat a hullámhosszakat, amelyek a Sylvester-bábu energiájának
közömbösítéséhez kellettek. A gyilkos erejű, jeges sugárzás nyomása egykettőre
alábbhagyott, de a hűtő áramlatok megtartása minden erőt kivett belőle. Mozdulni sem
bírt.
Mindössze annyira futotta az erejéből, hogy vett egy újabb lélegzetet.
Minden energiáját a gyilkos áramlatok leküzdésére kellett fordítania.
Tudta, hogy ezt sokáig nem bírja erővel.
Az óraszerkezet ezzel szemben pillanatnyi szünet nélkül, fáradhatatlanul,
lankadatlanul termelte az energiát. Valahányszor Slade csökkentette az ellentétes
áramlatok mennyiségét, a Sylvester-bábu azon nyomban beleerősített. Meg kellett
találnia a módját, méghozzá gyorsan, még mielőtt kimerítené az érzékei erejét, hogyan
kapcsolhatja ki. Ha reggel nem jelenik meg az őrsön, Myrna kiküld valakit érte. És az a
valaki minden bizonnyal Devin lesz. És az, aki belép az ajtón, hogy megnézze, mi
történt vele, ugyancsak áldozatul esik Sylvesternek.
Még erősebben szorította Rexet, és közben arra gondolt, hogy bárcsak a porcica
megértené a szándékát.
– Fogd meg!
És levette a kezét Rexről. A bábu által kibocsátott egyenletes energiaáramlás
felforrósodott. Ő válaszképpen még több viharfényt vont magához, s amennyire csak
tudta, csökkentette az áramlást, hogy esélyt adjon Rexnek.
Rex a maga ragadozó módján rávetette magát a szerkezetre.
Egyenesen Sylvester torkának ugrott, méghozzá akkora lendülettel, hogy a bábu
feldőlt, és hanyatt vágódott a padlón. A karok és a lábak tehetetlen dühvel csépelték a
levegőt.
Slade egyszeriben felszabadult az automata szerkezet szemének bénító ereje alól. Újra
könnyedén vette a levegőt Szívverése lelassult.
Sylvester a mennyezetre bámult, üvegszeme kattogva, csörögve próbált új célpontot
találni. Rex éles hangot hallatott, és vicsorogva próbálta fogát a bábu fából faragott
nyakába mélyeszteni.
– Elég legyen, Rex. – Slade odament a viaskodó porcicához. – Nem ér annyit, hogy
beletörd a fogad.
Rex acsarkodva elhátrált a kapálódzó bábutól. Slade közelebb araszolt, és óvatosan,
hogy ne kerüljön be üvegszemek látóterébe, leguggolt. Hasra fordította Sylvestert, és
nézte, hol lehet derezálni a szerkezetet.
A palást alatt meg is találta a panelt. Felnyitotta, és megszemlélte az alatta lévő finom
kis óramű szerkezetét Meglátta a kicsi, régimódi fémkulcsot. Vigyázva kivette. A bábu
mozdulatlanná vált.
Még javában a bábuval és különböző lehetőségek kipróbálásával foglalatoskodott,
amikor meghallotta Charlotte autójának közeledését az úton.
– A francba. – Felkapta a mobiltelefonját, meglátta a nem fogadott hívást, és
benyomta a lány számát.
A függönyök be voltak húzva a háza ablakain, de hogy még az árnyékát se lehessen
meglátni, lehajolva ment át a nappali szobán.
Rex az előszobából figyelte; érezte, hogy még nincs vége a vadászatnak.
Slade a falnak támaszkodva kilesett a redőny egyik résén. Nézte, amint Charlotte
leállítja a kis autóját a kocsifelhajtón.
A telefonja a kezében lehetett, mert azonnal felvette. Ezzel egy időben kinyitotta a
kocsi ajtaját.
– Slade – kiáltotta, s közben lélekszakadva futott a bejárathoz vezető lépcsőfelé. –
Nincs semmi bajod? Pár perce egészen szörnyű érzésem támadt.
– Jól vagyok, de itt most történt valami. Nem akarom, hogy te is belekeveredj.
– Ó, Istenem, mi a baj?
– Figyelj rám, és tedd, amit mondok. Egészen biztos, hogy valaki figyeli a házat. Ide
jöttél, most tehát úgy kell tennünk, mintha minden rendben volna. Kopogj be a bejárati
ajtón. Miután nem kapsz semmi választ, tegyél úgy, mintha azt gondolnád, hogy nem
vagyok itthon. Ülj vissza a kocsiba, és menj be a városba. Menj a kávézóba.
Igyál egy kávét. Maradj ott, ahol emberek vannak körülötted. Ne szólj senkinek arról,
hogy mi történik. Várj, amíg felhívlak, és közlöm, hogy minden, rendben.
Megértetted?
– Elmegyek Willisért.
– Ne. Nem akarom, hogy felvegye a harcot két vadásztehetség ellen. Csak tedd, amit
mondtam. És még valami. Ha ez a dolog végül nem jól sülne el, hívd fel Adam
Winterst, a Frekvenciavárosi Céh vezetőjét. Érted? Mondd meg neki, hogy hívja a J&J-t.
Ez az ő problémájuk.
– Értettem. De...
Slade kilépett a vonalból. Nem hagyott időt Charlotte-nak a vitatkozásra.
A redőny résén át figyelte, ahogy a lány lecsukja a telefonját, beejti a táskájába, majd
fölmegy a lépcsőn. Erélyesen bekopog, majd elbizonytalanodva vár. Aztán homlokát
ráncolva lemegy a lépcsőn, beszáll a kocsijába, és beindítja a motort. Jól játszotta el,
állapította meg. De az első mély lélegzetet csak akkor vette, amikor Charlotte minden
baj nélkül kikanyarodott a kocsifeljáróról.
Akkor visszament a szűk előszobába. Nagyon óvatosan fölemelte az élettelen
 Sylvester-bábut, és bevitte a fürdőszobába. Ott arccal lefelé a fürdőkádba tette.
Joggal bízhatott benne, hogy a kulcs nélkül a szerkezet nem fog működni, de a régi
Arkane-legendáknál az ember semmiben sem lehetett biztos. Abban a valószínűtlen
esetben, ha a szerkezet valamiért egyszer csak magától bekapcsolna, kis szerencsével a
fürdőkád pajzsként működne.
Újra kiment az előszobába, becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, majd bezárta
a hálószobaajtót. Kivette a mag-rez pisztolyt a pisztolytáskából, és ellenőrizte, hogy
meg van-e töltve.
Az előkészületekkel elégedetten letérdelt, és térden csúszva visszament a nappaliba.
Vigyázva, nehogy árnyékot vessen a rolóra, a keskeny lépcsőn felkapaszkodott a
galériára, ahol az ágya volt. Egy vadásznak a préda fejével kell gondolkoznia. Valami
okból, amit sohasem értett, a préda ritkán pillantott fel először. Az ember kezdetben
szemből és oldalról várja a veszélyt, és ha nagyon sok esze van, akkor hátulról. De
rendszerint legutoljára néz föl a magasba.
A galériára felérve lehasalt a padlóra. Rex felugrált a lépcsőn, hogy csatlakozzon
hozzá. Fából készült, keskeny perem húzódott körbe a galéria szélén, de a lépcsőnek
hagyott nyíláson át Slade egyenesen az ajtóra és a konyha egy részére látott. Kezében a
fegyverrel helyezkedett, és felkészült a várakozásra.
– A betörők hamarosan visszajönnek, hogy elvigyék Sylvestert – szólt oda Rexnek. –
Nem akarják megkockáztatni, hogy bárki más meglássa előttük. – Tudniuk kell, hogy
ha a Hivatal, vagy az Arkane, vagy a Céhek tudomást szereznek e játékszer létezéséről,
olyan zűrbe kerülnek, amiből nem tudnak kimászni.
Rex morgott valamit válaszul. Mind a négy szeme nyitva volt.
Slade az órájára pillantott. Már nem tart sokáig. A gyilkosoknak minden bizonnyal
van egy módszerük arra, hogy biztonságos távolságból hatástalanítsák a szerkezetet Ez
volt az egyetlen ésszerű magyarázat.
Jeges szellemujjak birizgálták a tarkóját. Nem a vadászatnál megszokott vibrálás volt.
Inkább arra a rossz energiára emlékeztetett, amit négy hónappal ezelőtt érzett, mielőtt
bement volna a szigeten a laborba. Az ösztöne elárulta, hogy valami nem úgy sikerült,
ahogy eltervezte. Rex szorongva motyogott mellette.
Charlotte.
Ekkor már minden kétséget kizáróan tudta, hogy a lány veszélyben van. És mintegy
jeladásra, megszólalt a mobilja. Lekapta az övéről, és ránézett a kijelzőre.
Charlotte száma jelent meg rajta.
Hát persze. Megdermedt.
Úgy nézett a telefonra, mint egy csörgőkígyóra. Minden azt kiáltotta benne, hogy
vegye föl. Csak így bizonyosodhat meg afelől, hogy Charlotte jól van. De vadász
énjének több esze volt. Már késő. Már elkapták őt.
A telefon újra csöngött.
Halottnak kell hinniük, intette magát. Most erről akarnak megbizonyosodni. Tartsd magad a
tervhez.
A telefon elnémult. Slade vigyázva letette a padlóra. Hallgatta a kis házat körülvevő
fák lombjában zúgó szelet, és kényszerítette magát, hogy gondolkozzon.
Charlotte életben van. A gazemberek látták, hogy eljön a háztól, és úgy döntöttek,
nem vállalnak semmilyen kockázatot. Tehát elkapták.
De nem fogják megölni, amíg nem juttatják be a házba. Ebben teljesen biztos volt.
Úgy ítélik meg, hogy esetleg szükségük lesz egy túszra. Ha meggyőződtek arról, hogy ő
halott, valószínűleg úgy fogják beállítani, mintha itt egy gyilkosságot követő
öngyilkosság történt volna. Minden a kezükre játszott. Ismerve az ő parapszich
históriáját, senki sem lesz meglepve a Hivatalban vagy az Arkane-ban, ha megtudja,
hogy kitört rajta a téboly, és megölte a szerelmét, utána pedig végzett magával.
Rex hangtalanul vicsorgott. Feszülten kezdett figyelni a konyha felé. Pár pillanattal
később Slade meghallotta a lépteket a verandán.
Hárman voltak, nem ketten. Magukkal hozták Charlotte-ot is.
Kinyílt a konyhaajtó. Slade figyelte, ahogy a két férfi, maga előtt tolva Charlotte-ot,
beóvakodik a házba. A lányon nem volt szemüveg.
A száját ragtapasszal beragasztották. A kezét hátrakötözték. Dühösnek látszott.
– Mozgás – lökött egyet rajta az egyik férfi. Charlotte megbotlott, és fél térdre esett.
A másik férfi durván felrántotta.
Slade visszafojtotta a dühét. Ilyen pillanatokban az érzelmek nem jó tanácsadók. Csak
akkor tud segíteni Charlotte-on, ha megőrzi a hidegvérét.
A két férfi bőrkabátot és csizmát viselt. Egyikük haja lófarokba volt kötve. A másik
fülében fülbevaló csillogott Mindkettőjükön ellenzős sapka, pontosan úgy, ahogy Devin
és Nate mondta.
Slade erősen remélte, hogy nem fogják levenni a sapkájukat. Az ellenző ugyanis
elfedte előlük a szoba felső régióit. A lófarkas elővette a mag-rez pisztolyát. Kesztyűs
ujjai Charlotte felső karjára fonódtak. A másik egy régimódi arany zsebórát tartott a
kezében, úgy, hogy a számlapja vele ellentétes irányba mutatott. Mintha célba venne
valamit vele, gondolta Slade.
– A hulla a nappaliban lesz – szólalt meg a lófarkas pasas. – Az a nyavalyásbaba azóta
már lejárhatott, de ne kockáztass. Használd az órát.
– Ha ennyire izgulsz a baba miatt, miért nem kapcsolod ki? – csattant fel a fülbevalós.
– Én addig vigyázok a nőre.
Hát ez érdekes, gondolta Slade. A levegőben érezhető félelem és feszültség nem
Charlotte-tól származott. Természetesen ijedt volt és dühös, de ezek másfajta rezgések
voltak. Lófarkas és Fülbevalós azon idegeskedett, hogy mindjárt el kell bánniuk
Sylvester fegyverével.
– Fogd be – mordult fel Lófarkas. – Már így is épp elég időt elvesztegettünk a nő
miatt. Intézd el azt az átkozott babát, és ellenőrizd, hogy a zsaru tényleg halott-e.
Mozogj már. Le kell dobnunk a hullákat, mielőtt erre találna tévedni valaki.
– Jól van – morogta Fülbevalós.
Még arra a látszatra sem ügyelnek, hogy itt egy gyilkosságot követő öngyilkosság
történt, állapította meg Slade. Nem valami agyafúrt gengszterek.
Az órát mindvégig célra tartva, Fülbevalós óvatos léptekkel bevonult a nappaliba.
Volt egy pillanat, amikor Slade könnyedén elérhette volna a galériáról, de hagyta
elmenni. Nem nála volt a fegyver, ő most csak arra figyelt, hogy megtalálja és
kikapcsolja a halált hozó játékszert.
– Nem látom a zsarut – kiáltott vissza a társának Fülbevalós. – Sem a babát.
 – Nézd meg a hálóban és a fürdőszobában is – utasította Lófarkas,
– Lehet, hogy a zsaru még el tudta vonszolni magát odáig, mielőtt összeesett, és a
baba is mozgott egy ideig, amíg le nem járt.
Fülbevalós félve lépett ki a hallba. Látszott rajta, hogy egyre idegesebb lesz. A
zsebóra remegett a kezében.
– A francba – morogta, és fürge léptekkel kiment a hallból. – Nem tetszik eznekem.
Nem látom sem a zsarut, sem a babát. A fürdőszoba meg a hálószoba ajtaja be van
csukva. Pedig nyitva voltak, amikor beraktuk a babát.
– Ne majrézz. – Lófarkas maga előtt lökdösve Charlotte-ot, kiment a konyhába. – A
zsaru nyilván ide-oda támolygott, mielőtt összeesett volna. Bemehetett a fürdőszobába
vagy a hálószobába. Nézd meg mindkét helyen.
– És mi van a babával?
– Figyelj, te hülye. Hallod a babát?
– Nem – ismerte be Fülbevalós.
– Akkor pár perc múlva annak rendje és módja szerint kikapcsolta magát. Keresd
meg a hullát.
Fülbevalós eltűnt a hallban. Slade hallotta, amint lassan kinyílik a fürdőszoba ajtaja.
Felgyulladt odabent a villany, és a fénye kiáradt az ajtónyíláson át.
Rövid, feszült csend támadt. Lófarkas pár lépéssel beljebb lökdöste Charlotteot a
nappaliba. Most épp a galéria alatt állt.
– Gond van – kiáltott ki Fülbevalós. – Minél előbb ki kell mennünk innen.
– Mi a fene? – hökkent meg Lófarkas.
Teljes figyelmét a hallra összpontosította, és a fegyverét is ösztönösen oda irányította.
Energia lobbant fel a szűk kis térben.
Feljebb emelte a tehetsége szintjét.
Charlotte fölnézett, és meglátta Slade-et. Egy erőteljes mozdulattal belerúgott
Lófarkas lábába. Gyors, kiszámított rúgás volt, a térde melletti érzékeny ponton érte
Lófarkas lábát. Ő megtántorodott, dühösen felordított, de állva maradt.
Vadászreflexei megóvták az eleséstől.
– Te dög! – vicsorgott a lányra, és egy lendülettel ráfogta a fegyverét.
De Slade addigra a magasból rávetette magát. Az ütközés ereje mindkettőjüket a
padlóra vitte. Slade hallotta, amint a fegyver egy koppanással a földre esik, de arra nem
volt idő, hogy felkapja.
Lófarkas villámgyors volt. Egy hajlékony, szívós és rugalmas fantommacska
energiájával máris előteremtett egy kést.
Slade megpróbálta elkapni a kést tartó kezét. Elvétette. Lófarkas szemében éktelen
düh és pszi villogott. A fickó nagyon erős, eszmélt rá Slade. És villámgyors.
Érezte, amint felizzik, és repülni kezd, egyenesen be a spektrum végében lévő
viharfénybe. Ezúttal nem volt szüksége utasításokra.
Nem kellett kísérleteznie. Tágra nyitott érzékeivel látta Lófarkas tehetségének
veszedelmes psziáramlatait. Pontosan tudta, mit kell tennie. Fogott egy nyaláb sötét
energiát, és célzott.
Lófarkas mozdulatlanná dermedt, mintha villám csapott volna bele. A következő
pillanatban elernyedt a teste.
 Arra nem volt idő, hogy megértse, mi történt. A másik fickó egyre csak kiáltozott.
– Engedj el! Engedj el! – rikoltozta.
Slade még időben ugrott fel, hogy lássa, amint Rex Fülbevalós nyakszirtjére tapadva
apró karmait a bőrkabátba, és valószínűleg az alatta lévő bőrbe mélyeszti.
Fülbevalós kétségbeesetten próbált elhátrálni a legközelebbi falig, hogy szétlapítsa
rajta Rexet.
– Rex – szólt Slade. – Elég. Elintézem.
Rex fürgén leugrott, a levegőben szaltózott egyet, és könnyedén talpra esett a földön.
Szembefordult Fülbevalóssal, és hangtalanul rávicsorított.
Fülbevalós, bár láthatóan megviselték az események, a bőrkabátja alól előrántott egy
fegyvert, és Slade-ről megfeledkezve ráfogta Rexre.
Slade odaugrott, elkapta a karját, és berántotta Fülbevalóst a viharba.
Fülbevalós elernyedt testtel rogyott le a földre.
Slade gyorsan körbejárt, és összeszedte a fegyvereket. Az íróasztala fiókjából elővett
két SBPN-bilincset, és megbilincselte az öntudatlan férfiakat.
Aztán odament Charlotte-hoz. A lány tágra nyílt, pszi-tűzben égő szemmel nézte,
mialatt Slade óvatosan levette a szájáról a ragasztószalagot. Mohón nyeldeste a levegőt,
amíg a férfi a Takasima-féle zsebkéssel elvágta a csuklóján lévő kötelet.
– Jól vagy? – kérdezte Slade.
– Persze, jól, soha jobban – nyögte a lány. – De nagyon megijedtem. És eltörték a
szemüvegemet. A gyalázatosak.
– Mi történt?
– Ahogy mondtad, figyelték a házat. A kocsijukkal elállták a kocsifelhajtó kijáratát. A
lófarkas pasas megfenyegetett, hogy ha nem szállok ki az autóból, a szélvédőn keresztül
lelő.
– Tudtam, hogy a babáért vissza fognak jönni – mondta a férfi. – Nem
kockáztathatták meg, hogy itt hagyják a gyilkosság helyszínén, ahol valaki
megtalálhatja.
– Beszéltek a báburól útközben. Akkor már rájöttem, hogy valószínűleg belefutottál,
és elbántál vele. Tudtam, hogy csapdát állítottál nekik, és hogy nekem most okosan kell
viselkednem.
– Nem tudhattad, mi történt, és arra nem volt idő, hogy elmondjam neked. –Slade
körülnézett. – Látod valahol azt az arany zsebórát, ami a másik fickónál volt?
– Sajnálom, de a szemüvegem nélkül nem látok valami jól – szabadkozott Charlotte.
Rex izgatottan motyogva bukkant elő a kanapé alól. Meglóbálta az arany zsebórát, és
egy iramodással az erszényénél termett.
Kifeszítette az erszény száját, és beledugta az órát.
– Nem épp most tette be a táskába? – nézte hunyorogva Charlotte.
– De igen – felelte Slade mogorván.
– Szerencse, hogy megtalálta.
– Lehet, hogy ezt a munkát meghagyom az Arkane-nak – mondta Slade, és a telefonja
után nyúlt. – Felhívom Willist, és megmondom neki, hogy vigye el innen ezt a kettőt.
– Várj – állította le Charlotte összevont szemöldökkel. – Ezek vadásztehetségek,
ugye?
 – A közepesnél kicsivel jobbak voltak, azt hiszem. De nem kivételes tehetségek.
– Voltak? – nézett rá picikét félrebillentett fejjel Charlotte.
– Most már teljesen normális rosszfiúk. Willis el fog tudni bánni velük.
Charlotte megköszörülte a torkát.
– Hogyhogy csak normálisak?
– Emlékszel, azt mondtad, hogy amíg nem kerülök olyan helyzetbe, hogy
használnom kell, talán nem is fogom tudni, mire vagyok képes ezzel a
viharfényenergiával?
– Aha.
– Pár perccel ezelőtt jöttem rá, hogy mit tudok kezdeni a tehetségemmel.
– Pontosan mi volt az, amit csináltál?
– Kiégettem a paraérzékeiket. Pszivakká tettem őket.
– Végleg? – tátotta el a száját Charlotte.
– Azt hiszem, igen. Nem vagyok biztos benne, mert még sohasem csináltam ilyet, de
valahogy az az érzésem, hogy végleg.
27.
– Hagyja az automatát a fürdőkádban – adta ki az utasítást Marlowe Jones a
telefonban. – Ne nyúljon hozzá. Másnak se engedje meg, hogy hozzányúljon. A jelek
szerint sikerült kikapcsolnia, de ha netán így is képes lenne némi energiát fejleszteni, a
kád megvédi tőle. Biztos, hogy arccal lefelé fekszik?
– Biztos – felelte Slade. Kezében a telefonnal a fürdőkád mellett állt, és lenézett a
Sylvester-bábura. – De szerintem amíg a kulcs ki van véve belőle, nyugodtan hozzá
lehet nyúlni.
– Ide figyeljen, Attridge. Semmiféle kockázatot nem szabad vállalnia azzal
azeszközzel kapcsolatban.
– Az ördögbe is, sokáig mégsem maradhat itt, a fürdőkádamban!
Néha muszáj lesz megfürödnöm.
– Az asszisztensem már telefonált a múzeum laboratóriumába.
Valamikor a holnapi nap folyamán kiküldik a speciális szállítókat. A szakértőknek
megvannak a módszereik, hogy hogyan kezeljék a paranormális műtárgyakat. Külön e
célra készült furgonjuk is van.
– Jó tudni – jegyezte meg Slade. – De ma éjjel nagy vihar lesz nálunk. Hatalmasszélre
és esőre számítunk. Ha túl heves lesz, akkor két napig nem fog járni a komp.
Lehet, hogy a labor embereinek várniuk kell.
– Majd szólok nekik. Azt mondja, az automata szerkezet Sylvesterre hasonlít?
– Kiköpött a vén csibész. – Slade közben kiment a fürdőszobából a hallba. –Elnézést.
Megfeledkeztem róla, hogy a maga egyik őse.
– Látja, a Jones családban énről soha senki nem feledkezik meg – válaszolta Marlowe
mély átéléssel.
– Meséljen nekem valamit erről az óraszerkezetű fegyverről.
– Az első óraszerkezeteket egy Millicent Bridewell nevű briliáns tehetségű órásmester
készítette, óvilági időszámítás szerint valamikor a tizenkilencedik század végén. Mrs.
Bridewell azoknak a különleges vevőinek adta el őket, akik diszkrét módon akartak
eltenni valakit láb alól, hogy annak ne maradjon semmi nyoma a tett helyszínén. Az
egyik felmenőm, Caleb Jones feljegyzéseiből tudom, hogy ezek a játékszerek sok
fejtörést okoztak abban az időben a J&J-nek.
– Mi történt velük?
– A legtöbbjének nyoma veszett, miután a J&J inkább a feljegyzésekben „tükörügy”-
ként szereplő eseten dolgozott. De kétszáz évvel később, a huszonegyedik században
előkerült néhány darab. Ez arra az időre esett, amikor Fallon Jones vezette a J&J-t.
– Melyik Jones?
– Nem érdekes. Ő volt a J&J egyik legendás hírű igazgatója. Mindenféle érdekes
ügyön dolgozott. Pszichikus bűnözők, Nadragulya, Mrs. Bridewell játékszerei és
hasonlók.
Milyen nosztalgiával beszél róluk, gondolta Slade, és elmosolyodott.
– Nem mintha önnek és a vőlegényének nem akadna épp elég dolga mostanában. Az
újságok azt írták, hogy maguk ketten megmentették az egész alsó világot.
– Látja, az tényleg izgalmas volt – élénkült fel Marlowe hangja. – Azt mondja, a
fürdőkádjában lévő eszköz működőképes állapotban van?
Slade visszagondolt arra a hideg energiára, amely kis híján jéggé dermesztette a
szívét.
– Kétségtelenül – válaszolta.
– Óvilági technológiával készült szerkezetnek látszik?
– Nem, a gátlómű és az óra többi része szemmel láthatóan teljesen új – felelte Slade. –
És új a bábu ruhája is. Nyilvánvalóan az egész, úgy, ahogy van, itt készült a Harmónián.
– Kivéve a szemét. Fogadni mernék, hogy az eredeti. A szem a gyilkos energiaforrása,
és soha senki sem jött még rá, hogyan lehet újraalkotni Mrs. Bridewell zseniális művét.
– Legalábbis nem tudunk róla.
– Ez igaz. De sehol semmi nyoma annak, hogy valaha sokszorosították volna
amunkáit. Bridewell rájött, hogyan juttasson be energiát az üvegbe, és tartsa ott
bezárva, hogy aztán valami mechanikus eszköz révén kiszabadítsa onnan. Ezeket az
automatáit újra meg újra úgy lehetett használni, mint egy ismétlőfegyvert.
Egészen páratlan volt, amit csinált.
– Itt most az a kérdés, hogy ez a holmi, hogy az ördögbe került az én szigetemre?
A vonal túloldalán egy röpke pillanatra csend támadt.
– A szigetére? – ismételte meg közönyös hangon Marlowe. – Adam azt mondta, hogy
csak átmenetileg fog Rainshadow-n dolgozni. Azt mondta, maga úgy tervezi, hogy pár
hónap múlva otthagyja a szigetet.
– Így van – válaszolta Slade. – De most még itt vagyok, és van egy munka, amit el kell
végeznem. Úgyhogy jelenleg ez a városom és a szigetem. Van valami elképzelése, hogy
a bábu, hogy kerülhetett ide?
– Nincs – felelte Marlowe. – De a J&J utána fog nézni ennek a dolognak.
– Kezdjék egy dílerrel, aki a paranormális műtárgyak feketepiacán tevékenykedett. A
neve Jeremy Gaines.
– Oké. Meséljen erről a Gainesről.
– Az első, amit tudnia kell róla, hogy halott – kezdte Slade. – Paranormálismódszerrel
ölték meg. A parafegyver-kereskedelemben volt érdekelt, és minden jel szerint az a két
csempész végzett vele, akiket épp most tartóztattam le, de ebben nem vagyok teljesen
biztos.
Meglátom mit tudok kihúzni belőlük. Ámbár ahogy elnéztem őket, eléggé a
tápláléklánc alján lehetnek, egyszóval nem tűntek profiknak.
– Mit tud még róluk?
– Épp mielőtt magát hívtam volna, telefonált a beosztottam, Willis. Lefuttatottegy
gyors háttérvizsgálatot, és abból kiderült, hogy valóban két kis kaliberű bűnözőről van
szó. Történetesen testvérek, Ha nem is a legjobbak közül valók, de van annyi
vadásztehetségük, ami jó képességű bűnözővé avatja őket. Több elfogatóparancsot
adtak már ki ellenük Frekvenciavárosban. Főleg betöréses lopásért.
Mindjárt fel is hívom az ottani zsarukat. Megkaphatják mindkettőt.
Nem akarom a szigeten látni őket.
– Azt mondja, vadásztehetségek. Lehet, hogy nehéz lesz őket rács mögött tartani –
figyelmeztette Marlowe.
– Nagyon alacsony rendű vadásztehetségek – felelte Slade, jól megnyomva minden
egyes szót. – Nem hiszem, hogy a J&J-nek különleges óvintézkedéseket kellene tennie e
két ember miatt.
– Biztos benne, hogy a rendszer gond nélkül elboldogul velük?
Slade-nek eszébe jutottak az energiazónák, amelyeket törölt a két ember aurájában. A
pszichikus éj szakadékai, gondolta. Ez a kettő, aki kezet mert emelni Charlotte-ra, soha
nem fogja visszakapni a tehetségét. Erről gondoskodott. De ezt nem akarta elmondani a
J&J frekvenciavárosi irodája új igazgatójának.
– Ha kiszabadulnak a börtönből, az nem a tehetségük miatt lesz – felelte. – Nem
tudhatom, hogy egy esküdtbíróság hogyan fog dönteni. Ebben mindig van egy adag
kockázat.
– Oké – mondta Marlowe. – Elhiszem magának. Van valami elképzelése, hogy ez a
két csempész miért ölte meg Jeremy Gainest?
– Még nem kérdeztem meg tőlük, de van egy valószínűnek látszó forgatókönyvem.
Tudjuk, hogy létezik a parafegyverek piaca.
– Világos, hogy fegyvereladásban, legyen az paranormális vagy egyéb, még senki
nem ment tönkre. Olyan ez, mint a drogkereskedelem. Vevőben sosincs hiány – értett
egyet vele Marlowe.
– Ha igazam van, és Jeremy Gaines valóban pszifegyver-kereskedelemmel
foglalkozott, akkor az áru átvételéhez és továbbításához valószínűleg szüksége volt pár
alvilági fickóra. Ez a piac kemény feltételeket diktál.
– Valóban.
– Az a kettő, akiket elfogtam, elboldogul egy csónakkal, és eléggé ismeri Rainshadow-
t ahhoz, hogy tudja, a sziget mely részén rejthet el egy tiltott szállítmányt, amíg tovább
nem hajóznak vele.
Nyilvánvaló, hogy átrakodóhelyként használták a szigetet, ahol egy ideig tárolhatták
is a csempészárut.
– Gondolja, hogy itt egy egymás közti leszámolás történhetett? A két csempész
összeveszett valamin Gainesszel, és úgy döntöttek, többé nincs rá szükségük?
– Lehetséges. – De Slade valahogy nem találta kielégítőnek ezt a magyarázatot.
– Többet fogok tudni mondani, ha felébrednek, és kihallgattam őket.
 – Ha felébrednek? – Marlowe hangja hirtelen élessé vált. -
Alszanak? Azt mondta, hogy most tartóztatta le őket. Mióta szoktak a bűnözők
elszundítani közvetlenül azután, hogy elkapták őket?
Ilyenkor inkább azzal szokták elfoglalni magukat, hogy megkeressék a kezesüket, aki
leteszi értük az óvadékot, és persze az ügyvédjüket.
– Történetesen a szigeten nem nyüzsögnek az ilyen kezesek, sem az ügyvédek. Volt
egy kis dulakodás, amikor elkaptam a rosszfiúkat.
Most elbúcsúzom. Még sok dolgom van ezzel az üggyel, és fel kell készülnöm a
viharra is.
– Mi köze ennek a dolognak egy viharhoz? – értetlenkedett Marlowe.
– Nagy vihar lesz ma éjjel. Holnapra sok kidőlt fa foga eltorlaszolni az utakat, és
áramkimaradások lesznek. A szél is nagy károkat okozhat.
– És?
– Rainshadow-n a rendőrőrsre futnak be a vészhelyzeti hívások.
Nekem összesen egy beosztottam és egy titkárnőm van. Hajnalra mindhárman a
kárfelmérésekkel leszünk elfoglalva, és hogy megnézzük, mi történt azokkal, akik a
sziget távolabbi részein laknak. A sziget lakói között sok a különc, a világtól elvonultan
élő, bogaras ember. Egyeseknek még telefonjuk sincs. Felhívom, mihelyt többet tudok
mondani.
– Értem. – Marlowe megköszörülte a torkát. – És hogy érzi magát odaát, Rainshadow-
n? Tetszik az új állás?
– Nagyon tetszik – válaszolta Slade.
– Jó. Az jó. Örömmel hallom. – Kis szünet következett. – És jól van?
– Ha a paraérzékelésemre céloz, mert gondolom, valójában erre vonatkozik a kérdése,
akkor azt mondhatom, hogy nem romlott tovább.
– Ennek nagyon örülök. Adam elmondta, hogy mit művelt a robbanás az érzékeivel.
Nagyon-nagyon sajnálom.
Őszintén gondolja, állapította meg magában Slade, de bosszantotta a nő hangjából
kicsendülő együttérzés.
– A tehetségem egyelőre stabilizálódott – válaszolta hűvösen, hogy megértesse
Marlowe-val, nem óhajt tovább társalogni erről a témáról. – Isten önnel, adja át
üdvözletemet Adamnek. Az esküvőn találkozunk.
– Várjon, ne tegye le...
Slade összecsukta a telefonját.
Adam Winters elfordult az ablaktól, és nézte, ahogy Marlowe leteszi a telefonját. A
szeme körüli bőr feszességéből arra következtetett, hogy bosszús. Jó nézni őt, gondolta,
akármilyen is a kedve. Marlowe látása mindig elbűvölte. Az energiája varázserővel bírt.
Gibson, a porcica, aki társul szegődött Marlowe mellé, felugrott az íróasztalra, és
megkínálta egy rezzel dúsított energiaszelettel a kincsként őrzött készletéből. Gibson
teljes jogú tag volt a Rezzel Dúsított Energiaszeletek Hónapjának Klubjában. A
Frekvenciavárosi Szellemvadász Céh négyhetenként egy egész dobozzal küldött neki a
kedvenc csemegéjéből. Gibson annak idején segített megmenteni az alsó világot, de nem
volt könnyű kitalálni, hogyan köszönjék meg egy porcicának a kötelességén túlmenő
szolgálatait. Ő mindenesetre látható örömmel vette a havonta megérkező energiaszelet-
ellátmányt.
– Kösz, Gibson – mondta Marlowe, és az arca felderült. Elfogadta az energiaszeletet,
és mialatt bontogatni kezdte, már újra Adamre figyelt. – Slade üdvözletét küldi. Azt
mondta, az esküvőn találkozunk.
Adam felvonta a szemöldökét.
– Azt mondta, hogy eljön az esküvőnkre?
– Aha. – Marlowe leharapott egy darabot az energiaszeletből. -
Nagy lelkierőre vall egy olyan embernél, akit a pszivakság fenyeget.
– Csakugyan?
– Azt mondta, sok a dolga odaát Rainshadow-n. Érzése szerint a közeljövőben
a maga részéről le tudja zárni azt az óraszerkezetügyet.
Persze nekem utána még jó sok dolgom lesz vele. Ki kell derítenem, hogy vannak-e
még hasonló Bridewell-játékszerek a világon. Az igazi problémát az jelenti, hogy
egyetlen Arkane-múzeumnak sincs pontos nyilvántartása arról, milyen műtárgyakat
hoztak át legálisan a Függönyön, hát még arról, hogy a gyűjtők miket csempésztek be.
– Azt mondod, hogy Slade hangja rendben volt?
– Igen.
– Említette, hogy milyen állapotban van a tehetsége?
Marlowe elgondolkodva rágta az energiaszeletet.
– Azt mondta, hogy a tehetsége stabilizálódott.
– Örömmel hallom.
– Mondott még egy-két dolgot. Például úgy emlegette Rainshadow-t, mint az
őszigetét.
Adam bólintott.
– Komolyan veszi a munkáját. Slade már csak ilyen. Ízig-vérig a törvény embere.
Marlowe odaadta Gibsonnak az energiaszeletet burkoló színes fóliát.
A porcica kacarászva elfutott, hogy betegye a fóliagyűjteményébe.
– És mondott még valamit – folytatta Marlowe. – Mit?
– Azt, hogy a két vadásztehetség, akiket letartóztatott, nem okoz majd sok gondot a
hatóságnak. Miután felébrednek.
– Miért, most alszanak?
– Gondolom, akkor alhattak el, amikor – Slade szavaival élve – az a dulakodászajlott
köztük, ami végül a letartóztatásukhoz vezetett.
– Ez akkor történhetett, amikor túszul ejtették Charlotte Enrightot, hogy aztán
végezzenek vele.
– Igen.
Adam arcán lassan szétterült a mosoly.
– És most a legkevésbé sem aggódik amiatt, hogy a tehetségük segítségével
megszökhetnek a börtönből.
– Nem. – Marlowe bekapta az utolsó falatot. – Arra gondolsz, amire én gondolok?
– Hogy Slade tehetsége nemcsak, hogy stabilizálódott, de kicsit más természetűvé is
vált, mint volt a robbanás előtt? Igen, pontosan erre gondolok.
– Szerinted ez problémát fog jelenteni?
– Nem – felelte Adam. – Ismerem őt. Örökölte a védekező-hárító gént. Kódolva van a
DNS-ébe.
– Óriási megterheléssel jár, hogy valaki pszivakká tegyen egy másik tehetséget.
– Nem nagyobbal, mint a miénk, amellyel az Égő Lámpát működtetjük.
– Oké – engedett Marlowe. – Nálad a pont.
– Nyilvánvaló okokból nem közöljük másokkal a feltevésünket – tette hozzáAdam.
– Semmi esetre sem. Kiborulnának tőle. Kíváncsi lennék, vajon az a két
vadásztehetség megtudja-e valaha is, hogy miért vakultak meg mindketten.
– Ha van egy csöpp józan eszük, rá fognak jönni, hogy olcsón megúszták.
– Gondolod? – ráncolta a homlokát Marlowe. – Tudom, hogy én mit tennék azzal, aki
megfenyegetne téged, hogy megöl – közölte Adam egyszerűen.
– Ó! – húzódott mosolyra Marlowe szája. – Értem. Örüljenek, hogy élnek, igaz?
– Igen – bólintott Adam. – De valószínűleg ennek is van valami oka.
– Mi oka lehet?
– Slade információkat vár tőlük.
– Á, persze – bólogatott Marlowe.
– Mint mondtam, Slade bűnüldözőnek született. Kinyílt az iroda ajtaja. Rick Pratt,
Marlowe hivatali beosztottja dugta be rajta a fejét.
– Főnök, ne felejtsd el, hogy megbeszélésed lesz az esküvőszervezővel – mondta. –
Húsz perc múlva az irodájában vár Mr. Wintersszel együtt. Ma a virágok dolgában kell
dönteni.
Adam felnyögött.
– Mennyivel egyszerűbb lenne, ha fognánk magunkat, és megszöknénk.
– Szó sem lehet róla, nem szökhetnek meg – nézett rá szigorúan Rick. – Maga a Céh
egyik vezére, és itt most egy szerződéses házassági szertartásra készülünk. Itt,
Frekvenciában Marlowe és az ön esküvője lesz a szezon legnagyobb eseménye.
– Ezt mintha már hallottam volna – mondta Adam.
– Ugyan már, mi lehet olyan nehéz pár szál virág kiválasztásában? – nevetett
Marlowe.
Adam ránézett, és megint és újból beleszeretett, éppúgy, mint a legelső alkalommal,
amikor a lány berobogott a motorkerékpárján az életébe. Marlowe az iránta érzett
szerelemtől csillogó szemmel nézett vissza rá. Adam tudta, hogy így lesz ez
mindennap, életük végéig.
– Amit csak kell, mindent megteszek, hogy elvehesselek feleségül – fogadkozott. –
Jöjjenek azok a virágok
 28.
Charlotte a pult mögötti támlátlan széken ülve épp a számítógépes leltáron dolgozott,
amikor megszólalt az ajtó feletti csengettyű.
Slade-re számított, de Devin és Nate állított be a boltba.
Úgy érkeztek, mintha a közelgő vihar energiájának egy hulláma sodorta volna be
őket. Még órák telnek el, mire a szél és az eső tombolva megérkezik, de az ég már
rohamosan sötétedett. A szigetet körbeölelő tenger tajtékos hullámokat vetett.
– Miss Enright, segítsen nekünk születésnapi ajándékot választani valakinek –kezdte
Devin. – Egy olyan klassz ajándékot, mint az iránytű, amit nekem adott.
– Devin azt mondja, ha valaki, hát maga tudja, hogy ő mit szeretne – tette hozzá Nate.
– De ne legyen túl drága, mert nincs sok pénzünk.
Legföljebb nyolc dollár negyvenhárom centig mehetünk el.
– És persze titok – szólt ismét Devin. – Nem árulhatja el neki.
A fiúk a pult elé érve lefékeztek. Láthatóan teljes izgalomban voltak.
– Oké, lassítsatok kicsit – mondta Charlotte. – Először is ki kapná ezt a születésnapi
ajándékot?
– Attridge rendőrfőnök – árulta el Devin. – Szülinapi bulit fogunk rendezni neki.
– Ezzel köszönjük meg, hogy kihozott bennünket a Rezervátumból – tette hozzá Nate.
– Anya szerint is jó ötlet, mivel a főnöknek nincs senki rokona itt a szigeten, aki
megünnepelje vele a születésnapját.
– A nagymamám megígérte, hogy segíteni fog – mondta Devin. – Ő fogja sütni a
tortát.
– Értem. – Charlotte egymásba fonta a két karját, és a pult üvegére támaszkodott. – És
mikor lesz a főnök születésnapja?
– Pénteken.
– Olyan hamar? És hogy tudtátok meg a dátumot?
Furcsa módon zavarba ejtette, hogy ő nem tudta, mikor van Slade születésnapja. Egy
nőnek legalább ennyit tudnia kellene egy férfiról, mielőtt ágyba bújik vele. De persze az
ilyesmi nyilván nem számít, ha az ember csak rövid távban gondolkozik. Slade sem
tudja, mikor van az ő születésnapja. Vagy lehet, hogy tudja. Nyilván ellenőrizte az
adatait, miután megtalálták Jeremy holttestét a bolt hátsó helyiségében. Azt mondták,
hogy az, aki megtalálja a hullát, automatikusan gyanúsítottá válik.
– Nagymama árulta el – felelte Devin.
Charlotte kíváncsi lett volna, honnan tudta meg Myrna a dátumot.
Azután eszébe jutott, hogy a születés időpontja a jogosítványtól kezdve az
álláspályázatokig bezárólag mindenen fel van tüntetve.
Slade-é is nyilvánvalóan szerepelt az általa kitöltött űrlapokon, amikor elfoglalta a
rendőrfőnöki posztot.
– Nem túl hosszú idő egy buli megszervezéséhez – jegyezte meg.
– Sok dolgunk lesz vele, de mindenekelőtt egy nagyon jó ajándékot szeretnénk találni
a főnöknek – nógatta Devin.
– Ami nem kerül többe nyolc dollár negyvenhárom centnél – hangsúlyozta Nate.
– Meglátom, mit tehetek – ígérte Charlotte.
– Köszönjük, Miss Enright – vigyorgott Devin magabiztosan. – Tudtam, hogy segíteni
fog.
A fiúk kirohantak a boltból. Charlotte megvárta, míg eltűnnek a szeme elől, csak
aztán egyenesedett fel a pultról. A tehetsége szintjét feljebb emelve lassan végigsétált a
bolton, kitapogatva az utat a Tükrös Régiségeket betöltő alacsony szintű psziáramlatok
tengerében. Kell lennie egynek a tárgyak rengetegében, amelyik megfelel Slade-nek és
az ő kivételes aurájának.
Az egyik vitrin előtt, amelyben kristályokkal és borostyánnal kirakott tárgyak voltak
kiállítva, megállt. A legalul lévő órában volt valami, ami megpezsdítette az energiáját.
Kinyitotta a vitrin ajtaját, benyúlt, és kivette az órát. Kora második századi antik
darab volt, az Arkane egyik órásmestere tervezte. Erről eszébe fog jutni Slade-nek az
ügy, amelyen most dolgozik itt, a szigeten, és talán az együtt töltött idejükre is
emlékeztetni fogja.
Megérintette a nyakában lógó függőt. Érintésére felzengett az órában lévő sötét
energia. Már tudta, hogy fel tudja hangolni Slade-nek.
Este, röviddel tíz óra után teljes erővel lecsapott a vihar. Villámok cikáztak az égen, a
szél cibálta a fák ágait, és megzörgette az ablakokat. A tetőn esőcseppek kopogtak.
Slade átölelve tartotta Charlotte-ot, miközben a lány nappalijának ablakából nézték a
természet színjátékát. A vihar energiája serkentőleg hatott az érzékeikre. Slade amúgy is
felajzottnak érezte magát, és nem gondolta, hogy az egészet ráfoghatja a viharra.
Charlotte közelsége önmagában is elég volt ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljön. Sőt,
ha csak rágondolt, már kőkeménnyé vált.
Rex az ablakpárkányon ült. Őt nem érdekelte a vihar. Azzal volt elfoglalva, hogy
kivette, majd visszatette az arany zsebórát az erszénybe. Újra meg újra, mintha ez
valami új játék lenne.
– Szeretem a vihart – szólalt meg Charlotte. Karját a mellén összekulcsolva, fejét a
férfi vállára hajtva bújt oda Slade-hez. – A vihar maga az energia. Izgató.
Slade még szorosabban ölelte magához. Lekapcsolták a világítást a kis házban. A
villámok sűrűn felvillanó fénye a színek és a sötétebb tónusok titokzatos árnyalatait
festette Charlotte arcára.
A férfi lassan maga felé fordította.
– Izgató – visszhangozta.
A lány elmosolyodott, és a férfiban fellobbant a vágy. A karjába kapta, és a nappalin,
majd a hallon átvágva bevitte a sötét hálószobába. Ott letette a földre.
Két kézzel leemelte, és vigyázva letette a lány szemüvegét a fal mellett álló asztalkára.
Aztán a két tenyere közé fogta az arcát, és megcsókolta.
Charlotte átkarolta a nyakát, a szája megnyílt előtte, és mint mindig, olyan
szenvedéllyel csókolta vissza, hogy Slade-nek még a lelke is átmelegedett tőle.
Lefejtette a lányról a ruhákat, és bevitte az ágyba. Pillanatok alatt maga is
megszabadult a nadrágjától, a csizmájától, az ingétől, majd lassan a lány fölé
ereszkedve, két karját a feje mellé fektetve letámaszkodott a könyökére. Csókolni
kezdte, amíg Charlotte levegője elfogyott, és vonaglani kezdett alatta.
Akkor lassan elindult lefelé a puha, karcsú testen, elidőzött a keblek halmain és a
combok nőiesen telt ívén. Mire ujjai megérkeztek a has alatt megbújó selymes
háromszöghöz, már alig bírt magával. De azt akarta, hogy a lány élvezzen először.
 Az ujjai után a száját is odavitte, hogy a nedves, fűszeres illatú forróság elkábítsa az
érzékeit. Charlotte ujjai a hajába markoltak Duzzadt volt, feszes, és csordultig tele.
– Slade – zihálta.
Percekkel ezután a férfi érezte a lány testén végighullámzó feloldódást. Még akkor is
érezhető volt a lüktetés, amikor visszafeküdt rá, és beledöfte magát. A harmadik
döfésre őt is magával sodorta a lüktető áradat.
Odakint dühöngött az éjszakát lángra gyújtó vihar.
29.
Charlotte útban a kocsija felé már a tornácon volt, amikor meghallotta, hogy cseng a
telefonja. Előhalászta, és ránézett a kijelzőjére. Amikor meglátta, ki hívja, elmosolyodott.
– Jó reggelt, Thelma. Minden rendben odaát?
– Hát nem éppen, kedvesem.
– Rosszul érzi magát?
– Nem, dehogy. Nem akartam megijeszteni. Sok kár esett a kertemben, és a nagy szél
levitte a melegház tetejének egy részét. És persze áram sincs.
– Nálam sincs. Slade azt mondta, az egész város áram nélkül maradt.
– Itt nálam semmi olyan nem történt, amit ne lehetne megjavítani – folytatta Thelma.
– Csak az a baj, hogy az első kertben kidőlt egy fa, és eltorlaszolja a kocsibejárót. Nem
tudok kiállni az autóval, pedig pár dologért be kellene mennem a városba. Nem tudna
elvinni?
– Dehogynem. Épp indulóban vagyok, hogy megnézzem a Tükröst. Slade látta,
amikor ma kora reggel beautózott a városba, hogy megnézze, milyen károk estek. Azt
mondta, kívülről minden rendben lévőnek látszott, de bemenni nem volt ideje. Meg
akarom vizsgálni, nem folyt-e be valahol az eső. Körülbelül öt perc múlva fel tudom
venni. Jó lesz így?
– Tökéletes. Kimegyek a főútra, és ott fogom várni. Annyi törmelék zúdult a kerti
bekötőútra, hogy azt hiszem, nehezen tudná megközelíteni a házat.
– Már indulok is – mondta Charlotte, és kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Köszönöm, kedvesem.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek, cserébe a sok-sok finom cukkinikenyérért, a
bazsalikomért és a paradicsomért.
– Hálás vagyok, amiért van egy szomszédom, aki értékelni tudja a jó
minőségűzöldségeket – nevetett Thelma.
– Akkor pár perc múlva várom.
A telefon elnémult. Charlotte visszaejtette a táskájába, és óvatosan kigurult a főútra.
Útközben rengeteg letört ágat, gallyat és szélfutta törmeléket látott a mellékúton és a
sziklákra felvezető keskeny gyalogúton.
Slade kora reggel elment, hogy megszervezze a beosztottaiból és az önkéntesekből
álló kis csapat munkáját. Mostanára már mindenki kint volt a terepen, hogy felmérje,
hol vannak leszakadt vezetékek, és nem esett-e valami bajuk a magányosan élőknek.
Slade azóta egyszer már felhívta, és elmondta neki, hogy a városba vezető út viszonylag
akadálymentes.
Thelma ott várt rá, ahol a házához vezető út beletorkollt a főútba.
Egy viseltes bőrkabát volt rajta, a karján fedeles kosarat tartott.
 Kinyitotta az utasülés felőli ajtót, és beszállt a kocsiba.
– Jó reggelt, kedvesem – köszönt, és a kosarat az ölébe tette. – Istenem, micsoda vihar
volt, igaz?
– Óránként száz kilométeres szelet jósoltak, és azt hiszem, meg is kaptuk –bólogatott
Charlotte.
– Na, akkor Slade-nek egész nap bőven lesz dolga.
– Nagyon valószínű. Amikor nemrégiben telefonált, épp úton volt kifelé Zeke
Hodson házához, hogy megnézze, minden rendben van-e nála.
– Helyes. Zeke már jól benne van a korban. Nyolcvanöt vagy talán nyolcvanhatéves
lehet, és mindig is ilyen magánakvaló volt. Még telefonja sem volt soha. Ha egyszer
leesik a lábáról, hetekig senki sem fog tudni róla.
Charlotte telefonja ismét csengett. Fékezett és megállt, csak aztán vette föl. Látta a
kijelzőn, hogy Slade hívja.
– Szia – szólt bele. – Hogy megy a munka?
– Eddig nem volt semmi komoly – felelte Slade. – Te jól vagy?
Charlotte-ot meglepte a férfi hangján érződő szorongás.
– Jól vagyok – válaszolta. – Épp a városba tartok. Velem van Thelma is. Felhívott,
hogy megkérjen, vigyem be a városba.
– Ő jól van?
– Jól, de egy fa eltorlaszolja a feljáróját, ezért nem tud kiállni a kocsijával.
– Értem – mondta a férfi. – Vezess óvatosan. Mindenütt letört faágak hevernek.
Vannak köztük nagyok is. Ha egy netalán betörné a szélvédőt, komoly bajt is okozhat.
– Tudom. Vigyázni fogok.
– Az egész szigeten megszűnt az áramszolgáltatás, és a komp-meg a csónakkikötőben
is esett némi kár. Legalább negyvennyolc óráig szünetelni fog a kompközlekedés. Willis
azt mondja, a panziók vendégei nem örülnek, amiért itt ragadtak a szigeten. És odakint
a lelkigyakorlatos házban is ugyanez a helyzet. De a nyafogáson kívül nagyobb bajuk
nem lehet. Később megint hívlak.
– Oké – felelte Charlotte, majd összecsukta a telefonját, és betette a táskájába.
Thelma sokat sejtetően mosolygott.
– Úgy gondolom, beválik a város ravasz haditerve, hogy itt tartsa Attridge
rendőrparancsnokot. Látszik, hogy nagyon aggódik maga miatt, Charlotte.
Charlotte érezte, hogy lángba borul az arca.
– Slade és én együtt járunk, de ez minden. Én nem veszek részt a helyi
összeesküvésben.
– Értem, kedvesem, de ettől az egész csak még romantikusabb, nem gondolja?
– felelte Thelma.
– Maga javíthatatlan – nevetett Charlotte.
– Régóta egyedül élek, de még nem felejtettem el, milyen egy romantikus kaland, és
mi az, hogy szenvedély Kétlem, hogy bárki is el tudná felejteni ezeket a dolgokat –
válaszolta Thelma.
– Nem bizony – mondta Charlotte. Akárhogy alakuljon is, biztos, hogy élete végéig
emlékezni fog Slade-re.
A kicsiny városközpont meglepően jó állapotban vészelte át a vihart. A turisták által
látogatott üzletek mind zárva maradtak, de a fűszeres, a vas– és edénybolt és a kerti
felszerelések boltja nyitva volt, sőt élénk forgalom zajlott bennük.
– Kitegyem a Splinder-féle Kerti Felszereléseknél? – kérdezte Charlotte.
– Nem szükséges. Majd én is kiszállok a Tükrösnél, és onnan elsétálok a Splinderig.
– Biztos? Nem jelent gondot, komolyan.
– Biztos.
– Nekem csak pár perc kell, hogy megnézzem, minden rendben van-e az üzletben. És
úgyis el kell ugranom néhány dologért a fűszerüzletbe. Utána haza is tudom vinni.
– Tökéletes – mondta erre Thelma. – Igazán hálásan köszönöm.
– Nagyon szívesen – felelte Charlotte.
Végighajtott az üzletsor mögötti utcában, és a Tükrös Régiségek hátsó ajtajával
szemben leállította az autót. Kiszálltak. Thelma intett, majd elindult a sétány felé, amely
a Tükrös Régiségeket elválasztotta a szomszédos üzlettől.
Charlotte fölment a lépcsőn, és kioldotta az ajtó zárját.
Emlékeztette magát, hogy be kell szereznie egy új zárat.
Kinyitotta az ajtót, és belépett. Odabent árnyakkal teli félhomály fogadta.
Automatikusan rezálta a fali kapcsolót. Végigfutott a hideg a hátán. A fény nem
gyulladt ki.
– Nincs áramszolgáltatás, nem emlékszik, kedvesem? – szólalt meg a háta mögött
Thelma.
Charlotte megpördült az ajtóban. Thelma felfelé lépkedett a lépcsőn. Egy barokk
arany-ezüst kézitükröt tartott a kezében, a tükrös felével Charlotte-ra irányítva. A régi
tükör keretén és nyelén sötét fényű kristályok csillogtak, s a fémbe különös alkímiai
jeleket marattak. Magába a tükörbe lehetetlen volt belenézni: mintha egy higanytócsába
nézett volna az ember, melynek felszínén zubogva forrt az energia.
– Az Árnyak Tökre – suttogta Charlotte. Régiségkereskedő énje azon nyomban
megszólalt: – Ennek az Arkane valamelyik múzeumában kellene lennie. Hogyan
szerezte meg?
– Most nincs helye efféle társalgásoknak – reccsent rá Thelma, aki időközben felért a
lépcsőn. – Induljon befelé, de máris. Nem akarom, hogy valaki meglásson minket.
– Azt már nem! – És Charlotte mozdult, hogy lelökdösi Thelmát a lépcsőn. Az Árnyak
Tükrében éles fény lobbant. A másodpercnyi energiarobbanás ereje átcikázott Charlotte
testén, s a következő pillanatban kísérteties ultrafényvillanás kíséretében felrobbant
körülötte a
világ.
Megragadta az ajtókilincs gombját, hogy el ne essen, és ösztönösen lezárta az érzékeit.
Ez az egyetlen dolog jutott eszébe, ami talán némi védelmet jelenthet számára. Egy erős
tehetség kezében ez a tükör halálos fegyver volt.
– Így már jobb – szólt Thelma, és a hangja megkeményedett. – És most menjen be a
boltba.
Charlotte a megrázkódtatástól még félig kábultan bevonult a sötét üzlethelyiségbe.
Thelma gyorsan belépett, becsukta, sőt be is zárta maga mögött az ajtót.
– Mi ez az egész? Miről van szó? – kérdezte Charlotte; minden lelkierejére szüksége
volt, hogy higgadtan tudjon beszélni.
 – A Bridewell Motorról – csattant fel indulatosan Thelma. – Mégis mit képzelt, maga
ostoba nőszemély?
– Miféle motor?
– A régi laboratóriumi napló szerint úgy néz ki, mint egy hógömb.
Egyszeriben minden világos lett; annyira, hogy émelyegni kezdett tőle.
– Maga és Jeremy Gaines összedolgoztak – mondta Charlotte.
– Több mint három évig partnerek voltunk, míg úgy nem döntött, hogy engem
kihagy a legeslegnagyobb üzletből.
– Maga ölte meg Jeremyt?
– Úgy volt, hogy megosztozunk a Bridewell Motorból bejövő
hasznon. De Gaines túl mohó volt.
– Ez nem okozhatott túl nagy meglepetést – vélte Charlotte.
– Nem, de elkövettem azt a hibát, hogy azt gondoltam, neki ugyanúgy szüksége van
rám, mint nekem őrá – horkant fel Thelma. – Szerencsétlenségére túl rövidlátó volt,
hogy ezt belássa. Meg akarta szerezni a motort, hogy aztán ő maga adhassa el.
– A Sylvester-bábuval gyilkolta meg?
– Ó, nem, nála a tükröt használtam – válaszolta Thelma. – Azon az éjszakán gyorsan
kellett dolgoznom.
– Már értem. Amikor keresni kezdtem a hógömböt Jeremynek, akaratomon kívül
elvezettem őt Mrs. Lambert-hez. Így megtudta, hogy ő az a gyűjtő, aki nem hajlandó
eladni a gömböt.
– Egy éjjel betört hozzá, de nem találta meg a motort.
– Akkor sem találta volna meg, ha tudja, hogy néz ki, mert Mrs.
Lambert egy különlegesen kialakított pincében tartotta.
– Másodszor is be akart törni, hogy megkeresse, de addigra Lambert már intézkedett,
hogy az üvegtárgyait az Arkane – múzeum kapja meg – világosította fel a lányt Thelma.
– A múzeum emberei tudomásunk szerint az összes tárgyat felpakolták, elvitték, és
elraktározták a múzeum pincéjében.
– És ezek után Mrs. Lambert szívrohamot kapott, és a kórházban meghalt –fejezte be
Charlotte.
– Gondolkoztunk rajta, hogyan tudnánk betörni a múzeum pinceraktárába, de
lehetetlennek tűnt. A J&J nemrégiben megerősítette az ottani biztonságot. De Gaines
szerzett egy másolatot arról a jegyzékről, amely a Mrs. Lambert által a múzeumnak
adományozott tárgyakról készült. Ezen nem volt semmi olyasmi, ami hasonlított volna
a Bridewell Motorra. Ellenben megtudta, hogy Lambert magára is hagyott néhány
tárgyat.
– Csakhogy addigra a hagyatékból engem illető tárgyak Mrs.
Lambert bankjának a pincéjébe lettek elzárva, hogy ott várják meg, amíg a vagyon
sorsa elrendeződik – közölte Charlotte.
– Gaines és én vártunk, amíg átveszi a hagyaték magát megilletőrészét. Ezalatt Gaines
megpróbálta elcsábítani – folytatta Thelma utálkozó
arccal. – Hozzá volt szokva, hogy el tudja bűvölni a nőket és mindenki mást.
Esküszöm, ehhez is volt tehetsége. De végül rájött, hogy maga nem hajlandó a lába elé
omlani. Úgyhogy belenyugodott, hogy meg kell várnia, amíg maga hozzájut a Lambert-
örökséghez.
– De akkor megint keresztülhúztam a számításait azzal, hogy a frekvenciavárosi
boltom készletével együtt a megörökölt darabokat is áthozattam ide, a szigetre.
– Dühöngött – mondta Thelma. – Ekkor döntötte el, hogy elmondja nekem, milyen
külön alkut kötött a Bridewell Motor ügyében. A vevő olyan hatalmas összeget ajánlott
érte, amekkorát sem ő, sem én nem kaptunk soha egyeden üzletért sem. Elég volt arra,
hogy visszavonuljon.
– Miért beszélt magának arról az üzletről, amit önállóan, csak a maga nevében kötött?
– Amikor megtudta, hogy a gömb itt van a szigeten, rájött, hogy szüksége lesz a
segítségemre. Egészen biztosra veszem, hogy azt tervezte, utána végezni fog velem.
– De maga előbb végzett vele.
– Addigra én is ugyanarra a következtetésre jutottam, amire ő – közölte Thelma
hűvösen. – Hogy többé nincs szükségem partnerre.
– És itt, az én üzletemben ölte meg, hogy ha netán nyomozás indulna az ügyben, én
legyek az első számú gyanúsított.
– Igazság szerint nem aggódtam túlságosan az új rendőrfőnök miatt – közölte
Thelma. – Először is, ha Attridge jó zsaru lenne, nem került volna ide, Rainshadowra.
De a Jones & Jonest nem árt szemmel tartani. Az ügynökség időnként ragaszkodik
hozzá, hogy egy ügybe belekontárkodjon. Ám szerencsére minden érintett tudomásul
vette a halál nyilvánvaló okát. Ahogy azt is tudni vélték, hogy Gaines miért
tartózkodott a maga boltjában. Nyilvánvalóan ide is követte magát.
– De akkor éjjel mégsem sikerült megtalálnia a Bridewell Motort.
Thelma arca eltorzult a dühtől.
– Én üvegfénnyel dolgozom. Biztos voltam benne, hogy a motor energiája elég erős,
hogy ennyi tárgy között is érezhető legyen. De tévedtem.
– Igen, tévedett. A Bridewell Motor csak akkor kezdi kibocsátani az energiát, ha
valaki aktiválja.
– Megtalálta? – csillant fel Thelma szeme. – Hol van?
– Kicsomagoltam. Idehozom magának – válaszolta nyugodt hangon Charlotte, hogy
lecsillapítsa az asszonyt.
– De ha át akar verni, esküszöm...
– Hozom.
Charlotte odament a régi széfhez. Rezálta a kódot, s amikor a mágneses acélból
készült ajtó kinyílt, kivette a széfből az átlátszatlan, szürke üveggömböt.
– Ez nem a Bridewell Motor – förmedt rá Thelma. – Ez nem lehet az! Ez csak
egy ócska levélnehezék. – Magasabbra emelte a tükröt. – Figyelmeztettem, hogy...
– Figyeljen – szólt halkan Charlotte.
Megérintette a medálját, és bejuttatott egy kis energiát a gömb közepébe. A gömbölyű
tárgy fényleni kezdett. Előbb csak áttetszővé, de végül teljesen átlátszóvá vált. A
miniatűr Viktória-kori táj fölött apró üvegszemcsékből keletkezett hóvihar kavargott. A
bolt levegőjében erős psziáramlatok örvénylettek.
– Ez az! – suttogta áhítattal Thelma. – Most már érzem. Adja ide.
– Csak óvatosan – intette Charlotte. – Tele van forró pszivel.
– Mondtam már, tudok bánni az üvegfénnyel.
 Thelma szabad kezével felkapta a gömböt. Megbűvölten bámult bele.
– Hihetetlen. Érzem benne az erőt. Egyszerűen hihetetlen.
– Miért éri meg gyilkolni érte?
– Hát nem tudja? – Thelma képtelen volt levenni a szemét a fehéren villódzótájképről.
– Ez volt Millicent Bridewell legnagyobb titka. A régi jegyzetfüzet szerint ezzel töltött
energiát az üvegbe, hogy fegyverként lehessen használni.
– Ezt a gömböt használta, amikor az óraszerkezetű műtárgyait készítette? – Igen.
– Honnan tudja?
– Mi? – Thelma figyelmét teljesen lekötötte az üveggömb belsejében
kavargókristályhó. Feszülten, rezzenéstelen arccal bámulta a látványt.
– Csak azt kérdeztem, hogy honnan tudja ilyen biztosan, hogy ez a Bridewell Motor –
ismételte meg Charlotte halkan.
– Minden le van írva a jegyzetfüzetben – felelte Thelma, oda se figyelve. – Azt is
onnan tudtam meg, hogy egyáltalán létezik. -
Látszott, hogy remegés fut át a testén. Még a lélegzete is elakadt tőle.
– Hihetetlen ereje van – mondta a homlokát ráncolva.
– Igen – bólintott Charlotte. – Hogy jutott magához a jegyzetfüzet?
– Természetesen a maga nagynénje kereste meg nekem. Miután megfejtettem a
titkosírást, rájöttem, hogy igazak a pletykák, amelyeket korábban hallottam. Egy első
generációs telepes valóban áthozta a Függönyön a Bridewell Motort. Ezt elmondtam
Gainesnek.
A rendbe hozott Sylvester-bábut sikerült megtalálnia, de a motort nem. Én gondoltam
egy merészet, és megkértem a nagynénjét, szerezzen meg nekem egy bizonyos
tizenkilencedik századi, óvilági hógömböt. De ő faggatni kezdett.
Charlotte érzékeit újabb felismerés borzolta végig.
– Maga ölte meg Beatrix nénit, ugye? – kérdezte.
– Mint mondtam, gyanakodni kezdett. A fiaimmal együtt évek óta busás hasznothozó
üzlettel foglalkozunk itt a szigeten: a Tükrösből származó tárgyakat adunk el
szárazföldi gyűjtőknek. Beatrix soha nem jött rá. Ő semmi mással nem törődött, csak
hogy megtaláljon valami ősrégi tárgyat, amit Kulcsnak nevezett. Úgy tűnt, hogy soha
nem vette észre, mit vittek el a fiaim a bolt hátsó szobájából.
– A fiai?
– Brody és Mack. A két férfi, akiket Attridge most tartóztatott le.
De majd én kihozom őket a börtönből. Nem lehet olyan nehéz ügy.
Elvégre mindketten vadászok. De most a Bridewell Motor a legfontosabb.
– Jeremy intézte azoknak a tárgyaknak az eladását, amelyeket elloptak a
nagynénémtől, igaz?
– Neki voltak kapcsolatai – felelte Thelma. – Egészen addig minden jól működött,
amíg a hógömbbel nem akart becsapni és kisemmizni. – Összerándult, s a fájdalomtól
egy pillanatra kimeredt a szeme. – Kezd túlforrósodni.
– Tudom – felelte Charlotte halkan. – És még ennél is forróbb lesz.
Hallotta, hogy nyílik a bolt hátsó ajtaja. A testén átfutó finom borzongás elárulta,
hogy Slade érkezett. A férfi nesztelenül belépett a két helyiség közötti ajtónyílásba.
Charlotte a szeme sarkából egy másik, sokkal kisebb árnyékot is látott a cipője mellett.
Rex.
Thelma azonban se látott, se hallott. Megbűvölten bámult a hógömbbe.
– Miért nem vetette be Brody és Mack az Árnyak Tükrét Slade ellen? – kérdezte
Charlotte.
– Bah. Egyik sem elég erős ahhoz, hogy gyilkolni képes energiát gerjesszen a tükörrel.
Meghagytam nekik, hogy inkább az automatát használják. De valami rosszul sülhetett
el. Nem számít, majd később elbánok a rendőrfőnökkel.
– A maga helyében én nem törném ilyesmin a fejem – jelentette ki Charlotte.
– Badarság. Utánanéztem, ki ez az ember, amikor átvette az őrs vezetését. Úgy tűnik,
egykor volt valami tehetsége, de ma már csak egy kiégett SBPN-ügynök. A parapszich
anyaga szerint az állapota romlik, és a jövőben még tovább fog romlani. – Thelmát
hirtelen heves remegés fogta el. – Mi történik?
– A szenzitívek között nem számít különösebben értékes tehetségnek az, aki látja az
auraszivárványokat – kezdte Charlotte csendesen. – De az a helyzet, hogy ha valaki
igazán ért hozzá, akkor bizonyos tárgyak energiáját át tudja hangolni oly módon, hogy
az együtt rezegjen egy személy aurájával.
Thelma arcvonásait már kezdte átrendezni a hamarosan tudatosuló rémület, de a
szemét még nem tudta levenni a Bridewell Motorról.
– Miről beszél? – kérdezte levegő után kapkodva,
– A dolog úgy áll, hogy amit pozitív irányba össze lehet hangolni, ugyanaz
megvalósítható... ellenkező előjellel is – válaszolta Charlotte.
– Nem.
Thelma vadul próbálta lefejteni az ujjait a gömbről. Hogy ez nem sikerült, fogta, és
teljes erőből odacsapta egy közeli asztalhoz. Az üveg nem tört el. A belsejében tovább
kavargott a baljós hóvihar a hajdani London városa fölött.
Thelma hevesen összerázkódott. A szája sikolyra nyílt, de hang nem jött ki rajta. A
szeme kifordult. Hirtelen összecsuklott, és lerogyott a földre.
Ernyedt ujjai elengedték a motort, amely tompa puffanással a földre esett. A hóesés
eltűnt. A gömb elsötétült Pisztollyal a kezében ekkor belépett a szobába Slade. Egy
pillanatra leguggolt, hogy kitapogassa Thelma nyakán a pulzusát. Charlotte egy asztal
szélébe kapaszkodva nézte. Már-már sokkot kapott attól, amit az imént csinált. Érezte,
hogy időnként kihagy, majd újra meglódul a szívverése.
Slade felállt, elrakta a pisztolyát, és magához ölelte a lányt.
– Jól van – suttogta a hajába. – Él, ha ettől vagy így megrémülve.
Charlotte-ban csak ekkor tudatosult, hogy eddig visszafojtotta a lélegzetét.
– Nem tudtam, mi fog történni – mondta. – Rengeteg energia v-van bezárva ebbe a
hógömbbe.
– Mit csináltál a gömbbel?
– Rendszerint úgy hangolom át a t-tárgyakat, hogy harmóniában legyenek
egyszemély aurájával. De most próbaképpen me-megfordítottam a folyamatot. Úgy
csavartam el a gömb á-áramlatait, hogy csökkentsék Thelma saját rezgésszámait.
– Egy időre ellapítottad az auráját – nézett le rá a férfi. – Elég hosszú időre, hogy
elveszítse az eszméletét.
– Valami ilyesmi, i-igen. – Charlotte megérintette a medálját. -
 Nem mintha nem tudtam volna, hogy ilyesmire is képes vagyok. De mostanáig
egyszer sem volt okom arra, hogy kipróbáljam, kísérletezni pedig nem lehetett.
Úgyhogy nem tudtam biztosan, működni fog-e.
– A mindenségit! – füttyentett Slade. – Mostantól bármilyen pszivel átitatott
műtárgyat fegyverré alakíthatnál át.
– Igen.
A férfi szája lassú mosolyra húzódott.
– Nem tenne jót az üzletednek, ha híre menne, hogy mit tudsz művelni
antiktárgyakkal.
– Pár éve n-nekem is eszembe jutott. Ezért soha nem beszéltem róla senkinek,
még a családomnak sem. Te vagy az egyeden, aki tudja.
– Te pedig az egyetlen, aki tudja, mire vagyok képes a tehetségemmel – felelte kicsit
eltolva magától Charlotte-ot Slade.
– N-ne aggódj, t-titokban fogom tartani – suttogta a lány.
– És én is.
– Akkor jó. Most pedig bocsáss meg, de pánikrohamom lesz. – Lélegezz – utasította
Slade.
– Jó. Azt tudok
 30.
Aznap este fél tízkor Slade, egyik kezében telefonnal, a másikban egy sörrel, lustán
elnyúlva ült Charlotte kanapéján. Két sarkát egy zsámolyra téve nézte a kandallóban
táncoló lángokat, és közben összefoglalta a történteket Marlowe Jonesnak.
– Brody és Mack Duncan hamis személyazonosság alatt éltek – mesélte. – Időbe telt,
mire kiderítettem a valódi nevüket. Ma délután vették át őket a frekvenciavárosi zsaruk,
és mindjárt több ügyben is vádat emeltek ellenük. Első dolguk volt, hogy bemószerolják
a jó öreg édesanyjukat. Thelma Duncan a Frekvenciavárosi Kórház parapszichiátriai
zárt osztályán van. Minden jel szerint stroke-ot kapott. Zavartan viselkedik, nem tudja,
hol van, és senki sem bízik abban, hogy valaha is teljesen felépülhet még.
– A Frekvenciavárosi Rendőrségen dolgozik egy nyomozó, aki az Arkane tagja –
felelte Marlowe. – Ő be szokott számolni nekem az ottani dolgokról. Azt mondja, hogy
a hatóságok szerint a Duncan fiúk az anyjukkal egy régiségekre szakosodott
jelentéktelen kis betörőcsoportot működtettek.
– Legjobb tudomásunk szerint így van – mondta Slade, és elkapta
Charlottepillantását.
– Felhívtam a múzeum laboratóriumát, és figyelmeztettem őket, hogy a Sylvester-
bábun kívül még két aktív állapotú tárgy fog érkezni hozzájuk; az Árnyak Tükre és a
Bridewell Motor. Nagyon izgatottak lettek.
Slade figyelte, ahogy Rex felugrik a mellette lévő asztalkára, kinyitja a mancsában
szorongatott erszényt, és kiveszi belőle a kristályokkal kirakott fényes púderkompaktot,
amelyért cserébe Charlotte megszerezte tőle az aranyórát. A porcica játszani kezdett a
púdertartóval. Még nem jött rá, hogyan kell kinyitni, de ez láthatóan nem zavarta, így is
remekül elszórakozott vele.
– Van egy negyedik tárgy is – mondta. – Egy aranyóra, amelyikkel ki lehet kapcsolni
az automatát.
– Megmondom a szállítóknak.
– Ennyi. Most pedig enni fogunk – jelentette ki Slade.
– Vacsorázni? De hiszen mindjárt tíz óra.
– Itt, Rainshadow-n elég sok dolgunk volt Thelmával, a fiaival, na meg a viharutáni
romeltakarítással. Holnap megint hívni fogom.
– Várjon, még ne tegye le. Most, hogy a tehetsége, khm, stabilizálódott, visszamegy
dolgozni a Hivatalba?
– Nem – válaszolta Slade. Nézte, ahogy Charlotte egy tálca sajtos-uborkás szendvicset
tesz le az asztalkára. – Nem megyek vissza a régi állásomba.
– Nos, ha így áll a helyzet, nem volna kedve szerződéses ügynökként dolgoznia Jones
& Jonesnak? – kérdezte nyájasan Marlowe. – Amióta Adam és én, hogy úgy mondjam,
kiléptünk a széles nyilvánosság elé, egyre több a munkám. Nagy hasznát venném
valakinek, aki olyan szakmai háttérrel rendelkezik, mint maga. – Pillanatnyi szünet
után még hozzátette: – És olyan tehetséggel.
Charlotte leült Slade mellé, és papucsba bújt lábát feltette az asztalra. A férfi fél karral
átölelte, és engedte, hogy a lány meleg, fényes energiája minden feszültséget feloldjon
benne.
– Itt maradok Rainshadow-n – felelte. – Szép kis város. Tetszik a munkám. Nekem
való. Egyszóval, ha bármi szívességet tehetek magának innen, szóljon nyugodtan.
– Köszönöm, alighanem élni fogok vele – válaszolta Marlowe. – De biztos benne,
hogy ott akar maradni azon a darab sziklán bent a Borostyán-tengerben?
Slade elgondolkodott a kérdésen.
– Egészen biztos vagyok benne. Jó éjszakát, Marlowe – felelte végül.
– Viszontlátásra az esküvőn.
– A barátnőmet is viszem.
– Jó – mondta Marlowe, és a hangja őszintének, sőt lelkesnek tűnt.
– Nagyszerű.
Slade becsukta a telefont, és már nyúlt is egy gusztusos szendvicsért.
– Azt mondtad neki, hogy itt maradsz Rainshadow-n – nézett rá fürkészve Charlotte.
– Igen, azt mondtam. – Slade nagyot harapott a szendvicsből.
– Örülök neki – jelentette ki a lány. – A szigetnek szüksége van rád. A férfi lenyelte a
falatot, és a lányra nézett.
– Így gondolod?
– Mindketten tudjuk, hogy valami megmozdult odakint a Rezervátumban.
Valakinek legalább fél szemmel oda kell figyelnie.
Ki lenne alkalmasabb erre, mint az SBPN egykori különleges ügynöke?
– Nem a Rezervátum miatt döntöttem úgy, hogy a szigeten maradok. – Slade letette a
szendvics maradékát a tálcára. – Miattad tettem.
– Biztos vagy benne? – kérdezte feszülten Charlotte.
– Soha életemben nem voltam még ilyen biztos semmiben. Aznap, amikor lejöttem a
kompról, és megláttalak, ahogy ott vártál rám, a lelkem legmélyén már tudtam. Olyan
volt, mintha az elmúlt tizenöt évet azzal töltöttem volna, hogy megpróbáljak visszajönni
hozzád.
Ha elmész a szigetről, én is veled megyek. De amíg itt vagy, én is itt maradok.
Te jelented számomra a jövőt. Szeretlek.
Mosoly ragyogott fel Charlotte arcán.
– Ó, Slade – kiáltotta csillogó szemmel.
– Életem nagy részében az otthon mindig ott volt, ahol éppen voltam – folytatta a
férfi. – De amikor a múlt héten megláttalak a kompkikötőben, rájöttem, hogy számomra
ott van az otthon, ahol te vagy. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam semmit felkínálni
neked.
Azt hittem, a pszivakság vár rám. Azt pedig végképp nem akartam, hogy sajnálj. Így
aztán megpróbáltam elhitetni magammal, hogy beérem egy rövid életű kalanddal, és
elmegyek, még mielőtt rájönnél, hogy mi történik velem. – Nagyot sóhajtott. – De nem
tudom, képes lettem volna-e megtenni.
A lány megsimogatta az állát.
– Megtetted volna, mert elhitetted volna magaddal, hogy így lesz a legjobb nekem. És
akkor kénytelen lettem volna útnak indulni, hogy megkeresselek, ami nagyon kínos lett
volna.
– De utánam jöttél volna?
– Abban a pillanatban – felelte Charlotte. – Szeretlek. Aznap, amikor láttalak lejönni a
kompról, tudtam, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Valójában már tizenöt évvel
ezelőtt tudtam ezt, de elhitettem magammal, hogy az egész csak egy kamasz lány
romantikus fellángolása volt. Ma viszont tudom, hogy már akkor igazi szerelem volt.
Különös szédülés fogta el a férfit. Kellett pár másodperc, hogy felismerje az érzést,
hiszen oly régóta és olyan mélyre eltemette magában. De most, hogy felszabadíthatta,
végre nevet is adhatott neki. Öröm.
– A lelkem mélyén mindig is velem voltál – mondta. – Ezért is őriztem meg azsebkést,
amit aznap reggel adtál nekem, amikor elmentem innen. Ez az egyetlen tárgy, amihez
egész életemben ragaszkodtam. És mostantól ugyanígy fogok ragaszkodni hozzád.
Soha többé nem engedlek el magam mellől.
– Én sem engedlek el soha többé – fogadta meg a lány.
Slade magához vonta, és megcsókolta. A levegő megtelt körülöttük a szerelem
simogatóan meleg, fényes és mindennél erősebb energiájával.
31.
Randolph Sebastian felvette a telefont. Biztos volt benne, hogy megérkezett az a
hívás, amelytől a legjobban rettegett, amióta csak átvette a cég vezetését, és vele együtt
a családi titkok őrzésének feladatát.
– Itt Sebastian – szólt bele.
– Slade Attridge. A sziget új rendőrfőnöke.
Randolph erősebben markolta a telefont. A rossz előérzet hideg borzongása futott
keresztül rajta. Attridge hűvös, fegyelmezett hangját hallva megértette, hogy az új
rendőrfőnökkel számolnia kell, és nagy valószínűséggel meg fog gyűlni vele a baja.
– Az asszisztensnőm elmondta, kicsoda ön, amikor bekapcsolta a hívását – mondta. –
Miben állhatok rendelkezésére, Attridge rendőrfőnök úr?
– Az egyik elődöm hátrahagyott feljegyzései szerint az ön családja felügyeli a
Rainshadow Rezervátum Alapítványt.
– Úgy van.
– Valami különös dolog zajlik a Rezervátum területén – közölte határozottan Slade. –
Tudnom kell, mi történik odabent.
Randolphban megszólalt a vészcsengő.
Ennyi év után kezd fellebbenni a fátyol a Rezervátum titkairól?
– Valahol megrongálódott a kerítés? – kérdezte, de tudta, hogy szalmaszálba próbál
kapaszkodni. – Kiküldhetek egy csapat karbantartót.
– A kerítés jól tart, legalábbis amennyire én tudom.
– Nem értem. Valaki átjutott rajta? Öt évvel ezelőtt, miután két idegennek sikerült
bejutnia, a biztonsági embereink még jobban megerősítették a kerítést.
Megint történt egy illetéktelen behatolás?
Szüksége lenne egy mentőosztagra?
– Nem, nekem őszinte válaszokra van szükségem. Mit véd az a kerítés?
Randolph ujjai még szorosabban fonódtak a telefonra. Felállt, és az irodája ablakához
sétált. Lenézett Kadencia városára.
A Borostyán-tengeri Kereskedelmi Társaság központja a gyarmatosítás kori óváros
határán épült modem felhőkarcolóban kapott helyet. Randolphnak nagyszerű kilátása
nyílt a városközpont ősi, idegen romjaira. A zöld kvarckristály falak és légies tornyok
smaragdként csillogtak a napsütésben. A negyed utcáit éjszakánként a zöld fényben
izzó Holt Város világította be.
Eljött a döntés ideje, gondolta Randolph. A megérzésére kell hallgatnia.
– Röviden azt tudom válaszolni a kérdésére, rendőrfőnök úr, hogy nem tudom, mit
véd a kerítés.
– Ez nekem nem elég jó válasz. Az a dolgom, hogy megvédjem a várost.
– Biztosíthatom, hogy Shadow Bay lakói mindaddig biztonságban vannak, amíg
óvakodnak belépni a Rezervátum területére – válaszolta Randolph. – Nem szabad
megengedni, hogy bárki átlépje a kerítést.
– Maga éppolyan jól tudja, mint én, hogy egy tiltó tábla egyesekre ellenállhatatlan
vonzást gyakorol.
– A kerítés gyakorlatilag áthatolhatatlan.
– Nem. Nem az – felelte Slade. – A hét elején be kellett mennem, hogy kihozzak két
tizenéves fiút.
– Micsoda? – Szörnyű balsejtelem fogta el Randolphot – Két gyerek bejutott?
Ön bement utánuk? És Megtalálta őket? Ezt nem hiszem el.
– Higgye el – mondta Slade. – Tudnom kell, mire számíthatok itt.
Ha el kell rendelnem a sziget kiürítését, arról értesítenem kell a hatóságokat.
Márpedig nekik megalapozott magyarázattal kell szolgálnom.
– Semmiféle magyarázatot nem tudok adni, mert nem tudom, mi történik a
Rezervátumban – felelte Randolph. – Csak annyit mondhatok, hogy mindenki
biztonságban van, amíg távol marad a területtől. – Remélem, tette hozzá némán.
– Nekem válaszokra van szükségem.
– Elküldöm a Sebastian Biztonsági Szolgálatvezetőjét, hogy vizsgálja meg a helyzetet,
és állapítsa meg, mi történik. Holnapra ott lesz a szigeten.
– Várni fogom.
Randolph kezében elnémult a telefon. Egy percig még az ablakban álldogált; próbálta
összeszedni magát, és rendet tenni a gondolataiban. Aztán beütött egy számot a
telefonjába.
Az unokája azonnal fölvette.
– Mi a baj? – kérdezte Harry Sebastian minden bevezető nélkül.
– Valami elkezdődött Rainshadow-n. Nem akarok a telefonban beszélni róla. Mikorra
tudsz az irodámba érni?
– Öt perc.
Randolph letette a telefont. A harminc év alatt, amióta ő irányította a vállalatot,
megduplázta a családi vagyont. Ez volt a könnyebbik rész. A Sebastian Társaság
működtetésében a terjedelmes család bonyolult dinamikájának menedzselése volt a
legnehezebb. Kivételesen erős intuitív tehetsége révén az üzleti életben valóságos
természeti erőként működött, ám korántsem bizonyult ilyen hatásosnak önfejű, makacs,
intelligens és rendkívül tehetséges családtagjaival szemben. Leginkább a két fiúunokája
tudta feldühíteni. Talán mert egyre inkább őrá hasonlítottak.
Négy perc múlva nyílt az ajtó. Harry lépett be a szobába. A nevét kalóz őse után
kapta, és fekete hajával, aszketikus vonásaival, hűvös pillantású zöld szemével eleven
mása volt az irodája falán függő portré modelljének De csak jóval később, amikor
szokatlan tehetsége már jelentkezett nála, derült ki a családtagok számára, hogy nem
csak a külsejét tekintve hasonlít az első Harryre.
– Van valami problémánk Rainshadow-n? – kérdezte.
– Ha csak a töredéke igaz a legendáknak, amelyek arról szólnak, hogy az ősünk
miféle titkokat rejtett el ott, akkor nagyon komoly problémával kell szembenéznünk a
szigeten – válaszolta Randolph.
 32.
Péntek este Charlotte és Rachel, kezükben egy-egy pohár limonádéval, kint ültek a
Partfutó Étterem teraszán, és elmerülten nézték az összegyűlt embereket. A csoport
közepén Slade állt, kezében egy nagy késsel, előtte az asztalon egy hatalmas,
csokoládéval és citromsárga cukormázzal bevont torta. A torta tetejére ráírták, hogy
Boldog születésnapot, Főnök.
– Az előbb, amikor belépett ide, úgy láttam, hogy nagyon meglepődött – mondta
Rachel.
– Meg sem tudott szólalni – nevetett Charlotte. – Ki gondolta volna, hogy sikerül
majd egy igazi meglepetésbulit rendezni annak, aki korábban a Hivatal ügynöke volt,
ráadásul az Arkane tagja?
Devin és Nate láthatóan majd kiugrottak a bőrükből örömükben, hogy így sikerült a
tervük. Ott álltak az asztalnál, Myrnával és Kirk Willisszel együtt. Eljöttek a Part utca
boltosai, még Fletcher Kane és Jasper Gilbert is, és megjelent a sziget szinte valamennyi
lakosa. Rex a terasz korlátján ült, mancsában az erszényt szorongatva. A szemét egy
pillanatra sem vette le a tortáról.
– Attól, hogy valaki az SBPN ügynöke, még nem fogja megsejteni, hogy
meglepetésbulit készítenek neki – jegyezte meg Rachel. – És akinek eddig nem sok
ünnep akadt az életében, miért számítana arra, hogy két gyerek egy egész várost
összecsődít, hogy megünnepeljék az ő születésnapját?
– Tényleg nem számíthatott rá – felelte Charlotte.
Rachel elmosolyodott.
– De valami azt súgja nekem, hogy Slade-nek most nagyon is sok ünnepelnivalója
van.
Slade az emberek feje fölött elkapta Charlotte pillantását, és odakacsintott neki. Aztán
letette a nagy tortavágó kést.
– Ez egy nagyon különleges torta – jelentette ki ünnepélyesen. – Myrna azt mondja,
hogy az első szelet engem illet, úgyhogy azt a szeletet egy nagyon különleges késsel
fogom levágni.
Benyúlt a zsebébe, és kivette a Takasima-zsebkést. Charlotte érezte, hogy könny
szökik a szemébe.
– Várjon! – kiáltotta el magát Myrna. – Csak nem fog az én gyönyörű tortámba egy
piszkos bicskával belevágni? – Előkapott egy csomagot a zsebéből, föltépte, és kirántott
belőle egy fertőtlenítőkendőcskét.
Slade engedelmesen letörölgette a csillogó pengét, aztán levágott egy szeletet, és egy
papírtálcára csúsztatta.
Myrna megfordult, hogy végre elfoglalja a helyét a hatalmas torta mögött.
– A többit majd én felszeletelem, főnök. Rex kapja a következőt.
– Megmondta már valaki Rexnek, hogy a cukkinikenyér dicsőnapjai végleg
leáldoztak? – nézett Rachel Charlotte-ra.
– Reméljük, túl fogja élni – válaszolta Charlotte. – A porcicák nagyon alkalmazkodó
természetűek. Tudják, hogyan kell rezonálni a frekvenciával, ellentétben közülünk
egyesekkel.
Myrna közben a nagy késsel levágott egy jókora szeletet, rátette egy papírtálcára, és a
korlátra rakta Rexnek. A porcica ugyanolyan lelkesedéssel látott neki a csokoládés-
citromos tortának, mint korábban Thelma Duncan cukkinikenyereinek.
– Sikerült meglepnünk a szülinapi bulival, ugye, főnök? – kérdezte Devin ötödszörre
vagy hatodszorra.
– Mondhatom, nagyon meglepődtem – mosolygott rá Slade.
A körülöttük állók nevettek.
– Mindenkivel megígértettük, hogy titokban tartják a meglepetést – magyarázta Nate.
Slade végignézett a teraszon összegyűlt emberek arcán.
– Shadow Bay adhatna pár órát titoktartásból a Hivatal embereinek – mondta.
Szavaira újabb nevetés volt a válasz. Slade ekkor átvágott a csoporton, és odament,
ahol Charlotte és Rachel ültek.
– Boldog születésnapot kívánok én is, főnök – köszöntötte Rachel.
– Ha megbocsát, most beállók a sorba egy szelet tortáért, mielőtt elfogyna.
És elsietett.
– Milyen a torta? – nézett Charlotte Slade-re.
– Ezerszer jobb, mint Thelma Duncan cukkinikenyere – felelte a férfi, majd mélységes
elégedettséggel hozzátette: – Ki merem jelenteni, hogy ez a legfinomabb torta, amit
életemben ettem.
Charlotte elmosolyodott.
Devin meglengetett egy kicsiny, tarka papírba csomagolt ajándékot.
– Most már kibonthatja a csomagot, Attridge rendőrfőnök úr.
Nate-től és tőlem kapja ajándékba. A Tükrös Régiségekből való.
Slade mosolyogva pillantott Charlotte-ra. A lány látta a szemében az életre szóló
szerelem ígéretét.
– Akkor nem kell aggódnom, hogy netán vissza kell vinnem az üzletbe – jelentette ki
Slade. – Akármi legyen is, biztosan épp azt szerettem volna megkapni.
És ott, a barátaik és szomszédjaik szeme láttára szájon csókolta Charlotte-ot. A
sokaság tapsviharban tört ki.
Slade fölemelte a fejét, és körülnézett.
– Mindnyájan hivatalosak az esküvőnkre – mondta.
 A szerzőről
Jayne Ann Castle Krentz 1948. március 28-án született a kaliforniai Borrego
Springsben. Történelemből diplomázott a Kaliforniai Egyetemen, majd elvégezte a
könyvtár szakot is.
Tanulmányainak befejezése után hozzáment az egyetemen megismert szerelméhez,
Frank Krentzhez. A házaspár a Virgin-szigetekre költözött, ahol Jayne egy évig
könyvtárosként dolgozott a helyi általános iskolában.
Már a Duke Egyetem könyvtárának munkatársa volt, amikor elkezdett írni. Hat éven
keresztül bombázta kézirataival a kiadókat, de postaládájában mindig csak
visszautasító leveleket talált.
Többször is megpróbált felhagyni az írással, de a kiábrándító eredménytelenség
ellenére sem volt képes letenni a tollat. Kitartása 1979-ben végre sikerhez vezetett:
elfogadták az egyik kéziratát.
Bármilyen furcsa, ez az életrajz idáig akár betűről betűre szerepelhetne a trilógia
valamennyi kötetében, elég volna csupán két kötetben a szerző nevét kicserélni.
Három írónő azonos életrajzzal? Ez csak egyetlen esetben lehetséges: ha a három
szerző – Jayne Ann Krentz, Amanda Quick és Jayne Castle – valójában egy és
ugyanaz a személy.
Azt, hogy a szerző éppen melyik írói nevét használja, romantikus regényeinek témája
szabja meg: asszonynevén, Jayne Ann Krentzként jegyzi azokat a romantikus regényeit,
amelyeknek cselekménye napjainkban zajlik, lánykori nevén – Jayne Castle – azokat a
románcokat jelenteti meg, amelyek a jövőben játszódnak (neki köszönhetően vált
ismertté és elismertté ez az alműfaj), míg az Amanda Quick nevet a történelmi
romantikának, a múltban, többnyire a viktoriánus Angliában játszódó történeteinek
tartja fent.
A kérdésre, hogy miért használ három írói nevet, egy alkalommal ezt válaszolta:
„Amikor olvasóim kézbe veszik valamelyik könyvemet, mindig rögtön tudják, hogy az általam
teremtett három világ közül éppen melyikbe lépnek be. ”
Függetlenül azonban attól, hogy a múltban, a jelenben vagy a jövőben játszódnak-e
regényei, mindig találunk bennük izgalmas romantikus szálakat, megoldásra váró
rejtélyeket, és kellő mennyiségű humort. Így fordulhat elő, hogy az írónő egyszerre
három különböző alkotói néven is szerepel a New York Times bestsellerlistáján.
Eddig több mint 150 regénye jelent meg nyomtatásban. Többször is elnyerte a
Romantic Times kritikusainak díját, sőt megkapta a magazin életműdíját is.
Munkássága inspirálta a Romantic Times Jane Austen-díjának létrehozását, és ő lett az
első díjazott is. Az elismerést azok kaphatják meg, akik a romantikus regény műfajában
eredetit és maradandót alkotnak.
Az írónő a műfaj történetét is meg akarta ismertetni a szélesebb olvasóközönséggel,
ezért szerkesztőként és íróként részt vett a Dangerous Men and Adventurous Women:
Romance Writers on the Appeal of the Romance (kb. Veszélyes férfiak és kalandra éhes nők:
szerelmesregény-írók a romantika vonzásában) című esszékötet elkészítésében. A
könyv elnyerte a nőtudományok művelőinek járó rangos Susan Koppelman-díjat.
Jayne Krentz munkarendje híresen szigorú, hetente hat teljes napot dolgozik a
regényein. Jelenleg a Washington állambeli Seattle-ben él férjével, nagy szenvedélye a
vegetáriánus konyha.
Könyvtárosi múltját sem tagadta meg: vagyonából elsősorban könyvtárakat támogat.

ISBN 978 963 203 254 2

Maecenas Könyvkiadó, Budapest az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója
Szerkesztette: Horváth Ágnes
Nyomdai előkészítés: Alinea Kft., Budapest
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Terjedelem: 17,2 (A/5) ív

Table of Contents
PROLÓGUS
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
A szerzőről