1.

Informatív szint

A klasszikus példámra biztos emlékeztek. Ki az, aki emlékszik a klasszikus példámra? Este várja haza a
felség a férjét. A férj 11:27-kor érkezik meg, pontosan akkor. És mikor belép a hálószobába a férj,
ahol a feleség fekszik az ágyban, akkor a feleség ezt a kérdést teszi föl: „Hány óra van?” (Jó, hát ti
akkor nem ismeritek. De érdekes lehet az asszociációtok. De jó, itt lehet csúszdázni, itt lehet
csúszdázni. Ajj, megfognak a lépcsőfokok.) „Hány óra van?” Ennek a kérdésnek van egy informatív
szintje. Ha a férfi 11 óra 27 perckor (Jól emlékszem az órára? Jó. Tehát 11 óra 27 perckor.) teljesen
érzelmeket nem tükröző arckifejezéssel azt mondja: „11 óra 27 van, drágám.”, akkor a
nevetésetekből máris érzékeljünk, hogy valamit érzékelt, és valamit nem. Kétség kívül a
kommunikációnak az információs dimenziójában leledzkedik. Lehet, hogy ő szívesen megmaradna
ott, a legkevésbé gondoljuk azonban, hogy a feleség szeretne ott tartózkodni, ezért nem valószínű,
hogy miközben a kommunikációjának van egy informatív dimenziója és szintje, valójában arra
kíváncsi, hogy mennyi az idő. Érdekes módon mégis ezt kérdezi. (09:30)

Az életünkben rengeteg ilyen nagyon-nagyon egyszerű kérdés hangzik el, s a legegyszerűbb, és

mindenféle kommunikációban is megvan a három dimenzió. Informatív szint – férfiak ezt nagyon
szeretik. S akkor a feleség azt mondja: „Még van képed ilyen pofátlannak lenni?” Most hogyha ezt
egy számítógépnek kéne elemeznie, nehéz bajba lenne. Tehát a kérdés így szól: „Hány óra van?”
Válasz: 11:27. T-dd-dz: pontos a válasz. Következő beszédfordulat: „Van képed ilyen pofátlannak
lenni?” T-tt-ttt-ddz-zs-zskk-fff. Tehát ezt…, ezzel nem lehet mit kezdeni, ha csak az informatív szinten
gondoljuk azt, hogy a kommunikáció zajlik. De hát pontosan tudjuk, hogy érzelmi szinten is zajlik.
(10:20)

2. Érzelmi szint

Azt szoktam játszani csoportokban, ahol tanuljuk ezt a modellt, hogy el kell…, ki kell állni, és
különböző érzelmi tónusokkal kell kérdezni. És hogy… most nagyon érdekes, tesztelhetitek
magatokat. Milyen érzelem jut legelőször eszetekbe? Milyen érzéssel, vagy érzelemmel kérdez a
feleség? Hogy? Szemrehányóan, dühösen, na, na, számon kérően, igen, ó. Ugyanez a tapasztalatom,
ami most megtörtént, hogy rögtön a negatív érzések jutnak eszünkbe. Nem tudtok egy olyan
feleséget elképzelni, aki szereti a férjét? Most ez ennyire nehéz, drágáim? Persze, ezzel még
szeretheti, így van, szeretheti, de… persze. De nem elképzelhető az, csak úgy…, csak játszom ezzel,
hogy a férfi megígérte, hogy 10-re jön, nem véletlen tehát a kérdés, hogy hány óra van. És a feleség,
aki nagyon szereti a férjét, aggódik, hogy kicsinálják a multinál. És mikor a férfi belép a hálószobába,
ő már csurog az együttérzéstől, és legszívesebben a következő pillanatában fölpattanna, le a paplan,
és hiába a hideg, a betörő hidegrekord. Mit neki! Máris omlik a férje nyakába, hogy „De jó, hogy itt
vagy! Hát már másfél órája szeretném az illatodat érezni.” Na? Hát nem jobb? Rögtön: harag,
számonkérés… Az élettapasztalat megfojt benneteket. (Hát ez veszélyes.) (12:15)
Mind a négy alapérzéssel föl tudjuk tenni ezt a kérdést. Örömmel is: „Jaj, de jó, hogy itt vagy! Jaj, de
jó!” – örömmel. Félelemmel: „Jaj, hány óra van? Mi történhetett veled, hiszen megígérted, és nem
jöttél?” Félelem, aggodalom. De haraggal is, ezt mondtátok: „Hány óra van?!! Ezt mondd meg!” És
azután szomorúan is. Ugye, mikor ez 127-edszer játszódik le, azt mondja: „10-re jövök, de ha nem,
telefonálok.” 11:27, nincs telefon, nincs SMS, nincs email, semmi sincs. És akkor egy ilyen szomorú
csalódottság: „Hány óra van? Most akkor hány óra van? De felesleges is kérdezni, tudom, hogy hány
óra van.” (13:05)