Professional Documents
Culture Documents
PF 25
PF 25
(Akartam még egyet… most egy pillanatra elfelejtettem. Mert mondtam, hogy kettő. Pedig
megtanultam a papnevelő intézetben, hogy sose mondjunk számokat. Ezt egy életre nagyon jól
bevéstem, azóta is tartom magam hozzá. Nem fogott rajtam… Áhá! Most már tudom, mert
elolvastam.)
Mi az a funkciónk, ami pedig tönkremegy akkor, hogyha a stressz, a szorongás, a félelem hatására a
tükör-neuronok nem tudják aktiválni azokat a pszichés funkciókat, amelyek kellenének pont a helyzet
megoldásához? A tanulás képességét is elveszítjük. Tehát egyszerűen csak megtörténik velünk
valami, csak szorongunk, csak félünk, csak menekülnénk, készek vagyunk, lefagyunk… és nem
tanulunk belőle semmit. Nem történik semmi – ilyen értelemben – hasznos. Nem, nem tud…,
egyszerűen nem, a tanulás képessége is blokkolódik. Ezért… jaj, nem könnyű a helyzetünk, ugye?
Most ezt az egészet szeretném akkor egy összefüggésbe ágyazni. (37:20)
Képzeljük el azt, hogy ott van két ember, hogy egy picit optimistán nézzük a helyzetet, van valaki, aki
tud biztonságosan kötődni, és valaki, ami nem tud biztonságosan kötődni. Hát aki nem tud
biztonságosan kötődni, őróla majdnem biztosan föltételezhetjük azt… (Ez ugye jó kis mondat!
Majdnem biztosan föltételezhetjük…, szeretem ezeket. Na.) Föltételezhetjük róla azt, hogy éppen
amiatt, ami miatt nem tud biztonságosan kötődni, ő érzékenyebb a stressz válaszaiban. Vagyis kisebb
ingerre is nagyobb stressz hormonszinttel fog válaszolni. Vagyis egy egészen ártatlan megjegyzésre is
egészen el tud kezdeni szorongani. Nagyon dühös tud lenni, menekülhetnéke támad,
megtámadottnak érzi magát egy egyszerű mondattól. Tehát nem elég, hogy a kapcsolatban van
valaki, aki nagyon nehezen kötődik, tehát nehezen tudja fönntartani… Egyszerűen mondom, hogy ez
mit jelent. Nehezen tudja fönntartani azt, hogy „Mi egymáshoz tartozunk, te szerethető vagy akkor is,
ha ebben a pillanatban a szükségleteimet nem elégíted ki, és én is szerethető vagyok, akkor is, ha
ebben a pillanatban dühös vagyok rád, vagy akármit átélek. Szerethető vagy, szerethető vagyok, és
mi összetartozunk.” Ez, ez az, amikor… ez a biztos kötődés. (38:55)
De ha csak az egyik fél nem tud biztosan kötődni, jön egy egyszerű kérdés: „Hány óra van?” Képzeljük
el, hogy a feleség aggodalommal, félelemmel, de szeretettől indított aggodalommal kérdezi este,
hogy hány óra van. Na de aki nem tud biztonságosan kötődni, és egyébként is szorong a találkozástól,
mert a felesége megmondta, hogy „Kérlek, föltétlen küldjél valamit, vagy gyere!” és ő maga is tudja,
hogy tényleg nem teljesített valamit, ennyi elég. Tehát már szorong, már ez neki egy stressz helyzet,
este fél 12, és egyébként is dühös a munkahelye miatt. S a felesége ezt megkérdezi, s egy vulkán
kitör. „Mást se tudsz, mint vádaskodni!” De a felesége nem vádaskodott. Éppen…, éppen aggódva,
szeretettel kérdezte „Hány óra van?”, de ettől a mondattól puff, kimegy, realitás már semmi nincs
benne. Van benne stressz hormon, szorongás, tükör-neuron nulla szinten, már az aktivitása semmi,
egy-kettő ott bóklászik. Mire a feleség ugye, hogyha ő szintén nem kötődik biztonságosan, most
direkt csavarok rajta egyet, azt mondja: „Na ezt a rohadt igazságtalanságot! Itt várlak téged, kétszer
melegítettem a vacsorát, megígérted, hogy időben jössz, és te kiabálsz velem?! Elmész te a …” tűrü-
rűrü-rűrü… Hát a legtöbb ilyen ádáz konfliktus nem így szokott megtörténni? Hogy mire úgy vége van,
azt se tudjuk, mi történt. Hát persze, mert a pszichés funkcióink sem működtek. „Most ez nem igaz.
Hogy kezdtük?” És naná, hogy mind a két fél másképp emlékszik. És akkor erre aztán akkor kialakul
egy ilyen teljesen kezelhetetlen kavalkád. (41:00)