EDNA

ULMANN-MARGALIT
KOORDINÁCIÓS NORMÁK*

BEVEZETÉS

Hobbes központi problémája így fogalmazható meg: miképp lehetséges egyáltalán társa­
dalmi integráció, ha a társadalom szélsőségesen önérdekű egyénekből áll, akik a szűkös
javak megszerzéséért állandó küzdelmet vívnak egymással? Hobbes a társadalmi szerző­
dés fogalmára alapozza válaszát: arra, hogy az egyének a mindannyiuk számára közös
uralkodó elem, a félelem által vezettetve kötnek egymással szerződést. Noha Hobbes
szerint minden egyén külön szerződik a másikkal, beszélhetünk a társadalmi szerződés­
ről, mivel minden efféle szerződésnek ugyanaz a tartalma.
Herbert Spencernek egy szorosan ehhez kapcsolódó problémára adott válasza így
foglalható össze: az összes állandóan versengő és összeütközésbe kerülő önző egyén,
akikből a társadalom összetevődik, tudja, hogy saját személyes érdekeit a specializált és
munkamegosztáson alapuló állapot szolgálja a leginkább. Igaz, hogy a specializált és
munkamegosztáson alapuló állapot a társadalom tagjai között függőségi viszonyokat te­
remt abban az értelemben, hogy az egyén javakkal és szolgáltatásokkal való ellátottsága a
többiek viselkedésétől függ. így annak érdekében, hogy biztosíthassák maguknak a m un­
kamegosztás állapotával együtt járó önző előnyöket, a társadalom tagjai, Spencer posztu-
látuma szerint, belépnek a kölcsönös szerződések hálózatába.
Összefoglalva: mivel a társadalom szélsőségesen önző egyénekből áll, a társadalmi
integrációt azok az előnyök szavatolják mindenki számára, amelyek a specializáción és a
munkamegosztáson alapuló állapotból származnak, és amely előnyöket a kölcsönös szer­
ződések rendszere biztosítja. Itt nincs értelme a szerződésről beszélni, mivel számos köl­
csönös szerződés létezik, és tartalmuk attól függ, milyen szerep jut a szerződő feleknek a
munkamegosztás sajátos állapotában.
E szerződéses megközelítéssel szemben Dürkheim, Parsons és mások azt állították,
hogy a szerződés fogalma nem tekinthető elsődlegesnek, mivel normákat feltételez: nor­

* Coordination Norms. In Edna Ullmann-Margalit 1977. The Emergence o f Norms. Oxford, Oxford University
Press, 74—114. o.
1 6 2 EDNA ULMANN-MAKGALIT

mákat, amelyek meghatározzák, mitől érvényes egy szerződés, milyen megszorítások érint­
hetik a szerződés lehetséges tartalmát (Spencer szerint például senki nem köthet olyan
szerződést, amellyel szolgasorba juttatná magát), melyek - vagy melyek lehetnek - azok
a szankciók, amelyekkel a szerződés megszegése jár stb. Más szavakkal, ezek a szerzők
azt állították, hogy a társadalmi integráció szempontjából inkább a társadalmi normák az
elsődlegesek, nem pedig a szerződések.
A szerződéselméleti megközelítés kritikája nagyrészt azon alapszik, hogy e megkö­
zelítés láthatólag nem képes megmagyarázni, hogyan léphet érvénybe egy szerződés, ha
nincs a szerződő felek között kimondott (explicit) megállapodás: e kritika szerint tehát a
szerződések explicit megállapodáson alapuló magyarázata normákat előfeltételez. A szer­
ződéselméleti megközelítés támogatói persze mindig gondosan hangsúlyozzák, hogy e
szerződések csupán történelmi fikciók és nem feltétlenül alapulnak explicit megállapodá­
son. Valójában azonban nem tudták megmagyarázni a „hallgatólagos” (implicit) megegye­
zés alapvető fogalmát, úgyhogy a társadalmi szerződés e felfogása pusztán a jogi szerző­
dés fogalmának metaforikus kiterjesztése.
Ezzel kapcsolatban megemlíthetjük, hogy Russel és Quine a nyelv konvencionális
felfogásával szem ben hozott érvei hasonlítanak a szerződéselméleti megközelítés kritiká­
jára: ahhoz, hogy a nyelv a konvenciók rendszere legyen, posztulálnunk kellene valami­
lyen „elsődleges nyelvet”, amelyben az ezeket a konvenciókat alkotó (explicit) megálla­
podások megfogalmazhatók. Azaz, mivel a konvenció (convention) fogalma előfeltétele­
zi az összegyűlés (convening) és megegyezés explicit aktusát, a nyelv végül nem vezethe­
tő vissza konvenciókra.
Véleményem szerint azonban Schelling és Lewis munkái —amelyeket a továbbiakban
ismertetni fogok - figyelmet érdemlő választ adnak e bírálatokra. Bemutatom a koordináci­
ós problémáknak nevezett helyzettípusok általuk alkotott modelljét és Lewisnak a konven­
ciókról adott elemzését, amelyek a konvenció (vagy ami azt illeti, a szerződés) fogalmának
újszerű, módszeres és pontos megközelítését nyújtják, mégpedig nem az explicit, hanem a
hallgatólagos megegyezéseket véve alapul. Elsősorban a játékelméleti szemléletmód alap­
ján, kizárólag egyéni érdekeket feltételezve bizonyították, hogy a konvenciók nem előfelté­
teleznek kimondott megállapodásokat és nem is függenek tőlük: pontosabban, megmutat­
ták, hogy a kimondott megállapodás nem szükséges feltétele a konvenciónak.
így Hobbes és Spencer alapvető sejtései az önző egyének közötti szerződések fogal­
máról megfelelően explikálhatók, anélkül hogy a társadalmi normákra mint elsődleges
tényezőkre hivatkoznánk. Mégis el kell fogadnunk Dürkheim és Parsons felfogásából azt,
hogy a normák valóban a társadalmi szerződések (konvenciók) problémájához tartoznak
és fontosak e problém a szempontjából.
E fejezetben a Schelling és Lewis által kialakított elemzési eszköz segítségével megkí­
sérlem bemutatni, hogy bizonyos típusú kontextus úgy fogható fel, mint amely hajlamos
arra, hogy a normák nagy csoportját előhívja.
A fejezet a koordinációs probléma fogalmának bevezetésével kezdődik. Azután azt
állítom, hogy a norm ák megoldják a visszatérő koordinációs problémákat: e normákat
koordinációs norm áknak nevezzük.
Ezeknek a norm áknak két típusát különböztethetjük meg: (1) a múltbeli visszatérő
koordinációs problémákra vonatkozó elfogadott és bevett megoldásokat, amelyek - idő­
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK 163

vei - a normák státusát érik el, (2) újabb visszatérő koordinációs problémákra vonatkozó
megoldásokat, amelyek kezdettől normaként jelennek meg. Az első típust „konvenció”, a
másodikat „rendelet” névvel illetjük.
Összehasonlítva a koordinációs normák két típusának jellegzetességeit, látható, hogy
a közöttük fennálló nyilvánvaló különbségek ellenére számos alapvető szempontból ha­
sonlítanak is egymásra, például hatékonyságuk eredetében, és abban, hogy mindkettő
egyszerre szolgálja az érintettek egyéni és a kollektív érdekeit. Továbbá azt állítom, hogy
a társadalmi integrációhoz való hozzájárulásukon kívül az is a koordinációs normák társa­
dalmi szerepe, hogy a társadalmi választások módszereként működjenek. Ebben az össze­
függésben megvizsgálom a racionalitás kérdését is.
Ezután arra vállalkozom, hogy elvégezzem a koordinációs és a fogolydilemma - prob­
léma, illetve a megfelelő normák részletes összehasonlítását. (Kötetünk e pontot nem
közli. - A szerkó) Az összehasonlítás néhány fontos pontja a következő: mindkét esetben,
ám különféle okokból érvényét veszti a cselekvők maximája, miszerint „azt válaszd, amit
a leginkább preferálsz”; a kimondott megállapodás elégséges feltétele a koordinációs prob­
léma megoldásának, de nem az a fogolydilemma-probléma megoldásának; a koordináci­
ós normákhoz való igazodás az érintettek legjobb érdekeit szolgálja, míg a fogolydilemma
normáinak való engedelmeskedés csak „második legjobb” érdekeiket szolgálja; a szank­
ciók szerepe elsődleges a fogolydilemma típusú normák esetében, a koordinációs nor­
mák esetében viszont csak másodlagos. A problémák két olyan esetét mutatom be ez­
után, amelyek a koordinációs és fogolydilemma-helyzetek jellegzetességei között egy­
aránt megtalálhatók. Végül a kooperáció fogalmának és a koordinációval - valamint a
koordinációs normákkal - való kapcsolatának elemzése következik.

1. Koordinációs problémák
Vizsgáljuk meg a következő - koordinációs - problémát. Tegyük fel, hogy különböző
vonatokon utazunk, nem is tudunk érintkezni egymással. Szeretnénk találkozni, ezért
mindkettőnknek ki kell választania, melyik állomáson szálljon le. Egyikünknek sem túlsá­
gosan fontos, melyik lesz ez az állomás, csak az a fontos, hogy találkozhassunk. így mind­
kettőnknek annak alapján kell kiválasztania, hogy hol száll le, hogy várakozásai szerint a
másik valószínűleg melyik állomást fogja kiválasztani. Ha én sikerrel járok, akkor te is, ha
én elvétem, akkor te is elvéted.
Lássunk egy másik példát a koordinációs problémára (Schelling I960, 94. o.; Lewis
1969, 5. o.): Telefonbeszélgetésünk váratlanul megszakad. Mindketten folytatni akarjuk a
beszélgetést, és mindkettőnknek el kell döntenünk, hogy visszahívjuk-e a másikat vagy
várunk az ő hívására. Egyikünknek sem fontos, hogy melyikünk hív vissza és melyikünk
vár, csak az, hogy a kapcsolat azonnal helyreálljon. Úgyhogy mindkettőnknek aszerint
kell választania, hogy milyen viselkedést vár a másiktól: akkor - és csakis akkor - hívjuk
vissza a másikat, ha a másik valószínűleg vár. És a siker vagy sikertelenség megint csak
mindkettőnk számára siker vagy sikertelenség.
Vizsgáljuk meg a koordinációs problémák általános jellegzetességeit. A fenti két pél­
da természetesen túl kevés ahhoz, hogy általános következtetéseket lehessen levonni
belőlük. Az azonban hasznunkra válhat, ha észben tartjuk őket, és konkrét jellemzőiket
l6 4 EDNA ULMANN-M ARG ALIT

összehasonlítjuk a koordinációs problémák általános eseteire vonatkozó formálisabb és

elvontabb megállapításokkal. A következő gondolatmenet főképp Schelling és Lewis ide­
vágó elemzésére támaszkodik.
A koordinációs problémák interakciós helyzetek, amelyeket a kölcsönös függőség
különböztet meg más helyzetektől. Azaz olyan helyzetek, amelyek két vagy több sze­
m élyt tartalmaznak, akiknek számos alternatív cselekvés közül kell választaniuk, és ame­
lyekben bármely személy cselekvésének kimenetele attól a cselekvéstől függ, amelyet a
többiek külön-külön választanak. Úgyhogy bármelyikük legjobb választása azon múlik,
m ilyen cselekvést vár a többiektől, annak tudatában, hogy a többiek mindegyike azt pró­
bálja kitalálni, hogy ő valószínűleg mit fog tenni.
Az eddig elmondottakat úgy összegezhetjük, hogy a koordinációs helyzetek (problé­
m ák, játszmák) a szigorú, technikai értelemben vett stratégiai helyzetekhez (problémák­
hoz, játszmákhoz) tartoznak, amelyeket az jellemez, hogy a döntések - és ezáltal a vára­
kozások - kölcsönösen függenek egymástól; ez különbözteti meg e problémákat azoktól,
am elyek esetében a kimenetelek a szerencsén vagy az ügyességen múlnak. A stratégiai
problém ák osztályán belül a koordinációs problémák megkülönböztető sajátossága az,
hogy a felek érdekei egybeesnek. Ha az érdekek egybeesése tökéletes, tiszta koordináci­
ós problémáról beszélünk. A nem tiszta koordinációs problémákban a felek érdekeinek
egybeesése nem tökéletes, de mégis ellensúlyozza az érdekek esetleges ütközését. A fen­
ti első példa nem tiszta koordinációs változata az lenne, ha azt feltételeznénk, hogy ném i­
leg nekem is és neked is fontos, hogy hol szállunk ki - én az egyik állomást preferálom, te
egy másikat -, de ezeket az összeütköző preferenciákat felülmúlja az a vágyunk, hogy
találkozzunk, és ezáltal annak szüksége, hogy az egyik vagy másik állomást illető válasz­
tásunkat összehangoljuk. Mégis, bármelyik esetben, attól függetlenül, hogy tiszta vagy
nem tiszta koordinációs problémáról van-e szó, bármely fél sikere (nyeresége), mind-
annyiuk sikerét (nyereségét) jelenti, és ugyanez áll a kudarc (veszteség) esetére is.
Érdemes megjegyezni, hogy a stratégiai problémák, azaz a kölcsönösen függő dönté­
sek nagy osztályán belül a koordinációs problémák szembeállíthatok a konfliktus problé­
máival: különösen éles az ellentét egyfelől a tiszta koordináció szélső esetei és másfelől a
tiszta konfliktus (az úgynevezett nulla összegű problémák) szélső esetei között. Míg a
tiszta koordináció esetében a felek érdekei tökéletesen megegyeznek és a résztvevők
együtt nyernek vagy veszítenek, a tiszta konfliktus esetében a felek érdeke teljesen eltérő,
és az egyik fél nyeresége a másik számára veszteség.
Valójában éppen ez az észrevétel vezette Schellinget arra, hogy „a játékelmélet újra-
orientálását” kezdeményezze (I960, 83-89. o.). Elvetette a stratégiai játszmák felosztását
nulla összegű és nem nulla összegű játszmákra, és ehelyett azt a felfogást szorgalmazta,
am ely szerint a stratégiai játszmák olyan skálát alkotnak, amely a tiszta konfliktustól (azaz
pl. a nulla összegű játszmáktól) a tiszta koordináció játszmájáig terjed. Minden más játsz­
ma e két határeset között foglal helyet: a konfliktus és koordináció, a versengés és együtt­
m űködés keverékének különféle arányait mutatják, s így vegyes m otwum ú játszmák, né­
ven hivatkozunk rájuk.
A későbbiekben hasznos lesz, ha megismerkedünk a koordinációs probléma mát­
rixábrázolásával. A koordinációs probléma leglényegesebb jellegzetessége, mint láttuk,
az, hogy a felek érdekei egybeesnek. Ez a jellegzetesség e problémák nyereménymátrixá-
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK 165

ban úgy jelenik meg, hogy a felek nyereményei minden cellában (lehet ugyan, hogy csak
a megfelelő lineáris transzformáció után) egyenlőek.
A két ember koordinációs problémáját leíró tipikus mátrix a következő:

1. MÁTRIX

Ol 02 03

1 0 0
SÍ
1 0 0

0 1 0
S2
0 1 0

0 0 1
S3 0 0 1

Ha úgy tekintjük, hogy az én (sorválasztó) 1., 2. és 3- sort illető választásaim az A, B és C

állomásokon való leszállás melletti döntésem ábrázolásai, és hasonlóképpen tekintjük a
te (oszlopválasztó) 1., 2. és 3. oszlopot illető választásaidat, akkor az 1. mátrix a fenti első
példát fogja megjeleníteni. Találkozunk és nyerünk, ha sikerül összehangolni a választá­
sainkat, azaz ha cselekvéseink kombinációját az S l-O l, S2-02 vagy S3-03 cellák ábrá­
zolják; különben nem találkozunk és mindketten vesztünk.
Nézzük meg az ellentétes végletet: a tisztán konfliktusos (nulla összegű) helyzetek­
ben az érdekek tökéletes ellentéte a mátrixban úgy jelenik meg, hogy a felek nyeremé­
nyének összege (lehet ugyan, hogy csak a megfelelő lineáris transzformáció után) min­
den cellában nulla.
A kétszemélyes tiszta konfliktust leíró mátrix —amely a tiszta koordináció ellentétét
alkotja - a következő:
2. MÁTRIX

Ol 02

SÍ 1 0
-1 0

S2 0 -1
0 1

Az érdekek tökéletes egybeeséséből önmagában véve még nem következik, hogy a

koordináció problémaként jelenik meg. Ha a résztvevők saját preferenciaskálájukon ugyan­
úgy rangsorolják az összes lehetséges kimenetelt, egészen közönséges interakciós hely­
zet lehet az eredmény, amelyben a koordinációs várakozások, szándékok és cselekvések
semmilyen problémát nem jelentenek.
1 6 6 EDNA ULMANN-MARGAUT

így van ez a 3. és 4. mátrixban ábrázolt helyzetekben, amelyekben

3. MÁTRIX 4. MÁTRIX

Ol 02 Ol 02

SÍ 4 1 SÍ 1 0
4 1 1 0

S2 3 2 S2 0 0
3 2 0 0

az érdekek tökéletesen egybeesnek, de nincs valódi koordinációs probléma: mindkettő­

ben csak egy olyan tényállás létezik, amelyet mindkét fél leginkább preferál (nevezetesen
az S l-O l-ben megjelenített helyzet), és ha mindketten ezt akarják elérni - a sorválasztó
az 1. sort választja, az oszlopválasztó az 1. oszlopot választja - , akkor mindenféle bonyo­
dalom nélkül el is érik.
Egészen nyilvánvaló ebből, hogy az érdekek puszta egybeesése nem elégséges a
probléma kialakításához. Igaz, mivel e munkának az a fő tézise, hogy a normák a helyzeti
problémák megoldására fejlődtek ki, rendkívül fontos kijelölni a koordinációs problémá­
nak azt a tulajdonságát, amely a koordinációs probléma létezéséért felel. Ez a hiányzó
elem - amely jelen volt az első két példában is - a kétértelműség. A koordinációs problé­
mában több olyan kimenetel is van, amelyet az érintettek a legkívánatosabbnak tartanak,
a problémát pedig az jelenti, hogy melyiket válasszák mindannyian. Az 1. mátrixban pél­
dául a felek között nincs érdekkülönbség cselekvéseik kiválasztását illetően, egyszerűen
csak zavar állhat be. Ez a koordinációs problémák lényege.
Hogy ezt az elemet formálisan is meg tudjuk ragadni, és ugyanakkor kizárhassuk a
nem kívánatos közönséges eseteket, be kell vezetnünk a valódi koordinációs egyensúly
fogalmát (lásd Lewis, 1969, 8., 14., 22. o.).
Az egyensúlya résztvevők választott cselekvéseinek olyan kombinációja, amelyet ha
egyszer elértek, egyik résztvevő sem fog megbánni, nem fogja azt kívánni, bárcsak más­
képp cselekedett volna - adott lévén a többiek választása. Azaz egyik résztvevő sem nyert
volna azzal, ha egyedül ő másként cselekedett volna.
A valódi egyensúly valójában szigorú értelemben vett egyensúly. Azaz, a résztvevők
választott cselekvéseinek olyan kombinációja, amelyet az jellemez, hogy minden résztve­
vő vesztett - és nem pusztán nem nyert - volna, ha egyedül ő másként cselekszik. (így az
1. mátrix S l-O l, S2-02 és S3-03 kombinációja, és a 2. mátrix S1-02, a 3- mátrix S l-O l
és a 4. mátrix S l-O l kombinációja mind valódi egyensúlyok. A 4. mátrix S2-02 kombiná­
ciója nem valódi egyensúly.) Általában véve a kétszemélyes mátrixban valódi egyensúly
az, amit a sorválasztó az oszlop minden más kombinációjához képest szigorúan preferál,
illetve az, amit ugyanígy az oszlopválasztó szigorúan preferál a sor minden más kombiná­
ciójához képest.
A koordinációs egyensúly olyan kombináció, amelynek elérése után egyik résztvevő
sem kívánja, hogy bármelyik résztvevő - a ká rő maga, akár valaki más - egyedül más­
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK 1Ó 7

képp cselekedjen. Azaz senki sem járt volna jobban, ha bármelyik résztvevő mást válasz­
tott volna.
A valódi koordinációs egyensúly végül a szigorú értelemben vett koordinációs egyen­
súly, olyan koordinációs egyensúly, amelyben legalább az egyik fél rosszabbul járt volna,
ha bárki másként cselekszik. (Az eddigi különféle mátrixokban a következők a valódi
koordinációs egyensúlyok: S l-O l, S2-02 és S3-03 az 1. mátrixban, SÍ—O l a 3. mátrix­
ban, és S l-O l a 4. mátrixban. S2-02 a 4. mátrixban nem valódi koordinációs egyensúly,
és S l-0 2 a 2. mátrixban valódi egyensúly, de nem koordinációs egyensúly.)
Most eljutottunk arra a pontra, amikor megállapíthatjuk, mely követelmény biztosítja
leginkább, hogy az érdekek egybeesésével járó, kölcsönösen függő döntéseket tartalma­
zó helyzetek valódi koordinációs problémát teremtsenek: e szerint legalább két valódi
koordinációs egyensúlynak kellene lennie. (A fenti mártixok közül csak a 1. mátrix elégíti
ki ezt a követelményt és jeleníti meg a koordinációs problémát.) Ez a követelmény szük­
séges1a kétértelműség vagy az „embarras de richesse” (a bőség zavara) jelenlétéhez, ami
azért lényeges, mert csak így jelenik meg a várakozások összehangolásának és ennélfog­
va a cselekvések közötti választásnak a problémája.
Végül emlékeztetünk arra, hogy a koordinációs problémák nem szükségszerűen tisz­
ta koordinációs problémák, tartalmazhatják az érdekek egybeesésének nem tökéletes ese­
teit is. A mátrixábrázolásban ez azt jelenti, hogy a nyereményeknek nem kell minden
cellában egyenlőknek lenniük. Lehet, hogy a résztvevők nem teljesen közömbösek a kü­
lönféle koordinációs egyensúlyok tekintetében, és ebből következőleg akár még konflik­
tus is lehet köztük. így az 5. mátrixban megjelenített helyzetben a résztvevők érdekei nem
egyeznek meg tökéletesen, a résztvevők számára némi gondot okoz, hogy a három koor­
dinációs egyensúly (S l-O l, S2-02 és S3-03) közül melyiket válasszák. Mégis az érdekek
egybeesése az uralkodó: e koordinációs egyensúlyok mindegyike inkább megfelel a fe­
leknek, mint bármelyik nem koordinációs egyensúlyt jelentő kombináció. A nyeremé­
nyek közötti konfliktust okozó különbségek elég kicsik ahhoz a közös érdekhez képest,
amely a három koordinációs egyensúly egyikének összehangolt kiválasztásához fűződik.
Az ilyen helyzetek tehát igazi koordinációs problémákat alkotnak.
Ugyanakkor arra is rá kell mutatnunk, hogy nincs határozott választóvonal az imént
vizsgált tökéletlen koordinációs helyzetek és az olyan helyzetek között, amelyeket pro­
tekcionizmus vagy részrehajlás jellemez. Nézzük a 6. mátrixban leírt helyzetet. Azt kell-e
itt feltételeznünk, hogy az érdekek egybeesése az uralkodó? Vagy inkább a privilegizált és

1 De nem elégséges. Lássuk például a 4. mátrix következő változatát. Itt két valódi koordinációs egyensúly
létezik (S l-O l és S2-02), és a választások koordinálásának problémája - ha egyáltalán problémának lehet
nevezni —jelentéktelen.
4 . (A) MÁTRIX
Ol 02

4 1
4 1

S2
2 3
2 3
168 EDNA ULMANN-MARGALIT

5. MÁTRIX ó. MÁTRIX

Ol 02 03 Ol 02

SÍ 6 0 0 SÍ 2 0
5 0 0 1 0

S2 0 4 0 S2 0 1
0 4 0 0 2

S3 0 0 5
0 0 6

a megfosztott szembenállásának esetét ábrázolja, amelyben sokat számít a feleknek, hogy

melyik koordinációs egyensúly a tényleges kimenetel.
Természetesen nem meglepő, hogy ezen esetek között nincs éles határ. Ugyanis vé­
gül a résztvevőknek a különféle, egymáshoz viszonyított kimenetelekre vonatkozó prefe­
renciáinak ereje határozza meg, hogy a szemügyre vett helyzet a tökéletlen koordináció
vagy a protekcionizmusból eredő konfliktus (egyenlőtlenség) helyzete-e. Mi több, könnyen
előfordulhat, hogy van némi átváltás az esetek e két típusa között, úgyhogy a nyeremé­
nyek progresszív megváltozása azt eredményezheti, hogy az egyiket átfordítja a másikba.
Gondoljunk csak például fiatalok két csoportjára, akik koordinációs problémája az, hogy
melyik környéken találkozzanak. Lehet, hogy úgy indul a helyzet, hogy mindkét csapat
tagjai számára fontosabb, hogy képesek a koordinációra, mint az, hogy melyik környék
mellett egyeznek ki. Lehetséges azonban, hogy a közlekedési díjak emelkedése vagy a
növekvő bűnözési arány miatt az is számítani kezd, hogy hol találkoznak, ezért a nehezte­
lés és a kizsákmányoltság érzése fejlődhet ki a távolabbi csoportban a helybéli csoporttal
szemben.
Az effajta dinamika bemutatása annak hangsúlyozására szolgál, hogy a társadalmi
interakció adott eseteinek osztályozása nem mindig olvasható ki mátrixábrázolásukból.

2. Koordinációs problémák és norm ák

A koordinációs probléma fogalmának bevezetése után azt a kérdést tárgyaljuk, mikor
jelennek vagy jelenhetnek meg a normák.
Nagy általánosságban két pontot lehet megjelölni:
(1) Visszatérő koordinációs problémák esetén a sikeres megoldás, mihelyt megszüle­
tik és aztán megismétlődik, normává válik.
(2) Bizonyos újszerű koordinációs problémák esetében a megoldást várhatóan vala­
milyen norma kínálja, amelyet valamiféle hatóság kimondottan e céllal bocsát ki.
Vizsgáljuk meg részletesen a koordinációs problémák és a normák közötti összefüg­
gés e két típusát.
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK l6 9

2.1. A bevett megoldásból kialakult norma

Amint Schelling és Lewis megmutatták, a koordinációs problémák megoldása nagy általá­
nosságban valami szembeötlő: a helyzet valamilyen sajátos vonása, a koordinációs egyen­
súlyok egyikeként, feltűnhet az érintetteknek és így gyújtóponttá válhat, amely felé cse­
lekvésük kiválasztása során konvergálni fognak. Hogy a koordinációs egyensúly szembe­
ötlő, nem szükségszerűen - és általában nem is - annak az eredménye, hogy bármely
nyilvánvaló értelemben jobb lenne, mint a másik koordinációs egyensúly, azaz a mátrix­
ábrázolásban nem mindig szükségszerűen az a helyzet, hogy a hozzá tartozó nyeremény
nagyobb, mint a többi koordinációs egyensúlyé. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a résztve­
vők feltétlenül ezt a következményt preferálnák, holott mi igazi koordinációs problémák­
kal foglalkozunk, amelyeket az jellemez, hogy a résztvevők preferenciái mindig feltétele­
sek: a többiek cselekvéseitől függnek. Az adott koordinációs egyensúly inkább a problé­
mát övező helyzet sajátosságai miatt válhat szembeötlővé, vagy amiatt, hogy a résztvevők
ismerik egymás észjárását, képzeletét vagy akár egymás rögeszméit is. Röviden, inkább a
probléma esetleges tulajdonságai jelölik ki a megoldást, mintsem matematikai jellemzői.
A precedensek és megállapodások szintén megoldhatnak visszatérő koordinációs
problémákat. Ugyanakkor úgy is tekinthetjük őket, mint a szembeötlő megoldások sajá­
tos - noha fontos - eseteit. Mivel azonban most elsősorban nem azt vizsgáljuk, hogy pon­
tosan miképp született meg valamilyen megoldás, hanem azt, hogy milyen jellegzetessé­
geket mutat, miután már megszületett, nem részletezzük tovább őket.
A hétköznapi élet számos szabályszerűségét tarthatjuk visszatérő koordinációs prob­
lémák elfogadott és bevett megoldásának. A hivatalos alkalmak öltözékei, a divat általá­
ban, a jobb oldali vagy éppenséggel bal oldali közlekedés, az aranyalap fogalmához kap­
csolódó gyakorlat (elfogadása, becserélése), bármelyik törvényes fizetőeszköz és általá­
ban az etikett szabályai - mindezek felfoghatók úgy, mint bizonyos közösségek tagjai
számára visszatérő koordinációs problémák sajátos megoldásai.
Ezekre a koordinációs problémákra, amint láttuk, az a jellemző, hogy az érintettek
vagy együtt nyernek vagy együtt vesztenek. A szabályszerűségekhez való igazodás, amely
megoldja a visszatérő koordinációs problémákat, minden résztvevő érdekének megfelel.
(Még ha talán nem is mindenki legjobb érdekeinek: némelyek kívánhatnak másféle sza­
bályszerűséget, amely alternatív koordinációs egyensúlyhoz vezetne. Lásd később, 4.3.
szakasz.) Természetesen minden résztvevőnek meglehetősen buzgón ragaszkodnia kell
az általa észlelt szembeötlő kulcsingerhez, amelyet várhatóan a többiek is észlelnek, s
amelyről várhatóan feltételezik, hogy ő is észleli, és így tovább. Ennélfogva azt a bevett
szabályszerűséget, amely a helyzet hozzáférhető koordinációs egyensúlyainak egyikét
mint a megoldást, kiemeli, a lehető legjobb szembeötlő megoldásként valószínűleg min­
denki szívesen elfogadja. Ilyen körülmények között a szabályszerűségekhez való igazo­
dás jutalma maga az igazodó cselekvés, mivel szavatolja, amit mindenki óhajt - valami­
lyen koordinációs egyensúly elérését. Olyan szabályszerűség, amely egy másik koordiná­
ciós egyensúlyt emel ki, a dolog természeténél fogva ugyanannyira hasznos és ezért ugyan­
annyira elfogadott lenne; a hozzá való igazodás, bizonyos határok között, ugyanúgy min­
denkinek az érdekében állna.
A fenti elemzésből kitűnik, hogy fogalmilag nincs semmi normatív azokban a sza­
bályszerűségekben, amelyek a visszatérő koordinációs problémákat megoldják. Sőt azt is
170 EDNA ULMANN-MARGAUT

érdemes megjegyezni, hogy tökéletes leírás és megfelelő magyarázat adható a szóban

forgó szabályszerűségekről anélkül, hogy olyasféle normatív fogalomra hivatkoznánk, mint
a „kell”, a „helyes” vagy a „kötelesség”. Mégis fenntartom, hogy az ilyen szabályosságok
hajlamosak arra, hogy normává váljanak. Ez nyilván magyarázatot igényel. A kérdés tehát
az, miért kell normává válnia annak a szabályszerűségnek, amely valamilyen visszatérő
koordinációs problémát sikeresen megold és így - bizonyos határokon belül - minden
résztvevő érdekeinek megfelel. Más szavakkal, mi az, ami megköveteli, hogy az itt vizs­
gált ismétlődőviselkedési mintázatok &öte/ezo viselkedési mintázatokká alakuljanak? Állí­
tásom mellett számos érvet hozok fel.
Először is a normák alkalmasak arra, hogy szabályozzák és irányítsák az egymást
nem ismerő résztvevők várakozásait és következésképp cselekvéseik kiválasztását. Az a
szabályszerűség, amely sikeresen old meg valamilyen visszatérő koordinációs problémát,
akkor válik bevetté, ha valamelyik közösség tagjai a koordinációs probléma minden ese­
tében ugyanazt a viselkedési mintázatot ismétlik. Ez az ismétlődés viszont valószínűleg
csak akkor alakul ki, ha ugyanazok a résztvevők a probléma minden egyes felmerülése
esetén vagy legalább - ha nem is mindig ugyanazok - az érintett közösség tagjai közös
háttértudásra és közös következtetési szabályokra támaszkodhatnak. A közösség új tagjai
vagy általában azok, akikkel kapcsolatban egyáltalán nem alakítható ki határozott vára­
kozás, problémát, ha éppenséggel nem fenyegetést jelentenek az efféle szabályszerűség
folytonossága tekintetében. De amint valamely jövőbeli viselkedés a bevett mintázattal
megegyezően normative előírható, az idegen beilleszthetővé válik. Az ilyen normák, el­
lentétben a felismerhető szabályszerűségekkel, könnyítenek azon a terhen, hogy a koor­
dinációs probléma minden esetének sajátos összefüggéseiben állandóan sajátos kulcsin­
gereket keressünk, hiszen a normák előírják - s ezáltal biztosítják - a problématípus egy­
forma megoldását, és ennélfogva megelőzik azokat a nehézségeket, amelyek - főleg ide­
genek jelenlétében - a változó problémák újbóli megoldásával járnak.
E pont megvilágítása kedvéért fontosnak tartom, hogy részletesebben kifejtsük a ko­
ordinációs probléma korábban ismertetett második példáját. Tételezzük fel, hogy egy vá­
rosban valamilyen okból minden telefonbeszélgetés mindenféle előzetes figyelmeztetés
nélkül gyorsan megszakad. Mi, mint a város lakói, ezért gyakran fogunk ugyanolyan típu­
sú koordinációs problémával szembesülni. Az első néhány alkalommal azonban, mivel
nem vagyunk még tisztában a bennünket ért szerencsétlenség nagyságával, minden egyes
problémát érdemei szerint kezelünk: azaz a hívó felek közül mindkettő megpróbál majd
az adott telefonbeszélgetés jellegzetességei közt valami olyasmit találni, ami meghatároz­
hatná mindkettőjük számára, hogy ki hívja vissza a másikat, és ki várjon. Ha például egyi­
kőjük a munkahelyéről telefonál, ahol általában nehezen lehet elérni, mindkettőjük szá­
mára magától érthetődő lesz, hogy neki kell visszahívnia a másikat, függetlenül attól,
hogy ő volt-e az eredeti hívó fél vagy sem. Vagy ha az, akit felhívtak, köztudottan nem
emlékszik a telefonszámokra vagy soha nem találja őket, mindkét fél számára nyilvánvaló
lehet, hogy az eredeti hívó félnek kellene újra telefonálnia és így tovább.
Amint azonban lassacskán ráébredünk, hogy a koordinációs probléma tartósan jelen
lesz, valószínűleg hamarosan felhagyunk arra irányuló ad hoc erőfeszítéseinkkel, hogy
olyan kulcsingert találjunk, mely minden egyes esetben külön-külön megmutatja a sajátos
megoldást, és ehelyett kialakul valamiféle szabályszerűség: például az, hogy mindig az
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK 171

eredeti hívó hívja vissza a másikat, míg a hívott fél vár. Az e szabályszerűséghez való
általános igazodás és az összetartó kölcsönös várakozások ezáltal megteremtett rendszere
biztosítja, hogy a probléma minden egyes esetében könnyű megtalálni a megoldást, még
azoknak is, akik nem ismerik egymást. Amint a szabályszerűségek a norma státusára tesz­
nek szert, megtanítják őket a fiataloknak, elmondják az idegeneknek, s ezáltal sokkal
szélesebb kör fogja ismerni és betartani őket és sokkal biztosabban lesznek átörökítve.
Másodszor, míg a múltbeli események alapján kialakult szabályszerűségeket néha
nemcsak egyféle módon folytatják, a norma olyan elveket biztosít a folytatáshoz, amelyek
a legtöbb jövőbeli esetben megoldják a lehetséges kétértelműségeket. Azaz: lehet, hogy
egy visszatérő koordinációs probléma múltbeli megoldásainak láncolatát leírhatjuk kü­
lönböző szabályszerűségekként, de ezek új esetekben eltérő cselekvésekhez vezethet­
nek. Mivel a norma rögzíti a szabályszerűség egyetlen megfelelő leírását, a jövendő ese­
tek számára egyedülálló cselekvési útmutatót nyújt.
Lássunk erre egy egyszerű példát: lehet, hogy a fiatal háziasszony helytelenül értel­
mezi múltbeli tapasztalatait, és arra a következtetésre jut, hogy egy elegáns vacsoránál
minden késnek a tányéroktól jobbra kell kerülnie, a villáknak balra és a kanalaknak a
tányér elé, a tányér felé növekvő nagyságban. Természetesen zavarbaejtő baklövések
származhatnak abból, ha ez az elv szembekerül a helyes etikettel, amely szerint a felszol­
gálandó fogások típusa és sorrendje határozza meg az evőeszközök típusát és sorrendjét,
a tányér elé pedig a desszerthez szükséges evőeszközök kerülnek.
Harmadszor, a normák tagoltabban és szabatosabban vannak megfogalmazva, mint a
viselkedés puszta szabályszerűségei. Ebben az értelemben a normák közelebb állnak a
megállapodásokhoz, mint a szabályszerűségek, és egy kimondott megállapodás teszi lehe­
tővé bármilyen koordinációs probléma legjobb és legbiztosabb megoldását. Sőt az, hogy a
normákat tanítják és ismertetik, valamint az, hogy társadalmi nyomás is támogatja őket,
fokozza az általuk kijelölt, meghatározott koordinációs egyensúly szembeötlő jellegét, s bi­
zonyos értelemben még a megfelelő nyereménymátrixot is kissé megváltoztatja úgy, hogy e
koordinációs egyensúlyt némileg érdemlegesebb megcélzandó következménnyé alakítja.
E három megfontolás mellett két további - eltérő jellegű - pont érdemel figyelmet.
Először, valamilyen szabályszerűség, amely megoldja a visszatérő koordinációs prob­
lémát, szinte definíciószerűen több, mint puszta viselkedési mintázat. A koordinációs prob­
léma természetéből fakadóan az effajta szabályszerűséghez igazodó cselekvés kielégíti a
cselekvő preferenciáit csakúgy, mint a problémahelyzet bármely pillanatában részt vevő
más cselekvők (többségének) várakozásait és preferenciáit is. Ezért arról, aki valamilyen
oknál fogva nem igazodik, a többiek azt gondolják, hogy egyrészt ellentétesen cselekszik
saját érdekeivel, másrészt ellentétesen a többiek preferencáival, amelyeket ismernie kel­
lene, harmadrészt ellentétesen azzal is, amivel szintén tisztában kellene lennie, tudniillik
a többiek rá vonatkozó indokolt várakozásaival. Az effajta cselekvéseket többnyire szé­
gyenletesnek tartják és elutasítóan fogadják, ami általában nem így van azoknak a nem
igazodó cselekvéseknek az esetében, amelyek csak a pusztán véletlenül szabályossá vált
viselkedési mintázatoktól térnek el. Tehát a szabályszerűség vizsgált típusa valamilyen
értelemben azt is maga után vonja, hogy társadalmilag kikényszerített vagy, ha úgy tet­
szik, azt, hogy az adott visszatérő koordinációs probléma minden esetének minden részt­
vevőjére normatív nyomást gyakorol.
172 EDNA UlMANN-MARGALIT

Másodszor és végül, ebben az összefüggésben meg kell különböztetnünk a várako­

zások két típusát: az elméleti várakozásokat, mint például a következő kijelentés: „talaj
menti fagy várható éjszaka az alacsonyan fekvő régiókban”, és a deontikus várakozáso­
kat, mint például a következő: „várlak holnap nyolckor, pontosan itt”. Tudjuk, hogy a
koordinációs problémákban a várakozások kölcsönös függősége nagy szerepet játszik.
Arra, hogy egy koordinációs problémában A-t választom és nem B-t, jó indok, sőt az egyet­
len jó indok az, hogy várakozásom szerint te is A-t fogod választani, várakozásom szerint
te azt várod tőlem, hogy A-t választom, várakozásom szerint azt fogod várni tőlem, hogy A
választását várjam tőled, és így tovább. Miféle várakozások ezek?
Azt gondolom, hogy akármennyire elméleti vagy semleges legyen is a kölcsönös
várakozások rendszere bármelyik elszigetelt koordinációs problémában, megváltozik a
helyzet, amint visszatérő koordinációs problémával lesz dolgunk. Ha a koordinációs prob­
léma visszatérő, ha létrejön olyan szabályszerűség, amely megoldja, és ha fel lehet idézni
a precedenseket, akkor a várakozások gyorsan deontikus jellegűvé válnak, azaz túlmutat­
nak az egyszerű viselkedésjóslásokon: kölcsönös igénnyé válnak. Ha ezek a várakozások
nem elégülnek ki, akkor a többiek nem pusztán tudomásul veszik, hogy viselkedésjóslá­
suk téves volt, hanem valószínűleg szemrehányással illetik azokat, akik miatt várakozása­
ik kudarcot vallottak.
Az az állítás, hogy a szabályszerűségeket fenntartó várakozások könnyen deontikussá
válnak, tapasztalati általánosítás. Ugyanakkor kapcsolódik az előző megállapításhoz: a
visszatérő koordinációs problémát megoldó szabályszerűséghez igazodó cselekvés egy­
aránt megfelel a cselekvő és a többi résztvevő érdekeinek. Függetlenül is igazolható, mi­
ért történik ez így a szabályszerűségek azon sajátos típusának az esetében, amellyel itt
foglalkozunk.
Összefoglalásul: amellett, hogy miért szükséges, hogy a visszatérő koordinációs prob­
lémákat megoldó szabályszerűségek normákká váljanak, az utolsó két pontban megpró­
báltam megmutatni, miért és milyen értelemben mondhatjuk, hogy ezeknek a szabálysze­
rűségeknek a természetükben rejlik a normativitásuk.2 Ez tehát az első kapcsolat a koor­
dinációs problémák és a normák közt. Annak a megfontolásnak a fényében, hogy ezek a
„tartsd magad a szabályokhoz” normák, amelyeket koordinációs normáknak nevezhe­
tünk, bizonyos korlátok között megfelelnek az összes résztvevő érdekeinek, azt javaslom,
hogy a hozzájuk való igazodásról [conformity to them] beszéljünk, ami különbözik a -
másféle normák esetében használható —engedelmeskedés [compliance with] kifejezéstől,
az utóbbi esetben ugyanis a hatékonyság forrása elsősorban —bár a tekintélytisztelettel
összekapcsolódva - a megtorlástól való félelem.

2.2. Normák m int a z újszerű koordinációs problémák, megoldásai

Képzeljük el, hogy egy ország valamelyik része a szomszéd ország katonai megszállása
alá kerül. Ekkor a terület lakói egy félreérthetetlen, jól meghatározott és meglehetősen
hirtelen koordinációs problémával találják szemben magukat: melyik pénzt érdemesebb

2 Jegyezzük meg azonban, hogy annak a mondatnak a logikai formája, amely ilyen szabályszerűségről
szól, mindazonáltal a leíró mondat lesz, szemben annak a mondatnak a formájával, amely a megfelelő normát
fejezi ki. (Ezért a gondolatért Carl G. Hempelnek tartozom köszönettel.)
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK 173

használniuk - sajátjukat, a megszállókét vagy talán mindkettőt? Az a feltételezésünk, hogy

egyiküknek sem különösebben fontos, melyiket használják, amennyiben a (túlnyomó)
többség is azt használja és el is fogadja. Elképzelhető, hogy egy ideig zavar és habozás
lesz a jellemző, lehet, hogy időlegesen még a cserekereskedelemre is visszatérnek, amíg
tisztázódnak a dolgok és új szabályokat fogadnak el.
Valószínűbb azonban, hogy ezt a problémát „fémről” oldják majd meg: azaz a meg­
szálló hatóságok által kibocsátott rendelet fogja meghatározni, hogy valamely időponttól
ez vagy az (vagy mindkettő) pénz a törvényes fizetőeszköz a megszállott területen. Ve­
gyük észre, hogy ha a megszálló ország pénzének használatát rendelik el, amit néhányan
hazaszeretetük miatt nehezteléssel fogadnak, a neheztelést el fogja nyomni az a minden­
kire jellemző preferencia, hogy mindenki igazodjon ahhoz a —bármilyen - szabályszerű­
séghez, amelyhez várhatóan a többiek is ragaszkodnak. Ez azt jelenti, hogy még ha valaki
egy másik koordinációs egyensúlyt kívánna is, akkor is preferálja a bevett (elrendelt)
megoldást a koordinációs egyensúly hiányával szemben, ami esetünkben azt jelentené,
hogy - elutasítva a többiek választását - használhatatlan pénzérméket halmoz fel.
Hasonló példához jutunk, ha Angliát vesszük mint megszálló és Franciaországot mint
megszállt országot, és azt a koordinációs problémát vizsgáljuk, hogy jobb vagy bal oldali
legyen-e a közlekedés a francia utakon. Érdemes megemlíteni, hogy ez a probléma Auszt­
ria 1938-as német megszállása után is jelentkezett. (Ebben az esetben azonban természe­
tesen csak két koordinációs egyensúly lehetséges: a harmadik, vagyis hogy mindkét olda­
lon lehet vezetni, nyilvánvalóan lehetetlen.) A fenti példához hasonlóan, a rendelettel
kapcsolatos lehetséges neheztelést el fogja nyomni a sürgető szükség, hogy elérjenek
valamilyen koordinációs egyensúlyt.
Az efféle példa másik változataként megemlíthetjük, hogy a szövetségesek által meg­
szállt Berlin brit szektorában, a brit főhadiszállások felé tartó utakon az első szembetűnő
dolog a hatalmas JOBBRA TARTS feliratú jelzőtábla volt. Mi volt ez? Parancs? Előírás? Ta­
nács? Szerintem éppen olyan típusú rendelet, amilyet keresünk. Közvetlenül megoldja a
kétértelműséget, időben és térben tisztán meghatározva, hogy német vagy brit területen
történő közlekedésnek kell-e értelmezni a helyzetet - ami valóban koordinációs problé­
mát teremt.
Vagy lássunk egy másfajta példát. Tegyük fel, hogy fellőnek egy távközlési kommu­
nikációs műholdat. Néhány ország használhatja, feltéve, hogy az elérhető frekvenciák
megfelelően vannak elosztva közöttük. A helyzet itt is az, hogy egyik távközlési társasá­
got sem érdekli, hogy melyik frekvenciasávot használhatja, amennyiben senki más nem
használja azt vele egy időben. Ez koordinációs probléma. Az persze elképzelhető, hogy
az ezt megoldó szabályszerűségek csak valamilyen kezdeti zavaros helyzet után alakul­
nak ki, amelyben minden távközlési vállalat puszta csökönyösségből igyekszik „meghó­
dítani” valamelyik sávot. Az azonban sokkal valószínűbb, hogy a probléma másképp ol­
dódik meg: valamelyik nemzetközi távközlési hatóság (feltételezhetőleg egy ENSZ-ügy-
nökség) összeül és döntést hoz az ügyben: kiosztja a frekvenciasávokat és a használati
időket a távközlési vállalatok között. Ez megint „fentről jövő” intézkedés vagy rendelet,
amely oly módon létesít szabályt a műhold használói számára, hogy a sok lehetséges
alternatíva közül kijelöl egy meghatározott koordinációs egyensúlyt.
174 EDNA ULlMANN-MAHCALIT

E példák alapján további következtetésekre juthatunk. Az előző részben tárgyalt ese­

teken túl, amelyekben a viselkedési szabályszerűségek - függetlenül attól, hogyan és mi­
kor jöttek létre amelyek egy visszatérő koordinációs probléma sikeres megoldását je­
lentik, normatív jellegűek, vannak a koordinációs problémáknak olyan esetei is, ame­
lyeknek a megoldásait eleve valamilyen sajátosan e célra kibocsátott hatósági norma el­
rendelése jelenti. Sőt a példák azt is sejtetik, mi a jellemző az ilyen helyzetekre. E helyze­
tekben - valamilyen kétértelmű senkiföldjén - vagy ütközik egymással kétféle, már meg­
lévő szabályozás (például hogy melyik pénzt használják vagy melyik oldalon vezesse­
nek), vagy megjelenik az az igény, hogy a már meglévő szabályozást (például a frekven­
ciasávok felosztásáról) kiterjesszék az új területekre, ahol azonban a régi szabályozás ele­
ve kétértelmű. Az ily módon ütköző vagy kiterjesztett szabályozások bevett megoldást
nyújthatnak (vagy sem) azokban a helyzetekben, amelyek az elemzés számára visszatérő
koordinációs problémának mutatkoznak. De ha egyszer összeütköznek, vagy ha szükség
van kiterjesztésükre, akkor meglehetősen sürgős és élesen meghatározott, sajátos idő­
pontra vonatkozó vagy a jövőbe kiterjedő probléma jelenhet meg. Elvben (és többnyire
gyakorlatilag is) a problémákat célszerűen meghatározott rendelettípusú normák kibo­
csátásával lehet megoldani.
Ezek a normák alkotják tehát a koordinációs normák második típusát. Jegyezzük
meg, hogy a fenti példákból is és a következő gondolatmenetből is az tűnik ki, hogy az
effajta normákat a különböző, nagyságukat illetően egészen kicsi csoportoktól egy egész
nemzetig (vagy államokig) terjedő közösségek közötti érintkezés helyzetei hozzák létre.
Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy ha olyan közösségek kerülnek kapcsolat­
ba egymással, amelyeknek megvannak a saját módszereik a dolgok elintézésére - saját
megállapodásaik, szabályaik, szokásaik —, és a helyzet azt kívánja, hogy a köztük levő
korlátok leomoljanak vagy egyikük - bárm elyikük- bekebelezze a másikat, valószínűleg
különféle koordinációs problémák bukkannak fel, és megoldásuk rendelettípusú koordi­
nációs normákat kíván meg.
Abban az esetben, amikor a megfelelő rendelettípusú koordinációs normát állami
szintű hatóság bocsátja ki, fény derül a jog és szokás érdekes kapcsolatára. Az olyan hely­
zetekben, amelyek újszerű koordinációs problémákat tartalmaznak, a törvényhozás szük­
ségesnek fogja tartani, hogy a már létező szabályozásokat —amelyek durván szólva „szo­
kásoknak” nevezhetők - újabb területekre terjesszék ki. Ezt azért találom érdekesnek,
mert, véleményem szerint, jelentős kiegészítése annak a felfogásnak, amely a törvény és a
(meglehetősen lazán értett) szokás kapcsolatának két kiemelkedő és általánosan elismert
típusát hangsúlyozza. Ez a két típus röviden összefoglalva akkor jön létre, (1) amikor a
törvényhozás elismeri a hagyományos gyakorlatot vagy a szokásos normákat, alkalmazza
és beiktatja őket az állam jogrendszerébe - pl. az izraeli jogban több házassági eljárás és
végkielégítés létezik -, és (2) amikor a jog beavatkozik az érvényben levő hagyományok­
ba és gyakorlatba azzal a céllal, hogy megváltoztassa vagy éppenséggel érvénytelenítse
őket. Példa erre (1925-ben) az arab írásmód kötelező jellegű elhagyása és a római ábécé
bevezetése Törökországban, Izrael államban a fiatalkorúak házasságkötésének eltörlése,
amely korábban bizonyos keleti zsidó közösségekben elfogadott gyakorlat volt, és az
indiai törvénykezés erőfeszítései néhány hagyományos kaszt és gyakorlat eltörlésére. E
két típus mellett és velük ellentétben az újszerű koordinációs problémák esetén a tör­
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK 175

vénykezésre fog hárulni az a feladat is, hogy - amint már említettük - a már létező gyakor­
latokat és eljárásokat kiterjesszék vagy összeegyeztessék közülük azokat, amelyek össze­
ütközésben állnak.
Gyakran azonban a közösségek közötti érintkezés következtében felmerülő új koor­
dinációs problémák nem államon belüli, hanem több államot (vagy nemzetet) felölelő
problémák, úgyhogy a megoldásukra kibocsátott rendelettípusú koordinációs normák
nemzetközi tárgyalások, konvenciók és törvények formájában jelentkeznek.

2.3■ A konformizmusról
Az eddig kifejtett fogalmi keret birtokában hadd szóljak néhány szót a konformizmus
jelenségéről. Noha technikailag ez kitérő, mégis alapvetően fontos az itt alkalmazott meg­
közelítés szempontjából.
Mindenekelőtt vizsgáljuk meg az egyéni konformistát! Alapvető állításom szerint az a
konformista, aki a döntési helyzetek többségét úgy fogja fel, mintha koordinációs problé­
mák lennének. Ahelyett, hogy saját preferenciarendszere alapján rangsorolná a hozzáfér­
hető alternatívákat, majd azt a cselekvést hajtaná végre, amely a számára legkívánatosabb
következménnyel jár, a konformista a többiek cselekedeteitől függőnek észleli saját pre­
ferenciáit: ahelyett, hogy azt mondaná, „A jobban tetszik B-nél, és B jobban tetszik C-nél,
ezért A-t fogom választani”, a konformista azt mondja, „A-t fogom választani, akkor és
csak akkor, ha a többiek is A-t választják, B-t fogom választani, akkor és csak akkor, ha a
többiek is B-t fogják választani”, és így tovább. A „többiek” az efféle mérlegelésben vonat­
kozhat mindenkire, a helyzetben részt vevők többségére, egy hangadó csoportra vagy
egy vonatkoztatási csoportra, például a szomszédok és a kollégák csoportjára. Ugyanez
mondható el a szélsőséges nonkonformistákról, a soha nem csatlakozókról. Ezek is min­
den döntési problémát koordinációs problémává alakítanak: mindig a többiektől eltérően
akarnak választani. (Erre John Mackie hívta fel a figyelmemet.)
Mivel tehát a konformista fő indítéka az, hogy döntései a többiekével megegyezze­
nek, minden döntési helyzetet koordinációs problémáként észlelhet, noha ennek nem
sok köze van a helyzet objektív szerkezeti jellegzetességeihez, csakis a konformista hajla­
mán és gondolkodásmódján múlik. Csak az őszemélyes nézőpontjából jön létre koordi­
nációs probléma, amelyet ezért inkább egyoldalú koordinációs probléma névvel kellene
illetni. Azaz nem kell a résztvevők mindegyikének koordinációs problémát látnia az adott
helyzetben, az érdekek egybeesése nem feltétlenül múlja felül az összeütköző személyes
preferenciákat, és nem feltétlenül olyan helyzetről van szó, amelyben a résztvevők vagy
együtt nyernek, vagy együtt vesztenek. Valójában még az sem szükséges, hogy az egyéni
választások kölcsönös függősége jellemezze az interakciós helyzetet (lásd 164. o.). Csak
az egyéni konformista számára jelent ez koordinációs problémát, aki elnyomja személyes
véleményét és vágyait annak érdekében, hogy megfeleljen a feltételes preferenciák vala­
mely mintázatának. Ha tudja, mit választanak a többiek - akár öltözködésről, vélemé­
nyekről, üdülőhelyről vagy bármiről legyen is szó -, ő is azt fogja választani. Ha nem tudja
vagy ha a többiek még nem döntöttek, kulcsingereket kell keresnie és találgatnia kell,
hogy a saját döntései összhangban legyenek a többiek várható döntéseivel. Az utóbbi eset
egyoldalú koordinációs problémának tűnik, amelynek résztvevői egyrészt a konformista,
másrészt a valamiféle kollektívumként felfogott „többiek”.
1 7 6 EDNA ULMANN-M ARG ALIT

De e fenti eset és a valódi koordinációs probléma közötti különbség valójában igen

alapvető. Ennek belátása érdekében idézzük fel a várakozásoknak a valóságos koordiná­
ciós problémát jellemző rendszerét: azt a cselekvést fogom választani, amelyet, úgy vé­
lem, te is választasz, és amelynek választását, úgy vélem, tőlem várod, és amelyről úgy
gondolom, hogy várod, hogy én várjam, hogy te várd és így tovább. Az egyetlen, elszige­
telt, valódi koordinációs probléma legáltalánosabb esetében két sajátosságot jegyezhe­
tünk meg:

(a) a magasabb rendű várakozások e láncolata elméletileg végtelen (a gyakorlatban azon­

ban néhány lépés után megáll),
Cb) e várakozások elméletiek (lásd 172. o.), azaz sokszor nem jelentenek többet, mint azt,
hogy okunk van úgy vélni, hogy egy bizonyos jövőbeli esemény bekövetkezik, és
nem sokban különböznek a mindennapos jóslásoktól.

A konformista esete egészen más. A konformista olyan döntést fog hozni, amelyet a többi­
ektől vár. Ez a várakozás is elméleti, de nem láncszeme a magasabb rendű elméleti várako­
zások semmiféle láncolatának: a konformistának nem kell azt gondolnia, hogy a többiek
választása bármiféle értelemben is függ az övétől, sem azt, hogy a többiek választása függ a
rájuk vonatkozó várakozásától. A személyes preferenciák elnyomása elég bizonyíték arra,
hogy a konformisták nem veszik tekintetbe őket és általában saját választásaik hatásait.
Másfelől bizonyos értelemben a konformista mérlegeléseiben a másodrendű vára­
kozások, azaz a többiek rá vonatkozó várakozásait illető várakozások válnak elsődleges­
sé. Ilyenkor a konformista úgy gondolja, hogy a többiek inkább deontikus várakozásokat
támasztanak vele szemben, mint elméletieket. Itt „kvázideontikus” területtel van dolgunk,
ahol a konformista nem engedheti meg magának, hogy ne azt tegye, mint a csoport többi
tagja, mert úgy gondlja, hogy másképpen a státusát és az „arcát” kockáztatná. (Goffman
1969 „On Face-Work”). így a konformista esetében a többiek által választott cselekvések­
re vonatkozó várakozás befolyásolja és irányítja saját viselkedését, vagyis tulajdonképpen
ő m aga az, aki követelményeket támaszt önmagával szemben —a nonkonformitás bünte­
tése az a kín, hogy szemet szúr.
Gondoljunk el olyan társadalmat, amelynek minden tagja konformista, akiknek min­
dennél többet jelent a konformitás. Természetesen az a kérdés merül fel, vajon lehet-e eb­
ben társadalomban olyan döntési probléma, amely nem valódi koordinációs probléma.
Mivel olyan helyzettel állunk szemben, amelyben mindenkinek a cselekvési alternatívák
bizonyos halmazából kell választania, feltételezhető, hogy mindegyik konformista meg­
próbálja majd kitalálni, mit választanak a többiek, mindegyikük eléggé jellegzetes kulcs­
ingerek után fog kutatni, és mindegyiküket feltételes preferenciamintázat fogja jellemez­
ni. Ez azonban nem elegendő ahhoz, hogy az effajta helyzetet valódi koordinációs prob­
lém ának nevezzük. Még egy további feltételezésre is szükségünk van: e társadalomban
köztudott, hogy mindenki bevallottan konformista, s ezzel mindenki nagyon meg van
elégedve. Csak ezt feltételezve indulhat el a kölcsönös várakozásoknak az a spirálja, amely­
nek hiányában e helyzeteket nem tekinthetnénk valódi koordinációs problémának, enélkül
ugyanis a helyzet pontos leírása az, hogy sok egyoldalú koordinációs problémából épül
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK 177

fel, tehát a várakozások legfeljebb a második lépcsőfokot érik el, mivel az első lépcsőfok
elméleti, a második pedig kvázideontikus.
Ebben a konformizmusról szóló elemzésben nem fejtettem ki, mi mozgatja a konfor­
mistát. Azt próbáltam megmutatni, hogy miért mondhatjuk, hogy a konformizmus jelen­
sége bizonyos értelemben a koordinációs problémák fogalmán élősködik. Igaz, hogy a
konformizmus esetei sokkal gyakoribbak és sokkal ismerősebbek számunkra, mint a va­
lódi koordinációs problémák. De a koordinációs probléma fogalma, eltérően a konfor­
mizmusétól, nem foglal magában hajlamokat és gondolkodásmódot, emellett a maga egy­
szerűségében szilárdabb alapokon álló és módszeresebb elemzést tesz lehetővé. Ezért
vezettem be és explikáltam a koordinációs norma fogalmát a koordinációs probléma fo­
galma alapján, és ezért csak ezután mutattam rá arra, miként származhat belőle a konfor­
mizmus jelensége és normatív aspektusa. Ez némiképp a társadalomtudományban szoká­
sos eljárás megfordítását jelenti, amelynek során a társadalmi normákat vizsgáló gondo­
latmenetek gyakran rögtön a konformizmus tárgyalásába csúsznak át. (Lásd pl. K. Davis
1950 [különösen a l l . fejezet]; Ely Chinoy 1967 [18. fejezet]; S. Wheeler 1967).

3. A koordinációs norm ák megkülönböztető vonásai

3.1. Általános szint
A koordinációs problémák és normák között kétféle kapcsolatot mutattunk be. Most azt a
kérdést tesszük fel, milyen sajátos vonásai vannak a koordinációs problémákkal ily m ó­
don összefüggő normáknak. Különösen a normáknak azon két csoportja között fennálló
viszonyok - ha vannak ilyenek - érdekelnek bennünket, amelyek két különböző - már
jelzett - módon kapcsolódnak a koordinációs problémákhoz.
A tárgyalás megkönnyítése érdekében először vezessünk be néhány rövidítést. Lewis
javaslata alapján nevezzük konvencióknak az első csoport normáit, vagyis azokat a vi­
selkedési szabályszerűségeket, amelyek vagy létrejöttüket, vagy tartósságukat annak
köszönhetik, hogy visszatérő (vagy folytonos) koordinációs problémák megoldásai, és
amelyek idővel normatívvá válnak. Abban is egyezzünk meg, hogy rendeleteknek. fog­
juk nevezni a második típusú normákat, vagyis azokat, amelyeket kimondottan az új­
szerű és sürgős visszatérő (vagy folytonos) koordinációs problémák megoldásának cél­
jából bocsátottak ki.
Létezik a megkülönböztetéseknek egy olyan, többé-kevésbé általánosan elfogadott
halmaza, amely hasznos eszköze lehet a normák elemzésének és osztályozásának.3 Ha e
megkülönböztetések fényében vizsgáljuk a normák két csoportját, nagy különbségeket
fogunk felfedezni legfőbb jellegzetességeik között, amint azt rövid elnevezéseik - kon­
venció versus rendelet - is mutatják. A konvenciók és rendeletek fenti vizsgálata, azt
hiszem, igazolta a következő, némileg durva és sematikus állítások érvényességét. 9

9 Az alábbiakban a következőkre támaszkodom: (1) Hart 1961, (2) Von Wright 1963, (3) Shwayder 1965,
(4) Ross 1968.
1 7 8 EDNA ULMANN-MARGAUT

A konvenciók tipikus jellemzői:

1. Nem törvényen alapuló normák, amelyeket nem kell elrendelni, szabályba foglal­
ni és kihirdetni.
2. Nem valamely azonosítható hatóság bocsátotta és hirdette ki őket, ezért személy­
telenek és névtelenek.
3. Általában nem intézményesített, nem szervezett és informális szankciókat (azaz
büntetéseket vagy jutalmakat) foglalnak magukban.
A rendeletek tipikus jellemzői viszont:
1. Törvényen alapulnak.
2. Megfelelő jogokkal felruházott (nem feltétlenül állami szintű) hatóság bocsátotta
és hirdette ki őket.
3. A hozzájuk tartozó szankciók lehetnek szervezettek, intézményesítettek, formáli­
sak, akár fizikai természetűek is.
Ezek a különbségek kétségtelenül jelentősek. Van azonban két megfontolás, ame­
lyek fényében a normák e két csoportjának közös jellegzetességei nyilvánvalóak. Ez -
mint sejthető volt - abból következik, hogy a normák mindkét csoportja természeténél
fogva kapcsolatban áll a koordinációs problémákkal. Ezek a megfontolások: (1) normák
hatékonyságának forrása; és az, hogy (2) kinek az érdekeit szolgálja a normákhoz való
alkalmazkodás.
Vizsgáljuk meg mindkettőt külön-külön!

3-2. A hatékonyság forrása

A normák „hatékonyságának forrása” általában a normákhoz való igazodás vagy a nekik
való engedelmeskedés fő indokát vagy indítékát jelenti. Az itt nem vizsgált személyes
normák (parancsok, kérések, tanácsok) és technikai normák (vagy használati utasítások)
betartásának indítékaival ellentétben létezik néhány általánosan elismert indíték, amely
az itt vizsgált személytelen normák betartására vonatkozik. Ide tartozik mindenekelőtt a
szankcióktól való félelem (talán a jutalmazás utáni vágyat is beleértve, még akkor is, ha a
jutalom csupán a büntetés elmaradását jelenti), a valamilyen (személytelen) hatóság elis­
merése, s rendszerint a kettő valamilyen kombinációja.
Mégis, a koordinációs problémák fenti elemzése alapján, amely úgy fogja fel a vizs­
gált normákat, mint ezek lehetséges megoldásait, ki kell tűnnie annak, mi a jellemző for­
rása e normák hatékonyságának. Mivel a koordinációs probléma olyan helyzet, amelynek
bármelyik koordinációs egyensúlyát minden résztvevő preferálja minden olyan cselek­
véskombinációhoz képest, amely nem koordinációs egyensúly, minden egyes résztvevő­
nek érdekében áll, hogy létezzék valami, ami - mindenki számára feltűnő m ódon és
mindenki számára feltűnőként észlelhető m ódon - rámutat arra a meghatározott koordi­
nációs egyensúlyra, amely a megoldást jelenti. Éppen ez az, amit a mi koordinációs nor­
máink - akár konvenciók, akár rendeletek - megoldanak. Irányjelzőkként működnek, a
figyelem összpontosítását segítő eszközökként, és ezáltal az adott koordinációs problé­
m ába beépült (feltételes) preferenciák és várakozások rendszerének gyűjtőpontjaiként.
Ezek a normák nem annyira általános viselkedési szabályokat nyújtanak, mint inkább arra
vonatkozó szabályokat, hogy hogyan válasszunk ki egy meghatározott viselkedést (cse­
lekvést) valamely jól körülhatárolt halmazból, meglehetősen jól meghatározott típusú hely-
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK 179

zetekben. Következésképp azt mondhatjuk, hogy a koordinációs normákat használjuk,

létezésükből előnyre teszünk szert, ha velük összhangban cselekszünk, és nem egyszerű­
en csak igazodunk hozzájuk vagy engedelmeskedünk nekik. (Ez azonban nem akarja azt
jelenteni, hogy a koordinációs normákhoz mindig mindenki igazodik: minden meghatá­
rozott koordinációs problémát jellemezhet olyan szembeötlő tulajdonság, amely elnyom­
ja vagy valamely résztvevő szemében elnyomni látszik a releváns norma szembeötlő jelét
és amely a norma által előírttól eltérő koordinációs egyensúly felé fog mutatni.) Másképp
fogalmazva, minden érintett fél számára előnyös, ha igazodik a koordinációs normához,
ez az előny azonban nem külsőleges szankciókból származik, hanem a koordinációs prob­
léma belső szerkezetéből. A korábban használt megfogalmazással szólva, a koordinációs
normákhoz való igazodás jutalma maga az igazodó cselekvés, így ez a normák hatékony­
ságának a forrása.
Ez nem jelenti, természetesen, hogy a koordinációs normákhoz való igazodás mellő­
zése nem jár semmiféle szankcióval. Valójában az alkalmazott szankciók típusa az egyik
olyan jellemző vonás, amelynek alapján különbséget tehetünk konvenciók és rendelke­
zések között. A szankcióktól való félelem kétségtelenül hozzájárul a koordinációs nor­
mák hatékonyságához. A lényeg azonban az, hogy a koordinációs normákhoz való igazo­
dás indítéka elsősorban a koordinációs helyzet sajátos természetével függ össze, ugyanis
a koordináció elérése a vele járó jutalom, a szankcióktól való félelem csak másodlagos és
kiegészítő motivációs elem.
Azzal a kérdéssel, hogy miért igazodnak az emberek a normákhoz, John W. Thibaut
és Harold H. Kelley tanulmánya foglalkozik. Az ő álláspontjuk (általában a társadalmi
normákat illetően) a fent (a koordinációs normák kisebb osztályáról) kifejtettekhez igen
közelállónak tűnik, amikor azt állítják, hogy „a megegyezésekhez való igazodás (a normát
a megegyezés fogalmára alapozva definiálják) önmagában véve és önmaga által jutalmaz­
va van” (Thibaut - Kelley 1959,128. o.). Ha azonban nem ismerjük a koordinációs helyze­
tek fogalmát és elemzését, a „belső jutalom” (intrinsic reward) kifejezés általuk nyújtott
magyarázata alapvetően különbözni fog az itt felvázolttól. Az ő felfogásukban a felek
közti megegyezést, amely a normák alapjául szolgál, valamikor a múltban egy harmadik,
kívülálló félnek kellett kezdeményeznie, aki gondoskodott arról, hogy a megegyezéshez
való igazodás elnyerje jutalmát, megszegése pedig büntetését. Úgyhogy volt egy jó (kül­
ső) indoka annak, hogy a felek betartsák a megállapodást, az igazodás „megerősítést”
nyert: „Két testvér például nem tud megegyezni, mit játsszanak, mert különféle játékokat
szeretnek. Az anyjuk közbelép, és azt mondja: »egy ideig játsszátok azt, amit Jimmy akar
játszani, aztán, ha azt befejeztétek, adjátok m egjohnnynak a lehetőséget a választásra«,
és ha eszerint cselekszenek, megjutalmazza őket.” (uo. 128. o.) Az effajta megegyezés­
hez való igazodás egyfajta szokássá kellene hogy váljon, és feltételezhető, hogy idővel
a „belső érték” fenn tudja tartani az igazodást, még ha az eredeti szankciók nem érvé­
nyesek is többé.
A normák hatékonyságának Thibaut és Kelley által megnevezett forrása tehát első­
sorban a külsőleges szankciók ereje, másodsorban pedig, leszármaztatott és szerintem
kissé misztikus értelemben, a szokás és precedensek „belső értéke”. Ez természetesen
nagyban eltér azoktól a hatékonyságforrásoktól, amelyeket a fentiekben a koordinációs
normáknak tulajdonítottam. Úgy sejtem azonban, hogy a koordinációs probléma fogai-
1 8 0 EDNA ULMANN-MARGAUT

ma, és az az ezzel kapcsolatos gondolat, hogy lehetségesek olyan hallgatólagos meg­

egyezések, amelyeket szükségtelen külső szankciók által „megerősíteni”, jobban szolgál­
ta volna Thibaut és Kelley gondolatmenetét, mint a megállapodás paradigmatikus felfogá­
sa4 (lásd uo. 127-130. o.) - továbbá ez arra is rávilágítana, hogy megközelítésük csak
néhány társadalmi normára alkalmazható, de nem mindegyikre.
Végül hadd jegyezzem meg, hogy a koordinációs normák hatékonyságának forrásá­
ban, mint azt fentebb felvetettem, és a tanácsok és technikai normák hatékonyságának
forrásában vannak közös vonások. A tanácsok hatékonyságának forrása abban hasonlít a
koordinációs normákéhoz, hogy a cselekedni szándékozó személy érdekeire irányul. Egyik
esetben sincs valójában szükség arra, hogy valamilyen indítékot hozzanak létre, amely a
norma betartását motiválná (külső pozitív vagy negatív szankciók révén), hiszen már léte­
zik indíték. Az érintett személy inkább úgy képzelhető el, mint aki az egyik esetben a
tanácsot, a másik esetben a koordinációs norma létezését információként használja az
érdekeit leginkább szolgáló cselekvés kiválasztásához.
Másodsorban, a koordinációs normák annyiban hasonlóak a technikai normákhoz,
hogy a hozzájuk való igazodás valójában eszköz valamilyen vágyott cél eléréséhez. A
koordinációs normák esetén a cél természetesen a koordináció megteremtése, tágabb
értelemben az összes résztvevő találkozása, valamely meghatározott ponton (a választott
cselekvések kombinációjában). A hatékonyság forrása szempontjából ez a két —egyéb­
ként minden elképzelhető osztályozás szerint teljesen külön csoportba tartozó —normatí­
pus közös vonása.

3 3■ Kinek a z érdekét szolgálja a koordinációs norm ákhoz való igazodás?

Hogy kinek az érdekeit szolgálja a koordinációs normákhoz való igazodás, tulajdonképpen
egy másik meggondolás, amelynek fényében felfedezhetünk egy közös vonást a konvenció­
nak és rendeletnek nevezett kétféle koordinációs normában. Ez a vonás ugyanakkor meg is
különbözteti a koordinációs normákat —e két típust együtt —a többi normától.
Amennyiben a normákat abból a szempontból értékelik, hogy a hozzájuk való igazo­
dás kinek az érdekeit szolgálja5, a szakirodalom erre a kérdésre általános és homályos
válaszokat ad. Általában úgy vélik, hogy a vizsgált normatípustól függően a „társadalom”
vagy „senki” érdekét szolgálják. A „társadalmi érdek” azonban kétértelmű: érthető-e el­
osztó értelemben, azaz úgy, hogy a társadalom minden egyes tagjának érdekét szolgálja a
kérdéses normához való igazodás? Vagy érthető összegző értelemben, azaz úgy, hogy a
társadalom együttes, kollektív érdekét szolgálja - függetlenül attól, hogyan értelmezik ezt
az érdeket? És a „senki” érdeke is furcsa, hacsak nem azt akarja jelenteni, hogy bizonyos
normák tekintetében az érdek egyszerűen lényegtelen - ahogy például a játékszabályok
vagy az erkölcsi elvek esetében (noha éppen itt szerintem ez vitatható).

4 A norm át úgy határozzák meg (kétszem élyes viszonylatban), mint „mindkét fél által elfogadott
viselkedési szabályokat”. Szerintük ez előfeltételezi, hogy a felek között kell lennie bizonyos fokú konfliktus­
nak, amely csak elrendelt, külső szankciók által megerősített megegyezés által oldható fel, amely idővel norma
lesz. De a sajátos koordinációs helyzetek léte azt mutatja, hogy az a feltételezés, hogy a megegyezés konfliktust
előfeltételez, nem feltétlenül igaz.
4 Von Wright és Shwayder például egyáltalán nem hanyagolják ezt a megfontolást a normák (szabályok)
osztályozásában.
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK 181

A koordinációs normák esetében azonban elég nyilvánvaló, hogy amennyiben a hoz­

zájuk való igazodás biztosítja a koordináció elérését, minden egyes résztvevőnek érdeke
az, amit az igazodás szolgál. Tudjuk, hogy a koordinációs problémák természetéből fa­
kad, hogy mindenki, aki részt vesz bennük, érdekelt abban, hogy a (kettő vagy több)
koordinációs egyensúly egyikét elérje. Úgyhogy amennyiben a koordinációs norma hoz­
zásegíti a résztvevőket ahhoz, hogy megközelítsék az egyik meghatározott koordinációs
egyensúlyt, ez elosztó módon külön-külön valamennyiük érdekét is kielégíti. Sőt mivel a
normához való igazodás által elérték a valódi egyensúlyt, mindenki csak veszítene azzal,
ha egyedül akarna eltérni a többiektől (azaz nem igazodni a normához). S mi több, mivel
ez az állapot valódi koordinációs egyensúly, mindenki veszítne akkor is, ha bárki más
akarna másként cselekedni (azaz nem igazodni a normához). így, azt hiszem, elég világos
már, miért állítjuk, hogy minden egyes érintett érdekét szolgálja a koordinációs normához
való igazodás.
De természetesen egyszersmind a „társadalomnak”, pontosabban a koordinációs prob­
lémában részt vevők közösségének mint egésznek is érdeke a megfelelő koordinációs
normához való igazodás. Ennek igazolása érdekében vegyük észre, hogy a koordinációs
probléma résztvevőit tekintve a szükségletkielégülés összmennyisége (amely a következ­
ménymátrixban megjelenik) minden egyensúly esetében nagy (és kicsi a köztük levő
különbség: lásd korábban az 5. és 6. mátrixot), és kicsi a választott cselekedetek minden
olyan kombinációja esetén, amelyek nem jelentenek koordinációs egyensúlyt. Ezért, meg­
ismételhetjük, az a norma, amely elősegíti bármelyik koordinációs egyensúly elérését,
elhárítva ezzel az együttműködés kudarcának veszélyét, az érintett közösség együttes
kollektív érdekét szolgálja6.
Bebizonyosodott tehát, hogy a kétféle koordinációs norma (azaz az úgynevezett kon­
venciók és rendeletek) közös vonása, hogy a hozzájuk való igazodás (a megfelelő és
általuk megoldandó koordinációs problémában) az érintettek mindegyikének az érdekeit
szolgálja, ugyanakkor az általuk alkotott közösség mint egész érdekeit is. Ezután arra a
tényre kell rávilágítanunk, hogy semmiképpen sem mindig (és „automatikusan”) az a hely­
zet, hogy ami elosztóan, külön-külön kielégíti mindenkinek az érdekeit, az egyben min­
denkiét kollektíván is kielégíti.
Ennek legnyilvánvalóbb példája természetesen a fogolydilemma már ismert helyze­
te. Ha ebben mindenki egyetlen célként a saját érdekét követi, akkor az elosztóan, egyen­
ként racionális választás mindenki számára rossz, együttesen éppúgy, mint külön-külön.
Ezzel kapcsolatban azt is meg kell említeni, hogy noha a fogolydilemma normájának való
engedelmeskedés (amely norma megelőzi a jó, de instabil állapotok összeomlását) szin­
tén minden résztvevő érdekét szolgálja, mégis jelentősen eltér a koordinációs normák
esetétől. Az, hogy a fogolydilemma normáját valamilyen értelemben elfogadják azok, akik
a fogolydilemma helyzetében vergődnek, lényegében magában rejti a lemondás elemét,
hiszen ki kell egyezniük azzal a kegyetlen ténnyel, hogy a számukra második legjobb
választással kell megelégedniük, ha el akarják kerülni a szerencsétlenséget. Ez egyrészt

6 Brian Barry Political Argum ent című munkájának (1965) kifejezéseit alkalmazva, azt hiszem, mondhat­
juk, hogy a koordináció elérése (a koordinációs problémának nevezett helyzetekben) olyan szükségleteket
illető elv, amely egyszerre elosztó és összesítő (lásd különösen 38--Í7. o.).
1 8 2 EDNA ULMANN-MAHGALIT

abban fejeződik ki, hogy a norma által védett helyzet new egyensúly (még kevésbé koor­
dinációs egyensúly), vagyis mindenkinek, aki kitart amellett, hogy nyerjen, másképp (a
normához nem igazodva) kell cselekednie. A koordinációs problémák esetében viszont,
az érdekek tökéletes (vagy majdnem tökéletes) egybeesésének köszönhetően, az egyé­
nek szempontjából leginkább preferált állapot elérése tökéletesen összeegyeztethető a
„társadalom” számára legjobb állapot elérésével. így feltételezhető, hogy a koordinációs
normát, amely elősegíti ennek a kívánatos állapotnak a kiválasztását és elérését, sokkal
őszintébben fogadják el az érintett személyek, mivel nem jár együtt a lemondással vagy a
„második legjobb” elfogadásával.
Amint már említettük, nem mindig igaz, hogy mindenki külön-külön vett egyéni ér­
dekeinek a kielégülése együtt jár mindenki kollektiven vett érdekeinek a kielégülésével,
és azt a tényt is figyelembe kell venni, hogy vannak a koordinációs problémáktól eltérő
helyzetek is, amelyekben az egyéni érdek érvényesítése összeegyeztethető a társadalom
mint egész érdekeinek előmozdításával, vagy éppen elvezet ehhez. Vizsgáljuk meg a két­
személyes - nevezzük így - „liberális mátrixot” (7. mátrix).

7. MÁTRIX

Ol 02

SÍ 1 1
1 2

S2 2 3
1 3

Ez a mátrix, rendkívül egyszerűsített formában, a klasszikus liberális-haszonelvű szemlé­

letmódot ábrázolja: ha mindenki a saját dolgával foglalkozna és saját érdekei érvényesíté­
sével lenne elfoglalva, a társadalom egészének az érdekei is elő lennének mozdítva. A
közgazdaságtan birodalmában ez a harmóniaszemlélet a „piac láthatatlan keze” fogalmá­
ban jelenik meg. E felfogás szerint ami jó egyénenként, az jó kollektive is.
A „liberális helyzet” (amely a fentihez hasonló mátrixokban ábrázolható) és a koordi­
nációs problématípus helyzetei (amelyek a korábbi koordinációs mátrixokban ábrázolha­
tok) közti szembetűnő hasonlóság ellenére azonban lényeges különbség van közöttük. A
különbség abban a tényben rejlik, hogy míg a koordinációs probléma természeténél fog­
va kölcsönösen függő döntések helyzete, a liberális helyzet ténylegesen nem az. A liberá­
lis felfogás (példaképpen hozott változata) szerint mindenkinek a saját érdekében kell
eljárnia, mintha elszigetelten cselekedne, azon (optimista) feltevés alapján, hogy e folya­
m atban valahogy a társadalom legjobb érdekei is gondozva lesznek. Az efféle helyzet,
noha (mivel sok cselekvőt tartalmaz) valóban interakciós helyzet, nem a stratégiai inter­
akció helyzete: semmiképpen sem szükségszerűen a kölcsönösen függő döntések hely­
zete, mivel a társadalom szempontjából tekintett kiemenetel nem függ a részt vevő sze­
mélyek kölcsönös várakozásaitól, és mindenki bölcsen meg tudja választani a cselekvése­
it anélkül, hogy figyelembe venné, várhatóan mit tesznek a többiek.
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK 183

A koordinációs normák, mint tudjuk, teljesen eltérő esetet alkotnak. A koordinációs

problémában, ahol a résztvevők érdekei egybeesnek, és ahol mindannyian vagy együtt
nyernek, vagy együtt vesztenek, nincs „láthatatlan kéz”, amely gondoskodna a kimenetel­
ről. Itt arra van szükség, hogy valami szembeötlő legyen, hogy lehetővé tegye a résztve­
vőknek cselekvéseik összehangolását, azoknak az alternatív állapotoknak (koordinációs
egyensúlyoknak) a megvalósítása érdekében, amelyek egyszerre és egy időben elégítik
ki érdekeiket egyénenként és kollektive is.

4. A koordinációs norm ák társadalmi szerepe

4.1. A z úgynevezett integratív funkció
A filozófusok és a társadalomtudósok körében egészen megszokott, hogy a társadalmi
normák „integratív funkciójáról” beszélnek. Azokra a normákra gondolnak, amelyek a
konvenciók, szokások, hagyományok és akár etikett durván körülhatárolt kategóriájába
tartoznak7. E téma tárgyalása általában egész szemantikai mezőt idéz fel, amely, az „integ­
ráció” mellett, olyan kifejezésekből áll, mint „konszenzus”, „kohézió”, „társadalmi irányí­
tás”, „csoportszolidaritás” és hasonlók. így Peter Blau (1967) szerint „a társadalmi kohézió
integráló kapcsolatai megerősítik a közös célokat követő csoportot. A csoportkohézió
előmozdítja a normatív mércékben való egyetértés kifejlődését és ezeknek az elfogadott
normáknak a hatékony kikényszerítését. A kohézió tehát növeli a társadalmi irányítást és
koordinációt” (60. o.). (Számos olyan tanulmányt is idéz, amelyek kísérletekkel támaszt­
ják alá ezt a hipotézist.)
Thíbaut és Kelley megjegyzik, hogy a normák „gyorsabban és biztosabban fognak
kialakulni a nagy kohéziójú csoportokban, mint a kisebb kohéziójú csoportokban” —felté­
telezve, hogy a tagok többsége többé-kevésbé egyenlő mértékben függ a csoporttól (uo.
133. o.). A későbbiekben sajátos szóhasználatukban összefoglalják a csoportnormák tár­
sadalmi funkciójáról alkotott nézetüket: „Amilyen mértékben a normák csökkentik a za­
varó hatásokat, mérséklik a kommunikáció költségeit, növelik az értékek hasonlóságát és
biztosítják a teljesítmény eléréséhez szükséges interakció-sorozatokat, a normák javítják a
diád tagjai által elért költség-jutalom pozíciókat, és ezáltal növelik a diád kohézióját.” (uo.
138-139. o.)
Alf Ross (1968, 94. o.) szintén arra mutat rá, hogy a csoport homogenitása, a tagok
közötti konszenzus mértéke és a csoport konvencionális normáinak hatékonysága között
összefüggés van: „A primitív társadalmakban, ahol az életfeltételek és a társadalmi funkci­
ók egyénről egyénre csak kismértékben különböznek, az alapvető értékek, attitűdök és
vallási hiedelmek javarészt szintén egységesek és harmonikusak. A hagyomány és szokás
tehát nagymértékben uralja a tagok életének minden aspektusát.” Ezután ezt a helyzetet
szembeállítja a modern, nem homogén társadalmakkal, amelyekben a konszenzus mérté­
ke sokkal kisebb, így a társadalmi szokások elvesztik erejüket és jogi szabályozás helyet­
tesíti őket.

7 Lásd például Goffman 1169, 21-22. jegyzet.

1 8 4 EDNA LiLMANN-M ARC ALIT

Látjuk, hogy olykor azt állítják, a társadalmi normák léte járul hozzá a társadalmi
integráció és kohézió növekedéséhez stb., olykor pedig azt, hogy a csoportkohézió stb.
az, ami a társadalmi normák fejlődését, fenntartását és hatékonyságát elősegíti. Ám bármit
is állítanak, nem kínálnak részletes magyarázatot arról, hogyan hatnak ezek a dolgok
egymásra, úgyhogy az idézett bekezdések azt a benyomást keltik, hogy megfogalmazóik
főként az érintett szemantikai mező kifejezéseinek sugalmazó erejére támaszkodnak. Mégis,
az idézett bekezdések által sugallt szemléletmód minimális tartalma az, hogy a csoporttu­
lajdonságoknak van olyan kötegük, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, mind­
egyik hat a többire, és mindegyik előmozdítja a többit, és mindegyik ilyen vagy olyan
m ódon kapcsolódik a csoportnormákhoz.
A koordinációs normák kétségkívül hozzájárulnak a társadalmi integrációhoz. A hoz­
zájuk való igazodás tudvalevőleg együtt és egy időben szolgálja mind a társadalom, mind
pedig egyéni tagjainak érdekeit. így a koordinációs normák fenntartják és továbbadják
(néha fokozzák is) a viselkedési szabályszerűségeket. Ezek a szabályszerűségek megle­
hetősen jó és megbízható alapját jelentik a szóban forgó társadalomban a tagok viselkedé­
sére vonatkozó kölcsönös várakozások rendszerének. Mindez kétségtelenül legalábbis
része annak, amit azon értettünk, hogy a koordinációs normáknak „integráló szerepük”
van. A következő szakaszban az a célom, hogy rámutassak a koordinációs normák egy
m ásik szerepére, amely a fenti, „integráló köteghez” kapcsolódó szereptől gyökeresen
különbözik.

4.2. A koordinációs normák m int a társadalmi döntések eszközei

Röviden összefoglalva, állításom a következő: amennyiben a koordinációs normák koor­
dinációs problémákat oldanak meg, a társadalmi döntések módszerét alkotják. Az alábbi­
akban megmagyarázom és kifejtem állításomat.
Alapfokon azt mondhatjuk, hogy a „társadalmi döntés” a társadalomnak azt a prefe­
renciarendezését jelenti valamilyen alternatívahalmazt illetően, amely e társadalom egyé­
ni tagjainak ugyanarra az alternatívahalmazra vonatkozó preferenciarendezéséből szár­
mazik. Ennek az eljárásnak a kritikus eleme természetesen az összegzés szabálya (vagy a
„társadalmidöntés-íuggvény”), amely meghatározza, hogyan juthatunk el különféle - gyak­
ran összeegyeztethetetlen - egyéni döntésektől (preferenciarendezésektől) ahhoz a dön­
téshez, amely társadalmi döntés.
Például egy falu hatalmas összegű alapítványhoz jut egy látogatóban lévő öreg hölgytől.
Tételezzük fel, hogy a pénz elköltésének három lehetséges módját fogadják el: a falu öreg
templomának renoválása, egy popfesztivál szervezése és a pénz egyenlő szétosztása a
falu lakói közt. Ezután minden falusinak preferenciáival megegyezően egyénileg rangso­
rolnia kell az alternatívákat, és az lesz a kérdés, mi legyen a társadalom döntése. Lehet,
hogy az összegzés demokratikus szabálya lesz a meghatározó, például az, hogy a falusiak
többsége által első helyre helyezett alternatíva lesz a társadalmi sorrendben is az első, a
m ásodik a második, a harmadik a harmadik. (Az összegzésnek lehet más demokratikus
szabálya is - pl. súlyok használata.) Az összegzés diktatórikus szabálya ki fogja jelölni a
közösségnek egy tagját, akinek a preferenciarendezését a társadalom választásaként fog­
ják tekinteni, függetlenül a többiek által felállított sorrendtől. És így tovább.
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK 185

Kenneth Arrow arra mutat rá (1963, 2. o.), hogy csak a diktatúra és a konvenció olyan
eszközei a társadalmi döntésnek, amelyek kiküszöbölik az akaratok összeütközését: „az
ideális diktatúrában csak egy akarat érvényesül a döntésben, a konvenció által szabályo­
zott ideális társadalomban talán csak az isteni akarat létezik, vagy talán feltételezhetőleg
minden egyénnek a társadalmi döntéseket illető közös akarata, úgyhogy egyik eset sem
vonja maga után az egyéni akaratok összeütközését”.8 Akkor miért van az, hogy a kon­
vencionális társadalmak esetében csak bizonytalanul említik azt, hogy mentesek az aka­
ratok összeütközésétől: az ilyen társadalmak tagjait valószínűleg nagyfokú konszenzus
jellemzi az attitűdök, értékek és vélekedések tekintetében. Ez a konszenzus feltételezhe­
tőleg hasonló preferenciarendezést eredményez a társadalom tagjainak bemutatott bár­
mely alternatívahalmaz esetében: innen származik az egyéni akaratok összhangja és tár­
sadalmi döntéssé való formálásuk trivialitása.
Mindazonáltal a koordinációs normaként felfogott konvenciók esetében nem szük­
séges a „közös akarat” fogalmához folyamodni az attitűdökre, értékekre és cselekvésekre
vonatkozó hiányzó konszenzus megértése végett. Az önérdek biztonságosabb területén
maradva valamivel többet érthetünk meg, például tisztázhatjuk a közös érdek fogalmát. A
koordinációs normaként felfogott konvenció kifejezi vagy megjeleníti a közös akaratot
abban az értelemben, hogy létrehozza valamilyen általános koordinációs probléma meg­
oldását. Ily módon megfelel az egyéni tagok érdekeinek és egyúttal - a koordinációs
helyzet bármely hozzáférhető cselekvésének kiválasztása révén - a hozzá való igazodás
alkotja az érintett társadalom döntését.
Például: hivatalos rendezvények meghívottjaként a vendégek számára feltehetően
mindaddig közömbös, hogy mit viselnek, amíg „illenek” a többiekhez, azaz amennyiben
öltözetük eléggé hasonlít a többiekéhez. (Egyébként az, hogy mi számít eléggé hasonló­
nak ezekben a helyzetekben, szintén a konvencióktól függ; pl. egy garbó nyakkendő
nélkül inkább „elfogadható”, mint egy vad színű nyakkendő fekete nyakkendő helyett.)
Az öltözet típusát meghatározó társadalmi döntés elvileg lehet egy „diktátor” műve, aki­
nek akarata és hatalma a döntő az érintett társadalomban. Ilyen eset volt az első cionista
kongresszus 1897-ben, ahol a küldötteknek frakkban és cilinderben kellett megjelenniük
Theodor Herzl, a mozgalom alapítójának utasítására, akinek az volt a célja, hogy az előke­
lő világ szemében tiszteletre méltónak tüntesse fel a kongresszust.9Másrészt a társadalmi
döntés elérhető demokratikus vagy másféle szavazás útján is, de ez az eljárás fáradságos
lehet az ügy jelentőségéhez képest és az akaratok szükségtelen összeütközésével jár. Az
ennek a problémának a megoldását rögzítő konvenció (mondjuk a frakk) rövidíti le a
társadalmi döntés kialakítását. A koordinációs problémák természetének köszönhetően
minden résztvevő el fogja ismerni ezt a választást, mivel mindenki igényét, kollektive és
egyénileg egyaránt kielégíti.

8 Hasonló Murakami véleménye is, aki így összegzi az úgynevezett szavazási paradoxon megvitatását: „Az
egyéni döntések összegzésének bármely nem triviális aprólékos kísérlete tartalmaz paradoxont. E paradoxontól
csak az olyan rendkívüli társadalmak mentesek, mint a diktatúrák, totalitárius vagy hagyományos társadalmak,
amelyeket mind az egyéni döntések triviális összegzésének lehet tekinteni.”
IJ Egy másik példa, amely nem függ össze a koordinációs problémával, a hagyományos fez eltörlése Atatürk
(Mustafa Kemal) rendelete alapján és az európai hajviselet bevezetése 1925-ben Törökországban.
1 8 6 EDNA ULMANN-MARGA1.i t _____________________________________________________________________________________________________

Fontos azonban észrevenni, hogy van valami sajátos a koordinációs normák társadal­
mi döntési módszerként való használatában. Mint a fentiekben is elmagyaráztuk, a „társa­
dalmi döntés m ódszerén” azt a módszert értjük, amellyel sok egyéni preferenciarendezés­
től eljuthatunk ahhoz a preferenciarendezéshez, amely néhány sajátos esetben a társada­
lom preferenciarendezése lesz. A koordinációs problémáknak nevezett helyzetekben azon­
ban lehetetlen a tagoknak a számukra hozzáférhető alternatívákról alkotott egyéni prefe­
renciarendezéseit egymástól elválasztva felfogni, mivel ezekben az esetekben preferenci­
áik feltételesek. A döntések kölcsönös függősége az a tényező, amely itt alapvető fontossá­
gú és amely a mérlegelő cselekvés (elemi) elméleteiből valójában hiányzik.
Valamely koordinációs probléma cselekvési alternatíváinak halmazából egy adott
cselekvést mindenki egyénenként akkor és csak akkor fog kiválasztani, ha azt várja, hogy
választásával illeni fog a többiekhez10, ennélfogva nem létezik a hozzáférhető alternatívák
független és feltétlen egyéni preferenciarendezése, úgyhogy a társadalmi döntés nem le­
het az egyéni rendezések ilyen vagy olyan összegzése.
Ami viszont a koordinációs probléma esetében fennáll, az a kölcsönösen feltételes
preferenciák lebegő rendszere: „akkor preferálom A-t, ha a többiek (túlnyomó részben)
A-t fogják tenni, akkor preferálom B-t, ha ...” és így tovább, ahol az „én” a helyzetben
érintettek minden egyes tagját jelenti. És, hogy folytassam a metaforát, amire ennek a
lebegő rendszernek szüksége van, az egyfajta lehorgonyzás, valamilyen kiemelkedően
nyilvánvaló jelzés a tekintetben, hogy a többiek (többsége) valószínűleg mit tesz, vagy
legalábbis a tekintetben, hogy valószínűleg milyen cselekvést vár bármelyikük a többiek­
től (illetve a többségüktől). Az ilyen jelzés mindenkit hozzásegít ahhoz, hogy kiválasszon
egy láncszemet (remélve, hogy ugyanazt választja, mint mások) feltételes preferenciáinak
láncolatából és szinte feltétlen preferenciát kapcsoljon hozzá. Nyilvánvaló, hogy a koor­
dinációs norma ilyen jelzésként szolgálhat. Ennek köszönhetően a résztvevők valószínű­
leg képesek lesznek az alternatív cselekvésekre vonatkozó (feltétlen) választást elvégezni
(ami ugyanakkor általában nem teszi lehetővé számukra a többi alternatíva rangsorolá­
sát). Ha az egyéni tagok eldöntötték, mit fognak tenni - és ha a koordinációs norma elég
nyilvánvaló és egyértelmű volt ahhoz, hogy megfelelő koordinált döntéshez vezessen -
akkor egyszersmind a társadalom döntése is megszületett. Ez azt jelenti, hogy a koordiná­
ciós problémának nevezett helyzetek esetében a koordinációs normák a társadalmi dön­
tések elérésének eszközéül szolgálnak.

4 .3 • A racionalitás problémája
Érdekes kérdés merül fel: racionális-e a társadalmi döntésnek az a módszere, amelynek a
koordinációs normák az eszközei? A döntéshozatal racionalitása a következő fogalmakkal
határozható meg: (1) a cselekvők preferenciarendszerének következetessége (létezzék a
hozzáférhető alternatívák halmazában összefüggő és tranzitív preferenciareláció, azaz
gyenge preferenciarendezés), (2) egyfajta maximalizáló elv. Ez általában olyan maximára

10 Úgy érzem, indokolt, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy az „azt várja, hogy illeni fog a többiekhez”
kifejezés nem szükségszerűen jelenti azt, hogy valaki azt várja a többiektől, hogy ugyanazt tegyék, mint ő:
idézzük fel a telefonos példát, amelyben akkor és csakis akkor hívom fel én a másikat, ha azt várom tőle, hogy
várjon. Tehát az „illeni" kifejezés szélesebben értelmezendő, mint számos alternatíva közül ugyanazt tenni,
mint a másik: a koordinációs egyensúly elérését jelenti.
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK 187

egyszerűsödik, mint: „cselekedj úgy, hogy a dolgok olyan állását érd el ezáltal, amely
preferenciarendezésed szerint a legjobb”. A koordinációs problémának nevezett, kölcsö­
nösen függő döntések helyzetének esetében azonban, mint tudjuk, a hozzáférhető alter­
natívák „elszigetelt” rangsora nem lehetséges. Úgyhogy az imént feltett kérdés előtt azt
kellene tisztázni, mi számít racionális döntésnek ebben az esetben.
Vizsgáljuk meg az összes lehetséges kimenetel halmazát, ne csak a koordinációs prob­
léma alternatív cselekvési lehetőségeit. A mátrixábrázolás nyelvezetén szólva: vizsgáljuk
meg a mátrix valamennyi celláját tartalmazó halmazt, ne csak a sorokat (oszlopokat). És
vizsgáljuk meg, hogy miféle preferenciarendezést vonatkoztat e halmazra a koordinációs
problémában érintett cselekvő.
Nyilván két elválasztható csoportra fogja osztani a kimenetelek halmazát: a nem kí­
vánatosak és a kívánatosak csoportjára; az utóbbi a koordinációs egyensúlyt képező cse­
lekvéskombinációkból fog állni. Némely koordinációs probléma esetében az egyén telje­
sen közömbös lesz az iránt, hogy melyik kimenetel valósul meg az egyes csoportokon
belül, mások esetében képes lehet preferenciái szerint rendezni őket. De a kívánatos
csoport minden kimenetelét mindig szigorúan preferálni fogja a másik csoport bármelyik
kimeneteléhez képest. így biztonsággal kimondhatjuk, hogy a koordinációs problémá­
ban érintett cselekvő számára az lenne a racionális, ha olyan cselekvést választana, amely
véleménye szerint a legnagyobb valószínűséggel fog a preferált kimenetelek csoportjába
tartozó kimenetellel járni, azaz, ha azt tenné, amit a koordinációs egyensúly ráeső részé­
nek tart. Más szavakkal, az ilyen esetben való racionális cselekvés azon cselekvés kivá­
lasztását jelenti, amelyik a legnagyobb valószínűséggel fog a többiek választásához illesz­
kedni.
Annak érdekében azonban, hogy valaki szert tehessen választásai számára valami­
lyen alapra, az adott koordinációs problémának minden jellegzetes jegyével foglalkoznia
kell. A kölcsönös várakozások - és így cselekvéskiválasztások - koordinációjára alkalmas
kulcsinger gyakran a probléma konnotációiban, kontextuális részleteiben, a résztvevők
közös háttértudásában és asszociációiban található meg, nem annyira a kifizetések meg­
oszlási függvényének puszta matematikai szerkezetében. így nem lenne racionális, ha a
koordinációs problémában érintett egyén véletlenszerűen választaná ki cselekvését, még
akkor sem, ha akár teljesen mindegy számára, hogy melyik koordinációs egyensúly való­
sul meg. Hasonlóképp nem lenne racionális az sem, ha az általa preferált koordinációs
egyensúlynak megfelelő cselekvést választaná (amennyiben fel tud állítani preferencia­
rangsort a koordinációs egyensúlyok között - vagy legalábbis meg tudja határozni, melyi­
ket preferálja a leginkább), anélkül, hogy figyelembe venné, mit vár a többiektől, és hogy
mit várnak tőle a többiek (és így tovább). Az egyetlen szigorú értelemben vett racionális
dolog az, ha minden erejével azon van, hogy olyan koordináló jelet találjon, amely eléggé
erős ahhoz, hogy jelezze neki, és hogy jelezze a többieknek, és hogy jelezze neki, hogy a
többieknek is (valószínűleg) jelzi stb., hogy melyik megoldásban fognak megállapodni.
Korábbi elemzésünk szerint a koordinációs norma ilyen jelként működik, s amennyi­
ben a hozzá való igazodás biztosítja a koordinációs egyensúly elérését, annyiban racioná­
lis lesz, ha az érintettek igazodnak hozzá (feltéve persze, hogy nincs ezt felülmúló jelzés a
meghatározott koordinációs problémában, például kimondott megegyezés egy másik
koordinációs egyensúlyt illetően, amely megoldásul szolgálhat). Azaz: amennyiben a ko­
1 8 8 EDNA ULMANN-MARGALIT

ordinációs normához való igazodás biztosítja valamelyik koordinációs egyensúly eléré­

sét, amely egyensúly a koordinációs probléma minden résztvevője számára szükségsze­
rűen a preferált következmények csoportjához fog tartozni, mindenki részéről racionális
lesz a hozzá való igazodás. Mégis azt a következtetést kell-e levonnunk ebből, hogy az a
társadalmi döntés, amelynek eszközéül a koordinációs norma alkalmas, eleve racionális?
A kérdésre adott válaszom az, hogy noha racionális igazodni az érvényben lévő ko­
ordinációs normához, az ebből következő társadalmi döntés nem feltétlenül racionális.
Pusztán azt értem ezen, hogy nem szükséges, hogy bármely koordinációs normához kap­
csolódó társadalmi döntés az érintettek közül némelyeknek vagy akár mindenkinek opti­
m ális legyen. Úgyhogy racionális minden érintett részéről, ha azt a koordinációs egyen­
súlyt célozza meg, amely nyilvánvalóan és egyedülállóan szembeötlő egyensúly, noha
ennek szembeötlő jellege talán éppen abból következik, hogy a többi koordinációs egyen­
súlyhoz viszonyítva a legkevésbé preferált kimenetel.11 Néha pedig a külső körülmények
változnak meg oly m ódon, hogy egy bizonyos érvényes koordinációs normához való iga­
zodás kevésbé alkalmas vagy költségesebb lesz, mint egy alternatív koordinációs normá­
hoz való igazodás, amely a választásokat a halmaz egy másik koordinációs egyensúlyá­
hoz vezetné. Ilyen esetekben az érvényes normát szuboptimálisnak vagy idejétmúltnak
lehet tekinteni, mégis mindenki részéről tökéletesen racionális, ha igazodik hozzá, amennyi­
ben ténylegesen fennáll.
Erre példa a bal oldalon való közlekedés és a nem decimális mérőrendszer használa­
ta. Ezek a konvenciók nyilvánvaló koordinációs problémák tökéletesen érvényes megol­
dásai. Angliában teljes mértékben racionális az e normáknak való megfelelés; teljes őrült­
ség lenne, ha valaki a jobb oldalon m enne a kocsijával, csak mert ezt tartja alkalmasabb
vagy racionálisabb konvenciónak. A modern, egyre zsugorodó világ körülményei alapján
viszont úgy érezhetjük, hogy ezek a konvenciók idejüket múlták és túlzottan költségesek,
úgyhogy az lenne racionális, ha az optimális alternatív konvenciókkal próbálnánk helyet­
tesíteni őket. Meg kell jegyeznünk, hogy semmi baj nincs magukkal az érintett koordiná­
ciós problémák megoldásaként szolgáló konvenciókkal12; csak a világ külső körülményei

' 1 Vegyük például a Schelling által leírt esetet (8. mátrix): nyilvánvaló, hogy az egyedüli szembeötlő koordi­
nációs egyensúly az, amely az S3-03 kombinációból ered. így, mivel nincs más kulcsinger a választások össze­
egyeztetésére, feltételezhetjük, hogy a résztvevők ezt fogják megcélozni - noha ez a legkevésbé kívánatos a
hozzáférhető egyensúlyok közül. (Lásd Schelling, I960, 295—296. o.)

8. MÁTRIX
Ol 02 03 04

10 0 0 0
10

0 10 0 0
10

0 0 9 0
9

0 0 0 10
10
 KOORDINÁCIÓS NORMÁK 189

- legalábbis az üzleti világéi - kényszerítik rá ezekre az ügyekre az egyformaságot, és

teszik szuboptimálissá és bizonyos értelemben irracionálissá őket.
Természetesen ezeket a konvenciókat meg lehet változtatni. De lehet, hogy ez igen
bonyolult lesz. Nem elég, ha rávesz valaki, hogy a jobb oldalon vezessek, ne a bal olda­
lon: arról is meg kell győznie, hogy a velem szemben jövő szintén a jobb oldalon fog
vezetni, és azt fogja várni tőlem, hogy a jobb oldalon menjek stb. Az ilyen típusú konven­
ciók megváltoztatása tehát a kölcsönös első- és magasabb rendű várakozások egész rend­
szerének gyújtópont-eltolódásával jár, az egyik koordinációs egyensúlyról egy másikra.
Úgy vélem ezzel kapcsolatban, hogy a svéd Közlekedési Minisztérium azért áldozott hosszú
hónapokat arra, hogy propagálja a közlekedési irányoknak egy adott időponttól kezdődő
megváltozását, hogy elérje az emberek várakozásaiban ezt az eltolódást. Ha csak néhány­
szor mondták volna be a rádióban, még a legszigorúbb büntetéssel való fenyegetés sem
hozta volna meg az eredményt: mivel ha csak a legkisebb gyanú is feltámad bennem,
hogy a velem szembejövő nem hallotta a híreket, büntetés ide vagy oda, inkább marad­
nék a bal oldalon.
A létező konvenció „jobb” és racionálisabb konvencióval való felcserélése explicit
kell hogy legyen. Ez megvalósulhat az összes érintett explicit megállapodásával vagy a
megfelelő jogokkal felruházott hatóság kibocsátott és megfelelően kihirdetett szabálya
(rendelete) által. Ahol nem lehetséges a kommunikáció vagy a kihirdetés, ott nehéz meg­
változtatni a létező konvenciót (koordinációs normát). Érdemes megjegyezni, hogy noha
összegyűlni (act of convening) nem szükséges ahhoz, hogy konvenciót (convention) ala­
kítsunk ki, szükséges lehet ahhoz, hogy a létező konvenciót felcseréljük egy másikkal.
Összegzésül: a koordinációs norma olyan meghatározott kimenetelhez vezet, amely­
ről a megfelelő koordinációs problémában érintettek mindegyike belátja, hogy minden
racionális résztvevőnek be kell látnia, hogy ez a jelzett „megoldás”. Maga a megoldás
viszont vagy az, amit mi az adott koordinációs normához kapcsolódó társadalmi döntés­
nek neveztünk, nem szükségszerűen racionális abban az értelemben, hogy néhány részt­
vevő számára esetleg nem optimális vagy senki számára sem az. Elvileg felcserélhető egy
jobbal, csakhogy ez olyan explicit eljárást igényel, amely nem mindig valósítható meg.

IRODALOM

Arrow, Kenneth J. 1963. Social Choice a n d Individual Values. (Second Edition.) New York, John Wiley & Sons.
Barry, Brian 1965. Political Argument. London, Routledge & Kegan Paul.
Blau, Peter M. 1967. Exchange a n d Power in Social Life. New York, John Wiley & Sons.
Chinoy, Ely 1967. Society: A n Introduction to Sociology. New York.
Davis, K. 1950. Human Society. New York.
Goffman, Erving 1969. Where The Action Is. London, Allan Lane, The Penguin Press.
Hart, H. L. A. 1961. The Concept on Law. Oxford, Oxford University Press, (uő. 1995. A jogfogalm a. Budapest,
Osiris.)12

12 Talán kérdéses, hogy ez az állítás a nem decimális mértékegységek esetében is érvényes-e, amelyek
használata sokkal nehezebb, mint a decimálisoké. (Vagy ez csak az én neveltetésem elfogultsága?) Jegyezzük
meg: könnyen feltételezhető, hogy olyan megfontolások, mint kényelem, egyszerűség, a használat egyforma­
sága stb. is közrejátszanak abban, hogy mit tekintünk optimális (vagy racionális) társadalmi döntésnek.
1 9 0 EDNA ULMANN-MARGAL1T

Lewis, David K. 1969. Convention. Cambridge, Mass., Harvard University Press.

M urakami, Yasusuke 1968. Logic and Social Choice. In G. B. Keene (szerk.): Monographs in Modern Logic.
London, Routledge & Kegan Paul, 130, o.
Ross, Alf 1968. Directives a n d Norms. London, Routledge & Kegan Paul.
Schelling, Thomas C. I960. The Strategy o f Conflict. Oxford, Oxford University Press. ( E könyv egyik fejezetét
lásd e kötetben: Esszé az alkuról. - A szerkó
Shwayder, David S. 1965. The Stratification o f Behaviour. London, Routledge & Kegan Paul.
T hibaut, John W. - Harold H. Kelley 1959- The Social Psychology o f Groups. New York, Hohn Wiley & Sons.
W heeler, S. 1967. Deviant Behaviour. In W. J. Smelser (szerk.): Sociology. New York.
Wright, Geotg Henrik von 1963. Norm a n d Action. London, Routledge & Kegan Paul.