CHARLOTTE BRONTË

Az angoltanár

C 1 C
C 2 C
CHARLOTTE BRONTË

Az angoltanár

C 3 C
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Charlotte Brontë: The Professor
First published 1857
Published in Penguin Popular Classics 1995
Penguin Books Ltd, London, England

Fordította
BARCZA GERDA

A borító
Jean Béraud
festményének felhasználásával készült

ISBN 963 9416 58 4

Hungarian translation © Barcza Gerda, 2004

Hungarian edition © Lazi Bt., 2004

A LAZI Bt. kiadása

e-mail: info@lazikiado.hu
www.lazikiado.hu

A kiadásért felel: a kiadó ügyvezetõ igazgatója

Lektor: Bába Nándor, Albert Sándor
Borító: Koha Kolett, Szilícium Grafika
Felelõs szerkesztõ: Hunyadi Csaba

Generál Nyomda Kft.

Felelõs vezetõ: Hunya Ágnes

C 4 C
 Elsõ fejezet

A minap, ahogy átnéztem papírjaimat, íróasztalom fiókjá-

ban a következõ levélmásolatra bukkantam, melyet egy év-
vel ezelõtt küldtem egy régi iskolatársnak:

Kedves Charles!
Mikor együtt tanultunk Etonben, azt hiszem, egyikünk
sem örvendett nagy népszerûségnek. Te magad gúnyos meg-
figyelõ és ravasz, hidegvérû személyiség voltál; saját képmá-
somat nem is próbálom megfesteni, hisz bárhogy is igyekez-
nék, nem hiszem, hogy megnyerõ lenne e kép, ugyebár? Nem
tudom, miféle „ördögi mágnesesség”1 vonzott minket egy-
máshoz. Természetesen soha nem tápláltam semmit irántad
Oresztész és Püladész baráti érzéseibõl, s bizonnyal részedrõl
sem nyilvánultak meg fennkölt érzelmek irányomban. Mégis,
a tanítás végeztével szüntelen együtt sétáltunk és társalogtunk;
s ha beszélgetéseink társainkról vagy tanárainkról folytak,
egyet is értettünk. De ha valakiért vagy valamiért lelkesed-
tem, mely tökéletes volt és gyönyörû – légyen az akár valósá-
gos vagy a képzelet szülötte –, még a Te keserûen csúfondá-
ros ridegséged sem zavart, mellyel iparkodtál lecsillapítani.
Akkor úgy éreztem, felette állok minden efféle civódásnak,
nem úgy, mint mostanában.
Régen írtam már Neked, s még hosszabb idõ telt el, mió-
ta utoljára láttalak. Nemrégiben kezembe akadt helyi újságo-
tok, s szemembe ötlött neved. A hajdan volt napokon kezd-
tem tûnõdni, s fejemben végigfutott, mi is történt azóta, hogy
nem találkoztunk. Leültem, s elkezdtem írni e levelet. Nem
tudom, mivel foglalkoztál idáig, azonban ha hajlandó vagy
meghallgatni, megtudod, hogy az én sorsom miként alakult.
Elõször is, mikor eljöttem Etonbõl, megbeszélést folytat-
tam anyai nagybátyáimmal, Lord Tynedale-lel és a nagybecsû
John Seacombe-mel. Érdeklõdtek, szándékozom-e egyházi pá-
lyára lépni, s nemes nagybátyám felajánlotta a seacombe-i

1 Franz Anton Mesmer (1734–1815) osztrák orvos nevéhez fûzõ-

dik a mesmerizmus, a mágnessel való gyógyítás.

C 5 C
parókiát – az egyházközség az õ pártfogása alatt állott –, ha
ekképp döntenék. Másik nagybátyám, Mr. Seacombe célzott
rá, hogy amennyiben én leszek a lelkész Seacombe-cum-Scaife-
ben, hat kuzinom – tulajdon leányai – egyikét választhatom
a ház és a parókia úrnõjéül, akiket egytõl egyig ki nem áll-
hatok.
Visszautasítottam a lelkészi állást és a házasságot is. Egy
megfelelõ lelkipásztor nagy szerencse, de én bizonyára igen-
csak alkalmatlan lettem volna a feladatra. S ami a feleséget il-
leti – ó, minõ rémálom már maga a gondolat is, hogy egy
életre elkötelezzem magam egyik unokatestvéremmel! Nem
kétséges, mind csinos és okos; azonban sem mûveltségük, sem
bájuk nem pendít meg egyetlen húrt sem szívemben. Még el-
képzelni is, ahogy a téli estéket töltöm egyikükkel a seacombe-i
parókia szalonjában, a kandalló mellett – példának okáért a
nyúlánk és formás Sarah-val – ó, nem! Ilyen körülmények kö-
zött alighanem csapnivaló férj lettem volna és rossz lelkész.
Miután elhárítottam mindkét nagybátyám ajánlatát, meg-
kérdezték, hogy „mibe kívánok hát belefogni”? Azt feleltem,
még gondolkodnom kell. Emlékeztettek rá, hogy nincs va-
gyonom, s még csak kilátásom sincs efelõl. Hosszú hallgatás
után Lord Tynedale zordan annyit kérdezett, „csak nem azt
fontolgatom, hogy apám nyomdokaiba lépek, és üzleti pá-
lyára adom a fejem”? Addig a pillanatig nem voltak efféle el-
képzeléseim. Nem hiszem, hogy jó kereskedõ válnék belõlem:
ízlésem, becsvágyam nem erre szólít. Azonban oly nagy meg-
vetés ült Lord Tynedale arcán, ahogy az üzlet szót kimondta
– olyan megvetõ, maró gúny bujkált hangjában –, hogy tüs-
tént döntöttem. Bár apám csak egy nevet jelent számomra,
mégsem szeretem, ha e nevet lenézõ mosoly kíséretében ejtik
ki, s épp elõttem. Sietve és hevesen válaszoltam hát:
– Nem is tehetek jobbat, mint hogy követem apámat az
üzleti életben. Igen, kereskedõ leszek.
Nagybátyáim nem tiltakoztak, s kölcsönös ellenszenvvel
búcsúztunk el egymástól. Visszagondolva az esetre, úgy vélem,
jól tettem, hogy ledobtam magamról Tynedale pártfogásának
nyomasztó terhét, azonban eszelõs gyorsasággal újabb teher
nehezedett vállamra – olyan, mely talán még elviselhetetlenebb
volt, s amit sosem próbáltam még.

C 6 C
 Azonnal írtam Edwardnak – tudod, ki Edward –, egyetlen
bátyámnak, aki tíz évvel idõsebb nálam, s egy gazdag ma-
lomtulajdonos leányát vette feleségül. Most övé a malom és
az üzlet is, mely apámé volt, mielõtt kudarcot vallott. Bizo-
nyára emlékszel rá, hogy apám egykor Krõzusnak számított,
ám nem sokkal halála elõtt csõdbe ment. Anyám, ki fél esz-
tendõvel élte túl, nyomorúságos idõkön ment keresztül, mert
elõkelõ fivérei – kiket korábban vérig sértett azzal, hogy nõ-
ül ment Crimsworth-höz, a vidéki kereskedõhöz – elfordul-
tak tõle. Hat hónap múltán a világra hozott, melyet aztán õ
maga, úgy hiszem, aligha sajnált itt hagyni, hisz nem sok re-
ményt és vigaszt jelentett már számára.
Apám rokonai vették magukhoz Edwardot, ahogy engem
is, egészen kilencéves koromig. Akkoriban történt, hogy egy
tekintélyes választókerület képviselõi helye megüresedett,
s Mr. Seacombe akarta megszerezni. Crimsworth bácsikám,
ravasz kereskedõ lévén, kihasználta az alkalmat, és indulatos
levelet írt a jelöltnek. Kijelentette, hogy amennyiben õ és
Lord Tynedale továbbra sem hajlanak arra, hogy tegyenek
valamit nõvérük árváinak támogatása érdekében, úgy felfedi
könyörtelen és gonosz viselkedésüket, s minden tõle telhetõt
elkövet, hogy akadályokat gördítsen Mr. Seacombe megvá-
lasztásának útjába. Az említett úriember és Lord T. jól tud-
ta, hogy a Crimsworth-ök gátlástalan és eltökélt nemzetség;
s azzal is tisztában voltak, hogy befolyással bírnak X válasz-
tókerületben. Így a szükségbõl erényt kovácsoltak, s bele-
egyeztek abba, hogy fedezik taníttatásom költségeit. Etonbe
küldtek, ahol tíz évet töltöttem, s ez alatt az idõ alatt fivé-
rem és én nem is találkoztunk. Edward, ahogy felcseperedett,
belépett az üzletbe, s hivatását oly nagy szorgalommal, te-
hetséggel és sikerrel folytatta, hogy mára, harmincéves korára
biztos vagyonra tett szert. Minderrõl az idõnként érkezõ le-
velekbõl értesültem, melyeket tõle kaptam – talán három-négy
alkalommal évente. E levelek végén mindig hangot adott va-
lamiféle határozottan ellenséges érzésnek a Seacombe famíli-
át illetõen, s némi szemrehányásnak irányomba, miszerint,
ahogy õ fogalmazott, annak a háznak a kegyelemkenyerén
élek. Elõször, még gyermekként, sehogy sem értettem, hogy –
hisz nem éltek a szüleim – miért ne fogadhatnám el Tynedale

C 7 C
és Seacombe nagybátyámtól az oktatásomat. Ahogy felnõt-
tem, magam is fokozatosan értesültem a régóta fennálló
viszálykodásról – az apám halála után is tartó gyûlöletrõl,
melyet iránta éreztek –, anyám szenvedéseirõl, egyszóval a csa-
ládunkban elõforduló minden bajról. Ekkor ráébredtem füg-
gõségem szégyenletes mivoltára, s eltökéltem, hogy többé nem
fogadok el alamizsnát azoktól, akik megtagadták a segítséget
haldokló anyámtól szüksége idején. Ezek az érzések vezérel-
tek, amikor visszautasítottam a seacombe-i lelkészséget és a
házasságot valamelyik elõkelõ kuzinommal.
Helyrehozhatatlan szakadék támadt tehát nagybátyáim és
köztem. Levelet küldtem Edwardnak, elmeséltem neki, mi
történt, és tájékoztattam, hogy szándékom követni õt, s ke-
reskedõ leszek. Sõt azt is megkérdeztem, tudna-e alkalmazni.
Fivérem nem helyeselte viselkedésemet, azonban azt írta, hogy
utazzam hozzá vidékre, ha úgy tetszik, s majd „meglátja, mi-
féle munkát is adhatna nekem”. Minden érzést elfojtottam
magamban – hogy még gondolatban se tegyek bíráló meg-
jegyzést e sorok hangvételére –, összecsomagoltam utazólá-
dámat és útitáskámat, s haladéktalanul elindultam északra.
Kétnapos postakocsizást követõen (vasút nem létezett akko-
riban) egy esõs októberi délután érkeztem meg X városba.
Mindig is úgy tudtam, Edward itt él, de érdeklõdésemre kide-
rült, hogy Mr. Crimsworth malma és raktárépülete található
csak erre, a füstös levegõjû Bigben Close-ban; fivérem lakó-
helye négymérföldnyire feküdt onnan, a városon túl.
Késõ délután volt már, amikor kiszálltam a kocsiból egy
épület kapujánál, melyrõl azt állították, hogy Edwardé. Ahogy
lépkedtem elõre a ház felé vezetõ úton a szürkületben, a sö-
tét, komor ködfátylon át, mely sûrûbbé tette a félhomályt, úgy
láttam, hogy a ház tágas, és a park körülötte meglehetõsen nagy.
Egy pillanatra megálltam a pázsiton az épület elõtt, s hátamat
nekitámasztva egy magas fának középen, kíváncsian szemlél-
tem Crimsworth Hallt.
„Edward gazdag” – gondoltam magamban. „Tudtam, hogy
jól megy a sora, de azt nem hittem, hogy ilyen kastély ura.”
Aztán abbahagytam az álmélkodást, a tûnõdést és találga-
tást, s odalépve a bejárati ajtóhoz, csengettem. Egy inas nyi-
tott ajtót – közöltem vele, ki vagyok –, majd lesegítette vizes

C 8 C
köpenyemet, elvette utazótáskámat, s bevezetett egy szobába,
mely könyvtárnak volt berendezve. A kandallóban pattogott
a tûz, és gyertyák égtek az asztalon. A szolga arról tájékozta-
tott, hogy gazdája nem tért még vissza az X városbeli vásár-
ból, de vélhetõen fél órán belül megérkezik.
Egyedül maradtam a szobában, s leültem egy kipárnázott,
kényelmes, vörös szattyánbõr karosszékre a kandalló mellé.
Míg az izzó parázson táncoló lángokat és a tûztérbe hulló ha-
mut figyeltem, gondolataim a közelgõ találkozás körül kava-
rogtak. Számtalan kérdés merült fel bennem, azonban egy
dolog egészen bizonyos volt – nem fenyeget a veszély, hogy
komoly csalódás érhet, hiszen elvárásaim meglehetõsen sze-
rények. Nem számítottam túlcsorduló testvéri gyöngédségre.
Edward levelei mindig olyan hangnemben íródtak, hogy már
csírájában elfojtottak minden efféle ábrándot. Mégis ahogy
ott ültem és az érkezésére vártam, mohó vágyat éreztem erre
– rendkívül mohó sóvárgást –, nem tudom megmondani, mi-
ért. Kezem, melynek ismeretlen volt a rokoni kézfogás, most
ökölbe szorult, hogy eltitkolja az izgatott remegést, mellyel
egy másik kéz érintését várta.
Nagybátyáimra gondoltam, s amint épp azon töprengtem,
vajon Edward közönyössége felér-e azzal a rideg megvetéssel,
mely részükrõl engem ért, meghallottam, hogy nyílik a park
kapuja. Kocsi érkezett a ház elé – Mr. Crimsworth hazatért.
Kis idõ múlva, miután néhány szót váltott az inassal a hallban,
lépések közeledtek a könyvtárszoba felé, s e neszek csakis a
ház urát jelenthették.
Valamiféle homályos képet õriztem még emlékezetemben
Edwardról, hogy milyen is volt tíz évvel ezelõtt – nyúlánk,
izmos, tapasztalatlan ifjú; most, ahogy fölemelkedtem helyem-
rõl, s a könyvtárszoba ajtaja felé fordultam, jóvágású, erõ-
teljes, arányos termetû, fehér bõrû férfiút pillantottam meg.
Rögtön észrevettem a nyugtalanságot és türelmetlenséget moz-
dulataiban, viselkedésében, szemében s egész arckifejezésében.
Kurtán üdvözölt, s mikor kezet ráztunk, tetõtõl talpig végig-
mért, majd letelepedett a szattyánbõrrel borított karosszékre,
s intett, hogy én is üljek le.
– Biztosra vettem, hogy benézel az irodámba, a Close-ban –
jegyezte meg, s hangja – alighanem rá jellemzõen – nyersnek

C 9 C
hatott. Északi torokhangon beszélt, talán ezért tûnhetett érdes-
nek a déli, ezüstösen csilingelõ kiejtéshez szokott fülemnek.
– A kocsi a fogadónál állt meg, s a tulajdonos ide irányí-
tott – feleltem. – Elõször kételkedtem az útbaigazítás pontos-
ságát illetõen, ugyanis nem számítottam ilyen fényûzõ házra.
– Ó, semmi baj! – válaszolta. – Csupán jó fél órát vártam
rád – ez minden. Úgy gondoltam, bizonyára a nyolcórás ko-
csival érkezel.
Kifejeztem sajnálatomat, hogy várakoznia kellett miat-
tam. Edward nem válaszolt, a hasábokkal foglalatoskodott a
tûznél, s úgy tûnt, mintha türelmetlenségét akarná palástol-
ni. Késõbb újra alaposan szemügyre vett.
Magamban elégedettséget éreztem, hogy a találkozás elsõ
pillanatában nem árultam el semmiféle érzelmet vagy lelkese-
dést, s hogy nyugodt és higgadt egykedvûséggel köszöntöttem.
– Végleg szakítottál Tynedale-lel és Seacombe-mel? – kér-
dezte aztán kapkodva.
– Nem hiszem, hogy beszélek még velük valaha. Az, hogy
visszautasítottam ajánlataikat, úgy vélem, minden jövõbeli
érintkezés útját állja.
– Nos – jelentette ki –, most rögtön, kapcsolatunk kezde-
tén kénytelen vagyok arra figyelmeztetni, hogy „senki nem
szolgálhat két úrnak”. Amennyiben Lord Tynedale-lel fenn-
tartod a kapcsolatot, nem támogatlak.
Volt valamilyen indokolatlanul fenyegetõ a pillantásában,
ahogy rám nézett, mikor e szavakat kiejtette. Nem szándékoz-
tam válaszolni, s inkább eltöprengtem az emberek lelki fel-
építésében fennálló különbségeken. Nem tudom, Mr. Crims-
worth milyen következtetést vont le hallgatásomból – vajon
a csökönyösség jelének könyvelte el, vagy talán annak bizo-
nyítékát látta benne, hogy ellentmondást nem tûrõ modora
megfélemlített. Miután hosszan és szigorúan figyelt, hirtelen
felpattant helyérõl.
– Holnap – közölte – felhívom majd figyelmedet néhány
egyéb fontos dologra; azonban elérkezett a vacsoraidõ, és
Mrs. Crimsworth bizonyára már vár. Velem jönnél?
Nagy léptekkel kisietett a szobából, s én követtem. Mi-
közben átmentünk a hallon, azt találgattam, milyen is lehet
Mrs. Crimsworth.

C 10 C