Kertész Erzsébet

ELIZABETH
ELIZABETH BARRETT-BROWNING
ÉLETREGÉNYE

Móra Könyvkiadó, 2001

 I. RÉSZ

1.

Miss Orme1, a Barrett család szikár, szeplős nevelőnője összehúzott

szemmel, vizsgálódva nézett végig a három fiatal lányon. Tekintete
először Elizabeth hajára esett, s elégedetlenül csóválta a fejét.
Elizabeth hullámos, fekete fürtjei szabadon hullottak vállára, a
hajszalag kibomlott, és a földre esett. Fehér ruhájának
csipkegallérján elöl nyitva maradt egy gomb, s hosszú szárú, fehér
kesztyűje ráncot vetett. Mellette állt két húga, a világosszőke
Henrietta és a mézhajú Arabéi. Miss Orme pillantása megenyhült,
amikor a két cukorbabát végignézte. Itt nem volt semmi hiba.
Hajukból nem szabadult ki egyetlen gyűrű sem, ruhájukban egyetlen
ránc sem volt, fehér kesztyűbőr topánkájuk olyan tisztán fénylett,
mintha még egyetlen lépést sem tettek volna.
– Lám! – csattant fel Miss Orme hangja. – Nézzen végig,
Elizabeth, két húgán! Noha maga a legidősebb – tizennégy éves múlt
–, mégsem tud példát mutatni nekik, sőt ők mutathatnának magának
példát! Ha így kocsizunk ki, azt hiszi, díszére válik a Barrett-háznak
az ilyen rendetlen, elhanyagolt külsejű fiatal hölgy? Ne felejtse el,
hogy magát már fiatal hölgynek tekintik, aki hamarosan férjhez is

1
A gyakrabban előforduló idegen nevek és szavak kiejtését lásd a könyv végén
található „Jegyzetek”-ben
mehet! Ámbár… nem hinném, hogy akadna valaki, aki elvesz olyan
lányt, aki még kötni sem tud rendesen, a varrásról és egyéb
kézimunkákról nem is szólva!
– Nem is akarok férjhez menni, sem most, sem később! – kapta fel
Elizabeth harciasan a fejét. – És kötni sem akarok! A kötés unalmas!
A varrás is unalmas, valamennyi kézimunkával együtt!
– Unalmas?… – A derék Miss Orme szeplős arca belevörösödött
az izgalomba, és minden egyes szeplője külön virított. – Elizabeth,
maga nem tudja, mit beszél! A könyvek rontották meg, no meg az a
sok tanulás! Ha édesatyja hallaná, hogy unalmasnak találja a kötést,
bizonyára megtiltaná, hogy részt vegyen öccse görög meg latinóráin.
Maga elfelejti, hogy lánynak született!
– És aki lánynak született, annak nem szabad görögül meg latinul
tanulni? – Elizabeth hangja remegett a felindulástól. – Ezt nem
értem, Miss Orme! Kérem, magyarázza meg! Miért csak a fiúk
kiváltsága az, hogy olvashassák Homéroszt? Miss Orme sohasem
olvasta Homéroszt?
– Nem – felelte a Miss kiegyenesedve, büszkén –, nyugodtan
állíthatom, hogy költőkre és egyéb ilyen haszontalanságokra sosem
pazaroltam az időmet.
Miss Orme-nak ezt a megjegyzését már a szelíd Henrietta sem
hagyhatta szó nélkül. Kis kezét összecsapta bámulatában, és
elképedten kérdezte:
– De, Miss Orme, ugye, ezt nem gondolja komolyan? Hiszen
Elizabeth is költő, gyönyörű verseket ír. És édesapa is szereti a
verseit! Mindenkinek verset ír a születésnapjára, meg színdarabot,
amit eljátszunk! Ugye, csak azért mondta, mert haragszik, hogy Bé
nem szeret kötni?
Miss Orme lemondóan sóhajtott. Nemrégiben került a Barrett
családhoz, és bár elődje, Ann, aki férjhez ment, és ideajánlotta,
közölte vele, hogy sok furcsaságot fog itt tapasztalni, úgy érezte,
hogy Ann nagyon enyhe kifejezést használt, amikor az itteni
állapotokat röviden furcsának nevezte.
 Már maga a kastély – Hope End – elképesztőnek tűnt Miss Orme
szemében. A török stílusban épült, soktornyú, kupolás, díszes épület
sehogyan sem illett bele a festői angol tájba. A szomszédos angol
családok méltóságteljes, mindamellett nyájasabb házakban laktak,
amelyek sokkal inkább tűntek otthonnak, mint ez a kastély, a
földszinten négy hatalmas, faragott márványkandallós
fogadószobával, óriási ebédlővel és fenn az emeleten húsz
hálószobával. Igaz, tizenegy gyerek népesítette be a kastélyt, s a
kastély ura, Mr. Barrett azt is megengedte, hogy Elizabethnek külön
szobája legyen. Igen, Elizabethnek – gondolta Miss Orme dühösen –,
mert számára mindig Elizabeth maradt, hiába becézik testvérei
Bének, öccsét, Edwardot pedig Brónak. Azt mondják, ezek a
becenevek még abból az időből származnak, amikor a kis Edward
nem tudott beszélni, s nővérét Bébi helyett Bének nevezte el, az
pedig Edward helyett mindössze Brót mondott.
Bé és Bro… Elizabeth és Edward… a szegény Miss újra csak
sóhajtott, ez alkalommal még fájdalmasabban. A két testvér gyengéd,
megbonthatatlan barátsága zavarral és haraggal töltötte el a
nevelőnőt. Edward nem tartozott Miss Orme hatáskörébe. Mr.
MacSwiney törődött az idősebb fiúkkal: Edwarddal, Sammel és
George-dzsal, míg az öt kisebbre két dajka vigyázott. Így Edward
viselkedése csak annyiban zavarta, hogy benne látta Elizabeth rossz
szellemét. Edward görögül és latinul tanult, természetes, hogy
Elizabeth is meg akarta tanulni ezt a nyelvet. Édesapjuk, Mr. Barrett,
akitől mindenki rettegett, akinek szemvillanását leste az egész ház,
szó nélkül megengedte, hogy legidősebb lánya részt vegyen a görög-
és latinórákon. Nem csoda akkor, hogy annyi furcsa verset meg
színdarabot összeír. Ha rajta múlna, elégetne minden kis papírt, amit
Elizabeth eddig írt, és megtiltaná, igen szigorúan megtiltaná, hogy
ilyen ostobaságokkal töltse az idejét…
Idáig ért Miss Orme gondolatban, arca még mindig lángolt a
haragtól, amikor Arabel is megszólalt.
 – Ugye, Miss Orme, nem haragszik a költőkre? – kérdezte vékony
kis gyerekhangján, és nagy, ibolyakék szemét kérőn emelte a
nevelőnőre. Miss Orme legjobban Arabelt, a legkisebbet szerette.
Nem akarta megbántani a kedves kislányt, így csak legyintett.
– Nem, nem haragszom rájuk! De különbséget kell tenni jó és
rossz költő között – mondta végül kényszeredetten. – Most azonban
ne töltsük az időt ilyen haszontalan fecsegessél! Elizabeth, igazítsa
meg a haját, gombolja be a gallérját, simítsa ki a kesztyűjét, azután
siessünk. A kocsi már régóta vár. Tudják, nagybátyjuk érkezik, elébe
megyünk!
– Sam bácsi már ma érkezik? Ó, hát ez nagyszerű! – Elizabeth
arca felragyogott, egy pillanat alatt elfelejtette Miss Orme korholó
szavait, s viharos örömmel borult Henrietta nyakába. Mindannyian
szenvedélyesen szerették nagybátyjukat, aki Jamaicában élt, és
időnként néhány hetet töltött Angliában. Ezek a hetek
felejthetetlenek voltak a gyerekek számára. Sam bácsi számtalan
bőröndje nap nap után újabb meglepetéssel szolgált a gyerekeknek –
színes gyöngyök, csillogó karperecek, gyűrűk, gyöngyházfényű
kagylók, drága selyemkendők, díszes dobozok kerültek elő a
bőröndök mélyéből, és ha kifogytak a hozott kincsek, akkor Sam
bácsi mesélni kezdett. Maga köré gyűjtötte a gyerekeket, s elvonult
velük. Átvágtak a hatalmas parkon, keresztülhaladtak a keskeny
folyó rozoga fahídján, és bejutottak az erdőbe. Ott aztán letelepedtek
egy magukkal hozott gyapjútakaróra, és míg a fák lombkoronáján
átsütött a szelíd, délutáni napfény, Sam bácsi a nyugat-indiai
csodálatos szigetekről mesélt, a szeszélyes sziklákkal csipkézett
tengerpartról, az égbe szőtt kéklő hegyóriásokról, az őserdő
titokzatos állatairól és növényeiről.
A gyerekek elbűvölten hallgatták nagybátyjuk elbeszéléseit. Talán
azért szerették annyira ezeket a meséket, mert édesapjuk sohasem
mesélt nekik. Amíg Elizabeth kisebb volt, mindig kérte, hogy Sam
bácsi ne menjen vissza Jamaicába, éljen közöttük. Sam bácsi
ilyenkor megindultan nézte kedvencét, megsimogatta repkedő
hajfürtjeit, azután kis, furcsa mosollyal felelte:
– Nem tehetem, Elizabeth, nem tehetem. Vagy édesapádnak, vagy
nekem az ültetvényeken kell élni. És mivel nekem nincsenek
gyerekeim, nekem kell vállalni ezt a feladatot. Meg aztán… jobb is,
ha én vagyok ott!
Volt valami nagybátyja hangjában, ami már kislánykorában is arra
késztette Elizabethet, hogy ne feszegesse tovább ezt a kérdést. De az
elejtett szófoszlányokból, édesapja és Sam bácsi beszélgetéseiből
lassanként megtudta, mi az, ami nagybátyját Jamaicához fűzi. Eleinte
nem is értette pontosan, mit jelent az, hogy ültetvényeik vannak, és
azokat négerek művelik. A szavak éppen csak elsuhantak, nem
húzódott tartalom mögöttük. Azután tavaly, amikor Sam bácsi és
felesége, Emily néni megérkezett, Emily néni szoknyájába egy
sokvarkocsú néger kislány kapaszkodott, aki olyan volt, mint egy
megriadt kis állat. A gyerekek kíváncsian nézegették a fényes fekete
szemű, villogó fogú, kecses kis teremtést, akinek minden rábeszélés
hiábavaló volt, nem akart a gyerekekhez csatlakozni. Emily néni
jóindulatúan tűrte a kislány ragaszkodását, és elmesélte, hogy Sam
bácsi nemrég vásárolta meg számára Lissyt. A kislány szüleit a
szomszéd ültetvényesek vették meg, őt azonban túl satnyának
találták. A régi gazda kétségbe volt esve, félt, hogy ha nyakán marad
Lissy, egész nap csak sírdogál majd a szülei után, nem fog dolgozni,
egy kenyérpusztítóval több lesz a házban.
– Tudjátok, Sam bácsinak milyen aranyszíve van – fejezte be
Emily néni az elbeszélését –, megvette Lissyt potom áron, úgyis rég
akartam valakit, aki a napernyőmet meg a varrókosaramat hozza
utánam. Lissynek jó dolga van nálunk, és ha átkocsizunk a
szomszédba, magunkkal visszük, hogy lássa a szüleit.
Elizabeth szívét jeges rémület szorította össze. Szinte dermedten
nézte a néger kislányt, aki vele egyidős lehetett. – Hát lehet ez? –
gondolta riadtan. – Lehetséges, hogy embereket eladjanak, s akad rá
vevő is? Sam bácsi és az ő édesapja úgy vásárolja a négereket, mint
bármi más árucikket?
Elizabeth nem szeretett Jamaicára és a négerekre gondolni. Erezte,
hogy vádolnia kellene emiatt édesapját, aki pedig eszményképe volt,
akinek megjelenése boldogsággal töltötte el, s ha meghallotta
hangját, mindig kitárt karokkal repült feléje. És Sam bácsit is
szerette, kifogyhatatlan mesélőkedvét, vidám természetét.
– Vajon idén is magával hozza Emily néni Lissyt? – kérdezte
kíváncsian Henrietta.
– Jaj, csak elhozná! – szólalt meg a kis Arabel is, mialatt
elhelyezkedtek a kocsiban. A batáron édesapjuk ment öccse elé, ők
pedig a négyüléses nyitott fogaton foglaltak helyet. A főhelyen Miss
Orme ült, álla alatt megkötött szürke kalapban, szürke porköpenyben,
mellette Elizabeth, a kis ülésen, szemben velük pedig Henrietta és
Arabéi.
– Engedje meg, Miss Orme, hogy helyet cseréljek Arabel-lel! –
kérte Elizabeth. – Arabel rosszul lesz, ha menetiránynak háttal ül.
– Azt nem lehet! – Miss Orme idegesen megrázkódott. – Mit
szólnának, hogy a legidősebb kisasszony szorong a kis ülésen? Ha
Arabel nem tud így utazni, akkor maradjon itthon. Mert azt csak nem
kívánhatják, hogy én üljek oda?
– Nem, nem… – Arabel ijedten nézett a nevelőnőre, akinek arca
újra kivörösödött. – Csak menjünk már, a postakocsi mindjárt
megérkezik Ledburybe, és én úgy szeretem látni, amikor postakocsi
érkezik!
Arabel félelme nem volt alaptalan. Mert alighogy elindultak,
máris szembejött velük a díszes batár, amelyből mosolyogva intett ki
Sam bácsi. Mellette fátyolos, tollas kalapban Emily néni ült, a
szemben levő ülésen édesapjuk foglalt helyet. De Lissyt nem látták a
gyerekek sehol.
– Ugye, hogy elkéstünk? – duzzogott Henrietta, és szemrehányó
pillantást vetett a nevelőnőre, aki szorosra zárta ajkát, és nem volt
hajlandó megszólalni. Mit is mondjon? Nem tartozik a gyerekeknek
számadással. Ha majd úrnője megkérdi, vagy a ház ura vonja
felelősségre, akkor megmondja, hogy Elizabeth miatt késtek el. Igen,
Elizabeth miatt, aki már öltözködni is későn kezdett. Nyilván megint
telkeit kora hajnalban, amikor még mindenki aludt, kilopózott a
házból, kifutott a parkból, ki a mezőre vagy be, egyenesen az erdőbe.
A szülők tudnak ezekről a hajnali kóborlásokról, és senki sem szól
semmit ellene. Igen; ebben a házban senki sem szól semmit Elizabeth
ellen. Úgy bánnak vele, mintha valami kiváltságos lény lenne. Majd
megbánják. Ó már akkor nem lesz itt, mert soká nem tudja elviselni
ezt a hóbortos légkört, s amint adódik valami megfelelőbb hely,
búcsút mond Hope Endnek. De majd emlékezhetnek a szavaira, hogy
így nem lehet egy lányt nevelni…
Sem Elizabeth, sem a két kisebb lány nem vette észre, hogy mi dúl
Miss Orme lelkében. Ok csak annak örültek, hogy a kocsis
megfordult, és már ők is hazafelé tartottak. Alig pár lépéssel a batár
mögött értek a kapuhoz, sietve leugráltak, s bizony most egyikük
sem törődött azzal, hogy ruhájuknak, cipőjüknek megárt-e az ugrás.
Mind a hárman szaladtak nagybátyjuk felé.
Sam bácsi, alighogy kiszállt a batárból, magához ölelte a három
kislányt, barnára sült arcában világító kék szeme elhomályosodott a
meghatottságtól, de aztán erőt vett magán, és széles mosollyal
kérdezte:
– Hát hogy vannak az én kis húgaim? Gondoltatok-e annyit rám,
amennyit én gondoltam rátok?
Elizabeth, aki közben illedelmesen üdvözölte nagynénjét, nem
szólt egy szót sem. Csak ránézett Sam bácsira, fényes, sugárzó
pillantással. Azután apját kereste a tekintete. És Mr. Barrett
megnyugodva viszonozta a tekintetét. Elizabeth tudta, hogy ha most
nem nézett volna apjára, bár az egy szót sem szólt volna, kedvetlen
lett volna egész nap. Mr. Barrett nagyon-nagyon szerette a
nagylányát, talán jobban, mint többi gyermekét, és azt akarta, hogy
nagylánya is őt szeresse a legjobban a világon.
 Emily nénibe Henrietta és Arabel karolt bele. Ezernyi kérdéssel
halmozták el. Elsősorban azt tudakolták, hogy miért nem hozta
magával Lissyt. Csak akkor nyugodtak meg, amikor végre
nagynénjük szóhoz jutott, és elmondotta, hogy Lissy szüleinek
gazdája végül megvette Lissyt is, és így a kislány most már a
szüleinél van.
– Örülök neki, meg sajnálom is – mondta Emily néni őszintén –,
mert ügyes, használható jószág lett Lissyből. Megtanult szépen
gomblyukakat varrni, kötni, horgolni, sőt hímezni is.
Miss Orme, aki sértődötten és némán állt a háttérben, most
felkapta a fejét. „Lám – mondták hangtalanul a szorosra zárt ajkak –,
még egy néger kislány is megtanul kötni, horgolni, gomblyukat
varrni…”
A park széles, kovácsoltvas kapuja kitárult előttük, és a kastély
felől, a nyárfákkal szegélyezett, sárga kaviccsal felhintett úton Mrs.
Barrett, a ház asszonya sietett feléjük.
– Marym, drága Marym! – Sam bácsi újra elérzékenyült, míg
üdvözölte sógornőjét. Majd a két sógornő összecsókolózott, és
mindketten elrejtették megdöbbenésüket. Emily néni megsápadt,
lefogyott egy esztendő alatt, ezen döbbent meg Mrs. Barrett. De
Emily néni is nyugtalanul nézte sógornője elkínzott, fáradt arcát.
„Tizenegy gyerek – gondolta Emily néni –, a legkisebb két
hónapos. Azt hiszem, szegény Mary nagyon kimerült lehet…”
„A jamaicai éghajlat – nyomott el egy sóhajt Mrs. Barrett. –
Emilynek nem volna szabad ott élnie…”
Gondolataikat azonban megtartották maguknak, és egymásba
karolva, kedélyesen csevegve haladtak a kavicsos úton a kastély felé.
A kastély feljárójánál Mr. MacSwiney, a nemrég idekerült nevelő állt
Edwarddal, Sammal és George-dzsal. Mellettük az egyik dajka négy
fürtös hajú kisfiúval; a másik dajka most lépett ki a hallból, és
karjában tartotta a legifjabb Barrett csemetét: Octavust.
Sam bácsi a kicsi fölé hajolt, vizsgálódva nézte a pufók képű
kisfiút, azután megszólalt:
 – Gratulálok, kedves Mary és kedves bátyám. Ha ránézek erre a
népes családra, elszorul a torkom a meghatottságtól. És hogy hívják
az újszülöttet?
– Octavusnak – felelte Mr. Barrett nem kis büszkeséggel, és Sam
bácsi harsány nevetésre fakadt.
– Igaz, Ed. Már tavaly megmondtad, hogy hetedik fiadat
Septimusnak, a nyolcadikat pedig majd Octavusnak nevezed el. Úgy
látszik, középiskolás éveid alatt nagyon megszeretted a latin nyelvet.
Mr. Barrett is elnevette magát, de nevetése nem hangzott nagyon
őszintén. Nem szerette volna, ha öccse gyermekei előtt beszél
középiskolás és egyetemi éveiről. Ezek az esztendők nem sok sikert
hoztak számára, nem nagyon tudta elviselni az intézet fegyelmét,
ahol – az akkori szokás szerint – a kisebb diákok a nagyobbak
szolgái voltak. Ő egy alkalommal túlságosan megpirította a kenyeret
„gazdája” számára, aki ezért szigorúan megbüntette. Mr. Barrett
otthagyta az intézetet, és engedékeny édesanyja szó nélkül
beleegyezett távozásába. Igen, sem akkor, sem később nem tűrte,
hogy más uralkodjon felette. Gyerekkorában, Jamaicában megszokta,
hogy a Barrett család, a legtekintélyesebb ültetvényes család nevének
puszta kiejtése is elég volt, hogy mindenki meghajoljon előtte.
Édesapjuk elé görnyedve járultak a felügyelők, s ha apja sétáira
magával vitte, nem kis büszkeséggel mutatta neki a gazdagon termő
ültetvényeket, sok száz rabszolgával, akik éppúgy tulajdonai voltak,
mint kényelmes, tágas, oszlopos-tornácos fehér házuk, a zöldellő
ciprusfasorral vagy nemes fajtájú, Angliából hozott lovaik,
amelyeken szüleivel együtt lovagoltak ki.
– Nem, nem szerettem sohasem túlságosan a latin nyelvet –
mondta végül kényszeredetten –, helyette az én kis Elizabethem
barátkozik a görög és latin nyelvvel. Ugye, Mr. MacSwiney?
– Igen, uram – felelte a nevelő, zavartan a megtiszteltetéstől, hogy
a ház ura ennyi ember előtt kitünteti megszólításával. – Miss Bé,
pardon, Miss Elizabeth csodálatos haladást tett a latin és görög
nyelvben. Nem tudom, valójában melyikben kiválóbb. Nemrég
olvastuk az Iliászt, és bizton állítom, hogy éppen úgy kiállna a
felvételi vizsgát, mint Mister Edward. Sőt, talán még jobban…
Szegény Miss Orme, aki vasfegyelemmel tartotta magát, úgy
érezte, hogy ez már több, mint amennyit el tud viselni. Elhatározta,
hogy azonnal ír a londoni közvetítő irodának, és kéri, hogy
keressenek számára másik állást. Nem törődik azzal, hogy újabb díjat
kell ezért fizetnie, hogy esetleg szűkösebb körülmények közé kerül.
Innen meg kell szabadulnia. Ahol nem érvényesítheti nevelési elveit,
ott nem tud eredményt felmutatni.
Mrs. Barrett rokonait a vendégszobákba vezette, ő pedig
szobájába ment, ahol a kulcsárnő várta. Hosszas tanácskozás
kezdődött, hogy Emily néni diétájának megfelelő ebédeket és
vacsorákat állítsanak össze. A kulcsárnő számlákat nyújtott át
asszonyának, beszámolt a személyzetről, a szakácsnő és a második
szobalány viszálykodásáról, a főkertészről, aki tekintet nélkül arra,
hogy május van, a park karbantartásának legfontosabb hónapja, ott
akarja hagyni állását. Mrs. Barrett felsóhajtott.
– Kate, kérem, próbáljon beszélni a főkertésszel, ígérjen neki több
fizetést, csak ne kelljen ezekben a hetekben még ezzel a problémával
is bajlódnom! Hiszen tudja jól, vendégek nélkül is elég sok a
gondom, dolgom.
Kate, a méltóságteljes kulcsárnő, aki nagyon szerette asszonyát,
megértően bólintott. Már-már ajkán volt a kérdés, hogy miért nem
osztja meg Mrs. Barrett a férjével a hatalmas háztartás ezernyi
gondját, de idejében elharapta kérdését. Kate igazi angol volt, és már
gyerekkorában megtanították arra, hogy sohase kérdezősködjön.
Azonkívül, pontosan tudta, hogy mit felelt volna Mrs. Barrett. Azt,
hogy férjét amúgy is igénybe veszi a birtok kezelése, időnként
Jamaicába utazik az ültetvényekre, Ledburyben, a közeli kisvárosban
mint a környék egyik legtekintélyesebb birtokosa, különböző
tisztségeket tölt be, és ha akad egy kis szabad ideje, azt kedvencének,
Elizabethnek szenteli. Mrs. Barrett, aki tizenöt évi házasság után
éppen úgy imádta férjét, mint házasságuk elején, ezt természetesnek
találta. A tizenöt év alatt tizenegy gyereket szült, s bár a személyzet
is szaporodott, az ő válláról senki nem vett le semmilyen terhet.
Ritkán pillantott tükörbe, nem volt ideje, hogy saját magával
foglalkozzék, s így nem vette észre, hogy az évek múlásával hogyan
fakult el egykori szépsége. Hiszen Mary Graham-Clark a környék
legszebb és egyik leggazdagabb lánya volt, s sokáig válogatott, noha
rengeteg kérője akadt. Amikor Edward Barrettet megismerte, már
elmúlt huszonöt éves, a fiatalember pedig huszonegyedik évében járt.
Maga sem tudta, miként történt, hogy a fiú szenvedélyes, szerelmes
szavaira azonnal igent mondott, és néhány hét múltán Edward
felesége lett. De nem bánta meg soha, egy pillanatra sem bánta meg.
Még most is boldog volt, ha férje vállas alakját megpillantotta, ha
harsogó, életerős nevetését hallotta, ha a sötét, tüzes szempárba
nézett. Igaz, Edward szenvedélyes, fékezhetetlen természet volt, csak
egy akaratot ismert: a sajátját. Ellenvetést nem tűrt. De Mrs. Barrett
nem is mondott semmiben sem ellent. Olyannak szerette a férjét,
amilyennek megismerte, fiatalnak, bátornak, erősnek, aki
szembeszállt érte szüleivel, hiszen azok riadtan tiltakoztak a nála
fiatalabb férfival való gyors házasság ellen.
A kulcsárnő összeszedte a bemutatott számlákat, kisimította a
háztartási könyv lapját, azután meghajolt, és kifelé indult. Az ajtóban
habozva megállt, maga elé nézett, aztán megszólalt:
– Igyekezni fogok, asszonyom, hogy Austint jobb belátásra
bírjam. Azt hiszem, ezt könnyen el is tudom érni, ha ez számára
anyagi előnyökkel jár!
Mrs. Barrett hálásan elmosolyodott. Mosolya nemcsak Kate
jóindulatának, hanem cikornyás mondatainak is szólt. Amikor a
kulcsárnő mögött bezárult az ajtó, fáradtan hátradőlt a karosszékben.
Milyen jó lenne legalább egy félórát így ülni, csendben, semmit sem
csinálni, csak lustán maga elé nézni vagy kibámulni az ablakon a
park üde zöld gyepére, tarkálló virágágyaira! De tudta, hogy a kívánt
félórából legfeljebb percek lehetnek. Valakinek ebben a nagy házban
mindig szüksége van rá.
 Igaza volt. Néhány pillanat után már kopogtattak ajtaján, és
Elizabeth lépett be Edwarddal és Henriettával.
– Mamikám, édes – szaladt a kislány Mrs. Barretthez –, tudod,
jövő héten lesz a színielőadás, és még nincsenek ruháink!
Megígérted, hogy kapunk anyagot a tógákhoz és pallákhoz!
– Tógák, pallák… már megint római darabot játszotok? – kérdezte
Mrs. Barrett fejcsóválva. – Azokhoz nagyon sok anyagra van
szükségetek! És sok a szereplő?
– Nem, nem sok – felelte Elizabeth zavartan –, heten-nyolcan
vagyunk mindössze! Ha egy vég fehér vásznat kapunk, nem is
kérünk többet! Mert a díszletekhez nem kell anyag, ezeket Edward
nem vászonra, hanem papírra festi!
– Égy vég anyag – de hiszen ez 40 yard! Ez egyenesen pazarlás!
Ha édesapátok ezt tudná…! És mikor van szükségetek az anyagra?
Most, azonnal?
– Igen, mamikám – szólt közbe Edward –, tudod Alfred és George
tavaly még nem játszottak, meg kell szokniuk a tógaviselést.
– Hát akkor menjünk! – Mrs. Barrett az ezüst kulcsoskosárba
nyúlt, és magához vette az egyik kulcscsomót.
– Elkísérhetünk? – kérdezte Henrietta vágyódó hangon.
– Nem bánom, gyertek – egyezett bele Mrs. Barrett, és lesiettek a
földszintre, ahol a kastély hátsó részének egyik nagy üres szobájában
vasveretes ládákban tartotta Mrs. Barrett mindazokat a vásznakat,
selymeket, szöveteket és egyéb holmikat, amelyeket férje külföldi
útjáról vagy Londonból hazahozott. Amikor kinyitotta az egyik
nehéz ládát, levendulaillat csapott ki belőle. Henrietta mohó kézzel
legszívesebben beleturkált volna a selymekbe, vásznakba, csipkékbe.
Elizabeth azonban közömbösen nézte a sok színes gyapjúkelmét, a
fényes brokátokat. Gondolatai már a színdarabnál kalandoztak,
magában hangtalanul mondta a szöveget. Végül Mrs. Barrett kiemelt
egy vég fehér gyapjúszövetet. Most már Elizabeth szeme is
felcsillant.
 – Igazán nekünk adod, drága, drága mamikám? – kérdezte, és
édesanyja nyakába borult. – Milyen jó vagy! Ezek igazi tógák
lesznek! Mert a rómaiak tógái és pallái nem vászonból, hanem
gyapjúból készültek.
– Ha édesapátok ezt tudná…! – mondta fejcsóválva Mrs. Barrett,
azután elmosolyodott. Tudta, hogy férje talán még drágább szövetet
keresne ki Elizabeth számára, hogy darabja minél nagyobb és
fényesebb sikert arasson.

2.

A világoszöld tapétájú, kecses, fehér bútorokkal berendezett kis

szoba Elizabeth külön birodalma volt. Világoszöld, apró mintás
huzat borította a pamlagot s a karosszékeket, és világoszöld
muszlinfüggönyön át szűrődött be a hajnali derengés. Elizabeth
felébredt a világosságra, kiugrott az ágyból, s az ablakhoz sietett.
Kitárta az ablaktáblákat, és tágra nyitott, ámuló szemmel nézte a
hajnali sugárzásban fürdő smaragdzöld gyepet, távolabb a fák zöld
lombkoronáit, amelyeken meg-megcsillantak a nap első gyengéd
sugarai. Azután sietve öltözködni kezdett.
Kapkodva szedte magára ruháját, cipőjét, türelmetlen mozdulattal
húzta végig haján néhányszor a kefét, majd óvatosan kinyitotta az
ajtót, és kikémlelt a folyósóra. Csendes, kihalt volt a folyosó a
hajnali órában, s a puha, vörös szőnyeg felfogta léptei neszét. A
folyosóról kétoldalt mahagónikorlátú lépcsők vezettek le a hallba.
Elizabeth szinte repült lefelé a lépcsőn, felfogva ruhája szegélyét.
Mélyet lélegzett, amikor kiért a teraszra. Most egészen a reggelit
jelző gongütésig övé a park, a mező, a kis folyó s a folyón túl
elterülő erdő. Megtapogatta ruhája zsebét, s megnyugodott. Vele volt
kis jegyzetfüzete és ceruzája. Futott, futott végig a parkon, s egy
hátsó kijáraton át kijutott a mezőre. Hiába fogta fel szoknyáját, mégis
latyakos lett a hajnali harmattól. Csak egy pillanatra villant át rajta,
hogy Miss Orme megint a szemrehányások özönét zúdítja rá, azután
csak az ébredő reggel szépsége ragadta meg. A távolban a szelíden
meghajló dombok kékbe színeződtek, az alattuk elterülő völgyekben
a virágzó almafák, mint megannyi fehér ruhás menyasszony álltak
egymás mellett. Kiterjesztett ágaik szelíden összefonódtak. A
pásztorok most hajtották ki a juhokat a mezőre, a vezérürük nyakán
vidáman szólt a kolomp.
Elizabeth átszaladt a mezőn, s amint beért az erdőbe, megkereste a
mohával belepett fatönköt, ahol szinte naponta üldögélt. Első dolga
volt, hogy türelmetlen mozdulattal levetette cipőjét, harisnyáját, majd
előszedte kis jegyzetfüzetét, és sebesen írni kezdett.
Tudta, hogy hamar elrepülnek a hajnali órák, nyakában vékony
aranyláncon kis, gyöngyházzal kirakott óra csüngött, amely
kérlelhetetlen egykedvűséggel mutatta a múló időt. Itt, ebben a
megejtő csendben, ahol csak a lombok zizegése és harkálykopácsolás
hallatszott, Elizabeth szerette volna megállítani a tovatűnő perceket.
Pedig sietnie kell a verssel, édesapja közelgő születésnapjára írja, s
édesapa olyan boldog, amikor egy-egy újabb versét olvassa.
Mennyire örült, amikor pár hónapja megmutatta hosszú elbeszélő
költeményét: A marathóni csatát. Magához vonta, máskor nevető
szeme fátyolos lett a meghatottságtól, és vidám, mély hangja olyan
gyanúsan reszketett. Elizabethnek az volt az érzése, hogy édesapa
könnyeivel küszködött.
– No lám, a marathóni csata – mondta nagy sokára. – Most
tanultatok róla, Elibeth?
– Igen. Mr. MacSwiney-vel nemrégen olvastunk róla – válaszolta
–, és tudod, édesapa, napokig nem tudtam másra gondolni, csak
Miltiadészre, aki olyan bátran szembeszállt a perzsákkal. Nem
törődött a saját életével, nem félt a haláltól, mert a hazája szabadsága
mindennél fontosabb volt… Én, én is meg tudnék halni a
szabadságért!
Édesapa szorosan magához vonta, mintha soha nem akarná
elengedni, gyengéden simogatta a haját. Végül csak ennyit mondott:
– Add nekem ezt az eposzt, Elibeth!
Elizabeth átnyújtotta a négy énekből álló költeményt, majd
beszaladt szobájába, és tollat hozott. Azután parányi töprengés után
ráírta: „Édesapámnak, akinek örökös jóságát, kifogyhatatlan
szeretetét soha nem tudom viszonozni.” És akkor… akkor édesapa
olyan tekintettel nézett rá, hogy még most is érzi ennek a
pillantásnak a melegét.
Az erdő csendjében lépések nesze hallatszott. Elizabeth riadtan
kapta fel a fejét. Jaj, ki jön? Talán csak nem Miss Orme, aki
felfedezte, hogy nincs a szobájában, és most keresi, kutatja, merre
van? Bizonyára megint a kötés meg a horgolás miatt sopánkodik.
Miért nem elégszik meg azzal, hogy Arabel gyönyörű, hajszálvékony
cérnából készült térítőket horgol, Henrietta meg andalító
négykezeseket játszik vele?
A léptek meggyorsultak, az ágak széthajoltak, és Elizabeth riadt
arca hirtelen felderült. Edward lépett ki a fák mögül.
– Bro, drága Bro – csimpaszkodott Elizabeth öccse nyakába –, de
jó, hogy jöttél! Már úgy féltem, hogy Miss Orme jött utánam, és
hazacipel!
– Ne félj, Bé! – Edward nővére mellé telepedett. – Miss Orme az
igazak álmát alussza a többiekkel együtt. Csak én ébredtem fel,
bekopogtam hozzád, majd, amikor senki sem felelt, sejtettem, hogy
téged sem hagyott aludni ez a gyönyörű reggel. Még engem is
felébresztett, pedig én nem vagyok költőnő!
– Ó, Bro, most csúfolódsz? – Elizabeth könnyedén elpirult. –
Tudod jól, hogy nem vagyok költőnő, legalábbis még nem! Ha a
költőket, az igazi költőket olvasom, akkor látom, hogy amiket én
írok, csak nevetséges, suta próbálkozások. Tudok verselni, ennyi az
egész!
 – Ne légy szerény, Bé, gyönyörű verseket írsz – Edward
elragadtatottan nézett testvérére –, bár én tudnék verseket írni!
Sokszor elgondolom, hogy lehet az, hogy közülünk te vagy az
egyetlen, akinek ilyen tehetsége van. Nem is tudom… együtt
játszunk, együtt lovagolunk, együtt olvassuk a könyveket, együtt
tanulunk, s mégis… van egy külön világod, ahová mi nem tudunk
követni. Kérlek, Bé, de ne nevess ki ezért, hogy erre kérlek,
magyarázd meg nekem, magyarázd meg, hogyan írod a verseket!
Várakozástól csillogó szemmel nézett Edward a nővérére.
Könyörgés volt a tekintetében. Elizabeth szorosan öccséhez simult,
lehunyta a szemét. Így maradt néhány pillanatig, azután feltekintett,
és a hangja csupa zavart mentegetőzés volt.
– Ne haragudj, Bro, nem tudom megmondani, akárhogy
igyekszem, nem tudom. Valami eszembe jut, felnézek az égre, s a
felhők olyan szeszélyesen gomolyognak, vagy ülök itt az erdőben, és
azt érzem, hogy lélegzik a csend…
– Lélegzik a csend… – Edward halkan ismételte Elizabeth szavait
–, jaj, milyen gyönyörűen mondtad ezt… nekem sohasem jutott
volna az eszembe, pedig néha én is éreztem valami furcsát, csak
éppen, csak éppen nem tudtam volna ezt így kifejezni. És Henrietta
sem, és Arabel sem, de még a nevelő úr sem! Te költőnő vagy, Bé,
drága, – édesapa is azt mondja, meg mami is. Hallottam, amikor Sam
bácsival rólad beszéltek, s mindenki nagyon-nagyon dicsért. De én
azért nem irigyeltelek, mert én téged szeretlek a legjobban a világon!
– Én is téged, Bro – felelte Elizabeth, és ráhajtotta fejét öccse
vállára. – Nem is tudom, mi lesz velem, ha ősszel kollégiumba mégy.
Olyan egyedül leszek nélküled…
– Igen, a kollégium… – Edward arca is elborult. Mr. MacSwiney
azért veszi olyan szigorúan a latint meg görögöt, hogy Edward
szégyent ne valljon a felvételi vizsgán. Tizenhárom éves lesz, s
ebben a korban minden igazi angol fiúnak kollégiumban a helye.
Vele megy öccse is, Sam, de Sam nem pótolhatja Bét – Bét senki
sem pótolhatja…
 A két testvér fájdalmasan egymásra nézett. Elizabeth szeme
elnedvesedett. Ha Edward elmegy, mi lesz a hajnali kóborlásokkal, a
lovaglásokkal, a horgászással, s azzal a sok-sok másfajta játékkal,
amit ők ketten együtt játszottak? Amikor a nevelő úrral együtt
olvasták a görög regéket, utána kifutottak az erdőre, és el is játszották
mindazt, amit olvastak. Ó, hányszor volt Edward Hektor, a trójai hős,
Elizabeth pedig Andromakhé, aki könnyekkel a szemében búcsúzik
csatába induló férjétől! És ahogy most itt ültek egymás mellett, s a
nap mind magasabbra kúszott az égen, Edward ajkára önkéntelenül
Hektor szavai tódultak:

Jaj, te szegény, ne gyötörje ilyen nagy bánat a lelked!

nincs oly férfi,, ki sorson túl Hádészra vet engem;
csakhogy a végzet elől, azt mondom, senki se futhat,
sem hitvány, se nemes, miután megszülte az anyja.
Hát csak eredj haza, és munkáddal foglalatoskodj,
rokka legyen gondod, s a szövőszék, szolgaleánynak
ossz munkára parancsot, a harc meg a férfiaké lesz
és legelőbb az enyém mind közt, aki Trója szülötte.2

– Nemcsak a háború, a tanulás is a férfiakat illeti – mosolygott

Elizabeth, és megtörölte a szemét. – Ti, fiúk, kollégiumba mentek,
mi, lányok, itthon maradunk, és a rokka a gondunk meg a szövőszék
– ahogy Hektor mondta. Nincs ez így rendjén.
– Már megint milyen világfelforgató filozófust olvastál, Bé? –
kérdezte ingerkedve Edward. – Mindig azok kavarnak fel, azok
lázítanak a női rabszolgaság ellen.
– Hát igen… olvastam most egy ilyen könyvet – vallotta be
Elizabeth –, nem is tudom, hogy került a kezembe.
– Csak nem szegted meg édesapa parancsát? – Edward tréfás
elszörnyedéssel nézett nővérére.

2
Homérosz Iliász c. eposzából. Devecseri Gábor fordítása
 – Nem, dehogy szegtem meg. – Elizabeth vállat vont. – Édesapa
azt mondta, hogy a könyvtárban baloldalt levő könyveket ne
olvassam. Nem is olvasom őket. De jobboldalt is találok sok olyan
könyvet, amiből azt látom, hogy könnyebb nektek, fiúknak!
– Lehet – felelte öccse beleegyezően.
– Már a ruháink is… Miközben Elizabeth beszélt, felvette
harisnyáját és cipőjét. – Nézd, Bro, mennyi gomb, csat, kapocs,
szalag, csipke van a ruhámon! És ezek a hosszú szoknyák! Ha
tudnád, hogy a lovaglást is hogy megnehezíti! Ti, édesapával, már jó
mérfölddel előttem vagytok, én meg azzal bajlódom, hogyan
helyezzem el a szoknyámat, hogy minél kevésbé legyen utamban!
– Szegény Bé! – Edward gyengéden megsimogatta Elizabeth haját
– nem is gondoltam rá, hogy milyen kényelmetlen számodra a
lovaglás. De hát Henrietta, Arabel ugyanolyan ruhában lovagolnak, s
ugyanolyan ruhában járnak. Én sohasem vettem észre, hogy
Henrietta panaszkodott a ruhái miatt. Sőt, mindig olyan
gyönyörködve nézegeti magát a tükörben, hogy azt hiszem, semmi
kifogása nincs a kapcsok, gombok, szalagok, csipkék ellen. És…
minden nő ilyen ruhákban jár! Mami, nagymama, Miss Orme, Jane
néni, Emily néni, mindenki…
– Azért, mert a nők közül még senkinek sem jutott eszébe, hogy
tiltakozzon ez ellen az ostoba viselet ellen. De meglátod, Bro, ha én
megnövök, tiltakozni fogok.
– Rólad el is hiszem, Bé – felelte öccse –, rólad mindent elhiszek!
– Még akart valamit mondani, de ajkára forrt a szó, mert Ledburyből,
a közeli kisvárosból idehallatszott a harangszó: nyolcat kongatott.
Elizabeth ebben a pillanatban elfeledkezett jövendő terveiről,
felugrott, és rémülten ragadta meg öccse karját.
– Siessünk, siessünk, mert ha elkésünk a reggeliről, tudod,
édesapa nagyon haragszik!
A kastély földszinti nagy ebédlőjében, ahol a színes ablaküvegeken
átszűrődött a reggeli napfény, Elizabeth és Edward illedelmesen
ültek egymás mellett, simára fésült hajjal. Elizabethnek volt még
annyi ideje, hogy ruhája valamennyi gombját begombolja, csak
cipőjét rejtette gondosan az asztal alá, mert azon bizony a reggeli
harmat nyomai erősen meglátszottak. Szerencsére Miss Orme nem
nézett az asztal alá. Egyébként ma jó hangulatban volt az öreg
kisasszony, mert tudta, hogy Mr. Barrett édesanyja érkezik, aki
szintén nincs elragadtatva Elizabeth nevelésétől. „Igen, Mrs. Barrett
igazi lady – gondolta elégedetten szegény Miss Orme –, tudja,
hogyan kell egy fiatal lányt nevelni. Tanuljon meg kötni, horgolni,
konyítson a zenéhez is. Értsen a virágok ápolásához, de a komoly
tudományok csak megzavarják a fejét. Majd meglátják, hogy nem
lesz annak jó vége, hogy Mr. Barrett ennyire védelmébe veszi és
ennyire kényezteti kedvencét!”
Most, hogy Mr. Barrett öccse is itt van, eggyel többen dicsőítik
Elizabethet. Napok óta csak a színielőadásról beszélnek, még a szelíd
kis Arabellel sem lehet bírni, egyetlen sort sem kötött a harisnyán
azóta. Pedig milyen szépen haladt eddig a kötésben! Tízéves, és már
sarkot is tud kötni, ami pedig a harisnyakötés legnehezebb része.
Henriettáról nem is beszél, akit képtelen rávenni arra, hogy üljön le a
zongorához. Regulus – ilyen hóbortos című darabot adnak elő.
Persze Elizabeth írta, azért adják elő. Mrs. Barrett nem sajnálja tőlük
a drága szövetet, sőt, segített nekik összevissza vagdalni az anyagot,
a gyerekek pedig magukra csavarják azt a gyönyörű fehér kelmét, és
abban futkosnak. George orra bukott benne. Volt nagy zokogás, de
nem azért, mert megütötte magát, hanem mert bepiszkolta a fehér
szövetet. Miss Orme úrnője helyében szigorúan megbüntette volna a
kisfiút. De Mrs. Barrett eltűnt, és rövid idő múlva újabb fehér
anyaggal tért vissza. Még mentegetőzött is, hogy szövet helyett most
már csak vásznat tud adni, megfelel-e ez is? A gyerekek
örömujjongással ölelték körül édesanyjukat, s már futottak is a
parkba, a fák mögötti kis tisztásra, ahol a színdarab próbáit tartották.
 „No de majd a nagymama, Mrs. Barrett véget vet ennek a
színházasdinak – gondolta elégedetten Miss Orme –, nem engedi
meg, hogy egész nap csak maskarát játsszanak. Most is, reggeli után,
bizonyára mind eltűnnek, és sem zongora-, sem rajzleckét nem
vesznek!”
Miss Orme borús sejtelmei valóra váltak. Mert alighogy
befejeződött a reggeli s Mrs. Barrett felállt, a gyerekek is türelmetlen
tekintettel várták, hogy a felnőttek elhagyják az ebédlőt. Amint
bezárult az ajtó a szülők mögött, Elizabeth már futott volna kifelé.
De Miss Orme megállította:
– Hová siet, Elizabeth? És miért szalad? Talán görög vagy
latinórájuk van?
– Nem, Miss Orme – Elizabeth rendkívül kényelmetlenül érezte
magát, ruháját húzogatta zavarában –, de ma délután érkezik
nagymama, és nem tudjuk a darabunkat próbálni. Ezért már délelőtt
kell próbát tartanunk. Tudja, Miss Orme, holnapután lesz az előadás!
– Az előadás, az előadás… és emiatt minden kötelességüket
elhanyagolják. – Miss Orme hegyes orra még hegyesebb lett,
miközben beszélt. – Mennyire haladt a kézimunkában az utolsó
héten? Pedig csak a legegyszerűbb horgolási munkára akartam
megtanítani. És ehelyett…
Miss Orme hangja gyanúsan reszketett, és Elizabeth szívét
szánalom szorította össze. Ó, szegény Miss Orme… örökös
panaszkodásával, örökös elégedetlenségével… milyen rossz lehet
neki, hogy ilyen keserű, ilyen rosszkedvű még egy ilyen csodás
májusi reggelen is! Hát nem vidítja fel a napsütés, nem örül a
virágoknak? Talán azért nem örül, mert nem szereti senki?
– Miss Orme – mondta lágyan –, kérem, jöjjön velünk, és nézze
meg a darabunkat, ahogy próbáljuk. Legyen a közönségünk!
Bizonyára tudna nekünk sok hasznos tanácsot adni!
Miss Orme értetlenül, bizalmatlanul nézett Elizabethre.
Legszívesebben sértődötten visszautasítja a kislány meghívását, de
annyi kedvesség és melegség volt Elizabeth hangjában, hogy nem
tudott nemet mondani. Még egy utolsó ellenvetéssel próbálkozott,
hogy „miért nem hívják a nevelő urat?” – de aztán, feleletet sem
várva, engedelmesen megindult Elizabeth nyomában.
Amikor a kis tisztásra ért, meglepetésében majdnem felkiáltott.
Edward – nyilván Mr. MacSwiney segítségével – kartonpapírból
gyönyörű díszletet festett, oszlopos római palota előcsarnoka látszott
a fák mögött. A szereplők hamarosan megérkeztek, a személyzet
gyerekei is részt vettek a játékban. Miss Orme fejcsóválva nézte,
hogy milyen hanyagul tekerik magukra a fehér anyagokat. A
legjobban Arabelen csodálkozott. Arabelnek nem jutott lányszerep, ő
Regulus-nak, a római hadvezérnek kisfiát játszotta. Elizabeth volt
Regulus leánya, s Henrietta, aki noha fiatalabb volt Elizabethnél, de
jó fejjel magasabb, Regulus feleségét játszotta.
A főszerepet Edward kapta. Ó volt a hős Regulus, akit elfogtak a
karthágóiak, és visszaküldték Rómába, hogy eszközöljön ki békét a
rómaiaknál, és ez esetben visszaadják szabadságát. De Regulus nem
ajánlotta fel a békét honfitársainak, bár tudta, hogy ez halálát jelenti.
Lángoló fájdalommal szívében szavalta:

Ki vagyok én? Egykor római hadvezér,

Most nyomorult fogoly, szökevény…

Miss Orme megilletődötten hallgatta a csengő rímeket. És a

tekintete megenyhülten pihent meg Elizabethen. Majd, amikor a
darab végén Henrietta és Elizabeth egymás nyakába borulva
zokognak, mert tudják, hogy Regulus a biztos halálba siet, a
kisasszony maga is könnyezni kezdett. De gyorsan letörölte
könnyeit, mert érezte, hogy az ilyesfajta elérzékenyülés árt
tekintélyének. Ezáltal még jobban kisiklik keze közül Elizabeth.
Maguk a szereplők is meghatódtak a darab végén, a római
„hősök” nagy része is szipogott, s a meghatott csendet csak Arabel
méltatlankodása törte meg:
 – Én is a családhoz tartozom, Regulus fia vagyok, Henrietta,
engem miért nem ölelsz át?
A szereplők, élükön Elizabethtel, elnevették magukat, és Edward,
mint rendező utasította Henriettát, hogy Arabelt is vonja keblére.
A próbát éppen befejezték, amikor Sam bácsi közeledett Emily
nénivel.
– Gyerekek, menjetek gyorsan – terelte szét Elizabeth a
gyereksereget, s ő is lekapta magáról fehér palláját, úgy sietett
nagybátyja felé.
– Mi az, kis Elibethem, miért ez a nagy kapkodás? – kérdezte
mosolyogva Sam bácsi.
– Meglepetés – felelte Elizabeth –, neked is, édesapának,
maminak is.
– Hát ez a ház tele van meglepetésekkel! – Sam bácsi a fejét
csóválta. – Nemcsak te tartogatsz szüleidnek meglepetést, ők is
tartogatnak neked!
– Meglepetést? Nekem? Vajon mit? – kérdezte kíváncsian
Elizabeth. – Talán csak nem újabb könyveket rendelt nekem
édesapa?
– Bizony, újabb könyveket. Eltaláltad! – Sam bácsi kerek,
napsütött arca csupa gömbölyű mosolygás volt. – A posta hozta a
meglepetést.
– Jaj, menjünk, nézzük meg, olyan, de olyan izgatott vagyok!
Vajon milyen könyveket rendelt édesapa?
Elizabeth futott, futott, szoknyáját sietősen felfogva, s ebben a
pillanatban Miss Orme elszörnyülködve látta, hogy a vajszínű
topánka csupa zöld folt. Sam bácsi Emily nénivel lassan lépkedett
utána.
– Akár egy fürge kis csikó! – nézett Sam bácsi elérzékenyülve a
tovatűnő kislány után. – Talán nem kellett volna megmondanom,
hogy könyvek érkeztek. Hátha még tudná, hogy micsoda könyvek…
 Mr. Barrett előtt a hallban egy barna csomag feküdt. Épp most
készült kibontani. Amikor meglátta kislányát, zavart mozdulattal
fölegyenesedett. Aztán Elizabeth kérdő tekintetére elnevette magát.
– Meglepetés, Elibeth, meglepetés! – Mr. Barrett vidám, öblös
hangja betöltötte az egész hallt. Elizabethnek is nevetnie kellett, ha
édesapját nevetni hallotta.
– Tudod, mit? – Mr. Barrett abbahagyta a nevetést. –
Tulajdonképpen a színielőadás után akartam neked megmutatni a
csomag tartalmát, de hát ha így nyomra bukkantál, nézd meg, miféle
könyveket hozattam!
Elizabeth mohón nyúlt a csomag után, kis kezével türelmetlenül
rángatta a csomagot tartó zsineget, majd amikor látta, hogy nem
boldogul vele azonnal, az asztalon fekvő olló után nyúlt, és hirtelen
szétvágta a bogot.
„Az én kis Elibethem – gondolta Mr. Barrett, miközben élesen
figyelte kislányát – az én türelmetlen természetemet örökölte.
Sohasem bont ki türelmesen egy csomagot vagy levelet, mindig csak
feltépi őket, ha kis tócsát lát, nem kerüli ki, átugorja…”
Elizabeth, miután átvágta a zsineget, felszakította a
csomagolópapirost, és a tekintete elkomolyodott.
– Egyforma könyveket vettél, édesapa? – kérdezte csalódottan. –
Mindnek egyforma a kötése. Vagy talán egy sorozat?
– Nézd meg alaposabban, Elibeth, mielőtt lecsepülnéd! –
válaszolta Mr. Barrett.
Elizabeth a kezébe vette az egyik könyvet, és abban a pillanatban,
ahogy ránézett, forró vérhullám borította el az arcát.
– De nem, ez… ez nem lehet… igazán nem tudom, nem értem…
jaj, édesapa… te drága, te legjobb, te egyetlen! – és a kislány apja
nyakába ugrott.
– No, ugye nem baj, hogy mind az ötven könyv egyforma? –
Mosolygott Mr. Barrett, és gyengéden simogatta Elizabeth haját. –
Hát nézd meg alaposabban! Első, nyomtatásban megjelent munkád!
 Elizabeth megilletődötten forgatta kezében a vékony kis könyvet,
majd fennhangon olvasta:
– Elizabeth Barrett: A marathóni csata. Elbeszélő költemény négy
énekben. London, 1820.
– Nos, Bé, ez aztán a meglepetés? – Mr. Barrett újra nevetett, mert
azt akarta, hogy Elizabeth is nevessen.
De Elizabeth nem tudott nevetni. Nézte a könyvet, a finom
bőrkötést, az aranyozott betűket, amelyek olyan cifrán, olyan
hivalkodóan hirdették a nevét, és furcsa félelem szorította össze a
szívét.
A ruhájához kapott, lesimította a szoknyáját, begombolta
kézelőjét, gallérját. Úgy érezte, mintha ruhája nem takarná be
teljesen, mintha ruhátlanul állna az emberek előtt.
– De én ezt csak nektek meg magamnak írtam – mondta végül, és
puha vonalú szája gyanúsan remegni kezdett.
– Ejnye, Bé, hát nem örülsz neki? Az előbb még csupa lelkesedés
voltál! – Mr. Barrett értetlenül nézett Elizabethre. – Azt hittem,
nagyon nagy örömet szerzek vele neked!
– Igen, örömet szereztél, édesapám – felelte kis sóhajjal a kislány
–, csak olyan furcsa érzés, hogy nemcsak ti olvassátok el azt, amit
írtam, hanem mások is.
– Nem vagyok olyan önző, hogy csak magamnak tartsam meg azt,
amit írsz, ami ebben a kis koponyában motoszkál – mondta Mr.
Barrett gyengéden. – Azt akarom, hogy sokan, nagyon sokan
megismerjenek. És bizonyos vagyok abban, hogy nagyon sokán
fognak ismerni, kislányom!
Mr. Barrett elhallgatott, úgy érezte, hogy szeretetében többet
mondott, mint amennyit kellett volna. Szinte hallotta felesége, s
különösen édesanyja intő szavait: „Ne csinálj csodagyereket
Elizabethből! Hagyjad, hogy megérjen benne a tehetsége! Ha igazi
tehetség az, amit mi annak vélünk, úgysem fog elsikkadni! De ne
terheld meg túlságosan, ne kívánj tőle többet, mint amennyit magától
nyújt.” Édesanyja utolsó ittléte alkalmával szemére vetette, hogy
olyan, mint egy cirkuszi mutatványos, aki gyermekét korát
meghaladó mutatványok elvégzésére kényszeríti. Mr. Barrett
kényelmetlen érzéssel gondolt arra, hogy édesanyja éppen ma
érkezik, és bizonyára megrója azért, hogy kinyomatta Elizabeth
költeményét.
Mr. Barrettnek nem lett igaza. Mert az idősebb Mrs. Barrett,
amikor meglátta a piros bőrkötéses kis könyvet, és elolvasta a könyv
előszavát, igen-igen elérzékenyedett. Úgy érezte, hogy ez a fekete
fürtös, törékeny gyereklány fog dicsőséget szerezni a Barrett névnek.
Ismerte már kéziratban az eposzt, sejtette, hogy Pope Homérosz-
fordítása ihlette meg Elizabethet, és tulajdonképpen az Iliász halvány
utánzata az elbeszélő költemény, de a gyermekesen naiv sorokból
egy tiszta, szárnyaló lélek őszinte szabadságszeretete csendült ki. Az
ünnepélyes előszó pedig a fiatal lánynak a költészet iránt érzett
alázatos rajongását fejezte ki. És a nagymama még jobban
elérzékenyült, amikor Elizabeth átnyújtott neki egy kötetet, és finom
betűivel „A legdrágább nagymamának szerető unokájától” ajánlást
írta be.
Miss Orme a nap folyamán néhány eredménytelen kísérletet tett,
hogy az idősebb Mrs. Barrettnél Elizabethre panaszkodjék. De Mrs.
Barrett ez alkalommal meglepő közönnyel hallgatta a nevelőnő
szenvedélyes szavait. Végül, amikor Miss Orme Elizabeth hajnali
kóborlásairól beszélt, a nagymama csak ennyit felelt:
– Minden Barrett szereti a szabadságot! A fiam még
fékezhetetlenebb természet volt, mint a kislány.
– Igen, asszonyom, de Elizabeth leány – szipogta szegény Miss
Orme –, másképpen kell megítélni a lányokat, mint a fiúkat! Nekem
semmi dolgom nincs a fiatalurakkal, az ő nevelésükkel Mr.
MacSwiney foglalkozik, őt terheli a felelősség. Amikor idejöttem, és
elvállaltam a három leány nevelését, ezzel felelősséget is vállaltam.
Mrs. Barrett valószínűleg nem alkalmazott volna, ha nem lettek
volna kitűnő bizonyítványaim. Még eddig mindenütt sikerült
eredményeket elérnem. De Elizabethnél minden nevelési elvem
csődöt mondott. Még gomblyukat sem tud varrni, noha elmúlt
tizennégy éves!
Mrs. Barrett keze gyengéden végigsimogatta a vékony bőrkötésű
könyvet, unokája első, nyomtatásban megjelent munkáját, és
hangjában egy csipetnyi gúnnyal megjegyezte:
– Hát ha gomblyukat nem is tud varrni, azért, úgy érzem, kedves
Miss Orme, ez a kis könyv felér egy tucat gomblyukkal, ha nem
többel!

3.

Sam bácsi Elizabeth kérésére meghosszabbította angliai

tartózkodását. Majdnem az egész nyarat Hope Endben töltötte, Emily
néni, aki Jamaicában mindig Anglia után sóvárgott, most, hogy
Angliában lehetett, visszakívánkozott Jamaicába. Lehet, hogy ehhez
hozzájárult anyósa gyakori látogatása Hope Endben. Emily néni és
az idősebb Mrs. Barrett kölcsönösen nem szívelhették egymást, és
ezt csak Emily néni igyekezett titkolni. Anyósa annál kevésbé.
Az ötvenhét éves Mrs. Barrett – bár az idő tájt öreg hölgynek
számított – tetterős, energikus, minden iránt érdeklődő asszony volt,
akit egyenesen ingerelt menye végtelen passzivitása. Gyakran
elmesélte, hogy 1795 telén hogyan hagyta ott kényelmes jamaicai
otthonát, és hogyan hajózott át három gyermekével Angliába,
vállalva a veszélyes és fárasztó utat. Mindezt azért, hogy
gyermekeinek igazi angol nevelést nyújthasson. Arról természetesen
bölcsen hallgatott, hogy Edward hamarosan otthagyta a harrowi
iskolát, és egyetemi éveiben Cambridge-ben, a Trinity College-ben
sem töltött sok időt. Sam, Emily férje már sokkal hajlékonyabb,
alkalmazkodóbb természet volt, aki édesanyja szerint túlságosan is
alkalmazkodott felesége szeszélyeihez, nem úgy, mint Edward, aki
háza népének korlátlan ura volt.
„És ez így helyes” – gondolta Mrs. Barrett elégedetten
nemegyszer a nyár folyamán, amikor kastélyából, Coxhoe Hallból
Hope Endbe kocsizott. A két kastély mindössze két mérföldnyire volt
egymástól, de dombos vidéken vezetett az út, s mire Mrs. Barrett
megérkezett, a kocsikázás alaposan kifárasztotta.
Szeptemberben már ritkábban látogatott el Hope Endbe. A
gyakori esőzések csúszóssá, bizonytalanná tették az utat. De
szeptember huszonkilencedikén, noha szakadt az eső, mégis
befogatott. Tudta, hogy két unokája október elsején indul
Charterhouse-ba, az iskolába.
Sam bácsi is ugyanazon a napon indult vissza Jamaicába, így a
Hope End-i kastély még a szokottnál is mozgalmasabb volt, és Mrs.
Barrett, ha lehet, még fáradtabban és kimerültebben osztotta
utasításait.
Csak Elizabeth és Edward nem vettek részt a sürgés-forgásban.
Már kora reggel felkeresték a kis erdei tisztást, s szomorúan ültek
egymáshoz bújva. Még beszélgetni is alig volt kedvük. Elizabeth
szeméből patakzottak a könnyek, Edward igyekezett férfiasan
viselkedni, de amikor megszólalt, megcsuklott a hangja.
– Karácsonyra itthon leszek, Bé – mondta végül –, gondold meg,
nem is egészen három hónap!
– Nem is egészen három hónap – ismételte Elizabeth csüggedten.
– Nyolcvanszor kelek fel úgy, hogy nem ülsz ott a reggelinél, hogy
reggeli után nem tanulunk együtt, hogy a könyvtárszobában nem
együtt keresünk olvasnivalót, hogy nem csatangolunk együtt a
parkban, a mezőn, az erdőben… Ha verset írok, kinek olvassam fel?
– Neked itt lesz édesapa – sóhajtott fel Edward –, neki
felolvashatod a verseidet, s ha játszani akarsz, itt vannak a gyerekek.
De én… én egyedül leszek Sammel a sok idegen fiú között. Azt
mondják, az idősebbek, akik már régen kollégiumban laknak,
csúfolják a kisebbeket, sőt mindenféle munkát végeztetnek velük!
 – De hát miért? – Elizabeth arca lángolt a felháborodástól. – Miért
kellene kiszolgálnod valakit csak azért, mert az idősebb? Hiszen ez
igazságtalanság! Bizonyára nem így van, csak azért mesélik, hogy
megijesszenek!
Edward kétkedve ingatta a fejét. Nemigen hitt Bé vigasztaló
szavaiban. És amikor a reggelinél nevelőjénél érdeklődött efelől, a
nevelő úr csak hümmögött. De nem maradt sok idő a töprengésre, a
kocsi már befogva várta, hogy induljanak. Édesapjuk elkísérte őket
Ledburybe a postakocsiig. És amikor látta Elizabeth kisírt szemét,
beemelte őt is a kocsiba. Legfeljebb kicsit szorosabban lesznek. És
Elibeth amúgy is olyan kicsi, vékonyka, szinte alig foglal helyet.
Ledbury főterére már beérkezett a postakocsi. A kocsis az Ezüst
Kupához címzett fogadóban sűrűn hajtogatta a fekete sörrel
megtöltött kupákat, amelyek meghazudtolva a fogadó címét, csak
egyszerű cinből készültek. Maga a fogadós is megsokallta a kocsis
szomját, hatalmas pocakja csak úgy rengett a kacagástól, amikor
megkérdezte:
– Öreg Bill, nem lesz sok a jóból? Még árokba fordítod az
utasaidat!
– A jóból megártana a sok, de a te söröd nem olyan jó! – vágott
vissza a kocsis. – Tudom, attól félsz, hogy adósod maradok! Ne félj,
csengő arannyal fizetek! – s ezzel a jóember zsebéből patkó alakú
erszényt húzott elő, majd nagy nehezen kiszedett belőle néhány
rézpennyt.
– Hó, ez kevés! – kiáltott utána a fogadós, de a kocsis ezzel már
nem törődött. Belefújt rézkürtjébe, és a fogadóban ülő utasok sietve
szedelőzködtek.
Mr. MacSwiney is a kocsihoz sietett tanítványaival. Mr. Barrett
megölelte mindkét fiát, s tréfásan lelkükre kötötte, hogy ne hozzanak
szégyent a Barrett névre. Elizabeth édesapja mellett állt. Mosolyogni
igyekezett, de nagyon nehezen hasadt ki a mosoly a szája szegletén.
Mégis mosolygott, nem akart Edwardnak fájdalmat okozni. A kocsis
a lovak közé csapott, a kocsi elindult, és a két fiú kihajolva integetett.
Elizabeth hősiesen visszaintegetett. Csak amikor már porfelhőbe
veszett a tovatűnő kocsi, akkor borult a kislány sírva édesapja
karjaiba.
– Ne sírj, kislányom, kicsi Elibethem – vigasztalta Mr. Barrett
Elizabethet –, karácsonyra hazajönnek a fiúk! Olyan gyorsan elrepül
az idő karácsonyig!
– Igazad van, karácsonyra hazajönnek! Edward is azt mondta. –
Elizabeth arcán gyorsan felszáradtak a könnyek. – És a karácsony
nincs is olyan messze. Te mindig meg tudsz vigasztalni. Miért van
ez?
Mr. Barrett zavartan elmosolyodott. Nézte kislánya lelkes, kipirult
arcát, boldogan fénylő, zöldeskék szemét. S a szigorú, erélyes,
gyakran nyers ember nem tudott válaszolni. Csak magában mondta:
– Mert szeretlek, Elibeth, nagyon szeretlek.

Edward nélkül, Mr. MacSwiney nélkül nagyon magányosan maradt

Elizabeth. Két kis húga éppen olyan vidáman kacarászott, játszott,
szaladgált a hatalmas parkban, mint annak előtte. Henrietta esténként
négykezest játszott Miss Orme-mal, s ha abbahagyták, Arabel
kedves, gyerekes hangján régi angol dalokat énekelt. Miss Orme
abban reménykedett, hogy Elizabeth társtalanságában majd csak
hozzájuk csatlakozik, részt vesz a kézimunka-, rajz- és
zongoraórákon. A derék Miss már színezte magában a jövőt, amikor
majd négyesben együtt ülnek a barátságos nappali szobában, a
kislányok kézimunkáik vagy rajzpapírjuk fölé hajolva, ő pedig hol
ennek, hol annak segít egy-egy nyájas szóval vagy ecsetvonással.
Felszedi a kötés leejtett szemeit, vagy kijavítja a hibás öltéseket.
Kinn őszi eső kopog az ablakpárkányokon, kósza szél cibálja a fák
kopasz ágait, de idebent pattognak a hatalmas fahasábok a
kandallóban, s a három kislány tiszta, bizakodó pillantással kíséri a
Miss minden mozdulatát. Elizabethtel éppen olyan meghitt, bizalmas
viszonyban lesz, mint Arabellel és Henriettával. És nem kell újra
hirdetnie a megyei újságban, nem kell újra előszednie kopott kis
bőröndjét és továbbmennie újabb és újabb helyekre, ahol „zenét,
nyelveket, kézimunkát és rajzot kiválóan tanító, jó modorú,
alkalmazkodó nevelőnő”-re van szükség.
Miss Orme hamarosan rádöbbent, hogy színes ábrándképei csak
ábrándképek maradtak. Az eső valóban verte az ablakpárkányokat,
kegyetlen szél fütyült végig a hatalmas parkon, de benn, a barátságos
nappali szobában ahol békésen szunnyadt egy sziámi macska és egy
skót juhászkutya a kandalló elé terített jegesmedvebőrön, csak
Henrietta és Arabel hajoltak kézimunkáik fölé. Elizabeth egy darabig
céltalanul ődöngött szobáról szobára, bekukkantott a nappaliba is, de
amikor meglátta Miss Orme kenetteljes, rézvörös arcát, ijedten
visszahőkölt.
Inkább felment a könyvtárszobába, összekuporodott az egyik
karosszékben, akár egy kiscica, és olvasott, olvasott… újra meg újra
elővette Homéroszt, s arra az időre gondolt, amikor még Edwarddal
együtt olvasták a zengő hexametereket. Sokszor megakadt a
szövegben, s elbúsul tan törte a fejét, hogy ki segíthetne a
fordításban. Édesapja? Mr. Barrett becsületesen bevallotta, hogy azt
a keveset, amit a kollégiumi évek alatt a fejébe vertek, már régen
elfelejtette. Így félretette a görög könyveket, de annál mohóbban
olvasott franciául, olaszul, németül. Franciául akkor tanult még meg,
amikor tízéves korában egy évet Franciaországban töltött szüleivel,
olaszul meg németül édesanyja tanította. Miss Orme néha
elszörnyülködött, ha belépett Elizabeth szobájába, és megpillantotta
az íróasztalán tornyosuló könyveket: Voltaire-t, Rousseau-t és a
XVIII, század sok más filozófusának írásait. De szólni nem szólt
senkinek sem. Tudta, hogy akármit is mond, csak legyintenek.
Elizabeth azt tehet, amit akar.
Elizabeth ezen a novemberi délelőttön is felszaladt a
könyvtárszobába, s megállt a könyvespolcok előtt. A bal oldalon
levőket, amelyektől édesapja eltiltotta, figyelemre se méltatta, csak a
jobb oldali sorokat fürkészte tekintetével. Hamarosan rábukkant a
keresett könyvre, és magához szorítva, szobájába sietett. Kedves
könyve volt ez. Mary Wollstonecraft írta még a XVIII, század végén,
a nő jogairól szólt. Ebben a könyvben Elizabeth választ talált saját
gondolataira, saját kételyeire. Az írónő felháborítónak tartotta, hogy
a lányokat ne tanítsák semmire, s azt kívánta, hogy ne a nem, hanem
a képesség határozza meg, ki milyen munkát végezzen.
– Én miért nem tanulhatok tovább? – töprengett Elizabeth a könyv
fölé hajolva, és arra gondolt, hogy ha fiúnak születik, Edwarddal
együtt lehetne a kollégiumban, s tovább tanulhatna görögül, latinul.
Míg itthon, mióta beállt a rossz idő, csak lézeng, szobáról szobára
jár, s az egész kastélyt börtönnek érzi, ahonnan nem tud elszabadulni.
Az ablakhoz lépett, félrehúzta a zöld függönyt, és kinézett a
vigasztalan esőbe. Kihalt volt a park, senki sem járt a sárga kaviccsal
felhintett utakon, csak a szél csapdosott a fák között, azok pedig sírva
és nyögve hajladoztak ütései alatt.
Egyszerre csak Mr. Barrett tűnt fel a bejárat felé vezető úton.
Lovaglóostort tartott kezében, azzal ütögette magas szárú csizmáját.
Elizabeth lecsapta a kezében tartott könyvet, s száguldott lefelé a
lépcsőn, hogy minél hamarább találkozzék édesapjával. Ha meghallja
hangját, vidám nevetését, pillanatok alatt szertefoszlik borús kedve.
Mr. Barrett arca felderült, amikor kedvencét megpillantotta, s
mosolyogva kérdezte:
– Mit csinált ma az én kis Elibethem? Talán verset írt? Elizabeth
felsóhajtott.
– Semmit sem írtam, édesapa. Azon töprengtem, hogy miért nem
születtem fiúnak, akkor Bróval együtt lehetnénk a kollégiumban.
Milyen jó lenne!
– Nem tudom, hogy olyan nagyon jó lenne-e, a fiúk leveleiből
nem ezt olvasom ki. Lehet, hogy Bro neked másképpen ír. Itt van egy
levél, egyenesen neked szól.
Elizabeth felragyogó arccal nyúlt a lepecsételt boríték után, s
szaladt fel a szobájába. A pamlagra kuporodott, s türelmetlen kézzel
törte fel a pecséteket. Azután sebesen olvasni kezdte:
Drága kis Bém,
délután öt óra, most este hétig szabadok vagyunk, azt tehetünk,
amit akarunk. A fiúk nagy része sakkozik, krikettezni nem lehet,
ömlik az eső, csak úgynevezett „csendes foglalkozást” űzhetünk.
Nincs kedvem sem sakkozni, sem olvasni, a legjobb szórakozás, ha
veled legalább papíron beszélgethetek. Jó dolog írni is neked, de
még jobb dolog tőled levelet kapni. Főleg ezért írok neked.
Édesapának és maminak írt leveleimet bizonyára te is olvasod, de
hidd el, drága Bém, ezekben a levelekben nem írtam le az igazat.
Nem akarok szüleimnek szomorúságot okozni. Nem akarom
elmondani, hogy az első hetekben milyen nehéz sorom volt.
Hallottam már sokat a „fag”-rendszerről, de el sem tudtam
képzelni, hogy ez valóban létezik. Már az első napon beosztottak
bennünket, hogy ki kinek a „fag”-je, vagyis szolgája lesz. Én egy
Harry Glosteen nevű fiú „fag”-je lettem, de fogalmam sem volt,
hogy mi a teendőm. Amikor vacsora után felkeltünk, Harry
odaszólt hozzám: „Holnap készítsd el a reggelimet! Jó éjszakát!”
Nem értettem, hogy mit akar ezzel mondani, azt hittem, hogy
összetéveszt valakivel. Másnap reggel, amikor hálótársaim
(négyen vagyunk egy szobában) a csengő szavára készülődtek, én
is felkeltem. A szomszédom, Jimmy rám szólt, hogy siessek, mert
nem kapok vajat. Erre aztán sietni kezdtem, hiszen nagyon éhes
voltam, a vacsorát igazán nem mondhattam bőségesnek, olyan
vékony hússzeleteket kaptunk, hogy alig látszottak, a tea pedig
egész világos volt és majdnem hideg. Követtem a szomszédomat,
az éléskamrába mentünk, ahol egy edényben meleg vizet,
másikban tejet s egy tányéron két darabka vajat kaptunk. Jimmy
mindezt tálcára rakta, mondta, hogy a teáskanna a szobában van,
azután eltűnt. Én ott álltam a tálcával, s nem tudtam, mit tegyek.
Ekkor egy másik fiú azt mondta, hogy vigyem a gazdám
szobájába. „Kinek a szobájába?”kérdeztem felháborodottan.
„Hát a gazdádéba, akinek a fagje vagy!!”„De én nem viszek be
senkinek sem reggelit” – kiáltottam, s már majdnem sírtam a
méregtől. Ekkor Jimmy visszajött, egy tányéron négy darab pirítós
kenyeret hozott. „Ma én pirítottam helyetted – mondta
jóindulatúan –, de holnap már neked kell csinálnod. És nagyon
fontos, hogy jól pirítsd!” Ó, Bé… Képzelj el engem, éhesen,
kezemben a tálcával s körülöttem a sok idegen fiúval, aki mind
vigyorog… Nem, rajtam nem nevetnek majd! Ezt szentül
elhatároztam. Kikaptam Jimmy kezéből a pirítóst, és beszaladtam
a hálóterembe. Ott már nem volt senki sem. Kerestem a
teáskannát, de sehol sem találtam. Nem tudtam így kiinni a teát,
csak a pirítóst ettem meg. Megszólalt újra a csengő, és a
tanterembe mentünk. Mondhatom, nem volt valami kellemes a
délelőtt. Korgott a gyomrom az éhségtől, s közben féltem, mi lesz,
ha Hanryvel találkozom. Ez a találkozás ebédnél történt. Harry
nem volt egy cseppet sem haragos, csak annyit mondott, hogy
ebéd után menjek a szobájába. Neki már külön szobája volt.
Leültetett, és nyájasan így szólt hozzám: „Kedves Edward, úgy
látom, hogy nem tudod, mi a kötelességed. A két felsőbb osztály
tanulóit a két alsóbb osztály tanulói kiszolgálják. Kitakarítják a
szobájukat, felhozzák számukra a reggelit, és ha akad más
megbízásuk, azt is elvégzik.”„De én ezt nem akarom megtenni” –
válaszoltam, és éreztem, hogy ha még egy szót szólok, elsírom
magam. „Nem? – nézett rám csodálkozva Harry. – Ez nagy kár
lenne, nem miattam, hanem miattad. Én találok annyi faget az
elsősök között, amennyit csak akarok, viszont ha a többiek látják,
hogy nem engedelmeskedsz nekem, az egész intézet ingje leszel, és
ez bizony elég kínos lesz számodra. Mindenki neked fog
parancsolni, s ha nem teljesíted parancsaikat, alaposan
elpáholnak. Azért mondom, gondold meg a dolgot, s ne próbálj
tiltakozni a hagyományok ellen. „„De ez igazságtalan és ostoba
dolog!” – feleltem, és most már sírni kezdtem. Neked bevallom,
Bé, drágám, pedig utólag nagyon szégyelltem magam érte.
 „Igazságtalan s ostoba! – Harry a fejét csóválta. – Nincsen benne
semmi ostobaság, megtanít mindenkit arra, hogy tudja a másikat
szolgálni. És hogy igazságtalan lenne? Hiszen mindenki, aki
idekerül, keresztülesik rajta, akkor vajon miért lenne
igazságtalan? Ha te nagyobb leszel, neked is lesz faged.”„Nekem
ugyan nem – ráztam makacsul a fejem –, én nem kényszerűek
senkit sem arra, hogy szolgám legyen. „„Az már a te dolgod –
intett Harry –, hogy mit teszel, most csak azt ajánlom neked, hogy
holnap időben menj a reggeliért, mert ha későbben mész, nem
kapsz vajat. „Délután megbeszéltem Sammel a dolgot, s miután ő
is azt ajánlotta, hogy ne ellenkezzem Harryvel, másnap reggel
felvittem neki a reggelit. Persze, így mi sohasem jutunk rendes
reggelihez. Mire ehetnénk, már hideg a tea, és vaj is alig van. Azt
hiszem, le is fogytam alaposan. Hogy vágyódom már a mi otthoni
reggelink után! Esténként, amikor lefekszem, elképzelem a nagy
ebédlőt, a pohárszéket, rajta a sok finom étellel. Különösen
szalonnás tojásra vágyódom. Azt itt sohasem kapunk. A tanulás
elég unalmas, te sokkal többet tudsz latinból meg görögből, mint
az itteni fiúk. Amíg jó idő volt, a krikett volt az egyetlen
szórakozásom, de amióta mindig csak esik, fogolynak érzem
magam. Jó neked, drága Bém, hogy otthon lehetsz, nem csengő
szavára ébredsz, és nem csengő szavára fekszel le. Miért is nem
vagyok még kisebb vagy már nagyobb, hogy vége lenne az intézeti
éveknek! Ne mutasd meg ezt a levelet senkinek sem! Tudod, nem
szeretek panaszkodni, de előtted nem volt sohasem titkom, ezért
írom meg az igazat. Remélem, édesapáék nem bontják fel a
levelet, amit egy bejáró fiúnak adok oda, ő viszi ki az intézetből.
Sok szeretettel csókollak, édes Bé, írjál hamarosan a te szomorú
Bródnak.

Elizabeth arcáról csurogtak a könnyek, mire végére ért az

olvasásnak. Ó, hát ilyen a sokat áhított, vidám, mulatságos intézeti
élet… Mr. MacSwiney mennyi tréfás anekdotát mesélt el intézeti
életükből, párnaharcokról, éléskamra-megrohamozásokról,
krikettezésekről, evezősversenyről, horgászásról… Kifogyhatatlan
volt az intézeti élet dicséretében. Vajon valóban olyan jól érezte
magát ott, vagy talán csak Edward és Sam kedvéért színezte ki ilyen
élénken a múltat? Ó, ha édesapa ezt tudná…! Nem engedné egy
percig sem, hogy a fiúk ott maradjanak. Bár már karácsony lenne…
vagy legalább ő mehetne el Edwardhoz, hogy megvigasztalja!
Az ebédnél Elizabeth szokatlanul csendes volt. Elgondolkodva ült
a helyén, érezni lehetett, hogy gondolatai másutt kalandoznak. Mr.
Barrett meg is kérdezte:
– Miért hallgatsz, Elibeth? Valami versen gondolkozol?
– Nem, nem… – riadt fel Elizabeth –, Bróra gondolok. Úgy
szeretném meglátogatni!
– Meglátogatni? – Mr. Barrett csodálkozva ismételte Elizabeth
szavait. A kislányok kerekre tágult szemmel néztek nénjükre.
Henrietta arra gondolt, hogy Bének mindig valami különös és
érdekes dolog jut eszébe. Elutazni Londonba, Bróhoz… Ilyen
lucskos, nedves, hideg időben… Hát nem jobb otthon a barátságos
melegben, amikor az összevont függönyök nem engedik be a hideget,
s a mennyezetről lelógó olajlámpa kedves, meghitt fényt áraszt…
– Igen, meglátogatni – ismételte Elizabeth. – Én úgy szeretném
látni azt a helyet, ahol a fiúk tanulnak. Bro ugyan részletesen leírt
mindent, szinte látom magam előtt az intézet magas, vasrácsos
kerítését, az épületet kongó, visszhangos folyosóival, a nagy ebédlőt,
a parkot, a krikettpályát s a park mögött elterülő kis tavat. De ez csak
képzelet. És úgy szeretném tudni, vajon a képzeletem hogyan közelíti
meg a valóságot. Ez olyan izgalmas lenne!
Miss Orme, aki a két kislány között ült, nehezen tudta
visszafojtani ajkára toluló szavait. Milyen lehetetlen leány ez az
Elizabeth… A legegyszerűbbnek induló beszélgetés is elkanyarodik
a valóság síkjáról, és az álmok, a képzelet birodalmában köt ki. A
derék kisasszony arcán megjelentek az apró, piros foltok, a
visszafojtott izgalom jelei. Ilyenkor úgy érezte, hogy
kötelességmulasztást követ el, mert nem figyelmezteti a szülőket az
ilyen káros beszédekre.
Az, hogy ebből az apró termetű, szenvedélyes, türelmetlen
gyereklányból valóban költő lesz, egy pillanatra sem fordult meg a
derék teremtés fejében. A költők egyébként is mind férfiak –
gondolta időnként, amikor Elizabeth verseiről esett szó. Miss Orme
sohasem hallott költőnőkről, s nem is tartotta helyesnek, hogy a nők
verseket írjanak. Miss Orme sohasem olvasta azokat a könyveket,
amelyeket Elizabeth olvasott, és nem elmélkedett a női sors felett.
Nagyon meglepődött volna, ha kezébe kerül valami ilyesfajta könyv,
és rádöbben, hogy a nőnek nemcsak kötelessége, hanem joga is lehet.
– Lehet, hogy egyszer majd meglátogatjuk a fiúkat – mondta
végül Mr. Barrett –, de semmiképpen sem télen. London messze van,
a postakocsinak is több napi útba telik, míg odaér.
– Kár… – felelte Elizabeth távolba néző tekintettel –, igazán
kár… de hiszen a karácsony nincs is olyan messze – kerekedett fel
benne derűlátó természete.
Azután megtapogatta zsebét. Notesze benne volt. „Majd verset
írok Bróhoz” – gondolta, és ettől a gondolattól egyszerre könnyű lett
a szíve.

4.

A Hope End-i kastélyból egyszer egy héten mentek be postáért

Ledburybe. Johnny, a nemrég idekerült fiatal kocsis hozta haza a
zsineggel összekötött postazsákot, s szigorú parancs szerint csak a
ház urának adhatta át a postát. Ha Mr. Barrett úton volt, Mrs. Barrett
szobájába vitték fel a zsákot, aki azonnal hívta Elizabethet, és
gondjaira bízta a postát. Elizabeth szeretett a postával foglalkozni,
külön csomókba rakta az újságokat, az édesapja, édesanyja, testvérei
címére érkezett leveleket, csomagokat. Abban az időben nem volt
még telefon, sem rádió, a hírközlésnek ma már megszokott eszközei
ismeretlenek voltak. Akik távol éltek egymástól, csak levélben
adhattak hírt magukról, beszélhettek vágyaikról, örömeikről, az
életükben megtörtént eseményekről. Így hát sokkal nagyobb
jelentősége volt egy-egy levélnek, mint manapság, talán azért írták
sokkal finomabb papírra, és két-három, sőt négy pecséttel le is
zárták, hogy a piros, fekete vagy lila pecsét őrizze a titkot, amit a
papírra bíztak.
Ezen a szeszélyes áprilisi délelőttön Elizabeth édesanyja
szobájában ült a kecses kis íróasztal előtt, és komoly gondossággal
rakosgatta az érkezett leveleket. Az egyiken megismerte Sam bácsi
írását. Jamaicából jött a levél, sokáig volt úton. A keskeny, fehér
boríték, amelyet négy ibolyalila pecsét díszített, csak Arabella
nénitől, édesanya húgától jöhetett. Az üzleti levelek mind
édesapjának szóltak, pecsétjük fekete vagy piros volt. De a
leveleknél sokkal jobban érdekelték Elizabethet az újságok s
folyóiratok. Mint valami kis egér egy nagy darab sajtba, úgy fúrta be
magát az újságokba, és táguló szemmel, dobogó szívvel olvasta őket,
az első betűtől az utolsóig. Úgy érezte, minden újság egy kis ablak,
amin át bekukucskál a nagyvilágba. Mert különben, itt a kastélyban
vagy akár a közelében levő álmos kisvárosban ugyancsak keveset
láthat a világból. Elizabethet most legjobban a görögök
szabadságharca foglalkoztatta. Könnyekkel a szemében olvasta,
hogyan küzd a maroknyi görög nép a hatalmas török túlerővel
szemben. Görögország, a görög nép, a görög nyelv szenvedélyesen
érdekelte Elizabethet, különösen most, hogy megismerkedett Mr.
Hugh Boyddal, a híres tudóssal, akit gyakran meglátogatott, és akivel
együtt olvasta a görög tragédiákat és az egyházatyák írásait.
Mennyire fájt neki, hogy azt a népet akarják leigázni, amelynek
olyan dicsőséges múltja van, amely annyi szellemi kincset adott az
emberiségnek! Nemrég verset is írt a görög szabadságharcról, s egy
meggondolatlan pillanatban beküldte több versével együtt egy
folyóiratnak. Később úgy érezte, ostobaság volt, hiszen hogyan is
olvashatnák el egy ismeretlen vidéki kislány írásait, de a lelke
mélyén mégis remélte, hogy választ kap rá. Hosszú hónapokig
semmi hír sem érkezett, míg ezen a napon, amikor átfutotta a
folyóiratokat, dobogó szívvel, lüktető halántékkal fedezte fel a New
Monthly Magazine-ban két versét. Aláírás nem volt a versek alatt, s
ez egyben csalódást és megkönnyebbülést is okozott. Csalódást, mert
úgy érezte, édesapját bántja majd a névtelenség, de
megkönnyebbülten gondolt arra, hogy az a sok ember, aki olvassa a
verseket, nem tudja, hogy ő írta, és így elrejtőzhetik a névtelenség
jótékony homályában.
Felkapta a folyóiratot, és már szaladt is ki a szobából, hogy
megmutassa édesanyjának. „Milyen kár, hogy édesapa nincs itthon,
mennyire örülne!” – gondolta, míg száguldott lefelé a lépcsőn. Csak
a hallban torpant meg, kifújta magát, egy ajtónyílásra összerezzent.
Jaj, csak Miss Orme ne lépjen ki valahonnan! Akkor végig kell
hallgatnia dorgáló intelmeit, hogy fiatal lány nem rohangál és
száguld lefelé a lépcsőn, hanem illedelmesen, megfontoltan lépked.
Szerencsére üres volt a hall, és továbbsietett, ki a parkba, a télikert
felé. Azt remélte, hogy ott találja édesanyját, aki ilyenkor a
főkertésszel hosszas megbeszéléseket folytat. A főkertész, noha
nagyon büszke tudományára, gyakran kér tanácsot Mrs. Barrett-től,
aki csodálatosan ért a virágokhoz.
A télikert üres volt. Elizabeth csalódottan nézett körül. Édesanyja
már valahol a parkban járhat, nyilván az új virágágyak helyét jelöli
ki. Elizabeth kis, indokolatlan haragot érzett édesanyja iránt. Soha,
soha sincsen ideje számára. Ha belekezdenek valami beszélgetésbe,
néhány pillanat múlva már valaki megzavarja őket. Pedig gyakran
szeretne kérdezősködni, hogy milyen volt, amikor mami fiatal lány
volt, annyi idős, mint Elizabeth. Neki nem jutott eszébe annyi
furcsaság, mint Elizabethnek? Neki is volt hőse, akiért rajongott?
Nemrégiben még Hektor, a trójai hős volt Elizabeth eszményképe.
Mostanában Byronért, a nagy költőért lelkesedett, aki a görög nép
mellé állt. Hányszor elgondolta az esték csendjében, hogy elszökik
hazulról, fiúruhába öltözik, s Byron mellé szegődik! Úgy szeretné
mindezt elmondani maminak! És szeretné megkérdezni: milyennek
gondolja a jövőjét? Sejtette-e, amikor bálba vitték, s bálkirálynő lett,
ahogy ezt Graham-Clark nagymama gyakorta meséli, hogy milyen
hamar vége lesz a bálkirálynőségnek, s hogy mennyi kulcs csörög
majd a kulcsoskosarában, és mennyi gyerek kapaszkodik a
szoknyájába? Tizenegyen vannak… édesanyjának tizenegyfelé kell
osztania a szeretetét és idejét. A szeretete kifogyhatatlan, de az
idejéből nehezen futja…
Az egyik oldalsó ösvényen feltűnt Mrs. Barrett. Mögötte a kertész
lépegetett, haragosan leszegett fejjel. Elizabeth kis keze ökölbe
szorult. Bizonyára megint vitatkozott, makacskodott ez a konok
ember, s felbosszantotta édesanyját. Elizabeth már nem tudott
haragudni az édesanyjára. Szegény mami! Mindenki tőle kér mindent
ebben az óriási házban. Mindenki hozzá fordul panasszal,
követeléssel.
Mrs. Barrett is észrevette Elizabethet, és elmosolyodott.
– Megjött a posta, Bé? Jött édesapádtól levél?
– Nem – felelte Elizabeth, és nagy lélegzetet vett, nem tudta, hogy
mesélje el az örömhírt. – De valami más nagyon érdekes volt a
postában!
– Ugyan mi? – Mrs. Barrett felcsillanó szemmel nézte Elizabethet.
– Valami érdekes könyv vagy folyóirat?
Elizabeth szeretett volna még titkolózni édesanyja előtt, „kérdezz-
felelek”-játékban sejtetni a nagy eseményt, de úgy feszítette szívét a
mondanivaló, hogy nem tudta tovább folytatni a játékot. És kirobbant
belőle a boldogság:
– Két versem jelent meg a New Monthly Magazine-ban!
 – Versed? Drágám… – Mrs. Barrett belesápadt, majd belepirult az
örömhírbe. – Sohasem mondtad, hogy verset küldtél be ennek a
folyóiratnak! Hogy fog édesapád örülni! Mutasd, mutasd azt a lapot!
És Mrs. Barrett, megfeledkezve a haragos kertészről, mohón nyúlt
a lap után.
– És a neved, a neved miért nincs a vers alatt? – kérdezte
csalódottan.
– Jobb ez így – felelte Elizabeth, és szemérmesen elmosolyodott.
– Én úgy, de úgy szégyenleném magam, ha mindenki tudná, hogy én
írtam ezeket a verseket!
– Csacsi kislány – csóválta a fejét Mrs. Barrett –, kis csacsi
lányom! Mi szégyenlenivaló van a versíráson? Reméljük, ezeket az
első fecskéket hamarosan követik a többiek. Most mindjárt
bemegyek a szobába, remélem, nem zavar senki, s ott nyugodtan
elolvasom mind a két verset!
Elizabeth belekapaszkodott édesanyjába, és kart karba öltve
mentek a kastély felé. De alig tettek néhány lépést, Clementine, Occy
dajkája tűnt fel az úton.
– Mrs. Barrett, Mrs. Barrett, már mindenütt kerestem! – A
termetes asszonyság keble csak úgy hullámzott a felindulástól. –
Occynak nem tudom beadni a gyógyszert. Az édesanyja után sír.
– Megyek, megyek, azonnal megnézem! – Mrs. Barrett
meggyorsította lépteit. Elizabeth önkéntelenül kihúzta karját a
karjából, és megállt. Édesanyja észre sem vette, szinte futott a
kastélyba. Clementine alig tudta követni. Amikor Mrs. Barrett eltűnt
a hall bejáratánál, Elizabeth elhomályosodó szemmel nézte a kezében
tartott folyóiratot, és halkan mormogta:
– Hol Occy, hol Settie, hol Stornie, hol a lányok… Valakinek
mindig szüksége van mamira. Átmegyek Mr. Boydhoz, s felolvasom
neki a verseket! De vajon elengedje Miss Orme Henriettát? Hiszen
egyedül nem mehetek. Ó, miért is nincs itthon Bro?
Miss Orme-ot éppen négykezes játszása közben találta Elizabeth.
Szépen, illedelmesen leült az egyik karosszékbe, s türelmesen várta,
míg befejezik Henriettával a darabot. És csak azután kérte, hogy
engedje meg Miss Orme, hogy magával vigye húgát Mr. Boydhoz.
Miss Orme-ot már a név puszta említése is haraggal töltötte el. Mr.
Boyd… A vak tudós, aki szerencsétlenségére éppen a közelben,
Malvernben telepedett le. Itt él feleségével és lányával a malverni
dombok tövében. Egy malverni rokon, Mrs. Trant vitte el Elizabethet
hozzá. Azt remélte, hogy a görög és latin nyelvre éhes kislány örülni
fog, ha valaki segíti ebben a két nehéz nyelvben. És arra is gondolt,
hogy a vak tudóssal is jót tesz, ha Elizabeth olvassa majd fel neki a
görög tragédiákat. Hiszen Anne, Mr. Boyd lánya, alig ért valamit
görögül, kénytelen-kelletlen olvassa fel a számára idegen s
érdektelen szöveget. Milyen más lesz majd, ha ez a lelkes, fogékony,
rajongó kislány tartja kezében a bőrbe kötött, elsárgult lapú
könyveket, és szent áhítattal ejti ki a neki oly kedves szavakat.
Mrs. Trantnek igaza lett. Mert már az első látogatásnál őszinte
rokonszenv alakult ki az ötvenéves tudós és a tizenöt éves
gyereklány között. Mr. Boyd független, vagyonos ember volt, s csak
a görög irodalomnak élt. Amíg látott, maga olvasta a költőket és
egyházatyákat, amióta megvakult, felolvastatott magának, de
bámulatos emlékezőtehetségével könyv nélkül is tudott több ezer
sort. A görög tragédiákból jó néhányat lefordított angolra. Elizabeth
elfogódottan ült le dolgozószobájában, ahol a falak mentén egészen a
mennyezetig értek a könyvespolcok, és a nehéz tölgyfa íróasztalt is
könyvek, folyóiratok, kéziratok borították el. Eleinte halkan, lassan
olvasott fel, de csakhamar levetkőzte elfogódottságát, és
szabadabban szárnyalt a hangja. Azután, ha befejezték az olvasást,
beszélgetni kezdtek. Mr. Boyd őszinte érdeklődéssel hallgatta
Elizabethet, aki beszélt néha verseiről, de még soha nem olvasott fel
egyet sem. Úgy érezte, hogy az igazi költők mellett szánalmas, suta
kísérletnek hatnának gyerekes próbálkozásai.
De ma… ma felolvassa neki ezeket a verseket. Hiszen ez is
kapcsolatban van a görögökkel, ha nem is a dicsőséges görög
múlttal, de a fájó, sebektől vérző jelennel. Csak elengedje Miss
Orme! De olyan haragosan néz, s arcán megint megjelennek az apró,
piros foltok, ami mindig az ellenkezés és felindulás jele. Miért is
haragszik mindig mindenkire?
Miss Orme valóban heves harcot vívott önmagával, hogy
elengedje-e Elizabethet, vagy sem. Tulajdonképpen semmi okot nem
tudott felhozni a látogatás ellen. Az idő kellemes, Henrietta már
befejezte zongoraóráját, kézimunkájában szépen halad, a vízfestékkel
készített csendélete pedig egyenesen elragadó. Így Henrietta
megérdemli ezt a kis kocsizást. Ami pedig Elizabethet illeti… Miss
Orme már lemondott arról, hogy ennél a különös teremtésnél
bármiféle eredményt elérjen és felmutasson. Ha szüleinek így is
megfelel, ő nem avatkozik többé a lányka nevelésébe. Tegyenek
legjobb belátásuk szerint…
Elizabeth szívszorongva várta a választ. Kezében tartotta a
folyóiratot, de nem akarta megmutatni Miss Orme-nak a verseket.
Még azt hihetné a derék Miss, hogy csak henceg, vagy idegen
tollakkal ékeskedik. Hiszen nincs a neve a vers alá írva…
Miss Orme végre megszólalt:
– Henrietta elmehet. Azt terveztem, hogy kis sétát teszünk az
erdőben. Tegnap esett, nyilván sok gomba bújt ki az eső után. Meg
akartam mutatni, melyek az ehető és melyek a mérges gombák. De
majd egy más alkalommal megyünk, ha Henrietta szívesebben kíséri
el nővérét! Nos, Henrietta?
Henrietta zavartan babrálta hamvasszőke fürtjeit. Nem tudott mit
válaszolni. Békés természetű kislány volt, nem akart senkinek sem
fájdalmat okozni. Elizabeth azonban türelmetlenül felugrott,
megragadta Henrietta karját, és már vitte is ki magával. Csak az
ajtóban torpant meg. Eszébe jutott, hogy megint illetlenül viselkedett.
Megállt, habozva nézett hol Arabelre, hol Miss Orme-ra, azután
zavartan felfogva szoknyáját, pukkedlit vágott, úgy ahogy nemrég
Miss Orme mutatta, hogyan is kell az illedelmes kislányoknak
köszönni. De a bókolás rosszul sikerült, szoknyája beleakadt az ajtó
sarkába, és az alsó fodor végighasadt. Elizabeth az első pillanatban
megrémült, de a következőben már eszeveszetten futni kezdett,
magával rángatva Henriettát is, aki tehetetlenül követte. Csak amikor
már a szobájába értek, akkor lélegzett fel.
– Nem tudtam volna elviselni, hogy újabb prédikációba kezdjen –
mondta megkönnyebbülten. Azután gyorsan átöltözött. Húga
bámulva nézte, milyen sebesen veti le szakadt ruháját és ölti magára
a másikat. Majd kalapot kerített elő, fejébe nyomta, és máris készen
volt.
– De Bé, hogyan vetted fel ezt a kalapot? – szörnyülködött
Henrietta. – S a hajadat sem igazítottad meg!
– Nem baj, csak már menjünk, az ég áldjon meg! Henrietta,
vegyél te is kalapot, ne cicomázd magad órák hosszat!
Szegény Elizabeth keserves kínokat állt ki, míg a hiú kis Henrietta
elkészült. És megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor már fenn ültek
a kis piros csacsifogaton, amelyet maga hajtott. Hope Endből a
mezőn át egyenesen Malvernbe jutottak, alig félórát tartott az út.
Henrietta jókedvében szünet nélkül csacsogott, nagyon boldog volt,
hogy nővére elhívta, és élvezheti a kocsikázást. Elizabeth hallgatag
volt.
Mr. Boyddal való találkozását színezte gondolatban, tudta, hogy
öreg barátjának milyen örömet szerez majd a verseivel.
Mr. Boyd érzékeny füle már távolról meghallotta a kocsi zörgését.
Sápadt arcán mosoly suhant keresztül. Hamarosan itt lesz a kis
Lilibeth. Íróasztalán már kitapogatta azt a kötetet, amelyet ma
olvasni fognak. Milyen kár, hogy sohasem láthatja a lelkes kis arcot
olvasás közben, csak elképzeli magának. Feleségétől gyakran
érdeklődik, milyen is a kis vendég. Felesége pontosan leírja a
törékeny alakot, vállára hulló fényes, fekete fürtjeit, kerek arcát, nagy
zöldeskék, sűrű pillájú szemét és szépen formált, kissé nagy száját.
– Ó, hiszen akkor nagyon szép lehet – mondja a vak férfi, és
világtalan szemét a nap felé fordítja. A napsugár jótékonyan
simogatja arcát, ha a fényét nem is láthatja, de a melegét érzi.
Elizabethet is ilyen napnak érzi; ha nem is láthatja őt, hangjának
sugaránál felmelegszik.
Halk kopogtatás hallatszott az ajtón. Mr. Boyd felállt, s az ajtó
felé indult.
– Tessék – mondta, és természetes mozdulattal nyitotta ki az ajtót.
Úgy igyekezett, hogy a kislány minél kevésbé vegye észre vakságát.
Amint az ajtó kinyílt, a ruhasuhogásból, a mozdulatok neszéből
megsejtette, hogy Elizabeth nem egyedül jött.
– Kit hoztál vendégül, Lilibeth? – kérdezte. Mr. Boyd ezen a
becenéven szólította Elizabethet.
– Én vagyok itt, Mr. Boyd: Henrietta – szólalt meg Henrietta
félénken. – Nem haragszik meg, hogy én is eljöttem? Nem zavarom
majd, Annie-val játszunk, amíg maguk olvasnak!
– Örülök, hogy eljöttél, kis Henrietta – válaszolta Mr. Boyd, és
megsimogatta Henrietta haját –, örülök, ha Annie-nak játszópajtása
akad. Őt úgysem érdekli a görög nyelv – tette hozzá bús mosollyal. –
Nos, ma mit olvasunk, Lilibeth?
– Ma… Mr. Boyd… ma, ha nem haragszik meg, először két verset
olvasnék fel – mondta Elizabeth, miután elhelyezkedett a nagy
karosszékben, amelyben szinte elveszett törékeny alakja. – Ma hozta
a posta a New Monthly Magazine-t, és két verset találtam benne, azt
hiszem, érdekelni fogják.
– Ma megjelent versek… – Mr. Boyd legyintett –, olyan messze
van tőlem a ma… talán, ha a külvilág nem zárul be előttem, talán
közelebb érezném magamhoz a mát. De így… ha a régi görögöket
olvasod, olyan világban járunk, ahol csak képzeletemre vagyok
utalva, bármennyire látó lennék, Homérosz, Euripidész, Aiszkhülosz
világát ép szemmel sem tudnám megtalálni. De azért, ha te azt
mondod, hogy érdekelnek a versek, szívesen meghallgatom őket. És
ki írta ezeket a verseket?
Elizabeth arca hirtelen bíborba gyulladt. Nem akarta megmondani,
ki a szerző, mielőtt nem olvasta el a verseket. De most, hogy Mr.
Boyd így nekiszegezte a kérdést, nem tudott füllenteni. És félénken
csak ennyit felelt:
– Én.
Mr. Boyd a csodálkozástól szinte elnémult. Ó, hát ez a kislány, aki
olyan szorgalmasan látogatja és olvassa a nehéz görög szöveget, nem
elégszik meg azzal, hogy a múltban kalandozik s a nagy írók
gondolataiban mélyed el, hanem saját gondolatait is igyekszik
kifejezni! És milyen szerény ez a kislány, ha beszélt is néha arról,
hogy verseket ír, sohasem említette, hogy beküldte egy folyóiratnak.
– Hát akkor olvasd, Lilibeth, gyorsan olvasd őket! – mondta Mr.
Boyd türelmetlenül. – Tudod, hogy minden, de minden érdekel, ami
veled kapcsolatban van.
Elizabeth sokkal elfogódottabban kezdett neki az olvasásnak, mint
amikor első alkalommal volt itt, és görögül olvasott. Megint az a
kínzó érzés fojtogatta, mint amikor első megjelent könyvét, A
marathóni csatát kinyomtatva megpillantotta. Meztelenebbül látják,
mintha ruhátlanul állna az emberek előtt… És mégis keresi ezt a
meztelenséget, hiszen valami hajtja, hogy írjon, és elküldi azt, amit
írt, hogy mások is olvassák…
Mr. Boyd homlokráncolva, feszülten figyelt Elizabeth minden
szavára. Nem szakította félbe, bár sokszor egy-egy szót sehogyan
sem értett, olyan halk, riadt volt a kislány hangja. Amikor Elizabeth
befejezte az olvasást, néhány pillanatig csend volt. Csak azután
szólalt meg az öregúr, és hangja meghatottan csengett:
– Költő vagy, Lilibeth. Még nem találtad meg teljesen magadat,
még bátortalanul lépegetsz a más költők taposta ösvényen, de ez nem
tart sokáig. Egyszer elindulsz a saját utadon, a saját
mondanivalóddal. És mindenkinek, aki olvasni fogja, öröme lesz
belőle!
– Ó, Mr. Boyd, komolyan mondja? – Elizabeth hirtelen sírva
fakadt. Az egész napi feszült izgalom, amely fogva tartotta, mióta a
folyóiratot meglátta, most ebben a sírásban oldódott fel. De ezek a
könnyek nem fájtak, inkább jóleső megnyugvást hoztak.
 – Tudod, hogy nem kenyerem a hízelgés. És azt hiszem, rosszat is
tennék vele, ha hiú reményeket keltenék benned. Amit mondtam,
komolyan, nagyon komolyan gondoltam.
– Olvassak valamit fel, Mr. Boyd? – kérdezte Elizabeth,
felszárítva könnyeit.
– Nem, ma ne olvassunk! Ezen az ünnepélyes napon
beszélgessünk csak! Mesélj magadról! Úgy szeretem hallgatni, mikor
magadról mesélsz.
– És én olyan szívesen beszélek magamról, Mr. Boyd – vallotta be
Elizabeth boldogan –, higgye el, a testvéremen, Brón kívül nincs
senki a világon, akivel szívesebben beszélgetnék, akinek szívesebben
mesélnék, mint önnek!
„Vajon az én kislányom miért nem ilyen? – gondolta kicsit
fájdalmasan a vak ember. – Milyen boldog lennék, ha enyém lenne
ez a csodálatos gyermek…”

5.

1821 nyarán a gyerekek hiába várták Sam bácsit Jamaicából. Amikor

Elizabeth megkérdezte édesapját, hogy mi az oka nagybátyjuk
távolmaradásának, Mr. Barrett elkomorodott, majd kurtán ennyit
felelt:
– Nem teheti meg minden évben ezt a nagy utat.
Elizabeth nem kérdezősködött tovább. Megérezte édesapja
hangjából, hogy nem akar a tárgyról tovább beszélni. Csak
Edwarddal találgatták, hogy lehet az, hogy Sam bácsi nem jön el
hozzájuk, amikor minden levelében azt írta: már nagyon vágyódik
Hope End és a gyerekek után, különösen Edwardra kíváncsi, aki első
évét töltötte a londoni Charterhouse-ban. Elizabeth arra gondolt,
hogy talán beteg Sam bácsi vagy Emily néni, csak előttük titkolják.
Édesanyjához fordult, aki zavarba jött a kérdésre.
– Nem tudom, Bé – mondta végül habozva –, édesapád nekem
sem mondott többet ezzel kapcsolatban. Talán… talán… nehézségei
támadtak az ültetvényen.
Elizabeth eltöprengett ezeken a szavakon. Nehézségek az
ültetvényen… vajon miféle nehézség lehet ott? Jamaicában a nap
mindig egyformán süt, a beláthatatlan cukornádültetvények felett
szüntelenül hajladoznak a rabszolgák. És hirtelen beléhasított a
gondolat, ami már sokszor megfordult a fejében: talán a rabszolgák
nem akarnak tovább dolgozni?, Szabadságot követelnek? Talán fel is
lázadtak? És Elizabeth Spartacusra, a lázadó római rabszolgára
gondolt, akiről nemrégen olvasott. „Igazuk volna a rabszolgáknak, ha
fellázadnának” – gondolta, s bár kis zavart érzett édesapjával
szemben, a lelke mélyén valami titkos elégedettség lappangott.
Szeretett volna erről beszélni valakivel. Először Edwardhoz fordult,
de öccse elég kereken elutasította a rabszolgalázadás ötletét.
– Nem hinném, Bé, hogy a rabszolgák fellázadtak. Erről
hallottunk volna valamit. Tulajdonképpen én is örülnék, ha nem
lenne ültetvényünk… a kollégiumban van egy nagyon jó barátom,
tudod, Harry Glosteen, akinek a „fag”-je vagyok. Ő mondotta
egyszer: „Te nem akartál fag lenni. Ezt az apró, hagyományokon
alapuló munkát sem akartad elvégezni. Ilyen gőgös, rátarti a
természeted. Gondolj arra a sok száz rabszolgára, aki az
ültetvényeken dolgozik, s akiknek gazdagságotokat köszönhetitek.”
Akkor jutott először eszembe, hogy azért lakhatunk ebben a szép
kastélyban, azért élhetünk ilyen nyugodtan, gond nélkül, mert ott
messze Jamaicában, az ültetvényeken rabszolgák dolgoznak. Harry
azt is szemembe vágta egyszer: „Rabszolgatartók vére csörgedezik
az ereidben!”
– Igen, igazad van. – Elizabeth eltűnődve nézett maga elé. – Erre
sohasem gondoltam. Ha nem lenne ültetvényünk, itt kellene hagyni
Hope Endet. Pedig én olyan boldog vagyok itt, úgy szeretem a
parkot, a virágaimat s a parkon túl a mezőt meg a malverni
dombokat! Amikor átkocsizok Mr. Boydhoz, és meglátom az
összefonódó dombokat, ujjongani tudnék örömömben.
Elizabeth elhallgatott. Furcsa gondolatok, zavaros, visszás érzések
gomolyogtak benne, amelyek még nem formálódtak szavakká.
„Rabszolgatartók vére csörgedezik az ereidben” – ezt mondták
Brónak. Ha az a fiú ismerné őt, neki is szemébe vághatná.
Amikor Elizabeth átkocsizott ebéd után Mr. Boydhoz, Bro
elkísérte. Mr. Boyd nagyon megszerette az eleven eszű fiút, aki
szépen, dallamosan olvasott görögül. Elizabeth rendkívül hallgatag
volt a délután folyamán, ez fel is tűnt öreg barátjának. A vak
emberek érzékeny ösztönével pontosan tudta, hogy valami bántja a
kislányt. És búcsúzásnál Elizabeth habozva megszólalt:
– Mr. Boyd, mit gondol, felszabadítják hamarosan a rabszolgákat?
A vak tudós egy pillanatra meghökkent a kérdésen. Nem is
annyira a kérdés tartalmán lepődött meg, hanem sokkal inkább azon,
hogy a kis Lilibeth teszi fel a kérdést. Lilibeth, akiről azt hitte, hogy
csak az álmok és a költészet birodalmában él. Azt gondolta, hogy
meglepő koraérettsége csak az irodalomban mutatkozik meg. És lám,
ilyen gyakorlati, időszerű kérdéssel áll elő. Mit is feleljen neki,
anélkül hogy Mr. Barrettet és vele együtt minden rabszolgatartót
megsértsen? Mondja el neki, hogy sokan vannak, akik nem várják
meg, hogy törvény szabadítsa fel a rabszolgákat, hanem önként
teszik azt? Vagy beszéljen egy fiatal barátjáról, aki nemrég tért haza
éppen Nyugat-Indiából, otthagyva minden vagyonát, s egyszerű
tisztviselőként él, csak azért, mert nem tudta elviselni, hogy
rabszolgatartó legyen? Nem, ezeket nem mondhatja el ennek az
érzékeny, minden iránt fogékony teremtésnek. Megriasztaná, és
felesleges aggodalmat okozna neki.
– Azt hiszem, még évek telnek bele, míg ez megtörténik – mondta
végül kis hallgatás után –, de előbb-utóbb fel fogják őket szabadítani!
 – Ez nagyon jó lesz! – Elizabeth hangja remegett a felindulástól –
ez nagyon jó lesz, Mr. Boyd, még akkor is, ha emiatt ott kell
hagynunk Hope Endet!

Sam bácsi júliusban váratlanul megérkezett, Emily nénit sem hozta

magával. Megérkezése után azonnal bezárkózott Mr. Barrett-tel a
könyvtárszobába, és csak késő délután jöttek onnan ki. Sam bácsi
fáradtnak, meggyötörtnek látszott. Csak akkor mosolyodott el,
amikor Elizabethet üdvözölte.
– Az én kis Elibethem hogy megnőtt egy esztendő alatt! – nézett
rá gyengéden. – Nemsokára eladó lányod lesz, Ed – fordult
testvéréhez, aki kedvetlenül ráncolta össze homlokát ezekre a
szavakra. Majd ennyit mondott:
– Ne beszélj ostobaságokat, Sam, Elizabeth még gyerek! És
szeretném, ha sokáig az maradna!
– Én is azt szeretném. – Sam bácsi eltűnődve nézett Elizabethre,
és zsebéből egy kis arany medaliont vett elő. – Ezt hoztam neked,
kislányom. Nézd, kinyitható, benne hordhatod valakinek a képét.
Valakinek, akit nagyon szeretsz!
Elizabeth elfogódottan vette át a finom művű kis ékszert. Aztán
zavartan mondta:
– Majd megkérem Miss Orme-ot, hogy fesse meg az arcképedet,
Sam bácsi, és azt teszem be a medalionba. Mert te sokat vagy távol
tőlünk, és mert nagyon szeretlek!
Sam bácsi tekintete összevillant bátyjáéval. És mind a ketten
ugyanazt gondolták: Elizabeth még gyerek, igazi gyerek. És
maradjon soká ilyennek! Ne tudja meg, mi az a gond, tülekedés,
harc, ami a védett falakon kívül dúl! Ne tudja meg, hogy miért kellett
nagybátyjának ilyen sietve Angliába jönni, hogy tanácsot kérjen
bátyjától: mitévő legyen? Egy évek óta húzódó örökösödési pert
vesztettek most el, unokabátyjuk a nyert per révén sok ezer fontot
követel tőlük, s rabszolgáik nagy részét is neki ítélte a bíróság. Így
nem csak tetemes összeget kell kifizetniük, de egyúttal el is
vesztették jövedelmük fő forrását. Mert ültetvényeik csak úgy
hasznot hajtók, ha saját rabszolgáikkal művelik. Ha bérbe vett
rabszolgákkal dolgoztatnak, a bér összege felemészti az ültetvény
hasznát. Sam bácsi nem is annyira magáért, mint bátyjáért és annak
népes családjáért aggódott. De Mr. Barrett fegyelmezett vonásai
semmi nyugtalanságot sem árultak el. Sam bácsi csodálkozva látta,
hogy milyen jókedvűen krikettezik fiaival, és harsány nevetése a
többieket is jókedvre hangolja.
Sam bácsi ezt a látogatást nagyon rövidre tervezte, az ültetvényt
most igazán nem hagyhatta sokáig egyedül. Fogalma sem volt, hogy
az új körülmények között hogyan tud majd helytállni, milyen
feladatokkal kell megbirkóznia. Amikor a gyerekek körülvették,
elbúsulva gondolta, hogy alig egy esztendeje milyen örömet jelentett
számára a gyerekcsivitelés, hogyan élvezték a színielőadást. Most
pedig összeszorul a szíve, ha ránéz Elizabethre, és arra gondol, hogy
a kislánynak előbb-utóbb itt kell hagynia ezt a drága helyet, ahol
olyan boldog.
Reggelenként együtt lovagoltak ki, rendszerint négyesben mentek:
Mr. Barrett, Sam bácsi, Edward és Elizabeth. Elizabeth nemrégen
kapta kis fekete póniját, Mosest. Szelíd, jóindulatú állat volt, s
nagyon szerette gazdáját. Elizabeth-nek csak egyetlen bánata volt: a
lovaglóruhája. Szoknyája állandóan akadályozta, amikor felült a lóra.
Csak öccsének mondotta el titkos vágyát, hogy mennyire szeretne
egyszer Bro ruhájában lovagolni. Édesapa bizonyára nem szólna egy
szót sem, csak Miss Orme ájulna el, ha megpillantaná.
A Sam bácsi elutazása előtti napon már kora reggel talpon volt
Elizabeth. Szeretett volna Edwarddal kilovagolni, szeretett volna
mezei virágokat hozni nagybátyjának.
Felöltözött, begombolta szoros kis mellényét, fejébe húzta
karimás, tollas bársonykalapját, azután, szoknyáját felfogva, sietett le
a lépcsőn. Edwardot várta. De Edward, aki hajnalig olvasta Scott
lebilincselő regényét, az Ivanhoe-t, még az igazak álmát aludta.
 Elizabeth türelmetlen volt. Fejébe vette, hogy hajnalban, amikor
még harmattól nedvesek a virágok, csokrot köt Sam bácsinak, és
ettől az elhatározásától nem tágított. Ha nem jön Edward, nem jön,
megy egyedül! Majd Jefferson, a lovász elkíséri. Elindult, hogy
megkeresse őt.
Jeffersont nem találta sem az istállóban, sem a szerszámkamrában.
Pónilova békésen álldogált a bekerített kifutóban, a többi hátaslóval
együtt.
– Hát majd felnyergelem én Mosest! – határozta el hirtelen, és
amennyire nehéz lovaglószoknyája engedte, szaladt vissza a
szerszámkamrába. A falon, a szegeken lógtak a nyergek.
Elizabethnek székre kellett állnia, hogy elérje a nyerget. Le is ugrott
ügyesen a székről, bár nem volt könnyű nyereggel, hevederrel és
felfogott szoknyájával ezt megtenni. Aztán újra a kifutóba sietett.
– Gyere, Móses, most én nyergellek fel! – mondta becéző hangon,
és a zsebéből cukrot nyújtott az állatnak. Moses elégedetten
ropogtatta a cukrot. Elizabeth, aki még soha nem nyergelte meg
lovát, nagy igyekezettel látott neki a munkának. Felrakta a nyerget, s
nagy üggyel-bajjal összeszíjazta a hevedert, azután lábát a kengyelbe
rakva, felkapaszkodott a ló hátára.
Mélyet, boldogat lélegzett, amikor végre fenn ült a lovon. „Nem is
volt olyan nehéz – gondolta elégedetten –, mire reggelihez ülünk,
már itthon is leszek. És hogy örül majd Sam bácsi a mezei
virágoknak!”
Moses éppen olyan vidáman ügetett kis úrnőjével, mint amilyen
jókedvű volt Elizabeth. Amint kiértek a mezőre, leszállt a lóról, s
szeme szinte belekáprázott a rét tarkaságába. Sárgállott a kankalin,
piroslott a pipacs, kéklett a nefelejcs és a búzavirág, aranylott a
gólyahír. Karja szinte roskadt a sok virágtól, mire összeszedte őket.
– Gyorsabban, Moses! – hajolt lovához, amikor visszafelé
indultak. Moses felkapta a fejét, és vágtatni kezdett. Elizabeth
élvezte a gyors galoppot, arca kipirult, vállára hulló fürtjeibe
belekapaszkodott a szél. A póni mind gyorsabban vágtatott,
ugyanúgy élvezte a rohanást, mint lovasa. A mező és a park felé
vezető út között mély árok húzódott. Moses máskor könnyedén
átugorta az árkot. De most, hogy nekilendült, a malverni
templomtoronyban megkondult a harang. Elizabeth összerázkódott a
harangszóra. „Már nyolc óra – gondolta rémülten –, mi lesz, ha
otthon észreveszik, hogy egyedül lovagoltam ki? Nemcsak Miss
Orme, édesapa is haragudni fog érte…”
Moses, amikor megérezte lovasa nyugtalanságát, maga is
nyugtalanná vált. És megtorpant…
– Moses, Moses, menjünk! – Elizabeth majdnem sírva
sarkantyúzta lovát.
Az érzékeny állat újból nekilendült. De mellső lába beakadt egy
kőbe.
– Moses!… – sikoltott fel Elizabeth. Ez volt az utolsó szava. A
következő pillanatban eszméletét vesztve bukott le a lóról.

A Hope End-i kastély világoszöld szobájában három orvos

tanácskozott Elizabeth betegágya mellett. A Ledburyből kihívott
Coker doktor mellett gloucesteri és londoni kollégája állt hümmögve
és fejcsóválva, és mindegyik megállapította: ilyen eset még nem
fordult elő gyakorlatukban. A kislány az esés következtében
agyrázkódást kapott, s bár nem tört el egyetlen tagja sem, képtelen
volt megmozdulni. Ha fel akart ülni, Olyan éles fájdalmat érzett,
hogy azonnal visszahanyatlott. Mozdulatlanul, halálsápadtan feküdt,
megnyúlt kis arcában csak a szeme élt, némán, panaszosan tekintett a
három orvosra.
Mr. Barrettet nem engedték be a beteghez, kinn állt az ajtó előtt,
szívszorongva várta a bentről érkező híreket. Ha felesége vagy
valamelyik szobalány kilépett az ajtón, meggyötört tekintettel fordult
feléjük, de nem mert semmit sem kérdezni. „Nem élem túl, ha
Elizabethnek valami baja lesz” – szűkölt benne a rémület. Sam bácsi
sem utazott el, ahogy tervezte, járt-kelt a kastély visszhangos, kongó
folyosóin, emeletre fel, emeletről le, s ha meglátta sógornőjét,
félszegen várakozva megállt. A szemében égett a ki nem mondott
kérdés: „Mi van Elizabethtel?”
Mrs. Barrett volt az egyetlen, aki nyugalmat erőltetett magára, aki
mosolyogva lépett a betegszobába, és mosolyogva ült le az
étkezésekhez. A kisebbek, Edward kivételével, nem sejtették, hogy
nővérük milyen súlyos beteg. A gyerekszobákban éppen úgy folyt az
élet, mint azelőtt, csak a zongorához nem ülhetett le Henrietta.
Féltek, hogy a muzsika zavarja a beteget.
Dr. Chambers, a Londonból érkezett orvos már harmadik napja
tartózkodott Hope Endben. Régi barátja volt Mr. Barrettnek, együtt
tanultak Cambridge-ben, a Trinity Collegeben. Csak Mr. Barrett
hamarosan otthagyta az egyetemet, Chambers doktor pedig tovább
folytatta tanulmányait. Híres orvos lett belőle, rengeteg dolga volt, de
ha régi barátja hívta, azonnal útra kelt, hogy a családnak segítséget
nyújtson. Már több ízben kezelte Mrs. Barrettet, akinek egészségi
állapotával sohase volt elégedett. Most is, noha Elizabeth súlyos
állapota foglalta le, észrevette, hogy amióta utoljára járt a kastélyban,
a ház asszonya lefogyott, mozdulatai még fáradtabbak lettek.
Mindamellett ő volt az egyetlen, aki fel merte tenni a kérdést a
doktornak, hogy mi van Elizabethtel.
– Nehéz kérdés, asszonyom – felelte nagyon komolyan dr.
Chambers –, pontos választ magam sem tudok adni. Az esés
következtében keletkezett agyrázkódás már múlóban van, de a
hátgerinc megsérült, a tüdejében is van valami elváltozás, s az amúgy
sem erős idegrendszer súlyos megrázkódtatáson ment keresztül.
Mrs. Barrett kezét görcsösen egymásba kulcsolta, s a hangja
megremegett, amikor megszólalt:
– És van remény a gyógyulásra?
– Természetesen – válaszolta az orvos túlságosan gyorsan. Az
anya megérezte Chambers sietős válaszában a bizonytalanságot.
Fáradtan legyintett.
 – Bocsásson meg a kérdésért, doktor úr. Tudom, olyasmit
kérdeztem, amire csak egyfajta felelet van. Még csak egyet kérdezek:
a gyógyulás… már amennyiben beszélhetünk gyógyulásról… hosszú
időt vesz igénybe?
– Félek, hogy nagyon hosszú időbe telik, míg Elizabeth talpra
állhat. És – azután is mindig vigyázni kell. Törékeny szervezet, a
szellemi élet túlságosan igénybe vette eddig is a testét. Magam is
olvastam a verseit, meglepő, mondhatnám, meghökkentő a
koraérettsége. Hiszen még gyerek! Nem látszik többnek tizenkét
évesnél. Hány esztendős is tulajdonképpen?
– Márciusban múlt tizenöt – felelte Mrs. Barrett csendesen. –
Igaza van, doktor úr, valóban koraérett. Amikor más gyerekek
babával játszottak, ő Homéroszt olvasta. És a férjem, aki minden
gyerekével szemben talán túlságosan is szigorú, Elizabethnek
mindent elnézett. Ha néha szóltam, miért engedi meg, hogy az
értelmét túlságosan foglalkoztató, nehéz könyveket olvassa, csak
legyintett. „Elizabethet nem szabad közönséges mértékkel mérni –
mondotta. – Meglátod, híres költő lesz belőle!” Ha nem enged meg
neki mindent, ha nem huny szemet hajnali sétái felett, ez sem
történik…
Mrs. Barrett itt elhallgatott. Majd kis sóhajjal folytatta:
– Ha elgondolom, hogy ennek a szabadsághoz szokott,
szabadságra vágyó teremtésnek hosszú ideig, talán hónapokig is
feküdnie kell… – mondta végül, és a hangja megcsuklott: –… nem
tudom, mi lesz…
„Hónapokig, esetleg évekig” – gondolta a doktor, de elharapta
mondanivalóját.
S Mrs. Barrett nem kérdezősködött tovább.
Elizabethtel sokkal nehezebb volt a doktor helyzete. A kislány
csendesen feküdt szobájában, vállára hulló fürtjei fekete keretbe
vonták sápadt kis arcát. Amikor meglátta a doktort, nem tett fel
kérdéseket, ő maga mondta ki azt, amit a három doktor nem mert
kimondani:
 – Én már soha többé nem leszek egészséges!
– Ugyan, Lilibeth – Chambers doktor is így becézte már
kislánykorától fogva –, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen látod, máris
jobban vagy. Már fel tudsz ülni egy icipicikét, s idővel mindig
csökkenni fognak a fájdalmak. Hát… megütötted magad alaposan, ez
nem kétséges. Egy ideig feküdnöd kell.
– Igen, feküdnöm kell – bólintott Elizabeth –, kérem, doktor bácsi,
húzza szét a függönyöket. Legalább az ablakon át lássak ki a parkba.
Ha tudná, hogy gyűlölöm az egy helyben való fekvést, hogy
vágyódom ki, a virágok közé, a fűbe! Bár tudtam, hogy nem illő,
amikor nem látta senki sem, lerúgtam a cipőmet, harisnyámat, úgy
szerettem, amikor talpamat csiklandozza a selymes fű… és úgy
szerettem lovagolni. Olyan jó volt érezni a mozgást, egész testemben
éreztem! Daidaloszra és Ikaroszra gondoltam, akik először repültek
fel a levegőbe… Igaz, azt tartja a monda, hogy szárnyaikat
megolvasztotta a nap, és holtan buktak le, de talán megérte, hogy
repülhettek. Én is… szívesebben halnék meg, mintsem itt feküdjem
mozdulatlanul.
– Gyermek, gyermek… – Chambers doktor rosszallóan csóválta a
fejét –, badarságokat beszélsz. Eltelik ez a kis idő, és újra kimehetsz
a parkba, levetheted a cipődet, harisnyádat…
– De azt nem mondja, doktor bácsi, ugye, azt nem mondja, hogy
lovagolhatok? – Elizabeth hangja megremegett. Izgalmában fel akart
ülni, de eltorzult az arca, és visszahanyatlott a párnára.
– Ne izgasd magad, Lilibeth, légy türelmes, s akkor… – Chambers
doktor nem tudta befejezni a mondatot.
– Sohasem voltam türelmes – Elizabeth keze ökölbe szorult –,
eddig nem kellett türelmesnek lennem. Úgy látszik, ezt is meg kell
tanulnom. Igyekszem megtanulni, doktor bácsi, ha bírom…
Chambers doktor visszautazott Londonba, a gloucesteri orvos is
elbúcsúzott, de a ledburyi kollégájuknak nem tudtak semmiféle
utasítást adni. „Az idő – mondták egybehangzóan –, az időben és a
fiatal szervezetben kell bíznunk. Reméljük, hogy idővel lábra tud
állni.”

Az eddig vidám Hope End-i kastély nagyon elcsendesedett Elizabeth

betegsége alatt. Mr. Barrett, akinek harsány nevetése oly sokszor
felderített mindenkit, komoran, szótlanul járt-kelt, a birtok dolgaival
sem törődött, ráhagyott mindent intézőjére. Sam bácsinak utaznia
kellett, bár nagyon nehéz szívvel hagyta itt a beteg kislányt. De
Jamaicából sürgető levelek érkeztek. Sam bácsi megmutatta a
leveleket bátyjának, és közölte vele, hogy úgy látja, nem lesz más
megoldás, idővel el kell adni vagy az ültetvényt, vagy Hope Endet.
Mr. Barrett indulatosan támadt öccsére, még a gondolat is
elviselhetetlennek tűnt előtte, hogy megváljon ettől a helytől, és
Elizabethet ekkora megrázkódtatásnak tegye ki. Sam bácsi
megrettenve nézte bátyja feldúlt arcát, szótlanul hallgatta
dühkitörését, s először életében jutott eszébe: mi lesz, ha ez az
indulatos, makacs férfi nála erősebb akarattal vagy kényszerűséggel
kerül szembe? Eddigi élete úgy múlt el, hogy mindig saját akaratát
követhette, eleinte engedékeny anyja, később nagy vagyona tette ezt
lehetővé. De a vagyon, a híres Barrett-vagyon alaposan
megtépázódott a vesztett per révén. És a rabszolgatartás előbb-utóbb
véget ér. Mi lesz akkor bátyjával és gyerekeivel? Nem is a
megélhetésük miatt aggódott, hiszen tudta, hogy – ha szerényebb
keretek között is – meg tudnak majd élni, csak attól tartott, hogy
bátyja lelkében hatalmas törés keletkezik. És most Elibeth betegsége
is…
Edwardnak is vissza kellett térnie Sammel együtt a kollégiumba.
Elizabeth, aki érezte, hogy mindkettőjüknek milyen fájdalmat
jelent most az elválás, igyekezett megkönnyíteni a búcsút. A
türelmetlen, szenvedélyes gyereklány felnőtté érett az elmúlt
hetekben. Lobogó indulatai elcsitultak, az első napok panaszos,
fájdalmas követelőzései csendes beletörődéssé szelídültek. Látta
maga körül a riadt tekinteteket, amelyek olyan kínos ügyetlenséggel
leplezték a rémületet. Látta édesapja elkínzott, hamuszürke arcát,
nagybátyja máskor derűs szemének meggyötört pillantását, Bro
feszült erőlködését, hogy mosolyba kényszerítse száját. A kisebbeket
nem is engedték be szobájába. Pedig hogy vágyódott Henrietta
kedves csacsogása, Arabel kislányos komolysága után! De Mr.
Barrett eltiltotta őket, és édesanyja is félt attól, hogy kifárasztják a
beteget. Csak Miss Orme jött be néha, pillanatokra, és a derék
teremtés most csupa szeretet, gyengédség volt. Úgy szeretett volna
valamit tenni Elizabethért! Megfestette számára Sam bácsi arcképét,
a miniatűr egész jól sikerült. Elizabeth halvány mosollyal mondott
érte köszönetet.
„Nem szabad lázadoznom, nem szabad hálátlannak lennem –
gondolta gyakran –, amikor ennyi szeretettel vesznek körül.
Jókedvűnek kell lennem, nem szabad mutatnom semmiféle
fájdalmat.”
Mr. Barrett nagyon félt, hogy Elizabeth felizgatja magát a
búcsúzásnál. Amikor Edward útra készen bekopogott nővére
szobájába, édesapja is követte. A két testvér tekintete összevillant.
Mindkettőn látszott, hogy szerették volna, ha a búcsúzásnál kettesben
maradnak. Edward zavartan forgatta sapkáját kezében, nem tudott
megszólalni. Elizabeth sietett segítségére.
– Karácsonykor itthon leszel, Bro – mondta bátorítóan –, és
karácsonyra már én is jól leszek. Majd együtt sétálunk az erdőben, ha
hó lesz, szánkázunk. Most… most, hogy beteg lettem, elmaradt sok
sétánk, de… télen is nagyon szép az erdő. A kis tó vize befagy, a fák
zúzmarásan fehérlenek, és a csend…
– A csend lélegzik… emlékszel, Bé, egyszer azt mondtad, hogy
lélegzik a csend. – Edward nagy erőfeszítéssel ejtette ki a szavakat.
A tizennégy éves fiú, aki büszke volt férfiasságára, szeretett volna
üvöltve, bőgve ráborulni nővére ágyára. Bé, drága, bátor kis Bé,
hogy igyekszik vigasztalni… arról beszél, hogy együtt sétálnak majd,
amikor még lábra állni sem tud. Itt fekszik hetek óta bezárva, míg
odakinn már elmúlt a nyár, az ősz lopakodik a dombok mögött, és
talán úgy múlik el a tél is, hogy nem hagyhatja el a betegszobát.
Milyen rettenetes lehet, hogy nem tud mozogni, ő, aki úgy tudott
futni, hogy alig lehetett utolérni!
Elizabeth a betegsége alatt kifinomult ösztönével megérezte, mi
megy végbe öccsében. És mintegy feleletül mondotta:
– Nézd, Bro, mennyi könyvem van! Édesapa most már azt is
megengedte, hogy a könyvtár bal oldalán levő könyveket
olvashassam. És Henrietta bejár Malvernbe, a kölcsönkönyvtárba!
Amíg könyvek vannak, amíg olvasni és írni tudok, nem telnek el
üresen a napjaim!
Edward némán, leszegett fejjel bólintott.
– Gondolj csak Mr. Boydra – a kislány hangja komolyan,
felnőttesen csengett –, több mint tíz esztendeje, hogy megvakult.
Egyszer azt mondta nekem, hogy a külvilág bezárult előtte, de a
maga teremtette világa megmaradt. És szereti ezt a maga teremtette
világot. Hősök és félistenek között él, költők mondják el neki
legszebb gondolataikat, s csak azokat hallgatja meg, amelyek közel
állnak hozzá. Nézd, amióta beteg vagyok, mennyi levelet küldött
nekem! Pedig nem egyszerű dolog nála az írás – vagy feleségét, vagy
a lányát kell megkérnie, hogy írjon. És mégis ír. Ó is vigasztalni
akar, úgy, ahogy ti mindannyian vigasztalni akartok. Pedig nincs rá
szükségem… mert én így is boldog vagyok. Velem vagytok ti, velem
vannak a könyveim és a gondolataim.
– Igen, Bé, igen – Edward nem tudott többet mondani. Odahajolt
nővéréhez, gyengéden megsimogatta lesoványodott, fehér kis kezét,
azután sietve betette maga mögött az ajtót. Végigfutott a folyosón,
lerohant a lépcsőn, s amikor már messze volt Elizabeth szobájától,
tudta, hogy nővére nem hallhatja, vad zokogással dőlt neki a falnak.
Mr. Barrett néhány pillanatig még ott maradt Elizabeth-nél, de a
kislány mosolyogva kérte, hogy hagyja magára, aludni szeretne.
Amikor Elizabeth hallotta az ajtó csapódását, lehervadt arcáról a
mosoly. Arcát párnájába fúrta, és elcsukló zokogás rázta meg vékony
kis testét.
 – Istenem, ha van Isten, mentsd meg a lelkemet, ha van lelkem! –
suttogta végül elkínzottan.

6.

Elmúlt az ősz, megkopaszodtak a park fái, majd a tél acsarkodott

köddel, hideggel, faggyal a kastély körül. Csendes, bánatos
karácsonyt ünnepeltek Hope Endben, hiszen az ünnepi asztal körül
eggyel kevesebben ültek. A család szemefénye, akinek nevetése
máskor mindenkit mosolyra derített, fenn feküdt a zöld függönyös
kis szobában, és a családtagok csak egyenként mehettek be hozzá,
néhány pillanatra. Bro az intézetben egy gyönyörű kis hajót készített
nővérének. Mennyi szeretetet, vágyat, reményt faragott be Edward a
törékeny árbocrúdba, a parányi evezőkbe, mennyi szeretettel festette
rá az Elizabeth nevet! A kis hajó utazást, mozgást, egészséget
jelentett, s azért dolgozott rajta hónapokon át, mert azt remélte, mire
hazajön, Bé szalad eléje, türelmetlenül toppantva, ahogy eddig tette:
„Hol voltál ilyen soká, Bro, már úgy vártam rád!”
De Bé mozdulatlanul feküdt a szobájában, s amikor öccse
elfogódottan átnyújtotta ajándékát, halvány mosoly futott át arcán.
– Már jobban vagyok, Bro, sokkal jobban – mondta –, meglátod,
hamarosan felkelhetek.
– Jó lesz, nagyon jó – felelte Edward –, de ha nem kelhetsz fel,
bejövök hozzád, és majd beszélgetünk…
Mr. Barrett szigorúan vigyázott, hogy a testvérek ne zavarják
túlságosan Elizabethet, de Edward mindig talált módot rá, hogy
belopózzék Béhez. És vége-hossza nem volt a sok érdekes
történetnek. Amikor a fiú látta, hogy nővére milyen jól mulat az
intézeti élet apró-cseprő eseményein, még el is túlozta a megtörtént
csínyeket. Magában arra gondolt, hogy lám, nemcsak Bé költő, ő is
író, hiszen a történetek felét csak kitalálja Elizabeth szórakoztatására.
Dr. Chambers, aki újév első napjaiban meglátogatta Hope Endet,
örömmel tapasztalta, hogy a beteg állapota sokat javult. És ha így
halad a javulás, tavaszra fel is kelhet… így hát újabb csendes,
beletörődő hónapok következtek, de elmúlt a tavasz, s a nyár is –
szeptember vége volt, amikor Elizabeth először elhagyta a
betegszobát. Édesapja és a ledburyi orvos karjába kapaszkodva tette
meg az első lépéseket. Amikor szobája ajtajához ért, sápadtan,
kimerülten megállt. Mr. Barrett arca elfelhősödött.
– Azt hiszem, mára elég lesz – jelentette ki dr. Coker –, üljön be
Miss Elizabeth ebbe a szép karosszékbe, az ablak mellé. Holnap már
nagyobb sétát teszünk! Kimegyünk a folyosóra. És néhány nap
múlva kijutunk a parkba!
– Az nagyon jó lesz, köszönöm, doktor úr – felelte Elizabeth
csendesen. – És… – Valamit akart még kérdezni, de elhallgatott.
– Mi akartál mondani, Elizabeth? – Mr. Barrett sápadtan,
felindultan nézett Elizabethre. Érezte, mi megy végbe a kislányban.
Érezte, hogy Elizabeth, aki olyan szenvedélyes vággyal várt arra a
pillanatra, hogy felkelhessen, most kétségbeesetten látja, hogy még
mindig mennyire beteg. Hiszen ez a pár lépés teljesen kimerítette.
– Mit akartam mondani? – Elizabeth fáradtan végigsimította a
homlokát. – Tulajdonképpen semmit… Kérdezni szerettem volna
valamit. De hát, amit kérdezni szerettem volna, arra Coker doktor úr
úgysem tud választ adni.
A doktor zavartan hümmögött, levette szemüvegét, gondosan
megtörölte, majd visszarakta.
– Holnap újra eljövök – mondotta kis hallgatás után. – Szeretnék
jelen lenni, amikor Miss Elizabeth felkel. Meglátja, holnap jobban
megy majd a dolog! – tette hozzá bátorítóan. – Ha kedve van,
üldögéljen még egy keveset a karosszékben, azután feküdjön vissza!
Elizabeth szótlanul bólintott. Amikor a doktor és édesapja
elhagyták a szobát, zsebéből előszedte kis jegyzetfüzetét. Búsan
elmosolyodott, amikor átlapozta. Több mint egy esztendeje került a
kis füzetbe az első bejegyzés. A baleset utáni nyolcadik napon írta
kusza, elkínzott betűkkel:
„Azt hiszem, soha többet nem leszek egészséges!”
És ma, amikor az első lépéseket megtette, úgy érezte, nem
tévedett. Lehet, hogy lábra fog állni egyszer, lehet, hogy kiszabadul
szobája börtönéből, de érzi, hogy az a régi, szenvedélyes, csupa
mozgás, csupa elevenség teremtés örökre meghalt benne. Hiába
biztatják az orvosok, tudja, hogy csak áltatják. Hiszen csak rá kell
nézni édesapja kényszeredetten mosolygó arcára, leolvashatja róla az
igazságot. És a testvérek: a szeleburdi Henrietta igyekszik
vigasztalni, de csak kifecsegi, hogy édesanyja a múltkor, amikor
nagymamával Béről beszélt, könnyezve panaszkodott, hogy nem
tudja: egészséges lesz-e valaha Elizabeth? Arabel is hallotta ezt a
beszélgetést. Ugye, Arabel? – fordult Henrietta húgához. Arabel
elvörösödött Henrietta szavaira. És nagy, kék szeme tele lett könnyel.
Henrietta zavartan elhallgatott. Érezte, hogy csacsiságot beszélt.
Szegény Bé… igazán nem kellett volna ezt elmondania! De Henrietta
szeretett fontoskodni, és a lelke mélyén egy icipicit irigyelte nővérét.
Mindenki vele foglalkozott akkor is, amikor egészséges volt,
dicsérték a verseit, édesapa mindent elnézett neki, s most, hogy
beteg, most még jobban kényeztetik, dédelgetik. Igaz, mindehhez
feküdnie kell, több mint egy éve el sem hagyta a szobáját. Senki sem
lovagol Mosesen, édesapa nem engedi. Pedig mennyivel szebb ló,
mint Henrietta zsemlyeszínű kis póni-ja! És a piros csacsifogatát sem
hajthatja senki. Legalább azt engedné meg mami, hogy néhány
ruháját hordhassa! Nem igazság az, hogy Elizabeth kapja a legszebb
holmikat, neki és Arabelnek meg csak nővérük levetett ruhái
jutnak… Pedig Elizabeth maga ajánlotta, hogy Henrietta hordja a
ruháit; húga úgy szereti a szép, díszes holmikat, csipkéket,
gyöngyöket, amiket Sam bácsi gyakorta küld.
 Ezen a nyáron nem jött el nagybátyja, pedig soha nem lett volna
annyira szüksége rá, mint ebben az évben. De már nem merte
megkérdezni édesapját, mi az oka Sam bácsi távolmaradásának.
– Hány éves is, Miss Elizabeth? – kérdezte Coker doktor, amikor
másnap, ígéretéhez híven beállított, hogy jelen legyen, amikor betege
másodízben hagyja el az ágyat.
– Tizenhat múltam, doktor úr – felelte Elizabeth.
– Ó, már tizenhat! Azt hittem… azt hittem, fiatalabb – mondta
végül a doktor kicsit zavartan. Valójában tizenhárom-tizennégy
évesnek tartotta, fejletlen gyereklánynak. – És Miss Henrietta? –
folytatta a kérdezősködést.
– Henrietta még csak tizenhárom éves – szólt közbe Mr. Barrett.
– Igazán? – A doktor csak magában csodálkozott, hogy Henriettát
tartotta idősebbnek. – No, támaszkodjon rám, és próbáljuk meg ma
is, hogy megy a járás.
Elizabeth ma valóban könnyebben tette meg az utat az ágytól a
karosszékig. Amikor leült, a doktor tekintete az ágy melletti kis
asztalkán levő könyvekre esett. És rosszallólag csóválta a fejét.
– Nem szabad ennyit olvasnia – mondta korholóan –, sem annyit
írnia – nézett az asztalon álló tintatartóra s a mellette levő tollra.
– Honnan tudja, doktor úr, hogy sokat olvasok és írok? – kérdezte
Elizabeth kis mosollyal.
– Tegnap, amikor itt jártam, majdnem tele volt a tintatartó, most
pedig a fenekén kéklik csak a tinta, s a toll tegnap még vadonatúj
volt, mára elkopott a hegye. Az itatós tegnap még sima volt, ma tele
van titokzatos jegyekkel. Nyilván sokat írhatott, és sokszor használta
az itatóst. Úgy van?
– Így van – bólintott Elizabeth bűnbánóan.
– Pedig nem szabad. Túl sokat foglalkoztatja az agyát. Így a test
elfárad.
– De hát mit csináljak, doktor úr? – kérdezte szenvedélyesen a
kislány. – Mit csináljak? Azelőtt is szerettem írni, olvasni, amikor
még szabad voltam. Amikor szabadon száguldhattam végig a parkon,
futkároztam a réten, enyém volt az egész világ! Ma, amikor semmim
sincs, csak a kék égnek kis darabja, ami benéz az ablakon s az a
néhány szál virág, amivel megörvendeztetnek – még a könyveimet s
a gondolataimat is el akarják venni?
– Nem, dehogy, nem akarom – tiltakozott sietve a doktor –, de
mindent módjával! Mindenesetre most azt ajánlanám, hogy amint
kicsit megerősödik, utazzék el valahová. Hová volna kedve elmenni,
melyik rokonhoz?
– Londonba, Bróhoz, az intézetbe! – felelte Elizabeth.
– London nagyon messze van. És az intézetben egyébként sem
lenne hely egy lábadozó kislány számára! De talán valamelyik
nagymamánál, nagynéninél elszórakozna egy keveset! Mi a
véleménye erről, Mr. Barrett?
– Örülnék, ha Elibeth annyira megerősödne, hogy elbírná az
utazást – jelentette ki Mr. Barrett.
– Feltétlenül megerősödik néhány héten belül – dr. Coker hangja
csupa bizakodás volt –, csak arra kérem, hogy mérsékelje egy kicsit
az írást és olvasást! A környezetváltozás feltétlenül jót fog tenni! Ha
kicsit jobban lesz, kézimunkázhat, festegethet, zongorázhat, sőt, ha
kedve van, még valami finom süteményt is elkészíthet!
– Igyekezni fogok, doktor úr, hogy kedve szerint éljek. –
Elizabeth arca komoly maradt, csak a szemében bujkált nevetés.
Azután édesapjára tekintett. Az is igyekezett megőrizni komolyságát,
de a szája szegletében mosoly jelent meg. Hogy az ő kis Elizabethje
kézimunkázzon, festegessen, süteményt süssön… milyen ostoba ez a
doktor! Hát nem tudja, hogy Elizabeth költő, s ha még most
tapogatózik és keresi is a formát, amibe mondanivalóját öntse,
mindenképpen végtelen távolságban van azoktól a fiatal lányoktól,
akiknek a derék doktor ezt a sablonos jó tanácsot osztogatni szokta.

A két nagymama versenyzett, hogy melyiküknél töltse Elizabeth a

lábadozás idejét. Az anyai nagymama Newcastle-ban lakott, s
kastélya, Fenham Hall, még tágasabb és fényűzőbb volt, mint Hope
End. Ide vitték először Elizabethet Henriettával. Henrietta sokkal
jobban örült az utazásnak, mint nővére. Elsősorban azért örült, hogy
egy kis időre megszabadul Miss Orme-tól, a négykezesektől,
nyelvóráktól, a festegetéstől, s azt tehet majd, amit akar. Mert
Graham-Clark nagymama semmire sem tudott nemet mondani. És
Henrietta abban reménykedett titokban, hogy talán valami tánc vagy
egyéb mulatság is adódik a kastélyban. Henrietta is sokat olvasott, a
malverni kölcsönkönyvtárból ő hordta a könyveket, Elizabethnek a
komolyakat, saját magának pedig az érdekes és érzelmes regényeket.
Ezekben a regényekben sok szó esett udvarlásról, szerelemről,
táncról, színházról s egyéb szórakozásról. Henrietta néha letette a
könyvet, állát tenyerébe támasztva maga elé meredt, és azon
töprengett, mikor jut neki osztályrészül mindez. Hiszen még táncolni
sem tud… hogyan is tanulhatna meg? Amikor egyszer említette Miss
Orme-nak, hogy szeretne táncolni tanulni, az megbotránkozva nézett
rá, és kijelentette, hogy elsősorban Henrietta még fiatal a tánchoz,
másodsorban, amikor nővére beteg, hogy gondolhat ilyen léha
szórakozásra. „Hát majd nagymamát megkérem, taníttasson
táncolni!” – határozta el Henrietta szilárdan, és titokban
belecsempészett bőröndjébe egy világoskék bársonyruhát, amelyet
édesanyja nem akart becsomagoltatni.
Graham-Clark nagymama elnyomott egy megdöbbent kiáltást,
amikor legidősebb unokáját megpillantotta. Soványnak, sápadtnak
találta Elizabethet, mellette Henrietta viruló szőkeségében, rózsás
arcával valóban idősebbnek látszott. És a nagymama is ugyanazt
gondolta, amit Coker doktor, hogy a sok könyv, a sok olvasás-írás
teszi ennyire tönkre a kislányt. El is határozta, hogy vendégeket hív,
fiatalembereket mutat be Elizabethnek, hiszen tizenhetedik évében
jár, itt lenne az ideje, hogy megjöjjön az esze. Hogy menjen férjhez
az a lány, aki mindig csak a könyveket bújja? A férfiak nem szeretik
a kékharisnyákat. Nem árt, ha egy lánynak esze van, de azt ügyesen
kell titkolni. Szeretett volna Elizabethtel erről a témáról beszélgetni,
mindazt a bölcsességet, ami benne felgyülemlett, unokájának átadni,
de Elizabeth értetlenül hallgatta nagymamáját. Ehelyett inkább az
iránt érdeklődött, hogy milyen újságok, folyóiratok járnak a
kastélyba, s a könyvtárban mennyi könyv van.
– Fogalmam sincsen róla – felelte kicsit megütődve Graham-Clark
nagymama –, amíg boldogult nagyapád élt, ő foglalkozott a
könyvekkel. Én, bevallom, nem nagyon törődöm velük. De ha
akarod, kedvesem, átadom neked a kulcsokat!
– Köszönöm – felelte Elizabeth felragyogó, arccal, és
nagymamája csodálkozva észlelte unokája arcán a mosolyt. Henrietta
akkor örült így, amikor a nagymama megemlítette, hogy nemsokára
vendégeket hív unokái tiszteletére. És azt is közölte, hogy Angelica
Catalani, a híres olasz operaénekesnő rövidesen fellép Newcastle-
ban, és oda is elviszi a lányokat.
„Mégiscsak jó, hogy magammal hoztam a kék bársonyruhát” –
gondolta elégedetten Henrietta. Fogalma sem volt arról, hogy milyen
nagy élményben lesz része, nem hallott még Catalaniról, akit
tizennégy éves korában egy kolostor énekkarában fedeztek fel.
Elizabeth sokat olvasott róla újságokban, folyóiratokban, s nagy
érdeklődéssel várta az előadást. Graham-Clark nagymama
megdöbbenve tapasztalta, hogy Elizabeth – ellentétben Henriettával
– semmilyen elegáns ruhát nem hozott magával. Nagy sietve kellett
anyagot vásárolnia, varrónőt hívatnia, hogy néhány ruhát
csináltathasson unokájának.
„Nem tudom, hogyan fog ez a lány férjhez menni” – gondolta
fejcsóválva, amikor Elizabeth közönyösen hallgatta a varrónő
különböző ötleteit, s egyáltalán nem lelkesedett a csipkékért,
szalagokért, fodrokért, míg Henrietta égő fülekkel, kipirult arccal
figyelte a varrónő minden szavát. Annyira, hogy a gyenge szívű
nagymama mindjárt rendelt Henriettának is két új ruhát, amit a
kislány viharos örömmel fogadott.
Igen, ez az élet tetszett a szeleburdi Henriettának, belekóstolt a
nagyváros örömeibe, hiszen Newcastle valóságos világváros volt
Malvernhez vagy akár Ledburyhez képest. Itt már az is mulatságnak
számított, ha végigkocsiztak az utcán. És amikor első ízben hívott
meg Mrs. Graham-Clark fiatalembereket, Henrietta olyan izgatott
lett, hogy szólni sem tudott. Elizabeth is hallgatag volt, mit is
beszélhetett volna a társaságbeli fiatalurakkal, akik színházról,
kisebb-nagyobb mulatságokról, jótékonysági bazárokról beszéltek.
Surtees Cook, egy rózsás arcú fiú, másod-unokatestvérük, katonai
pályára készült, tengerésztiszt akart lenni, és a hajósélet kemény
küzdelmeiről, a viharos tengerről szavalt, cifrán, dagályosan.
Elizabeth fegyelmezetten hallgatta most megismert rokonát, arca
nem árulta el, mit gondol a sok üres fecsegésről, de a kis Henrietta
tágra nyílt szemmel ült nővére mellett, s szinte le sem vette tekintetét
a csinos fiatalemberről. Nagymama újra csak felsóhajtott, amikor ezt
a kis jelenetet észrevette. Amikor a vendégek elmentek, óvatosan az
iránt érdeklődött, hogy a jelen levő fiatalemberek közül melyik
tetszett meg Elizabethnek.
– Ne haragudjon, nagymama, egyik sem – válaszolta Elizabeth
egyszerűen –, nem tudtam velük beszélgetni. Amikor a görög
költőkről beszéltem, mindegyik kijelentette, hogy örülnek, hogy már
nem járnak iskolába.
– Ó, a görög költők!… – nagymama felsóhajtott. – Kislányom, te
valóban túlságos jelentőséget tulajdonítasz a görög költőknek!
– De az angol költőket sem ismerik – tört ki Elizabeth
szenvedélyesen –, sohasem hallottak Shelleyről, Keatsről,
Byronról… Tessék elképzelni, nem ismerik Byront, aki nemcsak
nagy költő, hanem szabadsághős is. Surtees Cook azt mondotta, hogy
nem érdekli a görögök szabadságharca, és nem szereti a verseket!
– Bizonyára nem tudta, hogy te is verseket írsz – csitította Mrs.
Graham-Clark a felháborodott kislányt –, különben nem mondott
volna ilyen tapintatlanságot. Hiszen igazi úriember!
– Lehet, hogy úriember, de elég ostoba úriember – felelte
Elizabeth, és a nagymama elképedten nézett unokájára. „Ezt a lányt
nem lehet majd férjhez adni – újra csak ez villant fel benne –, az
anyjával is elég bajom volt; huszonöt éves korában ment férjhez,
akaratom ellenére! Úgy látszik, Elizabeth örökölte szülei makacs
természetét. Nagy baj ez egy lánynál” – gondolta elkomorodva.
Elizabeth nem is sejtette, mennyi aggodalmat ébreszt
nagyanyjában. Bújta a könyvtárat, lázas izgalommal kutatott a
könyvek között, s ha kikocsiztak, mindig belátogatott a
könyvkereskedésbe és a kölcsönkönyvtárba. Az esték csendjében
verseket írt, de ezeket a verseket nem mutatta meg senkinek sem.
Fájdalmasan gondolt ilyenkor Bróra – ha öccse itt lenne, neki
mindent elszavalhatna, Bro megértené. Neki azt is megmondaná,
hogy újra küldött verseket a New Monthly Magazine-nek, és bár a
válasz barátságos hangú, mindamellett elutasító volt. A szerkesztő,
ugyanaz, aki egyszer már közölte két versét, most azt írta, hogy „nem
tud kritikát mondani fiatal szerzők műveiről, bármennyire is
biztatóak azok az írások”. Elizabethet néhány napra elkedvetlenítette
a visszautasítás, hiszen azt remélte, hogy versei megjelennek a
lapban, de kedvetlensége nem tartott soká. Hamarosan újra írni
kezdett. Mrs. Graham-Clark igyekezett zsúfolt programot
összeállítani, hogy unokájának minél kevesebb ideje legyen az írásra,
de az első hónap végén belátta, hogy minden igyekezete, erőfeszítése
hiábavaló. Elizabeth, akinek kedvéért vendégeket hívott, lehangolt,
ha társaság gyűlik össze náluk, nem akar megtanulni táncolni, noha
tánctanárt is hozatott unokáinak. A fiatalemberek mind Henrietta
köré gyülekeztek. Henrietta megtanult táncolni, s a francia
származású tánctanár elragadtatottan nyilatkozott Mademoiselle
Henrietta könnyed bájáról, kecses mozdulatairól.
„Azt hiszem, éppen az ellenkezője történt annak, aminek történnie
kellett volna” – gondolta a nagymama kicsit nyugtalanul. Elizabeth,
ha lehet, még többet olvas, ír, álmodozik, s a kis Henriettából, akinek
még babákkal kellene játszania, fiatal hölgy lett. És olyan ábrándosan
forgatja szemeit, ha unokabátyja megérkezik, hogy ha édesapja
meglátná, alaposan megmosná a fejét, és amilyen indulatos
természetű, még anyósának is jutna néhány rosszalló megjegyzés.
Így nem is bánta, amikor Mr. Barrett sürgető leveleire felkerekedtek,
és Mrs. Graham-Clark hazavitte két unokáját. Elizabeth szívesen
ment haza, vágyott már szülei és az otthona után. Az itt töltött idő jót
tett egészségének, megerősödött, kicsit meg is hízott, és az arca
kiszínesedett. A nagymama elégedetten nézte, amikor egymás mellett
ültek a kocsiban Henriettával. Most nem olyan feltűnő a különbség a
két fiatal lány között, mint egy esztendeje, amikor idejöttek. Ha nem
is olyan szabályosak Elizabeth vonásai, mint húgáé, de annyi értelem
és báj sugárzik az arcából, hogy sokan szebbnek láthatják a
babaszépségű Henriettánál.
Alig érkeztek haza, máris újból útra keltek. Ez alkalommal Barrett
nagymama követelte magának unokáit. Most azonban Arabel kísérte
el nővérét. Henrietta duzzogva és sértődötten maradt otthon. Hiába
vigasztalta édesanyja és Miss Orme, a kislányt nem lehetett
megvigasztalni. – Mindig csak Bé, mindig csak Bé – tört ki
szenvedélyesen –, miért jut neki több az életből, mint nekem?
– Neki több jut? Magad sem gondolod ezt komolyan, Henrietta,
ugye? – kérdezte édesanyja csendesen. – Egy teljes évig feküdt
betegen, és most sem olyan erős, mint akármelyiktek. Ezt te is jól
tudod. Doktor Chambers megmondta, hogy mindig vigyáznia kell
magára. Neked még a fejed sem fájt életedben, kislányom. Még a
szokásos gyermekbetegségeket sem kaptad meg.
– De mamikám, én szórakozni szeretnék! – mondta ki Henrietta
kendőzetlenül az igazságot. – Hope Endben unatkozom! Szeretnék
nagyvárosban élni, szeretem a társaságot, a színházat, a táncot!
Olyan nagy bűn ez? – kérdezte ijedten, amikor édesanyja
szemrehányó pillantással nézett rá.
– Nem bűn, csak még korai erre gondolnod, kicsikém. Majd eljön
ennek is az ideje! Édesapád előtt azonban ne beszélj ilyesmiről,
nagyon megharagudna, ha hallaná, mi minden motoszkál a fejedben!
Látod, Elizabethtől sohasem hallottunk ilyen beszédet, pedig idősebb
nálad!
 – Elizabeth… – Henrietta alig észrevehetően felvonta a vállát –,
Elizabeth költő, különleges lény. De én csak egyszerű lány vagyok,
olyan, amilyen tizenkettő van egy tucatban. Bé akkor boldog, ha
olvashat vagy írhat, én pedig, ha szép ruhákban járhatok, és
szórakozhatom! Legalább nagymamához engedjetek el! Itthon, Miss
Orme-mal egyedül, rettenetes lesz! Az örökös négykezesek meg a
festegetés…
– Megpróbálom, hogy édesapád beleegyezzék az utazásodba,
de… nem tudom, hogy lesz-e eredménye közbenjárásomnak. – Mrs.
Barrett alig észrevehetően felsóhajtott. Tudta, hogy férje
elhatározásait nem szokta megmásítani, senkinek a kedvéért sem. Ha
még Bé kérne tőle valamit, annak esetleg megtenné. De a többi
gyereknél kérlelhetetlen.
Mr. Barrett valóban nem egyezett bele, hogy Henrietta is
elutazzék nővérével.
– Amúgy is túl sok szórakozásban volt részed – jelentette ki
szigorúan, és döntése ellen nem volt fellebbezés. Mrs. Barrett
lemondóan nézett Henriettára, és meg sem mert szólalni. Még akkor
sem szólt, amikor férje később súlyos szemrehányásokat tett, amiért
ilyen esztelen kéréssel mert előhozakodni. Mrs. Barrett hallgatott,
éppen úgy, mint házasságuk alatt minden alkalommal. Magában csak
annyit gondolt, hogy férjének nyilván még egyéb üzleti
kellemetlenségei is vannak, amiket nem közöl vele. De egy pillanatra
sem ötlött fel benne, hogy mennyivel jobb lenne, ha elmondaná
minden gondját, megvitatnák a helyzetet, s tanácsot tudna adni.
„Asszony sorsa a tűrés” – gondolta megadóan. Mrs. Barrett nem
olvasta azokat a könyveket, amelyeket Elizabeth már régtől fogva
ismert, eszébe sem jutott, hogy a nőnek nemcsak kötelessége, hanem
joga is lehet, nem gondolt arra, hogy a nő is ember. Így Mr. Barrett
útra kelt Elizabethtel és Arabellel, és Henrietta, amikor a kocsi
kigördült a kastélyból, zokogva borult édesanyja karjaiba. Mrs.
Barrett vele együtt könnyezett.
 – Legyél türelmesebb, kislányom – mondta végül –, nőnek
születtél, és a nőknek türelmeseknek kell lenniük!
– De én nem akarok türelmes lenni! – Henrietta könnyei úgy
potyogtak, mint a záporeső. Azután leült a zongorához, és bánatos-
bús dallamokba temette fájdalmát.
Az idősebb Mrs. Barrett már nem lakott Coxhoe Hallban, eladta a
kastélyt és Hastingsbe költözött. Ott élt elárvult rokonával,
Trippyvel, akit Jamaicából hozott magával, amikor gyermekeivel
Angliába költözött. Trippy nagyon örült Elizabethnek és Arabelnek,
csendes házukban nagy újság volt, ha vendég érkezett. Mert bizony a
két idősebb hölgy nagyon visszavonultan élt. Henrietta, ha tudta
volna, milyen eseménytelenül peregnek a hastingsi napok, kevesebb
könnyet hullatott volna. Elizabeth itt sokkal jobban érezte magát,
mint anyai nagyanyjánál, itt senki sem háborgatta, ha írni vagy
olvasni akart, s vendégeskedés sem zavarta nyugalmát. És itt újabb
könyvtárban böngészhetett, újabb felfedezőutakat tehetett, pincétől a
padlásig kutatott könyvek után. Mert amióta Fenham Hallban egy
nagy láda könyvre bukkant a padláson, elhatározta, hogy sohasem
elégszik meg azokkal a könyvekkel, amiket a könyvtárszobában
talál, újabbak és újabbak után kutatott. És nagymamája most már
beletörődött legidősebb unokája szenvedélyébe. Már lemondott arról,
hogy Elizabeth házias, kézimunkázó, festegető, szelíd fiatal lány
legyen. Most már tudta, hogy a fiatal teremtés útja másfelé vezet.
Tapintatos asszony volt, sohasem kérdezősködött, miket ír Elizabeth,
hová és kinek küldözgeti leveleit. Csak Trippyvel találgatták: vajon
kéziratokat küld-e Elizabeth Londonba? Trippy kétségbe vonta, de
Mrs. Barrett erősködött, hogy bizonyára versek lehetnek azokban a
súlyos, lepecsételt levelekben…
Jöttek-mentek a levelek, hazulról is sok levelet kapott Elizabeth.
Mr. Boyd is gyakran írt, aki nagyon nélkülözte kis barátnőjét. És Bro
is írt az intézetből, sőt azt ígérte, hogy ha Bé nyáron is Hastingsben
marad, a szünidőben feltétlenül meglátogatja nővérét.
 Elizabeth nagyon vágyódott már Edward után. Úgy érezte, ő az
egyetlen, aki megértené nagy bánatát. Byron halálát gyászolta a fiatal
lány őszinte fájdalommal. Byronét, aki nemcsak verseiben küzdött a
görög szabadságért, aki nemcsak másokat lelkesített harcra, hanem
maga is harcba indult az elnyomás ellen. 1823-ban hajózott át
Görögországba, és 1824 áprilisában bekövetkezett haláláig vállvetve
harcolt a görög katonákkal. Mennyi könnyet hullatott Elizabeth
imádott hőse halálakor… hiszen Byront, akinek apródja szeretett
volna lenni gyerekkorában, nemcsak mint költőt tisztelte, hanem
benne látta Hektornak, a trójai hősnek, és Miltiadésznak, Marathón
védőjének modern megtestesítőjét. Hány papírlapot szakított el,
hányat dobott félre, míg megszületett a vers, amely – úgy érezte –
méltó volt a nagy költőhöz! Sokat töprengett, hogy elküldje-e ezt a
verset valamelyik lapnak. Nem bízott saját ítéletében, szerette volna
valakinek felolvasni. De kinek olvassa fel? Nagymamának,
Trippynek vagy a kis Arabelnek? Micsoda váratlan öröm volt,
amikor egy napon édesapja állított be Bróval! Mr. Barrett Londonban
járt, és a húsvéti szünetben magával hozta a fiát, tudta, hogy ezzel
szerzi Elizabethnek a legnagyobb örömet.
– Küldd el, Bé, küldd el a verset! – biztatta öccse, amikor
Elizabeth felolvasta édesapjának és Edwardnak a nemrég írt
költeményt. – Meglátod, feltétlenül közölni fogják!
És Edwardnak igaza lett. Mert a londoni előkelő napilap, a Globe
and Traveller 1824. június 30-án leközölte a verset. Itt sem volt
aláírás a vers alatt, de a szülők és rokonok tudták, hogy ki írta. Mr.
Barrett büszkén dicsekedett vele mindenkinek. És még Miss Orme is
könnyezett, amikor Mr. Barrett felolvasta a költeményt. Henrietta
pedig sóhajtva kérdezte:
– És mikor jön Bé haza? Vagy mikor mehetek én hozzájuk? Olyan
rossz a testvéreim nélkül…
– Elizabethnek nagyon jót tesz Hastings – jelentette ki édesapja –,
megerősödött. Dr. Chambers a múltkor meglátogatta, s azt mondta,
nem is hitte volna, hogy ennyire rendbe jön. Hát, ha olyan nagyon
szeretnéd látni Bét, nem bánom, elviszlek! – mondta nagylelkűen.
Henrietta majd kibújt a bőréből örömében. Dalolva jártkelt a
házban, ruháit nézegette, tánclépéseket gyakorolt, azt remélte,
Hastingsban is éppen olyan vidám élete lesz, mint amilyen az anyai
nagymamánál, Newcastle-ban volt. És titokban arra gondolt, hogy
majd rábeszéli Bét, kérje meg édesapját: menjenek vissza Newcastle-
ba. Hiszen ott lakik a rózsás arcú unokabáty, akit Henrietta még nem
felejtett el.
– Vigyázz magadra, kicsikém, és vigyázz Bére is! – mondta
búcsúzáskor Mrs. Barrett, és egy árnyalattal szorosabban ölelte
magához Henriettát. A kislány boldogan mosolygott, csak Mr.
Barrett nézett egy pillanatra tűnődve feleségére.
– Nagyon sápadt vagy, Mary – mondta fejcsóválva –, valójában
neked kellene elutaznod, rád férne egy kis pihenés, kikapcsolódás!
Fáj valamid? – kérdezte aggódva.
– Semmi, semmi, Edward, múló fejfájás – felelte Mrs. Barrett –,
előfordul az ilyesmi! Ha elkísérted Henriettát, Londonba mégy?
– Igen, Londonba megyek – felelte férje elfelhősödött arccal –, de
nem hiszem, hogy sokáig maradok. Ha hazajövök, majd… – látszott
rajta, hogy mondani akar valamit, de még egy pillantást vetett
felesége sápadt arcára, és nem fejezte be a mondatot.
– Üdvözlöm édesanyádat és Trippyt! Elizabethet pedig
csókoljátok meg helyettem! – mondta Mrs. Barrett. A kocsis a lovak
közé csapott, és Henrietta túláradó boldogságában meg akarta
csókolni édesapját. De elég volt egy tekintetet vetni Mr. Barrett
összehúzott szemöldökére, mosolytalan arcára, hogy zavartan
félrehúzódjék.
„Boldog vagyok, hogy mehetek, boldog vagyok, hogy mehetek –
dúdolta a kislány magában –, miért nincs itt senki, akinek
elmondhatnám boldogságomat?”
 7.

Henrietta Hastingsben pár nap után rádöbbent, hogy itt nem lesz
olyan sok szórakozásban része, mint Newcastle-ban volt. És Barrett
nagymama sokkal szigorúbban bánt unokájával, mint Graham-Clark
nagymama. A kis Arabel festegetett, kézimunkázott, s Trippyvel a
környék szegényeit látogatta. Elizabeth pedig vagy olvasott, vagy írt.
Szegény Henrietta egyre azon töprengett, hogy vajon mivel üthetné
agyon az időt. Amikor nagymamája látta, hogy a fiatal lány
unatkozik, feladatokkal bízta meg. Neki kellett átvennie a
fehérneműt, átszámolnia az ezüstöt, sőt még a háztartási kiadások
ellenőrzését is rábízta. Henrietta szótlanul végezte a rábízott
feladatokat, s nem merte megkérdezni, hogy mikor lesz végre valami
szórakozásban része. Hiszen, ha így telnek a napok, jobb lett volna
otthon maradni Hope Endben. Mert a festegetés, négykezes játszás,
ha unalmas is, mégsem olyan unalmas, mint a számolás. Néha, ha
nagyon elszomorodott, mert a hosszú számoszlopok minden
alkalommal más eredményt mutattak, testvéreinek panaszkodott
Hamupipőke-sorsa miatt. A kis Arabel értetlenül nézte; az a
természet volt, aki mindenütt jól érezte magát, s különösen, hogy
Trippy magával vitte jótékonysági útjaira, nagyon elégedett volt.
Elizabeth pedig csak hallgatta, hallgatta húga kifakadásait, de
gondolatban sohasem volt ott. Mostanában mindig csak a postát
várta. Sok-sok verset írt, és azokat nemrég egy könyvkiadónak küldte
be. Egyetlen gondja az volt, hogyan fogadja a kiadó verseit, milyen
véleményt mond róluk, és… és hajlandó-e a verseket kinyomtatni?
Ez lenne a próbája annak, hogy valóban költő-e. Mert a család, de
különösen édesapja elragadtatása csak a szeretet megnyilvánulása,
nem fogadhatja el tárgyilagos kritikának. Még öreg barátja, Mr.
Boyd véleményére sem adhat, hiszen az is, bármennyire hangoztatja,
hogy tökéletesen tárgyilagos – túlságosan szereti. Elizabeth
elhatározta, hogy ha versei megjelennek, névtelenül jelennek majd
meg. Olvassák el az emberek, gyönyörködjenek benne, de ne tudja
senki sem, ki rejtőzik a sorok mögött. Amikor ezt elmondta húgának,
Henrietta újra csak felvonta szép, kerek vállát – (nyugodtan tehette,
nem volt Miss Orme a közelben, aki megpirongatná ezért a
neveletlen szokásáért), és úgy mondta:
– Nem értlek, Bé, igazán nem értelek! Ha én verseket tudnék írni,
csupa nagybetűvel írnám a versek alá a nevemet, hadd lássa
mindenki, hadd ismerjen mindenki! Miért bújsz el az emberek elől?
A kérdésben nem kis adag szemrehányás lappangott. Henrietta
nővérét okolta az unalmas, egyhangú hastingsi napok miatt. Ha Bé
vidámabb, élni vágyóbb lenne, nagymama bizonyára gondoskodna
társaságról, s táncolhatnának, éppen úgy, mint a másik
nagymamánál, Newcastle-ban. Minek is tanult meg táncolni, hiszen
minden tánclépést elfelejt, ha sohasem gyakorolja…
Lassan morzsolódtak a napok, a hetek. Henrietta elvágyott innen,
de maga sem tudta, hogy hová. Leginkább Graham-Clark
nagymamához ment volna, de nem mert előhozakodni ezzel a
kéréssel. Hiszen ha bármi kívánsága volt, mindig azt a választ kapta,
hogy „egy fiatal lánynak ne legyenek kívánságai, elégedjék meg
azzal, amit kap”. Barrett nagymama még azt is hozzátette, hogy
örüljön Henrietta, hogy bőkezű és nagylelkű szüleitől mindazt
megkapja, amire szüksége van. Megtanulhatott zongorázni, festeni,
kézimunkázni, lovagolni – mit kíván még többet? Nézze meg akár
Elizabethet, akár Arabelt… Henrietta hallgatott, s újra csak arra
gondolt, hogy Elizabeth különleges lény, miért hasonlítják vele
össze, Arabel pedig még kicsi ahhoz, hogy önálló vágyai,
elképzelései legyenek…
Elizabeth, aki végre megkapta a londoni kiadó levelét, amely arról
értesítette, hogy verseit jónak találták, és hamarosan megjelentetik,
örömében nem tudott kellőképpen foglalkozni húgával. Úgy érezte,
hogy a kiadó pár soros levele választ adott kételyeire. Nemcsak
édesapa kényeztető szeretete, nemcsak a nagymamák és nagynénik
elragadtatott dicséretei és Mr. Boyd elismerése avatták költővé,
hanem ez a szűkszavú hivatalos írás is. Elizabeth elhatározta, hogy a
kiadó döntéséről nem szól senkinek sem, csak magát a verseskötetet
mutatja majd meg szüleinek.
De csak néhány napig bírta a titkolózást. Néhány nap múlva
kibuggyant belőle az örömhír: James Duncan, egy londoni kiadó
kiadja verseit! Barrett nagymama igyekezett palástolni
meghatottságát, de ez sehogyan sem sikerült. És önkéntelenül Miss
Orme-ra gondolt, aki olyan sokat panaszkodott, amiért Elizabeth nem
tudott harisnyát kötni és gomblyukat varrni.
– Megírtad már édesapádnak a nagy újságot? – kérdezte
unokájától.
– Még nem… – Elizabeth töprengve nézett nagyanyjára. – Olyan
jó lenne meglepni vele őket!
– Igazad van, kicsikém, valóban nagy meglepetés lesz, ha meg
tudjuk őrizni titkunkat.
A titok valóban titok maradt, de a könyv megjelenéséről a Barrett
szülők hamarább szereztek tudomást, mint Elizabeth. A londoni
kiadó ugyanis Hope Endbe küldte a tiszteletpéldányokat. Mrs.
Barrett lelkendező levélben számolt be a könyvek érkezéséről és
arról az örömről, amellyel férjével együtt a könyveket fogadták. A
levéllel egyidejűleg érkezett meg a könyv is Hastingsbe, és vége-
hossza nem volt a csodálkozásnak. Még Henrietta is meghatottan
szemlélte a vékony kis kötetet, de azért fejét csóválta a furcsa címen:
Gondolatok az értelemről és egyéb költemények – ezt a címet adta a
fiatal költőnő verseskötetének.
– Ó, Bé, hogy írhatsz ennyi bölcsességet össze? – csapta össze
Henrietta kezét bámulatában. – Hiszen te mindent tudsz!
Történelemről, metafizikáról, természettudományokról verselsz, s ez
az előszó, nohát… Bé, én egyenesen félek tőled, te olyan okos vagy!
– Ugyan, Henrietta, zavarba hozol – pirult el Elizabeth –, én nem
vagyok okos, csak… ezek a dolgok foglalkoztatnak, ezek a dolgok
érdekelnek. És talán van néhány ember, akit szintén érdekel
ilyesmi…
 „Engem ugyan nem” – akarta mondani húga, de elharapta
mondanivalóját. Miért is bántsa meg Elizabethet? És még azt
hihetnék, hogy irigy… pedig, ha belenézett a könyvbe, és olvasgatta
a számára érthetetlen, tudálékosnak tűnő sorokat, őszinte szívvel azt
gondolta, hogy nem kívánna nővére helyében lenni. „Mégiscsak
jobb, hogy tucatlánynak születtem – gondolta bölcs beletörődéssel –,
az én agyamat nem zavarják meg ilyen furcsa gondolatok.”
Igaz, hogy a kötet második részében Elizabethnek édesapjához,
öccséhez írt verseit nagy élvezettel olvasta, és azt gondolta, amit
nagyon sokan gondolnak versek olvasása közben: „Igen, én is ezt,
pontosan ezt érzem, csak éppen kimondani nem tudom.”
Sam bácsinak elküldték a verseskötetet Jamaicába. Hosszú
heteken át utazott a könyv, amíg odaért. Sam bácsi öröme határtalan
volt, talán még jobban örült a verseknek, mint bátyja. Hiszen Mr.
Barrett külön-külön olvasott minden verset, s számára nem volt
olyan nagy meglepetés a könyv, mint öccse számára. „Az én kis
Elibethem – gondolta túláradó büszkeséggel –, az én kis
Elibethem…” Sam bácsi is inkább a kötet második részében
gyönyörködött, a gyengéd hangú, kedves ritmusú versek olvasása
közben maga előtt látta Elizabethet, egész kiskorától kezdve, ahogy
nőtt, növekedett, ahogy a kerek arcú, törékeny babából csitri lány,
majd fiatal lány lett. „Hiszen már húszesztendős Elibeth – döbbent rá
–, maholnap férjhez megy. És határtalanul fogja szeretni a férjét…
Mert aki ennyit tud nyújtani érzéseiből apjának, öccsének, mit nyújt
majd a férfinak, akit egyszer szeretni fog?”
És amikor Sam bácsi leült, hogy megköszönje Elizabethnek az
elküldött könyvet, önkéntelenül ezek a szavak kerültek tollára:
„Kicsi Elibethem, vigyázz, ha egyszer szerelmes leszel! Mert ha
egyszer szeretni fogsz, az nálad életre-halálra megy!”
Elizabeth elmosolyodott nagybátyja levelén. Szerelem…! Ugyan,
hogyan is lehetne szerelmes? Gyerekkorától kezdve mindig rajongott
valakiért, de azok hősök, félistenek voltak, akik csodálatos tetteket
hajtottak végre. Később, amikor Hektor képe elhalványult szívében,
Byronért lelkesedett. Igen, Byron, ha nem is volt félisten, de hős volt,
éppen olyan hős, mint bármelyik görög mondabeli alak. Talán
szívesen adná érzéseit valakinek, aki éppen olyan kiváló, mint régi
ideáljai. De hol találna ilyent? Lehet, hogy igaza van Sam bácsinak,
és ha egyszer olyan férfira találna, akit nemcsak szeretni, hanem
akiért rajongani is lehet, azt életre-halálra szeretné…
Mr. Barrett, aki megérkezett, hogy végül hazavigye három lányát,
véletlenül belepillantott öccse levelébe. És bármennyire nem akarta a
lányának szóló levelet elolvasni, a szavak fogva tartották, és szinte
akarata ellenére futott végig a sorokon. Homlokát összeráncolva,
elkomorodva tette félre a levelet.
„Ostobaság – gondolta bosszúsan –, miket ír össze Sam? Mit
beszél szerelemről Elizabethnek, aki még gyerek? Meg akarja
zavarni a fejét?”
Az étkezésnél hosszasan, vizsgálódva nézte Elizabethet. Amikor a
fiatal lány ránézett, nyugtalanul kereste a szemében, vajon lát-e
benne új érzéseket, amelyek eltávolítanák tőle. Elizabeth derűs,
mosolygó pillantással fordult feléje. Mr. Barrett megnyugodva
sóhajtott fel. Elizabeth még az övé, teljesen az övé…
Az idősebb Mrs. Barrett szomorúan búcsúzott el unokáitól, Félt,
hogy nagyon magányosan maradnak Trippyvel, hiányzik majd a
három fiatal teremtés vidám kacagása, a két kisebbik csivitelése,
gyakori szóváltása, csetepatéja.
– Jöjjön velünk, édesanyám! – hívta Mr. Barrett az édesanyját,
amikor látta, hogy az öreg hölgynek milyen nehezére esett a válás.
– Nem, édes fiam, a te otthonod kissé túl zajos nekem – hárította
el a meghívást Mrs. Barrett –, és fáj a szívem, amikor látom, hogy
szegény feleséged mennyire hajszolja magát. Az az érzésem, hogy
néha ok nélkül dolgozik annyit, sok terhet vállal magára, amit
nyugodtan rábízhatna már Henriettára is!
Henrietta, aki az utolsó szavakat hallotta, tágra nyitotta a szemét,
szája is kissé nyitva maradt a csodálkozástól. Ó, hát nagymama nem
elégedett meg azzal, hogy itt dolgoztatta, még további munkájáról is
gondoskodni kíván? De téved, alaposan téved, ha azt hiszi, hogy
otthon is ennyit lót-fut majd, s unalmas háztartási dolgokkal
bíbelődik. Amint hazaérnek, bekocsizik Malvernbe, és kihozza a
kölcsönkönyv-tárból az azóta összegyűlt könyveket. Azután fogja
magát, és elbújik a parkban valamelyik bokor mögött – kereshetik,
ahol csak akarják!
De alighogy hazaérkeztek és Henrietta ránézett édesanyjára,
eddigi tervezgetései mind elillantak. Megdöbbenve látta, hogy a
rövid idő alatt, amit nagyanyjánál töltött, édesanyja milyen
rohamosan lefogyott, mozdulatai milyen fáradtak lettek, járása
mennyire megrokkant. Elizabeth, de még a kis Arabel is ugyanezt
tapasztalta. Pedig édesanyjuk kínosan igyekezett, hogy a lányok ne
vegyenek észre rajta semmit. Gondosan felöltözött, rendbe hozatta
haját, titokban még kis pirosítót is kent magára, pedig sohasem
használt semmiféle szépítőszert.
Elizabeth szobájában a három lány, mint három kis veréb,
összebújva, riadtan kérdezgette: „Mi van mamival, mi baja?”
Elizabeth nem is tudott igazán örülni világoszöld kis szobájának, a
frissen mosott függönyöknek, kedves könyveinek, írókészletének, az
asztalon díszelgő illatos rózsacsokornak. Pedig olyan meghitt, olyan
otthonos volt mindez! És már nem is volt beteg, erősnek érezte
magát, legszívesebben azonnal áthajtott volna kis csacsifogatán öreg
barátjához, ha édesanyja állapota nem aggasztotta volna.
A három lány töprengve nézett maga elé, s nem tudták, kihez
forduljanak. Édesapjuktól nem mertek felvilágosítást kérni, még
Elizabeth sem. Hiszen édesapa olyan kurtán-furcsán tudott válaszolni
egyes kérdésekre, hogy a kérdezőnek torkán akadt a szó.
– Nem tudom, mi baja maminak – szóalt meg végül Henrietta –,
de azt tudom, hogy ezentúl én vezetem a háztartást.
– Te? – nézett rá elcsodálkozva és tisztelettel Arabéi. – Ezt
komolyan gondolod?
– Komolyan. – Henrietta hangja szilárdan csengett. – Bé nem
alkalmas erre a munkára, nem is olyan erős, és nem való neki az
ilyen hétköznapi foglalkozás. Te pedig még kicsi vagy, Arabéi.
Viszont maminak pihennie kell, nem szabad dolgoznia!
Mrs. Barrett csak mosolygott Henrietta szavain, azt hitte, gyerekes
felbuzdulás vezeti. Engedékenyen átnyújtotta neki az ezüst
kulcsoskosarat, s ezzel a Hope End-i kastély korlátlan úrnőjévé tette.
– Talán jó is lesz, kislányom, ha megtanulsz mindent – mondta
elfojtott sóhajjal –, amíg… – Nem fejezte be a mondatot. Kis, tört
mozdulattal elhallgatott.
Chambers doktor megérkezett Londonból, hosszasan vizsgálta
Mrs. Barrettet, nem szólt semmit sem, csak hümmögött. De a
vizsgálat után sokáig beszélgetett kettesben Mr. Barrett-tel a
könyvtárszobában. Amikor kiléptek, szembe találták magukat a
három lánnyal. Sápadtan, elszántan álltak, még az sem riasztotta
vissza őket, hogy esetleg édesapjuk rájuk förmed.
– Ne titkoljon előttem semmit sem, doktor bácsi – kérte Elizabeth
–, mondja meg, hogy mi baja édesanyámnak!
– Nincsen semmi szervi baja – válaszolt a doktor megfontoltan –,
csak nagyon gyenge. Meg kell erősödnie. Látom, a kis Henrietta
vette le válláról a háztartás gondját. Ennek nagyon örülök. Ha lehet,
Elibeth, te meg foglalkozzál a kicsikkel, szoktasd rá a nevelőket,
hogy apró-cseprő bajaikkal ne édesanyádhoz, hanem hozzád
jöjjenek!
– Inkább hozzám, doktor bácsi – szólalt meg kérő hangon Arabel
–, hiszen én már tizenhat éves vagyok. És úgysincs semmi, de semmi
dolgom egész nap. Bé nem ér rá! Gondolja meg, doktor bácsi, Bé
éppen verset ír, amikor megzavarják!
– Igaz, Arabel, hiszen lassanként te is felnősz – bólintott
Chambers doktor. – Hiába, Edward – fordult Mr. Barrett-hez –,
felnőnek a gyerekek! És Lilibeth, te teljesen jól érzed most magad?
– Igen – felelte elfogódottan Elizabeth –, ha mami is egészséges
lenne, olyan szép lenne minden…
 – Majd egészséges lesz – mondta Chambers doktor vigasztaló
hangon –, ha sokat pihen, megerősödik, és meglátjátok, újra
egészséges lesz!
A lányok elvonultak, és édesapjuk meggyötörten nézett barátjára.
– Talán jobb lett volna, ha megmondjuk nekik. Így nagyon
váratlanul éri majd őket… – szólalt meg egy kis hallgatás után.
– Ráérnek még megtudni – válaszolta a doktor –, azonkívül
mindig vannak csodák. A legfontosabb, hogy semmiféle izgalom ne
érje!
– Igyekezni fogok, hogy távol tartsak tőle minden izgalmat. – Mr.
Barrett igyekezett nyugodtan beszélni, csak a tekintete árulta el belső
feszültségét.
Chambers doktor helyeslően bólintott. Egy pillanatra megfordult
fejében, hogy megkérdi, mi bántja régi barátját, mi az az izgalom,
amelyet távol akar tartani feleségétől, de elvetette ezt a gondolatot.
Éppen azért, mert Edward Barrett régi barátja volt, ismerte
zárkózottságát, hozzáférhetetlenségét és heves indulatkitöréseit.
Lehet, hogy a részvevő, baráti kérdés felborítaná látszólagos
nyugalmát, és ahelyett hogy elmondaná mindazt, amit súlyos
teherként cipel, még mélyebbre ásná magában a gondokat, s még
jobban szenvedne tőlük. Így hát a doktor elutazott, és a Hope End-i
kastélyban az élet látszólag ugyanúgy folyt, mint régen. A ház
asszonya ugyan a nap nagy részét ágyban töltötte, de időnként
felkelt, és ilyenkor frissebbnek, vidámabbnak látszott, mint régente.
A lányok sok szeretettel, gyengédséggel vették körül. Elizabeth
órákon át felolvasott édesanyjának, s éppen ezért ritkán látogatott el
öreg barátjához. Henrietta, akin eleinte mosolygott a személyzet,
beletanult a házvezetés mesterségébe, s még Kate, a kulcsárnő is
tisztelettel figyelte a fiatal teremtés komoly igyekezetét. Arabel a
gyerekekkel törődött, Edward és Sam a Charterhouse-ban voltak, de
rajtuk kívül még hat élénk fiú gondja-baja nehezedett a kislányra,
mert Mr. MacSwiney és Miss Orme, aki a lányok helyett most
inkább a kisebb fiúkkal foglalkozott, minden problémájukkal
Arabelhez fordultak. Mr. Barrett gyakorta úton volt, de ha otthon
tartózkodott is, sem a nevelő úr, sem Miss Orme nem merték
megszólítani.
Hosszú hónapok teltek így el, Mr. Barrett már-már azt hitte, hogy
a doktornak valóban igaza van: mindig lehet csodákban bízni. Maga
Chambers doktor is, amikor meglátogatta betegét, elismerően
hümmögött. És nem zárkózott el Mrs. Barrett kérése elől: édesanyját
és húgát, Arabellát szerette volna meglátogatni.
– Talán jót tesz a környezetváltozás – egyezett bele a doktor –,
ártani semmi esetre sem árthat. – A doktor azt gondolta, hogy a beteg
szív bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot, de ez
bekövetkezhet otthon éppen úgy, mint idegenben.
A hűséges Miss Orme kísérte el asszonyát, Elizabethre nem
merték bízni a beteget, a doktor féltette törékeny egészségét,
Arabelre és Henriettára pedig szükség volt otthon. Mrs. Barrett
meglepően jól bírta az utat, és végtelenül örült, hogy együtt lehet
édesanyjával és húgával. Vidám hangú, bizakodó leveleket írt haza,
élénken érdeklődött az otthoni események felől. A nap nagy részét
már ágyon kívül töltötte, kisebb sétákat is tett a kertben, édesanyja és
húga karjába karolva.
– Olyan furcsa nekem – mondotta egy este –, úgy érzem, mintha
még mindig gyerek lennék, mintha az az idő, ami gyerekkorom és a
jelen között eltelt, a semmibe tűnt volna. Pedig negyven év telt el
közben, felnőttem, van egy jóságos férjem és tizenegy gyermekem,
akiket végtelenül szeretek… Huszonhárom éve, hogy Edward
feleségül kért. Akármilyen is volt ez a huszonhárom év, nem bántam
meg, hogy a felesége lettem… Szerettem és szeretem Edwardot. És
azt is tudom, hogy ő is szeret.
– Igen, drágám, a férjed nagyon szeret. Helytelenül ítéltem meg,
amikor nem akartam beleegyezni a házasságtokba. – Mrs. Graham-
Clark nyugtatóan megsimogatta leánya arcát. – Edward jó ember,
csak a családjának él.
 – Igen, jó ember, nagyon jó ember, bárki bármit is mondjon róla –
sóhajtott fel a beteg –, örülök, hogy te is így látod… Sokan szidják,
rosszakat beszélnek róla, azt mondják: szívtelen-lelketlen… Pedig én
ismerem, igazán ismerem: nagyon sok szeretet van a szívében, csak
szégyelli ezt, s szemérmesen titkolja…
Anya és lánya még sokáig beszélgettek, mielőtt lefeküdtek. És
reggel, amikor szokása szerint Mrs. Graham-Clark bekopogott
lányához, senki sem felelt a kopogtatásra. Benyitott, és riadt
megdöbbenéssel sietett az ágyhoz. Az ágyban lehunyt szemmel,
kisimult arccal, ajkán csendes, békés mosollyal, holtan feküdt Mrs.
Barrett. Almában érhette a halál.

A Hope End-i kastélyt sok részvétlátogató kereste fel a temetés után.

De a rokonokon és a barátokon kívül nagyon sok idegen is érkezett,
akiket Mr. Barrett nem vezetett a fogadószobákba, hanem elvonult
velük a könyvtárba. Arabel egyszer elment a könyvtár mellett, és a
szobából fojtott, ingerült szóváltás hallatszott ki. A fiatal lány
azonnal elmesélte ezt nővéreinek, akik riadt tanácstalanságukban
nem tudták, mire véljék ezt. Édesapjukat féltették, aki a haláleset óta
teljesen megváltozott. Mosolytalanul, komoran járt-kelt a kastélyban,
még Elizabeth kedves szavaira sem derült fel az arca. Néha úgy
látszott, mintha mondani akarna valamit, bele is kezdett egy
mondatba, de azután elhallgatott. Szótlanul tudomásul vette, hogy
Henrietta vezeti a háztartást, hogy Arabel törődik a kisebbekkel.
Amikor Edward és Sam a temetés után visszaindultak Charterhouse-
ba, Mr. Barrett az utolsó pillanatban közölte velük, hogy ez az utolsó
félévük az iskolában. A fiúk kérdő pillantására még megjegyezte,
hogy Edward már elmúlt húszéves, itt az ideje, hogy valami
foglalkozást űzzön. Sam pedig nem mutatott fel olyan kiváló
eredményeket, amiért érdemes lenne tovább tanulnia. Még Elizabeth
versei után sem érdeklődött. Azelőtt még el sem készült Elizabeth
egy-egy verse, édesapja már kérte, hogy másolja le számára. Most
pedig fel sem ötlött benne az azelőtt mindennapos kérdés: „Mit írtál
ma, Elibeth?”
Elizabeth így nemcsak édesanyját, édesapját is elveszítette
ezekben a napokban. Egyetlen barátja Mr. Boyd maradt, neki
panaszolta el magányos óráinak minden kínzó kételyét. A vak tudós
elgondolkozva hallgatta.
– Nehéz helyzetben van most édesapád, Lilibeth – mondotta végül
–, egyedül maradt, és rászakadt minden felelősség. Azonkívül,
talán… talán még más nehézségei is vannak.
Mr. Boyd hallott egyet-mást Mr. Barrett anyagi veszteségeiről,
amelyeket olyan hősiesen titkolt és viselt el, míg felesége élt. Nem
akarta a nagybeteg asszonyt kitenni annak a megrázkódtatásnak,
hogy el kell hagynia Hope Endet. És restellte, a felesége előtt is
restellte, hogy veszteségek érték, hogy a nagy családi harcban, amely
a vagyon körül forgott, alulmaradt. Azt hitte, ezzel veszít asszonya
szemében. Ha tudta volna, hogy feleségét mennyire bántja, hogy
semmiféle üzleti ügyébe nem avatta be, talán megnyílt volna előtte a
szíve, s ezzel mindkettőjük életét könnyebbé tehette volna. Most
tétován, szinte elveszetten járt-kelt a kastélyban, gyakran azon vette
észre magát, hogy felesége kis dolgozószobájába téved, leül az
elhagyott varróasztalkája mellé, hosszan nézegeti rózsafából készült
varródobozát, benne a sok színes fonalat, tűt, ollót, kis
aranygyűszűjét.
– Én szerettelek, Mary – mormolta a meggyötört ember –, nagyon
szerettelek. Ugye, tudtad? Ugye, érezted? Akkor is érezted, amikor
nyers, indulatos voltam. Bocsásd meg nekem, ilyen a természetem!
De rajtad kívül nem létezett számomra más asszony, és ezentúl sem
létezik. Felnevelem a gyerekeinket, s összetartom a családot. Nem
akarom, hogy elszakadjanak tőlem. Most már csak ők maradtak
nekem, helyetted is.
Mr. Barrett elhallgatott, fáradtan, nehézkesen felállt, és kifelé
indult. Az ajtóban megtorpant, nyugtalanul nézett körül: nem
hallotta-e valaki a kibuggyanó szavakat? Nem tartják-e őrültnek?
Nem, nem szabad senkinek sem mutatnia, mennyire szenved.
A részvétlátogatók lassanként elmaradtak, és idegen arcok tűntek
fel napról napra. Mr. Barrett fogadta az idegeneket, s körülvezette
őket a kastélyban, bejárta velük a parkot is, még az üvegházakba is
elvitte őket, a kertész legnagyobb csodálkozására, aki még sohasem
látta gazdáját az üvegházban. Utána az istállókat keresték fel,
megmutatta remek lovaikat.
– Nem értem édesapát, nem értem – siránkozott Henrietta –, miért
mutogatja a kastélyt, mintha múzeum lenne? Sehol sincs nyugtunk,
idegenek járnak-kelnek itt, mintha otthon lennének! Bé, téged szeret
édesapa a legjobban, kérlek szépen, kérdezd meg, kik ezek az idegen
emberek, s mit keresnek nálunk!
– Engem is aggaszt ez a sok idegen ember, az örökös jövés-menés
– felelte Elizabeth elkínzottan –, attól félek, hogy… – Elhallgatott,
nem merte kimondani, ami hetek óta nyugtalanította, néha álmaiban
is kísértette.
– Attól félsz, amitől én – szólalt meg Arabel csendesen –, hogy
édesapa el akarja adni Hope Endet?
– Igen – bólintott Elizabeth.
– Akkor talán… jobb lesz, ha meg sem kérded. – Henrietta szeme
tele lett könnyel. – Hiszen bizonyára neki is fáj, hogy el kell innen
mennünk, ne bántsuk még jobban!
Újabb hónapok teltek el idegtépő bizonytalanságban. Látszólag
minden a régi kerékvágásban haladt, de a lányok és a nagyobb fiúk
már bizonyosra vették, hogy el kell hagyniuk gyermekkoruk boldog
Paradicsomát. Úgy érezték, hogy édesanyjuk halála óta minden
rosszra fordult. Édesapjuk szótlan, rosszkedvű, ha bármit kérdeznek,
kurtán, elutasítóan felel, és most még otthonukat is el kell hagyniuk.
– Vajon hová megyünk? – szakadt fel a kérdés mindannyiukban.
De feleletet nem kaphattak rá, hiszen föl sem merték tenni a kérdést.
Elizabeth ebben az időben keveset írt, inkább fordított.
Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszát fordította, s Mr. Boydnak
olvasta fel, aki el volt ragadtatva a fordítástól. Elizabeth valójában az
ő kedvéért fejezte be a munkát, saját magának kevés öröme telt
ebben az időben az írásban. Inkább olvasott, mohón, szomjasan. És
ha belefáradt az olvasásba, Edwarddal felkeresték gyerekkoruk
boldog csavargásainak helyeit, a folyón túli kis erdőt, megkeresték a
mohlepte fatönköt, ahol olyan sokat üldögéltek. Innen a malverni
dombokra lehetett látni, a szelíden meghajló, ködbe vesző, kéklő
dombokra.
– Ó, ezek a dombok, ezek a csodálatos dombok – gondolta
Elizabeth fájó vágyódással –, ezeket is itt kell hagyni!
Mr. Barrett Londonba utazott, de a kastélynézés akkor sem szűnt
meg. A három lány végtelenül szenvedett ezektől a látogatásoktól;
rendszerint egy ügynök vezette a társaságot, akik benyitottak minden
szobába, úgyhogy akárhová bújtak előlük, sehol sem voltak
biztonságban.
– Bár már eladná édesapa Hope Endet! – ez volt mindannyiuk
kívánsága. – Akármilyen rossz a bizonyosság, jobb, mint ez a
hónapok óta tartó keserves huzavona.
De a kívánságuk csak sokára teljesedett be. Mr. Barrett nagyon
sokat kért a kastélyért s a birtokért, ekkora összeget nehezen volt
hajlandó bárki is fizetni. Csak akkor engedett kénytelen-kelletlen az
árból, amikor jamaicai ügyei még jobban összegabalyodtak, s már az
a veszély fenyegette, hogy az ültetvénytől kell megválnia.
És 1832 augusztusában, anélkül hogy az apa egyetlen szót is szólt
volna gyerekeinek, szállítómunkások jelentek meg a kastélyban, és
nekiláttak a csomagolásnak. Henrietta kétségbeesetten állt a
hallajtóban, elfehéredett arccal nézte, hogyan esnek neki a nehéz
brokátfüggönyöknek, képeknek. Elizabeth akkor lépett ki szobájából,
amikor egyik munkás az emeleten éppen édesanyja szobája felé
tartott. A fiatal lány felindultan sietett le a lépcsőn, apját kereste. Mr.
Barrett a hallban állt, összefont karokkal, némán, mozdulatlanul.
– Édesapám… – tört ki a zokogás Elizabethből –, mit jelentsen
ez?
 – Eladtam Hope Endet – felelte Mr. Barrett, és megremegett a
hangja. Majd pillanatnyi csend után alig hallhatóan hozzátette: – El
kellett adnom…
Ez a három szó magyarázatnak, szinte bocsánatkérésnek hangzott.
Elizabeth megértette, mi megy végbe apjában, miért nem tudta eddig
közölni velük a fájdalmas hírt. Odalépett hozzá, belenézett
elhomályosodott szemébe, és végtelen szánalommal édesapja iránt,
halkan mondta:
– Értem, édesapám. Nem baj, akárhová megyünk, együtt
maradunk!
 II. RÉSZ

1.

1838 tavaszán egy fehér hajú, alacsony, kövérkés hölgy, korát

meghazudtoló fürgeséggel sietett végig a londoni Oxford Streeten,
majd befordult a komor, barátságtalan Wimpole Streetre. Pórázon
vezetett egy kíváncsian szimatoló, csillogó szemű, aranybarna hím
spánielt. Megállt a Wimpole Street 50., Barrették háza előtt,
megrántotta a csengő zsinórját, és mélyet lélegzett.
„Idáig hát eljutottunk” – gondolta, és kis, meghatott pillantást
vetett a kutyára, amely rendkívül jókedvűen tekingetett jobbra-balra,
látszott rajta, hogy számára minden új, amit itt lát. Néhány perc is
beletelt, amíg egy méltóságteljes, csíkos mellényű, fecskefarkos
kabátú lakáj ajtót nyitott, és bevezette a látogatót. A különleges
ízléssel berendezett hallból nyíló lépcsőn jutottak fel a második
emeletre. Itt megálltak egy ajtó előtt, a fehér hajú hölgy bekopogott,
a kutya pedig csaholni kezdett. Gazdája halkan csitította:
– Maradj csendben, Flush!
A kopogtatásra a szobából kellemes, mély hang felelt. A fehér
hajú hölgy a kutyával együtt belépett.
– Mary drágám, mennyire örülök! – A kereveten fekvő Elizabeth
kissé fölemelkedett, és mindkét kezét nyújtotta öreg barátnőjének. –
Milyen váratlan meglepetés! És a kutyáját is magával hozta!
 – Igen, Elizabeth, magammal hoztam a kutyámat is – bólintott
Miss Mitford. – Ez Flush! Sokat beszéltem már magának Flushról.
Nyugtalan, falusi jószág, eddig csak a mi egyszerű házunkat ismerte,
no meg a mezőt és az erdőt. Nem tudom, hogyan fogja itt érezni
magát…
– Hogyhogy – Elizabeth felvonta finom ívű szemöldökét –, ez
csak nem nyugtalanítja? Látja, itt körülszimatol, hol erre, hol arra
pislog, nyilván jól eltölti azt az időt, mialatt mi beszélgetünk. És ha
Wilson behozza a teánkat, kap majd néhány kekszet és cukrot…
– Nem így gondoltam. – Miss Mitford pirospozsgás arca még
pirosabb lett, és szeme még derűsebben csillogott. – Flusht itt
hagyom, örökbe!
– Örökbe? Nekem… – Elizabeth sápadt arca kiszínesedett ezekre
a szavakra, és kezét szívére szorította. – Nekem akarja adni? Nem,
ezt nem fogadhatom el…
– Miért nem, drága kis Elizabethem? – Mary Mitford széles
mosolya hirtelen lehervadt, és megbántottan pislogott –, ennyi
ajándékot én is adhatok, noha… szegény vagyok!
– Ó, drágám, nem így gondoltam, hogy is képzel ilyent –
Elizabeth meghatott mozdulattal nyúlt Miss Mitford kidolgozott keze
után –, de hát hogy fogadjak el olyan áldozatot, hogy megváljék a
kutyájától? Maguknál, Three Mile Cross-ban a kutya szabad, itt
pedig bezárva élne a házban, s ha legalább én egészséges lennék, ha
gyakran járnék el hazulról… de tudja, hogy a nap legnagyobb részét
szobámban töltöm, néha hetekig ki sem mozdulok itthonról…
– Tudom, kis Elizabeth, tudom. Éppen ezért hoztam el a kutyát,
hogy örömet szerezzek magának – felelte Miss Mitford. – Flush
jóindulatú, kedves, intelligens állat, rendkívül alkalmazkodó.
Bizonyára megszokja ezt a környezetet, jól érzi majd itt magát, s
elfelejti az erdőt, a mezőt…
– Azt nem olyan könnyen lehet elfelejteni – Elizabeth kis sóhajjal
nézett a kutyára, amely neve hallatára odasomfordált Miss
Mitfordhoz, és fejét oldalt hajtva, figyelt. – Tudja, kedves Mary,
valamikor, amikor még egészséges voltam, én is sokat kóboroltam
erdőn, mezőn. És noha már harmadik éve élek Londonban, még nem
felejtettem el sem az erdőt, sem a mezőt…
Elizabeth elhallgatott, Miss Mitford részvevőén nézett fiatal
barátnőjére. A fehér hajú Mary, aki tizenkilenc évvel volt idősebb,
sokat tudott róla, közös barátjuk, Mr. Kenyon révén. Mr. Kenyon
távoli rokona is volt a fiatal költőnőnek, szintén Jamaicában született
ültetvényescsaládból, mint Mr. Barrett, de gazdagságát meg tudta
őrizni azután is, hogy 1833-ban felszabadították a rabszolgákat.
Amikor Elizabeth édesapjával és testvéreivel Londonba költözött,
Mr. Kenyon hamarosan felkereste rokonait. Mr. Barrett-tel régebbi
londoni tartózkodásai alatt már többször találkozott, közös klubba
jártak, de családját nem ismerte. Elizabethre rendkívül kíváncsi volt,
ismerte verseit, még gyermekes kísérletét, A marathóni csatát is, s az
azóta megjelent költeményeket. Mr. Kenyon maga is írogatott, de
sokkal inkább írók barátjának és pártfogójának ismerték. Jó
barátságot tartott fenn Wordsworth-szel, aki korának írófejedelme
volt, s még több híres íróval. Miss Mitford, aki A mi falunk című
regényével tette ismertté nevét, szintén baráti köréhez tartozott, s
összeismertette Elizabethtel az akkor már jó nevű írónőt. A fiatal
költőnő és az idős írónő között hamarosan őszinte barátság alakult ki.
Mary Mitfordot elbűvölte Elizabeth kedvessége, hajlékony
intelligenciája és verseinek megejtő bája. Amióta Elizabeth
Londonba költözött, elszakadt régi barátjától, Mr. Boydtól, s bár
leveleztek, hatása alól már felszabadult, és ezzel egyidejűleg kevésbé
érdekelték a görög egyházatyák és tragédiák. Mr. Kenyon és Mary
Mitford együtt biztatták, buzdították, hogy verseit ne hevertesse
íróasztala fiókjában, hanem küldje be a folyóiratoknak, és szigorúan
megkövetelték, hogy ne rejtőzzék el a névtelenség homályában. És
így a New Monthly Magazine-ben, ahol tizenöt éves korában első
versei névtelenül megjelentek, most már névvel írta balladáit,
amelyeket nemcsak az olvasók, hanem a kritikusok is egyöntetű
elismeréssel fogadtak. De ugyanakkor, amikor mint költőt
mindjobban kezdték elismerni, törékeny egészségét a londoni
éghajlat nagyon megviselte. Néha, amikor fázósan beburkolózva
puha indiai kendőibe, feküdt a kereveten, s szeme csak az ablakát
díszítő festett zöld függönyt látta, gondolatban újra Hope End
környékén barangolt, vagy kis csacsifogatát hajtotta. És a dombokra
emlékezett, a csodálatos, egymásba fonódó malverni dombokra.
Miss Mitford, aki most is vidéken élt, s a szabadságot,
kötetlenséget szerette, érezte, hogy Elizabeth mennyire rabnak érzi
magát a komor Wimpole Street-i házban, amelyet oly ritkán tud
elhagyni. Ezért hozta el a kutyát, ezt a bolondos, vidám jószágot,
hogy felvidítsa vele fiatal barátnőjét magányos, szomorú óráiban.
– És nem fog hiányozni otthon Flush? – Elizabeth gyengéden
ejtette ki az állat nevét, már kissé magáénak érezte. – Édesapja nem
ragaszkodik hozzá?
– Nem nagyon szereti Flusht – felelte Miss Mitford –, különben el
sem hoztam volna – tette hozzá. – Tudja, Elizabeth, hogy édesapám
házunk korlátlan uralkodója.
– Akárcsak a miénk! – felelte Elizabeth, és elmosolyodott. Mr.
Kenyon sokat mesélt neki az áldozatkész és önfeláldozó Miss
Mitfordról, aki elöregedett, kártyás, tékozló édesapját tartotta el
írásaival. A szerény falusi házban az írónő végzett minden munkát
egy jóindulatú, de ügyetlen szolgálóval, órákon át kellett felolvasnia
apjának, vagy kártyázni vele, s amikor az végre elszunnyadt, leült a
verandaasztalhoz, és írt, írt, hogy kifizetetlen számláit rendezze. De
sokkal büszkébb volt annál, semhogy Mr. Kenyontól pénzt fogadjon
el, vagy hogy Flusht pénzért eladja. Nem, Miss Mitford, aki olyan
szegény volt, hogy éveken át egy új ruhadarabot nem tudott magának
venni, gondolkodás nélkül lemondott arról a pénzről, amit Flushért
kapott volna.
Elizabeth megrántotta a közelében levő csengő zsinórját, és
hamarosan Wilson jelent meg. Wilson fiatal szobalány volt, egy
Hope End környéki majorból került, mint bámész kis konyhalány a
Hope End-i kastélyba, majd amikor a Barrett család elköltözött, ő is a
személyzetnek ahhoz a részéhez tartozott, amelyet magukkal vittek.
Először Sidmouthban, egy tengerparti városban éltek néhány évig,
majd Londonba jöttek. Wilson tulajdonképpen itt, a Wimpole
Streeten Elizabeth komornájává lépett elő; ez a rangja
megkülönböztette a többiektől, akik éppen ezért kissé kiközösítették.
És amikor a konyhában vacsora után vidám tereferére gyűltek össze
a szakácsnő, a szobalányok s az inas, Wilsont sohasem hívták maguk
közé. „Nem baj – gondolta ilyenkor dacosan Wilson –, nekem Miss
Bé szeretete többet ér.”
Most is, amikor a csengetésre belépett, már magával hozta az
uzsonnatálcát, mindjárt két személyre terítve, s szívből örült, hogy
Elizabethnek kedves vendége van. Remélte, hogy úrnője így jobb
étvággyal fogyasztja el az uzsonnát. Hiszen különben csak annyit
csipeget, mint egy kis madár. Wilson maga volt a kicsattanó
egészség, érthetetlen volt előtte, hogy valakinek ne legyen étvágya.
Néha arra gondolt, hogy Miss Bé csak tetteti magát, előtte nem akar
enni, de ha ő kimegy, gyorsan megeszi a finom, ropogós pulykasültet
s bekanalazza a narancsmártással leöntött rizspudingot. Arra nem is
gondolt, hogy úrnője a papírkosárba rejti az étel nagy részét, amit
takarításkor valamelyik szobalány kivisz és ki-önt. Ezt nem annyira
Wilson, mint édesapja miatt teszi, aki azt követeli, hogy Elizabeth
minden falat ételt egyék meg. Hiszen attól erősödik.
Miss Mitford jó étvággyal látott neki a tejszínes teának, a finom
mazsolás kétszersültnek, nem kellett kétszer biztatni, hogy alaposan
kenje meg a kétszersültet vajjal, és tegyen még rá ribizlidzsemet is.
Ó, milyen fejedelmi uzsonna volt ez a derék Miss Mitfordnak, hogy
élvezte már magát a tálalást is, a csipkés terítővel letakart ezüsttálcát,
a csillogó kristályokat, a hajszálvékony porcelánt! Itt, Elizabethnél
minden olyan különlegesen finom, gyengéd szépségű volt, mint
maga Elizabeth. Miss Mitford teljesen átengedte magát ennek a
kényelemnek, élvezte vendéglátója választékos ízlését. Csak amikor
befejezték az uzsonnát, amelyből Flushnak is bőven jutott, akkor
ötlött eszébe, hogy nemcsak Flush miatt jött. Miss Mitford
évkönyveket szerkesztett, és új verset kért barátnőjétől az 1839-és
évkönyv számára. Hiszen az 1838 januárjában megjelent
évkönyvben Elizabeth verse aratta a legnagyobb sikert. Miss Mitford
nemcsak mint barát, hanem mint szerkesztő is büszke volt
Elizabethre, s remélte, hogy a következő kötetben is szerepelni fog.
Hamarosan elő is hozakodott kérésével, s Elizabeth boldogan
mondott igent.
– A témát magára bízom – mosolygott Miss Mitford –, s
bevallom, nagyon kíváncsi vagyok az új verseskötetére. Úgy érzem,
valami dicsőség ebből engem is illet, mert én beszéltem rá, hogy
végre, annyi év után, saját neve alatt jelenjenek meg versei!
– Igen, saját nevem alatt jelennek majd meg… – Elizabeth
eltűnődve nézett maga elé –, s még ma sem tudok szabadulni attól az
érzéstől, ami kislánykoromban elfogott, amikor édesapám saját
költségén kinyomatta a verseimet. Amikor megláttam a
verseskötetet, lehúztam a szoknyám fodrát, begomboltam a
galléromat. Azt hittem, azzal, ha ruhám teljesen betakar, kevésbé
fedetlenül állok az emberek előtt.
Rövid kopogtatás után Mr. Barrett lépett be. Miss Mitford
bűnbánóan felállt. Bár szerette Elizabeth édesapját, s Mr. Barrett is
kedvelte a vidáman csevegő írónőt, Miss Mitford tudta, hogy Mr.
Barrett rosszalja, ha látogatásai túl hosszúra nyúlnak. Mr. Barrett
féltette Elizabeth törékeny egészségét, azt hitte, a látogatók kimerítik,
felőrlik erejét. Amikor dr. Chambers a londoni ködös, szeles
éghajlatot okolta Elizabeth gyengeségéért, apró lázaiért, köhögéséért,
Mr. Barrett makacsul a fejét rázta. Az irodalmi barátokat, Mr.
Kenyon látogatásait tette saját magában felelőssé mindezért.
– Igen, Elibeth egészségének jobb lett volna, ha Hope Endben
maradunk – vetette oda egyszer dr. Chambersnek előtted nincs
titkom, tudod, hogy el kellett onnan mennünk. És akkor már mindegy
volt, hogy hová kerülünk.
 Londonban a nagyobb fiúk egyetemre, a kisebbek iskolába
járhatnak, s nekem sem kell állandóan utazgatnom. Együtt maradhat
a család!
Mr. Barrett kimért szívélyességgel üdvözölte az írónőt,
érdeklődött édesapja egészségi állapota felől, majd meglepve
pillantott Flushra. A kutya kicsit riadtan lapult gazdájához. Mr.
Barrett észrevette, s kesernyésen elmosolyodott.
– Még nem fordult elő, hogy egy kutya megriadt volna tőlem –
mondta néhány pillanat után. – Azelőtt megérezték ruhámon,
csizmámon az avar szagát, s el nem mozdultak mellőlem. Úgy
látszik, amióta városi lakos lettem, a kutyák sem kedvelnek.
Elizabeth arca elfelhősödött. Hányszor érezte már édesapján, hogy
milyen rabnak érzi magát a Wimpole Streeten, mennyire hiányzik
neki Hope End! Hiányzanak a lovaglások, az őszi vadászatok,
hiányzik a föld, amelyet annyira szeretett. Mennyi fegyelemmel
viseli el édesapja a londoni életet, udvarias mindegyikükhöz, a
háztartás vezetésére bőséges pénzt ad Henriettának, soha nem kérdi,
miért és mennyi ruhát rendelnek! Csak éppen… mosolyogni nem
látja senki sohasem.
– Ó, ne irigyelje a falusi életet, Mr. Barrett! – Miss Mitford felállt,
indulni készült. – Édesapám bizonyára szívesen felcserélné Three
Mile Crosst Londonnal! És én magam is szívesen laknék itt!
És Miss Mitford a szegényes falusi szobákra gondolt, a kopott
huzatú karosszékekre, a kirojtosodott szőnyegekre, a konyhai
polcokon álló csorba bögrékre, kannákra. „Milyen furcsák a
gazdagok – elmélkedett magában –, fogalmuk sincsen a
gazdagságukról, mindig több után áhítoznak!”
Mr. Barrett az ajtóig kísérte vendégét. Flush vakkantott egyet, s
gazdája után iramodott. De mire az ajtóig ért volna, az becsapódott
előtte. Az állat idegesen megremegett, és nyüszíteni kezdett. És
ekkor Elizabeth végtelen gyengédséggel magához hívta:
– Flush!
 A kutya felkapta fejét, nem tudta, honnan jön a hang. Elizabeth
megismételte a nevet. Szegény kis Flush bánatosan sompolygott a
hang irányába. Aztán egyetlen ugrással fenn termett a kereveten, és
elhelyezkedett ott, ahol ezután állandó helye lett: Miss Barrett
lábánál.

Flushon kívül még két kutyát gondoztak a Barrett-házban. Henrietta

egy apró, tarka foltos ölebet kényeztetett, Catiline, a farkaskutya, Bro
tulajdona volt. De Bro már egy éve, Sam bácsi halála óta Jamaicában
tartózkodott; ez évben öccse, Sam is hozzá utazott, ketten intézték az
ültetvény ügyeit. Sam bácsi halála nagy fájdalmat okozott
mindannyiuknak, de különösen Elizabethnek, aki bátyja kedvence
volt. Végrendeletében Elizabethre külön nagyobb összeget hagyott.
Elizabeth zavartan fogadta ezt az ajándékot. Nem tudta, mit kezdjen
vele. Hiszen mindene megvolt, édesapja bőkezűen gondoskodott
róla, s valójában nem is voltak különösebb kívánságai. Mr. Barrett is
meglepődött öccse végrendeletén, de mint igazi üzletember,
elsősorban arra törekedett, hogy az örökölt összeget kamatozó
részvényekbe fektesse be. Megkérdezte Elizabethet, rábízza-e a pénz
kezelését, mire Elizabeth derűsen azt felelte, hogy természetesen.
Sőt, ha édesapja akarja, neki is adja ezt az összeget. De ezt Mr.
Barrett szigorúan visszautasította. Henrietta megütődve hallgatta a
beszélgetést, s amikor kettesben maradtak nővérével, felvonta vállát
(erről a szokásáról még ma sem tett le), s csodálkozva mondotta:
– Nem értelek, Bé! Örülj ennek az összegnek! Ez azt jelenti, hogy
önálló vagyonod van! Független vagy! Azt tehetsz, amit akarsz!
– Én nem értlek, Henrietta! – most Elizabethen volt a csodálkozás
sora. – így is azt tehetek, amit akarok!
Henrietta szeleburdian legyintett, és otthagyta nővérét.
Bé, úgy látszik, nem kívánkozik a szabadság után. Itt él a
Wimpole Streeten, még a szobáját is ritkán hagyja el, verseket ír,
ezek a versek megjelennek, s ezzel élete ki is teljesedett. Igen, így
viselkedett már régen, amikor Graham-Clark nagymamánál voltak
Newcastle-ban. Nem érti Elizabeth, hogy a könyveken s verseken
kívül is van élet? Leírja a verseiben a szerelmet, lovagok esengenek
hölgyük kegyeiért, apródok szerelmesek úrnőjükbe, de nem
gondolja, hogy ez a valóságban is létezik? Henrietta szívesen
udvaroltatott magának Bro barátaival, és Surtees Cook is gyakori
vendég volt, amióta Londonba költöztek. Ha saját vagyona volna,
úgy, mint Elizabethnek, nem félne édesapja elé állni azzal, hogy
szereti Surteest, és boldogan lenne a felesége. Mert így bizonyára
azzal utasítanák el Surteest, ha megkérné a kezét, hogy szegény,
zsoldja nem elég ahhoz, hogy egy asszonyt eltartson…
Henrietta sóhajtott egyet, szobájába sietett, gondosan
megfésülködött, majd néhány percig elégedetten szemlélte tükörbeli
képmását. Az évek múlnak, de szerencsére bőre még üde, szeme
csillog, s haja, ez a puha, aranyos haj még mindig olyan hamvas,
világos, mintha a Hope End-i nap csókolná, és nem a londoni köd
áztatná. Surtees azt mondja, hogy ő a legszebb a három Barrett lány
között. Henrietta jólesően elmosolyodott. Bé tehetséges írónő, nevét
mindjobban megismerik, az új verseskötetéről mindenki
elragadtatottan nyilatkozik, Arabel pedig maga a jóság,
igénytelenség, mindkettőnek kiválóbb tulajdonságai vannak, mint
neki. De ő a legszebb hármuk között, és Surtees őt szereti. Igen,
szereti, ha nem is mondja…
Úgy elábrándozott a tükör előtt, hogy csak a kopogtatásra riadt fel.
A szobalány vendéget jelentett, Henrietta, amennyire hosszú
szoknyája engedte, száguldott lefelé a lépcsőn. Nem szerette Surteest
váratni. Úgyis csak addig maradt, ameddig édesapa haza nem
érkezik. Sőt, mivel tudja, hogy rendszerint hét óra tájban jön meg
Mr. Barrett, már háromnegyed hétkor búcsúzik. A fiúk barátai is
eltűnnek ilyenkor, s ha Elizabethnél van látogató, az is rendszerint
elmegy. Valami hallgatólagos megegyezés jött létre Mr. Barrett és
gyerekei között ebben a tekintetben. A család közösen reggelizett,
utána édesapjuk a Citybe ment, hogy üzleti ügyeit intézze. George és
Alfred az egyetemre siettek, Septie és Occy az iskolába. Henry ebben
az időben Németországban utazgatott egy idősebb barátjával, hogy
megtanuljon tökéletesen németül. Charles, aki dadogott, és emiatt
rendkívül félszeg, visszahúzódó természet volt, otthon maradt,
rajzolgatott vagy muzsikált, ezzel teltek napjai. Mr. Barrett
rendszerint a klubjában fogyasztott valamit délben, és csak este hét
órakor tért haza. Ez alatt az idő alatt mindenki azt tehetett, amit akart.
Mr. Barrett sohasem kérdezte meg, hogy lányai vagy fiai mivel
töltötték az időt. Így Henrietta valójában sok tekintetben szabadabb
volt, mint a korabeli lányok, akik kísérő nélkül nem járhattak sehová,
s vendéget sem fogadhattak anélkül, hogy egy kötögető nevelőnő,
társalkodónő vagy ezt a szerepet betöltő szegény rokon ne ült volna a
fogadószobában. Arabel ugyan néha bejött, de Henrietta
szemrehányó pillantásai hamarosan kiűzték.
Surtees Cook türelmetlenül várta Henriettát. Fel-alá járt a
hatalmas szobában, s azon töprengett, hogyan lehet egy lakás
berendezése ennyire komor. Milyen lehangolóak ezek a nehéz
plüssfüggönyök, milyen bánatos a sötét tapéta! A fekete, faragott
karosszékekben kényelmetlen az ülés, támlájuk kemény, a kandallón
álló üvegburás óra hangja is fáradt, panaszos. Még a sarokban álló
pálmák, azáleák, kaméliák sem tudják enyhíteni a gyászos
hangulatot. Igaz, ha belép Henrietta viruló szőkeségében, minden
megváltozik…
Henrietta csakugyan belépett, sőt beviharzott, és Surtees Cook
mély hódolattal üdvözölte. A derék fiú, aki valóban tengerész lett,
ahogy ezt tervezte, szeretett volna valami szépet mondani
szerelmének. Kereste a szavakat, amelyekkel kifejezze, hogy mit
érez, amikor a barátságtalan, hideg szoba egyszerre megtelik
Henrietta üde bájával. De nem értett a szép szavakhoz. Egy darabig
csak hallgatott, azután megszólalt:
– Ma nagyon szép idő van, Miss Henrietta! – Hallgatott egy
keveset, aztán hozzátette: – Olyan szép az idő, akárcsak… maga!
 Henrietta felsóhajtott. Tudta, hogy Surtees nem a szavak embere, s
lelke mélyén érezte, hogy mit akar a férfi mondani. De azért mégis
szerette volna hallani is ezeket a szavakat. Hiszen a regényekben
olyan szépen megírják ezt, még a leg-félszegebb, legsutább udvarlók
is eldadogják szerelmüknek azokat a mondatokat, amelyekről azt
hiszik azok is, akik mondják, és azok is, akiknek szól, hogy ők
mondták ki először.
Surtees megriadt Henrietta sóhajától. Jaj, mi bántja, mi bánata
lehet? Nagyon sajnálta a lányt ebben a sötét, rosszkedvű házban, ahol
egy mogorva, szigorú apa árnyéka nehezedett a családra. Henrietta
nem úgy látta édesapját, ahogyan Elizabeth. Nem is gondolt arra,
hogy bőségesen fedezi minden kiadásukat. Mit érnek a szép ruhák,
ha nincs hová felvenniük? Hiszen színházba is alig mehetnek,
délutáni előadásokra, lopva, s ha nem fejeződik be hamar a darab, ott
kell hagyniuk az utolsó felvonást, és sietni haza, hogy hét órára, mire
apjuk hazajön, ők is otthon legyenek. És az asztal körül csak a család
ül együtt, szótlanul fogyasztják el az ételeket, mi öröm lehet azokból
a finom sültekből vagy ízletes pudingokból, tortákból, ha soha egy
mosoly vagy vidám szó nem hangzik el étkezés közben?
Elizabeth mindezt nem tudja, nem is tudhatja, rendszerint fent
étkezik szobájában, s a család tagjai csak néhány percre mennek fel,
jó éjszakát kívánni. Ez Mr. Barrett szigorú utasítása. Elizabeth apját
is másképpen látja, mint a többiek. Hozzá különben is gyöngédebben
szól, mint a többiekhez, így volt ez gyerekkorában is, s mostanában
sem változott.
– Mire gondol, Miss Henrietta, miért sóhajtott? – szólalt meg
hirtelen Surtees, maga is megijedve merészségétől.
– Elizabethre gondoltam – felelte Henrietta –, tudja, ugye, hogy
nemrég jelent meg új verseskötete?
– Nem, nem hallottam róla – a férfi zavartan simogatta szakállát –,
nemigen olvasok verseket, hogy mondjam… nemigen értem, mit
akarnak a költők kifejezni a verseikben… Maga mindig érti, Miss
Henrietta a nővére verseit?
 – Többé-kevésbé értem – mosolygott Henrietta –, igaz, a
Szeráfokat, bevallhatom magának, én sem értem teljesen. Viszont
nagyon szeretem azt a versét, amit fiatal királynőnk koronázására írt.
Victoria könnyei a címe. Azt mondja benne, hogy az egész ország
ujjong, s milliók örülnek új királynőjüknek, csak a királynő hullat
könnyeket, mert érzi, hogy milyen felelősséget vállal.
– Ez bizony nagyon szép – bólintott Cook meghatottan –, nekem
eszembe sem jutott volna ilyesmi. Hiába, Miss Elizabeth költő,
különleges lény – tette hozzá elgondolkodva, majd zavartan folytatta:
– De azért örülök, hogy maga nem költőnő!
– Miért örül ennek? – kérdezte Henrietta kis kacérsággal a
hangjában.
– Mert akkor… akkor még kevesebb reményem lehetne, hogy…
feleségül jön hozzám! – nyögte ki végül a férfi.
Henrietta örömében belepirult ezekbe a szavakba. Surtees
feleségül kérte… hiszen eddig is tudta, hogy szereti, s tudta, hogy el
akarja venni, de olyan jó volt, hogy végre kimondta! A következő
pillanatban azonban elkomorodott. Mit ér mindez, hiszen édesapjuk
úgysem egyezne bele a házasságba?… tavaly is, amikor Edward egy
barátja felment édesapja irodájába, és feleségül kérte Henriettát, Mr.
Barrett felháborodottan utasította el a kérőt, és otthon súlyos
szemrehányásokkal illette Henriettát. Akkor nem sokat törődött a
dologgal, a derék Mr. Jonston egy cseppet sem érdekelte, száraz,
unalmas ember volt, úgysem ment volna hozzá. De Surteesnél más a
helyzet… Ha neki is magánvagyona lenne, mint Bének, nem törődne
semmivel sem, feleségül menne Surteeshez, hiszen nagykorú. Azt
tehet, amit akar… De nincsen egy pennyje sem, s ha édesapja
kitagadja – hiszen tavaly azzal fenyegetőzött –, nem tudnának Cook
kis tengerésztiszti zsoldjából megélni.
A férfi feszülten várta Henrietta válaszát. A lány hallgatására
lassan ő is elkomorodott.
– Szóval kikosaraz? – kérdezte csendesen.
 – Nem kosarazom ki, szívesen a felesége lennék – felelte
Henrietta nyíltan. – De ismeri a helyzetünket. Elmondtam már
magának, hogy édesapám… nem tudom, mi okból, még azt sem tűri,
hogy idegenek az ő jelenlétében meglátogassanak. Tavaly megkérte
valaki a kezemet, ridegen elutasította. Nálunk… nálunk… Surtees,
tilos a szerelem! Mi itt élünk, mint dróton rángatott bábuk, édesapa
kezében tartja a drótokat, s úgy mozgunk, ahogy kívánja. Érti most
már?
– Értem, értem, csak elhinni nem tudom. – Surtees homlokán
verejtékcseppek jelentek meg. – Nem tudom elképzelni, hogy ez igaz
legyen. Én elmegyek az édesapjához, és feleségül kérem!
– Ne tegye ezt, Surtees, könyörgök, ne tegye! – Henrietta megható
mozdulattal kulcsolta össze két kezét. – Csak baj származhatik
belőle. – A kandallón levő óra hármat ütött. – És háromnegyed hét.
Kérem, ha kicsit szeret, menjen el! Nem szabad édesapával
találkoznia!
Surtees Cook felállt, egy pillanatig töprengve nézett maga elé,
aztán szilárd hangon jelentette ki:
– És mégis a feleségem lesz, Miss Henrietta!

2.

Flush becsülettel teljesítette azt a feladatot, amivel Miss Mitford

megbízta. A csintalan, erdőn-mezőn kóborló, bolondos jószág
komoly, meghitt baráttá vált. Noha a tavasz nyárba fordult, s még a
Wimpole Street-i udvari szoba ablakán át is nyári illatok áradtak be,
Flush nem kívánkozott el úrnője mellől. Egyszer-egyszer
kikocsiztak, sőt még egy parkig is eljutottak, de ezektől a rövid
kirándulásoktól eltekintve Elizabeth és Flush a homályos, borongós
szobában töltötték el a nyarat. Néha Wilson sétálni vitte a kutyát, de
Flush csak ímmel-ámmal követte a szobalányt, s nem szívesen
mozdult el Elizabeth mellől. A kerevetre kuporodva, csillogó,
dióbarna szemét kimeresztve, mozdulatlanul figyelte, amint úrnője
sebesen kapargál fekete jeleket egy fehér papírlapra.
Elizabethnek nagyon sokat jelentett Flush szeretete, ragaszkodása.
Jólesett érezni maga mellett egy élőlényt. Időnként kopogtattak: hol
tízórait hozott Wilson, hol postát. Flush ilyenkor felkapta a fejét, s
szinte cinkosan hunyorgott, amikor meglátta az ételekkel megrakott
tálcát Wilson kezében. Most már nem volt szükség arra, hogy
Elizabeth papírkosárba rejtse a maradékot, Flush egy pillanat alatt
eltüntetett minden áruló jelt.
Wilsont és Mr. Barrettet be lehetett csapni azzal, hogy Flush ette
meg a finom sülteket és a tápláló, tejszínes süteményeket, de
Chambers doktort nem tévesztette meg az üres tálca. Amikor
meglátogatta, fejét csóválva vette észre, hogy Elizabeth arca
megkeskenyedett, keze, amely szüntelenül forgatja a tollat, szinte
átlátszóvá vált.
– Mit eszel, Elizabeth? – kérdezte a doktor. – Eszel-e egyáltalán?
– Nincs étvágyam – válaszolta Elizabeth kis sóhajjal.? Már előre
reszketek, hogy Wilson melyik pillanatban lép be a tálcával. És
akkor nekem ennem kell… úgy birkózom minden falattal, mint a
mesebeli kislány, akinek kásahegyen kellett átrágnia magát.
Napközben még megy a dolog, de este, amikor édesapa is végignézi
étkezésemet, összeszűkül a torkom, képtelen vagyok egy falatot is
lenyelni. Azonkívül ez a fekete sör… undorítóbb, borzalmasabb italt
el sem tudok képzelni. És édesapa ragaszkodik hozzá, hogy
mindennap megigyak egy pint fekete sört. Talán könnyebben tudnám
lenyelni a többi ételt, ha nem fenyegetne a fekete sör… Kérem,
doktor bácsi, beszéljen édesapával, magyarázza meg neki, hogy nincs
szükségem erre a pokoli folyadékra!
– Igyekszem megmagyarázni édesapádnak, de azt hiszem, nem
sokra megyek vele – mondta a doktor eltűnődve –, tudod, milyen
makacs a természete, és az utóbbi időben érzésem szerint még
makacsabbá vált.
– Igen… – Elizabeth felsóhajtott. – Mióta Londonban élünk,
édesapa nagyon megváltozott. Nem panaszkodhatok, hozzám mindig
gyengéd, kedves, de a többiek… a testvéreim sokat panaszkodnak.
Különösen Henrietta van elkeseredve.
– Igen, igen, nekem is említette. Férjhez szeretne menni, és mégis
arra kéri udvarlóját, hogy ne kérje meg édesapádtól a kezét. Pedig
Henrietta már nem bohó csitri, itt az ideje, hogy férjhez menjen. És a
fiúk is… a múltkor kérdeztem Alfredet, hogy nem gondol-e a
nősülésre? Azt felelte, hogy édesapátok kijelentette: egyikük
házasságába sem egyezik bele. A családnak együtt kell maradnia. Ez
magasztos törekvés lenne, ha a család együtt is akarna maradni.
– Ha mami élne, mindez nem lenne így… – Elizabeth szeme
elnedvesedett, köhögés rázta meg. Kezét szája elé tette, hogy elrejtse
köhögését, majd arcát zsebkendőjébe temette. A doktor nyugtalanul
nézte, hogyan küszködik a köhögéssel.
– Nem, nem maradhatsz Londonban tovább. Ebbe semmi
körülmények között sem egyezhetek bele! – mondta búcsúzásul. –
Még ma beszélek édesapáddal.
A doktor elment. Elizabeth kimerülten dőlt vissza a kerevetre.
Lehunyta a szemét, és igyekezett valami kellemesre gondolni.
Gondolatai ide-oda ugráltak, s végül, mint legtöbbször, ha
elszomorodott, a gyerekkornál állapodtak meg. Amikor még
Hektorért rajongtak Bróval együtt, és virágokból rakta ki Hektor
arcképét… vagy, amikor átkocsizott Mr. Boydhoz, és görögül
olvasott. Mennyi óra volt Mr. Boyd szobájában! A vak embernek
milyen öröme telt benne, ha a sok finom óraszerkezet megszólalt!
Milyen boldog volt, ha az órák egy időben ütötték el a negyed- és
félórákat! De akkor örült csak igazán, amikor a muzsikáló órája
eljátszott egy gavotte-ot. Közben az óra előtt levő alabástromlapon
kicsiny figurák keringtek, hajlongtak a zene ütemére. Ezt nem látta a
vak, de pontosan tudta, hogy melyik ütemre melyik mozdulat
következik. A belső szemével látta. És Elizabethnek Wordsworth
verse jutott eszébe:

Mert ha merengő éjeken

lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyul belső szemem,
mely a magány áldása… 3

„Igen, ez a belső szem a magány áldása vagy átka – gondolta kis

sóhajjal. – Nem, nem szabad panaszkodnom, hiszen mennyien
szeretnek, és a magányos órákat versekkel tudom megszépíteni…”
Elizabeth borús gondolatainak Henrietta vetett véget. Beviharzott
a szobába, lelkendezve mutatott egy fényes selyemanyagot, amit
éppen most vásárolt a Regent Streeten. Az üzletben azt állították,
hogy a királynőnek is ilyen az egyik ruhája – mondta ragyogva –,
ugye, szép leszek benne?
– Szép leszel, drágám – bólintott Elizabeth –, ez az aranyos szín
jól illik majd a hajadhoz!
– Ugye? – kapott Henrietta a szón –, pedig Arabel egy sötétebb
színre akart rábeszélni. Mintha már olyan öreg lennék… Surteesnek
is tetszem majd benne!
És Henrietta túláradó örömében körültáncolta a szobát. Elizabeth
tekintetével mosolyogva kísérte húga kecses mozdulatait. Hamarosan
Alfred és George is bejöttek; amint hazaérkeztek az egyetemről,
rendszerint belátogattak nővérükhöz. Igaz, szigorú utasítás szerint
csak egyenként és csak néhány percig maradhattak, de most, hogy
Henrietta táncolt, Alfred hozzálépett, meghajolt előtte, és együtt
folytatták a táncot. Majd Arabel lépett be, de George hiába
jelentkezett táncosként, húga nem volt hajlandó táncolni. Így csak
Henrietta és Alfred táncoltak, mind gyorsabban, mind szilajabban.
Olyannyira, hogy észre sem vették, amikor édesapjuk belépett.

3
Wordsworth: Táncoló tűzliliomok c. költeményéből. Szabó Lőrinc fordítása
 Mr. Barrett megjelenésére először Flush lett figyelmes. Az
érzékeny jószág még most is félt Mr. Barrett-től, bár az sohasem
bántotta. De Flush, aki úrnője kedvéért lemondott a nyár, a szabadság
örömeiről, magáénak követelte Elizabethet. És féltékeny volt arra a
mogorva arcú, szigorú férfiúra, aki leült úrnője kerevete mellé,
megsimogatta a kezét, és tudomást sem vett Flushról.
A kutya az ajtónyílásra felkapta a fejét, fülét hegyezte, aztán
riadtan meglapult. Elizabeth arcán félelem suhant keresztül.
Henrietta milyen boldogan, önfeledten táncol… mi lesz, ha édesapa
meglátja?
Mr. Barrett megállt az ajtóban egy pillanatra, léghuzat támadt, s a
hirtelen keletkezett léghuzat mintha minden jókedvet egyszerre
elsöpört volna. Alfred vette először észre édesapját, megállt, a
következő pillanatban Henrietta is abbahagyta a táncot. Úgy álltak
mindketten megkövülten, mint a zenélőóra figurái, amikor lejár a
szerkezet. Henrietta tért először magához, sután meghajolt, és kifelé
igyekezett. De Mr. Barrett egy kurta mozdulattal visszatartotta.
– Henrietta, itt maradsz! – mondta jegesen. – A többiek
elmehetnek. Nagyon jól tudjátok, hogy nem szabad nővéreteket
kifárasztani, és egyszerre csak egy látogató tartózkodhat a
szobájában. Megtiltom, értitek: megtiltom, hogy ez még egyszer
előforduljon! Ezentúl nem fogjátok tudni, hánykor jövök haza, így
alkalmam lesz ellenőrizni, hogy betartjátok-e utasításaimat.
Alfred, George és Arabel, mint három megfenyített gyerek,
lehorgasztott fejjel távozott. Az ajtóban még hallották Elizabeth
kedves, mentegetőző hangját:
– De édesapa, én úgy örülök, ha testvéreimmel együtt lehetek!
Örülök a vidámságuknak, a jókedvüknek!
– Gyermekem, én tudom a legjobban, hogy neked mi tesz jót! –
válaszolta Mr. Barrett. Majd Henriettához fordult:
– Ismered Surtees Cook sorhajóhadnagyot?
– Ismerem – felelte Henrietta, és elhalványodott.
– Ide szokott járni?
 – Igen – bólintott Henrietta alig hallhatóan.
– Ez az ember ma feljött az irodámba, és feleségül kért téged.
Henrietta szólni akart, de csak a szája nyílt ki, hang nem jött ki a
torkán. A szeme jeges rémülettel meredt Mr. Barrettre.
– Már tavaly, amikor feleségül kértek, megmondtam, hogy az én
beleegyezésemmel nem mehetsz férjhez. Ha férjhez akarsz menni,
ám menjél, de akkor el kell hagynod a házat abban a ruhában, amit
magadon viselsz, és soha ennek a háznak küszöbét át nem lépheted.
És ne számíts a halálomra! Mert kitagadlak, s halálom után egyetlen
pennyt sem örökölsz utánam, sem te, sem bárki, aki családunkból
férjhez megy, vagy megnősül. Megértetted?
– Nem, nem értem! – sikoltott fel Henrietta. – Nem értem! Miért
nem szabad férjhez mennem? Miért nem lehetek a felesége annak,
akit szeretek? Miért, miért tilos nálunk a szerelem? Hiszen te is
szeretted mamit, te is megnősültél… légy irgalmas hozzám…!
Mr. Barrett arca elfeketedett ezekre a szavakra. Elizabeth
halálsápadtan, visszafojtott lélegzettel, mozdulatlanul feküdt a
kereveten. Csak a kandallón álló óra ketyegett csendesen.
– Elizabeth, add ide a bibliádat! – szólalt meg Mr. Barrett néhány
pillanat után.
– Miért? – kérdezte Elizabeth végtelen erőfeszítéssel.
– Meg akarom esketni a húgodat, hogy soha az életben nem
találkozik többé ezzel a himpellérrel. Ha nem esküszik meg, még ma
el kell hagynia a házat!
Henrietta keze görcsösen ökölbe szorult. Elizabethre nézett,
szemében állati félelem szűkölt.
– A biblia édesanyámé volt – Elizabeth felemelkedett a kerevetről
–, erre a célra nem adhatom oda!
– Szóval megtagadod a kérésemet? – Mr. Barrett kiegyenesedett.
Az ajtóhoz lépett, és meghúzta a csengő zsinórját. Henrietta fel akart
kelni a székről, de apja hozzálépett és visszatartotta.
A csengetésre Wilson lépett be. Mr. Barrett utasította, hogy a
szobájából hozza el a bibliát. Wilson kis, csodálkozó pillantással
vette tudomásul a parancsot, majd kisietett. Néhány pillanat múlva
visszatért a fekete könyvvel.
– Henrietta, ide gyere! – szólalt meg Mr. Barrett. – Hajlandó vagy
utánam mondani?
– Nincs más választásom – suttogta a szerencsétlen lány.
– Hát akkor mondd: „Esküszöm az élő Istenre és a szent bibliára,
hogy Surtees Cook kapitánnyal többé az életben sem személyesen
nem találkozom, sem levél útján nem érintkezem!”
Henrietta apjára emelte nagy, kék szemét, amely elfeketült a
visszafojtott könnyektől. Apja hidegen, közönyösen nézett vissza rá.
És ekkor a lány könyörgő tekintete is megkeményedett, mintha
hirtelen álarcot vett volna fel. Szilárdan, nyugodtan ejtette ki a
szavakat.
Amikor az utolsó szó is elhangzott, Mr. Barrett Elizabeth-hez
lépett. De a lánya ösztönszerű mozdulattal elhúzódott tőle. Mr.
Barrett megütődve nézett rá.
– Haragszol rám, Elibeth? – kérdezte csodálkozva. Elizabeth nem
felelt. Mr. Barrett egy pillanatig habozva állt, majd lassan elhagyta a
szobát. Henrietta kiegyenesedve várta, amíg az ajtó becsapódik. És
utána lángoló arccal, vadul felkiáltott:
– És én ezt az esküt meg fogom szegni, ahányszor csak lehet! Én
Surtees Cookot szeretem, és találkozni fogok vele, ahányszor csak
lehet! Vedd tudomásul, Bé! Érted, Bé? Miért nem felelsz? Felelj, Bé!
De Elizabeth nem felelt. Halottsápadtan, lehunyt szemmel feküdt
ájultan a kereveten, két áttetsző keze élettelenül csüggött le.
– Arabel, Arabel, segíts, Arabel! – sikított Henrietta. Azután őt is
elhagyta minden ereje. Végigvágódott a földön, homlokát beütötte az
asztal lábába, és halántékából lassan szivárgott a vér…
 3.

Jane néni, Elizabeth édesanyjának húga, Torquayban lakott. Torquay

kis kikötőváros Anglia délnyugati csücskében, a kék tenger partján,
amelyet szeszélyes formájú, vörös sziklák csipkéznek, s a háttérben
zöldellő és virágoktól tarkálló rétek simulnak a körbefutó dombokba.
Jane néni nem hasonlított elhunyt nővéréhez, Mary-hez. Elizabeth
édesanyja volt a legszebb, legmagasabb a Graham-Clark lányok
között. Jane néni alacsony, gömbölyű, félénk teremtés volt, aki férjét
sokévi házasság után is még mindig Mr. Hedleynek szólította. Jane
néni mindenkitől félt. Még tizennégy éves kislánya, Bella is
uralkodott rajta. De férjénél is sokkal jobban félt indulatos, nyers
sógorától, Mr. Barrett-től. Amikor sógora levele megérkezett,
amelyben megkérdezte, hogy hajlandó volna-e a beteg Elizabethet
egy időre magához venni, Jane néni szívére szorította kezét, hogy
elnyomja annak riadt lüktetését. Hiszen boldogan, de milyen
boldogan vállalta volna Elizabethet, csak nem tudta, mit szól majd
ehhez férje! Igaz, a ház elég tágas, nyolc szobájukból négyet nem is
használnak, de vajon megfelelnek-e ezek majd Barrettéknek? Hiszen
Mr. Hedley, aki szintén kereskedő volt, nem engedhetett meg
magának még most sem olyan fényűzést, mint Mr. Barrett, noha az
vagyona nagy részét elvesztette.
Jane néni fel-alá tipegett a házban, nézegette a berendezést,
fejcsóválva látta, hogy az egyik szobában nem lehet kinyitni az
ablaktáblákat, a másikban kirojtosodott a szőnyeg, a harmadikban
mozog az asztalláb, csupa apróság, de mindenképpen rendbe kell
hozatni, mielőtt a vendégek megérkeznek.
Mr. Hedley pontosan egy órakor hazaérkezett – hogy vert szegény
Jane néni szíve, milyen nyugtalanul figyelte férje arcvonásait, amíg
az a levelet végigolvasta! Jaj, mi lesz, ha Mr. Hedley nem egyezik
bele, hogy Elizabeth hosszabb időt itt töltsön? Ha szemére veti majd,
hogy sohasem hívták meg őket Hope Endbe, lenézték, amiért nem
voltak olyan gazdagok, mint az ültetvényes Barrették? Senki sem
örült jobban Mr. Hedleynél, amikor felszabadították a rabszolgákat!
Nem azért, amiért örülnie kellett volna, amiért legalább Angliában
győzött a jobb érzés, s eltűnt az ókornak ez a szégyenteljes
maradványa, hanem azért örült, mert gőgös sógora szegényebb lett.
De Mr. Hedleyt sokkal jobban megindította Elizabeth betegsége,
mintsem hogy saját sérelmeivel törődjön. Azonnal leült és levelet írt,
hogy sürgősen várja rokonait. Még azt is megírta, hogy eléjük utazik
Plymouthig, s onnan együtt jönnek a postahajóval Torquayba.
Augusztus vége volt, mire Elizabeth annyira megerősödött, hogy
elutazhattak. A szobájában lejátszódott jelenetről sem Mr. Barrett,
sem ő nem tett többet említést. Mindketten úgy viselkedtek, mintha a
borzalmas perceket át sem élték volna. Mr. Barrett valóban
megrendült, mikor a két ájult teremtést megpillantotta. Azonnal
orvosért küldött, és miután a lányok magukhoz tértek, Chambers
doktor kegyetlen igazságokat mondott régi barátjának. Mr. Barrett
szótlanul hallgatta az orvos szavait. És amikor az feltette a kérdést:
„Miért nem engeded meg, hogy Henrietta férjhez menjen?” Mr.
Barrett arca elsötétült, s nem felelt. Csak néhány másodperc múlva
szólalt meg visszafojtott indulattal hangjában: „Én is egyedül élek.
Tizenegy gyerek gondját vállaltam megváltozott körülmények
között. Otthagytam Hope Endet, hogy megélhetést biztosítsak nekik.
Ha nincsenek gyerekeim, vagy ha nem akarom, hogy gondtalanul
éljenek, megtarthattam volna Hope Endet. Esetleg úgy is
kievickéltem volna a bajból. De nem tettem ezt. Árultam a birtokot,
hagytam, hogy mindenféle népség járja keresztül-kasul a parkot,
behatoljanak szobáinkba, feldúlják a nyugalmunkat. És aztán… aztán
ott kellett hagynom a földet. Mindezt azért, hogy a család együtt
maradjon, hogy a fiúk ne szakadjanak el a háztól, tanulhassanak. Te
nem tudod, hiszen mindig városban éltél, mi az, szabadsághoz
szokott férfinak Londonban élni! Hogy hív, hogy szólít a föld, a rét,
az erdő… És mindenhez egyedül vagyok. Nincs asszony, aki
hazavárjon, nincs asszony, akit szeressek. Azt hiszed, nem találtam
volna feleséget? Nem lett volna akadály a tizenegy gyerek. De nem
akartam a gyerekeimnek mostohát. Nem akartam, hogy az én kis
Elibethem más asszonyt lásson anyja helyett az asztalfőn. Hát
akkor… hát akkor nem érdemlem meg, hogy cserébe az én
hűségemért, lemondásomért ők is hűségesek legyenek?”
Chambers doktor megindultan, sajnálkozva nézte barátját:
„Rögeszme, súlyos rögeszme – gondolta elszomorodva –, saját
keserűsége miatt megmérgezi családja életét. Ha fizikai betegsége
lenne, gyógyítanák, de ezt a betegséget nem lehet meggyógyítani.”
– Nem felelsz, tehát nem értesz egyet velem – mosolygott
kesernyésen Mr. Barrett –, nem baj. Én tudom, hogy tiszta a
lelkiismeretem, és ez nyugalmat és biztonságot ad, bármi történjék!
Henrietta elkísérte Elizabethet Torquayba. Természetesen Flusht
sem hagyhatták otthon, sem Wilsont. És férfikíséretként George
ment velük. George ebben az évben lett ügyvéd, magas, jóképű fiú,
legjobban hasonlított édesanyjára, annak finom vonásait örökölte.
Ezért szerette Elizabeth legjobban Bro után, s örült, hogy éppen ő
kíséri el, ha már Bro nem lehet velük. De édesapja, aki
mindenképpen igyekezett kedvében járni, megígérte, hogy hazahívja
Brót, elég lesz, ha csak Sam marad az ültetvényeken.
Az utazás simán folyt le. A tenger csendes volt. Londonból
gőzhajón tették meg az utat Plymouthig, ott már várta őket Mr.
Hedley, aki fontoskodva igyekezett segíteni, noha erre nem sok
szükség volt. George mindent elintézett, átrakatta a poggyászokat a
postahajóra, és rövid út után megérkeztek Torquayba.
Megérkezésük után, míg Wilson a kicsomagolással volt
elfoglalva, Henrietta George kíséretében sétára indult, hogy
körülnézzen a kisvárosban. De Jane néni utánafutott a kapuig. S kis,
párnás kezét összecsapva ámulatában, elképedve kérdezte:
– Henrietta, sétálni akarsz menni, egyedül?
– Nem egyedül, Jane néni, George-dzsal – válaszolta Henrietta.
– Édes leányom, Torquay kisváros, engem mindenki ismer, miféle
hírünk lenne, ha látnák, hogy a húgom egy fiatalemberrel, akiről
igazán nem sejthetik, hogy a testvére, kísérő nélkül sétál fényes
nappal!
„Miért, jobb lenne, ha késő éjjel sétálnék?” – gondolta Henrietta
dühösen, és felvonta a vállát. – Hát kivel menjek, Jane néni? –
kérdezte végül, s igyekezett, hogy ne lássék rajta, milyen
nevetségesnek tartja nénje aggodalmát.
– Majd ha a szobalány ráér, elkísérhet, esetleg én vagy bátyád
mehetünk veled! Ne felejtsd el, fiatal hölgy vagy, vigyáznunk kell a
jó híredre!
– A jó híremre…! – Henrietta visszafojtotta az ajkára kívánkozó
gúnyos mosolyt. A drága jó Jane néni, aki úgy tipegett, mint egy
töltött galamb – egész lényében, szelíd tokájában, félénk tekintetében
volt is valami galambszerű –, nem is sejtette, hogy Henrietta
mennyire fütyül a jó hírére. Mióta apja a kegyetlen esküre
kényszerítette, a szeleburdi, polkázó, mindig jókedvű Henrietta
belülről tökéletesen megváltozott. Mialatt az esküszavakat hangosan
mondta, a szavak mögött megérlelődött benne a szilárd elhatározás,
hogy harcolni fog a boldogságáért. Nem engedi, hogy örökre a
Wimpole Sreet foglya maradjon. És bár azóta Surtees nem lépte át
házuk küszöbét, gyakran találkoztak olyan helyeken, ahol, remélték,
senki sem látja őket. És ha mégis meglátnák – ezzel is számoltak –,
hát Henrietta elhagyja a házat, és megesküsznek. Százszor, ezerszer
inkább a legszűkebb szegénység, mint ez az örömtelen, sivár élet,
amit Surtees nélkül kellene élnie.
– Igen, a jó híredre – ismételte Jane néni, és elpirult, még piciny
fülei is belepirultak ezekbe a szavakba. – Nézd, itt van Bella,
majdnem gyermek még, nem szabad előtte rossz példát mutatnunk.
– Igaza van, Jane néni – mondta engedelmesen Henrietta, és
szobájába sietett, hogy levelet írjon Surteesnek. Ő szabadon írhatott,
csak Surtees címezte leveleit Elizabethnek, aki ebben az időben igen
sok levelet kapott íróktól, kiadóktól és tisztelőitől. Mr. Barrett ha
nem bontott is fel minden levelet, számon tartotta, hogy gyermekei
kivel leveleznek. Elizabeth postáját azonban nem nézte át. Benne
tökéletesen megbízott.
Megérkezésük után másodnapra Mr. Hedley elhívta a kisváros
legkiválóbb orvosát, Barry doktort. A doktor már hallott az ismert
költőnőről, akit idősebbnek és csúnyának gondolt. Meglepődött,
amikor meglátta a bájos, finom arcú teremtést. Zavarában mindjárt
hangot is adott meglepetésének.
– Nem vagyok már olyan fiatal, kedves doktor úr – mosolygott
Elizabeth ami pedig a csúnyaságot illeti… ez igazán ízlés dolga. De
kérem, árulja el, hogy miért képzelt csúnyának!
– Talán azért, mert költőnő – vallotta be az orvos –, tudja,
bennünk, férfiakban még mindig előítélet él a tanult, művelt nőkkel,
az úgynevezett kékharisnyákkal szemben. Csúnyának képzeljük el
őket, ápolatlannak, ízléstelen ruhában, vastag szemüveggel. Talán
ilyenek lehettek azok, akik a francia forradalom után külön
asszonyklubokat alakítottak, sőt férfiruhában akartak járni, hogy
semmi ne különböztesse meg őket a férfiaktól. Szerencsére akkor a
konvent megtiltotta működésüket.
– Viszont a nőkérdést ezzel nem lehet elintézni, doktor úr – felelte
Elizabeth határozottan –, s mint ahogy az emberi jogokért a
férfiaknak harcolni kellett, a nők is harcolni fognak jogaikért. Azt
hiszem, megkönnyíti majd helyzetüket az, hogy Angliában nő ül a
trónon.
– No lám – most már a doktor is mosolygott –, kiderül, hogy az
ilyen bájos, kislányos arcú teremtésekből is kibújik a női jogok
rettenthetetlen harcosa. Nyilván a könyvekből szedte a sok
tudományt. Arra kell kérnem, hogy egy kis időre hagyjon fel a sok
írással, olvasással. Ha meg akar gyógyulni, szót kell fogadnia! – tette
hozzá, amikor látta, hogy Elizabeth arcáról lehervad a mosolygás.
– De miért – tört ki Elizabeth panaszosan – miért akar doktor úr
megfosztani társaimtól a magányosságban? Hiszen családomon kívül
embereket alig látok, a természetből annyi az enyém, amennyi a
szobám ablakán betekint, mi marad más, mint a könyvek, a betűk,
amelyek mondatokká formálódva helyettesítik az életet? Higgye
meg, doktor úr, én szívesebben élnék, mintsem hogy halott
könyvekkel körülbástyázva álmodjak az életről…
Elizabeth elhallgatott, zöldeskék szeme néma szemrehányással
tapadt az orvosra. Az nehezen állta ezt az átható tekintetet. Végül
zavartan kijelentette, hogy nem bánja, könnyű regényeket olvashat
Elizabeth, csak a nehezebb olvasmányoktól tartózkodjék. És ha szót
fogad, meglátja, nem kell megelégednie a természetből annyival,
amennyit szobája ablakából lát, megerősödik, és bebarangolhatja
egész Torquayt.
Jane néni sokat mesélt Barry doktorról, aki egész nap járta a
várost és környékét, ingyen gyógyította a szegényeket, sőt
orvosságaikat is saját pénzén vette meg nekik. Éppen ezért ő maga a
legszerényebb körülmények között élt, de amikor Elizabeth több
tiszteletdíjat akart neki adni, sértődötten visszautasította. Egyébként
majdnem mindennap meglátogatta új betegét, akinek a torquayi
levegő határozottan jót tett. Már nem feküdt egész napon át, járt-kelt
a házban, sőt kisebb sétákat is tett. És állapota még jobb lett, amikor
egy napon imádott Brója is megérkezett. George már hazautazott, és
elfoglalta állását az Inner Temple jogásztestületében. Bro érkezése
valósággal felvillanyozta nővérét, megjavult az étvágya, Flushnak
nem jutott annyi sütemény, mint eddig.
Bro az első napokat majdnem kizárólag Elizabethtel töltötte.
Végigolvasta valamennyi versét, amelyet távollétében írt, s a
megjelent kritikákat is. Ezek különös örömmel töltötték el, hiszen
valamennyi kritika a legnagyobb elismerés hangján szólt nővéréről.
– Hát igen – jelentette ki nem kis büszkeséggel hangjában –, te
vagy Anglia legnagyobb költőnője! Ezen egy csöppet sem
csodálkozom! Én akkor is tudtam, amikor még gyerekek voltunk, és
nekem olvastad fel első verseidet. Csak, amit akkor nem tudtam
megérteni, most sem tudom. Itt élsz közöttünk, szinte ki sem
mozdulsz hazulról, ugyanúgy, akár Henrietta és Arabel, és… közben
ilyen verseket írsz! Ne félj, nem kérdem, mi a versírás titka…
gyerekkoromban még megkérdeztem, ma már érett fejjel tudom,
hogy nem lehet erre a kérdésre felelni. De azért egyet árulj el, Bé!
Honnan veszed verseid anyagát, amikor olyan kevés emberrel
kerülsz össze?
– Ó, hát azért vannak jó barátaim, akik meglátogatnak, és
elmondják, mi történik a világban. Azután a fiúk… esténként, amikor
bejönnek szobámba egymás után, magukkal hozzák a város sok-sok
eseményét. És az újságok, folyóiratok… ha megszűrve is, de azért
eljut a világ hozzám a betűkön keresztül…
– Igen, drágám, költő vagy, s így a megszűrt eseményekből is
érzed az életet – mondta eltűnődve Bro. – Büszke vagyok rád,
nagyon-nagyon büszke vagyok rád!
– De jó, hogy itt vagy, hogy velem vagy! – Elizabeth boldog
mosollyal nézett öccsére. – S milyen kár, hogy csak rövid ideig
maradhatsz Torquayban. Édesapa azt írta, hogy hamarosan vissza
kell menned Londonba, mert szüksége van ott rád!
– Szeretnék itt maradni, amíg teljesen meg nem gyógyulsz, Bé –
jelentette ki Edward.
– És nem lesz itt neked túlságosan unalmas? Torquay igazi
kisváros, nem tudom, mivel töltöd majd el az időt, különösen most,
télen. Nyáron úszhatsz, vitorlázhatsz, kirándulhatsz, de most csak a
szél zúgását hallhatod, meg a torquayi fiatal lányok csevegését, akik
bizonyára nagyon megörülnek egy londoni fiatalembernek, aki még
Nyugat-Indiában is járt.
– Bevallom neked, nem nagyon érdekelnek a torquayi fiatal
lányok – mondta Bro nagyon határozottan –, azért jöttem, hogy veled
legyek! És mint látom, Jane néninél zongora is van, játszhatok, no
meg festegethetek. Tudom, hogy nem sokat érnek a mázolmányaim,
de nekem örömet szerez a festés. De a legnagyobb öröm, hogy
melletted lehetek.
– Ó, drágám! – Elizabeth nem tudott mit felelni öccsének, úgy tele
volt a szíve túláradó szeretettel. Most értette meg, milyen áldozatot
hozott érte Bro, amikor hazajött Nyugat-Indiából. Ott munkája volt,
amelyet jól ellátott, szerette Nyugat-Indiát, szerette az ültetvényeket,
a végeláthatatlan cukornádmezőket, amelyeken most már nem
rabszolgaként dolgoztak a négerek. És Bro minden erejével segítette
a felszabadított, de tudatlan, tétova embereket. Amikor időnként
hazalátogatott, sokat mesélt a felszabadított rabszolgákról, akiknek
nagy része nem tudott mit kezdeni a szabadságával. Bro tanította
őket írni, olvasni, számolni – megmagyarázta nekik, hogy most már
nincsen gazda, aki mindenről gondoskodik, maguknak kell az élet
ügyes-bajos dolgaiban eligazodni. Mikor elmondotta, hogy szabad
ideje nagy részét a négereknek szentelte, Elizabethnek eszébe jutott
az egykori iskolatárs, Harry Glosteen mondása: „Rabszolgatartók
vére csörgedezik ereidben.” Harry, ha látná, megbocsátaná ezt
öccsének. Hiszen minden cselekedetével vezekel érte… mennyi
jóság, nagylelkűség s mennyi művészi hajlam van Bróban, de
mégsem annyi, hogy valami nagyot alkosson. És ez fáj neki.
Edward látta, hogy Elizabeth homloka elborul.
– Ne búsulj, Bé – mondta gyengéd, becéző hangon –, a
legfontosabb, hogy meggyógyulj, s teljesen egészséges legyél! Majd
én sokat felolvasok neked! Tudod mit? Játsszuk azt, hogy újra
gyerekek vagyunk, Mr. MacSwiney órájára készülünk s Homéroszt
olvassuk éppen! Van nálad Homérosz?
– Van – bólintott Elizabeth, fellelkesülve a gondolattól –,
méghozzá egy elegáns, kicsiny kötet, hogy a doktor regénynek tartsa.
Úgy mulatok szegényen, nem engedi, hogy komoly dolgokkal
terheljem a fejem! A múltkor átnézte a könyveimet, valamennyi
görög és latin könyvet félrerakott, s szigorúan kijelentette, hogy
ezekhez nem szabad hozzányúlnom. De egy kis, lapos Homérosz
elkerülte figyelmét…
– Hát akkor add ide ezt a Homéroszt! És keressünk ki belőle
valami nagyon szép részt – mondta Bro, és egy parányi szomorúság
volt a hangjában. Talán a soha vissza nem térő gyerekkor emléke
rezdült át rajta, talán a jövőt sejtette meg…
 Elizabeth átnyújtotta a könyvet, és a téli délelőttök legkedvesebb
mulatsága ezentúl a gyerekkoridézés volt. Egy-egy verssor olvasása
közben csak úgy rajzottak fel az emlékek, s olyan maradéktalanul
boldogok voltak a testvérek ezekben az időkben! A doktor
elégedetten bólogatott, ha meglátogatta betegét, és saját piluláinak,
no meg a komoly könyvek eltiltásának tulajdonította a javulást.
Jane néni örömmel sürgött-forgott Elizabeth körül, naponta tízszer
is kiszaladt a konyhába, nem bízott a szakácsnőben, saját maga
akarta elkészíteni Bé ételeit. John bácsinak is első dolga volt, ha az
üzletből hazajött, hogy meglátogassa Elizabethet. A kis Bella eleinte
féltékeny volt unokatestvéreire, de amikor Elizabethtől számos
ajándékot kapott, megbékélt. Lelke mélyén őszintén csodálkozott,
hogyan válhat meg Elizabeth olyan könnyedén akár egy puha
selyemkendőtől, akár egy gyönggyel kirakott arany karperectől.
Bella becsületesen bevallotta önmagának, hogy ilyesmire sohasem
lenne képes. Azon is csodálkozott a kislány, hogy unokanővérét nem
érdeklik a férfiak. Mire kitavaszodott, Elizabeth már többször
kijárhatott, s a kisvárosi fiatalemberek sietve tették tiszteletüket
Hedleyéknél. Henrietta szívesen elszórakozott a gavallérokkal, noha
hűséges maradt Surteeshez, de Elizabeth éppen olyan udvariasan
kimért volt valamennyivel, mint annak idején Newcastle-ban. Ha
tehette, a szobájában maradt mindaddig, míg a látogatók el nem
mentek.
– Nem értelek, Bé, sehogyan sem értelek – nyűgösködött Bella,
akinek a viktoriánus kor erkölcse szerint a szende gyermeklányt
kellett játszania, noha valójában nyílt eszű, szerelemre vágyó,
nyugtalan kis teremtés volt –, hogy lehet az, hogy mindig szobádba
vonulsz, ha látogatók jönnek? Téged nem érdekelnek a férfiak? Te
még nem voltál szerelmes?
– Nem… – felelte Elizabeth távolba néző tekintettel –, mert hogy
is szeretne engem az, akit én szeretni tudnék?
Bella ezen a mondáson úgy elcsodálkozott, hogy tátva maradt a
szája. Nem értette, sehogyan sem értette, mit akar ezzel mondani
unokanővére. Elizabeth látta kishúga ámuló szemét, s mosolyogva
tette hozzá:
– Ne törd ezen a fejed, kis Bella, felejtsd el, amit mondtam!
Bella vállat vont, és sietett Henriettához, akivel sokkal
könnyebben megértették egymást. Bella áhítattal hallgatta, amikor
unokanővére Surteesről beszélt, és keserves könnyeket hullatott,
amiért a szerelmesek még nem kelhettek egybe. Lelke mélyén
nagyon haragudott Mr. Barrettre, félt is tőle, s amikor megérkezett,
rendszerint elbújt.
Mr. Barrett pedig amilyen gyakran csak tehette, meglátogatta
családját. Maga is meglepődött, milyen jót tesz Elizabethnek a
torquayi levegő. A fiúk váltogatták egymást, de Elizabeth kérésére
Arabel is lejött egy rövid időre.
Mr. Barrett minden alkalommal érdeklődve kérdezte: milyen
verset írt Elizabeth? Elizabeth megmutatta verseit, csak nevetve
kérte: ne árulja el doktor Barrynek, hogy megszegi tilalmát. De hát
nem utasíthatta vissza barátnője, Miss Mitford kérését, aki évkönyve
számára kért újabb költeményt. És amikor Victoria királynő férjhez
ment Albert herceghez, Elizabeth örömmel üdvözölte a házasságot.
Hiszen éppen úgy szerette a fiatal királynőt, mint az egész ország, és
szívből kívánta, hogy boldog legyen.
Mr. Barrett különösen büszke volt, hogy a vers az Athenaeumban,
ebben a színvonalas és igényes folyóiratban jelent meg. „Igen,
Elizabeth mind híresebb lesz – gondolta elégedetten –, most már az
egészsége is javulóban van, nem-: sokára visszajöhet Londonba, nem
lesz a család széjjelszakítva, újra együtt leszünk! Henrietta is
megnyugodott, belátja, ostoba fellángolás volt részéről, hogy férjhez
akart menni! Ebből a szempontból jó, hogy Torquayban vannak, itt
könnyebben elfelejti képzelt szerelmét.”
Mr. Barrettnek fogalma sem volt arról, hogy Surtees már több
ízben meglátogatta Henriettát, és Jane néni, az örökké ijedős, remegő
Jane néni fogvacogva fedezte ezeket a látogatásokat. Még férjének
sem árulta el, hogy ez a csinos fiatalember, aki időnként Londonból
érkezik, nem Elizabeth-hez jön. Elizabethnek több látogatója volt:
Miss Mitford, Mr. Kenyon, a jóságos, kedves barát, akinek a
látogatása után mindenki mosolygott, mindenki jókedvű volt. Mr.
Kenyon olyan élénken, közvetlenül mesélt a londoni irodalmi életről,
hogy még Mr. Hedley is, akinek kevés köze volt az irodalomhoz,
érdeklődve hallgatta. Jane néni csak a fejét ingatta csodálkozásában,
amikor hallotta, hogy költők és írók ebédelnek Mr. Kenyonnál.
– Mr. Wordsworth és Mr. Landor személyesen ott voltak? –
ámuldozott a kis, ezüsthajú asszonyka. – Mr. Dickens is? Valóban? –
Mr. Dickens kedvence volt Jane néninek. Olyan izgatottan várta
minden héten a postahajót, amely a Pickwick Klub folytatását hozta!
És ez a mosolygós arcú, ősz hajú úr vendégül látta asztalánál a híres
írót.
Mr. Barrett utolsó látogatása alkalmával kijelentette, hogy
Edwardra most már múlhatatlanul szüksége van az üzletben, itt az
ideje, hogy hazautazzék. Sem Elizabeth, sem öccse nem mertek
apjuknak ellentmondani. Amikor Mr. Barrett hazautazott, a két
testvér éppen olyan fájdalmasan bújt össze, mint sok évvel előtte,
amikor Bro Londonba ment iskolába. Jane néni, aki látta, hogy
milyen bánatot okozna húgának az öccsétől való elszakadás, merész
lépésre szánta magát. Levelet írt sógorának, amelyben megírta, hogy
Elizabeth gyógyulását akadályozza, ha elszakítják Brótól. És kérte
Mr. Barrettet, engedélyezzen még néhány hónapot Edwardnak.
– Vajon mi lesz a válasz? – rémüldözött Jane néni, s előre
elképzelte, hogy indulatos sógora megérkezik, s alaposan lehordja,
amiért ilyen kéréssel mert előhozakodni.
Mr. Barrett nem érkezett meg, ehelyett írt egy barátságtalan hangú
levelet, amelyben csodálkozását fejezte ki Jane néni kívánsága felett,
de végül mégis beleegyezett, hogy Bro egyelőre Torquayban
maradjon. A testvérek öröme határtalan volt. Délelőttönként
vitorláztak, délután Bro rendszerint festegetett, Elizabeth pedig
lepihent szobájában, amelynek ablakai a tengerre nyíltak. Oly közel
volt a víz, hogy úgy érezte, mintha a tengeren lenne. Ha magasabb
hullámok csapódtak a vöröses sziklákhoz, megremegtek az
ablaktáblák, és ha megérkezett a postagőzös, szabályos
lengőmozgásba kezdett a mennyezetről lelógó olajlámpás.
Úgy tervezték, hogy ezt a nyarat még Torquayban töltik, és őszre
hazamennek. Amikor Barry doktor fejét ingatta ennél a tervnél,
Elizabeth kijelentette, hogy édesapja ragaszkodik ahhoz, hogy a
család újra együtt legyen. A doktor tehetetlenül tárta szét a karját.
A nyár folyamán Edward gyakran ment nagyobb vitorlás
kirándulásokra néhány torquayi barátjával. Ezekre a kirándulásokra
Elizabeth nem kísérhette el, túl kimerítő lett volna számára. Egy
verőfényes júliusi napon Clarké kapitány, a család barátja meghívta
Brót új vitorlás hajójára, egész napos kirándulásra. Edward örömmel
fogadta el a meghívást, s gyengéden búcsúzott nővérétől.
Megbeszélték, hogy másnap csak rövid útra mennek, ahová
Elizabeth is velük tarthat. Bella könyörgött, hogy vigyék magukkal,
de édesanyja nem engedte el sem őt, sem Henriettát. Azt tartotta,
hogy a fiatal lányok nem mehetnek egész napos kirándulásra
fiatalemberekkel, idősebb hölgykísérő nélkül. Bella duzzogva
szobájába vonult, vörösre sírta a szemét. Henrietta csak vállat vont,
számára a szülői zsarnokság nem volt olyan meglepő és
elviselhetetlen, mint elkényeztetett kishúga számára.

A nap vontatottan telt el mindannyiuknak. Elizabeth görög

tragédiákat olvasott, majd több levelet írt londoni barátainak.
Egyikbe belecsúszott ez a mondat: „Milyen hosszú tud lenni néha
egy nyári nap!”
Jane néni, aki látta, hogy milyen levert az egész család, hosszasan
tanácskozott a szakácsnővel, s finom vacsorát készíttetett,
gyümölcstortát és fagylaltot, mindkettő Bella kedvence volt.
Elizabethnek pedig könyvet vásároltatott férjével, remélte, hogy húga
megörül Shelley verseskötetének.
Napnyugta után mind kinn ültek a teraszon, és várták, mikor fut
be a vitorlás hajó: azt gondolták, hogy vacsorára bizonnyal
megérkeznek. Jane néni ki-be futkosott a teraszról az ebédlőbe,
személyesen ellenőrizte a terítést, meggyújtotta a karos ezüst
gyertyatartókat, Bellát friss virágért küldte a kertbe, s azokat
elhelyezte a vázákban.
Az alkonyat szürkesége lassan elfeketedett, a parton fények
gyúltak ki; Elizabeth puha kendőjébe burkolózva mozdulatlanul,
némán ült. Bella időnként tett egy-egy megjegyzést, de senki sem
felelt rá.
Amikor már teljesen besötétedett, John bácsi felállt. Jane néni
riadtan ugrott fel, valami szemrehányást érzett férje mozdulatában.
Kis fejét jobbra-balra kapkodta, hol Elizabethre, hol férjére nézett, s
az izgalomtól elfulladtan szólalt meg:
– Hát ha úgy kívánja Mr. Hedley, tulajdonképpen vacsorázhatunk
is…
John bácsi ránézett Elizabethre, aki végtelen erőfeszítéssel tartotta
magát, nagy szeme egész fekete volt a rémülettől, kezével görcsösen
kapaszkodott a karosszék karfájába. A nagybácsit őszinte szánalom
fogta el.
– Nem, nem vagyok éhes – mondotta kicsit köhécselve –,
várhatunk még…
– Azt hiszem, ilyen későn már nem jönnek – kotnyeleskedett
Bella –, bizonyára valahol kikötöttek, és nem tudnak visszajönni,
hiszen nincsen egy csepp szél sem!
– Igen, ez valószínű – bólintott John bácsi –, a tenger annyira
csendes, hogy csak evezve jöhetnének vissza. És ki tudja, milyen
messzire jutottak. Hiszen reggel, amikor elindultak, még jó hátszelük
volt!
– Hát akkor menjünk, vacsorázzunk – ugrott fel Bella –, én úgy,
de úgy szeretem a gyümölcstortát!
Jane néni kisietett, hogy intézkedjék a vacsoráról, a többiek
némán indultak az ebédlő felé. Henrietta gyengéden karon fogta
nővérét, aki lassan, szinte vánszorogva tette meg az ebédlőbe vezető
néhány lépést. És amikor meglátta a gyertyák kedves, meghitt
fényénél a virágdíszes asztalt, amely öccsét várta, kezét szájára
tapasztotta, hogy elnyomja feltörő zokogását.
Vacsora után Henrietta felvitte szobájába. Wilson levetkőztette,
mint egy gyereket. Flush a paplanjára kuporodott, s nem mozdult el
mellőle. Elizabeth szinte egész éjjel mozdulatlanul virrasztott
ágyában, s a tengert figyelte. Langyos nyári éjszaka volt, a hold
ezüstcsíkokat húzott a kocsonyás, sötétkék vízen. Wilson időnként
bejött, s arra kérte Elizabethet, hogy próbáljon elaludni.
– Nem lehet… nem lehet… – csak ennyit felelt Elizabeth.
– Holnapra bizonyosan itthon lesznek – vigasztalta Henrietta,
mielőtt aludni ment. Jane néni is az ajtó előtt szöszmötölt; megható
volt, ahogy fel-alá tipegett, és nem mert benyitni.
Másnap reggel ugyanolyan verőfényes, szélcsendes volt a tenger,
mint előtte való nap. Elizabeth nem tudott felkelni. Csak feküdt az
ágyon, s a tengert, egyre csak a tengert nézte. Csigalassúsággal
vánszorogtak a percek, a házban mindenki lábujjhegyen járt, s bár hír
még nem érkezett, mindenki érezte már a rettenetes tragédia
közeledtét.
Amikor a nap újra lemenőben volt, és a délután aranyfénye
elszürkült, Elizabeth megszólalt:
– Bro nem jön vissza soha többé!
– Ugyan, Bé – Henrietta ült az ágya mellett a kezét fogva, és
mosolyogni próbált –, nézd a tengert, milyen sima! Ilyen volt tegnap
is! Ilyen tengeren nem történhet baj. Valahová nagyon messzire
jutottak tegnap, s most, hogy ilyen szélcsend van, nem tudnak
visszajönni. Várják a kedvező szelet!
Henrietta elhallgatott, s hirtelen jeges rémület futott át rajta. Lehet,
hogy igaza van Bének?… Lehet, hogy Brónak valami baja történt?
Ó, bár inkább ő halt volna meg, százszor, ezerszer inkább ő, aki
kénytelen ilyen becstelen hazugságban élni, akit apja esküszegésre
kényszerített! Vagy talán Bro helyette halt meg? Hogy édesapjuk
észrevegye, hiába tartja vasakarattal egyben a családot, van az övénél
is erősebb akarat…
 A harmadik napon John bácsi sürgönyözött sógorának, aki
hamarosan megérkezett. Elizabeth akkorra már állandó önkívületben
volt, csak percekre tért magához, édesapját sem ismerte fel, üveges
szemmel meredt rá, azután újra visszasüppedt az öntudatlanságba.
Barry doktor tehetetlenül állt a beteg ágya mellett, a nyugtató
cseppek, pilulák itt kevésnek bizonyultak. Mr. Barrett kérdően nézett
az orvosra, feleletet várva.
– Nem tudok, semmit sem tudok mondani – válaszolt az orvos a ki
nem mondott kérdésre –, el kell készülnünk a legrosszabbra. Lehet,
hogy a szervezet legyőzi a fájdalmat, az életösztön diadalmaskodik,
de Miss Elizabeth olyan törékeny, hogy nem tudom,
győzedelmeskedhet-e az élet a… – habozott a doktor, de végül csak
kimondta – a halál felett.
– Elhívatom régi barátomat, Chambers doktort – mondta
meggyötörten Mr. Barrett –, kisgyerek korától ismeri a lányomat.
Hátha… hátha 6…
– Kérem, hívassa el – egyezett bele Barry doktor –, örülni fogok
londoni kollégámnak. És szívből kívánom, hogy segíteni tudjon.
Bár… szerintem, itt kevés az orvosi segítség.
Chambers doktor valóban megérkezett, s éppen olyan tehetetlenül
állt az öntudatlan beteg ágya mellett, mint torquayi kollégája. Azzal a
fájdalmas érzéssel utazott haza, hogy nem tudott semmit sem tenni
Elizabethért.
Három hónapig tartott ez az állapot. Közben megtalálták az
elsüllyedt kis vitorlás hajót, és a víz partra vetette utasai holttestét is.
Elizabeth imádott Bróját a torquayi temetőben helyezték örök
nyugalomra.
Mr. Barrett három hónapig Torquayban maradt. Ha Elizabeth fel-
felriadt lázálmából, édesapja végtelen gyengédséget sugárzó
tekintetét érezte magán. Jane néni örök rettegésben élt. Rettegett
Elizabeth életéért, és rettegett, hogy sógora szemrehányást tesz majd
neki, amiért levélben kérte, hogy hagyja még itt Edwardot. De Mr.
Barrett egyetlen szó szemrehányást sem tett. Csendes s udvarias volt
mindenkihez, még Henriettához is. Henriettában visszás érzések
kavarogtak, nem tudott már édesapjára úgy haragudni, mint amikor
megeskette, hogy nem találkozik többet Surteesszel.
„Nem, nem lehet rossz ember – gondolta eltűnődve –, aki így tud
szeretni, aki ilyen gyengéd tud lenni, mint ő. De miért, miért nem
enged el bennünket maga mellől? Vajon ha Bé meggyógyulna, és
beleszeretne valakibe, azt is ilyen vasmarokkal tartaná? De vajon
meggyógyul-e valaha Bé?”
Henrietta bűnbánóan gondolt arra, hogy hányszor irigyelte nővérét
azért a sok kiváltságért, amely az egész család részéről érte. De többé
sohasem fogja irigyelni. Csak gyógyuljon meg, csak még egyszer
legyen egészséges!
Nemcsak Henrietta, az egész Barrett és Hedley család, a londoni
barátok és a torquayi ismerősök forró kívánsága teljesedett be,
amikor három hónap múlva Barry doktor kijelentette: a beteg túl van
az életveszélyen. A nap legnagyobb részében már fenn van, s ami az
életbe való visszatérésének első jelét mutatja: könyveket kért. És
noha eddig a doktor tiltotta el a nehezebb olvasmányoktól, most ő
volt az, aki dobogó szívvel egész halom könyvet nyújtott át
betegének, közöttük a görög tragédiákat is. És míg a könyvek között
matatott, rádöbbent, hogy a vékony, elegáns kötet, amit könnyű
regénynek hitt, valójában Homérosz. Ezt a könyvet látta mindig a
testvérek kezében, nyilván együtt olvasgatták. Barry doktor egy
pillanatig sem habozott. Könnyed mozdulattal zsebébe csúsztatta a
kötetet. Ez most ne kerüljön Elizabeth kezébe… lehetőleg semmi se
emlékeztesse a rettenetes tragédiára! A legjobb lenne, ha
visszamennének Londonba.
Természetesen egyelőre erről szó sem lehet, a legyengült
szervezet nem bírná ki az utazást.
Majdnem egy esztendőbe tellett, amíg a doktor elengedte betegét.
Ez alkalommal nem hajón tették meg az utat. Bérelt kocsiban, párnák
között feküdt Elizabeth. Lassan, nagyon lassan haladtak, s meg-
megpihentek egy-egy fogadóban.
 Bé 1841. szeptember 11-én érkezett meg a Wimpole Streetre,
ahonnan azért kelt útra, hogy meggyógyuljon, és ahová sokkal
betegebben tért vissza.
„Ez a ház most már örökös börtönöm lesz” – gondolta, amikor
felvitték szobájába. Csak Flush vakkantott elevenen, vidáman,
mintha megérezte volna úrnője gondolatait, és annak egészséges
ösztönével hevesen ellentmondana.

4.

A szekrény tetején Chaucer és Homérosz mellszobra virrasztott, a

falakon öt arckép függött, költők és filozófusok arcképei, az ablak
párkányán virágosládában bükköny, tátika és sarkantyúvirág virított
tavasztól késő őszig, s a borostyán szívós indáival kúszott feljebb,
mindig feljebb. A kereveten, szemben az ablakkal feküdt Elizabeth.
Tekintete végigfutott a két szobron, az arcképeken, megpihent a
gyengéd, hűséges virágokon, majd újra a szobrokra, a képekre
siklott. És amikor elfáradt abban, hogy örökösen ugyanazt lássa,
lehunyta a szemét. Régente, még Hope Endben, első betegsége
alkalmával, ha lehunyt szemmel feküdt, az álom és képzelet
világában szabadon futkározott, s gondolatainak semmi sem állt
útjában. Ilyenkor a jövőt színezgette, s bár félt, hogy már sohasem
lesz egészséges, lelke mélyén az életösztön azt harsogta:
meggyógyulsz, és ami ma csak képzelet, egyszer valósággá válik!
Elhagyod a betegszobát, eljutsz a nagyvilágba, és beutazhatod azokat
a vidékeket, amelyekről ma csak mohón, szomjasan olvasol.
Amikor Londonba kerültek, eleinte a nagyváros idegen és mégis
vonzó lüktetése jelentette a nagyvilágot. A jóságos barát, Mr.
Kenyon irodalmi köre, az ott megismert emberek, akik szabadon
jártak-keltek, akiket testük törékenysége nem kényszerített fogságra,
néhány cseppet juttattak a szabadság csodálatos italából. És mielőtt
Torquayba mentek, azt remélte, hogyha visszajönnek, annyira
megerősödik, hogy felhagyhat ezzel a lábadozó üvegházi életmóddal.
Amióta visszaérkeztek, még az álmok és vágyak világában sem
kalandozhatott szabadon. Ha lehunyta a szemét, zűrzavaros, lidérces
képek villóztak lehunyt szemhéja mögött. És hiába próbált
elmenekülni, mint régebben tette, a múltba. Ha Hope End villant fel
előtte, minden Bróra emlékeztette. A gyerekkor édes íze
megkeseredett, a csodálatos park s a parkon túli kis erdő, ahol
öccsével ültek egymáshoz bújva, az egymásba fonódó, kékbe szőtt
dombok emléke sebesre marta a lelkét, ha gondolatai idetévedtek.
Amikor álmatlanul feküdt a hosszú éjszakákon át – csak Flush
lélegzése tette lágyabbá a csendet –, arra gondolt, hogy jobb volt,
amikor az öntudatlanság kábulatában élt. Az orvosok most diadallal
szorongatják egymás kezét, de nem tudják, hogy az eszmélés a
kínoknak micsoda tüzes poklába taszítja őt, s mennyire visszakívánja
az öntudatlanságot, amikor nem kellett szembenéznie a kegyetlen
valósággal.
Még az állóóra sem ketyegett az éjszaka lidérces
nesztelenségében. Mr. Barrett megállította az órát, azt mondta: az óra
zavarja a beteg nyugalmát. Elizabeth nem tiltakozott. Semmi ellen
sem tiltakozott. Régebben még élt benne a vágy, hogy még egyszer
egészséges legyen, most csak egy vágya volt: meghalni, anélkül,
hogy tudna róla, anélkül, hogy szenvedne.
„Milyen furcsa a halál…”, gondolta néha, s gondolatai, mintha
egy hosszú folyosón futnának, hol ez előtt, hol az előtt az ajtó előtt
torpantak meg, egyiken sem merve benyitni, „milyen furcsa a halál,
régebben féltem tőle, most kívánom, és nem jön… talán azért nem
jön, hogy ne okozzak édesapámnak még nagyobb fájdalmat. Hiszen
szeret engem… Henrietta azt mondja, hogy szíve megkövesedett,
nem tud szeretni. Nem igaz. Én érzem, hogy lüktet, dobog a szíve a
kőszikla mögött, élőn, elevenen. És ha meghalnék, senki sem volna,
aki tudná, hogy ő is ember, akinek érzései vannak…”
Tépték, marták a kínzó gondolatok a homályos szobában a
tehetetlen beteget. A családon kívül csak Mr. Kenyont és Miss
Mitfordot engedték be Elizabethhez. Miss Mitford szeméből
kicsordult a könny, amikor első alkalommal meglátta barátnőjét.
Hová lett Elizabeth üde bája, bársonyos bőre, szemének fénye? A
megkeskenyedett arcra nem lehetett ráismerni. Csak amikor
elmosolyodott (végtelen erőfeszítésébe került a mosolygás), szép,
fehér fogai emlékeztették az írónőt a régi, fiatal teremtésre.
– Dolgoznia kell, Elizabeth – mondotta Miss Mitford egy
alkalommal, amikor barátnőjét még a szokottnál is levertebben találta
–, dolgoznia!
– Nincsenek témáim – felelte Elizabeth fáradtan –, csak… csak a
fájdalom szűköl bennem. És nem költő az, aki csak saját érzéseit
harsogja bele a világba.
– Igaz – felelte beleegyezően Miss Mitford –, tökéletesen igaza
van. De éppen, mert… – habozott, hogyan fogalmazza a szavakat,
hogyan sebezze meg legkevésbé mondanivalójával barátnőjét –, de
éppen, mert fájdalom érte, könnyebben érzi át mások fájdalmát,
mások bánatát. Nyílván olvasta az újságokban közös barátunk, Mr.
Horné cikkeit a gyermekmunkáról, a tíz-tizenkét éves gyerekekről,
akik embertelen körülmények között napi tizenhárom-tizenhat órát
dolgoznak, s testi épségük állandó veszélyben van.
– Nem, erről nem olvastam – felelte Elizabeth.
– Itt van nálam Mr. Horné jelentése, amelyet eljuttatott a
képviselőházba – mondotta Miss Mitford, aki látta, hogy fel tudta
kelteni barátnője érdeklődését –, felolvassam?
És feleletet sem várva, belenyúlt nagy, kopottas táskájába,
amelyből hosszas keresés után előhalászott egy papírlapot.
Szemüveget tett fel, és olvasni kezdte:
„Meglátogattam egy gyárat, ahol borzalmas állapotok uralkodnak.
Állandó, elviselhetetlen zaj van, az ember a saját hangját sem hallja.
Ha valaki megbotlik, miközben egyik helyről a másikra megy, vagy
elgondolkozik, alaposan megbűnhődik, mert elveszti egyik kezét
vagy lábát, esetleg az életét is, ha a végtagjától nem egykönnyen tud
megválni. Kisfiúk, kislányok állnak a lyukasztógépek mellett,
amelyeket gőz hajt, állandó veszélyben, hogy ujjukat leviszi a gép,
fejük mindkét oldalán, fülüktől csak néhány centiméternyire két
forgókerék. Ritkán vesztik el egész kezüket – mondotta az egyik
tulajdonos magyarázólag –, legfeljebb ujjuknak egy vagy két ízét. És
mindennek csak a figyelmetlenség az oka, a gondatlansága Gyakran
ötéves korban kezdik a gyerekek a munkát a bányákban, és kézzel
húznak szénnel megrakott taligákat, sötét, szellőzetlen, bűzös
folyosókon át, időnként térden csúszva, hiszen a folyosók nem
magasabbak egy fél méternél. Néha tizenhárom, sőt tizenhat órát
dolgoznak naponta, és vasárnap csak egyetlen kívánságuk van:
aludni. A gazdák ütik-verik a gyerekeket, minden tanulás lehetetlen
számukra, még rendes ruhájuk sincs, a legtöbbjét ipari betegség
támadja meg, amely idő előtt megöli őket. Majdnem mindegyik
nyomorékká válik, s mindezt azért, hogy heti három shillinget
keressenek.”
Elizabeth nagy figyelemmel hallgatta a felolvasást. Egy darabig
szótlanul nézett maga elé, azután csendesen csak annyit mondott:
– Rettenetes… rettenetes.
Mary Mitford szótlanul bólintott.
Amikor Miss Mitford eltávozott, Elizabeth becsengette Wilsont,
és kérte, hogy keresse meg számára a még meglevő régebbi
újságokat. Wilson sietve teljesítette úrnője kérését. A derék teremtés
olyan boldog volt, ha bármit is kért Elizabeth. Nemsokára meg is
jelent egy halom újsággal. Elizabeth gyorsan átfutotta a lapokat, meg
is találta bennük a gyermekmunkáról szóló képviselőházi vitákat.
Mire végigolvasta valamennyi lapot, káprázott a szeme. Fáradtan
hátradőlt a kereveten, szeme végigsiklott a két mellszobron, és
hirtelen belévillant, hogy a rettenetes tragédia óta (sohasem tudott
öccsével kapcsolatosan a halál szóra gondolni) ez volt az első eset,
hogy néhány óráig valami más foglalkoztatta. Eddig bármiről
beszéltek körülötte, vagy végtelen igyekezettel ő beszélt valamiről, a
hallott vagy kiejtett szavak mögött a torquayi napok eseményei
villództak agyában, s akárhová nézett, a látott kép mögött folyton
folyvást a másik kép ólálkodott: a tükörsima, kéklő tenger, rajta a
karcsú, fehér csónak, amely dagadó vitorlákkal elindult, és soha
többé nem tért vissza.
Wilson még nagyobb örömére Elizabeth újabb kéréssel fordult
hozzá. Papírt és tollat kért. Flush, aki ott kuporgott a kereveten,
méltatlankodva kapta fel fejét, amikor meghallotta a toll sercegését.
Ez az egykor megszokott zaj most csak ritkán zavarta a betegszoba
álmos csendjét. Flush kicsit pislogott, azután lehunyta a szemét.
Tudta, hogyha serceg a toll, úrnője nem törődik vele.
Elizabeth tűnődve nézett maga elé, fájdalom szorította szívét, de
ez a fájdalom más volt, mint az eddigi kín. Gyorsan írni kezdett. És
mialatt írt, Miss Mitford szavai motoszkáltak fejében.
Észre sem vette, hogy egész besötétedett. Azt sem hallotta, hogy
kopognak az ajtón. Arabel lépett be, kezében gyertyatartóval.
Amikor meglátta a nővérét, aki sebesen rótta a sorokat, megremegett
kezében a gyertyatartó. Nem szólt egy szót sem, az asztalra tette a
gyertyatartót, közel Elizabeth-hez, azután nesztelenül, ahogyan jött,
kiment. És kinn nekidőlt a folyosó falának, hangtalan zokogás rázta
meg egész testét.
A folyosón Henrietta tűnt fel. Az esti postát hozta Elizabeth
számára. Értetlenül nézett zokogó húgára. Arabel gyorsan letörölte
arcáról a könnyeket, boldog mosoly szépítette meg arcát, és nővére
ajtaja felé mutatva, suttogta:
– Bé ír, verset ír…

Mr. Kenyon hetenként legalább egyszer meglátogatta beteg rokonát.

Szeretett volna gyakrabban jönni, de Mr. Barrett, amikor klubjukban
találkoztak, arra kérte, ne terhelje túlságosan Elizabethet
látogatásaival. Ha Mr. Kenyon nem szerette volna annyira
unokahúgát, és nem ismerte volna Mr. Barrettet, talán sohasem lépi
többé át a Wimpole Street 50. kapuját. De Mr. Kenyon nemcsak jó,
hanem bölcs ember is volt. Tudta, mit jelentenek a betegnek ezek a
látogatások, tudta, hogy rajta keresztül tart fenn Elizabeth
kapcsolatot a külvilággal, ha ő és Miss Mitford – Mr. Barrett
fagyosságával mit sem törődve – nem járnának a Wimpole Streetre,
unokahúga még keservesebb helyzetbe kerülne.
Elizabeth már tudta, hogy minden kedden délután pontosan három
órakor a kapun levő koppantó kondulása Mr. Kenyon jövetelét jelzi.
Ezen a napon Wilson rendbe hozta a szobát, a toalettszereket
gondosan elrejtette, friss virágokat rakott a vázákba, s a szokottnál is
tovább fésülte úrnője selymes, fekete haját. Elizabeth ilyenkor meg is
jegyezte:
– Úgy szépítesz, Wilson, mintha udvarlót várnék!
– Bár várna, Miss Bé! – sóhajtott fel ilyenkor a derék leány. –
Mennyire örülnék neki!
Elizabeth búsan elmosolyodott, s nem felelt semmit. Udvarló…
ugyan, ki udvarolna egy élőhalottnak, akit betegsége egy szomorú,
homályos udvari szobába szögez? Hiszen odakinn most nyár van,
még az ablakpárkányon hűségesen virító, igénytelen virágok is
nyárról beszélnek. Milyen jó lenne újra érezni meztelen talpa alatt a
fű csiklandozását… vagy legalább füvet látni, hullámzó mezőt!
Mr. Kenyon pontosan megjelent, kezében három szál sárga
tearózsával – a tearózsa júniust jelentett. Elizabeth, ha nem lett volna
naptára, hűséges barátja virágaiból is számon tarthatta volna a
hónapokat. Amikor meglátta Mr. Kenyon derűs, mosolygó arcát, ő is
elmosolyodott. És míg kezét nyújtotta, megkérdezte:
– Meghallgatna egy verset, ha felolvasnám?
– Verset írt? – Mr. Kenyon arca még fényesebben sugárzott az
örömtől. – Boldoggá tesz vele, ha felolvassa. De nem fárasztja ki
majd túlságosan?
– Igaza van, túlságosan kifárasztana. Majd odaadom, hogy olvassa
el az egészet, de egyes részeket szeretnék én felolvasni. Szeretném
látni a hatást… ne tartson hiúnak vagy tetszelgőnek, de olyan kevés
emberrel jövök össze, tudja, hogy családomon kívül csak Mary és az
ön véleményére számíthatok. De megígéri, hogy őszinte lesz a
kritikája?
– Megígérem, bár tudja jól, nagyon elfogult vagyok. Már
annyiban, hogy nagyon szeretem, és nagyon sokra tartom magát. És
miután maga felolvasott a verséből részleteket, én is felolvasok
magának egy verset, amit Browning barátom hozott el legutóbb
hozzám.
– Ez nagyon, de nagyon érdekel! – Elizabeth arca kiszínesedett
Browning nevének említésére. – Tudja, mennyire szeretem minden
sorát. Amióta a Paracelsust elolvastam, úgy érzem, ő ma a
legkiválóbb költőnk. Hiszen Wordsworth már nemigen ír, Shelley,
Keats, Byron halott…
– Browning is nagyra becsüli a maga verseit. És szeretne
megismerkedni magával. Megengedi, hogy egyszer elhozzam?
Elizabeth szeméből hirtelen kialudt a tűz, arca elszíntelenedett.
– Nem – mondta védekezően, szinte könyörögve –, nem… félek
az idegen emberektől. És hiú vagyok. Ki tudja, milyen kedvesnek,
szépnek képzelnek el az idegenek, azután idejönnek, és egy csúnya,
beteg roncsot találnak. Maga ismert azelőtt is, talán még mindig
olyannak lát, mint amilyen régen voltam. De egy idegen… egy
idegen csak olyannak lát, amilyen most vagyok.
– Miért? Maga így is nagyon festői, érdekes jelenség – csóválta a
fejét Mr. Kenyon. – Ok nélkül bújik el az emberek elől.
– Festői, érdekes… drága barátom, nem így jelölik az útikönyvek
a várromokat?
– Javíthatatlan! – nevette el magát Mr. Kenyon. – Nos, olvassa hát
a verset! Mi a vers címe?
– A gyermekek sírása – felelte Elizabeth. – Mary járt nálam, és a
gyermekmunkával kapcsolatos képviselőházi vitáról beszélt. Nos,
hallgassa!
Ó, jaj, milyen szörnyű gyermekélet,
melyben már csupán halálra várnak ők!
Tört szívükre gyógyító kötésnek
áhítják a sín szemfedőt…
Gyermekek, hát fussatok ki a szabadba!
Mint vidám rigófiókák, énekeljetek,
tarka réten gyermekláncfüvet szakasztva,
s húzzátok az ujjatokra gyűrűnek!
Ám ők szólanak: A rét virága, ugye,
az is olyan, mint a gyom?
Jobb nekünk már itt a mélyárnyékú bánya;
a hímes rét messze van nagyon.

Mert a lelkünk, testünk elcsigázott;

ugrándozni, futni nem kíván.
Arra jó nekünk csupán a réti pázsit,
hogy ledőljünk és álom szálljon reánk.
Térdünk már az állástól is reszket,
s arcra bukunk, ha elindulunk.
Fáradt szempilláink mögött nekünk a legszebb
rózsa színe is csak szürke, unt.
Mert rabmunka terhe húz a földre,
föld alatti szénporos rögön.
Forgunk egész nap egy érckeréknek dőlve,
gyárak mélyén, végtelen körön.

Az a kerék folyton zúg és csattog,

szélörvénye az arcunkba csap;
s már szívünkbe, már agyunkba mar egy vasfog,
és velünk együtt keringnek vadfalak.
Rácsos ablakok mögött kering az ég is,
nyirkos tűzfalon kering a ferde fény;
mennyezetünkön kering a légy is…
 és minden kering süvöltve, feketén,
mert az érckerék zúg, mint az átok,
és sírásunk néha felszakad
fuldokolva: Ó, kerekek, miért nem álltok
forgásotokban meg egyetlen napra csak?

Ránk tekintenek, soványka, sápadt arccal,

szemük mélyén ül a rettenet;
azt hiszik, előttük áll a bosszú-angyal,
s tört szavakkal ostromolják az eget:
Meddig, ó meddig tapos gyermekszívekre
irgalmatlan ez a nemzet itt?
Meddig kell nekünk roskadni még lihegve,
vérrel hintve egy kufár trón lépeseit?
Ettől válnak bíbor színre a palástok,
és amerre mennek, véres nyom marad,
mert a gyermeksírás jobban sújtó átok,
mint a férfiakban a kemény harag. 4

Elizabeth fáradtan elhallgatott. Felemelte szemét, barátjára nézett.

Mr. Kenyon szótlanul, megindultan nézett vissza rá. Beletelt néhány
pillanat, amíg meg tudott szólalni.
– Kérem – mondta, és akárhogy igyekezett, remegett a hangja –,
adja ide az egész verset!
Elizabeth átnyújtotta a kéziratot. A férfi még egyszer figyelmesen
elolvasta, azután így szólt:
– Adja kölcsön, Elizabeth, ezt a verset. Holnap nálam ebédel a
Blackwood's Magazine szerkesztője, odaadom neki. Nem engedem,
hogy ez a vers soká heverjen az íróasztala fiókjában! Ne tiltakozzék,
tudom, ez a szokása! Ennek a versnek hamarosan meg kell jelennie.
Hadd olvassa mindenki! És különösen olvassák azok, akiknek

4
Vajda Endre fordítása
módjukban áll, hogy ezeken az embertelen állapotokon
változtassanak.
– Jónak találja? – kérdezte Elizabeth bizonytalanul. – Igazán jónak
találja?
– A legjobbnak és a legszebbnek minden eddigi verse között –
felelte Mr. Kenyon nagyon komolyan.
– De maga is ígért nekem egy Verset! – szólalt meg Elizabeth kis
hallgatás után. – Kérem, most maga olvasson fel!
Mr. Kenyon bőr levél tárcájából egy összehajtogatott papírlapot
szedett elő.
– Nem tudom, nem túl kegyetlen-e a vers – mondotta
elgondolkozva – s nem bántja-e meg vele túlságosan öreg barátunkat.
Igaz, nem ő az egyetlen, aki elítéli Wordsworthöt, amiért elfogadta
az udvari költő címet és a vele járó díjazást. Nekem kicsit fáj, mert
szeretem Wordsworthöt, és sok gyönyörűséget találok költészetében.
De Robert hajthatatlan. Makacs szabadságszeretete nem tűr
semmiféle megalkuvást. Nem csoda, édesapja, aki iskolatársam volt,
éppen ilyen. Talán már említettem, hogy otthagyta a nyugat-indiai
ültetvényét, lemondott minden vagyonáról, mert nem tudta elviselni,
hogy rabszolgatartó legyen. Állást vállalt, az Angol Bankban
dolgozik, s szerény körülmények között élnek. Azt mondja, sokkal
boldogabb, hogy így alakult az élete. Pedig ha nem kell állást
vállalnia, talán nagy festő lett volna belőle, így munkája mellett
kevés ideje maradt a művészetre. Viszont boldog, mert tudja, hogy
Robert szabadon élhet a költészetének. Csodálatos család a Browning
család, Elibeth! London mellett élnek, egy parányi, kertes házban,
Mrs. Browning bájos, nagy műveltségű asszony, aki nagyszerűen ért
a virágokhoz.
– Édesanyám is csodálatosan értett a virágokhoz – sóhajtott fel
Elizabeth elfelhősödött arccal.
Mr. Kenyon észrevette fiatal barátnője arcán az átsuhanó
szomorúságot. Tudta, hogy elég egy szó, egy mozdulat, és Elizabeth
érzékeny lelkén átrezdül valami, ami Bróra emlékezteti.
 – Elkalandoztam – mondta a férfi kicsit mentegetőzve –, nos,
hallgassa meg Browning versét!

AZ ELVESZETT VEZÉR

Egy szűk marok ezüstért elhagyott, egy

Szalagért, mely gomblyukba került.
Meglelte azt, amit sorsunk nem adott meg
S elvesztett mindent, ami szent nekünk;
Aranyuk féltve, ezüsttel fizették,
Kik dúskálnak, s mit adtak, oly csekély:
Ha bíbor is, rongy az, s szíve kevély!
Mig garasunk szolgálatukban folyt el!
Kik úgy szerettük, tiszteltük, követtük,
S élveztük lágy s merész tekintetét,
Nyelvét tanultuk, hangsúlyára lestünk,
Élni és halni ő volt példakép!
Shakespeare szívünkkel egy, Milton mienk volt,
Burns, Shelley velünk – mind sírból figyel!
Csak ő hullt ki a szabadok sorából,
S a szolgaság mélyében süllyed el!

Megyünk tovább és őt nem vesszük észre;

Ha dal tüzel – nem lantjáról fakad;
Tettek születnek, s ő pompáz henyélve
Pihen, s helyén az új raj szárnyrakap:
Töröld nevét s mondd: eggyel több veszett el,
Tört pálya, láb nem jár ez ösvényen.
A Rossz győzött, új bú az angyaloknak,
Gúny rajtuk és gyalázat Istenen!
Közeleg éje – vissza ne fogadjuk!
Tétova kétely, kínos fájdalom.
Hazug dicséret várná – pislogó fény,
 Soha boldog hajnal, mint egykoron!
Így tanítottuk, bátran lecsapunk hát,
De szorongva se követjük szívét;
Szerezzen új tudást: első a trónnál,
S majd irgalmas lesz tán hozzá az ég!5

Elizabeth arca lángolt, mire Mr. Kenyon befejezte a felolvasást.

Amikor Wilson belépett az uzsonnatálcával, ijedten látta úrnője arcán
a tűzrózsákat.
– Lázas, Miss Bé? – kérdezte ijedten. – Nem érzi jól magát?
Hívassuk Chambers doktort?
– Nem, Wilson, jól érzem magam, semmi bajom – felelte
Elizabeth –, talán túl meleg van a szobában. Kinyithatnád egy kicsit
az ablakot!
– Nem, nem lehet, Miss Bé! – tiltakozott Wilson. – Keleti szél fúj!
Meg tetszik fázni!
Wilson kiment, és Elizabeth csendes mosollyal fordult
vendégéhez.
– Látja, kedves barátom, még a júniusi levegőt sem engedik be
szobámba! Wilson vakon követi édesapám szigorú utasításait! De…
azért némi friss levegő így is bejut! Ez a vers annyi friss levegőt
hozott, hogy nemcsak a tüdőm, a szívem is tele lett vele. Nagy költő
a barátja, és igaz ember!
„Szeretném, ha megismernék egymást – gondolta Mr. Kenyon,
amikor elhagyta a Wimpole Streetet, és gyalog sétált haza a Regent
Park melletti lakásába. A park zöld gyepén vidáman sétáltak az
emberek, a virágok nyári pompájukban illatoztak, és a fák leveleit
könnyű szellő hintáztatta. – Szegény kis Elibeth, mi jut neki a nyár
örömeiből? Csak a munka s az a néhány szál virág, ami szobáját
díszíti. Hát nem fájdalmas, hogy ő, aki annyi embernek ad örömet a
verseivel, oly kevés örömet kap… Legalább rá tudnám venni apját,
hogy valahol nyári lakást béreljenek. Hiszen az a Wimpole Street-i
5
Vidor Miklós fordítása
komor ház olyan, mint egy börtön. Még az egészségesek is
megbetegedhetnek benne. Nem csoda, ha nem tud ott
meggyógyulni…”

5.

1844 karácsonyán Mr. Kenyon két verseskötetet ajándékozott

Sarianna Browningnak. A két kötet Elizabeth nemrég megjelent
verseit tartalmazta. Mr. Kenyonnak oroszlánrésze volt abban, hogy a
folyóiratokban, évkönyvekben elszórtan megjelent versek kötetben is
napvilágot láttak. A kiadók abban az időben meglehetősen
húzódoztak verseskönyvek kiadásától. A közönség nagy része, ha
vásárolt is könyveket, inkább a regényeket kedvelte, a versektől
idegenkedtek. De Mr. Kenyon rábeszélte Moxont, a kiadót, hogy ne
csak az üzletet és a hasznot nézze, az igazi irodalom kedvéért néha
kockázatot, sőt ha szükséges, áldozatot is kell vállalnia. Mindezt Mr.
Kenyon egy ebéd alkalmával mondotta, amelyen vendégül látta a
kiadót. Mr. Moxon nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy részt
vehetett Mr. Kenyon közismert irodalmi ebédéin, ahol írók, költők,
tudósok és kiváló színészek voltak jelen. A műkincsekkel teli, ízléses
lakásban, amelynek ablakai a Regent Parkra néztek, a legfinomabb
ételeket és italokat szolgálták fel. A ház híres volt kitűnő
konyhájáról, s az asztal körül folyó érdekes, szellemes társalgás
valósággal elbűvölte a derék kiadót. Ebéd után egyenesen lelkesedett
az ötletért, hogy Miss Barrett verseit kiadja.
Karácsony első napján Browningék vendégül látták Mr. Kenyont,
aki minden évben a New Cross-i kis házban töltötte ezt a napot. Már
korán délelőtt kiutazott hozzájuk, ilyenkor volt csak alkalma
hosszabban beszélgetni régi barátjával. Mert az idősebb Mr.
Browning úgyszólván sohasem kereste fel barátját elegáns londoni
lakásán. Reggel bement a hivatalába, délután pedig hazasietett, s
fennmaradó idejét könyveinek s a festészetnek szentelte. Nemcsak
dolgozószobáját, hanem magát a házat is valósággal elborították a
könyvek; az aránylag kicsiny házban hatezer darab könyv
halmozódott fel, és ritkán múlt el egy nap, hogy a ház ura ne hozott
volna haza valami régi kötetet, amit hol itt, hol ott fedezett fel, és
természetesen azonnal megvette.
Felesége szelíd természetű asszony volt, aki nagy türelemmel és
megértéssel vette tudomásul férje gyűjtési szenvedélyét. Ó maga
lelkes virágkertész volt, amellett gyönyörű kézimunkákat készített. A
család tagjait gyengéd szeretet fűzte egymáshoz. Sarianna, aki két
évvel volt fiatalabb Robertnál, nem kívánkozott el szüleitől, s a
jelentkező kérőket meglepő határozottsággal utasította vissza.
Sarianna imádta szüleit, s talán még szüleinél is jobban szerette
bátyját, Robertet. Robert tehetségében mindannyian bíztak,
természetesnek találták, hogy nem néz semmiféle állás után, hiszen
költő voltához már fiatal korában éppen úgy nem férhetett kétség,
mint ahhoz, hogy reggel a nap felkel, és estére lenyugszik.
A New Cross-i házat sok jó barát kereste fel, de egyiket sem
szerették annyira, mint Mr. Kenyont, akit Sarianna egy idealizált
Dickens-regényalaknak, Mr. Pickwicknek tartott. Mr. Kenyonnak
viszont számos barátja volt, de közülük talán a legtöbbre tartotta az
idősebb Browningot. Már iskoláskorukban őszinte barátságot
kötöttek, s ez a barátság, noha körülményeik igen különbözően
alakultak, az évek folyamán sem csökkent. Mr. Kenyon nemcsak
szerette, hanem nagymértékben tisztelte is volt iskolatársát. Tisztelte
erkölcsi bátorságáért, amiért inkább vállalta a szegénységet, mintsem
megalkudjon és rabszolgatartó maradjon. És tisztelte lemondásáért,
bölcsességéért, derűs életfelfogásáért.
Ajándékokkal megrakodva érkezett ezen a havas karácsony
reggelen is, örült a karácsonynak, hogy legalább kedve szerint
megajándékozhatja barátait. Mr. Browningnak selyem háziköntöst,
két régi könyvet hozott, a ház asszonyának csinos kézimunkakosarat,
benne sok-sok színes fonallal, aranygyűszűvel, egy kristályvázát,
Sariannának néhány új kottát és újonnan megjelent könyvet, közöttük
Elizabeth zöld bőrbe kötött két verseskötetét is. Az ifjabb Robert
Browning nem volt a megajándékozottak között, ebben az időben
Itáliában járt. Ez volt már második itáliai útja, a napokban várták
haza. Bár mindannyiuknak hiányzott Robert, örültek, hogy Itáliában
lehet, bejárhatja azokat a helyeket, ahol minden nagy költő
megfordult. A fiatal Browning különösen azokat a városokat kereste
fel, ahol Shelley élt itáliai tartózkodása alatt.
– Igen – mondotta Mr. Kenyon, amikor leültek az ünnepi ebédhez,
amelyet Mrs. Browning személyesen főzött –, az angol költők nagy
része csak Itáliában volt igazán boldog. A ködtől, északi széltől,
örökös felhőktől elkínzott lelkük szinte itta a déli napot, a déli fényt.
– Miss Barrett is járt már olasz földön? – kérdezte érdeklődve
Sarianna.
– Nem – felelte Mr. Kenyon, kis szomorúsággal hangjában –,
pedig Miss Barrettnek, akinek egészsége nagyon törékeny, nemcsak
költői szempontból tenne jót Itália. Meggyőződésem, hogy ott
meggyógyulna. Már többször említettem édesapjának, aki távoli
rokonom is, de Mr. Barrett hallani sem akar arról, hogy leányát
elengedje. Az a rögeszméje – sajnos, ez már rögeszmévé fajult nála –
, hogy a család maradjon együtt.
– Olyan nagyon szeretik egymást? De ez még nem ok arra, hogy
megtagadják a költőnőtől azt, ami egészségét helyrehozná – jegyezte
meg Mrs. Browning. – Senki sem szereti nálunk jobban Robertet, és
mégis elengedtük!
– Olyan nagyon szeretik egymást? – Mr. Kenyon ajka alig
észrevehetően megrándult. – Kétségtelen, Mr. Barrett nagyon szereti
Elizabethet. De… nem elég szeretni… Önzetlenül kell, azaz kellene
szeretni. Sajnos, kedves unokabátyám ehhez nem ért.
– Ó, szegény Miss Barrett – Sarianna őszintén megsajnálta a
költőnőt –, szomorú élet lehet ott, ahol nincs megértés és harmónia!
Pedig mennyi harmónia van a verseiben! Vajon Robert ismeri Miss
Barrettet?
– Nem ismeri, pedig nagyon jó véleménnyel van róla – mondotta
Mr. Kenyon –, és Elizabeth is elragadtatással nyilatkozott Robert
verseiről. Tudod, Sarianna, Elibeth – én így nevezem – amolyan
„hősimádó” típus. Mesélte, hogy kislány korában a görög hősökért
rajongott, később Byron volt az ideálja, el akart szökni fiúruhában
otthonról, hogy Byron apródja lehessen. Jelenleg Robert verseiért
lelkesedik. Az egyik költeményben meg is említi a Csengettyűk és
gránátalmákat.
– Igazán? De hiszen ez nagyon-nagyon kedves tőle…? – Sarianna
rögtön szívébe fogadta az ismeretlen Miss Barrettet. – Hogy örül
majd Robert, ha elolvassa ezt a verset.
Robert valóban örült, amikor megérkezése után Sarianna
hamarosan megmutatta Miss Barrett verseskötetét. És megilletődve
olvasta az egyik versben saját nevét. A költemény egyik szereplője
verseket olvas, Petrarcától, Wordsworthtől, Tennysontól, vagy

Browning „Gránátalmáit”, mik

közepükig metszve, vérrel
buzgó szívet mutatnak meg,
vagy az emberség erét. 6

Nem ez volt az egyetlen vers, amit Browning elolvasott.

Végigolvasta valamennyit. A gyertyatartóban már csonkig égtek a
gyertyák, a költő még mindig a zöldbe kötött kis kötet fölé hajolt.
Azután hirtelen elhatározással új gyertyát tett be a tartóba, levélpapírt
keresett elő, és írni kezdett. Levelet írt az ismeretlen költőnőnek.

1845. január 11-én este a postás bedörömbölt a Wimpole Street 50.

ajtaján, bepottyantotta a levelesládába a küldeményeket, és
6
Vajda Endre fordítása
továbbment. Wilson lement a postáért, s felhozta Miss Bé leveleit.
Elizabeth sok levelet kapott régebben is, most még többet, hiszen az
Egyesült Államokban mind jobban megismerték. New Yorkban is
kiadták verseit, és az ottani kritikusok a legnagyobb elismeréssel
nyilatkoztak róla.
Wilson átnyújtotta a levélcsomót. Elizabeth örömmel nyúlt
utánuk, szeretett levelet kapni, hiszen szobába zárt életében talán a
levelek jelentették a legnagyobb eseményt. Érzékeny fülével
meghallotta, amikor a postás bezörgetett, s amikor kézhez kapta a
levélcsomót, szeme szeretettel simogatta a boríték különböző színű
pecsétéit és a bélyegen a fiatal királynő fejét.
Ezen az estén sok levelet kapott. Mr. Boyd is írt, akivel még
mindig levelezett, bár barátságuk meglazult. De Elizabeth nemrég
megjelent verseskötetében két költeményt is szentelt az elmúlt
időknek, amikor még annyi lelkesedéssel és szeretettel fordították
együtt a görög költőket. Mr. Boyd ezeket a verseket köszönte meg
levelében. A sok levél között feltűnt egy ismeretlen, erélyes írású
boríték. Elizabeth érdeklődve nyitotta fel. És amikor meglátta az
aláírást, forró vérhullám borította el az arcát. „Browning… Robert
Browning írt…” – gondolta dobogó szívvel, lüktető halántékkal.
Elolvasta a levelet egyszer, majd mintegy varázslatban olvasta
másodszor, harmadszor. Letette, majd újra elővette, szinte már
kívülről tudta, és mégiscsak olvasta. A többi levél felbontatlanul
hevert paplanján. Flush odatörleszkedett hozzá, ahogyan esténként
általában szokta, de úrnője ügyet sem vetett rá. Ugyanolyan este volt,
mint bármelyik téli este a Wimpole Street-i homályos udvari
szobában, ugyanazok az árnyak settenkedtek, mint más napokon, a
kályhában ugyanolyan vörösen izzott a szén, a mellszobrok
ugyanolyan fakón, bánatosan virrasztottak a szekrények tetején, az
ablakfüggönyök ugyanolyan szorosan elzárták a külvilágot, mint
egyébként, és Elizabeth mégis úgy érezte, mintha hirtelen ajtót és
ablakot nyitottak volna egyszerre, és friss, vad, bolondos szél
nyargalászna be a szobába.
 „Teljes szívemből szeretem a verseit, kedves Miss Barrett – így
kezdődött a levél –, szeretem friss, élő költészetét, különös
muzsikáját, magával ragadó pátoszát és bátor, igaz, új gondolatait.”
Az utolsó mondat pedig így hangzott: „És szeretem magát is, kedves
Miss Barrett!”
– Mi van veled, Bé, úgy tüzel az arcod, csak nem vagy lázas? –
kérdezte ijedten Arabel, amikor belépett nővéréhez.
– Lázas? Lázasnak látszom? – Elizabeth meglepődött húga
kijelentésén. – Nem, nincs semmi bajom. Semmi bajom – ismételte –
, csak… képzeld, levelet kaptam Robert Browningtól. Egy elragadó,
csodálatos levelet! Olvasd csak!
– Robert Browningtól? – Arabel érdeklődve nyúlt a levél után. –
Nagyon-nagyon szeretem a verseit. Sokan kifogásolják, hogy
mondanivalója érthetetlen, homályos, de én mindig megértem, hogy
mit akar mondani. Shelley óta nem volt költő, aki olyan közel került
volna hozzám.
– Nekem is ugyanez a véleményem – mondta boldogan Elizabeth.
– Mr. Kenyon is nagyon sokra becsüli. Csak Miss Mitford nincs vele
megbékülve. De talán ha megmutatom neki ezt a levelet, elnézőbb
lesz iránta!
Arabel megigazította nővére ágyát – ez minden este az ő feladata
volt; még Wilson is elismerte ezt a jogát, aki pedig féltékenyen
vigyázott arra, hogy úrnőjét csak ő szolgálja ki. Hamarosan meg is
jelent, kezében a vacsoratálcával. A fekete sör most sem hiányzott.
Elizabeth megborzongott a sör láttára.
– Rettenetes! – mondta Arabéi. – Édesapának nem használ
semmiféle kérés, rábeszélés, ragaszkodik a fekete sörhöz?
– Ragaszkodik – bólintott Elizabeth megadóan –, és én nem
akarok neki fájdalmat okozni. Még évekkel ezelőtt kértem Chambers
doktort, intézze el, hogy ne kelljen ezt a borzalmas löttyöt
meginnom. Semmit sem tudott elérni. Azóta… azóta évek teltek el, s
bennem még kevesebb a lázadás, az ellenállás. A Wimpole Street
foglya vagyok! Mondd, Arabel, mi lenne, ha egyszer verset írnék
ilyen címmel?
Arabel mosolyogva csóválta a fejét.
– Tréfálsz, ugye Bé, csak tréfálsz? Még ha Henrietta beszélne
így…
Mintegy végszóra toppant be Henrietta, éppen amikor nevét
kimondták. És amikor meghallotta, miről van szó, búsan
elmosolyodott.
– Sohasem mondtál igazabbat, Bé – jelentette ki, és leült nővére
mellé. Most már nem polkázott, mint régente, az évek
megszelídítették, egy kicsit el is keserítették. – Mi mindannyian
foglyok vagyunk itt, a fiúk is egytől egyig. Most már nem iskolába
járnak, hanem hivatalba, de azért reggel valamennyiüket felhúzza
egy láthatatlan kéz; napközben járnak-kelnek, és estére lejár bennük
a szerkezet, addigra mind hazatérnek, és együtt ülünk az ebédlőben.
Hát nem furcsa az, hogy még soha, de soha vendég nem ült az
asztalunknál? Még John bácsit, az aranyos Mr. Kenyont sem hívta
meg soha édesapa, pedig távoli rokonunk. És az a csend, az a pokoli
csend, ami étkezés közben ránk telepszik! Már amikor édesapa belép
az ajtón, az arcából sejtem, hogy miféle csend süvít majd étkezés
közben. Mert néha süvít is a csend, én legalább úgy érzem. Érezted
ezt valaha, Bé?
– Nem, csak azt, hogy lélegzik a csend… – felelte Elizabeth, és
megrándult az arca.
– Igen, igen, te költő vagy, és neked szebb hasonlatok jutnak
eszedbe – legyintett Henrietta. Nem tudta, milyen fájdalmas emléket
tépett fel nővére szívében. Elizabeth szeme előtt felvillant a sok év
előtti kép, amikor Bro arról faggatta kíváncsi gyerekfejjel, hogyan is
írja Bé a verseket.
– A csend süvít, igazad van Henrietta – bólintott Arabel –, néha én
is félek ettől a csendtől.
– Ez a legrosszabb fajta csend – állapította meg Henrietta –,
ilyenkor a legharagosabb édesapa. Mert van, hogy csak egyszerűen
csend van, senki sem szól semmit, ugyan, ki is merne magától
valamivel előhozakodni? Aztán, ha édesapa feltesz egy-egy kérdést,
válaszolunk rá. Utána, természetesen újra csend lesz, de ez a csend
elviselhető. De vannak ebédek, vacsorák, amikor fogvicsorogva
várjuk, hogy a süvítő csendbe mikor robban bele édesapa szava. Jaj,
Bé, de jó lenne megszabadulni ettől a sokfajta csendtől!
– Henrietta, csak rajtad múlik, hogy megszabadulj – felelte
Elizabeth gyengéden –, azt az összeget, amit Sam bácsitól örököltem,
szívesen neked adom. Azzal elindulhattok Surteesszel.
– Olyan jó vagy, Bé, olyan megszégyenítően jó és nagylelkű –
Henrietta lehajtotta a fejét –, nem is értem, hogyan lehet benned
ennyi jóság! Te mindenkiben jóságot fedezel fel, még édesapában
is… de nem fogadhatom el a nagylelkűségedet. Először, mert
édesapa meggyűlölne, és talán téged is kényszerítene, hogy
elhagyjad a házat, másodszor, mert talán egyszer neked is szükséged
lesz erre az összegre. Talán te is önszántadból el akarod hagyni a
házat valakivel, akit szeretsz!
– Ugyan, Henrietta, ne csacsiskodj! Nem tudom ugyan, hogy
egyáltalán találkozhatnék-e valakivel, akibe beleszeressek, de ha
mégis akadna ilyen, hogy köthetném az életemet valakihez? Hiszen
tudjátok, milyen beteg vagyok. Soha, soha többé nem lehetek
egészséges. Így telnek majd a napjaim; nagy eseménynek számít, ha
felkelhetek, és elmegyek a szoba sarkáig, egy-egy nyári napon talán
még az ablakon is kihajolhatok, és megláthatom az eget. Ennyi jár
nekem. Nem baj. Hiszen vannak, akik már soha nem láthatják az
eget…
A testvérek nem tudtak mit felelni. Mind a ketten tudták, hogy Bé
Edwardra gondol, aki már nem él, és azt is tudták, hogy nővérükben
még mindig nem oldódott fel az önvád, még mindig marcangolja
magát, hogy ő okozta imádott öccse halálát…
Henrietta szeme kutatva futott végig a szobán, valami témát
keresett, amibe belekapaszkodjék, amin elindulva elűzze Bé kínos-
keserves gondolatait.
 – Mennyi levelet kaptál ma, Bé! Még fel sem bontottad őket –
nyúlt a levélcsomó után –, de egyet, látom, felbontottál.
– Igen, s nagyon-nagyon kedves levél volt – Elizabeth újra kezébe
vette a levelet –, válaszolnom is kell hamarosan annak, aki írta.
Elizabeth még az este szeretett volna válaszolni a költőnek, s
türelmetlenül várta, hogy édesapja és testvérei szokásos esti
látogatásai véget érjenek. Édesapja ma tovább maradt a szokottnál, s
melegen érdeklődött lánya irodalmi tervei, amerikai kritikái felől.
Elizabeth derűsen felelt mindenre, s hosszú pilláit félig lehunyva,
hosszasan nézte apja kifürkészhetetlen arcát.
„Milyen szomorú most – gondolta eltűnődve –, pedig milyen
vidám volt azelőtt!” És látta maga előtt apját, amikor lovaglásból
hazajött, vagy amikor a fiúkkal együtt krikettezett. Milyen
harsányan, szívből tudott nevetni… és hogy örült, ha örömet szerzett
bármelyiküknek! A marathóni csatát kinyomatta, Henriettának
pianínót vett, Arabelt mindig magával vitte a városba jótékonysági
útjaira, mert tudta, hogy ezzel örömet szerez neki. Miért, miért ilyen
kegyetlen most a többiekhez? Miért félnek tőle? Miért nem lehet úgy
a valóságban, mint a mesében, hogy csak meg kellene simogatni, és a
szíve helyén levő kő felengedne, visszaváltozna érző, dobogó, eleven
húsdarabbá…
– Fáradt vagy ma, Elibeth? – kérdezte Mr. Barrett aggódva. – Már
másodszor szólok hozzád, és nem felelsz!
– Bocsáss meg, édesapám… – Elizabeth zavartan végigsimította
homlokát –, valóban, kicsit fáradt vagyok.
– Akkor magadra hagylak, gyermekem. – Mr. Barrett nehézkesen
felállt, s homlokon csókolva Elizabethet, eltávozott.
Flush elégedetten vakkantott egyet, amikor az ajtó bezárult.
Kényelmesen elhelyezkedett a paplanon, aludni készült. Wilson is
belépett, meg akarta fésülni úrnője haját, s készült, hogy eloltsa a
gyertyát.
– Nem, hagyjad, Wilson – szólalt meg Elizabeth, amikor Wilson
rá akarta teríteni a fésülőköpenyt. – Ma még levelet akarok írni!
 – De Miss Bé! Ilyenkor levelet írni? Hiszen késő van, nagyon
késő…
– Nem baj, Wilson – mosolygott Elizabeth –, nem vagyok fáradt!
Ha fáradt vagy, feküdj csak le nyugodtan! Kérlek, add ide az
íróasztalomról a levélpapírt, tollat, tintát!
Wilson szótlanul teljesítette úrnője kérését. Elizabeth pedig újra
elolvasta a kapott levelet, és írni kezdett.

Szívem mélyéből köszönöm levelét, kedves Mr. Browning. Örömet

akart vele szerezni, s még ha célját nem érte is volna el – akkor is
köszönetet kellene érte mondanom. De teljes mértékben elérte
célját. Ilyen levél s ilyen kézből! A rokonszenv mindig becses –
nagyon becses – számomra, de ilyen költő rokonszenve a
legbecsesebb! Fogadja érte hálámat!…

Elizabeth gyorsan, gondolkodás nélkül rótta a sorokat, arca

kipirult írás közben. Csak a levél végén torpant meg egy pillanatra.
Megírja-e mindazt, amit Browning iránt érez, gátlástalanul,
fenntartás nélkül? Korának íratlan erkölcsi törvénye a titkolózás, az
álszemérem volt. De Elizabeth nem sokat törődött az álszenteskedő
köntörfalazással. Ezért így folytatta:

Meg kell mondanom, hogy adósa vagyok, nemcsak szíves hangú

leveléért s az örömért, amelyet vele szerzett, hanem azért is, mert
míg szeretettel és odaadással olvasom csodálatos verseit,
költészetének rajongója s egyben Önnek tanítványa is vagyok. A
szívem parancsolta, hogy ezt megírjam, és – így meg is írom.

Mire befejezte a levelet, jóval elmúlt éjfél is. A gyertyák már alig
pislákoltak. A kályhában elhamvadt a parázs, hideg volt. De
Elizabeth nem fázott. Nyitott szemmel feküdt a sötétben, a bútorok
körvonalai belevesztek a homályba, csak a két mellszobor fehér
foltja világított a szekrény tetején. A jól ismert, unott kép most
szokatlan, újszerű volt a lány számára.
– Mi van velem? – kérdezte kicsit riadtan. – Miért ez a furcsa,
nyugtalan érzés? Egy levelet kaptam. Egy kedves, gyengéd hangú
levelet. Úgy viselkedem, mint egy süldő lány, mintha szerelmes
levelet írtak volna hozzám. Nevetséges… hogy is írhatnának
szerelmes levelet egy fogolynak, akit betegsége örökös börtönre ítél?

6.

Márciusban Jane néni levelet írt Torquayból, hogy rövid időre

Londonba utaznak. Érdeklődött, nem lesz-e Barrették terhére, ha
náluk szállnak meg. Bella menyasszony lett, és kelengyéjét
vásárolják meg a fővárosban.
Henrietta és Arabel töprengve olvasták újra meg újra a levelet,
sejtették, hogy a tipegő, madárszavú Jane néni látogatása milyen
bosszúságot okoz majd édesapjuknak. Mindamellett lehetetlen volt
erre a levélre elutasító választ írni.
Hiszen Bé betegsége alatt több mint két esztendeig éltek
Torquayban.
Mr. Barrett, amikor elolvasta a levelet, összeráncolta a homlokát,
és nem szólt semmit. Henrietta és Arabel egymásra néztek, melyikük
tegye fel a kérdést: mit feleljenek nagy-nénjüknek? Végül Mr.
Barrett szólalt meg:
– Hozassátok rendbe a vendégszobákat, ha valami hiány van,
pótoljátok!
A két lány megkönnyebbülten sóhajtott fel. De amikor bementek a
régóta nem használt vendégszobákba, Henrietta búsan megjegyezte:
 – Látod, Arabel, a kis fityfiritty Bella már menyasszony, s
hamarosan férjhez megy. Én pedig, aki hét esztendeje vagyok
Surtees menyasszonya, lassan megvénülök, s talán sohasem megyek
férjhez.
– Ugyan, Henrietta, ne veszítsd el a reményt! – vigasztalta húga. –
Talán… talán majd többet keres Surtees, és feleségül vehet!
– És akkor is… ha többet keres… úgy menjek férjhez, hogy soha
ebbe a házba be ne tehessem a lábam? Ezt a szörnyűséget! Nektek
könnyű, Bének is, neked is! Ti nem szerettek senkit sem! De tudod
te, mi az, szeretni valakit és titokban, lopva találkozni, mintha
bűnözők lennénk? Nem mi vagyunk bűnözők, hanem az, aki
rákényszerít bennünket erre az életmódra! – folytatta haragtól
lángoló arccal.
– Henny, az égre, ne beszélj így – Arabel csillapítóan megfogta
nővére karját –, s különösen ne beszélj így Bé előtt! Neki fáj, ha
édesapát bántod!
– Nekem is fáj – Henrietta vállat vont –, bár ne kellene bántanom!
Bárcsak olyan lenne, mint John bácsi! Vajon kihez megy férjhez
Bella? – tette hozzá kíváncsian.
Elizabeth örömmel várta rokonai érkezését. Szívében végtelen
hálát érzett Jane néni iránt. Emlékezett, hogy torquayi betegsége alatt
milyen odaadó szeretettel ápolta. Gyakran éjjel, amikor álmatlanul
hánykolódott ágyán, hallotta nagynénje halk lépteit, aki megállt az
ajtaja előtt, lopva bekémlelt, s arca csupa aggodalom, féltés volt.
Szívből kívánta, hogy Bella boldog legyen, mert ezáltal Jane néni is
boldog lesz.
A Hedley család megérkezett. John bácsi és Jane néni lepihentek
az út után, Bella azonban, akiből szép, karcsú, divatosan öltözködő
lány lett, egy cseppet sem volt fáradt. Úgy járt-kelt, mint egy hiú kis
páva. Látszott rajta, hogy nagyon büszke friss keletű
menyasszonyságára, és sajnálja ezt a három lányt, aki itt öregszik
meg ebben a komor, barátságtalan házban. Különösen Henriettát
sajnálta, akinek szerelmi regénye még mindig nem jutott el a boldog
befejezéshez.
– Ó, drágáim – ölelte meg Bella viharosan Henriettát és Arabelt –,
csak egy kívánságom van: azt szeretném, ha koszorúslányok lennétek
az esküvőmön! Tudom, Bé nem olyan egészséges, hogy ezt
kérhetném tőle, de nem nyugszom meg, amíg meg nem ígéritek,
hogy legalább ti koszorúslányok lesztek.
– Én nem… – felelte Arabel kicsit riadtan –, ne haragudj, drága
Bellám, de… én nem vagyok alkalmas ilyesmire. Azt hiszem,
Henrietta szívesen menne, ha édesapa megengedné!
– Miért ne engedné meg? – csodálkozott Bella.
– Miért? – Henrietta ajka kis, gúnyos mosolyba torzult. Ebben a
pillanatban szinte gyűlölte Bellát, aki olyan öntudatos nyugalommal
tette fel a kérdést. Bella, aki már Torquay-ban is uralkodott apján, de
különösen ijedős, szelíd édesanyján, mit tudja, mi az, amikor a
családfő úgy kezeli gyermekeit, mint valaha rabszolgáit kezelte
Jamaicában, az ültetvényeken?
– Igen, miért? – ismételte Bella, és toppantott – Majd én
megkérem Edward bácsit. Meglátjátok, nekem nem fog
ellentmondani!
– Ó, de magabiztos lettél, kicsikém! – Henrietta vállat vont. –
Emlékszem, amikor elbújtál, ha édesapa látogatóba érkezett
Torquayba. Elfelejtetted már azokat az időket?
– Igazán? Elbújtam? – Bella hangosan, vidáman kacagott. –
Ostoba süldő lány voltam. Ma már nem fordulna elő velem ilyesmi.
Ma már nem ijedek meg a férfiaktól. Tudom, hogy melyiknek mit
kell mondani, és mindegyik el is hiszi azt, amit mondok neki! Ez a
titka mindennek!
– És te is elhiszed azt, amit mondasz? – kérdezte vissza csípősen
Henrietta.
– Többé-kevésbé – felelte Bella, aki cseppet sem sértődött meg
unokanővére harapós megjegyzésén. – Különben is, amióta drága
Jamesem eljegyzett, csak vele beszélgetek. Ha megengeditek, James
majd felkeres bennünket, és bemutatom nektek. Olyan komoly,
művelt ember! És egy cseppet sem büszke a nagy tudására. Mindig
tanítgat engem, megmagyaráz mindent, mert tudja, hogy én hozzá
képest csak egy csacsi kislány vagyok…
– És szereted a vőlegényed?
– Nagyon tisztelem Jamest – felelte készségesen Bella.
Édesanyám azt mondja, hogy ez a boldog házasság titka!
Henrietta alig észrevehetően elmosolyodott. Ó, a ki Bella! Milyen
simán peregnek ajkáról a betanult szavak, milyen fegyelmezett,
kiszámított minden mozdulata. Amikor Torquayban éltek, őszinte,
szerelemre vágyó, kíváncsi kamasz lány volt, és milyen hamis,
számító kismacska lett belőle. Mi lesz, ha egyszer kiengedi a
karmait?
– De menjünk már fel a drága Elizabethhez! – türelmetlenkedett
Bella. – Úgy szeretném már látni! Azt hittem, amikor szegény
Edward meghalt, hogy nem éli túl… de hát mégis meggyógyult!
Vagy még mindig beteg?
Henrietta és Arabel kétségbeesetten néztek egymásra. Hogyan is
adják tudtára Bellának, hogy a torquayi borzalmas napokról nem
szabad említést tenni? Mi lesz, ha ez a fecsegő kis liba ott is
elhadarja tapintatlan és ostoba megjegyzéseit?
Némán mentek fel a második emeletre. Amikor Elizabeth szobája
elé értek, Arabel megszólalt:
– Drága Bellám, tudod… tudod… Bé Edward halála óta még a
mai napig sem állt talpra. A nap legnagyobb részét ágyban tölti,
látogatók alig keresik fel, mert az is kimerítené. Arra kérlek, hogy
nagyon vigyázz, mit mondasz neki… Ne beszélj semmit sem Bróról,
semmiről, ami annak idején Torquayban történt! És ha lehet, mondd
azt, hogy jól néz ki. Te olyan okos, finom lelkű vagy, nem haragszol
meg ezért, hogy erre kértelek?
– Nem – felelte Bella ajkbiggyesztve, és magában arra gondolt,
hogy unokanővérei bogaras vénlányok lettek. Hiába, ha egy lány
harmincéves koráig lány marad, menthetetlenül besavanyodik.
Milyen okos is ő, hogy férjhez megy a drága, jó Jameshez… Igaz,
James nem az az álomlovag, akiről a lányok ábrándoznak, de jó,
kedves, gyengéd és gazdag…
Amikor megpillantotta a kereveten fekvő Elizabethet, kicsit
megrettent. Nem így emlékezett unokanővérére. Kislány korában,
amikor szeplős volt, irigyelte tőle napcsókolta arcszínét. Azóta az ő
szeplői ugyan eltűntek, de még ha meglennének is, akkor sem
irigyelné ezt az áttetsző, sápadt arcot, ezeket a mély, szomorú
szemeket s a szája körül ezt a két bús ráncot… És a keze… olyan
vékony, olyan kicsiny, érthetetlen, hogyan tudja azt a sok verssort
leírni… James minden versét felolvassa.
– Drága, drága Elizabethem! – Bella végre erőt vett magán, és
unokanővéréhez lépett. Letérdelt az ágy elé, színpadias mozdulattal
ráhajolt unokanővére kezére, s csókot lehelt rá.
– Meg kell csókolnom a kezdet, édes – mondotta áhítatosan –, azt
a kezet, amely olyan csodálatos verseket tud írni! A vőlegényem
nagy tisztelőd… Azt is mondhatnám, hogy rajongód! Szinte
féltékeny vagyok rád!
– Azt hiszem, ilyen szép, fiatal lánynak nincs oka rám
féltékenykedni! – mosolygott Elizabeth.
– Gondolod, drágám? – Bella kacéran csücsörítette a száját, és
táskájából előszedte kis kézitükrét. Gondosan megszemlélte magát
benne, tornyos frizuráján hol előrehúzott egy tincset, hol hátra, ezt
több ízben megismételte, azután elégedetten abbahagyta a
fésülködést. Majd fecsegni kezdett bájos összevisszaságban
Torquayról, Jamesről, a vásárolandó kelengyéről, az új házról,
amelyet James ízlése szerint rendeznek be, a színdarabokról,
amelyeket londoni tartózkodásuk alatt meg akar nézni, az esküvői
ebédről, a menyasszonyi ruháról, fátyolról, koszorúról.
Elizabeth, aki megadóan hallgatta a kis barázdabillegetőt, egy
mondat közepén felkapta a fejét. Meghallotta a zajt, amelyre egész
nap várt. A postás dörömbölt a kapun, és a levelesládába dobta a
leveleket. Ezt a zajt mindig szerette, de január 1 l-e óta, amióta
Browningtól az első levelet kapta, a nap legizgalmasabb pillanatát a
postás érkezése jelentette. Most már csak fél füllel hallotta Bella
karattyolását, minden idegszálával az ajtó nyílását várta.
Az ajtó kinyílt, Wilson lépett be a postával. Elizabeth mohó
mozdulattal nyúlt a levelek után. Bella álmélkodva csapta össze a
kezét.
– Ennyi levél, édes Elizabethem, s mindezt egy napon kapod! Én
egész évben nem kapok ennyi levelet! És hányfajta írás, hányfajta
bélyeg! Boldog lennék, ha én is ennyi levelet kapnék! Kik írják
ezeket a leveleket?
Bella csak kérdezett, kérdezett, Elizabeth nem is hallotta, mit
hadar össze unokahúga. Végigfutotta a leveleket, és amikor a lila
tintával írt, erélyes kézírású borítékhoz ért, megremegett a keze, és
elmosolyodott. Bella, aki éberen figyelte minden mozdulatát, kandi
kíváncsisággal kérdezte:
– Miért mosolyogsz, édes Elizabeth? Már előre tudod, hogy jó hír
van a levélben? Azt is tudod, ki írta a levelet?
Elizabeth sűrű pillái alól felnézett a nyugtalan, mohó tekintetű
fiatal teremtésre. És egyszerűen felelte:
– Tudom, kis Bellám, hogy jó hír van a levélben, és természetesen
azt is tudom, ki írta! Hiszen rajta van a feladó neve!
Bella szeretett volna még tovább érdeklődni, de Elizabeth
lehunyta a szemét. Arabel megérintette unokahúga karját:
– Szívecském, Bé fáradt. Legjobb lesz, ha magára hagyjuk. Majd
holnap újra feljöhetsz, és tovább beszélgethettek!
– Igen… igen… – Bella nagyon kelletlenül követte Arabelt.
Szerette volna tudni, ki írta azt a levelet, aminek Elizabeth olyan
nagyon örült. Talán csak nincs udvarlója? Ugyan, hogyan is lehetne?
Ebben a korban? Mert Bella húszéves, pelyhes libaságában,
mindenkit, aki elmúlt harmincéves, reménytelenül öregnek tartott…
Elizabeth csak arra várt, hogy becsapódjék az ajtó. Akkor a
papírvágó kés után nyúlt, óvatosan törte fel a sötétlila pecséteket, a
borítékból lassan emelte ki a levelet. Minden esetben ilyen gondosan
járt el, ha a borítékon megismerte Browning keze írását. Egy
pillanatra elmosolyodva gondolt arra a türelmetlen, mohó
gyereklányra, aki soha csomagot ki nem bontott, hanem feltépett, aki,
ha lehetett, nem az ajtón, hanem az ablakon át ugrott ki, akinek nem
volt olyan magas egyetlen fa sem, hogy meg ne mászta volna… hová
tűnt az a szenvedélyes kislány, hová bújtak el a vágyak, az indulatok,
a léleknek melyik zugában szunnyadoznak, s lesz-e valaha varázsló,
aki előcsalogatja őket? Nem, olyan varázsló nem létezik, aki a
kerevethez láncolt rabból újra mozgó, eleven embert tudna
varázsolni.
A levél most már megszabadult burkától, a lány kezében tartotta,
és mielőtt olvasni kezdte volna, várt még néhány pillanatig. Ez a
néhány másodperc is boldogsággal töltötte el, az előre sejtett örömet
érezte minden idegszálában. Egy barát szólt hozzá ezekből a
levelekből, akinek gondolatai, érdeklődési köre ugyanaz volt, mint
neki. Bro halála óta senki ilyen közel nem jutott hozzá, senkivel ilyen
őszintén nem tudott beszélni. És jó volt, hogy ez a beszélgetés nem
szemtől szembe zajlott le, hiszen akkor a költő kiábrándult volna
belőle… Ha a torquayi tragédia előtt ismerkednek meg, nem félt
volna a találkozástól. De így… csak roncsa önmagának, roncsa
annak a fékezhetetlen, fiatal lánynak, aki hajadonfőtt állt a nyári
zivatarban, arcát, haját, egész testét paskolta a víz, szoknyáját
fölkapta a szél, s ő tiszta szívből kacagott…
Januárban kapta az első levelet, s már február végén azt kérdezte
Browning, mikor látogathatja meg. Elizabeth akkor megriadt,
napokon át halogatta a feleletet, nem tudott mit válaszolni. Végül
gyáván, elodázva az időpontot, azt felelte, hogy ha kitavaszodik… És
három napra már jött az újabb levél. „Tavasz van, kedves Miss
Barrett, igazi tavasz, a madarak is érzik ezt…” Browning tavaszt
érzett akkor is, ha a szürke égnek csak egy felhődarabja rongyolódott
széjjel, és mögötte halvány fény derengett. De most már március
közepe volt, a tavasz, az igazi tavasz mindjobban közelgett…
 „Mikor láthatom, két hónap múlva, három hónap múlva?” – a
szavak izzottak, Elizabeth nem is látta a levél többi sorát, a betűk
táncolni kezdtek elhomályosult szeme előtt.
„Ó, ha megmagyarázhatnám neki, hogy nem bizalmatlanságból
nem akarom látni, csak meg akarom kímélni egy csalódástól –
gondolta a lány lüktető halántékkal –, amit szépnek, kívánatosnak lát
bennem, az csak a költészetem. Miért nem maradhatok homályban,
ismeretlenségben? Miért kell szétrombolnom az illúzióit?”
Kopogtattak. Wilson lépett be a vacsorával. Elizabeth észre sem
vette, hogy a lány letette a tálcát. Csak akkor riadt fel, amikor Wilson
csendesen megszólalt:
– Miss Bé, a vacsora…
– Köszönöm, nagyon jó volt – bólintott Elizabeth.
– De Miss Bé, még nem vacsorázott! – Wilson hangja
szemrehányóan csengett.
– Nem vacsoráztam? Komolyan mondod? Hát akkor… lássunk
neki. – Elizabeth megadóan nyúlt az étel után. Flush szimatolva
kapta fel a fejét, és nagy, dióbarna szeme kutatva futott végig a
tálcán.
– Ne félj, Flush, ne félj – suttogta Elizabeth, hogy Wilson ne
hallja –, jut neked is belőle!
Flush meglapult, várta, hogy Wilson kimenjen a szobából. De a
lány nem mozdult. Elizabeth kezében tartotta a kést, villát, s tekintete
a távolba meredt.
– Miss Bé, kihűl az étel, s mindjárt itt lesz Mr. Barrett! Már
hazaérkezett!
– Édesapa már itthon van? – Elizabeth, mint a tetten ért bűnös,
összerezzent, és gyorsan, erőlködve, enni kezdett. Majd tekintete a
fekete sörre esett.
– Csak ezt a löttyöt, ezt a löttyöt vidd ki, mielőtt édesapa bejön! –
fordult kérő hangon Wilsonhoz.
A lány megértően bólintott, és eltűnt az itallal. Mialatt kiment,
Flush mohón vetette magát a csirkecombra. Utána egy szárnyat nyelt
el. Mire Wilson visszajött, majdnem üres volt a tálca. Elizabeth
fáradtan, de elégedetten dőlt hátra a kereveten…

Bella kitűnően érezte magát a Wimpole Streeten, s bár szülei

megvásárolták már kelengyéjét, mégsem akart hazautazni.
Vőlegénye, aki néhány hetet Londonban töltött, már
türelmetlenkedett, a derék James üzletember volt, és nem szívesen
hagyta üzletét társára. De hiába igyekezett makrancos kis
menyasszonyát rábeszélni a hazautazásra. Bella mosolygott,
hízelkedett, durcáskodott, végül James nélküle utazott el, s
hamarosan szülei is hazamentek. Bella pedig maradt.
– Nem tudom, mi örömet talál nálunk – jegyezte meg Henrietta
epésen, amikor Jane nénitől és John bácsitól búcsúztak. – Én
szívesebben ülnék egy eceteshordóban, mint itthon! Ez a csacsi lány
pedig kézzel-lábbal kapálózik az ellen, hogy hazavigyék!
Bella egyáltalán nem találta a Wimpole Street-i házat olyan
nyomasztónak, mint unokatestvérei. Kicsit flörtölt valamennyi
unokabátyjával, a komoly George-nál ügyvédi munkája iránt
érdeklődött, Alfreddel, aki tisztviselő volt, színházba járt. Henry
pedig, aki nemrég tért vissza Németországból, sok érdekeset mesélt
kíváncsi kis unokahúgának. De Bella kacérsága nem kímélte Charlest
sem, aki beszédhibája miatt rendkívül félénken viselkedett, sem a két
legkisebb fiút, akik egyetemre jártak. Sőt, még nagybátyja szívét is
igyekezett megnyerni. Ez kismértékben sikerült is, mert Mr. Barrett,
Bella kérésére, megengedte, hogy Henrietta koszorúslány legyen.
– No, látjátok – mondta diadalmasan –, Edward bácsitól
egyáltalán nem kell félni! Csak persze ti nem értetek hozzá! Edward
bácsi a világ legaranyosabb embere, igaz, túlságosan komoly, de az
én drága, jó Jamesem is ilyen komoly! Én csak a komoly férfiakat
szeretem! És úgy szeretnék találkozni a te Surteeseddel is – fordult
ártatlan képpel Henriettához –, emlékszem rá, még Torquayból,
olyan elegáns volt szép, fehér egyenruhájában! Hiába, az egyenruha
nagyon jól áll a férfiaknak! Bizonyára drága, jó Jamesemnek is jól
állna. Ő olyan fess ember!
Henrietta és Arabel egymásra néztek, s alig észrevehetőé
elmosolyodtak. A „drága, jó James” kicsit kopasz, hajlott tartású
úriember volt, közelebb járhatott a negyvenhez, mint a harminchoz, s
nyilván nagyon szerencsétlenül érezte volna magát bármiféle
egyenruhában.
Bella nem vette észre unokanővérei szemváltását, tovább
csacsogott, boldogan, lelkendezve.
– Úgy szeretnék még nyáron Londonban maradni, itt sokkal, de
sokkal érdekesebb az élet! Drága, jó Jamesem két hét múlva érkezik,
megkérem, maradjon itt néhány hétig, s majd együtt utazunk haza, az
esküvőre. Mit gondoltok, Edward bácsi nem veszi rossz néven, ha
még tovább is itt alkalmatlankodom?
– Azt hiszem, örülni fog, ha itt vagy – felelte Henrietta. – Már
amennyire örülni tud valakinek – tette hozzá kis hallgatás után.
Bella megütődve kapta fel a fejét.
– Ó, a drága, jó Edward bácsi – mondta védelmezőén – nagyon jó
ember! Ti félreismeritek, tökéletesen félreismeritek!
„Drága, jó Edward bácsi, drága, jó James… az egész világ drága
meg jó ennek a libának – gondolta bosszúsan Henrietta, akit
rendkívül ingerelt unokahúga viselkedése. – De Surteesszel nem
találkozhat! Ebben ne reménykedjék! Emlékszem, már Torquayban
is holdkórosan bámulta, le nem vette róla a szemét. Akkor még
megengedhető volt, mint afféle tizenöt éves kamasz, lány, túlságosan
őszintén viselkedett, de ma már, amikor hamarosan férjhez megy,
megbocsáthatatlan a kacérsága. Elégedjék meg csak a testvéreimmel,
azokon próbálja ki hódítási tudományát. Talán még jót is tesz nekik,
szegények, amúgy sem nagyon kerülnek össze fiatal lányokkal.
Melyikük is merne előhozakodni azzal, hogy este hétkor nincs otthon
a kötelező vacsorán, hanem külön programja van…”
Elmúlt a március, majd a szeszélyes április is, Elizabeth sokat
fájlalta a fejét, gyakran fújt a keleti szél, s zörgette, ostromolta a
bezárt ablaktáblákat. És a költőtől jöttek a levelek, szinte naponta, s
bár a levelekben szinte mindenről esett szó, irodalomról,
művészetről, aktuális eseményekről, a leírt szavak mögött egy másik
szöveg kúszott, egy kérdés dörömbölt sürgetően, követelőn: „Mikor
láthatom?” Henrietta és Arabel észrevették, hogy nővérük valami
különös feszültégben él. Esténként összerezzent, ha behozták a
postát, és néha Arabelnek többször kellett valamit megkérdeznie,
hogy feleletet kapjon. Arabelnek már-már ajkán volt a kérdés: „Mi
van veled, Bé, mi bánt?” – de félt, hogy valami sebet tép fel
nővérében. Azután egy májusi estén Elizabeth megszólalt:
– Ugye, én már nagyon öreg és nagyon csúnya vagyok?
Arabel, aki éppen egy kis selyemterítőt javított – édesapja régi
indiai útjairól sok finom selymet hozott, amelyek lassanként
foszladozni kezdtek –, erre a kérdésre letette a varrást, és
megdöbbenve nézett nővérére. Elizabeth észrevette a megdöbbenést,
és elmosolyodott.
– Ne tarts bolondnak, Arabel! Bár bevallom, ha te tennéd fel ezt a
kérdést, én is elcsodálkoznék rajta. És talán nem is tőled kellene ezt
kérdeznem, hanem idegen embertől. Hiszen ti mindennap láttok
engem. De, mondjuk, ha egy idegen jönne a házunkba, olyan, aki…
aki még sohasem látott… akkor megborzadna, és azt gondolná
magában: „Szegény beteg, öreg, csúnya teremtés…”
Arabel szívét szánalom szorította össze. Hirtelen megvilágosodott
előtte, miért a nyugtalanság Elizabethben, és mit jelent ez a kínzó
kérdés. Tudta, hogy hónapok óta levelez Browninggal, egyszer
említette is, hogy a költő szeretné meglátogatni. Ettől fél hát, ettől a
látogatástól retteg…
– Nézz a tükörbe, Bé – mondta Arabel csendesen –, és akkor saját
magad adhatsz feleletet a kérdésre! Tudod, fiatal lány korunkban
Henrietta volt a legszebb hármunk közül. És most, túl a harmincon,
te lettél a legszebb!
 – Én, a legszebb? – Elizabeth arca kiszínesedett ezekre a szavakra,
majd búsan elmosolyodott. – Kegyes hazugság ez, Arabel, semmi
más…
– Ha vigasztalni akartalak volna, Bé, sok mindent mondhattam
volna, csak éppen ezt nem – felelte a húga nagyon komolyan. –
Henrietta kicsit kigömbölyödött, és ez nem tett jót neki, én pedig…
elfakultam. Te azonban éppen olyan kislányos maradtál, mint… mint
Hope Endben voltál – tette hozzá félénken. Nem tudta, nem okoz-e
ez a név fájdalmat nővérének.
– Arabel, te olyan végtelenül jó vagy – Elizabeth fáradtan
végigsimította homlokát –, szinte hihetetlen, hogy egy emberben ne
legyen semmi indulat, semmi önzés, semmi salak! Szinte nem is
vagy ember… és félek, hogy mindaz, amit mondtál, csak benned él
így, csak a te szemed látja. De igyekszem elhinni azt, amit mondtál.
És… rajtad a felelősség, ha emiatt…
Arabel odalépett nővéréhez, megsimogatta a kezét, és egyszerűen
csak ennyit felelt:
– Vállalom, Bé, a felelősséget. Mert hidd el, nemcsak én látlak
téged szépnek…
– Jól van, drágám, akkor kérlek, adjál tintát, tollat, papirost. –
Elizabeth felemelkedett kissé a kereveten. Húga átnyújtotta a kért
íróeszközöket, és megigazította a kis asztalka, amelyen Elizabeth írni
szokott.
És amikor látta, hogy nővére kezében megáll a toll, küszködik az
írással, nesztelenül elhagyta a szobát.
Nehezen, vonakodva, visszás érzések között írta Elizabeth ezt a
levelet. De tudta: nem halaszthatja tovább a találkozást. Most már
valóban tavasz van, még a homályos udvari szobába is elhozza a
távoli Regent Park fáinak és virágainak illatát a szél. A költő
találkozni akar vele azok után is, amit megírt önmagáról, az életerős,
egészséges ember ide akar jönni, s látni akarja őt, akiről tudja, hogy
betegsége ágyhoz köti, s reménye sincs arra, hogy valaha egészséges
legyen…
 Könnyek peregtek Elizabeth halvány arcán, míg megírta a levelet.
„Május 20-án, kedden, délután három órakor, ha Önnek is
megfelel…” A zárt borítékban útnak indulnak a szavak, s elérnek
ahhoz, aki – úgy írja – éppen ezeket a szavakat várja, és ami eddig
csak sejtés, szavak játéka volt, kedden délután testet öltve, valósággá
válik… Igen, kedden délután…

Május 20-án Elizabeth az egész délelőttöt nyugtalanul töltötte.

Wilson, miután rendet rakott a szobában, kiment, de pár pillanat
múlva már szólt a csengő – úrnője hívatta.
– Milyen idő van ma, Wilson? – kérdezte Elizabeth szorongva.
– Nagyon szép az idő, Miss Bé – felelte a lány kicsit csodálkozva,
mert már harmadszor tette fel Elizabeth ugyanezt a kérdést.
– Nem nyithatnád kicsit ki az ablakot? Olyan szomorú, fülledt
idebenn… az egész tél itt benn rekedt, hiába takarítasz, hiába törölsz
le minden szem port, hiába fényesíted a gyertyatartókat és
kilincseket, minden olyan hervadt, reménytelen.
Wilson kicsit sértődötten nézett körül, s megállapította, hogy a
szobában a legnagyobb rend honol, a képeket, szobrokat is letörölte,
a vázákba friss virágot rakott, úrnője haját a szokottnál is tovább
kefélte, s a legszebb indiai kendőt készítette ki. Sejtette, hogy valami
különös látogatót vár, de Elizabeth nem mondott semmit, és a derék
lány nem kíváncsiskodott.
– Azt hiszem, kinyithatom pár percre az ablakot – mondta végül –,
bár Mr. Barrett még nem adott engedélyt az ablaknyitásra. Majd jól
betakarom Miss Bét. Vagy talán vigyem át addig Mr. Barrett
szobájába?
– Nem, Wilson, ha ennyi kényelmetlenséget okoz egy egyszerű
ablaknyitás, hagyjuk az egészet – mondta csüggedten Elizabeth –,
egyet akartam szippantani a májusi levegőből, ennyi az egész…
 Wilson hirtelen úrnőjéhez lépett, ráborította a paplant s még egy
nehéz selyemkendőt, fejét egy puha sálba burkolta, majd az ablakhoz
lépett. Elizabeth ellágyultan nézte a lány megható igyekezetét.
Pár pillanat után az ablakok újra bezárultak, a május üde illata
kinn rekedt, a homályos udvari szobában újra a kölni-és
orvosságszag vette át az uralmat.
Ezen a napon Flush nagyon jóllakott, az ebédet teljes egészében
megehette, gazdája torkán egyetlen falat sem csúszott le. És amikor
pontosan három órakor megkondult a kopogtató, Elizabeth riadtan
fordult a szobában tartózkodó Arabelhez.
– Arabel, én félek, nagyon-nagyon félek…
– Ne félj semmit, Bé, ne félj… – Arabel megsimogatta nővére
kezét –, mindjárt bevezetem!
Amikor az inas ajtót nyitott Robert Browningnak, Bella éppen
átviharzott az előcsarnokon. És ahogy meglátta a költő magas, vállas
alakját, szinte földbe gyökeredzett a lába. Tágra nyílt szemmel,
némán bámulta a férfit, mintha valami mesehős elevenedett volna
meg előtte. Browning maga is zavarban volt, némán nyújtotta át az
inasnak magas kalapját, citromsárga bőrkesztyűjét, észre sem vette
az ácsorgó fiatal lányt. Hamarosan megjelent Arabel, mosolyogva
kezet nyújtott a férfinak, és vitte magával.
„Kihez jöhetett – töprengett Bella homlokráncolva –, kihez
jöhetett ez a gyönyörű férfi? Henriettához, vagy talán…
Elizabethhez? Ó, hiszen ez lehetetlen, ez igazán lehetetlen! Bár
hozzám jött volna! De majd felmegyek, én is felmegyek, látni
akarom, beszélni akarok vele…”
Bella szélsebesen nekiiramodott, olyan erős volt benne a vágy,
hogy láthassa az ismeretlen férfit, hogy eszébe sem jutott, talán nem
sikerül beszélnie vele. Futott, futott, fel a második emeletre, a
lépcsőfordulónál megállt, egy pillanatra kifújta magát. És mire
tovább akart szaladni, Arabel és a férfi eltűntek Elizabeth ajtaja
mögött.
 „Elizabethhez jött? Ez a gyönyörű, fiatal férfi Elizabeth vendége?
Nem, ez nem lehet…” – Bella sírni, toporzékolni szeretett volna
dühében vagy berohanni unokanővére szobájába. Már indult is,
azután hirtelen megtorpant.
„Hát mit is akarok én? – gondolta, és a fejéhez kapott. – Hát
megbolondultam? Mi közöm van ahhoz, hogy ki jár Elizabethhez, és
mi közöm van ehhez az ismeretlen férfihoz? Semmi, de semmi
közöm… Ott álltam az előcsarnokban, és észre sem vett…
Megvárom, hiszen nem maradhat sokáig, megvárom itt a folyosón.
Nem, nem akarok, nem akarhatok tőle semmit, csak látni akarom,
még egyszer látni akarom. Még soha, de soha nem láttam ilyen
csodálatos szemet…”
A férfi, aki belépett Elizabeth szobájába s mélyen meghajolt a
kereveten fekvő, kendőbe burkolt, sápadt teremtés előtt, nem is
sejtette, hogy kinn a folyosón egy fiatal lány emésztő kíváncsisággal
várakozik rá. A férfi csak a fekvő lányt nézte, a fekete fürtök
keretezte, sápadt kislányarcot, s az első szó, ami kibuggyant ajkán, ez
volt: – Végre!
Elizabeth ráemelte nagy, zöldeskék szemét megenyhült tekintettel,
s elmosolyodott. Olyan őszinte volt ez a lelkes felkiáltás, hogy most
is ugyanazt érezte, mint amikor első levelét megkapta. Mintha az
áporodott, fülledt szobában ablakot nyitottak volna, és vadul
nyargalászna benne a friss, tavaszi szél…
– Igen, végre! Végre megengedte, hogy meglátogathassam! –
mondta a férfi, és leült a lány mellé.
– Ó, én már régebben, régebben… is szívesen láttam volna, de az
egészségem, jobban mondva a betegségem megakadályozott ebben!
– Ha először is vagyok itt a valóságban, gondolatban már sokszor
jártam ebben a szobában! – Browning szeme kutatva futott végig a
polcokon és a falakon. – Igen, itt van a két mellszobor, itt a könyvek,
s az ablakpárkányon a virágok. A borostyán pedig kúszik, mindig
feljebb és feljebb…
– Úgy látom, Mr. Kenyon beszélt a szobámról.
 – Igen, Mr. Kenyon gyakran beszélt magáról. Gyakran beszélt,
mert én gyakran kérdezősködtem…, el kellett neki mondania
mindent, amit csak tudott, és ha már mindent elmondott, akkor újra
kellett kezdenie… De annyi minden van, amit aranyos közös
barátunk nem tud magáról. Elolvastam mind a verseit, azokon
keresztül is próbáltam közelebb jutni…
– Én is olvastam minden sorát, Mr. Browning. Tudja, hogy hívják
magát az olvasói? „A titokzatos költő.” Sokan azt állítják, hogy nem
értik, amit ír. Én mindig megértem, ha nem is a szavakat, de a
szándékot és az eszmét feltétlenül…
– Köszönöm, Miss Barrett!
– Nézze, itt vannak a versei – mutatott Elizabeth a kerevete
mellett álló kis asztalkára. – Itt van a sokat vitatott Sordello is. Ez az
egy költemény, amiben akadnak még számomra is homályos részek.
Például, bevallom, nem értem, mit akart ebben a részben mondani!
Elizabeth átnyújtotta a költőnek a könyvet, és rámutatott egy
bekezdésre. Browning olvasni kezdte, s arca zavarttá, töprengővé
vált. Majd elkomolyodva így szólt:
– Kezdetben, amikor a Sordelló-t írtam, sokan kérdezték, mit
akarok mondani ezzel a költeménnyel. Azt feleltem, hogy ezt csak
Isten érti és én. Most, hogy elolvastam ezt a részt, kénytelen vagyok
megállapítani, hogy most már csak Isten érti… Látja – folytatta, és a
hangja derűsebbé vált –, ezért szeretem a maga verseit. Kristálytiszta
stílusát, nemes pátoszát, bátor mondanivalóját. Magát nem lehet
összehasonlítani vagy egy napon említeni az úgynevezett
„nőköltőkkel”. Magának emberi mondanivalója van! Maga tele van
bátorsággal! És… nem is illik ebbe a környezetbe, ebbe a
betegszobába! Maga egészséges!
– Én, egészséges? – Elizabeth szíve vadul kezdett kalimpálni. – Ó,
hogy mondhatja ezt? Ha tudná, ha tudná… hogy milyen beteg
vagyok!
– Beteg? Nem hiszem, hogy beteg. Lehet, hogy az volt egyszer, de
ma nem az! Ó, a versekben nem lehet hazudni. És a maga versei egy
egészséges, szabadságot szerető ember versei… ha úgy érzi, hogy
beteg, én megtanítom arra, hogyan legyen egészséges! Bennem annyi
életerő van, s ha barátjának tekint, úgy, ahogy ezt leveleiben már
többször említette, akkor meg kell engednie, hogy egészségessé
tegyem. Megengedi?
– Megengedem – felelte Elizabeth, és odanyújtotta a kezét. A
költő félve érintette meg a meghatóan vékony kis kezet.
Wilson lépett be az uzsonnatálcával. Flush nyüszíteni kezdett.
Elizabeth, aki máskor érzékenyen figyelt kutyája kedélyváltozásaira,
most észre sem vette az állat rosszkedvét. Majd, amikor Flush nem
hagyta abba a vinnyogást, megkérte a lányt, hogy vigye ki a kutyát.
Flush vonakodva, vicsorogva követte Wilsont.
Kinn a folyosón még ott lapult Bella. Nem akart elmenni addig,
ameddig a költő ki nem lép unokanővére szobájából. Szegény kis
Bella lelkében vad indulat háborgott.
Másfél óra hosszat kuporgott a fiatal lány a folyosó mélyedésében,
míg végre kinyílt Elizabeth szobájának ajtaja. Bella szívdobogva
megindult a férfi felé. De az észre sem vette a tágra nyílt szemű,
kipirult arcú, fiatal teremtést. Csak ment előre, átszellemült arccal,
nagy, szürkéskék szeme a távolba tekintett. Bella elképedten nézett
utána.
„Ez az ember szerelmes” – gondolta megdöbbenten, és
félhangosan hozzátette:
– És Elizabethbe szerelmes…

7.

Robert Browning sohasem feküdt úgy le, hogy csókkal ne köszönjön

el éjszakára édesanyjától, akármilyen későn ért is haza. Mrs.
Browning várta ezt a búcsúcsókot, s ha fel is ébresztette fia, nem
bánta, boldogan mosolygott imádott Robertjére.
Ezen a nyáron a költő gyakran járt el hazulról, de sohasem maradt
el későig. És minden alkalommal megkérte édesanyját, hogy
kertjéből adjon néhány szál virágot. Mrs. Browning megértően
bólintott, és a legszebb rózsákat, szegfűket, liliomokat és tulipánokat
adta a fiának. Sohasem kérdezte, kinek viszi Robert a virágokat. Azt
sem kérdezte, hogy miért ír mostanában annyi levelet, és miért lesi
olyan nyugtalanul a postást. A családban valami hallgatólagos
megegyezés volt, hogy soha senki a másikat nem bántja meg
kérdésekkel, kíváncsiskodással. Ez különösen Robertra vonatkozott,
hiszen a többiek élete úgy összeforrott, hogy kérdezősködésre
szükség sem volt. Az édesapa reggel bement hivatalába, délután
hazajött, utána már el sem mozdult hazulról. Az anya és leánya pedig
szinte mindig az otthon védett falain belül éltek, egymás gondolatait
is ismerték. Csak Robert volt az, aki kiröppent a világba, aki
számukra idegen emberek között járt-kelt, s mégis, ha hazajött, soha
nem zaklatták kérdésekkel.
„Harmincharmadik évében jár – gondolta gyakran ezen a nyáron
Mrs. Browning, amikor átnyújtotta fiának a gyengéd liliomokat vagy
a karcsú, sejtelmes szirmú rózsákat, a büszke tulipánokat. –
Harmincharmadik évében jár, és még senkit sem szeretett. Mi mást
jelentene ez a furcsa viselkedése, mint hogy szerelmes…”
– Anyám – mondta egy napon a költő –, volna egy kis időd a
számomra?
– Időm, ó, Robert, hogy kérdezhetsz ilyen csacsiságot? – Az anya
szívében egy kis ütést érzett. Tudta, hogy most mondja el a fia azt,
amit szavak nélkül is tud, s aminek örül is, mindamellett fél is tőle…
Browning elgondolkozva nézett maga elé. Kereste a szavakat,
amelyekkel a legjobban, a legpontosabban ki tudja fejezni azt a
szorongó, nyugtalanító és mégis boldog érzést, ami hatalmában
tartja, amitől ujjongani szeretne, amit néha – úgy érzi – titkolnia kell,
a másik pillanatban pedig valami szédítő, boldog mámorban
mindenkinek el szeretne mondani.
Mrs. Browning csendesen ült, kezében kézimunkát tartott; a
Viktória korabeli hölgyek sohasem ültek tétlenül.
A költő felállt. Szálas alakja még magasabbnak tűnt, ahogy
kiegyenesedett, a távolba nézett, mintha maga előtt látná szerelmét,
majd anyjára pillantott. Leült mellé egy kis zsámolyra, ölébe fektette
fejét, és úgy mondta halkan, szinte súgva:
– Anyám, szerelmes vagyok!
Mrs. Browning gyengéden simogatta fia haját. Néhány pillanatig
csend volt, áldott, puha csend. És csak azután szólalt meg az anya,
minden anya egyforma, örök kérdésével:
– És a lány, a lány is szeret téged?
– Igen! – határozottan, biztosan csengett a szó, s csak utána
szakadt fel a fájdalmas kétkedés: – de… nem akar a feleségem lenni!
Nem akar, mert… azt mondja, hogy beteg, és nem akarja betegen
hozzám kötni az életét! De nem beteg… csak egy lidérces, sötét
házban él, egy bús, homályos szobában, ahová még véletlenül sem
téved be egy napsugár, s ahol soha meg nem gyógyulhat. És az
apja… – a költő arca eltorzult, amikor kimondta ezt a szót – az apja
gonosz féltése – szeretetnek nevezi ezt a kegyetlen, beteg érzését –
ott tartja fogva, s ő nem akar fájdalmat okozni senkinek sem,
legkevésbé az apjának. Anyám, én néhány hónap alatt két érzéssel
ismerkedtem meg: megtanultam szeretni és gyűlölni. Amennyire
szeretem Bét, azaz Elizabethet; annyira gyűlölöm az apját.
– Így hát Elizabeth Barrettet szereted – mondta az anya csendesen
elmosolyodva –, eddig nem is említetted a nevét, fiam.
– Nem? – Browning meglepetten nézett az anyjára: – Azt hittem,
hogy kimondtam a nevét. A nevét is jólesik mondani… ó, ha
ismernéd, ha ismernéd… a világ jobb és szebb lett attól, hogy ő
megszületett… De a verseit csak ismered?
– Ismerem – bólintott Mrs. Browning –, s ha ő is olyan, mint a
versei, nem csodálom, hogy szereted.
 – Nem olyan, sokkal, de sokkal különb… a világon a legkülönb…
– Bizonyára úgy van, drágám – mondta az anyja –, ha te így tudod
szeretni!
– Ez a legnagyobb ajándék, amit nekem adhatott, ez az érzés, amit
eddig nem ismertem – a költő hangja átforrósodott –, az, hogy
szeretni tudok. És nem azért szeretem, mert csodálatosan szép
verseket ír. Ha soha egyetlen sort nem írt volna le, akkor is éppen
úgy szeretném. Nekem elég, hogy van, hogy láthatom, hogy néha
megérinthetem a kezét, hogy ott ülhetek mellette, és hallhatom a
hangját, s ha szavaim nyomán mosoly ül ki az arcára, ha fény csillan
meg drága, sok könnyet sírt szemében, anyám… akkor… jaj, nem
tartasz ostobának, hogy mindezt elmondom neked? De tudom, hogy
te mindent megértesz.
– Megértlek, édes, édes fiam – Mrs. Browning szívére furcsa
fájdalom szakadt. – Szeresd azt a lányt, nagyon szeresd. De ő, ő is
szeressen téged…
Az anya elhallgatott, a könnyek fojtogatták torkát. Robert
szenvedélyes szerelmében egy pillanatig sem gondolt arra, hogy
anyjában mennyi szorongás, fájdalom s féltés sűrűsödik össze.
Robert szerelmes, és a lány beteg… Mrs. Browning sokkal többet
tudott Elizabethről, mint amennyit a fia sejtett.
Óvatos, tapogatózó kérdéseire Mr. Kenyon, a közös barát sok
mindent elmondott Elizabeth betegségéről, a különös, kegyetlen
szeretettel zsarnokoskodó apáról. Az anyának Csipkerózsa meséje
jutott eszébe. Az ő bátor, szenvedélyes fia elindul, hogy áttörje a
tüskebokor kerítést… Csak sikerüljön neki, és ne sebezzék véresre a
tüskék!
A költő is hallgatott, nagy megkönnyebbülést érzett, hogy valamit
elmondott abból, ami fojtogatta. Szemérme tiltotta, hogy többet
mondjon, hogy többet beszéljen arról az érzésről, aminél
csodálatosabbat, boldogítóbbat eddig nem ismert. „Lehet, hogy
mások is így tudtak szeretni? – gondolta néha elakadó lélegzettel. –
Nem, ez szinte lehetetlen…” És a költő ugyanúgy, mint bárki más,
azt képzelte, hogy előtte soha senki így nem szeretett, hogy is
szerethetett volna, hiszen soha nem született még olyan teremtés a
földre, mint Elizabeth…
És Elizabeth? Elizabethnek nem volt anyja, akinek eldadoghatta
volna azokat a boldogságtól mámoros szavakat, amik minduntalan
ajkára tolultak. Magányosan élt eddig egy barátságtalan, sivár
londoni utca komor házában, a betegség és a szülői önkény
börtönében, és csak a költészete vágott rést börtöne ajtaján. Most a
szerelem eddig soha nem érzett, vad, szenvedélyes erővel dörömbölt
a börtön falán. Elizabeth ámultan figyelte, hová ragadja ez az érzés.
Vajon ő az, aki könnyű álom után jókedvűen ébred, aki örül a
reggelnek, mert tudja: ma vagy levelet kap, vagy Robert jön, kezében
virággal – és fényleni kezd minden. Eddig egyik egyhangú nap a
másik után morzsolódott le, csak néha hozott egy-egy jó barát
sugarat a fénytelen órákba, most mindent ragyogással vont be ez a
szívet feszítő, örömet lehelő érzés.
Flushnak most meg kellett elégednie az ebéd- és
vacsoramaradványokkal, úrnője mindent megevett, jó étvággyal. És
nyár volt, verőfényes, színes nyár, Wilson kitárta az ablakokat, míg
Mr. Barrett nem tartózkodott otthon. Robert most már hetenként
kétszer is eljött, s naponta írták egymásnak a gyengéd hangú,
boldogító leveleket.
Dr. Chambers, aki minden hónapban meglátogatta Elizabethet,
júliusban ámulva nézett rá. Hihetetlennek találta ezt a változást.
– Milyen gyógyszert írtam neked, Elizabeth? – kérdezte tréfásan,
bár sejtette, hogy nem a gyógyszerek erősítették meg betegét.
– A szokásosakat, doktor bácsi – felelte Elizabeth, és a kis
asztalkán levő orvosságokra mutatott. Az üvegcsék, tégelyek
felbontatlanul álltak. Chambers doktor megértően bólintott.
– Akkor valami nagyon szép verset írhattál, az gyógyított meg –
mondta elégedetten, majd tekintete a vázában pompázó virágokra
esett. Elgondolkozva nézte a karcsú kristályvázában ágaskodó
sejtelmes tearózsákat és egy másik vázában az égő gerániumokat.
 – Szép virágaid vannak, Elibeth –, és úgy látom, nem árt nekik a
szobalevegő!
– Igen, ezeket a rózsákat már egy hete kaptam, és nézze, doktor
bácsi, milyen frissek! – A lány elpirult, s zavartan mosolygott.
Látszott rajta, hogy valami titkot rejteget, de az is látszott rajta, hogy
nehezen bírja a titoktartást, szinte feszíti a mondanivalója.
– Édesapád örül, ugye, hogy így megerősödtél? – kérdezte a
doktor búcsúzáskor.
– Bizonyára örül – felelte kicsit kényszeredetten Elizabeth –… de
nagyon félt. A múltkor megleptem, és lementem vacsorához. Azt
hittem, örömet szerzek vele neki is meg a többieknek. Képzelje,
doktor bácsi, egyedül mentem le a lépcsőn, egészen egyedül! De
édesapa elkomorodott, s megparancsolta, hogy azonnal vigyenek fel.
Lenn, az ebédlőben nyitva vannak az ablakok, megárthat nekem a
hűs esti levegő… Azóta… azóta csak a szobámban járkálok. De most
már szédülés nélkül fenn tudok lenni órák hosszat is!
– Használd ki a nyarat, Elibeth! Ha lehet, kocsizzatok ki
húgaiddal, minél gyakrabban! Szükséged van szabad levegőre!
Ősszel pedig el kell utaznod valahová délre! Akkor teljesen
meggyógyulsz!
Chambers doktor homlokon csókolta betegét, és kifelé indult.
Máskor mindig Arabel, vagy Henrietta kísérte ki az orvost, most
Elizabeth kísérte ki az ajtóig, és mosolyogva mondta búcsúzóul:
– Én is nagyon szeretnék elutazni, doktor bácsi! – És amikor a
doktor mögött bezárult az ajtó, leült, a virágokra nézett, és írni
kezdte:

Dúsan hoztad a kert virágait,

Szerelmem, – hoztad télen-nyáron át,
Nem járta nap, s eső a zárt szobát.
S úgy tetszik, mégis nőttek száraik.
Cserében szívem gondolatait
Vedd értük, erre kér a régi Vágy,
 A hőben vagy a fagyban napra tárt
Gondolatokat. Dudva, gaz lepik
Az ágyást, – lugast fanyar gyom temet
S kapád vasára les, – vadrózsa vár s
Repkény is fut! – vedd s gondod védje meg,
Mint csokrod én: ne ölje hervadás.
Szemed tanítsd, hogy ójja színűket,
S lelked – hogy magvuk lelkemben csíráz.7

Augusztus 20-ára tűzték ki Bella esküvőjét. A „drága, jó James”

már egy hete Londonban tartózkodott, és könyörgött
menyasszonyának, hogy utazzék haza. De Bellával nem lehetett
bírni. Bella mindenfajta hízelkedéssel igyekezett Jamest rábeszélni,
hogy halasszák el az esküvőt, és ő még maradhasson egy kicsit a
Wimpole Streeten. A férfi nem értette a bájos, makrancos lánykát –
így becézte gondolatban szeszélyes és neveletlen menyasszonyát.
Bella, amióta meglátta Browningot, nem akart elmozdulni a Barrett-
házból. Mint egy néma árnyék várta a délutánokat, pontosan tudta,
milyen napokon jön a költő, részint azért, mert nem riadt vissza a
hallgatózástól sem, részint azért, mert ha délelőtt belátogatott
unokanővéréhez, annak készülődéséből megsejtette, hogy vár-e
valakit. Igaz, néha csalódott, néha a jóságos Mr. Kenyon jött, néha a
pirospozsgás Miss Mitford, de ezek mostanában ritkábban látogattak
el a Wimpole Streetre. Ha Wilson sokáig fésülte úrnőjét, ha az
arannyal átszőtt indiai kendőt terítette a pamlagra, akkor Browningot
várták.
„Miért nem belém szerelmes?” – gondolta a lány ökölbe szorított
kézzel, mikor az előcsarnokban ácsorgott, és várta a költőt. És ha
feltűnt magas alakja, ha meglátta finom profilját, nagy, szürke
szemét, úgy elgyengült, hogy meg sem tudott szólalni. Pedig gyakran
elképzelte, hogy megszólítja Browningot, megmondja, hogy nagy
tisztelője verseinek, és megkéri, írjon valamit az emlékkönyvébe. Ha
7
Kardos László fordítása
idáig eljut, már semmiség az egész. Akkor a költő észreveszi, hogy ő
milyen szép, üde, fiatal és kívánatos. Akkor feltétlenül beléje
szeret… Nevetséges, hogy valaki Elizabethet szeresse, ami * kor
Bellát szerethetné. Bella nem értette, hogy a szerelem nem ilyen
egyszerű dolog, fogalma sem volt arról, milyen az, amikor két ember
titokzatos, mások számára érthetetlen, bűvös körben él, és azt a kört
idegen nem lépheti át. Browning belül volt a titokzatos körön, s hiába
suhogott Bella legelegánsabb selyemruhájában, hiába vett alá három
alsószoknyát, hiába bodrozta a haját órák hosszat a tükör előtt, a
költő szeme lesiklott róla, mint a ház akármelyik élettelen
bútordarabjáról.
Csak ment felfelé, a második emeletre, a homályos udvari
szobába; nem törődött azzal, hogy odakinn fényesen süt a nyári nap,
számára a fülledt levegőjű betegszoba és a kereveten fekvő fekete
hajú lány többet jelentett a napnál, a levegőnél, a szabadságnál, a
kötetlenségnél.
Egy augusztusi napon, amikor Browning belépett az udvari
szobába, szeme a pamlagra siklott, ott kereste szerelmesét. A pamlag
üres volt. Egy szemvillanásra rémület szorította össze a szívét, de a
másik pillanatban vad, mámoros boldogság futott végig rajta.
Elizabeth az ablak mellett állt, felöltözve. A férfi pillanatokig szóhoz
sem tudott jutni, úgy bámulta a lányt, mint egy tüneményt. Csak,
amikor megfogta a valószerűtlenül kicsi, vékony ujjú kezet, akkor
szakadt fel benne az ujjongó öröm:
– Ez valóság, színtiszta valóság! Egészséges vagy! Miért is
mondtad, hogy beteg vagy? Meggyógyultál! – és csókokkal borította
el a lány kezét.
Elizabeth zavartan, meghatottan nézte a férfit. Végtelen hála
feszítette a szívét, hálás volt a férfi tiszta öröméért. „Ez igaz lenne –
gondolta, szinte beleszédülve szerelmese harsogó boldogságába –,
igaz lenne, hogy Robert így szeret?”
 – Hallgatsz? – kérdezte a költő kicsit megbántottan. Észre sem
vette, hogy most először tegezi Elizabethet. – Hallgatsz? Beszélj,
kérlek, vagy én beszéljek?
– Miről beszéljek? – kérdezte a lány lágyan. – Tudod, szívesebben
írok… könnyebb papíron elmondani mindazt, amit gondolok. Ha itt
vagy, elég, ha látlak, a szavak elszíntelenítik az örömet… hogy…
hogy együtt lehetünk…
Elizabeth szemérmesen elhallgatott, nem mert tovább beszélni.
Milyen könnyedén írta le érzéseit, milyen őszintén mutatta meg
ébredő szerelmét! A fehér papír előtt nem voltak titkai. De ha
meglátta a költőt, beszélni is alig tudott érzelmeiről.
– Hallgatsz és hallgattál! – Browning hangjában parányi
szemrehányás csengett. – Azt mondtad, beteg vagy! – És a
betegséged miatt tiltottad meg, hogy szerelemről beszéljek. Én… én
azt hittem, hogy betegséged ágyhoz köt, hogy soha nem tudsz
felkelni! De ez nem igaz! Hát akkor… hát akkor, mi akadálya annak,
hogy a feleségem légy? Hallod, Elizabeth, válaszolj!
Elizabeth lehajtotta a fejét. Igaza van Robertnak. Minden erejével
tiltakozott a férfi szerelme ellen, nem akarta, hogy az életerős,
harsogóan egészséges, nála fiatalabb férfi hozzákösse az életét, nem
akart ekkora áldozatot elfogadni. Nem hitt abban, hogy Robert
szerelme meggyógyíthatja. Pedig szerette, milyen mélyről jövő
rajongással, tiszta áhítattal szerette a férfit! Neki is Csipkerózsa
meséje jutott eszébe, éppen úgy, mint Robert édesanyjának. Robert a
királyfi, aki ébresztgeti, makacs szenvedéllyel ébresztgeti testét és
lelkét. Előtte soha idegen férfit nem szeretett. Akiket szeretett a
családjából, azok közül hányan elmentek! A derűs tekintetű Sam
bácsi és Bro… édesapja pedig, akinek hosszú-hosszú éveken át
gyermeki alázattal adta érzéseit, napról napra idegenebbé válik…
– A feleségem leszel – jelentette ki a költő határozottan –, és
Itáliában fogunk élni! Olyan gyakran ábrándozom azon, hogy milyen
lesz Itáliában az otthonunk, és melyik városban fogunk letelepedni!
Talán nem is telepszünk le, hanem városról városra vándorolunk!
Ugye, te is szeretsz utazni?
– Nagyon szeretnék! – felelte a lány kiszínesedett arccal. – Az
utazásért minden fáradságot vállalnék! És a legszívesebben én is
Itáliába mennék! Chambers doktor úgyis azt mondta, hogy ezen a
télen feltétlenül el kell utaznom! De… nem tudom, édesapa mit szól
ehhez a tervhez?
Elizabeth meg sem merte említeni édesapjának, hogy mit ajánlott
Chambers doktor. Mr. Barrett amúgy is borús hangulatban volt. Jane
néni és John bácsi újra Londonba jöttek, hogy Bellát végre jobb
belátásra bírják, és hazavigyék Torquayba. Jane néni nagyon
megörült, mikor látta, hogy Elizabeth szemmel láthatóan
megerősödött.
– Csak attól félek, hogy a tél rosszat tesz majd neked, kislányom –
csipogta vékony madárhangján –, ha rá tudnád venni édesapádat,
hogy elutazz valahova, az bizonyára nagyon jót tenne!
Jane néni nem merte Torquayt ajánlani, sejtette, hogy unokahúga
nem akarja viszontlátni azt a helyet, ahol élete, legnagyobb fájdalmát
átélte, és tudta, hogy az emlékek újra beteggé tennék Elizabethet.
– Valahová délre kellene mennünk, Egyiptomba vagy akár Málta
szigetére. Máltába ment férjhez egy másod-unokanővérem, ott él már
huszonkét éve, mindig hív, hogy látogassam meg! Eddig Bella miatt
nem mentem. De most, hogy a kislány férjhez megy, kicsit
szabadabb leszek! Volna kedved Máltába jönni?
– Akárhová szívesen elmennék – felelte Elizabeth őszintén –,
nekem már az is boldogságot jelent, ha kikocsizhatom! A múltkor
megnéztem a londoni pályaudvart. Bámultam a sok vonatot, az is
élmény volt! És szeretném látni egy este, hogyan gyúlnak ki a
gázlángok! Azt mondják, olyan fényes, pompás a város! Mindent
szeretek, Jane néni, ami mozgás, ami megszabadít ettől a szobától!
Hiszen, amióta… amióta Torquayból hazajöttünk, alig-alig
mozdultam innen ki.
 – Szegénykém – az érzékeny szívű Jane néni szeme könnybe
lábadt –, megpróbálom édesapádat rábeszélni, hogy engedjen el
velem!
Jane néni minden erejét összeszedte, amikor sógoránál az utazás
témáját megpendítette. De elég volt egy tekintetet vetni Mr. Barrett
komor arcára, máris torkára forrt a szó.
– Nem értem, miért kellene Elizabethnek elutaznia? – kérdezte
indulatosan Mr. Barrett. – Nagyon jól érzi itthon magát, az orvosa
elégedett vele. Talán olyan szerencsés volt az utolsó elutazása?
Akkor is ellene voltam, hogy Torquayba menjen. És az események
engem igazoltak!
Mr. Barrett átható tekintetet vetett sógornőjére, és Jane néni
bűntudatosan lehajtotta a fejét. Öt év múlt el a rettenetes tragédia óta,
és úgy látszik, sógora még mindig nem bocsátotta meg, hogy ő kérte
levélben, hadd maradjon Bro Elibeth mellett. Nem mert egy szót sem
szólni, csak ült némán, tehetetlenül.
– Arra kérlek, kedves Jane, tekintsük ezt a témát befejezettnek –
mondotta Mr. Barrett kimérten, és faképnél hagyta sógornőjét. Az
pedig megsemmisülten csak arra gondolt: hogyan mondja el
unokahúgának, milyen szörnyű kudarcot szenvedett? Végül nem
mert szólni, úgy utaztak haza Bellával az esküvőre, hogy Elizabeth
nem tudta, milyen mereven elutasító édesapja az utazás kérdésében.
Bella búsan búcsúzott Elizabethtől. Henriettát végül mégsem
engedte el édesapja koszorúslánynak, de Bellát nem érdekelte a
dolog. Nem emlegette folytonosan a drága, jó Jamest sem, ehelyett
makacsul az iránt érdeklődött, hogy unokanővére mikor megy
férjhez.
– De kis Bellám, hogy jut ilyesmi eszedbe? – kérdezte Elizabeth
mosolyogva –, hiszen te mégy férjhez hamarosan. Vőlegényed
türelmetlenül várja, hogy megesküdjetek.
– Igen, én megyek férjhez – felelte a lány égő, dacos tekintettel. –
Bár ne mennék férjhez! – mondta hirtelen, és zokogásban tört ki.
 – Csacsi kislány, miért sírsz? – csitította Elizabeth Bellát. – Olyan
komoly, rendes ember a vőlegényed! És úgy szeret téged!
– Szeret? Bánom is én! – Bella dühösen ökölbe szorította a kezét,
majd látva unokanővére csodálkozó tekintetét, szenvedélyesen
folytatta: – Ha szeret, az csak neki jó! És én… én nem őt szeretem!
– Nem őt szereted? Hát valaki mást szeretsz? Akkor miért mégy
hozzá? – kérdezte értetlenül Elizabeth. – És miért nem ahhoz mégy,
akit szeretsz?
– Ezt te kérded – Bella megsebzetten nézett Elizabethre –, te, aki
boldog vagy, aki szeretsz, és akit szeretnek? Én is… én is… én is őt
szeretem! – zokogta elfulladtan, és kiszaladt a szobából.
Henrietta éppen Elizabethhez indult, amikor a zokogó Bellával
szembe találta magát.
– Mi történt Bellával? – kérdezte, amikor belépett nővéréhez.
– Fogalmam sincs – felelte Elizabeth –, azt mondta, nem szereti a
vőlegényét, mást szeret. És mit jelenthetnek ezek a rejtélyes szavak:
Én is, én is őt szeretem!
– Nem is olyan rejtélyesek ezek a szavak – vonta fel a vállát
Henrietta –, ez a szédült lány beleszeretett Browningba!
– Robertba? – kérdezte Elizabeth sápadtan. – Hiszen nem is
ismeri…
– Valóban nem ismeri, de ahányszor Browningot vártuk, Bella ott
ácsorgott az előcsarnokban, és leste, mikor érkezik. De Robert észre
sem vette ezt a kis majmot – tette hozzá megnyugtatóan, amikor
látta, hogy nővére egész testében remegni kezd.
– Nem csodálom, hogy Robertet szereti – Elizabeth égő
halántékára szorította kezét –, csak azt csodálom, hogy Robert…
engem szeret…
Alighogy kimondta a szavakat, ijedten elhallgatott, és nem mert
húgára nézni. Henrietta odalépett hozzá, átölelte, és becézve mondta:
– Úgyis tudtam ezt, Bé, Arabel is tudja, sokszor beszéltünk együtt
rólatok. De amíg te nem szóltál, mi sem akartuk tapintatlanul
fürkészni titkaidat. Drágám, boldog vagyok, hogy szeretnek, és te is
szeretsz… ebben a szomorú, kietlen házban úgyis olyan nehéz a
szerelem. De remélem, hamarosan megesküsztök!
Elizabeth még jobban megriadt Henrietta szavaitól.
– Megesküszünk? – kérdezte félénken. – Hiszen tudod, hogy
édesapa…
Nem folytathatta, húga szenvedélyesen közbevágott:
– Te nem vagy rabszolgája apánknak! Neked vagyonod van,
amely függetlenséget ad! Bármelyik pillanatban elhagyhatod a házat,
és akkor sem leszel földönfutó, mint én lennék, ha Surteeshez
hozzámennék! Kérve kérlek, Bé, élj ezzel a lehetőséggel! Ne hagyd
magad örökre eltemetni a Wimpole Streeten!
– De én szeretem édesapát is – tört ki a sírás Elizabeth-ből – és
rettenetesen szenvednék, ha fájdalmat kellene neki okoznom!
Henrietta gúnyosan elbiggyesztette a száját.
– Én már nem tudom szeretni – mondta néhány másodperc után,
majd látva nővére elképedt tekintetét, nyugodt hangon folytatta: –
Nem tudom szeretni, igen, így van ez, Bé! Hogy tudnék egy apát
szeretni, aki rabszolgaként kezel valamennyiünket, akiben egy csepp
érzés sincs! Hány év is telt el azóta, hogy Surtees feleségül kért?
Nem is tudom pontosan, hat-e vagy hét. Vidám, gondtalan, fiatal
teremtés voltam. Ma túl a harmincon, megkeseredett vénlány
vagyok, börtönnek érzem házunkat, s nem tudom, mikor üt a
szabadulás órája. Bár ne törődtem volna semmivel sem, apai átokkal,
szegénységgel, rokonok és ismerősök szörnyülködésével, és
elmenekültem volna, amíg futotta az erőmből! Ma már… úgy érzem,
nincs erőm a meneküléshez. De Bé, te legalább okulj a példámból, ne
légy tekintettel semmire sem, menekülj, amíg erőd van!
Henrietta fáradtan elhallgatott. Elizabeth mély részvéttel nézte
húgát.
– Henny, én szívesen adok neked pénzt, ha csak pénzen múlik…
– Nem, nem fogadhatom el – mondta Henrietta csöndesen –, ha
apánk megtudná, hogy te segítettél rajtam, téged is kiátkozna.
Surteest hamarosan előléptetik, és akkor keres annyit, hogy
szerényen berendezkedjünk, és lakást béreljünk. Addig pedig
várnunk kell!
– Rettenetes, rettenetes – mondta Elizabeth –, hogy nem szereted
édesapát! Milyen szörnyű érzés lehet ez…
– Nem kívánom, hogy megismerd ezt az érzést. – Henrietta felállt,
megcsókolta nővérét, s kifelé indult. Az ajtóból még visszaszólt: –
Nem kívánom, hogy okod legyen a megismerésre!
Este, amikor szokása szerint Mr. Barrett meglátogatta, Elizabeth
előhozakodott az utazással. Megemlítette, Jane néni ajánlkozott,
hogy Máltába kíséri. Mr. Barrett szótlanul hallgatta, majd röviden
így felelt:
– Nem tudom, miért akarsz elutazni. Egészségi állapotod miatt
erre nincs szükség. Emlékezz vissza, hogy amikor Torquayban
voltatok, s a család kétfelé szakadt, mennyi kényelmetlenséggel és
vesződséggel járt az állandó ide-oda utazás. Vagy már elfelejtetted?
Elizabeth rémülten meredt apjára. Még sohasem fordult elő, hogy
megemlítette volna a torquayi napokat. Mennyire szerette akkor,
azokban a tragikus időkben édesapját jóságáért, gyengédségéért,
tapintatáért! És most… lélegzet-visszafojtva várta a következő
mondatot. Talán most, ennyi év után, kiszakadt belőle a visszafojtott
szemrehányás, hogy ő felelős öccse haláláért.
Elizabeth most már, amióta Robertnak megírta Bro halálával
kapcsolatosan mindazt, ami öt év óta kínozta, feszítette,
nyugodtabban tudta végiggondolni a végzetes órákat.
– Nem felelsz. Tudom, te sem felejtetted el azokat a napokat. –
Mr. Barrett komoran nézett maga elé. – Nem akarom felidézni
emlékeidet, csak azért utaltam rá, hogy tudd: az utazás, bármennyi
csalóka örömet is ígér, nem hozza meg a beteljesülést.
– De édesapám, Chambers doktor mondotta, hogy feltétlenül el
kell utaznom! Elpusztít a londoni éghajlat. Azt mondta, ha Itáliában
élnék, már régen egészséges lennék!
– Nem akarom, hogy elutazz, Elizabeth! Mr. Barrett megfogta
lánya kezét.
 – Nézd, gyermekem, nekem egyetlen örömem az életben te vagy!
Ez a félóra, amit nálad töltök, ez jelenti egész napos munkám után a
megnyugvást, a felüdülést! Ne vedd el ezt tőlem! Ugye, nem veszed
el? Nézz a szemembe, kislányom! És ígérd meg, ígérd meg, hogy
nem utazol el!
Elizabeth lehajtotta a fejét. Nem tudott apja szemébe nézni.
Agyában Henriettával folytatott beszélgetésének szófoszlányai
repkedtek. „Henrietta nem szereti apánkat. És én?…” – kérdezte
magától megrettenve.
– Nem nézel a szemembe. – Mr. Barrett mintha elszégyellte volna
előbbi ellágyulását. – Úgy látszik, nem akarsz ígéretet tenni!
Rendben van, utazz el! Van saját pénzed, nincs szükséged anyagi
segítségemre. De vedd tudomásul, hogyha elmégy, akaratom ellenére
teszed, és… nagy fájdalmat okozol apádnak!
Az apa felállt, s kifelé indult. Az ajtóban egy másodperc tört
részére megállt, mintha várná, hogy Elizabeth visszahívja. De
Elizabeth nem tudott megszólalni. Úgy maradt mozdulatlanul,
lehajtott fejjel. Flush, amikor Mr. Barrett mögött becsapódott az ajtó,
odatörleszkedett úrnőjéhez. Elizabeth megsimogatta az állatot.
– Hűséges kis kutyám – mondta szomorúan –, úgy látom, nem
lesz semmi az utazásból. A Wimpole Street foglyai maradunk
mindketten!
S ezen az éjszakán megszületett a szonett.

Érdemes adni, amit én adok?

Hogy sós könnyeim záporában ülj,
s hallgasd lemondó ajkaim körül
éveim sóhaját gyér mosolyok
fényén, melyek nem élnek, bár konok
szavad csak biztat? Jaj, engem legyűr
a félelem: nem érdemes! Hevül
szívünk, s egyrangú véled nem vagyok;
s fáj, hogy aki, mint én, csak annyit ád,
 fösvénynek számít. Jaj, jaj vége! De
nem szennyezem be lelked bíborát,
szép tükrödet mérgem ne fussa be –
lásd, adni-méltót nem talál a vágy –
csak szeretlek! De ne törődj vele.8

8.

– Én elkísérlek, Bé, Itáliába vagy akárhová – jelentette ki George,

amikor Elizabeth elmesélte édesapjával folytatott beszélgetését. Nem
mondotta el öccsének, hogy mennyire megsebezték apja szavai, s
milyen mély szakadékot vágott közéjük ez a szeretetnek álcázott,
kegyetlen, beteges önzés. De George szavak nélkül is megértett
mindent.
– Igen, elkísérlek, Bé, hiszen egyedül nem mehetsz. És nekem
önálló keresetem van. Fedezni tudom a szükségleteimet. Nem
szorulok édesapa segítségére!
– George, drágám, nem fogadhatom el az áldozatodat – Elizabeth
végtelen gyöngédséggel nézett öccsére –, nem fogadhatom el sem
tőled, sem a lányoktól. Ha hazajönnénk, mindannyiunk élete pokollá
válna. És… bevallom neked, nekem rettenetes érzés lenne ekkora
fájdalmat okozni édesapának!
George szája keserű fintorba húzódott. Mennyire szánta és
szerette ebben a pillanatban nővérét! És szinte irigyelte indulatot,
haragot, gyűlölséget nem ismerő lényéért. George, mert férfinak
született, sokkal szabadabb volt, mint lánytestvérei, bár őt is kötötték
a Wimpole Street-i ház íratlan törvényei, de ezek csak annyiban

8
Kardos László fordítása
gátolták, hogy este hét órakor meg kellett jelennie a vacsoránál.
Vacsora után azt tehetett, amit akart. Néha nagyon sajnálta testvéreit,
akiknek egy penny önálló jövedelmük nem volt, akik valójában úgy
függtek apjuktól, mint egykor a rabszolgák függtek uruktól.
– Nem fogok elutazni, George, én már belenyugodtam – mondta
végül Elizabeth csendesen –, Chambers doktorral is közöltem. Mr.
Kenyonnal és… néhány jó barátommal – tette hozzá kis hallgatás
után.
– Mi lenne, ha én beszélnék édesapával? – George felállt, kihúzta
magát, mintha most kellene szembeszállnia apjával. Elizabeth búsan
elmosolyodott.
– Hagyjad, George, neked sem mondana mást, mint amit a
doktornak, Jane néninek vagy nekem mondott. Reméljük, enyhe lesz
az idei tél, és most, hogy egy kicsit megerősödtem, jól el tudom majd
viselni.
George tehetetlenül széttárta karját, s magára hagyta nővérét.
Elizabeth leült kis íróasztalához, s írni kezdett. Browning gyakran
kérdezte, hogy mostanában min dolgozik. Amióta egy fordítását
megmutatta neki, más munkáról nem beszélt. Nem ír mostanában?
Elizabeth ilyenkor enyhén elpirult, és zavartan másra terelte a szót.
Nem akart említést tenni azokról a versekről, amelyeket mostanában
ír, s amelyeknek egyetlen témája a szerelem. Az a szerelem, ami
most született meg benne, s aminek csodáját egy megszállott rajongó
alázatával boncolgatja minden versben. Noha leveleiben már nem
szégyellte mindjobban erősödő érzéseit – félt, a belső hév annyira
átfűti a verseket, hogy nem tud a forma tökéletességével törődni. De
azért írta a szonetteket, napról napra, alázatosan, boldogan.
Pontosan három órakor megjelent a költő. Szegény elhanyagolt,
mellőzött Flush nyüszítve lapult meg a pamlag sarkában. Amióta
dühében és féltékenységében beleharapott Browning lábikrájába, és
ezért úrnője a vendég távozása után szigorúan megszidta, Flush
elbújt, ha meglátta a sárga kesztyűs, magas kalapos, elegánsan
öltözött látogatót.
 Elizabeth íróasztala fiókjába rejtette a papirost, és mosolyogva
ment a férfi elé. De mosolya mögött félelem húzódott. Hogyan,
hogyan adja tudtára Robertnak, hogy nem utazhat el Itáliába? És
hogy találjon olyan szavakat, amelyek nem vádolják emiatt apját?
„Apám magányos, rajtam kívül senkit sem szeret, kiszáradt
életének egyetlen öröme én vagyok – ismételgette magában, majd
hirtelen beletépett a kínzó kétkedés: Miféle szeretet az, amely
önzésében csak önmagára gondol, és velem nem törődik? Miféle
szeretet az, amely inkább választja a betegségemet, esetleg a
halálomat, mintsem hogy megváljék tőlem?”
Browning, mint minden alkalommal, most is hozott virágot.
Elizabeth maga rakta vázába a virágokat, gondosan elrendezte őket;
dehogy bízta volna ezt Wilsonra! És csak miután ezzel elkészült és
leült a férfi mellé, akkor mondotta el a szomorú újságot, hogy nem
megy, nem mehet el a télen…
Browningot teljesen váratlanul érte a hír, és éppen ezért
kétségbeesése olyan őszinte, olyan megrendítő volt, hogy nem tudott
alakoskodni. Éles szavakkal támadta Elizabeth apját, és könyörgött a
lánynak, hogy álljon végre a saját lábára, élje a saját életét. Nem
engedheti meg, hogy egy gonosz és beteg lelkű ember megmérgezze
mindkettőjük jövőjét.
– Amikor első levelemet írtam, emlékszel rá, Bé, azt írtam:
„Szeretem a verseit, s szeretem Magát is, kedves Miss Barrett!”
Mennyi ideje ennek? Tíz hónapja mindössze. Azután, május 20-án,
tudod-e, hogy ezt a napot nevezem igazi születésnapomnak,
megengedted, hogy meglátogassalak. És akkor a levél jóslata
beteljesedett. Míg téged nem ismertelek, sohasem hittem, hogy
valaha is szerelmes leszek. Eleinte csodálkoztam ezen, később
elfogadtam a tényt, inkább büszke voltam rá, mintsem kétségbeestem
volna rajta. De amikor téged megláttalak, rögtön éreztem, szinte
ujjongtam azon, hogy minden eddigi elméletem csődöt mondott, és
tudok szeretni, de mennyire tudok szeretni! Ezt megírtam neked,
amint hazamentem, s te arra kértél leveledben, hogy soha többet ne
beszéljek szerelemről, maradjunk a barátság langyos klímájában.
Igyekeztem elrejteni érzéseimet, hogy melletted maradhassak, hogy
ne küldjél el magadtól, de hiába, kibuggyant minden szavamból, és
amikor megtudtam, hogy te is szeretsz, akkor… akkor miért
titkoltam volna? Most, hogy apád ilyen zsarnoki módon meg akar
fosztani tőled, harcolni fogok ellene. Engedd meg, hogy felvegyük a
harcot! Kérlek, könyörögve kérlek, gyere hozzám feleségül! El
tudlak tartani, ha állást vállalok! S talán… talán egyszer a
verseimmel is keresek majd valamit!
Elizabeth megindultan hallgatta a férfi szavait. Csak néhány
másodperc múlva szólalt meg:
– Nem engedném meg soha, hogy állást vállalj! A költészetednek
kell élned! Anyagi bajaink sohasem lennének, ha a feleséged lennék,
nagybátyám és nagyanyám annyit hagytak rám, hogy annak
kamataiból itthon szerényen, Itáliában pedig bőségesen megélhetünk.
Bevallom, én nem tudok bánni a pénzzel, azaz nem tudtam eddig
bánni. Ha szükség lesz rá, meg fogom tanulni. Nem a szegénységtől
és a bizonytalanságtól félek, amikor nem akarok a feleséged lenni.
– De hát mitől? Miért hagysz szenvedni, amikor tudod, mennyire
szeretlek! Kétszer találkozom veled egy héten, csak azért, mert nem
engeded, hogy egész nap veled legyek, és huszonnégy órát gondolok
rád, csak azért, mert a nap huszonnégy órából áll!… Keveset
mondok, ha azt mondom, bármelyik pillanatban szívesen meghalnék
érted!… Tudom, hogy csodálatos tehetség vagy, s csodáltalak azelőtt
is, mielőtt szerelmes lettem beléd. Te magad nem ismered tehetséged
nagy értékét, s ezért még sokkal, de sokkal jobban szeretlek! De nem
azért szeretlek, mert nagy költőnő vagy, szeretlek a hajad selyméért,
a hangodért, a kezedért, a mosolyodért. Ha soha egyetlen sort le nem
írtál volna, s nem a híres „Miss Barrett” lennél, akkor is, ha szeretnél,
a világ legboldogabb embere lennék…
Elizabeth lehunyt szemmel hallgatta a férfit, arcán könnyek
peregtek végig. Majd feltekintett, és szemében végtelen hálával és
alázattal nézett Robertra.
 – Ha így szeretsz, ha lehetséges, hogy így szeretsz, akkor
megadom magam. A mai naptól tied vagyok, s azt teszem, amit
parancsolsz. Csak nem akarok kölönc lenni rajtad, nem akarom, hogy
nagylelkűségből vagy szánalomból emelj magadhoz. Hiszen én oly
kicsiny vagyok, te pedig olyan magasan állsz felettem! És lehajolsz
hozzám… évekig föld alatti sötétségben éltem, s te fényt hoztál…
csak egyet ígérj meg! Ha úgy érzed, teher vagyok számodra, ha nem
tudsz szabadon élni, szabadon szárnyalni, mondd meg nekem!
Robert nem felelt. Magához vonta az egész testében remegő lányt,
és ajka vágyódva tapadt Elizabeth sohasem csókolt, halvány ajkára.

Egész ősszel és télen nem mozdult ki Elizabeth a szobájából. A keleti

szél kegyetlen, csípős táncát járta, zörgette az ablaktáblákat,
belekapaszkodott a borostyán szívós indáiba. A kályhában pattogott a
tűz, sziszegtek a lángnyelvek, majd parázzsá csendesedtek, s fényük
rávetődött a szoba homályban levő bútoraira, a szekrények tetején
porosodó gipszszobrokra.
Wilson már kora délután meggyújtotta az olajlámpást, ennek
fénye mellett írt Elizabeth. Naponta írt Robertnak levelet, és naponta
kapott tőle levelet. És hetenként kétszer, sőt néha háromszor is jött a
költő. Egyszer-egyszer Arabel és Henrietta is bejöttek nővérükhöz,
mindketten örültek a két ember tiszta boldogságának. Hét előtt
néhány perccel Browning távozott. Elizabeth fájdalmasan nézett a
bezáruló ajtóra, s megremegett. Félt, hogy édesapja hamarosan
megjelenik.
De ezen a télen elmaradtak a mindennapos látogatások. És ha jött
is Mr. Barrett, pár pillanatig maradt csak. Néhány kényszeredett
kérdést tett fel Elizabeth egészségét illetően, és Elizabeth éppen
olyan kényszeredetten válaszolt. Mr. Barrett néha hosszasan elnézte
lányát, mintha mondani akart volna valamit, de Elizabeth nem
viszonozta a tekintetét. Attól félt, hogy apja, ha ránéz, kitalálja,
micsoda titkot rejteget, és milyen messze került tőle.
 Látogatásai alkalmával Browning néha összetalálkozott Mr.
Kenyonnal. A jóságos John bácsinak elég volt egy tekintetet vetni két
fiatal barátjára, és mindent tudott. De sokkal tapintatosabb volt,
semhogy egyetlen szóval vagy akár hangsúllyal elárulta volna, hogy
tudomása van Elizabeth és Robert szerelméről. De ha találkozott Mr.
Barrett-tel a klubban, dicsérte Browningot, költészetét, s érdeklődött,
hogy találkozott-e már vele barátja, hiszen időnként meglátogatja
Elizabethet.
– Nem találkozom Elizabeth barátaival – válaszolta kurtán Mr.
Barrett. Néhány pillanat múlva még hozzátette: – Túl sok barátja és
látogatója van, egészségi állapotához képest legalábbis!
– Ugyan, hogy mondhatsz ilyent? Elizabeth kitűnő színben van –
nézett rá meglepetten Mr. Kenyon –, és szerencsére enyhe az idei tél!
Féltem, hogy megárt majd neki…
Elhallgatott, de Mr. Barrett megérezte az elhallgatott szavak
mögött is a szemrehányást. Hirtelen, minden köszönés nélkül
faképnél hagyta barátját, és kisietett a teremből. Amikor leért az
előcsarnokba, a portás, aki megszokta, hogy Mr. Barrett
óraműpontossággal fél hétkor indul hazafelé, meg-hökkenten nézett
rá.
– A kabátomat, kalapomat! – mordult Mr. Barrett a meglepett
portásra, aki némán, gépiesen nyúlt a holmik után. Csak amikor a
vendég mögött bezárult az ajtó, fordult a másodportáshoz:
– Hát ezzel mi történt, Jimmy, nem tudod? A szeplős, nyurga fiú
vállat vont.
– Ördög tudja – felelte –, mi jár a gazdagoknak meg a léhűtőknek
az eszében!
Mr. Barrett csak az utcán eszmélt rá, hogy milyen lehetetlenül
viselkedett. Végigsimította forró fejét, a csípős, téli levegő kissé
lehűtötte. Most hová menjen? Haza? Nem várják otthon ilyenkor.
Megijednének… És most már Elizabeth arca sem derül fel, ha belép
szobájába. Mintha haragudna rá… Már ő sem érti meg. Azelőtt
legalább Elizabeth szereteténél felmelegedett. A többiek… a többiek
nem is túlságosan érdekelték. Megtette velük szemben a
kötelességét, felnevelte őket, gondtalan életet biztosít
mindannyiuknak. Nem várt tőlük ezért sem hálát, sem szeretetet,
csak feltétlen engedelmességet. Ezt meg is kapta. De Elizabethet
szerette, és… még ma is szereti…
Még hat óra sem volt, mire hazaért. Az inas fegyelmezett arcán
nem vett észre semmi meglepetést, amikor belépett az előcsarnokba.
Szótlanul nyújtotta át kabátját, kalapját, botját. Aztán lassan,
bizonytalanul indult felfelé a második emeletre.
Elizabeth nem volt egyedül. A kerevete mellett álló karosszékben
egy idegen férfi ült. Mr. Barrett megtorpant az ajtóban. És egy rövid
fejbólintás után visszafordult.
A két szerelmes, mint két tetten ért bűnös, egymásra nézett.
Elizabeth elsápadt, és egész testében reszketni kezdett. Robert
végtelen gyengédséggel vigasztalta.
– Láttad a szemét? – suttogta Elizabeth. – Ó, én ismerem a
szemét, az mindent elárul! Most olyan végtelenül szomorú volt a
tekintete… és nekem úgy fáj, hogy szomorúságot okozok neki!
– Szegénykém, drágám… – A költő nehezen találta a szavakat,
amelyekkel megvigasztalja a lányt. – Nekem is fáj, hogy… kénytelen
vagy fájdalmat okozni apádnak. De ezen nem tudunk változtatni.
Éppen ezért a legjobb lenne, ha… hamarosan megesküdnénk, és
elmehetnénk ebből a lidérces, szomorú házból, ahol annyit
szenvedtél. Nézd, a tavasz közeledik. Ma, látod, kankalint és
aranyesőt hoztam neked. Kertünkben nyílik mind a kettő. Ezek a
tavasz hírnökei. És tavasz után nyár jön, utána ősz. Tudod, mit
ígértél? Ősszel megesküszünk és elutazunk. Olasz földön közelebb
leszünk a naphoz és távolabb az itteni élettől, a nyomasztó
napoktól…
Elizabeth nem is hallotta, mit mondott Browning. Apjára gondolt,
s szívére mintha mázsás kő nehezedett volna.
 – Robert, drágám…, azt hiszem, jobb lesz, ha most elmégy –
mondta végül nagyon halkan –, lehet, hogy édesapa hamarosan újra
bejön… és… furcsának találná, hogy még mindig itt vagy…
Robert felállt. Ajka gyengéden érintette a lány kezét, és úgy
mondta: – Annyira szeretlek, hogy mindenbe beleegyezem, amit
teszel. És nem akarok neked soha, de soha fájdalmat okozni. De
egyet meg kell mondanom: a szerelmem olyan erős, hogy bárki,
bárhogyan őrizzen, vagy akár te őrizd magad ellenem, én mégis
elviszlek innen.
Alighogy Browning elment, Mr. Barrett újra bekopogott
Elizabethhez. A lány a pamlagon feküdt, fehér pongyolában, kezében
könyvet tartott. Amikor meglátta apját, letette a könyvet, és
mosolyogva kérdezte:
– Mi történt, édesapa, hogy ma korábban jöttél haza?
– Nem éreztem jól magam – felelte Mr. Barrett röviden. Majd ő
tette fel a kérdést: – Ez a fiatalember, ha jól sejtem, Browning, a
költő. Gyakran jár hozzád?
– Nem túl gyakran – válaszolta Elizabeth, és tekintete
végigsimogatta az íróasztalán fekvő levélköteget. – Nem túl gyakran
– ismételte –, de mindig nagyon örülök, ha meglátogat. Mr.
Kenyonnak, John bácsinak jó barátja…
– Azt tudom. – Mr. Barrett komoran nézett maga elé. – A derék
Johnnak nagyon sok jó barátja van! Akinek sok barátja van, az nem
válogatja meg jól a barátait!
„És neked? Neked egy sincs” – akarta mondani Elizabeth, de
szótlan maradt. Némán kémlelte apja feldúlt vonásait, és azon
töprengett, megbocsát-e neki majd valaha azért, hogy férjhez megy.
De vajon férjhez megy-e? Rá tudja-e szánni magát erre a lépésre?
Vagy örökre a Wimpole Street foglya marad, mint maradt ezen a
télen? És Robert nem döbben-e rá egyszer, hogy mindaz, amit benne
lát, mindaz, amivel felékesíti, valójában nem is létezik. Robert, akár
a mesebeli királyfi, aranyruhában, aranycipőben látja Hamupipőkét,
de mire megvirrad, eltűnik az aranyruha, aranycipő, s Hamupipőke
ott ül a hamuban, szemelgeti a lencsét.
Elizabeth felkelt a pamlagról, az íróasztalához lépett. Egy
pillanatra örömteli érzés futott keresztül rajta. Egy évvel ezelőtt még
Wilsont kellett megkérnie, hogy tollat, papírt adjon, ha írni akar.
Most már mindinkább ura a testének, kormányozhatja, rendelkezik
vele. Leült az íróasztalhoz, meggyújtotta a karos gyertyatartókat, és
írni kezdett. Olyan csordultig tele volt a szíve érzésekkel, hogy szinte
megszakítás nélkül rótta a sorokat. Szegény kis Flush megbántottan
bújt a pamlag alá. Azt remélte, hogyha elmegy a gyűlölt látogató,
úrnője majd vele foglalkozik. De Elizabeth e pillanatban nem
törődött kutyájával.
Wilson kétszer is benézett, mialatt Elizabeth írt. Második
alkalommal behozta a vacsorát. Elizabeth erről sem vett tudomást.
Csak írt, írt, egy megszállott rajongó hevével, egy forrongó lélek
fehér izzásával. Mire elkészült, fáradt volt, de elégedett.
– Ha felolvasnám neki, vajon tetszenék-e? – gondolta kis
kétkedéssel, szorongással. Azután halkan, önmagának olvasta:

Mondd újra s újra mondd és újra mondd,

hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd… szeretsz… Ki fél,
hogy a rét túlsók virággal veres
s az ég túlsók csillaggal ékszeres?
 Mondd, szeretsz, szeretsz… Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva… Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress…9

Wilson újra megjelent, kezében a vacsoratálcával. Elizabeth jó

étvággyal látott neki a vacsorának. Csak a fekete sört hagyta
érintetlenül. Már hónapok óta nem itta a sört. Wilson behozta ugyan,
mert Mr. Barrett megparancsolta, de tudta, hogy úrnője nem is nyúl
hozzá. Ez volt Elizabeth első, nyílt lázadása apja ellen.
A második a jegygyűrű volt, amit Robert február első napjaiban
elhozott. Vékony, finom művű aranygyűrűt húzott szerelmese ujjára.
A lány tetszelegve nézte gyűrűvel ékesített kezét. Különben semmi
ékszert nem hordott. És tudta, hogy ezt a gyűrűt sem viselheti
nyíltan. Testvéreinek nem szabad tudniuk az eljegyzésről. Bár
mindegyik rokonszenvezne a dologgal, de félő, hogy apjuk számon
kérné tőlük: miért nem akadályozták meg a házasságot? Mintha ezt
bárki is meg tudná akadályozni! Mintha Robert ereje nem múlná
százszorosan, ezerszeresen felül valamennyiük erejét! Hiszen
meggyógyította! Kibírta minden betegség, gyengeség nélkül a
londoni telet, köddel, keleti széllel, ónos esővel, kavargó felhőkkel.
És kibírja azt is, ami még ezután következik!
Nyakában hordta Elizabeth a jegygyűrűjét. Mindig vele volt.
Akkor is, amikor valóban kitavaszodott, és mind nagyobb és
nagyobb sétákat tett testvéreivel. Micsoda boldogság volt, amikor
először érzett füvet a lába alatt a Regent Parkban! Mosolyogva
gondolt az egykori Elizabethre, akinek első dolga volt, hogy ha kiért
a rétre, lerúgta a cipőjét, és mezítláb taposta a füvet… Most, ahogy
húgaival, kart karba öltve sétáltak a park smaragdzöld gyepén, mint
három finom dáma, természetesen nem vethette le a cipőjét, ehelyett
egy rügyező hársfa kicsiny ágát törte le, és táskájába rejtette. Ezt az
ágacskát küldi el levélben Robertnak, s megírja, hogy ő maga szedte,
hálából azért a sok virágért, amit több mint egy éve küld neki…
9
Babits Mihály fordítása
 Ahogy tavaszból nyárba hajlott az idő, mindig erősebb és erősebb
lett Elizabeth. Mr. Boydot, a régi jó barátot gyakran meglátogatta
ezen a nyáron. Hogy örült a vak ember, amikor annyi év után
nemcsak levelekben, hanem személyesen is jelentkezett hűséges
barátnője!
– A hangod éppen olyan fiatal maradt, mint amikor először
hallottalak – mondta az öregember –, talán még fiatalabb… Valami
öröm bujkál benned, Lilibeth, valami nagy öröm. Mi az?
Elizabeth nem felelt. Nem akarta elárulni titkát. De a vak
csodálatos ösztönnel megérezte, hogy Elizabeth szerelmes.
– Lilibeth, te szeretsz valakit – Mr. Boyd gyengéden
végigtapogatta Elizabeth arcát –, igen, szeretsz valakit! – ismételte
örömmel. – Ha tudnád, milyen boldog vagyok! Kiszabadulsz,
kislányom, a Wimpole Street börtönéből, s megszabadulsz apád
kegyetlen önkényétől!
– Ne bántsa édesapát, Mr. Boyd – kérte Elizabeth –, fáj nekem, ha
bántják, és nagyon fog fájni, ha végül nekem kell fájdalmat okoznom
neki…
– Még mindig a régi Lilibeth vagy – csóválta a fejét a vak ember –
, sok embert a szenvedés megkeményít, gonosszá tesz, téged még
jobbá, még nemesebbé tett. És a lelked éppen olyan fogékony,
rajongó maradt. Csak most, úgy érzem, régi ideálod, Hektorod
helyébe húsból-vérből való ember lépett. Nem kérdem, ki az, s
mifajta. Tudom, hogy ha te szereted, érdemes a szeretetedre…
„De vajon érdemes vagyok-e én Robert szeretetére?” – hányszor
tépelődött ezen Elizabeth, hányszor kérdezte önmagától az éjszaka
csendjében! És leveleiben is gyakran feltette a kérdést: „Nem bánod
majd meg, hogy feleségül vettél? Nem leszek terhedre? Hiszen
tudod, rossz csillagzat alatt születtem…”
Browning emberi nagysága ezekben a nyugtalan hónapokban
mutatkozott meg igazán. Lankadatlan türelemmel ismételgette, hogy
életének egyetlen értelme Elizabeth. És ha Elizabeth úgy érzi, még
nem tudja elhagyni otthonát, vár. Addig vár, ameddig Elizabeth
egészségét nem fenyegeti veszély. Akkor viszont nem riad vissza
semmitől, és cselekedni fog…
Elizabeth ezen a nyáron olyan egészségesnek érezte magát, hogy
mindennap sétálni vagy kocsizni ment testvéreivel. Egy alkalommal
nagy megrázkódtatás érte: míg egy üzletben vásároltak, Flusht
ellopták. Egy zsaroló banda működött a kerületben, nem szegény kis
Flush volt az egyetlen áldozat. Arabel megnyugtatta nővérét: tudja,
Taylornak hívják a bandavezért, őt kell felkeresni, s ha lefizetik a
váltságdíjat – körülbelül tíz fontot kér a gazember! –, Flusht
visszakapják.
Bár Elizabethnek most minden pennyre szüksége volt, hiszen élete
döntő fordulata előtt állt, mégis azt mondta: keressétek fel Taylort, és
fizessetek, bármit kér, csak Flusht kapjam vissza. Henry elment a
bandavezérhez, aki vígan szivarozott egy képekkel díszített
szobában. Hat guineát kért a kutyáért, és kijelentette, hogy még
aznap este visszahozza az ebet. Henry azonban nem nővérével,
hanem édesapjával közölte a váltságdíj összegét. Mr. Barrett dühösen
megtiltotta, hogy ennyi pénzt fizessenek Flushért, és megparancsolta,
hogy tartsák ezt titokban Elizabeth előtt. Így, amikor a bandavezér,
ígéretéhez híven, elhozta a kutyát, Alfred fogadta az előcsarnokban,
és kidobta. Mr. Taylor nem volt szokva az ilyesfajta eljáráshoz.
Szitkozódva távozott, és azt ordítozta, hogy most már semmi pénzért
nem adja vissza a kutyát.
Elizabeth nyugtalansága egyre fokozódott, ahogy múltak az órák,
és Flusht nem kapta vissza. Elővette Henryt, aki nem tudott hazudni,
és bevallotta, mi történt. Elizabeth kétségbeesett lépésre szánta
magát: miután testvérei nem mertek apjukkal szembeszállni, maga
ült kocsiba a remegő, hűséges Wilsonnal, és elhajtatott a szomszédos
kerületbe, a nyomorúságos Whitechapelbe.
Mr. Taylort nem találta otthon, csak terebélyes feleségét, aki némi
rokonszenvvel nézte a finom külsejű, szenvedő arcú hölgyet.
 – Igyekezni fogok, kedves asszonyom, hogy férjemet jobb
belátásra bírjam – mondta kegyesen, amikor Elizabeth elrebegte
kérését.
Valóban, Mr. Taylort meghatotta a „finom úrihölgy” személyes
látogatása, bár sejtelme sem volt arról, hogy a „finom úrihölgyben”
Anglia legnagyobb költőnőjét tisztelheti, s hat guinea váltságdíj
ellenében, amit Septimus nyújtott át a hétpróbás gazembernek,
Elizabeth visszakapta Flusht. A szegény állat éhesen, szomjasan és
csapzottan vinnyogott, amikor végre hazakerült. Nekiesett kis, piros
szilkéjének, és mohón, önfeledten vedelte a vizet.
Mr. Barrettet azonban felingerelte az eset. Újabb lázadást látott
abban, hogy bár Henry végrehajtotta parancsát, Elizabeth túltette
magát az apai utasításon. Pontosan érezte, hogy nincs már hatalma
Elizabeth felett. Most már gyakrabban jött haza a klubból hét óra
előtt; nem ment fel ugyan leányához, csak az inast kérdezte, hogy
egyedül van-e Miss Elizabeth. És rendszerint azt a választ kapta,
hogy Miss Elizabethnek látogatója van. Egyszer pedig mintha
Surtees Cook-ot látta volna ólálkodni a ház előtt. Alighogy hazaért,
azonnal felelősségre vonta Henriettát.
– Henrietta, emlékszel még esküdre? – kérdezte a halálra vált
leánytól.
– Emlékszem, édesapám – felelte Henrietta nyugodt hangon.
Kezét görcsösen ökölbe szorította, úgyhogy körmei élesen
bevésődtek tenyerébe. De az arcán nem látszott semmiféle indulat.
Az elmúlt esztendők megtanították a legtökéletesebb alakoskodásra.
„Bármivel vádol, mindent letagadok” – gondolta elszántan.
Mr. Barrettet megtévesztette Henrietta nyugalma. „Már
mindenben rémeket látok – gondolta kesernyésen –, nem baj, véget
vetek ennek hamarosan! Véget vetek a lázadásnak!”
Szeptember első napjaiban Henrietta levelet talált az ebédlőben a
pohárszéken. Mr. Barrett rendszerint írásban közölte parancsait,
utasításait. Henrietta nem kis megdöbbenéssel olvasta a levelet:
 Tudatom veletek, hogy e hó 22-én Bookhambe költözünk, ahol
bérbe vettem egy házat. A ház körülbelül húsz mérföldre van
Londontól és hat mérföldre a legközelebbi vasútállomástól. A telet
valószínűleg ott töltjük. Mindannyiatoknak jót tesz majd a
környezetváltozás. Úgy éreztem mostanában, hogy ha zajos,
nyugtalan életetek tovább is folytatódik, mind fizikailag, mind
erkölcsileg károtokra lesz.

Henrietta szeme előtt táncolni kezdtek a betűk. Kétségbeesetten

gondolt arra, hogy mi lesz most, hogyan találkozik ezek után
Surteesszel. Felszaladt Elizabethhez, aki szintén halálra váltan
olvasta a levelet. De amikor a levél végéhez ért, hirtelen görcsösen
nevetni kezdett. Húga ijedten nézte.
– Mi van veled, Bé, mi történt? – kérdezte megrettenve. – Én nem
találom ezt a levelet olyan mulatságosnak!
– Nem? Tudod, hogy írta alá édesapa a levelet? Figyeld csak:
„Szerető apátok”! Úgy látszik, neki is van humorérzéke!
Arabel lépett be, szótlanul olvasta el a levelet. Neki nem volt
szerelme, akitől fájt megválnia, és mégis elszomorodott. Sajnálta
testvéreit, és sajnálta szegényeit. Tudta, hogy a távoli kisközségben
is talál majd istápolásra szoruló szegényeket és betegeket, de itt az
évek folyamán nagyon sok emberen segített, nagyon sok beteget
ápolt s látott el nemcsak ennivalóval, hanem szeretettel, jó szóval is.
Ezeknek hiányozni fog…
– Szeptember 22-én kell költöznünk, ma kilencedike van. Még
van időm, hogy beszéljek Surteesszel. Henrietta felállt, és kifelé
indult. Nem is hallotta, amikor Elizabeth megjegyezte:
– Igen, még van idő…
Azonnal leült, és levelet írt Browningnak. Erezte, most végre
döntenie kell. Ha valóban feleségül akar menni Roberthoz, nem
habozhat.
Browning még aznap válaszolt:
 Mielőtt elköltöznétek Bookhambe, megesküszünk – írta –, s utána
azonnal Itáliába utazunk! Még ma megkérem a házassági
engedélyt, szombaton megesküszünk. Holnap meglátogatlak, és
személyesen is megbeszélünk mindent.

Elizabeth az elkövetkező napokban úgy érezte, hogy két ember él

benne: az egyik gépiesen cselekszi azt, amit máskor is cselekedni
szokott, tervezgetni, hogy mit csinálnak majd Bookhamben, fogadja
látogatóit, sőt erejéből még arra is futja, hogy édesapjával közönyös-
kedvesen beszélgessen. A másik ember, aki Browning jegyese,
szorongó, álmatlan éjszakákon töpreng azon, vajon sikerül-e szökése
a Wimpole Street-i börtönből. És vajon, akad-e útitársa a nagy útra?
Vajon Wilson vele jön-e?
Wilson azonban sokkal hűségesebb és intelligensebb volt, mint
Elizabeth gondolta. Amikor úrnője remegő hangon közölte vele,
hogy titokban megesküszik Mr. Browninggal, és elutaznak Itáliába,
Wilson csókokkal borította el Elizabeth kezét, és ragyogó arccal
jelentette ki: – Én Miss Bével megyek, akár a világ másik végébe is!
Egyelőre azonban nem a világ végére kellett menniük, csak ki
kellett jutniuk észrevétlenül a házból. 1846. szeptember 12-én, egy
verőfényes őszi napon, míg Wilson öltöztette úrnőjét, szegény
Elizabeth búsan gondolt arra, hogy édesanyja hányszor mesélte el
neki esküvője napját. A brüsszeli csipkéből készült, uszályos
menyasszonyi ruhát hárman segítették rá, a földig érő csipkefátyolt
fodrásznő erősítette a hajára. És édesanyja, a drága Graham-Clark
nagymama csatolta nyakára a vagyont érő gyöngyöket…
Ő pedig egyszerű, szürke selyemruhát vesz fel, kezén még
jegygyűrű sem csillog, nyakában hordja a drága ékszert. És egyetlen
kívánsága az, hogy az álmatlan éjszakák után legyen jártányi ereje,
hogy feltűnés nélkül eljussanak a Marylebone utca sarkán levő
kocsiállomásig. Ha Wilson nem lenne mellette, ha nem tartaná
orrához az illatszeres üvegcsét, ájultan esne össze…
 Elizabeth csak akkor nyugodott meg, amikor meglátta az
izgalomtól sápadt Robertet, unokabátyjával, James Silverthorne-nal,
akit már ismert.
– Eddig jól ment minden – suttogta Browningnak, aki karon fogta
menyasszonyát.
– Szüleim és Sarianna csókjaikat küldik – mondotta Robert –, el
akartak jönni, de aztán úgy döntöttünk, hogy ha részedről sincs senki
itt, akkor…
Nem fejezte be a mondatot. Elizabeth hálásan bólintott. Igen,
bármennyire vágyott is megismerni szerelmese szüleit, ebben a
pillanatban csak fájdalmat okoztak volna neki. Fájdalmat, hogy míg
Robertet családjának szeretete kíséri a templomhoz, ő titokban,
szökve jött, mint aki bűnt követ el…
Az esküvői szertartás rövid ideig tartott. Elizabeth az első
pillanatokban semmit sem látott, nem hallott, görcsösen szorította
zsebkendőjét. Majd lassan kivilágosodott minden, már ki tudta venni
az egyes arcokat, már értette a szavakat. Robert előre elkérte tőle a
jegygyűrűt, nem is emlékezett rá, hogy már odaadta, csak most, hogy
a pap az ujjára húzta, nézett csodálkozva a keskeny aranygyűrűre.
Aztán szomorúan elmosolyodott. Hiába húzza ujjára a pap, amint
kilépnek a templomból, újra keblébe rejtheti…
Esküvő után a fiatal házasok arca kiszínesedett. Elizabeth
mosolyogva vett búcsút férjétől. Elhatározták, hogy Robert többé
nem látogatja meg feleségét, majd csak a pályaudvaron találkoznak,
amikor elutaznak. Nem mehetnek reggeli hajóval, mert feltűnő lenne,
ha Elizabeth szokatlan időben, kora reggel, elsietne hazulról. Így hát
egy délutáni vonattal elutaznak Southamptonba, és onnan hajóval
mennek Franciaországba.
– Most már semmire ne legyen gondod! – mondotta Browning
büszkén. – Látod, az esküvőt is elintéztem, ezentúl is elintézek
mindent!
Elizabeth az esküvő után hazaküldte Wilsont, és meglátogatta Mr.
Boydot. A vak ember azonnal megérezte barátnője hangján a nagy
felindultságot. És ő volt az első, akinek Elizabeth elmondotta azt,
amit rajta kívül még senki sem tudott. Mr. Boyd öröme határtalan
volt.
Egy hetet töltött még Elizabeth a szülői házban, egy hétig
titkolózott testvérei előtt, mert nem akarta, hogy édesapjuk
haragjában számon kérje tőlük, miért nem akadályozták meg nővérük
tettét.
Szeptember tizennyolcadikáról tizenkilencedikére virradó éjjel
Elizabeth nem feküdt le. Ott ült íróasztala mellett, és leveleket írt:
édesapjának, testvéreinek, barátainak. Három-négyszer is
megfogalmazott egy-egy levelet, aztán újra meg újra összetépte és a
papírkosárba dobta. Amikor édesapjának írt, zokogás rázta meg a
testét. „Bocsásd meg, édesapám, tettemet – a lányod kedvéért, akit
egykor szerettél!” – írta végül.
Wilson mindössze egy kis útitáskát csomagolt össze saját belátása
szerint, mert Elizabethet hiába kérdezte, mit vigyen magával – úrnője
csak Robert leveleit szorongatta kezében.
Délután négy óra felé járt, amikor Wilson bekopogott, Elizabeth,
aki félig ájultan feküdt a kereveten, felugrott. Ölébe kapta Flusht. És
mialatt keresztülhaladtak az üres szobákon, az előcsarnokon, ezt
suttogta:
– Flush, ha megmukkansz, elvesztünk!
De az értelmes állat sejtette, hogy valami szokatlan, valami
különleges vár mindannyiukra. Csendesen lapult úrnője ölében.
Akkor sem merte elvakkantani magát, amikor már beültek a sarkon
várakozó kocsiba. Csak ráemelte csillogó, dióbarna szemét
Elizabethre, mintha mondaná: – Ugye mégis kiszabadultunk a
Wimpole Street börtönéből?
 III. RÉSZ

l.

November eleje volt, de az olasz nap olyan melegen sütött, hogy

Elizabeth könnyű, fehér ruhába öltözött, és csak Wilson
rábeszélésére borított magára egy selyemkendőt. A kendőt Robert
vásárolta nemrég egy régiségboltban, arannyal átszőtt, fehér
anyagból való volt, hasonló ahhoz, amelyet hat hete a Wimpole
Street-i ház homályos, udvari szobájában hagyott. Nem vitt el
hazulról egyetlen ruhadarabot, egyetlen könyvet sem. Robert leveleit
rakta egy kis kézitáskába, úgy érezte semmi sem övé ebből a
szobából, csak a levelek. Ezek a levelek mutatták az utat a
szabadulás felé, és ezek a levelek adtak erőt, hogy megtegye élete
döntő lépését, amely minden boldogsága mellett végtelen
fájdalommal járt: életében először okozott tudatosan fájdalmat
valakinek. De azt remélte, hogy apja – ha nem is azonnal, de egyszer
csak megbocsátja házasságát, és megbocsátja azt is, hogy titokban
ment el a szülői házból.
Londonból először Párizsba mentek, ide érkeztek az első angliai
levelek. Amikor Robert behozta a hotelszobába a postát, Elizabeth
arra kérte férjét, hogy hagyja egy kicsit magára. Browning szótlanul
kifelé indult, de az ajtóból még egyszer visszanézett. Szerelem,
szánalom, megértés volt a tekintetében. Elizabeth megindultan
viszonozta pillantását. Azután lassan bontani kezdte a leveleket.
Nem tévedett. Mr. Barrett engesztelhetetlen haragtól tajtékozó
levelében megvádolta, hogy eladta magát, és közölte, hogy kitagadja,
és egész életén át halottnak fogja tekinteni.
Elizabeth üveges tekintettel meredt apja szálkás, nehezen
olvasható betűire, és képtelen volt a többi levélhez hozzányúlni. Csak
amikor Robert belépett, s szótlanul elolvasta az átnyújtott levelet,
akkor érzett magában újra erőt, hogy a többiekhez nyúljon. Öccsei
apjuk pártján voltak. Azzal vádolták férjét, hogy érdekházasságot
kötött. Elizabeth ezt különösen George-tól vette rossz néven. De két
húga gyengéden, szeretettel írt. Henrietta könnyeivel áztathatta a
levelet, mert a vége elmosódott. És a jó barátok közül, akik csak az
újságokból értesültek a házasságról, egyik sem neheztelt. Mr.
Kenyon levele boldogságot, elégedettséget sugárzott; ugyanígy írt
Miss Mitford is és Robert barátai, mindannyian. Csak Jane néni
sápítozott levelében, hogy miért is tartotta Elizabeth titokban a
házasságát.
– Mintha édesapa valaha is beleegyezett volna házasságunkba! –
Elizabeth kesernyésen elmosolyodott, és félretolta a levélcsomót.
Bárki bármit ír – Robert itt van mellette, fogja a kezét, és puszta
létezése pajzs, amely mögött sebezhetetlen marad.
Hosszú utazásuk alatt, amíg eljutottak Pisába, többé elő sem vette
a leveleket. Nem akart rájuk gondolni. Ha apjának arca felvillant
képzeletében, férjére nézett. És szorosan hozzásimult. Robert tudta,
hogy ilyenkor a régi lidércek támadtak fel, a Wimpole Street
fojtogató köde ereszkedik lefelé. Gyorsan beszélni kezdett, hiszen
már többször járt Itáliában, sok-sok története volt, amit még nem
mesélt feleségének. Elizabeth hallgatta, hallgatta, és azután könnyein
át mosolyogva jegyezte meg:
– Tudod, drágám, mi a legjobb abból, hogy házasságot kötöttünk?
Az, hogy most jogom van téged nyíltan szeretni! Nemcsak jogom,
hanem kötelességem is! Mintha nem szeretnélek akkor is, ha ezt
bűnömül rónák fel!…
Pisában egy régi palotában béreltek lakást, s mindketten elámultak
a meghökkentően olcsó olasz áraktól. A tulajdonos, akitől kibérelték
a hatalmas, vörös kőpadlós, szellős, termeknek beillő szobákat,
később elárulta, hogy álruhás hercegi párnak nézte a költő házaspárt,
mert nem alkudtak. Hogyan is alkudtak volna? Hiszen a gyakorlati
életben mindketten olyan megejtően járatlanok voltak. Otthon éltek a
szülői házban, valójában gyerekek voltak mindketten, akikről mind
ez ideig gondoskodtak. Most először életükben váltak felnőttekké…
Elizabeth magához vette a könnyű kendőt, és kart karba öltve,
sétálni indultak Roberttal. Mindennap, amikor szokásos sétájukat
megtették – a dombok között kanyargó fehér ösvényeken jártak, ahol
fényes levelű narancsfák szegélyezték az utakat –, Robert ujjongó
boldogsággal nézte, milyen könnyedén lépdel felesége. Az arca
kiszínesedett, eltűnt a Wimpole Street-i halványsága, újra
visszakapta bőre azt az aranyzománcot, amelyet a torquayi tragédia
után elveszített, és a zöldeskék, sűrű pillájú szeme megkékült a
harsogó kék égtől.
– El sem tudom hinni, hogy november eleje van – mondotta
Elizabeth, amikor leültek egy napsütötte sziklára, és elnézték, hogyan
futkároznak a sziklák között a fürge, aranypettyes gyíkok. –
Londonban ilyenkor már kora reggel csörögtek a szeneskannák a
szobalányok kezében, s a keleti szél tépte, cibálta a borostyánt. A
szobám ablakát nem volt szabad kinyitni, de azért a köd belopakodott
Londonban…
Robert a feleségére nézett, és elmosolyodott. Hallgatólagos
megegyezés volt közöttük, hogy Elizabeth a Wimpole Streetet
ezentúl sohasem nevezi „otthonnak”. És valóban: könnyebben ment
az átalakulás, mintsem gondolta volna. Sokkal inkább érezte
otthonnak ideiglenes lakásukat, sokkal inkább érezte sajátjának a
bérelt bútorokat, mint a Wimpole Street-i, sok éven át megszokott
holmikat.
 Délben jókedvűen, éhesen tértek haza. Wilson már hozta is az
ebédet; a szomszéd kis étteremből hozatták, elégedettek voltak az
egyszerű ételekkel, hiszen kinn, a szabadban fogyasztották el, és
Chiantit ittak hozzá. Nemcsak egy gyűszűnyit nyelt le Elizabeth,
hanem egy egész pohárral felhajtott, és utána milyen jólesett az
alvás! Be kellett zárni az ablaktáblákat, bár csendes volt az utca, a
város is délutáni álmát aludta, mert november elején is égetett, tűzött
a nap.
Hat óra tájban Wilson kávét hozott tejeskaláccsal, és utána
mindketten dolgozni kezdtek. Elizabeth kis bűntudatot érzett, hogy
mostanában elhanyagolja a költészetet. Igaz, vannak versek,
amelyekről férje mit sem sejt, amelyeket az ébredő szerelem
hónapjaiban írt, de ezenkívül kevésre futotta az idejéből. Az amerikai
Liberty Bell-évkönyv kért tőle verset, ezeknek feltétlenül írnia kell.
A szerkesztők rabszolgaság-ellenes harcot folytatnak; ebben a
harcban minden erejével segíteni akar. Ahogy ült az uzsonnaasztal
mellett, s tekintete a közelben emelkedő dómon pihent meg,
emlékezetében felvillantak a régi képek: Emily néni, ahogy kiszáll a
kocsiból, és szoknyájába kapaszkodik a sokvarkocsú, fehér fogú,
kecses kis néger lány. Emily néni természetes egykedvűséggel
mesélte, hogy Sam bácsi vásárolta meg Lissyt. Majd eltűnt a kép, és
Brót látta maga előtt (mostanában már visszamerte idézni az imádott
testvér képét), amikor iskolatársairól mesél. Még a hangját is
hallotta, ahogy Harryt idézte: „Rabszolgatartók vére csörgedezik
ereidben!” És a múlt képei elillantak, mert Robert, újra csak Robert,
szinte mindenből Robert képe emelkedik ki. Roberté, akinek apja
eldobta vagyonát, mert nem akart rabszolgatartó lenni. Ó, hát akkor
nem csoda, hogy valaki ilyen tiszta, ilyen nemes tud lenni, mint az ő
Robertja…
Robert dolgozott. Egy régebbi verses drámáját, az És Pippa
énekelt írta át. Elizabeth elbűvölőnek találta a hosszú lélegzetű
drámai költeményt. Noha férjének nem volt közönségsikere, és a
kiadók csak fanyalogva vették át műveit, Elizabeth tudta, hogy
Robert nagyobb költő nála. Igaz, néhol homályos a mondanivalója,
de a homályon is átragyog költészetének megejtő ereje. Ez a verses
dráma Pippáról, a kis szövőlányról szólt, aki egyetlen ünnepnapot
kap gazdájától évente: újév napját. Pippa azért fohászkodik, hogy
egyetlen ünnepnapjával jól gazdálkodjék.

Ünnepi kék óráid lassu sodra,

melyből mintegy a föld erőt ment;
jövő-menő napfényes perceid –
mintha a munkás föld játéka volna.
Enyém lesz mindig
De énvelem ne tégy úgy,
mint a gazdagokkal teszel, akik
itt laknak s kiknek sorsul annyi szép jut,
hogy könnyen veszik, ha adsz valamit,
s lemondanak arról, mit megtagadtál.
Mert Nap, ünnepnapom, ha cserbenhagynál
engem, kis Pippát, a multévi bánat,
mely érte lehullt, holnap újra támad,
de ha kedves vagy hozzám, az talán ad
erőt, ha eljön az újévi bánat.

Amerre elmegy, hallgatják énekét a nyitott ablakok mögött, s

puszta megjelenésével, üde, ártatlan énekével megváltoztatja az
emberi sorsokat.

Virág s fű nő lábam alatt,

ott fenn a lombok összehajlanak,
gyermekkoromtól nincs se fenn, se lenn,
ami énnékem idegen…10

10
Szász Imre fordítása
 – dalolja a kislány, és Elizabeth úgy érezte, férje költészetének
ereje is abban van, hogy megérti az emberi lélek minden rezdülését.
A tágas teremben mindkettőjüknek külön íróasztala volt, és ha
felnéztek a munkából, egymást láthatták. Estefelé Wilson néhány
fenyőágat dobott a nyitott kandallóba, mert amikor a nap lebukott a
dombok mögött, hűvösebb lett, és a derék leány sokkal
gyanakvóbban fogadta az olasz fényt és ragyogást, mint gazdái;
bizalmatlan volt az időjárással szemben is. Szegény Wilson, bár soha
meg nem bánta, hogy elkísérte úrnőjét, tudta, hogy amúgy sem lett
volna tovább maradása a Barrett-házban, eleinte sokat szomorkodott.
Nem értette a jókedvű idegenek nyelvét, akik oly dallamosan s olyan
hadarva fejezték ki tetszésüket vagy nemtetszésüket. Pedig még
Flush sem osztozott Wilson bánatában. Flush hamarosan megszokta
a napot, a póráztalanságot, a kötetlen szabadságot. Megszokta, hogy
egyedül menjen el hazulról, és senki sem akadályozta meg ebben.
Ahogy úrnője szabad lett, ahogy megszabadult a nyirkos, ködös,
álszent világtól, úgy szabadult meg Flush is a pórázon rángatott
sétáktól, a Barrett-ház kegyetlen farkaskutyájától: Catiline-től. Igaz,
itt sohasem jutott számára ürücombcsont, s vacsoránál hiába
meresztgette fényes, dióbarna szemét, hol pottyan le egy
csirkeszárny vagy mell – csak gesztenyehéj koppant a padlón, vagy
szőlőmag.
Flush mégis tagadhatatlanul jobbkedvű volt, min Londonban.
Mintha megértette volna, amikor úrnője így szólt:
– Szegény honfitársaink, vajmi keveset értenek a nevetés
művészetéhez! Rájuk férne egy kis nevetés, de nem a kandalló
melegénél, hanem a napfényben!
Elizabeth és Robert sokat nevettek. Nevettek, mint két gondtalan,
boldog gyermek, akiknek vakációja van. Kifogyhatatlan volt az
örömük, hogy együtt lehetnek, hogy a napnak egyetlen percét sem
kell egymás nélkül tölteniük. Elizabeth leveleiben testvéreinek,
barátainak, sajátos, kedves stílusában beszámolt erről a napragyogta
harmóniáról.
 Karácsony közeledett, és még mindig melegen sütött a nap, bár
esténként már több hasáb fenyőfát dobott Wilson a kandallóba, de a
narancsfák még mindig úgy roskadoztak édes terhüktől, mint amikor
ideérkeztek. Elizabeth felvetette az ötletet: mi lenne, ha
meghallgatnák az éjféli misét?
– Én még sohasem voltam éjfélkor az utcán!
Robert úgy találta, hogyha felesége alaposan felöltözik, nem árthat
meg az éjszakai levegő, hiszen olyan langyos, szelíd volt az időjárás,
mint Londonban május-júniusban. Elizabeth nagy izgalommal
készülődött a misére. A székesegyházban nagy csalódás érte: mély,
őszinte áhítatot várt, ehelyett vidám fecsegést, nevetgélést hallott
mindenfelől.
Mindamellett, ha a mise csalódást is okozott, maga a tény, hogy
karácsony éjjelén az utcára tud menni, hogy minden fáradtság és
utóhatás nélkül marad fenn éjszaka, végtelen örömmel töltötte el
mindkettőjüket. Robert hazaírt leveleiben állandóan Elizabeth
egészségét dicsérte.
– Robert, drágám, úgy beszélsz arról, hogy sétálok veled, mintha
még senkinek sem lett volna felesége, akinek lába van – mosolygott
Elizabeth, amikor férje dicsekvő leveleit olvasta.
– Igazad van, szívem – vallotta be bűnbánóan Robert –, nekem
minden csoda, ami veled kapcsolatban van. A legnagyobb csoda,
hogy vagy! És szeretném az egész világ előtt dicsekedve harsogni:
„Nekem van a világon a legtökéletesebb feleségem!” Valamikor
szemérmetlennek tartottam azokat, akik szerelmüket versben éneklik
meg. Azt mondtam, én ilyesmire sohasem lennék képes. Ma, ha nem
írok verset hozzád, nem azért teszem. Hanem azért, mert félek, hogy
nem lenne méltó hozzád a vers, gyengébb lenne az érzésnél…
Elizabeth hallgatagon nézte férjét, majd kis mosoly suhant át
arcán. Néhány pillanat múlva kissé elfogódottan jegyezte meg:
– Igazad van. Ritkák azok a versek, amelyek tökéletesen fejezik ki
a szerelmi érzéseket. Hiszen a vers zárt formája mögött néha
türelmetlenül kopácsol az érzés, s beleütközik a rímek, ritmusok
rácsaiba. Én például… – hirtelen elhallgatott, könnyedén elpirult, és
másra terelte a szót.
Múltak a napok, egymásba fonódtak, heteket alkottak – már
március volt, s minden nap közelebb hozta őket egymáshoz. Már
ismertek sétaútjukon minden fordulót, minden követ, s amikor
leültek, gondolataik is eggyé váltak a szelíden meghajló dombok, a
zöldellő fenyőerdők és a dombok között csillogó kis tó láttán. Ha
beteltek a természet nyújtotta szépségekkel, a városban bolyongtak.
Robert ugyan nagyon félt, hogy felesége kifárad ezeken a
kirándulásokon, de Elizabeth olyan szenvedélyesen vágyódott a
képek, szobrok után, hogy végül mindig engedett a kérésnek.
A Campo Santo-temető XIII-XIV. századbeli csodálatosan friss
freskóival egyikük sem tudott betelni, sem a meghökkentő ferde
toronnyal és a harangjátékkal. Elizabeth másik nagy öröme volt, ha
elsétálhattak az egyetem elé. Robert elmondotta, hogy az egyetemet
„A tudás műhelye” néven a XV. században alapították. Itt használta
egy Fibonacci nevű szerzetes elsőnek Európában az arab
számjegyeket. Galilei is itt tanult. Elizabeth nagy érdeklődéssel
hallgatta férjét, s csodálkozott, hogy az mennyi mindent tud. Azután
elnézte a sétáló diákokat, s arra gondolt, milyen kétségbeesetten
kívánta, hogy fiú legyen, hogy ő is tanulhasson… Lesz egy idő,
bizonyára eljön az is, amikor nem kell fiúnak születni ahhoz, hogy
valaki tanulhasson. Hogy is mondta Mary Wollstonecraft: „Ne a
nem, hanem a képesség határozza meg, hogy ki milyen pályát
választ!” Majdnem ötven éve írta ezeket a sorokat, s vajmi kevés
történt abban az irányban, hogy kívánsága valóra váljék…
– Min gondolkozol, drágám? – kérdezte Browning. – Olyan
töprengő az arcod…
– A nők jogain – vallotta be Elizabeth –, amióta téged szeretlek,
kicsit önzővé váltam, kevesebbet törődöm a nők s az emberek
jogaival. Pedig nem szabadna… Már kislánykoromban fellázadtam
azon a sok igazságtalanságon, ami a nőket születésük miatt éri. Úgy
érzem, harcolnom, küzdenem kell minden igazságtalanság ellen!
 – Mindenki a maga módján harcol – mondotta férje nagyon
komolyan –, te a verseiddel harcoltál és harcolsz a jogtalanság ellen.
„A gyermekek sírása” című versedet Mr. Horne felolvasta a
parlamentben, s bizonyos, hogy nagy szerepet játszott abban, hogy
szabályozták a gyermekmunkát. És most ez a versed, amit a
rabszolgaság-ellenes évkönyvbe írtál, mi más, mint tiltakozás minden
jogfosztás ellen? Ezekkel a kicsi kezekkel, ezekkel a vékony
ujjakkal, hogy akarnál másképpen is harcolni?
– De a nőkért, a nőkért valójában még semmit sem tettem –
mondta elgondolkozva Elizabeth –, pedig nemcsak a gyermekek és a
színesek, hanem a nők is elnyomottak! És tudod, kik nyomják el
őket? A férfiak! Mert nem mindegyik olyan, sőt egyik sem olyan,
mint te vagy. Azért olyan sok a rossz házasság…
– Szívem, nem szívesen mondok neked ellent – mosolygott
Browning –, de azért a rossz házasságokról nemcsak a férfiak
tehetnek!
– Igaz, vannak hideg, szívtelen, könnyelmű és számító teremtések.
De a legtöbb nő olyanná válik, amilyenné a férfi teszi. Nemes lelkek
felemelik, alacsony lelkek a sárba taszítják. Sok házasságról
hallottam, s a legtöbb olyan kiábrándító, vigasztalan volt. Rosszabb,
mint a magányosság. Nem is kívántam férjhez menni. Csak, amióta
téged ismerlek…
Elizabeth elhallgatott. Noha már házasok voltak, még mindig
nehéz volt szavakban kifejezni azt, amit férje iránt érzett. A
levelekben könnyedén megvallotta szerelmét, s a versekben is,
amiket még eddig nem mutatott meg. Vajon megmutassa?
Ki tudja, mikor került volna sor arra, hogy férje kezébe adja
házasságuk előtt írt verseit, ha egy napon nem veszi észre, hogy a
reggeli után Robert egy kis, selyempapírba csomagolt medaliont vesz
elő zsebéből. A medaliont Elizabeth eljegyzésükkor ajándékozta
neki, egy hajfürtöt vágott le, azt tette bele. A medalion Sam bácsi
ajándéka volt, Sam bácsié, aki már sok év előtt megmondta:
„Vigyázz magadra, Elizabeth, ha egyszer szerelmes leszel, mert az
nálad életre-halálra megy!”
Elizabeth, amikor meglátta a kis ékszert, elmosolyodott.
– Hogy került most a kezedbe, drágám, ez a kis emlék?
– Mindig magamnál hordom, Bé – felelte Browning –, most azért
vettem elő, hogy megnézzem: belefér-e az arcképed? Ha átköltözünk
Firenzébe, ott él egy kedves festő barátom, s szeretném, ha
megfestené az arcképedet. Akkor a hajfürt helyett azt hordhatnám
magamnál…

Férfinak én még hajfürtöt nem adtam,

csak ezt az egyet, édes, teneked –
barna csigákba sodrom téveteg
ujjakkal, s mondom eltűnődve, halkan:
„Vedd”…11

Browning ámultan hallgatta Elizabeth halk, mormoló szavait. –

Mit mondasz, drágám? – kérdezte. – Miféle verset szavalsz? Te írtad
talán? Nem ismerem!
Elizabeth nem felelt, kisietett a szobából. Férje csodálkozva nézett
utána.
Néhány pillanat múlva már jött is vissza. Kezében kis csomagot
tartott. Habozva nézte néhány pillanatig hol férjét, hol a csomagot,
majd zavartan így szólt:
– Nézd át ezeket a verseket, hozzád írtam őket, ismeretségünk és
szerelmünk első hónapjaiban… Emlékszel, gyakran kérdezted
akkoriban: mit írok, nem hanyagolom-e el a költészetet? Nem
akartam megmutatni ezeket a verseket: féltem, túlságosan
szemérmetlennek hinnél. Kérlek, olvasd el őket, s ha nem találod
jóknak, vesd a tűzbe valamennyit!
Elizabeth átnyújtotta a kis csomagot, és kiszaladt a szobából.
Browning mohón nyúlt a versek után. Egyfolytában olvasta végig
11
Kardos László fordítása
mind a negyvennégy szonettet. És utána olyan megrendülés vett rajta
erőt, hogy nem tudott megmozdulni. Csak ült, szemét le nem vette az
összefűzött papírlapokról, és hirtelen azon vette észre magát, hogy
egy könnycsepp fénylik a papíron.
Lassan felkelt, és indult, hogy megkeresse Elizabethet. Ott találta
a teraszon, ölében elmaradhatatlan írómappájával és tollával. Amikor
meglátta férjét, zavart mosollyal tekintett fel rá. Robert leült melléje,
magához ölelte, és így szólt:
– Most pedig te olvasod el nekem valamennyit! Hallani akarom a
te hangodon ezeket a… ezeket a csodálatos sorokat. Ne egyszerre
olvasd el, hiszen nagyon kifárasztana. Naponta kettőt-hármat,
ameddig el nem fáradsz. És ha a végére értünk, újra kezdjük! Jó lesz?
Elizabeth lehunyta a szemét, úgy érezte, mintha túlságosan erős
fénybe nézne. Csak pár pillanat múlva kérdezte:
– Nem tartod rossznak őket? Hiszen, amikor írtam ezeket a
verseket, nem volt bennem semmi kritika. Úgy vittek magukkal a
szavak, mint az áradás viszi a gazdátlan csónakot. Én szinte nem is
léteztem… Most pedig, ha végigolvastuk őket, ha sokszor-sokszor
elolvastuk valamennyit, eltesszük a fiókos szekrény mélyére. Rajtunk
kívül ezt nem szabad senkinek sem látnia.
Robert meglepetten nézett feleségére. Majd nagyon komolyan
mondotta:
– Nincs jogod ahhoz, Bé, hogy a fiókos szekrény mélyére rejtsd
ezeket a verseket. Azok, akik még sohasem szerettek, ezekből a
versekből megtudhatják, hogy milyen mély, milyen csodálatos
érzésekig juthat el az ember, akik pedig ismerik ezt az érzést,
boldogan, ujjongva ismerik fel azt, ami bennük él, de kimondani nem
tudják. Ezeknek a verseknek meg kell jelenniük!
– Én… én nagyon szégyenleném magam – Elizabeth lehajtotta a
fejét. – Tudod, meséltem neked, hogy amikor édesapám tizenöt éves
koromban kinyomatta egy versemet, és hivalkodó aranybetűkkel
ráíratta a nevemet, úgy éreztem, mintha meztelenül állnék az
emberek előtt. Hát hogy érezném most magam, ha ezek a versek
megjelennének?
De Robert nem nyugodott bele abba, hogy a versek csak kettőjük
gyönyörűségét szolgálják. Felvetette az ötletet: mi lenne, ha mint
fordításokat adnák közre a szonetteket? Portugálból fordított
verseknek tüntetnék fel, mert felesége versei közül legjobban
Catharina, a kis portugál leány történetét szerette. Gyakran becézte
Elizabethet „kis Catharinám”-nak. Elizabeth végül belenyugodott,
hogy a szonettek mint fordítások lássanak napvilágot. Remélte, hogy
az angol közönség nem ismeri olyan tüzetesen a portugál irodalmat, s
senki sem kutat majd az eredeti szöveg után…
Esténként pedig összesimulva ültek a nyitott ablakok mellett –
még Wilson is úgy találta, hogy nincs szükség a fűtésre –, s Elizabeth
lágy hangján újra meg újra felolvasta férjének a szonetteket. És egy
napon Robert azzal lepte meg feleségét, hogy kívülről mondta el
valamennyit. Elizabeth csillogó szemmel, ámulva hallgatta.
– És most áruld el, drágám – szólalt meg Browning, amikor
végére ért a hosszú-hosszú szavalatnak –, hogy melyik a
legkedvesebb számodra a szonettek közül?
Elizabeth tűnődve nézett maga elé. Azután halkan mondani
kezdte:

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire

csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.
Szeretlek a köznap szükséglete
fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;
nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért;
tisztán, ahogy a hiúak sose.
Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy
kínom lángolt, rég, s lánykori imám:
vesztett szentjeim szerelme lobog
 benne, – könnyem ez, s mosolyom, s talán
egész életem! – s isten adja, hogy
még nagyobb legyen a halál után. 12

2.

Amikor 1847 áprilisában a költő házaspár Firenzébe érkezett.

Elizabeth ámultan kiáltott fel:
– Hiszen ez a város csupa lobogó napfény! A legszebb, amit eddig
életemben láttam!
Míg kocsijuk a szálloda elé ért, Elizabeth hol lehunyta a szemét,
hol kinyitotta. Nem akarta hinni, hogy valóság az elébe táruló kép,
nemcsak káprázat. A város közepén keresztülfutó folyót kecses hidak
szelték keresztül, a keskeny utcákat méltóságteljes paloták
szegélyezték, távolabb, a kékbe vesző dombok aljában, a
szőlőskertekben fehér házak bújtak meg, s ezüstös szürke olajfák
simultak bele a domboldalba.
– Én, aki hosszú, hosszú éveken át csak a szobám falait
nézhettem, most ezt láthatom – suttogta megindultan, s megszorította
férje kezét.
Néhány napi szállodai tartózkodás után Robert lakást bérelt.
Megkérdezte feleségét, nem volna-e kifogása az ellen, ha
bútorozatlan lakást vennének ki, és a verseikért nemrég kapott
honoráriumból berendezkednének?
Elizabeth kitűnőnek találta Robert ötletét. Egyébként is a
pénzügyeket teljesen rábízta férjére, aki bár kezdetben igen járatlan
volt a gyakorlati dolgokban, lassan megtanult a pénzzel bánni. Az

12
Szabó Lőrinc fordítása
élet az angol viszonyokhoz képest nevetségesen olcsó volt. Wilson
mellett még bejárónőt is tarthattak, és még így sem költötték el
Elizabeth jövedelmét. Mostanában Mr. Kenyon kezelte Elizabeth
pénzét. Az aranyos John bácsi szívesen törődött „fogadott
gyermekeivel”. A legszívesebben többet küldött volna a nekik járó
összegnél, csak félt, hogy megsérti vele érzékenységüket. De nem is
volt szükségük több pénzre. Sem Robertnak, sem Elizabethnek nem
voltak különleges vágyai, napjaik írással, olvasással, sétával,
zenehallgatással teltek el. A Firenzében élő angol kolónia nagy
örömmel vette Browningék érkezésének hírét, és még a szállodában
többen felkeresték a hírneves honfitársakat. Mindjárt meg is hívták a
házaspárt fogadónapjaikra.
Robert és Elizabeth mosolyogva mentegetőzött, hiszen még csak
most keresnek állandó lakást, s bútorokat, amíg a lakásuk nem készül
el, nem tudnak látogatásokat tenni.
Egymásba kapaszkodva járták Firenze kis, eldugott utcáit,
boltívek alatt megbújó, homályos, agyonzsúfolt kis üzleteket
kerestek fel, ahol Robert csodálatos érzékkel tudott olcsón korabeli,
ízléses holmikat vásárolni, úgyhogy mire kibérelték Guidi herceg
palotájában a hatszobás lakást, teljes volt a berendezés.
A gőgösen hangzó „palotát” azonnal szerényen háznak
keresztelték át. „Casa Guidi” lett otthonuk neve. Ezt a lakást mindig
megtartották, akkor is, ha rövidebb időre más városba költöztek,
vagy hosszabb utazást tettek.
A Casa Guidin, amely akkoriban semmiben sem különbözött a
XV. században épült többi firenzei palotától, ma márványtábla
hirdeti, hogy itt élt és itt írta maga választotta hazájáért lelkesedő
verseit Elizabeth. Az első emeleti lakás egy része a Pitti térre, a
másik egy széles teraszra nyílt, s esténként, ha Elizabeth fáradt volt
ahhoz, hogy az Arno partján bolyongjanak, a kis teraszon sétáltak,
hallgatták a távolból ideszűrődő muzsikát, nézték, amint az
elsötétedő égen kigyúlnak a csillagok, és feltűnik a hold halvány
karéja.
 A nap legizgalmasabb pillanata a posta érkezése volt. Elizabeth
szívszorongva várta testvérei leveleit. Csak a két lány írt
szorgalmasan. Mr. Barrett, noha Elizabeth több levelet is írt –
utoljára születésnapjára –, egyetlen sorral sem válaszolt. Ehelyett a
Johns és Smith cég közölte Mrs. Browninggal, hogy a raktárában
elhelyezett holmik, nagyrészt könyvek, évi tárolási bérét öt fontban
állapítja meg, és kéri ennek az összegnek kiegyenlítését.
A házaspár csodálkozva forgatta kezében a kapott levelet. Nem
értették, miről van szó. Hiszen egyikük sem helyezett el a cég
raktárában semmiféle holmit. Azt hitték, valami félreértés lehet a
dologban. Csak akkor értették meg, miért követel a cég Mrs.
Browningtól öt fontot, amikor Arabel megírta levelében, hogy
édesapjuk Elizabeth minden otthon maradt holmiját és könyvét Johns
és Smith raktárába szállította…
– Mindent elkövet, hogy meggyűlöljem – mondta Elizabeth
férjének –, mindent elkövet… és én még sem tudom gyűlölni.
Szánom, szívből szánom és szeretem… bocsáss meg érte, Robert, de
szeretem. Látom magam előtt, amikor kislány voltam Hope Endben,
és lovaglócsizmában, vidáman, ruganyosan jött keresztül a fasoron.
Emlékszem, amikor felkapott, magához szorított, és a szeme, az arca
csupa nevetés volt. Olyan szívből, olyan vidáman tudott kacagni…
Nem, nem lehet rossz ember az, aki így tud kacagni… valami
varázslat történt vele, valami gonosz varázslat… úgy szeretném
feloldani ezt a varázslatot… ha egyszer, ha egyszer nekem gyerekem
lenne, s meglátná az unokáját, akkor talán feloldódna a gonosz
varázslat…
Robert nem felelt. Csak nézte a felesége arcát, amelyet újra
meggyötört a Wimpole Street lidérce. Keze ökölbe szorult. Haragja
és gyűlölete Elizabeth apja ellen nem enyhült, csak erősödött.
Vágyódva gondolt az övéire, akik gyengéd hangú, szeretetteljes
leveleket írtak. Sarianna kis zsámolyt és írómappát hímzett
Elizabethnek, azt küldte ajándékba. Elizabeth szeretett zsámolyon
kuporogni, s különös örömmel töltötte el sógornője figyelme.
 Milyen szívesen kóstolgatta a számára új szavakat: „apósom,
anyósom, sógornőm”. Robert sohasem jelezte a rokonság fokát
felesége egyetlen hozzátartozójával szemben sem. Még a két lányra
sem tudta mondani, hogy: sógornőim. Pedig azok szerették
Elizabethet, s leveleikben igyekeztek a fiútestvérek magatartását
magyarázni. Hiába igyekeztek, a tényeket nem lehetett elferdíteni. A
fiúk utaztak, jártak Németországban, sőt Itáliában is, de egyiknek
sem jutott eszébe, hogy meglátogassa nővérét. Vagy, ha eszükbe is
jutott, nem merték megtenni: féltek apjuktól. És Robert tudta,
mennyire fáj ez a feleségének… Mennyi szeretet, mennyi jóság van
abban az asszonyban, aki mindezek ellenére nem tudja gyűlölni az
apját, s most is szereti…
Robert mindennap talált valami apróságot: hol egy régi képet, hol
egy pici könyvet, kis elefántcsont faragást hozott haza. Tudta, hogy
ezzel örömet szerez Elizabethnek. Még házasságuk elején kérte
feleségét, engedje meg, hogy ő találhassa ki apró kívánságait, s így
kétszeres lesz az öröm, ha megvásárolhatja számára. És elmesélte,
hogy náluk otthon is a ki nem mondott vágyak, kívánságok teljesítése
okozta a legnagyobb örömet.
– Ó, bár közöttetek élhettem volna – sóhajtott fel ilyenkor
Elizabeth –, vagy legalább ismerhetném az édesanyádat! Milyen jó
lenne, ha idejöhetnének, és együtt élhetnénk mindannyian…
– Anyám szíve nincsen teljesen rendben, fárasztaná a hosszú
utazás. Ha majd annyira megerősödsz, hogy elbírod újra az angol
éghajlatot, mi látogatjuk meg. Nagyon fogjátok szeretni egymást…
Firenze éghajlata nem volt olyan szelíd, mint Pisáé, nyáron hőség
fojtogatta a várost. Robert azt ajánlotta, keressenek valami hűvösebb
helyet Vallombrosában, amely az Appenninek lábánál fekszik, s az
ottani kolostorban töltsék el a nyári hónapokat. Elizabeth boldogan
egyezett bele az utazásba, még azt sem bánta, hogy ökörfogaton kell
megtenni az út legnagyobb részét. A kanyargó hegyi ösvényeken
Wilsonnal együtt tűrték a kocsi rázását, míg Robert mellettük
lovagolt. Amikor megpillantotta az Appennineket, elragadtatásában
szóhoz sem tudott jutni.
„Páratlan, szinte természetfölötti táj – írta később húgainak. –
Színek és formák csodálatos változatossága, hirtelen átmenetek, élő
egyéniségekké nemesült hegyek, gesztenyeerdő, amely önnön
súlyától dől alá a szakadékba, szirtek, amelyeket zuhatagok karma
váj és szaggat…” Sem Wilson, sem Flush nem osztozott Elizabeth
elragadtatásában. Wilson közönyösen bámult ki az ablakon, Flush
pedig csak egy pillantást vetett az előtte elterülő, változatos vidékre,
azután lustán lehunyta a szemét, és elszunnyadt.
Vallombrosában kellemetlen meglepetés várta a fáradt
kirándulókat. Azt az apátot, akivel Robert levelezett, és aki
készségesen látta volna vendégül a költő házaspárt, elhelyezték. Az
új apát komoran nézett a két „asszonyszemélyre”, és kijelentette, San
Gualberto, a kolostor alapítója, megtiltotta, hogy nők tartózkodjanak
a szent falak között. Látva azonban, hogy Elizabeth milyen kimerült
a hatórás úttól, kegyesen beleegyezett, hogy három napot töltsenek a
kolostorban.
A három napból ugyan öt lett, de amikor az ötödik napon hajnali
három órakor visszafelé indultak, egyikük sem szomorkodott.
Amilyen csodálatos volt a kolostor fekvése, amennyire
elgyönyörködtek a hallgatag hegyekben, amelyeken sötétzöld, sudár
fenyőfák sorakoztak egymás mellett, amennyire élvezték a harmatos
hajnalokon az ébredő madarak gyöngyöző énekét, annyira lehangolta
őket a kolostor ridegsége s az ízetlen koszt. Tejet, tojást, gyümölcsöt
kértek csupán, de ehelyett mócsingos birkahúst, penészes kenyeret és
ecetes bort kaptak. Az egyetlen könyv, amit felfedeztek, San
Gualberto élete volt; ebben csodálkozva olvasták, hogy a szerzetesek
jámbor cselekedetként a disznóólat puszta kézzel takarítják ki, de
asszonyszemélynek a közelébe se mehetnek…
Még alig pirkadt, amikor útnak indultak, a meredek, sziklás hegyi
ösvényeken lassan tudtak csak haladni. Az ég felhős volt. És
egyszerre csak a látóhatár szélén felbukkant a nap. Széjjelkergette a
felhőket, és az előbb még szürkén szunnyadó táj egyszerre megtelt
fénnyel, ragyogással. Elizabeth szívére szorította a kezét, hogy fel ne
kiáltson gyönyörűségében. Wilsonra nézett, az békésen szundikált, s
Flush nem mozdult ölében. Óvatosan, hogy a kutyát fel ne ébressze,
kihajolt a kocsiból. És tekintete találkozott Robertéval. Mindketten
ugyanazt a boldogságot érezték ebben a pillanatban.
Robert leszállt a lóról, és kiemelte Elizabethet a kocsiból.
Könnyedén tartotta karjában; az asszony feje férje vállán pihent.
Szótlanul nézték a hegyek szeszélyes vonulatát, a kiugró szirteket,
amelyek rózsaszínben égtek a kelő nap fényében. Végül Elizabeth
törte meg a csendet, férjéhez fordulva:
– Ezt a hajnali sugárzást, ezt a simogató csendet, ezeket a színeket
és illatokat, mint annyi más mindent, neked, csakis neked
köszönhetem…

Firenzében forró volt a nyár, de Elizabeth jól viselte el a meleget.

Napközben betámasztották a Casa Guidi zöld zsalugátereit, és a
kőpadlós, hatalmas termek nem engedték be a nap forró sugarait.
Délelőttönként a költő házaspár dolgozott. Elizabeth szabadságra
szomjazó, szabadságért lelkesedő szíve egész szeretetével fordult új
hazája, az olasz föld felé. Nagy érdeklődéssel figyelte a politikai
eseményeket, és amikor új pápát választottak, naiv boldogsággal hitt
abban, hogy az új pápa megadja mindazt a szabadságot a népnek,
amelyhez joga van. Ausztria nem nézte jó szemmel a demokratikus
IX. Pius pápa uralmát, s féltette befolyását. És még jobban ingerelte,
hogy 1847 szeptemberében Leopold toscanai nagyherceg
megengedte a nemzetőrség felállítását. Annál jobban ujjongott s
lelkesedett a nép.
Éppen a Browning házaspár egyéves házassági évfordulóján
ünnepelték Leopold nagyherceget. Elizabeth és Robert a Casa Guidi
teraszán egymáshoz simulva álltak, és nézték a felvonuló tömeg
önfeledt, magával ragadó örömét. Harsány lármával, énekszóval,
lobogó zászlókkal hömpölygött az utcán az emberáradat. A zsúfolt
erkélyekről virágok és babérágak hullottak szünet nélkül a tömegre,
és válaszul az emberek: két ölelés, két csók között az erkélyek felé
emelték kicsinyeiket. Elizabeth boldogságában tapsolni kezdett, és
férje is vele tapsolt. Zászló zászló után libegett el alattuk, arany-
betűk fénylettek rajtuk: „Szabadság”, „Egységes Itália”, „A vértanúk
emlékére”, „Éljen IX. Pius!”, „Éljen II. Leopold!” hirdették a
zászlók. És a távolban az olasz muzsika minden édességét magába
sűrítette a gyerekek csengő éneke. „Ó bella libertà”, Ó, gyönyörű
szabadság!
– Erről írnom kell – kiáltott fel lelkesülten Elizabeth –, ezt
mindenkinek meg kell tudnia! Meg kell tudni, hogy minden nép
szabadságra szomjúhozik, és eljön az az idő, amikor minden nép
valóban szabad lesz!
Elizabeth a nappali szobában egy sarkot rendezett be magának. Itt
állt kényelmes karosszéke, kis íróasztala, amely tele volt apró
holmikkal. „Kicsiny asszony a feleségem, szereti a kicsiny holmikat”
– mondogatta Browning, és mindig felkutatott számára valami
apróságot, hol egy kis tintatartót, hol egy gyöngyház faragású tollat,
hol egy parányi, bőrbe kötött könyvet. Elizabeth különösen a
könyveknek örült, ott sorakoztak egymás mellett az íróasztalán, s írás
közben szeretettel pihent meg a szeme rajtuk.
A házaspár délelőttje munkával telt el. Browning gyakran
mondotta, hogy bármilyen furcsán hangzik: a költők is éppen olyan
rendszeresen dolgoznak, mint bárki más. A Casa Guidiben
mindkettőjüknek külön dolgozószobája volt, és soha nem mutatták
meg egymásnak munkájukat, csak ha befejezték.
Elizabeth egész télen szorgalmasan írta az olasz szabadságért
lelkesedő versciklusát.

Múlt éjjel egy gyermek ment énekelve

a Casa Guidi ablaka alatt,
„O bella libertà”az égre kelve
 szálltak a hangok egyre magasabb
skálán, folyton ugyanazt ismételve,
mint ágról felnyilalló madarak,
ha messze hagyják bokruk rezge zöldjét…
Mert az olasz föld szíve dobban át
az ilyen dalban, mely a tiszta, bölcs ég
felé tör, templom s uri paloták
közt. Egy kis gyermek, ki édes szülőjét
kereste tegnap s védelmet talált
térdénél, dalol: „O bella libertà”… 13

Így kezdődött a vers.

Elizabeth írta, írta, szinte megmámorosodva a szavak zenéjétől, a
szívét ugyanaz a tűz hevítette, mint kislány korában, amikor
Hektorért, a trójai szabadsághősért, vagy később Byronért
lelkesedett. Akkor a görög nép szabadságharca gyújtotta lángra, most
az olasz népé. És a költemény minden sora a népért szállt síkra, a
népért, amelynek joga van önmagával rendelkezni, amely nem tűr
semmilyen idegen elnyomást, és amely végül eljut odáig, hogy
hatalom legyen.
A költeményt tavasszal beküldte a Blackwood's Magazine-nek.
Legnagyobb csodálkozására a kiadó visszaküldte a kéziratát, azzal,
hogy a versben foglalt események már túlhaladottak, és Toscana
szabadsága nem érdekli különösebben az angol olvasóközönséget. A
házaspár tudta, hogy ez csak kifogás, nem az olvasóközönség, a
kiadó fél a verstől.
– Hiába dugják be a fülüket, a szabadság hangját még a süket
füleknek is meg kell hallania – mondotta Elizabeth, és eltette a
kéziratot az íróasztal egyik fiókjába. – Lesz idő, hogy hamarosan
elővehetem!
Az 1848-as év a forradalom éve volt. Lajos Fülöp francia királyt
megfosztották trónjától. Metternich osztrák kancellár elmenekült
13
A Casa Guidi ablakai című versciklusból. Vajda Endre fordítása
Bécsből. Itália is gyorsan pergő, forradalmi események színhelyévé
vált, az osztrák elnyomás alatt álló északi királyságok fellázadtak,
Milánónál húszezer osztrákot kergetett el a majdnem fegyvertelen
lakosság, és Velencében a Szent Márk téren kikiáltották a
köztársaságot. Bologna és Firenze is csatlakozott a nemzeti
felkeléshez. De az osztrák hadsereg fegyelmezettebb és szervezettebb
volt, mint az olasz, és IX. Pius pápa, akit 1847 őszén még éltetett a
nép, 1848 tavaszán már nem az olasz nemzeti egyesítés, hanem az
egyház érdekeit képviselte. Kijelentette, hogy mint a katolikus
egyház feje, nem viselhet háborút a katolikus Ausztria ellen.
Elizabethet teljesen lesújtották az események. Naiv hite a pápa
által vezetett olasz szabadságharcban megrendült.
Az olasz események keltette izgalmat egy időre elhalványította a
Henriettától érkezett levél. Elizabethnek azonnal feltűnt, hogy a
bélyegző nem londoni, izgatottan törte fel a pecsétet, és tépte fel a
borítékot. Ebben a pillanatban újra a régi, türelmetlen, szenvedélyes
Elibeth ébredt fel benne.
Alig olvasott el pár sort, elsápadt, a betűk táncolni kezdtek a
szeme előtt. Robert, aki a közelében ült, és mindig aggódva figyelte,
milyen hatást váltanak ki feleségénél a hazulról kapott levelek,
döbbenten nézett rá. Elizabeth megérezte férje pillantását.
Átnyújtotta a levelet.
– Olvasd el, drágám – mondta halkan –, én úgysem tudom…
A levél Tauntonból érkezett, s Henrietta közölte Elizabethtel,
hogy követte nővére példáját: férjhez ment Surtees-hez. Több mint
tízévi várakozás és titkos jegyesség után végre boldog asszony lett
belőle. Surtees örökölt egy kis összeget, abból berendezkedtek, s bár
jóval szerényebben kell élniük, mint a Wimpole Streeten, boldogan
vállalja az új életformát a férfi mellett, akit szeret, és aki olyan
hűségesen várt rá annyi éven át. Azt is megírta Henrietta, hogy
házassága előtt levelet írt édesapjának, amelyben újra megkérte:
engedje meg, hogy férjhez menjen Surteeshez. A válasz rövid volt.
Apja levélben közölte, hogy kitagadja, halottnak tekinti Henriettát,
ha ezt a lépést megteszi. Henrietta ezután már nem habozott. Másnap
megesküdött Surteesszel ugyanabban a templomban, ahol két évvel
ezelőtt Elizabeth esküdött…
– Így hát Henrietta is kiszabadult a Wimpole Street börtönéből –
mondotta Robert, és a hangja elégedetten csengett.
– Igen… – Elizabeth tűnődve nézett maga elé. – Henny
kiszabadult. De ott maradt Arabel, most már egyedül, teljesen
egyedül… apámmal. Amikor mi megesküdtünk, apa hónapokon át
alig beszélt Arabellel, azzal gyanúsította, hogy tudott az esküvőről.
Most, most… ki tudja, haragjában milyen kegyetlen, szeretetlen lesz
hozzá…
Robert hallgatott. Csak a tekintete kérdezte: Most is véded az
apádat? Most is találsz mentséget erre az embertelen cselekedetére?
Ellopta Henrietta fiatalságát, s ahelyett, hogy jóvátenné azt, amit
ellene vétett, most is éppen olyan lelketlenül eltaszítja, mert férjhez
megy. Nem okult a te példádból? Nem látja, hogy nem minden lélek
felett van hatalma? Elizabeth megértette férje néma vádját.
– Nem tehet róla – mondta halkan, szinte suttogva –, varázslat
tartja fogva. Igaza van Henriettának, megkövesedett a szíve. Amíg
otthon éltem, volt még egy kicsi rész a szívében, ami elevenen
dobogott. És hogy én is elmentem, az is kővé vált.
– Nincs igazad, Bé – Browning végtelen szeretettel nézett felesége
könnytől elfeketedett szemébe –, emlékezz vissza, hogy amikor az
orvosod kijelentette: visszanyernéd az egészségedet, ha
Olaszországba utazhatnál, apád nem egyezett bele az utazásba.
Emlékszel erre?
– Emlékszem – Elizabeth arca megrándult –, pedig nem akarok rá
emlékezni. Szeretném megőrizni apámból mindazt, ami szép volt. És
szeretnék hinni abban, hogy egyszer csak megváltozik. Nem tudom,
és nem akarom elhinni, hogy soha ne bocsásson meg nekem. Ugye,
ha gyerekünk lesz, meg fog bocsátani? Csak látni akarja majd az
unokáját? És akkor… akkor, ha ölébe veszi az unokáját, irántam is
megenyhül. Ugye, így lesz, Robert? Mondd, drágám, hogy így lesz!
 Robert megindultan simogatta Elizabeth vékony kis kezét.
– Nem tudom, Bé, nem tudom – felelte végül tehetetlenül. – Ha
félreteszek minden haragot és gyűlöletet apád ellen, azért, amit eddig
elkövetett ellened, és amit még most is elkövet, akkor csak azt
mondhatom, hogy beteg. Én nem tudom, hogy egy kisgyerek, egy
tehetetlen kisgyerek meg tudja-e gyógyítani? Ne reménykedj ebben,
drágám, mert félek, hogy annál keservesebb lesz a csalódás!

3.

Firenzében hiába akart a költő házaspár éppen olyan visszavonultan

élni, mint Pisában – az ott összegyűlt angol és amerikai
művészkolónia ezt nem engedte. Sok festő és szobrász élt
Firenzében, aki tulajdonképpen csak néhány hónapot akart itt tölteni,
de egymás után múltak az évek, s a művészek még mindig nem
tudtak megválni az Arno-parti várostól.
1849 telén a látogatók gyakorta elmosolyodtak, amikor beléptek a
Casa Guidi nappali szobájába. Elizabethet megszokott, kényelmes
karosszékében találták, de az írómappája békésen pihent a kis
asztalon, s kezében nem tollat, hanem varró- vagy horgolótűt tartott.
Az asztalon apró csecsemőholmik feküdtek, s Elizabeth elmélyült
gonddal varrogatott színes selyemszállal keresztöltéseket egy parányi
ingbe, vagy szalagot fűzött kis réklikbe, fejkötőkbe. S míg ujjai
fürgén jártak, kis lelkiismeret-furdalással gondolt a derék Miss
Orme-ra, aki a méregtől paprikavörösen követelte, hogy foglalkozzék
minél többet kézimunkával.
– Talán nem ártott volna, ha gyakorolom a keresztöltést –
gondolta eltűnődve, amikor elnézegette az itt-ott girbegurba öltéseket
–, Arabel bizonyára sokkal szebben hímezné ki ezeket a holmikat…
 Valahányszor eszébe jutott húga, kegyetlen szorítást érzett a szíve
táján. Szegény Arabéi… egyedül maradt, egészen egyedül a
Wimpole Streeten. Mindketten elhagyták. Nincs senki, akihez
beszéljen, nincs senki, aki társa lenne a nagy magányosságban.
Elképzelte, hogy esténként, amikor édesapja hazajön, ugyanúgy
ülnek le az ebédlőasztalhoz, mint annak idején, ugyanaz a lidérces
csend nehezedik a szobára, csak most már Henrietta sincs közöttük.
Kis haraggal gondolt öccseire, akik közül egy sem mert lázadni.
Engedelmesen fejet hajtottak, hazajártak, és nyilván most is
hazajárnak, este hét órára, apjuk jelenlétében úgy viselkednek, mint a
dróton rángatott bábuk…
„Ó, ha Arabel velem lehetne – hányszor gondolta ezt el Elizabeth
a téli hónapokban, amikor ott ült a nyitott kandalló előtt, s a
szeszélyesen villózó lángokba nézett –, milyen könnyű, simogató
volt a keze érintése, milyen megnyugtató a hangja! Ó, ha most
mellettem lehetne…!”
Robert érezte, hogy Elizabeth, miközben a kicsit várja, testvérei
után vágyódik. És még gyengédebb volt hozzá, még több szeretettel
vette körül.
– Sohasem láttam ilyen embert, mint Mr. Browning – jelentette ki
Wilson egy napon, amikor Elizabethet lefekvéskor fésülte. – Én
sohasem fogok férjhez menni, mert ilyen férjet úgysem találok – tette
hozzá, és ebben a pillanatban Signor Righire gondolt, a marcona
gárdistára, aki olyan váratlanul faképnél hagyta. Még Pisában történt,
ahol Signor Righi nem átallott szépeket mondani neki, s Wilson,
akinek olasztudása még nem volt teljesen megalapozott, s csak
minden negyedik-ötödik szavát értette a derék férfiúnak –, azt hitte,
hogy Signor Righi feleségül akarja venni. Ám a derék legénynek ez
esze ágában sem volt, és így hamarosan elmaradt. Wilson egy
darabig búsan ült otthon, várta hűtlen udvarlóját. Azután, amikor
átköltöztek Firenzébe, megfogadta, hogy nem hisz többet a szapora
beszédű, hadaró, hamis olaszoknak. Hiszen egyikben sem bízhat, s
egyik sem olyan, mint Mr. Browning.
 – Igazad van, Wilson – válaszolta Elizabeth, és boldog mosoly
szépítette meg az arcát –, néha szeretném, ha nem lenne ennyire jó,
ha nem aggódna ennyire értem. Félek, megárt neki a sok
aggodalom…
– Ó, Miss Bé, az egy férfinak sem ártott még meg! – Wilson piros
arca még pirosabb lett. – Édesanyám mindig azt tartotta, hogy az
asszonyok sokkal többet szenvednek…
1849. március 9-én hajnalban, amikor megszületett a kisfiú, és
Elizabeth férje meggyötört arcába nézett, önkéntelenül Wilson szavai
jutottak eszébe. De, úgy érezte, Wilson-nak nem volt igaza. Robert
még nála is többet szenvedhetett.
A selymes hajú, rózsás arcú, pufók csecsemő általános
elragadtatást keltett. Wilson örömkönnyeket sírt, amikor először
vette karjaiba a kicsit.
– Sose hittem volna, hogy Miss Bének ilyen szép, erős kisfia lesz
– mondogatta egyfolytában, és megvető pillantásokkal kísérte a dajka
szakszerű mozdulatait. A dajka terebélyes toscanai teremtés volt, dús
keblekkel és dús csípőkkel, keményített fehér kötényben és
keményített alsószoknyákban suhogott fel s alá. Amikor Robert
meglátta, kicsit meghökkent a méreteitől, és mosolyogva jegyezte
meg, hogy „húsz Bé is kitelne belőle”.
A dajka is elégedetten szemlélte a kicsit, aki békésen aludt,
miközben a Casa Guidi ablakai alatt az olasz nép éppen a forradalmat
éltette.
– Signora séta közben nagyon szép embereket láthatott –
villogtatta hófehér fogait mosolyogva a dajka Elizabethre –, azért
ilyen szép a bambino!
Wilson féltékenyen pislogott a dajkára, a legszívesebben kikapta
volna a kezéből a csecsemőt, de, sajnos, nem tehette. Rajta kívül még
valaki volt a Casa Guidiben, aki féltékenyen szemlélte nemcsak a
dajkát, hanem a karjában rúgkapáló kisbabát is. Flush volt az, aki
nem első ízben élte át a féltékenység kínjait úrnője mellett. Pedig
milyen boldog, elégedett volt itt, a nyájas Toscanában! Szinte
elfelejtette a Wimpole Streetet, a homályos, udvari szobát, az ízetlen
pórázos sétákat a Regent Parkban. És már arra is csak halványan
emlékezett, hogy valamikor acsargó kínnal szemlélte azt az idegent,
aki közéje és úrnője közé tolakodott. Megszokta, sőt megszerette az
idegen férfit, hiszen olyan barátságos, szelíd ember volt. Első
összecsapásuk után lassan megbékéltek, s amióta itt élnek, a villogó
napfényben, Flush gazdájául fogadta. Kezdetben, ha elébe állt, s
követelőén ugatott, Mr. Browning engedelmesen felállt, és követte
Flusht. Mostanában Flush már egyedül is nekivágott a keskeny
firenzei utcáknak, s hamarosan a Cascinéban vagy a Boboli-
kertekben kötött ki. Senki sem ellenőrizte, mikor megy el, s mikor
jön haza – új hazája a szabadság hazája volt.
És ennek a mámoros boldogságnak most egy szempillantás alatt
vége szakadt. Flusht egy reggel bevitték úrnője hálószobájába, ahol
orrát különös, szokatlan szagok csapták meg. Elizabeth ágyban
feküdt, s amikor Flush megszokott mozdulattal a paplanra akart
telepedni, hiszen sok-sok esztendőn át nemcsak joga, hanem
kötelessége volt, hogy elfoglalja ezt a helyet – egy terebélyes,
tejszagú asszonyság egyszerűen elkergette. Mit ért most már, hogy
Elizabeth gyengéden szólt utána, mit ért Mr. Browning barátságos
tekintete? Még meg sem simogatták, megint csak a dús keblű, idegen
személy léphetett közbe, úgy látszik, annak valami különös hatalma
lehet.
Búsan ki akart oldalogni, amikor valami különös, vinnyogó hang
ütötte meg a fülét. Akkor vette csak észre, hogy úrnője ágya mellett
egy élőlény nyöszörög. Flush visszafordult, odakocogott, ahonnan a
hangot hallotta, bizalmatlanul szemlélte a sivalkodó jószágot, nem
értette, hogy került a házba…
– Flush, nézd meg, ez a mi kisfiunk – mondta Elizabeth. –
Robertnak kereszteljük, úgy fogják hívni, mint a gazdádat!
Flush nagy, dióbarna szeme néma szemrehányással tekintett
asszonyára. – Hát ezt érdemeltem én? – kérdezte a tekintete. – Nem
voltam elég neked? Idegen pajtásra volt szükséged? Igaz,
mostanában kevesebbet voltunk együtt, de ez csak rajtad múlott…
És Flush anélkül, hogy egyetlen hanggal elárulta volna, mi dúl
benne, szomorúan kiballagott a szobából. Ment, mint aki tudja, hogy
nincs rá szükség, ment, mint egy száműzött királyfi, és csak a
Cascine smaragdzöld gyepén, újdonsült barátainál talált vigaszt…
Robert első dolga volt, hogy az örömhírt közölje szüleivel és
Elizabeth húgaival. A kisfiú puha hajából levágott egy tincset, és a
levélbe tette.
– Anyám szintén levágott születésemkor egy hajfürtöt és még ma
is kis tokban őrzi – mondotta Browning, míg a levelet lepecsételte –,
nekem is éppen ilyen színű hajam volt. Milyen boldog lesz drága
anyám az unokája selymes hajával!
Elizabethnek, aki nem vette le szemét kisfiáról, aki szinte hinni
sem akarta, hogy neki ilyen erős, egészséges gyermeke van, férje
szavaira elfelhősödött az arca.
„Vajon, ha én küldenék édesapámnak levelet, benne a kicsi
hajfürtjével, válaszolna?” – gondolta kis szorongással.
– Mr. Kenyonnak is írok, és Miss Mitfordnak. – Robert újabb
levélpapír után nyúlt. – Talán a drága John bácsi most már rászánja
magát, és meglátogat bennünket. Nyáron pedig útra kelünk s
megmutatjuk anyámnak a fiunkat!
Browning lepecsételte az örömteli leveleket, és boldogan várta
szülei válaszát. Elképzelte a napsütötte délelőttöt, amikor a
levélhordó bekopogtat a New Cross-i ház kertkapuján. Sarianna siet
elé, s amikor meglátja az olasz bélyeges levelet, már hívja is be a
postást, egy csésze tea és édesanyja sütötte finom keksz az örömhír
jutalma.
A postás csakugyan bekopogtatott a New Cross-i kis ház
kertkapuján, de a levelet már nem tudta elolvasni az, akinek annyi
szeretettel és boldog büszkeséggel írták. Mrs. Browning akkor már
három napja halott volt.
 A költő harsogó5 ujjongó örömét kegyetlen, mardosó fájdalom
tépte szét. Élete első gyásza, első szenvedése volt az imádott
édesanya halála. És keserves lelkiismeret-furdalás marcangolta, hogy
amíg aggodalma, féltése csakis Elizabethnek szólt, nem érezte meg,
hogy anyja halálán van. És talán éppen akkor dobbant utolsót a szíve,
amikor a Casa Guidiben örömkönnyeket sírtak az újszülött
bölcsőjénél.
Elizabeth végtelen tapintattal és gyengédséggel igyekezett
enyhíteni férje bánatát. Nem érzett sértődöttséget, hogy Robert szinte
tekintetre sem méltatja a kisfiút, akit Robert Wiedemann Barrett-
Browningnak kereszteltek – a Wiedemann név Robert édesanyjának
vezetékneve volt. Azt remélte, hogy az idő begyógyítja a sebet, és
férje, akiben annyi derű és életöröm volt, végül megtalálja
egyensúlyát.
A helyzet mintha fordítottja lett volna a néhány hónap előtti
állapotoknak. Akkor Robert figyelte aggódva, milyen hatást vált ki
feleségénél az Angliából érkezett levél? Most az asszony figyelte
remegve, hogyan rándul meg férje arca, míg a gyászszegélyű
leveleket olvassa, és végül, minden igyekezete ellenére is, könnyek
csurognak végig arcán.
Ezekben a hónapokban Browning nemcsak lelkileg szenvedett,
hanem testileg is teljesen legyengült. Nem tudott sem enni, sem
aludni, nem dolgozott semmit. Amikor Elizabeth annyira
megerősödött, hogy sétálni mehetett, Robert nem szívesen mozdult
ki a házból. Csak a teraszon sétálgattak, de a firenzei nyár mind
forróbbá vált, a kövek még este is meleget leheltek ki magukból.
Ha látogatók érkeztek, a házigazda csak néhány pillanatra jött be
vendégei közé, majd fejfájására való hivatkozással hamarosan
visszavonult.
Elizabeth érezte, hogy valamit tennie kell, Robertnak valami
módon ki kell kerülnie ebből a lelkiállapotból. A firenzei hőséget
hozta fel ürügyül, hogy elutazzanak valahová. Férje azt felelte, hogy
neki tökéletesen mindegy: akár elmennek, akár a városban maradnak,
de ha Elizabethnek szüksége van levegőváltozásra, természetesen
elkíséri.
A házaspár kettesben indult el – nyári lakást keresni. Elsősorban
Lericibe mentek, ahol a tengerparton állt a fehér ház, amelyben
Shelley élt, és amelyet annyira szeretett. A sziklás tengerparton lelte
halálát a költő, egy hajókirándulásnál csónakja elsüllyedt. Elizabeth,
míg a szeszélyesen fodrozó hullámokat nézte, gondolatban újra átélte
a torquayi tragédiát: öccse halálát, aki ugyanígy pusztult el.
Egyikük sem akarta itt tölteni a nyarat, mindkettőjükben fájdalmas
emlékeket ébresztett a hely. Továbbmentek, s végül Bagni di
Luccában állapodtak meg. De nem a parton, hanem az erdők
borította hegy tetején béreltek ki egy villát. „Sasfészek”-nek
nevezték el. A „Sasfészek”-ből csodálatos kilátás nyílt a tengerpartra
és a környező hegyekre. A nagy csendességben csak a kristálytiszta
hegyi patak zubogását és a gesztenyeerdők lombsusogását hallották.
Akármerre sétáltak, emberrel nem találkoztak, néha egy mezítlábas
hegyi pásztor vagy egy szerzetes tűnt fel valamelyik ösvényen.
Lenn a fürdőhelyen, az angolok és amerikaiak divatos
találkozóhelyén, sokkal mozgalmasabb volt az élet. De egyikük sem
kívánkozott le a nyüzsgésbe, a „darázsfészekbe”. Csakhogy az
amerikai és angol festők és szobrászok nem átallották megtenni a
fáradságos utat, hogy meglátogassák a Browning házaspárt.
Elizabeth úgy érezte, hogy férjének jót tesznek ezek a látogatások.
Ilyenkor kénytelen szívélyes házigazdaként csevegni vendégeivel.
De amikor a vendégek elmentek, újra hatalmába kerítette a nem
enyhülő fájdalom.
– Irigylem Sariannát – mondta egy alkalommal feleségének –, ő
anyám mellett lehetett utolsó perceiben, míg én szegényesen
kapargatom össze azokat az emlékeket, amelyek még
megmaradtak…
Elizabeth ebben a percben úgy érezte, hogy ő állt anya és fia közé,
s így akaratlanul is ő fosztotta meg Robertet nemcsak az utolsó évek,
hanem az utolsó anyai csók édességétől is. Robert anyját, ő apját
áldozta fel szerelmükért. Apját, akinek nemrégiben újra írt.
Levelében megírta, hogy fia született, és újra kérte, könyörögve
kérte, hogy bocsásson meg neki. Most már nemcsak neki, hanem az
unokájának is… A levélre éppen úgy, mint a többire, nem érkezett
válasz…
A kisfiú gyönyörűen fejlődött. Elizabeth anyai elragadtatása
határtalan volt. Testvéreihez és barátaihoz írt levelei tele voltak a kis
Wiedemann dicséretével. Különösen az tette büszkévé, hogy a
gyermek korát meghaladóan erős volt. Most már Flush is
megbarátkozott a kis jövevénnyel, órákig vigyázott rá, úgy
viselkedett vele, mint egy idősebb testvér.
Néha sikerült Elizabethnek férjét rábeszélnie, hogy egy-egy
nagyobb kirándulást tegyenek. A kisfiút magukkal vitték, a dajkával,
s természetesen Wilson és Flush sem maradhattak otthon. A nők
szamárháton tették meg az öt mérföldnyi utat. Elizabeth tartotta
ölében kisfiát, Robert mellette lovagolt. A keskeny ösvényeken csak
lépésben haladhattak, vigyázva kellett menniük, hogy meg ne
csússzanak. Amikor a hegy tetejére értek, egy kis tisztáson
letelepedtek; a bébit Elizabeth kendőjére fektették, s a kicsi vígan
forgolódott, közben nagyokat kacagott. Utána kibontották az
élelmiszeres kosarat, és villásreggeliztek. Elizabeth aggódva figyelte
férjét, s megnyugodva látta, hogy jobb az étvágya, s lassan kisimul
meggyötört, elkínzott arca.
– Írnod kellene, drágám – mondta Elizabeth, amikor egymáshoz
simulva ültek, és a közelben rohanó, bugyborékoló patak zúgását
hallgatták –, miért nem írsz valamit édesanyádról?
– Túl közel van és túl mély a fájdalom – felelte Browning –, úgy
érzem, megszentségteleníteném drága emlékét, ha szavakra váltanám
fel érzéseimet.
– Azt hiszem, rosszul ítéled meg a dolgokat – mondta az asszony
csendesen, de nagyon határozottan –, ha én is így gondolkoztam
volna, sohasem írom meg a Portugál szonetteket. Pedig… örömről,
boldogságról nehezebb írni, mint fájdalomról. Mindenesetre próbálj
meg írni. Próbáld meg arcodat újra az élet felé fordítani. Ne mindig
csak hátranézzél, ne mindig a múlton, a visszahozhatatlan múlton
rágódjál! Nézd… nézd a kicsit! Elaludt… milyen mosolygó, derűs az
arca! Láttál már valaha ilyen gyönyörű gyereket?
Robert elmosolyodott. A kis Wiedemann valóban bájos, megnyerő
gyermek volt, most jutott el abba a korba, amikor felfedezi a világot.
Minden érdekelte, minden után nyúlt, már próbálkozott azzal, hogy
ne csak fekve, hanem állva is megtekintse a körülötte levő rendkívül
érdekes dolgokat. Sőt… egy foga is kibújt rózsaszín ínyéből. Igen,
csakugyan, egészséges, jól fejlett apróság volt, de Elizabeth anyai
szeretetében csodát látott benne. És Browning, bár sejtette, hogy
felesége szemlélete nem tesz jót majd a kicsinek, annyira szerette
Elizabethet, hogy fejet hajtott ez előtt a túlfűtött érzés előtt.
A napok csendes békességben peregtek egymás után. Az
újságokból olvasták csak a politikai eseményeket. Elizabeth, aki egy
év előtt még lelkesedett Leopold nagyhercegért, most szomorúan
tapasztalta, hogy hőse minden, csak nem hős. Éppen a kisfiú
születésnapján kergette el a firenzei nép a nagyherceget, és a
köztársaságot éltette ablakaik alatt. Most a nagyherceg az osztrák
szuronyok védelme alatt visszatért Firenzébe.
Károly Albert lemondott Piemontban, Rómát és Velencét újra
elfoglalták az osztrákok.
– Milyen jó, hogy itt nem halljuk az osztrák trombiták fülsiketítő
zaját, csak a rohanó hegyi patakok zúgását és a tücsök ciripelését! –
sóhajtott fel Elizabeth, mert egyéni boldogsága sem tudta vele
feledtetni az olasz nép elnyomását, az olasz szabadságharc elfojtását.
Szeptember 12-én ünnepelte a házaspár házasságuk harmadik
évfordulóját. Wilson virágokkal díszítette fel a reggelizőasztalt, a
kicsit legszebb ruhájába öltöztette, és hatalmas virágcsokrot nyomott
a kezébe. Így vitte be a szülőkhöz a mosolygó kisfiút, akinek pufók
arca pirosabb volt a kezében tartott rózsáknál. Át is nyújtotta a
virágot, de amikor édesanyja elvette tőle, visszakövetelte. Elizabeth,
aki semmit sem tudott megtagadni a fiától, már-már visszaadta a
csokrot, de Robert nem engedte.
– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? – kérdezte az asszony, s maga is
mosolygott saját lágyszívűségén. De Wilson már vitte is ki a kicsit, s
a csokor ott maradt. Míg Elizabeth vázába rakta az égőpiros rózsákat,
a Wimpole Street-i virágokra gondolt, amelyeket Robert minden
alkalommal hozott, s amelyek még a betegszoba fülledt levegőjében
is virágzottak. Amikor a Wimpole Streetre gondolt, összeszorult a
szíve. Angliában kolerajárvány pusztított, és Elizabeth reszketett
testvérei és apja egészségéért. Sejtette, hogy ha a fiúk és Arabel
vidékre is költöznek, Mr. Barrett makacsul kitart a megszokott
életmódja mellett, és semmiféle koleraveszély nem bírja rá arra, hogy
otthagyja üzleti ügyeit és a klubját. Már több mint egy hete nem
kapott levelet testvéreitől, aggódva leste a postást, aki szamárháton
kocogott fel hetenként egyszer a „Sasfészek”-be.
„Hát én már sohasem szokom le arról, hogy szívszorongva várjam
a postát?” – gondolta Elizabeth bús mosollyal, amikor az ablakhoz
lépett, és szeme kutatva futott végig a hegyek között kanyargó fehér
kis ösvényen.
– Mit nézel, Bé? – lépett melléje a férje. – A szőlőt figyeled,
megérett-e már? Azt mondtuk, addig maradunk, amíg a szőlő be nem
érik, és le nem szüretelik!
– Bevallom, nem a szőlőt figyeltem – felelte Elizabeth –,
hazagondoltam. Régen nem jött Arabeltől levél. És Henrietta sem
írt…
– Nézd, ott jön a postás! – Robert lemutatott az ösvényre, ahol
szabad szemmel még csak egy kis mozgó pontot lehetett látni. A
pont mind nagyobbá vált. S Elizabeth megnyugodva bólintott.
– Bárcsak jó híreket hozna! – sóhajtott fel.
A postás egész halom levelet tett le a verandaasztalra. Browning a
gyászszegélyű után nyúlt először, amely Sariannától jött. Elizabeth
gyorsan végigfutott valamennyi levélen, s megnyugodva látta, hogy
Arabel és Henrietta is írt. Arabel közölte, hogy Worthingbe utaznak,
de édesapjuk nem hajlandó velük menni. Henrietta levele
boldogságtól sugárzott. Azt írta, hogy Surteesszel napról napra
jobban szeretik egymást, s ha fáj valami, az csak az, hogy nem volt
erejük és bátorságuk tíz év előtt megtenni ezt a lépést. Azt is megírta,
hogy gyermeket vár.
Míg Elizabeth húgai leveleit olvasta, lopva férjét figyelte.
Browning arca elborult, s mire a levél végére ért, könnyes lett a
szeme. Azután átnyújtotta a levelet feleségének. Majd amikor látta
Elizabeth szorongó pillantását, így szólt:
– Ne haragudj rám, Bé, tudom, férfiatlan dolog sírni. És Sarianna
levelében nincs is semmi, ami miatt sírjak. Olyan kedvesen,
vigasztalóan ír. Látom magam előtt, ahogy fontolgatja a szavakat,
ahogy azon igyekszik: minél kevesebb fájdalmat okozzon! Mindig
ilyen volt ő is, anyám is… Néha arra gondolok, mennyivel könnyebb
lett volna, ha anyám nem ilyen tökéletes, ilyen földöntúlian jó. Akkor
nem tudtam volna így szeretni, és nem szenvednék ennyit.
Browning elhallgatott, és a feleségére nézett. Annak bús
tekintetéből azonnal megértette, milyen ostobaságot mondott.
– Szamár vagyok – mondta, és Elizabethhez lépett –, a fájdalom
teszi, hogy ennyi értelmetlenséget fecsegek össze. Tudom, a
szülőnek nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy szeressük…
Elizabeth hangtalanul bólintott.
És mind a ketten ugyanarra gondoltak: a Wimpole Street-i ház
korlátlan hatalmú és kegyetlen gazdájára, akinek egy gyengéd,
szerető szívű lány hosszú-hosszú éveken át fenntartás nélkül adta
minden érzését. És amikor az tajtékozva és dühvel eltaszította, a lány
nem szűnt meg szeretni. Még most is írja neki könyörgő,
megbocsátásért esedező leveleit, most már nemcsak a maga, hanem a
fia kedvéért is… Mennek a levelek, egyik a másik után, s válasz
egyikre sem érkezik…
Elizabeth kis sóhajjal nyúlt a többi levél után. Miss Mitfordtól s
Mr. Kenyontól is érkezett levél, mindketten az iránt érdeklődtek, min
dolgozik a költő házaspár ebben az idillikus csendben?
 – Látod, drágám, mindenki várja, hogy írjunk – Elizabeth kis
bűnbánattal nézett az asztalkán tornyosuló könyvekre –, én meg
ahelyett, hogy írnék, olvasok. És még azt sem mondhatnám, hogy
színtiszta irodalmat! Te legalább nem fecsérled az idődet az ilyesfajta
olvasmányokra, mint én! Valld be, hogy unod a Monte-Christót, s
csak a kedvemért hallgatod meg, ha felolvasom! De bevallom neked,
engem érdekel, szórakoztat s leköt Dumas fantáziája!
– Csak olvasd, szívem, ha örömet találsz Dumas-ban. Te, aki már
gyerekkorodban olyan sok komoly könyvet olvastál, megengedhetsz
magadnak egy kis irodalmi vakációzást. Ne hidd, hogy lenézem
Dumas-t! Csak engem nem szórakoztat annyira, mint téged.
Elizabeth hálásan mosolygott férjére; felkuporodott a kis
zsámolyra, Sarianna ajándékára, s belemerült az olvasásba. És
olvasott egészen addig, ameddig Flush csaholása idegen érkezését
nem jelentette.
A látogató – Charles Eliot Norton – fiatal amerikai műtörténész
volt, aki tanulmányúton járt Európában, s télen gyakori vendégük
volt Firenzében. Norton csakis Browningék kedvéért utazott Bagni di
Luccába és tette meg a hosszú, fárasztó utat, fel a „Sasfészek”-be,
mert nagyon vágyódott már a házaspár után.
– Amióta elmentek, otthontalanná váltam Firenzében – mondotta-,
nem is hiszik, mennyire hiányzanak! A maguk meghitt
dolgozószobája jelentette számomra az otthont, az állandóságot. Úgy
szeretném, ha már hazajönnének!
– Haza… valóban a Casa Guidi az otthonunk, pedig bevallom,
úgy terveztük, hogy hűtlenné válunk hozzá – mondotta Elizabeth. –
Ezen a nyáron Angliába akartunk menni… de ezen a nyáron
elmaradt az utazás…
– Igen, tudom… – Norton zavartan forgatta a kezén levő
pecsétgyűrűt. Sejtette, hogy Robert az édesanyjának halála miatt nem
akart Angliába utazni –, de ha már elmaradt az utazás, arra kérem,
jöjjenek vissza hamarosan Firenzébe!
 – Azt hiszem, hamarosan vissza is kell mennünk – sóhajtott fel
Elizabeth –, az esték már hűvösödnek. És itt nincs kandallónk,
amelyben néhány fenyőág elűzi a hideget!
Késő estig maradt Norton, nehezen tudott megválni
Browningéktól. És amikor lefelé baktatott a csúszós meredek hegyi
ösvényen, kezében kis gyertyát tartva, amellyel a gondos házigazda
ajándékozta meg, azon tűnődött, hogy mi az, amit annyira szeret a
házaspárban. A férfi friss szellemét, élénk beszédmódját vagy az
asszony szelíd báját, kellemes, mély hangját, kedves mosolyát?
Gondolkozott, gondolkozott, maga elé idézte a hosszú estéket,
amikor együtt ültek a kandalló mellett.
Browning szokott élénkségével történeteket mesélt, Elizabeth
csendesen hallgatta, s csak időnként szólt közbe. A házaspár néha
egymásra nézett, s összemosolyogtak.
– Igen – mondta hangosan Norton –, ezt szeretem bennük. Ezt a
tökéletes harmóniát, az egymáshoz tartozásukat. Életemben nem
találkoztam harmonikusabb, vonzóbb emberekkel…
Hirtelen elhallgatott, észrevette, hogy magában beszél.
Meghökkenten körülnézett, nem hallja-e valaki. De a hallgatagon
bólogató fák között kígyózó ösvényen nem járt teremtett lélek. A
fiatal amerikai megkönnyebbülten sóhajtott fel, elfújta a gyertyát, és
most már csak a csillagos ég meg az ezüstösen szikrázó hold
világította az utat, amelyen jókedvűen fütyörészve sietett lefelé.

4.

1851 májusában a Casa Guidi zöld zsalugátereit gondosan becsukták,

a bútorokat védőhuzattal látták el, a becsomagolt bőröndöket kocsiba
rakták, és a lakás kulcsát átadták a házmesternek. Majd megjelent
Wilson, karján a kis Wiedemann-nal, utána Browning és Elizabeth.
Flush, már amikor a bőröndöket megpillantotta, heves ugatásba
kezdett, és amikor Elizabeth szólította, izgatottan rohant feléje.
– Flush tudja, hogy utazunk – mondta mosolyogva az asszony, és
ölébe vette a kutyát. – Hát ha még tudná, mi lesz utunk végcélja… –
tette hozzá eltűnődve. – Nem hiszem, hogy örülne neki… Neki
sincsenek kellemes emlékei a Wimpole Streetről…
Browning bátorítóan szorította meg felesége kezét. Tudta, hogy
Elizabeth mennyire fél a londoni úttól. Amennyire vágyódott
testvérei és barátai után, annyira félt az emlékektől és attól, hogy egy
városban lesz édesapjával. Robert türelmetlenül várta, hogy apját és
húgát láthassa. Elizabeth apja engesztelhetetlen haragjára és öccsei
hideg, ellenséges viselkedésére gondolt.
– Nem megyünk azonnal Londonba – mondta Robert. – Előtte
még utazunk. Addig utazunk, ameddig a pénzünk megengedi…
Elizabeth bólintott. Tudta, megbízhat Robert beosztásában.
Mielőtt elutaztak, gyakran játszottak a térképen mesebeli utazásokat.
Úgy érezték, hogy mindkettőjükben kóbor cigányok vére csörgedez,
olyan szenvedélyesen vágytak az utazásra. Szívesen vállaltak minden
fáradságot, boldogan rázatták magukat napokig kocsin, hiszen még
csak kevés útvonalon utazhattak vasúton. Míg a térkép fölé hajoltak,
míg az útikönyveket böngészték, gondolatban bejárták egész Itáliát,
Svájcot, Franciaországot. És mire az elképzelt utazás végére értek,
rádöbbentek, hogy a valóságban a felére sem futja a pénzükből. Bár a
jóságos Mr. Kenyon a kisfiú születése óta évente száz fontot küldött
a házaspárnak, még így is csak gondos megfontolással, igen-igen
szerény keretek között engedhették meg maguknak az utat. Mert írói
jövedelmük az elmúlt évben nagyon csekély volt. Elizabethnek
ugyan nagy volt a híre nemcsak hazájában, hanem Amerikában is, de
anyagi elismerésben nem sok része volt. A télen befejezte A Casa
Guidi ablakai második részét, s az elsővel együtt elküldte
kiadójának. A kiadó ez alkalommal nem zárkózott el a kiadás elől,
úgy, mint annak idején a Blackwood's Magazine szerkesztője, bár
sejtette, hogy a költemény erős ellenzésre talál majd Angliában,
hiszen Elizabeth honfitársai ellen fordul, amiért nem segítették Itáliát
egységéért és szabadságáért vívott harcában. Robertnak is ennél a
kiadónál jelent meg új munkája: Karácsony este és Húsvét címmel.
Chapman és Hall, a kiadó két tulajdonosa csak a költő iránt érzett
tiszteletből jelentette meg a munkát, sejtették, hogy nem lesz
közönségsikere. Browning csak a kiválasztottak költője volt, azoké,
akik megértették itt-ott homályos, elvont, de mindig igényes
mondanivalóját.
Az utazási költségeket még növelte, hogy négyen utaztak, hiszen
Elizabeth egy pillanatra sem vált volna meg kisfiától, akire sokkal
büszkébb volt, mint bármelyik versére. És ha arra gondolt, hogy
Londonban megmutathatja testvéreinek, barátainak az aranyszőke,
rózsás arcú, mindig mosolygó gyereket, még a Wimpole Street miatt
érzett szorongás is megenyhült benne. Színes bársonyruhákat
csináltatott a kis Wiedemann-nek és nem engedte, hogy haját
levágassák. Robertet bosszantotta, hogy ha valaki meglátta a
gyereket, megkérdezte: fiú vagy lány? Elizabeth ilyenkor
mosolygott, és kifejtette férjének, hogy Wiedemann sem fiú, sem
lány, kis, pajkos tündér, aki egy mesekönyvből lépett ki. Browning a
fejét csóválta, pontosan tudta, milyen helytelen, amit a gyermekkel
tesznek, de nem volt ereje, hogy ellenvetésével imádott Bejének akár
a legkisebb fájdalmat is okozza…
Útjuk első állomása Velence volt. Browning már járt Velencében
fiatalkori utazásaikor. Most örömmel látta, hogy feleségét mennyire
elbűvöli a város megejtő varázsa. A kis Wiedemann pedig, amikor
kiértek a Szent Márk térre, ámulatában tapsolni kezdett, majd Wilson
nyakába borult, és megcsókolta.
– Látod, látod, drágám, milyen erősen kifejlett benne a szépérzék!
– ragyogott az anya.
Elizabeth férjével együtt fáradhatatlanul járta a templomokat, a
képtárakat. Délutánonként gondolán kimentek a Lidóra, a holdfényes
estéken pedig kiültek a Szent Márk térre, kávét ittak, és francia
újságokat olvastak. Elizabeth kitűnően érezte magát, de szegény
Wilson valamivel elrontotta a gyomrát, és napról napra sápadtabb,
betegebb lett, úgyhogy Wilson kedvéért ott kellett hagyniuk a várost
s továbbutazni. Amikor elhagyták Velencét, Elizabeth búsan
sóhajtott fel:
– Velence semmihez sem hasonlítható, egyedülálló a világon. Itt
szeretnék élni és meghalni…
A következő állomás Milánó volt. Elizabeth élvezte az utazást,
amely számára semmi fáradsággal sem járt. Még a Dóm több száz
lépcsőjét is könnyedén megmászta. A kolostorba is ellátogattak, ahol
Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráiénak szépsége könnyekig
meghatotta.
– Szegény Arabel – suttogta, amikor kiléptek az utcára –, ő
sohasem láthat ennyi szépséget!… Pedig édesapa megengedhetné
magának, hogy Arabelt utazni küldje. Mit látott szegény a világból?
Néhány álmos kisvárost, ahová „nyaralás” címén utazott el az egész
család, és Arabel itt is csak háziasszony volt, akinek mindenki
kényelméről gondoskodnia kellett. És azután, ha vége volt az ízetlen
nyaralásoknak, mehetett vissza a Wimpole Streetre a homályos, sötét
tapétájú szobákba, ahol az ablakokat nehéz függönyök takarják el,
hogy még véletlenül se tévedjen be egy napsugár…
Milánóból Luzernbe utaztak, itt érte őket a kellemetlen hír, hogy a
hajóstársaság, amelynek részvényeibe annak idején Mr. Barrett
Elizabeth pénzét fektette, ebben az évben csak ötven font osztalékot
fizet. Így sem a svájci tavakat nem nézhették meg, s nem engedhették
meg maguknak a Rajnán való hajóutat sem. Browningot nagyon
felizgatta a hír, de felesége csak mosolygott az egészen, és igyekezett
megnyugtatni a költőt.
– Majd más alkalommal megnézzük mindazt, amit
elmulasztottunk – mondotta könnyedén. – Ne szomorkodj ezen,
drágám! – tette hozzá vigasztalóan. Majd, amikor látta férje
gondterhelt arcát, elnevette magát. – Legalább ötezer font évi
jövedelemmel kellene rendelkezned, hogy ne legyél ilyen borúlátó.
Vagy legalább adhatnék neked valamit az én bohém természetemből!
Pénzdolgok miatt sohasem tudtam búsulni. Ha valami miatt
aggódom, akkor…
Robert tudta, mire gondol Elizabeth. Ahogy közeledtek London
felé, úgy nőtt a szorongás az asszonyban.
„Csak Arabel kedvéért vállalkozom erre a keserves útra – írta
Henriettának –, különben rábeszélném Robertet, hogy vigye magával
Wiedemannt, és hagyjanak engem Párizsban hat hétig, akár két
hónapig is. Ebből láthatod, milyen érzések gyötörnek…”
Arabel bérelt Browningéknak egy kis lakást, amelyben mindössze
két szoba volt, de azért is tetemes összeget kellett fizetniük. Nem
akartak New Crossban lakni. Elizabeth sejtette, hogy milyen nehéz
lesz férje számára, amikor először keresi fel egykori otthonát. Még a
gyermek születése előtt sokszor beszélt Browning arról, milyen lesz
majd, amikor feleségével és kisfiával végigsiet az állomásról vezető
úton házuk felé, kinyitja a kertajtót, végigmegy a keskeny ösvényen,
s belép a házba, ahol édesanyja várja… Most, hogy ez az álom
szertefoszlott, a költő fájdalommal gondolt a New Cross-i házra. Így
kevésbé volt megrázó, hogy a bérelt lakásban találkozott először a
házaspár az apjával és Sariannával. Browningék most látták először
Elizabethet. Mindketten egyaránt el voltak ragadtatva közvetlen,
kedves lényétől. Sarianna, aki attól félt, hogy híres sógornője érezteti
majd vele magasabbrendűségét, nem győzött csodálkozni Elizabeth
végtelen szerénységén. Csak egyre volt büszke: fiára. A kis
Wiedemann most kezdett el beszélni, és saját magát Penininek
nevezte. Nyilván nem tudta kiejteni a nehézkes Wiedemann szót. Az
elragadtatott anya csodálatosnak találta, hogy kisfia megolaszosította
saját nevét. „Penini az Appennineket juttatja az ember eszébe –
mondotta –, és én azt akarom, hogy Penini igazi olasz fiú legyen!”
Senki sem beszélt a gyerekkel angolul, s eleget csodálkoztak rajta az
ismerősök, hogy angol anya, angol apa és angol dajka mellett a kisfiú
csak olaszul ért. A Browning nagyapát is Nonnónak nevezte, s a
nagyapa nem tudott hová lenni örömében, amikor Peninit térdére
ültette. Elizabeth elfelhősödött arccal gondolt a másik nagyapára, aki
talán sohasem ismeri majd meg az unokáját.
A Barrett családból csak Arabel volt az, aki naponta többször is
meglátogatta nővérét. A fiúk eleinte tartózkodóan viselkedtek, s csak
később engedtek fel. Még George is sokáig habozott, hogy
felkeresse-e a házaspárt, végül Arabel kérésére, vele együtt tette meg
első látogatását. Elizabeth boldogan borult öccse nyakába. Bro után
George-ot szerette a legjobban, és most, hogy öt év után meglátta,
felrajzottak benne a Hope End-i boldog gyermekkor emlékei, s míg
George-ot ölelte, Bro képe villant fel benne.
Henrietta Tauntonból Londonba utazott, hogy nővérét lássa.
Sokáig szótlanul ölelték egymást, s könnyeik folytak. Szavak nélkül
is tudták, hogy a könnyek nemcsak az öröm, a fájdalom könnyei is.
Siratják azt, hogy száműzöttek a szülői házból, és siratják Arabelt,
aki minden panasz nélkül, csendes belenyugvással viseli sorsát.
Két hétbe tellett, amíg Robert elég erősnek érezte magát ahhoz,
hogy felkeresse régi otthonát. Arabel is elkísérte Browningékat erre
az útra, Robert szótlanul, feleségébe karolva ment az állomástól
házukig vezető úton, benyitott a kertkapun, úgy, ahogy eltervezte, és
amikor meglátta a virágokkal szegélyezett ösvényt, kiszakadt belőle
a fájdalom:
– A rózsák éppen úgy virulnak, a nap éppen úgy süt, csak ő nem
jön felém, úgy, ahogy százszor elképzeltem!
Benn a házban hallgatagon, búsan nézte azokat a holmikat,
amelyek édesanyjától maradtak, és amelyeket senki sem használt. A
kis varróasztalkán ott állt kézimunkakosara, kis aranygyűszűjével és
ollójával és egy megkezdett kézimunkával. Parányi fejkötőt horgolt
Mrs. Browning élete utolsó napjaiban – az unokájának szánta.
Két napig maradtak a vendégek New Crossban, azután
visszamentek Londonba. Arabel csak egy délutánt tölthetett ott, a
Wimpole Street szigorú törvényei este hét órára hazaparancsolták.
Elizabeth, míg húga mentegetőzve búcsúzkodott, szerette volna
megkérdezni, hogy öccsei most sem lázadnak az íratlan törvények
ellen? Két lány szembe mert szállni az apai önkénnyel és hét fiú
közül egyik sem mert kitörni a börtönből? Még mindig hazajárnak
esténként, mint a felhúzható bábuk, akiknek lejár a szerkezete?
„Nem kérdezem – gondolta, míg a szokottnál még melegebben
ölelte át Arabelt –, miért okozzak neki fájdalmat? Hiszen nem tehet
róla, hogy a fiúk ilyen gyávák, megalkuvók… Miért teszik? A
pénzért, csakis a pénzért. Ők nem akarnak kegyvesztettek lenni, és
meglapulnak a vagyon korbácsütései alatt.”
Robertet és Elizabethet meghívásokkal halmozták el a barátok.
Elizabethet fárasztotta a sok vendégeskedés, egyébként is alig
mozdulhatott el hazulról, mert Wilson, akinek öt esztendeje nem volt
szabadsága, hazautazott szüleihez, és a kis Wiedemann egy pillanatra
sem hagyott nyugtot anyjának. Annyira siratta imádott Wilsonját,
hogy úgy érezte, a világ összeesküszik ellene, ha most Wilson után
édesanyja is magára hagyja. És Elizabeth, aki képtelen volt látni
egyetlen könnyet is kisfia szemében, engedelmes rabszolgaként
teljesítette a kicsi minden kívánságát. Arabel, amint édesapja kitette
lábát a házból, már küldte a szobalányát, hogy segítsen Elizabethnek,
de Wiedemann, akit most már mindenki Penininek szólított,
gyanakodva nézegette a lányt, és csak akkor fogadott el tőle valami
szolgálatot, ha édesanyja is mellette volt.
– Nincs más hátra, drágám, egyedül kell menned – mondta
Elizabeth esténként, és Browning felesége nélkül volt kénytelen
eleget tenni a számos meghívásnak. Csak Mr. Kenyonnal tett
Elizabeth kivételt, ide viszont magával vitte Peninit is. A kisfiú
nagyon illedelmesen viselkedett, s mindenkit elbűvölt pergő olasz
beszédével. „A kis firenzei!” kiáltott fel Tennyson, a költő, aki
nemrég nősült meg, és szenvedélyesen szerette a gyerekeket. Ő nem
botránkozott meg Elizabeth túlzott anyai szeretetén, természetesnek
találta.
– Ha tizenegy gyermekem lenne, mint édesanyámnak volt, talán…
kevesebb jutna egyre – vallotta be Elizabeth kissé szégyenkezve –,
de ez az egy, ez az egyetlenegy van csak. Ennek az egynek kell
odaadnom minden anyai érzésemet. Hát nézzék el ezt a gyengémet,
hogy egy icipicit túlzó vagyok…
Robert feszélyezetten mosolygott ilyenkor, nem szólt egy szót
sem, csak amikor kettesben maradtak, jegyezte meg:
– Tulajdonképpen örülnöm kellene, drágám, hogy túlzó vagy
Peninivel szemben. Eddig soha semmiféle hibádat nem tudtam
felfedezni. Most végre találtam egyet. És ezt is tiszta, nemes érzések
fűtik…
– De Robert, én csak az embereknek mondom, hogy túlzott, ha
Peninit dicsérem. Te aztán igazán tudod, hogy elragadtatásunkban
nincsen semmi túlzás. Mert Penininél nincsen szebb, sem kedvesebb,
sem okosabb gyerek…
Robert erre már nem tudott válaszolni. Mit is mondhatott volna?
Felelet helyett összevissza csókolta a feleségét, aki komolyan hitte
mindazt, amit mondott. Browning, bár nagyon-nagyon szerette, és
nagyon büszke volt pompásan fejlett, mosolygó, derűs kisfiára, tudta,
hogy csak az ő szemükben csodagyerek. Hiszen nemcsak Penini,
minden kisgyerek örök, megújhodó csodák forrása a szülők
szemében.
Browningék bérelt lakása nem messze esett a Wimpole Streettől.
Elizabeth nem tudott ellenállni a kísértésnek; egy alkalommal
Arabellel együtt felkereste régi otthonát. Kora délután volt. Mr.
Barrett nemrég távozott el hazulról, nem kellett félniük, hogy
találkoznak vele. Elizabeth mégis egész testében remegett, amikor
meglátta a házat, s bele kellett kapaszkodnia húga karjába, hogy
megtegye a kapuig vezető néhány lépést.
A személyzet még a régi volt. Az öreg inas nagy erőfeszítéssel
tartotta vissza könnyeit, amikor meglátta Miss Bét, a házvezetőnő és
a szobalányok mind összefutottak, s csókolták Elizabethet, ott, ahol
érték.
– Menjen csak fel nyugodtan, Miss Bé – mondta az inas –, én
vigyázok, s ha meglátom Mr. Barrettet, azonnal szólok!
 A házban semmi sem változott. Igaz, újratapétázták a falakat még
akkor, amikor a család Bookhambe költözött, de a tapéták éppen
olyan komorak, sötétek voltak, mint a régiek. Egyébként egyetlen
képet, egyetlen függönyt vagy terítőt nem cseréltek ki, s noha nyár
volt, a nehéz függönyök minden fényt, minden világosságot kizártak
a homályos, agyonzsúfolt szobákból. Elizabeth önkéntelenül a Casa
Guidi szellős termeire, napfényes, hatalmas ablakaira gondolt.
– Szeretném megnézni a szobámat – mondta halkan, s feleletet
sem várva, már indult fel, a második emeletre. Szobája ajtaja előtt
félve megállt, majd benyitott. Az ajtóban megtorpant. A szoba
teljesen üres volt. Igen, a könyveit, ruháit és minden személyes
holmiját Mr. Barrett elszállíttatta, de a bútorai hová lettek? Arabelre
nézett kérdően, hangtalanul. Arabel lehajtotta a fejét. Majd néhány
másodpercnyi kínos csend után megszólalt:
– Minden bútort el kellett égetnünk! Édesapa személyesen
ellenőrizte, amíg felvágták a bútorokat, s utána a pincébe vitette.
Nem írtam meg ezt neked, és… szerettem volna, ha nem tudod meg.
Elizabeth kezével elfedte arcát.
– Nem akarom elhinni, hogy ilyen engesztelhetetlen. Nem
akarom… – ismételte makacsul, kétségbeesetten. – Menjünk innen –
fogta meg a húga karját –, menjünk a te szobádba! Ide többé nem
akarok jönni!
Arabel szobájában szinte belezuhant a karosszékbe, s bűnbánóan
gondolt Robertra, aki óva intette attól, hogy felkeresse a Wimpole
Streetet. Arabel kisietett, hogy egy csésze teát hozzon. Elizabeth
kezét halántékára tapasztotta, úgy érezte, szétpattan a feje. Hirtelen
az inas lépett be, kopogtatás nélkül.
– Mr. Barrett hazaérkezett – suttogta figyelmeztetőn –, ne
mozduljon innen, Miss Bé!
Alighogy az inas eltűnt, nehéz lépések hallatszottak. Elizabeth
felismerte apja súlyos lépteinek ismerős zaját. Ösztönszerűen
felugrott, első gondolata az volt, hogy apjához szalad. De a gondolat
csak egy szempillantásig villant rajta keresztül. A következő
másodpercben csüggedten megtorpant. És mintha késsel vágtak
volna bele, amikor meghallotta Mr. Barrett öblös hangját.
– Hova sietsz, Arabel?
– A szobámba – dadogta a szegény leány –, nagyon fáj a fejem,
iszom egy csésze teát vacsora előtt!
Elizabeth már nem hallotta a választ. Betapasztotta mindkét fülét,
s hangtalan zokogással borult a kerevetre. Úgy találta őt húga,
beléerőltette a teát, majd óvatosan vitte magával, s a ház hátsó
bejáratán át szöktek ki mind a ketten.
– Ne kísérj haza, Arabel! – kérte Elizabeth. – Hazatalálok magam
is. És neked még bajod lehet belőle…
– Nem engedhetlek ebben az állapotban egyedül haza. – Arabel
szorosan belékarolt nővérébe, és vezette, mint egy gyereket. – És ne
félts engem! Édesapa megbízik bennem! Tudja, hogy sohasem
hagyom el a Wimpole Streetet. Nekem nincs más választásom…
Robert, amint meglátta feleségét, tudta, hogy valami nagy
megrázkódtatásban lehetett része. Nem kérdezett semmit, mi történt
a Wimpole Streeten. Még akkor sem, amikor Elizabeth arra kérte,
hogy írjanak édesapjának, még az egyszer, utoljára próbálják meg
kiengesztelni.
Bár Robert tudta, hogy hiábavaló lesz ez a próbálkozás is, eleget
tett Elizabeth kívánságának. Komoly, mértéktartó, őszinte hangú
levélben kérte Mr. Barrettet, hogy ennyi év után tegye félre a
haragot, és bocsásson meg leányának, akinek tökéletes boldogságát
csak édesapja haragja árnyékolja be. Elizabeth azon könyörgött:
engedje meg, hogy megmutassa az unokáját!
A válasz postafordultával érkezett. A levél csakis Robertnak szólt.
Mr. Barrett felháborodottan kérte ki magának, hogy levelekkel
zaklassák, és egyben felbontatlanul küldte vissza Elizabeth eddig
hozzá írt valamennyi levelét. Mint közölte, eddig csak azért nem
küldte el a leveleket, mert nem tudta, hová címezze őket. Ő – úgy
érzi – megtette kötelességét önmagával, családjával és a
társadalommal szemben, semmiféle gáncs nem érheti…
 Elizabeth hangtalanul olvasta el a levelet, és némán meredt a
felbontatlan levélcsomóra. Robert végtelen szánalommal simogatta
reszkető kezét. Csak nagy sokára tudott az asszony megszólalni:
– Van gyászszegélyű borítékos levél is a csomóban – mondta
halkan, mintegy önmagának –, apám azt gondolhatta, hogy özvegyen
maradtam, és hozzá fordulok segítségért kétségbeesésében. De ez
sem érdekelte. Éppen olyan töretlen a pecsét ezen, is mint a többin.
Ó, ha a gyerekem halálos bűnt követett volna el, és a társadalom
kivetné – én is elfordulnék tőle? Nem, ezerszer nem, amíg csak egy
csepp vér is lüktet bennem! És én még bűnt sem követtem el… Most
már semmi reményem sincs, hogy valaha is megbocsásson. És többé
nem is próbálkozom.
A szomorú epizód után hamarosan búcsút mondott a Browning
család Londonnak. Még meglátogatták Miss Mitfordot Three Mile
Crossban, s magukkal vitték Flusht is. De Flush már nem emlékezett
ifjúsága színhelyére, a berkshire-i vad száguldásokra, a
végeláthatatlan mezőkre, rétekre, sem a szegényes hajlékra, ahol
élete első pár hónapját töltötte. Flushból igazi olasz kutya lett, már
semmi közösséget nem vállalt sem Three Mile Cross-szal, sem Miss
Mitforddal. Pedig Miss Mitford szeretetéből egyaránt juttatni akart
mindenkinek, rég nem látott kedves barátnőjének s a kis Penininek
éppúgy, mint egykori kutyájának. De Flush közönyösen fogadta
hajdani gazdája gyengédségeit. Az pedig, amikor elnézte az
elöregedett állatot, mosolyogva jegyezte meg:
– Tulajdonképpen mindent nekem köszönhetsz, Flush! Ha
mellettem maradsz, senki sem ír hozzád verset, nem kerülsz bele az
irodalomba, s nem lesz annyi utazásban, élményben részed, mint így
volt! De úgy látszik, már a kutyák hűségében sem lehet bízni…
– Flush számára Anglia a póráz és nyakörv hazája – jegyezte meg
Elizabeth. – Ezért nem kedveli Angliát; Itáliában erre nem volt
szükségünk…
Flushnak újabb megpróbáltatásban volt része, amikor áthajóztak a
csatornán. Heves vihar dúlt a tengeren, és a hajót kényére-kedvére
dobálta. A kutya rosszul lett a fedélzeten, s a seprűkkel, vedrekkel
felfegyverzett matrózok leparancsolták szegény állatot a kabinba,
ahol még rosszabbul lett.
Csak Peninit nem zavarta a vihar. Kék, tollas kalapjában, kék
bársonyzekéjében, zsebre dugott kézzel állt Wilson mellett,
mindaddig, ameddig Wilson el tudta viselni a hullámokat. Amikor
már őt is elhagyta ereje, kénytelen volt levinni a kisfiút a kabinba. És
csak most görbült sírásra Penini szája…
Elizabeth csak Párizsban tudta kipihenni Anglia és a hajóút
fáradalmait. A Champs-Élysées-n találtak egy hatszobás, csupa
napfény lakást, s boldogan lélegeztek fel a londoni szűkös
körülmények után. Párizs vidámsága, élénksége az egész családot
örömmel töltötte el. Még Elizabethet is vonzották a csillogó
kirakatok. Roberttal együtt vásárolt egy hetyke kis kalapot saját
magának, s Penininek mindjárt kettőt. Férje fejét csóválta, de nem
szólt semmit a pazarlás ellen. Elizabethnek szenvedélye volt, hogy
kisfiát a legdrágább és legdíszesebb holmikba öltöztesse.
Esténként is sokat sétáltak, elbűvölten nézték a várost, amely
csillogónak tűnt szemükben az akkor még újszerű gázvilágítás
fényében.
Browning Shelleynek eddig még kiadatlan leveleihez írt előszót és
irodalmi méltatást. Szerette ezt a munkáját, elmélyedt benne, hiszen
az angol költők közül Shelley jelentett számára legtöbbet. Elizabeth
verseinek harmadik kiadására készült, csiszolgatta régebbi
költeményeit, és gondolatban már sokat foglalkozott újabb
munkájával, egy hosszabb elbeszélő költeménnyel. Közben sokat és
szenvedélyesen olvasott. Eugéne Sue: Párizs rejtelmeibe újból
belekezdett, pedig ezt a szövevényes és hosszú regényt már 1842-ben
olvasta, amikor megjelent.
Noha Párizsban nem volt annyi barátjuk, mint Londonban, itt is
hamarosan felfedezték őket, és egyre több meghívást kaptak. Lady
Elgin, egy angol diplomata felesége – aki hétfőn tartotta
fogadónapjait – hívta meg elsőként a házaspárt. Estélyein az előkelő
francia társaság legismertebb tagjai verődtek össze. Elizabeth kissé
feszélyezetten ment el az első estélyre, de hamarosan felengedett
félénksége; kiváló, értékes emberek jártak ide, akik nagyon
megbecsülték a költő házaspárt. Lady Elginnél ismerkedtek meg
Joseph Milsand-nal, a híres kritikussal, aki egy folyóiratban méltatta
Browning költészetét. Ezen a cikken még Elizabeth sem talált semmi
kivetnivalót, pedig rendszerint neheztelt a kritikusokra, akik –
szerinte – nem értékelték kellőképpen férje költészetét. A folyóirat
következő számában Elizabethről írt Milsand. „Hazája és neme
büszkeségeként” említette a költőnőt. Elizabeth túlzottnak találta
Milsand elragadtatását, különösen egy francia részéről, hiszen
Franciaország büszkélkedhetett a legnagyobb élő írónővel, George
Sand -nal!
– Úgy szeretném megismerni George Sand-t – jelentette ki egy
alkalommal –, szeretném megköszönni neki azt a sok gyönyörűséget,
amit regényeivel szerzett! És – bevallom – kicsit kíváncsi is vagyok
rá! Bár azt hiszem, nem igaz az a sok mendemonda, ami viharos
életével kapcsolatosan kering róla, bizonyos, hogy sokat tapasztalt
asszony lehet.
Lady Elgin ismerte George Sand-t, és tudta, mikor tartózkodik az
írónő Párizsban, mert az év legnagyobb részét vidéki birtokán
töltötte. Lady Elgin révén a Browning házaspár meghívást kapott
George Sand-hoz, aki maga is kíváncsi volt Anglia legnagyobb
költőnőjére, akinek sikerült, ami neki nem: a boldog, harmonikus
házasság.
Elizabeth, mint később elmondotta, „életét tette kockára”, amikor
egy hideg, szeles estén férjével együtt eleget tett a meghívásnak.
George Sand, akinél társaság volt, rendkívül szívélyesen fogadta
vendégeit, de Elizabeth meglepetve látta, hogy az a nő, aki Musset,
Chopin, Liszt szerelmese volt, sohasem lehetett szép. Kellemes, mély
hangja volt és különlegesen vonzó, szép mosolya. De a beszélgetés
alatt ritkán mosolygott. Elizabeth úgy érezte, valami mélyről jövő
szomorúság bujkál a hangjában, tekintetében. Amikor elfogódottan
mondott köszönetet a háziasszonynak könyveiért, megjegyezte, hogy
hiába írja őket férfinéven, igazi asszonyi szenvedély és asszonyi
átélés ragyog bennük.
– Ó, kedvesem – az írónő arca elfelhősödött –, mennyire igaza
van! Szerettem volna férfi módra megoldani az életemet, de rá kellett
döbbennem, hogy asszony vagyok… s az asszonysorsot vállalni
kell… Könnyebb annak, aki nem lázadozik az asszonysors ellen…
A házaspár körülbelül egy óra hosszat maradt George Sand-nál, s
azzal búcsúztak egymástól, hogy párizsi tartózkodásuk alatt az írónő
visszaadja a látogatást. Erre azonban nem került sor. George Sand
visszautazott birtokára. Elizabeth nagyon sajnálta az elmaradt
találkozást. „Igazi zseni, s igazi asszony” – mondta férjének, aki nem
osztozott felesége elragadtatásában. Browningnak magasabb
irodalmi mércéje volt, de azért nem rombolta szét felesége illúzióit,
aki lelkében még ma is a hősimádó, hősökért rajongó kislány maradt.
Ez a hősimádás hamarosan újabb tápot kapott. 1851. december
elsejéről másodikára virradó estén a Browning család tanúja lehetett
Franciaország nagy politikai eseményének, a híres „államcsínynek”,
amikor Louis Napóleon köztársasági elnök Franciaország diktátorává
lett. Elizabeth egész éjjel fenn maradt, hallotta az ágyúdörgést, és
később férjével és a kis Peninivel lakásuk erkélyéről látta a nagy
színjátékot, Napóleont, amint fehér lovon végiglovagol a Champs-
Élysées-n. Mint később húgának írta: „Peninit nem lehetett rávenni,
hogy elmozduljon onnan, hiszen a csillogó fegyverek, a katonazene,
a felvonuló lovasok még nagyobb gyerekeket is bámulatba ejtettek,
mint a mi kisfiúnkat.”
Elizabeth most éppen olyan naivul lelkesedett Napóleonért, mint
annak idején a pápáért és Leopold nagyhercegért. Fenntartás nélkül
hitt abban, amit a politikusok ígértek, és Napóleonnak is elhitte, hogy
uralkodása demokratikus lesz, és a nép javát fogja szolgálni. Robert,
bár tisztelte felesége naiv ábrándjait, ez esetben határozottan
kijelentette, hogy megveti Louis Napóleont, ezt a politikai kalandort,
mint ahogy egész életében megvetette nagybátyját, a császárt. Louis
Napóleon Robert szerint zsarnokságra törekszik.
– Nincs igazad, Robert – kelt Elizabeth Louis Napóleon
védelmére –, bizonyos vagyok benne, hogy nem fog visszaélni
hatalmával és csak a nép javát akarja. Hiszen alig volt ellenállás,
mindenki bízik benne, mindenki hisz neki, a nép mellette van!
– Drágám, nem látod tisztán Louis Napóleon szerepét. Félek, hogy
csalódnod kell majd hősödben. Lehet, hogy jót akar, de a mód, ahogy
a hatalmat megszerezte, rendkívül ellenszenves. Ha demokratikusan
akarna uralkodni, mi szüksége lett volna erre az erőszakos lépésre?
Nyilván diktátori hatalmat kíván, különben megelégedhetett volna
eddigi hatalmával.
– De a nép, a nép szereti, a nép mellette van! – hajtogatta
Elizabeth csökönyösen.
– A nép… a nép, sajnos még nem elég érett politikailag, hogy
tudja, mit akar – mondotta Robert –, még sok időbe telik, míg olyan
vezetőket választ, akik valóban az ő érdekeit szolgálják…

5.

Másfél évi távollét után, 1852 novemberében tért vissza a Browning

család Firenzébe. Elizabeth úgy érezte: hazaérkeztek. Boldogan járta
végig a Casa Guidi tágas szobáit, s mint aki hosszú út után otthonába
tér vissza, úgy telepedett le a nappali szoba kényelmes karosszékébe,
úgy fogta kezébe írómappáját, úgy simogatta szemével végig a
falakon függő régi képeket, a könyvszekrényben sorakozó sok-sok
könyvet.
Robert a felesége egészségét féltette Párizsban, azért hagyták el a
francia fővárost, amelyet mindketten nagyon megszerettek. Még
tanúi lehettek Louis Napóleon császárrá koronázásának, s barátaik
erkélyéről nézték a „nagy színjátékot”: a császárt, amint fehér lován
mosolyogva lovagol végig a Boulevard des Italiens-én, s kísérete
legalább tíz lépés távolságban halad mögötte. A császár nem félt, a
nép ujjongó örömkiáltása kísérte, s Elizabeth ugyanúgy hitt a
császárnak, mint tíz hónappal előtte, amikor Napóleon még
megelégedett azzal, hogy tíz évre választották meg elnöknek.
Browning, aki akkor elég határozottan szembefordult felesége
„hősimádatával”, most már nem is igyekezett Elizabeth lelkesedését
csillapítani. Tudomásul vette, hogy imádott Beje lelke mélyén még
mindig ugyanaz a kislány, aki kertjében virágokból kirakta Hektor
képét, s később azon ábrándozott, hogy kiszökik a gyerekszobából, s
Byron apródja lesz…
Párizs elevensége, lüktető élete után Firenze eleinte túl
csöndesnek tűnt a költő számára. De az első napok után észrevétlenül
visszatért életük régi ritmusa. Délelőttönként dolgoztak. Elizabeth
megkezdte nagy elbeszélő költeményét, amelyben a XIX. század
asszonyproblémájára keres megoldást, Browning pedig a Férfiak és
asszonyok című munkáján dolgozott. Ebéd után rendszerint sétára
indult; felesége ilyenkor lepihent vagy varrogatott, kézimunkázott,
Penini ruhájának gallérját, kézelőjét hímezte ki hajszálvékony, finom
öltésekkel, és belepirult az örömbe, ha valaki megdicsérte a gondos
kézimunkát. Uzsonna után pedig a firenzei angol-amerikai kolónia
tagjai keresték fel a házaspárt, írók, festők, szobrászok, diplomaták
gyűltek össze délutánonként a nappali szobában, ahol mindig a
megszokott, kedves kép fogadta a vendégeket: a kandalló melletti
karosszékben a fekete hajú, lányos arcú, törékeny asszony ült, míg a
költő, akinek halántékán már ezüstös hajszálak csillogtak, fel-alá járt,
valamit mesélve, s az aranyszőke kisfiú anyja mellett játszott. Penini
néha felugrott, a zongorához szaladt, felkapaszkodott a székre, és
végigszántotta a billentyűket.
Browning abbahagyta a megkezdett mondatot, fejcsóválva nézett
Peninire, aki önfeledten kalimpált a zongorán. Elizabeth észrevette
férje neheztelését, és engesztelőén jegyezte meg: „Penini nagyon
szereti a zenét; azt hiszem, van tehetsége hozzá, hamarosan
elkezdheted tanítani.” Browning – mit tehetett mást, elmosolyodott,
feleségéhez lépett, és megcsókolta. A kicsi hamarosan megunta a
„zongorázást”, és más játékot keresett. Elizabeth ellágyultan nézte
kisfia kecses mozgását és vállig érő, aranyos fürtjeit.
– Azért ilyen napcsókolta a haja – mondotta –, mert Itáliában
született, ahol mindig süt a nap…
A telet Rómában akarták tölteni, de nem volt pénzük az utazásra.
Elizabethnek a kiadója nem akart elszámolni a versek második
kiadásával. Robert drámája, amelyet a Haymarket Színház mutatott
be, csak erkölcsi sikert aratott, a közönséget nem vonzotta a finom
hangú, de túlságosan lírai darab. Így meg kellett elégedniük néhány
kirándulással, amelyet barátaikkal együtt tettek meg. Egy derűs
napon nyitott kocsiban mentek ki Fiesole legmagasabb pontjára.
Elizabeth leült egy mohával benőtt, régi fal tövébe, s onnan nézett le
a csodálatos völgybe, amelyben a varázslatos város úgy pihent, mint
egy bölcsőben. Szíve egész melegével szerette Firenzét, ahol első
igazi otthona volt, ahol a fia született. Forrón kívánta Toscanának az
annyira áhított szabadságot, gyűlölte Ausztriát és a pápát, akiért
néhány éve még lelkesedett. A pápai akarat az agy, s Ausztria a kéz,
amely még a lehetőségét is elfojtja minden szabad gondolatnak és
cselekedetnek – mondogatta. III. Napóleont Ausztria-ellenes
politikájáért is szerette, úgy érezte, minden korbácsütés, ami az
osztrákokat éri, közelebb viszi Itáliát a szabadsághoz.
Firenzei tartózkodásuk alatt a régiek mellé számos új barát
sorakozott. Ezek között volt William Story, egy amerikai ügyvéd, aki
hazájában munkája mellett szobrászattal foglalkozott. Egy napon
családjával együtt áthajózott Európába; különösen Itália érdekelte, itt
akart tölteni néhány hónapot. De Firenze és Róma annyira elbűvölte,
hogy többé vissza sem tért Amerikába. Elhatározta, hogy olasz
földön telepszik le, és csak a szobrászatnak él. Szobraival sikereket
ért el, bár nem volt igazi művész, csak amatőr. De új foglalkozásában
és új körülményeiben sokkal boldogabb volt, mint Amerikában, noha
szerényebb keretek között kellett élniük. Story életfelfogása nagyon
sokban hasonlított Browningékéhez, egyiküket sem érdekelték az
anyagiak, egyaránt lelkesedtek Itáliáért, s a művészetben találták
meg az élet értelmét és harmóniáját. Storyéknak két kisgyereke
körülbelül egyidős volt Peninivel, és a három gyerek kitűnően
szórakozott, ha együtt volt. Penini mulatságos játékokat eszelt ki,
élénk fantáziája megmutatkozott ezekben a játékokban; amellett
állandó derűvel szemlélte a világot, soha semmiért sem haragudott, s
noha ő találta ki a játékokat, nem bánta, ha nem neki jut a vezető
szerep, ezt átengedte Joe-nak.
Storyékkal gyakran kirándultak. Elizabeth és Mrs. Story
szamárháton tették meg az utat, a férfiak mellettük lovagoltak. Egy
alkalommal egész napos kirándulást tettek Firenze környékén, ahol
egy régi kis kápolna romjai mellett megpihentek. A kirándulás
nagyon kifárasztotta Elizabethet, de nem bánta. Azt mondta: a csodás
kilátás megérte a fáradságot.
Ebből a kirándulásból született meg Browningnak a Kandallónál
című verse, egyike a kevés személyes hangú költeményeinek,
amelyeket feleségéhez írt:

Arra vitt utunk, kezembe kezed,

az arcod arcomra simult,
egymást váltotta kérdés, felelet,
miközben szívemben vajúdva kigyúlt
egy kérdés, egy még hevesebb.

A vers további részében elképzeli, hogy öregkorukra együtt ülnek

a kandallónál, és emlékeznek rég múlt időkre, a hegyi kirándulásra,
az együtt töltött boldog órákra:

S figyelni a kandalló mellett, ahogy

bámulod némán a tüzet,
 mely a magas homlokról visszaragyog,
s ahogy nyújtod keskeny kezed…
Szívem hogy ismeri mozdulatod!14

1853 őszén Elizabeth kiadója nagyobb összeget küldött, és így el

tudtak utazni Rómába, ahová Storyék már előbb átköltöztek. Storyék
béreltek lakást is számukra, teljesen kitakaríttatták, befűtötték,
meggyújtották a lámpákat, úgyhogy amikor Browningék beléptek a
lakásba, Penini elragadtatásában s örömében énekelni kezdett.
Elizabeth, akit nagyon meghatott barátai figyelme és kedvessége s
felvillanyozott kisfia öröme, együtt énekelt Peninivel.
Az első este öröme másnapra gyászba feketedett. Storyék dajkája
jelent meg a kora reggeli órákban, s magával hozta a kislányt. A
kisfiú megbetegedett, s az orvos gyanította, hogy a betegség fertőző,
így a két gyereket azonnal el kellett különíteni. Alig volt pár órát a
kis Edith Browningéknál, rosszul lett. Amikor megmérték lázát, a
hőmérő 40 fokot mutatott. Elizabeth attól remegett, hogy a kis Penini
is megkapja a betegséget, amelynek nevét még akkor nem is tudták,
csak sejtették, hogy az agyat támadja meg. A kis Joe másnapra
meghalt, s Browningék első útja az Örök Városban a temetőbe
vezetett, ahol a gyermeket Shelley sírja közelében temették el.
Elizabethet annyira megrendítette az eset, hogy legszívesebben
azonnal visszautazott volna Firenzébe, noha tudta, hogy Rómában
szelídebb a tél, mint Firenzében. De erőt vett magán Storyék
kedvéért, szinte egész napját velük töltötte, s bár nem tudott
vigasztaló szavakat találni a meggyötört, kétségbeesett anya számára,
szenvedő együttérzése nyújtott egy kevés vigaszt barátainak. Így
teltek el az első hetek. A Browning házaspárt annyira lehangolta
Storyék gyásza, hogy még városnézésre sem volt kedvük.
Legtöbbnyire otthon ültek és dolgoztak. Elizabeth nagyon szerette új
munkáját, már címet is adott neki: a hősnőről Aurora Leighnek
nevezte el. Aurora olasz anya és angol apa gyermeke; gyerekkorát
14
Vajda Endre fordítása
Itáliában tölti, de anyja és apja halála után szigorú nagynénjéhez
kerül, Angliába. A nagynéni gondosan neveli, de nem érti meg a
fiatal lányt, aki tele tehetséggel, fantáziával; nem akarja az akkori
idők fiatal lányainak szokványos életét élni.
– Félek, drágám – mondotta Elizabeth egy alkalommal férjének –,
hogy sok támadásban lesz részem Aurora miatt. Aurora lány létére
ember akar lenni, és ezt férfikritikusaink nehezményezni fogják.
Nem szeretik, ha a nők öntudatra ébrednek. És még jobban
felháborodnak, ha a nők nem elégszenek meg azzal a szűk területtel,
ahová eddig száműzték őket, hanem ki akarnak lépni a világba – a
férfiak világába.
– Bizonyára felháborodnak a kritikusok – felelte Browning –, de
ez csak azt jelenti, hogy nagyon is élő, eleven kérdést érintesz. És
igazad van. Sokkal többet teszel ezzel a nőkért, mint azok, akik
hangzatos jelszavakat pufogtatnak, vagy azzal igyekeznek a nők
jogait kivívni, hogy férfi módra élnek. Nagyon-nagyon szeretném
már olvasni Aurorádat. Mikorra készülsz el vele?
– Fogalmam sincsen. Azt hiszem, még egy évbe, esetleg többe is
beletelik, mire kész leszek. Talán ennél a munkánál megszegjük régi
szabályunkat, hogy csak akkor mutatjuk meg, amikor teljesen
elkészültünk vele. Hiszen nekem a te véleményed a legfontosabb,
abban tökéletesen megbízom. Amint befejezem az első részt,
odaadom, olvasd el. És aztán igyekszem még szorgalmasabban írni.
Talán kevesebbet kellene olvasnom… de az olvasásról nagyon nehéz
lemondanom. És ha egy könyvet szeretek, többször kell elolvasnom,
így vagyok a Tamás bátya kunyhójával. Már tavaly, megjelenésekor
elolvastam, és azóta ki tudja, hányszor. Legutoljára tegnap. Úgy
szeretném megismerni Mrs. Beecher-Stowe-ot! Azt mondják, átjön
Európába. Azt hiszem, a könyve sokkal többet tesz a rabszolga-
felszabadításért, mint a politikusok harsogó beszédei. Sarianna írta a
múltkor, hogy édesapád is elolvasta a regényt. Neki nem kellett
szégyenkeznie, hogy valaha is vállalta a rabszolgatartók
szégyenteljes szerepét.
 Elizabeth elhallgatott. Újra felvillant előtte gyerekkorából Emily
néni és a riadt tekintetű, sokvarkocsos Lissy képe, majd hallotta Bro
hangját, amint meséli: „Harry szemembe vágta: Rabszolgatartók vére
csörgedezik ereidben.”
– Mrs. Beecher-Stowe regénye megrázó írás – mondotta
Browning –, nem csodálom, hogy olyan nagy hatást keltett az egész
világon. Igaz, nem irodalmi remekmű, de egy társaságban, amikor a
könyv gyengéit kifogásolták, Dickens azzal vágta el a vitát: „Nincs
igazuk! Ez a könyv tökéletes!” És ezzel, azt hiszem, mindent
megmondott.
– A könyv megjelenéséig sokan nem is tudták, hogy Amerikában,
a déli államokban még mindig nem törölték el a rabszolgaságot. És a
külföldi lapok élesen támadták az Egyesült Államokat. Evelyn Story
mesélte, hogy éppen ezért mennyi támadás érte az írónőt. Ó azzal
védekezett, hogy „emberszeretete erősebb volt hazaszereteténél”.
Megértem, tökéletesen megértem az álláspontját. Tudod, hogy a
könyvét húsz nyelvre lefordították, és hatalmas példányszámokat ér
el? Sőt, színdarabot is írtak belőle. Ha Londonba megyünk,
feltétlenül megnézzük! – jelentette ki Elizabeth. – Ugye, téged is
érdekel?
– Ki tudja, mikor megyünk Londonba – jegyezte meg Browning
kis mosollyal –, tudod, drágám, hogy a mi könyveink nem kelnek el
milliós példányszámban. Elégedjünk meg egyelőre Rómával! Még
meg sem ismerkedtünk a várossal.
– Nem szeretem Rómát – vallotta be Elizabeth –, és sohasem
fogom szeretni. Minden városban az első lépések a döntők. Érzem,
hogy igazságtalan vagyok, hiszen olyan enyhe, simogató az
éghajlata, olyan csodálatos kéken ragyog az ég, kékebben, mint
Firenzében, de hidegen hagy minden szépsége. Goethe azt mondta
Rómáról, hogy „minden olyan, amilyennek elképzelte, és mégis
minden új” – én nem érzem ezt. Számomra minden lélektelen.
Vágyom vissza Firenzébe, az otthonunkba!
 – A telet feltétlenül itt töltjük – mondotta határozottan Robert –, a
legfontosabb az egészséged! És tavasszal visszamegyünk a Casa
Guidibe. Storyékat sem hagyhatjuk magukra, no meg Peninit sem
rabolhatjuk el barátaitól!
Penini komoly érv volt Elizabethnél, ez előtt feltétlenül meghajolt.
Penininek valóban nagyon sok barátja akadt Rómában, a gyerekek,
kisebbek és nagyobbak, egyaránt rajongtak érte.
Egy házban laktak a híres amerikai festővel, William Page-dzsel
és feleségével, akik gyermektelenek voltak, és ezért valósággal
bálványozták Peninit. A kisfiú ötödik születésnapján ünnepi
uzsonnára hívták a gyerekeket, hatalmas torta díszelgett az asztal
közepén, a leghíresebb római cukrász készítette, és a közepén
cukorból írták rá Penini nevét. Elizabeth maga öltöztette kisfiát az
ünnepélyes alkalomra: piros bársony kis zekét, hímzett fehér inget,
piros bársony hosszúnadrágot adott rá, és fejébe piros tollas kalapot
nyomott.
– Drágám, Penini ötéves lett – mondta Browning, amikor
felkísérték a gyereket a vendégségbe, és rábízták vendéglátóira –, itt
lenne az ideje, hogy rövidre vágassuk a haját, és…
Robert elhallgatott, már nem is tudta elmondani többi kívánságát,
hogy Elizabeth ne bársonyba, selyembe, csipkébe öltöztesse a fiát –
mert felesége olyan sebzett tekintettel nézett rá.
– Levágassam Penini haját – kérdezte megdöbbenve –, ezeket a
gyönyörű, aranyfürtöket? Hová gondolsz, Robert? Hát nincsen
szíved?
– Nem tudom, mi összefüggés van Penini haja és a szívem között
– felelte sóhajtva Browning –, azt hiszem, nem tesz jót egyetlen
gyereknek sem, ha agyoncicomázzák és kényeztetik!
– Hát… a cicomázásban kicsit hibásnak érzem magam – Elizabeth
bűnbánóan nézett férjére –, és azt is belátom, hogy kényeztetem. De
hogy kárára lenne, ezt nem látom be! Penini jóindulatú, derűs, jó
természetű gyerek, aki mindenkiben bízik, aki a világtól csak szépet
és jót vár. És ezt, hidd el, annak köszönheti, hogy kényeztetjük.
Megszokta, hogy tőlünk csak jót kap, el sem tudja képzelni, hogy
mások gonoszak vagy közönyösek legyenek hozzá. És mert ezzel a
tudattal él, az emberek megérzik ezt, és valóban kedvesek, jók hozzá.
Vagy te nem így látod?
– Ahogy így elmondod, drágám, tökéletesen igazad van – Robert
tehetetlenül széttárta karjait –, s reméljük, hogy Penini
kényeztetésünk ellenére is rendes emberré fejlődik.
– Ó, efelől egy csepp kétségem sincs – jelentette ki Elizabeth mély
meggyőződéssel –, majd meglátod! Valami csodálatos erő van
benne, ami minden ember szívét feléje fordítja. Ugye, te is így látod?
– Nem tudom, csak azt tudom, hogy benned van ilyen erő – felelte
a férje, és olyan szorosan ölelte magához Elizabethet, mintha soha,
soha el nem akarná engedni.

1854 májusában Browningék visszatértek Firenzébe. Elizabeth már

márciusban szívesen búcsút mondott volna Rómának, de nem
tehették, mert Mr. Page Robertet és Peninit festette, Miss Fox, egy
amerikai festőnő pedig Elizabethről készített arcképet. Robert
képmása kitűnően sikerült, de Penini képét nem találta az elfogult
anya elég szépnek. Hogy is találhatta volna? Hiszen ahhoz az ő
elragadtatott szemével kellett volna a festőnőnek a kisfiú csinos,
megnyerő arcvonásait látnia.
Firenze, Róma után, még jobban vonzotta Elizabethet. Az úton
hazafelé menet megkérte kisfiát, mondjon egy verset Firenzéről.
Penini gyakran beszélt rímekben, s most is minden különösebb
fáradság nélkül rögtönzött egy „költeményt” szülővárosáról.

Firenze a legszebb város,

A legjobban szeretem,
Utána jön Róma, Párizs,
Azokat is kedvelem!
 Elizabeth mosolyogva vonta magához Peninit, aki nagy, kék
szemét komolyan anyjára emelve, kérdezte:
– Folytassam a verset?
– Nem, drágám, ez így elég és így szép – felelte Elizabeth, és
Robertra nézett, büszkén, boldogan.
A nyár nagyon forró volt, de anyagiak híján ebben az évben
nemcsak a londoni utat nem engedhették meg maguknak, hanem még
Bagni di Luccában sem bérelhettek villát. A hajóstársaság még nem
fizette ki ez évi osztalékát, a könyveikből semmi jövedelmük nem
volt. A Casa Guidi ablakaiból mindössze száz példányt adtak el;
Robert verseivel ugyanez volt a helyzet. Mindamellett, hogy sehová
sem utazhattak, kellemesen töltötték a napokat. Estefelé nagy sétákat
tettek, a barátok gyakran felkeresték őket, kocsit küldtek értük, s
kocsin látogatták meg az angol-amerikai kolónia távolabb lakó
tagjait. A nyár és ősz harmóniáját csak a krími háborúról érkező
szomorú hírek zavarták meg. Az oroszok Törökország ellen indított
támadó hadjáratában Anglia és Franciaország szövetségre lépett, s
együttesen segítették Törökországot. Elizabethnek két rokona részt
vett a háborúban, s a társaságnak alig volt olyan tagja, aki ne
aggódott volna valamelyik hozzátartozójáért. Amennyire
borzalmasnak találta Elizabeth a háborút, amely százezreknek gyászt
és szenvedést hoz, annyira örült, hogy hőse, III. Napóleon meg tudta
nyerni az angolokat, hogy szövetségesként együtt harcoljanak az
oroszok ellen.
A háború alatt mind több és több szó esett Florence Nightingale-
ről. Elizabeth emlékezett rá, amikor Angliában jártak, Mr.
Kenyonnal találkozott vele. Azonnal megszerette, talán azért is, mert
bár angol szülők gyermeke volt, Firenzében született, és nevét is a
városról kapta. Florence Nightingale már fiatal lány korától kezdve a
betegápolást tanulmányozta, s nemcsak Dickens regényeiből,
személyes tapasztalatból is tudta, hogy Anglia kórházai milyen
elmaradottak. Németországban tanulta a betegápolást, és hazájába
visszatérve, könyvet adott ki A kórházakról címmel. Amikor kitört a
krími háború, a győzelmi jelentések mellett arról is érkeztek hírek,
hogy a sebesültek gondozás nélkül hevernek a szabad ég alatt,
sebláz, vérmérgezés és tífusz pusztít közöttük, mert nincsen
ápolójuk. És ekkor Florence Nightingale felajánlotta a
hadügyminiszternek, hogy önkéntes ápolónőkből kis csapatot
szervez, és kimegy a harctérre. A hadügyminiszter boldogan fogadta
el Florence ajánlatát, de a Viktória-kor álszent erkölcsű hölgyei
felháborodtak: fiatal nőknek nem illik a harctérre menni, ahol csupa
férfiak vannak…
Elizabeth csak mosolygott, amikor a barátaiktól kapott levelek
beszámoltak az angol „jobb társaság” heves felzúdulásáról.
Természetesen sem Florence-t, sem harmincnyolc lelkes társnőjét
nem befolyásolta a „jobb társaság” véleménye. Hajóra szálltak, és
Franciaországon át Szkutariba készültek.
Amikor Boulogne-ban kikötött hajójuk, már a halásznép közé is
eljutott a hír, hogy hová indul a harminckilenc nő, a halászfeleségek
a hajóra siettek, megragadták a lányok poggyászát, átvitték a másik
hajóra, s nem fogadtak el érte pénzt. A lányok hajója már messze
tűnt, de még egyre hallatszott a halászok éljenzése.
A firenzei angol kolónia több tagja azt állította, hogy Florence
Nightingale és társainak hősies áldozatvállalása újabb lépés a nők
jogaiért vívott harcban. Elizabeth azonban még többre értékelte bátor
vállalkozásukat.
– Senki sem akadályozta meg eddig sem a nőket a betegápolásban
– mondotta –, és azzal, hogy a nők ápolónők lesznek, még nem
oldottuk meg a nőkérdést. Miss Nightingale az ápolásnál sokkal
többet tud, ezt megmutatta nemcsak kitűnő könyvével, hanem azzal
is, hogy megszervezte és elindította az első ápolónőcsoportot. Ó
szervezésre és vezetésre képes: két olyan tulajdonság, amelyekről
eddig azt állították, hogy csak férfiak rendelkeznek vele…
Amint hűvösödtek a napok, s mind több időt töltöttek a szobában,
az öt és fél éves Penini életében döntő fordulat következett be:
tanítani kezdték. Természetesen nem adták iskolába, s tanárt sem
fogadtak mellé, ez nemcsak az anyának, hanem az apának sem jutott
eszébe, hiszen Browningot is szülei tanították, s még idősebb
korában sem tűrte az iskola fegyelmét. Peninit reggel édesanyja egy
órán keresztül tanította írni, olvasni, számolni, később édesapja
zongoraórát adott neki. Penini nagyon elcsodálkozott, amikor az órák
naponta szabályos pontossággal megismétlődtek. Hiszen gyakran
gyönyörűen sütött a nap, és a kisfiúnak kedve lett volna kiszaladni a
teraszra, labdázni vagy teknősbékáit etetni. És ehelyett benn kellett
ülnie a szobában és anyjára figyelni…
– Édes anyukám, drága kis Bém – mondta gyakran lágy, behízelgő
hangján –, hagyjuk abba!
– Nem lehet, kisfiam! – Elizabeth a leckeórák megtartásában
nagyon következetes volt –, ha nem tanulsz meg olvasni, nem
olvashatod el azokat a gyönyörű meséket, amelyeket tőlünk hallottál!
– Ó, hát azokat ti úgyis elmondjátok nekem – felelte könnyedén
Penini –, meg Wilson is tud mesélni!
Szerencsére Penininek nagyon gyors volt a felfogása, s rendkívül
ügyes a keze. Noha nemigen gyakorolta az írást, szép, formás betűk
kerekedtek ki ujjai alatt.
A zongorával hasonló volt a helyzet. Nagyon szerette a muzsikát,
szívesen pötyögtette le a zongorán az egyes dallamokat, elbűvölten
hallgatta, ha édesapja játszott, de nem sok türelme volt a skálázáshoz.
Elizabethnek, amikor elnézte apró kezét, amint igyekszik átfogni a
billentyűket, könnybe lábadt a szeme. De nem sok ideje volt az
elérzékenyülésre. Penini felugrott a zongora mellől, s már szaladt is
kifelé. Az ajtóban megállt, csókot dobott édesanyjának, aztán már el
is tűnt. Futott ki a szabadba játszani.
– Hiába, napfényben és napfényre született – állapította meg
Elizabeth, és a saját gyerekkorára gondolt. Igen, míg kicsi volt, ő is
szaladt, fékezhetetlenül lobogó szabadságvággyal, ki a szabadba, a
parkon, a folyón túl, a kis erdőbe. Csak Arabel és Henrietta maradtak
otthon, ott ültek illedelmesen Miss Orme mellett, gyakorolták a
négykezest, vagy festegettek, kézimunkáztak. Talán jobb lett volna,
ha nem ilyen engedelmesek, ilyen fejet hajtók. Igaz, Henrietta
kiszabadult az engedelmesség hálójából, de hány évet pazarolt el,
hány vissza nem térő évet! Arabel pedig még mindig olyan
türelmesen és engedelmesen hajt fejet, mint kislány korában. Nem
baj, nem baj, hogy az ő kisfia szabadságra vágyik, hogy önálló
akarata van, s hogy az örömet keresi…
Az első kötelesség után az első szomorúság is jelentkezett Penini
életében. Flush, a hűséges, aranyos pajtás, aki olyan volt a
kisgyerekhez, mint egy idősebb testvér, kimúlt. Az utolsó években
már nem volt az a vidám, gondtalan, örökké száguldó, lelkendező
jószág, de még mindig sok öröme telt benne az egész családnak.
Elizabeth különös szeretettel ragaszkodott hozzá, múltjának egy
darabja volt, aki megosztotta vele a betegszoba fülledt, áporodott
levegőjét, társa volt a magányosságban, féltékenyen acsarkodott
mindenkire, akit úrnője szeretett, különösen Robertra, de végül
Roberttal is megbékélt. Penini vigasztalhatatlanul zokogott,
szólítgatta az állatot, s amikor az nem mozdult, még keservesebb
sírásra fakadt. Elizabeth is nehezen tartotta vissza könnyeit. Eszébe
jutott az a tavaszi nap, amikor Miss Mitford először hozta el a kutyát
a Wimpole Streetre. Milyen örömet szerzett vele, mennyi
gyengédséget, hűséget kapott az állattól… És visszaemlékezett a
versre, amit egyszer hozzá írt, amikor nagyon boldogtalan volt:

Nézd ezt a kutyát… Tegnap este, árván

s ügyet se vetve rá, a néma csöndben
elábrándoztam; megeredt a könnyem;
s ekkor nedves arcom mellett a párnán
egy faunfej tűnt föl, egy szőrös szatírfő
szinte hozzámért! Csillogó tekintet
tűzött szemembe sóváran s lecsüngő
bodros félfüle arcomon legyintett. É
n fölszökkentem: mint a nimfa rebben,
ha szatír tör rá a görög ligetben:
 egy faun? – dehogy! Flush volt!
S míg puha gyapja
szivárgó könnyeimet fölitatta,
téged dicsért mosolygó énekem:
Pán, állatirhás égi szerelem!15

Míg halkan suttogta a verset, akaratlanul is végigcsurogtak a

könnyek az arcán. Penini anyjára nézett, megdöbbent, s abbamaradt a
sírása. Még sohasem látta édesanyját sírni.
Elizabethhez szaladt, két karjával átfogta a nyakát, s vigasztaló,
becéző hangon mondta:
– Anyukám, édes kis Bém, ne sírjál! Látod, már én sem sírok… –
De csak idáig tartott az ereje. A következő pillanatban befúrta fejét
az anyja ölébe, és fájdalmas zokogással siratta hűséges kis pajtását,
Flusht.

6.

1855 júniusában, amikor a Browning család hajóra szállt, hogy

először Párizsba, majd Londonba menjen, Ferdinando Romegnolit, a
ház hűséges inasát is magukkal vitték. Ferdinando Wilson eljegyzett
vőlegénye volt, de Itáliában nem találtak papot, aki az anglikán
vallású Wilsont megeskesse Ferdinandóval. Penini öröme határtalan
volt, amikor megtudta, hogy Ferdinando is velük jön.
– Anyukám, te kit szeretsz jobban, Ferdinandot vagy engem? –
kérdezte az úton édesanyjától.

15
Rónay György fordítása
 – Téged, kicsim – felelte őszintén Elizabeth, nem is sejtve, hogy
megjegyzése milyen vihart kelt kisfiában.
– Engem – pittyedt le Penini puha vonalú, érzékeny kis szája –,
amikor Ferdinando annyit, de annyit dolgozik! Én pedig csak egy
haszontalan kisfiú vagyok, aki sokszor nem fogad szót, és kárt is
csinál! Igen, kárt csinál – ismételte komolyan –, a múltkor is eltörtem
egy csészét! Anyukám, azt hiszem, Ferdinandot jobban kellene
szeretned, már azért is, mert neki nincsen anyukája!
Elizabeth alig győzte megvigasztalni Peninit, és megígérte, hogy –
ha nem is nála jobban – mindenesetre nagyon fogja szeretni
Ferdinandot, már csak azért is, mert Wilson férje lesz.
A házasság nem egykönnyen jött létre. Párizsban is nehezen
lehetett papot találni, aki az anglikán Wilsont megeskette katolikus
szerelmesével. Szegény, riadt lány nem értette, hogy mit követel tőle
a pap, amikor alá kellett írnia, hogy születendő gyermekeik katolikus
vallásúak lesznek.
– De nem merek édesanyám szeme elé kerülni, ha nem keresztelik
meg a falunkban a gyermekeimet – sírdogált Wilson, és csak akkor
volt hajlandó aláírni a papirost, amikor Elizabeth halkan
figyelmeztette, hogy emlékezzék vissza: ő mit vállalt, amikor férjhez
ment Roberthoz.
– Ó, Mr. Browning… Mr. Browningért érdemes volt, mindent
érdemes volt – sóhajtott fel szegény Wilson, és áhítatos pillantással
nézett végig gazdáján. Majd tekintete olajbarna bőrű, jámbor
mosolyú vőlegényére esett.
– Hát igen… – mondta végül beleegyezően –, aláírom… talán a
mi papunk nem lesz olyan kegyetlen, és ő is megkereszteli majd a
kicsinket…
Wilson esküvője után Browningék újabb esküvőn vettek részt.
Szállodájukba érve, Elizabeth legnagyobb meglepetésére, öccse,
Alfred várt rá. Alfred zavarban volt, beletelt egy negyedóra is, amíg
bevallotta, hogy tanúnak szeretné meghívni Robertet esküvőjére.
Majd, látva nővére elképedt arcát, közölte, a párizsi angol
követségen másnap házasságot köt unokatestvérével, Lizzie Barrett-
tel.
– A fiúk közül az első lázadó! – buggyant ki Elizabeth ajkán az
elismerés, majd hozzátette: – Szegény Arabel…
És húgára gondolt, aki csendesen, megadóan él a Wimpole
Streeten, s minden újabb szökés, minden újabb lázadás csak az ő
sorsát nehezíti. Vajon… vajon édesapja tudja? Ha tudja, nyilván
ugyanúgy kitagadja Alfredet, mint lázadó lányait.
Alfred kiolvasta Elizabeth szeméből az el nem hangzott kérdést.
– Levelet írtam édesapának, hogy meg szeretnék házasodni –
mondta félszeg mosollyal –, tudod, Bé, a levél szinte hagyománynak
számít nálunk. Te is levelet írtál, Henny is. Követtem példátokat…
– És?… robbant ki a kérdés Elizabethből.
– És… a válasz pontosan ugyanaz volt, mint nálatok – felelte
Alfred. – Apa levelében röviden közölte, hogy soha többé át nem
léphettem a ház küszöbét, és éppúgy kitagad, mint benneteket.
Mondanom sem kell, Bé, hogy ez mennyire fájdalmas, nemcsak
érzelmi, hanem anyagi szempontból is. Lizzie-nek semmije sincs,
hiszen szülei rég elhaltak, s az én fizetésem nem nagy. De… majd
szerényen élünk. Hidd el, bármilyen szerényen, sőt szegényesen kell
élnünk, – nem bánom. Sokat töprengtem, megtegyem-e, meg
merjem-e tenni ezt a lépést. Azután rád gondoltam meg Henriettára.
Ti, lány létetekre, szembe mertetek szállni apánkkal, különösen
Henriettát bámultam, akinek semmi magánvagyona nem volt. És
akkor én, férfi létemre, húzódjam meg gyáván a Wimpole Street-i
rács nélküli börtönben? Nem, ezerszer nem!
– És a többiek, a többiek sohasem lázadnak fel? – kérdezte
Elizabeth csendesen. – Nem mertek, vagy nem is akartak? Amikor
három évvel ezelőtt Londonban jártam, szerettem volna megkérdezni
tőlük, de… végül mégsem kérdeztem. Mert mit is felelhettek volna?
– Őszintén szólva egyikük sem beszélt soha arról, hogy meg
szeretne házasodni. Pedig George sokat jár társaságba, de ott úgy
kezelik, mint megrögzött agglegényt. Henry és Charles John az év
nagy részét Jamaicában tölti, Septie meg Occy pedig még most is
úgy félnek apánktól, mint kiskorukban, ha betörtek egy ablakot. Ok
még ma is otthagyják a színházi előadást vasárnap délután, ha az hét
után ér véget. Még sohasem késtek el a vacsoráról. Szegények…
– Csak Arabel sajnálatra méltóbb náluk – sóhajtott fel Elizabeth –,
akinek még egy csepp napfény sem jutott. A szegényei, betegei, árvái
meg a Wimpole Street között telik el az élete. És édesapának még
eszébe sem jut, hogy mennyivel rosszabb sorsa van, mint akár
Minnynek, a házvezetőnőnknek!
Lizzie Barrett nagyon zavarban volt, amikor vőlegénye elhozta
Elizabethhez. Kezet akart csókolni híres unokanővérének. És Robert
előtt kislányos pukkedlit vágott. Peninivel szemben azonban levetette
félszegségét, és mindjárt megnyerte szívét néhány papirosból
kivágott öltöztetőbabával. Utána még árnyképeket játszottak. Lizzie
ügyes kézzel mindenféle állatot varázsolt a falra, és még a hangjukat
is tudta utánozni.
– Milyen ügyes kezed van, Lizzie – mondta elismerően Robert –,
nem próbáltál még festeni?
– Sohasem volt pénzem rá – válaszolta a fiatal lány kis sóhajjal –,
pedig nagyon szerettem volna. Aztán meg… Edward bácsi azt
mondta, hogy szegény lánynak nincs szüksége felesleges tudásra…
Szerettem volna megtanulni varrni, de azt sem engedte: egy Barrett
lány nem lehet varrónő – jelentette ki. – Pedig minden ruhámat
magam varrom. Mennyivel könnyebb lett volna, ha megtanulom a
varrást és szabást! Így mindig remegek, amikor belevágok az
anyagba.
Elizabeth elgondolkozva nézte Lizzie-t. Édesapja volt a gyámja,
amióta árvaságra jutott. Egy darabig náluk élt, majd egy másik
nagynénjénél kallódott. Ha férfinak születik, feltétlenül tanul
valamit, hogy meg tudjon élni. De mert lánynak született, méghozzá
úgynevezett jobb családból való lánynak, sorsán nem változtathatott.
Szegény rokonként élt náluk, majd másutt, s ha Alfred nem veszi
feleségül, élete végéig élhetett volna kegyelemkenyéren. De Alfred
fizetése nagyon kevés. Hogy is mondta Mary Wollstonecraft már a
múlt század végén: „Ne az határozza meg, hogy ki milyen
foglalkozást választhat, hogy nő-e vagy férfi, hanem egyedül a
képessége!” És mi a helyzet? Ha valaki felemeli hangját a nők
érdekében, ha azt kívánja, hogy ne száműzzék őket a háztartásba,
engedjék tanulni, dolgozni, fejlődni, akkor a férfitársadalom
felháborodik. Rendbontónak, világfelforgatónak nevezik azt a férfit,
aki ilyen ötlettel hozakodik elő, ha pedig egy nő mer szót emelni
nőtársai érdekében, erkölcstelennek bélyegzik, hiszen az „otthon
védett falai” közül az életbe akarja taszítani a nőt, ahol sok kísértés
éri. Pedig mennyivel erkölcstelenebbek azok a nők, akik gyakran
szerelem nélkül azért mennek férjhez, hogy legyen, aki eltartsa
őket…
A házaspár sokat töprengett azon, mekkora összeget adhatnak
Alfrednek és fiatal feleségének, hogy legalább a kezdet nehézségein
átsegítsék őket. Maguk is szűkében voltak a pénznek, de szerencsére
Elizabeth Amerikából ötven fontot kapott verseinek harmadik
kiadásáért. Erre az összegre egyáltalán nem számított, és boldogan
adta oda a fiataloknak.
– Alfred után te vagy az első, aki jó hozzám, Elizabeth – Lizzie
elcsukló sírással borult Elizabeth nyakába –, nem is tudom, miért
vagy ilyen jó. Talán mert nagyon boldog vagy… Azt kívánom,
legyél mindig ilyen boldog, vagy, ha lehet, még boldogabb!
Amikor Browningék Londonba értek, köd, eső s csípős keleti szél
fogadta őket. Elizabeth azonnal köhögni kezdett. Ferdinando, az ifjú
férj, mély megdöbbenéssel nézte a ködben úszó várost, az
egykedvűen ballagó, esernyős, sárcipős angolokat.
– Szegények – mondta őszinte sajnálkozással –, ezeknek itt kell
élniük! – és összerázkódva lehunyta a szemét. Látni sem akarta a
vigasztalan utcát, az ólmos-ónos esőtől szürke köveket.
Ez évben nem kellett a Browning családnak bérelt lakásban lakni,
mert Mr. Kenyon felajánlotta házát számukra. Ő maga Wight
szigetén töltötte a nyarat, a tél folyamán sokat betegeskedett, orvosai
azt remélték, hogy a sziget levegője és csendje visszaadja erejét és
egészségét. Különösen a sok vendégtől féltették betegüket, azért
küldték el, hiszen Mr. Kenyonnal, bármilyen gyengén érezte is
magát, a szokásos heti ebédeken éppen annyian jelentek meg, mint
amikor még egészséges volt.
Mr. Kenyon személyzetét is Elizabethék rendelkezésére
bocsátotta, és a fényűzően berendezett, gyönyörű palotában,
amelynek ablakai a Regent Parkra néztek, a házaspár eleinte
félszegen mozgott. Különösen Penini gátlás nélküli jókedvétől és
játékaitól féltették a bútorokat, a süppedő szőnyegeket, velencei
üvegcsillárokat. Szerencsére Arabel, amint tehette, magával vitte
unokaöccsét a Wimpole Streetre. És érdekes módon, a kisfiú jobban
érezte magát a komor, barátságtalan házban, mint a csupa napfény,
csupa csillogás palotában. Talán, mert érezte, hogy szülei milyen
aggályos tekintettel kísérik minden mozdulatát.
Elizabeth, bár három év előtt megfogadta, nem keresi fel régi
otthonát, ahová csak lopva surranhat be, mint a tolvaj, mégsem tudott
ellenállni a kísértésnek. Alighogy Arabel elvitte Peninit, ő is utánuk
ment. Robert, szokása szerint, semmit sem ellenzett, amit felesége
tett, de Elizabeth tudta, hogy férje nem helyesli ezeket a
kirándulásokat.
Július végén Arabel kétségbeesetten közölte nővérével, hogy
édesapja tudomást szerzett Browningék ittlétéről, s ezért – szokása
szerint – levélben közölte, hogy nyári lakást bérelt Wight szigetén,
Ventnorban, ahová az egész családnak el kell mennie. Arabel, aki
sok-sok év alatt megszokta apja önkényeskedéseit, most fel akart
lázadni. Kijelentette, hogy nem tesz eleget az apai parancsnak,
inkább elmegy Jane nénihez, Torquayba. És soha többé nem tér
vissza a Wimpole Streetre. Ez a fellángolás, természetesen, csak
rövid ideig tartott. Szegény lány hamarosan belátta, hogy
nagynénjénél nem kaphat menedéket. Az ijedős Jane néni talán be
sem meri fogadni a „lázadót”, s ha befogadja is, az csak ideig-óráig
tarthat.
 – Majd meglátogatunk Ventnorban – ígérte Elizabeth –, hiszen
Mr. Kenyon a sziget északi részén, West-Cowesban tölti a nyarat. És
talán Henriettának is sikerül odajönnie.
– Nem hinném – mondta Arabel szomorúan –, Hennynek minden
penny kiadást alaposan meg kell fontolnia. Surtees fizetéséből
nagyon nehéz három gyereket eltartani.
– Hát ha Henrietta nem tud Ventnorba jönni, mi látogatjuk meg őt
– határozta el Elizabeth. – Nem tudom, hogyan oldjuk meg anyagilag
a sok utazást, de nem mehetek úgy haza, hogy ne lássam a húgomat
és a három kicsit. Azt hiszem, Henrietta is meglepődött, amikor
tavaly ikrei születtek.
– Azt írta, hogy határtalanul boldog ő is, Surtees is. – Arabel
szeme könnybe lábadt. – Ó, hát nem rettenetes ez, Bé, hogy sohasem
láttam még Henrietta otthonát, nem ölelhettem meg a gyerekeit.
Minden szeretetemet, minden gyengédségemet idegeneknek adom.
Már most borzadva gondolok arra, mi lesz, ha elutaztok, s nem
láthatom Peninit… Milyen jó vagy, hogy elengeded mindennap a
Wimpole Streetre! A fiúk most minden délutánt otthon töltenek,
várják a percet, amikor beállítok a gyerekkel. És a hallban olyan
labdacsaták dúlnak…
Elizabeth másnap tanúja volt egy ilyen labdacsatának. Minny az
inassal együtt megállt a hallajtóban, onnan nézték gyönyörködve a
kecses mozgású, fürtös kisfiút, aki vidáman gurigázta a piros pöttyös
labdát, és nagyokat sikongatott örömében, ha a labda a kandallóba
gurult. Elizabeth egy darabig nézte kisfia önfeledt örömét, azután
felsietett Arabellel együtt annak szobájába. Alig ültek ott néhány
percet, a jól ismert nehéz léptek hallatszottak a folyosón. Arabel
elsápadt.
– Édesapa itthon van… – suttogta kiszáradt ajakkal –, ezt nem
tudtam. Most mi lesz?
Az ajtóhoz lépett, ki akarta nyitni, de nem volt annyi ereje, hogy
lenyomja a kilincset. Elizabeth a rémülettől mozdulni sem tudott.
 Arabel végre erőt vett magán, és amikor a lépések elcsendesedtek,
félig kinyitotta az ajtót és kikémlelt. Mr. Barrett megállt a hali-
lépcsőnél, hideg tekintettel nézte a bársonyruhás kisfiút. A gyerek a
nagy játékban észre sem vette nagyapját. De George és Septie
felfigyeltek apjukra.
– George, gyere ide! – reccsent Mr. Barrett hangja. Penini felkapta
a fejét, csodálkozó tekintetet vetett az öregúrra, majd, amikor látta,
hogy az nem törődik vele, tovább játszott.
George némán ment fel a lépcsőn.
– Kié ez a kisfiú, George? – kérdezte Mr. Barrett ridegen.
– Elizabethé – válaszolta George csendesen.
– És mit keres nálunk? – hangzott az újabb kérdés. De mielőtt
George felelhetett volna, apja visszament szobájába, s becsapta maga
mögött az ajtót. Olyan erővel csapta be, hogy a képek megremegtek a
falon.
Penini csak most vette észre, hogy egyik játszópajtása eltűnt.
– George bácsi, George bácsi, hol vagy? – kiáltotta. – Kivel
beszéltél?
– A nagyapáddal – felelte George önkéntelenül.
– A nagyapámmal? De hiszen Nonno New Crossban lakik! –
jelentette ki a kisfiú megfellebbezhetetlenül.
Elizabeth megborzongott, amikor a félig nyitott ajtón keresztül
hallotta Penini szavait.
– A másik nagyapáddal – mondta kis sóhajjal George. Penini nem
kérdezősködött tovább, felkapta a labdát, és a magasba dobta. Csak
este, amikor már lefektették, és édesanyja elbúcsúzott tőle, akkor ült
fel ágyában, átfogta anyja nyakát, és így szólt:
– Anyukám, akármilyen rossz voltál, és akármilyen szép vázát
törtél is el, menj oda nagypapához, és mondd neki: „Apukám, én
ezentúl jó leszek, nagyon jó leszek!”
Elisabeth görcsösen szorította össze remegő ajkait, és nagyon
sokáig nem tudott megszólalni. Végtelen erőfeszítéssel tartotta vissza
könnyeit. Penininek nem szabad látnia, hogy sír. Végül, amikor a
gyerek nem vette le róla szemét, és figyelő tekintettel várta a választ,
összeszedte magát, és így szólt:
– Szót fogadok neked, kisfiam, megpróbálok úgy tenni, ahogy
tanácsoltad!
Robert a szomszéd szobából hallotta anya és fia beszélgetését. És
amikor Elizabeth belépett, magához vonta és csendesen csak ennyit
mondott:
– Bé, ne fogadj szót Penininek! Nyugodj bele a
megváltozhatatlanba.
– Nem tudok belenyugodni, Robert, drágám, nem tudok… –
Elizabethet most már elhagyta magára erőszakolt ereje, és heves
zokogásban tört ki. – Eddig azt hittem, hogyha apám haragszik is
rám, haragja egyszer feloldódik, és mögötte még nem égett ki a
szeretet. És reméltem, hogyha meglátja a kisfiámat, felébrednek
benne a gyerekkor emlékei. De ma, amikor meglátta Peninit, hangja
a legteljesebb közönyt fejezte ki. Nem haragszik rám, nem gyűlöl,
nem szenved sem utánam, sem miattam. Nem mondhatom, hogy
meghaltam számára, hiszen a halottakat nem felejtjük el, a
halottakért szenvedünk… azt gondolom, hogy kitörölt emlékezetéből
mindent, ami rám vonatkozik. Mintha sohasem lettem volna.
Lehetséges ez?
– Nem tudom, Bé, nem tudom. Csak azt mondhatom, hogy apád
beteg, súlyosan, gyógyíthatatlanul beteg. És betegségével
megfertőzte majdnem az egész családját. Ne haragudj, én még szánni
sem tudom, csak gyűlölni. Gyűlölni, mert szenvedést okozott és okoz
még ma is neked…

A Barrett család néhány nap múlva Ventnorba utazott, s a

negyvenéves Arabelnek egyetlen szava, egyetlen ellenvetése sem
lehetett. Browningék még Londonban maradtak;
Robert új verseskötetének megjelenését várta, Elizabeth pedig
verses regényét írta. Londoni útjuk előtt azt hitte, hogy Londonban
majd a kész kéziratot adja át a kiadónak, de a munka nagyobb
lélegzetű lett, mint gondolta. Sok töprengéssel, kétkedéssel írta, félt a
közönségtől, vajon megérti-e majd mondanivalóját, és még jobban
félt a bírálattól. Bár a kritika mindig szeretettel fogadta írásait, mégis
haragudott a kritikusokra, akik férje verseit vagy közönnyel, vagy
jóakaratú vállveregetéssel intézték el. Elizabeth tudta, hogy Robert
költészete mélyebb, időállóbb és értékesebb az övénél, s végtelenül
bántotta mind a közönség, mind a kritika értetlensége.
Augusztusban először Mr. Kenyont látogatták meg West-
Cowesban, aki orvosa felügyelete alatt töltötte ott a nyarat. Elizabeth
szívét fájdalom szorította össze, amikor öreg barátját lefogyva,
legyengülve viszontlátta. Az öregúr megkeskenyedett arcában csak a
szeme élt, s ez az egykor csillogó, derűs tekintet, ha fátyolosan,
megtörten is, de éppen olyan szeretettel nézett kedvencére, mint
régen. Élénken érdeklődött Elizabeth és Robert írásai után, s halvány
mosollyal köszönte meg, hogy Elizabeth új verses regényét neki
ajánlja.
„Vajon megérem-e, mire elkészül vele?” – gondolta eltűnődve.
West-Cowes után Browningék Ventnorba mentek, Penini
legnagyobb örömére. A kisfiú már nagyon nélkülözte jókedvű
nagybátyjait, akik maguk is visszavedlettek gyerekekké, amikor
unokaöccsükkel játszottak. És elégedetten állapították meg, hogy
Elizabeth hiába járatja díszes ruhákban kisfiát, hiába nem engedi
meg, hogy lenyírják vállig érő, aranyos fürtjeit, Penini éppen olyan
egészséges, pajkos, sőt bátor gyerek, mint bármelyik angol kisfiú.
A nyaralóhelyen a nagyobb fiúk csúfolták hosszú haja miatt.
Penini egy darabig csak hallgatta gúnyolódásukat, végül megunta, és
odalépett a legnagyobb hoz, aki legalább tizenkét éves lehetett.
– Ne legyen szemtelen, uram – mondotta, és felemelte kis öklét –,
különben megmutatom, hogy férfi vagyok!
A vörös hajú, szeplős angol gyereknek még a szája is tátva maradt
a csodálkozástól, amikor az apró, gondosan öltöztetett, aranyfürtös
kisfiú öklét mutogatta neki. Talán még neki is megy, ha nem látja,
hogy George a háttérben áll, és vigyázó szemmel figyeli a jelenetet.
Így megelégedett azzal, hogy megvetően végignézett Peninin, és
csak ennyit mondott:
– No nézd ezt a kis vakarcsot!
Elizabeth, mikor meghallotta, hogy kisfia milyen bátran
viselkedett, megkérdezte, mi lett volna, ha az idősebb és nyilván
sokkal erősebb fiú alaposan elveri.
– Nem bántam volna – felelte Penini habozás nélkül –, én az
igazamért harcoltam volna, és az igazságért mindig harcolni kell!
– Látod, drágám – suttogta Elizabeth boldogan a férjének –,
Penininek nem árt meg az én túlzott cicomázásom, sem az, hogy nem
engedem levágni a haját. Így hát ezentúl ne haragudj, hogy olyan hiú
anya vagyok!
– Haragudni?… Hát tudnék én rád valamiért is haragudni? –
kérdezte Robert csodálkozva. – Csak azért haragszom, ha nem eszel
eleget, és sovány vagy!
Wight sziget éghajlata jót tett Elizabethnek, jobb étvágya volt, de
Arabellel együtt örök remegésben töltötték a napokat, féltek, hogy
Mr. Barrett váratlanul beállít. És amikor két hét után Browningék
Tauntonba készültek, szegény Arabel fogadkozott, hogy ő is velük
megy. Már össze is csomagolt, s elhatározta, azt mondja
édesapjának, hogy Jane nénihez utazik pár napra. De az utolsó
pillanatban elszállt a bátorsága. Míg visszarakosgatta az
összecsomagolt bőrönd tartalmát, bús mosollyal gondolta, hogy csak
egy becsomagolt bőröndre futott a nagy nekirugaszkodásból. A
következő lépést már nem meri megtenni. Igaz, hogyan is merné? Bé
és Henrietta mellett egy férfi állt, amikor elmenekültek. Ó azonban
teljesen egyedül van…
– Mondd meg Hennynek, hogy sokszor, nagyon sokszor csókolom
a gyerekeivel együtt – búcsúzott a szegény leány sírva nővérétől és
Peninitől –, és ha lehet, jöjjön Londonba. Én Tauntonban soha, de
soha nem látogathatom meg…
 Tauntonban Henriettáék szép, tágas házban laktak, s ha a
berendezés nem volt is fényűző, az otthon barátságos levegője
érződött a napfényes szobákban és az ápolt, gondozott kertben. A
három pufók, szőke kisgyerek mindannyiuk szívét megnyerte. Penini
mint komoly unokabáty barátságosan, de leereszkedően viselkedett
kis unokatestvéreivel, s néha olaszul egy-egy megjegyzést tett rájuk.
A hároméves Altham bámuló szemmel figyelte az idegen beszédet,
majd sírva panaszolta, hogy nem érti, mit mond Penini.
– Te kis csacsi – mondta Penini jóakaratúan –, azt mondtam, hogy
derék kisgyerek vagy!
Elizabeth elnézte kisfiát, amint a három kicsivel játszik, s arra
gondolt, milyen kár, hogy Penininek nincsenek testvérei. Talán akkor
ő sem kényeztetné ilyen fenntartás nélkül… Néha maga is
nyugtalankodott, hogy soha nem tud nemet mondani Penini egyetlen
kívánságának sem, hogy soha semmit meg nem tilt neki. De hamar
elcsitította nyugtalanságát. Hiszen Penini minden kényeztetés mellett
is jóindulatú, jó szándékú gyerek, s maradéktalanul boldog. Gyakran
mondotta Robertnak, nem igaz, hogy a nehéz gyerekkor megedzi,
erősebbé teszi az embereket. Éppen a boldog gyerekkor ad erőt az
élet későbbi nehézségeinek elviselésére. Robert ilyenkor mosolygott,
s nem nyilatkozott. Nem akarta megbántani feleségét azzal, hogy a
boldog gyerekkorhoz nem feltétlenül szükséges a hosszú, lányos haj
és a csipkével díszített bársonyruha…
Még Tauntonban voltak, amikor Robert verseskötete megjelent. A
kiadó gratuláló levelet írt a költőnek, s közölte, hogy ezt a kötetet
tartja Browning legérettebb, legszebb munkájának. Elizabeth azt
remélte, hogy a kritikusok most az egyszer abbahagyják a fanyalgást,
és érdemük szerint méltatják a verseket. De hamarosan rá kellett
döbbenniök, hogy a kritika ez alkalommal is értetlen közönnyel bánt
a költővel. Browningot nagyon bántotta a kritikusok lekicsinylő,
vállveregető hangja. A kötet megjelenése előtt éppen Sordellóját
dolgozta át, amelyet ifjúkorában írt, és később saját maga is
érthetetlennek minősített, de a barátságtalan kritikák után abbahagyta
a munkát. Teljesen úrrá lett rajta a kedvetlenség.
Elizabeth, aki lázasan írta az Aurora Leigh utolsó fejezetét, attól
félt, hogy ez a kudarc megöli férjében a költőt.
– Milyen kár, hogy nem szereted a könnyű irodalmat – mondta
egy alkalommal, amikor munka után éppen – ki tudja hányadszor –
Dumas Monte-Christóját olvasta. – Nekem teljes pihenést,
kikapcsolódást jelentenek ezek a könyvek. Próbáld meg te is, hátha
lekötne téged is Dumas vagy Eugén Sue!
– Nem hinném, drágám – felelte Browning-, inkább megpróbálok
rajzolni! Ha Párizsba megyünk, apám és Sarianna is velünk jönnek, s
majd apámmal együtt bejárunk a Louvre-ba rajzolni!
Párizsban csak néhány hetet töltöttek, míg Elizabeth befejezte
nagy munkáját. Sietve elküldte a kiadónak, s máris utaztak haza,
Itáliába. Robert féltette feleségét a közelgő téltől. Párizsi
tartózkodásuk alatt Browning valóban bejárt a Louvre-ba, és másolta
a képeket. Nagy öröme telt a rajzolásban, s elhatározta, hogy
Firenzében is folytatja ezt a munkát. Fájdalmas makacssággal
utasította el az írásnak még a gondolatát is.
Párizsban már fanyar, őszi szél cibálta a fák leveleit, de
Firenzében még enyhe, simogató napsütés várta Browningokat. A
Casa Guidi még szebbnek tűnt, mint amikor elutaztak, és Mr.
Kenyon fényűző palotája után is kényelmesnek, meghittnek találták
az otthonukat. Penini boldog volt a teknősbékákkal s a sok, szinte
már elfelejtett játékkal. Még a tanulópadjának is örült, meg régi
füzeteinek. Amikor beléjük lapozott, elszörnyülködve jelentette ki:
„Nagyon sok hibát csináltam! Most már sokkal jobban tudok írni!”
És a zongorához is szívesen ült le, türelmesebben skálázott, és
gyakorolta az unalmas etűdöket.
Elizabeth türelmetlenül és egyben szorongva várta verses regénye
megjelenését. Robert, miután elolvasta az egész, tizenegyezer sorból
álló művet, elragadtatottan jelentette ki, hogy felesége legszebb,
legérettebb munkája az Aurora Leigh. És azt is megjósolta, hogy
nagy közönségsikere lesz.
Browning jóslata beteljesedett. Mert alighogy megjelent a könyv,
valósággal szétkapkodták, két hét múlva már újabb kiadás került a
könyvesboltokba. Három hónap múlva pedig harmadszor adták ki.
Valóságos Aurora Leigh-láz keletkezett Londonban. Az anyák
dugdosták leányaik elől a könyvet, azok pedig titokban
megszerezték, s egy-egy példányt ronggyá olvasva adogattak
egymásnak.
Most az egyszer Elizabeth, életében először, viszonylag sok pénzt
is keresett könyvével. Penininek új ágyat vettek, s a Casa Guidi
egyik, eddig üresen álló szobáját is berendezték. Újra járták együtt a
kis, eldugott boltokat, és kutattak régi bútorok, képek, szőnyegek
után. És mire elkészültek a vásárlással, egy szép, régi íróasztalt is
vettek. Elizabeth elszomorodva gondolta, hogy most rendezik be
ilyen kényelmesen férje dolgozószobáját, most vásároltak új
íróasztalt, amikor sohasem ül le hozzá…
Mr. Kenyonnak is elküldték a könyvet, és türelmetlenül várták az
öregúr válaszát. Elizabeth, ahogy megígérte, jó barátjának ajánlotta
az Aurora Leight, „legérettebb munkáját, amelyben igyekezett az
Életről és a Művészetről vallott hitét kifejezni”.
A válasz sokáig késett, s ez mindkettőjüket szorongó
aggodalommal töltötte el, hiszen tudták, hogy Mr. Kenyon
nagybeteg. Elizabeth mindenáron Angliába akart utazni, nem
törődött azzal, hogy a londoni tél végzetes lehet számára. Majd,
amikor Robert ebbe nem akart beleegyezni, arra kérte férjét, hogy
legalább ő utazzék el, látogassa meg beteg barátjukat. Robert már
készülődött az útra, ez lett volna az első alkalom házasságuk óta,
hogy néhány óránál többet töltsenek távol egymástól.
De az utazásra nem került sor. December elején a hatalmas
postában, amelynek nagy része Elizabethnek szóló gratuláló
levelekből állt, egy gyászszegélyes levél húzódott meg. Robert vette
át a postát, s elsápadva nyúlt a levél után. Amikor feltörte a pecsétet,
egy megkezdett levél hullott ki belőle, Mr. Kenyon néhány kusza
sora, amelyben megköszöni a küldött könyvet. De a jóságos barát,
akinek szeretete és gondoskodása nyitotta meg Elizabeth előtt
börtöne kapuit, nem tudta már befejezni a levelet.

7.

Gyász költözött a Casa Guidi napsugaras szobáiba. A kandallóban

lobogtak a fahasábok, Robert a kandalló mellé vitte felesége
karosszékét, íróasztalát, könyveit, apró, megszokott tárgyait, s
Elizabeth ott kuporgott fázósan a karosszékben, kezében nyitott
könyvvel, de most az egyszer még olvasni sem tudott. Csak nézte a
szeszélyesen villózó lángokat, hallgatta a tűz pattogását, és
gondolatai a Wimpole Streeten jártak. Felidézte magában öreg
barátjával töltött napjait, a délutánokat, amikor puszta jelenléte derűt
és elevenséget hozott a betegszobába.
– Nem tudom Londont elképzelni nélküle – mondta panaszosan
férjének –, nem akarok többé Londonba menni. Hiszen apám helyett
apám volt, vagy talán még annál is több…
Néhány hét múlva kiderült, hogy Mr. Kenyon Browning-éknak
valóban apjuk helyett apjuk volt, mert végrendeletében nagy összeget
hagyott mindkettőjüknek: Robert 6500 fontot, Elizabeth – nyilván,
mert amúgy is volt magánvagyona – 4500 fontot örökölt elhunyt
barátjuk jóvoltából. Ez az összeg egyszer s mindenkorra
megszabadította őket az anyagi gondoktól. Robert, akinek életében
először volt saját pénze, napokig csak vásárolt. Mindenkit
ajándékokkal halmozott el, elsősorban Elizabethet, de jutott belőle
Wilsonnak is, sőt – Penini követelésére – Ferdinandot is meg kellett
lepnie azzal a díszes mellénnyel, amire a derék férfiú már régóta
áhítozott.
Robert mindenkire gondolt, csak saját magára nem. Elizabeth
faggatta, mi lenne a kívánsága, de férje mosolyogva jelentette ki,
hogy ha együtt vannak a Casa Guidi nappali szobájában, nem vágyik
semmire.
– Csak te legyél nekem, csak te vigyázz magadra! – kérte Robert.
– Te magad vagy a legnagyobb és egyben az egyetlen ajándék,
amellyel örömet szerzel nekem.
Elizabeth bűnbánóan gondolta, hogy mostanában nemigen vigyáz
magára, nem szedi a csukamájolajat, amit az orvos előírt, mert Mr.
Kenyon halála annyira letörte, hogy hetekig szinte enni sem tudott.
A tél szokatlanul hideg volt, gyakran havazott, az Arno befagyott;
évtizedek óta nem fordult ez elő Itáliában. Browning csak késő éjjel
feküdt le, s mielőtt lefeküdt, Elizabeth szobájában még újabb
hasábokat dobott a kandallóba, és hajnalban fölkelt, hogy folytassa a
tüzelést.
Csak Penini örült a szokatlan télnek. Nagy hólabdacsatákat vívott
az utcabeli gyerekekkel, s alig lehetett rábeszélni, hogy bejöjjön a
házba.
Legjobb barátja a szomszédban lakó varga kisfia volt.
Browningéknak semmi kifogásuk nem volt a gyerek ellen, de
Ferdinando úgy érezte, hogy Penininek nem illik egy varga fiával
játszani.
Egy alkalommal, amikor a kis Alessandro ott volt, Ferdinando el
akarta küldeni. Penini sírva ment anyjának panaszkodni. Elizabeth
sietve egy szelet tortát hozott, és Alessandrónak akarta adni. De
Penini nem engedte.
– Alessandro nem a tortáért jön – hüppögte –, hanem azért, mert a
barátom…
– Igazad van, kisfiam – bólintott Elizabeth mosolyogva –, de azért
szívesen megeszi a tortát is, ugye Alessandro?
 Alessandro habozva nézett a nagy szelet gyümölcstortára, majd
Penini lángoló arcára. Azután büszkén felvetette a fejét.
– Nem kérem a tortát – mondta hősiesen.
Penini átölelte barátja nyakát, s bár egy szót sem szólt, tekintete
határtalan büszkeséget és boldogságot fejezett ki. Így Elizabeth –
hogy Alessandro ragaszkodását megjutalmazza –, másnap egy egész
tortát küldött át Wilsonnal, s egyben megkérte, hogy vigyázzon:
Ferdinando ne zavarja meg többet a gyerekek barátságát.
Csendesen, szomorúan telt el a karácsony a Casa Guidi-ben. A sok
üdvözlő levél közül hiányzott Mr. Kenyon üdvözlete és ajándéka. És
Browningok sem küldhették el a bőr írómappát és a régi ezüst
írókészletet, amelyet egy vásárlásukkor fedeztek fel. Már előre
örültek, hogy milyen örömet szereznek majd vele John bácsinak.
Csak Penini boldog lelkendezése enyhítette szomorúságukat. A
kisfiú kardot és csákót kért, és első dolga volt, hogy csákóját fejébe
nyomva, kardját oldalára kötve átszaladjon Alessandróhoz.
– Hiába, Bé, Penini fiú! – Robert hangja elégedetten csengett.
Nem mondta ki a mondat másik felét, de felesége megértette.
– Igen, drágám – bólintott Elizabeth –, és… idővel majd
levágatjuk a haját. Csak még egy kis ideig… még egy kis ideig
engedd meg, hogy gyönyörködjem benne…
Penini vállig érő fürtjeit hamarosan egy amerikai vendég is
megcsodálta: Mrs. Beecher-Stowe, a Tamás bátya kunyhója világhírű
szerzője, aki európai felolvasó körútja folyamán Firenzébe is eljutott.
Elizabethtel már több levelet váltottak. Elizabeth őszintén gratulált
regényéhez, és elküldte neki saját munkáit.
Mrs. Beecher-Stowe férjével együtt látogatott el a Casa Guidibe.
Amikor meglátta Elizabethet, önkéntelenül felkiáltott:
– Aurora Leigh után éppen ilyennek képzeltem!
– De hiszen az Aurora Leigh nem önéletrajz-regény – válaszolta
zavartan Elizabeth.
 – Mint ahogy a Tamás bátya kunyhója sem az… – mondta
mosolyogva Mrs. Stowe –, mindamellett akaratlanul is sok
önéletrajzi elem keveredik bele.
Elizabethet nagyon érdekelte vendége, aki rendkívül
rokonszenves, de nagyon szerény ember benyomását keltette. Meg is
mondta, hogy mennyire feszélyezi a világhír, különösen Európában,
ahol úgy bámulják, mint valami csodabogarat. És az újságírók
mindig ugyanazokkal a kérdésekkel zaklatják. „Hány éves korában
kezdett el írni, mi adta az ötletet a regényhez, mik a további tervei,
mit csinál a sok pénzzel, amit keresett?”
– De hagyjuk ezeket – mondta Harriet Beecher-Stowe –, engedje
meg Mrs. Browning, hogy én érdeklődjem magánál az Aurora Leigh
felől. Meg kell mondanom, hogy én régen éreztem ilyen tisztán az író
szándékát. Rég nem olvastam ilyen magával ragadó könyvet. Aurora
Leigh a modern nő regénye, akinek hivatása van, s aki nem elégszik
meg azzal, hogy az életben másodrendű szerepet kell játszania csak
azért, mert nőnek született…
– Bevallom, ezt akartam megírni – felelte Elizabeth. – Már
kislánykorom óta rettenetesen igazságtalannak éreztem, hogy
állandóan különbséget tesznek fiúk és lányok között. Mennyi
könnyembe, toporzékolásomba, harcomba került, amíg görögül
tanulhattam! És hiába tudtam jobban görögül és latinul, mint öcséim,
őket iskolába küldték, tőlem pedig azt kívánták, hogy kössek,
horgoljak… És a ruháim… akárhogy lobogott bennem a
szabadságvágy, s el akartam futni, állandóan belebotlottam hosszú
szoknyámba. A nők még most is belebotlanak, ha nem is a hosszú
szoknyába, de mindenféle akadályba. Azért örülök, ha nőknek
bármilyen területen sikerük van. Nem is hiszi, mennyire örülök a
maga sikerének, talán szerény is ez a szó: inkább így mondhatjuk: a
világhírének! És bár az előbb felrótta a kíváncsi újságíróknak a sok
kérdést, engedjen meg nekem néhányat belőlük.
 – Kérem, kérdezzen! – felelte beleegyezően Mrs. Stowe. Penini is
beszaladt az utcáról, megelégelte a hólabdázást, anyja mellé
telepedett, és nagy, figyelő szemmel hallgatta az idegen nénit.
– Első kérdésem – mondta Elizabeth –, ezt tőlem is gyakran
megkérdezik: hogyan lett íróvá?
– Hogyan lettem? – Harriet tűnődve nézett maga elé. –
Gyerekkoromban, miután a padláson felfedeztem Az ezeregyéjszaka
meséit, kistestvéreimnek meséltem, később tanítványaimnak, majd
egy jó barátunk megkért, hogy írjak a lapjába egy novellát.
Szabályos szerelmi történetet írtam, húsz dollárt kaptam érte.
Később, amikor férjhez mentem, s jöttek sorban a gyerekek, mindig
több pénz kellett, akkor – bevallom – ezekért a húsz dollárokért
írtam. De férjem mindig biztatott: „Ne búsulj, írsz te majd valamit,
amire az egész világ felfigyel!” Kinevettem, hiszen negyvenéves
elmúltam, és addig semmi különöset nem írtam. Cincinnati államban
laktunk, s ez az állam ütköző volt Dél és Észak között. Itt működött
az úgynevezett „Földalatti vasút”. Egymástól nem messze fekvő
tanyák között állandó járat volt, éjnek idején vitték kocsin a Délről
szökött rabszolgákat Északnak, ahol már eltörölték a rabszolgaságot,
és ahol szabadok lettek. Gyakran hallottuk a kocsizajt, s mi is
gyakran rejtegettünk szökött rabszolgákat. A regényben szereplő
alakok közül majdnem mindegyik megfordult a házunkban. Egy
napon egyedül voltam otthon, s állandóan magam előtt láttam a
regénybeli Tamás alakját. Ebédet kellett volna főznöm, és a
kézimunkakosaramban halomban álltak a foltozatlan harisnyák.
Aznap nem főztem meg az ebédet, nem nyúltam a harisnyákhoz,
hanem ehelyett leültem írni. Még kéziratpapirost sem találtam, barna
csomagolópapír akadt a kezembe, arra kezdtem írni…
Elizabeth megindultan hallgatta vendége szavait, nézte az asszony
vékony arcát, sima, magas homlokát, tiszta pillantású szemét. És
hirtelen mélyen elpirult. Ha megmondaná… ha megmondaná ennek
az asszonynak, hogy gyerekkorában a Hope End-i kastélyban nőtt
fel, s a soktornyú kastélyt, az ápolt, nyírott, zöldellő parkot, a
gondtalan, boldog gyermekkort a jamaicai ültetvényeken görnyedő
rabszolgáknak köszönheti… Nem, nem tudná az asszony tekintetét
elviselni…
Browning megígérte a Stowe házaspárnak, hogy másnap
megmutatja Firenze nevezetességeit. Elizabeth nem mert hosszabb
útra vállalkozni, rendszerint csak délben sétált néhány percet a
teraszon. A szokatlanul hideg tél még mindig tartott. Szívélyesen
búcsúzott el vendégeitől, és kölcsönösen megígérték, hogy levelezni
fognak egymással. Elizabeth eltűnődve nézett utánuk, majd
megjegyezte:
– Nem mertem megmondani neki, hogy édesapám
ültetvényescsaládból származik. Ha holnap együtt lesztek, te mondd
el, drágám, hogy apád lemondott vagyonáról, és egyszerű
tisztviselőként él, mert nem tudta elviselni, hogy rabszolgatartó
legyen!
Január végére megenyhült az idő, s mire eljött a farsang, már
eltűnt a jég az Arno vizéről, és megduzzadtak a hegyi patakok az
olvadó hóiétól. Penini lázban égett. Wilsonnal és Ferdinandéval
egész nap rótták az utcát, gyönyörködtek a színes farsangi
felvonulásban, az emberek önfeledt jókedvében. Penini könyörgött,
hogy ő is viselhessen farsangi jelmezt és álarcot, könnyezve
jelentette ki, hogy „még soha életében nem volt dominója”. Elizabeth
természetesen nem tudta megtagadni kisfia kívánságát, és mivel
Penini nem a szokásos fekete dominót kívánta, hanem rózsaszínnel
szegélyezett kék jelmez volt a vágya, Elizabeth maga varrta meg a
különleges ruhadarabot. Penini büszkén öltötte magára jelmezét,
álarcot is vett fel, s Wilsonnal együtt már kora reggel elindultak
hazulról. A kisfiú hol előre szaladt, hol hátra, szegény Wilson futott
utána, s ha egy pillanatra szem elől tévesztette az utca vidám
forgatagában, lélekszakadva kiáltozta: „Penini! Penini!” A kisfiú
ilyenkor előbukkant, és suttogva fordult Wilsonhoz: „Arra kérlek,
hogy ne kiálts utánam, ne mondd a nevemet!” Ismeretlenül akart
elvegyülni a tömegben, ez volt kis szíve minden vágya.
 Természetesen elmaradt a reggeli tanulás, a zongoraóra, a
gyakorlás, egész Firenze az utcán hömpölygött, miért éppen a
nyolcéves kisfiúban lett volna több munkakedv, mint a vidám
lakosságban?
A Browning házaspárt is magával ragadta a farsang önfeledt
jókedve. Robert rábeszélte feleségét, hogy menjenek el együtt a nagy
operabálra. Páholyt béreltek az Operában, s meghívták barátaikat,
ezzel akarták viszonozni a sok meghívást. Finom vacsorát rendeltek,
s a könnyű, ízletes ételek mellé pezsgőt. A bál napján különlegesen
enyhe volt az idő, úgyhogy Elizabethnek nem kellett félnie a
meghűléstől. Mindketten fekete selyemdominót és selyem álarcot
viseltek. Elizabeth úgy izgult, mint egy elsőbálos kislány. Hiszen
valójában élete első bálja volt, a báltermek színes forgatagát csak
könyvekből ismerte.
Éppen ezért nem elégedett meg azzal, hogy a bérelt páholyból
nézze az emberáradatot, a hullámzó tömeget. Férjével együtt
lesiettek a földszintre, s elvegyültek a táncolók között.
Elizabeth vidáman nézelődött, s boldogan mosolygott, amikor egy
ismeretlen megszólította: Csak egy fordulóra, szép maszk! Ne
utasítson vissza! – Sajnos, nem tudok táncolni! – felelte Elizabeth, s
már tovább is sodorta a tömeg.
Éjfélkor szolgálták fel a vacsorát, a baráti társaság szívből
ünnepelte Elizabethet a „nagy kiruccanás” alkalmából. És Elizabeth,
aki otthon rendszerint csendesen ült karosszékében, s hallgatta a
beszélgetést, ritkán szólt közbe, ezen az éjszakán szokatlanul
beszédes volt. Arca kipirult, nagy, zöldeskék szeme csillogott, a
néhány korty pezsgőtől valami könnyű, boldog mámor vett erőt rajta.
És amikor két óra tájban Browninggal egymásba karolva gyalog
sétáltak haza, felnézett a szikrázóan csillogó égre, s könnyekkel a
szemében suttogta:
– Szeretem ezt a várost, szeretem ezt az országot, mintha hazám
lenne!
 Robert mosolyogva bólintott. És halkan mondta, mint egy
vallomást:

Nyisd ki szívem; lapjaira

írva ez áll: Itália.

Otthon, mielőtt lefeküdtek, benéztek Peninihez, aki kék dominóját

magához ölelve, aludt. Az ágya előtti kis széken nyelvtan- és
számtankönyve feküdt.
– Úgy látszik, Penini lassanként rászánja magát, hogy újból
tanulni kezdjen – állapította meg elégedetten Elizabeth. – Hiszen
nemsokára vége a farsangnak. És akkor nemcsak Penini, én is
elkezdek dolgozni!
Kis, kérdő pillantást vetett férjére, várta, előhozakodik-e Robert
irodalmi terveivel, vagy továbbra is makacsul megmarad a festés és
rajzolás mellett? A szépen berendezett dolgozószoba lassanként
műteremmé alakult át, a költő hol feleségét, hol Peninit választotta
modellnek, hol egy-egy barátját rajzolta le. Penininek sehogyan sem
tetszett édesanyja arcképe.
– Anyukám, ez a kép nem hasonlít rád. Te sokkal-sokkal fiatalabb
és szebb vagy! – jelentette ki elutasítóan, amikor meglátta a rajzot.
Elizabeth jólesően elmosolyodott, örült, hogy kisfia a szeretet
szemüvegén át szépnek és fiatalnak látja.
Amint kitavaszodott, az egész család kisebb kirándulásokat tett,
sokszor kikocsiztak Fiesoléba, ahol barátnőjük, Isa Blagden lakott.
Esténként rendszerint náluk gyűlt össze a társaság, sokszor éjfél
utánig maradtak, s Elizabeth szívesen maradt fenn, egyáltalán nem
fárasztotta a késői lefekvés. Étvágya is megjavult, a csukamájolajos
üveget fel lehetett tenni a kamra legmagasabb polcára. Nyári terveket
szőttek, ez évben nem akartak Angliába menni, Robert szeretett
volna Egyiptomba vagy a Szentföldre ellátogatni. Útikönyveket
vásárolt össze, és térképen végigélvezték már az egész utazást.
Eszükbe jutottak a Wimpole Street-i délutánok, amikor lázasan
bújták az itáliai útikalauzokat, és tervezgették, tervezgették a
menekülés útját.
Úgy tervezték, hogy májusban indulnak, s csak szeptember végén
térnek vissza a Casa Guidibe. De boldog terveiknek véget vetett egy
levél, amely Mr. Barrett váratlan halálát közölte. George írta meg a
fájdalmas hírt, majd néhány nap múlva Arabel számolt be édesapjuk
utolsó napjairól.
Elizabeth elájult, amikor a levelet elolvasta. És amikor ágyában
magához tért, üveges szemmel meredt Robertra, pillanatokig nem
tudta, hogy került ide, mi történt vele. Azután hirtelen élesen tépett
belé a kegyetlen tudat: apja halott. Meghalt anélkül, hogy
megbocsátott volna.
Arabel megírta, hogy az utolsó hónapokban Jane néni igyekezett
sógorát kiengesztelni, de Mr. Barrett magatartása hűvösen elutasító
volt. Kijelentette, hogy mind Elizabeth, mind Henrietta és Alfred
szégyent hoztak a családra. Szegény, félénk Jane néninek már-már
ajkán volt a kérdés, hogy mivel hoztak szégyent a családra, de elég
volt sógorának egy tekintete, és a riadt kis öregasszonyban benn
rekedtek a szavak. Később Mr. Barrett kijelentette, hogy szívében
megbocsátott gyermekeinek, sőt imádkozik is értük. „Mindamellett –
írta Arabel – édesapa nem adott felvilágosítást Mr. Kenyon
ügyvédjének, aki Henrietta címét kérte, mert John bácsi 100 fontot
hagyott Henriettára.”
Elizabeth hetekig nem tudott magához térni a fájdalmas hír után.
Barátai vigasztaló leveleire Robert válaszolt, felesége képtelen volt a
tollat kezébe venni. Penini leckeórái is elmaradtak, Robert
foglalkozott kisfiával, de nem volt annyi türelme, mint az
édesanyjának. Penini, amikor látta, hogy édesapja ingerültté válik,
lebiggyedt szájjal, sírósan jelentette ki: „Nem tehetek róla, apukám,
hogy szívesebben játszanék Alessandróval, mintsem a francia igéket
ragozzam!”
Elizabeth arra kérte Arabelt, hogy látogasson el Itáliába. De
Arabel nem tudta rászánni magát az utazásra. Amíg édesapja élt,
mennyi könnyet hullatott, hogy még Tauntonba sem juthat el
Henriettához, most, hogy senki sem kényszerítette engedelmességre,
hogy szabad lett, nem tudott mit kezdeni a szabadságával. A
szegényeit, a betegeit, az árvaházat hozta fel ürügyül; ezeket nem
hagyhatja el, megsínylenék a távollétét. Elizabethnek nagyon fájt
Arabel visszautasítása. Szerette volna megismertetni Itáliával,
Párizzsal, szerette volna, hogy húga, aki egész életében árnyékban
élt, végre napfénybe kerüljön. De Arabel már nem vágyott
napfényre.
A fiúk viszont annál jobban tudták, hogy mit kezdjenek
örökségükkel. Elsősorban valamennyien meg akartak szabadulni a
Wimpole Streettől. Arabelnek is lakás után kellett néznie, bútorokat
vásárolt, s berendezkedett, mert a házat bútorozottan adták el.
Charles és Henry apjuk halála hírére visszatértek Londonba, és kis
birtokot vásároltak Hope End közelében. George felhagyott az
ügyvédséggel, házat vásárolt vidéken, s elhatározta, hogy pénze
kamataiból fog élni. Alfred pedig Kínába készült, s feleségét magára
hagyta. Elizabeth hiába adott levélben tanácsot testvéreinek, egyikük
sem fogadta meg a kapott tanácsot. Mindegyik ment a maga útján. És
a Wimpole Street-i ház, ahol huszonöt évig laktak, idegen kézre
került. Arabel megírta, hogy az új tulajdonos első dolga volt, hogy
leszedette a komor tapétákat, a nehéz plüssfüggönyöket, s kívülről is
átfestette a házat.
„Rá sem ismernél, Bé, a házunkra – írta Arabel –, amikor arra
jártam, percekig álltam előtte, csodálkozva, hogy valóban itt éltünk-e
annyi éven át, és szomorúan, hogy miért nem tudtuk mi, néhány kiló
festékkel és néhány méter tapétával vidámabbá varázsolni ezt a sötét,
bánatos épületet. De rájöttem, hogy akármilyen fehéren ragyogott is
volna a ház kívülről, és akármilyen habos, fehér függönyök lengtek
volna az ablakokon, a ház hangulatát az sem változtatta volna meg.”
„A Wimpole Street 50-ből fehér falú, vidám külsejű ház lett –
Elizabeth eltűnődve nézett maga elé –, vajon látom-e még az
életben?”
 8.

A Casa Guidi teraszára 1859 nyarán Penini kitűzte az olasz és a

francia lobogót.
Elizabeth a teraszajtóban állt, és büszkén nézte, amint a kisfiú
macskaügyességgel mászik fel a korlátra, és onnan kiáltja önfeledten:
– Nézd, anyukám, nézd, milyen szép együtt a két zászló!
A háború Itália és Ausztria között akkor már második hónapja
tartott. Január óta mindenki tudta, hogy a függetlenségre és egységre
vágyó olasz nép és az elnyomó osztrákok között a harc
elkerülhetetlen és szükségszerű. III. Napóleon az olaszok mellé állt, s
Elizabethet a császár tette lelkendező boldogsággal töltötte el. A
költőnő, hiába múltak el az évek, most is éppen olyan lelkesedéssel,
tűzzel, szenvedéllyel hitt hősében, mint kislánykorának akkori
ideáljaiban. És haragudott Angliára, mert az angol nép ez
alkalommal is közönyösen szemlélte az olasz nép élethalálharcát.
A hőség fojtogatta Firenzét. Elizabeth, aki apja halála óta még
mindig nem nyerte teljesen vissza erejét, sokat szenvedett a melegtől.
De nem akart elmozdulni a városból – naponta kétszer kapták így a
hadijelentéseket. Az olasz és francia csapatok vállvetve harcoltak, és
győzelmet győzelem után arattak. Elizabeth barátainak írt leveleiben
beszámolt Firenze lázas, örömteli hangulatáról. A tízéves Penini, a
„kis firenzei” egyetlen bánata az volt, hogy még kicsiny, és nem
harcolhat puskával kezében hazájáért. De szorgalmasan tanulta a
leckéit, mert így édesapjától naponta pénzt kapott, és ezt a pénzt a
háború céljaira adta. Végtelenül büszke volt, hogy ő is szolgálhatja a
„nagy ügyet”. Alig lehetett otthon tartani, legszívesebben mindig az
utcán mászkált volna, Wilsonnal és Ferdinandóval nézték a francia
katonákat, akik vidáman meneteltek együtt olasz bajtársaikkal.
Browningék baráti köre éppen olyan izgalommal várta a
hadijelentéseket, mint Elizabeth és Robert. Esténként, amikor a nagy
hőség már elült, a Casa Guidi teraszán gyűltek össze. Penini
málnaszörpöt és süteményt szolgált fel, aztán Elizabeth mellé
telepedve, nagy, figyelő szemmel hallgatta a felnőttek beszédét.
Néha egy-egy pillantást vetett anyjára, s ez a tekintet tele volt
gyengédséggel, szeretettel.
Nathaniel Hawthorne amerikai író, aki hosszabb időt töltött
Firenzében, ezen a nyáron feleségével együtt gyakori vendége volt
Browningéknak. Sokszor mondotta, hogy Firenze minden természeti
szépségeinél, festményeinél és szobrainál többet jelent számára a
költő házaspár barátsága. Hawthorne nem tudott betelni a Casa Guidi
sajátos, vonzó légkörével. Elnézte a törékeny testű Elizabethet, akit –
úgy érezte – csak a benne lobogó szeretet tart életben, majd Peninit,
aki mintha egy mesekönyvből lépett volna ki, s elragadtatva hallgatta
a szikrázóan eleven Browningot, aki mindig tele volt villamos
feszültséggel.
Elizabeth az Aurora Leigh óta most először fogott tollat a kezébe.
Versei tele voltak az olasz és a francia nép dicséretével. Egy délután
Peninivel a Cascine-parkban sétált, és látta, hogy egy olasz hölgy
odalép egy francia katonához, és megkéri, hogy táncoljon vele és
barátnőivel. A katonák boldogan engedelmeskedtek a felszólításnak,
és megkezdődött a tánc. Penini tapsolni kezdett örömében, amikor a
jelenetet látta.
– Anyukám, ezt írd meg! – kiáltott fel elragadtatva. – Hadd
olvassa mindenki, hogy szeretik az olaszok a franciákat!
Elizabeth szót fogadott kisfiának, és másnap már fel is olvasta
Penininek a verset:

A TÁNC

Emlékszel a sétatérre, lenn Firenze

mellett, hol a nép sétál és kocsikáz
fel s alá, mint méhraj, zsongva-zengve,
vagy smaragdos zöld gyepen vígan tanyáz
s dombot, partot ringat édes nyári láz!
Emlékszel a piazzonén mennyi hintó
áll és bennük mennyi szép firenzei
hölgy figyel a térzenének ringó
dallamára s forró, hódolatteli
szókra, mikkel egy lovas bókol neki!

Nincs szebb, mint az ilyen nyári délutánok!

Mennyi bájos arcú, finom ifjú nő,
víg zenét és kedves szót kívánók,
lengő kalpagtoll, suhamló legyező,
szép szemekben és az égen szép idő.

Közben itt is, ott is virágárus lánykák

hintóajtókban színpompás csokrokat
kínálgatnak és repesve várják,
hogy feléjük int majd egy gáláns lovag
s rózsát vesz, sőt néha rózsahalmokat.

Hát mikor tavaly itt volt a franciáknak

tábora, hogy felvidult, pezsgett a rét!
Szabadítók s rabok rátaláltak
itt egymásra, mámorban úszott a nép:
volt is tréfa, vita, kérdés, bölcs beszéd.

Akkor egy hölgy ünnepélyesen felállva

hintajában, így szólt mindnyájuk helyett:
„Megtiszteltetésnek tartanánk ma
táncos párokul a hős frank tiszteket.”
Válaszuk rá hódolat volt s tisztelet.

Mert levett kalappal mélyen meghajoltak

és felkért minden tiszt egy szép signorát;
szétvált a tömeg, a táncosoknak
helyet adtak, míg arcukra írva állt,
hogy szívük most egy mély jelkép hatja át.

Elnémult a nép, az ajkak megremegtek,

hangszer hangja ünnepire változott;
olasz hercegsarjakkal lebegtek
francia földről jött bátor táncosok…
Nem, nem tánc volt, inkább mise-áldozat!

Úgy táncoltak, hogy tüzesre vált a kék ég

lánguktól, s bár lent a föld csendes maradt,
éreztük a sziklák szívverését
s vágyukat, hogy arra elzuhanjanak,
ahol Dante nyugszik szentelt kő alatt.

Majd a franciák újfent kalaplevéve

meghajoltak, és a hölgyek karjukon
visszatértek társaik körébe;
sok-sok déli hitves, testvér, jó rokon
csókja égett a harccserzett arcokon.

És a népből felszállt ekkor egy kiáltás.

Tudjátok-é, milyen az, ha zúg a nép
lázadón, hogy megrendülnek bástyák?
Ó, ez nem volt oly mennydörgő semmikép,
mert könnyfátyol vonta be mindük szemét.
 Inkább ámuló megérzés volt a hangban,
mint akik megértették isten szavát:
hogy rabságuk súlyos lánca pattan,
most már minden ember testvér és barát –
s ámulásuk ajkukról az égre szállt. 16

A júniusi győzelmek után mindenki azt remélte, hogy júliusban

befejeződik a háború, és Itália kivívja egységét. Teljesen váratlanul
érte az olasz népet a villafrancai fegyverszüneti egyezmény. III.
Napóleon Villafrancában találkozott Ferenc József osztrák császárral,
és egyezséget kötöttek. Ausztria lemondott Lombardiáról, de
Velence, Párma és Modena osztrák kézen maradt. III. Napóleon
Nizzát és Savoyát kapta az egyezmény értelmében.
Kétségbeesés és elkeseredés lett úrrá az olasz földön. III.
Napóleon képe eltűnt az utcákról, kirakatokból, az eddig
bálványozott császárt mindenki meggyűlölte. Úgy érezték, elárulta az
olasz népet, egyéni érdekeiért szegte meg ígéretét, és cserbenhagyta
szövetségeseit.
Elizabethet teljesen lesújtotta a nem várt kiegyezés. De
bármennyire rácáfoltak az események a francia császárba vetett
hitére, váltig hangoztatta, hogy bizonyára külső kényszer hatására
cselekedett, s a szándéka nemes volt. Penini anyjával együtt siratta
álmaik szertefoszlását. Elizabethet a csalódás beteggé tette, a sok
izgalom ártott gyenge tüdejének, állandó köhögési és fuldoklási
rohamai voltak. Az orvosok azonnali levegőváltozást ajánlottak, azt
mondták, hogy a fullasztó hőség végzetes lehet a beteg számára. Meg
kellett kockáztatni az utazást. Robert karjaiban vitte le feleségét a
kocsihoz, amellyel lépésben hajtottak az állomásra, s onnan vonaton
tették meg az utat Sienába. Egy osztrák orvos, aki csak rövid ideje
kezelte Elizabethet, annyira féltette, hogy Browningékkal utazott, és
Sienában maradt, hogy mindig kéznél legyen, ha szükség van rá.
16
Vajda Endre fordítása
 A városon kívül, a domboldalban feküdt az Alberti-villa, amelyet
Browningék a nyárra kibéreltek. Elizabeth az első hetekben fel sem
tudott kelni ágyából, Robert ápolta és etette, s amikor a lebukó nap
pirosra festette a domboldalt, az ablakhoz vitte, hogy gyönyörködjék
a naplementében. Elizabeth odahajtotta fejét férje vállára s halkan
mondotta:
– Olyan szép ez, drágám, olyan szép… és én úgy szeretném még
sokáig látni! Úgy szeretnék egészséges lenni, úgy szeretnék még
élni…
– Egészséges leszel, hamarosan egészséges leszel. – Robert
nyugodtan, komolyan beszélt. Elizabeth érzékeny füllel figyelte: nem
ámítja-e? De férje szavaiból teljes meggyőződés áradt, a költő egy
pillanatig sem kételkedett abban, hogy felesége meggyógyul.
Penininek ezen a nyáron élete legfőbb óhaja teljesedett: kis,
zsemlyeszínű pónilovat kapott, s apja tanította lovagolni. Browning
lovat bérelt, és amikor Penini már elég biztosan ült a nyeregben,
együtt kilovagoltak. Elizabeth addigra már egy keveset
megerősödött, kiülhetett a villa teraszára, és onnan nézte azokat, akik
számára a legkedvesebbek voltak. Robert olyan könnyedén szállt fel
a lóra, mintha még mindig húszéves lenne, Penini pedig fekete
bársony lovaglóruhájában, kalapja alól kibuggyanó aranyos fürtjeivel
bátran ülte meg a pónit, és apját biztatta, hogy gyorsabban, még
gyorsabban ügessenek. Elizabethnek, amíg kisfiát nézte,
gyermekkori lovaglásai villantak fel emlékezetében, a boldog
száguldások, majd a végzetes reggel, amikor a baleset érte. Azóta
nem ült lovon, azóta nem érezte a hajnalok csípős ízét, azóta nem
fogta el az a könnyű, boldog mámor, amit a mozgás öröme nyújt.
Akkor kezdődött el fogolyélete, amelyből hosszú évek után Robert
szabadította ki. Robert, aki még most is fiatal, egyenes tartású, s ha
lehet, még szebb, még vonzóbb, mint amikor megismerte.
Penini barátságot kötött mindenkivel, de különösen a pásztorokat
kedvelte. Amikor hajnalban a pásztorok kihajtották nyájaikat, a
kisfiú már a kertajtóban állt, s integetett új barátainak. Türelmetlenül
várta, hogy szülei felébredjenek, megreggelizzenek, és reggeli után
már el is tűnt. Futott a domboldalba belesimuló tisztásra, ahol a kis
bárányok legeltek. Ó is leheveredett a pásztorok mellé, s könyökére
támaszkodva hallgatta az énekszót. Ha egy-egy bárány elkódorgott, ő
is nagyban igyekezett, hogy visszaterelje a nyájhoz.
Szeptemberben eljött a szüret ideje, és ekkor Peninire újabb
örömök vártak. Együtt szedte a szőlőt a szüreti munkásokkal, együtt
kocsizott velük a szőlősszekereken, s estére holtfáradtan, de
boldogan tért haza.
Elizabeth lassan megerősödött, már kisebb sétákat is tudott tenni,
sőt írómappáját is elővette. De a verseiben nem tudott elszakadni a
fájdalomtól, amely beteggé tette, egyre csak megcsalt reményeit,
ábrándjait siratta. Amikor Robert arra kérte, hogy ne eméssze magát
az elveszett olasz szabadságért, ne foglalkozzék vele ennyit,
Elizabeth egyszerűen csak ezt felelte:
– Hiába próbálok másra gondolni, hiába veszem kezembe a tollat,
hogy másról írok, a szavak erősebbek nálam, akaratom ellenére is
mindig Villafranca motoszkál bennem.
Penini is gyakran kérdezte, mi történt Villafrancában. A tízéves
kisfiú nem tudta felfogni, hogy a sok győzelem után miért lett a
háborúnak ilyen szomorú vége.
Tulajdonképpen Penini számára írta meg Elizabeth Villafrancáról
szóló versét. Amikor felolvasta kisfiának, az heves zokogásban tört
ki, majd lecsillapodva csak ennyit mondott: „Köszönöm, anyukám,
köszönöm!” Azután elszaladt, de a kéziratot magával vitte. Anyjának
olyan szép, egyenletes írása volt, hogy Penini is könnyen tudta
olvasni. Nem szólt egy szót sem senkinek, de titokban lemásolta a
verset, és megtanulta. És egy napon, amikor a pásztorok abbahagyták
az éneklést, Penini szavalni kezdett. Elszavalta édesanyja legújabb
versét a barnára cserzett arcú, egyszerű embereknek, akik életük
nagy részét a sienai dombok között töltötték, s talán még akkor sem
értették volna meg a verset, ha Elizabeth olaszul írja. De Penini
elmondta nekik, hogy a vers az elárult olasz szabadságról szól, s a
pásztorok áhítattal hallgatták az aranyos fürtű, lángoló arcú kisfiút.
És mire a vers végére ért, megreszketett Penini hangja, elcsukló
zokogással mondta az utolsó két szakaszt:

Ez a mesének vége ím,

hajtsd térdemhez fejed.
Azt mondják, kis firenzeim,
szemed angol; – lehet:
de egy galambpárnak szemén
ilyen kékség csillant felém
a Szent Márk tér felett.

Ó gyermek, gyermek, több mesét

nem mondok; már nekünk,
– megérted-é? – Firenze szép
napfénye éjbe tűnt.
Ó gyermek, nézd csak az eget!
E földön, hol meghalt a tett,
mit ér az életünk?17

Penini otthon egy szót sem mesélt ezekről a délelőttökről. Csak a

naplójában jegyzett fel mindent. És mivel eszébe sem jutott elrejteni
a naplóját, Elizabeth elolvashatta mindazt, ami kisfiát foglalkoztatja.
Néha elszörnyülködött egy-egy helyesírási hibán, egyébként nagy
gyönyörűséggel látta, hogy mi minden érdekli Peninit, hogy
mennyire szereti a muzsikát, a könyveket, és milyen gyöngédséggel
ír pónijáról és minden más állatról. Elizabeth, minden alkalommal,
amikor elolvasta a naplót, kijelentette férjének:
– Nem azért, mert a mi kisfiunk, de nem láttam még Penininél
bájosabb, értelmesebb, melegebb szívű gyereket!
– Bé, édes kis Bém! – Robert összevissza csókolta feleségét. –
Nem ismerős neked ez a mondat: „Nem azért, mert a mi kisfiunk”?
17
Vajda Endre fordítása
Amióta elfogult szülők léteznek, minden gyermekkel kapcsolatos
észrevétel így kezdődik. És te sem vagy kivétel…
– Robert, drágám, úgy teszel, mintha csak én látnék csodát
Penben! És a pónit ki vásárolta neki? Én csak bársonyzekét adok rá,
és gallért hímezek neki, de te mindjárt lovat vásárolsz számára!
Robert bűnbánóan lehajtotta fejét. Elizabethnek igaza volt. 0 is
éppen eléggé kényeztette kisfiát…
Októberben az idő már hűvösebbre fordult, vége volt a szüretnek
is, Browningék visszatértek a Casa Guidibe. De ezt a telet nem
merték Firenzében tölteni; az orvosok azt ajánlották, hogy vagy
Rómába, vagy Palermóba menjenek, ahol enyhébb az éghajlat. Bár
Elizabeth nem szerette Rómát, mégis erre esett választásuk, mert
nagyon sok barátjuk élt Rómában, különösen sok festő. És Robert
mind több időt töltött rajzolással és festéssel.
Elizabeth Rómában a nyár folyamán írt verseit rendezte sajtó alá.
Bár bizonyosan tudta, hogy Angliában nagy felháborodással
fogadják majd a verseket, és hazafiatlansággal fogják vádolni, úgy
érezte, hogy ezeknek a verseknek meg kell jelenniök. Meg kell
tudnia a világnak, hogy Anglia milyen önzőén, közönyösen
viselkedett az olasz szabadságharccal szemben.
A versek 1860 márciusában jelentek meg Londonban, és
egyidejűleg New Yorkban is. Elizabeth megjósolta, hogy a
kritikusok darabokra tépik majd, és ez a jóslata teljes mértékben
bevált. Amikor olvasta a felháborodott bírálatokat, barátainak
kijelentette, hogy mindazt, amit Anglia ellen mondott, azért mondta,
hogy lelkiismeretén könnyítsen. Mindazt, amit leírt, meggyőződésből
írta. Sohasem törekedett írásaiban arra, hogy bárkinek is tessék, még
férjének sem akart ily módon tetszeni. Minden igazi művésznek
legelső kötelessége, hogy az igazat mondja, művészete kötelezi erre.
Aki akár egyetlen szó hazugságot leír, már nem művész…
Az angliai barátok közül is sokan felháborodott leveleket írtak
Elizabethnek, sőt testvérei, Henrietta és George, ha nem is nyíltan, de
burkoltan megírták, hogy nem értenek egyet nővérükkel.
 „Bé, drága Bém, hogy tehettél ilyent? – kesergett Henrietta egy
levelében. – Annyira szereted Itáliát?”
„Igen, szeretem Itáliát, s mindinkább olasz leszek. Szeretem Itáliát
azzal a vak, ostoba, makacs, megható szeretettel, amellyel minden
ember a hazáját szereti!” – válaszolta Elizabeth.
Ezekre a sorokra Henrietta nem tudott mit felelni.
Elizabeth népszerűségének sokat ártott új verseskötete,
mindamellett az Aurora Leigh eljutott az ötödik kiadáshoz. De a
régebbi könyv sikere nem tapasztotta be az újonnan kapott sebeket.
A költőnő egészsége erősen megsínylette a sok támadást, ritkán járt
el hazulról, de férjét küldte, hogy menjen el esténként, ne üljön
otthon. Browning nehezen hagyta magára feleségét, Elizabeth
azonban addig erőszakoskodott, míg végül Robert elfogadta a
meghívásokat, és egyedül járt el társaságba. Amikor hazajött, mindig
benézett Elizabethhez, s rendszerint egy könyv mellett találta. Penini
már aludt, azt a könyvet ölelve magához, amelyet éppen olvasott.
Ugyanúgy szeretett olvasni, mint édesanyja, kedvenc olvasmánya a
Monte-Christo volt. Ezen a télen már latinul is tanult, s míg az igéket
ragozta, Elizabeth gondolatai a múltban kalandoztak, amikor Bróval
együtt készültek a latinórákra. Az évek folyamán már
megcsendesedett a fájdalom, s szelíd bánattá csitult; az emlékek már
nem marták, nem kínozták. Néha, amikor elnézte a könyvek fölé
hajló Peninit, öccse arcvonásait vélte felfedezni benne, és arra
gondolt, mennyire szeretné Bro a kisfiút. Hiszen fiútestvérei is, akik
pedig mind elfordultak tőle házasságakor, rajongtak Peniniért.
Elizabeth amúgy is gyenge idegrendszerét kegyetlen csapás érte:
Henrietta meghalt. Bár húga majdnem egy éve betegeskedett,
Elizabeth az utolsó pillanatig reménykedett a gyógyulásban. Amikor
utoljára látta, tauntoni kedves házukban, férjével és három apró
gyermekével, Henrietta vidám, egészséges, és boldog volt. Elizabeth
egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy a szép szőke, mosolygós
teremtés többé nincsen.
 – Én voltam mindig beteg, hányszor lemondtak rólam az orvosok,
és most meg kellett érnem Henrietta halálát. Mi lesz a három
kicsivel? – kérdezte kétségbeesetten.
– Majd Arabel viseli gondjukat – vigasztalta férje –, Arabel eddig
idegen árváknak adta minden szeretetét, most majd Henrietta helyett
anyja lesz gyermekeinek.
– Valamikor tizenegyen voltunk a Hope End-i kastélyban. Apánk
szerette, ha külföldi útjáról hazaérkezett, és mind vártuk őt a hallban.
Édesanyám állt a nyitott ajtóban, és mögötte felsorakoztunk mind a
tizenegyen… ha most visszagondolok erre a képre, megborzadok,
hány halott… A sort édesanyám nyitotta meg, majd Bro következett,
azután Sam Nyugat-Indiában, utána apánk s most Henrietta –
mondotta elkínzottan. – Vajon ki lesz a következő?

Elizabeth heteken át nem nyitotta ki írómappáját, még levelet sem írt,

és a könyvek sem kötötték le. Délelőttönként Peninit tanította
irodalomra, nyelvekre. Ezek az órák jelentettek csak számára örömet.
Utána leült a kandalló mellé, s hallgatta a kisfiú zongorajátékát.
Gondolatai mind gyakrabban tértek vissza a múltba, s míg a gyermek
zongorán futkározó ujjait nézte, a Hope End-i kastély nappali szobája
villant fel emlékezetében. Miss Orme-ot látta maga előtt, szegény,
szeplős, piros arcú Miss Orme-ot, aki hányszor kérte szép szóval,
hányszor förmedt rá haragosan, amiért nem akart gyakorolni. Nem,
nem volt türelme a skálázáshoz, az egy helyben üléshez, csak futni,
vadul rohanni, száguldani szeretett, minden mozgásért lelkesedett, és
gyűlölt minden mozdulatlanságot.
Most eltűnődve gondolta: milyen kár, hogy nem tanult meg
zongorázni. Talán ha játszani tudna, feloldódna benne a fájdalom.
Talán ha eljátszana azokat az együgyű kis darabokat, amelyeket
Henrietta játszott… Milyen kegyetlen az élet, milyen keveset adott
szegény kis húgának! Henrietta csak örömre, derűre született, és
milyen hamar belefojtották a derűt, a kacagást. S most, hogy kijutott
a fényre, milyen hamar itt kellett mindent hagynia…
Robert aggódva figyelte feleségét. Elizabeth arca még jobban
megkeskenyedett, s az egykor zöldeskék, ragyogó tekintetű szem
most fekete volt a visszafojtott könnyektől. A jó barátok naponta
meglátogatták, ha csak rövid időre is, és igyekeztek gondolatait
elterelni gyászáról. Erre a politikai helyzet nyújtott lehetőséget.
Itália a villafrancai kiegyezésbe nem nyugodott bele. Újabb hős
szabadságharcos lépett a porondra: Garibaldi ezer vörösingesével
partra szállt Szicíliában, és hamarosan egész Szicíliát és Nápolyt
megszabadította II. Ferdinand nápolyi király uralmától. Garibaldi –
bár meggyőződéses köztársasági volt – a Szárd Királyságban látta az
olasz egység megteremtésének egyedüli lehetőségét. Ezért a
meghódított területeket átadta, Cavour pedig Róma és Velence
kivételével egyesítette II. Viktor Emánuel szárd király uralma alatt a
kis királyságokat. Elizabeth, aki egy ideig nem tudott semmi másra
gondolni, mint Henrietta halálára, lassanként érdeklődni kezdett az
olasz események iránt. Cavourban, a zseniális államférfiúban látta
Itália egységének és függetlenségének biztosítékát. De testi ereje
egyre hanyatlott, nem tudott úgy lobogni, lelkesedni, sőt örülni sem,
mint 1859-ben. 1861 tavaszán vissza akartak térni Firenzébe, a Casa
Guidibe. Elizabeth gyakran mondotta bús előérzettél, hogy szeretne
már otthon lenni, ahol annyi boldog órát töltöttek. Már készülődtek,
csomagoltak, amikor Andersentől levelet kaptak. A nagy mesemondó
tiszteletét szerette volna tenni a költő házaspárnál. Browningék
elhalasztották utazásukat, ők is örültek, hogy megismerhetik
Andersent. Penini, Andersen nevének említésére valósággal lázba
jött. Talán csak akkor lett volna nagyobb öröme a látogatásban, ha a
Robinson Crusoe szerzője támad fel, és azt látják vendégül.
Elsősorban a dán lobogó színét érdeklődte meg édesapjánál, majd,
amikor megtudta, hogy élénkpiros mezőben fehér kereszt a dánok
nemzeti zászlója, kemény papíron megfestette a lobogót, zászlórudat
is szerzett hozzá, és kifüggesztette lakásuk ajtajára. Barátait –
Rómában is akadtak szép számmal barátai – mind előre értesítette a
nagy eseményről. Egyesek nem ismerték Andersen nevét. Penini
ezeknek mesedélutánokat tartott, és fáradhatatlanul olvasta a rút
kiskacsa, a hableány, a fenyőfa és a rendíthetetlen ólomkatona
meséjét.
A látogatás napján összeterelte barátait, és amikor Andersen
kocsija megállt a házuk előtt, előlépett, és németül köszöntötte az
írót. Utána a gyereksereg harsány éljenzésben tört ki.
– Ki vagy te, kisfiam? – kérdezte Andersen meghatottan és kicsit
csodálkozva.
– Nevem Robert Wiedemann Barrett-Browning – felelte Penini
bíborra gyúltan –, és ezek a fiúk barátaim! – mutatott az összegyűlt
gyermekhadra.
Andersen nem győzte magasztalni Elizabethnek kisfiát, és ezzel
egy csapásra megnyerte a Browning házaspár szívét. Hamarosan
olyan meghitt hangulat alakult ki közöttük, mintha már régtől fogva
ismerték volna egymást. Elizabeth elmondotta, hogy Andersen
minden meséje közül az Anya történetét szereti a legjobban. Az
anyáét, aki hangja csengését, haja színét, szíve melegét, szeme fényét
adja, hogy megmentse gyermeke életét.
– Csodálkoztam, hogy ezeket az érzéseket megérti egy férfi, és
meg tudja írni – mondotta Elizabeth –, bizonyára önnek nagyon jó
édesanyja volt!
– Igen – felelte az író, és az emlékezés mosolya lágyította meg
sovány, éles vonású arcát –, nagyon-nagyon jó édesanyám volt, s jó
apám is… Nagyon szegények voltunk, s a kis szobában, amelyben
felnőttem, alig volt bútordarab, de a szeretet mindent pótolt. Apám
kis színházat eszkábált össze számomra, a díszleteket maga festette, s
a bábukat maga készítette, fából, rongyból és – szeretetből…
Míg az író beszélt, Penini észrevétlenül benn termett a szobában.
Nagy, figyelő szemmel megállt az ajtóban, majd kifelé intett. És
sorban egymás után léptek be pajtásai, fényes fekete hajú,
napbarnított arcú olasz gyerekek, akik nem értették ugyan Andersen
szavát, de mégis mintegy bűvöletben hallgatták az írót, aki észrevette
megszaporodott hallgatóságát, rájuk mosolygott, és tovább mesélt
gyerekkoráról. Beszélt arról a lobogó vágyról, amely hajtotta, hogy
otthagyja szegényes otthonát, és mint a mesebeli vándorlegény,
elinduljon a nagyvárosba szerencsét próbálni. Maga sem tudta, mi
akar lenni: énekes, színész, drámaíró, költő vagy mesemondó? Csak
valami motoszkált benne, valami feszítette a szívét, valamit mondani
akart az embereknek.
– Ha ma megkérdeznének, mit akartam mondani – az író
elgondolkozva nézett az égőszemű gyerekekre –, azt felelném:
„Sohase gúnyoljátok a rút kiskacsákat, nem tudjátok, melyikből válik
fényes fehér tollú, büszke hattyú!” Gyerekkoromban engem is
kinevettek, mert elkívánkoztam hazulról, mert több akartam lenni,
mint amennyi egy szegény foltozóvarga és egy mosónő fia lehet, és
nem tudták, hogy egyszer még kivilágítják szülővárosomat, ha
hazatérek, és fáklyásmenetet rendeznek tiszteletemre!
Andersen látogatása belenyúlt az estébe, és amikor elment, meg
kellett ígérnie, hogy másnap is eljön. Penini másnap már ebéd előtt a
ház előtt várta az írót, hiába mondták szülei, hogy csak délutánra
ígérte látogatását. Browning kicsit csodálkozott, hogy kisfia, aki írók
s költők között nőtt fel, Andersent ennyire szívébe zárta.
– Ne csodálkozz ezen, drágám – mondta Elizabeth –, Andersen
művészete közelebb áll hozzá, mint bármelyik nagy íróé! Hiszen
egyik sem tudja nyújtani azt, amit Andersen nyújt minden
gyereknek: a valóság és a mese csodálatos összefonódásából
származó varázst!
Egy héten át mindennapos vendég volt az író a Browning-házban.
És az utolsó napon, amikor hatalmas virágcsokorral búcsúzott
vendéglátóitól, Elizabeth egy papírlapot szedett elő mappájából.
– Andersen úr – mondta elfogódottan –, egy álló héten át sok-sok
mesével örvendeztetett meg bennünket, különösen a kisfiámat.
Engedje meg, hogy ma én nyújtsak át önnek egy verset – cserébe a
meséiért. Megengedi, hogy felolvassam?
 ÉSZAK ÉS DÉL

„Adj földet nékünk, hol nő az olajfa.”

Kiáltott Észak le Délnek.
„Hol fújja a napnak aranyos ajka
A szőlő kék buborékait rajba!”
Kiáltott Észak le Délnek.

„Adj embert onnan, hol borús a róna.”

Kiáltott Északnak Dél fel.
„Küszködő embert, ki esőre, hóra
edzett s a gondra, mely reá van róva!”
Kiáltott Északnak Dél fel.

II

„Adj teljesebb tengert és dombot több fénnyel.”

Így szólt le Észak a Délhez.
„Mert jelképek s fényesség fokain lépdel
A művészet, míg az Úr térdéhez ér fel.”
Így szólt le Észak a Délhez.

„Adj buzgó lelkeket hitre s imára.”

Északhoz így szólt a Dél fel.
„Akik a sötétben legalul állva
Mondják az Istenről: Él bizonyára.”
Északhoz így szólt a Dél fel.
 III

„Óh magasabb mennyeket, melyek puhábbak!”

Sóhajtott Észak le Délnek;
„Lobogó virágot s feltörő fákat
És pillét, mely dalokból s tüzekből támadt!”
Sóhajtott Észak le Délnek.

„És mágust, hogy lássa át ezt a világot!”

Sóhajtott Északnak Dél fel.
„Költőnek nyelvét, a keresztség-lángot,
hogy szólítsa nyelvén a fát s virágot!”
Sóhajtott Északnak Dél fel.

IV

Ezért a legnagyobb emberét, kincsét

Leküldte Észak a Délre;
Rómába Andersen így jött.
„De ismét Elviszed vissza őt magadnak innét?”
Szólt a Dél Északhoz félve. 18

– Asszonyom – Andersen csak néhány pillanat után tudott

megszólalni, és hangja remegett a meghatottságtól –, nem tudok
szavakat találni, amelyekkel köszönetemet kifejezhetném. Nem
tudom, mivel érdemeltem ki, hogy Anglia legnagyobb költőnője
verset ír hozzám. Számomra ez a költemény a legszebb kitüntetés.
És Andersen ajkához emelte Elizabeth vékony ujjú kis kezét,
amelynek fehér bőrén átütöttek a halványkék erek.
Az író távozott, magával vitte a költeményt, mint a
legbecsesebbet, amelyet valaha költőtárstól kapott, és nem tudta sem

18
Tóth Eszter fordítása
ő, sem a törékeny testű asszony, hogy ez a vers volt Elizabeth
Barrett-Browning utolsó verse.
 UTÓSZÓ

Elizabeth bús előérzettél vágyott vissza a Casa Guidibe. „Haza

akarok menni” – hajtogatta csökönyösen. Browning kénytelen volt
meghajolni felesége akarata előtt.
Úgy tervezték, hogy csak néhány napig maradnak Firenzében, a
június meleg volt, utána Sienába utaznak, kibérlik a Villa Albertit,
amelyet annyira megszerettek, s ahol Penini annyi jó barátot szerzett
a pásztorok között. De megérkezésük másodnapján tragikus
hirtelenséggel meghalt Cavour, az egységes Olasz Királyság első
miniszterelnöke. A csapás teljesen letörte Elizabethet. „Ha könnyeim
és vérem megmenthették volna, szívesen adtam volna érte
mindkettőt” – írta Sariannának.
A kihalt Firenzében a Casa Guidi is néma volt a gyászos
napokban. A kicsi asszony ott kuporgott kerevetén, s noha a nyitott
ablakokon át ömlött be a napfény, fázósan burkolózott arannyal
átszőtt, indiai kendőjébe. Mostanában mindig ezt a kendőt viselte,
Robert első itáliai ajándékát. Eljátszogatott a kis asztalon levő apró
holmikkal, egyet-egyet többször is kezébe vett, visszaidézte azokat a
pillanatokat, amikor Robert megajándékozta őt velük. Azután egy
napon előszedte férje leveleit. Egy darabig ölében tartotta a
bársonyládikót, amelyben a levelek pihentek, már kezében volt a
finom művű kulcs, hogy felnyissa a ládát, végül letette a kulcsot.
„Talán még nincs rá szükség, talán még van egy kis időm…” –
gondolta.
A szomszéd szobából Penini zongorajátéka hallatszott be, Chopint
játszott. Elizabeth felkelt, a félig nyitott ajtóhoz lépett, onnan nézte
kisfiát. A gyerek aranyos fürtjeibe beleakaszkodott a beömlő
napsugár, kis arca csupa komolyság, elmélyedés volt.
Vendég érkezése ritkán törte meg a ház csendjét, a barátok nagy
része nyaralt, s közömbös látogatókat nem engedett be Wilson.
Tudta, hogy fárasztja asszonyát a beszéd.
Június végén a hőség már szinte elviselhetetlenül nehezedett a
városra, de Elizabeth olyan gyenge volt, hogy orvosai nem engedték,
hogy megkockáztassa az utazást. Már kora reggel bezárták a nagy,
zöld ablaktáblákat, de a meleg belopakodott még a zárt
ablaktáblákon is. Elizabeth, akit a hőség elbágyasztott, estefelé
kitárta valamennyi ajtót-ablakot, és élvezte, hogy a hűs levegő
egészen átjárja. Vacsora után már érezte, hogy meghűlt, a torkát
fájlalta, köhögni kezdett. A megrémült Browning azonnal orvost
hívatott, aki tüdőgyulladást állapított meg.
Öt napon át tartott a láz. Elizabeth látszólag nem vette komolyan a
betegséget, igyekezett férjét vigasztalni.
– Ne aggódj, drágám – mondta mosolyogva –, tudod, milyen
könnyen meghűlök, s azt is tudod, milyen gyorsan elmúlik a hűlés!
Utolsó estéjén sokkal frissebbnek látszott, mint az előző napokon.
Tervezgette, hogy amint meggyógyul, elutaznak. Penini, amikor
elbúcsúzott tőle, kétszer is megkérdezte: – Igazán jobban vagy,
anyukám? – Anyja jókedvűen felelte: – Sokkal-sokkal jobban,
kisfiam!
Hamarosan elaludt, de férje, aki rendszerint késő éjjelig virrasztott
mellette, riadtan figyelte, hogy milyen nyugtalanul alszik. Időnként
felébredt, majd újra elszenderedett. Browning aggódva kérdezte: –
Hogy vagy, drágám? – Elizabeth felvetette szemét, rámosolygott
férjére és úgy felelte: – Ragyogóan!
Ez volt az utolsó szava. Browning, aki továbbra is mellette
maradt, azt hitte, hogy csak alszik, olyan kisimult, nyugodt volt az
arca, mint egy kislánynak, és az ajka szélén mosoly ült…
1861. július elsején, amikor Elizabethet temették, a Casa Guidi
környékén valamennyi üzletet bezárták. Mindegyik olasz újság nagy
részvéttel emlékezett meg a legnagyobb angol költőnőről, Itália igazi
barátjáról.
Browning a temetés után Peninivel együtt elhagyta Firenzét,
Angliába mentek. Megfogadta, hogy egész életét kisfiának szenteli,
hogy az agyondédelgetett, agyonkényeztetett gyerek ne szenvedjen
túlságosan édesanyja halálától. Fogadalmát hűségesen betartotta,
sohasem nősült újra, csak Penininek élt, később édesapja halála után
Sarianna költözött hozzájuk.
Elizabeth családja szerette volna, ha testvérük holttestét Angliába
hozzák, és Ledburyben, édesanyja mellé temetik, de Browning nem
egyezett bele. Azt akarta, hogy felesége a firenzei temetőben,
ciprusok tövében pihenjen, abban a városban, amelyet annyira
szeretett, amelyben élete legboldogabb éveit töltötte, ahol fia
született, és ahol igazi otthona volt.
A Casa Guidi homlokzatára fehér márványtábla került. A
márványtáblán aranybetűs felírás:

Itt írta verseit és itt halt meg

Elizabeth Barrett-Browning,
aki asszonyi lelkében egyesítette
a tudós bölcsességét a költő ékesszólásával,
és aki aranydalok láncán fűzte egybe
Itáliát Angliával.

A hálás Firenze állíttatta az emléktáblát 1861-ben.

 JEGYZETEK

Andersen, Hans Christian – (1805-1875); világhírű dán meseköltő

és író
Aurora Leigh – ejtsd: órora lé
Bagni di Lucca – ejtsd: bánnyi di lukká
Barrett, Elizabeth – ejtsd: barett, elizabet
Beecher-Stowe, Harriet – ejtsd: bícser sztau, herriet (1811-1896);
amerikai írónő, a rabszolga-felszabadító mozgalom lelkes híve
Berkshire – ejtsd: börksájr
Blackwood's Magazine – ejtsd: blekvúdsz magazin
Boyd, Hugh – ejtsd: bojd hjú
Browning, Robert – ejtsd: brauning, robert (1812-1889)
Byron, George Gordon (Lord) – ejtsd: bájrn, dzsórdzs gordn
(1788-1824); nagy angol költő, a forradalmi romantika
képviselője
Cambridge – ejtsd: kémbridzs; híres angol egyetemi város
Casa Guidi – ejtsd: kázá gidi
Catalani, Angelica – ejtsd: kátáláni, andzseliká (1780-1849);
világhírű olasz énekesnő Cavour, Camillo Benso – ejtsd: kávur,
kamilla benszo (1810-1861); olasz államférfi, az egységes
Olaszország egyik megteremtője
Chambers – ejtsd: csámbösz
Champs-Élysées – ejtsd: sánzelizé; Párizs egyik főútvonala
Charles – ejtsd: csárlsz
Charterhouse – ejtsd: csártörhauz
Chaucer, Geoffrey – ejtsd: csóször, dzsefri (1342-1400); az angol
irodalom első nagy alakja
Chianti – ejtsd: kjánti; híres olasz vörösborfajta, a Firenzétől délre
eső Chianti dombos vidékén terem
City – ejtsd: sziti; itt: London belvárosa, bankközpontja és üzleti
negyede
Cook, Surtees – ejtsd: kuk szártisz
Coxhoe Hall – ejtsd: kákszhó hói
Dickens, Charles – ejtsd: dikinz, csárlsz (1812-1870); nagy angol
realista regényíró Dumas, Alexandre (idősebb) – ejtsd: dümá
alekszandr (1802-1870); romantikus francia regényíró
Fenham Hall – ejtsd: fenhem hói
Fiesole – ejtsd: fiezole; kisváros Firenze közelében
Flush – ejtsd: flás
Garibaldi, Giuseppe – ejtsd: garibaldi, dzsuzeppe (1807-1882);
olasz szabadsághős, az egységes Olaszország egyik megteremtője,
az olasz nemzeti felszabadító mozgalom vezére
George – ejtsd: dzsórdzs
Globe and Traveller – ejtsd: glób end treveller
Glosteen, Harry – ejtsd: glasztin hám
Gloucester – ejtsd: glószter; város Anglia délnyugati részén
Graham-Clark – ejtsd: grehem klerk
Hastings – ejtsd: hesztingsz; város Anglia déli részén
Hawthorne, Nathaniel – ejtsd: hószorn nátániel (1804-1864);
amerikai regényíró Hedley – ejtsd: hedli
Hope End – ejtsd: hóp end
James – ejtsd: dzsémsz
Jane – ejtsd: dzsén
Joe – ejtsd: dzsó
Keats, John – ejtsd: küsz, dzsón (1795-1821); nagy angol költő
Kenyon – ejtsd: kenjön
Ledbury – ejtsd: ledböri
Louvre – ejtsd: lúvr; Párizsban, a hajdani királyi palotában
elhelyezett világhírű művészi gyűjtemény és képtár
MacSwiney – ejtsd: mekszvini
Mitford, Mary – ejtsd: mitford, méri
Newcastle – ejtsd: nyúkászl
New Cross – ejtsd: nyű krossz
New Monthly Magazine – ejtsd: nyu manszli magazin
Nightingale, Florence – ejtsd: nájtingél, florensz
Orme – ejtsd: órm
Oxford Street – ejtsd: okszfód sztrít (street=utca)
Page, William – ejtsd: pédzs, viljem
Regent Street – ejtsd: ridzsent sztrít
Sam – ejtsd: szem
Sand, George – ejtsd: szan, dzsórdzs (1804-1876); haladó,
romantikus francia írónő, aki férfinevet vett fel
Sarianna – ejtsd: szárienná
Shelley, Percy Bysshe – ejtsd: seli, perszi bis (1792-1822); az
angol romantika legnagyobb költője
Southampton – ejtsd: szauszemten; angol kikötőváros
Story, William – ejtsd: sztori, viljem
Sue, Eugéne – ejtsd: szü, özsén (1804-1857); francia romantikus
regényíró
Tennyson, Alfred (Lord) – ejtsd: teniszn, alfrid (1809-1892); nagy
angol költő
Three Mile Cross – ejtsd: szri májl krossz
Torquay – ejtsd: torkvé; tengerparti város Anglia déli részén
Toscana – ejtsd: toszkáná; Közép-Olaszország egyik területi
egysége, székhelye: Firenze
Trinity College – ejtsd: triniti kalidzs; Szentháromság Kollégium
Wight szigete – ejtsd: vájt; sziget Anglia déli partján
Wimpole Street – ejtsd: vimpól sztrít
Wollstonecraft, Mary – ejtsd: valsztónkraft, méri
Wordsworth, William – ejtsd: vödzvört, viljem (1770-1850);
romantikus angol költő