VALDEMAR BALDHEAD

A Sakkisten

2351. május 18-án a Los Angeles-ben megjelenő Nyugat-amerikai Informátor a következő hírt közölte:
„Tegnap az esti órákban Santa Barbarában letartóztattak egy ismeretlen nevű, őrült sakkozót, aki néhány napja
felforgatta a városka nyugodt életét. Az illető azt állította, hogy ő a Sakkisten fia, maga köré gyűjtötte a helyi sakkozók kis
csoportját, s azok elhagyva otthonukat és családjukat, vele együtt a városi park nyári pavilonjaiba költöztek, s ott
sakkozással és mesterük tanításának hallgatásával töltötték az időt.”
A Nyugat-amerikai Informátor vidéki mediofon volt, így az idézett hír csak helyi visszhangot keltett. A legtöbben jót
nevettek rajta. A nevetők többsége később sajnálta, hogy példányát (a szokott módon, Sinoxban feloldva)
megsemmisítette. Nem telt bele negyvennyolc óra, s már az egész világ tudott a „Santa Barbara-i sakkozóról”. És már nem
nevetett senki.
Ezalatt a negyvennyolc óra alatt események láncreakciója játszódott le, és az egyes mozzanatok robbanó ereje mind
nagyobb lett. Santa Barbara sakkozói megpróbálták kiszabadítani bálványukat. Késő éjjel a rendőrség Los Angelesbe
szállította. Reggel őrjöngő tömeg támadta meg a városi börtönt. Halottak és sebesültek voltak. Még ugyanezen a napon,
május 19-én délben páncélozott boliddal átszállították a „Santa Barbara-i sakkozót” Észak-Amerika földi fővárosába,
Chicagóba. Mire a bolid leszállt az ottani repülőtéren, a foglyot kísérő rendőrökön váratlanul „sakkőrület” tört ki - ahogy a
tömegtájékoztatási eszközök nevezték -, térdreborultak előtte, kezeit csókolgatták, és a sakkozásról beszélgettek vele.
Leszállás után rögtön vadul sakkozni kezdtek. De otthagyták a sakktáblát és fegyvert ragadtak, amikor az Észak-Amerika
műhold-fővárosából érkezett parancsra a hadsereg megtámadta a rendőrség főhadiszállását. Az amerikai rendőrség, civilek
segítségével, másfél óra hosszat keményen védekezett. Rohamosztagosok bravúros akciója döntötte el a harcot - a „Santa
Barbara-i sakkozó” a hadsereg kezére került.
Nem telt bele egy nap, és Észak-Amerika egész hadserege nem tisztekből és katonákból állt többé, hanem
sakkozókból. A hadsereg megtagadta az engedelmességet a kormányzatnak, s nyomban ezután helionsugarakkal
megsemmisítette a műhold-kormányszékhelyet, a minisztériumok többségével együtt. Ugyanakkor lemészárolták a
chicagói kormányhivatalok vezetőit. A templomokban sakktáblát állítottak az oltárokra. A „Santa Barbara-i sakkozó”, akit
most Sakkistennek neveztek, a kontinens ura lett. Nevében a földrész tíz legkiválóbb sakkozója gyakorolta az irányítást, a
Rio Grandétól Alaszka csücskéig. Ők döntöttek mindenről, de főként arról, hogy kit illet meg a legmagasabb kitüntetés:
játszhat a Sakkistennel. Pontosabban: elveszítheti a játszmát, mert Ő sohasem veszített.
A Sakkbirodalom első ügynökei 2351 júniusában hatoltak be az afrikai földrészre. Hirdetni kezdték a Sakkisten
tanítását, s az Egyesült Afrika fekete és fehér lakosai úgy hallgatták szavukat, mint a legédesebb zenét. A hatóságok hiába
próbáltak ellenállni, megismétlődött az előző folyamat, a hatásos orbitális tűzijátékkal együtt: a hadsereg helionnal
megsemmisítette a műhold-kormányszékhelyet.
Szeptember végére a Sakkbirodalomhoz tartozott már Észak-Amerikán és Afrikán kívül Dél-Amerika, Közép-
Amerika, Óceánia és Ausztrália is. Csak az ausztrál kormánynak sikerült elmenekülnie, Japofülonéziában talált menedéket.
Ez az ország (az egyesült Japán, Fülöp-szigetek és Indonézia) megőrizte függetlenségét, mert szoros védőkordont létesített
(a kormányszékhelyet a biztonság kedvéért lehozták a Földre), s óriási propagandaháborút indított a Sakkisten ellen.
Okamura elnök azt mondta híres beszédében:
- Az egyesülés szent napja óta még sohasem fenyegette függetlenségünket ekkora veszély. Járvány pusztít a világon, a
hamis próféta műve, aki Buddhát, Krisztust és Allahot a sakktáblával helyettesíti! Ebben a nehéz órában törhetetlen hitre
van szükségünk, mozgósítanunk kell minden erőnket, hogy megmentsük a legdrágábbat: otthonunkat, kultúránkat,
létünket. Hiszem, forrón hiszem, hogy mindannyian egy emberként…
A tények nem igazolták Okamura forró hitét. A Fülöp-szigeteken Mario Menendez nemzetközi nagymester, a
világbajnoki elődöntők legutóbbi fordulójának győztese lázadást szított. A fölkelést vérbefojtották ugyan, de Okamura
tudta, hogy ez csak a kezdet. Ugyan mire számíthatott? Semmiképpen sem arra az összefogásra, amelyről olyan
patetikusan szónokolt Tokaidóban, az Egyesülés terén. Csak a csodára számíthatott, de csodákat legföljebb a régmúlt
történelem ismert - ő egyet sem látott, egyről sem hallott életében. Nem számítva persze azt a csodát, amelyet éppen a
Sakkisten művelt.
Szeptember 26-án a tokaidói kormánypalotában Okamura kormánya az emigráns ausztrál kormánnyal tanácskozott.
Sloane, Ausztrália elűzött miniszterelnöke emelkedett szólásra:
- Nem üres kézzel jöttünk önökhöz, és noha úgy fogadtak bennünket, mint a páriákat…
- Mit vártak?! - csattant fel Saerto tábornok, a hadügyminiszter. - Virágfüzéreket és díszlövéseket? Naponta
provokáltak minket az óceánon! Örüljenek, hogy egyáltalán befogadtuk magukat!
- Ez a lépés önnön javukat szolgálta - felelte Sloane. - Csak a mi segítségünkkel menthetik meg függetlenségüket!
- Talán ugyanúgy, ahogy maguk Ausztráliát megmentették? - gúnyolódott Saerto.
Okamura fölemelte kezét, hogy lecsillapítsa, s egy cseppet meghajolva, jellegzetes japán mosollyal fordult az
ausztrálokhoz:
- Nézzék el indonéz barátunk hevességét. Őt is, mint mindannyiunkat, az a veszély aggasztja, amely Japofülonéziát
fenyegeti. Őszinte részvétet érzünk önök iránt. A világot sújtó tragédiáért épp oly felelősek vagyunk, mint önök. Először
Ausztráliában és Amerikában csökkentették szinte nullára a munkaidőt, és hogy a művelt néptömegek elegendő
elfoglaltságot találjanak, terjeszteni kezdték a sakkot mint az unalom orvosságát. Mi pedig szinte rögtön átvettük ezt a
módszert. Mindannyian hibásak vagyunk. Mi teremtettük meg azt a légkört, amelyben a magát Sakkistennek nevező
ember könnyűszerrel kiválthatta a sakkőrületben megnyilvánuló tömegpszichózist… Félünk ettől a démontól. Ha segíteni
tudnak, hálánk végtelen lesz.
- Megbocsásson excellenciád, de nem osztom véleményét arról az emberről - felelte tisztelettel Sloane. - Nem
vérszomjas démon ő, hanem érzékeny fiatalember, aki szenved az ő nevében rendezett mészárlások miatt. Fékezni próbálja
embereit. A vérontás megrendíti, a gonoszság, az ármány, a hazugság elszomorítja és kétségbe ejti. Senkit sem bujtogat
agresszióra, csak a sakkról szóló tanításait hirdeti. Nevezetesen azt állítja, hogy éppen kétezer évvel ezelőtt atyja, a
Sakkisten, leszállt a földre, és megtanította az embereket erre a játékra, most pedig, látván a sakkozás példátlan
felvirágzását bolygónkon, elküldte fiát, hogy „jó szóval a sakk országává tegye a Földet”. Ez egész értelmesen hangzik,
hiszen mit tudunk a sakkjáték kezdeteiről? Föltételezzük, hogy Indiában született a hatodik században, és onnét terjedt el.
Semmi egyebet… Természetesen nem állítom, hogy isten, egyszerűen őrült, de az a „jó szó”, amit hirdet, valóban nem
rossz: arról beszél, hogy az emberek hagyjanak föl a testvérgyilkos harcokkal, viszályokkal, háborúkkal, és békés úton, a
sakk segítségével oldjanak meg minden politikai, sőt egyéni problémát. Az oltárokat nem ő döntötte le, a fölfordulást a
tömegek csinálták. Önöket sem ő maga fenyegeti, hanem a saját népük, amely ha ma még nem is, de hamarosan az ő
kormányzása alá akar kerülni.
- Két kérdésem van - szólalt meg Okamura. - Az első: valóban lángeszű sakkozó ez az ember, vagy más módszere van:
hipnotizálja ellenfeleit, vagy telepatikus úton kitalálja stratégiájukat?
- Gondosan elemeztük a játszmáit - felelte Sloane -, és teljesen kizártnak tartjuk, hogy hipnózisról vagy telepátiáról van
szó. Ez az ember egyszerűen született sakkfenomén. Hihetetlen fantáziával, gyorsan és szinte ösztönösen játszik,
tévedhetetlen az intuíciója, azonkívül ragyogó technikája és szinte emberfeletti kombinatív tehetsége van. Olyan ez, mint
valami hatodik érzék. Az ellenfél legkisebb hibáját is észreveszi, ő maga pedig nem követ el hibát. Ez volt szakértőink
véleménye, akik egyébként annyira beleszerettek a játékba, hogy elsőként lázadtak föl ellenünk.
- Akkor pedig: lehetséges-e, hogy egy őrült ilyen csodálatosan játszik? - tette fel Okamura a második kérdést.
- Kedves barátom - váltott Sloane bizalmasabb hangra -, a lángelme éppen az őrülettel függ össze. Hadd
emlékeztessem önöket egy esetre, amely 1961-ben történt. A szovjet Tal volt a világbajnok. Egy elmeorvos megkérte, hogy
jöjjön el a kórházba és játsszon egy őrülttel, aki azt állítja, hogy a világ legjobb sakkozója. Tal teljesítette a kérést, és
veszített! A második játszmában összeszedte erejét, és szép harc után győzött. És úgy történt, ahogy az orvos előre látta: a
vereség meggyógyította a beteget. Eltávozhatott a kórházból. Nem sokkal később Tal Rigában találkozott vele egy
nyilvános sakkversenyen, és felkérte egy játszmára. Már a megnyitásban döbbenten látta, hogy ellenfele középszerűen,
fakón, fantáziátlanul játszik. Mert meggyógyult!
A hallgatást Saerto törte meg, immár sokkal szelídebben:
- Azt említette az előbb, hogy segíthetnének rajtunk. Valóban tudják a módját, hogy a járványt távol tartsuk
Japofülonéziától?
- Nem tudjuk, hatásos lesz-e a módszer, de úgy látjuk, ez az egyetlen lehetőség arra, hogy megállítsuk, sőt
megsemmisítsük a Sakkbirodalmat - felelte Sloane. - Gondolják meg, az egész gigászi építmény sarkköve egy ember
legyőzhetetlenségének mítosza. Ha csak egyszer is vereséget szenved, a mítosz szétfoszlik, s az építmény összeomlik, mint
a kártyavár. A vereség kigyógyítaná híveit.
A Japofülonézek gúnyosan nevettek.
- Már megbocsásson - mondta Saerto -, erre mi is gondoltunk. Ennyit nem nehéz kitalálni. De honnan vegyük azt a
szuperzsenit, aki legyőzi?
- Tábornok úr, mi pontosan tudjuk, hogy mire gondoltak - felelte hidegen Sloane. - A hírszerzésünk nem működött
rosszul. Még azt is tudjuk: arra gondolnak, hogy harc nélkül megadják magukat, és akkor megmenekülhetnek. Ám ez hiú
remény: a sakkozóik sohasem felejtik el azt a vérfürdőt, amelyet önök a manilai fölkelés után rendeztek. Ami pedig a
megoldás módját illeti, mi azt is kitaláltuk. Olyan sakkozót, aki őt legyőzné, nem lehet találni. Tehát csinálni kell! És mi
ebben segítünk. Gondoljanak a történelem legrégibb sakkozó gépeire. Napóleon Bécsben Maelz-cel, Berlinben Kempelen
Farkas „sakkozó gépével” játszott. Nem jött rá, hogy becsapták: a gépben élő ember ült. A Sakkirodalom uralkodóját sem
fegyverrel, sem becsületes sakkjátékkal nem győzhetjük le, hanem csakis Machiavelli módszerével. Mesterséges sakkozót,
sakk-homunkuluszt kell teremtenünk! A teste már megvan: William Walker ezredes, kiváló sakkozó és hírszerzésünk
helyettes főnöke. Walker földerítő útján saját szemével látta a Sakkistent, és ő találta ki a módszert, amelyet most
ismertetni fog. Tessék, ezredes úr.
Walker felállt. Magas, markáns arcú, sasorrú férfi volt, szeme szinte világított. Kissé őszülő hajával jó negyvenesnek
látszott, pedig fiatalabb volt. Szavait feszült csend fogadta.
- A módszer egyszerű. Mielőtt az őrület átterjedt Ausztráliára, sikerült foglyul ejtenünk földrészünk 23 legjobb
sakkozóját, köztük Gustavson volt világbajnokot. Forma szerint a lázadásért ítéltük el őket, de valójában másról volt szó. A
kivégzés előtt a Barazutti módszerrel kipreparáltuk agyukból a sakktudást és tehetséget tartalmazó szöveteket. Sajnos, nem
sikerült…
- De hát ez szörnyűség! A Barazutti módszert 2218-ban világegyezménnyel eltiltották és emberellenes főbűnnek
nyilvánították! - kiáltott közbe valaki.
Walker jeges pillantással fordult a közbeszóló felé:
- Mellőzzük a dátumokat, ez nem történelemóra. Mi egy lehetőséget javasolunk, vagy elfogadják, vagy nem. De más
lehetőség nincs, és nem lesz! Visszatérve a témához, önök Menendez kivégzése előtt szintén kipreparálják „sakkbankját”.
Ugyanígy járnak el Isozakival és többi nagymesterükkel, akik már régóta az önök kiirtását tervezgetik. Ezt az egész
sakktudást belém oltják, és így én leszek, mondjuk, Gustavson a tizedik hatványon. Azután közlik a Sakkbirodalom
minisztereivel, hogy kihívom egy játszmára az istenségüket. Habozás nélkül igent fognak mondani, mert szentül hiszik,
hogy legyőzhetetlen.
- És ön, ezredes úr, azt hiszi, hogy legyőzheti? - kérdezte Okamura halkan, remegő hangon.
A javaslat megdöbbentette, mint minden munkatársát.
- Igen. Mielőtt Chicagóból hazatértem, majdnem száz játszmáját figyeltem meg. Két ízben, amikor feketével játszott
Bloomfield világbajnok ellen, Bloomfield azonos megnyitása után a végjátékban nehézségei voltak. Győzni nem
győzhetett Bloomfield, de hajszálra volt a döntetlentől. A másik szándékosan úgy bonyolította a végjátékot, hogy
Bloomfield megzavarodott és hibát követett el. De azt az embert, akinek agyában harminc sakkozó tudása van, nem lehet
így becsapni. Tudom, hogy harminc egy ellen nem tisztességes játék, de nincs más választásunk!
- És mi a biztosíték, hogy ha ön sakk-homunkulusszá válik, nem szeret bele a Sakkbirodalom uralkodójába, és nem
árul el bennünket? - kérdezte Saerto.
- Semmi - felelte Walker. - El kell hinniük, hogy az a gyűlölet, amit iránta érzek, nagyobb, mint egymillió sakkozó
szeretete.
Más választásuk nem lévén, elfogadták a javaslatot. Nem sejtették, hogy Walker mindenekelőtt őket csapta be. Nem
árulta el megbízóinak az igazi módszert, amellyel a Sakkistent le akarja győzni. Walker ismerte az embereket, és jól
megnézte Bloomfield arcát, amikor a világbajnok ostoba hibák miatt elszalasztotta a döntetlen lehetőségét. Úgy vélte,
hogy a történelem gyakran ismétlődik. Még az isteneké is.

A történelem legnagyobb játszmáját 2351. december 21-én rendezték meg Rio de Janeiróban, a Maracana stadionban.
A fehér és fekete opelit lapokból álló, hatalmas táblán a figurák szerepét a Sakkbirodalom legkiválóbb sakkozói töltötték
be, királynak, királynőnek, bástyának, futónak, lónak és gyalognak öltözve. A világos király Bloomfield volt, a sötét király
Tesser, az afrikai bajnok. A Sakkisten játszott világossal. Ő és Walker a stadion két szemközti páholyában foglalt helyet.
Különböző hullámhosszon működő adóval irányították figuráikat, úgyhogy a világos figurák csak a Sakkisten jelzéseit
vehették, a sötétek pedig Walker utasításait. Negyvenhét perc játékidő után, pontosan 13.48-kor, a Sakkisten ezt az
utasítást adta királyának: g4. És Bloomfield nyugodtan az f4-re lépett.
- Bloomfield, testvérem - suttogta a Sakkisten a mikrofonba -, hallasz engem?
Látta, hogy Bloomfield bólint. És mindent megértett. Nem tiltakozhatott, nem vonhatta vissza a lépést, mert csak
nevetségessé tette volna magát - jól tudta, az áruló megesküdne, hogy azt az utasítást kapta: f4. Átlagos sakkozó szemében
az f4 nem volt rossz lépés, sőt erősíteni látszott világos pozícióját. Csak a virtuóz sakkozó - és Bloomfield kétségkívül az
volt - értette meg a lépés távolabbi következményeit. Bloomfield a helyes pillanatot választotta, hogy Walkert esélyhez
juttassa, és a bólintás, amellyel a Sakkisten kérdésére válaszolt, egyszersmind a megbeszélt jel volt Walker számára. A
sakk törvényei kérlelhetetlenek - még istenek sem tehetnek csodát a sakktáblán reménytelen helyzetben. A Sakkisten
kétségbeesetten védekezett, már csak az ellenfél hibájára számíthatott. De Walker nem hibázott, és 14.20-kor azt kiáltotta:
- Sakk-matt!
Sakk-matt arabul annyit jelent: az uralkodó meghalt. A tömeg számára a birodalom uralkodója meghalt, amikor
lehajtotta fejét, s arcán könnyek gördültek végig. És a tömeg felüvöltött:
- A király meghalt, éljen a király!
Ettől fogva Walker volt a Sakkbirodalom ura. Senki sem tudta legyőzni - sohasem játszott élő figurákkal. Uralkodása
első hetében halálra ítélte és egy felállított, nagy sakktáblára feszítette a Sakkistent, meghódította Japofülonéziát és
kiirtotta vezetőit, valamint Sloane kormányát, majd öngyilkosságra kényszerítette Bloomfieldet. Birodalmában mindenért
játszani kellett: asszonyért, élelemért, az életért. Visszavágó nem volt - a vesztesek eltűntek a megmattoltak poklának örök
sötétségében, ami gyökeresen megoldotta a túlnépesedés problémáját.
Már csak egy vágya volt: uralma alá hajtani az egész Földet, de ez nem volt könnyű dolog, mert Európa és Ázsia
hatékony biztonsági intézkedéseket tett. Három próbálkozása is kudarcot vallott; ekkor Walker, látva népszerűségének
hanyatlását, a következő éveket arra szentelte, hogy a sakkelmélet forradalmi megújításával szilárdítsa meg tekintélyét és
birodalmát. Bizonyára még sokáig uralkodott volna, de 2384 februárjában a vidéki Új-Zéland Hangja rövid
kvadroplasztikus hírecskét közölt az „őrült pókerezőről”, aki felkavarta Dunedin városka nyugalmát.

Fordította: Murányi Beatrix

(IPM Magazin, 1976)