Carrie Ann Ryannek és Chelle Blissnek.

Nélkületek soha nem íródott volna meg ez a könyv!

Nincs rá szó, amely kifejezné a hálát, amit a barátságotokért,

és az írással töltött reggelekért érzek.

Köszönöm!
 ELSŐ FEJEZET

Jessica

Sípoló hang hallatszik a pilótafülkéből. A vészjelzés, melyet a

gyakorlatról olyan jól ismerek. A szívem a torkomban dobog,
mert tisztában vagyok vele, hogy mostantól minden
megváltozik. A szimulátoros gyakorlat meg sem közelíti a
valóságot. Erre nem lehet felkészülni.
Gond van a géppel.
A fülemhez emelem a rádiót, és a kapitány hangját hallgatom.
–  Motorhiba. Kényszerleszállás. Ez durva lesz, Jessica.
Biztonsági pozíció.
Nem válaszolok Elliotnak. Egyszerűen túlélő módba
kapcsolok. Csak egyetlen utas van a gépen, és mindent meg kell
tennem, hogy mindketten a lehető legnagyobb biztonságban
legyünk. Naná, hogy egy celebről van szó, úgyhogy öröm az
ürömben, hogy ha már meg kell halnom, akkor legalább Jacob
Arrowooddal együtt távozom e világról. – Mi a franc folyik itt? –
kérdi Jacob, amikor odamegyek hozzá.
Valahogy sikerül nyugodt hangon válaszolnom.
–  Motorhibát észleltünk. Kényszerleszállást fogunk
végrehajtani. Kérlek, vedd fel a biztonsági pozíciót, és próbálj
nyugodt maradni!
Legszívesebben felnevetnék, mert valójában minden vagyok,
csak nyugodt nem. De ha nem úgy cselekszem, ahogy a
gyakorlat során megtanultam, akkor egész biztosan meghalunk.
Van egy kis esély arra, hogy Elliot és José szépen leteszik a
gépet. Persze annak is megvan a valószínűsége, hogy nem így
történik majd, úgyhogy közölnöm kell Jacobbal, mi a teendő.
– Most hova mész? – kérdi.
Mélyen a szemébe nézek, igyekszem magabiztos és világos
választ adni, amennyire csak lehetséges.
–  Le kell ülnöm a pótülésre, de végig itt leszek melletted!
Fontos, hogy egyedül is kijuss a gépből, ha velem történne
valami. Ez itt az ajtó. Előbb felfelé kell húzni a kart, aztán
megnyomni. Abban az esetben, ha nem lennék magamnál,
kérlek, oldozz ki, és vigyél ki a gépből!
– Lezuhanunk?
– Kényszerleszállást hajtunk végre.
Leülök, bekötöm a két biztonsági öv közül az elsőt, közben
hálát adok az úrnak, hogy ha meghalok, nem hagyok hátra sem
férjet, sem gyermeket.
De a szívem sajog, mert eszembe jut, hogy a húgomnak
egyedül kell majd megbirkóznia anyámmal. Csak reménykedni
tudok benne, hogy talál valakit, aki elég erős ahhoz, hogy
legalább részben levegye a válláról a terhet. Igyekeztem
támogatni anyagilag, de évek óta nem voltam Willow Creek
Valley-ben, és most nagyon úgy tűnik, hogy soha többé nem
jutok haza.
Aztán ott van Grayson. Grayson Parkerson az egyetlen dolog
az életemben, amit bánok. Olyan nagyon szeretem, és most
végleg el kell engednem. Meghalok, és ő már sosem tudja meg,
hogy életem legnagyobb baklövése volt, hogy elhagytam. Ezt
sajnálom a legjobban.
Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, mielőtt
megpróbálom becsatolni a második övet is. Remegő kézzel
matatok a reteszen.
Lehunyom a szemem, és megpróbálok összpontosítani.
Muszáj becsatolnom az övet, vagy egészen biztosan meghalok.
Tekintetem végigfut az összes panelen, hogy
megbizonyosodjak róla, valóban mindegyik rögzítve van. Az
ajtónyitó szerkezetre pillantok, és gondolatban előre lejátszom
 j y p g j
az összes mozdulatot. Nem szabad azzal foglalkoznom, hogy mi
mindent kellett volna még megtennem az életben, és arra sincs
értelme gondolni most, hogy mi mindent veszítettem. Ki kell
jutnom a gépből, ez a legfontosabb, semmi más nem érdekes!
–  Jacob? – kérdem, mert azt szeretném, ha ő is a lényegre
összpontosítana. – Ugye emlékszel, mit mondtam az ajtóval
kapcsolatban?
Bólogat. Látom a szemében a rettegést, és imádkozom, hogy ő
ne vegye észre a félelmet az enyémben.
–  Kérlek, próbáld megőrizni a nyugalmad, és kövesd az
utasításaimat! – figyelmeztetem.
– Hogy hívnak? – kérdi egyenesen a szemembe nézve.
– Jessica.
A szívem hevesen ver, és most csak a gyakorlat miatt vagyok
összeszedett. Ha pánikba esem, nem jutok ki innen. Csapatként
kell együttműködnünk, és ez azt jelenti, hogy valakinek ép
ésszel irányítania is kell a dolgokat. Remeg az egész testem, és
olyan félelmet érzek, mint még soha életemben, de mindössze
annyit tehetek, hogy imádkozom.
– Rendben, Jessica! – szólal meg Jacob határozottabb hangon.
– Örülök, hogy megismerhetlek! Most valószínűleg lezuhanunk
és meghalunk. Ha mégis sikerül túlélni a zuhanást, akkor
életünk végéig barátok maradunk!
–  Vedd fel a biztonsági pozíciót, Jacob! – válaszolom, és
próbálok mosolyogni, de elég erőltetettnek tűnhet.
Bólogat.
–  Ha nekem nem sikerülne túlélni, kérlek, mondd el
Brennának, hogy nagyon szerettem, és végig rá gondoltam! –
könyörög Jacob.
– Ez most eszedbe se jusson!
– De a családom! Muszáj tudniuk, hogy szerettem őket!
–  Összpontosíts, Jacob! Ne felejtsd, most az a legfontosabb,
hogy kijussunk a gépből!
– Ugye megmondod nekik?
Ezt képtelen vagyok most megígérni. Szóba sem jöhet, hogy
ezt megvitassuk. Újabb vészjelzés, az utolsó, amely arra
 g j j y
figyelmeztet, hogy itt az idő, közeledünk a szárazföldhöz.
– Jacob! – kiáltom határozottan.
– Készen állok!
Jacobra pillantok, és rajta tartom a szemem. Hozzám
hasonlóan lehajtja a fejét, én pedig kényszeresen ismételgetem
az utasítást, közben egyfolytában imádkozom, hogy ne ez
legyen az utolsó pillanatunk ebben a földi létben.
– Biztonsági pozíció! Biztonsági pozíció! Biztonsági pozíció!
Hirtelen felülök, és a torkomra teszem a kezem, mert nehezen
kapok levegőt. Az izzadtságtól átázott a pólóm, és a szívem
majdnem kiugrik a helyéről.
Csak egy álom volt.
Minden rendben! Minden rendben! Élek!
A szobámban vagyok. Az ágyban fekszem, és biztonságban
vagyok.
Addig mantrázom ezt a mondatot, míg a szívverésem le nem
csillapodik kissé. Minden éjjel ez az álom kínoz. Ugyanaz a
pánik, amitől aztán nehezen kapok levegőt. Az éjszaka további
részében aztán megint nem vagyok képes visszaaludni.
A poklok poklát éltem át az elmúlt három hétben. Abból is
olyan elegem van már, hogy ennyire fáradt vagyok! A zuhanás
kísért engem. Az emlékek, a rettegés és a sötétség nem engedik,
hogy túllépjek a történteken, pedig az égvilágon semmi másra
nem vágyom jobban!
Ledobom magamról a takarót, és elindulok lefelé a lépcsőn.
Anyám úgy hozzászokott a rémálmokhoz, hogy már hetek óta
fel sem ébred a kiáltásomra, de az is lehet, hogy már nem
kiabálok. Azon tűnődöm, ha az utóbbi igaz, akkor vajon a
rémálmoknak is ugyanígy vége szakad-e egyszer…
Mindenesetre még ha így is lesz valaha, ez nem az az éjjel, ezért
be kell érnem azzal, ami ma jutott: pár óra pihenéssel.
Készítek egy bögre teát, felkapom a kanapéról a takarót, és
elindulok a tornác felé. Még mindig ott a hívogató hintaágy,
melyet apám szerelt fel azon a hétvégén, mielőtt kisétált az
életünkből. Innen a legjobb tojni a világra.
 Összekuporodom és a forró bögrét szorongatom. Lassan
szürcsölgetem a teát a csendben.
Willow Creek Valley mindig is a kedvenc helyem volt az egész
földkerekségen. Csendes és gyönyörű, ideális hely a
visszavonulásra. Erdő vesz körbe minket, és a falu
legszegényebb lakói – köztük a családom is – azt érezhetik, hogy
nekik is jutott egy kis magánélet, ha más nem is.
A hintaágyban üldögélek, és arról az életről álmodozom,
amilyen anyának és apának is volt. Férjhez szerettem volna
menni, gyereket szülni és a déliek csodás, nyugodt életét élni.
Mindenünk megvolt ehhez. Ebben az álomszerű, tökéletes
világban Graysonnal nyitottunk volna egy szállót, és
megvalósítottuk volna az álmot, amelyről olyan gyakran
beszélgettünk. Minden karnyújtásnyira volt csupán. Aztán
rájöttem, hogy minden álom hazugság, és én jól bekajáltam az
összeset.
Ugyanis a férjek előbb-utóbb mind lelépnek.
Az apák sosem telefonálnak többé.
És a gyerekek iszonyúan szenvednek ettől.
Tudtam, hogy én ebből nem kérek.
Ehelyett azt választottam, hogy világot látok, és jól is ment
minden a repülőgép-szerencsétlenségig.
Fájni kezd a fejem, a halántékomat dörzsölöm.
Jaj, csak ne migrén legyen!
A telefon jelzi, hogy üzenet jött az egyetlen Willow Creek-i
barátomtól, akivel végig tartottam a kapcsolatot a távollétem
alatt.

Delia: Egy reggeli?

Én: Hát te meg hogyhogy ébren vagy?

Delia: Le sem feküdtem. Szóval? Kaja?

Delia egy gyárban melózik pár várossal odébb. Nem sok a

munkalehetőség errefelé… Az igazság az, hogy már a
gondolattól is elbőgöm magam, hogy el kell hagyni a házat.
Mióta visszatértem Willow Creek Valley-be, vagyis pár hete, ki
sem tettem a lábam, csak ha az orvoshoz kellett menni. Végig a
házban voltam, és tulajdonképpen anyámon, Delián és a
nővéremen, Winnie-n kívül senkinek nincs tudomása róla, hogy
itt vagyok. Ha kilépnék a házból és találkoznék másokkal, akkor
el kéne mesélnem, hogy mi történt. Mindenki számára
egyértelművé válna a hazatérésem oka: kudarcot vallottam az
életben.
De egy reggeli nem árthat, ilyen korán talán nem fogok
összefutni senkivel.
A terapeutám arra biztat, hogy kis lépésekben haladjak, a
fejemben visszhangzanak a szavai: „Amikor gyengének érzed
magad, csak nyújtsd ki a kezed, és érezd az erőt!”
A hüvelykujjamba harapok, veszek két mély levegőt, és csak
ezután válaszolok.

Én: Persze, de gyere értem! Tudod, a fejsérülés miatt nem

vezethetek!

Egészen addig nem ülhetek volán mögé, még biciklire sem

ülhetek, amíg az ájulások, a bénító migrének és a zavartság el
nem múlik. Tulajdonképpen minden tevékenység tilos, ami
veszélyes lenne, ha elveszíteném az egyensúlyomat. A
repülőgép-szerencsétlenség egyik kellemes következménye ez
is.

Delia: Ott leszek tizenöt perc múlva!

Ismerem a vezetési stílusát, inkább tíz perc lesz az. Bemegyek

a házba, felkapok magamra egy pulóvert, megmosom a fogam
és megfésülködöm. Nagyot sóhajtok, amikor meglátom magam
a tükörben. A rémálmok miatt azt érzem, mintha csak tegnap
történt volna, de a sebek valójában már begyógyultak.
Az arcomon nincs már véraláfutás, a fejemen lévő sebhely
még gyógyulgat ugyan, de már haj fedi; csak ennyi maradt az
agyamban lévő vérömleny eltávolítása után. A repedt bordák is
összeforrtak, bár még nem teljesen, de mint említettem, ezeket
ránézésre senki nem venné észre. Szerintem az utcán bárki
menne el mellettem, a régi Jessica Walkert látná, akinek a lábai
előtt hevert a világ.
De ezek csak a külső, látható nyomok, legbelül egészen más a
helyzet.
Csupán halvány árnyéka vagyok egykori önmagamnak.
Nem mindig sikerül jól kifejeznem magam, nem vagyok képes
autót vezetni, és valószínűleg soha többé nem is repülhetek a
légnyomáskülönbség miatt.
Itthon egy teljesen új helyzettel is szembe kell néznem. A
hazatérésem egy újabb szorongást hozott elő, mégpedig a férfi
miatt, akit elhagytam. Nem tudom, hogy idő közben milyen
emberré vált. Az ismerősök is aggasztanak, mert mindenki itt él
a városban, aki egykor. A kisebbségi érzés folyton erősödik
bennem, és csak arra tudok gondolni, az emberek alig várják,
hogy kegyetlenkedhessenek velem.
„Nem elég jó a csaj! Sose fog elérni semmit, mindig a padlót
fogja súrolni! Meglátod! Sose lesz belőle semmi! Pont ott fogja
végezni, ahol az anyja!”
A fejemben visszahangoznak a szavak. Különösen egy női
hang égett belém, mint egy fülbemászó dallam, egy nőé, aki
nem bírta elviselni, hogy egy levegőt kelljen szívnia velem.
Kopogtatnak a fürdőszoba ajtaján. Kinyitom, és megpillantom
anyámat.
–  Ó! – kiált fel riadt szemmel. – Nem tudtam, hogy már fent
vagy.
– Megint rémálmom volt.
– Azt hittem, hogy már elmúltak – mosolyog rám szomorúan.
– Bárcsak így lenne! De nem ez a helyzet.
–  Hova igyekszel ilyen korán? – kérdi, és végignéz az
öltözékemen.
–  Delia elhív. Evés – kezdek bele, de hirtelen elakadok, mert
tudom, hogy nem ezek a megfelelő szavak, nem ezt akartam
mondani. Pár másodperc szünetet tartok. Nagyon rosszul
kezelem ezt a helyzetet. Az agyam azt akarja mondani, hogy
Delia felhívott, és átjön, hogy elvigyen reggelizni, de aztán a
számon valami teljesen más jön ki. Anyám egy szót sem szól,
csak türelmesen megvárja, míg összeszedem magam és újra
megpróbálom összerakni a mondatot.
– Delia elvisz reggelizni – nyögöm ki végül.
–  Biztosan jó ötlet? Mármint belefutni pár ismerősbe a
városban?
Éppen ez az, amivel meg kell küzdenem. Az elmúlt tizennégy
évben egyedül éltem. Attól a naptól fogva, hogy elhagytam a
várost, megtanultam a saját lábamon megállni, és egyedül is
boldogultam. Gondoskodtam magamról, és bebizonyítottam,
hogy nincs szükségem senki másra.
Most pedig napról napra jobban vagyok. Nem akarok ebben a
börtönben élni, minél előbb vissza akarok térni abba az életbe,
amelyet elképzeltem magamnak.
– Anya…
–  Tudom, tudom – emeli a kezét a magasba. – Tudom, hogy
felnőttél és már nem szükséges aggódnom érted! Csak annyi,
hogy nem szeretném, ha bármi bajod esne, édesem! Ennyi,
semmi több! Ismerem az ittenieket, és az emberek pletykálnak
a hazatérésedről…
–  Akkor is meg kell próbálnom – lépek ki a fürdőből az
előszobába, és a falnak támaszkodom.
–  Igen. Ez így van – helyesel, és bár van némi visszakozás a
hangjában, valamennyi büszkeséget is kihallani. – Bevetted a
gyógyszereket?
Mintha azt mondta volna az imént, hogy már nem szükséges
aggódnia értem…
– Igen, bevettem.
Ha nem tettem volna, magzatpózban fetrengenék
könyörögve, hogy valaki mentsen ki ebből a szorult helyzetből…
– Nos, akkor érezd jól magad!
– Köszönöm, anya! – mondom mosolyogva, és megszorítom a
kezét.
– Én próbálkozom, édes kislányom! – sóhajtja.
– Tudom, anya. Mindketten így vagyunk ezzel.
–  Most pedig menj! – mondja, és puszit nyom az arcomra. –
Szeretlek!
– Én is szeretlek!
Anyám sok mindenen keresztülment az életben, de mindig
képes volt szeretet adni nekünk. Sosem épült fel igazán abból a
megrázkódtatásból, hogy apám elhagyta. De a nővérem, Winnie
és én tisztában voltunk vele, hogy anyaként megállta a helyét.
Mindig szeretett minket, és minden tőle telhetőt megtett, hogy
felneveljen minket. A szíve összetört ugyan, de mi csak annyit
láttunk az egészből, hogy mennyire erős.
Apám viszont egy kalap szart sem ér. Úgy hagyta el anyámat
és a két lányát, hogy vissza se nézett.
Mikor leérek a földszintre, az ablakon át megpillantom a
fényszóró erős fényét. Delia még a tíz percet is alulmúlta, ez
azért elég lenyűgöző.
A családomat leszámítva ő az egyetlen ember, akivel
találkozom. Az első napok borzasztóan teltek, mert nagy
fájdalmaim voltak, a testem tele volt sebekkel. Aztán ahogy
teltek-múltak a napok, a sebek gyógyulni kezdtek ugyan, de én
bezárkóztam a csigaházamba. Nem mozdultam ki innen, így
nem kellett magyarázkodni a történteket illetően.
Bemeséltem magamnak, hogy mindössze egy hosszúra nyúlt
vakációról van szó.
Beszállok a kocsiba. A kezem megremeg, mert kezd
eluralkodni rajtam a szorongás.
Delia a tenyerébe veszi a kezem.
– Minden rendben lesz! Csak elfogyasztunk egy jó kis reggelit
egy szokványos, hétköznapi kedd reggelen…
–  Igen, minden rendben lesz! – sóhajtok egyet, és mosolyt
erőltetek magamra.
– Így van!
Delia vezet, én pedig légzőgyakorlatokat végzek. Behunyom a
szemem, és az elmúlt hetekben tanult gyakorlatokra
 gy
összpontosítok.
Hála az égnek nem jut idő arra, hogy a szorongás
eluralkodjon rajtam, mert kis idő múlva elérjük az éttermet.
Willow Creek Valley szegényebb negyedében nincsenek nagy
távolságok. A jómódú családok házai sokkal messzebb vannak a
városközponttól, de mi Deliával nem abban a negyedben
nőttünk fel. Mi a város ezen részében éltünk. A gazdag családok
gyermekei messziről elkerülik ezt a városrészt, mert egyáltalán
nem akarnak keveredni velünk.
De azért akadt egy fiú, aki egyáltalán nem így viselkedett.
Noha a szülei utálták még a gondolatát is, hogy velem hozta
össze a sors, Grayson Parkerson tojt az egészre. Szeretett engem
annak ellenére, hogy anyám hol az élelmiszerboltban dolgozott,
hol pedig a szálló szobáit takarította, vagy a kocsmában szolgált
fel, hogy fizetni tudja a számlákat. Grayson nem tett
különbséget szegény és gazdag között, őt nem a vagyoni
helyzetem érdekelte, hanem én.
Bárcsak most is így lenne!
Utoljára annyit hallottam róla, hogy megházasodott, született
egy gyönyörű kislánya, és a család tulajdonában lévő egyik
szállót üzemeltette valahol az országban.
Neki szívesen megmutatnám magam.
Kérdezhetnék róla Deliától, de korábban megegyeztünk, hogy
sosem teszünk fel egymásnak olyan kérdéseket, amire nem
igazán akarunk választ kapni – és ez egészen biztosan olyasmi,
amit nem szívesen hallanék.
Életem legnehezebb döntése volt elhagyni őt, de számomra
akkor vált bizonytalanná kettőnk jövője, mikor az anyja
kijelentette, hogy az ő szemében sosem leszek családtag. Arra
számítottam, hogy ezért előbb-utóbb úgyis elhagy, úgyhogy én
tettem meg az első lépést, és ezzel önmagamnak ártottam a
legjobban.
Delia leparkol. – Na, akkor irány, tömjük meg a hasunkat,
mert mindjárt éhen halok! – fordul felém a kocsiban.
Belégzés. Öt, négy, három, kettő, egy. Kilégzés. Megismétlem
háromszor a légzőgyakorlatot, majd bólintok egyet.
– Rendben. Mehetünk!
Belépünk a helyiségbe, és azzal szembesülök, hogy Jennie
még mindig pincérként dolgozik itt.
–  Kit látnak szemeim? Csak nem Jessica Parkert? Micsoda
meglepetés, atyám! Pont olyan szép vagy, mint mikor utoljára
láttalak!
Elmosolyodom, mert valami melegség sugárzik belőle. Mindig
annyira kedves, és a szíve csordultig tele szeretettel! Kétlem,
hogy bárki bármi rosszat tudna mondani róla.
–  Te vagy a legjobb dolog a városban – válaszolom
mosolyogva.
– Vernon! – kiáltja a konyha felé. – Gyere csak! Ide süss, ki jött
hozzánk a világhírű reggelidért!
– Jó reggelt kívánok, Miss Jessica! – dugja ki a fejét Vernon a
konyha ajtaján.
Hirtelen nyugalom száll meg, és hatalmas megkönnyebbülést
érzek. Rájövök, feleslegesen aggódtam a kimozdulás miatt,
hiszen ez a város mindig jó szándékkal fogadott, és annak
ellenére is szeretnek, hogy én elfutottam a szívfájdalom elől.
– Jó újra látni, Mr. Vernon!
Rám kacsint, majd egy szempillantás alatt újra eltűnik a
konyhában.
–  Tiétek a legjobb asztalom. Kövessetek, lányok! – mondja
Jennie, majd felkap két étlapot, és az egyetlen szabad asztalhoz
kísér.
– Semmit sem változott ez a hely – állapítom meg, és alaposan
körbenézek.
Mélyvörös támlás padok, fekete, lakkozott asztalok és fekete-
fehér kockás padló. A falon futballmezek lógnak.
– Nos, minek megjavítani azt, ami el sem romlott? – mosolyog
Jennie. – Ez a város azért nem változott semmit, mert
egyszerűen nem volt szükség változásra!
–  Olyan jó látni téged! – válaszolom neki mosolyogva, és
elveszem a kezéből az étlapot.
– Téged is nagyon jó látni, édesem!
 g gy j
– Hármas asztal! – kiabálja Vernon a konyhából.
– Nemsokára hozom az ételt. Tudom, a szokásos – siet Jennie
a konyhába, mielőtt még válaszolhatnék.
Nem csodálkoznék, ha még mindig emlékezne rá, hogy a
palacsinta a kedvencem. Ahányszor betértünk ide, minden
alkalommal azt kértem.
Grayson meccsei után mindig beültünk a kocsijába, és
egyenesen ide jöttünk, hogy feltöltsük a szénhidrátraktárakat
édességgel. A sarokboxot választottuk, Grayson átkarolt, én
pedig állandóan a kabátját viseltem. Ha történeseten
pomponlány lettem volna, akkor mi lettünk volna a tipikus
amerikai álompár, akiről az egész város beszél. Nekem nem
volt lehetőségem a sportolásra, és a közönség soraiban sem
foglaltam helyet péntekenként, mert melóznom kellett, de
Grayson mindig értem jött, amikor végeztem a műszakkal.
Nem kellett szégyellnem magam, mert szeretett és kész.
Akkor is, ha szegény, szomorú vagy épp dühös voltam. Ő volt az
oka, hogy nem estem szét.
Csak a végén aztán ez nem volt elég.
– Mire gondolsz? – néz a szemembe mosolyogva Delia.
– A múltra – válaszolom, és összekulcsolva tartom a kezem az
étlapon.
–  Itt nem nehéz. Minden négyzetcentiméter a múlt emlékeit
hívja elő.
– Így van.
Delia múltja sajnos nem valami tovatűnt emlék. Gyerekkora
óta Joshua Parkersonba szerelmes. Joshua a Parkerson fiúk
legidősebbike, és a legmegfoghatatlanabb a testvérek közül.
Delia türelmesen várt, és közben arról álmodozott, hogy egy
napon talán többet fog jelenteni a srác számára. De Joshua
mindig ellökte magától, kivéve azt az egy alkalmat, amikor
egyszer megcsókolta itt, a kávézó folyosóján, a nyilvános
telefonnál. Delia ehhez a mágikus pillanathoz ragaszkodott
képzeletben évekig.
Látom, hogy arrafelé siklik a tekintete, mintha mindkettőnk
szeme előtt egyszerre elevenedne meg az emlék.
 gy g
– Mi van Joshsal? – kérdem.
– Honnan tudjam?
– Ő is elment?
– Is? – kérdezi hunyorogva.
–  Igen – bólogatok. – Nem úgy volt, hogy a Parkerson fiúk
szanaszét szóródtak az országban? Elvégre nem kell egy család
minden tagjának ugyanabban a városban dolgoznia… A
szülőknek mindig nagy álma volt egy szállodalánc. Anyám
legutóbb mintha említette volna, hogy Wyomingban is nyitottak
egy szállót, amelyet Oliver vezet.
–  Igen, de… – rázza meg a fejét Delia finoman. – Úgy értem,
nem mindenki ment el.
– Igaz, Stella biztos itt maradt – vágom rá.
Stella a legfiatalabb a testvérek közül, még ha mindössze hat
perccel később jött is a világra az ikertestvérénél, Olivernél.
Nagyon elkényeztették. El sem tudom képzelni, hogy az apja
valaha elengedte volna maga mellől.
– Winnie-vel elég gyakran találkoznak – teszem hozzá.
– Hát, Stella maradt, igen. De… – harap az ajkába Delia.
– És Alex? Vele mi a helyzet? – vágom rá.
– Nem, Alex a savannah-i szállót irányítja – válaszolja.
El tudom képzelni, mennyire szeretheti! Alex egyidős velünk,
és mindig imádott bulizni. Savannah a tökéletes helyszín, ha az
ember bulira és némi komolyságra is vágyik.
– És mi újság vele? – kérdem.
–  Mikor legutoljára beszéltem vele, remekül volt – válaszolja
mélyen a szemembe nézve Delia, és hátradől a széken.
– Mindig csíptem.
– Alex a legjobb fej – vigyorog Delia.
Ezzel azért vitába szállnék. Az én szívemben Grayson volt a
legjobb, viszont Delia nagyon jóban volt Alexszel, és folyton
náluk lógott. Persze ennek részben az volt az oka, hogy így Josh
közelében lehetett, de ez mindegy is. Alex jó haver volt. Klassz
kis csapat voltunk. Kicsit idegesítőek, gyerekesek és ostobák.
– Igen. Amúgy nemsoká hazajön. Minden testvér egyébként. A
szülők házassági évfordulójára.
 g j
– Mindig nagy ramazurit csaptak ebből az alkalomból.
– Kérdezhetek tőled valamit? – tologatja Delia a sótartót maga
előtt.
– Persze!
– Miért szakítottál Graysonnal?
– Pontosan tudod, miért – válaszolom elsápadva.
–  Csak annyit tudok, amennyit innen-onnan hallottam.
Egészen pontosan azt, hogy te elmentél egyetemre. Azért
szakítottál vele, mert azt gondoltad, hogy hosszú távon nem
működött volna a távkapcsolat. Főleg így, hogy másik államban
éltetek…
Grayson két évvel idősebb nálam, és én akkoriban biztosra
vettem, hogy örökké együtt leszünk, mégpedig azért, mert
nagyon szerettük egymást. És akik ennyire szeretik egymást,
azokkal nem fordulhat elő, hogy a kapcsolat nem működik…
Egyszerűen elképzelhetetlen volt.
De olyasvalakit szerettem, akinek a családja lenézett engem.
Így teljesen más. Grayson ugyan a pártomat fogta, legalábbis
megpróbált megvédeni, de én akkor is éreztem a belőlük áradó
megvetést. A nyomás aztán egyre inkább érzékelhetővé vált.
Elképzeltem, hogyha egyszer választania kell, akkor mellettük
dönt majd. Függött tőlük minden szempontból, náluk volt a
jövője kulcsa. Azt gondoltam, hogy apámhoz hasonlóan
Grayson is a saját boldogságát és érdekét választja helyettem.
Fiatal voltam, és ostoba. Úgy okoskodtam, hogy ha én hagyom
el, nem fog fájni.
Ennek épp az ellenkezője történt. Rettenetesen fájt, és
túlságosan éretlen voltam, hogy belássam a hibámat, és
visszamenjek hozzá.
–  Mit számít? A gimis szerelem amúgy sem tart örökké –
vágom rá. – Már vége, és biztos vagyok benne, hogy tökéletes az
élete.
Delia lehajtja a fejét, és hosszan kifújja a levegőt.
–  És az hogyan lehet, hogy a nővéred minden másnap
Stellával lóg, és te semmit sem tudsz az égvilágon?
Mielőtt erre bármiféle választ adhatnék, Jennie kihozza a
 J
rendelést. Korog a gyomrom, és az idejét sem tudom, mikor volt
utoljára részem ilyen fejedelmi reggeliben.
A tányért bámulom, megérintem a peremét, és azt sem
tudom, hogyan kezdjek hozzá.
Ez most tényleg a valóság? A baleset előtti életem a hatékony
időbeosztásról szólt. Gyakran kora reggel repültem, előtte
edzeni mentem. Előkészítettem a kirándulást, ahogy a
megrendelőm kívánta. Az ügyfeleim többsége hírességekből
állt. Nem emlékszem olyan esetre, amikor úgy tudtam volna
elfogyasztani egy reggelit vagy egy ebédet, hogy ne kelljen
közben csinálni valamit vagy rögtön utána rohanni valahová.
Arról nem is beszélve, hogy ilyen kiszolgálásban soha nem volt
részem.
–  Mit tervezel? Meg is eszed, vagy csak szerelmesen
nézegeted? – horkan fel Delia.
– Mindkettő!
Kacagunk egy jót, mire megszólal a csengettyű az ajtón.
Hirtelen felkapom a fejem, bár ekkor még fogalmam sincs,
miért olyan érdekes számomra, hogy mi történik épp a
bejáratnál. Amikor aztán tudatosodul, olyan érzés fog el,
mintha nem pusztán egy repülőgépen száguldanék a föld felé,
hanem az egész bolygó zuhanna velem. Előttem áll a férfi. Egy
kék szempár, a barna fürtök, a felejthetetlen mosoly, és én
máris gyorsabban veszem a levegőt.
Grayson Parkerson nemcsak hogy a városban van, hanem
éppen előttem áll, és nagy szemekkel mered rám.
 MÁSODIK FEJEZET

Grayson

Csak állok és bámulom a nőt, akit valaha szerettem. Egyáltalán

nem vagyok benne biztos, hogy nem csak képzelődöm. Stella
említette ugyan, hogy visszatért, és én három hete minden nap
arra a pillanatra vártam, hogy egyszer csak megpillantom, de…
semmi nem történt. Végül megállapítottam magamban, hogy
biztos ugyanolyan gyorsan távozott, mint ahogy érkezett.
Egy kéz érintését érzem a vállamon, erre rögtön elfordítom a
fejem. Nem is kéne, hogy érdekeljen, hogy Jessica itt van!
Elvégre eltelt tizennégy év, és mindketten továbbléptünk. Ha
valóban így van, akkor egyáltalán nem kéne úgy éreznem
magam, mint akit gyomorszájon vágtak.
– Készen állsz a falatozásra? – kérdi Jack.
– Naná!
– Akkor jó! A mostani bevetés miatt mindjárt éhen halok!
– Te mindig éhen akarsz halni! – kuncogok.
Teljesen mindegy, hogy téves riasztásra vagy négyes riasztási
fokozatra reagálunk, Jack határozottan meg van róla győződve,
hogy már az is jutalmat érdemel, hogy egyáltalán kikászálódott
az ágyból. Ez a jutalom neki mindig a kaja. Ma este bozóttűzhöz
riasztottak minket, de szerencsére még azelőtt kivonultunk,
hogy kontrollálhatatlanná vált volna a helyzet. Valószínűleg a
focisták ott gyújtottak tábortüzet, ahol nem kellett volna. Persze
arról szó sincs, hogy Jackkel ne követtünk volna el hasonló
ostobaságokat gyerekkorunkban…
– Ez tény.
Minden erőmet össze kell szednem ahhoz, hogy ne nézzek
oda. Nem mintha enélkül nem lennék képes a legapróbb
részletekig felidézni a külsejét. Egyenes, sötétbarna haj, élénk,
mézszínű szempár és szeplős orca, melyet megpróbál elrejteni a
világ szeme elől. Hogy lehet, hogy most még annál is sokkal
gyönyörűbb, mint ahogy az emlékeimben élt?
Az asztalunkhoz megyünk, és én szándékosan úgy foglalok
helyet, hogy háttal legyek neki. Ha nem így tennék, le sem
tudnám venni róla a szemem, és meghiúsulna az eredeti
tervem, hogy semmibe veszem.
Elhagyott engem!
Úgy határozott, hogy a kettőnk kapcsolata nem éri meg az
erőfeszítést. Négy teljes éven át szerettem, és ő négy perc alatt
romba döntött mindent.
– Jól vagy? – legyint meg Jack az étlappal.
– Persze, jól!
– Tényleg? Ugyanis elég furán viselkedsz. Nyilván semmi köze
ahhoz, hogy Jessica pont három asztallal arrébb ül mögötted,
ugye?
–  Semmi – rázom meg a fejem, és kissé összeszorítom az
ajkam.
– Egyértelmű. Nem úgy volt, hogy megszökött?
– Nem megszökött. Elment.
– El. Most meg visszajött.
–  Úgy tűnik. De kit izgat? – vágom rá gyorsan, közben
mereven bámulom az étlapot.
– Igen, pont úgy nézel ki, mint akit nem érdekel – nevet fel. –
Te vagy a nemtörődömség mintapéldánya!
– Váltsunk témát, Jack!
Ehhez most tényleg nincs kedvem. Jessica Walker már nem az
én gondom! Ő döntött így. Úgy futott el, mintha égett volna a
lába alatt a talaj. Semmi nem tudta visszatartani. Sem az, hogy
mindent megadtam volna neki, sem pedig az, hogy iskolás
korunk óta éjjel-nappal együtt voltunk.
 jj pp gy
– Úgy hallom, végleg hazajött – kuncog Jack, miközben átfutja
az étlapot.
Nagyot sóhajtok. Jack jól szórakozik: ő a kutya, én meg a
csont…
– Stella is mondta, ennyit én is tudok.
–  Ja – bólogat, miközben fel sem emeli rám a tekintetét. – És
hagytad, hogy többet is mondjon, vagy elvágtad a beszélgetést?
–  Nem tök mindegy, hogy egy órára jött, vagy egy napra,
esetleg a hátralévő életét itt tölti majd? Zéró különbség!
– Hülye idióta – kuncog magában.
Épp arra készülök, hogy elküldjem melegebb éghajlatra,
amikor megérzem, hogy Jessica mellettem áll. Felé fordítom a
fejem, és vissza kell fognom magam, mert legszívesebben
tetőtől talpig végigmérném.
Mosolyog, de némi bizonytalanság tükröződik a tekintetében.
– Szia, Gray!
– Jess!
–  Én… én csak köszönni szerettem volna neked. Hogy… –
kezdi, majd tart egy kis szünetet, lehunyja a szemét, vesz egy
mély levegőt és folytatja. – Hogy s mint vagy?
–  Jól, kösz! – vágom rá. Gyors pillantást vetek rá, majd
igyekszem másfelé fordítani a tekintetem. Nem kell erőltetni a
dolgokat. Élhetünk egy városban úgy is, hogy nem
beszélgetünk. Elvégre az elmúlt tizennégy évben sem szóltunk
egymáshoz, úgyhogy menni fog!
– Ó! Az jó! – pillant Jessica Jackre, majd újra rám.
–  Jess! De jó, hogy látlak! – mondja Jack, majd feláll és
megöleli.
Jessica teste kissé megremeg, majd hátrébb lép.
–  A francba! Ne haragudj! Megfeledkeztem róla, hogy
megsérültél! – sajnálkozik Jack rémült tekintettel.
– Semmi baj! Örülök, hogy látlak, Jack!
Jack visszaül a helyére, vet egy pillantást rám, majd Jess felé
biccent.
–  Szóval? Te hogy vagy? – kérdem, de egy porcikám sem
kívánja ezt a beszélgetést. Seggfejnek érzem magam, de nem
 j g gg j g
bírok másként viselkedni. Haragszom rá! Ennyi idő után
hirtelen feltűnik, és visszarepít a múltba. Évekbe telt, míg
túlléptem rajta, és most egyetlen pillanat alatt újra itt ez a
szívdobogás…
– Minden rendben!
– Örülök!
Delia is az asztalunkhoz sétál, és Jess vállára teszi a kezét.
–  Sziasztok, srácok! Jess! Anyám hívott, hogy menjek haza.
Segítenem kell neki. Szóltam Jennie-nek, hogy elvitelre kérjük a
kaját.
Jess bólint egyet, majd felém fordul.
– Jó, hogy láttalak, Grey!
– Ja! Úgyszintén!
Nagyot sóhajtok. A legjobb barátom le sem veszi rólam a
szemét. Eltelik pár másodperc, és még mindig mereven bámul
rám.
– Mi van? – kérdem.
– Mekkora seggfej voltál!
–  Miért? Tán megérdemli, hogy kedves legyek? Elhagyott, a
rohadt életbe!
– Úgy viselkedsz, mint egy kamaszlány – nevet fel. – Lépj túl a
sérelmeken, és viselkedj felnőttként, tökfej! Iszonyú dolgokon
ment keresztül ez a csaj, te meg kifejezetten szemét voltál. Nem
jellemző rád… Mikor vetted fel ezt a stílust?
A bejárat felé nézek. Jessica és Delia kisétálnak a kávézóból,
és Jess integet nekem. Nem tudom, mit várt ettől a találkozástól.
Szerettem. Mindent megadtam volna neki, ő meg sarkon fordult
és elhagyott. Vissza se nézett!
Most pedig, hogy nem úgy alakult az élete, ahogy elképzelte,
hazatér. Én meg felejtsek el mindent, ami történt? Kötve
hiszem! Nekem sem alakult túl fényesen az életem…
De van itt valami, ami zavar.
– Hogy érted, hogy iszonyú dolgokon ment keresztül?
Jack keresztbe teszi a karját és vigyorog. Úgy tűnik, hogy tud
valamit, amiről nekem fogalmam sincs.
 – Emlékszel arra a repülőgép-szerencsétlenségre, amiben az a
színész is benne volt, aki a Navigatorban játszik? Pár hete
történt…
– Jacob Arrowood? – kérdem.
Ez a pasas a legmenőbb celeb, mindenki megőrül érte! Az
utolsó akciófilm, amit forgatott, hetekig vezette a nézettségi
listát, és a szerencsétlenség csak növelte a népszerűségét.
Napokig csak róla szólt minden híradás, amikor a személyzet és
az utasok után kutattak a baleset után.
Jacob bólogat.
– És azt tudod, hogy ki volt még a gépen?
Eltart kis ideig, míg a fejemben összeáll minden mozaik.
Jessica légiutas-kísérőként dolgozott. Ennyit sikerült leszűrnöm
Stella és Winnie csevegéséből. Mindig igyekeztem kerülni a
témát, de olyan lelkesedéssel beszéltek Jessről, hogy kénytelen
voltam hallgatózni. Milyen menő, mondták, hogy csupa
hírességgel repül… Akkor épp Stella kedvenc zenésze volt az
ügyfele, és Jessica küldött Winnie-nek egy közös fotót.
– Tessék? – kérdem, és közben majdnem kilöttyintem a kávét.
– Ő is gépen volt? És nekem miért nem szólt senki?
Jack vigyorgó képe úgy felhúz, hogy legszívesebben
bemosnék neki egyet.
–  Hékás! Ha jól emlékszem, te mondtad, hogy nem akarsz
tudni róla semmit. Minden Jessica Walkerrel kapcsolatos
információ tiltólistára került, nemdebár? Csakúgy, mint…
–  Igen, pontosan – vágok közbe, mert nem szeretném, ha
kiejtené a nevét a száján. – És ő is!
– Haver! Arra nem gondoltál még, hogy te vagy a közös pont?
Úgy értem, két csaj, két borzalmasan végződő szerelmi történet.
Mintha volna valamiféle mintázat…
Csak az asztalt nézem szótlanul, mert az igazság az, hogy ez
nekem is megfordult már a fejemben. Tulajdonképpen
mindennap gondoltam rá. Összesen két nő volt az életemben, és
mindkettő elhagyott. Jessicával még gyerekek voltunk, amikor
jártunk, és én feleségül akartam venni őt. A csillagokat is
lehoztam volna neki az égről, de nem álltunk készen a
házasságra. Amikor találkoztam Yvonne-nal, minden más volt.
Egyetemista voltam, ő pedig az énekesi karrierjét építgette.
Hasonló anyagi körülmények között éltünk, vagyis ő volt anyám
minden álma. De harcoltam ellene, mert csak én tudtam, hogy
nem állok készen a randizásra, aztán mégis járni kezdtem vele.
–  Legalább Yvonne nem vitt magával mindent, amikor
elhagyott. Sőt kifejezetten megérte a szenvedés!
– Amelia miatt tényleg megérte – vigyorog Jack.
Bár korábban sosem gondoltam magamra egyedülálló
apaként, a lányomat semmiért nem adnám!
– Amikor Jessica elhagyott, semmim sem maradt!
–  Ha nem így történt volna, most nem lenne Melia – vonja
meg a vállát Jack.
– Ez igaz! – válaszolom.
– Stellával van? – kérdi Jack.
– Igen. Ott alszik. Így tudtam vállalni az esti műszakot.
Megérkezik a rendelésünk, és Jennie melegen mosolyog ránk.
–  Egyetek, fiúk! Muszáj erősnek lenni, ha meg akarjátok
menteni a várost!
– Látod? Jennie tudja, mi a dörgés! – vágja rá vigyorogva Jack.
–  Jennie meg van róla győződve, hogy a főztjével minden
probléma megoldható!
–  Így is van! – mosolyog rám Jennie, és felhúzza a
szemöldökét. – Vernonnal ötvenhárom éve vagyunk házasok.
Nincs az a baj, amelyik nem orvosolható némi szeretettel,
megértéssel és egy kis szívvel-lélekkel készített házi koszttal!
Arrafelé fordítom a fejem, ahol az imént Jessica ült.
– Úgy hiszed?
– Ó, fiam! Nemcsak hiszem, hanem biztosan tudom! – kacsint
Jennie. – Megbocsátani tudni kell! – teszi hozzá nevetve. –
Mondjuk, ha nem tudsz főzni, akkor lehetnek bajok…
Jackkel elnevetjük magunkat.
–  Nos, Gray és én hálásak vagyunk, hogy ide mindig
betérhetünk egy kis harapnivalóért – mondja Jack, és nekilát a
tojásrántottának.
 j
– Mindig! Nemcsak finom reggelivel, de egy-két jó tanáccsal is
szolgálhatok. Ma például az jutott eszembe, hogy olykor éppen
akkor találsz rá arra, amire szükséged van, amikor egyáltalán
nem keresed – mondja Jennie, majd sarkon fordul, és eltűnik a
konyhában.
Én meg csak ülök magamba roskadva. Négy éve először
fordul elő velem, hogy valami kibillent az egyensúlyomból.
Azon a napon jött helyre az életem, amikor Ameliát először a
karomban tartottam. Yvonne a szülés után rohant, hogy elérje a
Franciaországba tartó gépet.
–  Reggeli, életvezetési tanácsadással egybekötve – viccelődik
Jack. – Több borravalót érdemel!
– Nem hinném, hogy ez működik.
–  Persze, hogy nem! Te és a főzés… – csipkelődik Jack. –
Tudom, miről beszélek, hiszen kóstoltam már azt a szart, amit
te ételnek hívsz…
– Én a megbocsátásra gondoltam – mondom tűnődve.
Jack hátradől, és a tányérra teszi a villát.
–  És mégis mi a franc tart vissza, Gray? Semmi! Mi értelme
cipelni a harag terhét? Ez a düh, ami folyton benned tombol…
–  Pontosan tudod, hogy miért! És egyáltalán nem vagyok
mindig dühös…
A legtöbbször azért sikerül leküzdeni. Elhagyott mind a két
nő, akit szerettem. Az is igaz, hogy pár éve nem járok senkivel,
lassan olyan leszek, mint egy szerzetes. Egyedül nevelem a
lányomat, és csak ő van nekem, meg a meló. De jó ez így.
Minden úgy jó, ahogy van.
–  Persze, értem én! Ott van neked Amelia – veszi a kezébe a
villát, és felém mutogat vele. – Ha engem kérdezel, ami veled
történt, az egy áldás! Yvonne nem akart mást, csak a pénzedet
meg a kapcsolataidat. Mindent elvett, amit csak lehetett… Nem
volt könnyű, de az az önző szajha tett neked egy szívességet
azzal, hogy elhagyott!
Nem először hallom ezt… A barátaim is többször
hangoztatták, a testvéreim is, sőt még Yvonne családjától is
megkaptam. Nem voltunk egymáshoz valók, de ezt akkoriban
 g p gy
nem vettem észre. Vagy inkább nem akartam tudomásul venni.
Jess tátongó űrt hagyott maga után, ezért könnyen elhittem
Yvonne hazugságait.
–  Lehet, hogy így van. De majd meséld el ezt Ameliának,
amikor felnő, és arról kérdezget, hogy neki miért nincsen
anyukája!
Jack szereti a lányomat. Mindenki szereti. Okos, vicces és
makacs, mint az öszvér. Mindenkit képes megnevettetni. A
sírása viszont szívfacsaró.
– Értem én. Hát… Nem én leszek az, aki bántja! De egyszer ő is
meg fogja látni a valóságot. Az anyja nem érdemelt meg téged,
és sosem volt számodra az igazi!
–  Mindenki ugyanezt mondta arról a másik bizonyos
valakiről is – sóhajtok egy nagyot.
Jessica… Anyám ugrált örömében, mikor véget ért a
kapcsolatunk.
– Hogy is van az a mondás? Ha valami nem a tiéd, engedd el…
– mondja Jack.
–  … és ha mégis, úgysem veszítheted el! – egészítem ki a
mondatot, és az ajtó felé pillantok, ahol Jessica nemrég távozott.
Jessica valóban visszatért, de én nem vagyok biztos benne,
hogy egymásnak teremtett minket az ég.
 HARMADIK FEJEZET

Jessica

–  És milyen érzés volt újra látni őt? – kérdi dr. Warvel,

miközben a takaró szegélyét morzsolgatom.
– Jó.
– Pontosabban?
– Nem is tudom. Részben úgy érzem, hogy örülök, hogy vége.
Egy másik részem meg azt gondolja, hogy milyen jó, hogy ilyen
szarul ment! Legalább nem kell annyit erőlködni…
Alig hagyják el a szavak az ajkamat, máris érzem, hogy elönt
a düh. Iszonyúan idegesít, és szerencsétlennek érzem magam,
hogy nem vagyok képes irányítani a beszédemet. Persze a
nagybetűs életben összekapom magam, és úgy teszek, mintha
nem zavarna, de ebben a szobában bátran kiengedhetem a
dühömet.
– Ugorjon neki még egyszer! Csak lassan és nyugodtan! – hajol
előre dr. Warvel a székben.
– De utálom ezt az egészet!
–  Tudom. Itt és most azon dolgozunk, hogy jobban menjen.
Megerőltető, tudom, és túl sok a változás az életében egyszerre.
De eddig nagyon jól halad, és higgye el, minél jobban tudja a
haragot kontrollálni, annál inkább sikerül pontosan
megfogalmazni a gondolatait!
Igaza van. Ha képes vagyok nyugodtan lélegezni, átgondolni a
dolgokat és összpontosítani, jobban jönnek a szavak.
 Hosszú, mély kilégzéssel hagyom, hogy a harag távozzon
belőlem. Aztán újra nekirugaszkodom.
– Nem volt könnyű újra látni őt.
– Mert korábban megpróbálta elkerülni?
– Igen. Részben megbántam, hogy véget ért a kapcsolatunk.
–  Mindig az első szerelem a legfájdalmasabb – dől hátra dr.
Warvel a székében. – Legalábbis a legtöbben így vagyunk ezzel.
De az, hogy véget ért, az ön választása volt. Jól mondom, ugye?
– Így volt helyes.
Előbb-utóbb mindenképp szakítottunk volna Graysonnal. Ez
elkerülhetetlen volt. Gyerekek voltunk. Ugyanabban a városban
nőttünk fel, de teljesen más körülmények között. Két éve élt
Charlotte-ban, én pedig Massachusettsbe készültem egyetemre.
A Charlotte és Willow Creek közti távolság még legyőzhetőnek
bizonyult, de két különböző állam a kapcsolat halálát jelentette
volna. Szerettem, de kénytelen voltam véget vetni az egésznek.
A családjától is meg akartam szabadulni. Meg persze rettegtem
attól, hogy ő hamarabb rájön, hogy nem én vagyok a megfelelő,
és ő hagy el előbb.
– És hogyan lett vége? – kérdi a doktornő.
Összpontosítani próbálok. Tudatosan ellazítom az izmaimat,
mielőtt megszólalok. Számítok rá, hogy a szavak
összekavarodnak majd, de reménykedem benne, hogy mégsem.
– Mielőtt elutaztam volna Massachusettsbe, elmondtam neki,
hogy soha többé nem térek vissza Willow Creekbe. Neki amúgy
is át kell vennie a családi vállalkozást, és én nem akartam ezt az
életet.
A családi vállalkozás felelősséggel jár, emlegette Mr.
Parkerson. A gyereknevelés számára azt jelentette, hogy a
gyermekei gondolkodjanak úgy, mint ő. Az anyagi háttér
megteremtése kulcsszerepet játszik az életben. A gyerekeknek is
be kell állni a sorba, mert fő a család pozitív társadalmi
megítélése, meg a felemelkedés. Nem keveredhetnek csak úgy
bárkivel, pláne nem olyannal, aki lehúzza őket. Mint például én.
Az cseppet sem számított, hogy én igazán szerettem a fiát. Az
sem, hogy tiszteltem őt. És nem utolsó sorban nem a pénze
miatt voltam vele…
Mindez semmit sem ért. Ők annyit láttak bennem, hogy az
apám egy szemétláda, aki elhagyott minket. Anyám meg a Park
Innben dolgozott takarítónőként. Vagyis én nem ugrottam meg
a lécet, hogy bekerüljek a családba.
– Miért nem akarta?
– Mert azt mondták nekem, hogy semmiben sem vagyok jobb,
mint az anyám, aki vécét pucol. Szegények voltunk, és ezért
sosem fogadtak el. És… nem is tudom… ő is elhagyott volna,
amikor rájön, hogy nem én vagyok számára a megfelelő.
Szerettem volna, ha felépítjük a saját életünket, utazunk, és
elmegyünk ebből a városból. Elölről akartam kezdeni, ő pedig
maradni akart.
– És beszélt erről valaha Graysonnal?
–  Graysonnak kutya kötelessége volt továbbvinni a családi
vállalkozást. Így nevelték – rázom meg a fejem.
Ez náluk afféle családi örökség. Minden gyereknek megvan a
maga feladata a családban. Ez volt a rendeltetése és a sorsa, és ő
mindig ezt választotta volna.
Jegyzetel valamit, majd leteszi a kezéből a jegyzetfüzetet.
–  Tudja, én már jó ideje ismerem a Parkerson családot. Nem
túl közelről, de azért elég jól. Én úgy tudom, hogy a család
valóban fontos a számukra, de nem minden.
– Az régen volt.
– Szóval tulajdonképpen megelőzte, hogy ő hagyja el önt?
– Pontosan – bólogatok.
Erőt vettem magamon, és megtettem helyette, amit meg kell.
Így nem kellett elhagynia. Én hagytam el. Fiatalok voltunk,
úgyhogy amúgy se működött volna a dolog.
–  Ez nem úgy hangzik, mintha Graysonnak lett volna
választása. És nem is úgy, mintha ő döntött volna a családja
mellett ön helyett. Ez pontosan úgy hangzik, hogy ön választott
helyette. Aztán meg elment, tehát esélyt sem adott neki, hogy
bebizonyítsa, nincs igaza.
 – Igen, azt hiszem, így történt.
– Ez könnyen ment – állapítja meg győzedelmes mosollyal dr.
Warvel.
–  Tudom, hogy így volt. Fiatal voltam, és féltem. Apám
távozása borzasztóan megviselt engem és a nővéremet is.
Eléggé meghatározó élmény volt. Nagyban befolyásolta az
elképzelésemet a szerelemről.
– A szerelem kiszámíthatatlan – mondja, és az órájára pillant.
– Nemsoká lejár az időnk. De azért beszéljünk még a
rémálmokról. Még mindig kísértik?
– Igen.
A zuhanás jelenete mindig visszatér, és teljesen ki vagyok
merülve tőle. Szeretném, ha nem kísértene többet ez a
rémálom, de tulajdonképpen mindegy, milyen módszert
alkalmazok, semmi nem segít.
–  Értem. És az a pár módszer, amit átbeszéltünk, nem segít?
Nem csökkent legalább az álom intenzitása?
–  Nem. Rosszabb lett. A fizikai valóság mezsgyéjén
egyensúlyozom. Úgy értem, minden egyes pillanat annyira
valószerű!
–  Rendben. Értem. Szeretném, ha megpróbálna valamit. Jó
lenne, ha mindent leírna ébredés után. Az álom minden egyes
részletét. Ne keverje bele, hogy mire emlékszik pontosan a
balesetből, csak azt, amit álmodott.
– Nos, az álom pontosan olyan, mint maga a zuhanás.
– Majd mesélje el! – vonja meg a vállát.
– Rendben – válaszolom. Felpattanok, és indulni készülök, de
megállít.
–  Szeretném elmondani, hogy ez most egy elég intenzív
terápiás ülés volt, és nagyon szépen tudta kontrollálni a
beszédét!
Hatalmas büszkeség tölt el. Ez a találkozó sokkal jobban
ment, mint az előző.
– Köszönöm!
–  Nagyon szívesen! A terápia lényege, hogy felszínre hozzuk
mindazt, amit elfojtott. Vagy beszéljünk arról, ami nehezére
 j gy j
esik. A következő alkalommal szeretnék beszélni az apjáról.
Azért szólok, hogy ne érje váratlanul.
Az összes izmom megfeszül. Minden tőlem telhetőt
megtettem az elmúlt tizenhat évben, hogy kiradírozzam azt az
embert az életemből.
– Erről nincs sok mondanivalóm…
– Megbeszéljük jövő héten!

A kanapén fekszem, és azt a filmet nézem, melyet Jacob küldött

nekem, miután bevallottam neki, hogy sosem láttam egyetlen
filmjét sem.
A kezembe veszem a telefont, és küldök neki egy üzenetet.

Én: Túlságosan jól megfizettek ezért a szerepért.

Jacob: Haha! Mintha nem tudnám…

Én: Nagy szerencséd, hogy ilyen jóképű vagy!

Jacob: Inkább csak jó az illatom. Emlékszel? Mint a

tölgyfának és a whiskey-nek… Ez lehetett az oka.

Mindjárt elájulok! Azok után, ami történt, pontosan

emlékszik, hogy mit mondtam neki. Mondjuk ráfoghatom a
fejsérülésre is…

Én: Nem illik előhozakodni azzal, amit egy halálközeli

élmény mondatott velem. Majdnem meghaltam!

Jacob: De végül nem haltál meg. Ezért eltekinthetünk ettől

az illemszabálytól.

Én: Üzenem Brennának, hogy csak a baj van veled!

 Jacob: Ezt nem adom át. Tisztában van vele!

A baleset óta tartom a kapcsolatot Jacobbal, ahogy a gép teljes

személyzete is. Felajánlotta, hogy a gyógyulás idejét töltsem a
pennsylvaniai farmján, de ez túl nagy áldozat lett volna tőle.
Ehelyett most itt vagyok anyám kanapéján, Észak-Karolinában.
Milyen jó nekem!

Én: Csak akartam, hogy tudd: a filmed silány!

Jacob: Megjegyeztem. Hogy ment ma a terápia?

Elég szomorú, hogy egy hollywoodi sztár ilyen jól tájékozott a

napirendemet illetően…

Én: Rendben volt.

Jacob: Brenna üzeni, hogy bármikor szívesen meghallgat,

ha szükséged volna rá!

Persze, egyáltalán nem volna kínos egy cseppet sem… Semmi

kivetnivaló nincs a Jacobhoz fűződő barátságomban, de azért a
balesetről nem akarnám kiönteni nekik a szívem. Brennának
épp elég Jacob traumája, még ha ő nem is gondolja úgy, hogy
van neki.

Én: Nagyra értékelem!

Egy kicsit cseng a fülem, ami nagy valószínűséggel a migrén

előjele. Annyira elegem van ebből az egészből! Kimerít a saját
agyam, és minden hülyeség, amivel ez a sérülés együtt jár.
Persze a gyógyulás folyamatát nem lehet időkorlátok közé
szorítani. Holnap akár gyógyultan ébredhetek fel, de az is lehet,
hogy még évek múltán is küzdelmesek lesznek a mindennapok.
Ki tudja?
A neurológus mindig azt mondja, hogy a fejsérülés nem úgy
működik, mint egy csonttörés. Lehetetlen megjósolni, hogy
meddig tart a felépülés. Ahogy azt sem lehet megmondani, hogy
meggyógyulok-e teljesen.
Felállok, kikapcsolom a tévét, és átmegyek a konyhába.
Megiszom két nagy pohár vizet, mert ha nem teszem, a migrén
sokkal rosszabb lesz. Aztán beveszem a gyógyszereket, majd
irány a tornác és a hintaszék.
A párnára hajtom a fejem, és jól betakarózom. Aztán csak
hagyom, hogy beszippantson a csend.
–  Én meg még azt hittem, hogy sosem szundikálsz délután –
szólal meg egy mély hang, mire rögtön kipattan a szemem.
Villámgyorsan felülök, és a szám elé teszem a tenyerem.
– Jézusom!
– Ne haragudj – mondja Grayson mosolyogva. – Kopogtam, de
mivel senki nem felelt, elindultam a kocsi felé. Aztán
meghallottam a horkolást…
–  Én nem horkolok – vágom rá, és a tekintetemmel keresek
egy nyugvópontot, hogy ne szédüljek annyira.
– Jól van. Azért legközelebb felveszem, hogy bebizonyítsam az
ellenkezőjét.
Talán nem Graysont kellett volna nyugvópontként választani.
Most úgy nézhetek ki, mint aki bámulja őt, de ez nem állt
szándékomban, legalábbis nem azért, amiért valószínűleg ő
gondolja.
Szeme színében az égszínkék keveredik a zölddel, és pont
olyan, mint az óceán a magasból nézve. Résnyire nyitom az
ajkam, és eszembe jut, hogy egykor e szempár miatt egészen
furán éreztem magam a gyomrom tájékán. Szerintem
bármelyik lányt elvarázsolná ez a pillantás.
Engem elvarázsolt. De nem csak a szeme. Remek társ volt! De
én túl fiatal voltam hozzá, hogy leküzdjem az elénk gördülő
számtalan akadályt…
– Téged mi szél hozott? – kérdem kissé elhaló hangon.
– Azért jöttem, mert szerettem volna beszélgetni veled. A múlt
héten… nem a legjobb formámat hoztam – mondja, és a
korlátnak támaszkodik, fejét pedig az oszlopra dönti. Mintha
 j p g p
nem lenne semmi egyebe, csak tengernyi ideje. Ennek a
látszólagos lezserségnek csak a tekintetében tükröződő aggódás
mond ellent.
– Ez kedves tőled! De tényleg minden rendben. Semmi rosszat
nem mondtál…
–  Ne, Jess! Barátok voltunk, és te fontos voltál nekem. Úgy
viselkedtem, mint egy igazi seggfej.
– Na jó. Egy kicsit.
– Sajnálom! – mondja, és lehajtja a fejét.
– Köszönöm.
–  De semmit sem tudtam – folytatja, és közben elfordítja a
tekintetét – a balesetről…
– Ó!
Nem tudom, mit mondjak erre. Tulajdonképpen mindegy is. A
tényeken nem változtat semmit, hogy tudta-e, vagy nem.
Elrugaszkodik a korláttól, és elindul felém, majd hirtelen
megáll.
– Jól vagy?
Nem. Kicsit sem.
– Igyekszem…
És tényleg! Apránként vissza fogok találni önmagamhoz. Sok
segítséget kapok. Remek orvosaim vannak, akik mindent
megtesznek, ami csak telik tőlük. Elindultam a gyógyulás útján,
és el fogom érni, hogy minden jobb legyen. Nem kérdés, hogy
erőre kapok majd. Legalábbis ezzel a baromsággal etetem
magam…
–  Akkor jó! Én mindössze annyit szeretnék, hogy ne legyen
kettőnk között ilyen kínos a helyzet…
–  Tényleg ne aggódj emiatt! Mindketten lefagytunk, de csak
azért, mert annyi év után újra találkoztunk.
Grayson beletúr sűrű, barna hajába. Sokkal hosszabb most,
mint gyerekkorában volt. Nem kifejezetten hosszú, de a vége
göndörödik, ami egyszerre kölcsönöz neki dögös és komoly
külsőt.
Miután összefutottunk, megkértem Deliát, hogy mondjon el
mindent, amit csak Graysonról tud. A Parkerson családról
 y
éveken át keringő pletyka teljesen ledöbbentett. Elképzelésem
sincs, hogyan kezelték ezt a drámát, hogy Gray barátnője
teherbe esett, aztán lelépett. Az apja vesszőparipája a tisztelet,
az illendőségi szabályok betartása volt.
–  Így van. De ez egy kisváros. Hozzá kell szoknunk, hogy
gyakran összefutunk majd.
– Akkor nem lesz egyszerű – mondom vállat vonva.
–  Tényleg? És ugyan miért? – kérdi. Kihúzza magát, és már
egyáltalán nem tűnik úgy, mintha annyira sok ideje lenne.
Vigyorogni kezdek, és reménykedem benne, hogy ha képesek
leszünk viccelődni egymással, hamarabb oldódik a feszültség
ebben a kínos helyzetben.
– Hát, sokkal cukibb voltál régen.
Grayson öblösen felnevet.
– Te meg édesebb…
– Te meg okosabb. Nem mondtál ilyeneket…
– De akkor a bugyidat is megpróbáltam lehúzni!
– Meg is tetted! – emlékeztetem.
– Nem is egyszer…
–  Jaja! – mosolygok a szememet forgatva. – És ha jól
emlékszem, nem voltál egy…
–  … ki ne mondd! – vág közbe nevetve, és közelebb lép. –
Csapnivaló voltam, de mentségemre szolgáljon, hogy mindössze
tizenhat éves voltam, és talán egyikünk sem volt nagy
lepedőakrobata…
Atyám, két szerencsétlenkedő tinédzser próbálta meg rém
rossz filmekből elsajátítani a taktikát, és még azt sem sikerült
pontosan leutánozni, amit a képernyőn láttunk…
– Ez igaz. De szerettük egymást!
–  Szerettük. Aztán elmentél – mondja Grayson, és zavarában
felnevet.
Nem sok értelme van kerülgetnünk a forró kását.
Egyikünknek sem. Megbántottam. Nem zártuk le, és az idő nem
gyógyította be a sebet.
– Sajnálom! – mondom.
Grayson elfordítja a fejét.
 y j j
– Én meg azt sajnálom, hogy nem ugrottam be előbb, amikor
meghallottam, hogy visszajöttél. Jess, én nem tudtam a
balesetről! Tényleg szívesen meglátogattalak volna.
–  Ugyan miért? – nézek rá, miközben ő a távolba mered. –
Elmentem. Nem tartozol semmivel! Nem bántódtam meg
miatta.
– És amúgy is régen volt, ugye?
–  Ö… biztos… – vágom rá, de aztán a torkomon akad a szó.
Tudom, hogy a dadogás nemsoká elmúlik, de olyan jó volt, hogy
eddig nem jött elő. – Sajnálom! Néha egy kis szünetet kell
tartanom, hogy folytatni tudjam – magyarázom a helyzetet.
– Csak nyugodtan. Nem sietünk sehova.
–  Mivel nem tervezem elhagyni ezt a tornácot többé, kicsit
tovább tarthat, mint gondolnád.
–  Úgy tervezed, hogy a városban maradsz? – kérdi Grayson
vigyorogva.
– Talán jobb így, mivel sem beszélni, sem vezetni nem tudok –
vonom meg a vállam. – Szeretnék dolgozni vagy valami
hasznosat tenni, de az állapotom nem engedi, úgyhogy
maradok, igen.
Grayson mellém ül, és finoman oldalba bök.
–  Az én emlékeimben egy másmilyen lány él. Nem félt
semmitől, és készen állt rá, hogy meghódítsa a világot.
Hirtelen elszomorodom, és a borús hangulatom beárnyékolja
a vidámságot, ami eddig a társalgást jellemezte.
– Megváltoztak a dolgok. Már nem ugyanaz a lány vagyok.
– Bármelyikünk is ugyanaz?
Graysonra pillantok, és azon tűnődöm, hogy őt vajon milyen
élmények formálták azzá, akivé vált.
– Ebben igazad lehet.
Szomorkásan rám mosolyog, és feláll.
– Mennem kell! El kell mennem Ameliáért.
– Amelia a lányod?
Delia mesélte ezt is, de a kislány nevét nem említette.
Derűssé változik az arckifejezése, valamiféle melegség
sugárzik belőle hirtelen. Istenem, még mindig milyen vonzó a
 g g g y
mosolya! Az a kis gödröcske az orcáján… Szívdöglesztő!
– Bizony! Négyéves – veszi elő a telefont a zsebéből, és gyors
mozdulattal megkeresi a galériában a fényképét.
– Milyen gyönyörű! – mondom.
– És nem könnyű eset… – vágja rá.
Felnevetek. Biztosra veszem, hogy a kislány könnyedén az
ujjai köré csavarja őt. Emlékszem rá, hogy ebben a korban én is
apuci pici lánya voltam. Nem volt olyan kívánságom, melyet ne
teljesített volna, és ehhez mindössze némi pillarebegtetésre és
egy angyali mosolyra volt szükség.
– Egy kislány tudja, hogyan hasson az apjára – mondom.
– Túljár az eszemen, az biztos
– Szerencsés kislány. Mert te vagy az apja, Gray.
– Remélem is! Nincs sok választása. Csak én vagyok neki.
Annyi kérdésem volna, de fáradt vagyok, és úgy érzem, hogy
a tudatom nem működne könnyen együtt velem. A párnára
hajtom a fejem, és nagyot sóhajtok.
–  Pihenj! Jó, hogy láttalak! Komolyan! – mondja Grayson, és
lefelé indul a tornác lépcsőjén. – A lényeg, hogy újra itt vagy a
városban, és beszéltünk, szóval jövök még!
Felülök a hintaszékben, és hangosan utána kiáltok.
–  Jó ötlet! És legközelebb hozd magaddal Ameliát is!
Szeretnék megismerkedni vele. Szívesen elmesélek neki
mindent, amit te nem mondtál el neki!
A nevetése visszhangzik az utcán. Beszáll az autóba, és elhajt.
Milyen érdekes nap! És mennyire reményteli!
 NEGYEDIK FEJEZET

Grayson

– Köszönöm, Stella, hogy vigyáztál rá!

–  Ugyan, semmiség! – hajol le a nővérem Ameliához, és
megböki az orra hegyét. – Nagyon szeretek vele lenni. És talán
mondanom sem kell, hogy ő is viszontszereti a nagynénjét!
Persze, hogy szereti. Stella halálra kényezteti ugyanis. De mi
más lenne egy nagynéni dolga?
– Mindent félretettél miatta. Értékelem.
–  Nem a világbékén munkálkodtam, Gray. Csak vásárolgatni
mentünk volna Winnie-vel. Amúgy meg jó tett helyébe jót várj!
Az állandó szolgálatkészségem miatt lesz mit behajtani a
szeretett bátyáimon…
Stella szereti eljátszani a hattyú halálát, de ő a család
hercegnője. Jó dolga volt világéletében. Imádja, hogy négy
fiútestvére van, és mindannyian ölre mentünk volna érte.
Joshua kinyírt volna engem, és Alexandert meg Olivert is, ha
bármi történik vele. Ez a csaj mindent meg tud szerezni, amit
csak akar, és élvezi az élet minden percét.
– Eléggé furán emlékszel a gyerekkorodra…
– Ne már! – nevet fel. – Miattatok nem buliztam soha!
–  Én úgy emlékszem, hogy túlságosan is jól érezted magad
néhány buliban…
Bármennyire szeretné átírni a múltat, a húgom problémás
csaj volt. Sok balhétól megóvtuk azzal, hogy állandóan fedeztük.
 – Persze, elfelejtettem, hogy ti mind szent életet éltetek!
–  Közel sem. Pontosan ezért láttunk át a szitán. Az aktuális
kifogásod mindig egy oltári baromság volt.
– Már előre sajnállak, Gray! – rázza meg Stella a fejét. – Melia
egy napon felnő, és pont olyan lesz, mint én!
Hirtelen a hideg is kiráz.
– Majd akkor megy randevúra, ha eltemettetek!
– Biztosra veszem, hogy apa is ugyanígy gondolta.
– De apa elcseszte. Én nem fogom.
–  Jut eszembe – nyögi ki Stella lassan. – Azt csiripelték a
madarak, hogy összefutottál Jessicával.
Ez a város hihetetlen. Biztos Winnie jártatta a száját.
– Pontosabban megálltam nála hazafelé jövet…
– Hűha! És? Hogy ment?
Most a markomban van. Imádom ezt az érzést. Szeret
mindenről elsőként értesülni ugyanis. Valószínűleg megőrjíti a
tudat, hogy nem hozzá jutott el először a hír, hogy találkoztam
Jessicával.
–  Jól! – vágom rá kurtán. Felveszem a kezembe Ameliát,
nyomok egy puszit az arcára, és elindulok vele a konyha felé.
A húgom felnyög, és én alig tudom visszatartani a nevetést.
– Nagyon éhes vagyok, apa! – mondja Amelia.
–  Nem csodálom! Fogadjunk, hogy a nagynénéd édességgel
tömött étel címén.
– Csak a mogyorós drazséval – mentegetőzik Stella, és követ a
konyhába. – Abban van fehérje is.
–  Hogy lehetsz ilyen sovány, ha még mindig olyanokat eszel,
mint egy tizenhárom éves? Most komolyan! Ettél te egyáltalán
zöldséget az elmúlt évtizedben?
– Hát nem – vág pofákat Stella. – És azért vagyok ilyen karcsú,
mert eleget mozgok, és remek géneket örököltem.
– Én sem szeretem a zöldséget – vágja rá Amelia, és kis kezeit
az arcomra teszi.
–  Stella nagynénéd odavan a zöldségért. Csak vicc volt. Most
be is bizonyítja, mert enni fog veled.
–  Stella nagynénédnek most el kell mennie dolgozni, mert
 gy g
édesapád rám sózta az éjszakai műszakot.
– Milyen sietős lett hirtelen – mondom vigyorogva.
–  Ugye? Ez van, de nincs ellenemre. Egyébként minden
rendben ment a Park Innben?
A Park Inn a legjobb és legnépszerűbb szállónk. Apám okosan
tervezte meg az épületet. Nem a környezetet alakította az
épülethez, hanem az egész olyan, mintha az épület a hegyből
nőtt volna ki. Remekül illeszkedik a tájba, és a vendégek
csodálatos kilátást élvezhetnek az erdőre, a természetre, sőt az
égboltra is.
–  Rendben ment minden. Az ötös szobavendéget
elköltöztettük a nyolcasba, mert nem a hegy jobb oldalát
akarták látni az ablakból. Ezt leszámítva egészen eseménytelen
nap volt.
Stella bólint egyet, és a táskája után nyúl.
– És anyával beszéltél? – kérdi.
– Nem. Te úgyis beszélsz vele, úgyhogy nekem nem kell.
–  Ja, igaz! Kénytelen leszel, amikor a héten eljön Meliáért.
Anya mondta, hogy apa meglátogatja Olivert a héten, aztán
beugrik Joshuához is New Orleansban.
– Ez engem miért is érdekel?
–  Csak azért, mert anya két hétig a nyakunkon lesz, és nem
ártana szórakoztatnunk. Apa legutóbbi utazásakor én intéztem,
úgyhogy most rajtad a sor.
Anya ragyogó, erős és szenvedélyes nő. Egyáltalán nem kell
félteni, feltéve, hogy apa mellette van. Amint apa elmegy,
anyám összezuhan.
Anyám úgy tesz, mintha apám utazásai nem a szeretők
látogatásáról szólnának. És abból van neki elég: legalább egy
minden városban, ahol szállója van. Milyen kár, hogy a
gyerekei nem örökölték ezt az életrevalóságot… Persze anyám
előtt egy szót sem szólunk róla, de apám azért tisztában van
vele, hogy mindent tudunk. Meg azzal is, hogy mit gondolunk
róla.
– És Josh mikor jár errefelé látogatóban?
– Honnan a francból tudnám? – rántja meg Stella a vállát.
 j g
– A franc csúnya szó! – vág közbe Amelia.
– Az bizony! Ki fogjuk mosni Stella nénéd száját szappannal.
– Ühüm – bólogat egyetértőn Amelia.
– Bocsánat, Melia! Nem mondom többször – helyesbít Stella.
– Oké! – egyezik bele Amelia azonnal.
–  Most pedig el kell mennem dolgozni, neked pedig meg kell
etetned a lányodat valamivel, aminek kellőképpen magas a
tápanyagtartalma. Holnap találkozunk… anyánál!
Kikísérem, és egy szót sem szólok erre a megjegyzésre, mert
már most tudom, hogy ha a hétvégén amúgy is találkoznom kell
anyámmal, akkor holnap nem leszek ott, akármivel is fenyeget
meg a húgom.
– Még egyszer kösz, Stell!
–  A kedvenc bátyámnak bármit – mondja, és puszit nyom az
arcomra, majd játékosan megütöget. – Nos, tulajdonképpen Alex
a kedvencem, de tiéd az előkelő második hely. Nehogy azt hidd,
hogy nem vettem észre, hogy megpróbáltad kikerülni a
válaszadást Jessicával kapcsolatban!
– Winnie-től úgyis megtudod, ebben biztos vagyok.
–  Persze, hogy megtudom. De azért titkon abban
reménykedtem, hogy tőled hallom először – derül fel Stella arca.
–  Nincs mit mondanom. Elég kellemetlen volt a helyzet a
kávézóban, úgyhogy meglátogattam, hogy tudassam vele, nincs
harag.
– Ó, sajnálom! Most komolyan beszélsz? – nevet fel Stella.
– Az a történet már a múlté…
– Igaz, de Jessica volt számodra az igazi. Mindig róla álmodtál.
Mindannyian tudtuk, hogy még akkor is övé volt a szíved,
amikor Yvonne-nal voltál.
Erről nem nyitok vitát, semmi értelme.
– Most pedig menned kell, ha jól tudom – kerülöm ki a témát.
–  Te pedig egy fokkal lejjebb kerültél a kedvenc báty
ranglétrán.
–  Egészen összetörtem – kapok a szívemhez. – Bár minden
vágyam folytatni veled ezt a csevegést, most muszáj
elvégeznem apai kötelességeimet, és adni a gyermekemnek
 g p g gy
valami rendes ételt is azok után, hogy megetetted a magad
módján.
– Rendben. Szeretlek, Gray!
– Én is szeretlek!
Stella elmegy, én pedig visszasietek Ameliához a szobába. A
földön ül és babázik, előtte egy nyitott kekszesdoboz.
– Hékás! – kiáltok Meliára. – Hát ezt meg kitől kaptad?
– Találtam – vallja be lehajtott fejjel.
– És szabad kekszet enni vacsora előtt?
– Nem szabad. De éhes voltam, apa!
Tágra nyitja hatalmas, kék szemét, mire tudatosodik bennem,
hogy Stellának igaza van: teljesen elcsesztem. A karomba
veszem, és megkezdjük a szokásos esti rutint. Először kap
valami egészséges vacsorát, aztán fürdés, majd alvás. Melia
ágyba bújik. A szobában csak a Stellától kapott forgó
felhőlámpa világít, ideje mesét mondani. Minden este ugyanazt
a könyvet vesszük elő, a kedvencét, amit már kívülről fújok.
– Olyan utánzós hangon is el tudod mesélni, apa?
–  Ha megígéred, hogy nem jössz ki az ágyból lefekvés után,
akkor igen.
– Megígérem!
Persze füllent persze, de amúgy sem tudok ellenállni neki.
– Hát legyen!
Az elefánt szerepét mély, dörmögő hangon játszom.
–  Nagy álmaid vannak, kisegér? – kezdem. – Igen, igen! –
válaszolom olyan magas cincogó hangon, hogy már szinte fáj. –
És mondd csak, miről szoktál álmodni?
–  Hogy énekes leszek! – válaszol Amelia csillogó szemmel,
egérhangján.
– És pontosan milyen énekes leszel? – kérdem vigyorogva.
– Operaénekes, mint az anyukám Párizsban!
Összeszorul a szívem. Ez nem a könyv szövege. Amelia olykor
Yvonne-ról kérdezget, és én megfogadtam, hogy mindig
elmondom az igazat. Veszettül nehéz nekem is, és el tudom
képzelni, hogy neki sem könnyű. De ha mindig tudja az
igazságot, legalább később nem kell azzal szembesülnie, hogy
 g g g gy
hazudtam neki.
– Melia, itt nem ez áll.
– Tudom – húzza magára kissé a takarót.
–  Jobban szeretlek, mint a csillagokat az égen! – simogatom
meg az arcát.
– Én meg jobban a felhőknél.
– Jobban, mint a könyveket a polcon.
–  Én meg a világon mindenki másnál jobban szeretlek –
mosolyog.
–  Én is téged szeretlek a legjobban, Amelia. Ezt soha ne
feledd!
Nagyokat pislog hatalmas pilláival, majd a karjaimba veti
magát.
– Szeretlek, apa!
– Én még jobban szeretlek! A legjobban!
Szorosan megölelem, és sokáig tartom a karomban. Bár nem
tudok változtatni a tényen, hogy az édesanyja elhagyta, de
annyit azért tehetek, hogy én mindennél jobban szeretem.
Remélem, elég lesz ahhoz, hogy betöltse az űrt.

Ma tényleg ágyban kellett volna maradnom. Az elmúlt napok

sem mentek könnyen, de a mai mindent felülmúlt. Volt egy
csőtörésünk, ami elárasztotta az egyik vendégszobát, azonban a
vízszerelő nem tud kijönni holnapig, ezért nem tudtuk rendbe
tenni a szobát. Aztán felmondott a recepciós, mert a férje
munkát kapott Charlotte-ban, a következő héten már költöznek
is, ezért ma már be sem jött.
Willow Creek Valley remek turistacélpont, de kevés állandó
lakosa van, úgyhogy kínszenvedés lesz embert találni a helyére.
Stella elég későn esik be, kezében pár bevásárlószatyor.
–  Sajnálom, őrült egy nap volt! Szóval van egy kis
problémánk?
 – Van bizony. Nem ártana a segítség.
– Nekem is kell egy szabadnap, Gray!
– Miért, nekem mikor volt utoljára szabadnapom?
– Az a te dolgod, bátyó! – vágja rá. – Van egy teljes állásod itt, a
szabadidődben meg a tűzoltóknál szolgálsz. Szabad
akaratodból!
– Egyikünknek muszáj felelősségteljesen viselkednie…
Tudom, hogy egy seggfej vagyok, de ezt ki kellett mondanom.
Stella leteszi a szatyrokat, és elképedve mered rám.
–  Úgy látom, ma rossz napod van. Jól van. Folytasd csak! Mi
jön még? Hadd halljam, milyen elkényeztetett, borzalmas,
gyerekes nőszemély vagyok… Pedig ugyanúgy éjt nappallá téve
dolgozom, mint te, csak éppen sem te, sem ők nem hajlandóak
elismerni soha. Ugyan ki vezényelte le a felújítást? Egyetlen szó
nélkül? Én! És ki érte el a teltházas működést egyetlen hónap
alatt? Ó, igen… az is én voltam.
– Senki sem állította, hogy gyerekes vagy! – vágom rá.
– Akkor biztos, hogy így szeretnéd folytatni? – hördül fel.
– Sajnálom!
– Remélem is.
– Őszintén.
– Na jó – ül le a székre velem szemben. – Vegyünk át mindent
lépésről lépésre, aztán osszuk fel a feladatokat, és nem lesz
gond. Tudom, hogy utálsz interjúztatni, azt majd intézem én.
Rendbe tudod tenni a szobát minél előbb?
–  Jó ötlet! Mi van, ha kiadjuk a kisházat? Mateót ide tudom
rángatni, ő majd rendbe hozza annyira, hogy alkalmas legyen
vendégfogadásra.
– Remek! Megyek és ránézek. Mikor utoljára ott jártam, nem
festett rosszul, úgyhogy nem hiszem, hogy nagy meló lenne.
Ezzel talán kompenzálhatjuk a vendégeket, így nem úszik a
szobafoglalás.
A kisház kiadása már rég tervben volt, és bár a főépülettől
kicsit messzebb van, sok vendég vágyik az intimitásra, ráadásul
nagyon családias hangulata van.
 –  Holnapra és holnaputánra van egy üres szobánk, szóval
most nincs gáz. Hívom Mateót, hogy azonnal induljon. És mihez
kezdesz majd a recepciós ügyében? – kérdem.
– Majd kitalálom – von vállat.
– Oké!
– Nyugi, Gray. Kitartás!
– Ez lehetne a család mottója – állok fel nevetve.
–  Ja. Meg az, hogy soha ne ess szerelembe, mert rossz vége
lesz. No és a munkát nem keverjük a magánélettel, erre van
más megoldás.
– Sosem kevertem a munkát a magánélettel.
– Én sem.
– Ez apa asztala – kacsintok, és elindulok megkeresni Mateót.
Útban felé leállok beszélgetni pár vendéggel, és csupa olyan
visszajelzést kapok, hogy mennyire szeretnek itt lenni. Aztán
néhány alkalmazott kérdésére válaszolok.
És ekkor megpillantom őt.
Jessica és a nővére odakint áll, és a panorámában
gyönyörködik. Barna haja lobog a szélben, és fülig ér a szája.
Már el is felejtettem, mennyire szerettem megnevettetni. Sosem
fogta vissza magát. A boldogság nála alapállapot, és én mindig
imádtam ezért. De jó lenne újra átélni ezt!
Egymásra nézünk, integet felém, és én visszaintegetek.
Winnie megfogja a karját, mire ő elfordítja a fejét, amitől rögtön
összeszorul a szívem.
Jézusom. Már nem tizenhat vagyok! Ezt tüstént be kell fejezni!
Azért vagyok itt, hogy a szálló dolgait intézzem, nem pedig
azért, hogy azon járjon az eszem, miként tudnám
megnevettetni. Jessica nem való ebbe a városba. Nagyobb álmai
vannak, itt nem találja meg a számítását.
Majd meggyógyul, és újra elmegy.
Egyébként sem érdekel már!
Megtalálom Mateót, és kiosztom a feladatot. A kisház nincs a
legjobb állapotban, de azért rendbe hozható. Stellának van
tehetsége a lakberendezéshez, majd ő átvarázsolja a helyet úgy,
hogy az apró hibák antik bájnak tűnjenek.
Visszamegyek az irodába, útközben vetek egy pillantást oda,
ahol az előbb Jessica állt, de már nincs ott. Eljátszom, hogy
mennyire megkönnyebbültem. Egyáltalán nem szükséges újra
találkoznunk. Mindent elrendeztünk pár nappal ezelőtt.
–  Grayson? – hallom meg a hangját, amikor befordulok a
sarkon.
– Szia, Jess!
–  Te vagy az egyetlen, aki még mindig így szólít – mosolyog
rám.
– Igazán?
– Igen. Nem is tudom, mikor váltam Jessicává az évek során.
Talán Massachusettsben történt, vagy amikor…
– … amikor? – vágok közbe.
– Semmi, semmi – rázza meg a fejét.
Nem tudom eldönteni, hogy megint a beszéddel akadt gondja,
vagy csak nem akarja befejezni a mondatot. Akárhogy is, úgy
döntök, hogy nem erőltetem.
– Mit csinálsz itt?
– Stella és Winnie magukkal rángattak ma vásárolgatni. Aztán
Stella szólt, hogy azonnal ide kell jönnie. Hát ezért…
– Ó, már értem – bólintok.
– De én… nos, meg akartam köszönni neked.
– Mégis mit?
–  Hogy felvettél – mondja, és az ajkába harap. – Tisztában
vagyok vele, hogy még nem épültem fel teljesen, de tényleg
hiszek benne, hogy ez nagy lökést fog adni. Ígérem, hogy
keményen fogok dolgozni! Az orvosom is azt mondta, hogy ideje
visszatérni az életbe, és…
Hirtelen megvilágosodom.
A húgom.
Felvette Jessicát. Anélkül, hogy ezt megbeszélte volna velem.
Zihálni kezdek, de próbálok jó képet vágni hozzá. Ha
megmondom neki, hogy Stella ezt nem teheti, mert előbb
megölöm, akkor úgy tűnik majd, mintha a jövőbeni
teljesítményével volna gondom, ami nem igaz.
 j y g g
Végül is nem számít, hiszen már semmit sem érzek iránta,
ezért ez sem érdekel.
A húgomnak pedig megmondtam, hogy nincs semmi köztünk,
és minden a múlté.
És amúgy is… Nos, több ok most hirtelen nem jut az eszembe.
De tagadhatatlan, hogy ha ránézek, akkor szívem szerint az
egész szállót rábíznám. Kicsit ideges és izgatott, de olyan
lelkesedés sugárzik belőle, hogy igazán nem akarom elvenni a
kedvét.
De a fenébe, kínszenvedés lesz ez az egész!
Jessica rám mered, úgyhogy kénytelen vagyok előhuzakodni
egy értelmes válasszal.
– Igen, persze! Örülök, hogy ez a megoldás mindenkinek jó.
Eltűnik a tekintetéből minden aggodalom, közelebb lép
hozzám, és finoman megszorítja a karom.
– Kösz, Gray!
– Akkor hétfőn találkozunk.
– Mindenképp.
Jessica elsétál, és én mozdulni sem tudok. Azon tűnődöm,
hogy milyen büntetést szabjak ki a húgomra ezért. Meg aztán
mi lesz azzal a mottóval, hogy a munkát nem keverjük a
magánélettel…
 ÖTÖDIK FEJEZET

Jessica

Az álomnapló az ölemben van, ráteszem a kezem, és a lábamat

rázom. Dr. Warvel a széken ül keresztbe tett lábbal, és
türelmesen vár.
Nem vagyok benne biztos, hogy van elég erőm ehhez. Izzadt
tenyeremmel végigsimítok a combomon.
–  Olyan, mintha kinyitnám Pandora szelencéjét – szólalok
meg végül.
–  De az álmok nincsenek elzárva, Jessica! Együtt élsz velük
nap mint nap.
– Talán ezért nem akaródzik felolvasni.
Én azt hittem, hogy odaadom neki a naplót, és majd ő
elolvassa. Nem gondoltam, hogy újra meg kell rágnom minden
szót. Minden reggel írtam a naplóba, de sosem olvastam vissza
az előző bejegyzést. Nem akartam szembesülni azzal, ami ott áll
feketén-fehéren. A film, amely a fejemben forog.
–  A gyógyulás érdekében szembe kell nézni az elszenvedett
traumával – állapítja meg dr. Warvel, és előrébb csúszik a
széken.
– Miért, nem ezt teszem? Elvégre itt vagyok. Dolgozom rajta.
–  Igaz. A felolvasás is segít abban, hogy szembenézzünk a
történtekkel, illetve azt is megmutatja, hogy van-e különbség az
álombeli események és a valóságos történések között. Ez a
naplóvezetés lényege. Össze tudjuk vetni az álmot a valóságban
történtekkel.
– Még nem állok készen rá – mondom, és közben gyorsabban
rázom a lábamat.
–  Rendben – válaszolja. Hátradől, és jegyzetelni kezd. –
Történt bármi érdekes a héten?
Ez menni fog.
– Kaptam egy állást.
– Ez aztán a jó hír! – kiált fel csodálkozva, és mosolyog hozzá.
– Hol? És mi lesz a dolga?
– A Park Innben leszek recepciós.
– A Park Innben? Ami a Parkerson család tulajdonában van?
– Igen, abban.
Sosem gondoltam volna, hogy a Park Innben fogok dolgozni.
Pontosabban megfogadtam, hogy sosem fogok, de aztán jött
Stellától ez az ajánlat. Egy hónap telt el a baleset óta, és
szükségem van valami állásra. Vissza kell térnem az életbe, és
ez az első lépés.
–  Ez igazán remek, Jessica – bólint lassan dr. Warvel. –
Annyira bizonytalan voltál a jövődet illetően az elmúlt
hónapban, és ez egy fontos állomás a gyógyulás felé.
Őszintén csodálkozom rajta, hogy nem említi meg Graysont,
és nem kérdez rá, hogy miként érzek ezzel kapcsolatban. Ha ő
nem, én biztosan nem említem meg. Grayson szemmel
láthatóan nem volt zavarban attól, hogy beszélget velem, no
meg túlvagyunk azon a jó kis csevegésen is, amely tornácon
zajlott le, és… nos, amúgy sem szándékozom örökké itt maradni.
Meggyógyulok, és ismét odébb állok.
– Én is így gondolom – válaszolom kurtán.
–  Ez nagyon izgalmasan hangzik. Van bármi ezzel
kapcsolatban, ami aggasztja, és szeretné, ha megbeszélnénk?
Tényleg csak egyetlen dolog volna.
–  Izgulok, hogy a fejem… majd… mint most! – kiáltok
idegesen, mert megint nem voltam képes kifejezni magam.
– Ez jogos, de a felépülés folyamatát nem lehet siettetni. Csak
türelemre van szükség, és arra, hogy megtanulja kezelni az
adott helyzetet. Mint például most.
– De miért nem múlik már el? – csúszik ki a számon.
– Tudom, hogy egy egész hónap hosszúnak tűnik, de higgye el,
hogy egyáltalán nem az. Egy szempillantás alatt eltelik, önnek
pedig nemcsak a fizikai következményekkel kell megküzdenie,
hanem az érzelmi traumával is – magyarázza, és az ölemben
lévő naplóra pillant.
Az ujjaim végigsiklanak a papíron, és érzem, hogy
elhatalmasodik rajtam a szorongás. Egy részem fel akarja
olvasni, és emlékezni szeretne a történtekre. De ebben annyi
érzelem van! Ez a szöveg nem pusztán a történések tényszerű
részletezése, ez én magam vagyok: a legsebezhetőbb,
lemeztelenített önmagam.
– Kicsit félek…
–  De most nincs egyedül. Nem a gépen vagyunk, hanem a
földön. Nincs veszélyben, biztonságban van – mondja biztatóan.
– Csak próbálja meg!
– Rendben. Egyszerre csak egyetlen oldalt…
Nem mond semmit. Kinyitom a naplót, és megpróbálok
bátornak tűnni. Azt kívánom, bárcsak az a Jessica lehetnék pár
perc erejéig, aki a baleset előtt voltam. Erős szeretnék lenni,
mint régen. Félelem nélkül élni, képesnek lenni minden
helyzetet kezelni, mint azelőtt. Ez a lány, aki retteg, és ezért
legszívesebben elbújna a világ elől, nem az, aki lenni szeretnék.
Remeg az egész testem, de összeszedem minden erőmet, hogy
a szavakra koncentráljak. Simán csak felolvasom a szöveget, és
megpróbálom anélkül kimondani a szavakat, hogy
meghallanám vagy értelmezném azokat. Az emlékek minden
éjjel kísértenek álmomban, de nem engedem, hogy bántsanak.
Gépiesen olvasom fel a mondatokat, és remegő kézzel lapozok
a füzetben. Folyamatosan haladok, mert tudom, hogy ha
megakadok, nem leszek képes folytatni. Aztán egyszer csak a
végére érek.
Dr. Warvel egy perc múlva kinyújtja felém a kezét, és
megfogja az enyémet.
– Jessica! Szeretném, ha rám nézne.
 J
Fázom és zsibbadtságot érzek. Könnyek gurulnak végig az
arcomon. Aztán felemelem a tekintetem, de alig tudom kivenni
az arcvonásait, ezért elfordítom a fejem. Szégyent, haragot
érzek, és csalódott vagyok a gyengeségem miatt. Ez túl sok! Már
rég túl kellett volna tennem magam rajta. Jacob is így tett.
Boldog, és éli az életét Brennával. Elliot most költözött össze a
barátnőjével, és José is kibékült a feleségével. Én vagyok az
egyetlen, aki szétesett. Hogyan lehetséges az, hogy mind
megtalálták a kiutat, csak én vagyok leragadva?
– Nem megy – vallom be. – Ez az egész nem megy.
– Dehogynem! Most is remekül csinálja. Nézzen rám!
Kényszerítem magam, hogy újra a szemébe nézzek.
– Nem most éli át, Jessica! Csak felolvasott egy papírra vetett
történetet. Minden alkalommal kicsit könnyebb lesz felolvasni
ezeket a szavakat. Észrevesszük a vakfoltokat, és betömjük az
emlékezetkiesés miatti lyukakat. Aztán folytatjuk a munkát.
Tudom, hogy frusztráló, de igazán jól halad.
Letörlöm az arcomról a könnyeket. Nem tudom abbahagyni a
sírást.
– Egyszerűen n-nem sz-szeretném…
Kedvesen mosolyog rám, és odanyújt felém egy zsebkendőt.
–  Gondoljon arra, mi minden történt máris! Beszélt
Graysonnal. Elmondta neki, hogy mennyire sajnálja, ami
történt. Az édesanyjával is újra sok időt tölt együtt, és még
dolgozni is fog. Ez nem semmi! És a legnagyobb előrelépést még
csak észre sem veszi.
– Mi volna az?
–  Az egész történetet folyékonyan olvasta fel, és mindössze
két hibát ejtett beszéd közben.

– Szerinted ez tényleg jó ötlet? – kérdi Winnie a próbafülkében,

és minden egyes felpróbált ruha után ugyanezt a kérdést teszi
fel.
– Igen! – vágom rá, és felé fordulok, hogy bebizonyítsam: nem
is annyira rossz, mint gondolja. Nagyot sóhajt, és megrázza a
fejét. – Talán nem annyira elegáns, de én a recepciós pult
mögött fogok állni, nem igazgatósági ülésre megyek.
–  Nem is tudom, Jess! Csak most jöttél vissza, adj időt
magadnak. Amúgy is minek a munka? Nem kapsz a
légitársaságtól elegendő kártérítést?
Évekbe telhet, amíg kifizetik. Van ugyan megtakarításom, de
egyrészt anyámat is támogatom, másrészt hat hónap múlva
semmi sem marad belőle. Anya önmagát is nehézkesen tartja
fenn, úgyhogy tőle igazán nem várhatom, hogy eltartson. Az a
helyzet, hogy szükségem van a pénzre, de ennél még fontosabb,
hogy újra visszatérjek az életbe.
Senkitől sem szeretnék függeni.
– Ez nem ennyire egyszerű, és nem ártana kimozdulnom sem.
– De pont a Parkerson családnak dolgozni?
– Miért? Azt hittem, kedveled őket.
– Stellát igen. Még ha a legjobb barátnőm is, tartom a tisztes
távolságot. A család véleményével mindketten tisztában
vagyunk…
Winnie és Stella kiskoruk óta barátok. Mindkettőjüknek
megvolt a saját társasága is, de folyamatosan tartották a
kapcsolatot. A szülőknek nincs kifogása az ellen, ha egy
Parkerson lány barátkozik velünk, de az már nem lenne
elfogadható, ha beházasodnánk a családba.
– És itt vagyok én, a segítség.
–  Ez nem vicces – mondja Winnie, és levesz egy kabátot a
fogasról.
Elveszem tőle, mert tudom, hogy nem tágít, amíg fel nem
próbálom.
–  Ez… – mondom, majd hirtelen abbahagyom, mert megint
nem tudom kinyögni, amit mondani akarok.
– Ez a… mi?
Hiába gyakorlom az elsajátított technikát, ezúttal nem sikerül.
Mintha a szavak elhalnának az ajkamon. Ez az igazság. Tényleg
így van, és rendben van, mert ők is segítenek nekem.
Próbálkozom. Dühös vagyok, és könnyek gurulnak végig az
arcomon. Nyomást érzek a fejemben. A fejfájás erősebb, és
gyorsabban érkezik, mint ahogyan szokott. Istenem, ez
rettenetes lesz!
–  Jess! – lép felém Winnie, amikor meglátja, hogy hirtelen a
fejemhez kapok. – Jess! Mi a baj?
Behunyom a szemem, és a földre ereszkedem.
–  Fej – nyögöm ki, ennél többet most nem vagyok képes
mondani.
A tesóm becsukja a próbafülke ajtaját. A fájdalom olyan
sebességgel dönt le a lábamról, hogy nincs időm felkészülni rá.
Túlságosan vakító a fény. Minden egyes hang olyan, mintha
erősítőből szólna: az állványhoz érő fogas fémes hangja, a
bevásárlókocsi kereke a padlón… Elviselhetetlen minden
hanghatás.
– Jess, nyugi! – ölel magához Winnie. – Mit tegyek?
– A fény! Annyira erős!
Minden elsötétül egy pillanat alatt, mert valamivel eltakarja
az arcomat. Én ki sem nyitom a szemem. Le kell nyugodnom!
– Várj itt! Megkeresem az eladót.
Ha akarnék, se tudnék elmenni innen. A gyógyszerekre van
szükségem. Teljes sötétségre, néhány óra csendre. Winnie
kimegy a fülkéből, én a földön fekszem, a fejemet fogom, és
azon sopánkodom, hogy megint milyen nyomorultul érzem
magam, pedig az elmúlt napok annyira jól teltek.
Az orvos azt tanácsolta, hogy számoljak magamban
visszafelé, így könnyebben túlélem ezeket a perceket. Addig kell
számolni, míg el nem nyom az álom.
Belekezdek. Kilencszázkilencvenkilenccel kezdem, és onnan
számolok visszafelé. Négyszázharmincháromnál járok, amikor
nyílik az ajtó, és Winnie helyett egy mély, ismerős férfihang
hallatszik.
Megszólalni sincs erőm. Hirtelen felemelnek a földről, és én
Grayson mellkasához bújok. Istenem, ugyanolyan az illata! A
friss levegő, a fűszerek és a szantálfa keveréke, ezer közül is
felismerném. Megpróbálok megmozdulni, de erre még
erősebben magához szorít, és halkan beszél hozzám.
– Tartalak, Jessica! Nyugi, hazaviszlek!
– Itt a táskája! – szólal meg Winnie.
– Apa! – hallatszik egy vékonyka, magas hang a közelben. – Jól
van a barátod?
–  Persze – suttogja Grayson. – De most csendben kell
maradnunk. Menni fog?
– Igen – suttogja a kislány.
Graysonhoz bújok, és kissé ellazulok a karjaiban. Még mindig
lüktet a fejem, de már nem olyan borzalmas, mint pár
másodperccel ezelőtt. Még mindig számolok magamban.
– Majd én elviszem! – mondja Grayson.
– Tessék? – kérdi Winnie.
– Az én autómnak sötétített üvege van, és ha most érzékeny a
fényre, akkor a tiéd a lehető legrosszabb választás.
Winnie-nek egy pici kabriója van. Elfeküdni sem lehet benne,
meg a vakító napfénytől sem lehet elbújni sehova.
– Ne – krákogok, de Grayson még erősebben markol.
–  Ne ellenkezz, Jess! – suttogja, majd Winnie felé fordul. –
Vedd ki Melia gyerekülését! – mondja, majd tart egy kis
szünetet, és lágyabb hangon hozzáteszi: – Légy szíves, Winnie!
Winnie morog, de beleegyezik, mert egy pillanat múlva már a
kocsiban ülök. Bár fogalmam sincs, hogy melyikben.
Becsukódik a kocsiajtó, és én összekuporodom a hátsó ülésen.
Már egyáltalán nem érdekel, hogy kinek az autójában vagyok. A
lényeg, hogy fekszem.
–  Most komolyan, egyáltalán nem fog tetszeni neki ez az
egész, amikor jobban lesz! – hallom a nővérem hangját.
–  Efelől nincs kétségem. El tudod vinni Meliát Stellához? –
kérdi Grayson.
– Stellához?
–  Igen. Hazaviszem Jesst, és mellette maradok, amíg
szükséges.
 g
– Gray, ez nem…
– Veled mehetek, apa? – kérdi a kislány.
–  Apa előbb hazaviszi a barátját, és megvárja, hogy kicsit
jobban legyen. Nem akarom, hogy kórházba kerüljön –
magyarázza Grayson.
Jézusom! Ez így nem oké. Rendbejövök! Csak egy kis alvásra
van szükségem.
– Meg kell műteni?
–  Dehogy, édesem! Pont azért maradok vele, hogy hamar
jobban legyen. Mellette leszek, és megvárom, amíg elmúlik a
rosszullét.
– Szóval vigyázol rá?
– Grayson! – vág közbe Winnie. – Tényleg nem szükséges!
–  Hagyd, Winnie! – trillázza a kislány. – Apukám tűzoltó, és
életeket szokott menteni. Tudja, mit csinál.
– Igen, ez így van – nevet Winnie.
– Te ismered apa barátját? – kérdi Melia.
– Persze, hogy ismerem – válaszolja Winnie. – Ő a testvérem.
– De jó lenne, ha nekem is lenne egy kishúgom!
– Jó legyél! Fogadj szót Winnie-nek, meg Stella nénédnek is! –
szólal meg Grayson, miután megköszörülte a torkát.
– Jó leszek, apa! Játszhatok Stellánál?
– Persze.
–  Jess annyira haragudni fog ránk ezért! – állapítja meg
Winnie.
– Gondolom – vágja rá Grayson.
Számolok magamban visszafelé, és igyekszem nem figyelni a
beszélgetésre, mert megint belém hasít a fájdalom. Egy Grayson
illatú dzseki van a fejemen, hogy a szememet ne érje fény.
Miután Grayson beszáll a kocsiba, megpróbálok megszólalni,
de nehezemre esik, mert az erőlködéstől rosszabbodik a
fejfájás.
– Gyógyszer!
Grayson erre azonnal kiszáll a kocsiból. Hála az égnek nem
hagyja nyitva a kocsi ajtaját, ezért csak tompán hallom, hogy
Winnie után kiált.
 Újabb nyolcvanhárom másodperc, és visszatér.
– Itt a gyógyszer a táskádból, és hoztam vizet is! Fel tudsz ülni,
hogy bevedd?
Muszáj lesz. Felülök, de Grayson dzsekijét nem veszem le a
fejemről, csak kissé szétnyitom. Kinyújtom a kezem, ő a
tenyerembe teszi a tablettát, meg ad egy kis üveg vizet mellé.
Bekapom a gyógyszert, és iszom egy kortyot. Utána óvatosan
hátradönt az ülésen, és becsatolja a biztonsági övemet. Olyan
hülyén érzem magam!
Elölről kezdem a számolást, és lassan elnyom az álom,
miközben Grayson illata vesz körül, és már most tisztában
vagyok vele, hogy ha vége ennek az egésznek, a föld alá bújok
majd szégyenemben.
 HATODIK FEJEZET

Jessica

A fájdalom visszatér, de közel sem olyan rossz, mint volt.

Oldalra fordulok, és a párnába temetem a fejem. Résnyire
kinyitom a szemem, mert egyáltalán nem tudom, hogy hol
vagyok. Amikor rájövök, minden emlék visszatér: a rosszullét, a
fejfájás, és az, hogy Grayson a karjaiban cipel. A fény miatt újra
lehunyom a szemem. Ha Isten kegyelmes, Grayson Parkerson
már elment. Olyan gyorsan történt minden! Grayson
hazahozott, aztán biztos megérkezett Winnie is. Csak így
történhetett, mert esküszöm, hogy ő volt az az alak, akit ha
homályosan is, de láttam az imént a sarokban.
Ezúttal lassan nyitom ki újra a szemem, hogy a fájdalom ne
hasítson élesen belém. Miután a látásom kicsit alkalmazkodott a
fényviszonyokhoz, körbenézek, de oda szándékosan nem
pillantok, ahol az imént Winnie körvonalát láttam. Még mindig
imádkozom, hogy ő legyen az.
De Isten mégsem kegyelmez: Grayson ül ott.
Nagyszerű!
– Szia – szólalok meg, és érzem, hogy ki van száradva a szám.
– Jess! Szia! Jól vagy? – dől előre Grayson a széken.
A fejemben tomboló vihar elcsendesedett, csak kis fájdalom
maradt, ami kezelhető. Bólintok és nyelek egyet, majd
megpróbálok felülni én is.
–  Jobban vagyok. Én… én nem emlékszem arra, hogy
hazajöttünk.
– Körülbelül két órája értünk ide, behoztalak, és azóta alszol.
– Két órája itt vagy?
Ez még annál is rosszabb, mint amire számítottam.
– Sosem tapasztaltam ilyesmit korábban – mondja Grayson, és
leül az ágy szélére. – Nagyon rosszul voltál, Jess. Nem akartalak
magadra hagyni.
–  Előfordul olykor. Korábban mindennap rám jött, de
mostanában csak ritkán…
– Ez a baleset miatt van?
– Igen, a fejsérülés következménye.
– Minden áldott nap? – kérdi hitetlenkedve, és nagyot sóhajt.
Hát igen, az első pár hét pokoli volt. Egy lépést sem tudtam
megtenni anélkül, hogy össze ne estem volna a fájdalomtól.
– Az orvosok szerint egyre kevesebbszer jön majd elő, ahogy
gyógyulok. De az agy a maga ritmusában halad a gyógyulás
útján, és én nem tehetek semmit, hogy gyorsabb legyen. N-néha
– dadogom, de aztán összeszedem magam –, néha ki sem
tudtam kelni az ágyból, annyira rossz volt.
– Nem tudtam, Jess – mentegetőzik Grayson. – Persze Winnie
biztosan elmondta Stellának, de…
–  De? – kérdezek vissza, mert Grayson nem fejezi be a
mondatot.
–  Én vagyok az oka, hogy nem mondták el nekem. Van egy
szabály. Nem hozhatják szóba azokat, akik elhagytak – kuncog
halkan.
–  Nézd a jó oldalát! Ez azt jelenti, hogy Winnie és Stella is
képes tartani a száját, ha arról van szó. Nekem is van egy ilyen
szabályom. Winnie egy szót sem szólhat előttem azokról, akiket
valaha szerettem…
– Szóval nem akartál hallani rólam?
– Az úgy volt… – rázom meg a fejem – … hogy én…
Meg kellett játszanom magam.
Úgy tettem, mintha nem szerettelek volna.
Eljátszottam, hogy nem bántam meg, hogy elhagytalak.
 Bemagyaráztam magamnak, hogy nem követtem el óriási
hibát.
–  Örülök, hogy mi is ott voltunk ma a boltban – szólal meg
végül lehajtott fejjel.
–  A lányoddal voltál? – kérdem, mert homályosan derengeni
kezdenek az események.
– Igen, az ő hangját hallottad – mosolyog Grayson.
– Hallani hallottam, de látni sajnos nem láthattam…
– Tudom – kuncog halkan.
– Hol van most?
–  A tesóddal és Stellával. Valószínűleg sminkelnek és körmöt
festenek…
– És közben te itt vagy mellettem…
Egymás szemébe nézünk egy pillanatra, és olyan érzés fog el,
mintha millió dolgot mondanánk el egymásnak anélkül, hogy
egyetlen szó is kicsúszna a szánkon.
– Ez csak természetes – mondja.
– Miért? – kérdem kíváncsian.
Miért kérdem ezt egyáltalán? Miért foglalkozom vele? Már
nincs köztünk semmi. Fogalma sincs, hogy amikor azt hittem,
vége az életemnek, az ő arcát láttam magam előtt. De ez
mindegy, hiszen nem csak miatta jöttem vissza Willow Creek
Valley-be. Ez az otthonom… És azt sem tudtam, hogy Grayson
még mindig itt él.
Arra gondol, amikor azt mondja, hogy ez csak természetes,
hogy bár a mi történetünknek évekkel ezelőtt vége szakadt, a
kedvessége nem szűnt meg. Milyen hülye vagyok!
–  Én nem tudom magára hagyni azt, akit szerettem, amikor
látom, hogy szenved.
A szívem hevesen ver. Csak mereven nézek rá, és azon
tűnődöm, vajon a fájdalomcsillapító okozza-e ezt a
hallucinációt. Előfordult már korábban is… De az is lehet, hogy
csak álmodom. Csak ez az álom most más. Nem a fém csikorgó
hangját hallom, amikor a repülőgép a földbe csapódik…
Pislogok párszor, hátha felébredek.
 –  Winnie gondoskodott volna rólam… – szólalok meg lágy
hangon.
–  Ebben biztos vagyok. De hogyan cipelt volna be a házba?
Lehet, hogy még mindig az autó hátsó ülésén feküdnél.
– Ez igaz – mondom mosolyogva, és lehunyom a szemem.
– Tényleg minden rendben? – hajol közelebb Grayson.
Lassan felsóhajtok, aztán újra kinyitom a szemem.
–  Persze, jól vagyok. Azért nem olyan gyors a gyógyulás…
Általában egy nap alatt múlik el teljesen.
– És mi váltja ki?
– Bármi lehet.
–  És mikor jött elő utoljára? – markolja meg Grayson a
tarkóját.
Nem akarok hazudni Graysonnak, de a munkámat sem
szeretném elveszíteni, hiszen még el sem kezdtem. Tényleg
örülök a lehetőségnek, és készen állok rá, hogy valamelyest
visszatérjek a normális életbe. A munkalehetőség célt ad az
életemnek, és felvidít. Imádtam a repülést, a hírességekkel való
találkozást. Szerettem megismerni új tájakat. De az elveszett, és
én nem igazán tudom, hogy most ki vagyok.
– Már több, mint egy hete. Azóta semmi… De ha egyszer rám
jön, akkor nehezen múlik el.
– A stressz biztos nem segít a helyzeten – jegyzi meg. – Biztos
vagy benne, hogy újra dolgozni akarsz?
Sejtettem, hogy erről van szó. Csalódott vagyok, és lélekben
felkészültem rá, hogy most elveszítem a melót.
– Megbirkózom vele, Grayson.
–  Nem azért mondom, mert azt gondolom, hogy nem vagy
képes rá, csak féltelek. Stresszes meló. A nap hosszú. Nincs idő
üldögélni, sokat kell futkározni ide-oda, és meg kell küzdeni a
családommal is. Én csak nem szeretném, hogy bántódásod
essen!
–  Ne aggódj, Grayson! Ez nem így működik – rázom meg a
fejem. – Szükségem van arra, hogy lekössem magam. Olyan
haszontalannak éreztem magam, és annyira magamba
zuhantam. Kérlek, ne fossz meg ettől a lehetőségtől!
 g g
– Ezt egy szóval sem mondtam – veszi hirtelen a tenyerébe a
kezem. – Nem arról van szó, hogy nem hagyom, hogy a
szállóban dolgozz! Csak aggódom, hogy nem lesz jó hatással a
felépülésedre, és csak ront a helyzeten.
Lassan felülök. Csak óvatosan, mert közben figyelem, hogy
vajon rám tör-e még a fájdalom, vagy érzékeny-e még a fényre a
szemem…
–  Az a rosszabb, ha nem élem az életem. A baleset után itt
voltam egyedül. Nem vezethetek. A szavak… beragadnak néha.
De már sokkal jobb! – hadarom. – Jobban vagyok! És amikor
Stella felajánlotta az állást, akkor éreztem először, hogy igazán
jól vagyok.
Hülyén érzem magam, miután kimondom hangosan, de
muszáj, hogy belássa, ez a lehetőség húz ki a bajból.
– És mi lesz, ha megint rád jön a rosszullét?
Megrántom a vállam, és nagyot sóhajtok.
– Nem tudom…
– És mit szólnál hozzá, ha találnék neked egy másik pozíciót?
– mondja nagyot sóhajtva, és elengedi a kezem. – Valami
olyasmit, ami leköt, de nem kell megküzdened a vendégekkel
nap mint nap?
–  Ne, Gray! Nem szükséges áldozatot hozni miattam.
Esküszöm, hogy menni fog!
–  Nem mondtam, hogy áldozat. És azt sem, hogy nem fog
menni.
– Ha egy ismeretlen jelentkezőt vettél volna fel, nem aggódnál
ennyire…
– De te nem vagy ismeretlen – mondja mosolyogva Grayson. –
Te voltál az első lány, akit szerettem, és szerintem hiba lenne
úgy tenni, mintha nem így lett volna…
–  Meglehet. De engem a tesód vett fel, mert recepciósra van
szükséged.
–  Sok mindenre van szükségem – mondja, majd sétálni kezd
fel-alá a szobában. Olyan halkan beszél, hogy alig hallani. Aztán
hirtelen megáll, és rám pillant. – Rendben van. De volna egy
feltételem…
– Mondd csak! Mi volna az?
–  Ha érzed, hogy nemsoká rád jön a rosszullét, vagy csak
szükséged van egy kis szünetre, mert elfáradtál, azonnal szólsz
nekem. Nem vársz addig, amíg rosszra fordul a helyzet csak
azért, mert sok a feladat éppen. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk – bólintok.
– Jó. Akkor hétfőn találkozunk!
– Hétfőn.
Van egy teljes hetem felkészülni rá, hogy nap mint nap
Grayson közelében leszek…
Visszaül az ágy szélére.
–  Na jó. Mivel jobban vagy, most elmegyek. Hazaviszem a
lányomat, és megpróbálom helyrehozni, amit a csajok
elrontottak – mondja csipkelődve.
Fura érzés, hogy Grayson apa lett. Mindig remek srác volt.
Gondoskodó, lojális és rengeteget tudott adni. Nagyon jó látni,
hogy ebben mit sem változott.
– A lányod… Rád ütött?
– Nagyon remélem, hogy nem – válaszolja vigyorogva.
–  Most miért mondod ezt? – kérdem ásítozva, mert a
gyógyszer miatt újra elálmosodom.
–  Én hülye voltam, és naiv. Túlságosan megbíztam az
emberekben. Melia a legfontosabb nekem az életben. Nem
akarom, hogy annyit küszködjön, mint én.
– De az élet megéri a küszködést, nem?
A tekintetében mintha megbánás lenne, majd könnyedséggel
elmosolyodik. Ezt az arckifejezést olyan jól ismerem.
–  Vannak dolgok, amikért nem érdemes harcolni. Van, amit
nem kaphatunk meg, mert nem a miénk. Nincs igazam?
Pontosan ezeket a szavakat mondtam, amikor elhagytam sok
évvel ezelőtt.

–  Ne csináld, Jess! – mondta akkor Grayson, és megragadta a

karom.
Az autóhoz sétáltam, és közben az járt a fejemben, hogy ennek
nem kéne ennyire fájnia, hiszen én döntöttem úgy, hogy
elhagyom. Akkor miért üvöltöttem a fájdalomtól legbelül?
Nem tudtam kiverni a fejemből azt, amit az anyja mondott.
Hallottam, amikor Grayson kijelentette, hogy elvesz feleségül.
Tanúja voltam mindennek, amit ezután kapott. A dühkitörésnek
és a fenyegetéseknek, hogy Grayson mindent elveszít. Az apja is
jelen volt, és egyetértett. Nem voltam elég jó nekik…
Még azelőtt el kellett hagynom, mielőtt választania kellett
volna köztem és a családja között.
– Csak engedj el, kérlek! Hadd menjek! – könyörögtem.
–  És mi lesz a közös tervekkel? Nekünk voltak terveink!
Egyszerűen csak feladod?
Elfordítottam a fejem. Könnyek gurultak végig az arcomon.
–  Még fel sem nőttünk, Grayson! Pontosan tudjuk, hogy azok
csak álmok voltak. Tizenkilenc éves vagyok, és még élni akarok!
El akarok menni ebből a hülye kisvárosból, és meg akarok
szabadulni a hülye ítéletektől! Utazgatni szeretnék, meg fura
ételeket kóstolni. Meg rossz döntéseket hozni. Ezt veled együtt
egyszerűen nem tudom megcsinálni!
–  Miért? – lépett egyet hátrafelé. – Miért én gátollak meg
ebben?
– Mert szeretlek téged! Szeretlek! És soha a büdös életben nem
fogom elhagyni sem ezt a helyet, sem téged, ha most nem teszem
meg!
– Együtt is mehetnénk.
Hevesen ráztam a fejem, mintha ez segítene kinyögni a
mondanivalóm.
–  Mindössze annyi fog történni, hogy megutáljuk egymást –
ismétlem.
–  Ó! Na ne mondd! És annak mi lesz a vége, hogy elhagysz?
Talán jobban megkedveljük egymást?
– Mindig szeretni foglak, Gray! Mindig!
 Így volt, és mindig így lesz. Ő volt az első fiú, akit szerettem,
akinek odaadtam magam, akiben megbíztam, és mellette tényleg
biztonságban éreztem magam. Egész közös életünknek csupán
ezt az egyetlen pillanatát bántam. Akkor biztos voltam benne,
hogy ez a helyes választás. Grayson különb, mint én, gondoltam.
Nem tudja beteljesíteni a sorsát, ha én vagyok mellette.
De nem csak erről volt szó. El kellett mennem ebből a városból.
Nem tudtam volna itt maradni, mert meg voltam róla győződve,
hogy így anyám sorsára jutok. Ennek az egésznek az lett volna a
vége, hogy a kapcsolatunk kudarcot vall, mert Graysonnak nem
vagyok elég. Én képtelen lettem volna másik férfit szeretni. Végül
bánatomban feladtam volna az álmaimat, csakúgy, mint anyám.
–  Ne tedd ezt! Ne fordíts hátat! Majd megoldjuk! Ketten
kitaláljuk, hogyan legyen… – könyörgött Grayson.
–  Már megvettem a repülőjegyet Massachusettsbe. Ma este
indulok.
–  Ma este? – lépett közelebb felém. – Te már rég eldöntötted?
Te… te csak azért jöttél ide, hogy csak… És most fogod magad, és
egyszerűen lelépsz?
Szükségem volt rá, hogy még egyszer, utoljára lássam.
Szükségem volt a közös emlékekre, a köztünk lévő szeretetre.
Szemét voltam, és tisztában is voltam vele, de nem érdekelt.
Grayson Parkersonnak adtam a szívem, és ideje volt, hogy
legalább a sorsomat a saját kezembe vegyem.
– Tudom, hogy sok mindent megígértem neked, és most cserben
hagylak. Őszintén sajnálom! El kell mennem, és meg kell
próbálnom rátalálni önmagamra.
–  Rendben – szorította ökölbe a tenyerét, majd kiengedte. – Te
nem akarsz engem, ez nyilvánvaló. De én küzdeni akarok érted,
és meg akarom nyerni ezt a harcot. Én nem akarom, hogy elmenj!
Az a hatvan perc életem legnehezebb órája volt. Azért
mentem el hozzá, hogy elbúcsúzzak tőle, és a karjaiban
végeztem. Csókolóztunk, nem engedtük el egymást.
Szeretkeztünk. És én megértettem, hogy vagy abban a
pillanatban távozom, vagy soha többé nem megyek el.
–  Azt hiszem, hogy vannak dolgok, amikért nem érdemes
harcolni, mert nem a miénk – mondtam.
Egyikünk sem tudta valójában, hogy milyen is az élet. Nem
ismertük az előttünk álló nehézségeket. A naivitás a fiatalság
nagy ajándéka. Tudatlanok voltunk, és sokkal könnyebben
vettük a dolgokat, mint kellett volna.
Nem mintha én valaha olyan boldog tudatlanságban éltem
volna, mint a Parkerson család. Éldegéltek az aranyozott
kastélyukban, új autóik voltak. A fűtéssel sosem volt gondjuk.
Én a padlón aludtam, és megtanultam, hogy egy egyszerű
ragasztószalaggal majdnem mindent meg lehet javítani, ha a
szükség úgy hozza, és a hideg ellen a réteges öltözködés a
legjobb ellenszer.
Grayson mellett persze sosem kellett fáznom. A fura az, hogy
ettől jobban megijedtem, mint bármi mástól. Mert én már
megtapasztaltam azt, hogy anyám ilyenfajta függőségben élt, és
tudtam, mi jön azután, amikor mindez véget ér.
Én nem akarok olyan lenni, mint ő.
– Talán nem kell megnyerni semmiféle küzdelmet. Talán csak
hálát kell adni azért, ami van. Olyan rossz dolog volna ez? –
mondom. – Sajnos nem tudok visszamenni az időben és
megjavítani, ami akkor elromlott.
Kissé elhúzza a száját, feláll, és megigazítja rajtam a takarót.
– Az valóban nem rossz dolog – mondja, és gyengéden puszit
nyom a homlokomra. – Most pedig pihenj! Ha bármire
szükséged volna, csak hívj!
– Mindent köszönök – válaszolom, és érzem, hogy megint úrrá
lesz rajtam az álmosság: leragad a szemhéjam. A meleg takaró
alá bújok, és mintha máris álmodnék. Szeretlek, Gray. Mindig
szerettelek, gondolom magamban.
– Most aludj, nemsoká beszélünk!
– Nemsoká!
– És mindig foglak – suttogja, és én érzem meleg leheletét az
arcomon.
 HETEDIK FEJEZET

Grayson

–  Parkerson! Irányítsd a tömlőt az első emeletre, csak

ráadásképp! – üvölti a főnök, és a legénység átirányítja a vizet
oda, ahova mutatta. Őrült egy éjszaka volt. Két téves
riasztásunk volt, és most egy kigyulladt épületszerkezethez
hívtak minket.
– Emeld feljebb, Jack! – adom ki az utasítást.
Bólint egyet, és feljebb emeli kissé a fecskendőt. Már tombolt
a tűz, mire ideértünk, de két másik kocsival, meg a sajátommal
sikerült megfékeznünk. Szerencsére a tűzjelző felkeltette a
családot, és mindenki idejében kijutott az épületből.
Hála az égnek már csak pár kisebb tűzfészek maradt, mert
majdnem összesem.
Eloltjuk azt is, és elzárjuk a vizet.
– Ez aztán nem volt semmi! – nyög fel Jack az épületre nézve.
– Az tuti! – bólogatok, és átnyújtok neki egy üveg vizet.
– Miért is hagytam magam rábeszélni erre a melóra?
– Én úgy emlékszem, te beszéltél rá engem!
– Akkor mindketten kibaszott hülyék vagyunk!
– Ez tény.
Lehajtjuk a vizet, és az üres palackot bedobjuk a kocsiba. Az
újoncok a felszerelés tisztításával vannak elfoglalva, a beavatás
ilyen feladatokkal jár.
–  Örülök, hogy sikerült hamar megfékezni – mondja Jack, és
közben felméri, hogy mi maradt az épületből.
– Így van. Ha nincsenek áldozatok, az maga a siker.
Két tűzesetet sosem fogok elfelejteni. Az elsőnél úgy tudtuk,
hogy az egész család kijutott az épületből, és egyetlen szemtanú
sem akadt, aki szólt volna, hogy az apa visszament az égő házba
a kutyáért. Három éve történt. Az első bevetésem volt
hadnagyként. Sokáig kísértett az eset. Megmenthettük volna az
életét, de senki sem vette észre, hogy eltűnt.
A második esetben nem én vonultam ki a riasztásra, hanem
Jack. Ekkor veszítette el az édesanyját.
Azóta kivétel nélkül mindig komolyan veszünk minden
bejelentést.
–  A siker a lényeg – köszörüli meg Jack a torkát, aztán
nyújtózkodik egyet. – Szóval mi újság Jessicával?
– Mire vagy kíváncsi? – kapom fel a fejem.
–  Azt csicseregték a madarak, hogy tündérmesei hősként
mentetted meg a veszedelemtől. Mint egy fényes páncélú
lovag…
– Nem is tudtam, hogy ismered a veszedelem szót – vágom rá
csodálkozva.
– Én minden szart tudok.
– Hidd el, ez esetben nem sokat.
– Hogyne!
Szerencsére az egyik újoncom kiment a szorult helyzetből,
mert hirtelen megjelenik. Folyik róla az izzadtság.
– Kapitány!
– Mi újság, Riggs?
Riggs klassz srác. Kicsit túlbuzgó, de nagyszerű tűzoltó válik
majd belőle. Persze ezzel a névvel el is várjuk tőle, hiszen az
apja itt a nagyfőnök. Nincs más választása, minthogy a
nyomdokaiba lépjen. A helyzet számomra sem ismeretlen…
– Kezdjem feltekerni a tömlőt?
– Még nem lehet, mert használják.
– Rendben.
– De volna itt valami, amit megtehetnél – horkan fel Jack.
 Ó, biztos vagyok benne, hogy ez jó lesz.
– Bármit, Jack!
–  Ne legyél ennyire lelkes, kölyök! Manapság eléggé
kihasználják az ilyesmit – figyelmeztetem.
– Igen. Értem! – vágja rá.
–  Csak maradj mellettem, majd találunk valami tennivalót –
rázza meg a fejét Jack, és nekem egyáltalán nem tetszik az ötlet.
–  Egyelőre arról gondoskodj, hogy a srácoknak legyen elég
vize – mondom végül Riggsnek.
A srác elsiet, és örömmel teljesíti a feladatot.
– Puhapöcs – bököm oldalba Jacket, és lehajtok még egy üveg
vizet.
–  Mit vártál? A főnök fia, a fenébe is… Hol a többi újonc?
Csesztessünk inkább mást.
Jack és én sokkal nehezebben másztunk fel a ranglétrán.
Gyakorlatilag az egész szerkocsi csicskái voltunk, de nem volt
más választásunk: így kerülhettünk be a falkába. Az egység egy
nagy család. Úgy kell ezt az egészet elképzelni, hogy idegenekért
kockára tesszük az életünket, és közben meghalnánk egymásért
is.
– Most nincs semmi csicskameló.
– Ez igaz, bár a védőfelszerelésem még tisztításra vár…
Tartok még egy gyors létszámellenőrzést rádión. Fontos, hogy
biztosan tudjam, minden srác megvan.
Miután mindenki bejelentkezett, befejezzük a bevetést, és
levonulunk. Gyorsan és pontosan kell végrehajtani a folyamat
minden egyes lépését, és én éppen ezt szeretem ebben a
munkában. Precízen dolgozunk az elejétől a végéig, és fel kell
készülnünk arra az esetre is, ha ebben a pillanatban kapnánk
egy újabb riasztást. Ez az egész a jó csapatmunkáról és az
alapos felkészülésről szól. A tömlők mindig ugyanúgy vannak
felcsévélve, és példának okáért vakon meg kell találnom egy
fejszét is.
Egyetlen emberélet sem foroghat kockán. A hanyagság ebbe a
melóba nem fér bele.
Hajnali öt óra van már, amikor Jack és én újra a legénységi
 j J j g y g
fülkében ülünk, és visszamegyünk az őrsre. Hullafáradt vagyok.
– Hol van Melia? – kérdi Jack.
– Stellánál.
– Azt hittem, máshol.
–  Mégis hol a fenében lenne? Mióta anyám szedi a bogyóit,
még az sem ébresztené fel, ha összedőlne felette a ház.
– Én Jessicára gondoltam – vigyorog.
Jack nagy seggfej tud ám lenni.
– Nincs köztünk semmi! – vágom rá ingerülten.
– Jól van! Ha te mondod…
Idegesen morgok egyet. Biztosra veszem, hogy azért kérdez
rá, mert hallott valamit. A város imádja a szaftos pletykát, és él-
hal egy jó kis botrányért. A „minden jó, ha vége jó” sztorikért is
odavan mindenki. Nem mintha itt erről volna szó, mert köztünk
tényleg nincs semmi.
– Segítségre volt szüksége, Jack. Mégse hagyhattam magára.
– Fél napon át?
–  Nem… – mondom, és veszek egy mély levegőt, mielőtt
folytatni tudom a mondatot. – Nem tartott fél napig, pár óra volt
csupán. Te mégis mit tettél volna?
– Lefeküdtem volna vele – vonja meg a vállát komótosan.
– Hát én nem! Fájdalma volt, és segítenem kellett neki.
– Ide hallgass! Én nem ítélkezem. De hidd el, ha én hallottam
a sztorit, apádhoz is eljut majd a hír.
– Cseszd meg apámat!
– Én aztán biztos nem!
Erre mindketten elnevetjük magunkat.
–  Letojom a véleményét! Majd akkor adhat nekem tanácsot,
ha már nem dugja a szeretőit. Tisztában vagyunk vele, hogy ez
a nap soha nem jön el, úgyhogy tényleg magasról leszarom,
hogy mit gondol! Jessicával tizennyolc évvel ezelőtt jártam, és
ma már az égvilágon semmi nincs köztünk.
– Rendben. Ejtsük a témát.
– Köszönöm!
– Irány Jennie? – kérdi Jack.
– Még kérded?
 g
Átmegyünk, és elfoglalunk egy bokszot.
–  Hallottam, mekkora tűz volt! Jó látni titeket! – mondja
Jennie, amikor az asztalunkhoz ér.
–  A főztöd úgy táplálja a lelkemet, mint az oxigén a tüzet! –
hízeleg Jack, és a hasát simogatva hátradől.
–  Helyes! Tessék, egy kis kávé, hogy el ne aludjatok, fiúk! És
hozom a szokásosat!
A hely teljesen üres, csak Fred és Bill van itt. Minden áldott
nap pontosan hajnali négykor érkeznek. Mindketten
elveszítették a feleségüket rákban hat évvel ezelőtt, és eleinte
hetente egyszer találkoztak itt egy közös reggelire. Aztán napi
rendszeresség lett belőle.
Fred felém fordul, és a magasba emeli a kávéscsészét.
– Szép munka volt, Grayson!
– Köszi! – utánzom a mozdulatát.
– Rád is vonatkozik, Jack! Hallottam, hogy elsőként mentél be
az épületbe.
Jack mindig elsőként megy be az épületbe. Mindig
megpróbálom megállítani, de túlságosan konok, és sosem
engedi, hogy valaki más kockáztassa a testi épségét, ha ő is jelen
van.
– Így volt, uram!
–  Ügyes! – szólal meg Bill, és bólint egyet. – Apád nagyon
büszke lenne rád, ha tudná!
– Nos, ne felejts el szólni nekem is, ha látod őt! – dünnyögi az
orra alatt Jack.
Sem Jack, sem én nem szeretünk beszélni apánkról, de
errefelé a tapintatosság nem erény. A véleményünk sem érdekli
túlságosan az embereket. Miután Jack anyja meghalt, az apja
alkoholista lett. Először otthonról kezdett kimaradni, majd az
életéből is, úgyhogy Jack gyakorlatilag saját magát nevelte fel.
Sok időt töltöttünk együtt, és olyan nekem, mintha a bátyám
volna.
– Tessék? – értetlenkedik Bill.
– Azt mondtam, hogy jó, hogy így látod!
Vigyorgok, mint a vadalma, és a csészét a szám előtt tartom,
 gy g
hogy ne látszon. Fred és Bill folytatják a beszélgetést, és nem
foglalkoznak tovább velünk.
–  Ez a város odavan apámért. Mindenki azt hiszi, hogy egy
hős! – zsörtölődik Jack.
–  Az volt egykor. Tizenöt évig volt polgármester, és az
emberek szerették.
–  Persze, a romboló korszakára senki nem kíváncsi. Gőzük
sincs, hogy milyen érzés volt, amikor megmarkolta a whiskys
üveget, és kisétált vele az ajtón.
–  Az emberek csak akkor veszik komolyan a rossz dolgokat,
ha személyes az érintettség – vonok vállat, mert nem igazán
tudom, mit is mondhatnék.
– Válasszunk valami vidámabb témát! – rázza meg a fejét Jack
az ajtó felé pillantva.
–  Mire gondolsz? – kérdem, mert sejtem, hogy mi jár a
fejében. Ha felhozza Jessicát, esküszöm, megölöm!
– Mi újság a szállóban?
– A csőtörés után rendbe hoztuk a kisházat.
– Tényleg? Az jó. És még?
Jack kerülgeti a forró kását. Valahonnan megtudta, hogy
Jessica hétfőn kezdi nálam a munkát, és biztosra veszem, hogy
van mondanivalója a dologgal kapcsolatban.
– Semmi más.
– Biztos vagy benne?
– Talán füstmérgezést kaptál, vagy mi?
– Nem – ráncolja a homlokát. – Miért?
– Mert elég idiótán viselkedsz.
– Ha te mondod…
– Mondom, hát!
Jennie a legjobbkor érkezik az ételekkel. Irtó hálás vagyok
érte, hogy Jack végre azzal lesz elfoglalva, hogy belapátolja a
reggelit, és nem Jessicáról kérdezget majd folyton. Épp elég baj
az, hogy saját magam előtt sem vagyok őszinte ezzel
kapcsolatban, nem kell még tetézni.
Az az igazság, hogy nagyon is érdekel. Törődöm vele. Mindig
is így volt. Most újra látom, újra megérinthetem, és mintha a
 gy j j g
valóság visszarepített volna a múltba, amikor még minden
olyan könnyű volt, és elég volt tőle egyetlen mosoly, hogy jó
napom legyen. Jessica mindig ellenállhatatlan volt. Sok idő
eltelt, és érett, felnőtt nő lett, de az érzéseim iránta mit sem
változtak. Ugyanolyan hatással van rám.
Ezért kell megtartanom a tisztes távolságot.
Miután elhagyott, hosszú ideig borzalmasan éreztem magam.
Azt a szart nem kívánom átélni újra. Soha többé!
Jack nem adja fel. Mintha olvasna a gondolataimban,
mélyebbre ás a témában, és én őszintén a hátam közepére
kívánom ezt a beszélgetést.
– Nézd, öregem! Ha arra vágysz, hogy elnyomd az érzéseidet
vele kapcsolatban, akkor csak rajta! Hajrá önáltatás!
– Jézusom, Jack! Nem nyomok el semmit. Pontosan tisztában
vagyok az érzéseimmel. Jessica fontos nekem, de nincs köztünk
semmi az égvilágon. Fájdalmai voltak. Ilyen rosszullétet még
nem láttam… úgyhogy segítettem neki. Az állást meg Stella
ajánlotta fel neki.
–  De te meg belementél – mutogat felém a villával. –
Jóváhagytad, vagy nem?
– Miért, te mégis mit csináltál volna, ha mondjuk Mistyről van
szó? – hozom szóba az egyetlen lányt, akiről valaha hallottam
tőle. Fontos volt neki, úgy tudom.
– Az más!
–  Tényleg? Mert szerintem nem. Nem hiszem, hogy csak úgy
végignéznéd olyasvalakinek a fájdalmát, aki egykor fontos volt
neked. Azt tettem, amit kellett. És erre te olyanokat mondasz,
hogy önáltatás?
Az érvelés nem rossz, egyetlen hibája van csak: Jacknek igaza
van.
–  Igazad van, Gray! Persze, hogy segítenék Mistyn, Stellán,
Delián… Naná, hogy segítenék, főleg, ha olyan rosszul lenne,
mint Jessica volt, ha jól veszem ki a szavaidból. Nem ez a gond.
Én pontosan ismerlek, Gray! Hétéves korod óta. Egyet tudok: ha
azt gondolod, hogy újra találkozol Jessica Walkerrel, és ez az
égvilágon semmilyen hatással nincs rád, akkor jó nagy adag
 g g y j gy g
szarral eteted magad! Mindent láttam. Mindenki látta. Mindig
szeretted ezt a csajt, mondjuk, azt már akkor, tizenhat évesen
sem fogtam fel igazán, miért, de azt láttam, hogy így volt.
Bekapok egy nagy falat palacsintát, alaposan megrágom és
lenyelem. Legalább addig sem kell reagálnom a felvetésre.
Egyre többen térnek be a vendéglőbe, a hely lassan megtelik.
Integetünk, köszönünk az embereknek, röviden csevegünk egy-
két ismerőssel, aki elhalad az asztalunk előtt. Itt mindenki
rögtön értesül mindenről, pláne, ha rendőrségi vagy tűzoltósági
bevetésről van szó, úgyhogy nem csodálkozom rajta, hogy
mindenki a tűzesetről beszél.
–  Csak azt valld be, hogy igenis érdekelne, ha most látnád.
Kicsit hevesebben verne a szíved, nem?
–  Nem! – vágom rá kikerekedett szemmel. – Csak barátok
vagyunk! Semmi mást nem érzünk egymás iránt.
–  Jól van akkor – egyezik bele Jack, és lassan elmosolyodik,
majd integetni kezd a bejárat felé. – Mert Jess épp most lépett be
az ajtón.
–  Hogyne – mondom a plafont nézve. – Naná, seggfej! –
ismétlem teljes érdektelenséget színlelve, és bekapok egy nagy
falatot a számba. Jack annyira kiszámítható. De én állom a
sarat, engem nem vág át!
– Gyertek, üljetek le az asztalunkhoz! – szólal meg Jack.
Na, eddig tartott a barátság. Vége, Jacknek vége!
Jack arrébb csusszan a padon, és Delia lehuppan mellé. Ekkor
tudatosodik, hogy ezúttal kicsit elnagyképűsködtem a dolgot.
Lassan megfordulok, hogy lássam őt. Ezúttal befonta hosszú,
barna haját, a copfja oldalt lóg a vállán. A szemébe nézek.
Mézszínű szempár mered vissza rám, és bizonytalan félmosoly
húzódik az ajkán.
A francba!
Lenyelem a falatot, és megpróbálok visszamosolyogni.
– Jess! Szia!
– Nem bánod?
– Dehogy, foglalj helyet! – mondom, és arrébb csúszom én is.
– Köszönöm!
 A copfjával játszik, nem nagyon néz a szemembe, és pont
olyan érzés fog el, mint sok évvel ezelőtt. Eljöttünk ide,
kiválasztottunk egy bokszot, üldögéltünk, és úgy tettünk,
mintha nem lennénk szerelmesek egymásba. Megpróbáltam
megfogni a kezét, de előre tudta a szándékomat, és úgy mozdult,
hogy végül ne tegyem. Ez így ment egészen az öregdiák meccsig,
amikor aztán végre összeszedtem a bátorságomat, és
megcsókoltam őt.
Pont itt történt. Az ablak alatt. Az autónak támaszkodott, és
én ráterítettem a dzsekim, mert fázott. Felemeltem az állát, és
az ajkára tapasztottam a szám.
Rápillantok, és látom, hogy kifelé bámul az ablakon. Az jár a
fejemben, hogy vajon ő is erre a jelentre gondol-e. Rám
mosolyog, úgyhogy konstatálom magamban, hogy igen,
biztosan.
– Szia!
– Szia! – emeli rám a tekintetét mosolyogva.
– Hogy érzed magad?
– Sokkal jobban. Nem fáj a fejem, és elég jól aludtam.
–  Az jó! – válaszolom, és némi megkönnyebbülést érzek. –
Akkor készen állsz arra, hogy munkába állj?
–  Igen – bólogat. – Izgatott vagyok, és kicsit ideges is… de
inkább csak izgatott!
A rosszulléte után megmondtam Stellának, hogy Jessicának
kíméletesen kell kezdenie a melót. Először csak fél napot
dolgozik a héten. Így könnyebben beleszokik majd, és neki is,
nekünk is egyszerűbb lesz alkalmazkodni az új helyzethez.
Noha ígéretet tett rá, hogy szól, ha bármi gondja van, én
pontosan ismerem makacs természetét.
De a szállót kihúzza a pácból, igazi mentőöv lesz nekünk.
Amúgy Stella is tartozik pár hétvégi műszakkal, úgyhogy
túléljük a munkaerőhiányt.
–  Örülök, hogy izgatott vagy! Remélem, hogy jól alszol majd
ma éjjel.
Jessica hirtelen elfordítja a fejét, de annyira azért nem sikerül
gyorsan, mert észreveszem, hogy kicsit elpirult.
gy gy p
–  Ha már szóba került az alvás… – menti meg Delia a
helyzetet. – Nekem legalább egy hétre volna szükségem ahhoz,
hogy behozzam a lemaradást. De azt hiszem, hogy a hétvégén a
nyaralód felé vesszük az irányt, úgyhogy menni fog.
– Mármint kicsoda pontosan?
–  Stella hívott meg minket pár hete – vágja rá Jess. – Azt
hiszem, hogy Winnie-vel terveztek menni, de úgy alakult, hogy
hétvégén dolgoznia kell, úgyhogy felkínálta nekünk a
lehetőséget. Nem gond?
Pislogok párat, és nagyokat nyelek, mert gombóc van a
torkomban.
– Nem, nem… Nem is tudtam róla.

A nyaraló…

–  Milyen szép itt, Gray! – állapította meg mosolyogva Jessica,

amikor körbenézett a szobán.
– Elég meghitt, igen.
Elkapjuk egymás tekintetét. Jess ujja végigsimít a
kulcscsontján.
– Az nem árt, nem igaz?
Annyira kívántam őt! Atyaég, mennyire kívántam! Nem is fért
a fejembe, hogy volt akkora szerencsém, hogy belém szeretett, de
így történt, és én arra gondoltam, hogy soha többé nem engedem
el. Akkor éjjel csak boldoggá szerettem volna tenni, mindent
megadni neki, amire csak vágyik. Ki akartam mutatni, hogyan
érzek iránta.
– Jess, nem muszáj… – mondtam neki, és közben imádkoztam,
hogy meg ne gondolja magát. – Strandolással is tölthetjük a
hétvégét.
Elindult felém, a ruha lazán meglibbent rajta minden lépésnél.
– Semmit sem muszáj. De én akarom!
Tökéletes éjszaka volt. Táncoltunk, nevettünk, és nekem volt a
világon a legjobb szalagavatóm. Minden srác őt bámulta, és
mindenki engem irigyelt. Nem hibáztatok senkit. Jessica
gyönyörű volt. És az enyém!
Feleségül akartam venni. Vele akartam leélni életem hátralevő
részét, nála jobbat álmodni sem mertem volna. Első pillanattól
fogva tudtam.
Szeretkezni akartam vele azon az éjjelen, és meg akartam
mutatni neki, hogy mennyire jók vagyunk együtt.
Közelebb húztam magamhoz, finom keze a mellkasomhoz ért.
– Érzed?
– A szíved hevesen ver.
– Mert ideges vagyok.
Lehunyta a szemét, és a szájába harapott.
– De miért vagy ideges?
Számtalan okom volt rá. Mindkettőnk számára ez volt az első
alkalom. Jól akartam csinálni. Sem elijeszteni, sem bántani nem
akartam őt.
– Szeretném, ha jó lenne neked – vallottam be.
– Veled minden jó – sóhajtott izgatottan. – Minden. Mert veled
vagyok, Grayson! Miattad tökéletes minden. Szeretlek, és mindig
veled akarok lenni!
Én másnap ünnepeltem a tizennyolcadik születésnapomat, ő
pedig éppen csak betöltötte a tizenhatot. Nem volt bennem egy
fikarcnyi kétség sem afelől, hogy őt nekem rendelte a sors. A
szüleim tizenöt évesen találkoztak először, és máig együtt
vannak. Mindig is tudtam, hogy ez létezik, és most velem is
megtörtént. Ő az! Mindig ő lesz. Pár hónap múlva el kell mennem
egyetemre, és ő a városban marad ugyan, de majd túléljük
valahogy.
– Szeretlek – mondtam, és közben gyengéden megcsókoltam. –
Nagyon szeretlek, Jess!
Megsimogatta a mellkasom, majd ujjai felcsúsztak a vállam
felé, és a földre lökte a kabátomat.
– Bizonyítsd be! – mondta játékosan.
Jack a lábamba rúg az asztal alatt.
– Minden oké?
–  Persze! – vágom rá hadarva. – Én csak… – dadogok. Jessre
pillantok, ő meg vissza rám, és megint elpirul.
– A nyaraló – mondja.
– A nyaraló.
Delia vagy Jack, már nem is tudom ki, megköszörüli a torkát.
–  Úgy sejtem, valami történhetett a nyaralóban – töri meg a
csendet Jack.
–  Ó, hát persze! Jess ott vesztette el a szüzességét –
magyarázza Delia segítőkészen.
– Delia!
– Mi van? Nem így volt? Ne már! Az egész iskola tudott róla!
Azt mondtátok, hogy lementek a strandra, de hófehéren
tértetek vissza, és le sem lehetett törölni az arcotokról a
mosolyt!
– Fú, de gyűlölöm ezt a várost! – hajtja le Jessica a fejét.
– Dehogy gyűlölöd! Az nem tetszik, hogy mindannyian tudtuk.
Ennyi, semmi több – mondja vigyorogva Delia.
–  Mindegy is. Szót se többet a nyaralóról! – vágom el a
beszélgetést.
– Menjünk együtt! – mondja Jack, és oldalba löki Deliát.
– Tessék?
–  Jól hallottad! Olyan rég voltunk ott. Biztos vagyok benne,
hogy Melia is imádná az ötletet. Jó móka lesz! Stella átvette a
műszakot, úgyhogy kivehetnél pár szabadnapot. Szóval miért
ne mehetnénk?
– Igen! – bólint Delia. – Olyan lesz, mint a régi szép időkben!
Négyesben lazítunk egyet, és élvezzük a napsütést. Jess ráadásul
szabad a hétvégén, úgyhogy minden tökéletesen passzol!
–  Nem tudom, hogy… – válaszolom, és valami gyötrő érzés
lesz úrrá rajtam hirtelen.
–  Miért nem? – vág közbe Delia, mielőtt befejezhetném a
mondatot. – Stella elvégzi a munkát. Amúgy sincs semmi más
terved, és az időjárás is jó lesz az előrejelzés szerint…
–  Kicsit sem lesz kellemetlen, nem igaz? – pillantok Jackre.
 g p J
Legszívesebben megfojtanám!
– Dehogy lesz! Van négy hálószoba, van hely bőven…
Ennyi. Ennek a pasasnak vége. Kinyírom. Még nem tudom,
hogyan, de esküszöm, megteszem.
– De mi öten leszünk.
– Akkor te és Jess majd egy szobában alszotok.
Jessica egyenesen Jack arcába köpi a kávét. Némi
megkönnyebbülést érzek, ez tagadhatatlan.
–  Sajnálom – mondja Jessica, és megpróbálja visszafojtani a
nevetését, amikor átadja neki a szalvétát. – El sem hiszem, hogy
ezt tettem!
– Megérdemelte! – vágom rá.
Delia nem bírja visszatartani a nevetést.
–  Jess-szel majd osztozunk az egyik szobán, egyáltalán nem
gond. Elég felnőttek vagyunk már. És Jacknek igaza van,
annyiszor csináltunk ilyet már. Ne már, Gray! Jó móka lesz!
–  Nekem jó, ha neked is – fordul felém Jess, a tekintetében
biztatás és gyengédség.
Elég nehéz lesz ebből úgy kijönni, hogy ne tűnjek seggfejnek.
– Rendben, igazatok van. Remek lesz.
Sőt nagyszerű! Vagy egy kicseszett rémálom!
 NYOLCADIK FEJEZET

Jessica

–  Készen állsz? – kérdi Winnie, mikor megállunk a Park Inn

előtt. Az első munkanapom.
– Igen.
– A gyógyszert bevetted?
– Igen, anya! – bólintok.
–  Ne már! Egész életemben anyáskodtál felettem, olyan jó
szerepet cserélni néha!
Mondjuk, nem volt sok választásom, mert anyánknak nem
sok ideje maradt a munka mellett.
– Anya amúgy mit szólt ehhez?
–  Ki a fenét érdekel, hogy mit mond? – rántja meg Winnie a
vállát.
Hátrahajtom a fejem, és nagyot sóhajtok. Tudtam, hogy nem
fog tetszeni neki. A Parkerson család ugyan mindig kedves volt
vele, de akkor sem könnyű. Anyám egykor még közelebbi
barátságot is ápolt Eveline Parkersonnal. Az iskolatanács tagjai
voltak, és részt vettek együtt jótékonysági rendezvényeken, de
aztán közbeszólt az élet. Apám elment, és az anyagi helyzetünk
teljesen megváltozott. Nem éltünk jól. Szegények voltunk. A
vásárlás már nem tartozott a közös beszédtémák közé, és
anyámnak többé nem jutott ideje ebédekre vagy jótékonysági
estekre. Dolgoznia kellett, etetni a gyerekeit, és Eveline nem
nagyon keveredett a „mi fajtánkkal”.
 – Vele élek. Úgyhogy engem érdekel.
– Bármikor hozzám költözhetsz, tudod.
Így van. De nem fogok.
–  Anyának szüksége van a pénzre, amit adok neki. És nem
hiszem, hogy jól viselné, ha elmennék.
–  Rendben. Mondjuk, én is tudnám hova tenni azt a pénzt –
csipkelődik Winnie.
– Neked nincsenek anyagi gondjaid.
Winnie ösztöndíjasként végzett az Észak-Karolinai
Egyetemen, és a diploma után rögtön állást kapott. Alaposan
megdolgozott mindenért, amije van. Rettentően büszke vagyok
a munkájára, amit az ifjúsági klub igazgatójaként végez, mert
valódi segítséget nyújt a rászoruló kölyköknek.
–  Olyan büszke vagyok rád, Jess! Csak el akartam mondani,
mielőtt belépsz azon az ajtón.
– Büszke? Miért?
– Mert kimozdulsz a házból. Állást vállalsz és terápiára jársz.
És ez nagyszerű! Miután hazajöttél, teljesen bezárkóztál. Olyan
büszke vagyok, hogy megteszed az első lépéseket a régi életed
felé!
–  Azért félek egy kicsit – kapom el a kezét, és kissé
megszorítom.
– Tudom. De az a lényeg, hogy megléped.
– Köszi a biztatást!
– Én is köszönöm, hogy gyerekkorunkban milliószor biztattál.
Nélküled nem tartanék ott, ahol most!
A húgom softballjátékosként országos versenyeken indult.
Eszméletlenül tehetséges volt, emiatt kapta az ösztöndíjat is.
Meg a szorgalma miatt, akárcsak a kitűnő bizonyítványát.
– Jól van. Azt hiszem, most be kéne mennem…
Kiszállok a kocsiból. Úgy érzem, hogy kissé ingatag lábakon
állok, de kihúzom magam. Tegnap este beszéltem dr. Warvellel,
és átbeszéltük, hogy mit kell tennem, ha rám törne a fejfájás.
Nálam vannak a gyógyszerek, és előre végigjátszottam
magamban, hogy mi a teendő, szóval ura vagyok a helyzetnek.
Belépek az ajtón, és meglátom Stellát. Épp beszélget valakivel.
 p j g pp g
Észrevesz és odasiet hozzám.
– Jessica! Fantasztikusan nézel ki! Tetszik a ruhád!
–  Köszönöm! Izgatott vagyok, hogy végre elkezdhetem a
munkát – válaszolom mosolyogva, és végigsimítok a
ceruzaszoknyámon.
–  Gyere, hadd mutassam meg a recepciót, aztán bemutatlak
mindenkinek.
A személyzet barátságos. Egy ember mindig a recepciós pult
mögött áll: fogadja a hívásokat, és intézi a szobafoglalást, a
bejelentkezést. Stella elmagyarázza, hogy van helyettesítés, így
mindig be tud ugrani valaki, ha bármi gond adódna. Aztán
részletezi, hogy mi lesz a feladatom. Én koordinálom majd a
recepció munkáját, kezelem a hirtelen adódó feladatokat, és
figyelek rá, hogy a vendégek kívánsága teljesüljön. Vezetem a
foglalási naplót, hogy Stella és Grayson mindig tisztában legyen
a kihasználtsággal.
– Van kérdésed?
– Azt hiszem, egyelőre nincs. Ha problémát tapasztalok, kihez
fordulhatok?
– Graysonhoz.
Pont emiatt aggódtam…
– Rendben – válaszolom kurtán.
–  De hozzám is bármikor jöhetsz, ha úgy jobb neked – dől
Stella az íróasztalnak. – Majd felosztjuk egymás között a
feladatokat. Lényeg, hogy mindketten rálássunk mindenre.
Grayson jobban kijön a személyzettel, és könnyebben kezeli a
működtetéssel kapcsolatos napi feladatokat. Az én erősségem a
vendégek kezelése.
– Mint például?
–  Hát, gondoskodom a szórakoztatásukról – sóhajtja. –
Figyelek rá, hogy mindig mindenki elégedett legyen. Úgy is
fogalmazhatunk, hogy Grayson az előkészületekkel és a
háttérmunkával foglalkozik: leltár, személyzet, karbantartás, az
én feladatom pedig akkor kezdődik, amikor a vendég
megérkezett.
–  Értem – mondom mosolyogva. Stella szereti a társaságot, a
 y g g
jókedvet. Remek rendezvényszervező. Grayson szereti a rendet,
a tervezést, a fegyelmet.
–  Szerencsés vagyok, hogy Grayson maradt itt, nem pedig
Oliver.
Oliver Stella ikertestvére…
– Hogy van Oliver? Szeret ott lenni, ahol van?
–  Igen és nem. Úgy értem, hogy el akart menni, amikor
szakítottak a barátnőjével. A pennsylvaniai Sugarloafban volt
egy ideig.
Az ajkamba harapok, mert nem tudom, hogy elmondjam-e
neki… Oliver Stella ikertestvére, és nagyon közel állnak
egymáshoz. Rosszul is elsülhet, de úgy döntök, hogy kibököm.
–  Tulajdonképpen tudok valakit Sugaloafban, aki ismeri
Olivert.
– Igazán?
– Egy Devney nevű lánnyal járt, nem? – bólogatok.
– Igen. Honnan tudod?
–  Egy barátom odavalósi, és a lány, akivel Oliver járt, a
sógornője.
– Te ismersz egy Arrowoodot? – ragadja meg a karom.
– Igen.
–  Atyám! Hát persze! Ó, atyám! Te ismered Jacobot! – kiáltja
Stella, minden egyes szót hangosabban megnyomva.
–  Csitt! – szólok rá, mert néhány vendég felénk fordul a
kiabálás hallatán. – Jacob és én is rajta voltunk a gépen…
– És Oliver Devney-vel járt. Rohadtul imádtam azt a csajt!
–  Őt nem ismerem ugyan személyesen, de az egész család
tündéri, és rengeteget segített nekem…
Jacobot sok jó ember veszi körül. Ő maga is remek barát, és a
családja is rengeteget tett értem. A barátnője, Brenna ajánlotta
nekem dr. Warvelt. A sógornője, Sydney keresett nekem egy
ügyvédet, aki a jogi procedúrában ingyen képviselt, és
kiharcolta, hogy a légitársaság fedezze az orvosi költségeket. A
család többi tagjától köszönőleveleket kaptam, és ajándékokkal
halmoztak el. Pedig csak a munkámat végeztem, de szerintük ez
annál sokkal több volt.
–  Igen. Akkor találkoztam Devney-vel, amikor Oliverrel
randevúzni kezdtek. Meglátogattam őket párszor. Azt hiszem,
hogy Arrowoodék akkor még nem voltak ott. Megviselt, amikor
Oliverék szakítottak, de… – folytatja szinte suttogva. – Én
szeretem a bátyám, meg minden. De ha választanom kellene
közte és Sean között… Nos, nem kérdés, kit választanék…
– Nem hinném, hogy bármelyik nő visszautasítaná.
– Ugye? – sóhajt fel Stella drámaian. – Csak miatta szerettem
meg a baseballt is.
– Sportrajongó vagy?
– Nem mondhatnám – ráncolja a homlokát. – Miatta rajongok
a sportért. Azért az a fenék abban a felszerelésben… –
Felemelkedik az íróasztalról. – Mindenesetre ez lesz az irodád.
Megmutatom, aztán hagyom, hogy berendezkedj. Tudom, hogy
ez most sok egyszerre, úgyhogy ezen a héten vedd lazán, csak
ismerkedj a személyzettel, szokd meg a helyet. Aztán jövő héten
nekiláthatunk a munkának, és növelhetjük a munkaidőt.
– Rendben!
–  Hogy van a fejed? – szólal meg egy mély hang, és
mindketten hátrafordulunk.
– Grayson! Hát te mi a fenét csinálsz itt? – kérdi Stella.
– Itt dolgozom.
– Nem úgy volt, hogy ma szabadnapos vagy? – kérdezi a lány,
és kissé oldalra dönti a fejét.
– Az holnap lesz – hunyorog Grayson.
– Nem hinném. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ma
van, hiszen mindig a vasárnap és a hétfő volt a szabadnapod,
amióta csak elkezdtük a közös munkát.
–  Elfelejtettem, hogy hétfő van – néz komolyan Grayson a
húgára.
– Igazán? Vicces!
– Hogy van a fejed? – fordul felém Grayson.
– Jól.
– Nem fáj?
 –  Remekül érzem magam, köszönöm az aggódást, főnök! –
vágom rá. Látszik rajta, hogy eléggé zavarja az elnevezés.
– Miért jöttél? – lép hozzá közelebb Stella.
–  Rá akartam nézni a kisházra, úgyhogy letettem Meliát
anyánál pár órára. Gondoltam, benézek ide is, hogy mennek a
dolgok…
–  Értem. Nos, ez nagyon kedves tőled. Semmi szükség rá, de
kétségtelenül nagyon kedves.
Találkozik Graysonnal a tekintetünk, és a szívem majdnem
kiesik a helyéről. Miért? Miért történik ez, ha rám néz? Nincs
köztünk már semmi, és nem is maradok sokáig ebben városban.
Amint képes leszek vezetni vagy repülni, azonnal elmegyek.
Nem akarom, hogy megint hozzá húzzon a szívem.
Egyikünknek sem tenne jót.
Stella megérinti a karom.
– Gyere, megmutatok egy pár szobát, mindegyik máshogy van
berendezve. Sokat változott ám, mióta utoljára láttad.
Elfojtom a Graysonnal kapcsolatos érzéseimet, és a munkára
koncentrálok. Állást vállaltam itt. Értelmet és célt ad az
életemnek, nem akarom elveszíteni.
Elmegyek Grayson mellett, és az ujjaink súrolják egymást.
Egyetlen pillanat csak, amely jelentéktelennek és rövidnek
tűnik ugyan, de egyáltalán nem az. Mintha a lelkem pontosan
tudná, hogy nekem ő kell, senki más. Kiszáradt a szám, kapar a
torkom, és kissé szédülök. Csak egy másodperc töredéke volt, de
egy örökkévalóságnak érzékeltem.
Kimegyünk a szobából, és én visszafordulok, hogy még
egyszer lássam, közben azon tűnődöm, hogy mi a fenét kezdjek
ezzel az egésszel.

Dr. Warvel feszülten figyel. Nem mintha amúgy nem lenne

figyelmes, de ezúttal van valami nyugtalanító abban, ahogy rám
néz. Mintha belém látna, pedig igyekszem elrejtőzni a külvilág
elől. Egyáltalán nem tetszik ez az egész.
– És hogy ment az elmúlt három nap Graysonnal?
– Minden a legnagyobb rendben! Amikor elvállaltam az állást,
mondtam, hogy nem lesz nagy ügy.
– Igen, emlékszem – biccent. – De teljesen más mondani, mint
a valóságban megtapasztalni.
– Csak azon a bizonyos első napon találkoztam vele.
– Nem jár be?
Ó, dehogynem! Csak mesteri szintre fejlesztette azt, hogy
elkerüljön!
– Nem keresztezzük túl gyakran egymás útját …
Valamit irkál, legszívesebben kikapnám a kezéből a
jegyzetfüzetet, és meglesném, hogy mi az.
– Mit írt oda?
–  Csak pár megjegyzést, hogy emlékezzek később az
elhangzottakra. Nem kell semmi rosszra gondolni – teszi le dr.
Warvel a jegyzetfüzetet, és kihúzza magát. – Nekem az az
érzésem, hogy Grayson igenis „nagy ügy” valami miatt.
Lényeges, Jessica. Okkal hozom fel, és minél tovább kerülgetjük
a forró kását, annál lassabban haladunk a gyógyulás felé.
–  Nem igazán értem, hogy mire gondol – válaszolom kissé
zihálva.
– Esetleg beszélhetnénk újra a balesetről.
– Inkább ne.
–  Értem. Pedig szerintem fontos lenne. Pláne a hétvégi
utazása előtt. Erről is kéne néhány szót ejteni …
– Nos, Deliával megyek.
– És még kivel? – kérdi csodálkozva.
–  Gray és Jack is ott lesznek, de nincs ebben semmi különös.
Csak barátok vagyunk, és gyereket is viszünk magunkkal.
– Térjünk vissza a balesetre, Jessica. Milyen gondolatokat írt a
naplóba Graysonnal kapcsolatban?
Grayson Parkerson az egyetlen dolog az életben, amit bánok.
Olyan nagyon szerettem, mégis elengedtem. Most meghalok, és ő
sosem fogja megtudni, hogy mit érzek iránta.
Mindennél jobban azonban azt bánom, hogy felolvastam neki
azt a kicseszett naplót.
–  Igen, abban a pillanatban volt bennem megbánás vele
kapcsolatban, de… most már nem így van.
– Miért? Mi változott?
– Ez… – fújtatok dühösen – …a …tudom, hogy… kanapé…
Mi a szent szar? Két napja volt utoljára ilyen zavarodott a
beszédem, és tessék: megint helyben vagyunk.
Dr. Warvel most egyáltalán nem nyugtat meg, ahogy szokott,
ehelyett csendben várakozik. Mély levegőt veszek, behunyom a
szemem, és számolni kezdek. Minden rendben! Meg tudom
csinálni! Csak el kell lazulnom, és nem szabad izgulni. Néhány
mély levegővétel után kinyitom a szemem.
– Nagyon jól csinálta! – dicsér meg.
– Tulajdonképpen semmi sem változott.
Kisimulnak a ráncai, és együttérzés tükröződik a
tekintetében.
–  Semmi sem változott azt leszámítva, hogy itt és most
szembenézhet vele. Amikor rákényszerülünk, hogy
megküzdjünk egy olyan eseménnyel, amely az egész életünket
megváltoztatta, az kétféle hatást gyakorolhat ránk. Vagy a
homályba vesznek a dolgok, vagy hirtelen minden
kristálytisztává válik. Mit fog csinálni, ha az utazás alatt esetleg
előjönnek a rémálmok?
Ezzel vannak bajok azért. Delia tud róla, és az sem zavar, ha
Stella fültanúja volna a kiabálásomnak. De Grayson és Jack
azért más tészta. Nem is tudom, mit tegyek.
–  Abban reménykedem, hogy talán nem is fogok aludni.
Szundikálok majd egy keveset délutánonként.
– Jessica! – görbül le dr. Warvel szája széle. – Ez nem jó terv.
– Ennél jobb nem jutott eszembe.
– Értem. És mi lenne, ha őszinte lenne hozzájuk? Mesélhetne
az álmairól. Szerintem mindenki kivétel nélkül nagyon megértő
lenne, hiszen ez a trauma velejárója. Gyakran előfordul, nem
egyedi eset.
Ez biztosan így van, és tudom, hogy ebben a társaságban
senki nem fog elítélni ezért.
–  Épp eléggé kitárulkoztam már. Remélem, hogy az álmok
nem lesznek annyira rosszak.
– Van valami változás amúgy?
–  Bizonyos szemszögből jobb lett, igen – sóhajtok nagyot. –
Már nem ébredek minden éjjel leizzadva. Múlt éjszaka például
megint ugyanazt álmodtam, de a pánikreakció elmaradt.
–  Ez csodás! Nagyon jó jel – mondja mosolyogva, csillogó
szemmel.
– Persze azért nem mondanám, hogy jó érzés lett volna.
–  De van javulás, és ez nagyon jó jel! Szembenézett vele a
naplóírás során, és képes volt kezelni a pánikot is. Pont ezért
erőltetem, hogy beszéljünk a többiről is. Nézze, szerintem az is
lehet, hogy már teljesen túljutott Graysonon, és ez csak a
tudatalattija apró kis játéka. De az is előfordulhat, hogy még
mindig nyomasztja, mert tényleg bánja a dolgot. Csak ön tudja,
hogy mi igaz. Én csak azt szeretném, ha őszinte lenne magához
az érzéseivel kapcsolatban. De ehhez szembe kell néznie velük.
Jó mélyre le kell ásni hozzá, különben nem tud őszinte lenni
sem önmagához, sem hozzám.
Hátradőlök a székben, és megannyi érzés cikázik bennem
egyszerre. Nem akarok Graysonnal foglalkozni! Nem akarok
törődni vele, nem akarom szeretni, nem akarom, hogy
hiányozzon nekem!
– Megváltoztunk. A fiú, akit valaha szerettem, már a múlté –
állapítom meg.
– Értem. És az a lány sincs már, akit ő szeretett. Ez nem zárja
ki, hogy még mindig érez iránta valamit. Ha azt nézzük, milyen
gyakran merül fel a neve ebben a szobában, és milyen sokszor
szerepel az álmaiban is, azt hiszem, nem ártana elgondolkodni
ezen.
Igaza van. Tudom, hogy igaza van! Minden alkalommal,
amikor látom őt, vagy a közelében vagyok, valami elkezdi vájni
a bensőmet, mintha valami ki akarna törni. Grayson az igazi!
 y g
Vele terveztem leélni az életem, róla álmodtam, benne
reménykedtem. Több volt, mint első szerelem. Legalábbis így
hittem. De aztán a félelem annyival erősebb lett a szerelemnél…
– Félek tőle – bököm ki. – Mindig is az övé volt a szívem. Soha
nem tudta helyettesíteni őt senki más. Senki nem volt elég jó.
Annyira magam alatt voltam… amikor szakítottam vele.
– Akkor miért tette?
Próbálok nyugodtan ülni, és nagyon koncentrálok, hogy a
szavak ne keveredjenek össze a fejemben.
– Mert így én szakítottam vele. Nem bírtam volna ki, ha ő teszi
meg.
–  Arra nem gondolt, hogy talán nem is veszítette el? – dől
előre dr. Warvel. – Mi van akkor, ha önre várt, és ön a lelke
mélyén pontosan tudta ezt?
 KILENCEDIK FEJEZET

Grayson

Milyen ostobaság volt eljönni ide! Jack pontosan tudta, hogy

milyen érzés lesz nekem Jessicával egy fedél alatt lenni ezen a
helyen, de az a seggfej mégis sarokba szorított.
– Apa! Lemegyünk a partra? – kérdi Amelia, amikor kikötöm
a gyerekülésből.
– Holnap mehetünk, de ma lesz dolgunk bőven. Ki kell nyitni
a házat.
– Az mit jelent?
– Ki kell takarítani, és fel kell készíteni a vendégfogadásra.
– Jack bácsi is jön? – kérdi vigyorogva Melia.
– Igen – mondom, és leguggolok hozzá. – Két másik barátunk
is jön: Jessica és Delia. Emlékszel arra a lányra, akinek a boltban
segítettem, amikor rosszul volt?
Lelkesen bólogat.
– Nos, ő Jessica.
– A barátnőd?
Nem igazán tudom, hogyan kéne lefolytatni ezt a beszélgetést,
de végül úgy döntök, hogy az őszinteség a legjobb. Sosem lesz
több köztünk barátságnál, ez igaz, de azért Amelia eszes kis
kölyök, és ráérez a dolgokra.
– Nem, de valamikor régen az volt.
– És Delia?
–  Ő sem a barátnőm. Delia valaki másba szerelmes. Csak
barátok vagyunk mindannyian.
Az a valaki más egyébként a bátyám…
Csörög a mobilom, és elnevetem magam, amikor Josh neve
felvillan a képernyőn.
– Mizu, bátyó?
–  Semmi különös! Csak rád csörögtem, hogy megkérdezzem,
ott mi újság.
– Ki az, apa? – kérdi Amelia.
– Josh bácsi.
–  Kinek a hangját hallom? Csak nem a kis hercegnőmét? –
kiáltja Josh.
– De én vagyok az!
Pittyegni kezd a telefon, hogy váltsunk videóhívásra.
Elfogadom, és a bátyám ronda képe betölti a képernyőt.
– Josh bácsi! Nagyon hiányoztál! – kapja ki Melia a kezemből
a telefont, és úgy csücsörít Joshnak, ahogy csak tud.
–  Te is nagyon hiányoztál, hercegnő! Meglátogatlak pár hét
múlva, rendben? Mit jót csinálsz?
– A tengerparton vagyunk.
– Ó!
–  Lejöttünk a nyaralóba – teszem hozzá, és felemelem
Ameliát, hogy én is lássam a képernyőt.
– Az klassz! – vigyorog Josh. – Biztos remek hétvégétek lesz.
– Apa barátai is jönnek.
– Valóban? És kik azok?
– Jack bácsi, meg apa barátnője is – vágja rá Melia rögtön.
– Mondtam már, Melia, hogy nem a barátnőm!
A bátyám nagyra tátja a száját, aztán gúnyosan felnevet.
– A barátnője? Na ne mondd! És mi a neve?
– Jessica.
Josh szeme kikerekedik, és én meg sem tudok szólalni.
– Jessica Walker?
–  Így van, róla van szó – veszem át a szót. – De mint már
mondtam, csak barát. Megsérült egy balesetben, és csak addig
marad Willow Creekben, amíg talpra áll…
– Vagy hanyatt vágódik… – gúnyolódik kéretlenül Josh.
 gy y g g y J
– Lemehetek a homokba, apa? – kérdi Melia, és én leteszem a
földre.
– Igen, de ne menj messze a háztól!
Melia elszalad, és magamra hagy a bátyámmal. Nem baj,
megoldom.
–  Semmi sincs köztünk – szólalok meg, mielőtt bármit
mondhatna.
Nem hiszem, hogy meggyőztem. Látom rajta, hogy forognak
az agytekervényei.
– Jól van! Ha te mondod… – dönti kissé oldalra a fejét.
– Tényleg nincs!
–  Persze, hogy nincs. Semmi – vigyorog Josh. – Csak egy kis
nyaralás, igaz?
Dühösen nézek a bátyámra. Érzem az iróniát, és szarul érint.
Egyetlen szavamat sem hiszi el.
– Csak egy tengerparti kiruccanás, Josh.
Összeszorítja az ajkait, és én pontosan tudom, hogy mi
következik. Meg van róla győződve, hogy igaza van, és alig
várja, hogy tudassa velem.
– Jól hangzik! Nyilván senkinek sem árt egy kis kikapcsolódás.
Abban a házban mindig különleges dolgok történtek veled.
Esküszöm, kinyírom! Felnyögök, és a tárgyra térek, mert elég
volt abból, hogy feldobom neki a magas labdát.
– Mondd csak!
–  Nincs mit mondanom. Talán csak annyit jegyeznék meg,
hogy kedvelem Jesst, mindig bírtam. Anya és apa nem fognak
repesni az örömtől, de amúgy ki a francot érdekel, hogy mit
gondolnak?
–  Nem kell gondolniuk semmit, mert csak barátok vagyunk,
vagy valami ilyesmi. Nem is tudom, hogy minek nevezzem.
Békés exszerelmesek…
– …akik történetesen együtt nyaralnak a tengerparton – nevet
fel Josh. – Mégis mi történhet?
– Egyébként tényleg azért hívtál, hogy érdeklődj a hogylétünk
felől?
– Nem csak azért. Apa hívott?
 p
Hívott. Méghozzá legalább hatszor egymás után. Nem vettem
fel. Szeretem inkább mailben tartani vele a kapcsolatot, mert
így írásos nyoma marad a beszélgetésnek.
– Igen, de nem vettem fel.
Egyikünknek sincs jó kapcsolata a szüleinkkel, de Josh
kifejezetten ki nem állhatja apát. Nem akar kapcsolatot tartani
vele, és számtalan próbálkozást tett, hogy kivásárolja apám
üzletrészét a szállóban, amelyet egyébként ő vezet, de
mindeddig nem járt sikerrel. Történt azonban valami, amit Josh
nem árul el. Annyi azonban biztos, hogy Josh eldöntötte, kiszáll
a családi vállalkozásból, és ebben eléggé hajthatatlan.
Huszonöt éves korunkban kaptunk tulajdonrészt a családi
üzletben. Éppen annyit, hogy beleszólhassunk a döntésekbe, de
annyit azért nem, hogy apám döntéseit megvétózhassuk.
Minden évben kapunk egy újabb kis szeletet a tortából, de
apánk kényesen ügyel az erőviszonyok egyensúlyára. A
mérlegnek mindig felé kell billennie. Ha öten összetesszük,
amink van, az éppen negyvenkilenc százalék. Ahhoz pont elég,
hogy apát alaposan megizzasszuk.
–  Én sem. Csak meg akartam kérdezni, hogy te tudod-e, mit
akart.
–  Biztos vagyok benne, hogy anya majd elmondja, ha
visszamegyek Willow Creekbe.
– Ha apáról van szó, hallgatni fog – nevet fel Josh.
–  Igazad lehet. Nézd, most le kell tennem! Ki kell nyitni a
házat, mielőtt Jack és a lányok megérkeznek. Nemsoká
beszélünk!
–  Jól van. Legyél eszednél, és védekezz! Nem kell még egy
gyerek – búcsúzik el, majd leteszi a telefont, mielőtt
válaszolhatnék.
Kilépek a tornácra, és meglátom a lányomat a homokban.
Kellemes, sós szellő fújdogál, Melia barna haja lobog a szélben.
Lehet, hogy Joshnak igaza van. Nincs szükségem még egy
gyerekre, de ez a kölyök végtelen boldogsággal tölt el. Yvonne
ajándékozott meg vele. Halvány fogalma sincs, mit veszített!
– Segítesz? – kérdem, erre Melia hirtelen felugrik.
 g g
– Persze!
Belépünk a hónapok óta üresen álló házba. Mikor gyerekek
voltunk, rendszeresen használtuk a nyaralót. Úgy futkorásztunk
itt öten, mint az őrültek, és naphosszat játszottunk a
medencében vagy a tengerben. Aztán ahogy nőttünk, egyre
kevesebbszer jöttünk. Amikor mégis rávettük magunkat, csak
anya jött velünk. Apám sokat utazott, anyám gyakran volt
egyedül, és mi ekkor ébredtünk rá, hogy mennyire szar a
kapcsolatuk.
Ameliával körbejárjuk a szobákat. Ágyneműt húzunk, ablakot
nyitunk, és kicsit kitakarítunk mindenhol. A lepedővel a
kezemben kergetem, ő pedig kacagva fut előlem. Elkapom,
rádobom a lepedőt, és csak pörgök-forgok vele.
Ekkor lép be a szobába Jessica.
– Sziasztok! – mosolyog az ajtófélfának dőlve.
– Szia! – válaszolom.
–  Amelia Parkerson vagyok – mondja Melia, miközben izeg-
mozog a karomban. – És te ki vagy? Delia vagy Jessica?
–  Jessica vagyok – lép közelebb. – Nagyon örülök, hogy
találkoztunk, Amelia!
– Te voltál apa barátnője?
Jessica meglepődve rám pillant, és én elnevetem magam.
– Meséltem Ameliának, hogy barátok vagyunk. Ő félreértette,
és kénytelen voltam kicsit részletesebben elmagyarázni a
dolgokat…
– Ó, értem – bólint Jessica. – Nos, Melia, az nagyon régen volt.
– Most nincs barátnője – magyarázza Amelia.
– Az fura. Apukád nagyon helyes srác.
–  Ő a legeslegjobb – mondja sugárzó arccal Melia. – Tudtad,
hogy életeket ment?
–  Bizony – helyesel Jess, és megköszörüli a torkát. – Ez a te
szobád? – kérdi Ameliát.
–  Remélem, hogy igen, mert nagyon szép. És rózsaszín!
Nekem nagyon tetszik – válaszolja Melia.
–  Lehet a szobád, ha ennyire szeretnéd – mondom. Nyomok
egy puszit az orra hegyére, és leteszem a földre.
 gy p gy
– Juhú! – kiáltja diadalmasan.
–  Csak nem Melia hangját hallom? – szólal meg Jack az
előszobában. Még megfordulni sincs időm, Melia rögtön eltűnik
a szobából.
– Nagyon szereti Jacket – magyarázom Jessnek.
– Nincs vele egyedül – válaszolja. – Jack egy nagy gyerek.
Jessnek igaza van. Ékes példája ennek ez a hétvégi
kiruccanás. Amiért persze még megfizet.
– Atyám, annyira rég jártam itt utoljára – sétál körbe Jessica a
szobában.
– A parton sem jártál?
– A tengerparton voltam, de nem errefelé.
Az elmúlt tizenöt évben én sem tettem be a lábam ide. A
szakítás után gondoltam rá, hogy eljövök, de ez a hely tele van
emlékkel, ezért inkább kihagytam. A testvéreimmel ellentétben.
Persze hívtak, hogy tartsak velük, de én mindig találtam valami
kifogást, hogy miért maradok ki a buliból. Többnyire nem
lódítottam, de a valódi ok persze az volt, hogy túl nehéz lett
volna szembesülni a múlttal.
– Miért? Mert ez a ház…
– … a mi helyünk volt – csúszik ki akaratlanul a számon. Jobb
lett volna, ha befogom, de nem ment. Ez a hely volt a
menedékünk a világ elől, és most itt állunk egymással
szemben… Egyszerűen lehetetlen elfelejteni, ami történt.
–  Nos, én azt akartam mondani, hogy ez a ház nagyon
különleges – néz a szemembe Jessica.
– Az bizony.
– Gray…
Amelia a szobába fut megint, és magával húzza Jacket is.
– Szevasztok!
– Jack bácsi! Ez az én szobám!
– Nagyon szép – vigyorog Jack. – De van egy kis gond. Én is a
rózsaszínt szerettem volna.
– Jaj, te kis buta! Te abban a szobában alszol, amelyikben az
emeletes ágy van – kuncog Melia.
–  Emeletes ágy? – kérdi Jack megsértődve. – És ki alszik
 gy J g
velem?
– Hát apa.
– Ezt jól kifundáltátok, mi? – kérdem Meliát.
–  Apa! Te Jack bácsival az emeletes ágyon alszol, így Jessica
meg Delia néninek lesz saját szobája. A fiúknak udvariasnak
kell lenni, és át kell engedni a lányoknak a szobát.
–  Szerintem is így helyes – mosolyog Jess Meliára. – Nagyon
okos kislány vagy.
–  Tudom. Apa mindig azt mondja, hogy olyan vagyok, mint
Stella.
– Tényleg? Hát… Ha így van, nem lesz könnyű veled! – nevet
fel Jessica.
– Miért?
– Mert tökéletes vagy, és apát sokszor megnevetteted!
– Tetszel nekem.
– Te is nekem.
– Nyugodtan elveheted feleségül, apa – fordul felém Melia.
Én majdnem félrenyelek, Jack meg hangos nevetésben tör ki.
Jess nem győz csodálkozni.
– Én nem… – keresem a szavakat, de végül feladom. – Melia!
Senki nem házasodik meg. Na, fejezzük be a házban a
rendrakást, aztán irány a part! Mit szóltok?
Melia felugrik az ágyról, és Jessica vállára teszi a kezét.
– Gyere, Jessica, körbevezetlek!
Jessica jobban ismeri ezt a házat, mint bárki más. Amelia még
soha nem járt itt, de Jessica hagyja, hogy a kislány megmutassa
neki az összes szobát.
–  Ez szívás, barátom. Nagy szívás – paskolja meg Jack a
vállamat.
A lányom megjegyzése visszhangzik a fülemben. Engedélyt
adott rá, hogy feleségül vegyem Jesst, ami a legfőbb vágyam
volt.
 TIZEDIK FEJEZET

Jessica

Amelia a legédesebb gyerkőc, akivel valaha találkoztam. Kissé

koravén, de imád beszélni, és szereti felfedezni a világot. Rövid
idő alatt nagyon összenőttünk. Mi nem homokvárat, hanem
homokpalotát építünk, mert a várak kislányoknak valók, mi
pedig nagylányok vagyunk.
–  És apa azt mondta, hogy csak a mesében jön el a herceg,
hogy megmentsen.
–  Egyetértek – helyeslek, mert kétségtelenül logikus az
érvelés. – De a te apukád életeket ment, nem?
Összeszorítja az ajkait, és az apjára pillant, aki nem messze
tőlünk bokáig áll a vízben a parton.
– Igen, de az vészhelyzet!
– Igazad van. Az teljesen más… – egyezem bele.
–  De nekem nem is kell herceg, mert Oliver bácsi vagy Jack
bácsi lesz a férjem.
– Kicsit öregek hozzád, nem gondolod?
–  Oliver bácsi egyidős a nagynénémmel – vonja meg Melia a
vállát.
– Ez igaz. De talán találkozni fogsz egy veled egykorú fiúval.
– És apa egyidős veled? – dönti Melia kissé oldalra a fejét.
–  Két évvel idősebb nálam. Harmadikos volt a gimiben,
amikor találkoztunk, én pedig elsős.
– Oliver bácsi sokkal öregebb.
 – Igen – nevetek halkan –, Oliver bácsi még nála is idősebb.
Úgy tűnik, ezzel egyetért, úgyhogy folytatjuk a palota építését.
Őrjítően hasonlít az apukájára. Gray mindig tudta, hogy mit
akar, és azt is, hogyan érheti el. Amelia is ilyen. Az egész
homokpalotát megtervezte a fejében, és nagyon szépen halad
vele úgy, ahogy elképzelte.
– Te ismered anyát?
– Nem – rázom meg a fejem, és megdobban a szívem.
– Yvonne-nak hívják. Operaénekes Párizsban.
–  Voltál már Párizsban? – érdeklődöm, mert próbálok nem
mélyre ásni a témában.
– Nem – sóhajt nagyot Amelia. – És nem is mehetek, amíg nem
leszek elég idős ahhoz, hogy egyedül menjek.
– Tényleg nem?
Milyen fura! Miért nem látogatták meg az édesanyját?
– Yvonne nem akart gyereket, ezért apának adott.
Meg sem mozdulok. Atyaég! Ugyan ki lökné el magától ezt a
tündéri kislányt? Próbálok semleges arckifejezést vágni, és nem
mutatni a döbbenetet. Nem sokat tudok az egészről, csak annyit,
amit tőle hallok most.
–  Nagyon szerencsés vagy, hogy ilyen csodás apukád van! –
próbálom elterelni a témát.
–  Ő a kedvencem! Jó lenne, ha ő lenne a férjem, de azt
mondta, hogy a törvény bünteti. Meg új anyukát sem kapok, ha
én leszek a felesége.
Próbálom visszafojtani a nevetést, annyira édes és ártatlan az
érvelés.
Melia az apukájára pillant. Grayson háttal áll nekünk, de
mégis a bőrömön érzem, hogy figyel ránk. Mindig ilyen
védelmező atmoszféra lengte körül. Gondoskodó és odaadó volt
azokkal, akiknek szükségük volt rá. Iskolás korunkban minden
héten egyszer önkéntes segítő volt fogyatékkal élő gyermekek
mellett. Grayson összefogta a csapattársait is, akik sok időt
áldoztak arra, hogy segítsenek azoknak, akik nem voltak
képesek úgy játszani, ahogy egészséges társaik. Azt mondta,
végtelenül igazságtalannak tartja, hogy olyasmi miatt szorulnak
 g g g j gy y
a pálya szélére, amiről nem tehetnek. Szerette volna, ha ők is
érzik, milyen az, amikor a tömeg hangosan szurkol nekik, és ők
is megtapasztalják a sportolás élményét, a meccs felfokozott
izgalmát.
Amelia folytatja a munkát.
– Jessica! Raksz ide még egy kis homokot? – kérdi a homlokát
ráncolva.
A homokozóvödörért nyúlok, de megfogja a kezem.
– Ne innen! Nedvesnek kell lennie. A tengerből.
– Rendben – egyezem bele mosolyogva. – Hozom.
Graysonhoz sétálok, ő a távolba mered.
– Jól mulattok?
– Jól – hajolok le a vízhez, és megtöltöm a vödröt homokkal. –
Tényleg csodás lányod van.
– Nem is tudom, mi lenne velem nélküle – néz vissza Meliára.
Olyan sok kérdésem volna az édesanyjáról, de nem vagyok
biztos benne, hogy olyan bensőséges a viszonyunk ebben az
újdonsült barátságban, hogy szóba hozhatom.
– Hogyhogy lemerészkedtél a vízhez? – kérdi Grayson. – Ha jól
emlékszem, nem vagy jóban a tengerrel.
– Nem nagyon – fordulok szembe vele. – Tudod, nem látod, a
lábadat. – Megborzongok. Ki nem állhatom, hogy nem látom, mi
leselkedik rám a mélyből. – De Melia egészen pontos
utasításokat adott, úgyhogy most teljesítem a kívánságát.
– Határozottan viszi véghez az elképzeléseit…
– Akárcsak az apukája.
– Szeretem kézbe venni a dolgokat – válaszolja jókedvűen.
– Nagy irányító vagy, ez tény.
– De azért szórakoztató voltam, nemdebár?
–  Azért nem mindig – rázom meg a fejem. – Néha nagyon
kemény voltál, és minden csak a te elképzeléseid szerint
történhetett, mert csak az a jó módszer…
–  Ez pont úgy hangzik, mintha egy diktátor lettem volna –
mondja némi gúnnyal és felháborodással a hangjában.
–  Mert az voltál – kulcsolom össze a karom, és fanyar
mosollyal nézek rá.
 y
–  Ez egyáltalán nem igaz! Te viszont olyan voltál, mint egy
pólyás baba, aki nehezen viselte a legegyszerűbb instrukciót is.
Grayson megkergült és téved!
– Tényleg? És mi történt Kate Murphyvel, emlékszel? Amikor
a végzősök emlékművét kellett lefesteni… Jól megbőgetted, mert
nem a megfelelő festéket használta a festéshez!
–  Minden elő volt készítve – fújtat egyet, és leutánozza a
kéztartásomat. – Még meg is számoztunk minden hülye festéket.
Csak követnie kellett volna az…
– … utasításaidat?
– Nos, nem bírta a strapát. De én így is megoldottam.
Hangosan felnevetünk, és máris közelebb érzem magamhoz,
mint pár perccel ezelőtt.
– Nem ez volt az egyetlen ilyen eset…
– Eltúlzod – szorítja össze az ajkát.
Úgy tűnik, emlékeztetnem kell a valóságra.
– És a vita Stephen Dettlerrel? Ha jól emlékszem, megvétózta
a végzősök tervét…
–  Az egy idióta! Én csak rámutattam a gondolkodása
hiányosságaira.
– Ezt nem kétlem! De te eléggé felhúztad magad…
– Te meg mellettem voltál, hogy lenyugtass – lép közelebb.
– Hát, akadt feladatom bőven – bököm oldalba játékosan.
– Miattad tényleg jobb lett minden.
– És miattad is – suttogom.
Számtalan éjszakán osontam ki otthonról, hogy találkozzak
Graysonnal a kilátónál, amely az erdőben rejtőzött, valahol
félúton a szegénynegyed és az elegáns városrész között. A
környéken nem voltak lakóházak, és tágas kilátás nyílt az egész
világra. Tökéletes búvóhely volt. A csillagokat kémleltük, és a
szabad ég alatt nem éreztük a köztünk lévő fényévnyi
különbséget. Olyan közelinek tűnt az égbolt, mintha csak egy
karnyújtásnyira lettek volna felettünk az csillagok.
Mágikus hely volt: Grayson önmaga lehetett, és én is
elszökhettem a családomtól.
Gyerekek voltunk, és szükségünk volt egymásra.
 y g gy
– Jessica! – kiált Amelia, és én felé fordítom a fejem.
– Megyek már! – kiáltok neki integetve.
A Graysonnal együtt töltött idő már a múlté. Azt kívánom,
bárcsak lett volna elég bátorságom, hogy elmondjam neki az
igazat.
De ez úgysem változtat semmin. A kapcsolatunknak örökre
vége, és ez is része annak, amit gyászolok – a lányt, akinek nagy
álmai voltak és szerette az eget, mielőtt minden összeomlott.
– Mennem kell – mondom Graysonnak kissé rekedt hangon.
– Kedvel téged.
– Én is kedvelem őt. Csodás kislány, és tényleg örülök neked,
Gray! Örülök, hogy vagytok egymásnak.
A hajamat bizonyára összekuszálta a szél, mert Grayson a
fülem mögé fésül egy hajtincset.
–  És veled mi újság, Jess? Hogy alakultak a dolgaid? Boldog
vagy?
Nem. Kicsit sem. Hiányzol, és utálom, hogy így van! Csak rád
tudtam gondolni, amikor azt hittem, hogy meghalok!
–  Úgy alakult minden, ahogy gondoltam – füllentek, mert el
akarom kerülni a kellemetlen helyzetet. Jobb ez így
mindkettőnknek.
–  Remek! Na, inkább siess vissza azzal a homokkal, mert
Melia feszülten figyel, és ez sosem jelent jót.
Sarkon fordulok, és Melia felé veszem az irányt. Kissé
bizonytalan a járásom. Minden lépésnél kényszerítenem kell
magam, hogy ne nézzek vissza rá, pedig majdnem megöl a
kíváncsiság, hogy vajon az ő tekintete is követ-e. Csak magam
elé nézek, miközben lépdelek, mert akárhogy is vonz, mint a
mágnes, kár erőltetni. Ez a hajó már elment. Ezt nem árt az
emlékezetembe vésni!

– Amelia alszik már? – kérdi Delia Graysont.

 Delia és Jack a kanapén ülnek. Jack átkarolja őt, és Delia a
mellére hajtja a fejét. Egészen összezavarodik az ember kettejük
láttán. Csak barátok, semmi más, de ha rájuk nézel, esküdni
mernél, hogy többről van szó. Jack mindig azt mondja, hogy
szeret Deliával lógni, és kellemes társaság. De nekem mindig az
volt az érzésem, hogy ez nem a teljes igazság. Mintha volna
valami, amit még magának sem vall be…
Bár ez régi történet, és az igazság az, hogy ezt az új Jacket
egyáltalán nem ismerem.
Grayson rájuk pillant, aztán az egyetlen üres helyre, ahol
helyet tud foglalni: mellém.
– Kidőlt – bólogat. – Sűrű nap volt.
–  Jaja – nevet Jack. – A tengeri levegő meg az órákig tartó
homokozás megtette hatását… Egy egész falu épült a semmiből!
– Jó munkát végeztünk, az biztos – szólok közbe.
– Úgy van. Le vagyok nyűgözve!
– Én csak megvalósítottam az elképzeléseit… – szerénykedem.
–  Szeretem a gyerekeket – sóhajt nagyot Delia. – Régen azt
képzeltem, hogy ennyi idősen mindannyian házasok leszünk, és
gyerekzsivajtól lesz hangos a ház…
– Én aztán nem! – rázza ki Jacket a hideg.
–  Ne már! Te még inkább házasodni szerettél volna, mint
azok ott ketten – mutat rám és Graysonra.
– Mi nem terveztünk esküvőt – ellenkezem.
– Nem? – kérdi meglepődve Grayson.
– Vagy mégis? Mikor volt erről szó? – kérdem bizonytalanul.
–  Nem is tudom… kábé ezerszer beszéltünk róla, amikor a
jövőt tervezgettük…
– Azok csak álmok voltak, nem tervek!
Grayson tekintete elborul, és ökölbe szorítja a kezét.
– Igazad lehet. Azt hiszem, félreértettem valamit.
– Én meg azt, hogy már rég túl vagytok rajta, srácok – vágja rá
Jack, és felül a kanapén, ezért Delia is kénytelen megmozdulni.
– Ez az egész szar már a múlté!
– Igaz – vágja rá Grayson nyersen.
– Nem úgy tűnik – ellenkezik Delia.
 gy
– Tessék? – kérdem Deliától, és kissé pipa vagyok, hogy ilyen
nyers.
– Miért nem sétálunk egyet inkább? – áll fel Jack, és Delia felé
nyújtja a kezét.
Delia követi, de még mielőtt elhagyná a szobát, felém fordul,
és a levegőbe súgja, hogy bocs!
Remek! Magunkra maradtunk a házban. Kettesben. Melia a
szomszéd szobában alszik. Kicsit zavarban vagyunk az iménti
beszélgetés után. Mi jöhet még?
Megvárom, amíg mindenki elmegy, és Grayson felé fordulok.
Szeretném elsimítani a dolgokat. Csodás napunk volt, olyan jól
szórakoztam! A beszédem sem akadt el egyetlen egyszer sem.
Ma éreztem magam a legjobban a baleset óta eltelt másfél
hónapban.
–  Ne haragudj! Nem állt szándékomban bagatellizálni, ami
kettőnk között történt.
–  Semmi gond – sóhajtja. – Talán a ház az oka ennek a sok
feltörő érzelemnek…
Ezt nagyon is értem. Tele van emlékkel. Minden itt van, ami
kettőnkről szólt. Jó is, rossz is. Talán még ezért nem mentem be
a nekem kijelölt szobába. Franciaágyas nagy hálószoba, és én
pontosan emlékszem rá.
Kinyitottam az ajtót, de rögtön úgy éreztem, mintha kaptam
volna egy gyomrost, és képtelen voltam belépni.
A táskámat letettem az ajtó mellé. Olyan gyáva féreg voltam,
hogy az előszobából nyíló fürdőben öltöztem át.
Szeretnék bátran viselkedni, de nem vagyok biztos benne,
hogy képes leszek mindent elmondani neki. Ezért óvatosan
kezdek bele.
–  Még ha el is felejtjük a történteket, vagy legalábbis
megpróbáljuk, a körülöttünk lévő világ mintha nem hagyná,
hogy köddé váljon minden. A szakítás után előfordult, hogy
meghallottam egy számot, és egy pillanat alatt visszarepített a
múltba. Máskor meghallottam egy nevetést, és azt hittem, te
vagy az.
 – Jó lett volna, ha én lettem volna?
– Néha… – nyelek nagyot, és elfordítom a fejem. – Én… én… én
annyira szomorú voltam, hogy vége lett!
– Válaszolj a kérdésre, Jess! Szeretted volna, ha én vagyok ott?
– dől előre Grayson, és a combomra teszi a kezét.
Forróság önti el a testemet az érintésétől, ami megnehezíti a
gondolkodást. Kavarogni kezdenek a szavak a fejemben.
– Te… Mi… Hagyjuk!
Gyengéden megfogja az állam, és maga felé fordítja a fejem.
Tekintete tele van kétséggel. Ezer közül is felismerném ezt a kék
szempárt! Csukott szemmel is tökéletesen lerajzolnám. A
közepe mélykék, és egyre halványul az írisz széle felé, néhol
zöld foltok tarkítják. Nincs még egy ilyen szemszín a világon.
Egyszerűen tökéletes!
– Várj egy pillanatot és lélegezz! – mondja.
Szót fogadok. Összpontosítok, és hagyom, hogy a gondolatok
testet öltsenek. Kinyitom a szemem, és az arca annyira közel
van hozzám, hogy sajog a szívem. Nem szólalunk meg, csak
egyszerre mozdulunk egymás felé, és ajkunk egymáshoz tapad.
Áramlani kezd körülöttünk a múlt, és ezen a házon kívül
nincs most a világon semmi más. Ez az a hely, ahol annyiszor
szeretkeztünk, hogy meg sem tudom számolni. Minden egyes
lélegzetvétel életre kelti az emlékeket, és mindazt, ami köztünk
volt. Megelevenedik minden ígéret, felélednek a remények és az
álmaink. Ez a csók más. Nyersebb, sürgetőbb és követelőzőbb.
Érzékelem az összes gondolatát, a kétségbeesett válaszkeresést,
amikor nyelvünk összeér.
Istenem, minden olyan más, és ugyanakkor mégsem változott
semmi!
Ő még mindig Grayson. Az én Graysonom. A fiú, aki elrabolta
a szívem, és reményt adott, hogy nem minden férfi olyan, mint
az apám.
Két gyerek, aki együtt nőtt fel, és egymásra talált. Aztán
elengedtem…
Elfordítom a fejem, és levegő után kapkodok.
 – Jessica…
– Kérlek! – szólalok meg végre, mert semmi mást nem tudok
kinyögni.
Kicsit hátrébb dől, és most nagy szükségem van erre a
leheletnyi távolságra. Lehajtom a fejem, és nem nézek rá, mert
tisztában vagyok vele, hogy ha újra megpillantom, megint
elveszítem a fejem.
– Nem csókolhatlak meg – mondom.
– Rendben.
–  Mert kedvellek. Mindig kedveltelek. És örökké kedvelni
foglak.
– Akkor miért nem csókolhatsz meg?
Összekulcsolom a kezeimet, és megpróbálom elmagyarázni,
hogy mire gondoltam.
– Azért nem csókolhatlak meg, mert már nem tudok az lenni,
aki voltam.
Grayson feláll, és a velem szemben lévő asztalra ül.
–  Azt nem tudom, hogy ez mit jelent, de én egyáltalán nem
bánom, hogy megcsókoltalak.
–  Én csókoltalak meg – nézek fel rá, és miután kimondtam,
rögtön meg is bánom.
– Biztos vagy benne? – nevet fel.
– Na jó. Akkor megcsókoltuk egymást – mosolygok vissza rá.
–  Nézd, újra itt vagyunk ebben a házban, és régi
hülyeségekről beszélgetünk, de csak nosztalgiáztunk kicsit.
Többé nem hagyom, hogy megcsókolj. Ígérem!
– Nos, ez igazán megnyugtató.
Előrehajolok egy kicsit, és Grayson a tenyerébe veszi a kezem.
– Megszegtem valaha az ígéretem? – kérdi.
– Egyszer sem.
– Akkor? Ne aggódj! Minden oké.
Igen, minden rendben. Nem fogom megcsókolni. Ő sem fog
megcsókolni engem. Pár hét múlva elhagyom ezt a várost, és
túllépek a történteken pont úgy, mint azelőtt.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Jessica

A szívem hevesen ver, izzadtságcseppek gördülnek végig az

arcomon, és forgolódom az ágyban. Megint megtörténik. Nem,
ez nem lehet!
Ébredj fel, ébredj fel, ébredj fel!
Kiabálok, mert tudom, hogy mi lesz ennek a vége. Soha nem
marad abba, pedig én soha többé nem akarom érezni. És
különösen most nem: ebben a házban, ebben az ágyban.
A hangokkal kezdődik minden. Az ágak összetéveszthetetlen
kaparása a gép törzsén. Aztán az üveg törése, a fém nyikorgása.
A pilóták kiabálása, az utasítások. Elliot hangja: most fog
bekövetkezni, készüljünk fel!
Jacob Arrowood, akivel ennél lehetetlenebb körülmények
között nem is barátkozhattam volna össze, retteg, de jól titkolja.
Akárcsak én. Atyaég! Minek színlelni, ha valószínűleg nem is
éljük túl az egészet? Egy repülőgép-szerencsétlenséget senki
nem él túl.
Próbálom leküzdeni a félelmet, de a felszínre tör a torkomon
át, és sikoltozni akarok, mert meg fogok halni. Amit eddig nem
mondtam el, már sosem fogom. Ennyi volt. Nem véletlenül
képeznek ki minket erre is, de nem sokan élnek, hogy
elmagyarázzák, milyen is ez valójában.
Megint az ütközés hangjai. Rendületlenül nézek Jacob
szemébe, és rákényszerítem magam, hogy teljesítsem a
kötelességemet. Ez a munkám.
Remegő hangon ismételgetem a szavakat, az utolsókat,
melyek ezen a földön elhagyják a számat.
– Fejet le, fejet le, fejet le!

–  Jessica! Jess! Ébredj! – hallom Grayson hangját a szobában.

Finoman megrázza a vállamat. – Jess!
Kinyitom a szemem, de csak homályosan látok a könnyektől.
Atyám, már megint megtörtént! Borzalmas volt. Álom és
ébrenlét határán lebegtem, és képtelen voltam megállítani az
egészet. Valószínűleg hangosan kiabáltam, ezért jött be a
szobába.
Gondolkodás nélkül belekapaszkodom, és csak ölelem.
Biztonságot keresek a karjaiban.
Grayson a mellkasához szorítja a fejem. Csak a szívverésének
egyenletes hangjára figyelek. Egy ritmusban lélegzem vele, és a
fülem lüktetésében ellenőrzöm a saját pulzusom. Ahogy
Grayson szívverése lassul, én is megnyugszom.
– Minden rendben, Jess! Biztonságban vagy. Minden rendben.
Megragadom az ingét, erősen kapaszkodom az anyagba, mert
muszáj találnom valamit, ami szilárd és valóságos. Mellém
telepszik, és közelebb húz magához.
– Minden rendben van – mondja el Grayson újra és újra.
Jól vagyok. Ezt tudom, de az álmok mindig visszahúznak.
Lassan megnyugszom, és minden egyes lélegzetvétellel jobban
ellazulok, de a szégyen és a megalázottság érzése lép a pánik
helyébe.
Itt fekszem Grayson ágyában, és úgy kapaszkodom belé,
mintha az életem múlna rajta.
Az ujjaim ellazulnak, és megpróbálok felülni, de Grayson nem
enged el.
– Most már jól vagyok – mondom.
Kissé lazít a fogásán, így fel tudok ülni.
– Sikoltoztál – mondja aggódva.
 – Van ez az álmom. Vagyis rémálom inkább…
– A zuhanás?
– Igen.
Grayson is felül, és az ágytámlának dönti a hátát, én pedig
magam alá húzom a lábam.
– Szeretnél beszélni róla? – kérdi.
Miért ilyen édes ez a fiú? Miért nem egy seggfej, aki ki nem
állhat engem? Annyival könnyebb lenne… De ő meghallotta a
sikoltozást, és azonnal idesietett. Velem maradt, és még most is
hihetetlenül kedves hozzám.
–  Nem igazán – vallom be. – Köszönöm, hogy jöttél és
felébresztettél.
– Nem gondoltad volna, hogy megteszem? – nevet fel.
– Azt reméltem, hogy nem jön elő megint ez az álom.
Grayson kihúzza magát, és megköszörüli a torkát.
– Milyen gyakran jön elő?
Bár nem velem szemben ül, ezért nem látja tisztán az
arcomat, mégis inkább még jobban elfordítom a fejem.
– Minden áldott éjjel.
Megmozdul alattam az ágy, és a kezeit érzem a hátamon. Ujjai
felkúsznak a vállamig, majd gyengéden magához húz. Nagy
szükségem van erre a férfira. El kéne tolnom magamtól, azt
kéne mondanom, hogy jól vagyok, és talán olvasnom kéne, míg
felkel a nap. Ehelyett feloldódom az ölelésében, és élvezem
karjai biztonságos szorítását.
– Mit tehetek érted?
Fejemet a mellkasába fúrom, mélyen belélegzem pézsma- és
szappanillatát.
– Pontosan ezt.
Ez mindenem.
Van ugyan anyám, de ő már hetek óta nem jött be hozzám
éjjel, hogy felébresszen. Nem tett jót, és annyira dühös voltam
még. Vártam rá, és kiabáltam vele, hogy mennyire igazságtalan
ez az egész. Aztán ott van dr. Warvel, de akármennyit
beszélgettünk is, az álmok akkor sem múltak el.
Grayson karjaiban azonban védelemre leltem, ami szinte
 y j
nevetséges, hiszen… már semmi nincs köztünk.
– Szeretnéd, hogy veled maradjak? – kérdi.
Kicsit felemelem a fejem, hogy jól lássam a tekintetét.
– Maradni?
– Veled… ma éjjel. Úgy értem… csak… aludnánk.
Minden izmom megfeszül, és felemelkedem.
–  Ez igazán… – ezúttal nem az agyam blokkolja a szavakat,
hanem a szívem.
Igent akarok mondani. Érezni szeretném az ölelését, el
akarom űzni a rémálmokat, de ma megcsókoltam. Ha a
közelében vagyok, összezavarodom, és csak a terapeutám
szavai visszhangoznak a fülemben: Graysonnal kapcsolatban
tele vagy megoldatlan problémákkal.
Tiszta hülyeség volna ezt tenni.
–  Igen – szólal meg Grayson végül. – Épp elég nehéz lehet
neked ebben a szobában lenni. Nem hiszem, hogy nekem
menne.
– Próbáltam cserélni Deliával.
– Azt hiszem, direkt ki akarnak szúrni velünk.
– Ebben biztos vagyok – nevetem el magam.
–  Nos, ha szükséged volna rám… – mondja Grayson, miután
megköszörülte a torkát.
–  Itt vagy a folyosó végén – fejezem be a mondatot
vigyorogva. – Esküszöm, mintha ezt már hallottam volna
valahol.
– Ne már! Igazi lovag voltam, mikor legutóbb itt voltunk.
– Így van. Ezt a szobát adtad nekem, és azt mondtad, hogy ha
szükségem van rád, csak kopogjak.
Grayson megrázza a fejét.
– Ébren voltam egész éjjel, és vártam, hátha…
– Aztán kinyitottad az ajtót, pedig nem is kopogtam.
– Hallottam a lépteidet.
Két teljes órát vett igénybe, hogy összeszedjem a
bátorságomat. Noha nem ez lett volna az első közös éjjel, akkor
is ideges voltam. A ballagás után itt töltöttük a hétvégét.
Tanultuk a szerelmet és az odaadást. Aztán hazamentünk, és a
minket körülvevő világ – különösen az ő szülei – egyáltalán
nem akarta elfogadni, hogy mi összetartozunk. Hetekig jártunk
mindenféle kötelező eseményre, bulira, sulis rendezvényre, és
egyáltalán nem találkoztunk.
Próbáltunk elszökni, és találkozni, de annyira fáradtak
voltunk az egész napos futkározástól és a sok teendőtől, hogy
nem jutottunk el még egyszer a kilátóhoz.
Aztán idejöttünk, és volt köztünk egy fal, amit először le
kellett bontanunk.
– Szerettelek, Gray. Tényleg, őszintén.
Hátrasimítja a hajam, és megfogja az állam.
– Tudom.
– Nem volt könnyű elmenni.
–  Elveszíteni téged annál is nehezebb volt – vallja be
töredelmesen.
Megfogom a csuklóját, és csak szorítom, noha pont az
ellenkezőjét kéne tennem.
– Találtál valaki mást.
Elhúzza a kezét, és hirtelen fázni kezdek.
– Nem. Csak azt találtam meg, amit a szüleim kerestek nekem.
– Elmesélheted… ha akarod.
Megropogtatja a nyakát, a hangjában feszültség hallatszik.
–  Yvonne-ban minden megvolt, amire csak vágytak. Tehetős
családból származik, okos és tehetséges, és végtelenül önző. De
én nem nagyon foglalkoztam ezzel. Dühös voltam rád…
rohadtul nem tudom… akkora baromság volt! A főiskolán
találkoztunk. Én már nyakig benne voltam a családi
vállalkozásban, ő pedig énekes volt. Az egyetlen célom az volt,
hogy jobb legyek, mint az apám. Jobban akartam keresni, jobb
házasságban élni, családot alapítani, dolgozni. Csak ez lebegett
a szemem előtt. Yvonne jó választásnak tűnt, mert
hasonlóképpen gondolkodott.
– Hogyhogy?
Elfordítja a fejét, és kifelé bámul az ablakon.
–  Borzalmas szülei voltak, és be akarta nekik bizonyítani,
hogy tévedtek. Szóval járni kezdtünk, aztán két év után eljött az
 gy j j
ideje…
– … az eskünőnek? – vágok közbe.
Grayson a szemembe néz, a holdfényben egészen szürkésnek
és üresnek tűnik a tekintete.
–  Igen. De mi nem tervezgettünk, Jess. Nem feküdtünk az
ágyban összebújva, egymást simogatva, a közös életről
álmodozva. Gyerekről sem esett szó, semmilyen vágy nem
fogalmazódott meg bennünk. A pénz, az anyagiak voltak
napirenden, ez volt minden, amire vágyott.
A szívem a torkomban dobog, mert mi pont ezt csináltuk
Graysonnal. Elrejtőztünk a világ szeme elől, és órákig soroltuk
az univerzumnak a terveinket, mert azt képzeltük, hogy ettől
valóra válik.
És én ezt egészen eltemettem magamban.
– Akkor miért akartad feleségül venni?
– Mert ha már nem vehettem el a nőt, akit szerettem, legalább
elvehettem a nőt, aki hozzám akart jönni feleségül.
–  Ez… – mondom, miközben majdnem kiugrik a szívem a
helyéről.
–  Ez az igazság, Jess. De felkészültem rá, hogy folytatom az
életem, mert te nem jössz vissza. Repkedtél a világban, jól
érezted magad. Én Willow Creekben maradtam, és azt az életet
éltem, ami meg volt írva nekem. De nem volt olyan rossz
Yvonne-nal egészen addig, míg ki nem derült, hogy terhes.
Egy szót sem szólok, és igyekszem hangtalanul lélegezni, mert
ennek a történetnek a végét ismerem: Grayson egyedülálló apa
lett.
Grayson nem szól egy szót sem, úgyhogy a kezére teszem az
enyémet.
– Nem kell többet mondanod.
Behunyja a szemét, odahajol hozzám, és csókot nyom a
halántékomra.
–  Mindannyiunknak vannak rossz álmai. A tiéd rémálom
formájában üldöz téged, az enyém Párizsban él – mondja, majd
feláll. Alakja kitakarja a hold fényét, de érzem magamon a
pillantását. – Most pedig jobb, ha alszunk. – Felemeli a takarót,
p p gj
hogy alábújhassak.
Nem is tudom, mi vezet arra, hogy kövessem a szótlan
utasításait, de megteszem. Bebújok a takaró alá, ő pedig
eligazítja rajtam.
– A karod kint hagyod?
–  Nem, betakarom – válaszolom. Gondosan megigazítja a
takarót, tetőtől talpig elsimítva körülöttem. – Mint aki
bebábozódott – mondom, hátha ettől jobb kedvre derülünk.
– Tudom, hogy a lányok szeretik a begubózást. És mivel nem
jó ötlet itt aludnom melletted, ez a legkevesebb, amit tehetek.
– Még egyszer köszönöm! – mondom, közben meg sem tudok
mozdulni.
Grayson puszit nyom a homlokomra, és azt kívánom, bárcsak
szájon csókolt volna.
–  Komolyan mondom. Ha szükséged van rám, ott találsz a
másik szobában.
Mindent megpróbálok, hogy ne induljak el arrafelé.

Deliával egymásba karolva sétálunk a parton. Nem

maradhattam tovább a házban. Mindenki mélyen aludt, amikor
belopództam a szobájába, felkeltettem, és kényszerítettem, hogy
velem jöjjön.
– Borzalmas rémálom volt?
–  Igen – bólogatok –, de valahogy most kívülről néztem az
eseményeket.
– Ez normális?
– Szerintem egyáltalán nem.
– És szerinted mi változtatta meg?
– Megcsókoltam Graysont – vallom be töredelmesen.
Delia elállja az utam.
– Hogy mit?
Ráveszem, hogy folytassuk a sétát, és elmesélek neki minden
egyes részletet, ami a távozása után történt.
–  Legjobb barátodként kötelességem közölni veled, hogy egy
idióta vagy!
– Nos, köszönöm szépen. Ezt mindig is tudtam.
Delia dühösen fújtat egyet, majd megrántja a karom.
–  De nem azért, mert megcsókoltad! Annyira nyilvánvaló
mindenki számára, hogy mit éreztek egymás iránt. Grayson
egyfolytában téged bámul. Mindenhova követ a tekintetével,
állandóan téged figyel, és ez már gyerekként is így volt.
– Nem is igaz!
– Jól van. Ha te mondod…
Próbálok visszagondolni, de nem emlékszem rá, hogy lett
volna valaha ilyen intenzitás köztünk.
– Két évet távol töltöttünk egymástól – emlékeztetem. – Akkor
biztosan nem így volt.
–  Már hogy a fenébe ne? – nevet fel Delia. – Akkor még
rosszabb volt. Iskolában voltál, ő pedig hazajött hétvégére.
Eltűntél, mint szürke szamár a ködben, mert Grayson itt volt.
Ha nem jött haza, te mentél a kollégiumba.
– Igen, de nem voltunk… összhangban.
–  Nem, dehogy! Csak olyanok voltatok, mint a mágnesek:
szétválaszthatatlanok. Egyébként fantasztikus volt, ha őszinte
akarok lenni. Ezért sokkolt le mindenkit, hogy szakítottál vele.
De a lényeg az, hogy most mit jelent neked? Mindketten
idősebbek letettek, van némi élettapasztalatotok, és szinglik
vagytok…
A felnőttkor magával hozza az őszinteséget is.
– Nem akarok játszani vele.
– Nem mondtam, hogy kellene.
–  Hogy lehet az, hogy harminckét éves vagyok, hajadon meg
gyermektelen, és az életem kész katasztrófa? Miért nem olyan
minden, mint a húszas éveimben?
–  Nos… – nevet Delia. – Mit is mondhatnék erre? Az én
helyzetem még katasztrofálisabb. Harminckettő vagyok, és még
egy komoly kapcsolatom sem volt, mert a férfi, akibe szerelmes
vagyok, két állammal odébb él, és azt sem tudja, hogy a világon
 gy j gy g
vagyok. Ja! Majdnem elfelejtettem említeni, hogy négy éve nem
feküdtem le senkivel.
– Drámai a helyzet.
–  És? – bök oldalba, és mindketten kuncogunk. – Veled mi a
helyzet ezen a téren?
– Én apáca lettem.
– Ó! Ennyire rossz a helyzet?
– Hát – bólogatok. – Majdnem jártam a pilótával, Elliottal pár
évvel ezelőtt. Találkozgattunk egy-egy közös repülés után, de
nem volt folytatás. Rájött, hogy sosem leszek több egy alkalmi
kapcsolatnál. Nemrég összeköltözött a barátnőjével. Remek
lány.
Már majdnem visszaérünk a házhoz, amikor Delia
megragadja a karom.
– Jess! Te és Gray… mindenki csak álmodik arról, ami köztetek
van. A szerelmetek nyers és természetes. Nem gondolod, hogy
okkal tértél vissza? Hogy ez valamiféle jel? Miért nem adsz
magadnak még egy esélyt, hogy szerelembe ess?
A ház felé pillantok. Épp időben, mert nyílik az ajtó, és Melia
kiviharzik rajta, vadul integetve felénk. Én is visszaintegetek,
közben akaratlanul is a lehetséges jövő képe jelenik meg lelki
szemeim előtt. Grayson, Amelia és én. Nyaralás hármasban itt.
A másikban megmutatjuk neki a kilátót, amely csak a miénk
volt oly sok évvel ezelőtt.
Grayson is feltűnik egy kávéscsészével a kezében, és olyan
tekintettel mered rám, mintha a fejembe látna.
De aztán fejbe vág a valóság, és eszembe jut, hogy mindez
csak átmeneti. Nem akarok itt élni. Soha. A rossz szellemeink
sosem tűnnek el, és én aztán tudom, hogy mi mindent képes ez
okozni az ember életében.
Például elfutunk előle.
Visszanézek Deliára, és a tekintetemben kétségbeesés
tükröződik, mert tisztában vagyok vele, hogy attól még, hogy
nagyon vágyunk rá, nem teljesül be az álom.
–  Igen. Nem. Nem tudom. Nem attól függ, hogy adok-e még
egy esélyt magamnak a szerelemre. – Graysonra pillantok, és
 gy y g y p
utálom a szavakat. – A helyzet az, hogy nem akarok itt maradni.
Vissza akarok térni a kaliforniai életembe. Újra utazni
szeretnék. Repülni. A kérdés valójában az, hogy vajon feladnék-
e mindent egy esélyért? A válasz pedig az, hogy… nem tudom.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Grayson

– Yaya! Látnod kell az új barátomat, Jessicát!

Őszintén kívánom, hogy a bébiszitter – vagyis anyám –
bárcsak ne ragaszkodna ahhoz, hogy visszahozza a lányomat a
szállóba egy órával a munkaidő vége előtt. Ez a nap
legnyüzsgőbb része, és Melia egyáltalán nem érti, hogy
dolgoznom kell. Persze az is igaz, hogy nem említettem
anyámnak, hogy Jessica itt dolgozik.
– Jessica? Az ki?
– Az új recepciós – válaszolom.
–  Nagyon szép! – ragadja meg Amelia a karját. – Okos is, és
apa egyszer szerelmes volt belé.
– Jessica Walker? – kérdi anyám elsápadva.
– Igen, ő.
–  Grayson! – zihálja anyám összeszorított szájjal. – Miért?
Miért tennél ilyet?
– Mégis mit?
–  Felveszed dolgozni azt a lányt? – sziszegi a fogát
összeszorítva.
Talán egy napon máshogy látom majd a szüleimet, de ez a
nap nem a mai lesz. Egykor kedves emberek voltak, képesek
voltak a szeretetre, és nem anyagi javakban mérték a dolgok
értékét. Ma minden másképp van.
Anyám nem hajlandó észrevenni apám hűtlenségét, ha
ékszerrel és márkás ruhával helyettesíti a gondoskodást.
Minden áldott „üzleti útjáról” valami nevetséges ajándékkal tér
vissza, amit anyám szolgai hízelgéssel fogad, aztán mutogatja a
barátnőknek, mintegy bizonyítva ezzel, hogy mennyire csodás a
házassága.
Szart sem ér az egész!
Apám félrekefél. Anyám meg iszik, és bemagyarázza
magának, hogy királynői sorsa van. Én pedig a testvéreimmel
egyetemben undorral nézem végig a színjátékot.
De nem ez a legrosszabb az egészben. Evelin Parkerson fenn
hordja az orrát, és mindenkit lenéz.
– Nem értem. Ez téged miért érdekel?
– Mert az anyja a barátnőm volt egykor, ezért.
– Igen, az volt. Aztán mégsem. Miért is?
– Az anyja is itt dolgozik még? – suttogja anyám, és körülnéz.
Nagyon jól tudja, hogy Jessica édesanyja nem dolgozik itt.
Akkor mondott fel, amikor Jessica elhagyta a várost.
– Nem is értem, mi a gond. Te sem dolgozol már itt.
– Yaya, meglátogatjuk Jessicát? – rángatja meg Amelia anyám
kezét.
Bár anyám bűnlajstroma nagyobb, mint egész Texas, de
mentségére szóljon, hogy csodás nagymama. Hetente
háromszor vigyáz Ameliára, és nemcsak azért, hogy szívességet
tegyen vele a fiának, hanem mert szívből szereti az egyetlen
unokáját.
– Szívesen mennék, hercegnő, de Yayának most dolgozni kell
menni.
– Te dolgozol? – sandít rá Amelia.
–  Nos, Willow Creekben sok szervezetnek segítek. Két nap
múlva részt kell vennem egy díszvacsorán. Támogatást
nyújtunk a fiataloknak az életkezdéshez – magyarázza. – Van
pár ismerős, akinek jól jött volna az effajta segítség, nem igaz? –
kérdi felém fordulva anyám.
Naná, hogy Jessre céloz vele.
–  Isten áldja azokat, akik segíteni tudnak a rászorulókon! –
vágom rá kurtán.
 g
–  Hát igen, tőlem örökölted a jótékony oldaladat – húzza ki
magát anyám.
– Az én munkámban nincs semmi jótékonykodás.
Nem mintha anyám nagy tapasztalattal rendelkezne ezen a
téren. Segített ugyan apámnak ebben-abban, példának okáért a
szálló befejezésében: megvett minden bútort és berendezést.
Szerintem ebben nagyjából ki is merült a szerepe. Anyám
mindig trófeafeleség akart lenni, és ez a szerep kétségtelenül jól
állt neki.
Ebben a pillanatban Jessica lép ki az irodából, kezében egy
papírköteg. Amelia azonnal odaszalad hozzá.
– Jessica!
– Amelia! – mosolyog vissza rá, majd lehajol, hogy megölelje.
– Nagyon csinos vagy ma.
– Te is! Yaya elvitt ma vásárolni, és megvette nekem ezt a szép
ruhát. A papa megint elutazott.
–  Ki az a Yaya? – kérdi csodálkozva Jessica, de aztán rögtön
kiszúrja anyámat. Hirtelen kihúzza magát, és köszön neki. –
Mrs. Parkerson!
– Szervusz, Jessica! Nagyon rég találkoztunk utoljára!
Jess mosolyt erőltet magára, de én látom, hogy nem az igazi.
– Igen, nagyon rég. Örülök, hogy újra látlak!
–  Kisegítesz itt? – kérdi anyám, és alig észrevehetően
elfordítja a fejét.
– Tessék?
– A családunknak dolgozol?
– Anya! – szólok rá.
Hála az égnek, Jessicát nem sikerül zavarba hoznia.
– Igen. Tulajdonképpen csak most kezdtem.
–  Vicces, hogy anyukád is itt kezdett dolgozni, miután
megromlott a házassága, és téged is idehozott a karriered
válsága.
– Te. Én. A… baleset.
Anyám jól irányzott csapása mégis célba ért, én pedig nem
hagyom, hogy Jessica kétségbeessen miatta, vagy dadogni
kezdjen előtte.
 j
– Te pedig most szépen elmész! – mondom határozottan, és a
hátára teszem a kezem. – Tisztában vagyok vele, hogy sűrű
napod lesz, és a jótékonysági rendezvénnyel sok a teendő. Nem
hiszem, hogy itt kéne elpocsékolnod az összes energiád.
– Jól van, akkor hagylak dolgozni – simogatja meg az arcomat.
– Nem rabolom tovább az idődet. Apád meglátogatta Olivert, de
holnap visszajön, úgyhogy gyere el hatra, kérlek! Készítek
vacsorát. Apád beszélni akar veled, és Stellával is.
Nem tudok kibújni a megjelenés alól. Apám nem fogad el
semmilyen kifogást, és ha nem mennék el, a lehető legrosszabb
pillanatot választaná ki arra, hogy jelenetet rendezzen.
– Jól van. Meliát is magammal viszem.
– Legyél jó kislány! – hajol le anyám Meliához, és puszit nyom
az arcára.
– Mindig, Yaya!
Anyám sarkon fordul, és elindul a kijárat felé, de hirtelen
megáll.
– Jessica! Ugorj be hozzám valamikor a héten, van nálam egy
csekk anyukád számára. Munkabér a régmúltból, amit nem vett
fel.
Elhagyja a szállót, és én azt érzem, hogy soha nem utáltam
még jobban ezt a nőt.
Jessica mozdulatlanul áll, a tekintetében fájdalom és
bosszúvágy tükröződik. Az elmúlt három napban felé sem
néztem, de most mellette akarok lenni, hogy rendbe hozzam a
dolgokat.
–  Amelia! Menj a konyhába, és keresd meg a kekszet! Aztán
vigyél Stella nénédnek is belőle! Rendben?
– Rendben, apa! – válaszolja derűsen.
Melia elmegy, és Jessica felé fordulok. Még mindig
mozdulatlanul áll, és olyan az arckifejezése, hogy felébred
bennem a védelmezés ösztöne. Ütni tudnék, ha bárki még
egyszer bántaná.
– Jess!
–  Semmi baj – rázza meg a fejét, mint aki most ébredt fel. –
Minden oké! Annyira tudtam…
 y
– Nem, semmi nincsen rendben!
–  Nekem… – vesz mély levegőt, és újrakezdi. – Nekem
mondanom kellett volna valamit. Keményen vissza kellett volna
vágnom.
Majdnem elnevetem magam, mert tudom, hogy Jessicát nem
ilyen a fából faragták. Sosem volt bunkó, képtelen lett volna a
faragatlanságra, és mindig hiányzott belőle a rosszindulat.
Arról nem is beszélve, hogy anyámnál keményebb ellenfelet
keresve sem talál.
–  Mégis mit kellett volna mondanod? – kérdem, és közelebb
lépek hozzá.
– Tehettem volna valami megjegyzést a hajára.
– Hát, az biztos nem tetszett volna neki – vigyorgok.
Jessica nem is olyan sápadt már, és nagyot sóhajt.
– Nem is értem, hogy miért viselem ilyen rosszul.
–  Azért, mert ő egy borzalmas nőszemély. Mindig úgy kezelt
téged, mintha egy szarkupac volnál.
–  Tényleg belőle jöttél ki? Te, meg az összes bátyád… és a
húgod is… ti olyan kedvesek és jók vagytok!
A falnak támaszkodom, hogy olyan közel legyek hozzá,
amennyire csak lehet, de azért maradjon egy kis mozgástere
neki is.
– Nagyanyám egy angyal volt, és elég sok időt töltöttünk vele
gyerekként.
– Igen, emlékszem, hogy meséltél róla – mondja, és az ajkába
harap.
Milyen fájdalmas gondolni rá! Nana számára a szeretet nem
fegyver volt. A szüleim olyan ridegek voltak, hogy velük szinte
fáztam, Nana azonban melegséget árasztott. Tisztában volt vele,
milyenek, mégsem szólt róluk egyetlen rossz szót sem.
Igyekezett a dolgok pozitív oldalát megfogni, és folyton sorolta
nekünk az okokat, hogy miért nagyszerű szülők.
–  Amikor anyámék friss házasok voltak, és még elviselték
egymást, Nana velünk élt. Ő anyám anyja egyébként. Mindennél
jobban szeretett minket, órákat foglalkozott egyenként velünk.
Olyan volt, mint a golyóálló mellény ebben a gyűlölet-
 y g y y gy
golyózáporban, amit anyámék zúdítottak ránk. Jó és követendő
példa volt.
Olyan sok emlékem van arról, ahogy nagyanyám a szeretetről
és az elfogadásról beszél. Mindig tanultunk tőle valamit, és ezt
akkor még fel sem fogtuk.
– Jó munkát végzett!
– Ez így van. Remélem, hogy büszke lenne ránk – mosolygok
sejtelmesen.
Jessica közelebb lép hozzám, és megfogja a karom.
– Az lenne.
– Őszintén sajnálom, hogy anyám így viselkedett veled.
–  Gőzöm sincs, miért utál ennyire még mindig – lép hátrébb
Jessica, és elfordítja a tekintetét. – Nem is maradok a városban,
mi ketten meg nem vagyunk…
–  Nem, nem vagyunk – vágok közbe, hogy emlékeztessem
magam.
Nincs köztünk semmi. Régi barátok vagyunk csupán, akik
egykor szerették egymást. Persze pár napja csókolóztunk, no
meg tulajdonképpen egész éjjel fent voltam, és azért
imádkoztam, bárcsak bejönne a szobámba.
– Szóval miért utál annyira? Nem értem…
Mert pontosan tudja, hogy megőrülök érted.
–  Nem igazán tudom. Talán féltékeny, mert Melia nagyon
izgatott lett, amikor meglátott.
– Legalább Meliát szereti – lágyul el Jessica arckifejezése.
– Ez az egyetlen oka, hogy a közelébe engedem. Szörnyű anya
volt, de Ameliával teljesen más. Kedves hozzá, és Melia sok
szeretet kap tőle. Süteményt sütnek, miegymás. Na jó,
tulajdonképpen a szakács előkészíti a tésztát, ami készen várja
őket a tepsiben… De akkor is… A lényeg, hogy anyám
próbálkozik.
– Igen, azt hiszem, ennél többet nem is kívánhatnál.
– Elnézést, hogy pár perccel tovább tartott – lép oda hozzánk
a másik recepciós kolléga, Marie. – Remélem, nem okoztam
fennakadást!
 –  Egyáltalán nem – válaszolja Jessica. – Pont indultam vissza
az irodába, hogy átfussam a jelentést. Köszönöm a kedvességét,
Mr. Parkerson!
–  Szóra sem érdemes. Holnap találkozunk – bólintok, és
feltápászkodom a fal mellől.
Marie ránk pillant, aztán dolgozni kezd a számítógépen,
mintha nem venne tudomást a kellemetlen helyzetről. Jessica
visszamegy az irodába.
Az iménti jeleneten tűnődöm, és az jár a fejemben, hogy talán
mindössze egyetlen akadály áll az utunkban, mégpedig, hogy
egyikünk sem mer lépni.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Jessica

A tükör előtt állok. Kényelmetlenül feszengek, és hülyén érzem

magam a ruhában. Végigsimítom a szatén anyagot, és
megpróbálom lenyugtatni magam.
– Remekül áll – állapítja meg Winnie, amikor belép a szobába.
– Úgy nézek ki, mintha szalagavatóra készülnék.
– Hát, tulajdonképpen ez volt a végzős báli ruhád – válaszolja
nevetve Winnie.
Nem fér a fejembe, hogyan hagyhattam, hogy a nővérem
rábeszéljen erre a jótékonysági estre. Tulajdonképpen
munkavacsoráról van szó, és a randipartnere cserbenhagyta.
Nem mondhatja le, mert ő az egyik főszervező, és könyörgött
nekem, hogy tartsak vele. Nemrég összefutottam Eveline-nel, és
megemlítettem neki, hogy jelen leszek én is, úgyhogy Winnie
megfenyegetett, hogy le ne merjem mondani, ha már mások is
tudnak róla.
– Anya olyan sok régi ruhát eltett. Miért pont ezt vegyem fel?
Annyira idétlen voltam végzős koromban…
A szabása nem vészes, de a színe undorító. Amikor fiatal
voltam, tetszett benne, hogy illik a szemem színéhez, de most…
Hát, hogy is mondjam? Nem annyira.
–  Ki tudja, anya miért tartotta meg a göncöket, de örülök,
hogy megtette. Elárulom, hogy kicsit utállak érte, hogy beleférsz
ebbe a ruhába, ami utoljára tizenhét évesen volt rajtad.
 –  Nagyon szűk – vigyorgok. – Szerintem el is szakad, ha
nagyobb levegőt veszek.
– És? Felőlem akár vissza is tarthatod a lélegzeted egész éjjel!
Kit érdekel? Rajtam két alakformáló body van, és alig kapok
levegőt miatta, úgyhogy legalább van közös témánk.
Rápillantok a nővéremre, és az ő smaragdzöld ruhájára.
Kiemeli kecses nyakát, és mély dekoltázsa van. A szabás
testhezálló, csak alul szélesedik ki kissé. Ha ezt venném fel, én
is minimum két alakformáló body-t vennék alá.
–  Ha előre tudtam volna az estről, kereshettem volna egy
tiédhez hasonló ruhát.
–  Szerintem csodásan nézel ki – rántja meg a vállát, aztán
puszit nyom az arcomra. – No, indulás! Vár ránk egy kis
társalgás meg pénzbehajtás.
Elindulunk lefelé a lépcsőn, anyám odalent áll, és hirtelen
felcsillan a szeme.
– Jaj, istenemre mondom, nálatok szebbet még sosem láttam!
–  Köszi, anya! – mondja sugárzó arccal Winnie. – Te biztos
nem akarsz velünk jönni? Lefogadom, hogy lapul a
szekrényben még pár báli ruha. Az Úr a megmondhatója, hogy
Jessicának volt elég…
– Ó, nem – legyint egyet. – Csak nem akarjátok, hogy egy idős
hölgy tönkretegye a szórakozásotokat? Örülök, hogy együtt
mentek, és annak is, hogy eltettem ezt a ruhát – teszi hozzá
mosolyogva, és elismerően megemeli a szemöldökét.
–  Igen, a gyűjtögető hajlamod ezúttal a javunkra vált –
mondom.
–  Inkább úgy fogalmaznék, hogy vigyázok arra, amink van,
Jessica. Csak azt teszem, amit tennem kell.
Nem vitatkozom, csak odalépek hozzá, és nyomok egy puszit
az arcára.
–  Örülök, hogy még mindig megvan. Még akkor is, ha nem
kapok benne levegőt.
– A szépségért szenvedni kell – válaszolja mosolyogva.
– Ez igaz – állapítja meg Winnie. – Vagy bepisilek, vagy egész
éjjel visszatartom, mert én ezt a ruhát nem tudom még egyszer
 jj g gy
felhúzni magamra! A súlyomból lefaragni már nem lehet.
Csodálkozva nézek a húgomra, mert kifejezetten vékonynak
mondható, és a ruha is csodásan áll rajta.
–  Éjfélre gyertek haza! – mondja anya, erre mindketten
csodálkozva nézünk rá. – Ó, ne haragudjatok! Csak a
megszokás…
Kuncogva megyünk ki a házból Winnie kocsijához. Az ülésre
nézek, és azon vacillálok, hogy nem lenne-e szerencsésebb, ha
nem kéne leülnöm. Winnie is szemmel láthatóan ezen tűnődik.
– Ha most szétreped a ruha, legalább lesz okunk rá, hogy ne
menjünk el.
– Ha szétreped, én sírva fakadok!
– Szerintem üljünk le lassan, amíg hármat számolok. Mehet?
Bólintok.
– Egy… – kezdi a számolást. – Kettő…
Egymásra pillantunk, majd kimondja a végszót.
– Három!
Az ülésre huppanunk, és a ruha sikeresen megússza a
balesetet. Mondjuk levegőt venni szinte lehetetlen. Nem is
csípőtájékon van gond, hanem mellmagasságban. Tizenhét
évesen nem büszkélkedhettem még ilyen domborulatokkal,
mint most…
A város bármely pontjára el lehet jutni tizenöt percen belül,
úgyhogy rövid távon a felszínes légzés nem okoz gondot. Nem
szólunk túl sokszor egymáshoz, valószínűleg mindketten
tartunk tőle, hogy szétrepedne rajtunk a ruha. De az is lehet,
hogy spórolunk azzal a kis levegővel, amit képesek vagyunk
bent tartani. A szédülés kerülget, mire begurulunk a… Park Inn
elé!
– Winnie! – kiáltok fel, mert a húgom elfelejtette megemlíteni,
hogy ez az esemény helyszíne.
Mondjuk, az sem fér a fejembe, hogyan kerülte el a
figyelmemet a bejegyzés az itteni eseménynaptárban. Két napig
nem dolgoztam ugyan, de előtte azért ránéztem, és csak annyi
állt ott, hogy „családi buli”.
Tudhattam volna!
 – Ez a legjobb helyszín a környéken, Jess! Mégis mit gondoltál,
Eveline-t hova szerződtetném házigazdának? – mentegetőzik
Winnie.
– Nem gondolkodtam rajta.
–  Nézd, én tisztában vagyok vele, hogy egy ócska ribanc, de
van pénze bőven, és a jótékonysági akciónak szüksége van rá –
kerüli meg az autót Winnie. – Már nem vagytok együtt
Graysonnal, szóval nincs oka rá, hogy szemétkedjen. Arról nem
is beszélve, hogy Stellának lesz hozzá pár keresetlen szava, ha
szükség lenne rá.
– Gray is itt lesz?
–  Nem hinném – rántja meg a vállát. – Sosem jön el ilyen
eseményekre. Miért? Szeretnéd, ha jönne?
–  Ezt a ruhát viseltem, amikor utoljára együtt elmentünk
valahova – mondom, és gyilkos pillantást vetek rá. – Nem, nem
szeretném!
– Ha azt a ruhád viselnéd, amit az első együtt töltött éjszakán,
akkor jobb volna? – nevet Winnie. – Amúgy megismételnéd?
Igen!
– Nem.
– Tudom, hogy ideges vagy – teszi a kezét a karomra. – De ne
aggódj, nem lesz itt! Grayson messziről kerüli az anyját.
–  Igaz. Rettenetes egy nő, és hidd el, mindent megtesz majd,
hogy hülyén érezzen magam!
–  Jessica, ez nem fog neki sikerülni. Már más szelek fújnak.
Higgy nekem, ma este jól fogunk szórakozni! Bemegyünk,
finomakat eszünk és iszunk, meg táncolunk. Na jó, te nem
ihatsz, de én majd iszom helyetted. Hadd szórakozzak egy jót,
ha már fizetve van! Rendben?
A kishúgom. Aki egykor ellopta a ruháimat, aki beárult,
amikor Grayson beszökött a szobámba… Vajon mikor vált ilyen
bölcs nő belőle?
– Rendben.
–  Ügyes kislány! Egyébként is, ki a fenét érdekel, hogy mit
gondol? Nincs hatással ránk a nyomorult!
Winnie-nek igaza van. Akármit is mond, egyáltalán nincs
 g gy
hatással az életemre. Már nem az a kislány vagyok, akinek
minden vágya az volt, hogy a barátja édesanyja kedvelje. Ez a
vágy egykor annak ellenére bennem élt, hogy világosan a
tudtomra adta, ez sosem fog megtörténni.
– Tudom. De azért még él bennem az a kislány, aki erre még
nem jött rá.
–  Majd jól seggbe rúgom! Örömmel megteszem – mondja
kacsintva, majd kinyújtja felém a karját.
Winnie és én nem álltunk közel egymáshoz
gyerekkorunkban. A kapcsolatunk abból állt, hogy én
vigyáztam rá. Nem a barátnője voltam, hanem az anyja. Aztán
elmentem Willow Creekből. Elfordultam azoktól, akiket
szerettem, talán így akartam megvédeni magam mindenkitől.
Most már nem vagyok ennyire önző.
A húgom arra kért, hogy tartsak vele. Szerette volna, ha látom
a munkáját, és mellette vagyok. Az sem izgat, ha törött üvegen
kell sétálgatnom, akkor is megteszem!
– Nagyon büszke vagyok rád, Win!
– Miért? – kapja fel a fejét.
– Önmagadért.
– Hiányoztál, Jess – mosolyog, és kissé párás lesz a tekintete.
Megölelem. A baleset sok mindent tönkretett, és lehet, hogy
sok mindent veszítettem, de áldás az életem. Itt a húgom. Az
anyám. A megbocsátás, amire álmomban sem gondoltam volna.
A veszteségek mellett nyereséget is elkönyvelhetek, és Winnie
jól látja: ha nem hagyom, Eveline Parkerson semmit sem vehet
el tőlem.
–  Na jó, elég ebből – mondja Winnie, és megtörli a szemét. –
Nem kenődhet el a sminkem, lenyűgözőnek kell lennem ma
este!
– Emiatt ne aggódj. Lenyűgözően festesz!
Karonfogva besétálunk az oroszlán ketrecébe. A Park Inn
mindig szép volt, de ma este kifejezetten csillog-villog.
Kristálygömbök lógnak az előcsarnok bejárata felett, és
rengeteg gyertya pislákol a teremben. Sosem voltam itt
esküvőn, de ez az egész arra emlékeztet.
 g
Ott, ahol a kanapés rész volt, most bár van, az egyik recepciós
italokat kever, és felszolgál. Integet nekem, én pedig
visszaintegetek.
Winnie odaköszön pár munkatársának, és bemutat
mindenkinek. Szorongani kezdek, de sikerül nyugodtnak
maradnom, és ha kérdeznek, igyekszem rövidre fogni a
válaszaimat.
Amikor a nagy rendezvényterembe érünk, amellyel
egyébként azután bővítették az épületet, hogy elhagytam a
várost, meglátok egy régi barátot, és nem tudom letörölni a
mosolyt az arcomról.
– Nem hiszek a szememnek – mondja Alex, és megölel.
– Te semmit sem változtál!
Vállat von, és puszit nyom az arcomra.
–  Én meg azt hallottam, hogy visszajöttél a városba, és
dögösebb vagy, mint valaha.
– Visszajöttem, ez igaz – helyeslek.
Alex átöleli a derekam, és az oldalához húz.
– Azt is csicseregték a madarak, hogy itt dolgozol.
– Ez megint csak igaz – válaszolom.
–  Hát – rázza meg a fejét –, biztos vagyok benne, hogy ez
elég… mókás.
– Így is lehet mondani.
Alex kissé hátrébb lép, és magával húz engem is, hogy helyet
adjon a mellettünk elhaladónak.
–  Szándékosan nem úgy fejezem ki magam, hogy a seggfej
apám és a viperafajzat anyám visszaszippantott ebbe az életbe.
–  Mi a baj ezzel? Te nem éreznéd jól magad a helyemben? –
kérdem.
–  Hát nem – vágja rá, és kortyol egyet a borostyánsárga
folyadékból. – Ettől a rohadt helytől rögtön viszketni kezdek.
– Szóval akkor örülsz, hogy már nem vagy itt, mi?
–  Édesem! – nevet fel. – Ha itt maradtam volna, porig égett
volna minden.
Nem emlékszem arra, hogy Alex gyerekként ilyen nyíltan
beszélt volna a szüleivel kapcsolatos ellenérzéseiről. Sosem
 p
nyilatkozott róluk túl szeretetteljesen, de azért ellenséges
megjegyzéseket sem tett egyikük sem. Persze Josh kivételével. A
testvérek közül elsőként hagyta el a várost, és ez egybeesett a
legjobb barátommal történt bizonyos esettel…
– A Parkerson-házban nagy a feszültség, gondolom.
Alex int egy pincérnek, akit nem ismerek, és kér még egy
whiskyt tisztán.
–  Mindig feszült a helyzet. Gőzöm sincs, hogy Grayson és
Stella hogy bírja…
Körbenézek a teremben, és kiszúrok még egy Parkerson fiút.
Istenem! Remélem, Delia nem jött el, különben baj lesz.
– Mind itt vagytok ma este?
– Graysonra célzol? – nevet fel Alex.
– Nem. Josht láttam meg.
A pincér kihozza az italt. Alex az asztalra teszi a poharat, és
körbetekint.
–  Mindenki hazalátogatott. Oliver nem marad éjjelre, talán
találkozol vele, mielőtt elmegy. Josh és én holnap reggel
indulunk.
– Deliát nem láttad?
– De, itt van valahol.
– Nagyszerű – morgok halkan.
–  Beszélt Joshsal, aztán azt mondta, hogy el kell intéznie egy
telefonhívást.
Alex és Delia kapcsolata megromlott Josh távozása után.
Nagyon jó barátságban voltak, aztán már meg sem ismerték
egymást. Alex és Josh hasonlít a legjobban egymásra, és Delia
szerintem emiatt rá sem bírt nézni Alexre, mert a bátyjára
emlékeztette.
– Megyek és megkeresem.
Bólint egyet, és nagyot kortyol az italába.
–  Én meg kérek még egyet, és igyekszem közben elkerülni a
szüleimet. Örülök, hogy újra találkoztunk, Jess!
– Téged mindig jó látni, Alex! – ölelem meg még egyszer.
Alex elmegy, és én azon morfondírozok, hogy végül egy szót
sem szólt Graysonról. Nem mintha számítana, de ha esetleg
 y g
mégis össze kéne futnom vele, nem ártana felkészülni rá.
Belépek a terembe, és beszédbe elegyedem néhány régi
ismerőssel, akikkel most futok össze először, amióta
hazaérkeztem. Nem akarom, hogy összeakadjon a nyelvem,
ezért figyelek a légzésemre, és megpróbálom megőrizni a
nyugalmamat. Minél jobban tudom irányítani a gondolataimat
és a viselkedésemet, annál könnyebb.
–  Jessica! Nem is tudtam, hogy eljössz ma este – szólal meg
Eveline. Nagyon jól mutat a fekete koktélruhában. Sok mindent
lehet rá mondani, de a külsője nem kifogásolható, az biztos.
– Winnie a húgom. Ki nem hagynám. Miatta…
Egy mosolyt küld valakinek a hátam mögött.
–  Amúgy nem szoktuk engedni az alkalmazottaknak, hogy
részt vegyenek ezeken az esteken, de ma kivételt teszünk,
hiszen családi eseményről van szó. De ha nem ez lenne a
helyzet, nem lehetnél itt.
Nyelek egyet, és meg sem szólalok, mert nem akarok jelenetet
rendezni. Nem járnék jól. Ez az állás rengeteget jelent nekem.
Szabályosan olyan, mint egy terápia. Eszemben sincs
elveszíteni. Szükségem van rá!
– Természetesen.
Megköszörüli a torkát. Látszik rajta, hogy más válaszra
számított. Kihasználom ezt a hezitálást, méghozzá a javamra
fordítom.
– Nagyon csinos ma este, Mrs. Parkerson! Őszintén. És a Park
Inn is csodás. Biztos vagyok benne, hogy sok pénz gyűlik majd
össze jótékony célra ma este.
Anyám mindig azt mondta, hogy a rosszindulat kedvességgel
győzhető le. Nos, kiderül.
Pislog párat, és kortyol egyet a pezsgőjébe.
–  Igen. Nos, köszönöm a bókot! Nagyszerű szervezetről van
szó.
Stella bukkan fel a semmiből, és pont úgy fest, mint az
előttem álló hölgy, csak fiatal kiadásban. Nem is értem, hogyan
lehetséges, hogy nincs pasija.
–  Anya! Mindenütt kerestelek! – mondja mosolyogva, majd
 y j y g j
rám pillant, és együttérzés tükröződik a tekintetében. – Apa az
irodában van, és szüksége lenne egy kis segítségre – mondja az
édesanyjának.
– Hagyd csak rám – mondja Eveline a fejét rázva.
–  Köszönöm – mondja Stella vigyorogva. Eveline kihúzza
magát, aztán sarkon fordul és távozik. – Bocs, hogy nem vettem
észre előbb, hogy a közeledben van. Gyorsabban itt termettem
volna – mondja Stella felém fordulva.
Mindig szerettem Stellát.
– Köszönöm! Nem volt semmi gond.
Megfogja mindkét kezem, és kicsit hátrébb lép, hogy jobban
szemügyre vegye a ruhámat.
– Mondd, ez nem a szalagavatós báli ruhád?
– Emlékszel rá?
–  Hogyne emlékeznék! – takarja el Stella a száját, hogy
leplezze a nevetését. – A Gray-jel közös fotótok ott volt a
szobájában.
– Esküszöm, nem emiatt vettem fel.
–  Ugyan, hagyd már! Csodásan festesz! És elképesztő, hogy
még mindig jó rád.
– Amúgy – terelem el a figyelmet a ruhatémáról – nem láttad
Deliát?
Stella a terem másik vége felé néz.
– Minden tőle telhetőt megtesz, hogy elkerülje Josht… Utoljára
a kilátónál láttam.
–  Megyek és megkeresem. Kösz, hogy a megmentésemre
siettél!
– Szívesen, máskor is!
Kicsit lehűlt a levegő azóta, hogy megérkeztünk.
Összedörzsölöm a két tenyerem, és végigsimítom a karom, hogy
kissé felmelegedjek. Hülyeség volt otthon hagyni a kabátot.
Sikerül valahogy eljutni a sötétben a kilátóig anélkül, hogy
eltörném a bokám, de Deliát sehol sem találom.
A hold hatalmasnak tűnik, és a fénye annyira gyönyörű, hogy
nem győzöm csodálni, ezért csak állok ott mozdulatlanul.
Elképesztően szép látvány, nem bírom levenni róla a szemem.
 p p y
– Hát itt vagy – töri meg Delia hangja az éjszaka csendjét.
– Szia! Pont téged kerestelek.
A kezében egy teletöltött borospohár. Egyetlen hajtásra
leküldi az egészet. Ajaj! Valahogy megéreztem, és pont ettől
féltem!
– Miért kerestél? Josh kutyába se vesz.
– Összefutottál vele?
–  Persze – nevet, és lehajítja a poharat a szikláról. – Láttam.
Az a szemét úgy tesz, mintha nem is ismernénk egymást.
–  Talán történt valami köztetek, amiről nem tudok? –
kérdezem, mert úgy érzem, hogy az a bizonyos csók húsz évvel
ezelőtt nem indokolná, hogy ennyire maga alatt legyen.
–  Arra gondolsz, hogy szexeltünk-e? – nevet. – Nem. Közel
kerültünk egymáshoz, de az elmúlt két évben mindig eltolt
magától.
Ó, szegény!
– Delia… Jaj, srácok!
–  Egész életemben szerelmes voltam belé – mondja könnyes
szemmel. – De ő úgy néz rám, mintha valami hülye kiscsaj
volnék. Még mindig kislánynak nézek ki talán?
–  Nem – válaszolom óvatosan. – De nagyon közel állsz a
szakadékhoz…
Oldalra pillant, majd közelebb lép hozzám. Hála az égnek!
– Csak a munkával törődik, és… Velem egyáltalán nem! Nem
is tudja, hogy szeretem. Szeretem, Jess! Nem úgy, mint te
Graysont, én meghalnék érte.
–  Elhiszem, de azt azért nem kéne… – mondom. Hirtelen
feltámad a szél, a hajamat az arcomba fújja, és kiráz a hideg. –
Gyere, menjünk be! Szerzek neked egy kis vizet.
– Nem – ellenkezik Delia. – Én aztán vissza nem megyek, hogy
megint megsimogassa a buksimat!
– Megsimogatta a fejed?
–  Körülbelül úgy, mintha annyi idős volnék, mint Melia –
bólogat. A hangja elcsuklik a végén, és a karomba kapaszkodik.
Átölelem a barátomat, és gyűlölöm, hogy fájdalmat okoznak
neki.
 – Lehet, hogy szereted, de miért?
– Mert nekem ő kell és senki más – mondja szipogva, és fejét a
bálterem felé fordítja. – Olyan gyönyörűnek és különlegesnek
éreztem magam mellette, órákig beszélgetett velem, miután
elcsattant az a csók. Olyan volt, mintha hirtelen a helyére
billent volna a világ, és én azóta sem éreztem ehhez hasonlót.
Elindulok az épület felé, ahol talán melegebb van, és húzom
őt magam után.
–  Ha nem veszi észre benned a nőt, aki lettél, nem érdemel
meg téged!
– Tudom, de ezt mondd a szívemnek.
Magamhoz húzom egy ölelésre, és mindketten úgy reszketünk
a hidegben, hogy a fogunk is összekoccan.
–  Hát igen… Én mindenkinél jobban tudom, hogy a szívnek
parancsolni nem lehet…
– És ki a te szíved vágya? – kérdi Delia.
Grayson. Csakis Grayson!
– Olyasvalaki, aki nem lehet az enyém.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Jessica

Pittyeg a telefon. Üzenetem érkezett, én pedig vigyorgok, mint a

vadalma.

Jacob: Hogy van a kedvenc bolondom?

Én: Jól! Egész héten egyszer sem fájt a fejem!

Jacob: Ez csodás hír. És a rémálmok?

Hát igen, az álmokkal nem áll olyan fényesen a helyzet…

Én: Semmi sem változott.

Videóhívásra váltunk. Jacob vigyorgó képe feltűnik a

képernyőn.
– Szia!
–  Szia! Szóval még mindig rémálmok gyötörnek? Nagyon
rossz? – kérdi.
Csak Jacob, Elliot és José érti igazán, hogy mi történik velem.
Együtt éltük át az egészet. Nem sok mindenre emlékszem,
miután beütöttem a fejem, de azt tudom, hogy nélkülük halott
lennék. Sokkal tartozom nekik. Ha mással nem is, őszinteséggel
mindenképp.
–  Igen, de az orvos szerint ez normális. Legalább nem
rosszabbodik a helyzet, ez is valami.
– És mi a helyzet Willow Creekben? – kérdi.
Mesélek neki az új állásról, a tengerparti kiruccanásról, a
jótékonysági vacsoráról, melyen Grayson nem jelent meg. Jacob
figyelmesen hallgat, néha belekérdez. A legtöbbet arról
beszélünk, hogyan kellett végül Deliát szó szerint kicipelnem a
helyről, és Alex vitt minket haza.
Órákig hol sírt a karjaimban, hol rosszul volt az alkoholtól.
Nem volt jó érzés így látni. Nagyon szomorú volt, és azt
kívántam, bárcsak segíthetnék rajta valahogy.
– És mi a helyzet Sugarloafban? – kérdem.
– Végül úgy döntöttünk, hogy maradok.
– Tudtam, hogy így lesz!
–  Nos, meglepem Brennát, és felújítom a házat – kuncog. –
Melanie-nak kell egy saját fürdő, nekünk pedig egy nagyobb
háló.
– Ez aranyos.
– Mindenre képesek vagyunk azokért, akiket szeretünk, nem
igaz?
– Így van! Még akkor is, ha néha szenvedéssel jár.
– Baj van? – kérdi Jacob egy másodpercnyi szünet után.
–  Nincs – húzom ki magam. – Jól vagyok. Minden úgy van,
ahogy lennie kell. Sokkal jobb minden, amióta dolgozom, a
dadogás is kevesebbszer jön rám. A bulin sem ejtettem egyetlen
hibát sem, pedig sok emberrel kellett beszélnem.
Tényleg büszke vagyok magamra. Sokat gyakoroltam az
összpontosítást, és azt hiszem, tényleg kihúzott a csávából. Az
orvos azt mondta, hogy gondoljak az egészre úgy, mint egy
sérült izomra: nemcsak a szöveteknek kell regenerálódnia,
hanem azon is dolgozni kell, hogy újra úgy működjön, mint a
sérülés előtt, és ezt gyakorolni kell. A neurológus és dr. Warvel
segítségével szépen haladtam mindkettővel.
–  Nagyon örülök a fejleményeknek – mondja, és tényleg
hallani az örömöt a hangjában. – Akartam tőled kérdezni
valamit.
– Ki vele!
 –  Jól van – mondja sóhajtva. – Két hónap múlva lesz
premierem, és szeretném, ha eljönnétek. A családomat is
viszem, és nagy meglepetéssel készülök Brennának.
–  Megkéred a kezét? – kérdem vigyorogva, mert pontosan
tudom, hogy erre céloz.
– Igen.
– Ez jó hír! Az első próbálkozás óriási kudarc volt…
– Az nem kérdés – helyesel.
Jacob a baleset utáni hazatérése másnapján kérte meg a
kezét. Brenna - terapeuta lévén - azt felelte, hogy várjon még
vele. Hihetetlenül büszke voltam rá, hogy nem egyezett csak
úgy bele. Bár Jacob Arrowoodot visszautasítani kicsit őrültség,
hiszen ő Hollywood legkedveltebb színésze.
– Az egész család megy?
– Igen. Szeretném, ha emlékezetes lenne a leánykérés.
– Brenna szerencsés lány – állapítom meg.
– Mikor mész legközelebb a neurológushoz?
– Értem nem kell aggódnod! Ugye tudod?
– Persze, tudom. Egy kicsit azért lehet, nem? – kuncog.
–  Nagyra értékelem, de igazán nem szükséges. Nagylány
vagyok már, tudok vigyázni magamra.
–  Igazad van. De rohadtul makacs is vagy, és nem akarsz
elfogadni semmiféle segítséget.
Ezt kár tagadni.
–  Egy hete voltam a neurológusnál, és nem sok változás
történt. Van még néhány maradványtünetem, például a
periférikus látásom nem tökéletes. Vezetni még nem szabad, és
egyhamar sportolni sem. De azt mondta, hogy minden okom
megvan az örömre, mert sokat javult a helyzet.
– Jól van.
–  Meg tudnád mondani, hogy miért nem kaptam eddig
egyetlen számlát sem a kezelésekről?
Kérdezek rá, de pontosan tudom, hogy ő fizette ki. A
rendelőben sem mondanak semmit, csak azt, hogy minden
számla rendezve lett.
Biztosan ő volt. Senki más nem lehetett.
 – Fogalmam sincs.
– Most már lódítunk is egymásnak, ez a módi?
– Dehogy. Csak egy kis színház. Elvégre ez a szakmám.
Az órára pillantok, és nagyot sóhajtok.
–  Bárcsak cseveghetnénk tovább, de el kell kezdenem
készülődni, mert dolgozni kell mennem. Fel kell hívnom
Winnie-t is, hogy biztosan értem jön-e, mert eléggé felöntött a
garatra tegnap.
–  Rendben, menj csak! Majd küldöm a részleteket a
premierrel kapcsolatban.
– Jacob? Szeretnék mondani még valamit.
– És mi volna az?
– Köszönök mindent! Megmentetted az életem azon a napon,
és pontosan tudom, hogy te fizetted ki a kezelést. Én nem
tudtam volna, mert akkor csődbe megyek. Nagyszerű barát
vagy. Szeretném, ha tudnád, hogy senki mással nem haltam
volna meg szívesebben.
–  Én is így gondolom – sóhajt nagyot. – Hidd el, hogy te is
megmentettél engem. A hála kölcsönös.
– Nem hinném, Jacob, de köszönöm!
– Tudom, hogy a poklok poklát jártad meg. És még nincs vége.
Neked ráadásul nehezebb ez az egész, mint nekem, Elliotnak,
vagy akár Josénak. De mindenkinek adatik egy esély az
újrakezdésre, Jess. Esélyt kaptál arra, hogy ezúttal jól csináld.
Azt tedd, amire igazán vágysz!
Eldőlök az ágyon, kissé kábult vagyok, és elveszettnek érzem
magam.
– Ez nem olyan egyszerű.
– Brenna erre azt mondaná, hogy maga az élet sem egyszerű.
– Brenna határozottan bölcs nő.
– Ezt ne mondjuk el neki – válaszolja Jacob kuncogva.
–  Nem is tudom, Jacob. Itthon lenni olyan, mintha
visszatértem volna a múltba, de ez nem a valóság. A dolgok
semmit sem változtak itt azóta, hogy elmentem.
Ha van valaki, aki érti, hogy miről beszélek, az ő. Elhagyta a
szülővárosát, és megfogadta, hogy soha többé nem tér vissza, de
 g g gy
győzött az apja akarata, úgyhogy kénytelen volt.
– Hidd el nekem, én megértelek! De a hazatérés nem egyenlő
egy halálos ítélettel. Én vagyok erre az élő példa, meg az összes
bátyám. Ha apám nem erőltette volna a dolgokat, most
magányos és szomorú életet élnénk mindannyian. Csak rá kell
nézned az Arrowood testvérekre… Mindenki máshol él.
– De magadtól is ezt a helyet választottad volna? – kérdezem.
– Nem hiszem. Azt sem tudtam, hogy létezik.

Félretolom magam előtt a faágakat, és a túlburjánzott

növényzetet, ahogy haladok beljebb az erdőben. Őrület, hogy
még mindig emlékszem az idevezető útra. Nagyon rég jártam
itt, de az útvonal belém égett. Kicsit jobbra tartok, kikerülök egy
nagy kőtömböt, amely mintha a fenti szikláról esett volna le.
Nehéz napom volt. Migrénem és hányingerem volt, úgyhogy a
végén kénytelen voltam kivenni egy szabadnapot. Aztán Winnie
hívott, hogy el kell mennie a városból egy munka miatt, ami
számomra annyit jelent, hogy ma sehova sem tudok eljutni,
kivéve, ha Delia vagy anyám elvisz kocsival.
Egész délelőtt aludtam, aztán délután is, ezért igaz, hogy már
majdnem sötétedik, egyáltalán nem vagyok álmos.
Úgy döntöttem, hogy kirándulok egyet.
Ez a kilátó az egyik kedvenc helyem volt, nemcsak azért, mert
Graysonnal osztoztam rajta, hanem azért is, mert itt
biztonságban éreztem magam. Egy darab föld, ami csak az
enyém, ahová nem szűrődnek be a külvilág hangjai.
Vigyorogva kapaszkodom fel a hegyoldalon, mert már előre
tudom, hogy a következő kanyar után van egy kis szabad tér,
amelyre senki nem lát rá, és ahol éppen két ember fér el
kényelmesen.
Még egy lépés felfelé, két forduló, és kiérek a tisztásra. Titkon
azt kívánom, bárcsak itt lenne Grayson, és rám várna, mint
annyiszor régen. Biztosan bolond vagyok…
Aztán megpillantom a kilátót. Csendben pityeregni kezdek
legbelül, hogy most nincs itt, aztán meg azért, mert csak rá
emlékszem, és semmi másra.
A földet puha moha borítja, a hegy mindkét oldala ki van
vájva, ezért olyan érzése van az embernek, mintha barlangban
lenne. A kilátás pedig… Lélegzetelállító!
Hányszor álmodtam, hogy visszatérek ide, és egyszer sem
jöttem el.
Jobbra a város fényei, balra nézve csak fák és hegycsúcsok.
A természet hangjai körös-körül: egy bagoly huhogása, a
faágak susogása a lágy szellőben és békabrekegés. Előveszem a
plédet, leterítem a földre, és végignyúlok rajta. A légzésemre
figyelek.
Pár perc, és átveszem a helyből áradó békét. Hosszú idő óta
először érzem magam biztonságban a szabad ég alatt.
Aztán hirtelen zörgést hallok, valami mozgatja a növényzetet.
A szívem nagyot dobban, villámgyorsan felülök, a fejem
lüktetni kezd a hirtelen mozdulattól.
Nyugi, Jessica, senki sem láthat meg itt! Védett helyen vagy!
Ezt a két mondatot ismételgetem magamban újra és újra.
A hangot aztán már nem hallani, és én megkönnyebbülten
sóhajtok. Egy szarvas lehetett, mondom magamnak.
De mielőtt még újra a pokrócra hajtanám a fejem, valamit
észreveszek, aztán tudatosodik bennem, hogy nem vagyok
egyedül.
Nem vagyok biztonságban.
Rajtam kívül valaki más is van itt.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Grayson

Mintha gondolattal varázsoltam volna ide, Jessica egy takarón

ül előttem. Csak éppen most nem mosolyog rám, hanem
felhúzott lábbal ül összegörnyedve, a tekintetében félelem
tükröződik.
– Hát te itt vagy? – szólalok meg, és Jessica a hangom hallatán
leereszti a vállait.
– Grayson! Jézusom! Majdnem összetojtam magam!
Hogy került ide? Otthon kéne pihennie. Szabadnapot vett ki a
fejfájás miatt, nagyon aggódtam miatta. Munka után elmentem
hozzá kocsival, de aztán meggondoltam magam, és
visszafordultam, mert eszembe jutott, hogy ő már nem az
enyém.
Nem sokkal később Stella beugrott hozzám, és felajánlotta,
hogy Meliával marad az éjjel, mert viszonozni szeretné a
szívességet, hogy kimentettem egy kellemetlen helyzetből a
családi vacsorán. Valami félreértés volt közte és anyám közt.
Szóval ott voltam a házban egyedül, bezárva éreztem magam,
és szinte felemésztett az aggódás.
Nem akartam egyedül lenni, úgyhogy eljöttem ide. Közel
akartam érezni magam Jessicához anélkül, hogy valóban
látnám. Jobban sikerült, mint ahogy terveztem.
– Hát te mit csinálsz itt? – kérdem.
– Elmúlt a fejfájásom, és szükségem volt… Nem is tudom… El
kellett jönnöm otthonról – mondja, és feltérdel a pokrócon,
hogy arrébb tolja a hátizsákot.
– Nekem is – lépek közelebb hozzá.
– És hol van Melia?
– Stellával.
–  Ó! – bólogat. – Tehát az egyedülálló apukának van egy
szabad estéje, és nem tudja, hogy mit kezdjen vele?
Sokkal inkább úgy jellemezném a helyzetet, hogy a férfi, aki
megpróbálja mindenáron elkerülni, hogy megcsókolja a lányt,
akit valaha szeretett, megkergült.
– Valami olyasmi – mondom, és a plédhez lépek. – Van még itt
számomra hely?
– Számodra mindig – húzódik arrébb Jessica. Én is előveszem
a magammal hozott pokrócot, és leterítem a földre, éppen
mellé. – Úgy tűnik, mindketten az ismerős búvóhelyekhez
vonzódunk – teszi hozzá.
– Én itt voltam végig… – vágom rá zavaromban.
–  Amikor ideértem, nem láttalak. És a növényzetből ítélve
senki sem járt itt az utóbbi időben…
Most megfogott.
– Hát, kicsit régebben voltam itt – vallom be töredelmesen.
– Mikor? – vigyorog Jessica, mintha előre tudná a választ.
– Mielőtt Melia megszületett.
Az az igazság, hogy én sem emlékszem, mikor jártam itt
utoljára. Ez is azon helyek közé tartozik, ami a kettőnké volt.
Akárcsak a tengerparti ház. Itt találtunk egymásra.
– Szerinted változott ez a hely? Mit gondolsz? – kérdi.
– Szerintem minden megváltozott.
–  Ez igaz, de szerintem itt nem érzi az ember – mered a
távolba Jess. – Amikor ideértem, valami fura otthonosságérzés
szállt meg. Mintha ez a hely csak ránk várt volna. És minden
ugyanolyan, mint régen, kivéve azt a házat, amelyik mellett
eljöttem. Az biztos nem volt itt korábban.
Hátradőlök, és a könyökömre támaszkodom. Őt nézem a
holdfényben. Az égen lassan előbújnak a csillagok. Olyan
érzésem van, mintha minden csak rá várt volna. Valahogy
mindig ez volt az érzésem, és annyira fájt, hogy jobbnak láttam,
ha úgy teszek, mintha nem izgatna.
Ez volt az oka, hogy tovább akartam lépni, és vissza se
néztem.
Ő a múltam, pedig korábban azt képzeltem, hogy a jövőm
lesz.
Sosem fogom megérteni, hogy két gyerek hogyan szerethetett
bele ilyen mélyen egymásba, és hogy miért ilyen intenzív még
mindig ez az érzés ennyi év után is. Minden emlék visszajött,
amikor újra megláttam.
– Igen, néhány éve épült.
– Remélem, hogy a tulajdonosok nem fedezték fel ezt a helyet.
–  Ha azt nézem, milyen sűrűn benőtte a növényzet, nem
gondolnám… – válaszolom vigyorogva.
Tényleg nem úgy néz ki, mintha bárki járt volna errefelé.
– Remélem, azt sem bánják, hogy mi itt vagyunk.
– Hát, emiatt nem aggódom – mondom vállat vonva.
Jess mozgolódik kissé, közben hozzám ér.
– Te sosem keveredtél bajba – állapítja meg.
– Mert jó srác vagyok – csapom le a labdát.
– Ebben abszolút igazad van – mosolyog, és ez az arckifejezés
olyan melegséggel tölt el, hogy majdnem megőrjít a vágy, hogy
megcsókoljam.
– Mi mindent hoztál? – kérdem, és a hátizsákra pillantok.
Jess kinyitja a táskát, és előhúz belőle egy üveg vizet, egy
párnát, némi harapnivalót és a telefonját. Utóbbi elég mókás,
mert idefent nincs is térerő.
– Itt szándékoztál maradni éjjelre?
– Nem – mondja lassan. – Csak nem voltam benne biztos, hogy
idetalálok, és esküszöm, te mondtad, hogy mindig legyek
felkészülve arra az esetre, ha eltévednék vagy megsérülnék.
– Így volt.
Ő is hátradől, és megtámaszkodik a könyökén, akárcsak én.
Az uzsonnás zacskóért nyúlok.
 – Hékás! Hozz magadnak! – mondja nevetve.
– A tiéd jobban ízlik.
Kinyitom a zacskót, és ropogtatni kezdek egy kekszet. A
szemét forgatva rám pillant, majd a párnára dől. Utálom, hogy a
szememben Jess még mindig ellenállhatatlan.
A kilátást nézem és a csillagokat, hogy eltereljem a
figyelmemet a szépségéről. Hosszú barna haja laza kontyba van
kötve, és cicanadrágot visel, meg ejtett vállú pulóvert, ami
felfedi a tetoválását.
–  Mit is jelent? – kérdem, hogy eltereljem a gondolataimat,
mert csak körülötte forognak.
– Mire gondolsz? – fordul felém csodálkozva.
– A tetkód.
– Ó! Latin. Azt jelenti, hogy az erő sosem fogy el.
– Milyen igaz.
–  Úgy éreztem, hogy olykor nem árt emlékeztetnem magam
erre az alapigazságra. Szerintem az erő nem mérhető.
Hihetetlen, hogyan képes hirtelen megsokszorozódni, ha
szükség van rá. Ha pedig minden erőnk elfogy, akkor képesek
vagyunk újratölteni.
–  No nézd csak! – mondom, és lágyan oldalba bököm. – Egy
filozófus veszett el benned.
–  Attól messze vagyok – rázza meg a fejét. – Csak olykor
elmerengek az élet dolgain.
–  És mit gondolsz erről a pillanatról? Egymásra találunk mi
ketten egy rég elhagyott helyen…
Jessica rám mered egy másodpercig, majd elfordul, és a feje
alá teszi a kezét.
– Nem is tudom. Te mit gondolsz?
Felülök, hogy jobban lássam az arcát.
– Szerintem meg van írva, hogy itt legyünk.
– Hogyhogy?
– Nem tudom. Te miért jöttél ide? De őszintén.
Kicsit gyorsabban veszi a levegőt, és keresi a tekintetem.
– Szerettem volna újra érezni, hogy élek – válaszolja.
 – És itt ezt érzed?
Jessica megrázza a fejét.
– Nem? – kérdem csodálkozva. Kissé össze vagyok zavarodva.
Akkor miért jött ide?
– Nem a hely miatt. Veled.
Egyre gyorsabban és hangosabban ver a szívem, és teljesen
elbizonytalanodom. Őt akarom! Mindig is őt akartam.
Szükségem van rá, ugyanakkor tudom, hogy sosem lesz az
enyém. Jessicát nem lehet megfogni, és ez volt az, amit nem
ismertem fel korábban. Elhibáztam. Nem lehet ketrecbe zárni.
Minden férfi, aki megpróbálja, csúfos kudarcot vall.
De most minden más. Lehet, hogy nem tarthatom magam
mellett örökké, de talán az enyém lehet egy ideig.
Egymás szemébe nézünk, mindketten arra várunk, hogy a
másik megmozduljon. Ezúttal én teszem meg az első lépést. Az
oldalamra fordulok.
Lassan kinyújtom felé a kezem, és megsimogatom az arcát.
Annyira óvatosan mozgok, hogy ha akarja, bármikor le tudjon
állítani.
–  Veled biztonságban éreztem magam – mondom, és egy
centit közeledem az ajkához. – Tudom, hogy talán nem kéne, de
te vagy az egyetlen ember az életemben, akit képtelen vagyok
elengedni.
A teste kissé megremeg, és hevesen dobogó szívemre teszi a
kezét.
– Mondd, Grayson, mi a fenét csinálunk mi itt?
– Amit csak akarunk. Akarsz engem?
Borostyánszínű íriszét látom csak, az ajkát közelebb emeli az
enyémhez.
– Mondtam, hogy nem csókolhatlak meg, Gray!
Lassan közelítem a szám az ajka felé, már nincs több köztünk,
csak egy leheletnyi távolság.
– Akkor kénytelen leszek én.
Nem várok a válaszra, megcsókolom. Ajkunk úgy olvad össze,
mintha sosem váltunk volna szét. Kissé oldalra fordítja a fejét,
mire megragadom az alkalmat, hogy szenvedélyesebben
 g g gy y
csókoljam. Jessica átölel, és belém kapaszkodik, én pedig lassan
a pokrócra döntöm.
Jessica felnyög, és én csak arra tudok gondolni, hogy újra és
újra hallani akarom ezt a hangot. Szétnyitja az ajkait, a
nyelvünk összeér. Baromira kész vagyok! Stabilan tartom a
fejét, és irányítom a mozdulatokat. Rohadtul minden kell tőle és
belőle, amit csak adni tud és akar.
Halk hangok szakadnak ki belőle, kezét a hátam bőrébe vájja,
miközben lassan ráfekszem.
– Jess! – kilátom a nevét a csendbe.
– Csókolj meg, Gray! Ne hagyd abba, kérlek!
Szót fogadok, és végigsimítom az oldalát, miközben ajkáról
egy pillanatra sem veszem el az enyémet. Jól emlékszem
mindenre, de ez még annál is sokkal jobb, mint ami egykor volt.
Több ezerszer csókoltam meg életemben ezt a lányt. Oly sokszor
érezhettem a szerelmét, a szenvedélyét és a testét, de ez most
valami teljesen új.
Mert mi újultunk meg.
Nem a régi Grayson és Jessica vagyunk, ez valami teljesen új
és más.
Sosem lett volna szabad megcsókolnom. Le kéne állnom, de
kizárt, hogy megtegyem.
A kezem felfelé kúszik, tenyerembe veszem a mellét, és a
hüvelyujjammal izgatom a mellbimbóját.
A hátamba markol, és szorosabban magához húz.
– Mondd, hogy álljak le! – lihegem az ajkánál.
Mélyen a szemembe néz, tekintetében vágy és szenvedély.
– Nem akarom, hogy leállj!
– Jess…
– Te vagy az oka, Grayson. Miattad vagyok itt.
– Jézusom – sóhajtok fel, és még erősebben csókolom, minden
erőmet felemészti a szenvedély. Miatta jöttem én is.
Titkon abban reménykedtem, hogy itt találom, és ahogy
megláttam, minden kétség megszűnt. Nem volt kérdés, hogy mit
is akarunk egymástól.
Lehet, hogy ez az egész sosem fog működni, de képtelen
 gy g g p
vagyok ellenállni neki.
Megsimítom a bőrét, ahol felgyűrődött a pólója, majd a kezem
bekúszik az anyag alá. Ujjaimat becsúsztatom a melltartó
merevítője alatt, és megmarkolom pont tenyérnyi mellét.
Masszírozom és dörzsölöm a mellbimbóját, Jessica felnyög, és
kissé oldalra fordítja a fejét.
– Istenem… Igen!
Végigcsókolom a nyakát lefelé, egészen a mélyedésig, ahol a
válla és a nyaka összeér, és finoman megnyalom a bőrét.
Kissé megemeli a csípőjét, mire felemelkedem, mert látni
akarom az arcát.
–  Annyira gyönyörű vagy! És most itt fekszel előttem ezen a
helyen, ahol beléd szerettem. Az ajkad meg duzzadt a csókom
után…
–  Nézz csak magadra – mondja, és alaposan végigméri az
arcomat. – A hajad kócos. Le sem tudod rólam venni a szemed,
és… rám találtál ismét.
– Éveken át téged kerestelek!
– Hogy érted ezt? – húzza fel kissé a szemöldökét.
– Ah, semmi – vágom rá. A francba! Ezt kár volt kimondanom.
– Semmi? – ül fel Jessica a pokrócon.
–  Csak azt akartam mondani, hogy egy percre sem
felejtettelek el. Pedig próbáltam, igenis próbálkoztam, a fenébe
is! Mindenütt ott vagy, és képtelen vagyok a felejtésre, Jess! Nem
tudom eljátszani, hogy nem akarlak, hogy nem akarom
kettőnket, és…
–  Én is megpróbáltam – teszi a számra az ujját. – Aztán
összeomlott körülöttem minden. Tudod, mire gondoltam
zuhanás közben?
Várom, hogy kimondja, hogy rám. De a realista énem nem
hiszi el.
– Az életedre? A családodra?
–  A férfira, akit elengedtem – magyarázza. – Rád gondoltam,
és arra, hogy mennyire hiányzol.
– Beütötted a fejed.
–  Vagy talán csak végre észhez tértem – nevet halkan. –
 gy g
Miattad vagyok itt. Tény, hogy szükségem volt a pihenésre a
gyógyulás miatt, de nem tudtam tovább folytatni azt az életet…
Látnom kellett téged, hogy… megbizonyosodjak az érzéseim
valódiságáról.
– És most mi lesz? Itt maradsz, ha megpróbáljuk, vagy megint
elmész? – kérdem, pedig előre tudom a választ.
Kétségbeesett tekintete mindent elárul.
– Én… Én… Mi… – dadogja könnybe lábadt szemmel.
– Ne, Jess! Ne idegeskedj! – törlöm le a könnyeit. – Sosem volt
kérdés, hogy szeretlek-e. De nem tudtalak megtartani téged. Én
nem hagyhatom el a várost, te pedig nem akarsz itt maradni.
– Nem így van – szólal meg nagyot sóhajtva.
–  De így van. Én ide vagyok láncolva, akár szeretném, akár
nem. Itt van nekem Amelia, a szálló, a család, még ha az
utóbbival csak a baj van, akkor is.
– Szóval mi lenne, ha megpróbálnánk?
– És aztán magamra maradok egy összetört szívű kislánnyal,
meg a saját fájdalmammal?
– Nem tudod, hogy én mit akarok, Gray! – harap az ajkába. –
Elhagytalak, és tudom, hogy ez borzalmas érzés. Ha
megpróbáljuk, akkor szeretni foglak, ahogy… És ez az egész…
Odahajolok hozzá, és az ajkára tapasztom a szám. Nem
akarom hallani a mondat végét.
–  És ha nem működik? – folytatom helyette. – Nem hagyom,
hogy a lányom még egyszer végignézze, hogy kisétál az
életünkből az, akit szeretünk.
Meg kell védenem őt és magam, mert Jessica ugyanúgy nem
tartozik ide, ahogy Yvonne sem tartozott soha.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Jessica

–  Szóval úgy döntöttek, hogy nem kezdik újra. Hogy viseli a

dolgot? – kérdi dr. Warvel. Keresztbe tett lábbal ül a széken, és
abba a hülye füzetbe jegyzetel.
– Rosszul.
Ma az egyszavas válaszok napja van, és engem egyáltalán
nem érdekel.
– Látszik, hogy felkavarta a dolog – állapítja meg.
– Meglehet.
– El akarja mesélni, hogy miért?
– Nem igazán – fordítom el a fejem.
–  Rendben – válaszol nyugodtan, és hátradől a széken. –
Szerintem csalódott, mert őszinte volt, és sebezhetőnek mutatta
magát. Bántja ez a helyzet.
Fújtatok egyet. Mégis hogyan találta ki ebből a néhány szóból,
amit kinyögtem? Dr. Warvel egy zseni! Keresztbe teszem
magam előtt a karom, mintha megvédene a szavaktól.
Nem azért vagyok csalódott, mert bánt a helyzet, hanem
azért, mert ostoba voltam. Hazudtam magamnak, és azt hittem,
hogy mindent megkaphatok.
Mekkora baromság! Senki sem kaphat meg mindent az
élettől.
Összeszorítom a fogam, hogy ki ne csússzanak a gondolatok a
számon. Nem akartam ma terápiára jönni, de anyám nem ment
dolgozni, ezért nem maradhattam otthon. Eljöttem hát, de egy
szót sem beszélek többet Grayson Parkersonról, sem az iránta
érzett idétlen érzéseimről.
–  Nem lehetne inkább csendben maradnom? – kérdem
elfojtott hangon.
–  De igen, csak akkor mit ér a mai találkozó? Ott tartanánk,
ahol elkezdtük.
– Attól nem leszek jobban, hogy elmesélem.
–  Talán nem – egyezik bele. – De az is lehet, hogy közben
ráébred, tulajdonképpen miért is dühös a világra.
Nem fér a fejembe, Jacob hogyan képes együtt élni egy
agyturkásszal. Meg is ölném a pasimat, ha folyton piszkálna.
Nincs kedvem beszélgetni. És eszemben sincs jobban érezni
magam. Egyedül a fájdalom igazolja a meggyőződésemet,
miszerint az élet szívás.
– Jól vagyok.
Dr. Warvel bólint egyet, és feláll.
– Jól van. Fél óránk van még hátra a mai találkozóból, szóval
nyugodtan megvárhatja itt a végét, vagy természetesen be is
fejezhetjük, és elmehet, azzal sincs semmi baj. Én elintézek
addig egy-két dolgot.
Az íróasztalhoz megy, kezébe veszi az iPadjét, és munkához
lát.
Hát ez nagyszerű! Nem elég, hogy dühös vagyok és összetört,
voltaképpen egy romhalmaz, még Jacob pénzét is kidobom az
ablakon.
Ennél pocsékabbul nem is lehetnék.
Úgy viselkedtem, mint egy pólyás. Ez az igazság.
– Azt mondtam neki, hogy szeretném, ha újra megpróbálnánk
– szólalok meg halkan, mert tudom, hogy így is hallja.
Dr. Warvel az asztalra teszi az iPadet, és visszaül a székbe
velem szemben.
– És ő visszautasította önt?
– Azt mondta, hogy tisztában van vele, hogy nem maradok –
bólogatok. – És azt is, hogy meg kell védelmeznie a lányát.
– Úgy tűnik, nagyszerű apa.
 gy gy p
– Sokkal jobb, mint az enyém volt.
–  Talán önt is védelmezte azzal, hogy nem adott esélyt –
mondja lehajtott fejjel.
– Vagy saját magát.
Dr. Warvel egy szót sem szól, csak mered rám, majd
mocorogni kezd a székében.
– Mire gondol? – kérdem.
–  Többnyire a gyerekkori tapasztalatokból alkotjuk meg a
valóságunkat. Nem biztos, hogy úgy történnek a dolgok,
ahogyan mi gondoljuk, de az elménk megadja az értelmezést.
Példának okáért vegyük az édesapja esetét. Elhagyta, ön pedig
levonta azt a következtetést, hogy egyetlen dolog biztos: az
elhagyás. Ezért hagyta el Graysont inkább ön, nemdebár?
– Azt hiszem.
Előrehajol, és tapsol egyet.
– Jessica! Miért hagyta el Graysont?
– Mert szerettem volna…
Szerettem volna megvédeni magam. El akartam hagyni,
mielőtt úgy dönt, hogy lelép. Úgy gondoltam, így elkerülhetem a
szívfájdalmat és a lelki sérülést. Ő volt az egyetlen, akinek az
elvesztését nem viseltem volna el, ezért elárultam.
Tágra nyitott szemmel zihálni kezdek.
– Mondja nyugodtan – szólít fel.
Könnyek között ismétlem meg hangosan a gondolatot. Dr.
Warvel odanyújt felém egy doboz zsebkendőt.
–  Nem könnyű feldolgozni a múltat, és nagyon nehéz
változtatni a rögzült viselkedésmintán. De belegondolt már
abba, hogy Grayson is kemény dolgokon ment át? Mindenki
elhagyta, akit szeretett.
Bizonyos szempontból az apja is, én is és Yvonne is… Mind
elhagytuk őt.
–  Nem szeretném bántani – nyögöm ki végre. – Még mindig
szeretem.
–  Az igaz szerelem ajándék – mondja szomorú mosollyal az
arcán. – De nagyon fájdalmas is tud lenni, ha elveszítjük.
Önöknek nagy szüksége van arra, hogy megnyíljanak egymás
 gy g gy g y j gy
előtt, és bízniuk kell egymásban. Mit tervez? Ha elmúlnak a
fejfájásos rohamok, újra repülni fog, vagy mellette marad?
Mintha két lélekrész harcolna bennem a kérdés hallatán.
– Nem tudom.
– Grayson pont ettől a választól fél.
Akárcsak én.

Stella beviharzik az irodába.

– Atyám! Hát itt vagy! Hála az égnek!
– Mi történt?
– Szükségem van a segítségedre.
– Persze – pattanok fel. Mi a gond?
–  Ameliára kéne vigyáznom ma este, de közbejött valami –
mondja Stella, és nagyot nyel. – Sürgős dolgom akadt. Egy régi
barátról van szó. Ameliának táncórája van, és valakinek el kéne
vinnie.
– Értem.
–  Esküszöm, hogy nem kérném, ha volna más, akire
rábízhatom. De most tényleg azonnal indulnom kéne, úgyhogy
eléggé kétségbe vagyok esve. Tudom, hogy nagy kérés, de
megtennéd, hogy elviszed?
Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Nem értek a
gyerekekhez, és azt sem hinném, hogy én volnék az ideális
bébicsőszjelölt. Elvégre Grayson volt barátnője vagyok, akivel
két napja újra összejött, végül visszautasított.
– Hol van Grayson?
–  Nagy családi vita kerekedett Oliver wyomingi ingatlana
körül, és az első dolga volt reggel odarepülni.
– Ó!
– Nézd – mondja mosolyogva –, tudom, hogy óriási szívesség.
Nem kérnélek rá, ha nem egyeztettem volna Graysonnal, aki
igent mondott. Persze akkor sem szólnék, ha lenne más
lehetőség.
– És Winnie-vel mi van?
A húgom imádja Ameliát, és vigyázott rá párszor.
– Winnie azt mondta, hogy ki sem látszik a melóból.
Hirtelen elfog a rettegés, alig kapok levegőt. Szeretem
Ameliát, de mégiscsak Grayson lánya.
– Tényleg nincs más? – kérdem a biztonság kedvéért.
–  Mondtam, hogy ha lenne, nem kérném. Esküszöm, ha nem
kéne elindulnom egy órán belül, nem tenném!
– Nem tudok vezetni – emlékeztetem.
–  Tudom. Nem baj. Elviszlek hozzám, és ott maradhatsz
Meliával, mert a táncstúdió egy vagy két háztömbbel arrébb
van csupán. Van nálam saját szobája, meg egy vendégszoba is,
úgyhogy a kényelem adott. Kérlek! – könyörög összekulcsolt
kézzel. – Ha nemet mondasz, magammal kell vinnem, és az
eléggé megviselné.
Ó, a Parkerson-féle bűntudatkeltés! Mennyire hiányzott már!
De az igaz, hogy nincs más dolgom, és Stellát is kisegítem vele,
akinek sokat köszönhetek, mert ő is támogatott engem, amikor
szükségem volt rá.
–  Értem. Csak még sokszor van rémálmom, és nem akarom
megijeszteni.
– Nem fogod. Ígérem! Úgy alszik, mint a bunda. Meglátod!
Nagyot sóhajtok. Kifogytam a kifogásokból.
–  Rendben van. Ha megesküszöl rá, hogy Grayson
beleegyezett.
Előkapja a telefonját, valamit ír, és vár.
A lábával dobog a padlón.
Aztán pittyeg a telefonom, hogy üzenet érkezett egy észak-
karolinai ismeretlen számról.

Ismeretlen szám: Gray vagyok. Minden rendben, hidd el.

Csak ne hallgass rá, ha azt mondja, szabad csokit
vacsoráznia!

Én: Azért ennyire naiv nem vagyok.

 Grayson: Nem veled van a baj, Melia túlságosan meggyőző.

Stella megköszörüli a torkát.

– Akkor minden oké?
– Igen.
– Szuper. Indulás!
Felkapom a táskámat, és elmegyünk Ameliáért az óvodába,
majd Stellához. Az út alatt be nem áll Amelia szája, mindent
elmesél a napjáról, még azt is kifejti, hogy mit evett – igen, még
csokit is –, és nagyon izgatottnak tűnik, hogy én fogok vigyázni
rá.
Stella körbevezet a loft lakásban; megmutatja, mit hol találok.
Vészhelyzet esetére megadja az elérhetőségét, majd távozik.
Amelia kényelembe helyezi magát a kanapén, és kezébe veszi
a távirányítót.
– Stella néni mindig megengedi, hogy rajzfilmeket nézzek.
Még mindig össze vagyok zavarodva ettől a helyzettől, és
Grayson üzenete után nem igazán tudom, hogy hihetek-e neki.
– Igen? Melyiket?
– Ami nem ijesztő.
– Mi lenne, ha együtt néznénk? – ajánlom fel.
– Én azt a vicceset szeretem az éneklő macskával.
Nos, az éneklő macska nem hangzik rosszul. Abból baj nem
lehet. Bár, ha visszagondolok, a Tom és Jerry sem volt valami jó
választás a mi időnkben. Nem sok jót tanultunk belőle arról,
hogyan is bánjunk egymással.
Lehuppanok mellé, ő pedig szorosan hozzám bújik. Milyen
édes gyerek!
– Húsz perc múlva el kell indulnunk a táncórára.
–  Nagyon szeretem a táncot – vigyorog. – Apa azt mondja,
hogy én vagyok a legjobb a csoportban!
– Ebben biztos vagyok!
– De a tanárnő, Mrs. Butler egyáltalán nem kedves hozzám.
– Én is jártam Mrs. Butler órájára kislány koromban.
Már akkor is borzalmas volt, úgyhogy nem csodálom, hogy
így beszél róla. Az aztán végképp rejtély, hogy taníthat még
mindig. Persze nem sok egyéb lehetőség adódik ebben a
kisvárosban.
– És akkor tudott mosolyogni? – kérdi Melia.
– Egyszer sem! – nevetek fel.
Melia váltogatni kezd a csatornák között, aztán megtalálja a
kedvenc műsorát.
– Ez az éneklő macska! A neve Winston, és fél a pókoktól.
– Akkor hasonlít rám.
–  Én sem szeretem a pókokat. De apa nem fél tőlük. Ő
semmitől sem fél!
Csak tőlem…
– Csak fél valamitől… – válaszolom mosolyogva.
– Egyáltalán nem!
– Még a kígyóktól sem?
– Nem – vágja rá vigyorogva Amelia.
– És a tűztől?
– Ő tűzoltó, te butuska!
– Ja, igen – válaszolom eltöprengve. – És a vihar?
–  Dehogy! – pattan fel Amelia. – A vihar nem is félelmetes.
Inkább jó móka.
– Jó móka?
– Igen. Apával a teraszról szoktuk nézni.
Ezt mi is csináltuk Graysonnal. A teherautója platójáról
figyeltük a hegy túloldalán tomboló vihart és a villámlást.
Olykor közelebb is merészkedtünk. Hamis biztonságérzetet
keltett bennem, mert meggyőzött róla, hogy a gumik miatt nem
csap belénk a villám. Annyira meggyőző volt, hogy elkerülte a
figyelmemet a tény, hogy a kocsi nyitott platóján állunk.
– Csak van valami, amitől fél – erősködöm.
Amelia gondolkodóba esik, az ujját az ajka elé emeli; olyan
komolynak tűnik, az ember könnyen megfeledkezik róla, hogy
mindössze négyéves.
– Tudom már!
– Ki vele!
– Tőlem.
 –  Ó, tényleg? Te olyan félelmetes vagy? – kérdem külön
túlhangsúlyozva minden szót.
– Persze. Ide nézz! – mondja. A szája elé emeli a kezét, és mély
hangon morogni kezd. Rögtön elnevetem magam. Felkapom, és
csiklandozni kezdem az oldalát.
Most már értem, hogy miért mond le a saját életéről a
kislányért. Ösztönösen védjük, akit szeretünk. A gyermeket
különösen, még ha az a saját boldogságunkba kerül is.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Grayson

Ebben az ingatlanban hatalmas a káosz.

A hely az isten háta mögött van, mindenhonnan undorító
tehénszarszag árad, és szerkezetig le kell rombolni az épületet,
hogy valamit kezdeni lehessen vele.
– Hogy a fenébe gondolhatta apa, hogy ez kiváló befektetés?
– Honnan a francból tudjam? – rántja meg a vállát Oliver.
– Miért mentél bele, hogy ideutazol?
– Van bármelyikünknek más választása? Azt mondta, vett egy
ingatlant, és megparancsolta, hogy nézzem meg. Amúgy meg a
Devney-vel történt szakítás után alig vártam, hogy elhagyjam
végre Sugarloafot.
Túl jól ismerem ezt az érzést. Ha Jessica annak idején Willow
Creekben marad, én is könyörögtem volna bármely másik
városért még akkor is, ha tehéntrágyában kellene élnem az
életem.
– Jessica ismeri a csaj bátyját – mondom.
– Tisztában vagyok vele. Ő is rajta volt a gépen.
Úgy tűnik, hogy erről mindenki tudott. Engem kivéve.
– Beszéltél vele?
–  Jessicával? Ja, ott volt a buliban múlt héten. Amikor neked
valahogy sikerült meglógnod.
Nem lógtam meg. Egyszerűen nem mentem el. Nem látom
semmi értelmét, hogy anyám miatt eljátsszuk a boldog családot.
Nem törődik vele, hogy mi mit akarunk. Minden csak a
társadalmi rangról, a külső megjelenésről szól. Engem meg ez a
két dolog érdekel a világon a legkevésbé. Magasról tojok rá!
– Más terveim voltak.
– Hát persze – mosolyodik el.
– Gőzöm sem volt róla, hogy Jessica is ott lesz – teszem hozzá,
miközben belépünk az épületbe.
– Változtattál volna a terveiden, ha tudod? – kérdi a kisöcsém.
Hirtelen késztetést érzek rá, hogy hátraszorítsam mindkét
kezét, és a földre nyomjam.
– Nem.
– Hazudós.
A középső ujjam mutatom neki.
– Akkor most inkább nézzük meg, mit csesztél el, amit megint
nekem kéne kijavítanom.
Felnyög, majd bekísér az irodába.
Ha eddig azt gondoltam, hogy ez az egész egy káosz, akkor
hatalmasat tévedtem. Ez mindent felülmúl. A csöppnyi
irodában a falakat összefújkálták festékszóróval, a földön
papírok hevernek szanaszét és egy lámpa ripityára törve az
íróasztal alatt. Akárki járt itt, alapos munkát végzett.
– Hívtad a zsarukat?
– Nem – rázza meg a fejét Oliver. – Szerintem pont ők voltak.
Na jó, most aztán összezavarodtam.
–  Arra gondolsz, hogy a zsaruk rombolták le az irodádat?
Talán megkefélted a rendőrtiszt lányát?
Nagyot sóhajt, és az íróasztalhoz sétál.
– Én aztán nem. Szerintem egy másik Parkerson volt.
– Bassza meg! – csúszik ki a számon, és elveszem a kezéből a
jegyzetet.
Feketén-fehéren ott áll rajta, amiről az öcsém beszél.

Undorodom tőled! Hazug vagy, és soha többé nem

akarlak látni! Azt mondtad, hogy nem vagy házas, de
láttam a fotókat!
 – Talán titokban feleségül vettél valakit?
– Nem – nevet fel Oliver, de nem a boldogságtól.
–  Szóval arra gondolsz, hogy apa egyik környékbeli nőcskéje
rájött az igazságra, és szétzúzta ezt a helyet?
–  Nos, szerintem a jótékonysági estnek hamar híre ment.
Anya nem hagyta volna ki a szereplést, úgyhogy hívta a sajtót is.
Nem kell atomfizikusnak lenni, hogy az ember összerakja a
sztorit.
– Jézusom! Azt hittem, hogy…
–  Mit hittél? Azt hitted, hogy már nem csinálja, és minden
rendben van? Ne már, Grayson! Nem vagy te hülyegyerek!
Illetve az vagy, de nem úgy. Ugyan már, elcseszett az egész. Nézz
már ránk! Öt gyerek. Mind az öten ugyanazt nyomjuk. Olyan
párkapcsolataink vannak, amiből sosem lesz semmi komoly.
Mintha szándékosan választanánk ki azt, ami működésképtelen.
Én annak ellenére jártam évekig Devney-vel, hogy tudtam, a
legjobb barátjába szerelmes. Még dühös sem lettem, amikor
rájöttem, hogy megcsókolta.
– Én el akartam venni Yvonne-t – ellenkezem. Nem lehetünk
mind az öten ilyen szerencsétlenek. Valaki csak kilóg a sorból.
– Tényleg? És az egészséges párkapcsolatnak volt mondható?
Nem volt az. Toxikus volt, és én örülök, hogy végül nem
vettem el. De az igazat megvallva egyikünkről sem mintázták az
egészséges párkapcsolatot. A testvéreimre gondolok, és jár az
agyam, próbálok keresni valamit, amit a szüleim nem csesztek
szét, de elég szar érzés fog el. Stella tulajdonképpen sosem járt
senkivel. Volt pár rövidéletű próbálkozása, de amint komolyra
fordult volna a dolog, lelépett. Josh tagadja a Delia iránt érzett
szerelmét, amióta az eszemet tudom, és azt használja
kifogásként, hogy túl idős a lányhoz. Alex a legboldogabb
köztünk, de a legmagányosabb ember is, akit ismerek. Esze
ágában sincs megházasodni. Ollie-ról meg mindenki tudja, hogy
egy katasztrófa.
Atyaég, milyen szomorú társaság!
–  Akkoriban erre volt szükségem – mondom teljes
őszinteséggel.
 gg
–  Én is így voltam Devney-vel. El akartam venni feleségül.
Megterveztem a lánykérést, még ha volt is bennem némi
bizonytalanság. Abban nem kételkedem, hogy szerettem, de
azért az mégiscsak szívás, hogy elvettem volna annak ellenére,
hogy tudtam, mást szeret, nem?
Megütögetem a vállát, majd kissé megszorítom.
–  De te legalább nem vagy belezúgva abba a csajba, aki
összetörte a szívedet – mondom keserűséggel a hangomban. –
Most visszatért, kibékültem vele, aztán ellöktem magamtól.
–  Látom, akkor te vagy köztünk az egyetlen, aki
egészségesnek mondható.
– Rohadt messze állok tőle.
– Mi a baj vele? Miért toltad el magadtól?
–  Pont emiatt – nézek körül a szobában, mert úgy érzem
magam, ahogy ez a hely most kinéz.
– Ezt hogy érted? – húzza el a száját, és felém fordítja a fejét.
– Pont így néznek ki a dolgok az életben is. Ha nem jön össze
valami, elég nagy a rombolás.
Oliver egy szót sem szól, csak lehajol, és szedegetni kezdi a
földön heverő papírlapokat, és egy dobozba pakolja. Mikor
végzett, átnyújtja nekem a dobozt.
– Íme.
– Egy doboz? – kérdem kissé összezavarodva.
–  Nem a doboz a lényeg, hanem az, hogy feltakarítottam a
felfordulást. Azon jár az agyam, hogy miért követjük el újra és
újra ugyanazt a hibát, ha semmire sem vágyunk jobban,
minthogy elkerüljük?
– Oliver! Gőzöm sincs, mi a fenéről hadoválsz!
– Kit érdekel a felfordulás? – sóhajt nagyot. – Mit számít, hogy
végül működik-e valami, vagy sem? Mit számít, hogy
megkapjuk-e, amit akarunk, vagy sem? Az ember fogja magát,
és feláll. Feltakarít maga után. Az élet nem valami cél felé halad.
Az útról szól az egész. Én belefáradtam ebbe az életbe, Grayson!
Meg szeretnék házasodni, gyereket akarok. Kurvára boldog
szeretnék lenni, ennyi az egész. Amikor múlt héten otthon
voltam, láttam egy csomó embert, aki utálja a munkáját, vagy
 gy j j gy
egy fillérje sincs, de mégsem volt boldogtalan. Boldognak
tűntek, mert nem voltak egyedül.
– Én mindennap látom.
– És te nem ezt szeretnéd?
Fogalma sincs, hogy mennyire!
–  Azért építettem a házat, hogy összeköltözzek valakivel –
emlékeztetem.
– Igen, tudom. És most, hogy visszajött, te félsz.
– Rohadtul igaz, félek! – kiabálom, és a földre lököm a dobozt.
– Pontosan emlékszem rá, hogy milyen érzés volt elveszíteni őt.
– De talán arra is emlékszel, hogy milyen volt szeretni – bólint
egyet Oliver lassan. – Azt hiszem, a kérdés csak az, hogy melyik
éri meg jobban?
Részemről vége ennek a beszélgetésnek.
–  Na, szedjük rendbe ezt az egészet – javaslom komoran. –
Aztán hívjuk fel apát, és mondjuk el neki, mi történt.
Hála az égnek érti a célzást, és elkezdjük a romeltakarítást.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Jessica

– Biztosan nem bánod? – kérdi Stella a telefonban.

Mégis mit válaszoljak erre? Nem. Nem tehetem, mert Amelia
még csak négyéves, és nem maradhat otthon egyedül. Úgyhogy
itt vagyok, éppen pakolom össze a holmijait, és nemsoká útban
leszünk Grayson otthona felé, hogy ott töltsem vele az éjszakát.
– Semmi gond.
–  Te vagy a legjobb! – sóhajt fel megkönnyebbülve. – De
tényleg! Azt hittem, hogy hazaérek, de a vihar tombol, és úgy
esik, hogy az orromig sem látok.
– Megértem.
A gondolatától is kiráz a hideg, hogy a házában kell
éjszakáznom, de Ameliának tiszta ruhára van szüksége, és itt
unatkozik is.
–  Köszönöm, Jessica! Tudom, hogy nem könnyű ez neked,
hiszen te meg Gray…
–  Tényleg nincs semmi gond. Barátok vagyunk, és a barátok
segítik egymást.
A háttérben mennydörgés hallatszik, úgyhogy bizonyára
igazat beszél.
– Most mennem kell – mondom.
– Vigyázz magadra, holnap találkozunk!
–  Hazamegyünk? – szalad Amelia a szobába, arcán széles
mosoly.
 – Bizony.
– Jaj, de jó! – ugrál fel-alá. – Megmutatom az összes játékomat!
Nagyon sok van. Azért kaptam, mert apa szerint cuki vagyok.
Ez a kislány tényleg nagyon aranyos. Odalent megszólal egy
autó dudája. Felkapom a táskákat, és kinyújtom felé a kezem.
– Indulhatunk?
Delia jött el értünk, egy igazi kincs, megmentett a hosszú
sétaúttól. Beszállunk az autóba, bekötöm Ameliát a
gyerekülésbe, aztán beülök az anyósülésre. Delia kérdőn néz
rám.
– Egy szót se szólj! – figyelmeztetem.
– Mégis mit mondanék? – kérdi vigyorogva.
– Semmit.
– Semmit, semmit! Nincs véleményem.
– Akkor jó. Nem mondj semmit!
Delia belenéz a visszapillantó tükörbe.
– És neked, Melia? Van valami mondanivalód?
– Én szeretem a babákat – válaszol mosolyogva.
–  Persze, értem! Jaj, babázni nagyon jó! Babázás közben
annyit lehet álmodozni! Nem igaz, Jessica?
– Igen – mondom fogcsikorgatva.
Delia nem hagyja abba.
–  Én például szeretek arról álmodozni, hogy a legjobb
barátom egy napon megtalálja az ő hercegét. Egy magas, sötét
hajú, kék szemű herceget.
– Apának kék szeme van! – kapja fel a fejét Amelia.
– Ne mondd! – válaszolja levegőért kapkodva Delia.
– És magas is.
– Nézzenek oda!
– Na, erről ennyit – morgok a fogam közt.
Delia mintha meg sem hallaná. Befordul jobbra az utcába,
ahol Grayson lakik.
– Szerinted a barátomnak el kellene mondania a hercegének,
hogy szereti?
– És csókolja is meg – bólogat bőszen Amelia.
– Csakugyan?
 gy
Ki akarok ugrani ebből az autóból, de tüstént!
–  Szerintem nem túl jó ötlet fiúkkal csókolózni – próbálok
némi okoskodást csepegtetni ebbe az ostoba beszélgetésbe.
– Ez igaz – helyesel Delia. – De én tudom, hogy a lány szereti a
hercegét, és ha tényleg így van, szerintem meg kéne csókolnia,
még mielőtt a fiú gonosz anyja megmérgezné.
– Atyám! – morgok.
– Csókot kell kapnia – egyezik bele Amelia.
–  Igen, mert akkor a barátnőm talán felébred mély álmából,
és végre észreveszi, hogy mi is történt, amíg ő az igazak álmát
aludta.
Hála az égnek megérkezünk a ház elé, és Delia leparkol a
felhajtón. Egy árva szót sem szólok, mert nincs szándékomban
újabb lendületet adni ennek a beszélgetésnek. Nem alszom
mély álmot. Teljes mértékben ébren vagyok, és tudatában a
valóságnak. Ez nem egy tündérmese, és az én történetem nem
úgy végződött, hogy „minden jó, ha vége jó”.
Az előttem álló faházra nézek, és próbálok nem belegondolni,
hogy mindjárt Grayson házába sétálok be. Kétemeletes,
hatalmas ablakai vannak, és nagy, fedett veranda húzódik a
bejárat előtt. A fekete bádogtető hangja egy esős éjjelen úgy
ringathatja álomba az embert, mint egy altatódal, legalábbis így
képzelem. A bejárati ajtón három rajz látható, természetesen
Amelia jóvoltából.
A szívem a torkomban dobog, ahogy közelítek a bejárat felé,
mert mégiscsak az ő életükbe készülök most besétálni.
Amelia az ajtóhoz szalad, miközben Deliának nagy
lelkesedéssel mesél a táncóráról.
– Aztán Mrs. Butler azt mondta, hogy a jobb lábammal kell a
második alapállásba lépnem, de én nem akartam. Nekem a
negyedik a kedvencem, szóval nem csináltam meg.
Deliával évekig balettoztunk, így ismertük meg egymást.
Mindketten bénáztunk, nem is keveset.
– Mondd meg neki, hogy te lila dresszben szeretnél táncolni.
– Azt szeretnéd, ha kitennék a csoportból? – kérdem Deliát.
 –  Nem, én azt szeretném, ha Mrs. Butler végre nyugdíjba
menne!
A pótkulcsot ott találom, ahol Grayson mondta, és kinyitom az
ajtót.
– Vedd csak fel a rózsaszín harisnyát és a fekete dresszt, és ne
törődj azzal, amit Delia mond.
Amelia vállat von, és egyenesen beszalad egy helyiségbe,
amely valószínűleg az ő szobája lehet. Megállok egy
másodpercre, és körbenézek. Ez Grayson otthona, itt neveli
egyedül a kislányát.
A ház pont olyan, mint amilyenről álmodoztunk odafent, a
hegyoldalon. Egy gyönyörű faház nagy, nyitott terekkel és
hatalmas padlástérrel. A hátsó homlokzat elképesztő: óriási,
faltól falig érő üvegfelülete van, és tökéletes kilátás nyílik a
hegyekre. Nem is értem, miért jött ki múltkor a búvóhelyünkre.
A házból semmivel sem rosszabb a kilátás, mint odafent.
Jobbra nézve a fényben úszó város látható. Balra pedig egy
hegycsúcs, amely úgy néz ki, mint egy ceruza.
Eláll a lélegzetem.
– Micsoda kilátás! – állapítja meg Delia.
Könnybe lábad a szemem, ezért elfordítom a fejem, hogy
Delia ne vegye észre. Azon a lejtőn vett házat, ahonnan együtt
csodáltuk a kilátást.
Aztán valami elkezd motoszkálni a fejemben.
– Delia!
– Tessék?
– Ez a ház… Grayson vette?
–  Ő építette. Sok évvel ezelőtt vette a telket, de sokáig nem
kezdett vele semmit. Aztán jött az életébe… – magyarázza Delia,
és körbepillant, hogy Amelia hallja-e – Melia anyja, és
megpróbálta eladni, de végül nem felelt meg neki egyik ajánlat
sem. Amelia születése után építette a házat. Aztán Yvonne
elment.
Kapkodok a levegő után. Ó, Istenem! Ő vette a telket! Övé a
föld, övé a mi helyünk!
– Ó! – mondom, mert csak ennyit vagyok képes kinyögni.
 y gy p y g
Képtelen vagyok megszólalni, csak bámulok kifelé az ablakon.
– Mi a gond? – kérdi Delia.
– Semmi – rázom meg a fejem. – Nagyon szép a kilátás.
–  Igen. Jó lehet Parkersonnak lenni, meg tudsz venni egy
egész hegyoldalt…
Teszek még néhány lépést, egyre hevesebben ver a szívem.
Minden itt van. Minden közös emlék, minden egyes remény és
álom, melyet folyton a semmibe suttogtunk. Minden. Könny
gurul végig az arcomon, és rádöbbenek, hogy mennyire
szerelmes vagyok belé.

–  Jess! – hallom Grayson hangját halkan a távolból, pedig a

karjaiban vagyok.
Nem akarok felébredni ebből az álomból.
Érzem az illatát, az ajka a számon. A titkos búvóhelyünkön
vagyunk, és semmi más nem érdekes.
– Jessica – mondja halkan és buján –, szerelmem!
Szerelmemnek hív, és én képtelen vagyok visszafogni magam.
Két kézzel megragadom, de nem érem el. Felnyögök, és
megpróbálom magamhoz húzni.
– Gray, kérlek! – könyörgök. – Ne hagyj el, kérlek!
Mindketten tétovázunk kissé.
– A francba! – szitkozódik, és az orrát az enyémhez dörgöli.
Egészen közel.
Itt van.
– Szükségem van rád! – vallom be.
A homlokát az enyémhez érinti, és halk morgást hallat.
– Megölsz engem!
–  Szeress engem! – könyörgök neki, és végigsimítom a
borostáját.
– Mindig szerettelek!
Mosolygok, mert nagyon jó érzéssel tölt el.
 – Én is mindig szerettelek, csak féltem.
Grayson megsimogatja az államat, majd az ajkamhoz ér.
– Mitől?
Az álomban nem félek elmondani neki. Behunyom a szemem,
a bőrömön érzem Grayson szenvedélyét és hevét.
– Attól, hogy elveszítelek. Nem akarlak elveszíteni soha!
Nagyot sóhajt, mintha valami bántót mondtam volna. Érzem,
hogy elhúzódik, én pedig kapaszkodom belé.
– Ne!
– Ébredj fel, szerelmem! Kelj fel!

Kinyitom a szemem, a szám ki van száradva. Grayson itt van, és

fölém hajol. Én pedig… Egy ágyban fekszem, amely nem is az
enyém.
Az ő ágya. Az ágyában fekszem, ő pedig mellettem.
– Álmodtam? – zihálom.
– Igen – mondja, és megfogja a tarkóját.
– Ó, atyám! – teszem hirtelen a kezem a szám elé.
– Igen.
–  Ó, Istenem! – ismétlem meg, amikor tudatosodik bennem,
miről is szólt az álom. Róla álmodtam, és nem a balesetről.
Felülök az ágyban, a szívem hevesen ver.
– Tudod, hogy ez mit jelent? – kérdem izgatottan.
Megvakarja a homlokát, aztán az orrát.
– Talán azt, hogy miután mindent hallottam, most megyek, és
veszek egy hidegzuhanyt…
–  Nem! Ez azt jelenti, hogy rólad álmodtam. Rólunk. Nem a
balesetről. Azt jelenti, hogy két hónap után először nem
ugyanaz a rettenetes rémálmom volt!
Majd szétvet a boldogság. Arra gondolok, hogy ilyen lehet, ha
megtörténik a csoda.
– Álmodtál, amikor beléptem.
Közelebb kúszom hozzá. Boldognak érzem magam, és tele
vagyok élettel.
 – Igen, de most nem a haldoklást éltem meg. Nem zuhantam
őrült sebességgel a föld felé, nem reszkettem félelmemben,
hogy soha többé nem látlak viszont!
Egyenesen a szemembe néz, nagyon közel van hozzám, és a
szívem egyre hevesebben ver.
– Ettől féltél?
Érzem, hogy a forróságtól lángra lobban az arcom, és
bólintok. Dr. Warvel kívánsága volt, hogy legyek őszinte. Hát
íme…
–  Igen. Még most is félek. Melletted lenni még mindig olyan
érzés, mintha a mennyben lennék. Aztán jön a zuhanás…
– Ezzel nem vagy egyedül.
Megdöbbent a vallomás.
– Félek, hogy bántani fogjuk egymást – mondom neki.
– Most is azt tesszük.
Igaza van. Ez a huzavona egyikünknek sem tesz jót.
Becsapjunk magunkat, ha azt képzeljük, hogy ez az ördögi kör
így folytatódhat. Őrület az egész, és mindig elhibázzuk.
– Grayson! Ez a ház… – kúszom hozzá közelebb.
Napfelkelte van, gyönyörű fényben úszik az egész szoba. A mi
közös búvóhelyünkön, a hegyen semmi rossz nem történhet
velünk. Legalábbis én mindig így képzeltem.
Lehunyja a szemét, és elfordítja a fejét.
– Nem tudtalak elengedni, Jess!
– Miért?
– Mit gondolsz, miért? – néz rám vissza nevetve.
– Miért nem mondtad el nekem? – kérdem.
Grayson végigsimítja dús, göndör, barna haját és felnyög.
–  Mikor is jártál itt utoljára? Sokáig nem jöttél, és én azt
hittem, nem lesz hatással rám, ha újra látlak. Ha minden rohadt
napon tudtam létezni ebben a házban, ha ki tudtam nézni az
ablakon, akkor mi baj lehet?
Nem igazán értem, hogy mire gondol, de nem vágok közbe.
– Aztán egyszer csak visszajöttél. Feltűnsz itt hirtelen, megtört
vagy, és még mindig gyönyörű. De már nem vagy az enyém.
Elhagytál. Rohadtul te hagytál el engem, és nekem ezen túl
kellett lépnem. De most felszakítottad az évekkel ezelőtt
begyógyult sebet. Olyan, mintha újra véreznék. Minden zavar,
még az a hegycsúcs is, ha kinézek az ablakon. Megváltoztunk, és
a mostani énünk éli a maga hamis életét, én meg itt ülök, és úgy
teszek, mintha nem számítana, hogy itt vagy mellettem
karnyújtásnyira. Én azért vettem meg ezt a telket, mert ez a
hely a miénk volt. Az emlékek…
Felemelem a kezem, és a karjára teszem, mert muszáj
megérintenem.
–  Elhagytalak, és többé nem mondhattam ki a neved. Én
hagytalak el téged, és megtiltottam magamnak, hogy beszéljek
rólad, mert amikor mégis szóba hoztalak, a szívem majdnem
megszakadt.
Megfogja a kezem, és gyönyörű szemében látszik, hogy millió
kérdésre vár választ. Szeretném, ha megcsókolna.
Egyetlen éjszaka ebben a házban elűzte a rémálmokat. Miatta
történt így.
Újabb egy perc csend után hüvelykujjával végigsimítja a
tenyeremet.
–  Tudod… Mi ketten vagy az ágyban kötöttünk ki, vagy
elhagytuk egymást. Én mindig akartalak téged, Jess! Nem tudok
neked ellenállni. Nem vagyok olyan erős.
– Talán nem kéne ellenállnunk tovább…
Megszegem az ígéretemet, és megcsókolom. Grayson azonnal
viszonozza. Az ágyra lök, kezébe fogja az arcomat, és
visszacsókol. Aztán megfordul velem együtt. Én vagyok felül, és
egyetlen másodpercet sem késlekedem. Ki tudja, mikor ébred
fel valamelyikünk az álomból, vagy gondolja meg magát.
Elvégre megvolt az oka a távolságtartásnak. Mert ez az egész
nagy baromság!
El fogok menni a városból.
Ő itt marad.
Szakítani fogunk. Ez az igazság.
De ez a csók álomszerű, és nekem eszemben sincs felébredni.
 Házat épített ott, ahol egymásba szerettünk, és kizárt, hogy
most képes legyek távol tartani magam tőle.
Az ajkunk összeér, én felnyögök, majd végigcsókolom
borostás állát. Annyira dögös így! Távolról sem tökéletes, de a
legvonzóbb férfi, akit ismerek.
Megharapom a fülét, majd az ajkára tapasztom a szám. Ő
csókolt meg életemben először. Ő volt az első szeretőm. Az első
szerelmem. Bár életem nagy részében eljátszottam, hogy nincs
jelentősége, a testem máshogy emlékszik rá.
–  Megőrjítesz! – szólal meg, és mély hangja visszhangzik
bennem. – Csak rád tudok gondolni! A szádra… A szádra
emlékszem.
A hajamba túr, és megcsókol. Én is őt, és hagyom, hogy a
testem szorosan hozzá simuljon.
– Nincs visszaút.
– Nincs visszaút. Mindig szeretni foglak!
Most is szeretem. Rajta ülök, és érzem a merevedését.
Hiányzott az érintése. Életre kelt, mint senki más.
Felemeli a pulóverem, és tenyerének durva tapintását érzem
a hátamon. A pólóm a földre hull, lehúzza a melltartómat, és
tenyerébe veszi a mellem. Istenem, milyen jó érzés! Érzem,
hogy így helyes, és semmi másra nem vágyom jobban, mint
hogy újra a testemben érezzem őt, hogy újra az enyém legyen.
Annyira hiányzott!
Hátrahajtom a fejem, ő pedig a szájába veszi a mellbimbómat.
Megnyalja párszor, én pedig halk és rekedt nyögést hallatok.
– Olyan jó érzés – suttogom halkan.
– És annyira valós!
Rápillantok, mert elakad a szavam attól, amit mond.
– Gray!
– Csak azt ne mondd, hogy álljak le.
– Ezúttal nem mondom.
Ha nem itt lennénk, talán képes volnék rá. De itt és most
kizárt. Az ágy a hatalmas ablakokkal szemben áll, és csodás
panoráma nyílik a kilátó felé. Nem is értem, hogy volt képes
létezni itt. Én belehaltam volna. Két másodperc ebből a
 p
látványból elég volt ahhoz, hogy élve faljon fel. Grayson meg
nap mint nap ebben élt. A közös múltunk vette körül.
Megint megfordul és megfordít. Leveszi a pólóját és a
szemembe néz.
– Tudod, hányszor vágytam erre titkon? Tisztában vagy vele,
hányszor kerestelek magam mellett? El tudod képzelni, hány
reggelen őrjített meg ez a kilátás? És akkor egyszer csak
visszajöttél. Most meg itt vagy, és a rohadt életbe, Jess, én
képtelen vagyok megint eltolni téged magamtól!
Olyan érzelmes hangon szól hozzám, hogy megadom magam.
Szólni szeretnék, de nem megy, mert szédülök.
A tenyeremet a mellkasára teszem.
– Szerelmem. Mi. Én. Sajnálom.
Azt akartam mondani, hogy „szeretlek, és sajnálom, hogy
elhagytalak. Szükségem van rád, és most végre az van, aminek
mindig lennie kellett volna: együtt vagyunk”.
– Ne mondj semmit! Nincs szükségem a szavakra, szerelmem!
– hajol közel hozzám.
Könnybe lábadt szemmel bólintok. Gyengéden megcsókol, és
én azért imádkozom, hogy érezze minden gondolatom.
Kissé felemelkedik, és letörli a könnyeket az arcomról.
– Mondd, hogy nem álmodunk!
– Nem álmodunk. Azt tudnám – mosolygok rá.
Kisimul a szeme körül a ránc, és elmosolyodik.
– Tudnád?
– Csókolj meg! – bólintok.
Ahogy közelíti ajkát a szám felé, egy alig hallható zaj töri meg
a csendet, mire mindketten a forrása felé fordítjuk a fejünket.
Kinyílik az ajtó, és egy lágy, álmoshang szólal meg.
– Apa!
Felocsúdni sincs időm, Grayson az oldalára fordul, én pedig
az ágyról a földre esem.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Grayson

A francba! Rohadt életbe! A francba!

Na jó, le kell nyugodnom! Ha a gyerek besétál a szobába,
amikor épp házaséletet élsz, akkor az első számú szabály, hogy
ne akadj ki.
–  Amelia! Te még fent vagy? – kérdem kissé magas hangon,
úgyhogy megköszörülöm a torkomat, hogy helyrehozzam a
hibát. – Szia, édesem!
– Hazajöttél – mondja Amelia, és megdörzsöli a szemét.
Felkapom gyorsan a pólómat, és az ágy mellé pillantok.
Jessica is villámgyorsan magára kapja a ruhát.
– Csak most érkeztem – hadarom zavaromban.
– És hol van Jessica? – kérdi Melia.
Jessica felpattan, és kontyba köti a haját.
– Szia! Itt vagyok, Melia! Jól aludtál?
Jessica ajka duzzadt kissé, és olyan idegesen pillant rám,
mintha tudnom kéne, hogy most mi legyen. Ez az egész nekem
is új. Eddig csak két nő járt ebben a házban: Stella és anyám.
– És miért voltál a földön? – kérdi Melia kissé oldalra döntve a
fejét.
– Rossz álma volt – magyarázom ostobán.
Az én intelligens kislányom csodálkozva néz rá.
– A földön aludtál?
–  Ha rosszat álmodom, néha legurulok az ágyról –
magyarázza Jessica, és megköszörüli a torkát.
Amelia odasiet Jessicához.
–  Jól vagy? Én is szoktam rosszat álmodni. Apa mindig segít.
De azért én nem esem le az ágyról.
Jessica mosolyogva Meliára néz, utána rám. Megigazítom a
gatyám, és próbálom elrejteni az erekcióm.
– Azt hiszem, nemsoká jobban leszek – mondja Jessica.
Biztos vagyok benne, hogy ezzel arra a pillanatra gondol,
amikor Melia újra magunkra hagy minket, és ott folytatjuk, ahol
abbahagytuk.
Melia az ágyra ugrik, és magához szorítja pihepuha, viseletes
plüssmackóját.
– Tiéd lehet a bújcimaci!
– Tényleg?
– Még babakoromban kaptam, távol tartja az álomszörnyeket.
– Nos, akkor nem vehetem el tőled.
– Akkor osztozzunk rajta – ajánlja fel.
–  Ez nagyon kedves tőled – válaszolja Jessica, és finoman
megérinti Melia orra hegyét. – Azt hiszem, hogy már nem is
olyan borzalmasak azok az álmok.
– Segítettél Jessicának? – kérdezi Melia felém fordulva.
– Azt hiszem – válaszolom, és majdnem elnevetem magam.
–  Jessica aludhat az én szobámban. Te meg elűzöd az
álomszörnyeket.
Az én édes pici lányomnak fogalma sincs róla, mi mindent
szeretnék tenni Jessicával az éjjel.
Témát váltok, hogy ne Jessicán járjon az agyam, meg az
ágyon, a csókon, és közben gondosan az ölemben tartom a
párnát.
– Édesem! Miért nem mész le a konyhába, és nézed meg, hogy
mit hagytam neked a pulton? – javaslom Meliának.
– Hoztál nekem ajándékot? – derül fel Melia arca.
–  Alex bácsi küldött neked valamit, de talán akad olyan
ennivaló is, amit szeretsz.
– Fánk?
– Hát, menj és nézd meg! – vigyorgok.
 j g gy g
Ez a gyerek semmit sem szeret jobban a fánknál, és én most
hálát adok érte, hogy ez eszembe jutott. Melia egy szempillantás
alatt eltűnik a szobából, ketteseben hagyva minket Jessicával.
Megfogom a csuklóját, és visszahúzom az ágyra. Felnevet, és
meg kell csókolnom, hogy emlékeztessem rá őt és magamat is,
hogy mi történt az imént.
– Ma éjjelre átviszem a húgomhoz, aztán szeretkezem veled –
mondom.
– Igazán? – érinti meg az ajkam.
– Ez most egy nem? – húzom fel a szemöldököm kihívóan.
– És mi a helyzet Ameliával? Meg az összes aggodalommal? –
kérdi.
Oliver szavai visszhangoznak a fülemben, hogy vajon mi éri
meg a kockázatot… Nem tudom, hogy mennyi ideig
szerethetem. Lehet, hogy újra elveszítem. De ha meg sem
próbálom? Rápillantok, és egyből tudom a választ.
–  Tudom, hogy ami köztünk van, nem tarthat örökké.
Óvatosnak kell lennünk.
– Titokban is tarthatjuk – helyesel.
–  Rendben, köztünk marad. Elvesszük, amit csak tudunk, és
soha senki nem tudja meg.
Rám néz, mintha keresne valamit, aztán bólint egyet.
– Rendben. Ma éjjel!
Szájon csókolom. Az eszemet sem tudom, mikor vártam
ennyire utoljára az éjszakát.

–  Tartozol nekem! – mondom Stellának. Körbejár a házban és

pakol.
–  Már törlesztettem az összes adósságomat feléd, kedves
bátyó! Nem tudom ma elhozni, mert mással leszek elfoglalva.
Például azzal, hogy elkerüljem apádat.
Ja, persze! Ő az én apám.
 –  Stella, esküszöm, semmit sem kérek többet tőled, de ma
muszáj!
– Állandóan kérsz tőlem valami szart…
Számítottam a segítségére. Egyébként mindig kisegít,
különösen, ha Meliáról van szó. Persze egyszer hallgatok az
életben a szívemre, pontosabban a farkamra, és tessék!
– Oké, de tegnap is te vigyáztál volna rá, és lepasszoltad.
Ledobja a kezéből ruhát, amit éppen hajtogatott, és nagy
szemekkel mered rám.
– Te most szórakozol? A vihar volt az oka. Eszemben sem volt
lepasszolni. Esküszöm, Grayson Parkerson, ha csak egy kicsit is
ezt sugalltad neki, kiverem belőled a szuszt!
A húgomat szinte elfújja a szél, szóval ennek nem sok esélyt
adok, de ahogy most rám néz, abban van egy jól irányzott
félelemkeltés.
– Ilyesmiről szó sincs.
Megkönnyebbülten felsóhajt.
– Akkor jó. Sajnálom, hogy ma nem tudom elhozni. Tudod jól,
hogy mennyire szeretem, ha itt van.
– Mi a program? – kérdem.
– Semmi közöd hozzá. És neked?
– Semmi közöd hozzá – ismétlem.
Stella megfordul, és olyan tekintettel mered rám, mintha
olvasni tudna a gondolataimban.
– Hogy mennek a dolgok Jessicával és Ameliával?
Atyám! Ki nem állhatom a testvéreimet!
– Jól.
– Az szuper. Történt bármi különös?
– Nem.
Csak csókolózni kezdtünk, aztán ránk nyitottak, és ezt nem
mondjuk el senkinek.
– Akkor jó. Arra gondoltam, hogy elhívom ma este.
Összeszorítom az állkapcsomat, és egy szót sem szólok. A
húgom ugyanis éppen provokál, de én nem ülök fel neki. Fő,
hogy a szerepemben tudjak maradni.
– Biztos tetszene neki az ötlet.
 –  Biztosan – bólogat. – Nem mozdul ki gyakran, és senkivel
sem találkozott az utóbbi időben. Nem hinném, hogy randizott
egyáltalán.
– Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel a szerelmi élete.
–  Nem igazán – vigyorog Stella –, de mi, kisvárosi lányok
mindenben segítjük egymást.
– Ez a ma esti program? – kérdem.
–  Szeretlek – mondja Stella. Odalép hozzám, és kezébe veszi
az arcomat. – De ehhez tényleg semmi közöd!
Nagyanyám mindig megcsipkedte az arcomat, és rettenetesen
utáltam. Valószínűleg tőle tanulta ezt a tapizást.
– Egyetlen éjjel. Csak ezt kérem tőled! – Dühösen zihál, ezért
muszáj előrukkolnom valamivel. – Jessnek és nekem… Nos,
hát… Beszélnünk kell.
– Beszélgetni?
– Igen. Beszélgetni, nem is keveset.
Mocskos szavak lesznek. Mert levetkőztetem.
– Ó, már értem! Akkor lemondom a programot, és vigyázok az
unokahúgomra – Meg sem tudom köszönni, mert az orrom előtt
lengeti a mutatóujját. – És egy szót sem akarok hallani
legközelebb, amikor szívességet kérek tőled!
–  Jól van, jól van! Befogom a szám! – emelem a magasba a
kezem.
–  Már most bánom, hogy beadtam a derekam. Te vagy a
legrosszabb a Parkerson fivérek között! Lyukat beszélsz a
hasamba!
– Te vagy a legjobb húgom!
– Én vagyok az egyetlen…
A bejárati ajtóhoz kísér. Kilépek a küszöbön, és hálát érzek,
hogy a szüleim nem álltak meg Alexander után, és még két
testvérrel, Oliverrel és Stellával ajándékozott meg a sors.
Homlokon csókolom.
– Ezért vagy a legjobb!
–  Persze, persze. Na, most indulj, hogy fel tudjam hívni a
srácot. El kell mondanom a rossz hírt, hogy sajnos nem dönt
meg ma éjjel.
Bekapcsol a védelmezési ösztönöm, és nagy szemekkel
bámulok rá.
– Ki a fene az a srác?
– Elég! Harminc is elmúltam, szűz sem vagyok már, úgyhogy
tartogasd az energiád másra – mondja, és lép pár lépést felém. –
Hozzátenném, hogy nem vagyok hülye. Pontosan tudom,
mennyit fogsz beszélgetni ma este. – Meg sem tudok szólalni, és
már be is vágja az ajtót az orrom előtt. Mondjuk nem is baj,
hogy kitalálta.
 HUSZADIK FEJEZET

Jessica

Egyfolytában rázom a lábam, és képtelen vagyok letörölni a

vigyort a képemről.
– El szeretné mesélni, hogy mitől ennyire intenzív az érzelmi
reakciója ma? – kérdi dr. Warvel.
– Tessék? Ja! Igen, csak… Hát, sok minden történt.
– Most csak a szavakat keresi, vagy megint előjött a dadogás?
Összekulcsolt kezem az ölembe teszem.
–  Nem, most nincs gond a beszéddel, inkább csak ide-oda
ugrálnak a gondolataim.
–  Azt látom – mosolyog kedvesen. – Meg szeretné osztani
velem?
Itt biztonságban érzem magam, és tényleg szeretnék
elmesélni neki mindent. De nagyon tetszik az ötlet, hogy ami
köztünk van Graysonnal, az köztünk is marad. Nem számít,
hogy ki mit gondol róla. Mi akarjuk így.
– Nem is tudom.
–  Értem. Szeretném emlékeztetni rá, hogy itt nincs ítélkezés.
Csak segíteni szeretném a gyógyulását.
– És nagyon sokat segített is.
–  Ennek igazán örülök. Az együtt töltött idő alatt nagy
előrelépés történt. Az agyi folyamatok egyértelműen javuló
tendenciát mutatnak, a gyógyulás útjára lépett. Az elsajátított
technikát alkalmazni tudja, és megtanult kezelni minden
váratlan helyzetet.
– Egyet kivéve – morgok magamban.
– Mi volna az? – kérdi dr. Warvel fejét kissé oldalra döntve.
– Nem mi, hanem ki… Grayson.
– Igen. Határozottan ellenezte, hogy szóba hozzuk.
Kedvelem a terapeutámat, de azt nem bírom, ha kritizál. A
szívem mélyén nem elleneztem semmit. Tisztában vagyok az
érzéseimmel, mindig is tisztában voltam, egyszerűen csak nem
akartam szembenézni vele. Nagy különbség.
– Nos, ez némiképp változott.
– Történt valami?
Talán el is mondhatnám neki. Őszintének kell lennem, és
dolgoznom kell ezen az egészen. Ma este meg fognak változni a
dolgok. Mert ha két ember, aki szereti egymást, lefekszik
egymással, óhatatlanul változik a köztük lévő viszony.
Azt azonban nem tudom, hogy milyen irányba.
Milyen címke aggatható erre? Barátok vagyunk? Barátok,
akik szerették egymást? Barátok, akik tagadják, hogy a ma éjjel
változtatna kettejük kapcsolatán?
Kifújom a levegőt, és a szavak is kibuknak vele. Mindent
elmondok az Ameliával töltött estéről. Elmesélem, hogy
Grayson megvette a telket kilátással az egykori titkos
búvóhelyünkre, és házat épített rá. Beszélek az álomról is.
Sorsdöntő pillanat ez számomra.
–  Miért nem akarta elmondani ezt a nagy hírt? – kérdi dr.
Warvel mosolyogva. – Hiszen nem volt a rémálma.
– Tudom. De még mindig nem vagyok biztos benne…
– … hogy álmodott-e a balesetről?
– Talán álmodtam róla – mondom bólogatva – a másik álmom
előtt.
– Na jó, akkor vegyük a legrosszabb esetet. Akkor megint volt
rémálma. Mit számít? Nem arra ébredt, hogy a szíve majd
kiugrik a helyéről, és fetreng az izzadtságban. Ha volt is, csupán
múló álom, és nem kellett újra átélnie. A kérdés az, hogy így
számít-e egyáltalán?
 Hátradőlök a székben, és igyekszem feldolgozni a hallottakat.
Akkor talán mégsem a rémálomtól rettegek. Ha nem emlékszem
rá, és nem is keltem fel miatta, ha nem éltem meg a rettegést,
akkor vajon eltűnt a problémám?
– Nem akarom elkiabálni. Lehet, hogy egyszeri eset volt.
Látom a pillantásán, hogy fején találtam a szöget.
– Azért van más változás is.
– Igen. Például az, hogy Grayson ágyában aludtam. A holmijai
között.
– Visszatért abba a világba, amelyről rég lemondott.
A terápia nem mindig fáklyásmenet…
– Amivel sokat küszködtem…
–  Akkor gondolkodjunk kicsit együtt, Jessica – mondja, és a
térdére könyököl. – Ha szeretne találkozni ma Graysonnal, és
aztán el tudja engedni az egészet, akkor tegye azt. Ha inkább
hozzá akar menni feleségül, vagy elfutna előle, akkor az is az ön
választása. Én csak annyit szeretnék elérni, hogy tudatosan
hozza meg a választását. Azért, mert csak Grayson mellett érzi
biztonságban magát? És miért? Nincs jó, vagy rossz válasz, csak
az igazság.
–  Az az igazság – pillantok fel rá –, hogy szeretem, és azért
érzem vele biztonságban magam, mert soha nem bánt.
– Az jó.
–  Azért találkozom vele ma este, mert képtelen lennék nem
elvenni, bármit is kínál.
Dr. Warvel kihúzza magát, és keresztbe teszi a lábát.
– Most már csak az a kérdés, hogy végül mindketten feladják,
vagy úgy fogják fel, mint egy áldást?

Minden pocikámat megmostam, ledörzsöltem, leborotváltam,

ahol kellett. A terápiáról jó érzéssel jöttem el. Tisztában vagyok
a határaimmal, és tudom, hogy arra van szükség, hogy továbbra
is őszinte legyek magamhoz. Tudnom kell azt is, hogy Grayson
mit akar.
Semmi komoly. Érzünk valamit egymás iránt, de tudjuk előre,
hogy mi ennek a vége. Legalábbis én így látom.
Dr. Warvel azt javasolta, hogy beszéljük meg az elvárásokat,
húzzuk meg a határt.
Én tényleg vágyom rá.
De dr. Warvelnek igaza van, ezért egy órával a találka előtt a
szobámban állok a telefonnal a kezemben, benne egy hosszú
üzenet, melyet nem küldtem el.

Én: Tudom, hogy mindketten felnőttünk, de bennem él még

a kislány, aki mindig másképp fog nézni rád. Csak biztos
akartam lenni benne, hogy miután megléptük ezt a nagyon
felnőtt lépést (amit én nagyon szeretnék), egyikünk sem
gondolja sem többnek, sem kevesebbnek az egészet, mint
ami. Szóval szeretném megkérdezni, hogy neked mit jelent
ez az egész?

A küldés gomb felett van a kezem, és hol győzködöm magam,

hol pedig lebeszélem magam róla, hogy elküldjem.
– Küldd el, Jessica! Csak küldd el! – mondom magamnak. – Mi
a legrosszabb, ami történhet? Hogy mégsem lesz szex?
Az tragédia lenne! Elég rég volt utoljára orgazmusom.
Lehunyom a szemem, és úgy nyomok a telefon
érintőképernyőjére, hogy a sors vezesse a kezem. Vagy elmegy,
vagy nem, de legalább nem kell látnom.
Hallom az üzenetküldés hangját, és összeugrik a gyomrom.
Elküldve.
Most várhatom a választ…
Ezért nem jártam senkivel az elmúlt években. Ebből semmi jó
nem sül ki. Nem is értettem a barátaimat, akik élvezték ezt a
csiki-csukit. Én ki nem állhatom. Olyan férfira vágyom, aki azt
mondja, hogy „kislány, szeretlek, szeretni foglak, és az együtt
töltött idő igenis fontos nekem”.
Ez azért sokkal jobban hangzik.
 A telefonom jelez, és émelygek, amikor a kezembe veszem.

Grayson: Azt jelenti, amit akarjuk, hogy jelentsen.

Csodálkozva nézem a sorokat. Ez aztán sokat segített,

mondhatom!

Én: Akkor ezt letisztáztuk.

Grayson: Neked mit jelent?

Mindjárt kiokádok az ablakon. Nem akarok sebezhető lenni, a

fenébe is! Azt akarom, hogy először ő mondja meg, hogy ne
érezzem hülyén magam, miután elárultam neki, hogy nekem
mit jelent. Ugyanakkor nem vagyok már tizenhat éves,
felnőttem. Őszintének kell lennem!
És a terápiát is abbahagyom. Állandóan olyan dolgokkal kell
szembenéznem, amivel eszemben sincs.

Én: Sokat jelent. Azt jelenti, hogy attól még, hogy senkinek
nem mondjuk el, én tudni fogom. Nekem sokat számít.

A képernyőt nézem, és várom a kis pöttyöket, ami mutatja,

hogy legalább gépeli a választ. De semmi.
Nagyszerű! A hülye érzéseimre hallgattam, őszinte voltam, és
lám, ez lett belőle. Ezt jól elcsesztem! Lefeküdhettem volna egy
nagyszerű pasival, ami nagyon-nagyon boldoggá tett volna!
Most pedig megrekedtem, mert hallgattam az agyturkászra,
aki erősködött, hogy ki kell mondani, mit is jelent ez az egész
számunkra. Mindezt azért, hogy ne sérüljek ebben az egészben.
Most azon morfondírozom, hogy visszaírjak-e. Mondhatnám,
hogy csak vicceltem, és meztelenül várok rá, de ez annyira
idétlenül hangozna.
Átkozottul bonyolult ez az egész. Jaj, miért is kell szeretnem
őt? Miért nem mással találkozom ma este? Lehetne olyasvalaki,
akivel nincs közös múltunk. Például Jack.
 De azért nem mással találkozom, mert rajta kívül nincs senki
más. És ez a legszomorúbb az egészben.
Tizenöt perc is eltelt már, és Grayson még mindig nem
válaszol. Az ágyra fekszem, elönt a szégyen, és visszautasítva
érzem magam. Nagyot sóhajtok és úgy döntök, hogy belebújok a
pizsamámba. Sokkal jobban járok, ha levetem ezt az amúgy is
kényelmetlen csipke fehérneműt.
Épp felállok az ágyról, amikor zörgést hallok az ablakon. Oda
sem fordítom a fejem, és már mosolygok, mert pontosan tudom,
hogy csak egy bizonyos valaki állhat ott. Senki más nem csinált
ilyet azelőtt, csak ő. Odafutok, kinyitom, és meglátom Graysont.
Az ablakpárkányra könyökölök, és fülig ér a szám, mint egy
szerelmes tininek. Grayson az oka. Miatta él bennem a remény,
és miatta nem gondolom, hogy az élet csak rémálmokból áll.
– Hát te mit csinálsz itt?
– Gyere le és megmutatom!
–  Nem válaszoltál az üzenetemre – mondom, és érzem, hogy
kalapál a szívem.
Játékos vigyor jelenik meg az arcán, és kiveszi a zsebéből a
telefont. Pár másodperc múlva jelez a telefonom.
–  Mindjárt visszajövök! Üzenetem érkezett – mondom, és a
telefonomért loholok, mert azonnal látni akarom, hogy mit
válaszolt.

Grayson: Nekem is sokat jelent.

A szívemhez szorítom a telefont. Erőt kell vennem magamon,

hogy ne rohanjak oda hozzá azonnal. Aztán eszembe jut dr.
Warvel, és a beszélgetés az elvárásokról. Mindkettőnknek jelent
valamit, vagyis mindketten sérülni fogunk ebben. Ugyanakkor
ez mindenre igaz az életben, nem? Kockázatot vállalunk,
beletesszük a szívünket, és olykor nem ússzuk meg szárazon.
Ami pedig őt illeti, nem akarok olyat tenni, amit egész
életemben bánnék.
Megvette a telket, megépítette a házat, és egy részem – igaz,
nagyon hülye részem – azt szeretné hinni, hogy csak azért tette,
mert végig rám várt.
Visszasietek az ablakhoz, ránézek, és közben az ujjam a
telefon képernyőjén tartom, mert tudom, hogy választ vár.

Én: Nem szeretnék sérülni ebben, és azt szeretném, ha te

sem sérülnél.

Felnéz rám, majd a telefonra pillant.

Grayson: Akkor ne kényszeríts rá, hogy felmásszak. Gyere

le, Jessica!

Én: Megyek!

Nem volt kétséges, hogy lemegyek hozzá.

Szaporázom a lépteimet, kettesével szedem a lépcsőfokokat,
hogy minél előbb lássam. Leérek a bejárathoz, és zihálva
kinyitom az ajtót.
Ott áll Grayson, és rám vár.
Olyan, mintha minden türelmünk elfogyott volna ebben
pillanatban. Hagytuk múlni az időt, de most már nincs egyetlen
másodpercünk sem. Az idő lejárt, és minden további várakozás
megölne mindkettőnket.
Grayson gyors mozdulattal kezébe veszi az arcom, és az
ajkamra tapasztja a száját. Kétségbeesés, vágyakozás és
elszántság van ebben a csókban. Szorosan ölelem, hagyom,
hogy csókoljon, és viszonzom a csókját. Egy percre sem
engedjük el egymást, úgy araszolunk befelé. Belököm az ajtót
magam után, majd hirtelen mindketten megtorpanunk.
– Anyukád?
– Dolgozik – vágom rá, és újra elmerülünk egymásban.
Grayson felkap, a lábammal körbefogom a derekát, és ő
cipelni kezd felfelé.
– A harmadik ajtó…
– Tudom.
Beletúrok sűrű, barna hajába, és vigyorgok. Számtalan
kérdésem van. Tudni akarom például, hogyan tovább, de most
jobban kívánom őt, mint a válaszokat. Nem érdekel!
Semmi sem állíthat meg, senki és semmi nem vehet el tőle.
Belépünk a szobába, és az ajtónak taszít. A fejem mellett
támaszkodik a falon, és egész testével körbezár.
– Nagyon kívánlak!
– Igen?
– Ó, igen!
– Én is téged!
Grayson a fülemhez hajol.
–  Itt teszlek magamévá, mert nem tudok… Kurvára nem
tudok tovább várni!
Lehunyom a szemem, mély hangja visszhangzik bennem. A
testemben lüktet a vér, és felforrósítja minden porcikámat.
– És aztán mi lesz? – kérdem.
– Aztán elviszlek magamhoz és újra megteszem – mondja, és
megcsókolja a nyakam. – Aztán újra… – Az ajka lejjebb csúszik a
torkom felé. – … és megint!
– Ez aztán a kitartás! – nyögöm zihálva.
– Miattad le sem hunyom a szemem egész éjjel, szerelmem.
Ha nem szorítana a falhoz, és nem tartana meg, biztosan
elájulnék. Atyaég!
Újra megcsókol, mintha megpecsételné vele az ígéretét, és
szinte kétségbeesetten vetkőztet. Lehúzza a pólómat, én pedig a
bőrövével ügyetlenkedem.
Nincs ebben semmi finomság, sem óvatosság. Képtelenek
vagyunk akár még egy percet is várni, érezni akarjuk egymást.
A nadrágja gombjával szerencsétlenkedem, ő pedig a szájába
veszi a mellbimbómat, és erősen szívja.
Megragadja a csuklómat, a fejem fölé emeli, és a falhoz
szorítja a kezem.
– Maradj így! – parancsolja. – Ne mozdulj!
– De…
–  Ne mozdulj, vagy nem folytatom! Higgy nekem, azt nem
akarnád.
Ó, atyám! A jéghideg ajtónak nyomódik a hátam, és engem
 y j g g j y g
mégis elönt a forróság. Sőt, az egész szoba lángba borult.
Lehúzza a bugyimat, és térdre ereszkedik.
– Gray!
– Egy tapodtat sem! – figyelmeztet megint.
Remegni kezdek, ő pedig végignéz a testemen, amitől egyre
gyorsabban kapkodok levegő után.
–  Éveken át álmodtam rólad – mondja halk, rekedt hangján,
és ujjai finoman végigsiklanak rajtam, alig érintve a bőrömet. –
Annyira valóságos volt. Megesküdtem volna rá, hogy
megtörtént. – A keze feljebb csúszik a lábamon. – Az ízedre, a
hangodra, a tapintásodra gondoltam. – Hátrahajtom a fejem, és
lágy nyögés hagyja el a szám. – Gondoltál rám, Jessica?
Gondoltál arra valaha, hogy vajon milyen lenne újra együtt
lenni? Hogy milyen érzés lenne velem?
–  Igen – ismerem be nyöszörögve, és csak azt akarom, hogy
folytassa.
–  Akkor jó! – mondja, a vállára emeli az egyik combomat, és
az ajkát a lábam közé tapasztja.
Tudom, hogy nem szabadna megmozdulnom, de kénytelen
vagyok. Beletúrok a hajába, és megmarkolom a tincseit, amikor
a nyelve a csiklómhoz ér. Abbahagyja, és ködös tekintettel rám
néz. Hallani a gyors lélegzetét.
– Kezek! – mondja.
Majdnem elsírom magam, de visszateszem a fejem fölé.
Nem várat meg, ott folytatja, ahol abbahagyta: nyal, szív, és a
nyelvével köröz a csiklómon. Ennél jobban nem is csinálhatná.
Erősen tartja a testem, és szinte megőrjít.
–  Grayson, kérlek! – könyörgök neki. Fogalmam sincs, hogy
mire kérem, de szükségem van rá, ebben biztos vagyok.
Szélesebbre tárja a lábaimat, és a nyelvével belém hatol.
Aztán visszatér a csiklóhoz, és közben a hüvelyembe nyomja az
ujját. Úgy érzem, kezdem elveszíteni az eszméletem.
Sikítok, mert életem legintenzívebb orgazmusát élem át.
Gyorsan érkezik, és kérlelhetetlenül. Hirtelen tehetetlenül lóg a
testem, a lábam nem bírja a súlyomat, de Grayson megtart, és
én biztonságban vagyok.
 g gy
Amikor újra képes vagyok kinyitni a szemem, már rajtam
fekszik, és nincs rajta alsógatya.
–  Ez most gyors lesz – figyelmeztet, és felhúzza a gumit. –
Nagyon rég csináltam utoljára, de majd jóvá teszem,
megígérem.
–  Szükségem van rád – vallom be. – Akarlak téged. Most.
Semmi más nem érdekel.
Légzése egyenetlen, ahogy belém hatol, és közben lehunyja
szemét.
– Mondd, hogy ez a valóság! – lihegi.
–  Nézz rám! – érintem meg az arcát. – Mélyen a szemembe
néz. – Az. Szeretkezz velem, Grayson! Legyen megint úgy, ahogy
egykor volt!
Lassan hatol belém, majd teljesen betolja a farkát, és le sem
veszi rólam a szemét.
–  Mindig rólunk szólt az élet – mondja. Aztán nincs szükség
szavakra többé, helyettünk a testünk beszél.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Jessica

A karjaiban fekszem. Magunkra tekertük a takarót, és csak

bámulunk kifelé a hatalmas ablakon. Előttünk a tér, ami csak a
miénk.
– Megvetted a hegyünket – mondom a mellére hajtva a fejem.
– Nem az egészet.
– De egy jó kis darabot – egészítem ki vigyorogva.
– A lényeget.
Felé fordítom a fejem, mert látni akarom a szemét.
– Mikor?
Nagyot nyel, és felül az ágyban, ezért én is ezt teszem.
– Mit mikor?
– Tudod jól, hogy mire gondolok.
Úgy tűnik, hogy kényelmetlenül érzi magát. Azt kívánom,
bárcsak befogtam volna a szám. A ma éjjel… Hogy is mondjam.
Elképesztően csodás volt. Szeretkeztünk abban a pillanatban,
ahogy beléptünk a házba, a ruhák szanaszét hevernek az
előszobában. Aztán utánam jött a zuhany alá, és ott folytattuk,
ahol abbahagytuk.
Mennyei volt. A világot jelenti nekem, és azt akarom, hogy
sose érjen véget.
A nap felkelőben, az éj felszállt, és kénytelenek vagyunk
szembenézni a valósággal.
– Két hónappal a szakításunk után.
 – Miért?
– Elhiszed, ha azt válaszolom, hogy fogalmam sincsen?
Közelebb csúszom hozzá, lágy csókot nyomok az ajkára, és
hozzá bújok.
– Én a szakítás után elkezdtem dolgozni a légitársaságnál, és
vettem egy fekete Fordot, egy F-150-es modellt – csúszik ki a
számon a vallomás.
– Egy mit? – kérdezi, mintha nem értené.
–  Szükségem volt valamire, ami rád emlékeztet – mondom
nagyokat pislogva, mintha a szempillám képes lenne eltakarni
valamelyest az érzéseimet.
Graysonnak volt egy ilyen terepjárója. Ez volt az egyetlen
módja, hogy néha úgy érezzem, legalább ugyanabban az
autóban ülünk egy időben, ha nem is ugyanazon a helyen.
Tudom, tiszta hülyeség. Amikor befejeztem az egyetemet,
Kaliforniába költöztem, és kellett valami, ami emlékeztet az
otthonomra. És rá.
Feláll, és az ablakhoz sétál. Érzem, hogy minden értelemben
növekszik köztünk a távolság. Pont emiatt aggódtam, mielőtt
átjött hozzám. Vannak megoldandó problémák, és most még
bonyolultabb lett minden, mert átléptünk egy bizonyos határt.
Innen nincs visszaút.
– Miért nem hívtál? – kérdi Grayson.
– Semmin sem változtatott volna.
– Azt nem tudhatod.
Felállok én is, és magam köré csavarom a takarót. Odamegyek
hozzá.
–  Abban az időben máshogy gondolkodtam. Fiatal voltam és
hülye. Féltem szeretni téged, és rettegtem attól, hogy olyan
leszek, mint anyám. Aztán ott volt a családod. Nem is tudom,
mit mondhatnék mást: sajnálom! Megbántam. Azt kívánom,
bárcsak visszamehetnék az időben, és lenne hozzá bátorságom,
hogy elmondjam, hogyan érzek irántad. Esélyt kellett volna
adnom rá, hogy te is elmondd. Most mindössze annyit tehetek,
hogy őszinte vagyok hozzád.
Megfogja az arcom, és közel hajol. Érezzük egymás leheletét.
 g gj j gy
– És mit jelent ez pontosan?
–  Mindig szerettelek! Nem tudom, hogyan tovább, de nem
akarom, hogy ennek vége legyen.
A homlokomhoz dönti a fejét, átkarol, és magához húz.
– Én sem akarom, hogy vége legyen. Még akkor sem, ha újra
át kell élnem, hogy kisétálsz az életemből.
– Gondolni sem akarok erre.
–  Fontold meg, hogy itt maradsz, Jess! Gondolj arra, mivé
válhatnánk!
Megcsókoljuk egymást, és ebben a pillanatban lehetetlen
gondolatnak tűnik a távozás. Tisztában vagyok vele, hogy sosem
gondoltam rá, hogy itt fogok élni, de Grayson mellett nem tűnik
úgy, hogy ezzel a döntéssel bármit is feladnék.
Hiszen az enyém lenne.
Hiszen itt volnánk egymásnak.
Mi másra volna még szükségem?

Delia, Stella és Winnie fura pillantásokat vetnek egymásra,

amikor Jennie vendéglőjében eszünk. Én csendben vagyok, csak
mosolygok, és élvezem a rám szállt nyugalmat.
– Mi van? – kérdem egy újabb ilyen szemezés után.
– Másképp nézel ki – jegyzi meg a húgom.
– Boldognak tűnik – állapítja meg Delia.
– Csak nincs kedvem beszélni.
– Igen – néz rám kíváncsian Winnie –, de valahogy ragyogsz.
Megrántom a vállam. Reggel Grayson hazadobott és édes
csókot nyomott a számra, majd azt mondta, hogy hamarosan
találkozunk. Azt tervezi, hogy Meliával tölti a napot, aztán
Jackkel valami tűzoltókiképzésen vesznek részt.
Mindenki úgy tudja, hogy otthon voltam tegnap este.
Ezt a három csajt azonban majd megöli a kíváncsiság,
úgyhogy kénytelen leszek mondani valamit.
 – Jót aludtam, azt hiszem.
–  Ó, atyám! – kiált fel Stella. – Lefeküdtél Graysonnal! Ezért
kellett vigyáznom Meliára tegnap éjjel!
Kiesik a kezemből a szendvics, és fülig pirulva, nagy
szemekkel nézek rájuk.
– Csitt! Megőrültél, hogy így kiabálsz?
– Szóval így volt?
–  Én… Mi… Én – dadogom. Most már mindenki számára
világos, hogy én vagyok a legrosszabb hazudozó a világon.
–  Tudtam! – mondja Stella, és az asztalra csap. – Annyira
tudtam!
Természetesen mindenki hallotta a kinyilatkoztatást, és
minden szem rám tapad. Mrs. Pruitt rémült pillantást vet rám,
és befogja a lánya fülét, mintha még nem hangzott volna el a
mondat az imént. Fred, aki állandó kellék a szemközti
bárszéken, elneveti magát, majd morogni kezd az orra alatt
valami olyasmit, hogy éppen ideje volt. Aztán ott van még egy
arc, atyám, mit nem adnék, ha nem ő állna ott: Mr. Parkerson.
Lehunyom a szemem, és érzem, hogy lángol az arcom. Talán
fülhallgató van a fülében, és nem is hallotta a lánya
kinyilatkoztatását a fia szexuális életét illetően. De talán
mégsem, a rohadt életbe, mert egyenesen rám néz.
– Mi a baj? – kérdi Delia. Megfordul, és látja, amit én. – Bassza
meg! Stella, itt az apád!
Stella összeszorítja a száját, és felém nyújtja a kezét.
–  Annyira sajnálom! Rendbe hozom! Csak nagyon izgatott
lettem a hírtől… Majd én lekezelem, ne aggódj! Talán nem jön
ide hozzánk.
Hát persze! Nem megy ki az étteremből, amilyen peches
vagyok. Sőt, egyenesen az asztalunk felé veszi az irányt.
– Sziasztok, lányok!
Mind a négyen felkapjuk a fejünket.
– Helló, apa! – szólal meg elsőként Stella.
– Kellemes az ebéd? – kérdi.
–  Az – mosolyog Stella megilletődve. – Meddig maradsz a
városban? Mikor nézel meg közelebbről egy – idézőjelet rajzol a
levegőbe – „ingatlant”?
–  Azt terveztem, hogy pár nap múlva ránézek Oliverre, de
talán maradok még egy kicsit – válaszolja felháborodva.
Hát ez remek! A Parkerson család sosem rejtette véka alá,
hogy mit gondol a Graysonnal való kapcsolatomról. Biztos
vagyok benne, hogy ha ennek a legcsekélyebb lehetősége is
fennáll, mindent megtesznek, hogy keresztbe tegyenek.
Stella hátradől, és összefonja a karját.
– Ó, értem. Hallottál a rombolásról Olivernél?
– Szégyen ez a vandalizmus – bólogat. – Pedig biztonságosnak
tűnt a város. De a bátyád jól kezeli a helyzetet, úgy látom.
– A hazugságtól semmi sincs biztonságban. Még a város sem.
–  Nem kell, hogy odamenjek, ha az anyahajón szükség van
rám – folytatja, mintha Stella utolsó kijelentése el sem hangzott
volna.
Ekkor látom Stella arcán az első érzelemfoszlányt.
Tekintetében eltökéltség tükröződik, az ajka megfeszül.
–  Itthon minden a legnagyobb rendben. Azt hiszem, más
helyeken nagyobb szükség van rád.
– Mi a helyzet a recepción, Jessica? – kérdi Mr. Parkerson.
–  Minden rendben. – Sikerül gond nélkül kimondanom a
mondatot. Nem is értem, hogy mi van ebben a családban,
amitől ennyire jelentéktelennek érzem magam. Felnőtt nő
vagyok, végigcsináltam olyan dolgokat, amire mások nem
lennének képesek, mégis egyetlen pillantásuktól
megsemmisülök. Legbelül megint az a szegény sorsú kislány
vagyok, aki a Parkerson család vagyonára pályázik.
Noha ez sosem fedte a valóságot. Graysont minden
körülmények között szerettem volna, a származása semmit sem
számított.
– Van bármi újság, amiről tudnom kéne?
Stella megköszörüli a torkát.
–  Én vagyok a felettese. Ha kérdéseid vannak, állok elébe én
magam.
–  A tulajdonos én vagyok, úgyhogy annak teszem fel a
 j gy gy gy
kérdésemet, akinek csak akarom – mosolyog önelégülten Mr.
Parkerson. – Jessica, úgy tűnik, szolgálhat némi információval.
Elszámolok magamban ötig, mielőtt kinyitom a szám. Nem
fogok dadogni előtte. Csak meg kell őrizni a nyugalmamat, és
összpontosítani, ennyi az egész.
–  Semmi újdonság, Mr. Parkerson. Ha lenne… Én… – Ne! Ne,
kérlek, ne! Érzem, hogy Winnie megérinti a lábam, és én újra
nekifutok – …rögtön szólok a felettesemnek.
Befejezem a mondatot, és a szívem olyan hevesen ver, hogy
biztos vagyok benne, hogy mindenki hallja. A húgom keze
érezhetően ellazul, és Stella mosolyogni kezd. Túlestem rajta,
ennek nagyon örülök, de azért már több mint egy hete nem jött
elő a beszédhibám.
–  Akkor jó étvágyat az ebédhez, lányok! Elmegyek a Park
Innbe, meglátogatom Graysont. – Rám pillant, aztán a lányára
néz. – Megnézem, hogy állnak a dolgok.
– Menj csak – vágja rá Stella elutasítóan.
– Találkozunk a pénteki vacsorán!
–  Viszlát! – emeli fel Stella a kezét, és megmozgatja kissé az
ujjait.
Amint kilép az ajtón, Stella felnyög.
– Sajnálom, Jess! Nem tudtam, hogy itt van! Azt hiszem, kicsit
hangosan örültem.
– Igen. Szerintem az egész város hallotta – fújtat Delia.
– Pont ettől féltünk – temetem a kezembe a fejem.
– Az apámtól?
– És mindenki mástól – emelem fel az állam.
– Ne már! Neki semmi beleszólása nincs a dolgokba – legyint
Stella. – A szeretője szó szerint szétzúzta Oliver szállóját.
Grayson segített neki a romokat eltakarítani.
–  Ez régen sem volt másként, és sosem állította meg a
szüleidet abban, hogy megnehezítse a dolgunkat Graysonnal.
–  De Grayson már nem gyerek. Nem a szüleink döntenek a
sorsáról. Esküszöm, le se szarja, hogy mit gondolnak!
– Dolgunkat? – kérdi Delia. – Ti összejöttetek?
 Nagyot sóhajtok. Nem akartam elmondani senkinek,
magyarázkodni meg pláne nem szeretnék.
– Lassan haladunk.
– Nem úgy tűnik – morog Delia. – Azt mondtam, hogy csókold
meg, nem azt, hogy feküdj le vele.
– Így van. És én megfogadtam a tanácsodat.
– Mindenesetre elhibázott jóslat volt.
– Micsoda? – kérdem.
– Te és Gray – vág közbe Stella.
–  Igen, én fogadtam volna, hogy még minimum egy hétig
kitartasz – bólogat Winnie. – Te, Stella?
–  Én le vagyok nyűgözve. Arra számítottam, hogy sokkal
korábban megteszik.
– Én meg azt mondtam, hogy egyáltalán nem teszik meg, Jess
meggyógyul, és lelép. Te nyertél, Winnie! – tesz ki egy húszast
Delia az asztalra.
Winnie elveszi a húszast, és átnyújtja Stellának.
Úgy bámulok rájuk, mint borjú az új kapura.
–  Ti fogadtatok? – kérdem. Egy cseppnyi szégyen sincs a
tekintetükben. – És miért?
– Nézd – forgatja a szemét Stella. – Eljátszhatjátok Graysonnal,
hogy barátok vagytok, de lerí rólatok, hogy mindig is több volt
annál. Grayson megvette a telket, ami annyira sokat jelentett
kettőtöknek, és eszében sem volt megválni tőle. Miután
hazajöttél, meg sem tudom számolni, hányszor láttam ácsorogni
az ablak előtt, és csak bámult kifelé… Mindig szeretett, és
biztosra veszem, hogy te is így vagy vele.
– Lassan haladunk – ismétlem.
– Persze – mosolyog rám kedvesen Winnie –, azt meséltek be
magatoknak, amit csak akartok!
Delia egy újabb húszast dob az asztalra.
– Fogadjunk, hogy eljegyzik egymást még az év vége előtt!
–  Állom! Még egy tízest rá, hogy két hónapon belül
bekövetkezik!
Hátradőlök, és egy szót sem szólok, mert pontosan tudom,
hogy egyiküknek sincs igaza. Csak idő kérdése, mikor leszek
 gy gy g
képes továbbállni, és akkor majd kénytelen leszek meghozni a
döntést, ami már most nehéz.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Grayson

–  Jack bácsi! – szalad Amelia kiabálva Jack karjaiba. – Olyan

sokáig voltál távol!
–  Szia, hercegnő! – öleli szorosan Jack, és ringatja, csitítgatja
Ameliát.
– Ez nem is ölelés, hanem szorítás!
– Így igaz. Félsz?
Amelia elengedi Jacket, és kerek szemmel néz rá, mintha
méregetné.
– Nem igazán. De nagyon szúrsz.
Jack felnevet, és megdörzsöli a szakállát.
– A vadonban jártam, és élelem után kutattam.
– És találtál? – kérdi Amelia.
– Csak ezt – nyújtja a pizzás dobozt Amelia felé.
– Kaphatok belőle? – kuncog Amelia, és felém fordítja a fejét.
– Csak egy szeletet. Aztán irány az ágy! Tudom, hogy a pizza a
mindened! – válaszolom.
A konyhába megyünk, és kiteszem a kis szelet pizzát Amelia
elé.
– Milyen volt a kempingezés?
–  Esküszöm, ezek a csajok totál nevetségesek! – mondja Jack
csodálkozva.
Jack körülbelül három éve feladta a jól fizető könyvelői
állását, hogy az észak-karolinai hegyekben cserkésznek álljon,
és túlélési technikákat tanítson… Hogy is mondjam… válogatott
idiótáknak, akiknek van elég pénze arra, hogy Jack védelmi
szolgálatait megfizessék. Nem mintha errefelé nem leselkedne
rájuk veszély, de azért a hely nem arról híres, hogy nyoma
veszne a kirándulóknak.
Ezúttal két hétig volt távol, és arra tanította meg a csoportját,
hogyan védjék meg magukat a vadaktól, illetve hogyan
találjanak táplálékforrást. Számomra pokolian hangzik, de Jack
szereti a munkáját.
– Megint leánybúcsú volt?
– Nem, hála az égnek! Ezek a lányok az őrület egy magasabb
szintjét képviselték.
– De te anno lefeküdtél a nyoszolyólánnyal – emlékeztetem.
Jack elmosolyodik, és az emlékeken mereng.
– Az ég ajándéka volt. A szája, mint…
– … értelek!
– Mint mi? – kérdi Amelia.
– Semmi, semmi, hercegnő – von vállat Jack, és a kezébe vesz
egy szelet pizzát. – Ez céges elvonulás volt, és bizonyos
helyzetek nem voltak az ínyükre valók, az biztos.
–  Úgy érted, hogy nem igazán tetszett nekik, hogy együtt
szarnak a főnökkel a bozótban?
–  Például – nevet fel Jack. – Szerintem elegánsabb
kempingezésre számítottak.
– Én is ezért mondtam nemet a közös melóra. A vademberes
része nem érdekel.
– Lószart!
Mindegy, amúgy sem érdekel, ha nem hiszi el. Szeretek a
szabad ég alatt lenni, de egy-két sztori azért nekem is sok.
Inkább kihagyom. Nem mintha amúgy megtehetném. Ameliát
nem hagyhatom magára, hogy a hegy túloldalán töltsek pár
éjszakát.
– Elég szót ejtettünk rólam. Itt mi újság?
– Az égvilágon semmi új. Mondjuk, az elmúlt pár hét rohadt jó
volt.
Tegnapelőtt ugye Jessica itt éjszakázott, tegnap éjjel pedig a
 g p gy J j g p jj p g
modern technika áldásos előnyét kihasználva – micsoda
ajándék! – szexpartit csaptunk videótelefonon.
–  Valóban? Érdekes történeteket csiripeltek a madarak a
városban.
– Még két órája sincs, hogy visszajöttél.
–  Vicces, hogy az emberek mennyire szeretik jártatni a
szájukat. Pláne, ha szaftos pletykáról van szó – mutogat felém
az ujja helyett a pizzával.
– És miről beszélnek az emberek? – kérdi Amelia.
–  Azt mondják, hogy én vagyok a legkirályabb csiklandozós
szörny a világon!
– Apa…
Vigyorgok, majd lépegetni kezdek felé komótosan, ő pedig
igyekszik kitérni előlem.
– A csikiszörnyek nem szeretik a kislányokat – állítja Amelia.
Jack vigyorogva megkerüli az asztalt.
– De a legjobb barátja, a csikikirály igen!
Aztán két oldalról körülzárjuk, és megragadjuk, ő pedig
visítani kezd, és nevetés tölti be a szobát. Kergetőzünk körbe-
körbe az asztal körül, aztán Jackkel egymásnak ütközünk, és
drámaian összecsuklunk. Eljátsszuk, hogy képtelenek vagyunk
felállni a földről. A szobájába fut, magára zárja az ajtót, és
onnan kiabál.
–  Itt nem kaphattok el! Bájitalt kentem az ajtómra! Nem
tudtok megcsikizni!
– Most mit tegyünk? – kérdi Jack.
–  Nem tudom. Szerintem dugjuk ágyba. Már ha kinyitja az
ajtót.
Amelia résnyire nyitja az ajtót, a nyílásban megjelenik egy
kék szempár.
– Ha megcsikiztek, leesik a karotok!
– Az rettenetes lenne – pillantok kétségbeesve Jackre.
–  Az bizony – helyesel. – Úgy tűnik, vissza kell fognunk
magunkat.
Melia kissé szélesebbre tárja az ajtót.
– Ne tedd kockára a karod épségét! Szükség van rá!
 p g g
–  Esküszöm, hogy nincs csiki! – emelem a magasba a
tenyerem.
– És is megesküszöm rá! – ismétli Jack.
–  Akkor semlegesítem a bájitalt – egyezik bele Amelia, és
kinyitja az ajtót.
A lefekvés előtti készülődés majdnem harminc percet vesz
igénybe, mert Melia képtelen befogni a száját, és Jacknek
mindenről mesél, ami csak az eszébe jut. Aztán sikerül ágyba
dugni, bekapcsolom neki a halk zenét, és a csillagos esti
világítást, majd kimegyek a szobából.
–  Minden rendben? – kérdi Jack, kezében egy üveg sör,
amellyel kiszolgálta magát.
– Igen. Nemsoká alszik, mint a bunda.
Én is kiveszek a hűtőből egy sört, megfogok egy szelet pizzát,
Jack pedig bekapcsolja a tévét. Épp focimeccs van az egyik
csatornán.
Idén pocsék a Karolina.
–  Szar a védekezés – mondom, és lehuppanok mellé a
kanapéra.
– Az tuti!
–  Szóval… Ami a pletykát illeti – szólal meg Jack pár perc
csend után.
– El tudom képzelni.
Legfőképpen azért, mert hallottam már párszor. Hála érte a
húgom nagy szájának, az egész város rólam és Jessicáról beszél.
– Igaz? – kérdi Jack.
–  Nagyjából. Csak isten tudja, milyen cifrázáson ment
keresztül a történet, miközben szájról szájra adták.
–  Szóval te és Jessica lefeküdtetek pár héttel ezelőtt, és most
beköltözik hozzád?
Jack hétéves korom óta a legjobb barátom. Mindent tud
rólam, de valamilyen okból nem akarok beszélni neki
Jessicáról. Ami köztünk van, csak ránk tartozik. Legalábbis így
terveztük.
– Nem költözik ide, atyám! Ez a hír járja?
–  Ez. Meg arról is szól a fáma, hogy sok időt töltötök
 g gy
kettesben. Megláttak titeket, amikor hazavitted reggel, és Melia
Stellánál aludt.
– Az embereknek keresni kéne valami más szórakozást.
–  Minek? Már van nekik – rántja meg a vállát. – Te és Jess,
meg a pletykák.
– Óvatosan haladunk Jess-szel.
– Tudod te egyáltalán, mit jelent az a szó, hogy óvatos? – nevet
fel Jack.
–  Most kiselőadást fogsz tartani nekem? – kérdem, és
belekortyolok a sörbe.
–  Eszemben sincs. Csak azt mondom, hogy az óvatos azt
jelenti, hogy randevúra hívod, aztán megint, majd körülbelül
három hét után már nem vered ki magadnak otthon, amikor rá
gondolsz, mert enged egy kis kamatyolást.
– Te tényleg azt a szót használtad, hogy kamatyolás?
–  Ez volna a dolgok menete – vigyorog. – De ti, srácok, fejest
ugrottatok a kellős közepébe!
Fújtatok egyet, mert tulajdonképpen letojom, hogy mit
gondol.
– Nem ugrottunk.
–  Gray, te jól átvágod magad. De mindketten tisztában
vagyunk az igazsággal.
– Mindegy is.
–  De én nem hibáztatlak – szólal meg újra pár perc csend
után. – Szeretted egykor. Mindig szeretted. Nem mintha nem
számítottunk volna erre.
–  El fog menni – mondom, mert ki kell mondani. – Ahogy
megkapja az orvostól a zöld lámpát.
– És ez neked így rendben van?
– Természetesen nem.
Felül, és a puffra dobja a távirányítót.
– És mit fogsz tenni?
– Fogalmam sincs.
Éppen ez a lényeg. Nem tudom, hogyan tarthatnám meg azt,
aki szabad akar lenni.
 –  Akkor fogadj meg egy tanácsot, Gray! Az élet a pillanatról
szól. Tudom, hogy mindenki a kedvező végkifejletet várja, de…
Nos, az leginkább maga a pokol. Általában rájössz, hogy nem
lehet a tiéd, amire vágytál. Végig kell nézned, hogy minden,
amivé váltatok volna, szertefoszlik a szemed előtt. A vége sosem
jó, hidd el! Szóval ne erre koncentrálj, hanem ragadd meg, amit
a jelen pillanat adhat. Járj vele, szeresd, aztán próbáld
megtartani, vagy engedd el. Mert ha kihagyod, egy életen át
bánni fogod – magyarázza Jack, és meghúzza a sörét. – Most
pedig elég ebből a hülyeségből, nézzük a meccset!
A legjobb barátomra meredek, aki valószínűleg élete
leghosszabb beszédét tartotta az imént, már ha nem sportról
van szó. Arra gondolok, hogy milyen igaza van.
Nem lehet kiszámítani a végét, de legalább megélhetem a
jelen pillanatot.

–  Nézd, annak is megvan az előnye, ha óvatosan haladunk –

mondom neki, és kifésülök egy tincset az arcából. Kissé zihál,
megfordul, és a mellembe harap.
– Hékás! – ordítok fel.
– Ezt azért kaptad, mert nem hallgattál rám. Szóltam, hogy ez
már sok! – mondja Jessica.
–  Csak fel akartam állítani a mércét – mondom nevetve, és
közelebb húzom magamhoz.
Három orgazmus után úgy érzem magam, mint egy
versenyló. Nem is emlékszem, hogy a szex valaha is ennyire jó
lett volna. Az tuti, hogy tinédzserként nem élveztük ennyire.
Sosem volt rossz, de ez tényleg minden elképzelést felülmúlt.
– Kikészítettél – mondja Jess, és az ágyra rogy.
– Nincs bennem megbánás.
– Mikor kell Meliáért menned? – néz rám mosolyogva.
– Hatig van vele a bébiszitter – nézek az órára.
 – Akkor ideje felöltözni.
– Én inkább csupaszon maradnék…
– Annak híre menne a városban – nevet Jessica.
– Azon már rég túlvagyunk.
Sorjáznak a kérdések, amióta a húgom nyilvánosan
bejelentette, hogy lefeküdtünk egymással. Egész jól bírtuk a
strapát, nem mondtunk semmi konkrétumot, de annak
leginkább az az oka, hogy magunk sem tudjuk a választ.
Újra összejöttetek? Mondtad neki, hogy szereted? Ő szeret
téged? Meggyőzted, hogy maradjon? Mit jelent ez az egész? Mi
lesz, ha felgyógyul, és elmegy?
Az igazság az, hogy ezekkel a kérdésekkel még mi magunk
sem vagyunk készek szembesülni. Ami az érzéseimet illeti,
egészen más a helyzet. Gyorsan akarok mindent.
Mindent és azonnal, ami elég röhejes, tudom.
Jessica felül az ágyon, a vállára omlik hosszú, barna haja,
amely szépen keretezi az arcát.
– Utálom ezt a várost. Miért nem lehet csak úgy… lenni?
– Mert drukkolnak nekünk.
– Nem mindenki – nevet fel.
Nem, a szüleim semmiképp.
– Mindenki drukkol, aki számít.
Jess elfordítja a fejét, tekintetében ezer érzelem tükröződik.
– Nem érdekel, hogy a szüleid mit gondolnak? Egy kicsit sem?
– Hajszálnyit sem.
–  Szóval, ha kitagadnának, meg a szállót is elvennék, az sem
számítana?
Pedig nem is tud róla, hogy erről szólt a péntek esti családi
összejövetel. Anyám egyfolytában csak a külsőségekről beszélt.
Apám meg megállás nélkül a családi vagyonról regélt, és azt
mondta, hogy mindent megtesz a védelméért. Stellával
döbbenten hallgattuk őket.
Nem mintha ez új lenne nekem. A szüleim seggfejek, rég
tudom.
De azúttal annyira nyíltan osztották meg a gondolataikat,
cseppet sem rejtették véka alá a véleményüket, és ez
megdöbbentő volt.
Megettem a salátát, felálltam, és eljöttem. Stella tizenöt percet
várt, aztán küldött nekem egy üzenetet. Azt hitte, hogy csak
levegőzni mentem, pedig otthagytam őket, mint a huzat. Nem
vagyok már gyerek, nem vagyok köteles végighallgatni ezt az
egészet.
– Hogy számítana-e? Azt hiszem. Nehéz lenne Stellának, és a
testvéreimnek is, mert választaniuk kéne. Anyagilag sem lenne
könnyű. De ha lenne értelme, mert köztünk komolyra
fordulnának a dolgok, akkor nem számítana. Megtalálnám a
megoldást.
Jess a füle mögé fésüli a haját.
–  Ez az egész annyira gáz! Tisztában vagy vele? Felnőttek
vagyunk, és én nem vagyok rossz ember. Nem is értem az
egészet. Nem értem, hogy a szüleid miért utálnak ennyire. Mert
szegény voltam? Ó, hát…
Valójában van konkrét oka, de azt nem mondom el neki.
Jessica anyja és az anyám egykor jó viszonyban voltak, és okkal
szakadt meg a barátság. Apám bepróbálkozott az édesanyjánál,
de ő visszautasította az ajánlatát. Csakhogy anyám nem hisz
Jess anyukájának, és máig meg van győződve róla, hogy
elrabolta tőle apámat.
– Nem számít. Nekem nem. Azt hiszem, ez a lényeg.
–  Te… Akarnál többet annál, mint ami most van? – kérdi
halkan, és megvisel, hogy mennyire sebezhetőnek tűnik.
– Mit gondolsz?
– Szerintem hülyeség azt gondolni, hogy ez az egész nem több
már most is… – mondja. Felemeli a kezét, és megérinti az
arcomat.
– Nem fogok könyörögni, hogy maradj. Ez a te választásod. Én
itt vagyok, és nem megyek sehova – válaszolom, megfogom a
csuklóját, és a számhoz emelem a tenyerét.
–  Tudtam, hogy csak bele kell néznem ebbe a zöldeskék
szempárba, és végem lesz – vallja be könnyes szemmel. – Biztos
voltam benne, hogy újra szerelmes leszek beléd. Ezért
 gy j
próbáltam távoltartani magam.
– És most?
– Most félek, hogy nincs remény – rázza meg a fejét.
– Remény mindig van, Jess.
–  Igaz. Nem hiszem, hogy a szívem valaha másé lesz, mint a
tiéd. Ebben nincs remény – mondja lehajtott fejjel, és a
szívemre teszi a kezét.
– Az jó.
– Jó?
–  Jó, bizony! – bólintok, és csókot nyomok az ajkára. – Mert
nem áll szándékomban harc nélkül hagyni, hogy elmenj!
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Jessica

–  Nézzenek oda, de menő valaki! – kiáltok fel, amikor ajtót

nyitok a világ legvonzóbb pasijának.
Grayson virágot húz elő a háta mögül, és átnyújtja.
– Menő?
–  Fejsérülésem volt, ennek tudható be a szokatlan
szóhasználat – vonok vállat. – De az is lehet, hogy annyira dögös
vagy, hogy nem tudtam gondolkodni rendesen.
– Gyönyörű vagy – nevet, és csókot nyom a számra.
– Köszönöm!
Nyakbakötős tunikát viselek, hozzá cicanadrágot. Kényelmes,
de azért kicsit elegánsabb, mint egy otthoni viselet. Fogalmam
sincs ugyanis, hogy hova megyünk.
– Készen állsz? – kérdi Grayson.
– Szia, Jessica! – integet Melia az autóból.
– Helló, Melia! – köszönök vissza kissé meglepődve.
– Most elrabolunk téged – kiáltja vigyorogva.
– Nos, ezt jól kiterveltétek!
– Emlékszel, mit mondtam? – kérdi Gray a kislánytól.
– Hogy ne mondjam el – bólogat Melia.
– Mit ne mondj el? – kérdem.
–  Hogy hova viszünk téged – mondja tündéri vigyorral, és a
szája elé kapja a kezét. – Apa mondta, hogy meglepetés.
– Nekem elmondhatod – győzködöm hízelegve. – Ígérem, hogy
nem szólok neki.
– Ő mindent hall – fordul Melia az apja felé.
– Mindent?
– Igen. Azt mondta, hogy ez egy apai szuperképesség.
Alig bírom visszatartani a nevetést.
– Hűha! Akkor nagyon óvatosnak kell lennünk a közelében.
–  Stella néni is ezt mondta – mondja sugárzó arccal Melia. –
Meg azt is, hogy neki is van ilyen szuperképessége ám!
– Nagyon különleges családod van – helyeslek.
– De Stella néni olyat is tud, hogy megbénítja apa hallását.
Fogalmam sem volt, hogy Melia is jön a randira, de ennél
jobbat nem is tudok elképzelni. A legédesebb gyerek a világon,
és imádok vele lenni. A napokban történt, hogy reggel, mikor
felébredt, a kanapén talált, én pedig alvást színleltem. Aztán
palacsintát és bacont sütöttünk, majd felkeltettük Graysont.
Rég nem szórakoztam ilyen jól.
Aztán Gray elvitt munkába, és elhívott másnapra randizni.
Azt mondta, szeretne megmutatni valamit. Azt hittem, megint
az ágyban végezzük, csak virágnyelven beszél, de most kiderült,
hogy komolyan gondolta.
– Tetszenek Stella szuperképességei – mondom Ameliának.
–  De én vagyok a legjobb – horkan fel Grayson. – Mert az az
igazi szuperképességem, hogy meg tudom fosztani Stellát az
összes képességétől.
Amelia ijedten néz pár másodpercig, aztán elneveti magát.
– Ne hülyéskedj, apa!
– Nem viccelek!
– De igen!
Grayson még mindig lélegzetelállító, különösen most. Mindig
tudtam, hogy remek apa lesz, de megtapasztalni teljesen más.
Olyan erős szeretet van köztük, hogy minden alkalommal
összeszorul a szívem, amikor együtt látom őket.
Az világos, hogy Amelia úgy látja az apját, mintha képes volna
járni a vízen.
– Szóval? – ütöm össze a tenyerem. – Akkor hova is megyünk?
Gray felém fordítja a fejét, és félmosollyal jutalmazza az
 y j j y j
érdeklődést.
– Ha türelmes vagy, kiderül.
Elhagyjuk Willow Creek Valley-t, és harminc perc múlva Gray
ráfordul egy földútra, melynek egy behajtani tilos tábla áll az
elején.
– Remélem, jó okod van rá, hogy elhoztál a semmi közepére.
Ez valami mezőgazdasági terület? Ha eszedbe jutna, hogy
előkapj egy lapátot is, fejbe váglak vele!
– Ne már! – kuncog Grayson.
Kiszállunk a kocsiból, és Amelia sietve megfogja a kezem.
– Látnod kell a tavat!
– A tavat?
– Melia-tó a neve – kiáltja büszkén.
–  Menjetek csak – mosolyog Grayson. – Én majd hozom az
elemózsiát.
A kislány egy kitaposott ösvényen vezet, és pár perc múlva
lélegzetelállító látvány tárul elénk. Egy gyönyörű tóhoz
érkezünk, melyet buja fák vesznek körül, a fejünk felett
madárrajok repkednek. Az ég hihetetlenül kék, és csak néhány
bárányfelhő tarkítja. Jobbra kis horgászkikötő, a stéghez egy kis
csónak van kikötve.
Közelebb megyünk, beszívom a friss fenyőillatot. Ez olyan
hely, ahol az ember egyszerre tud elveszni, és önmagára találni.
– Hűha! – mondom, miközben befogadom a látványt.
– Ez az én titkos búvóhelyem – mondja Melia.
– Tényleg?
–  Apa szeretné, ha senki sem tudna róla. Ide jövünk, ha el
akarunk bújni a világ elől.
– Szóval senki sem volt itt még? Se Stella, se a nagymama?
– Nem.
– És Alex bácsi? Vagy Joshua?
–  Ők sem – válaszol Grayson. – Csak Melia és én. Meg most
már te.
Felé fordulok, és érzem, hogy görcsbe rándul a gyomrom.
Elhozott erre a helyre, amely olyan sokat jelent neki.
Megmutatja, amit korábban soha senkinek.
 g j
–  Még Jack bácsi se tud róla – kiált fel Melia, és körbe-körbe
szaladgál.
–  Miért… Te… A hely… – dadogom, aztán lassan kifújom a
levegőt. Annyira meg vagyok hatódva, hogy nem bírok kinyögni
egy szót sem.
– Nyugi, Jess! – fogja meg Grayson a kezem.
Egyáltalán nem könnyű nyugodtnak maradni. Beenged az
életébe, a szívébe, és megoszt velem valamit, ami csak a
kettejüké volt.
Legszívesebben megkérdezném, hogy miért, de tudom a
választ. Mert mi ilyenek vagyunk.
Mindig is ilyenek voltunk. Sosem tudtuk, hogyan kell
módjával szeretni. Attól a naptól fogva, hogy Grayson
Parkersonba beleszerettem, mindenem neki adtam. Ő is teljes
szívvel szeretett, úgyhogy másnak esélye sem volt közel
férkőzni hozzánk.
–  Neked tényleg nem megy az, hogy óvatosan haladjunk a
kapcsolatunkkal… – állapítom meg, hiszen korábban
megegyeztünk, hogy így teszünk.
–  Nem tudom, mennyi időnk van hátra – válaszolja
vigyorogva –, szóval nem fogom vissza magam. Ne mondd
később, hogy nem figyelmeztettelek!
–  Gyere! Megmutatom a csónakot! – szalad oda Amelia
hozzánk, még mielőtt válaszolhatnék.
Elindulok vele, útközben visszanézek még egyszer Graysonra.
Tisztában vagyok vele, hogy máris nyakig ülök a pácban.

–  Eljössz az előadásra? – kérdi Melia, miközben a csónakban

ringatózunk.
– Mikor lesz?
– Jövő hónapban.
– Szívesen mennék.
 – Apa! Van elég jegyünk?
– Igen – bólint Grayson. – Vettem párat tartalékba.
Grayson a tó túlpartja felé evez, Melia és én a takaró alá bújva
lazítunk a csónak orrában.
Ebbe a csónakba magamtól biztos nem szálltam volna be.
Nincs pad az orrában, úgyhogy elnyúlunk a csónak fenekén.
Melia szerint csodás, hogy megágyaztunk magunknak itt, és
még rágcsálnivaló is akad. Túl közel érzem magam a vízhez, és
a lapátolás hangja valahogy erősíti bennem a félelmet, hogy
mindjárt elsüllyedünk.
Aztán eltelik néhány perc, és sikerül ellazulnom. Meliával az
eget bámuljuk, azzal szórakoztatjuk magunkat, hogy formákat
keresünk a felhőkben.
– Az ott úgy néz ki, mint egy kastély.
– Tényleg.
– Az meg egy pillangó – pásztázza az eget.
– Szerintem hernyó is lehetne – mondom vigyorogva.
–  Vagy egy ceruza – mozdul meg hirtelen Melia, amitől
ingadozni kezd a csónak.
–  Nyugi, kismajom, különben úszni fogunk, és ez nem
szerepelt a terveink között.
– Ne haragudj, apa – dől óvatosan hátra.
– Semmi baj. Csak lassan.
–  Bizony – pillantok Graysonra mosolyogva. –
Mindannyiunknak lassítani kéne…
– Csak ha a személyes biztonságunkról van szó – kacsint rám.
Forgatom a szemem, nagyon tetszik ez a csipkelődés. Grayson
hatására előbújik belőlem a gondtalan énem, és minden percét
élvezem.
Még pár evezőcsapás, és meglátom a stéget a túloldalon.
– Kikötöm a csónakot, aztán segítek kiszállni, lányok.
Türelmesen nézzük Grayson minden mozdulatát. Először
kiemeli a csónakból Meliát.
– Menj, és várj a nagy fánál! – mondja.
Melia elszalad, és Grayson engem is kisegít a csónakból. Erős
karjával megmarkolja a derekam, és segít egyensúlyozni, mert
 j g j g gy y
egy kicsit még mindig úgy érzem, mintha inogna a talaj.
– Jó érzés, hogy itt vagy – mondja Grayson elcsukló hangon.
– Mire gondolsz?
– Ez a hely… Több annál, mint amit most látsz.
Körülnézek, hogy megpróbáljam kitalálni, mire céloz.
– Nem értem…
Halványan elmosolyodik.
–  Mutatni akarok neked valamit – mondja, és visszalép pár
lépést, majd kinyújtja felém a kezét. – Velem jössz?
Bárcsak tudná, hogy már az is sokat jelentett nekem, amit
eddig megmutatott. Emlékeztetett rá, hogy milyen szép ez a
kettőnk között lévő szerelem, és én semmire sem vágyom
jobban, minthogy újra megéljem.
Tényleg hülyeség lenne elhagyni őt.
Atyám, miket beszélek! Hogyan hagyhattam, hogy idáig
fajuljanak a dolgok? Hogyan történhetett, hogy megint nem
védtem meg magam kellőképpen a sérüléstől, noha ígéretet
tettem magamnak rá?
De ezúttal nem mondok nemet, nem futok el, csak megfogom
a kezét, és hagyom, hogy vezessen.
Elindulunk a lépcsőn felfelé, Melia szedi a lábát mellettünk,
és fogja a másik kezem. A régi falépcső olyan idős, mintha a
hegy keletkezésével egyidőben faragták volna. Nemsoká
kiérünk egy tisztásra.
Nem is értem, hogy nem láttam a tó másik partjáról a nagyon
öreg, robusztus épületet.
Ösztönösen lépdelek felé, mintha hívogatna magához.
– Grayson – mondom zihálva. – Ez elképesztő!
– Sok munka lesz vele.
– De a szerkezet rendben van, nem?
– Igen, abban nincs hiba – bólogat.
Grayson háza jut eszembe, amelyet a hegyünkre épített.
– Miért nem ezt újítottad fel?
–  Mert nem lakni akarok itt – pillant Grayson Meliára
mosolyogva.
– Hanem?
 –  Azt terveztem, hogy itt lesz a munkahelyem – kapja fel a
kislányt a kezébe.

Sötét van, és olyan vastag a köd, hogy a látótávolság alig pár

méter az orrunk előtt. Mindent látok, de semmit nem tudok
megérinteni.
Ugyanez a helyzet a hangokkal. A fémek nyikorgása, a faágak
törése, a becsapódás dörömbölő hangjai. Az álom lassan véget
ér, a hangok elhalkulnak.
Az emlékekkel küzdök, amelyek lassanként szertefoszlanak.
Mintha a gép be sem csapódott volna, csak lebegett volna a föld
felett. Minden erőmet összeszedem, hogy felébredjek az
álomból.
Ez nem a valóság. Ez nem a valóság.
Ezt mondogatom magamban, miközben szorosabban ölel
valami körül. Valami összetart, és én ebbe az érzésbe
kapaszkodom.
Meg tudom csinálni.
Az álom jéghideg rettegése csontig hatol, majd nyomást érzek
a nyakamon, és valami forróság önt el. Bizsergető érzés, ahogy
a végtagjaim kiolvadnak és felmelegszenek. Az izmok
kényelmesen ellazulnak.
Látom a házat a tavon. A víz megcsillan a napsütésben. Ez
valami teljesen új. A hely gyönyörű és világos. Nincs itt egy
repülőgép sem, csak Grayson és Melia. Mosolyogva
beszélgetünk a terveinkről.
Igen, működik!
Most nehezen lehet kivenni a repülőgépet. Szertefoszlik,
ahogy a fény – a gyönyörű, melegséges napfény – elűzi a
sötétséget. Ott van a ház megint, felhők veszik körül, de el akar
tűnni ez is, emiatt sírni szeretnék.
Kinyitom a szemem, és Graysont látom magam előtt. A keze
az arcomon, és a mellkasához szorítja a fejem.
– Jól vagy? – kérdi aggódva.
Grayson újból elűzte a rémálmomat, de a régi félelmeket most
valami új váltja fel.
– Jól vagyok – válaszolom, és szorosan átölelem.
– Álmodtál?
–  Mint mindig – bólintok. – De… – tartok egy kis szünetet, és
mélyen a szemébe nézek –, amikor veled vagyok, nem annyira
intenzív, és más is változott…
–  Jó! – mondja, és lassan elmosolyodik. Látszik rajta, hogy
örül a hírnek.
–  Vissza kéne mennem a vendégszobába – mondom, de
közben nem mozdulok mellőle.
– Igen, Amelia nemsoká ébredezik.
– Annyira korán van még.
Grayson elneveti magát, és felemeli egy kicsit az állam, hogy
édes csókot nyomjon a számra.
– Hidd el, én sem szeretném, hogy elmenj!
– De jobb, ha nem kap rajta minket még egyszer.
–  Legalább van kifogásunk. Későn vacsoráztunk a tavi túra
után, és azt mondhattuk, hogy már túl fáradtak vagyunk
vezetni.
– Ugye tudod, hogy két év múlva ezt már nem fogja elhinni? –
világosítom fel Graysont.
– Azt tervezed, hogy két év múlva is itt leszel?
A szívem hevesebben ver, mert legszívesebben ösztönösen
rávágnám, hogy igen. Itt akarok lenni! Az ágyában ébredni, vele
lenni. Azt akarom, hogy az életem része legyen. A szíve kellős
közepén szeretnék lenni! De fogalmam sincs, hogy ez lesz-e a
legjobb nekem. Mi lesz, ha az állapotom már megengedi, hogy
utazzak? Sosem terveztem, hogy itt maradok, és most minden…
Olyan zavaros! Terveim vannak, és ezek nem Willow Creekhez
kötnek, de ugyanakkor itt van Grayson és Melia. Őket is
szeretném, nagyon! Csak amiatt aggódom, hogy a jövőben
valamikor megbánom majd, hogy nem követtem az álmaimat.
A baleset előtti életem tele volt lehetőséggel. Ha valami nem
 gg
tetszett, könnyen változtathattam rajta.
Itt nincs választási lehetőség.
Van a gyár, a szálló, vagy valami más, hasonlóan szar meló,
ami éppen fedezi a megélhetést.
– Hékás! – szól rám Grayson, amikor elhúzódom tőle. – Miért
hallgatsz?
–  Mert fogalmam sincs, hogy milyen választ adjak erre, ami
nem bántó.
– Akkor ne mondj semmit – ül fel az ágyban.
Kiszállok az ágyból, és felöltözöm, hátha Melia korábban
ébred fel.
–  De ez a lényeg, Gray! Én szeretnék válaszolni. El akarom
mondani, hogy itt leszek veled és Meliával. Szeretnék igent
mondani, de közben valami kiáltozik bennem legbelül.
– És azt kiáltja, hogy menj el.
– De én nem akarok. Úgy érzem, hogy szétszakadok.
Túl sok volt a tegnapi nap. Láttam a házat, amelyet Grayson
fel szeretne újítani, ahol meg akarja csinálni a saját szállóját.
Nem is értem, hogy bírta ki, hogy évek óta övé az ingatlan, és
csak Meliának mutatta meg.
Csak megrázza a fejét, feláll, és belebújik az alsónadrágba.
–  Én nem akarlak szétszakítani, Jess! Én az a férfi szeretnék
lenni, aki összetart.
– Éppen ezt teszed! Ezért olyan félelmetes.
–  Pont ezért mondtam, hogy csak óvatosan, csak lassan –
mondja, és megérinti az arcomat.
– Igaz – mosolygok rá szomorúan. – De az érzéseimet hogyan
fogjam vissza? Semmi olyat nem csinálunk, ami lassú volna.
–  Én is dolgozom rajta, Jess. Próbálkozom – mondja kissé
habozva.
– Tudom. De mondd csak, mégis hogyan parancsoljam meg a
szívemnek, hogy ne sírjon utánad?
– Hát ne parancsolj neki!
– Ez rohadtul nem segít!
– Jack hadovált valamit arról, hogy az élet a pillanatokból áll –
mondja egy nagy sóhajtás után –, és igaza van. Talán csak pár
 j gy gy j g p
hónapunk van, talán több időnk, de ez mindegy is. Akármennyi
van hátra, minden percét akarom! Csókolni akarlak,
szeretkezni veled, és beszélgetni, amikor csak lehet, mert túl
sokáig kellett egymás nélkül élnünk.
Bólintok, és könnyek csorognak végig az arcomon.
–  Abban a pillanatban, amikor megláttalak, tudtam. Tudtam,
hogy ez lesz, és hogy sosem akarok elmenni többé. Tudtam,
hogy könnyű téged szeretni, mert te voltál az, akire mindig
vágytam. De van bennem félelem, mert nehezen békítem meg a
két énemet: az egyik maradni, a másik menni akar.
–  Én nem akarlak csapdába ejteni, Jess! Nem áll
szándékomban elvenni tőled semmit. De az érzéseimről nem
fogok hazudni, és nem fogok kihagyni egy ilyen lehetőséget,
mint ez.
– Tudom! Csak félek tőle, hogy milyen következményekkel jár,
ha itt maradok – magyarázom. – Vajon milyen élet vár ránk?
Milyen következményeket von maga után?
–  Ha most a családomra célzol… – mondja kissé felszegett
fejjel.
–  Persze, hogy rájuk. Gyűlölnek engem. Anyád egyértelműen
megmondta, hogy nem lát szívesen a családban. Ez mégis
milyen jövőt jelent?
– Miért gondolod, hogy számít a véleménye?
Olyan édes ez a pasi! De ostobaság azt gondolni, hogy nem
lesz hatással ránk. Mindketten az apja cégében dolgozunk. Nem
lesz nehéz dolguk, hogy keresztbe tegyenek, főleg nekem.
– Mert már mindketten megtapasztaltuk egyszer, hogy igenis
számít.
Grayson a hajába túr. Már kölyökként is mindig ezt csinálta,
amikor ideges volt.
– Hadd legyen ez az én gondom.
– Ez nem ilyen egyszerű.
–  Semmi sem egyszerű. De mégis mi mást tehetnénk? Hátat
fordítunk ennek az egésznek? Önmagunknak?
Képtelen vagyok most erre gondolni. Olyan boldog vagyok
mellette, Grayson begyógyítja a lelkem sebeit. Minden egyes
 y gy gy j gy
napon, minden csókjában, minden pillantásában látom, hogy
én vagyok a létezése oka, és ez meggyógyít.
Már most fáj a gondolat is, hogy esetleg elhagyom.
Odasétálok hozzá, és a szíve fölé teszem a kezem.
–  Nem, semmiképp nem fordítunk hátat ennek. Most csak
megéljük a jelen pillanatot, ahogy mondtad. Aztán
megzabolázzuk azokat a vágyakat, és mérlegeljük, hogy mit is
tegyünk a valóságban.
–  Én megmutattam neked a jövőt, Jessica. Mindent láttál
tegnap, amit látnod kellett. A családomtól való félelem kizárólag
benned él.
–  Szóval egyszerűen csak hátat fordítanál nekik? – zihálom
mélyen a szemébe nézve.
Végigsimítja a gerincem vonalát, és melegség sugárzik a
végtagjaimba.
–  Mindig szerettelek, Jessica! Egy percre sem hagytam abba.
Egyetlen napra sem. Elmondanám neked, de…
–  De mi? – kérdem rekedt hangon, mert annyira kiszárad a
torkom, hogy alig bírom kinyögni a szavakat.
– Lassan, Jess! Csak óvatosan!
Én mindenfélét érzek, csak óvatosságot nem. Próbálom
emlékeztetni magam a terveimre, de ebben a szobában állva azt
érzem, hogy boldogság vesz körül. Itt van minden, ami valaha
boldoggá tett, és ettől elakad a lélegzetem.
Grayson odaadóan megcsókol. A vita hevében feltörő
érzelmek eltűnnek, amint nyelvünk összeér. A csókja meleg, és
én csak arra vágyom, hogy addig szeretkezzen velem, amíg már
gondolkodni sincs erőm.
A nyakát csókolom, aztán a fülébe suttogom a vágyaimat.
–  Ha Amelia nem ébredne fel hamarosan, könyörögnék
neked, hogy tégy magadévá megint!
Grayson végigsimítja a testem, és felnyög.
– Már látom magam előtt, hogy megvesztegetem a húgom egy
újabb gyerekvigyázós éjszakáért…
– Tényleg? És mit tennél, ha egyedül maradnánk?
–  Levetkőztetnélek – suttogja a fülembe –, végigcsókolnék
 gj gg
minden egyes centimétert a testeden, aztán olyat tennék, amitől
addig sikoltoznál, hogy berekedsz. Nem sokkal később
megismételném.
Segíts rajtam, atyám! Nem tudok elmenni, nincs hozzá erőm!
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Grayson

A riasztás hangjára ébredek.

A francba!
Megdörzsölöm a szemem, és felpattanok, a kezembe kapom a
ruhát, ami ki van készítve az ágy mellett, ha hirtelen rohanni
kell. Hajnali egy óra van.
– Willow Creek Tűzoltóság, figyelem! Robbanás és nyílt tűz a
régi vasúti épületben! Minden egységnek riadó!
Ez nem játék. Azonnal mennem kell. Ilyenkor általában
felhívom Stellát, hogy jöjjön át, vagy elviszem hozzá Meliát, de
most nincs idehaza, mert Alexhez ment látogatóba. A szüleim a
legutóbbi találkozó után szóba sem jönnek.
Csöng a telefon, Jack van a vonalban.
– Helló! – mondom, és közben belebújok a nadrágba.
– Szia! Jössz?
– Megyek! Csak találnom kell valakit Melia mellé.
– Stella nincs otthon, a francba!
– Honnan tudod? – kérdem.
– Említette. Jess?
A rádióban megszólal a parancsnok hangja.
– Minden egységnek! Úton vagyok a helyszín felé. Több épület
lángba borult. Kiadtam az utasítást, kérünk segítséget a többi
állomástól is.
Az egységem parancsnokaként nehezen viselem, ha nem
vagyok a fiúk mellett egy ilyen helyzetben.
–  Felhívom Jessicát – mondom, és leteszem a telefont.
Tárcsázom Jesst, aki az első csöngés után felveszi a kagylót.
– Grayson! Minden rendben?
–  Tűz van, mennem kell. Utálom, hogy meg kell kérdeznem,
de megtennéd, hogy vigyázol Ameliára?
Zörgést hallok a vonal túlsó végén.
– Természetesen! Amúgy sem aludtam. Idehozod?
– Vihetem?
–  Persze, maradhat, amíg nem végzel. Aztán Winnie elvisz
dolgozni, úgyhogy magammal viszem, ha úgy alakul.
– Köszönöm, Jess!
– Szívesen!
Felkapom a cuccaimat és Ameliát. Nem ébred fel, amikor
beteszem a kocsiba. Végig alszik az autóban is, amíg Jessica
háza elé érünk. Megállok a felhajtón, Jess már a verandán vár.
A haja kócos, egy rövidnadrágot meg ujjatlan topot visel.
– Hálás vagyok – mondom, és becipelem Meliát a házba.
– Vidd fel a szobámba, ott nyugodtan aludhat tovább.
Beteszem Meliát az ágyba. Az oldalára fordul, halkan sóhajt
egyet, és úgy alszik, mint a bunda.
–  Nagyon irigylem – nevet fel Jessica. – Mindent megadnék
érte, ha ilyen mélyen tudnék aludni!
Megpuszilom a kislányom fejét. Kiérünk a folyosóra, és
magamhoz szorítom Jessicát.
– Hiányoztál!
– Te is hiányoztál! – mondja zihálva.
–  Most mennem kell. Mit szólnál a holnap estéhez?
Beszökhetnél hozzám.
– Tetszik az ötlet – bólint. – Winnie amúgy is tartozik nekem
egy szívességgel.
Gyorsan szájon csókolom, és lemegyünk a lépcsőn.
–  Tettem pár ruhát a táskába. Ha bármire szükséged lenne,
hívd anyámat. Utálom ezt mondani, de a szükség nagy úr. Egy
egész szekrény tele van nála ruhával…
–  Ne is folytasd! – vág közbe. – Menj, minden rendben lesz!
 y g j
Hívj, ha végeztél!
– Hívlak! – indulok el, és alig tudom Jessről levenni a szemem.
–  Vigyázz magadra, Gray! Szeretlek! – mondja, és a szája elé
kapja a kezét.
Eddig az adrenalin lüktetett az ereimben a riadó miatt, most
valami más történik. Nagy léptekkel ismét előtte termek, és az
arcát a kezembe veszem.
– Én is szeretlek!
– Kicsúszott a számon… – mentegetőzik.
– És komolyan gondoltad?
– Igen – vallja be Jess.
Még csak három hete bujkálunk a világ szeme elől. Eldugott
folyosókon csókolózunk, és azzal ámítjuk magunkat, hogy nem
szerettünk újra egymásba. Az első pillanattól fogva, amikor
megcsókoltam a tengerparton, tudtam, hogy ez nem igaz.
Azt ígértük magunknak, hogy óvatosan haladunk, de ahogy
egy lövedék is szélsebesen hasítja a levegőt, az érzéseknek is
képtelenség megálljt parancsolni.
Olyan, mintha megtaláltam volna az életem hiányzó
töredékét. Tökéletes és teljes lett vele minden.
Szeretem őt. Mindig is szerettem. Meg kell mutatnom neki a
jövőt, meg kell értetnem vele, hogy nagyszerű életünk lesz
együtt. Ha nem teszem, örökké bánni fogom.
– Menjünk el a hétvégén – mondom neki.
– Hova?
– A tengerparti házba.
– Szerinted jó ötlet? – kérdi aggódva.
– Miért ne?
Egyetlen szóval válaszol. Azzal, aki a legfontosabb nekem.
– Amelia…
–  Barátok vagyunk, és együtt töltjük a hétvégét. Amelia ezt
gondolja. Szeret téged, és egyfolytában rólad kérdezősködik.
Elmegyünk, jól szórakozunk, könnyedén vesszük a dolgokat, és
élvezzük a szabadságot. Pont most csúszott ki a szádon, hogy
szeretsz…
– Igaz is.
 g
– És én is szeretlek! – ismétlem meg.
– És ez is igaz…
–  Szóval, mit válaszolsz? – csókolom meg újra. – Gyere el
velem a tengerparti házba! Csak hagyd, hogy szeresselek!
– Rendben – bólint. A szemembe néz. Olyan meleg a tekintete!
Nagy megkönnyebbülést érzek. A lehető legtöbb időt akarom
vele tölteni. Ha vele vagyok, újra élek.
– Jó! Pénteken érted megyek munka után.
– Barátok vagyunk, ha bárki kérdezi, igaz?
– Naná! Napközben – bólintok. – Aztán amikor leszáll az éj… –
folytatom halkan – az enyém leszel, és én megmutatom neked
párszor, hogy ez mit is jelent.
– Alig várom azt az éjszakát! – mosolyodik el csábosan.
– Én is, szerelmem! Én is!

–  Apa azt mondta, hogy nem kell felvennem a rózsaszín

harisnyát, jó lesz a fehér is, de Mrs. Butler olyan dühös volt
miatta!
Amelia szája be nem állt egész úton. Egy teljes órán át
szórakoztatta Jessicát a táncról, az óvodáról és vacsorákról
szóló történetekkel. Olyan sztorikat is elmesélt, amelyeket
másoktól hallott. Részletesen ecsetelte, hogy mikor mit viselt.
Hogy Jess miért nem szaladt el az ellenkező irányba, számomra
rejtély marad.
A pokolba is, én biztos nem bírtam volna ki.
Begurulunk a benzinkútra, és Jessica elviszi Ameliát a
mosdóba. Végignézem, ahogy kézen fogva és mosolyogva
elsétálnak, mintha kezdettől fogva ismernék egymást.
Megállnak a bejárat előtt, és Amelia átfogja Jessica derekát.
Hirtelen tudatosodik bennem, hogy a családomat látom
magam előtt. És ez kissé megijeszt.
Mintha megállna az idő, amikor rájuk nézek. Szeretem őket!
Amelia a világot jelenti számomra, Jessica pedig a lelkem.
Hogyan lehetséges, hogy így alakult az életem? Hogy változott
meg minden egyetlen hónap alatt?
– Jól vagy, fiam? – hallok egy hangot a hátam mögül.
– Tessék?
– Mintha el lennél veszve – mondja az idős bácsi.
– Nem. Minden rendben!
Az üzlet bejárata felé néz, ahol a lányok épp beléptek az ajtón,
majd rám pillant.
– Ó, már látom!
– Mit? – kérdem.
–  Csak észrevettem, ahogy álldogálsz itt, és tanácstalanul
nézel körbe. Azt hittem, keresel valamit, de most már látom,
hogy tévedtem.
– Nem keresek semmit – rázom meg a fejem, és megragadom
a töltőpisztolyt.
– Mióta vagy házas? – kérdi.
– Nem, nem… Ő nem a feleségem. Én nem… Ő csak egy barát.
– Barát, mi? – nevet fel.
Nagyszerű. Még az idegenek is látják, hogy több van köztünk
puszta barátságnál.
– Igen. Barát.
– Ha te mondod… Úgy néztél rá, mintha magával vitte volna a
szívedet.
Kipattan a pisztoly szelepe, jelzi, hogy tele a tank.
Megköszörülöm a torkomat.
– A kislány a lányom, úgyhogy azt hiszem, részben igaza van.
Másrészt füllentek is. Mindkettőnek különleges helye van a
szívemben.
Nagyon rossz ötlet volt ez az egész. Minél inkább beleszeretek
Jessicába, annál nagyobb lesz a végén az elkeseredés. De
Jacknek igaza volt, ha önvédelemből hátat fordítottam volna
neki, egy életen át bánnám.
Az idős bácsi visszateszi a pisztolyt a töltőoszlopra, aztán
megemeli a kalapját.
– Sok szerencsét, fiam! Én hiszek neked.
 Egy másodperc múlva Melia kirohan a boltból, a nyomában
pedig Jessica.
– Apa! Nézd! Jessica vett nekünk rágcsálnivalót!
–  Bocsánat – mosolyog szégyenlősen Jessica. – Annyira cuki
volt, hogy nem tudtam neki ellenállni.
– Nem gond – nyugtatom meg. – De az autóban nincs evés!
– Tessék? – horkan fel Jessica.
– Ó, semmi, semmi! Az autó új, de a szabályok változatlanok.
–  Nem mindenki ehet a kocsiban. Apának nem számít, hogy
mennyire vagyok éhes – fogja meg Melia Jessica kezét.
–  Elmondok neked egy titkot – válaszolja Jessica, és közel
hajol hozzá, hogy ne halljam, amit mond.
– Rendben – mondja Melia nevetve.
–  Mit mondtál neki? – kérdem Jesstől. Próbálok komoly
maradni, de elég nehéz letörölni a mosolyt az arcomról, amikor
ránézek.
– Semmit.
– Hazudós!
– Na jó. Semmi olyat, amit tudnod kéne – vágja rá, és kinyújtja
rám a nyelvét. Aztán beköti Ameliát a gyerekülésbe.
Miután végzett, felegyenesedik, és az autó fölött rám pillant.
– Ezért megfizetsz! – csipkelődöm vele.
– Vagy te. Meglátjuk – von vállat Jess.
Mosolyogva szállunk be a kocsiba, és én máris azt
tervezgetem, hogyan kapja majd ezt vissza. Kitalálok valamit
olyat, amire nem számít. Vagy épp az ellenkezőjét.
Azért azt nem hagyom, hogy a gondolataim túlságosan ekörül
forogjanak, különben elég kellemetlen utunk lenne. A
következő néhány óra nagyjából ugyanúgy telik, ahogy a legelső
együtt töltött hatvan perc. Amelia megállás nélkül beszél, és én
már bánom, hogy nem hoztam füldugót.
Szeretem a kislányomat. Mindennél jobban. De tényleg nem
tudja befogni a lepénylesőjét!
–  Miért nem maradunk csöndben pár percig? – állok elő az
ötlettel, amikor már csak húsz percnyi autóútra vagyunk a
tengerparti háztól. Ennyit csak kibír…
Jessica vigyorogva fordul Amelia felé.
– Ismered a csendkirályt? – kérdi tőle Jess.
– Nem. Mi a játékszabály?
–  Nagyon egyszerű. Csendben kell maradnunk, semmilyen
hangot nem szabad kiadni, mocorogni sem lehet. Aki tovább
bírja, az nyert.
– És mit lehet nyerni? – kérdi Amelia Jessicát, és oldalra dönti
kissé a fejét.
– Mit szeretnél? Bármit hajlandó vagyok megadni – nézek rá a
visszapillantó tükörben.
Legszívesebben visszaszívnám, mert rögtön rájövök, hogy ez
nem volt a legjobb stratégia, de kétségbeesetten vágyom egy kis
nyugalomra.
– Egy majmot szeretnék!
– Az kizárt!
– De azt mondtad, hogy bármit – von kérdőre Amelia.
– Igen, bármit, kivétel ezt.
– Jó. Akkor egy kiselefántot kérek.
– És hol tartanád? – kuncog Jessica.
–  A nappaliban – vágja rá Amelia, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga.
–  És mi lesz vele, ha megnő? – folytatja a kérdezősködést
Jessica.
– Akkor apa szobájában lesz. Az elég nagy.
Na tessék! Csak pár perc nyugalomra vágytam, és íme,
megkaptam helyette az egzotikus állatok tartásáról szóló
eszmecserét.
–  Szerintem az elefánt sokkal boldogabb a vadonban.
Szerinted nem? – száll vitába vele Jess.
– Na jó. Akkor egy kiskutya is jó lesz. A kiskutya kicsi, és elfér.
Cuki is, és Bryson Hewittnak is van egy, és az a neve, hogy
Kutyus.
– Úgy nevezte el a kutyát, hogy Kutyus? – kérdem.
– Ő nem annyira okos, apa!
–  A Kutyus nagyon helyes név – neveti el magát Jess, és
 y gy y g J
köhécsel hozzá, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló.
– Kutyusnak nevezni egy kutyát tiszta hülyeség! – ellenkezem.
– Hiszen már amúgy is kutya. Nem hívhatod Kutyusnak a
kutyát.
Jess vállat von, és kinéz az ablakon. Rázkódik a nevetéstől.
Amelia szólásra emeli a kezét, mintha az osztályteremben
volnánk.
– Igen?
– Én tudom, hogy mi legyen a neve!
–  Nem lesz kiskutyánk – vágom rá szigorúan, mert havonta
egyszer minimum lefolytattuk ezt a beszélgetést. Már csak egy
kutya kéne az állásom meg a tűzoltói szolgálat mellé.
Lehetetlenség! Alig vagyunk otthon. Még magamról és
Ameliáról sem könnyű gondoskodnom, nemhogy egy
kisállatról.
– Ha mégis lenne, akkor Brysonnak hívnám.
– Tessék?
–  Ha ő Kutyusnak nevezi a kutyáját, akkor én Brysonnak
hívom majd az enyémet. Így a kiskutya nem lesz szomorú.
Jessből és belőlem is kitör a nevetés.
Amelia büszkén feszít az ülésben, szemmel láthatóan tetszik
neki ez az okfejtés.
–  Jobb lesz, ha beszerzed neki azt a kiskutyát – mondja
nevetve Jessica.
–  Bármit kérhetsz, csak ne állat legyen – rázom meg a fejem
mosolyogva.
Amelia felnyög, és színpadiasan oldalra dönti a fejét. Nem
számít, úgyis megérkeztünk.
– Jól van. Akkor szeretnék egy új anyukát.
Ezzel a mondattal felteszi az i-re a pontot: lehervad a mosoly
a szánkról, és egyikünk sem szól egy szót sem.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Jessica

Csak bámulunk egymásra Graysonnal. A helyzet percről percre

kellemetlenebb.
Furcsán érzem magam, és sírni szeretnék. Melia kérése
túlságosan megérint minket ahhoz, hogy bármiféle választ
adhatnánk. Szeretem ezt a férfit, és szeretem a kislányát is.
Olyan rövid idő alatt a szívembe zártam! Számomra
elképzelhetetlen, hogy van bárki a világon, aki ne szeretne az
édesanyja lenni. Az sem fér a fejembe, hogyan lenne képes
valaki eltaszítani magától. Aztán tudatosodik bennem, hogy
végül is én ugyanezt tenném, ha elmennék.
Mindkettejüknek hátat fordítanék. Egyszerűen feladnám ezt a
csodás életet, amelyben részem lehet mellettük. Hogyan
változtak meg bennem a dolgok néhány itthon töltött hét alatt?
Miként változtatott meg mindent egyetlen karjaiban töltött
éjszaka?
Akkor is sírnom kell, ha más nőt képzelek Amelia mellé. Már
a puszta gondolatba is belesajdul a szívem, hogy más köti be a
gyerekülésbe, és nem én.
Abba kell hagynom a folytonos aggódást.
Megígértük egymásnak, hogy lassan haladunk, ami a
kapcsolatunkat illeti. Most pedig tessék, itt tartunk! Azon
gondolkodom, miként leszünk egy család.
Grayson le sem veszi rólam a szemét, tekintetében tétovázás
tükröződik. Egyikünk sem tudja, mit mondjon.
–  Mi lenne, ha segítenél nekem ágyazni odabent? – fordul
Grayson végül Melia felé.
Amelia összecsapja kis kezét, aztán kiköti magát az ülésből.
–  Oké! Utána építhetünk homokvárat? És úszni is megyünk,
ugye? Kaphatok vacsorára pizzát?
Ó, atyám! De jó, hogy mindössze négyéves, és ilyen könnyen
felejt!
Melia kipattan az autóból. Én is kiszállok, felkapom a
csomagokat és a hűtőtáskát. Amelia a bejárathoz rohan, mi
lemaradunk kissé.
– Minden rendben? – kérdi Grayson.
– Igen, persze. Miért kérded? – kérdem kissé cincogó hangon.
– Mert Amelia halálra ijesztett minket az imént.
Próbálok laza maradni, és mosolyt erőltetek magamra.
– Még csak négyéves. Természetes, hogy vágyakozik egy anya
után.
–  Gyűlölöm a gondolatát, hogy nem adhatom meg neki –
fordítja el a fejét Grayson. – Mindent megtennék érte, de a saját
anyját nem tudom rávenni, hogy szeresse.
Átérzem a fájdalmát. Bárcsak átvehetném tőle…
– Mindent megadsz neki, Gray!
– Tényleg?
–  Soha nem találkoztam nála boldogabb kislánnyal. Imád
téged. Megvettél neki egy egész tavat… Tényleg nincs miért
rosszul érezned magad.
Bólint egyet, de csak azért, hogy ejtsük a témát.
–  Na jó! Akkor tegyük rendbe a házat, és készítsük el az
ebédet.
– Menjünk!
Csapatmunka folyik, és Melia végig közöttünk ugrál.
Szellőztetünk, levesszük a bútorokról a takarót. Nincs olyan
nagy meleg, de az elmúlt két hónapban itt senki nem nyitott
ablakot, ezért kissé áporodott a levegő.
Hű! Még csak két hónap telt el azóta, hogy először megcsókolt.
Mennyi mindent megéltünk ebben az időben… Micsoda
 y g
szerelem! Mennyi érzelem! No meg a szorongás, hogyan
tovább…
Kisimítom a paplant az ágyon, majd a nagy tolóajtóhoz
megyek, amely az óceánra néz. Félrehúzom a nehéz
függönyöket, és beáramlik a napfény. Apró porszemek
csillognak a levegőben körülöttem. Arra gondolok, hogy mi lesz,
ha a por eloszlik, a köd felszáll? Akkor hogyan tovább?
Vajon minden emlék marad csupán, vagy valami sokkal
nagyszerűbb vár ránk?
Megérzem Grayson jelenlétét, mielőtt a lépteit hallanám.
– Mi a baj? – teszi a vállamra a kezét.
– Szerelmes vagyok beléd – mondom, de nem fordulok felé.
– És ez baj? – kérdi vidáman.
Az egyik részem teljesen az övé. Az a részem, amelyet nem
irányíthatok, és vissza sem kaphatom többé. Aggaszt ez az
egész.
– Nem akarlak elhagyni, Grayson!
Átöleli a derekam, és szorosan magához húz.
– Akkor ne tedd – válaszolja. – Maradj velem!
A mellkasára hajtom a fejem, és beleengedem magam az
ölelésbe.
– Oké.
Nem tudok mást mondani. Ebben a pillanatban sehol máshol
nem szeretnék lenni, csak itt: Ameliával és vele.

–  Szeretném elmondani neki a kettőnk ügyét – szólal meg

Grayson, amikor összebújva fekszünk az ágyban. Amelia három
órája aludt el, és miatta Grayson nemsoká átmegy a másik
szobába, hogy egyedül ébredjen a franciaágyban.
– Kinek?
– Ameliának.
– És mit mondanál? – ülök fel az ágyon hirtelen.
 –  Azt, hogy együtt járunk. Sokkal könnyebb lesz így az
együttlét.
Az ajkamba harapok. Egyáltalán nem vagyok biztos az
érzéseimben. Nem mintha nem szeretném, ha tudná, csak az
anyahiányát illető megjegyzése után arra gondolok, hogy talán
levonna bizonyos nem kívánatos következtetéseket…
– Talán nem menne olyan jól, mint képzeled.
– Imád téged, Jess!
–  Igen, de úgy tudja, hogy az édesapja régi barátja vagyok.
Teljesen más a helyzet, ha megtudja, hogy többről van szó.
Megragadja a karom, és magára húz, én felette fekszem.
– Nem kell most elmondani.
– Én csak azt akarom, hogy jól meggondoljuk. Amelia nagyon
édes és különleges kislány. Szeretném, ha örülne a hírnek.
Grayson megsimogatja a fejem, és a fülem mögé fésüli a
hajam.
–  Mit szólsz ahhoz, ha várunk még egy-két hetet? Essünk túl
ezen a hétvégén, itt legalább együtt lát minket. Aztán otthon
meglátjuk.
–  Ez jó ötlet – nyomok gyors csókot a szájára, és
megsimogatom a nyakát. – Nekem is van egy meglepetésem ám!
– Tényleg?
– Bizony – bólogatok. – Neked.
– És mi lenne az?
–  Először is – hajolok közelebb hozzá – meg kell, hogy
csókoljalak.
– Jó terv.
– Mindjárt gondoltam, hogy tetszeni fog.
– És van a tarsolyodban valami más is? – kuncog Grayson.
Végigsimítom a testét, felhúzom a pólóját és megérintem a
bőrét.
– Lehet szó egy-két érintésről…
– Az érintés is jöhet!
– Igazán? – kérdem incselkedve.
– Igazán. Imádlak megérinteni – válaszolja, és megsimogatja a
hátam, ahol felgyűrődött a pólóm.
 gy p
–  Azt hiszem, szeretnélek tovább csókolni. De nem az
ajkadon…
Elvigyorodik, és tekintete tiszta bujaság.
– Mit szeretnél megcsókolni rajtam, szerelmem?
Felülök rajta, és lehúzom a pólóját. Grayson olyan szép!
Tudom, hogy egy férfira nem szokás ilyet mondani, de ez az
igazság. Tökéletes. Csodás. Még mindig megdobban a szívem, ha
ránézek.
Mindig ilyen férfiról álmodtam, mint Grayson. Erős, édes és
vicces. Meg sem érdemlem az esélyt, hogy újra szerethetem.
Csókokat nyomok rá, és lassan csúszom a testén lefelé.
–  Szeretem ezt a pontot – mondom, és megnyalom a
mellbimbóját. Behunyja a szemét, és én folytatom. – De van még
itt csókolnivaló…
Gray felnyög, az ajkam lejjebb kúszik a testén, közben
lehúzom az alsónadrágját.
– Jess! – sóhajt fel.
–  Szeretnéd, ha megcsókolnálak itt? – kérdem szemérmesen,
és a nagy, kemény farkára pillantok.
–  Ez meg miféle kérdés? Mintha megkérdeznéd a fulladozót,
hogy szeretne-e levegőt venni még…
– Hát, azt mindenképpen szeretném, ha lélegeznél – mondom,
miközben a nyelvem köröz a makkján. – Úgy érzed, hogy
fulladozol?
– Hát megölsz, az tuti!
Nincs több szellemes megjegyzés, egyszerűen csak mélyen a
számba veszem a farkát. Megemeli a csípőjét, és a hajamba túr.
Az ajkam fel-le jár a farkán, egészen a torkomig nyomom, mert
azt akarom, hogy az élvezetből eksztázis legyen.
Erősebben markolja a hajam, én pedig gyorsabban mozgok
rajta, és a tenyerembe veszem a heréit.
– Jess, bébi, hagyd abba! – zihálja. – Szerelmem! Nem lehet! –
mondja, de a hangja elárulja, hogy nem sokáig bírja már.
Azt akarom, hogy feladja az ellenállást.
Felvillanyoz, hogy élvez, hogy a csúcsra juttatom.
De ő nem engedi. Megragadja a csípőm, hirtelen a fejére ültet,
 g g g j p j
és az ajka a csiklómra tapad.
Grayson nyelve erősteljesen köröz a csiklón, és a hüvelyembe
dugja közben az ujját. Sikoltani szeretnék.
Megfordulok rajta, és a számba veszem a farkát. Jár a
nyelvünk, szívjuk és nyaljuk egymás húsát, egyre fokozódik az
élvezet.
Grayson szája a puncimra tapad, közben hangosan nyög, az
egész testem beleremeg. Érzem, hogy közeledik a csúcspont.
Nemcsak azért, amit fizikailag érzek, hanem azért is, mert
imádok örömöt okozni neki. Grayson nyelve gyorsabban
mozog, érzem, hogy nemsoká vége.
Grayson ekkor hirtelen abbahagyja.
Legszívesebben felsírnék, de megfordít, és a csípőjére húz.
Habozás nélkül beleülök a farkába.
Egymás szemébe nézünk, és olyan erőteljes energia áramlik
köztünk, hogy sírni kezdek. Szerelmes vagyok ebbe a férfiba!
Túláradnak bennem az érzelmek a puszta ténytől, hogy
bennem van. Úgy érzem, szétesem, és tudom, hogy soha semmi
nem lesz olyan többé, mint azelőtt.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Jessica

– Szóval itt maradsz? Örökre?

Deliával eljöttünk ebédelni pár várossal odébb.
–  Azt hiszem. Úgy értem, Grayson beszélni akar Ameliának
kettőnkről. – Persze én sem tudom igazán, hogy ez mit is jelent
tulajdonképpen.
Hátradől, és bekap egy sültkrumplit a szájába.
– Nagyon örülök nektek!
– Én is boldog vagyok, de meg is ijeszt a helyzet.
– Miért?
– Mert a boldogságnak legtöbbször vége szakad, és a valóság
mindig szívás.
–  Ez igaz – bólint Delia. – De az is egy forgatókönyv, hogy
olyan srácba szeretsz bele, aki nem is törődik veled. Na, az
volna az igazán szar helyzet, nem?
–  Nyertél – mondom, és felé nyújtom a kezem, de ő
elutasítóan int egyet.
– Ne aggódj! Minden rendben. Én vagyok az idióta.
Ekkor toppan be Stella.
–  Sziasztok! Nem tudtam, hogy ti is itt vagytok! Azt hittem,
pihenő lesz a három tengerparti nap után.
Őrület, mennyire érdekli az embereket a szerelmi életem.
– Nem kell kipihenni, lazán vettük a dolgokat.
– Ebben biztos vagyok – horkan fel Delia.
 Stella kihúz egy széket, és leül az asztalunknál.
–  Szerintetek hol lehet itt még vásárolni? A boltok Willow
Creekben fabatkát sem érnek.
– Igaz – bólogat Delia, és elropogtat még egy krumplit.
–  Nos, itt állok egy vadiúj táskával, és az jut róla eszembe,
hogy égek a vágytól, hogy elköltözzek innen. Hogy ment a
kiruccanás amúgy? Tudtatok beszélni Graysonnal a jövőről?
–  Igen, volt rá alkalom. Azt hiszem, jövő héten elmondjuk
Ameliának.
– Annyira boldog lesz! – mondja Stella, és fülig ér a szája.
– Úgy gondolod?
–  Igen – fogja meg Stella a kezem. – Amelia nagyon szeret
téged. Azt mondta, hogy te vagy a kedvence Grayson barátai
közül, és reméli, hogy velük fogsz élni. Ez azért jó jelnek
mondható.
Amelia nagyon fontossá vált az életemben. A hétvégén sokat
nevettünk, játszottunk, és igazán belopta magát a szívembe.
Igaz, hogy mélyen elítélem, amit az édesanyja tett vele, de
ugyanakkor hálás is vagyok érte, hogy a távozása miatt helyet
kaptam a kislány életében.
–  Remélem, jól fogadja majd a hírt, hogy több van köztünk
puszta barátságnál.
–  Feltételezem, hogy ez azt is jelenti, hogy körvonalazódott
egy stabil párkapcsolat…
– Igen – válaszolom mosolyogva. – Ez így van.
– Ez csodás! Én mindig szerettelek titeket együtt látni. És nem
láttam ilyen boldognak azóta, hogy… Nos, amióta elmentél.
– Köszönöm, Stella! – szorítom meg a kezét.
–  Azt pedig tojd le, hogy mások mit mondanak! Csak te,
Grayson és Amelia számít. Senki más.
Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy az ember kitalálja, kire
céloz. Graysonnal hetek óta nem hoztuk szóba a szüleit.
Egyikünk sem tud mondani semmit, ami e tekintetben javítana
a helyzeten. A másik aggodalomra okot adó dolog a karrierem.
Ebben a kérdésben is döntenem kell.
Szeretek a szállóban dolgozni, de nem akarom örökké ezt
 g
csinálni.
Hiányzik a repülés. Hiányzik egy olyan munka, amit igazán
szeretek csinálni, aminek szívből örülni tudok. Még a
repülőgép-szerencsétlenség borzalma ellenére is szeretek a
levegőben lenni. Érdekes módon nem attól rettegek jobban,
hogy újra lezuhanhatunk, hanem attól, hogy csapdába esem,
hogy nem mehetek oda, ahova csak a kedvem tartja. A
szállóban való elhelyezkedés átmeneti megoldás, de ha itt
maradok, szükségem lesz egy állandó munkára, amiben
kiteljesedhetek.
–  Akárhogy is, maradok. Persze nem vagyok benne biztos,
hogy a jövőben nálatok fogok dolgozni – mondom Stellának.
–  Oké – mondja Stella, és elcsen egy sültkrumplit Delia
tányérjáról.
– Azt gondolom, jobb volna, ha megtalálnám a saját utam, és
még jobb, ha ez semmi módon nem kapcsolódna a szüleidhez…
– Mi? – nevet fel Delia. – Talán csatlakozol hozzám a gyárban?
–  Dehogy! Fogalmam sincs, mihez kezdek, de csak adódik
valami lehetőség.
– Szólj nekem is, ha találtál valamit, mert ki nem állhatom a
gyári melót.
– A szállóban lesz üresedés – válaszolom széles vigyorral.
– Akkor talán meg kellene pályáznom.
Nos, az volna aztán az időzített bomba! Delia és Stella jó
barátok ugyan, de azért a közös munka egy másik történet.
Arról nem is beszélve, hogy Grayson valószínűleg kinyírná a
húgát ezért.
Stellával egymásra pillantunk, a tekintetében látom, hogy
hasonlóképpen gondolkodunk.
– Most pedig vissza kell mennem dolgozni – pattan fel Stella –,
aztán randevúra megyek.
– Tényleg? És kivel?
– Nem ismered – vigyorog.
– Egyetlen ember sem akad ötven kilométeres körzetben, aki
ne kapcsolódna valamilyen módon ehhez a városhoz…
–  Akkor hallani fogsz róla nemsoká, úgy hiszem – vágja rá
 g gy gj
Stella, majd kisétál az ajtón. Deliával tátva marad a szánk.
– Szerinted kivel randizik? – kérdi Delia.
– Ötletem sincs.
–  Nekem sincs. Pláne, hogy pontosan tudom, Jackbe van
belezúgva.
– Jackbe? – kérdem csodálkozva. – Úgy érted, Jack O’Donellbe?
– Persze! Nem beszélt róla soha, de láttam, hogy majd kiesik a
szeme, amikor ránéz. Aztán ott van az a pár évvel ezelőtti eset…
Nem is tudom.
– Grayson biztos megöli Jacket, ha ezt megtudja – válaszolom.
– Miért?
–  Mert Stella a kishúga. A Parkerson fiúk mindig úgy
védelmezték, hogy az már szinte túlzás.
Nem tudom elképzelni, hogy Stella és Jack valaha egy párt
alkotnának. Nemcsak azért, mert Jack jóval idősebb nála,
hanem azért is, mert… Hát, Jackről van szó. Jack egy
mókamester. Aki mindig nevet az életen, mert pontosan tudja,
mennyire kemény. Sosem gondolja komolyan a szerelmet,
különösen azóta, hogy végignézte az anyja haldoklását, aztán
meg azt, hogy az apja lelép.
– Szerintem Stella soha nem fog lépni. Megvan rá az oka. Jack
meg világossá tette, hogy csak szexet akar, és senkinek ne
legyen semmi elvárása felé.
–  Te amúgy lefeküdtél Jackkel? – kérdem. – Amikor először
jártunk a tengerparti házban, elég hosszú időre eltűntetek…
– Jaj! – horkan fel Delia. – Dehogy! Egyszer csókolóztam vele
egy buliban, de mindketten részegek voltunk. Nem volt rossz,
de valahogy… Fura volt.
Erre tényleg kíváncsi vagyok.
– Hogy érted, hogy fura?
–  Hát… Jól csókol, meg minden, csak… Hogy is mondjam. Ő
Jack! Hirtelen abbahagytuk, egymásra pillantottunk, és
nevetésben törtünk ki. Ennyiből talán érted, mennyi szenvedély
van köztünk…
Elmosolyodom, és megpróbálom elképzelni őket együtt, de
nem megy.
– Megérdemli, hogy boldog legyen.
–  Meg. Egy napon remélhetőleg meg is engedi magának a
boldogságot. Mindig egy lányról beszél, akit szeretett, de
elment, és ő szenved tőle azóta is.
– Nehéz elveszíteni, akit szeretünk.
–  Te aztán tudod – mondja Delia, és összehúzza a
szemöldökét.
– Igen, én tisztában vagyok vele.
–  Hosszú időbe telt, mire újra megengedted magadnak, hogy
boldog legyél…
– És még mindig tanulom, hogyan is kéne csinálni… – vallom
be Deliának.
Néhanapján úgy érzem, hogy átok a boldogság. Meg kellett
élnem a veszteséget. Részben magamnak okoztam, ez tény, de
csak meg akartam védeni magam attól a fájdalomtól, amelyet
nem irányíthatok. Gondoltam, ha magamnak okozom,
könnyebben elviselhető a szenvedés. Nem éri meg az egész!
Nagyon hálás vagyok dr. Warvelnek, hogy felnyitotta a szemem.
Az élet nem könnyű, sok minden történik az emberrel. A
nehézségnek azonban jó oldala is van: rávilágít az élet
szépségére. Fájdalom nélkül nem tudhatjuk, hogy mi az öröm.
Fel kell dolgozni a fájdalmat, meg kell küzdeni vele. Nem
függhet tőle a boldogság.
–  Ha már a tanulásról beszélünk, meg szóba hoztuk a
mentális egészségedet… – pattan fel Delia –, itt az ideje, hogy
elinduljunk. Időpontod van.
– Igen, irány a neurológus. Hadd halljam újra, hogy még nem
szabad a kormány mögé ülni!

– Úgy gondolom, sok minden megváltozott, amióta elkezdtük a

közös munkát – mondja dr. Warvel. – Minden elég gyorsan
történt, ami egyáltalán nem rossz, de szeretném tudni, hogyan
érez ezzel kapcsolatban. Ön szerint jó irányba mennek a
dolgok?
– Igen. Minden jó, ami történt. Nem igaz?
– Annak hangzik. De érzek némi bizonytalanságot is.
– Csak félek, azt hiszem.
– Mitől?
–  Ismeri azt az érzést, amikor megkapja azt az ajándékot,
amire mindig vágyott? Egyszerűen tökéletes, és semmi nem
homályosíthatja el a fényét. Aztán történik valami, talán csak
nem működik megfelelően. Még mindig értékeli az ember, de…
Valami megzavarja a felhőtlen boldogságot. Attól rettegek, hogy
ez lesz a kapcsolatunk sorsa is, ha Willow Creekben maradok.
– Miért?
Istenem, mindig rákényszerít, hogy választ adjak olyan
kérdésre, amire gondolni sem akarok. Olykor ezek a találkozók
rettentően stresszesek. Tudom, hogy itt a megvilágosodás volna
a cél, de azért létezik az örökéletű törvény, hogy boldog, aki
tudatlanságban él. És én most erre vágyom leginkább.
Felsóhajtok, de inkább nyögésnek hangzik.
– Csak mert! Ez a tapasztalatom… Az élet nem habostorta!
Dr. Warvel tanulmányozza az arckifejezésemet egy pillanatig.
–  Ön szerint Grayson nem aggódik? Talán nem ugyanaz a
félelem tárgya, mint önnél? Biztos aggódik amiatt, hogy
elhagyja őt…
– Tudom, hogy aggódik emiatt.
Próbálja nem mutatni, de én látom rajta. Várunk még vele,
hogy elmondjuk Ameliának, hogy együtt vagyunk, de néha azt
gondolom, valójában azért várunk, mert ő maga bizonytalan.
Vár egy kicsit, hátha…
Hátha másnap máshogy alakulnak a dolgok.
És igaza van.
–  Nos, Jessica, ezt a kockázatot vállalnunk kell. Már ha
megengedjük magunknak, hogy sebezhetőek legyünk. Ez
félelmetes, ugyanakkor gyönyörű is. Az élet szép! – állapítja
meg, aztán hirtelen témát vált. – És mi a helyzet a fejfájással?
– Már nem tör rám olyan intenzitással, hogy gondot jelentsen
– válaszolom. Már hallom magamban a következő kérdést, amit
legszívesebben elkerülnék.
– És a rémálmokkal hogy áll?
Ezen a téren nem sok előrelépés történt, legalábbis nem olyan
nagy, mint reméltem. Néha van egy kis nyugalmam, de csak
akkor, ha Grayson mellettem van. Jól kezeli a félelmeimet.
– Még mindig előfordul.
– És még mindig intenzívek az álmok?
–  Igen – bólogatok. – Néha arra ébredek, hogy elveszítem a
látásom. Mintha abban a másodpercben kaptam volna
agyrázkódást. Ilyenkor meg kell nyugtatnom magam, hogy csak
azért nem látok, mert sötét van a szobában.
– Vezeti még a naplót?
– Nem – vallom be töredelmesen.
Dr. Warvel kissé félrehúzza a száját.
– Rendben. Akkor is előjön, amikor Graysonnal van? Ha igen,
Grayson mit szól hozzá? Tudja kezelni?
–  Nem. Illetve nem tudom, hogy van-e rémálmom, amikor
vele vagyok.
– Hogy érti azt, hogy nem tudja?
–  Van, hogy nem emlékszem rá ébredés után, és ő nem szól
róla egy szót sem, hogy kiabáltam-e álmomban.
– És megkérdezi tőle? – kérdi dr. Warvel, és a tollal ütögeti a
jegyzetét.
– Nem akarom tudni.
– Értem – válaszolja, és együttérzés tükröződik a tekintetében.
Mit ért? Én csak annyit, hogy nem reagálok túl jól a dolgokra.
Körbe kéne táncolnom az asztalt, hogy jobban vagyok.
Üdvrivalgás kéne a kesergés helyett.
– Ma sokat aggódom.
– Mi történt?
Csodás napom volt. Az ebéd Deliával nagyon jó volt. És
aztán…
–  Volt egy előzetes elképzelésem arról, hogy miként kell
 gy p gy
folynia ma a dolgoknak. Találkozóm volt a neurológussal, és
nem az történt, amire számítottam.
Dr. Havish mondatai visszhangoznak a fülemben.

–  Nos, úgy tűnik, szépen gyógyul – állapította meg a

neurológusom.
– Tényleg? – kérdeztem.
– Igen. Nem ájult el már több mint egy hónapja, és a látásával
sincs gondja.
Delia megfogta a kezem és kissé megszorította.
– És ez mit jelent pontosan?
Az orvos írt valamit a kartonomra, majd mosolyogva rám
pillantott.
–  Ez annyit jelent, hogy engedélyezem a vezetést, és
visszatérhet a régi életéhez, végezheti a megszokott
tevékenységeket. A fejfájások előjöhetnek még, de nem lesz
annyira rossz, mint az elmúlt hónapokban volt. Ha vissza
szeretne térni a munkájához, kezdje egy rövid repülőúttal.
Meglátjuk, hogy megy. Ha nem tapasztal problémát, nyugodtan
léphet tovább.
– Repülhetek? – kérdeztem halálra rémülve.
–  Nincs orvosi ellenjavallat. A vizsgálatok eredménye kiváló,
és csodásan gyógyul. Nincs több korlátozás, élheti az életét,
ahogy szeretné.

A terápián csak az jár a fejemben, hogy nagy hírt kaptam,

óriásit… És én mégis úgy érzem, mintha a halálos ítéletemet
olvasták volna fel.
– És mit mondott az orvos?
–  Hogy szabad vagyok, élhetem az életem – mondom, és
elfordítom a fejem, mert nagyon hülyén érzem magam.
– Ez nagyszerű hír, Jessica!
– Tényleg az?
 – Szóval nem biztos benne – mondja megértően.
–  Ez annyit jelent, hogy elmehetek – pillantok rá. – Vagyis
annyit, hogy nincs, ami miatt maradnom kéne. Megint az én
döntésemen múlik minden. Én azt hittem, hogy körülbelül még
egy hónapig biztos nem vezethetek, a repülésről pedig már
lemondtam egy életre.
–  És szeretne újra a régi munkahelyén dolgozni? – kérdi dr.
Warvel.
–  Igen és nem! Nem, mintha megőrülnék érte, hogy
visszatérjek a fedélzetre. Csak az ég tudja, mi történne. Lehet,
hogy borzalmas élmény lenne. De engem nem ez aggaszt. Nem
gondoltam, hogy ez valaha megtörténhet, így belenyugodtam a
sorsomba, még mielőtt újra rátaláltam Graysonra.
Dr. Warvel egyetértően bólogat.
–  És a repülés szabadságot jelentett az ön számára. Ezt
mondta néhány alkalommal.
– Már nem akarok szabad lenni.
–  Ezt kifejtené pontosabban? – húzza közelebb hozzám a
székét dr. Warvel.
–  Itt akarok maradni Graysonnal és Ameliával. Nemsoká
elmondjuk neki, és elkezdünk tervezgetni is.
–  És az orvosi vélemény mit változtatna ezen? – kérdi, és
lágyság tükröződik a tekintetében.
Grayson meg van róla győződve, hogy repülni szeretnék, és a
lehető legtávolabb lenni Willow Creektől. Tisztában van vele,
hogy nem akarok itt lenni, elmondta nekem. Úgy gondolja, hogy
letöri a szárnyaimat, és ezzel megöl.
De én miatta szárnyalok, nem az állásom miatt.
– Úgy érzem, el fog taszítani magától.
– És ez félelmetes önnek – bólogat –, mert ön…
– Én őt akarom!
–  Akkor mondja el neki, Jessica! Legyen őszinte hozzá, és
tisztán kommunikálja az érzéseit! Szerintem ez eddig is jól
ment kettejük között. Ha elmondja neki, hogy megszűntek az
egészségügyi problémák miatti korlátozások, és ennek
mennyire örül, ugyanakkor biztosítja őt afelől, hogy ez semmit
 y gy j gy
sem változtat azon, hogy vele akar maradni, mégis mi rossz
történhetne?
Talán igaza van, de szerintem nem ez a helyzet.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Grayson

Kopogtatnak az ajtón, őszintén remélem, hogy Jessica az. Nehéz

napok állnak mögöttem. Amelia elkapott valami vírust, lázas
volt és hányt, rossz állapotban volt majdnem kilenc teljes napig.
Aztán hívott anyám, ragaszkodott hozzá, hogy a jövő héten
részt vegyek egy családi vacsorán. Megmondta, hogy nem
bújhatok ki alóla, és megparancsolta, hogy vigyem magammal
Jessicát.
Kinyitom az ajtót, de nem Jessica áll előttem, hanem Jack. Ez
alapvetően nem jelentene problémát, de most alkoholszag
terjeng körülötte.
– Tudod – mondja nehezen artikulálva a hangokat –, én nem
is akarom, hogy tetszen.
– Kicsoda?
–  Hát ő! – kiáltja Jack, majd az oszlopra csapja a tenyerét. –
Teljesen bolond!
– Mint a legtöbb nő. Mennyit ittál?
– Kit érdekel – rántja meg a vállát. – Elment.
– Mistyről beszélsz?
– Most nem – rázza meg a fejét.
Mivel az egyetem óta nem láttam, hogy járt volna bárkivel is,
fogalmam sincs, kiről lehet szó, de azt látom, hogy nem a
legjobb formáját hozza. Ki kell aludnia magát.
– Történt valami?
 A szemembe néz, a korlátnak dől, és ráhajtja a fejét.
–  Tudtad, hogy a whisky nem jó búfelejtő? Én emlékszem.
Mindenre emlékszem. És arra is emlékszem, hogy nem kéne
emlékeznem.
A whiskyvel én is bizalmas viszonyba kerültem, amikor
kiderült, hogy Yvonne terhes. Helyesen akartam cselekedni, és
el akartam venni feleségül, mert a dolgok amúgy is ebbe az
irányba haladtak.
Nem szeretett eléggé ahhoz, hogy megpróbálja.
A karrierjét választotta a családalapítás helyett.
Azon kaptam magam, hogy száguldok lefelé a lejtőn, és
fogalmam sem volt róla, hogyan sikerült ezt tenni magammal.
– Mire emlékszel? – kérdem azt remélve, hogy legalább félig-
meddig összeszedett választ kaphatok tőle a kérdésemre.
– Nos – horkan fel Jack –, el akartam felejteni.
Nem sikerült, ha jól látom.
–  Mi lenne, ha bejönnél, és kapnál egy vitaminitalt, meg egy
ágyat? Az alvás sokat segítene a felejtésben…
– Nem kell ágy! – kiált fel. – Felejtsük el az ágyat! Az ágy szar!
Nyilvánvalóan valami fontos dologról van szó, de nem fogok
tudni sok mindent kihúzni belőle, hiszen alig áll a lábán.
–  Jól van. De mégsem álldogálhatsz idekint. Ha viszont
felkelted Meliát, megöllek!
Elkomorodik, és suttogni kezd.
– Ő nem bolond.
– Ki?
– Melia. Ő a legjobb!
– Így van. Alszik. Úgyhogy, gyere be és józanodj ki szépen!
Jack bólint, majd egy lépés után elbotlik, és megkapaszkodik a
korlátban.
–  Hoppá! Már megint elesek. Mindig elesek, és egyszer se
állok talpra.
– Gyere, haver! – mondom, és átkarolom, hogy betámogassam
a házba.
Nagy nehezen bejutunk, és egyenesen a vendégszobába
viszem. Elmosolyodom, mert meglátom Jess imádott, túlméretes
 y g J
pulóverét a sarokban, amelyet a múlt éjjel hagyott itt.
Éjszakánként fázni szokott, és belebújik. Kicsit lyukas, mégsem
tudom meggyőzni róla, hogy ez nem fogja felmelegíteni.
–  Te mindig boldog vagy – állapítja meg Jack, miközben
megpróbálom ágyba dugni.
– Tényleg?
–  Neked ott van Jess! Én is szeretnék egy ilyet. Azt
gondoltam… azt hittem, egyszer lesz ilyen.
Nem így terveztem az estét, de mindegy. Nem is emlékszem,
mikor láttam utoljára így szétesve Jacket. Talán… Gondolatban
kutakodom a múlt emlékeiben, aztán hirtelen megvilágosodom.
A dátum.
Ma az anyja halálának évfordulója van.
Leülök mellé az ágyra.
– Ez most a tűzesetről szól? Arról, akit elveszítettél?
–  Most nem – rázza meg a fejét. – Másik nő. Máskor. Másik
veszteség.
Rendszerint értem Jack okfejtéseit, de most teljesen össze
vagyok zavarodva. Fogalmam sincs, milyen nőről, és melyik
veszteségről beszél.
–  Beszélj hozzám, haver! Mi a fene történt, hogy felhajtottál
egy egész üveg whiskyt?
Kinyitja a szemét, majd újra lehunyja, és nagyot sóhajt.
– Még mindig tetszem neki, de én nem akarom, hogy tetszen
nekem. Nem lehet. Nem tudok azzá válni, akire vágyik.
– Kiről beszélsz?
Jack hátradől az ágyon, a lába lelóg a földre. Aztán hangosan
horkolni kezd. Csodás!
Elfektetem az ágyon, és párnát teszek a feje alá. Megrázom a
fejem, mert pontosan tudom, hogy utálni fogja magát, amikor
felébred reggel.
A szobámba megyek, és videóhívást indítok, mert látnom kell
Jesst.
– Szia! – fogadja mosolyogva a hívást.
– Felkeltettelek?
– Nem, nem! – vágja rá halkan, de a hangján hallom, hogy az
 gj gj gy
imént még aludt. – Hogy van Melia?
–  Jobban, azt hiszem. Ma csak hőemelkedése volt, és sokkal
jobb a kedve.
– Akkor jó – válaszolja mosolyogva. – Örülök!
–  Melia elaludt, és amint letudtam az egyik feladatot,
megjelent az ajtóban egy másik.
– Ó! – vágja rá csodálkozva.
–  Bizony. Jack kiütötte magát, a vendégszobában alszik.
Egyfolytában egy lányról beszélt, de nem mondta meg a nevét.
– Ez elég… – dadogja Jess. – Hűha! És szerinted kiről van szó?
Érzem rajta, hogy tud valamit, amit én nem. A hangsúlya
pedig elárulja, hogy nem mond igazat.
– Ki az, Jess?
– Fogalmam sincs. Csak meglepett…
– Miért nem hiszek neked? – dőlök hátra az ágyon.
–  Nem tudom – mondja kikerekedett szemmel. – Talán Delia
az? Mintha elejtett volna egy-két szót Jackről.
– Delia? Dehogy! Az kizárt.
– Azt tudom, hogy találkoztak ma.
–  A francba! Akkor lehet, hogy ő – vakarom meg a fejem.
Furcsa lenne, ha miatta volna ennyire szétesve. Delia Joshuába
szerelmes, amióta csak ismerem. Jack sem célzott rá sosem,
hogy érezne iránta valamit, de ki tudja… Ha visszautasította őt,
talán bánatában ledöntött egy üveggel…
–  Majd holnap kiderítem, miután kijózanodott. Hogy vagy
egyébként? Nem értünk rá beszélni…
– Igen, kicsit elfoglalt voltál – mosolyog kedvesen Jess.
– Úgy érzed, hogy elhanyagoltalak? – kérdem vigyorogva.
–  Nem, Melia az első! Én jól vagyok. Minden rendben. Kicsit
küzdöttem a hányingerrel a héten, úgyhogy lehet, hogy
elkaptam Meliától.
– De most már jól vagy?
– Igen, jól.
–  Hívtad az orvost? – kérdem, mert a gondolatát is rosszul
viselem, hogy nem érzi jól magát.
–  Szükségtelen, Grayson. Nincs bajom, hidd el! – mondja, és
 g y j j
felnevet.
–  Ha már szóba került az orvos… Mikor lesz kontroll
legközelebb?
– Nemsoká – mosolyog kissé erőltetve.
– Mikor pontosan? Szeretnéd, hogy elkísérjelek?
– Nem, nem szükséges.
Elég világos, hogy nem szeretné, ha vele mennék, de engem
nem nagyon érdekel…
– Jess! Szeretnék veled menni.
–  Tényleg értékelem – mondja, de a hangsúlya az
ellenkezőjéről árulkodik. – Az még odébb van. De majd szólok.
– Oké. És a melóval mi a helyzet?
Jessica mindenről beszámol, ami a Park Innben történt. A
recepciós kefélt a kertésszel a fészerben, amiből nagy balhé
kerekedett, mert amúgy a kertész a szakácsnővel jár, aki rájött a
dologra, és megfenyegette a párját, hogy feldarabolja. Stellának
és Jessnek végül sikerült a hölgyet lenyugtatni, de a kertész
követelte, hogy rúgjuk ki. Stella, a nagy egyenjogúsági harcos
végül a kertész szűrét tette ki. A kisház vendégei elégedetlenek
voltak a távolsággal, amit sétálva kell megtenniük a főépületig,
így Jess rávett egy másik házaspárt a szobacserére. Nem történt
semmi különös amúgy, de mosolyogva hallgattam a beszámolót.
– Aztán apád is benézett ma…
Ez volt a pont, amikor lehervadt a mosoly az arcomról.
– Valóban?
–  Tulajdonképpen nagyon kedves volt – bólogat Jess. –
Kérdezte, hogy beszéltünk-e mostanság, mert mintha szó lett
volna valami vacsoráról a jövő hétvégén, amit nem említettél
nekem.
– Igaz. Szeretnék, ha eljönnél.
– Miért?
– Fogalmam sincs. Tele van gonoszsággal mindkettő, úgyhogy
nem hiszem, hogy el kéne mennünk.
– Gray! – szól rám Jess kissé indulatosan. – Nem tudom, hogy
miért gyűlölnek, de ha tényleg együtt leszünk mi ketten, akkor…
ideje megküzdenem a helyzettel. Semmi rosszat nem tettem…
 j g y
– Nem, szerelmem, nem tettél!
– Akkor menjünk. Csak kibírjuk valahogy…
Felnevetek, mert Stella pontosan ugyanezeket a szavakat
használta pár hónapja…
– Miért nevetsz? – kérdi Jess.
– Semmi, semmi. Csak annyi, hogy szeretlek!
– Én is szeretlek!
– Remélem, hogy a családi vacsora sem változtat ezen.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Jessica

–  Szóval meggyógyultál és szabad vagy! – kiált fel Winnie, és

örömében fülig ér a szája.
– Kérlek, ne szólj róla senkinek!
Winnie kissé oldalra dönti a fejét, és úgy bámul rám, mintha
most látna életében először.
– Mi? Miért tartod titokban?
– Csak.
Winnie feláll az asztaltól, és tölt magának még egy csésze
kávét.
–  Ennek semmi értelme! Azt már nem is említem, hogy
anyától tudtam meg. Az sem volt kellemes.
– Alapos okom van rá.
Két hete történt. Tizennégy napja tartom magamban a hírt. Az
első pár napon azért nem szóltam senkinek, mert nekem is
emészteni kellett. Egy ideig azt hittem, most, hogy az orvos zöld
lámpát adott, biztosan elájulok, vagy migrénem lesz megint, és
kiderül, hogy mégsem élhetem úgy az életem, mint azelőtt.
Ezért éreztem, hogy várnom kell még a szétkürtöléssel.
Amikor rájöttem, hogy hülye voltam, Amelia belázasodott, és
nem akartam elterelni Gray figyelmét a saját dolgaimmal. Melia
még mindig nem épült fel teljesen, és jól jön ez a kifogás meg
időhúzás, hogy arra is rájöjjek, mihez akarok kezdeni az új
életemmel.
 Graysonnal és Ameliával élni a legfőbb vágyam, ezért nem
igazán tudom, hogy miért is agyalok ezen tulajdonképpen.
Most, hogy engedélyt kaptam az utazásra, változtat ez valamit
a dolgokon? Nem tudom.
– Szerinted Grayson nem örülne neki?
– Most nincs kedvem erről beszélni …
Winnie a kávéba kortyol, közben le sem veszi rólam a szemét.
–  Ha szeretnéd, hogy tovább taxizzak neked, inkább legyen
kedved.
Isten óvjon a lánytestvérektől!
– Jaj, ne már! Sajnálod rám azt a tíz percet?
–  Nem mondtam ilyet. Nézd, Jess! Akármitől is félsz, nem
hiszem, hogy valóságos alapja van…
– Nem állok rá készen, ennyi – fakad ki belőlem az igazság.
– Mire? – kérdi Winnie, és lehuppan mellém.
–  Arra, hogy szembenézzek ezzel. Úgy jöttem ide, hogy előre
elterveztem, hogyan tovább. Meg akartam gyógyulni, és el
akartam kerülni ezeket a bonyodalmakat. Akkor azt hittem,
hogy Grayson házas, és gyereket nevel…
– Ezt a hülyeséget te találtad ki.
–  Igen, de ebben egyeztem ki magammal – magyarázom, és
elég ostobának érzem magam. – Idejöttem, és egy hónap sem
kellett hozzá, hogy minden előzetes elgondolás füstbe ment terv
legyen. De annyira jó, ami történt, hogy még csak dühös sem
lehetek miatta. Boldogok vagyunk, minden csodás, és most
megint változás elé nézünk. Ilyen az élet, tudom. Atyám,
pontosan tudom! Csak mást mond az eszem, mást a szívem –
mondom, és járkálni kezdek fel-alá, mert érzem, hogy a
gyomrom liftezni kezd. Zaklatott vagyok, és émelygek. – De erre
a változásra most nem vagyok felkészülve.
A nővérem csak mered rám, ahogy idegesen járkálok fel-alá,
mint egy ketrecbe zárt oroszlán.
– Jessica! Nem tarthatod magadban örökké.
–  Pontosan tudom! – vágom rá, és a magasba lendítem a
kezem. – Tisztában vagyok vele! Tudod te, hogy mennyire
hülyén érzem magam? Semmi sem tart örökké, ez a dolgok
rendje. Érett, felnőtt nő vagyok, és azt is tudom, hogy ostoba, de
nem érdekel! Még egy kicsit magamban akarom tartani, mert
más dolgok is változóban vannak, és túl sok ez egyszerre.
Winnie felpattan, a vállamra teszi a kezét.
–  Rendben. Várj még pár napot, hadd gyógyuljon meg Melia,
aztán jöjjön, aminek jönnie kell!
Bólintok, a gyomrom is lenyugszik kissé a tudattól, hogy van
még egy kis időm.
– Jó. Így jó lesz.
– Rendben. Akkor elviszlek holnap – mondja Winnie, és puszit
nyom az arcomra. – Szeretlek, még ha bolond is vagy!
– Tudom. Viszont!
Eltorzul az arckifejezésem, mert megint rosszul érzem
magam. Azt hittem, azért, mert ideges vagyok, de talán mégis
lebetegedtem. Ekkor hirtelen túl sok lesz. A fürdőszobába
rohanok, épphogy elérem a vécét, hánynom kell. Winnie
utánam rohan, és tartja a fejem.
– Jess!
– A fenébe is – mondom, és megragadok egy törülközőt.
– Jól érzed magad? – kérdi, és a kezembe ad egy pohár vizet.
– Igen, azt hiszem, elkaptam Ameliától.
Winnie felsegít, és a homlokomra teszi a kezét.
– Nincsen lázad…
– Ameliának sem lázzal kezdődött – válaszolom.
– Jól van. Igyál, és pihenj le!
– Minden rendben lesz. Már sokkal jobban érzem magam.
Talán valami rosszat ettem. Lehet, hogy a reggeli tojás a
ludas.
– Akárhogy is, pihenned kell.
–  Amúgy sem tudnék sokáig ébren maradni – válaszolom
ásítozva.
Kikísérem az ajtóhoz.
– Biztos, hogy jól érzed magad?
– Winnie! Még a balesetem után sem aggódtál ennyire. Indulj
dolgozni! – mondom, és gyakorlatilag kilököm az ajtón. Amúgy
is késésben van, mert reggel értem jött, hogy hazadobjon az
éjszakai műszak után. Grayson egy ideje nem dolgozik, úgyhogy
beugrunk helyette, és megtesszük, amit lehet, hogy
zökkenőmentesen menjenek a dolgok a szállóban.
Integet, és beszáll az autóba. Visszamászom az ágyba, és
megpróbálok aludni. Nagyon remélem, hogy megúszom a
rémálmokat.

Anyámmal tévét nézünk. Függővé vált a főzős műsortól,

amelyikben szokatlan ételeket kell elkészíteniük a
résztvevőknek olyan alapanyagokból, melyeknek a hírét sem
hallották. Általában nem nézek ilyesmit, de ez tényleg érdekes.
– Szerinted meg tudja főzni a mókust?
–  Inkább nem gondolnék bele… – mondom, és máris
émelygek.
– Még mindig nem érzed jól magad?
– Jól voltam egészen addig, amíg meg nem nézetted velem ezt
a részt.
Egész nap lazítottam, és egész jól éreztem magam. Még
mindig nincs lázam. Szabadnapos vagyok, úgyhogy volt időm
pihenni.
–  Nem tudtam, hogy ez a rész ilyen undorító lesz. Az előző
nagyon vicces volt, mindent megfőztek lobogó vízben.
Emlékeztetett arra, ahogy anyám főzött. Az olajban sütésről
nem is hallottam egészen addig, amíg nem találkoztam apáddal.
Kedvesen rámosolygok válaszul.
– Megbántad, anya?
– Mit?
– Apát.
Lehalkítja a televíziót, és felém fordul.
– Természetesen nem. Fiatal voltam, de nagyon szerettem. Az
életünk nem volt tökéletes, de tőle kaptam Winnie-t és téged.
Az az érzésem, hogy ez egy… diplomatikus válasz.
– Nem kell védened a lelkem, anya.
– Szerinted ezt teszem?
– Miért, nem ezt teszed?
–  Talán – mondja a foga közt anyám. – Egy anyának ez a
dolga. Nem akartam, hogy rossz élményetek legyen. Szerettem
volna könnyebbé tenni számotokra az életet.
– De neked nem volt könnyű.
– Nem mindig. De boldog voltam.
Magamra húzom a takarót. Most mintha más fényben látnám
anyámat. Olyan sokáig sajnáltam őt. De nem kellett volna. Szó
nélkül megtette, amit kellett, értem és Winnie-ért.
– Nem is tudom, hogy valaha megköszöntem-e.
– Mégis mit? – kapja fel a fejét.
– Hogy ilyen remek anya voltál!
–  Anyának lenni öröm, Jessica – mondja, és mintha kissé
elpirult volna.
–  Szerinted apa miért ment el? – kérdem kisvártatva. – Nem
akarok vájkálni a múltban, de úgy érzem, hogy az akkori
történések nagy szerepet játszottak a
személyiségfejlődésemben. Sok minden nem állt össze még a
fejemben.
Anyám iszik egy korty teát, és rám mered egy pillanatig.
–  Egyetlen dolgot bánok csak, hogy nem beszéltünk apádról,
és arról, hogy mi is történt. Legalább valamennyire el kellett
volna magyaráznom, és akkor talán Winnie és te nem félnétek
annyira a szerelemtől.
– Én nem félek…
–  Dehogynem! Nem nehéz észrevenni, édesem. Vegyük azt a
fiatalembert például, aki azóta szeret téged, amikor még túl
fiatal voltál ahhoz, hogy értsd, milyen is az igaz szerelem. És
nem mondtad el neki az orvosi szakvéleményt, mert félsz.
Elfordítom a fejem, mert nem akarom, hogy lássa a
szégyenkezést rajtam. Igaza van. Pont ezt teszem. Mindegy, mi a
kifogás, a lényeg, hogy tényleg rettegek.
 g y g gy y g g
–  Nem szeretném elveszíteni őt. Nem akarom átélni még
egyszer. Borzalmas volt, amikor apa elment. Úgy sétált ki az
életünkből, mintha nem jelentettünk volna neki az égvilágon
semmit…
–  Talán így történt, de a férfi, akit szerettem, és akihez
hozzámentem feleségül, más volt. A szívem mélyén tudom,
hogy szenvedett, de nem tudta, hogyan lehetne visszacsinálni
az egészet. Képzeld bele magad a helyébe! Biztosan kínozta a
bűntudat. Ez persze nem menti fel. Számomra miattatok nem
létezett lehetetlen, de az anyaság már csak ilyen.
– Szerinted apa a szégyenérzete miatt nem jelentkezett többé?
–  Fogalmam sincs – rántja meg a vállát anyám. – De azt
tudom, hogy kicsit mindannyian belehaltunk abba, hogy
elment. Szerintem képtelen volt megküzdeni a helyzettel, és a
könnyebb utat választotta.
– Fájdalmat okozott, és romba döntötte a családot. Minket.
–  Tényleg? – mosolyog szomorúan anyám. – Nézz csak
magadra és Winnie-re. Mindkét lányom erős, független, okos és
kitartó felnőtt nő. Az egyikük még egy repülőgép-
szerencsétlenséget is túlélt. A másik rászoruló gyermekeken
segít. Lehet, hogy elhagyott benneteket, de ti felülemelkedtetek
minden nehézségen, és legyőztetek minden akadályt. Legyél rá
büszke, Jessica! Légy erős, és ne hagyd, hogy a múlt
beárnyékolja a fényes jövőt!

–  Szerintem terhes vagy – állítja határozottan a legjobb

barátnőm, ez az ostoba lány.
A falnak támasztom a fejem, és próbálom leküzdeni a
hányingerem.
– Ne legyél hülye!
–  Jess, már három napja állandóan hánysz, és végtelenül
fáradt vagy…
 – Azért vagyok fáradt, mert állandóan okádnom kell.
–  Pont ezért gondolom, hogy terhes vagy – mutogat a
hasamra.
– Nem vagyok terhes!
– Mondja a várandós nő…
– Egy seggfej vagy!
– Te pedig tagadod az igazságot.
Nagy nehezen talpra állok, és megfogom a fogkefét.
– Először is gyógyszert szedek. Másodszor: mindig…
Ó, atyám!
Mindig védekeztünk, kivéve, amikor a tengerparti házban
töltöttük a hétvégét. Akkor éjjel megfeledkeztünk róla. Vagy
talán mégsem, csak nem hozta szóba egyikünk sem, és… A
francba!
A szám elé kapom a kezem, mert a gyomrom megint forogni
kezd. Újra összegörnyedek a padlón, de most alapos okom van a
rosszullétre.
– Nyugi – mondja Delia, és a hátamat masszírozza.
A szemébe nézek, és könnybe lábad a szemem. Jézusom!
Lehet, hogy terhes vagyok!
–  Venned kell egy tesztet nekem – kapom el a kezét, és
megszorongatom, mintha az életemért kapaszkodnék. Kezd
eluralkodni rajtam a pánik. – Kérlek!
– Mit?
–  Egy terhességi tesztet. Csinálnom kell egy tesztet! Talán
ráijesztek a testemre, és magától visszaállnak a dolgok a
normális kerékvágásba… – kiáltom kétségbeesve. Igen, ez fog
történni, kétségtelen. Szerintem még nem késik a menzeszem.
Biztos megjön a napokban…
–  De én azt hittem, hogy nem vagy terhes – húzza fel a
szemöldökét Delia.
–  Valószínűleg nem. De most meg kell bizonyosodnom róla,
mert halálra ijesztettél.
–  Ó, hát persze! Hiszen ez az én hibám, egyáltalán nem
Graysoné…
Behunyom a szemem, és a hasamat fogom.
 y g
– Nem vagyok terhes. Lehetetlen. Túl korai lenne. Holnap este
vacsorára megyünk a szüleihez, és én nem lehetek terhes!
– Nem hiszem, hogy a testedet ilyen győzködés befolyásolná,
de hát ki vagyok én, hogy ilyesmit tudjak…
–  Delia, azonnal indulj el a patikába, kérlek! Ha én megyek,
egy órán belül híre megy a városban, hogy terhességi tesztet
vettem. Én nem mehetek.
Nagyot sóhajt, és az ajtófélfának támaszkodik.
– Szerinted abból nem lesz dráma, ha én veszem meg?
– Deals, kérlek! – szólítom a becenevén könyörögve.
– Jól van! – lendíti a levegőbe a kezét. – Elmegyek egy másik
városba, és megveszem ott.
–  Köszönöm! Csak egy teszt kell. Ki fog derülni, hogy nem
vagyok terhes, és már mehetek is a dolgomra…
– Naná! – kacsint rám vigyorogva.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Grayson

– Szóval? Szerinted mi lesz a menü vacsorára? – kérdi Jessica a

vaskos bejárati ajtó előtt.
– Remélem, hogy azt eszik, amit főztek! – gúnyolódom.
Ameliát a húgomnál hagytam, mert nem akartam magammal
hozni, hátha nem sikerül jól az este. Ráadásul Jessicával két
hete nem tudtunk kettesben lenni, és szükségem lenne egy kis
magánéletre. Egyedül akarok vele maradni ma este, szerelemre
vágyom, és nem akarok foglalkozni az égvilágon semmivel.
– Minden rendben lesz, Gray! – fogja meg a kezem.
Megrázom a fejem.
Atyaég, ki nem állhatom ezt a házat! Ha volt is egy csipetnyi
boldogságom ebben az életben, az itt lakók miatt szertefoszlott.
Most sem látok semmi mást, csak az árnyékban megbúvó dühöt
és a folytonos ítélkezést. Eleve rossz érzés fog el, hogy elhoztam
ide Jessicát, mert ösztönösen védelmezném. Elég erős bennem
ez a késztetés.
– Most ezt mondod, de te nem ismered őket…
– Ó, szerintem tudom, miről beszélsz.
Végignézek Jessicán. Sötétkék ruhát visel, göndör haja
ráomlik az egyik vállára, és felfedi a tetoválását. Az erő sosem
fogy el. Milyen igaz! Én most mégis azt érzem, hogy minden erőt
és energiát elszív belőlem ez az átkozott hely.
– Gyönyörű vagy! – mondom neki újra.
 – Beakadt a lemez?
– Csak szeretném, ha ennek az egésznek mielőbb vége lenne.
Jess megfordul, és rám szegezi tekintetét. Az a meleg,
mézszínű szempár…
– Minél előbb bemegyünk, annál előbb jövünk ki – szólal meg.
– Én… Szeretnék utána beszélgetni veled egy-két dologról.
Csupa jó dolog, de essünk már túl ezen a vacsorán, hogy minél
előbb kettesben legyünk!
– Most kíváncsivá tettél – simogatom meg az arcát.
Jess mosolyog rám, és megfogja a kezem.
–  Na jó! Akkor most menjünk be. Együnk, igyunk, és ússzuk
meg a vérontást.
Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, és apám áll az orrunk
előtt.
–  Terveztétek, hogy bejöttök, vagy inkább tovább várattok
minket?
És íme! Elkezdődött.
Apám hátrébb lép, vagyis a kérdésre nem vár választ, mi
pedig belépünk az ajtón. Jessicát a nappaliba vezetem, végig
simogatom a hátát.
– Szia, apa!
–  Anyádnak rossz hangulata van. Elég sok minden történt.
Jobb lesz, ha mielőbb túlesünk ezen.
Fogalmam sincs, mire célozgat ezzel, de elég dühösnek tűnik.
Kötve hiszem, hogy azért, mert ki kellett jönnie elénk, hogy
beengedjen az ajtón.
Jessica tizenöt évvel ezelőtt járt itt utoljára, de azóta semmi
sem változott. Anyám akkor építtette ezt a nevetséges házat,
amikor várandós volt Joshuával. Pont olyan lett, amilyennek
elképzelte, és a legegyszerűbben úgy fogalmazhatnék, hogy itt
minden túlzás.
Először is itt van ez a grandiózus lépcső. Középen kétfelé
válik, így balról és jobbról is felsétálhatunk. Az emeleten van
egy nagy, nyitott tér, ahonnan le lehet látni az alsó szintre. Ha
lent, a lépcső lábánál teszünk pár lépést, a hatalmas családi
nappaliba jutunk. Fogalmam sincs, miért így hívják, mert az
 pp j g gy j
égvilágon senki nem lakik itt a szüleimen kívül, de a hatalmas
szó passzol, azt hiszem.
Az óriási, háromszög alakú ablakok miatt fényben úszik a tér,
az egész hátsó homlokzat üvegfelületből áll. A két
vendégszobától eltekintve minden szobából kilátás nyílik a
hegyekre. A ház a helyzetéből adódóan intimitást nyújt a
lakóknak, ennyi előnye van a helynek.
Anyám egy balerina kecsességével pattan fel.
– Szia, Grayson!
– Anya! – köszönök vissza, és megpuszilom. Aztán körülnézek,
és a hátamon feláll a szőr.
– Jessica! Örülök, hogy látlak! Boldog vagyok, hogy eljöttél.
– Én is örülök, hogy találkozunk – mosolyog kedvesen Jessica.
– Kész a vacsora. Szerettünk volna egy aperitiffel kezdeni, de
mivel késve érkeztetek, majd iszogatunk evés közben – pillant
rám csalódottan.
– Amelia volt a késés oka. El kellett vinnem Stellához.
–  Igen, értem – húzza el a száját. – Reméltem, hogy elhozod,
de talán jobb lesz így, hogy nincs jelen.
– Ó, nagyszerű! Akkor vérontás lesz a mai menü, gondolom…
Jessica haragos tekintettel néz rám, én pedig válaszul
megvonom a vállam. Nem hagynám, hogy anyám vagy apám
becsmérelje Jessicát Amelia jelenlétében. Jessicának fogalma
sincs róla, hogy ma jöttem ide utoljára, és nem szeretném, ha
kitudódna.
–  Na jó, üljünk asztalhoz! – szólal meg apám. Tapintható a
feszültség a helyiségben. – Mehetünk, Jessica? – nyújtja ki apám
a karját, Jess pedig készségesen elfogadja.
Én anyámat kísérem be hasonlóképpen.
Az asztal terítve, a vacsora tálalva van. Annyi biztos, hogy a
szakácsnő főzött, nem anyám, mert ő évek óta be sem lépett a
konyhába.
Anyám és apám a két asztalfőn foglal helyet, mi pedig
mellettük, egymással szemben. Így legalább Jessre
koncentrálhatok.
Apám mosolyogva bort tölt, majd a magasba emeli poharát.
 p y g j g p
– A családra és az újraegyesülésekre!
Anyám tébolyult kacajt hallat.
– Ó, milyen találó, Mitchell!
Mindannyian megemeljük a poharunkat, és Jess-szel
egymásra pillantunk.
Kísérteties a csend.
Olyan kellemetlen, hogy az ember legszívesebben
elmenekülne. Nem tudom, miért ragaszkodtak ehhez a
találkozóhoz, de nagyon furcsa érzésem van.
Jessica tekintetén látom, hogy ő is kényelmetlenül érzi magát.
Leteszem az asztalra a villát, és megköszörülöm a torkom.
– És mi az oka a szíves meghívásnak?
–  Igen – mondja anyám, és megérinti az ajkát. – Apáddal
beszélni akartunk veletek a jelenlegi helyzetről.
– Jessicáról és rólam?
–  Nincs ellene semmi kifogásunk – vág közbe apám. – Csak
szeretnénk tudni, miről van szó. A Park Inn Enterprises az
örökségedet képezi, és Jessica pontosan tudja ezt.
–  Természetesen tudom, de ennek az égvilágon semmi köze
ahhoz, hogy Graysonnal vagyok.
–  Tudják – válaszolom Jessnek, miközben a szüleimre
pillantok.
– Persze, egyikünk sem hiszi, hogy Jessicának hátsó szándékai
lennének – teszi hozzá apám gyorsan. – Sokkal inkább aggódom
amiatt, hogy milyen bonyodalmakkal jár ez a kapcsolat.
– Észrevetted, hogy felnőttem?
– Igen, de nem erről akartam…
–  Persze, hogy nem! – vágok közbe, hogy elhallgattassam
anyámat. – Nem tudom, hogy mi a problémátok, de őszintén
nem érdekel. Nem vagyok már gyerek. Sosem kértem tőletek
semmit. Magam építettem fel a házamat, gondoskodom
Ameliáról, és vezetem a szállót, miközben egyikőtök sem csinál
semmit tulajdonképpen.
–  És ugyan milyen bevételből fedezted az építkezést? Ne
játsszuk már a tudatlant! Sokkal többet keresel, mint bárki
ebben a szakmában – jegyzi meg csípősen apám. – Úgy beszélsz,
 j gy g p p gy
mintha a gyárban gályáztál volna, és abból spóroltad volna a
pénzt. Elég sokat kaptál tőlünk.
Jess tekintetében együttérzés tükröződik.
–  Tegyük tisztába a dolgokat – mondja Jess apám felé
fordulva. – Nekem nem kell a család pénze. Egyáltalán nem
vagyok elégedetlen az életemmel, és azzal, amim van. Megvan a
saját spórolt pénzem, amiért keményen megdolgoztam.
Kevesebbet keresek a szállóban, mint bárki más egy hasonló
pozícióban, de nem panaszkodom. Tulajdonképpen még ingyen
is hajlandó lennék dolgozni, mert egész életemben azért
küzdöttem, hogy elnyerjem az önök szimpátiáját. Nem értem,
mit tettem, hogy az ellenkezője történt. Talán nem vagyok elég
jó? De akárhogy is, nem az önök véleménye a mérvadó. Igaz? –
néz rám a végén Jess.
– Igaz.
–  Tudom, hogy sosem fognak megkedvelni, de nem számít,
csak az, hogy Grayson mit gondol rólam.
Anyám tekintete Jess és köztem ugrál, majd apámra pillant.
– Csak te számítasz – mondom Jessnek.
– Akkor jó – vigyorog rám Jess. Aztán anyám felé fordul. – Ha
így áll a helyzet, akkor mindegy, hogy kedvelnek, vagy nem.
Mondhatják, mennyivel kevesebbet érek, mint maguk.
Beszélhetnek róla, hogy anyám a vécéjüket pucolta. Nem baj.
Nincs bennünk szégyenérzet, bármennyire szeretnék.
Felállok az asztaltól, odamegyek Jesshez, és kinyújtom felé a
kezem.
– Csak te számítasz nekem – ismétlem meg.
– Tudom – teszi Jess a tenyerembe a kezét.
Olyan, mintha mázsás kő esett volna le a szívemről.
Megkönnyebbültem. Nincs bennem gyűlölet, inkább csak
szánalom. Még ha le is kell válnom róluk, akkor is teljes az
életem, mindenem megvan, amire vágytam. Semmilyen állás,
semennyi pénz nem pótolná ezt a fantasztikus nőt és a
gyönyörű kislányomat.
–  Anya, apa! Szeretném azt mondani, hogy jól éreztem
magam, de hazudnék. Nem értem, miért nem voltatok képesek
 g p
kiverni a fejetekből azt az ostobaságot, hogy beleszólhattok
abba, hogy kit szeressek. Én Jessicát választom. Ti pedig
legyetek továbbra is egymáséi.
–  Én nem ezt akartam mondani – pattan fel anyám, és a
kisasztalhoz sétál, majd elővesz a fiókból egy borítékot. – Én
olyan dologról akartam beszélni veletek, amihez Jessicának
semmi köze! De te valami másra gondoltál…
Annak gondoltam, ami. Egy ellenünk intézett támadásnak. Mi
a fene egyébről lehet szó?
– Akkor mit akartál mondani?
Apámra pillant, aztán újra rám.
–  Azért kérettelek ide, Jessica, mert mindegy, hogy honnan
származol, és milyen az anyagi helyzeted, el akartam mondani
neked, hogy tényleg elhiszem, hogy őszintén szereted a fiamat.
Isten a megmondhatója, hogy szüksége lesz rá.
– Mire célzol ezzel?
–  El akartalak hívni vacsorára, mielőtt beszélek a
testvéreiddel. Az igazat megvallva még apádnak sem szóltam
erről egy szót sem. Egy szó, mint száz: apádnak viszonya volt.
–  Szerintem tedd nyugodtan többes számba – nevetek fel. –
Ugye nem mondod komolyan, hogy nem volt tudomásod róluk?
Anyám nagyot nyel, és kihúzza magát.
–  Ne szórakozz! Évek óta tudom. Elfogadtam, kénytelen
voltam együtt élni a szégyennel, és behunytam a szemem, mert
nem volt más választásom. Eddig nem kellett komolyan
vennem, mert nem hozott szégyent a családra. Ez most
megváltozott. Közel negyven év házasság után elhagyom.
– Mi változott?
– Ez. Ezt már nem tűrhetem – nyújtja át a borítékot nekem. –
Nyisd csak ki! Minden ott van feketén-fehéren.
Kinyitom, és meglátom a fényképet apámról és… róla.
Fel sem tudok ocsúdni a meglepetéstől, elönt a méreg, és
arcon ütöm apámat.
 HARMINCADIK FEJEZET

Jessica

Grayson negyedórája egy árva szót sem szól. Csak összeszorítja

véres öklét, aztán kiengedi, többször egymás után.
Legszívesebben megkérdezném, hogy ki van a fotón, de inkább
csendben maradok. Olyan volt az egész, mintha egy filmbéli
jelenetet néznék. Ott feküdt az apja a földön, vérzett az orra, és
Grayson csak ordított vele.
Nem lehetett sok mindent kihámozni a kiabálásból és a
fenyegetésből, amit az apja fejére zúdított. Szétválasztottam
őket, Grayson rám pillantott, megragadta a karom, és
gyakorlatilag szó nélkül kirohant velem a házból.
Élve felfal ez a csend.
Begurulunk a kocsifelhajtóra, majd Grayson leparkol, és csak
szótlanul ül az autóban. A lélegzetén hallani, hogy vezetés
közben sem sikerült megnyugodnia.
– Grayson? – szólok hozzá nyugodt hangon.
– Ne, Jess! – rázza meg a fejét. – Kérlek, ne!
– Mit ne?
– Rohadtul ne kérdezz rá, hogy mit láttam!
Sok éve ismerem, de még sosem láttam ilyen állapotban.
Mindig szelíd volt, és összeszedett. Ezt az oldalát nem ismerem.
–  Rendben. Semmit sem kérdezek – válaszolom. Persze
egészen biztosan találgatni fogok, és egyik ötletem sem jó.
Grayson nagyot sóhajt, és a kormányra csap.
 – Yvonne-t keféli!
Ó… Oké, nos… Nem tudom, mit mondjak erre. Leesik az
állam, és nagyokat pislogok.
– A volt barátnődet?
– Amelia anyját!
Aztán egy új gondolat vág fejbe hirtelen: ha Grayson volt
barátnője az apja szeretője, akkor hol a fenében van az a nő?
– Franciaországban?
–  Úgy látszik, hogy az ingatlan, amit meg akart venni, a
tengerentúlon van – mondja, és megvakarja az orrát.
Az apja mindig egy disznó volt, de ez azért a szemétségnek
egy teljesen új szintje. Lefeküdni az unokád anyjával… Ki a fene
képes ilyesmire? De tényleg! El sem tudom képzelni, mivel
igazolta ezt a tettet akár csak önmaga előtt.
– Nem tudom, mit mondjak, Grayson.
– Én sem – nevet fel gúnyosan.
A ma esti terveinknek lőttek. Kizárt, hogy most el tudnám
neki mondani a nagy újságot, ahogyan terveztem. Megbántva
érzi magát, rettentő fájdalmat okoztak neki, és bármennyire
rosszul esik, hogy titkolózom előtte, tudom, hogy ez nem a
megfelelő alkalom. Bárcsak az volna!
Jól átgondoltam, hogyan közlöm majd vele, hogy újra
utazhatok, és felkészültem arra az esetre is, ha nem jól fogadná
a hírt. De elmondtam volna, hogyan érzek iránta, és hogy
maradni akarok. Őt akarom.
Mintha olvasna a gondolataimban, ösztönösen megragadja a
kezem.
–  Szükségem van rád, Jess! Tudom, hogy egy katasztrófa az
életem, de egyszerűen csak… szükségem van rád!
– Itt vagyok – válaszolom. – Mindig itt vagyok neked!
Kiszállunk az autóból, és szótlanul felsétálunk a lépcsőn.
Tudom, hogy most nem lát tisztán, de segíteni akarok neki.
Pontosan tudom, milyen érzés, ha az ember össze van
zavarodva, és minden gondolata kusza és ködös. Ilyenkor
nagyon nehéz értelmet csepegtetni a történésekbe.
 Bemegyünk, levesszük a kabátot, és a széktámlára dobjuk.
Grayson megáll velem szemben, és megsimogatja az arcomat. A
bőrömön érzem a feszültséget, a düh és a vágy fura keveréke
árad belőle.
Meg sem tudok szólalni, mert rögtön megcsókol, viharosan,
az érintése villámként perzsel. A hajamba túr, és a falhoz taszít.
Hagyom, hogy csókoljon, hogy érezze a szerelmem. Akarom,
hogy érezze, mellette vagyok. Megfogom a pólóját, leveszem
róla, és a földre hajítom. Hevesek vagyunk, erősen húzzuk és
taszítjuk egymást.
–  Bassza meg, Jess! – nyög fel, miközben az ajka a számhoz
tapad.
Megpróbálja szétfeszíteni a lábam, de a szoknya túl szűk.
Megragadja az anyagot, és feltolja a csípőmig. Nem finomkodik,
nem óvatos. Félretolja a bugyimat, és határozott mozdulattal
bedugja az ujját a hüvelyembe.
Finoman harapdálja a nyakam bőrét, én pedig felnyögök, az
élvezet egyre csak fokozódik, ahogy ujjaz.
– Annyira nedves vagy!
– Csakis miattad!
Valószínűleg csak erre a válaszra volt szüksége, mert
erőteljesebben csókol, az ujja ki-be jár a hüvelyemben,
miközben a hüvelykujja a csiklómon köröz.
– Képtelen vagyok tovább várni – mondja, és a másik kezével
az övén bíbelődik. – Meg akarlak kefélni itt és most!
– Jó! Siess!
Nem akarok várni én sem.
Azt akarom, hogy magáévá tegyen, hogy emlékeztessen rá,
hogy az övé vagyok.
A kezem a csípőjére csúsztatom, és lehúzom róla a nadrágot,
az alsójával együtt. Aztán így, ruhában felemel, és én beleülök.
Grayson hangosan lélegzik a nyakamon.
– Kulcsold össze a lábad körülöttem!
Szót fogadok, és ő mélyebbre hatol bennem. Felemelem az
állát, hogy lássam a szemét.
– A tiéd vagyok, Grayson! A tiéd vagyok!
 gy y gy
Tudnia kell. Ebben a pillanatban nem jut eszembe ennél
nagyobb igazság. Szeretem őt, és mindig Grayson Parkersoné
lesz a szívem.
Grayson teste megfeszül, és minden erejével az aktusra
koncentrál. Kicsit állatias, de ezek is mi vagyunk.
– Jessica! Te… Annyira… – nyög fel, és mélyen belém hatol. –
Tökéletes vagy!
A fejem hátradöntöm, mire a kép leesik a falról. Nem
foglalkozunk vele, még csak rá sem nézünk, egyre hevesebben
folytatjuk tovább.
– Közel járok – figyelmeztet.
Én is. Magasabbra emel, és a fenekembe dugja az ujját.
Szenvedélyesen csókolom. Bárcsak belé kúszhatnék, és
megvédhetném a szívét attól, hogy újra összetörjék. Grayson
meggyógyított, és én ugyanezt szeretném adni neki. Hirtelen
elöntenek az érzelmek, és eszembe jut minden, amin
keresztülmentünk. Milyen szerencsés vagyok, hogy újra az
enyém lehet! Grayson, az én Graysonom mindent megadott
nekem, amit csak tudott. Még akkor sem szűnt meg szeretni,
amikor nem voltam mellette. Annyira hatalmas szerelmet és
szeretetet érzek iránta, hogy úgy érzem, szinte túl sok ez az
érzés most a testemnek.
Az ajkunk összetapad, és én felsikoltok, mert az orgazmus
olyan erővel önt el, hogy könnyek csordulnak ki a szememből.
– Szeretlek! – ismétlem újra és újra, majd Grayson is elélvez.
A padlóra csúszunk, Grayson farka még mindig bennem, és
én csak ölelem.
Nem tudom, mennyi idő telik el, de Grayson az, aki elsőként
felemeli a fejét.
– Jól vagy?
– Kifejezetten jól vagyok – nézek a szemébe.
– Én… Én nem így terveztem…
– És te jól vagy? – kérdem.
– Nem… Nem voltam, de most már…
– Mondd!
–  Most már sokkal jobban érzem magam – mondja azzal a
 j g j
sajátos vigyorral, amit annyira szeretek, mert egy gödröcske
jelenik meg az orcáján.
–  Akkor jó! – nyomok csókot az orra hegyére. – Érdekes
módon én is jobban érzem magam.
Grayson a karjaiba vesz, és a hálószobába cipel. Olyan az
egész, mint egy filmjelenet. Levetkőztet teljesen, és ágyba
bújunk. Aztán kellemetlen csend honol a helyiségben.
– Sajnálom… ami ma történt.
– Nem tartozol bocsánatkéréssel.
Átkarol és megölel, majd közelebb húz magához.
– Nem lett volna szabad így reagálnom.
– Dühös voltál. Én is az lennék.
– Még mindig nem tudom, mi a fenét gondoljak. Nem Yvonne
érdekel – hadarja. – Esküszöm, hogy nem róla van szó!
Egyáltalán nem izgat, hogy mit csinál és kivel.
– Apád árulása fáj, tudom.
A hátára fordul, és a plafont bámulja.
– Nem így terveztem az estét.
– Szerintem egyikünk sem számított erre.
– Mintha azt mondtad volna, hogy van valami mondanivalód
– emeli fel a fejét, és szomorúan tekint rám. – Beszélgetni
akartál valamiről…
Kiszárad a szám, és szorongani kezdek. Fogalmam sincs,
szóljak-e róla, de azt sem tudom, hogyan kerüljem ki a témát.
Annyiszor hazudtam már neki… és talán boldoggá teszi majd,
amit hall. Mégiscsak jó hír. Újra vezethetek, és utazhatunk is,
vagy biciklizhetünk…
Mindenesetre ezzel fogom kezdeni.
–  Biztos vagy benne, hogy beszélni akarsz róla? – kérdem. –
Elég nehéz estéd volt…
–  Pont ezért jól jönne néhány jó hír – mosolyog rám, és
megfogja az arcom. – Nem gondolod?
Igaza van. Mindkettőnknek jól jön. Úgy értem, hetek óta csak
emésztem, és most végre kimondhatom. Többször
végigzongoráztam magamban az egészet. El fogom mondani,
hogy ez semmin sem változtat, ez csak egy döntés, amit már
 gy gy
meghoztam, és már egyáltalán nem félek tőle.
– Nem muszáj ma elmondanom, úgy értem, várhatunk vele…
– Tudni szeretném, Jessica!
Hát jó. Akkor íme.
–  Szóval… Elmentem az orvoshoz, és azt a jó hírt kaptam,
hogy újra vezethetek. Tényleg nem számítottam rá, de a fejfájás
valóban majdnem teljesen elmúlt, és nem is emlékszem, mikor
szédültem utoljára. Az orvos szerint regenerálódott az
idegrendszerem. És nem is dadogok már… – mondom elcsukló
hangon, és érzem, hogy elöntenek az érzelmek.
– Szóval vezethetsz?
– Igen – bólogatok.
–  Ez nagyszerű! – hajol közel hozzám, és megcsókol. – Ez
tényleg jó hír! Örülök, hogy meggyógyultál!
Hatalmas megkönnyebbülést érzek. Annyira jól fogadta a
híreket! Mosolygok, és felbátorodom, hogy kiadjam magamból,
ami még hátravan.
– Azt is mondta, hogy újra repülhetek. Újra élhetem az életet,
ahogy egykor, és…
Grayson ledobja magáról a takarót, és felpattan az ágyról.
– Repülhetsz? Szóval el is… akár el is mehetsz?
Felülök az ágyon, és magam köré tekerem a takarót.
– Igen, de… én…
–  Nagyszerű. Szerinted ezt akartam hallani? Hogy ma este
közlöd, hogy elmész? – veszi fel dühösen az alsónadrágját.
–  Nem mondtam ilyet. Csak azt, hogy repülhetek, nem pedig
azt, hogy…
–  De te kezdettől fogva erre vártál! El akartál menni. Sosem
titkoltad. És most zöld lámpát kaptál…
Annyira éles váltás Grayson viselkedése, hogy csak
megdöbbenve ülök az ágyon.
– Grayson, nem mondtam, hogy el akarok menni!
– Azt sem mondtad, hogy maradnál!
– Nem hagytad, hogy elmondjam! – pattanok fel, és elindulok
felé.
– Mikor? Mikor mentél el az orvoshoz, mikor tudtad meg?
 g
– Pár hete – válaszolom mélyet lélegezve.
– Szóval elhallgattad?
–  Dehogy! Én csak… nem álltam készen rá, hogy elmondjam
neked. Attól féltem, hogy rosszul reagálsz, és ahogy elnézem,
teljesen igazam volt – húzom magamra a takarót, mintha
megvédene attól, hogy a szavai összetörjék a szívemet.
– Mert az efféle jó híreket inkább el kell hallgatni? Dehogy! Te
már rég megtervezted a következő lépésed, és csak a megfelelő
pillanatra vártál, hogy elmondd, hogy megint elmész!
– Nincs igazad! – rázom meg a fejem. – Csak azt nem tudtam,
hogy mondjam el… Te… Nem… Elhagy – dadogom, és
könnyekben török ki. Utálom, hogy hetek óta először újra
dadogok. Próbálok megnyugodni, és újra nekifutok, de ő
közbevág.
–  Örülök, hogy most legalább megtudtam – mondja, és a
hajába túr, majd kinéz az ablakon.
– Megtudtad? Mit?
– Mindent. Hogy apám Amelia anyját keféli, és te megkaptad
az engedélyt a távozásra. Sokkal könnyebb most véget vetni
ennek az egésznek, és megelőzni a bonyodalmakat.
Hátrálok, és nyomást érzek a mellkasomban, a szavai szíven
ütnek.
– Véget vetni? Te véget akarsz vetni a kapcsolatunknak?
Felém fordul, a tekintetében harag és csalódottság
tükröződik.
–  Nem fog működni. Mindkettőnk számára világos, hogy
köztünk minden bonyolult. Micsoda kibaszott vicc ez az egész,
nem? Senki sem lehet olyan szerencsés, hogy kétszer rátalál a
szerelem! Mindketten tisztában voltunk vele, hogy ez nem lesz
tartós, és legalább most kimondhatjuk hangosan.
–  Tényleg? És mikor döntöttünk? Én nem emlékszem, hogy
lett volna választásom – mondom, mert tényleg nem értem,
hogy mi folyik itt.
–  Sajnálom, én döntöttem! Még jó, hogy nem mondtuk el
Ameliának. Igazán nincs szüksége még egy olyan élményre,
hogy valaki kisétál az életéből. Szerintem épp elég fájdalmat élt
 gy pp g j
át már eddig is. A jelek pedig kezdettől fogva ott voltak, hogy mi
is ez az egész tulajdonképpen.
Könnybe lábad a szemem, és egyre növekszik bennem a
harag.
–  Sosem állítottam, hogy elmegyek, Grayson! Azt akartam
elmondani, hogy mehetnék, de én maradni akarok!
–  De én nem akarom, hogy maradj! Én kurvára azt akarom,
hogy elmenj!
– Miről beszélsz? Szeretlek!
– Persze – nevet fel. – Te a szabadságodat szereted. Te utazni
szeretsz. Olyan vagy, mint mindenki más, akit szerettem. Te
elhagyni szeretsz!
Összeszorítom az ajkam, és csak bámulom őt. Dühös,
megértem. Pont ezért nem akartam szólni egy szót sem, de ezzel
most átlépett minden határt.
– Azért bántasz, mert mások fájdalmat okoztak neked.
–  Csak eloszlik a köd, ennyi történt. Annyira kibaszottul
akartalak szeretni, hogy sikerült meggyőzni magam arról, hogy
ez a valóság. De te meggyógyultál, Jess. Menj! Csak menj el!
Le vagyok döbbenve. Rohadtul érthetetlen. Ki ez a férfi?
Eddig szüksége volt rám, most meg eltaszít.
–  Ezt szeretnéd? El akarsz taszítani magadtól, amikor én
ragaszkodnék hozzád? Ennek mi értelme? Azt mondtam, hogy
maradni akarok, és te meg sem hallgatsz! Téged akarlak, és
Ameliát, és minket, és ezt az egészet…
–  Én pedig azt mondom, hogy menj! Menj vissza a régi
életedbe, amit otthagyni kényszerültél, mi pedig visszatérünk a
régi kerékvágásba. Ennek így kellett lennie.
– Szóval csak azért eltolsz magadtól, mert félsz?
– Nem félek – fordul felém Grayson. – Csak reálisan nézem a
dolgokat. Már lejátszottam ugyanezt a jelenetet Yvonne-nal. Ez
az orvosi szakvélemény jó ürügy arra, hogy végre meglépjük,
ami amúgy is előttünk állt. Nincs miért maradnod, és jobb, ha
most azonnal mész, mert nem akarom összetörni a lányom
szívét is. Végeztünk, és velem nem lesz gond. Amúgy sem
terveztünk semmit.
 Görcsbe rándul a gyomrom, és a hasamra teszem a kezem. De
nem csak görcsről van szó, hanem a babáról is. A mi babánkról.
Arra gondolok, hogyan kellett volna alakulnia ennek az estének,
és mennyire félresiklott minden. De nem vagyok képes tovább
hallgatni azt, ami kicsúszik a száján. Szétszaggat minden egyes
szó, és nem tűrhetem tovább.
A szívem sajog, és csak folynak a könnyeim.
–  Nem akartalak elhagyni. Én meg akartam veled osztani az
életem.
–  Senki nem marad örökké – fordul vissza hozzám. – Miért
lenne ez nálad másképp? – kérdi, aztán felnevet. – Tudtam,
mindig is tudtam, csak ostoba voltam!
–  Nem vagy ostoba. Egy seggfej vagy! – mondom, és
összeszedem a ruháimat, mert akárhogy is, nem ezt érdemlem.
Villámgyorsan üzenetet írok Deliának, hogy vészhelyzet van,
azonnal jöjjön értem, amire azonnal válaszol, hogy öt perc
múlva itt lesz.
Felöltözöm, és elindulok a bejárat felé. Mély fájdalmat érzek,
a lélegzetvétel is nehezemre esik. Megállok, és rápillantok azt
remélve, hogy legalább rám néz. De meg sem fordul, csak háttal
áll nekem, és bámul ki az ablakon.
– Akkor ennyi volt? – kérdem.
–  Azt teszem, amit te tettél velem egykor. Kisétálok az
életedből, mielőtt elhagynál.
– Értem. Szóval azért bántasz, hogy én ne bánthassalak?
Nem szól egy szót sem. Delia üzen, hogy megérkezett.
–  Az egészben az a legszomorúbb, hogy annyira izgatott
lettem attól, amit az orvos mondott, mert nem arra gondoltam,
hogy elmegyek, hanem elkezdtem álmodozni a közös
életünkről. Kettőnket láttam magam előtt, nem pedig azt, hogy
újra repülök. Egyetlen dolgot nem láttam előre, mégpedig azt,
hogy te nem akarod. Sosem gondoltam volna, hogy szakítasz
velem, de megkapod, amit szeretnél, Gray! Elmegyek.
Megteszem, amit kérsz, noha én nem szeretném. Azért sétálok
ki ebből a házból, mert nem hagyom, hogy így bánj velem. Nem
hagyom, hogy bántsanak olyasmiért, amit nem követtem el.
 gy gy y
Sajnálom, hogy az apád egy seggfej. Sajnálom, hogy Yvonne ezt
tette veled és Ameliával. És azt is, hogy fiatalabb koromban
nem voltam tisztában vele, mennyire nagyon szeretlek, és nem
tettem legalább egy próbát. De ezúttal te döntöttél. Én nem
akartam elmenni. Azért megyek el, mert kilöksz az ajtón.
Várok. A szívem hevesen ver, és azért imádkozom, hogy
megforduljon, és… történjen valami. Bármi! Állítson meg,
könyörögjön, mondja el, hogy csak félt… De semmit sem tesz.
Csak áll az ablaknál, néz kifelé, és engem teljes mértékben
ignorál.
Megfordulok, és megteszem, amit kér. Elhagyom, de a szívem
összetörve hever a padlón, mert elengedett.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Jessica

Megérkezem a házhoz. Szükségem van egy kis időre egyedül.

Többet sírtam, mint valaha.
Magam vagyok.
Fájdalmat és ürességet érzek. Egyáltalán nem számítottam
erre. Időre van szükségem, gondolkodnom kell, most nem lehet
mást tenni.
Részben tudom, hogy a düh mondatta vele a dolgokat, de ez
nem menti fel. Tizenkét óra telt el a veszekedésünk óta, és
egyáltalán nem hallottam felőle.
Nem tudok más helyet, ahol egyedül lehetnék, de közben
közel érezhetem magamhoz Graysont.
A sárga ajtóra pillantok, és érzem, hogy könnyek gördülnek
végig az arcomon.
– Hát, kisbabám, csak kettesben vagyunk – suttogom a hasam
felé, amikor felcipelem a csomagokat a lépcsőn.
Őrület, épp egy hónapja voltam itt utoljára.
Milyen más volt az az út: Ameliának be nem állt a szája, és
Grayson fogta a kezem. Most csak sírás és szívfájdalom: ennyi
jut nekem.
Amint beérek a házba, felhívom Deliát.
– Megérkeztem – mondom neki, miután felveszi a kagylót.
– Jól vagy?
– Nem – válaszolom őszintén. – Nem vagyok jól.
 Amikor értem jött, tudta, hogy nem beszélhetek. Annyira
zokogtam, hogy belefájdult a mellkasom. Csak egy dolgot
hajtogattam: vigyél el a tengerparti házba!
Egyből elvitt Stellához, megpróbálta elmondani azt a keveset,
amit tudott, erre Stella megölelt, és átnyújtotta a ház kulcsát.
Egy órát aludtam talán, aztán beültem az autóba, és eljöttem
ide. Milyen mókás, hogy most vezethettem először, és az első
utam ide vezetett.
– Elmondod, hogy mi történt? – kérdi Delia a telefonban.
A kanapéra telepszem, magamra húzok egy takarót. Hideg
van idebent, de túlságosan ki vagyok merülve, hogy
megmozduljak.
–  Szakított velem. Bonyolult… és én… nem is tudom… már
órák teltek el, és még nem hívott.
– Beszéltél a babáról?
–  Nem jutottam el odáig, aztán meg már képtelen voltam.
Hajthatatlan volt. Azt mondta, hogy vége. Úgy éreztem, ha
elmondom, az olyan, mintha az akarata ellenére kapaszkodnék
belé.
– Akkor most mi lesz? – sóhajt nagyot Delia.
– Most gyógyulnom kell, mert összetört a szívem, aztán majd
kitalálom. Terhes vagyok, ez tény. De az orvos szerint élhetem
az életem, úgyhogy előbb-utóbb ki kell találnom, mi legyen.
– Elmész?
A kérdés nehéz súlyként lóg a levegőben.
–  Nem tudom. Titkon vártam, hogy felhív, és könyörög,
bocsássak meg neki, de nem tette. Azt hittem, hogy Grayson
eléggé két lábbal áll a földön ahhoz, hogy ne tegyen ilyesmit,
vagy legalább rájön, hogy hülyén viselkedett.
– Még megtörténhet.
– Minden órával nehezebben hiszem el, hogy így lesz.
– Nos – szólal meg Delia lágy hangon –, ha ez segít valamit: én
azt szeretném, ha maradnál. Tudom, hogy fáj, de szerintem, ha
Grayson megtudja, hogy kisbabát vársz, nem fog kisétálni az
életedből. Graysont nem olyan fából faragták.
– Pontosan tudom.
 – Arra számít, hogy elmész. Szerintem ezért volt olyan idióta.
Végig kellett néznie, hogy mindenki elfordul tőle, akit szeretett.
– Eltolt magától, Deals!
–  Tudom. Ne érts félre: megérdemli, hogy viselje ennek a
következményeit, de azzal is tisztában vagyok, hogy szeretitek
egymást.
Igaza van. Még mindig szeretem, pedig most legszívesebben
magzatpózban zokognék egész álló nap. Dühös, ez érthető, de
nem leszek a bokszzsákja.
– De erre neki kell rájönnie.
– És addig a tengerparti házban bujkálsz?
Azért jöttem ide, mert azt remélem, hogy eljön értem. Tudja,
hogy itt várok rá, mert ez a mi helyünk. Nem a mi tulajdonunk,
de a miénk.
A párnára hajtom a fejem, és jobban magamra húzom a
takarót.
– Nem tudom.
– Értem.
–  Szükségem van még pár napra. Akkor talán tisztán tudok
majd gondolkodni, elő tudok állni egy tervvel, és abba tudom
hagyni a sírást. Szeretném elmondani neki a babát, de először
biztos akarok lenni a dolgomban. A döntésem nem függhet tőle,
vagy attól, hogy mit akar.
– Ez logikusan hangzik.
–  Tényleg? – kérdem nevetve. – Mert én azt érzem, hogy egy
káosz az egész. Az az igazság, hogy titkon abban reménykedem,
hogy meglátja, nem vagyok sem Yvonne, sem az a lány, aki
egykor voltam.
Delia befogja a kagylót, és alig hallhatóan máshoz beszél,
aztán újra rám figyel.
– Sajnálom, most vissza kell mennem dolgozni. De itt vagyok,
ha szükséged volna rám!
– Köszönöm! Csak arra kérlek, hogy ne mondd meg neki, hogy
itt vagyok.
– Bízhatsz bennem!
Letesszük a telefont. Túl hideg van itt. Odakint nagy a szél,
 g gy
bent pedig a huzat, ezért felpattanok, és bekapcsolom a fűtést.
Remélem, hogy hamar felmelegíti a szobát.
Nem alszom abban a szobában. Nem vagyok képes rá… még
az is nehezemre esik, hogy ne gondoljak Graysonra. Ez a ház
tele van emlékkel, és ennyi év után is élénken él bennem. Itt
szeretkeztünk először, és itt fogant meg a gyermekünk.
Nevettünk, mosolyogtunk, és reményteli volt az életünk. Nem
ártana csipetnyi abból a reményből most sem…
Bemegyek a rózsaszín szobába, leveszem a paplant az ágyról,
és visszamegyek a kanapéra.
Lecsukódik a szemem, mert sokat sírtam, és terhes vagyok,
vagyis folyton fáradt.
A telefonomra pillantok, amely tele van Grayson és Amelia
képeivel, az egyiken mosolyogva állok a tengerparton. Olyan
boldogok voltunk! Őszintén hittem benne, hogy egy család
leszünk.
–  Ostoba férfiember! – mondom neki képzeletben, és érzem,
hogy közben elönt a szomorúság.
Könnyezem, lehunyom a szemem, és borzalmasan érzem
magam, mert a fájdalom nem szűnik egy percre sem.

Nyomást érzek a mellkasomban. Minden egyes lélegzetért meg

kell küzdenem.
Jézusom! Ez az álom… Most túl sok nekem!
Kinyitom a szemem, de túl sötét van, semmit sem látok.
Köhögök egyet, és megpróbálok levegőt venni.
Újfajta álom ez, de annyira valóságosnak tűnik. A szívem
hevesen ver, forgolódom az ágyban, és megpróbálok felébredni.
A testem forró, körülöttem minden csupa izzadtság.
Próbálok fókuszálni, de nem megy, mert minden… Csupa füst!
Édes istenem!
Nem álmodom! Legurulok a kanapéról, a földre zuhanok,
magammal rántom a takarót, és a fejem köré tekerem, hogy
azon keresztül vegyem a levegőt. A telefon! A kezemben volt,
amikor elaludtam. Tapogatni kezdek az ágyon, és meglelem.
Látom a képernyőn felvillanó fényt, de semmi mást.
Emlékezetből nyomom meg a telefon gombját, és csak remélem,
hogy eltalálom.
Kicsöng. Legalább felhívtam valakit.
– Jessica …
Persze, hogy ő az. Felhívtam Graysont. Sírni akarok, de most
nagy bajban vagyok.
– Grayson, tűz van!
– Tessék? – kérdi teljesen megváltozott hangon. – Hol vagy?
–  Én a… minden ég! – mondom, és köhögni kezdek. – Nem
kapok levegőt!
– Jessica! – üvölt a vonal másik végén. – Hol vagy?
–  A nyaralóban – vágom rá, és újabb köhögőrohamot kapok.
Ki kell jutnom innen! Laposan kúszom, és a szám elé tartom a
takarót. – A tengerparti házban vagyok.
–  Rendben – válaszolja nyugodtabb hangon. – Hol vagy a
házban?
– A nappaliban egy takaró alatt.
–  Jól van. Kérlek, próbálj meg lassan és keveset lélegezni!
Vegyél egy mély levegőt, és keress egy ajtót vagy ablakot!
Bólintok, bár tudom, hogy nem látja. Jobb lett volna, ha a
húgomat, vagy Deliát értem volna el, de mégis fura
megkönnyebbülést érzek, hogy ő az. Ha bármi történne velem,
az ő hangját hallottam utoljára életemben. Grayson tűzoltó,
úgyhogy pontosan megmondja, mit kell tennem. Ki fogja találni.
Mert én… én nem tudom.
– Emeld fel a takarót, és nézd meg, hogy hol vagy!
Követem az utasítást, de olyan sűrű a füst, hogy semmit sem
látni. Visszahúzom magamra újra.
– Gray! Nem látok semmit!
–  Rendben. Maradj a földön! El fogsz kúszni az ajtóig. Már
hívtam a 911-et, maradj vonalban! Megy a segítség! Nemsoká
ott vagyok!
 gy
– Félek!
–  Tudom, szerelmem. Istenem! Én… Most jól figyelj! Ha a
kanapé körül vagy, akkor balra van az ajtó. Meg tudod érinteni
a kanapét?
– Igen.
–  Rendben. Akkor maradj a takaró alatt, és kezdj el kúszni a
földön. Tapogasd ki, mi van körülötted! Ismered a házat, Jess!
Tartsd benn a levegőt! Csak akkor lélegezz, ha nagyon muszáj!
Mindent úgy csinálok, ahogy mondja. Laposan kúszom a
földön, és imádkozom, hogy eljussak az ajtóig. Érzem, hogy
merre kell mennem, de csak a kanapét ölelem. Úgy szédülök!
Minden olyan homályos körülöttem, és a szemem folyton le
akar csukódni.
Hallom a hangját, a tüdőm levegő után kiált. Nagyon nehéz
mozogni, és erőtlen vagyok.
– Gray – mondom a nevét. – Fáj!
– Menj tovább, Jess! Menj oda az ajtóhoz!
Sírni szeretnék, de tudom, hogy ha megteszem, nem tudok
továbbmenni. Levegő kell. Lélegeznem kell, és gondolnom kell a
babára. Istenem, a baba!
Meg kell mentenem!
Előretolom magam, amennyire csak tudom, és visszatartom a
lélegzetem. Meg tudom csinálni! Meg kell tennem!
Valami a földre zuhan tőlem jobbra, majd üveg törése
hallatszik valahol.
–  Jess! – kiáltja, de én nem kapok levegőt, mert már a padló
fölött is tiszta füst minden.
Esküszöm, hogy látom az ajtót, ott van előttem. Megint
megtolom magam, de úgy érzem, mintha valaki visszatartana a
lábamnál fogva, és egy tapodtat sem enged előrehaladni.
– Jessica! Bébi! Kérlek! Beszélj hozzám!
Mély levegőt veszek, de nem szűnik a fájdalom a
mellkasomban. Összeszedem az utolsó csepp erőmet, és
közelebb kúszom, de aztán meglátom, hogy nem az ajtó, hanem
az előszoba van előttem.
Rossz irányba mentem.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Grayson

Vezetek. Nem tudom, hány kilométer van még hátra, de csak

nyomom, nyomom a gázt.
A gondolataim csaponganak, a szívem majd kiugrik a
helyéről.
Annyira messze vagyok tőle!
Túl messze.
Mellette kellett volna lennem. Nem, bassza meg! Az
otthonomban kellett volna lennie, a karjaimban kellett volna
tartanom.
Olyan hülye voltam. Önző és dühös. Amikor kisétált az ajtón,
összetört a szívem, mert én okoztam az egészet. Ezúttal én
voltam. Csak álltam ott, és legszívesebben utána rohantam
volna, de azt sem tudtam, hogy mit mondjak.
Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy elhagy.
Most pedig, atyám, tényleg bekövetkezhet, amitől féltem, és az
én hibám!
Csöng a telefonom, Stella az.
–  Grayson? Grayson! Most hívott apa – sír a telefonba a
húgom. – Jessica! Mondd, hogy hallottál felőle!
Összeszorított állkapoccsal hallgatom, és csak növekszik
bennem a düh és a félelem.
– Útban vagyok hozzá.
– Idejött. Itt volt, és olyan zaklatott volt. Azt mondta, hogy kéri
a kulcsokat, és hogy… kérlek, mondd, hogy tudsz róla valamit!
Rettegés hallatszik Stella hangjában, és elered a könnyem.
Olyan sokáig fogtam vissza magam.
Kihangosítom a hívást, és sírni kezdek. Úgy záporoznak a
könnyeim, hogy nem győzöm letörölni az arcomról, közben
megpróbálok az útra koncentrálni. Elhibáztam. Mindent
elrontottam.
–  Ó! – tart egy kis szünetet Stella. – Nem is tudom, mit
mondjak…
– Én sem.
– És mi van a veszekedéssel?
Nem akarok beszélni róla, mégis kiöntöm a szívem Stellának.
Nem vagyunk egyidősek, de a szívemhez közel érzem őt.
Mesélek neki Yvonne-ról, apáról, anyáról és a veszekedésről
Jessicával.
Addig is megfeledkezem a rettegésről, hogy talán sosem látom
viszont Jessicát.
– Édesem! Sajnálom, de majd rendbe hozod a dolgokat. Csak
érjetek haza, és legyen Jess a karjaidban. A többit majd
megoldjuk.
Remélem, hogy így lesz. De az az igazság, hogy fogalmam
sincs, mi vár a házban. Görcsöl a gyomrom, feszít a mellkasom,
és csak száguldok az autópályán, közben pedig imádkozom,
hogy semmi baja ne legyen.
– Ha… ha… Jess… most nem tudok beszélni.
– Értem – mondja aggódva. – Kérlek, hívj majd!
– Rendben! Most nem tudok…
– Tudom. Szeretlek! Itt leszek!
–  Hívd fel Jacket! Mondd el neki. És Winnie-nek, meg a
családnak is.
– Rendben – vágja rá Stella. – Ameliának egy szót sem szólok,
csak annyit, hogy meglátogattad Alexet vagy Josht.
Leteszem a telefont, most képtelen vagyok ezen gondolkodni.
Ha valami baja esett…
Ha…
Ha késő lesz, mire odaérek, nem tudom, hogyan folytassam az
 gy y
életem. Semmi sem lesz folytatható.
Egyszer már elveszítettem őt. Kemény volt, de ez most sokkal
rosszabb. Akkor fiatal voltam, és könnyedén felejtettem, de
ezúttal képtelenség lenne. A most érzett szerelem nem éretlen
vagy naiv. Sosem éreztem ennél becsesebbet, és a bennem
tátongó űrt semmi sem lenne képes betölteni.
Tövig nyomom a gázt, száguldok érte a pályán. Végre
megérkezem a helyszínre, majd kiugrik a helyéről a szívem.
Kipattanok a kocsiból, és futni kezdek a ház felé. Egy rendőr
állít meg.
– Ide nem mehet be, fiam!
– De ez az én házam.
– Értem, de akkor sem…
– Bent van egy lány! A barátnőm. Jessica Walker a neve. Meg
tudná… És ő… – dadogok félelmemben. Minden porcikám
remeg, az ereimben száguld az adrenalin. – Tűzoltó vagyok.
Tessék – mutatom meg a jelvényemet. A rendőrtiszt a
tűzoltóparancsnokra pillant és int neki.
A parancsnok megindul felénk, tiszta korom az arca.
– Ő itt a tulajdonos, szintén tűzoltó. Talán beszélhetne vele.
– A lány… Megtalálták a lányt? Hívott… vonalban volt… Csak
mondja már, kérem!
– Megtaláltuk. Kórházba szállították.
– Életben van? – kérdem, és remeg a kezem.
– Igen, életben van – válaszolja. – Kint volt az épületből, mire
ideértünk, de nem tudom, milyen állapotban van.
– Melyik kórház? Hogyan… nekem…
– Elviszem – teszi a rendőrtiszt a vállamra a kezét.
Nagyot sóhajtok, és visszanézek a házra, illetve a hűlt helyére.
A ház, melyet annyira szerettünk, amelyhez annyi emlék fűzött,
most csak hamu, semmi más. Térdre esem, mert olyan
veszteséget kell cipelnem, hogy nem bírom el. Jessica bent volt a
házban, és én nem tehettem semmit. Azt sem tudom, él-e még,
és nem bírom elviselni ennek a fájdalmát.
–  Gyerünk! Menjünk! – érzem az érintést a vállamon. A
rendőrtiszt az autóhoz kísér, és szótlanul utazunk tíz percen át.
 p
Örülök, hogy nem próbál szóval tartani, mert nincsenek
szavak…
Ha meg kellene szólalnom, szétesnék. Csak az a gondolat tart
még egyben, hogy megtalálták őt, és van rá esély, hogy jól van.
Üzenetben elküldöm Stellának a kórház nevét, és ő visszaír,
hogy Jessica családja is úton van már.
Belépünk a kórházba, a rendőrtiszt elmondja, hogy ki vagyok,
és Jessica iránt érdeklődik a portán. A hölgy annyit válaszol,
hogy az intenzív osztályon van, meg kell várnom, hogy
megérkezzen egy közeli hozzátartozó.
Nem vagyok családtag, nekem nem adhatnak felvilágosítást.
Fogalmam sincs, hogy magánál van-e. Kitart vagy feladja?
Vajon keres engem, vagy azt reméli, hogy soha többé nem lát?
Istenem, hallgass meg! Csak ne vedd magadhoz őt! Hadd éljen
még, és én jóváteszek mindent!
A kezembe temetem a fejem, és zokogok. Sírok, mert ezt
tettem vele. Eltaszítottam magamtól, elküldtem, mert biztos
voltam benne, hogy elhagy. Ő a mindenem, és én elengedtem őt.
Most talán tényleg elment.
Hogy leszek képes ezzel szembenézni? Hogy nézek majd fel
az égre úgy, hogy nem halok bele minden pillanatban?
Órák telnek el. Hosszú órák. Nem számít, mennyire
könyörgök, semmilyen felvilágosítást nem kapok.
Csörög a telefon, Delia hív.
– Gray! Itt vagyunk a kórházban. Hova kell menni?
Ugyanakkor indulhatott el, mint én.
– A negyedik emeleten vagyok.
– Oké – válaszolja zihálva.
Pár perc múlva nyílik a liftajtó, és a kórház folyosóján
megjelenik Delia, Winnie és Jessica édesanyja. A húga rögtön
hozzám siet. Átölel, és sírni kezdünk mindketten.
–  Egy kibaszott seggfej vagyok! – mondom. – Én tettem ezt
vele!
–  Hagyd abba! Minden rendben lesz. Nem lesz baja. Így kell
lennie. Nem azért élt túl egy repülőgép-szerencsétlenséget, hogy
egy tűzvészben haljon meg – mondja, mintha ettől könnyebb
volna elviselni a helyzetet.
Aztán az édesanyja lép hozzám. Vörös szemmel rám pillant,
mire magamhoz ölelem.
– Sajnálom! Annyira sajnálom!
– Az én lányom nagy harcos – simogatja meg Mrs. Walker az
arcomat. Nem adja fel.
– De semmit sem mondanak róla.
– Megyek és utánajárok – nyugtat meg.
Delia egyik lábáról a másikra áll, és az ajkát harapdálja. Rám
szegezi a tekintetét, és közben Jess édesanyjához beszél.
– Ne felejtsd el megkérdezni a babát!
A mondat hallatán a földre ereszkedem, mert órák óta először
nem vagyok képes tartani magam.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Grayson

A kórterembe lépek, és megállok az ajtóban. Hálás vagyok, hogy

a függöny el van húzva, és ebben a pillanatban nem láthatom.
Nem állok készen rá. Láttam már égési sérülést életemben, és
áldozatokat, akik a füst miatt légzési nehézségekkel küzdöttek.
Nem áldom a tapasztalatot, amely a szakmával jár. Most
készítik elő egy újabb rövid oxigénterápiás kezelésre, mert a
várandóssága mellett ez a kezelés a legbiztonságosabb, amely
segíti a tüdő regenerációját. Számtalan vizsgálatot elvégeztek
már, és végre beengednek minket hozzá, mielőtt megkapja a
következő kezelést.
–  Kapott fájdalomcsillapítót, hogy tudjon pihenni, úgyhogy
most alszik – szólal meg a nővér, aki hirtelen mögöttem terem.
A függönynél állok, és rettegek tőle, hogy fájdalmak között
látom. Aztán összeszedem a bátorságomat, elszámolok háromig,
és elhúzom a függönyt. Rögtön elsírom magam.
Az ágyon fekszik. Annyira aprónak és törékenynek tűnik. Van
pár égési sérülés a karján, de nem annyira rossz, mint
gondoltam. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a sérülése nem
súlyos, és mindent megtesznek a felépülése érdekében. A füst
által elszenvedett tüdőkárosodást és a valószínűsíthető szén-
monoxid-mérgezést is kezelik. Mindent nagy körültekintéssel
végeznek a terhességre való tekintettel, és őt, valamint a babát
is szoros megfigyelés alatt tartják.
 Hálás vagyok a szomszéd tűzoltónak, hogy kiszagolta a füstöt,
és gyorsan bement érte. Az az ember… Megmentette az életét.
Soha nem fogom tudni meghálálni.
A kórházi ágy szélére ülök, és a tenyerembe veszem a kezét.
Megmozdul, és bár látni szeretném a szemét, nem akarom
zavarni a pihenését, ezért halkan suttogok neki.
–  Annyira rohadtul sajnálom, Jessica! Iszonyúan szeretlek!
Nem érdemellek meg téged – mondom, és az ágytámlára hajtom
a fejem. – Mindent elrontottam azzal, hogy eltoltalak magamtól,
de ha visszajössz hozzám, lehozom neked a csillagokat az égről!
Finoman megérintem a hasát, és a gépre pillantok, amely
halkan pittyegve monitorozza a baba szívhangját.
–  Te csak… küzdj! Csak maradj odabent és… – csuklik el a
hangom. Túlságosan nehezen jönnek a szavak. A tenyerem alatt
ott a kisbabánk. A kettőnk gyermeke, akire jobban vágyom,
mint bármi másra a világon.
Egyetlen dolog nem jöhet számításba: nem veszíthetem el
őket. Küzdeniük kell! Muszáj, hogy jól legyenek. Ha a
szeretetem életet menthet, akkor ők ketten biztosan felépülnek,
mert most annyit kapnak belőle, amennyit csak adni tudok.
–  Van egy nővéred. Amelia a neve, és szüksége van rád –
mondom a hasára pillantva. – Szüksége van rád, és nekem is –
nézek Jessicára. – Nagyobb szükségem van rád, mint a levegőre,
Jessica! Óriási hibát követtem el. Kérlek, bocsáss meg nekem!
Hadd hozzam rendbe a dolgokat!
Az ajtónál valaki megköszörüli a torkát. A nővér szomorkásan
rám mosolyog, én elfordulok, és nagyot sóhajtok. Megpróbálom
összeszedni magam.
–  El kell vinnünk az oxigénkamrába. Most kap egy újabb
kezelést.
– Hogyne. Természetesen.
–  Jó napot kívánok! – lép be egy másik hölgy is a szobába. –
Dr. Ryan vagyok, én felügyelem a babát.
– Üdvözlöm! Az apa vagyok. Tud nekem valamit mondani?
–  Sokat segített az első kezelés – mosolyog rám kedvesen. –
Ezért ismételjük meg még egyszer. Most úgy néz ki, hogy van
 j g g gy gy gy
okunk reménykedni.
A nővér befejezi az előkészületeket az ágy mellett, és a
vállamra teszi a kezét.
– Készen állunk. Szólunk, ha végeztünk.
Már megint a várakozás… Nagyon remélem, hogy küzdeni
fog, és visszatér hozzám.

Winnie megfogja a kezem.

– Minden rendben lesz!
Lehunyom a szemem, és a falnak támasztom a fejem.
–  Beszéltem vele telefonon a tűzvész alatt. Hallottam a
hangját, és… csak az járt a fejemben, hogy hallani fogom, hogy
meghal. Messze vagyok tőle, és nem érhetem el. Azt hittem,
hogy meg fog halni, nem tudom megmenteni, és a legutolsó
mondat, amit tőlem hallott, az volt, hogy „menj el”.
– Veszekedtetek?
–  Épp akkor derült ki valami, amit korábban nem tudtam…
emiatt úgy viselkedtem, mint egy pöcs. Megbántottam.
– Jessicának is bűntudata volt, Gray! Nagyon rosszul érintette,
hogy eltitkolta előled az orvosi szakvéleményt, és hogy újra
repülhet.
–  És terhes is – mondom, mert nem akarok visszaemlékezni
arra a veszekedésre.
– Tudom – mosolyog Winnie kedvesen. – Változtat ez bármin?
– Persze, hogy változtat.
– Szerintem emiatt is aggódott.
– Miért? – kérdem Winnie-t, aki Jessica fiatalabb kiadása.
– Mindketten idióták vagytok – sóhajt Winnie, és megrántja a
vállát. – Bocs, hogy kimondom az igazat. Az előző barátnőd
teherbe esett, és elhagyott. Ő is terhes lett, és megkapta az
engedélyt arra, hogy visszatérhet a régi életéhez. Érthető, hogy
félt elmondani…
 – És én pont azt tettem, amitől rettegett.
Ezzel nem vitatkozik.
– Delia elmesélte nekem, hogy mit mondott neki Jess, de nem
tudok túl sokat. Biztos vagyok benne, hogy a te szemszögedből
máshogy néz ki a történet.
Mindent elmondok Winnie-nek. Az első mondat kinyögése
után már nem nehéz, csak úgy folynak a szavak. Mesélek a
vacsoráról, a veszekedésről apámmal, aztán a vitánkról. Nem
tudom, milyen hosszan adom elő, de egészen kimerülök a
végére.
–  Ez… nem kevés egyszerre… – mondja Winnie, és az ajtóra
pillant. – Nem is tudom, mit mondjak. De te és Jessica… Tudod,
az ilyen párokról születnek a szerelmes dalok. Ti lehetnétek a
romantikus történetek főszereplői, mert az ilyenfajta szerelmi
történet erőt ad az embereknek.
– És nézd, most hol tartunk. Mi van, ha a baba nem éli túl?
– Akkor majd közösen feldolgozzátok, és újraépítitek az életet.
Annyira könnyűnek hangzik, ahogy Winnie kimondja.
– Összetörtem a szívét.
– Talán. De őszintén, Gray, végül számít ez?
– Nem tudom – pillantok Winnie-re.
–  Én abban hiszek, hogy ha két ember tényleg szereti
egymást, akkor nem számít. Nem nyalogatja az ember örökké a
sebeit, mert nem erről szól az élet. Nyilván összetöri az is, ha
elvesztitek a babát. Téged, mindkettőtöket. De majd felálltok és
újrakezditek. Szükségetek van egymásra. Légy vele és mellette!
– Sosem többé nem engedem el!
– Helyes! Mondd el neki, amikor felébred! Addig mondogasd
neki, míg el nem hiszi. És ha már hisz neked, a biztonság
kedvéért mondd el neki még egyszer!

Egy óra múlva véget ér a kezelés. Minden jól ment, de nem

engednek be hozzá, mert pihennie kell. Fel-alá járkáltam a
folyosón, mikor kaptam egy hívást a tűzoltóparancsnoktól, hogy
térjek vissza a helyszínre.
Delia kocsijával megyek, és kemény látvány fogad, amikor
odaérek.
A ház teljes bal oldala hiányzik, csak az összeégett főfal áll.
Mindenhol víz, és a lángok martalékává vált bútorok. Teljesen
megsemmisült.
–  Grayson Parkerson? – szólít egy férfi a nevemen, felé
fordulok.
– Parancsnok!
– Hogy van a felesége? – bólint felém.
Feleségem… Emésztem a szót, az érzés végigszáguld a
testemen, és megáll a szívem felett. Ennek így kell majd lennie!
– Jól van, hála az égnek!
–  Helyes! – mondja, majd megköszörüli a torkát, és az
épületre pillant. – Gondoltam, megmutatjuk, hogy mi okozta a
tüzet valójában. A kazán volt a ludas. Nem mai gyerek, és az
elhelyezése sem volt megfelelő.
– A feleségemnek nem lett volna szabad itt lennie – mondom,
de inkább csak magamnak.
–  Lezárjuk a területet, úgyhogy amennyiben szüksége van
innen valamire, most vigye el.
–  Köszönöm, de minden, amire szükségem van, a kórházban
vár rám.
A ház porig égett. Elveszítettem a helyet, melyhez oly sok
csodás emlék kötött. De őt nem fogom elveszíteni!
Semmi más nem kap többé lángra az életemben!
Még utoljára az épületszerkezetre nézek, mielőtt elindulok.
Ideje megmenteni azt, ami igazán lényeges: a babát és
kettőnket.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Jessica

A kezem a hasamon nyugszik, és könny csordul végig az

arcomon. Annyira kimerült vagyok. És annyira lesújtott…
Olyan, mintha mázsás súly nyomná a mellkasom, és nem tudok
megszabadulni tőle.
Arra gondolok, hogy Grayson könyörgött nekem, hogy ne
adjam fel, és arra, amikor a babához beszélt. Szóval tudja. Nem
is tudom, mit mondjak neki.
Minden olyan valótlannak tűnik, és túlságosan össze vagyok
zavarodva, hogy tisztán lássak.
Kopognak, Delia lép be a kórterembe.
– Jess! – szalad oda hozzám könnyes szemmel. – Ó, Jessica!
– Jól vagyok.
– Biztos?
– Azt hiszem – bólintok. – Azt mondták, ha csak egy perccel is
tovább maradtam volna a házban, sokkal nagyobb lenne a baj…
Delia szipog, és letörölgeti a könnyeit.
–  Esküszöm, a szerencse nem szegődött melléd mostanában.
Ha kijössz, kezeskedünk róla, hogy egy buborékban éld az
életed, ki sem léphetsz majd belőle.
– A buborék jól hangzik…
–  Annyira aggódtunk! – fogja meg a kezem. – Az orvos
mondta, hogy most egy ideig oxigént kell kapnod.
– Igen. Még zajlanak a vizsgálatok, de az oxigénterápia sokat
segített. Hol van Grayson?
Az ajtó felé néz, aztán vissza rám.
–  A váróban. Teljesen kiborult, Jess! Sosem láttam ilyen
állapotban. És elmondtam neki a babát… Ne haragudj rám!
– Semmi baj – szorítom meg a kezét.
–  Én csak… Tudom, hogy senkinek nem beszéltél róla. De az
orvosoknak tudniuk kellett.
–  Helyesen cselekedtél – mondom könnyek között, és a
hasamra teszem a kezem.
– Ugye?
– Igen. Abszolút!
Megint elöntenek az érzelmek, és hangosan sírni kezdek.
Delia zsebkendőt nyújt felém. Együtt sírunk, és próbálom
feldolgozni a történteket. Majdnem meghaltam. Majdnem
meghaltam egy tűzvészben, abban a házban, amely oly sokat
jelentett nekem. Olyan sok ez az egész!
Delia az ágy szélére ül, és letörli az arcomról a könnyeket.
– Jess! Meg kell kérdeznem…
Ebben a pillanatban valaki megáll az ajtóban. Grayson az.
Milyen kimerültnek tűnik, és még így is milyen csodálatos! Csak
néz minket, Delia pedig azonnal felpattan.
–  Én odakint várok. Van mit megbeszélnetek – hajol le
hozzám, és puszit nyom az arcomra.
Delia kimegy a kórteremből, Grayson pedig elindul felém.
Kicsit idegesnek tűnik, és nekem is dobogni kezd a szívem.
– Kérlek, ne aggódj, Jess! Én csak… annyira sajnálom, Jessica!
– Én is!
–  Neked nem kell bocsánatot kérned semmiért – lép az ágy
széléhez. – Akkora seggfej voltam! Semmi nem volt igaz abból,
amit neked mondtam. Nem akarom, hogy elmenj! Soha! Én… Én
veled akarom leélni az életem. Csak dühös voltam, és féltem,
hogy elveszítelek.
Legszívesebben dühös lennék rá, de nem megy. Szeretem, és
bár egyáltalán nincs ínyemre, ami történt, de tisztában vagyok
vele, hogy milyen az élet nélküle. Soha többé nem akarom!
– Nem akartam elmenni – mondom ki végre. – Boldog voltam,
 g g
mert rájöttem, hogy csak veled tudom elképzelni az életem.
Nem a baba miatt, hanem miattunk. Miattad és Amelia miatt.
Veled képzeltem a jövőt és…
–  Szeretlek! – vágja rá határozottan. – Szeretlek, és képtelen
lettem volna végignézni, hogy megint elmész. Azt gondoltam, ha
eltaszítalak, akkor élheted azt az életet, amely boldoggá tesz.
– Engem te teszel boldoggá – rázom meg a fejem.
– Akkor maradj velem, Jess! Hadd tegyem jóvá a történteket!
Ha bárki más állna előttem, nem adnám be olyan könnyen a
derekam, de Graysonról van szó. Ő a másik felem, övé a szívem,
soha nem volt senki másé. Veszekedtünk, ez igaz, de én nem
adom fel, és küzdeni fogok érte, értünk.
– Grayson! – kiáltok fel könnyezve. – A baba…
Közelebb lép, és megfogja az arcomat.
– Elveszítettük?
Sírni kezdek, és átölelem a derekát.
–  Nem – mondom, és a szívhangmonitorra pillantok. – Még
mindig velünk van, de az orvosok figyelmeztettek, hogy nagy
trauma volt ez mindkettőnknek. Fel kell készülni minden
eshetőségre…
Rettenetesen nehéz volt végighallgatni, amint az orvos
elemezte a lehetséges kockázatot. Kis szerencsével
makkegészséges babánk lesz, de még hetekig leszünk
megfigyelés alatt, és számtalan vizsgálat kell hozzá, hogy ebben
biztosak legyünk. Reméljük a legjobbakat, vagyis hogy
mindketten szövődmény nélkül megússzuk.
Közel hajol hozzám, a homlokunk összeér. Érezzük egymás
leheletét.
–  Akármi történjen is, én melletted leszek. Soha többé nem
engedlek el – mondja, és bemászik mellém az ágyba. A fejem alá
teszi a karját, és szorosan átölel. – Soha többé nem válunk el
egymástól, szerelmem! Örökké csak a tiéd a szívem, soha nem
volt senki másé! Te csak pihenj, én pedig őrzöm majd az
álmodat!
Lehunyom a szemem. A szívdobogása hangjára
elszenderedem, és hónapok óta először fordul elő, hogy nem
 p gy
álmodom.

– Örülök, hogy találkozunk, Grayson! – mondja dr. Warvel.

Ő kérte, hogy vegyen részt ezen a találkozón, hogy közösen
megbeszélhessük a történteket.
– Sokat hallottam önről – válaszolja Gray nyájasan.
– Remélem, csak jót – mondja dr. Warvel mosolyogva.
– Természetesen!
– Sose lódíts egy terapeuta előtt – horkanok fel.
–  Én szeretném hinni, hogy az igazat mondta – nevet dr.
Warvel.
– Ez az igazság – mondom vigyorogva.
–  Először is – mondja rám pillantva – szeretném elmondani,
mennyire örülök, hogy jól érzi magát! Nagyon aggódtam önért,
és hogy újra látom, felér egy csodával.
–  Úgy tűnik, idén felhasználtam az összes életem… Nem
hinném, hogy annyi lenne, mint a macskáknak.
–  Hát – néz rám kedvesen mosolyogva –, nem ismerek senki
mást, aki túlélt volna egy repülőgép-szerencsétlenséget, aztán
egy tűzvészt is fél év leforgása alatt.
– Igen, én vagyok a lehetetlen élő példája.
– Az biztos – helyesel Grayson.
Öt napja engedtek ki a kórházból azzal a feltétellel, hogy
betartom a szigorú utasításokat. Pihenést és ágynyugalmat írtak
elő.
Dr. Warvel egyetértően bólint.
– Másodszor pedig: nagyon örülök, hogy eljöttek ma hozzám.
Mindkettejük hogylétére kíváncsi vagyok.
– Én jól vagyok – válaszolom. – Jól érzem magam. Az orvosok
elégedettek a tüdőfunkciókkal, és a balesetből származó
neurológiai problémák sincsenek már jelen. Kicsit tartottam
tőle, hogy a tűzvész miatt újra előjöhet, de eddig minden
rendben. És a babát sem veszítettem el.
Valószínűleg ez az oka annak, hogy ennyire jól érzem magam.
A nőgyógyász elmagyarázta, mire kell odafigyelnem, és egyetlen
vizsgálat sem mutatott semmiféle elváltozást, beleértve az
ultrahangot is. Ha ezen a ponton mégis elveszíteném a
babámat, akkor spontán vetélésről volna szó, és valószínűleg
semmi köze nem lenne a történtekhez. Az orvosom azt
tanácsolta, hogy pihenjek, amennyit csak tudok, és nyugodjak
meg. Csak akkor jelentkezzek, ha bármilyen rendellenességet
tapasztalok.
– Ez csodás!
–  Én is így gondolom. Ágynyugalmat javasoltak, és azt
mondták, hogy semmiképp ne erőltessem meg magam –
mondom, és közben Graysonra pillantok.
Grayson persze kissé eltúlozza az ágynyugalmat. Első nap
még jólesett. Gondoskodó volt, és leste minden kívánságom. A
második nap… Még mindig kellemes volt. Amelia is nagyon
komolyan vette a nővér szerepét. Végig mellettem volt, tésztával
etetett, és felhúzta a csörgőórát, hogy biztosan megigyam a
vízadagomat, amikor eljön az ideje.
A harmadik nap már egyáltalán nem volt olyan szórakoztató.
Fel akartam kelni sétálni egyet, de csak annyit engedélyeztek,
hogy az ágy szélén üldögéljek, míg ők sürögnek-forognak
körülöttem.
Persze Graysonnak jeleztem, hogy járnék egyet, de ő
hajthatatlan volt, mert szerinte ez túlságosan megerőltető.
Aztán nagyon kiakadt, mert sütögetni akartam a konyhában,
ami nekem nagyon megnyugtató.
Tegnap a fürdőszobában üldögélt, amíg én zuhanyoztam, és
megkérdezte, hogy segíthet-e. Ekkor elszakadt a cérna. De el
akartam kerülni a veszekedést, ezért kimerültségre hivatkozva
ágyba bújtam este hatkor.
– Csak ügyelek rá, hogy ne erőltesd túl magad – emeli fel két
kezét.
–  Te arra ügyelsz, hogy az égvilágon semmit se tegyek –
fordulok dr. Warvel felé. – Szeretem. Imádom, hogy vigyáz rám,
 gy gy
de ez azért túlzás… Olyan hasznavehetetlennek érzem magam.
Dr. Warvel helyezkedik a székben, ami annyit jelent, hogy itt
az idő egy komolyabb beszélgetésre. Remélem, ezúttal nem én
leszek a partnere.
–  Jessica! – kezd bele. A nevem hallatán felszisszenek. – Ön
pontosan tudja, milyen átélni egy traumát. Túlélt egy
repülőgép-szerencsétlenséget, megbirkózott a visszatérő
rémálmok terhével, a dadogással, és még jó pár testi tünettel, a
tűzről nem is beszélve. Grayson most valami hasonlón megy
keresztül.
– Értem.
– Tényleg?
– Most magyarázta el.
–  De ennek nem egyenes következménye, hogy érti, mire
gondolok. Csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy Grayson
viselkedése, vagyis hogy túlságosan védelmező, egyfajta
megküzdés. Így birkózik meg a traumával. – Aztán Grayson felé
fordítja a fejét. – Elmondta Jessicának, hogy min ment keresztül
a tűzvész alatt?
– Nem igazán – néz rám, majd dr. Warvelre.
– Miért nem próbálja meg elmondani most?
–  Semmi ahhoz képest, amit Jessica élt át az égő házban –
válaszolja.
Dr. Warvel bólint egyet, és látom rajta, hogy gondolkodik,
hogyan is vezesse rá, hogy megnyíljon neki.
–  Ebben biztos vagyok. De önnek is át kellett élnie valamit…
Talán nem pont úgy, mint Jessica, de önnek is van ezzel
kapcsolatos élménye, nemdebár?
–  De igen. Nem voltam bent a házban, nem láttam az
eseményeket, de hallottam mindent. Úgy vezettem oda, hogy
semmit sem tudtam. Aztán amikor végre odaértem, várnom
kellett, amíg valaki megmondja, hogy egyáltalán életben van-e.
Csak vártam, és halálra aggódtam magam, miközben az a
rohadt ház lángokban állt. Arra gondoltam, hogy nemcsak a
tengerparti ház vált a tűz martalékává, hanem odavesztünk mi
is. A kapcsolatunk.
 p
Atyám, dr. Warvel profi! Pár jól irányzott kérdés, és
Graysonnak megered a nyelve.
– Nem veszett oda a szerelmünk – fordulok Grayson felé.
–  Nem? Pedig nekem ez volt az érzésem. Elveszítettelek,
Jessica. Azt hittem, meghaltál. És én hallottam a hangod
utoljára…
– De itt vagyok! – simogatom meg az arcát.
–  Tudom. Próbálom megnyugtatni magam, és nem rágódni
ezen, de olyan volt, mintha kitépték volna a szívemet, amikor
elhallgattál a vonal másik végén. Öt percen át ordítottam,
őrülten kerestem a kulcsokat, a cipőmet, és mindvégig a neved
kiabáltam, miközben a vonal másik végén úgy tört az üveg,
mintha valami bomba robbant volna a házban. Aztán a telefon
süket lett, és nekem gőzöm sem volt, hogy…
Ezt nem is mesélte el. Amikor a kórházban voltam, csak a
felépülésemmel és a baba megfigyelésével foglalkozott
mindenki. A tűzvészt szóba sem hoztuk, én is csak egyszer
beszéltem róla, amikor előadtam az eseményeket a
tűzoltóparancsnoknak. A tűz után két nappal anyám és a
húgom visszament Willow Creekbe, Delia pedig a rá következő
napon távozott, és csak Grayson maradt velem.
Stella jött még el egy alkalommal látogatóba. Magával hozta
Jacket és Ameliát, aki nehezen viselte, hogy az apja ilyen hosszú
ideig van távol, meg muszáj volt elhozni, mert egyszer kifülelte,
hogy Jack és Stella a tűzesetről beszélgetnek.
Minden nappal jobban éreztem magam, lépésről lépésre
haladtam a gyógyulás felé mentálisan és fizikálisan is. Ott volt
velem Grayson. Az életem. Jól éreztem magam.
De ő nem, és én észre sem vettem.
–  Miért nem beszéltél eddig erről? – kérdem Graysont. –
Éreztem, hogy valami nincs rendben, de erről az egészről
semmit nem tudtam…
– Neked nyugalomra van szükséged. Volt stressz elég…
– Mindig ezt csináltuk – simogatom meg az arcát óvatosan. –
Mindig megpróbáltuk megóvni egymást, csak épp az lett a vége,
hogy elhallgattunk dolgokat.
 gy g g
–  Nem volt tudatos. Őszintén mondom, hogy én magam sem
tudtam, hogy elhallgatom, amíg el nem kezdtünk beszélgetni
itt…
– Dr. Warvel érdeme. Kikényszerít belőled olyan mondatokat,
amelyek korábban meg sem fogalmazódtak benned…
–  Igyekszem – mondja vigyorogva dr. Warvel. – De önök
elvégezték a munkát helyettem. Nagyszerű alapokon nyugszik a
kapcsolatuk. Jól ismerik egymást, a legtöbb pár álmodni sem
mer ilyesmiről. A szerelmük hosszú évek múltán is töretlen, és
az az érzésem, hogy az évek alatt is csak arra vártak, hogy
mikor térhetnek vissza egymáshoz. Most itt tartanak: a
kapcsolatuk építményének szerkezete és falai állnak. Bízzanak
a folyamatban! Semmi sem égett le, még csak nem is kapott
lángra. Bízni kell egymásban, és tovább kell építeni, amit
elkezdtek!
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Grayson

– Eladom a cég egy részét – mesélem Stellának.

– Ó! Hogy mondod?
Jessica bátorításul megmarkolja a kezem. Az utóbbi két hét
nagyon sűrű volt. A szüleimnél történt látogatás óta nem jártam
a Park Innben. Egyrészt, mert gondoskodnom kellett Jessicáról,
másrészt legszívesebben felégetném az egész helyet, pedig nem
kenyerem a gyújtogatás.
A dr. Warvelnél történt látogatás óta Jessicával egymásra
koncentrálunk. Mindent megbeszélünk, és egyetértünk abban,
hogy többé nem kéne apámnak dolgoznom.
Feladom a szálló irányítását, és megszabadulok a
tulajdonrészemtől is a családi vállalkozásban, mert ideje saját
lábra állni, és elkezdeni az álmok megvalósítását: fel akarom
újítani a Melia Lake-et.
– Vettem pár éve egy ingatlant. Van rajta egy régi szállóépület,
legalábbis az lehet belőle, egy tó kellős közepén fekszik.
Tökéletes hely a saját üzlet beindítására.
–  Évekkel ezelőtt? – mered rám nagy szemekkel Stella, és
hátradől a széken.
– Amikor Amelia született.
–  Hűha! Most azt akarod mondani, hogy már öt éve
függetlenedhettünk volna apától, és elkezdhettünk volna saját
magunknak dolgozni?
 – Stella! Te maradsz…
– Dehogy maradok! Ha te mész, én is!
–  Évekbe fog telni, míg beindítom a helyet, és még
befektetőket is szereznem kell. Jessicával jövő héten New
Yorkba repülünk, részt veszünk egy premieren. Jacob
Arrowood hívott meg minket. Meg fogjuk kérdezni tőle, hogy
érdekli-e dolog…
Felpattan, és a kezébe veszi a telefont. Csörög a telefonom,
Stella videóhívást indított.
– Te meg mi a fenét csinálsz? – kérdem.
–  Vedd fel, Gray! – mondja, és én szót fogadok. De nem csak
mi vagyunk a vonalban, az összes bátyám egyenként
bekapcsolódik a videóhívásba. Stella Jessicára pillant, és őt is
bekapcsolja a hívásba. – Te is, Jessica!
Jessica fogadja a hívást, és zavarodottan pillant rám.
Megrántom a vállam, mert Stellánál sosem lehet tudni, mire
készül…
– Micsoda jóképű csapat! – mondja Oliver vigyorogva.
–  Már aki… – nevet Alex. – Grayson esetében kételkednék az
állítás igazságtartalmában.
– Ő legalább nem kölyökképű, mint te, Alex – kapcsolódik be
Josh az eszmecserébe.
Erre Alex a középső ujját mutatja a levegőbe.
– Szia, Jessica! – mondja Alex, és a hangja túlságosan édeskés,
nincsen ínyemre.
– Üdv, Parkerson fiúk!
Közelebb húzódom Jesshez, és átkarolom.
– Jó ég! Már el is felejtettem, Grayson milyen birtokló lesz, ha
Jess jelen van! – jegyzi meg Ollie.
–  Ez igaz. Nem mintha egyikünk is szóba jött volna nála –
rázza meg Alex a fejét.
A fiúk folytatják a csipkelődést, de én letojom. A fő, hogy Jess
mellettem van. Állok elébe ennek a beszélgetésnek! Jöjjön,
aminek jönnie kell!
–  Na jó, seggfejek! – köszörüli meg a torkát Stella. – Azért
hívtalak titeket, mert össze kell ülnie a Testvérek Tanácsának!
Jessica és Grayson összetartozik, úgyhogy szeretném, ha a
család részeként ő is jelen lenne ezen a megbeszélésen. Meg kell
vitatnunk valamit.
– Stella! – szólok rá, de eszében sincs abbahagyni.
–  Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy apánk szar
ember. Egyikünk sem kedveli. Mindannyian ki akarunk
maradni a vele kapcsolatos dolgokból, de úgy éreztük, hogy
nincs más választásunk. Grayson ki akar szállni. Megszabadul a
tulajdonrészétől, és már meg is vásárolt egy ingatlant.
Josh a kamerába néz, a többi testvér sem szól egy szót sem.
– Saját föld? – töri meg Alex a csendet.
– Kétszáz hold, és van rajta egy tó is.
– Van egy kicseszett saját tavad? – kérdi Josh.
– Igen. Akkor vettem, amikor Amelia született.
– Ez aztán a születésnapi ajándék! – nevet fel Josh. – Én miért
csak egy üdvözlőkártyát kapok?
–  Mert egy elkényeztetett majom vagy – vágja rá Stella. –
Koncentrálj! Arról van szó, hogy Grayson saját szállót nyit.
Nélkülünk.
– Srácok! – vágok közbe. – Nem így terveztem, de nem bírom
tovább. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen apához!
Végeztem. Nem kell a pénze, semmi sem kell tőle.
– Grayson, egyikünknek sem kell! – szólal meg Josh a többiek
helyett is.
–  Nem ám! De ha megnyitod a saját szállódat, mi a francért
nem veszel be minket? – kérdi Alex. – És mi a fenének
utasítanám vissza a pénzét? Van neki elég. Mindenki eladhatja a
saját részét.
Jessica rám pillant, és nem tudom, mit gondoljak. Ők is ki
akarnak lépni apám cégéből, és közös bizniszbe kezdenének
velem?
–  Na, várjunk egy kicsit! Jól értem? Lemondanátok a
kényelmes életről? Ott akarjátok hagyni a stabil, jól fizető állást,
hogy megnyissatok velem egy szállót, amelyről nem is tudjuk
még, hogy nyereséges lesz, vagy csődbe megy?
– Igen! – kántálják egyszerre.
 g j gy
– Társak lehetnétek mind – mondja Jess mosolyogva.
– És mindenki ideköltözne… – mondom.
– Ha szükség van befektetőre, Jacobra számíthatunk.
Csodás lenne befektetőt szerezni, de az is nagyszerű gondolat,
hogy az összes testvéremet ebben a városban tudhatom.
Nagyon szerettük együtt üzemeltetni a Park Innt, még mielőtt
apám letért a helyes útról…
–  Tisztában vagytok vele, hogy ez nem lesz könnyű feladat?
Egy régi, jól bejáratott szállóval versenyzünk – mondom újra a
képernyő felé fordulva.
Joshuának fülig ér a szája, mintha máris megszédítette volna
a siker.
–  Tudjuk. Életem legszebb napja lesz, amikor bezár! A hab a
tortán, hogy apám szállóját pont a saját gyerekei teszik tönkre…
– Pontosan – helyesel Alex. – És amúgy is hiányzott az otthon.
–  Nekem van némi spórolt pénzem – bólogat Oliver. – És
sokkal szívesebben fektetném az új szállóba, mint egy hajóba.
– Stella? – kérdem nevetve.
–  Én tizennyolc éves korom óta teszem félre a pénzem.
Semmire sem vágyom jobban, minthogy közös szállóm legyen a
testvéreimmel. És a tulajdonrészünk a családi vállalkozásban
sokat ér, Gray. Elég sokat.
Nos, nagyon úgy tűnik, hogy közös vállalkozásba kezdenek a
testvérek.

Jessicával Ameliát nézzük, amint futkos a tó körül.

– Szerinted lehet itt egy házam? – kérdi.
–  Nem, kismajom, azért újítjuk fel ezt a régi épületet, mert
nyitni akarunk egy saját szállót.
– A Melia-tavon?
– Igen.
– És lehet a neve Melia Inn?
 – Felvesszük a kívánságlistára – válaszolom nevetve.
Az utóbbi két hét elég viharos volt. Elmondtuk Ameliának,
hogy együtt vagyunk, mire ő sírni kezdett, mert annyira örült,
hogy Jessica lesz az új anyukája. Zökkenőmentes volt az egész,
és Jess minden este nálunk maradt, ezért egy idő után
megkértem, hogy költözzön hozzám.
–  Minden rendben? – kérdi Jess, miközben kézen fogva
sétálunk.
–  Persze, csak… Nem is tudom. Ha fél éve valaki azt mondta
volna, hogy ilyen lesz az életünk, egyszerűen kinevettem
volna…
– Ismerem az érzést.
– Túl szép, hogy igaz legyen.
Jess a vállamra teszi a kezét.
–  Azt nem tudom, de talán így kellett lennie. Meg volt írva a
boldogságunk.
– Milyen dr. Warveles volt ez, drágám!
–  Majd megmondom neki, hogy szerinted belém költözött –
válaszolja nevetve Jessica, és gyönyörű kacaja visszhangzik a
fákról. – És mondd csak, hogy sikerült a megbeszélés Jackkel?
– Szerintem jól ment. Megbeszéltük az ötletedet, és úgy tűnt,
hogy érdekli.
–  Szóval – kapja fel a fejét – akkor szerinted innen irányítja
majd a vállalkozását?
Jessicának remek ötlete támadt, ami segíthet elrugaszkodni a
tipikus, erdővel körülvett szálló imázsától. Elmesélte, hogy a
pilóták és a légiutas-kísérők minden évben céges tréningen
vesznek részt, és szerinte a szálló tökéletes helyszín lenne. Jack
vezethetné a csapatépítő tréningeket, és ha jól sikerül,
visszatérő vendégekre számíthatnánk.
– Jack nem ellenkezett… – válaszolom.
–  Szerintem nagy előny, ha komplex szolgáltatást tudunk
nyújtani. Sokat segít majd nekünk az üzlet beindításában, ha
nem csak a puszta szállásadás a profilunk.
„Nekünk…” Elmosolyodom, amikor csapatként hivatkozik
ránk.
 – Mi van? – pillant rám.
– Azt mondtad, hogy „nekünk”.
– Te kezdted…
Megállunk a tó partján. Hátulról átölelem, és megfogom a
hasát.
– Mi mindig egy csapat leszünk, szerelmem. Örökké!
Egy hónap leforgása alatt megváltozott az egész életem. Újra
egymásra találtunk Jess-szel. Megint apa leszek. Saját
vállalkozást indítok, és építkezni kezdek egy telken, amelyről
azt hittem, hogy sosem nyúlok majd hozzá. Annyi jó dolog
történt velem, és szerintem azért, mert Jess visszatért hozzám.
Egyetlen ajándékot kaptam az élettől, mely aztán
megsokszorozódott, és végül több lett belőle, mint álmodni
mertem volna.
Megcsókolom a nyakát, és ő felsóhajt.
–  Szeretem a házat, de ezt a helyet legalább annyira –
mondom.
– Én is. Szerintem kéne egy jó nevet találni neki.
– Van ötleted? – kérdem.
– Nem is tudom – hajtja hátra a fejét. – Rajtunk gondolkodom.
Valami olyasmi kéne, ami kettőnkre utal. Persze valahogy bele
kéne csempészni a családodat is, hiszen ők is tulajdonosok
lesznek itt.
– És milyen szavak jutnak eszedbe rólunk?
Jess felkacag.
–  Tűz. Repülőgép. Repülés. Zuhanás. Kilátás. Hegy.
Visszatérés.
– Hát, ezek egyike sem túl jó név ennek helynek…
– Egyetértek.
– És mit szólsz ahhoz, hogy Szentjánosbogár?
–  Arra a kis világító bogárra gondolsz, amelyet mindig
megpróbáltunk elkapni gyerekként? – kérdi, és a vállamra
hajtja a fejét.
–  Igen. Kicsit benne van a tűz is, mert szinte ég az a fényes
bogár, és benne van a repülés. Te pedig túléltél egy tűzvészt, és
sokat repültél.
 p
– De ez rólam szól, és ez nem az én helyem. A tiéd.
Vitába szállnék vele, de most inkább ejtem a témát.
–  Gondolkodj rajta, szerelmem! Van még idő, de lassan
találjunk ki egy nevet…
A kezem még mindig a hasán pihen, ő is ráteszi a kezét.
– És ez is odébb van még – mondja odapillantva.
– Igen, van még pár hónapunk.
Amelia odafut hozzánk, és egy kisnyulat tart a kezében. Jess
odalép hozzá, hogy szemügyre vegye.
– Szerinted hazavihetem? – kérdi Amelia.
– Van már otthon egy kismajmunk, nem kell még egy nyúl is –
kapom fel a kezembe Ameliát.
– De én nyulat szeretnék – biggyeszti le az ajkát.
– Nem lehet…
–  Mintha emlegettél volna egy kutyát… – mondja Jessica
huncut mosollyal.
– Szeretlek, de ne bátorítsd Ameliát!
– Én szeretem a kutyákat – vágja rá Amelia vidáman.
– Tudom. És megmondtam, hogy ha betöltöd az ötöt, fontolóra
vesszük.
– Már majdnem öt vagyok!
–  Igen, tudom, de nekem most valami máson jár az eszem –
próbálom meg visszaterelni a figyelmét arra, hogy miért is
vagyunk itt. – Emlékszel, hogy miről beszélgettünk? – kérdem
Meliát.
A szeme felcsillan, és bőszen bólogatni kezd.
–  Hát ti meg mire készültök? – kérdi Jessica Meliától, mert
tisztában van vele, hogy ő az egyetlen, aki hajlandó kikotyogni a
titkot.
– Semmire – vágja rá Melia huncut mosollyal.
– Hm. Nem hiszek neked.
– Nem mondhatom el – mondja Melia kuncogva, és a szája elé
teszi a kezét.
– Szóval titkolóztok? – kérdi Jessica csodálkozva.
Melia bólogat.
–  És ha megígérem, hogy nem mondom el apának? – lép
 gg gy p p
közelebb Meliához Jessica.
– Ne tedd! – rázom meg a fejem mosolyogva Meliának.
– Apa! Akkor mondd el neki te!
–  Jól van. Elmondom neki a legnagyobb titkunkat – sóhajtok
fel drámaian, és leteszem Ameliát a kezemből. Térdre
ereszkedem, Melia szintén.
Előveszem a gyűrűt a kabátom zsebéből.
– Ó, Istenem! – sóhajt fel Jessica.
–  Nem is titok, inkább egy kérdés. Nagyon régen
megismerkedtem egy lánnyal, aki elrabolta a szívemet. Azt
hittem, hogy élhetek nélküle, de aztán rájöttem, milyen nagy
szükségem van rá.
– Most rólad beszél! – suttogja Amelia.
–  Köszönöm – suttogja vissza Jessica, miközben a könnyeit
törölgeti.
–  Amikor elveszítettelek, olyan fájdalmat éltem meg, mint
soha azelőtt. Te vagy a szívem és a lelkem. Pontosabban
Ameliáé és az enyém. Szeretnénk, ha velünk maradnál. És
reméljük, hogy te is szeretnéd. Az életem egyik felében már
szerettelek, mostantól a hátralévő részt is ugyanígy akarom
tölteni. Mindent megtennék, hogy boldoggá tegyelek, Jessica! –
mondom, és a lányomra pillantok, aki boldogan mosolyog ránk.
– Hozzánk jössz feleségül?
Jess térdre rogy, és mindkettőnket magához ölel. Sírva fakad
és folyamatosan csak ismételgeti, hogy „igen, igen, igen!”
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Jessica

–  Jacob! – kiáltok felé, és odafutok hozzá. El sem hiszem, hogy

már négy hónap telt el a baleset óta, és most itt vagyunk New
Yorkban, a premiert megelőző vacsorán.
– Csodásan nézel ki – válaszolja, és megölel.
– Köszönöm! Te is nagyon kitettél magadért.
– Nagyon izgulok a premier miatt – neveti el magát.
– Nos, nem látszik!
– Hadd mutassam be Brennát! – mondja Jacob. Egy vörös hajú
bombanő lép közelebb felém.
–  Úgy érzem, mintha nagyon régen ismernénk egymást –
mondja nevetve, és megölel.
– Én is!
Grayson és Jacob kezet ráznak, aztán Brenna kezet nyújt
Graysonnak is. Egy nappal korábban érkeztünk, hogy legyen
egy kis időnk egymásra, és le akarjuk folytatni az üzleti
megbeszélést is. Jacob ragaszkodott hozzá, hogy előadjuk az
elképzelésünket.
– Csodás a gyűrű! – jegyzi meg Brenna.
–  Gyűrű? – kérdi Jacob, és megragadja a kezem. – Nem is
mesélted!
– Két napja kérte meg a kezem…
– Gratulálok, fiatalok! Ez aztán a csodás hír! – mondja Jacob,
és int a pincérnek. – A legjobb pezsgőt kérem!
 Egy étterem félreeső különtermében vagyunk, így
zavartalanul cseveghetünk. Jacob a gyerekekről beszél, és
megosztja a szülővárosába való visszatéréssel kapcsolatos
élményeit. Sokat nevetek, és én is előadom a saját történetem.
–  Szóval így megy ez – mondja Brenna. – Az emberek
elhagyják a kisvárost, aztán visszatérnek, és rendbe jön az
életük.
– Úgy tűnik – nevet Jacob.
–  Akkor mindeddig nem a megfelelő tanácsot adtam az
embereknek terapeutaként…
Grayson átkarolja a vállamat, az ujjaival játszik a bőrömön.
– Mondjuk, ha nem lett volna a baleset, nem költöztem volna
haza. Nem hiszem, hogy ezt másnak is át kéne élnie… elég fura
terápiás javaslat volna.
–  A trauma nem szükségszerű a változáshoz – mondja
Brenna. – Valóban nem. Bár úgy tűnik, hogy a két meg nem
nevezett személy rátalált utána a jó irányra…
– Magamtól is mindig hazataláltam hozzád – hajol közel Jacob
Brennához.
A terem levegőjét megtölti a szerelem, mindenki kicsattan a
boldogságtól. Milyen más volt Jacobbal a gépen! Csak arra
tudtunk gondolni zuhanás közben, hogy mi mindent bánunk az
életben. Emlékszem rá, hogy könyörgött: ha nem élné túl,
mondjam el Brennának, mit érez iránta.
Borzalmas élmény volt, de megtanított más szemmel nézni a
világra.
Most pedig itt vagyok Graysonnal, és hálát érzek mindenért.
Ha nem így történtek volna a dolgok, most terhes sem lennék és
jegyben sem járnék.
– És milyen a várandósság? – mosolyog rám Brenna kedvesen.
– Minden rendben. Még hátra van egy ultrahang, de ha az is
megvan, sokkal nyugodtabbak leszünk.
– A tűzvész miatt?
–  Igen – válaszolom kissé nyugtalanul. – Most a baba
megfelelő növekedését figyelik. Eddig minden vizsgálat
eredménye megfelelő, de… – magyarázom, és megállok egy
 y g gy g gy
pillanatra, mert érzem Grayson feszült figyelmét. Belenézek
zöldeskék szemébe, és új erőre kapok meleg pillantásától. – Jövő
héten többet tudunk, úgyhogy egyelőre elővigyázatosak
vagyunk, de reméljük a legjobbakat!
– De történjék bármi, mi itt leszünk egymásnak – nyugtat meg
Grayson.
– Úgy van!
– Nagyon jól kezelitek ezt a helyzetet – jegyzi meg Brenna.
– Brenna, kérlek! Ne tarts nekik terápiát! – nevet Jacob.
– Nem szándékozom. Csak az igazat mondom. Sok mindenen
keresztülmentetek, és én annyira büszke vagyok, hogy ilyen jól
veszitek az akadályokat! Ez csupán egy személyes megjegyzés,
és nem terápia.
–  Rendben, édes – fogja meg Jacob Brenna kezét, és
megcsókolja a tenyerét.
– Csak a gond van veled.
– De a te gondod vagyok, senki másé.
– Uram, irgalmazz! – sóhajt fel Brenna.
Kihozzák az ételeket, és a kedvenc pezsgőmet. Mivel én nem
ihatok, legalább pezsgőspohárból szürcsölöm az almalevet.
Vacsora közben a filmről és Jacob terveiről csevegünk. Végül
a beszélgetés a találkozásunk eredeti célja felé terelődik.
Grayson veszi át a szószóló szerepét, elvégre most nem a
Jacobbal való barátságomról, hanem üzletről van szó.
–  Tulajdonképpen a testvéreimmel tönkre akarjuk tenni
apámat.
– Akkor nem érdekel…
Grayson belemerül a történetbe. Nem minden részletet
mondd el, de eleget ahhoz, hogy Jacob megértse, miért ilyen
fontos ez a számára. Én is figyelmesen hallgatom, és bár tudok
mindent, most más színben látom Graysont.
Nagyon hatásos beszédet tart, és noha minden egyes szót
ismerek, mégis feszült figyelemmel hallgatom.
Milyen vonzó!
–  Hadd foglaljam össze… Pénz kell egy cég kivásárlásához,
amelyet aztán csődbe akarsz vinni? – kérdi Jacob.
–  Igen és nem. Nem feltétlen akarom a cég csődjét, csak
apámat szeretném kilökni belőle. Adott nekünk részesedést,
amit el szeretnénk adni neki, de jöhet más vevő is. Azt mondjuk
majd neki, hogy te vagy az egyik potenciális vásárló. A
tulajdonrészünk komoly értéket képvisel, bárkinek
eladhatnánk, de jó lenne tudni, ki veszi meg. Ha nem megy,
vagyis apánk nem vásárol ki minket a részünkből, az
értékesítés mellett döntünk.
–  Hadd beszéljem meg a két bátyámmal – mondja Jacob, és
hátradől a széken. – Amúgy Olivernek és Devney-nek közös
múltja van, én pedig nem szeretnék kellemetlenséget.
–  Oliver tud a találkozóról – bólint Grayson. – Nem volt túl
boldog, de érti, hogy szükség van egy B-tervre.
–  Persze, értem! Én a bátyám miatt aggódom igazából –
mondja, és mindannyian nevetünk egyet. – Mindenesetre
szerintem van benne perspektíva. Sokkal tartozom Jessicának,
és azt hiszem, Sean ugyanígy érez a testvéreddel kapcsolatban.
Bár sosem gondolkoztunk vendéglátásban, de értem a sztorit.
Vannak ilyen apák, és elég nagy baj ez egy családban.
Értesítelek, ha döntöttünk.
– A cég sorsától függetlenül szeretnénk biztosítani téged mint
vásárlót, hogy a befektetésed nem vész kárba.
– Rendben, gondolkodom rajta – bólint.
Most, hogy túlestünk a nehezén, újra a család és a barátság
felé terelődhet a szó.

– Mikor szeretnéd megtartani az esküvőt? – kérdem Graysont a

New York-i hotelszoba ágyában fekve.
– Ma este.
– Te nem vagy normális! – válaszolom kikerekedett szemmel.
– Ez igaz. De akkor is ezt szeretném.
 Az ujja fel-alá jár a gerincemen, és én elolvadok az
érintésétől.
– Én sem akarok várni túl sokáig.
–  Szerintem Ameliának az a legjobb, ha előbb
összeházasodunk, csak azután mondjuk el neki a babát.
– Aggaszt, hogy miattunk túl sok változás történik az életében
– mondom.
–  Ha látnám rajta, hogy rosszul érinti, mondanám, hogy
lassítsunk, de egyáltalán nem ez a helyzet – mordul fel Grayson.
Amelia nagyon izgatott. Mindenkinek elmondja, hogy
megkértük Jessica kezét, és ő igent mondott. Az iskolában is a
figyelem középpontjába került a sztori miatt. Nekem fogalmam
sem volt, hogy ennyire lehet szeretni, de Grayson és Amelia
értelmet adtak az életnek.
– Akkor is meg szeretném védeni…
Grayson homlokon csókol.
– És én pont ezért kértem meg a kezed! Mert nemcsak engem
szeretsz, hanem a kislányomat is.
Felkönyökölök és a szemébe nézek.
– Hogyne szeretném! Ő is te vagy.
–  De most komolyan, Jess! Én nem akarok várni a
házassággal. Szeretném, ha férjként és feleségként kezdenénk el
az új életet, a két gyerek nevelését. Lehet, hogy régimódi
vagyok, de nem érdekel. Nekem ez fontos.
– Nekem is fontos. Akkor tűzzük ki az időpontot.
–  Én még azelőtt szeretném, hogy lezajlik ez a szarság
apámmal…
A Parkerson fiúk nemsoká kisétálnak abból az életből,
amelyet eddig éltek. Tudom, hogy Grayson rágódik a dolgokon,
és nemcsak azon, amit az apjáról megtudott, hanem azon is,
hogy a testvérei milyen sok mindent adnak fel.
Szerintem őket nem viseli meg annyira, mint Graysont.
Elég kitüntetett életük volt, és jól mentek a dolgaik. Ebben
lesz azért némi változás. Lesz idő, amikor anyagi nehézségekkel
is küzdeniük kell. Hála az égnek van tervük minden
eshetőségre, és megpróbálják a lehető legkönnyebben
 g gp j g y
átvészelni ezt az időszakot.
Graysonnak óriási ingatlan van a birtokában, Alex és Joshua
ott fognak élni. Mindig lesz valaki a helyszínen, amikor
elkezdődik az építkezés, ugyanakkor a privátszféra is
megmarad.
Oliver Stellához költözik, ez kész csoda.
– Jól van – fordulok a hasamra. – Akkor nincs sok időnk.
– Pontosan tudom. Már mindent megterveztem.
– Ó! Tehát már megvan a terv?
–  Mint mindig, szerelmem – mosolyodik el, és az a kis
gödröcske megjelenik az orcáján.
– Jó tudni. És akkor mi lesz az esküvővel?
– A tónál szeretném tartani.
– Tényleg?
– Miért, mit gondoltál, hol szeretnélek feleségül venni?
– Nem tudom – vonom meg a vállam. Először azt hittem, hogy
a tengerpartot választaná. Egykor ott olvadtunk össze ketten
egy harmadik személlyé: Graysonból és Jessicából Gressica lett.
Ha ezzel a szóviccel élek, szinte felrobban. – Szerintem csodás
ötlet!
Imádom a tavat. A tó az új kezdetet jelenti. Itt a jövőnk. Itt
építjük fel az új, közös életünket.
– Igyekeznünk kell. Még az építkezés előtt kéne…
– Ez igaz.
–  Bármilyen érvet felhozok, csakhogy meggyőzzelek – nevet
fel.
– Nem kell győzködnöd – kúszom közelebb hozzá, és gyengéd
csókot nyomok a szájára.
 UTÓSZÓ

Grayson

– Nyugodj meg! – mondja Jack, és vállon vereget. – Mindjárt jön.

A csajoknak sok időbe telik az ilyesmi.
– Tényleg? Tapasztalatból mondod? Hány esküvőd volt?
–  Hagyd már! – horkan fel. – Csak meg akartalak nyugtatni.
Elvégre a tanúd vagyok.
– Nos, nem sikerült megnyugodnom.
Nem volt kérdés, hogy Jacket választom tanúnak. Három
versengő báttyal nem akar az ember összetűzésbe kerülni,
úgyhogy egyértelmű volt a választás. A konfliktust mindenáron
el kell kerülni.
Jack pedig olyan, mintha a testvérem lenne. Nincs más rajta
és a családomon kívül, akiben ennyire megbíznék.
– Akkor itt egy feles, ennek csak meglesz a hatása.
Nem vagyok ideges. Nem úgy, ahogy Jack gondolja. Jessica itt
lesz, ebben nem kételkedem. Inkább izgatott vagyok, mert
készen állok arra, ami előttem áll. Szeretem, és férj és
feleségként akarom élni vele az életem.
Jack átnyújt egy pohár whiskyt, és emeljük poharunkat.
– A testvériségre!
Mindig ezzel a felkiáltással koccintottunk.
Leküldöm a rövidet, és rögtön felmelegít.
– Amelia Jess-szel készülődik?
– Igen. Azt mondta, hogy a lányoknak együtt kell lenniük.
 –  Hát ez vicces – nevet Jack. – Itt majdnem csak olyan
meghívott van, aki szerepel is az esküvőn.
Ebben nem téved. Négy koszorúslány és négy násznagy vesz
részt a szertartáson, a meghívottak száma ennek alig duplája.
– Meghitt szertartást akartunk.
– Kérdezhetek valamit, Gray?
–  Ki vele – fordulok felé, és észreveszem, hogy a rá jellemző
higgadtság eltűnt.
–  Végül… hogy döntöttétek el? Hogy együtt folytatjátok
tovább?
–  Nem is tudom. Azt hiszem, ennek így kellett lennie. Nem
volt könnyű, de nem is kellett annak lennie.
– Értem.
–  Mire gondolsz valójában? Van ennek bármi köze ahhoz az
estéhez pár hete? – kérdem, és arra a bizonyos illuminált éjjelre
gondolok.
– Nem. Akkor csak részeg voltam – vágja rá hadarva.
– És ki a lány?
– Nincs semmiféle lány – von vállat Jack, és elfordítja a fejét.
– Jack! Egyfolytában valami lányról hadováltál.
– Senki. Nem emlékszem semmire, őszintén! Nincs semmi…
– Nem úgy hangzott.
Jack hirtelen kicserélődik, és széles vigyor ül az arcán.
–  Ma nem az a téma, hogy ki hogyan csajozott részegen,
haver! Ma van az esküvőd, és ideje indulni! Az imént
megérkezett a menyasszony.
Szerettem volna még erőltetni ezt a beszélgetést, de ismerem
Jacket, semmi értelme. Nem tudom, hogy ki a lány, de kiborult
miatta, az tuti. Amíg el nem rendezi magában, úgyis csak
tagadni fog.
Josh, Alex és Oliver besétál a zafírkék öltönyben, amely pont
olyan, mint az enyém és Jacké. Az egyetlen különbség az
öltözékünk között az, hogy ők arany, én pedig fehér nyakkendőt
viselek.
Nem vettük nagyon komolyan az esküvőszervezést, de azért
igyekeztünk hűek maradni a hagyományokhoz.
 gy gy y
Stella kiszáll az autóból, és integet felénk.
–  Milyen jó, hogy egyik pasi se állt bosszút, akit elüldöztünk
mellőle – jegyzi meg Josh.
–  Na igen! Ki akarna ilyen idiótákkal kikezdeni, mint ti? –
horkan fel Jack.
Az igaz, hogy Stella túl szép és túl jó, a párja sem lehet akárki.
– Ezért hagytuk itt Graysont a városban. Őrizte a nyájat.
– Ne már! – mondom csodálkozva. – Stella nem préda, hanem
ragadozó.
– Igaza van – rázza meg a fejét Oliver. – Félelmetesebb mind a
négyünknél.
– Ötünknél, ha Jacket is beleszámolod. Elvégre ő is testvér.
– Annyi szent! – nevet fel bólogatva Jack.
Aztán Delia közelít felénk. Jackre pillantok, aki le sem veszi a
lányokról a szemét. Kezdek hinni Jessnek. Azt mondta, hogy
Jack és Delia között van valami…
Josh megköszörüli a torkát.
– Neked nem a menyasszonyt kéne kísérned?
– Nem tudom. Nem azt mondta Jess, hogy nem lesz fátyla, és
nem kíséri senki?
–  Na, így kell elcseszni az esküvőt, mielőtt el se kezdődött –
vág hátba Oliver. – Nem tudod, mi a forgatókönyv?
–  Nem – sóhajtok. – Mert arra kellett ügyelnem, hogy ne
részegedjetek le annyira, hogy a szertartáson meg sem tudtok
állni a lábatokon, barmok!
Épp azon merengek, hogy vajon mi a teendő, amikor Amelia
kiszáll a kocsiból, és hevesen integetni kezd. Úgy értelmezem,
hogy mégis oda kell mennem hozzájuk, ezért lépek egy lépést
előre, de kórusban kiáltják, hogy „ne”.
–  Na, látjátok? Itt kell maradnom – mondom, mintha
pontosan tudtam volna.
És ekkor… A szívem majdnem megáll. A föld sem forog
tovább. Jessica kiszáll az autóból.
Hátulról a fák miatt szórt fény világítja meg, körülötte a
legszebb dicsfény, és olybá tűnik, mintha ő maga lenne a
fényforrás.
 y
Itt kéne várnom rá, tudom, de a lábaim vinni akarnak. Észre
sem veszem, hogy elindultam, de Jack megmarkolja a karom.
Jessica megfogja Amelia kezét.
Először a húgom ér oda hozzánk, és csókot nyom az arcomra.
– Olyan büszke vagyok rád! – mondja.
– Köszönöm – válaszolom nevetve.
Delia a következő, aki játékosan rám kacsint, amikor elhalad
mellettem.
Winnie, Jessica tanúja integet nekünk, utoljára pedig Jessica
édesanyja lép oda hozzám, és én megölelem.
– Vigyázz a lányomra!
– Mindig vigyázni fogok. Ígérem!
– Tudod – mondja halkan –, én mindig reménykedtem benne,
hogy te leszel a férje. Jó ember vagy, Grayson Parkerson!
– Köszönöm! Mi mindig összetartoztunk, akárhogy is volt.
– Én is így gondolom – mondja mosolyogva Mrs. Walker.
Végül Amelia és Jessica közelít felém. Amelia kicsit kacsázik,
Jessica fogja a kezét, és óvatosan lépdelnek együtt a murván.
Mindketten mosolyognak, és esküszöm, hogy a látványtól a
szívem majdnem kiugrik a helyéről. Sosem gondoltam volna,
hogy ilyen mélyen tudok szeretni!
– Szia! – szólal meg Jess.
– Istenem, milyen csodálatos vagy!
–  Örülök, hogy így látod – ragyog fel az arca. Amelia is rám
pillant. – És te is milyen szép vagy!
– Köszönöm, apa! Készen állsz az esküvőre? – kérdi Melia.
Jessicára nézek, a tekintetünk egybeforr, és bólogatni kezdek.
– Igen, kismajom! Nagyon is készen állok.

– Sosem gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot! – mondja

Josh, és átnyújt nekem egy pohár sört.
– Hogy megházasodom?
 – Nem. Hogy meggyőzöd Jessicát, hogy menjen hozzád.
– Valamit jól csináltam – mondom nevetve.
– Látom, meghívtad anyát.
Épp Oliverrel táncol, alig szóltunk pár szót egymáshoz.
– Nem akartam később megbánni, hogy nem tettem.
–  Értem. És tudja, hogy épp arra készülünk, hogy kisiklatjuk
az életét a régi kerékvágásból?
Nem hinném, hogy tudja. Amikor eljön a nap, hogy előállunk
a tulajdonrészünk eladásával, kénytelen lesz felébredni. Nem
lesz kellemes. Az eddig megszokott életszínvonalnak lőttek,
ahogy apám gazdagságának is, vagyis ugrott a magas összegű
asszonytartás.
Valószínűleg a házat próbálja eladni először.
– Ma nem foglalkozom ezzel.
– Tudom, én csak… Örülök, hogy meghívtad. Ennyi az egész.
– Így helyes.
–  Pontosan. A nőkkel csak a baj van, de szeretjük őket –
mondja Josh, és meghúzza az italát. – Most jut eszembe: Stella
hova szaladt?
– Fogalmam sincs. Szerettem volna táncolni vele.
– Én is.
Körbenézek, de nem látom sehol.
– Megyek, megkeresem – mondom.
Már a fasornál tartok, amikor Jessica sietve utánam fut a
sátorból.
– Hova mész?
– Sehova. Csak Stellát keresem.
– Nos, ő most nincs itt, de nekünk táncolnunk kell.
– Azt mondtad, hogy üldögélnél inkább.
– Már üldögéltem. Jól vagyok. Gyere! Szeretem ezt a számot.
Az üres tánctérre nézek kissé zavartan.
– De nem is szól a zene.
– Majd dalolunk magunkban – vágja rá hadarva.
– Jessica, te miről beszélsz?
Elneveti magát, mire zajt hallok az erdő felől. Jessica elkapja a
kezem, és elkezd húzni.
 – Gyerünk, bébi! Ma van az esküvőnk.
–  Szóval akkor most úgy teszel, mintha semmi sem lenne? –
hallatszik Stella hangja tompán. Tudom, hogy ő az.
Mély férfihang válaszol, de nem ismerem fel.
–  Muszáj szembenézni a dolgokkal. Nem játszhatjuk meg
magunkat örökké! – kiáltja Stella kétségbeesve.
–  Ezért akarsz táncolni? – kérdem felhúzott szemöldökkel a
feleségemet.
– Hagyd, hadd intézze el a húgod maga a dolgait – mondja, és
nagyot sóhajt.
– Te tudod, hogy mi folyik itt?
– Mindenről tudok.
– Akkor mondd csak, ki a franc az, aki az esküvőnkön…?
Megölöm!
Kurvára megölöm!
Sarkon fordulok, és elindulok a hang forrása felé.
–  Még mindig érzel valamit irántam, pontosan tudom, hogy
így van – hallatszik Stella hangja, és én rágyorsítok.
Még mindig?
–  Nem igaz – hallatszik a válasz. Most már tisztán hallom:
Jack az! Világosabb, mint a nap. – De igaz… én… nem lehet!
– Ne játszd meg magad nekem, Jack!
– Nem lehet – válaszolja Jack.
Odaérek a tisztásra, ahol állnak, Jack fogja Stella kezét, Stella
pedig Jack ingébe markol. A szívem hevesen ver, hogy így látom
őket.
– Atyaég, Stella! Nem lehet!
Aztán Jack hirtelen megcsókolja.
Jessica megpróbál visszahúzni, de nekem vérben forog a
szemem. Hogy a francba volt képes ezt tenni? Újra és újra
elmondta, hogy nem tetszik neki a lány. Sosem gondoltam
volna, hogy az a bizonyos lány a húgom.
Nem tetszik neki? Akkor hadd emlékeztessem rá!
–  Vedd le a rohadt kezed a húgomról! – üvöltöm, és még én
sem ismerem fel a saját hangomat.
 Szétrebbennek, és Stella lép először közelebb felém.
– Grayson…
– Hogy tehetted? – kérdem Jacket.
– Ez nem az, aminek gondolod – lép közbe Stella.
Tisztában vagyok vele, hogy ha kinyitom a szám, elveszítem a
fejem. Nem akarok jelenetet rendezni életem legjobb napján,
ezért végig csak Jackre bámulok.
–  Tudom, hogy most dühös vagy, megértem, de tudnod kell,
hogy… – dadogja Jack.
A magasba emelem a kezem, jelzem, hogy maradjon
csendben.
–  Ne már! Gyere táncolni, és hagyd őket beszélgetni – szólal
meg Jessica, és szomorúan mosolyog hozzá.
–  Beszélgetni? Te most komolyan beszélsz? Nekem nem
beszélgetésnek tűnt, sokkal inkább egy csóknak.
– Meglehet, de nem a te dolgod – dönti oldalra a fejét Jessica. –
A húgod majd kezeli a helyzetet.
Még dühösebbnek érzem magam, mint pár perccel ezelőtt. A
legjobb barátom és a kishúgom… Ezt a jelenetet biztosan sokáig
nem tudom majd kiverni a fejemből. Kurvára hazudtak nekem,
arra meg főleg nem is vagyok hajlandó visszagondolni, amit
Jack részegen összehordott. De az biztos, hogy ha nem kedveli
Stellát, akkor egy ujjal se érjen hozzá többé!
–  Menj a feleségeddel, Gray! – lép elő Stella. – Majd holnap
beszélünk!
Még egy gyűlölettel teli pillantást vetek a legjobb barátomra,
és hagyom, hogy Jessica magával cipeljen. El sem hiszem ezt az
egészet!
Jessica egy szót sem szól, csak óvatosan lépdel, én pedig
átkarolom, és segítem minden lépését.
A feleségem jobban ismer engem, mint én önmagam. A
tánctérre cipel, és szorosan átölel. Tudja, hogy ha velem van, a
dühöm is elpárolog. Különben összeszedném a testvéreimet, és
egyszer s mindenkorra lerendeznénk a problémát. És Jacket.
–  Nos, ez aztán érdekes volt – szólal meg pár másodperc
múltán.
 –  Hallani sem akarok erről az egészről! – húzom fel a
szemöldököm.
Felnevet, mintha valami vicceset mondtam volna.
–  Ó, Grayson! Te édes kis butuskám! Azt hiszed, hogy van
bármi beleszólásod ezekbe a dolgokba? Hát te semmit sem
tanultál? Az élet kiszámíthatatlan, de ami meg van írva, az meg
van írva…
– Mint mi ketten például?
– Pontosan – bólogat. – Most pedig csókold meg a feleségedet,
és dicsérd meg, hogy milyen szép!
Szót fogadok, de közben magamban megfogadom, hogy még
ma este kitalálom, hol ássam meg Jack sírját.
 Köszönöm, hogy elolvastad Jessica és Grayson
történetét! Remélem, ugyanannyira tetszett a
második esélyről szóló szerelmi történetük, mint
amilyen lelkesedéssel megírtam.

A következő kötet Stella és Jack szerelméről szól

majd.

Semmivel sem tudlak felkészíteni erre a

históriára. Engem is meglepetésként ért.
Elképzelni sem tudod, hogy mi vár rád!
Mindössze ennyit mondhatok: Jack fantasztikus!
Stella pedig egy kis méregzsák, és tartoznak némi
magyarázattal nekünk…
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönet a férjemnek és a gyermekeimnek. Olyan sok áldozatot

hoztok, hogy megélhessem az álmaimat! Napok és éjjelek telnek
el nélkülem, még úgy is, hogy fizikailag jelen vagyok. Ez
változni fog. Ígérem! Jobban szeretlek titeket az életemnél is.
Köszönet az olvasóimnak. Nincs rá mód, hogy elégszer
megköszönjem! Még mindig elvarázsol, hogy olvassátok a
soraimat. A szívembe férkőztetek, a lelkem a tiétek.
Bloggerek! Nem hiszem, hogy tisztában vagytok vele, milyen
sokat tesztek a könyvekért a munkátokkal. És még csak fizetést
sem kaptok ezért… Szeretetből teszitek, amit tesztek. Szívből
köszönöm!
Köszönet a tesztolvasómnak, Melissa Saneholtznak. Atyám,
nem is tudom, hogyan lehetséges, hogy még mindig szóba állsz
velem azok után, amin keresztülmentél miattam! Elképesztő a
közreműködésed, ahogy az is, hogy belelátsz az elmémbe. Ha
nem lett volna az a számtalan telefonhívás, nem is tudom, hol
tartana ez a könyv. Köszönöm, hogy kibogoztad a kusza
gondolataimat!
Köszönet az asszisztensemnek, Christy Peckhamnek.
Hányszor lehet elbocsátani valakit úgy, hogy mindig
visszatérjen? Tényleg nem tudom elképzelni nélküled az
életem! Csak a baj van veled, de csak miattad nem estem szét.
Köszönöm még egyszer Sommer Steinnek, hogy ennyire
tökéletes borítót alkotott, és hogy minden egyes vita és
változtatás után is még mindig szeret.
Köszönöm Michele Ficht és Julia Griffs munkáját, ti mindig
megtaláljátok az összes félreütést és hibát.
Melanie Harlow: olyan vagy nekem, mint Glinda Elphabának,
vagy Ethel Lucynek. A barátságod mindennél többet jelent
nekem, és nagyon szeretek írni veled! Áldás, hogy az életem
része vagy.
Bait, Crew és Corinne Michaels Books! Mindennél jobban
szeretlek benneteket!
Köszönet az ügynökömnek, Kimberly Browernek. Boldog
vagyok, hogy a csapatom tagja vagy. Köszönöm az
útbaigazításodat és a támogatásodat!
Melissa Erickson! Csodálatos vagy! Nagyon bírlak. Köszönöm,
hogy mindig ott voltál, amikor szükségem volt rá!
A két narrátoromnak, Andi Arndtnek és Sebastian Yorknak. Ti
vagytok a legjobbak, és boldog vagyok, hogy veletek
dolgozhatok! Életre keltitek a történetemet, és mindig a
legvarázslatosabb hangoskönyvet készítitek el. Az elmúlt pár
évben csak erősödött a barátságunk, és nagyon szeretem a jó
szíveteket. Köszönöm a támogatást! Élvezzünk együtt még sok
koncertet és ottalvós estéket!
Vi, Claire, Chelle, Mandi, Amy, Kristy, Penelope, Kyla, Rachel,
Tijan, Alessandra, Laurelin, Devney, Jessica, Carrie, Ann,
Kennedy, Lauren, Susan, Sarina, Beth, Julia és Natasha!
Köszönöm a feltétel nélküli szeretetet, és hogy miattatok mindig
jobbá akarok válni! Nincsenek nálatok jobb kollégák a világon!
 AZ ÍRÓNŐRŐL

Corinne Michaels New York Times, USA Today és Wall Street

Journal bestseller romantikus regények írója. Történetei
érzelmesek, tele vannak humorral és szenvedélyes
szerelemmel. Karaktereinek küzdelmekkel teli útja mély
szívfájdalmakon keresztül vezet a gyógyulásig.
Corinne egy leszerelt haditengerész felesége, és férjében
álmai férfiját találta meg. Az írással férje hosszú távollétei alatt
kezdett foglalkozni, mert az olvasás és az írás feledtette vele a
magányt. Corinne ma Virginiában él a férjével, és két gyönyörű
gyermek érzelmes, szellemes, jó humorú és jókedvű édesanyja.
{1} A Veterans of Foreign Wars (VFW) az amerikai háborús veteránok
szervezete, akik katonai szolgálati tagként háborúkban,
hadjáratokban és expedíciókban harcoltak idegen földön, vízben
vagy a levegőben. A szervezetet 1899-ben alapították Ohio
fővárosában, Columbusban. (A ford.)

{2} Minnesota állam két legnagyobb városára, Minneapolisra és a vele

szomszédos Saint Paulra gyakran utalnak együtt az Ikervárosok
néven. (A ford.)