RICHARD E.

BYRD
EGYEDÜL

8o° 08’ déli szélesség…

Itt, a pólus közelében állították fel 1934-ben azt a kis
kalibát, mely Byrd tengernagynak, a neves
sarkkutatónak négy és fél hónapig menedéket adott.
Teljes magányban, dermesztő hidegben és sötétségben
folytatta nagy önfeláldozást igénylő munkáját.
Visszaemlékezéseiben és naplórészleteiben ezeknek a
hónapoknak az eseményeit mondja el; nemcsak nagy
akaraterőt és önfegyelmet igénylő megfigyeléseiről
számol be, hanem életveszélyes kalandjairól,
mindennapos gondjairól is.
A mindvégig lebilincselő kötetet Kürthy Sándor rajzai
illusztrálják.
RICHARD E. BYRD

EGYEDÜL

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST 1968
 A mű eredeti címe: ALONE
G. P. Putnam’s Sons, New York
A fordítás a 18. kiadás alapján történt

Fordította
KŐSZEGI IMRE

KÜRTHY SÁNDOR
rajzaival

© 1938, by Richard E. Byrd

 ELŐSZÓ

Ez a könyv egyéni élményről számol be – olyannyira egyéniről,

hogy négy évig nem bírtam rászánni magamat a megírására. Más
ez, mint minden egyéb, amit eddig írtam. Többi könyvem
kutatóútjaimat és repüléseimet beszélte el, tényszerűen,
személytelenül. Ez a könyv ellenben túlnyomó részben szubjektív
élmény leírása. Nagyon közel jártam a halálhoz, amíg a végére
értem. És mivel közben mérhetetlenül sokat szenvedtem, és mivel
az ember ösztönösen eltitkolná az ilyesmit, nem láttam
lehetőséget arra, hogyan írhatnék az előretolt támaszpontról
anélkül, hogy illetlenül föl ne tárjam érzéseimet. Sokáig tartott
továbbá, amíg kihevertem a déli szélesség 8o° o8’-én töltött idő
következményeit, és az egész ügy annyira belső, egyéni emlékeket
idézett fel, hogy kételkedtem, vajon kellő tárgyilagossággal
tudom-e megközelíteni.
De barátaim nem nyugodtak bele ebbe az elhatározásba. Bárhol
jártam, elhalmoztak kérdésekkel. És 1937 decemberének egyik
estéjén néhány meghitt barátom végül rábeszélt arra, hogy írjam
meg a könyvet addig, ameddig az események még elevenen élnek
emlékezetemben. Kénytelen-kelletlen beleegyeztem.
Sejtettem, hogy mihelyt írni kezdek, gyötrelmes nehézségek
egész sora támad rám. Egyrészt tudtam, nem tehetek mást,
sebeket kell föltépnem, ha újra átélem az előretolt támaszpont
néhány keserves pillanatát; másrészt tisztában voltam vele, hogy
legjobb ízlésem ellenére kénytelen leszek személyi vonatkozású
ügyeket feltálalni. De barátaim lelkesedése és kiadóm sürgetése
felbátorított: elűztem magamtól a kétségeket, és elhatároztam,
hogy nekivágok.
 Ahogyan haladt az írás, úgy erősödtek meg korábbi
aggodalmaim. Sőt voltak időpontok, amikor közel álltam ahhoz,
hogy végképp feladom a könyvírást. Mindazonáltal amit
elkezdtem, befejeztem, és a könyv a tiszta igazat mondja el rólam
és az az idő tájt viselt dolgaimról.
Eredeti szándékom az volt, hogy igen aprólékos és terjedelmes
naplómat használom föl a könyv alapjául; ám hamarosan
rájöttem, hogy ha csupán a naplóra hagyatkozom, akkor majdnem
lehetetlen lesz a folyamatosságot és arányosságot biztosítani,
mivel az óhatatlanul tele volt ismétlésekkel, csak számomra fontos
dolgokra vonatkozó, homályos utalásokkal és hevenyészett
megjegyzésekkel; azonkívül igen sok benne a családommal
kapcsolatos személyi ügy, s ezeket nem akartam átvenni. Ennek
folytán tekintélyes részeket és sok idézetet használtam fel ugyan a
naplóból, de csak ott, ahol tanulságosnak látszott.
A könyv az Egyedül címet viseli, de kétségtelen, hogy sok más
ember készséges és együttérző segítsége nélkül senki fia sem
vihette volna véghez azt, amit én véghezvittem. Az egész
élményben ez a segítség volt a legszebb dolgok egyike; és
különösen akkor nyilatkozott meg, miután visszatértem az
előretolt támaszpontról, s Little America ötvenöt embere minden
lehetőt elkövetett, hogy megkönnyítse nekem a vezetés terhét.
Kötelességem, hogy ebben a tekintetben örömmel fejezzem ki
elismerésemet régi hajós bajtársamnak, George Noville
másodtisztnek, aki fáradhatatlanul gondoskodott rólam, míg meg
nem érkeztünk Új-Zélandba.

Boston, Massachusetts, 1958. október

R. E. B.
 1933: AZ ÖTLET

Az az időjárás-észlelő előretolt támaszpont, amelyen 1934 délsarki

téli éjszakája folyamán egyedül teljesítettem szolgálatot, a Ross-
jégtorlasz sötét végtelenségében, Little Americától a Déli-sarkhoz
húzott vonalon kapott helyet. A világ legdélibb kontinensén ez
volt az első, belső területen létesített állomás. Vállalkozásom,
hogy áttelelek ott, talán még annál is nehezebb volt, mint
amilyennek Little America lakói tartották. Az eredeti terv több
személlyel akarta benépesíteni a támaszpontot, de ez, mint
azonnal látni fogjuk, lehetetlennek bizonyult. Ennek
következtében választhattam: vagy végleg lemondok a
támaszpontról – és ezzel együtt a tudományos küldetésről –, vagy
egymagam látom el a feladatot. A lemondás gondolatát nem
tudtam elfogadtatni magammal.
Annyit már rögtön a kezdet kezdetén be kell vallanom: az
Antarktisz addig meghódítatlan belsejében végzendő időjárási
tanulmányozásnak és az aurora australis jelenség, vagyis a déli-
sarki fény megfigyelésének komoly értéke, továbbá az ilyen
kutatásokra irányuló érdeklődésem mellett mindenekfölött
igazában az élmény kedvéért akartam oda menni. Így hát az
indíték részben egyéni volt. Az időjárást és az aurorát illető
munkán kívül nem volt semmilyen célom. Egyáltalában semmi
másról nem volt szó, mint arról, hogy valaki maradéktalanul meg
akarta ismerni az ilyesfajta élményt, hogy egy ideig egyedül akart
lenni, és hosszú ideig akarta ízlelgetni a békességet, a nyugalmat
és a magányt, hogy megtudja, valójában mennyit is érnek.
Lehet, hogy egyesek szerint eltúlzom az alkalmi menedékhely
szükségességét, de velem kapcsolatban nem lehet szó túlzásról,
mert nekem mindig hosszabban kellett a dolgok felett
gondolkoznom, mint az átlagembernek. Nem akarom ezzel azt
mondani, hogy mielőtt az előretolt támaszpontra mentem,
magánéletem nem lett volna kivételesen boldog; igazán boldog
voltam. A nyüzsgő zűrzavar mégis betört az életembe. Tizennégy
vagy hány éven át a különféle expedíciók – egyik a másik után –
lefoglalták időmet és gondolataimat, olyannyira, hogy csaknem
minden egyébből kikapcsoltak. 1919-ben volt a haditengerészet
atlanti-óceáni repülése, 1925-ben Grönland, 1926-ban az Északi-
sark, 1927-ben az Atlanti-óceán, 1928–1930-ban a Déli-sark és 1933–
1935-ben megint az Antarktisz. Közben nem volt pihenő. Alig ért
véget az egyik felderítő út, máris megbíztak, hogy készítsek elő
egy újat; és közben felolvasásokra utaztam az ország egyik végétől
a másikig, hogy megkeressem a mindennapi kenyeret, és
rendezzem a befejezett kutatóút adósságait, avagy rohangáltam
fűhöz-fához, hogy pénzt és fölszerelést kunyeráljak az új expedíció
számára.
Azt hihetnék, hogy az olyan embernek, akit élete sora
elhagyatott helyekre vetett, nincs különösebben szüksége
nyugalomra. Aki ezt hiszi, annak halvány fogalma sincs az
expedíciókról. Legtöbbször félelmetesen zsúfoltak, s nagy zajjal
járnak, és mindig időhiányban szenvednek. Nem is lesz ez
másképpen addig, amíg gazdag emberek nem indulnak majd
kutatóutakra, és ameddig maga a kutatás bizonytalansággal jár.
Ami azt illeti, a világ kétségtelenül azt tartja, hogy nagyszerű
dolog eljutni az egyik sarkra vagy mindkét sarkra. Ezer és ezer
ember szentelte élete java részét annak, hogy eljusson egyik vagy
másik pólusra, és közben nagyon sokan életüket vesztették. De
kételkedem, hogy a maroknyi ember között, aki – akár északon,
akár délen – valóban elérte a szélesség 90. fokát, csak egy is akad,
aki a sark megpillantását különlegesen lelkesítőnek találta volna.
Mert nincs ott sok látnivaló: a Föld egyik végében, határtalan és
kihalt óceán közepén egy mértani pont; és a másik végében,
határtalan és szeles fennsík középpontjában egy ugyanolyan
elképzelt pont. Nem az számít, hogy eljutsz a sarkra. Tudományos
értéke annak van, amit útközben tanulsz. No meg annak, hogy
odamentél meg visszajöttél, s nem pusztultál el.
Nos, én megjártam mind a két sarkot. Ez kielégítő eredményt
ígért távlatban. És haszonnal is járt, mivel főként sarki útjaim
tették lehetővé, hogy köztámogatást szerezzek ahhoz a
tudományos tervhez, amely engem valójában érdekelt. A könyvek,
amelyekbe családom az újságkivágásokat ragasztotta, vastagra
dagadtak, és a legtöbb szemelvény jót mondott. Ezek – legalábbis
az én mesterségemben – a siker érzékelhető jegyei közé tartoztak;
a jó szándékkal együtt a látható tőkét gyarapították, bár
hangsúlyozom, hogy a legokosabbak közülünk, akár a régimódi
könyvelők, ritkán rendelkeztek egy dollárnál nagyobb fölösleggel.
De a valódi eredménynek én magam nem sok jelét láttam. Sőt,
miután elkészültem a leltárral, bizonyos lehangoltságot éreztem.
Ennek az érzésnek kicsiny, de egyre fájdalmasabb mulasztások
voltak a magjai. Például: a könyvek. Se szeri, se száma azoknak a
könyveknek, amelyek elolvasását örökké kilátásba helyeztem
magamnak; de amikor sor került volna elolvasásukra, mintha
sohasem lett volna időm és türelmem hozzájuk. Ugyanígy jártam a
zenével is.
Valaki megkérdezhetné: miért nem próbáltam kedvteléseimet
kielégíteni mindennapi életemben? Muszáj a sarki hideg és
sötétség kellős közepébe menni, ott eltemetkezni, csak azért, hogy
valaki egyedül legyen? Különben is, a Fifth Avenue-n sétáló idegen
éppoly egyedül érezheti magát, mint a sivatag vándora. Mindezt
elismerem, de hozzáteszem: nem érezheti magát tökéletesen
szabadnak egyetlen ember sem, aki megrögzött szokások és
bonyodalmak rabságában senyved. Legkevésbé az én
helyzetemben levő ember, akinek segítséget kell kérnie a
nyilvánosságtól, és örökké számot kell adnia sáfárkodásáról.
Én bizony többre vágytam, nemcsak földrajzi értelemben való
félrevonulásra. És amikor az előretolt támaszpont körül kialakult a
helyzet, rájöttem, hogy itt az alkalom. A délsarki jégtorlaszon túl,
tökéletes hidegben és sötétségben lesz időm, hogy utolérjem
magamat, hogy tanuljak, hogy gondolkozzam, és hogy gramofont
hallgassak, és minden zaklatástól távol – esetleg hét hónapon át –
úgy éljek, ahogyan kedvem tartja, hogy ne alkalmazkodjam
semmiféle szükséghez, csak azokhoz, amelyeket a szél, az éjszaka
és a hideg mér rám, és hogy ne engedelmeskedjem senki fia
törvényének, csak a magaménak.
Ezt láttam magam előtt. És talán élt bennem annak a vágya is,
hogy keményebb életformát próbáljak ki, mint amilyenben vala is
részem volt.
Felnőttkorom nagy részét repüléssel töltöttem. A repülő ember,
amikor beül a gépbe, megtalálta rendeltetését. Ha ellentét támad a
repülőgép és a közeg között, ez közvetve a kormányzás műszaki
fogásai folytán megszelídülten és lelassítottan éri, s amikor az
ellentét végső döntésre érik, az egész dolog – így vagy amúgy –
órák, esetleg percek és másodpercek kérdésévé válik. Amerre én
jártam, testileg és szellemileg egyedül voltam. Ott, ahol végül is az
előretolt támaszpontot fölállítottuk, a helyzet nem nagyon
különbözött attól, mint amelyben az első ember előtapogatózott
az utolsó jégkorszak félhomályából.
Mindnyájan tudtuk, hogy kockázattal kell számolni; de
akkoriban senki sem sejtette, hogy a kockázat túl nagy.
Máskülönben nem mehettem volna én, egy nagy sarki expedíció
vezetője, aki a parancsnoklással járó összes felelősséget viseli.
Hogy rosszul ítéltem meg a helyzetet, igazolta az a tény, hogy
csaknem otthagytam a fogamat De mégsem bánom, hogy
elmentem. Mert elolvastam könyveimet – ha nem is olyan sokat,
mint amennyinek az elolvasására készültem –, és hallgattam
gramofonlemezeimet – még akkor is, amikor ez láthatóan csak
súlyosbította gyötrelmeimet –, és elmélkedtem – bár nem mindig
olyan derűsen, mint ahogyan reméltem. Mindez jó volt, és ez most
az enyém. Amire nem számítottam: az annak a fölfedezése volt,
milyen közel lehet az ember a halálhoz, és mégsem hal meg, vagy
mégsem kívánja a halált. Ez is az enyém lett, és ez is a jók közé
tartozik. Mert ez a vállalkozás úgy feloldotta előttem az arányokat
és az összefüggéseket, mint semmi más meg nem tehette volna; és
meglepő, hogy amikor az ember a végső megismeréséhez
közeledik, valójában milyen kevés bizonyosat tud és érez róla.

Nos, ilyen hangulatban indultam el, mert bizonyos helyeken

nyugtalankodtak, hogy miért én és miért egyedül megyek az
előretolt támaszpontra. Sőt némelyek kétségbe vonták, hogy
jogom van megtenni azt, amit tettem. Nem szabad törődni azzal,
hogy mit gondolnak rólad az emberek, ha te magad tudod, hogy
mi az igazság; de rájöttem – mint ahogyan mások is rájöttek, akik
az újságok főcímeiben néha helyet kapnak –, hogy ez adott
esetben mégis fontos lehet.
Ha egyszer bejutottál a főcímek világába, akkor megtudod,
hogy ott nem egy igazság van, hanem kettő. Az egyik az előtted
ismert tényeken alapszik. A másik az, amie a nyilvánosság tud
meg a kiszivárgó hírekből, vagy legalábbis a nyilvánosságnak az a
része, amelynek képzelőereje van. Ritkán fordul elő, hogy az
esemény középpontjában álló személy egyáltalán meghall valamit
a második forrásból. Barátai gondoskodnak róla, hogy az ilyenek
ne jussanak el hozzá. Mindazonáltal én véletlenül megtudtam
egyet s mást az előretolt támaszpont körül keringő hírekből. Isten
a tudója, lehettek egyebek is, de ezeket is nehéz lenne
túlszárnyalni. Az egyik úgy szólt, hogy saját embereim küldtek
száműzetésbe. A másik szerint a csendes, de komoly ivászat
kedvéért mentem oda. Régen az ilyenfajta mesék
megdöbbentettek, feldühítettek volna. De most már nem.
Azt a bírálatot, amely kétségeket ébreszthetett volna bennem,
Charles J. V. Murphy barátom, az expedíció tagja hárította el.
Mielőtt elindultam volna az előretolt támaszpontra, megkértem
őt, hogy dr. Thomas C. Poulter parancsnokhelyettessel együtt
foglalkozzék a dolgaimmal. Azt a közlésemet, hogy egyedül fogok
dolgozni az előretolt támaszponton, nem adtuk le rádión az
Egyesült Államokba mindaddig, ameddig ténylegesen be nem
rendezkedtem ott. A közlés egyszerűen úgy szólt, hogy azért
mentem oda, mert oda akartam menni.
Barátaim vegyes érzelmekkel fogadták a hírt. A következő
negyvennyolc órában özönlöttek a rádióüzenetek Little
Americába. A legtöbb olyan embertől jött, akinek adok a
véleményére. Figyelembe véve, hogy milyen keveset tehettek, azt
kell mondanom, páratlanul tisztességesek voltak. És így is minden
helyeslő üzenetre három zavaros vagy nyíltan helytelenítő jutott.
Azt kívánták – jóformán parancsolták –, hogy még egyszer vegyem
fontolóra a dolgot. Távozásom – közölték – okvetlenül végzetes
következményekkel fog járni, engemet bizonyosan
szerencsétlenség ér, és talán azt az ötvenöt embert is, akiket
vezető nélkül szándékozom hagyni Little Americában. Egy nagy
földrajzi intézmény igazgatója figyelmeztetett, hogy ha
távollétemben valami baj esik Little Americában, nagyobb
szégyenbe kerülök, mint Nobile, akinek az volt a bűne, hogy
elhagyta sérült léghajóját, mielőtt valamennyi embere kiszállt
volna. Egy bankár barátom kijelentette, hogy az egész ötlet nem
egyéb, mint meggondolatlan hóbort, és hogy jobb lenne a
szégyenletes visszavonulást választanom, mert ez megmentene
azoktól a következményektől, amelyeket makacs kitartásom
idézne elő.
 Mindezeket az üzeneteket egyenesen nekem címezték, de
Charley Murphy vette kézhez. Nehéz helyzetben volt. Közeledett
a téli éjszaka, fokozódott a hideg, és tudom, hogy ő maga is
aggódott miattam. Tudta, milyen közeli barátság fűz ezekhez az
amerikai emberekhez. Mindenkinek azt válaszolta, hogy
átgondolt és hasznos célból vagyok ott, ahol vagyok; hogy a
vontatók már visszatérőben vannak az előretolt támaszpontról
Little Americába, és a visszafordulás másokat tenne ki komoly
veszélynek; hogy véleménye szerint én visszavonhatatlanul
elszántam magamat a vállalkozásra, és mivel már elég súlyos lelki
teher nehezedik rám, ő nem szándékozik ezt növelni azzal, hogy
rádión közli velem, miszerint barátaim pánikba estek. Ennek
folytán az üzeneteket halomba rakták Little Americában, októberi
visszatértemig.
Ekkor március volt. Közbeesett hat dermesztően hideg és
kegyetlenül sötét hónap.
Mindebből még csak célzás sem jutott el hozzám. Örülök, hogy
így történt: mert bennem is van annyi emberi gyöngeség, hogy
nem szeretem, ha félreértenek, legkevésbé ha a barátaim – ehhez
nem voltam eléggé nagy ember. Murphy mindig vidáman beszélt
velem a rádión keresztül, sohasem említette, hogy mi történt. Én
egyébként sohasem kérdeztem tőle, hogy miként vélekednek
barátaim – nem akartam tudni róla. Kétségtelenül gondoltam arra,
hogy lesznek bírálóim, de ez ellen nem tehettem semmit:
fölégettem a hidakat magam mögött. Hogy vajon visszafordulásra
bírtak volna-e, ha Murphy továbbítja hozzám ezeket az
üzeneteket – ez olyan kérdés, amelyre felelni nem vállalkozom.
Ostobaság lenne. Az utólagos bölcselkedésre az jellemző, hogy
különféle magyarázatokat és indítékokat talál ki. Most csak
avégből emlegetem föl az ügyet, hogy rámutassak az előretolt
támaszpont szervezésével kapcsolatos félreértésekre és azokra a
különféle visszahúzó erőkre, amelyek okvetlenül jelentkeznek,
hogy elriasszák az embert valami szokatlannak a megkísérlésétől.

Az előretolt támaszpont nem volt meggondolatlan hóbort.

Négyévi tervezgetés eredménye volt. Az eredeti ötlet az első
Antarktisz-expedícióm során született, és a sarki meteorológia
iránt való érdeklődésemnek volt közvetett mellékterméke. Ama
különféle tudományágak közül, amelyek nélkül jól megszervezett
sarki expedíció elképzelhetetlen (legutóbb huszonkét
tudományággal dolgoztunk), a közvéleményben egyiknek sincs
nagyobb gyakorlati értéke, mint a meteorológiának. Az időjárás
fontos tényező a farmernek, aki a terményekből szerzi bevételét;
az embereknek, akik ezekkel a terményekkel laknak jól; a
tőzsdésnek, aki ezekkel spekulál; az iparosnak, akinek gyárai a
farmer vásárlóerejétől függenek; a tengeren a hajósnak –
mindenkinek, még a vakációját élvező alkalmi turistának is. De
kevesen értékelik közülük, hogy a sarkok milyen nagymértékben
avatkoznak bele helyi érdekeikbe.
Legtöbbünknek iskolás fogalmaink vannak az egyszerű
levegőkörforgás-elméletről: hideg légáramlás folyik
kimeríthetetlenül a sarkok felől az Egyenlítő felé, fölötte meleg
levegő áramlik vissza a sarkokhoz: ez a kettő hozza létre azt a
végtelenségig megismétlődő kicserélődést, amely a földgömb
lélegzése. Fontos elméleti kérdés még, hogy milyen mértékben
befolyásolják a sarkok az időjárást. Egyes tekintélyek hajlandók
azt állítani, hogy mindegyik sark az ő saját félgömbjének
valóságos „időcsinálója”. Ezt az utóbbi hiedelmet Bjerknes
ciklonelmélete fogalmazta meg, amely a légkör körforgását a sarki
hideg légtömegek, a ciklonok kölcsönhatásával próbálja
megmagyarázni. A meleg egyenlítői légtömegek ezekbe
belenyomulnak.
 A sarki meteorológiáról, bár ismerete nélkülözhetetlen a
korszerű távprognózis-készítéshez, valójában nagyon keveset
tudunk. Minthogy pedig az általános légáramlást jobban kellene
ismerni, egy expedíció vezetőjének az az első gondja, hogy
meteorológiai csoportjába elsőrangú munkaerőket szerezzen.
Ezzel a kötelezettséggel a legtöbb expedíció komolyan egyetért.
Az eredmény mégis sovány, mert az Antarktiszon nem egészen fél
évszázada folyik csak tudományos vizsgálódás, és – ami az
időjárási adatokat illeti – az ismeretanyag zömét talán egy tucat
jól szervezett expedíció munkája szolgáltatja.
Ez nem túl sok információ erről a 4 500 000 négyzetmérföldre
becsült földrészről.* Legalábbis én így véltem. Első antarktiszi
expedícióm során meghökkentett az a gondolat, hogy még mindig
feltáratlan a meteorológiai adatok legértékesebb forrása. Ami adat
volt, azt legnagyobb részben az Antarktisz partján vagy a közeli
szigeteken helyhez kötött támaszpontok gyűjtötték össze; a
határos vizeket fürkésző hajók és azok a kutatásra fogyatékosán
fölszerelt szárazföldi csoportok, amelyek gyors nyári
behatolásokat végeztek a belső területre. Az Antarktisz belseje
meteorológiai tekintetben még érintetlen volt. A szárazföldre még
sohasem toltak előre helyhez kötött állomást; a partvonalnál
beljebb sohasem létesítettek megfigyelőállomást, és a szánkós
csoportok hézagos adatai csak az aránylag enyhe nyári hónapokra
vonatkoztak.
Igen ám, de a szárazföld belsejében, a kontinenst körülvevő
tengerek mérséklő hatásán túl van a Föld felszínén a legerősebb
hideg. Ott kell megfigyeléseket tenni, ott, ahol az időjárás
„készül”. Ha azokat az adatokat, amelyeket az oda kihelyezett
állomás gyűjt, összevetjük az egyidejűleg Little Americában

*
Egy mérföld: 1609 méter; egy négyzetmérföld: 2,59 négyzetkilométer; x
hüvelyk: 2,54 centiméter; 1 láb: 30,48 centiméter; 1 yard: 91,44 centiméter; 1 öl:
1,83 méter.
szerzett adatokkal, ezek pontos felvilágosítást kell hogy adjanak a
magas déli szélességek légköri jelenségeiről.
Műszakilag olyan fürge civilizációnknak miért kell tovább
tűrnie azt a helyzetet, amely lehetővé teszi, hogy jóval korábban
és távoli viharközpontokban gerjedt pusztító viharok megfelelő
figyelmeztetés nélkül törhetnek rá a világ civilizált részeire? Csak
nemrégiben jósolta meg Willis R. Gregg, az Egyesült Államok
meteorológiai hivatalának vezetője, hogy a sarki területeken
robotmegfigyelőket fognak elhelyezni, amelyek rádión közölnek
majd adatokat az alacsonyabb szélességi körökön levő
állomásokkal. Ilyen módon a meteorológusok megfigyelhetik,
hogy az időjárás fő színterein miként alakulnak a viszonyok, és e
szerint készíthetik el jelző térképeiket.
Bárcsak én találtam volna ezt ki, mert az előretolt
támaszpontot hasonló, az egész sarkvidéken előretolt
támaszpontrendszer kísérleti állomásának szántuk, azzal a
különbséggel, hogy ezeket hidegtől, sötétségtől és emlékezéstől
nem zavart gépi agyak helyett hús-vér emberekkel kellett
irányítani. Eredeti tervünk határozottan merész volt. Amikor Bill
Hainesszel, aki akkor, akárcsak a második expedícióban, a
főmeteorológusom volt, az előkészítő megbeszéléseket folytattuk,
sohasem titkoltam: az ötletet nem lesz könnyű végrehajtani. Más
szóval: nagy ügy, ha megcsináljuk. Végül kiszemeltük a Maud
királyné-hegység tövét. De rájöttünk, hogy még ezzel is alighanem
túlbecsültük erőnket. Mert ez azt jelentené, hogy a több tonna
felszerelést mintegy négyszáz mérföldnyire kellene elszállítani a
gleccserszakadékoktól hasogatott Ross-jégtorlaszon keresztül,
olyan vontatókra hagyatkozva, amelyeknek a torlasz tetején való
teherképességét csak találomra és isten nevében határoztuk meg.
A tervvel járó kockázat nagyon komoly volt minden
tekintetben, de különösen lélektani szempontból. Akit
kiszemelünk arra, hogy ezen a ponton éljen, annak fel kell
készülnie a természetben előforduló legkeményebb hideg
elviselésére, a hosszú éjszakára, amely olyan fekete lesz, mint
amilyen a hold sötét oldalán van, és olyan méretű elszigeteltségre,
amelyet – legalább hat hónapig – semmiféle földi hatalom nem
képes megszüntetni. Nos, a hideg ellen egyszerűen, de hatásosan
védekezhet a kutató. Az elszigeteltség folytán a legkomolyabb
veszedelmet jelentő balesetek ellen megoltalmazhatja vele
született találékonysága és ügyessége. De a sötétség ellen nincs
más, csak a saját emberi méltósága.
Az olyanfajta állomáson, amilyenre mi gondoltunk, a sarki
állomás szokott veszedelmei ezerszeresére fokozódnak. A
nehézségek igen nagyok. Csak csekély mennyiségű készletet lehet
odaszállítani, és ezért csak nagyon kevés ember lehet az
állomáson. Ezek a hó betemette, apró kunyhóban kartávolságra
préselődnek egymás mellé. A szél és a hideg megakadályozza őket
abban, hogy naponta néhány óránál hosszabb időre kimenjenek.
Számukra megszűnik a mi fogalmaink szerint való változatosság,
amely nélkül az élet majdnem elviselhetetlen. A legénységnek
vasfegyelmet kell tartania. A nap sablonos órák ismétlődéséből áll
majd, a hét sablonos napok ismétlődéséből, egyik alig lesz
megkülönböztethető a másiktól, az idő múlását semmi sem fogja
jelezni.
Ahol a külső világban semmi sem növekszik vagy változik, ott
az ember mind mélyebbről és mélyebbről önmagából kényszerül
utánpótlási anyagot meríteni. És az utánpótlásnak ettől a
titokzatos színvonalától függ minden embercsoportnak az a
képessége, hogy kiállja az ilyen megpróbáltatást, és ne kezdje
gyűlölni egymást.
Az ötletem az volt, hogy a támaszponton három ember legyen:
lehetőleg két időjárás-megfigyelő és egy rádiós. A készleteknek az
Antarktisz belsejébe való szállítása olyan nehéz, hogy három
személy lehet a maximum. Ugyanakkor a veszedelmek –
különösen a lélektani jellegűek – arra figyelmeztetnek, hogy a
létszám nem lehet háromnál kevesebb sem. A három klasszikus
szám. Három ember úgy kiegyensúlyozza egymást, akár a
háromlábú széket három lába. Három ember esetén
biztosítottnak látszik az egyetértés, mert – ilyen az emberi
kapcsolatok természete – egyik ember állandóan a semleges bíró,
a fellebbezési fórum kiegyenlítő szerepét fogja betölteni. Nem kell
örökké ugyanazt a hangot hallani, ugyanazt az arcot látni, a
szokásoknak és a szeszélyeknek ugyanazt a mintáját szemlélni, az
ember mindig két arccal és két személyiséggel találja szemben
magát.
Ilyen körülmények között két ember hamarosan megunja
egymást. Ez – akarva, nem akarva – elkerülhetetlenül
bekövetkezik, már csak azért is, mert az egyszerű napi feladatok
elintézése után nemigen akad más, mint egymás figyelése. Nem
tudatosan. Nem rosszindulatúan. De elkövetkezik az az idő,
amikor a másik kimondatlan gondolatait is kitalálhatják, amikor
már semmi újat nem tud mondani, kedvelt elképzelései
semmitmondó fecsegéssé válnak, és az a mód, ahogyan elfújja a
viharlámpát, vagy leejti csizmáját a padlóra, vagy ahogyan eszik,
idegtépő bosszantássá válik. És ez bekövetkezhetik a legjobb
barátok között. Akik éltek a kanadai bozótvilágban, jól tudják, mi
történik kettesben járó prémvadászokkal – mindezeknek a
tényeknek az ismeretében a kezdet kezdetén úgy döntöttem, hogy
az előretolt támaszpontot nem tervezzük két személyre.
Még Little Americában is ismertem olyan barakktársakat, akik
nem álltak szóba egymással, mert mindegyik azzal gyanúsította a
másikat, hogy holmijával apránként elfoglalja a neki juttatott
helyet. És ismertem valakit, aki az étkezdének csak olyan helyén
tudott enni, ahonnan nem látta a rágómániás „fletcheristát”, mert
az csak huszonnyolcszori ünnepélyes rágás után nyelte le falatját.
Sarki táborban ilyen csekélység is olyan erővel hat, hogy még
fegyelmezett embereket is az őrület határára kerget. Első Little
America-i telemen órákig járkáltam egy emberrel, aki kész lett
volna gyilkolni, mert azt képzelte, hogy üldözi őt egy másik
ember, noha az odaadó barátja volt.
Mert ott nem lehet elmenekülni sehová. Minden oldalról
körülvesznek saját fogyatékosságaid és társaid feszült idegei.
Mindezt, némi szerencsével, csak azok heverik ki, akik meg
tudnak élni szellemi tartalékaikból, mint ahogyan a télen alvó
állatok élnek saját zsírjukból. Ha tehát ilyenfajta három ember
dolgozik együtt, akkor az előretolt támaszponton nem lesz
túlságosan nehéz az élet.
Legalábbis így képzeltem.

Az első expedíció visszatérése után hónapokig állandóan ingerelte

képzeletemet az ötlet. Mivel az ötlet nem hagyott nyugton,
komolyan tanulmányoztam a gyakorlati lehetőségeket. Már
alaposan előrehaladtak a második expedíció előkészületei, amikor
1933 végén négyen elkezdtünk foglalkozni a támaszponttal. Ezek
egyike Victor Czegka volt, a tengerészgyalogságtól hozzám
vezényelt tiszthelyettes. A másik Paul Siple. Mind a ketten részt
vettek az első expedícióban, és ismerték a leküzdendő
nehézségeket. Czegkának az volt a dolga, hogy megtervezze a
támaszpont kunyhóját, Siple-nek pedig az, hogy tanulmányozza és
beszerezze a hozzá szükséges fontos anyagokat.
A kunyhó tulajdonképpeni építményét Ivor Tinglof
műbútorasztalos készítette el egy bostoni padlásműhelyben. És
amikor 1933 októberében második expedícióm zászlóshajója, a
Jacob Rupert kifutott Bostonból, a hajó tatüregében rejtőzködtek a
nagy szakértelemmel összerakhatóra szerkesztett háromszemélyes
kunyhó darabjai. Az üregben állt a négy traktor is, amelyek majd a
kontinens belsejébe vontatják a támaszpontot.
 Hainest, az építőket és jómagamat kivéve a fedélzeten
mindenki másnak legfeljebb csak halvány gyanúja lehetett, hogy
mire való a kunyhó. Én nem sokat beszéltem róla, mert a
tapasztalat megtanított rá, hogy a sarkvidék a legalaposabb
terveket is előbb-utóbb meghiúsítja. Bár már számos embert
kiszemeltem a támaszpontra – azokat, akiknek kiváló képességeit
jól ismertem az első Little America-i táborozásról –, ténylegesen
nem jelöltem ki senkit.
A 15 000 mérföldes tengeri út (ilyen hosszú útvonalra esett
választásunk) elegendő alkalmat szolgáltat a jelöltek
tanulmányozására és megítélésére. Saját személyemről majd az
idő és a körülmények döntenek. Eleinte inkább azon a
véleményen voltam, hogy nincs jogom magamat benevezni. A
gazdasági válság mélypontján összekovácsoltam egy expedíciót,
természetesen rengeteg adósságot csináltam; két hajó, négy
repülőgép és száz ember parancsnoka voltam; így nem voltak
biztatóak az esélyek arra, hogy átruházhatom a felelősséget.
Másrészt nehéz volt elképzelni, hogyan kérheti a vezető három
másik embertől, hogy önként kockáztassák meg azt, amit ő maga
nem kész vállalni.

A Little Americába vezető hosszú útról nem akarok írni. Azt

hiszem, részletesen elmondtam Discovery (Felfedezés) című
könyvemben, az expedícióról szóló általános beszámolómban.
Úszó jégtáblákkal és marasztaló köddel borított tengereken
törtünk át Little America keleti, még földerítetlen partjához, majd
végre 1934. január 17-én gőzösünk bejutott a Bálna-öbölbe.
Itt kaptunk először kóstolót azokból a borzalmas
jégviszonyokból, amelyeknek terhét majd nyögnünk kell minden
tervezett műveletünkön. Jóllehet laza, töredékes jégtömeg
zsúfolódott össze az öböl tágas bejáratánál, sikerült áttörnünk a
hajóval, és alig hárommérföldnyire megközelítettük Little
Americát. Három mérföld – ennyire elrepül a rablósirály is. De itt,
az öböl keleti partja mentén egy mérföld széles sávban feltorlódott
a jég, a jégtáblák egyik hullámát a másik fölé tornyozva, és ezt
mély hasadékok, gödrök szakították még, ahol a nyílt vízben 350
öl mélységet mutatott az ón. Amíg nem láttak feltorlódott jeget, el
sem tudják képzelni, milyen lehet. Az a sáv, amely elzárt
bennünket Little Americától, azt a gondolatot ébresztette
bennem, hogy hurrikán korbácsolta tenger kövesedett meg a
hullámjárás magasságában. Némelyik hullám taraja
negyvenlábnyira volt a tövétől. De ha csak ennyi lett volna, ez még
csak feleakkora baj. De az árapály és az áramlatok szakadatlanul
gyúrták a jég fenekét. Tucatnyi különböző helyen hallhattad, mint
morog és mozog a tenger, és az a hely, amely egyik napon biztos
áthaladást kínált, másnap tátongó hasadékká változott.

Miután mind a repülőgép, mind a síléces kutatócsoportok

szemlét tartottak a terepen, arra a lesújtó megállapításra
jutottunk, hogy még a kutyafogatok sem juthatnak el
biztonságosan Little Americába, hát még a vontatók! Bizony,
közel álltunk ahhoz, hogy végképpen lemondunk Little
Americáról, és a Bálna-öböl nyugati partján építünk új
támaszpontot, de ekkor az egyik sícsapat azzal a jelentéssel tért
vissza, hogy feltérképeztek egy átjárót. Olyan átjárót, amely jó hét
mérföld hosszú, és ezer lappangó veszéllyel terhes.
Visszarettentünk attól, hogy az öböl túlsó partján új
főtámaszpontot építsünk, ezért az átjáró mellett döntöttünk.
Kínok útjának neveztük el, és e névben nem volt semmi túlzás.
Mert két teljes hónapon, naponta huszonnégy órán át kínlódtunk
a hajó és Little America között, az átjáróhelyeket váltogatva,
miközben gyorsan változtak a jégviszonyok. A legnagyobb
szakadékok fölött vertünk hidat, s ezalatt a tenger jégdarabokat
vagdosott a hátunkhoz. Volt olyan nap, amikor az égbolton lassan
keringő éjféli nap állandóan köztünk maradt, és ilyenkor olyan
meleg lett, hogy az emberek derékig nekivetkőztek, százötven
kutyánk pedig szenvedett a melegtől, és a meglágyult, derékig érő
hóban vergődött.
De csak ritkán volt ilyen az idő. Azután süvöltve jött a hóvihar,
jégszilánkokat sodort a levegőben, elvakította a vontatók vezetőit
és a szánkósokat, akik az átjárót jelző zászlósor mentén
tapogatóztak előre. Csaknem mindig köd volt; a Bálna-öböl
sápadt, rosszindulatú ködjét semmi más ködhöz sem tudnám
hasonlítani: csaknem tejsűrű, a havat és a légréteget lapos
síksággá változtatja, amelyen minden arány rettenetesen eltorzul,
és az utasban az a különös érzés ébred, hogy hullámzó óceán
fenekén halad.
De abbahagyom a Kínok útjának leírását. A Discoveryban
részletesen ecseteltem, miként szállítottuk el Little Americába a
650 tonnányi készletet, bár lehet, hogy az erről szóló fejezetek
elolvasása után sem tudták átérezni azt a teljes kimerültséget,
amely bennünket hatalmába kerített. Olyan súlyos volt ez a
kimerültség, hogy az emberek tántorogva végezték munkájukat,
és nem vették észre, amikor céljukhoz értek. Szemük kivörösödött
az álmatlanságtól, testük megdermedt a hidegtől, és járás közben
összerogytak a fáradtságtól.
Jó idő múltán a hajók mégis elmentek, aztán egy éjfélen egy
pillanatra a látóhatár alá bújt a nap, és ettől kezdve minden
éjszaka valamivel korábban nyugodott le. Az út menti ideiglenes
raktárak akkor már üresek voltak, Little Americát helyreállítottuk
és elfoglaltuk, s ezer évnek tűnő idő múltán végre megint
foglalkozhattam az előretolt támaszpont gondolatával.
De már elég későn. Megjött a március, nyakunkon volt a tél,
alig hat hét múlva beáll a megszakítás nélküli éjszaka; s olyan
emberek vettek körül, akiknek az ereje csaknem a végsőkig ki volt
szipolyozva.

Ezalatt az előretolt támaszpont kunyhója, amelyet igen nagy

gonddal szállítottunk át a feltorlódott jégen, Little America
közepén állt. Paul Siple vette birtokába, hogy kipróbálja a fűtő- és
a szellőztetőberendezést. Most, hogy volt időm a komoly
megfontolásra, hamarosan arra a meggyőződésre jutottam, hogy
bárhol sikerülhet a támaszpontot letelepíteni, de a Maud királyné-
hegység lábánál vagy annak közelében semmi esetre sem.
Először is: kiszaladtunk az időből. Itt volt március, a
hőmérséklet mínusz 30–35, sőt 40 Celsius-fok alá esett. Az
Antarktisz szárazföldi csapatai márciusban rendszerint
visszafordulnak hazafelé, versenyt futva a közeledő éjszakával.
Másodszor: a támaszpont elérésére szánt négy vontatót szinte
rommá-ronccsá nyúztuk a Kínok útján, és alapos átvizsgálás
nélkül nem küldhettük a jégtorlaszra. Ezen az úton a kutyáknak
sem vehettük hasznát. Az állatok színe-java elment Innes-Taylor
kapitánnyal, aki támaszpontot keresett a jövő évad déli
műveleteihez, s az itt maradt kutyák, még ha jó állapotban lettek
volna is, a héttonnányi anyagot és készletet segítség nélkül nem
szállíthatták el a támaszpontra.

Repülőgépeket is be lehetett volna vetni a teherszállításra, de

ez a terv is kútba esett, amikor a Fokker gép egy próbafelszállás
alkalmával összetört, és teljesen használhatatlanná vált. Maradt
még két gépünk, amely némi teher szállítására szóba jöhetett: a
kétmotoros Condor és az egymotoros Pilgrim. A Condort nem
akartam igénybe venni: ha valami baja esik, egész
kutatóprogramunk meghiúsulhat. A Pilgrimet be akartam állítani
kisebb teher szállítására, de miután beraktuk a repülőszemélyzet
számára szükséges tartalék készleteket és fölszerelést, és ezzel
együtt a pótbenzint is, oly kevés volt a hasznos teher, hogy nem
vehettük hasznát. Még így is felhasználtam volna a repülőgépet
arra, amire lehet, de az időjárás elromlott; a személyzet egy
kísérleti repülésről visszatérőben eltévedt a ködben, csaknem
szakadékba zuhant, és egy álló napig tartott, amíg rájuk találtunk.
Ez után a kísérlet után úgy határoztam, hogy többé nem
kockáztatom sem a légi személyzetet, sem a váratlan
eshetőségekre fenntartott repülőgépeket.
Ennek folytán kiderült, hogy ha az előretolt támaszpontot Little
Americán túl akarjuk felállítani, akkor vontatókkal kell odavinni.
Hogy milyen messzire tudják elvonszolni a vontatók, ez attól függ,
milyen gyorsan végez Demas a motorok és a hernyótalpak
rendbehozásával és a tűzkárt szenvedett egyik jármű
helyreállításával. A végeredményt illetően nem nagyon voltam
derűlátó. A vontatók közül három Franciaországból beszerzett
Citroën volt, s a Kínok útján végzett munka elárulta, hogy
határozottan gyengék a torlaszon való egész napi haladáshoz. A
negyedik jármű amerikai gyártmányú Cletrac volt. Valamennyi
kurta építésű, valamennyi – különösen a hattonnás Cletrac –
nehéz, és ezek a hátrányok nagyon sebezhetőkké tették őket a
szakadékok között.
Akárhogyan néztem is a dolgot, ez a vállalkozás hazárdjátéknak
tűnt. Ez volt az első komoly kísérlet arra, hogy önmozgó
felszereléssel dolgozzunk az Antarktiszon; a kockázat az úttörők
elmaradhatatlan kockázata. Senki sem tudta megmondani,
hogyan működnek majd a motorok a fagypont alatt 50 foknál,
vagy hogyan mozog majd előre a hernyótalp olyan hónak a
felületén, amelyet a fagy homokfinomságúra őrölt, és hogy
átjutnak-e a járművek a szakadékos terepen. Ha a vontatók dél
felé meg tudnak tenni 200 mérföldet, az már csoda lesz –
állapítottam meg. És én kész voltam kiegyezni 150 mérföldben,
vagy ha kell, még kevesebben, csak ne tegye ki az utazás az
embereket fölösleges megpróbáltatásnak.
Ám nem készülődhettünk nyugalomban. Ha visszagondolok az
elindulást megelőző eseményekre, bámulok, hogy ilyen kevés
kárral megúsztuk. Főrádiósunk, az ifjú John Dyer leesett a 45 láb
magas antennaoszlop tetejéről, és csak könnyű lábhorzsolást
szenvedett. Rawsont, a navigátort meg kell operálni a torkában
keletkezett streptococcusos fertőzés miatt. Azután Pelter, a légi
fotográfus esett ágynak vakbélgyulladással; őt is sürgősen meg
kellett operálni, olyan körülmények között, amelyeket az
orvosnak egy akaratlan mozdulata drámaivá tett Leütött ugyanis
egy lámpát, s így felgyújtotta azt a tárolót, ahol az orvosi
műszereket helyeztük el. Minden embert gyorsan
mozgósítottunk, hogy mentsék a műszereket és azt a tucatnyi alvó
embert, akiket az a veszély fenyegetett, hogy bennrekednek a
szomszéd barakkban. És ez csak egy-két nappal az után történt,
hogy a Fokker az egész tábor szeme láttára lezuhant, és négy utasa
– kábultan bár, de lényegében sértetlenül – kimászott a roncsok
alól.
Ezek az egymás után bekövetkezett balesetek, amelyek mind
végzetesek is lehettek volna, pattanásig feszítették az idegeket,
amelyeket amúgy is megviselt a Kínok útján való áttörés.
Hajlamosak voltunk már arra, hogy ördögöt lássunk minden ágy
alatt. És egy napon ilyen hangulatban ért bennünket az a
kellemetlen megállapítás, hogy Little America esetleg leszakad a
Déli-sark kontinenséről, s mint úszó jégsziget vág neki a Ross-
tengernek.
Little America tulajdonképpen „tutajra” épült város. A 300 láb
vastagságú jég, amelyen nyugszik, megakadt a Ross-jégtorlasznak
azon a szakaszán, amelynek meredek sziklái helyenként 150
lábnyira emelkednek a tenger színe fölé. Ez a gigászi torlasz,
amely néhol szabadon lebeg, máshol mélytengeri sziklákon és
zátonyokon vesztegel, ismét máshol pedig a szárazföldön ül, 400
mérföld hosszan szegélyezi az óceánt, és láthatóan benyúlik a
szárazföldre is, egészen a Maud királyné-hegység lábáig. Nem
szilárd olyan értelemben, ahogyan a föld szilárd. Valójában
irtózatosan nagy jégár, olyan széles, hogy elborítaná az Egyesült
Államok Atlanti-part menti államait, és állandóan a tenger felé
csúszik, akár egy gleccser. Hátulról a hatalmas jégfolyamok
nyomják, amelyek a sarki fennsíkról folynak alá a hegyszorosokon.
Széle a parton kidudorodik a tenger fölé, míg a kiálló perem súlya
vagy az árapály és a vihar kegyetlen nyomása nagy darabokat le
nem tör belőle.
Így keletkeznek azok a nagy jéghegy-hajórajok, amelyek az
Antarktisz közelében cirkálnak az óceánon. Mialatt az Ördög
temetőjének nevezett tengerrészen hajóztunk át, Little Americától
messze északon és keleten, egyetlen napon nem kevesebb, mint
nyolcezer jéghegyet számoltunk össze, amelyek közül némelyik
húsz mérföld hosszú volt. Nem hiszem, hogy egyikünk is valaha
elfelejti az Ördög temetőjét: a vízpusztaság napfénytelen folyosóit;
az olykor vékonyodó, de soha föl nem szálló ködöt; a szél
harsogását s annak zúgásában időnként a szélvihartól felforduló
jéghegyek súlyosabb hangját; és mindenütt ezeket a viharvert, a
világ összes flottáinál sokszorta nagyobb jégrajokat, amint
reménytelenül vándorolnak a ködös homályban.
Ebben a tömkelegben a hajó úgy tapogatózott előre, úgy
kerülgetett, mint ellenség üldözte veszendő lény: s a kémlelő csak
ködben tovasikló árnyszörnyetegeket látott. A gépterem harangja
állandóan csengett, és némelyikünk még hónapok múltán is arra
riadt fel mély álmából, hogy megkapaszkodik, mert
elkerülhetetlen az összeütközés. Ennek a tájnak az emléke
elevenen élt még bennünk, s most ráeszméltünk, hogy Little
Americára is ez a sors vár: csatlakoznia kell az észak felé tartó
kísértetflottához. Ez a gondolat azonnal felrázott bennünket
fáradtságunkból, hiszen Little America mindössze háromnegyed
mérföldnyire volt a víz szélétől.
Januári megérkezésünk óta a Bálna-öböl friss jege soha nem
látott sebességgel állandóan töredezett. Február vége felé, amikor
a tapasztalatok alapján fagyra számítottunk, a szétbomlás
gyorsasága éppen hogy növekedett. A feltorlódott jég
megmozdult, és vele együtt az az összekötő jég is, amely a
torlasznak ezt a részét helyén tartotta. Little America körül
minden irányban nagy repedések keletkeztek, melyek napról
napra kissé tágultak. Éjszaka, amikor minden elcsöndesedett,
olykor érezni lehetett, hogy valamelyikünk kunyhójának
padozatát lágyan emelgeti a tengerár, amely sok száz láb
mélységben dobol a jégalapzaton.
Mindezt nyilvánvalóan az északra elterülő óceán vad viharai
okozták. A hullámok szakadatlanul verték a partot, s tördelték le a
régi jeget meg az alig megfagyott újat. Dr. Poulterral, a rangidős
tudóssal vontatóba ültem, és hosszú utat tettünk meg a torlasz
tetején északi és keleti irányban. Hatvan láb mélységből a tenger
hangja mennydörgésként érkezett fel hozzánk, s végül, amikor
egyszer a kocsi megállt, a távolból félelmetes husst hallottunk:
leszakadt a torlasz egy része.
 Nyugtalanok voltunk, ez nem vitás. Nyugtalanok voltunk, mert
őszintén szólva nem tudtuk, mi vár ránk, s ha valami végzetes
bekövetkezett volna, azt képtelenek lettünk volna
megakadályozni. Ezért szokatlan eljáráshoz folyamodtam.
Összehívtam az egész téli csapatot az ebédlőbe, előadtam, mi a
helyzet, és mindenkit kértem, nyilatkozzék a teendőkről, ha
ugyan van valami, amit tenni lehet. Végeredményben arra az
elhatározásra jutottunk, hogy folytatjuk munkánkat, abban a
föltevésben, hogy Little Americát nem éri baj. De ugyanakkor
raktárainknak körülbelül egyharmadát följebb visszük a torlaszra,
megközelítően egy mérföld távolságra délkeleti irányban. Így ha
Little America elvész is, lesz alkalmas menedékhelyünk, elegendő
raktári készlettel, amennyivel kihúzhatjuk a telet. Ha pedig nem
pusztul el, nem lesz különösebben nagy munka a visszahordás. Így
néhány napig minden egyebet felejtve, benzint, szenet,
élelmiszert, ruházatot és egyéb felszereléseket szállítottunk a
„menedéktáborba”. A munka meggyorsítása végett Demas
vontatóit kihoztam a javítóműhelyből, és szolgálatba állítottam.
Mindez befolyásolta az előretolt támaszpont sorsát.
Pótolhatatlan időt vesztettünk, és eközben az emberek erejét még
jobban kimerítettük. A legsajnálatosabb, hogy a sok munka
hiábavaló volt. Alig végeztünk vele, a tenger máris lecsöndesedett,
a jég kitüremlése megszűnt, és egyszerre beállt a fagy.
A vontatók legénysége fáradtan folytatta az előkészületeket.
Március 15-én éjfélkor, benzinlámpák fényénél, szétszedtük az
előretolt támaszpont kunyhóját, s az egyes részeket két traktoros
szánon helyeztük el. Másnap délután a négy vontató egymás
mögött elindult Little Americából. Kötélen szánokat vontattak
maguk után, amelyek élelemmel, tüzelőanyaggal, meteorológiai
műszerekkel, könyvekkel, ruhákkal, szerszámokkal és egyéb
kellékkel voltak megrakva. A lét fenntartásához sok minden
szükséges olyan helyen, amely a légzéshez szükséges levegőn kívül
semmi mást nem nyújt az embernek. Előttünk, a torlasz közepén
haladt keresztül az a 178 mérföld hosszú „életmentő vonal”,
amelyet Innes-Taylor déli csoportja már földerített, zászlókkal
megjelölt, és elegyengetett a hazatéréshez.
Kilenc főből állt a csapat, beleértve Siple-t és Tinglof ácsot, aki
a kunyhót Bostonban megépítette. June és Demas együtt
parancsnokoltak. Mind a ketten bizakodók voltak – én nem.
Néztem a menetoszlopot, amint déli irányban fölkapaszkodott az
elnyúlt fehér meredeken, és balsejtelem gyötört. Bár a szánkók
peremig meg voltak rakva, az otthon hagyott készletek pontos
jegyzéke elárulta, hogy mindaz nem elegendő három embernek,
és hacsak nem sikerül a téli éjszaka beállta előtt még egy utat
lebonyolítani, akkor a támaszpont személyzetét illetően
könyörtelen módosításokat kell végrehajtanunk. De mielőtt
bármit határoznék, várni akartam, hogy lássam, mi lesz.
 MÁRCIUS: AZ ELHATÁROZÁS

Ettől kezdve csaknem szakadatlanul özönlöttek a vontatócsapat

nagyrészt lehangoló rádiójelentései. Hideg, szél és hóförgeteg
bénította a motorokat, amelyek a laza, frissen hullott hóban csak
lassan, első sebességgel haladhattak. Little Americától 24
mérföldre két jármű majdnem belezuhant egy előre nem látott
szakadékba; 50 mérföldnél, a Szakadékok völgyének elkeresztelt
fazékszerű mélyedésben a csapat hosszú, keleti irányú kitérésre
kényszerült, hogy elkerülje azokat a betemetődött hasadékokat,
amelyeknek felülete biztos áthaladást nyújtott Innes-Taylor
kutyaszáncsapatának, de nem bírta el a súlyosan megrakott
masinákat. Lassú haladás közben, Little Americától 67 mérföldre a
Cletrac végleg fölmondta a szolgálatot: a törékennyé vált főtengely
elnyíródott, és mivel a csoport nem tudta a hibát kijavítani,
otthagyták a gépet. Ezzel a csapat szállítóképessége felére
csökkent.
Miután a terhet a lehető legjobban szétosztották, June és
Demas a többi három vontatóval tovább nyomult dél felé. A
nagyobb arányú déli előretörés minden reménye eloszlott. A
három megmaradt Citroën – mint June jelentette – egymás után
állt le különböző üzemzavarok miatt. A porlasztók – majd a
tartalék porlasztók is – tönkrementek, a hűtők kilyukadtak, a
fagymentesítő folyadék kiszivárgott – a kocsivezetők hóval tömték
tele a hűtőket, hogy folytathassák az utat –, és az egyik jármű
reflektora elromlott.
A szűkszavú rádiójelentések dacára élénken el tudtam képzelni,
mivel kell az embereknek megküzdeniük. A Little America-i
szánosok nem szívesen szakítottak a hagyománnyal, „hintós
kutatásnak” gúnyolták a vontatós felderítést. Pedig – ami a
kényelmetlenségeket illeti – nem sok különbség volt a kétféle
utazási mód között. A vontatón gyorsabban haladsz, több terhet
vihetsz, és kétségtelenül ülve végezheted megfigyelésedet. De a
vontatós utazás sem szűkölködik gyötrelmes
megpróbáltatásokban, amelyek között nem utolsónak említendő
az órákig tartó kétségbeejtő várakozás, amíg a hegesztőpisztoly
megolvasztja a forgattyúházban, a hátsó részeken és a
közlőművön a zsiradékot, amely a motor leállása után
gumikeménységűre fagyott. Vagy amikor lábosokban havat
olvasztanak a hűtő számára, amely olyan lyukacsossá vált, mint a
szita. És amikor ott marad az ujjad húsa azokon a fém
alkatrészeken, amelyek túl finomak ahhoz, hogy esetlen egyujjas
kesztyűben lehessen megfogni őket. És amikor ott ülsz a mozgó
fülkében, mint csapdában, fölkészülve a félelmetes billenésre s a
megcsúszó hó tonnáinak „huuuu” hangjára, amely arra
figyelmeztet, hogy a szakadék felszíne megmozdult a keréktalpak
alatt.
Hús-vér emberektől még a legigényesebb vezető sem kívánhat
többet. Március 21-én este a vontatócsapat jelentette, hogy
megérkeztek ahhoz a tartalékraktárhoz, amelyet Innes-Taylor déli
csoportja helyezett el 123 mérföldnyire Little Americától. Csaknem
éppen akkor érkezett meg oda délről Innes-Taylor, a szánokon
már csak egy napra elegendő kutyaeledellel. Szörnyű hidegről és
hóviharokról számoltak be. Döntöttem: ennyi elég! Állítsuk fel az
előretolt támaszpontot a tartalékraktár közelében, a déli szélesség
8o° o8’-énél és a nyugati hosszúság 163° 57’-énél, csak hajszálnyira
Little America délkörétől.
A meteorológusok kijelentették, hogy a távolság elég nagy,
lehetővé teszi a kielégítő korrelációt. June utasítást kapott, hogy
menjen vissza saját nyomán, és reggel vegye föl a Cletrac
rakományának maradékait. Azon a helyen a hőmérséklet közben
52 fokkal süllyedt a zéró alá.
Ezen az éjszakán, azokban az órákban, mialatt June elérte,
majd elhagyta a déli szélesség 8o° o8’-ét, meghoztam a döntést. Az
előretolt támaszpontot el kell foglalni, és – szükségszerűen – egy
embernek kell elfoglalnia. A vontatók megrokkantak, a nap nem
egészen egy hónap múlva elhagy bennünket; nem volt sem
eszköz, sem idő arra, hogy amint terveztük, három ember számára
szereljük föl a támaszpontot.
A kétszemélyes változatot ezúttal is elvetettem, a már említett
okból: az egyetértő hangulat érdekében. Az igazság az: én magam
nem mertem vállalni, hogy kéttagú csapat tagjaként menjek oda.
A másik gonosznak bizonyulhat, mint ahogyan én is gonosszá
válhatok az ő szemében. Gyűlöljem azt az embert, vagy engem
gyűlöljön az az ember, aki elől nem térhetek ki – ez a megalázó
élmény Káin bélyegét sütné mindkettőnkre. Aki ezt olyan
határozottan érzi, mint ahogyan én éreztem, az kétségtelenül nem
kérhet meg másik két embert, hogy vállalják azt, amit ő nem mer
megkísérelni. Így tehát egy embernek kellett mennie, és ez az egy
én magam voltam, ha más okból nem, hát azért, mert megint nem
tudtam elszánni magamat, hogy valamelyik beosztottamat
szólítsam fel a feladat elvégzésére.
Az a gondolat, hogy késedelem miatt mondjunk le az előretolt
támaszpontról, egy pillanatig sem merült fel bennem komolyan.
Az expedíció túl sokáig készülődött, és emiatt olyan sokat állt ki,
hogy én egykönnyen nem mondhattam le róla, még ha nem is
sikerül a támaszpontot olyan messze délre előretolni, mint
ahogyan a meteorológusok kívánták volna. És azonkívül, mint már
a kezdet kezdetén mondtam, égtem a vágytól, hogy odamehessek.
Mihelyt a lehetősége fölmerült számomra, azonnal mohón
vágyakoztam a kísérletre.
 De ettől eltekintve, ehhez a feladathoz az én felkészültségem
feltehetően jobb volt, mint bárki másé a táborban. A támaszpont
az én ötletem volt. Én dajkáltam születése óta, és a szigeteléstől a
kettős csapóajtóig jó néhány kedves ötletem megvalósulása volt.
Dyertól, aki rádiózásra oktatott, elég alapismeretet szereztem,
hogy kapcsolatot tarthassak a főtámaszponttal. Haines
megtanított, hogyan kell kezelni a meteorológiai készülékeket, de
azok legtöbbje különben is önműködő volt.
Ami pedig a mindennapi élet gyakorlati kérdéseit illeti, úgy
éreztem, hogy mint kutató elég önállóságra tettem már szert.
Nem állítom azt, amit Thoreau, * a puritán író, amikor magányos
waldeni kunyhójába visszavonult, hogy: tudok házat építeni,
kéményt rakni, földet mérni és ceruzát gyártani. Valójában
távolról sem vagyok olyan ügyes, mint amilyennek képzeltem
magamat, de minden ügyetlenségem ellenére az előretolt
támaszponton volt egy-két olyan rögtönzésem, amely becsületére
vált volna egy tudós kísérletezőnek és talán még a híres Robinson
Crusoe-nakf az ötletes ezermesternek is.
Egész éjszaka fönn voltam, hogy elrendezzem ügyeimet. Nem
ment olyan könnyen, mint szerettem volna. Tudtam, világosan,
élesen és visszavonhatatlanul szakítok a szabályszerű élet
egymásba gabalyodott kényelmességeivel és szokásaival. Szívbe
markoló pillanatokat éltem át akkor, amikor elképzeltem, mi
történhetik családommal, ha engem elveszítenek. Csak ez
ébresztett kétséget bennem.
A legkevésbé sem okozott gondot az az erkölcsi szempont,
hogy ötvenöt embert vezető nélkül hagyok Little Americában.
Tisztjeim pontosan tudták, hogy távollétemben milyen feladatot
kell ellátniuk. Éjféltől hajnalig megállás nélkül erről beszéltünk.

**
Thoreau, Henry David (1817-1862) amerikai író két évig remetei
elvonultságban élt. Naplószerű könyvében misztikus rajongással számolt be
tapasztalatairól és elmélkedéseiről. – A ford.
Dr. Poulter rangidős tudóst tettem meg helyettesemmé,
másodparancsnoki címmel, óriási termetű férfiú volt. Bár
megszokta az egyetem világának nyugalmát, volt elég gyakorlati
ítélőképessége és higgadt mérlegelőképessége, ami
elengedhetetlen olyan emberek vezetőjénél, akik a tett
embereinek szeretik nevezni magukat – mintha ezáltal
mentesülnének az elhamarkodottság bűne alól.
Tudtam, Poulter keménykötésű legénységnek fog parancsolni,
amely tud vigyázni magára. A Kínok útja olyan próbája és iskolája
volt az új embereknek, amilyet semmiféle más tapasztalat nem
adhatott volna. Szilárd oszlopok gyanánt álltak közöttük más
expedícióim veteránjai. Haines harmadparancsnok már a
harmadik sarki expedícióban vett részt. Ugyanúgy Demas. Noville
másodtiszt D’Annunzio olasz író alatt szolgált az 1914–1918-as
világháborúban, majd főfelügyelő lett a légipostánál, s velem
tartott az északi-sarki és az atlanti-óceáni repülésben. June, akit
vezérkari főnökké neveztem ki, velem együtt átrepülte a Déli-
sarkot. Bowlin másodpilóta tizenhat évig szolgált a
haditengerészetnél. Innes-Taylor Zeppelin léghajókkal vívott
párbajt London háborús éjszakáin, majd a kanadai rendőrség
kötelékében portyázott a Yukon folyó mentén. Siple, tudós és
szánvezető, Petersen, elsőrangú fényképész, rádiós és síző,
korábbi expedíciókon tettek bizonyságot képességeikről. Von der
Wall, aki szintén tengerész volt, átélte, milyen érzés, ha az embert
megtorpedózzák az Atlanti-óceánon. Bob Young szintén régi
harcos, nyugalmazott angol tengerésztiszt, részt vett a jütlandi
tengeri csatában. És Rawson, bár a legfiatalabb volt a csapatban,
mindent tudott négy antarktiszi utazás tapasztalatából. S voltak
még néhányan ilyenek.
Ezekre az emberekre aggodalom nélkül rábízhattam Little
America téli sorsát. Egyébként is a téli éjszaka rendszerint
csöndes. Nincsenek csapatok a terepen, az embereket teljesen
lefoglalják a tavaszi táborozások előkészületei. A hóvihartól és a
hidegtől biztonságban, új és sima kerékvágásban gördül az élet a
föld alatt. Azonkívül reméltem, hogy rádió révén elég közeli
kapcsolatban maradok velük.
Így tehát nem tartottam szükségesnek, hogy a Poulternak adott
néhány különleges utasításon kívül bonyolult intézkedéseket
tegyek. A táborhoz intézett utolsó, általános rendelkezésem,
amely elsősorban a parancsnoklás mikéntjét kívánta közölni, nem
egészen három gépelt oldalra terjedt. Egyszerű felszólítás volt,
hogy dolgozzanak szorgalmasan, takarékoskodjanak a
készletekkel, tartsák be a biztonsági szabályokat, és tiszteljék a
fegyelmet. Befejezésül ezt írtam:
„Ebben a táborban minden embernek joga van a méltányos és
igazságos bánásmódhoz, s a tiszteknek utasításuk van, hogy ezt
tartsák szem előtt. Bizonyos értelemben primitív életet élünk…
Nálunk nincsenek osztálykülönbségek, mint a civilizációban.
Little Americában nem számít, hogy valaki mi volt otthon. Aki
odahaza hibát követett el, annak itt alkalma nyílik jóvátenni, és itt
nem annyira az a tisztség számít, amit valaki betölt, hanem
inkább az, hogy becsületesen elvégzi-e munkáját, akármilyen
szerény feladat is az…”

Március 22-én reggel fejeztem be ezt a rendeletet, kevéssel azelőtt,

hogy elrepültem az előretolt támaszpontra. Nem volt annyi időm
sem, hogy kifüggesszem. Távozásom után valaki felolvasta a
legénységnek.
Noville, akivel együtt laktam, segített összecsomagolni kevés
személyes holmimat: néhány tucat könyvet, egy szextánst, egypár
finom kronométert, egy pompás és nagyon elegáns, prémes
repülőruhát, amellyel egy barátom ajándékozott meg,
borotválkozó-készletemet, gramofonlemez-albumomat, különféle
apróságokat. Semmiféle ünnepélyesség nem volt, már csak azért
sem, mert a Byrd-expedíciók sohasem adtak a formaságokra. A
szakács vidáman odakiáltotta:
– Ne felejtse el, tengernagy, hogy az előretolt támaszponton
nincsenek osztálykülönbségek!
Bowlin és Bailey már ott türelmetlenkedtek a Pilgrimben. A
motor, bár éppen az előbb töltötték fel meleg olajjal, rohamosan
hűlt ki; fagypont alatt 43 fok volt a hőmérséklet, és még egyre
süllyedt! Emlékszem, órámra pillantottam, amikor elhagytuk a
földet. Délelőtt 10 óra 35 perc volt. Bowlin, mintha megérezte
volna, hogy rossz a hangulatom, a gépet bedöntve kört írt le Little
America fölött, mielőtt derékszögben rátért volna a déli irányra.
Magamba véstem a kép minden részletét. Ha alkottam
életemben valami megfoghatót és páratlant, akkor az ez a
szétszórt, füstös, félig eltemetett város, amelynek Little America a
neve, s amely a Bálnaöböl keleti magaslatai alatt helyezkedett el.
Puszta látása is fölvidított. Az új „honfoglalás” munkája csaknem
befejeződött, emiatt nem kellett tovább nyugtalankodnom.
Futó pillantást vetettem észak felé, és ez meggyőzött arról, amit
már úgyis tudtam: hogy a Ross-tenger egészen a látóhatárig
befagyott, és így Little Americát nem fenyegeti a torlasz további
lemorzsolódásának semmiféle veszedelme. Az Amundsen-öblön
túl, ott, ahol a Bálna-öböl bekanyarodik, Little Americától dél felé
haladó vontatónyomot pillantottam meg; a torlasz fehér, szűzies
testén világosan látszottak a hernyótalp fodros lenyomatai.
Minden harmadik mérföldnél kis narancsszínű útjelző zászló
virított, és minden huszonötödik mérföldnél magas hótorony
emelkedett, csúcsában bambuszrúdon lengő nagy, narancssárga
lobogóval s a nyugati és keleti irányt jelző kis lándzsával. Itt voltak
azok a raktárak, ahol Innes-Taylor helyezett el készleteket a
tavaszi fő utakhoz. Ezek a jelzések, amelyek az Antarktiszon a
mérföldköveket és az út menti táblákat helyettesítik, az előretolt
támaszponthoz vezető utat mutatták.
Hatvanhét mérföld után Bowlin alacsonyra ereszkedett az
elsüllyedt Cletrac vontató fölé. Demas és Hill, akik még ott
gürcöltek a motoron, előbújtak a vászon védőlap mögül, és
integetéssel üdvözöltek. Nem sokkal később sötét folt tűnt fel a
látóhatáron, és azután sátrak fürtjévé alakult át. Ez volt az
előretolt támaszpont.

Ott, ahol az előretolt támaszpont elterült, a Ross-jégtorlasz

olyan lapos volt, mint a kansasi síkság. Körös-körül örökös
hótakaró, mely végül töretlen vonalban találkozott a látóhatárral.
A sivatag végtelensége uralkodott itt. A sátrak, vontatók, kutyák és
emberek zűrzavaros sokasága csak pontocskáknak tűnt a
határtalanban. Ismerős kép volt ez ugyan nekem, de csak akkor
vált ismerőssé, amikor megsejtettem, hogy mi vár rám.
Veszedelmes vállalkozás kezdetének küszöbén, azt hiszem, a
legfantáziátlanabb embert is el kell, hogy érje az a baljós pillanat,
amikor valahonnan előbújnak az utolsó bizonytalan, rossz
előjelek. Bármit is jelzett azonban ez az érzés, én elhessegettem
magamtól, mielőtt még a repülőgép sítalpai a havat érintették
volna.
Innes-Taylor és Siple jöttek elsőkként elém, hogy fogadjanak;
Bowlin pedig türelmetlenül indulni akart, nehogy a hideg leállítsa
a motort. Tizenöt perc múlva a levegőben volt a gép. A kipufogó
mögött hatalmas zászlóként lobogott a gép nyomában a pára még
akkor is, miután Bowlin már rég eltűnt a fénytelen, alacsonyan
járó napban.
– Hogy épül a kunyhó? – kérdeztem Siple-től.
– Lassan – felelte.
És amikor ránéztem, majd szemügyre vettem a köszöntésemre
érkező többieket is, megláttam, hogy arcuk sárga a fagyásoktól, s a
zubbony csuklyája mögé rejtett cserepes ajkukon szomorú mosoly
ül.
– Jól van mindenki? – kérdeztem.
– Mindenki, Black kivételével – felelte Innes-Taylor. – Kivan a
térde. Amennyiben hamar fel tudjuk állítani ezt a kunyhót, akkor
egy-két napon belül el szeretnék vonulni innen a csapatommal, ha
ön is egyetért ezzel.
– Majd meglátjuk – mondtam.
Ha nem is árulta el, tudtam, mi jár Innes-Taylor eszében, ő és
három embere – Paine, Ronne és Black – több mint három hete
vannak úton, 50 foknál nagyobb fagyokat szenvedtek el. Tudtam,
hogy eközben nehéz időkön estek át, különösen a hálózsákok
hibás villámzárjai miatt. A zsákok eljegesedtek. Néhány percnél
többet aludni egyfolytában majdnem lehetetlen volt, mert a
mozdulatlan fekvés biztos fagyhalál. Mivel a csapatra még ötnapos
utazás várt hazáig, Little Americába, megígértem Innes-
Taylornak, hogy nem tartom vissza őt tovább, mint ameddig
okvetlenül szükséges. Nemcsak az emberek érdekében, hanem a
sátrak körül kipányvázott két tucat kutya miatt is.
June hat emberrel és két vontatóval úton volt, valahol a Cletrac
felé. Így nyolcan álltunk rendelkezésre a támaszpont előkészítő
munkálataihoz: Innes-Taylor csoportja, én, továbbá Siple, Tinglof
és a vontatós csapatból Petersen. Mire megérkeztem, már kiásták
a tizenöt láb hosszú, tizenegy láb széles és nyolc láb mély gödröt,
amely éppen elég nagy volt ahhoz, hogy a kunyhó mindenestül
beleférjen. Ilyen módon a hóba süllyesztett kunyhót nem éri a szél
és a hófúvás, amely az áradás sebességével halmozódik fel minden
kiálló tárgyon.
Szerencsénkre a kunyhó gyors összeállításra volt tervezve.
Tinglof és Siple éppen lefektette a padlórészeket, amikor én
átvettem az irányítást. A falak beillesztése egyszerű feladat volt: a
megszámozott részeket a megfelelő helyre kellett beemelni,
azután összekapcsolni és összeszegezni. Mivel félős volt, hogy az
éjszaka folyamán hóvihar tör ki, és betemeti a gödröt,
megveszekedetten dolgoztunk. A hőmérséklet délután az 50-es
fokok alá süllyedt, s a lélegzetünktől állandóan köd gomolygott a
gödörben. Figyeltük egymás arcán a fagyás hullafehér foltjait.
– Kivirágzik az orra, Petersen – mondta valaki.
Petersen, aki eddig nem vett tudomást a veszélyről, ujjai
hegyével dörzsölgette az orrát, ám ujjai azonnal égni kezdtek,
mihelyt kikerültek a kesztyű melegéből: majd amikor megindult a
vér áramlása az érintett ponton, szúró fájdalmat érzett.
– Jézusom! – mondta, azután dolgozott tovább.
Akármilyen keményen dolgoztunk, délután öt órakor, amikor a
Déli-sark éjszakája ránk zuhant, a kunyhónak még nem volt
teteje. A hőmérő ekkor már 61 fokot mutatott a fagypont alatt.
Viharlámpa fényénél és primuszkályha melegénél dolgoztunk.
Aztán a fények elhaltak, mert megdermedt a petróleum, és
kezemben kialudt a zseblámpa, mert megfagyott az elem.
Sötétben maradtunk. Tinglof elbotorkált a raktárhoz, és előkotort
két benzinfáklyát, amelyeket June hagyott itt. Ezek gyér fényénél
és lángjuknak lábunkat érő melegénél folytattuk a munkát.
Kegyetlenséggel volt határos ez a kemény hajszolás, de amíg
nem volt fedél, nem fekhettünk le aludni. Tinglof kesztyűje
megtelt jéggel; amikor lehúzta kezéről, hogy beverjen egy szeget,
megláttam, hogy bőrét duzzadt sárga hólyagok borítják. Ugyanez
történt Siple-lel, amikor a kályhát összeállította. Mielőtt a
csavarokat meghúzta, rászorította kesztyűjét a fémre, hogy a pára
bele ne fagyjon; keze dagadt csomóvá formátlanodott, s láttam,
hogy a fájdalomtól minduntalan összeharapja ajkait, kezét be-
bedugja zubbonya alá, hogy testével melegítse át. Paine arca és
sisakja kemény jéggöröngynek látszott. Ronne ajka megrepedt és
vérzett. Valamennyien köhögtünk, nem a hidegtől, hanem a
metszően éles levegőtől, amelyet a megerőltetés folytán a
szokottnál mélyebben lélegzettünk be.
Nem túlzás azt mondani: embertelen munka volt. Kimásztam a
gödörből, hogy az egyik raktárból elhozzam a meteorológiai
fölszerelés néhány darabját. Mialatt a halomban turkáltam, orrom
és arcom megfagyott. Fölálltam egy pillanatra, és arcomat
kezdtem dörzsölgetni. A mélyedés fölött ijesztő kék fényt
pillantottam meg: a fáklyák füstje és a megfagyott pára úgy
gomolygott fölfelé a bizonytalan fényben, hogy az Isteni
színjátéknak arra a szörnyűségesen fagyos bugyrára kellett
gondolnom, amely Lucifer mellett nyílik az elveszett lelkek
számára. Mély, fájdalmas nyöszörgés hallatszott a sötétségből
Zubbonyom belső zsebéből előkotortam a villanylámpát.
Megnyomtam a kapcsolót: semmi sem történt, az elem
megfagyott benne. De riadt szemek tucatjai vettek körül, mohó
fénnyel villogtak – a farkaskutyák. A szívem majd meghasadt
értük: itt kell acéldróton kipányvázva ülniük és várakozniuk. Nem
tehettem értük semmit, csak megfogadtam magamban, hogy
Innes-Taylort, amint csak lehet, elküldöm északra.
A kunyhó egyetlen ajtaja úgy volt elhelyezve, hogy nyugatra
nézett. Ha jól emlékszem, ennek semmi célja nem volt, de a
gödröt úgy mélyítették le, hogy a kunyhónak nyugatra kellett
néznie. A mélyedést jóval nagyobbra ásták, hogy helyet
biztosítsanak annak, amit én „verandának” szerettem hívni. A
nyugati oldalon ugyanis a tető mintegy kétlábnyira kinyúlt a fal
fölött. Ez az előreálló rész biztosította a közlekedést az
alagutakhoz és a kiugró egyik sarkába épített csapóajtóhoz,
amelyhez létrával lehetett feljutni. Szabad talán azt állítanom,
hogy a bejárat ötletesen kettős elrendezésű volt. Ki lehetett nyitni,
ha felfelé tolták, ha pedig a hófúvás túlságosan vastagon rakódott
rá, két fapecek kihúzásával le lehetett ereszteni.
– Ide nézzen, tengernagy! – kiáltotta Czegka, amikor bemutatta
az ajtót, – Tolja fölfelé. Tolja lefelé. Nincs veszély, hogy a hóvihar
elevenen eltemeti.
Csaknem éjfél után egy óra volt és 53 fok hideg, amikor végre
biztonságosan állt a tető. A munka pokolian bonyolulttá vált, mert
több tetődarab megvetemedett, mialatt Little Americából
ideszállították. Az ajtó széleit rézsútosra készítették, hogy olyan
pontosan záródjék, akár egy hűtőszekrény, de ezúttal nem sikerült
egészen becsukni. (Az előretolt támaszponton töltött hét hónap
alatt egyetlenegyszer sem sikerült teljesen becsukni.) Aggódtam
amiatt is, hogy kiderült: rosszul számítottuk ki a gödör mélységét.
A tető nem volt egy vonalban a felszínnel, hanem jó kétlábnyira
kiállt. Ez kellemetlen hólerakódást idézhet elő. De késő bánat,
ebgondolat – nem törődtem vele.
Siple fölállította és begyújtotta a kályhát; és bár még sok idő
kellett ahhoz, hogy a hideget kiűzze a kalibából, valamennyien
levonultunk, hogy élvezzük azt a kis meleget, amit adott. A
legjobbkor! Innes-Taylor mellékesen megjegyezte, hogy azt hiszi,
fél lába megfagyott. Igazat mondott, azonnal láttuk, amint
lehúztuk lábától fókaprémmel bélelt csizmáját. Igyekeztem
fölmelegíteni azzal, hogy kezemmel finoman dörzsölgettem a
bőrét, de hasztalanul. Azt a babonát, hogy a fagyott felületet hóval
kell dörzsölni, nem fogadják el az Antarktiszon. Hatvan fok alatt a
hó olyan kemény, kristályos szerkezetű, hogy akár
csiszolópapírnak lehetne használni. Ezúttal azzal próbálkoztunk,
ami minden sarkutazó bevált módszere. Paine – azt hiszem, ő volt
– kigombolta ingét, és Innes-Taylor becsúsztatta lábát meleg
hasára. Tíz-tizenöt percig tartotta ott, míg csak a vérkeringés meg
nem indult, de olyan hasogató fájdalmak között, hogy Innes-
Taylor homlokáról csak úgy szakadt a verejték.

Miután Innes-Taylor, Paine és Ronne rendbe hozták saját

sátraikat, amelyeket a kunyhó tetejétől néhány yardnyira ütöttek
föl, ezen az éjszakán öten terítettük ki hálózsákunkat az előretolt
támaszpont padlóján. Abban a pillanatban, amint a tűz kialudt,
egy csapásra hideg lett.
– Meg fog fagyni ebben a dutyiban – szólt ki Petersen vidáman
a hálózsákjából.
De én laktam már a kunyhó falai között Little Americában, s az
ellenkező véleményen voltam: elég kellemes lesz benne, mihelyt a
falak átmelegednek. A kunyhó olyan aprólékos munkával készült,
akár egy óra. Bár 800 köbláb volt a térfogata, csak 1500 fontot
nyomott; a kunyhó és minden belevaló a lehető legkönnyebb volt,
hogy a szállítással ne legyen nehézség. A vázat és a padlót szép
fehér fenyőfa merevítette ki, a többi rész anyaga nagyrészt lemez.
A falak mindössze négy hüvelyk vastagok voltak. A külső és a
belső falat egyaránt két kéregpapírcsík közé fogott, fára dolgozott,
egynyolcad hüvelyk vastag, háromszoros lemez alkotta, s ezek
közét lazán kibélelték nyers gyapotra emlékeztető kapokszőr
szigetelővel. A belső falakra tűzbiztos zöld vászonszövet volt
szögezve. A mennyezetet és a falak felső részét fényes alumínium
borította, hogy visszaverje a fényt és a meleget. Czegka mindenre
gondolt. És ezen az éjszakán, amikor először aludtam az előretolt
támaszponton, minden okom megvolt, hogy elégedetten
gondoljak Tinglof művére.
Másnap reggel a vontatók dudájának bip-bip hangjára
ébredtünk, June és Demas visszatért a Cletrac rakományával.
Ahhoz képest, hogy az egész éjszakát a torlasz szabad ege alatt
töltötték, csodálatosan jó kedvük volt.
– Bámulatos – jegyezte meg az ifjú Joe Hill –, hogy mozgásban
lehet tartani ezeket az öreg tragacsokat még akkor is, ha
darabokra esnek szét!
– Arra gondol – vetette közbe Skinner –, hogy miként lehet újra
megindítani, ha megállt? Valahányszor bedöglik a motor, azt
hiszed, vége. De ha elég sokáig pofozod, kutya legyek, ha be nem
ugrik újra!
Bár tréfásan beszéltek, a közlés nyugtalanító volt. A visszatérés
Little Americába a legjobb esetben is nehéz lesz. A mostani
gyilkos hőmérséklet mellett műszaki bajok esetén az expedíció
személyzetének mintegy húsz százaléka megreked útközben –
ebbe nem bírtam belenyugodni. Csak rá kellett néznem az
emberekre, hogy elképzeljem, mit álltak ki. Ahogyan gyűrött,
fagyott, olaj pecsétekkel bemocskolt viharruhájuk a lábukat
csapdosta a szélben, olyanok voltak, mint a madárijesztők. A
kezük mindent elárult, különösen Demas és Hill keze. A fagyos
fém, amelyet állandóan fogdostak, megégette és összezsugorította
kezükön a húst, körmeik megfeketedtek és elgennyesedtek,
ragacsos sebeikből vér szivárgott.
June és Demas azonban bizakodók voltak.
 – Én nem aggódom – mondta Demas. – Ha elindulunk, egy
pihenőt tartva mind a három kocsit huszonnégy óra alatt
elvisszük little Americába.
Baj esetén sokféle segítség állt rendelkezésre Little Americában,
és Innes-Taylor csoportja elvisz mindent, ami szükséges.
Mindazonáltal a helyzet nem volt kedvemre való, mert ebben az
évszakban az Antarktiszon a biztonság és a súlyos
szerencsétlenség között csak hajszálnyi a távolság.
– Átkozottul hideg lesz az úton – mondtam. – Szeretném, ha
negyvennyolc órán belül mindnyájan elindulnának innen.
Tulajdonképpen már csak egy nagyobb munkát kellett
elvégezni: kivájni és készletekkel megrakni két tároló alagutat,
egyet a tüzelőanyagnak, egyet az élelmiszernek és egyéb vegyes
holminak. Az alagutakat párhuzamosra terveztük, s a veranda
ellenkező oldalán kezdődtek. Tizennégy ember közreműködésével
nem tartott sokáig a dolog. Mintegy harmincöt láb hosszú volt
mind a kettő, körülbelül három láb széles és olyan magas, hogy
kiegyenesedve járhassak bennük. Az élelmiszeres alagút a déli
oldalon volt. Ezt úgy csináltuk, hogy hó alatti aknát mélyítettünk,
amely fölött harmadfél láb vastag boltozatos hótetőt hagytunk. Itt
mindkét fal mentén rekeszekben állítottuk fel az élelmiszeres
ládákat, egymásra helyezve őket, felírásos oldalukkal a közép felé,
hogy azonnal lássam, mi van bennük. A folyosó túlsó végében
lyukat mélyítettünk illemhelyül, amely Petersen
megfogalmazásában a „nyitott gázvezeték” finom elnevezését
kapta. A másik alagútba kerültek a fűtőolajjal teli hordók,
amelyeket oldalt bevájt fülkékbe gurítottunk le. Mihelyt a hordók
a föld alatt voltak, befedtük az alagutat keresztlécekre fektetett
csomagolópapírral, és hótömböket tettünk rá nehezékül. A
megmaradt készleteket a nyíláson át lehánytuk a verandára.
Amikor az anyag a talajszint alá került, Siple-lel nyers számítást
végeztünk. A készlet változatossága csakugyan csodálatos volt:
350 gyertya, 10 doboz szilárd spiritusztabletta, 3 villamos
zseblámpa és 30 elem, 425 doboz (biztonsági és viasz-) gyufa, 2
petróleumlámpa, 1 háromszáz gyertyafényű benzin viharlámpa, 2
hálózsák (egy prémmel és egy pehellyel bélelt), 2 primuszfőző.
Továbbá egyetlen összehajtogatható szék, a vontatók nagylelkű
legénységétől kapott felfújható párnával, 9 tűzoltó bomba és 1
Pyrene tűzoltó készülék, 3 alumínium vödör, 2 mosdótál, 2 tükör,
1 naptár, 1 kis éghetetlen szőnyeg, 2 gyertyatartó, 2 söprűkefe
(kiverni a havat ruháimból), 3 tucat ceruza, 1 ötgallonos tartály
tele toalettpapírral, 400 papírszalvéta, 1 doboz rajzszög, 1
gumiszalag. Ezenkívül 960 ív írópapír, 3 doboz szappan és
szappanpehely, 1 termosz, 2 csomag játékkártya, 4 yard olajos
vászon, azbesztdarabok, 2 csomag fogvájó. Végül az
élelmiszerkészlethez nagyjából ez tartozott: 360 font hús, 792 font
zöldség, 73 font leves, 176 font cukrozott gyümölcs, 90 font
szárított gyümölcs, 56 font édesség, fél tonna különféle termék,
beleértve a szárított tésztaféléket is. Ezenkívül még sok egyéb is. *
Mialatt a többiek lázasan rakódtak az alagutakban és a
kunyhóban, Waite fölszerelte a rádió antennáját, amely kb. 200
láb hosszú volt, és négy darab íj láb magas bambuszrúdon lógott.
A délután derekán végzett ezzel, ekkor bekapcsolta a leadót és a
fölvevőt. Siple segítségével én magam elhelyeztem a rengeteg
meteorológiai készüléket.
– Atyaisten – jegyezte meg Dustin csökkenő lelkesedéssel –
mennyit kell bajlódnia ezekkel, hogy megtudja azt, amit nekem
állandóan mondogat a lábam: betyár hideg hely ez!
A második nap – március 23-a – befejeztével az előretolt
támaszpont látszólag készen állt arra, hogy megkezdje munkáját
mint a világ legdélibb fekvésű meteorológiai állomása. Ezen az
estén búcsúvacsorát adtunk az Innes-Taylor-csoportnak, amely
úgy tervezte, hogy reggel elindul észak felé. S mivel ez – úgy
**
Egy gallon: 4.5-4 liter; egy font: 49,36 dekagramm.
látszik – ünnepi alkalom volt, vendégeimnek sikerült
rábeszélniük, hogy áldozzam fel éléskamrám legválogatottabb
csemegéit: egy pulykát és egy pár tyúkot, amelyekkel Corey, a
jószívű élelmezési tiszt lepett meg, abban a hiszemben, hogy
szeretnék majd egyszer-kétszer ünnepet ülni. A hús olyan kemény
volt a fagytól, mint egy páncéllemez, de a vontatók legénysége
nem volt szívbajos, és fel volt készülve az ilyen eshetőségre:
benzinfáklyával olvasztották meg a pecsenyét.
A közfelkiáltással szakáccsá választott Innes-Taylor öt
primuszfőző fölött rendelkezett. Kilenc ember törökülésben ült a
padlón, öten állva ettek, akiknek már nem jutott ülőhely a
szobában. A kutyahajtók böfögéséből ítélve az étel meglehetősen
nagy változást jelentett étrendjükben a szárított húsból és
tengerészkétszersültből főzött levesek után, amelyeken már
csaknem egy hónapja éltek.
– Az a különbség, hogy ez mintha odatapadna az ember
bordáihoz – jegyezte meg Paine. – És harmadik repetául kiveszem
a nyakát, kapitány, ha ugyan nem a maga koszos ujját nézem
annak.

Kiderült, hogy elsiettük a dolgot a vacsorával. Az éjszaka folyamán

keleti szél kezdett sziszegni a hidegben, s mire fölkeltünk, hóvihar
lett belőle, ötven yardra sem lehetett látni, s mínusz 28 foknál a
szél oly élesen hasított, mint a borotva. Mivel utazásról szó sem
lehetett, Innes-Taylor úgy határozott, hogy még egy napig marad.
Ezen az éjszakán, ugyanúgy, mint az előzőn, tíz ember aludt
kunyhómban. Tinglof az asztal alatt nyújtózott el, Black
összegömbölyödött a kályha mögött, Waite fekvőhelyem alatt
terpeszkedett szét, June az egyik sarokban ülve aludt, a többiek
pedig hálózsákjukban úgy hevertek sorban a padlón, egyik faltól a
másikig, akár a múmiák. Sohasem felejtem el ezt az éjszakát.
Vendégeim horkolása ágyúdörgésnek beillett, úgyhogy végül
kénytelen voltam elhagyni a kunyhót. Fölmásztam, megnézni, mi
van a szánosokkal.
A hóvihar alábbhagyott, de a szél még erősen fújt, s
villanylámpám csak apró fénypontokat vetett a vastagon
felgyülemlett hóra. Az egyik oldalon sátorlapok csattogtak, mint
viharban a vizes vitorlák. Abba az irányba tapogatóztam, amíg
csak a sátrakhoz nem értem. Paine motyogott valamit álmában,
Innes-Taylor nyöszörgött, és elfordult a fénysugár elől, amikor az
szemébe szúrt, Ronne pedig egy igaz norvég mély álmát aludta.
Miközben feszesre húztam a kabátujjszerű bejáratot elzáró,
összeráncolódott szíjakat, valami arra kényszerített, hogy
fölegyenesedjem. A szél üvöltésébe reszketeg hang szólt bele.
Később fölerősödött, összehangolódott a viharral, de annál
élénkebben szólt, és több hangból tevődött össze. A kutyák.
Addig gázoltam a hóban, amíg rájuk találtam: három csapat,
párhuzamos sorokban, egymástól elkülönítve, a hóba mélyen
levert rudakhoz kötve. A kutyák megnyugodtak, amikor a sűrű
ködből előléptem. Talán mert látták, hogy vannak még emberi
lények, akik törődnek velük. Végigmentem a pányvasorokon,
lámpámat ide-oda villantva. Láttam, hogy minden kutya háttal a
szélnek gombóccá gömbölyödött össze, s pofáját hasához szorítja.
Hátuk mögött a hó fallá halmozódott föl. Irgalmatlan dolog volt,
hogy ilyen előrehaladott időszakban a torlaszon kellett lenniük.
De hát meg kellett várniuk, amíg az idő megjavul.
A szél elcsöndesedett, és egy pillanatra, amíg a hóförgeteg
alábbhagyott, éppen a fejem fölött, a tiszta égen megláttam a
csillagok sokaságát. Igen, jobbra fordul az idő. Ebben az esetben a
déli csoport reggel hazaindul.
Lehet, hogy Paine nagy vezérkutyája, Jack is sejtette ezt, mert
hirtelen talpra ugrott, lerázta hátáról a havat; aztán meghallottam
a kutyaszáncsapatot elindító, leírhatatlan kiáltást. Mind a
huszonnégy állat azon nyomban felpattant, és üvölteni kezdett. A
torlaszon bánatos vonítás kelt szárnyra, mely nem a
szomorúságtól, hanem inkább az éhségtől és a vágyódástól volt
bánatos. Bizony, lesz nagy rohanás reggel a szánokhoz.
Tiszta, csöndes, hideg vasárnapra ébredtünk 25-én.
– No, szépen be van temetve a kunyhó – közölte Tinglof,
miután kikémlelt az ajtónyíláson.
Egy láb vastag hóréteg feküdt a tetőn, és kevés fényt engedett át
a három mennyezeti ablakon. A hőmérő mínusz 48 fokot
mutatott, de Waite kijelentette:
– Piszokul hazudik.
Innes-Taylor végre elindult, és később a nap folyamán elindult
az egyik Citroënnal Demas, Hill és Skinner is, hogy még egy
kísérletet tegyenek a Cletrac megmentésére. June, Siple, Waite,
Petersen, Black és Dustin két vontatóval még az előretolt
támaszponton maradtak. De csak addig vesztegették az időt, míg
mindent szépen rendbe raktak. Waite a Little Americával való
rádió-összeköttetés utolsó próbáit végezte, Siple a kályhán
babrált. A meteorológiai készülékek már pörgették meséiket a
szélről és a hidegről, és végre hétfő délben ebéd közben June
tréfásan megjegyezte:
– No, most már igazán megcsináltunk mindent, amit kellett,
sőt az a gyanúm, sok olyat is, amit nem kellett; így hát azt hiszem,
ideje, hogy elpucoljunk.
A sarki jó modor szabályai szerint ilyen egyszerűen elintézte
azt a dolgot, amelyhez mi, többiek, sehogy sem találtuk meg az
alkalmas, semmitmondó kifejezéseket.
Az állva elfogyasztott ebéd után a vontatók legénysége azonnal
cihelődni kezdett. A hőmérő 64 fokot mutatott a fagypont alatt. A
hófúvás félig betemette mind a két járművet, és elég sokáig tartott
kiásásuk. És bár benzinfáklyával dolgoztunk a forgattyúsházakon,
és vászonfalakat húztunk az alvázak köré, hogy a meleg el ne
illanjon, még így is két óra hosszáig tartott, amíg a motorok
forogni kezdtek.
Délután öt órakor a csapat balszerencsésen indult el, mert két
óra múltán vánszorogva visszatért. Én a talajszint alatt voltam, ott
hallottam meg a havon keresztül a hernyótalpak zörgését.
Csúnyán megijedtem, mert kétségbeesetten kívántam már, hogy
úton legyenek Little America felé. De amikor megint megjelentek
a kalibában, és elmondták, mi történt, elismertem, hogy a
legokosabb megoldást választották. Három-négy mérföld
megtétele után June kocsiján befagyott a hűtő, és miközben
lecsavarta annak sapkáját, a felszökő víz leforrázta a kezét, a
többieké pedig megfagyott, miközben őt ápolták. Ezért
elhatározták, hogy visszatérnek, és a kunyhó melegében próbálják
meggyógyítani June kezét. A csapat egész éjszakára maradt;
ruhástul aludtak. A motorok egy pillanatra sem álltak le, Waite és
Dustin egész éjjel virrasztottak, hogy vigyázzanak rájuk.
– Ha hagyjátok leállni őket – mormogta Demas –, akkor itt
tölthetitek a telet.
Nem is gondoltam arra, hogy lefeküdjem aludni, hanem
megosztottam az éjjeli őrséget a két emberrel.
Szerdán, 28-án fényes délben a kocsik megint elindultak, s
ezúttal nem tértek vissza. Eltávozásuk bizonyos tekintetben olyan
szokványosan ment végbe, mint ahogyan a hétvégi vendégeket
búcsúztatják el, szinte siettetve. Ami fontos mondanivaló volt, azt
már rég elmondottuk. Egyetlen aggály gyötört, amióta elhagytam
Little Americát: attól tartottam, talán nem adtam elég határozott
utasítást arra, hogy abban az esetben, ha rádióm elnémulna, ne
kezdjenek miattam mentési kísérleteket. Most újból emlékezetébe
véstem ezt az előretolt támaszponton időző csapatnak.
– Nem nagyon értek a rádióhoz – mondtam. – Előfordulhat,
hogy rövid időre vagy akár végleg is megszakad az összeköttetés.
Ne törődjenek vele. Nem fontos, hogy mi lesz; gondoljanak arra,
mennyivel jobb helyzetben vagyok én ebben a kunyhóban, mint
amilyenben maguk lehetnek a torlaszon. És a legszigorúbban
megparancsolom, hogy ne jöjjenek értem előbb, csak egy
hónappal az után, hogy a nap visszatért. Megtanultam a torlaszt
tisztelve félni, nem akarom, hogy akármilyen tettem miatt a téli
sötétség idején veszélybe döntsék magukat.
S annak bizonyítására, hogy mindezt félreérthetetlenül
komolyan mondom, a lényeget még egyszer megismételtem,
mielőtt elindultak.
Siple és Waite hátramaradtak, amikor a többiek már fölszálltak
a vontatókra. Lehet, hogy mondani akartak valamit, de erre nem
került sor. Türelmetlen hang reccsent:
– Gyertek már, az isten szerelmére!
És erre előbb Siple, azután Waite is elsietett, miután
elmormoltak valami érthetetlen udvariasságot.

Álltam a csapóajtóban, és néztem a két Citroën távozását. Piros

kocsiszekrényük és kigömbölyödő vászontetejük derűs képet
mutatott. June egyenest északra tartott, a déli nap felé, amely
hatalmasra duzzadt, és olyan alacsonyan állt az égbolton, hogy
bízvást lenyugvó nap is lehetett volna. A hideg levegőben (50 fok
volt zéró alatt) a kipufogó gőze felhőként terjedt szét, mialatt a
keleti látóhatár nagy része elsötétedett.
Lementem, azzal a szándékkal, hogy a szélsebesség adataival
foglalkozom, de ez az elhatározás kissé önámítás volt, és nem is
sikerült egészen. Mert felnőttéletemnek talán ez volt az egyetlen
pillanata, amikor a teljes elszakítottság tudata fogott el. A kunyhó,
amely eddig tágasnak és kedélyesnek látszott, most egyáltalában
nem volt az. És mielőtt időm lett volna elszégyellni magamat,
felrohantam a kijárati létrán. Hogy miért, azt még most sem
tudom. Talán hogy még egy pillanatig lássak valamit, ami él és
mozog. Bár a kocsik már meglehetősen messzire jártak, még
hallhattam dudálásukat és a lánctalpak zörgését, mert ebben a
kristályos levegőben igen messzire száll a hang.
Figyeltem, amíg csak a zaj el nem halt, amíg csak az egyre
kisebbedő pontok végleg el nem tűntek a torlasz egy görbülete
mögött, ameddig csak látható volt a kipufogó elenyésző párája.
És ezzel az egész világ semmivé zsugorodott össze. A déli
égbolton, szemben a fogyatkozó nappal, az éjszaka már
rátelepedett a sarkra, és előreküldte kidudorodó árnyékát, amely
kékesfekete volt és olyan vészterhes, mint a viharos égbolt. A
délsarki fény első ideges villogásait láttam vajon? Nem voltam
benne biztos. Fagyott orrom és arcom leparancsolt, mielőtt elég
időm lett volna megállapítani. De miközben lemásztam a létrán,
biztos lettem valamiben, ami kellemetlenül megijesztett.
Mégpedig abban, hogy amikor a vontatósoknak segítettem
megrakni a szánokat, és elestem, megrándítottam a vállamat.
Pokolian fájt a jobb vállam.
Jó darabig álltam a kunyhóban, és vállamat nyomogattam.
„Komisz eset – korholtam magamat. – Itt állsz életed legnagyobb
feladata előtt, és akkor ostobán megnyomorítod magadat.”
Rettenetes volt ugyanis a rendetlenség. Az alagutakban a ládák és
az olajoshordók olyan összevisszaságban hevertek, hogy hetekig
kell dolgoznom, amíg rendbe teszem őket. A vontatósok felfogása
szerint ez példás rend lehetett, ők hozzáedződtek járműveik
félelmetes rendetlenségéhez, ezért odahaza csak úgy takarítottak,
hogy félrerúgták azt, ami útjukba került. Ameddig annyi hely volt
a szobában, hogy valahová le lehetett kuporodni, elégedettek
voltak. Jó, de én nem tudtam volna így élni az előretolt
támaszponton. Ám csak két váll állt rendelkezésemre az
emeléshez, s azoknak a fele most használhatatlanná vált.
De nem tehettem meg, hogy csak üldögéljek és búsuljak. Fél
karomat használva, ahogyan csak tudtam, nekiláttam saját
Augiász-istállóm kisöpréséhez. Úgy belemerültem a munkába,
hogy megfeledkeztem sajgó vállamról. Egyik óra a másik után
repült, s már éjfél is elmúlt, mire eszembe jutott, hogy
abbahagyjam. Csak annyi pihenőt tartottam, amíg egy kanna teát
főztem, és elrágtam néhány kétszersültet.
Bár az egész napi munkának nem sok látszatja volt, végre mégis
járhattam-kelhettem az alagutakban anélkül, hogy elbotlottam
volna tömött zsákokban, konzervdobozokban és bambusz
jelzőbotok kötegeiben. Holnap megkezdem a könyvek
kicsomagolását és a gyógyszerkészlet alkalmas helyen való
elrendezését. Később rendbe teszem az élelmiszert és a
fűtőanyagot az alagutakban – határoztam el. Mindent megelőző
legfontosabb kötelességem azonban az volt, hogy ügyeljek arra,
kifogástalanok legyenek a meteorológiai készülékek, amelyek ez
ideig szabályosan dolgoztak. Minden órában időt szakítottam
ellenőrzésükre; azt akartam, hogy ez a gyakorlat szokássá váljék
bennem. Titokban máris meleg tekintettel néztem rájuk, úgy,
mint jó barátokra.
Miután a napi munkával végeztem, megengedtem magamnak
azt a fényűzést, hogy számot vessek gondolataimmal. Jó
benyomásaim voltak. Úgy tűnt, biztos és megalapozott élet vár
rám egy akkora világban, ahol négyet léphettem egyik irányban és
hármat a másikban. Nem volt nagyon tágas világ. Az ágyam fölött
szegen lógó viharlámpa bágyadtan égett, a mennyezetre
függesztett porlasztói benzinlámpa egyetlen pontra sugározta
minden fényét, és az árnyékok mindent mélyebbnek mutattak. De
én kedveltem a félhomályt Mélységet adott a helyiségnek, és ily
módon mintha nagyobb lett volna birodalmam.
Az északi falhoz erősített ágyam mintegy három láb magasan
állott a padló fölött, és feje egy szintbe esett a keleti fallal. Az ágy
lábánál kis asztalon állt a regisztrálókészülék; forgódobból és
tollakból álló, üveg alá helyezett szerkezet, amely önműködően
jegyezte a szél irányát és sebességét aszerint, ahogyan a szélkakas
és a szélkerék félgömbjei jelezték, amelyekkel elektromos
összeköttetésben állott. Alatta kaptak helyet azok a szárazelemek,
amelyek a tollakat irányították, és a dobot forgatták. A szoba
ellenkező oldalán, a délkeleti sarokban háromszögletű polcon állt
a rádió adó- és vevőberendezés, és ennek a polcnak a széléhez volt
erősítve a leadó nyomógombja. A leadó ügyes szerkezetű, 50
wattos, öngerjesztett oszcillátor volt, amelyet maga Dyer állított
össze, és amelyhez 350 wattos, de csak 35 fontot nyomó,
benzinüzemű generátor szolgáltatta az áramot. A polc fölé került
egy kisebb állvány a szükségrádióval, amely kézi hajtású
generátorral ellátott két, 10 wattos leadóból állt, továbbá két kis
telepes vevőkészülék, mindegyik száz-száz órai használatra. Ezek
tartalék gépek voltak. Fölöttük még egy kisebb polcon a rádió
pótalkatrészei sorakoztak.
 Az ágy feje és a rádiósarok között a keleti fal csupa polcból
állott; hogy pontos legyek, hatból. Az alsón élelmiszert,
szerszámokat, könyveket és más mindenfélét halmoztam fel. A
legfelső polcon, jó magasan, készülékek és kronométerek kaptak
helyet; némelyiket gyapotba csomagoltam. A déli falba vert
szögeken lógtak és száradtak szélálló ruháim, prémes csizmáim,
zubbonyom és nadrágjaim. Ugyanennek a falnak a közepéhez
tolva állt egy élelmiszeres láda és azon – kopott, zöld dobozával –
egy hordozható gramofon. A délnyugati sarokban a padlóra
helyezett ládát jégszekrénynek neveztem el, mert akármit tettem
bele, ott helyben megfagyott. Egyebek közt itt tartottam akkor két
virginiasonkát, anyám küldeményét.
A kályha helye körülbelül egylábnyira volt a nyugati faltól,
nagyjából középen az ajtó és a hármas regisztráló között.
Közönséges, kettős tetejű, hajókon használatos szeneskályha volt,
azzal a különbséggel, hogy a rostély fölé kerek gázrózsát szerelve,
olajtüzelésű kályhává alakították át, és hozzákapcsoltak egy
háromgallonos tartályt. Stoddardoldat égett benne, amely a
kőolajtermékek rangsorában középütt van a petróleum és a
benzin között. Azért esett választásunk szén helyett folyékony
tüzelőanyagra, mert a szén, túl nagy terjedelme miatt, nehezen
szállítható.
A füstcső a kályhából egyenesen fölfelé indult ki, majd
kétlábnyira a mennyezet alatt elhajolt, és a fal mentén futott,
mígnem az ágy lába fölött levő nyíláson kibújt a szabadba. Azért
vezettük ilyen módon a szobán keresztül a csövet, mert azt hittük,
hogy így a radiátorral egyenlő értékű valamit kapunk. Ez az
elgondolás azonban otromba melléfogás volt. Két vagy három
csőrész elveszett az úton, valahol Little America és az előretolt
támaszpont között, az egyetlen tartalék darab pedig más méretű
volt, ezért üres ötgallonos bádogkannákat használtunk fel
csatlakozóul oly módon, hogy megfelelő nyílásokat vágtunk
beléjük. Remek ötlet volt, de az érintkezőhelyek nem záródtak
éppen légmentesen. Ettől az egyszerű, veszélytelennek látszó
fűtőberendezéstől függött életem és halálom. Veszélytelenül
egyszerű volt, de néhány hónappal később csaknem megölt. És
eljött az ideje, amikor csodálkoztam, hogyan is lehettem olyan
ostoba, hogy nem vettem észre azt, amit első pillanatra látnom
kellett volna.
A kunyhó fűtése és szellőztetése a legnagyobb problémák közé
tartozott. Little Americában, ahol a kunyhó hat hétig
„próbaüzemben” volt, Charlie Murphy és Siple, akik benne laktak,
egyaránt panaszkodtak, hogy rosszul lettek a füsttől. Ez intő jel
volt, mert az akkor a felszínen álló épület levegője sokkal inkább
cserélődött, mint ahogyan a talajszint alatt fog szellőződni.
örültünk, hogy idejében észrevettük a „bibit”, és új égőt
csináltattam a gépésszel. Egy hónapig laktam a kunyhóban Little
America területén, és ezalatt a kályha hibátlanul működött.
Petersent azonban az előretolt támaszponton töltött második
éjjelen fejfájás és hányinger gyötörte, miután túl hosszú ideig
tartózkodott a kunyhóban. Mivel azonban senki más nem
panaszkodott rosszullétről, úgy véltem, Petersennek talán a
gyomrával volt baja. Igaz, mindig volt a levegőben valamilyen
különös, émelyítő szag – az olajkályhák szokott szaga –, de ezzel
most jobban kellett volna törődni, mert ezt a rosszul illeszkedő
csőcsatlakozásokon kiszivárgó füst okozta.
Siple és én azonban tökéletesen bíztunk abban, hogy a
szellőztetőrendszer a füstnek minden veszedelmét kiküszöböli. A
beszívószerkezet U alakú cső volt, amelynek egyik vége mintegy
három és fél lábnyira magasodott a kunyhó teteje fölé. Az U-nak
ez az ága a nyugati fal külső oldalán lefelé tartott, egy darabig a
kunyhó alatt vezetett, majd a padlóban levő nyíláson keresztül
felérkezett a szobába. Az U belül levő szára, amelyet
négyszögletes, fa szigetelőoszlop fogott körül, egyenesen
emelkedett a szoba közepén,, és nyitott vége körülbelül
egylábnyira volt a mennyezettől. Az elképzelés az volt, hogy a
hideg levegő a gravitáció értelmében befolyik a kunyhóba, a
mennyezetnél összekeveredik a meleg levegővel, és természetes
keringés alakul ki. Máskülönben mozdulatlanul a padlón
helyezkednék el. Negyedfél hüvelyk vastag galvanizált cső
gondoskodott a használt levegő eltávolításáról, a mennyezetbe
fúrt lyukon át. Szerettem volna megnagyobbítani ezt a
kilélegzőnyílást, de nem mertem, mert eszembe jutott, hogy a
szélvihar szívóhatása mindig levegőt húz ki a kunyhóból, és talán
egyenesen behúzná a szoba belsejébe a kályha ártalmas füstjét.
Bár ebben a berendezésben lappangott szerencsétlenségemnek
csírája, első magányosan töltött napomon ennek még nem volt
látszatja. Ellenkezőleg, úgy láttam, hogy a cső jól húz. Amikor
végéhez illesztettem tenyeremet, érezhettem az állandó
légáramlást.

Éjfél után egy órakor, közvetlenül lefekvés előtt, fölmentem

körülnézni. Tiszta, szép volt az éjszaka. Számtalan csillag borította
az eget. Sohasem láttam még ilyen sokat. Csak föl kellett volna
nyúlnom, hogy a markomat teleszedjem csillogó kaviccsal.
Korábban óriási vörös hold kapaszkodott fel az égbolt északi
körnegyedére, de azóta eltűnt. Csillagok ragyogtak mindenfelé.
Tengerészégbolt – gondoltam –, amelyen a Dél Keresztje
parancsnokol, és lassan forognak a csillagképek. Nagyszerű érzés
volt ezt nézni. És mindez az enyém: a csillagok, a csillagképek,
még a Föld is, amint tengelye körül forog. Ha megfér egymással a
béke és a jókedv, akkor ez az, ami uralkodhatik az értelmen –
állapítottam meg első magányos éjszakámon.
Nem, itt nem lesz semmi baj! Az embernek nincs szüksége itt a
világra – semmiképpen sincs szüksége a közhelyszerű
megszokások és a szokványos biztonság világára. A torlasz –
amely olyan rideg, akár a platina – teljes világ; és én tiltott
területére eddig csak kevéssé hatoltam be. Semmi sem emelkedik
ki itt, kivéve a rádióantennát, a tizenkét láb magas szélmérő
oszlopot, amelynek tetején az ezüst szélkakas és az alumínium
szélkanalak forognak, és a hőmérő meg a légnyomásíró méhkas
alakú műszertartóját, a szellőzőcsöveket és a tető fölé kinyúló
kályhacsövet. Csak pár lépést kell tennem, hogy megérinthessem
valamennyit, és aki sötét éjszakán erre utazik, húsz yard
távolságból nem látna meg semmit. Hát nem elég ennyi?
Megvilágosodott előttem: a világ zűrzavarának felét az okozza,
hogy nem tudja, milyen kevésre van szüksége.
Ezen az éjszakán azonban nem éreztem tudatosan, hogy
megszabadultam a szokványos hangoktól és tevékenykedéstől.
Olyan módszeres voltam, mint bármelyik sokgyermekes
családapa, aki rendes szokásainak rabja. Elcsavartam a kályha
szelepét, és eloltottam a tüzet. Ezután levetkőztem, ruháimat a
székre fektettem. Emlékszem, magamban káromkodtam egyet,
amikor meztelen talpam a padlóhoz ért, és persze nagy sietve
lépdeltem át a szobán, hogy szellőzés végett kinyissam az ajtót,
azután beugrottam hálózsákomba, nehogy utolérjen a bezúduló
hideg légáramlat. A zsák, mint mindig, eleinte hideg volt a test
nyirkosságától. Mialatt arra vártam, hogy elviselhető
hőmérsékletre melegedjék föl, megmasszíroztam tiltakozó
váltamat, majd körültapogatóztam, nem felejtettem-e el
odakészíteni a zseblámpát arra az esetre, ha fel kell kelnem, s
azon járt eszem, hogy jól van-e családom, és hogy reggel mit kell
elintéznem. De legtöbbször a vontatók legénységére kellett
gondolnom, akik köztem ég Little America közt vannak valahol,
és önkéntelenül szemrehányást tettem magamnak, amiért ilyen
sokáig itt tartottam őket.
 Kószáló gondolataimba egyszerre csak ijesztő aggodalom
hasított. Bár az egész rakományt átnéztem, nem tudtam
visszaemlékezni arra, hogy valahol is láttam volna a
szakácskönyvet és az ébresztőórát.
– Jóságos isteni – kiáltottam föl, és csaknem kiugrasztott az
ágyból a vontatósok távozása óta hangosan kimondott első két szó
visszhangja.
Annyi tervezgetés, minden részlet megvizsgálása, ellenőrzés és
újabb ellenőrzés közben hogyan is feledkezhettünk meg erről a
két egyszerű, de pótolhatatlan darabról?! Megtudni, hogy hány
óra – ez nem volt probléma. Három kronométerem volt és egy
karórám. Csak az nyugtalanított, hogy az időjárás megfigyelésére
minden reggel nyolcra föl kell kelnem, ilyenkor, amikor közeledik
a téli éjszaka, és a napnak mind a huszonnégy órája csaknem
teljesen egyforma lesz.
Ami pedig a szakácskönyvet illeti, meglehetek nélküle is. Igen,
hogyne. De talán mégsem! Fölforgattam emlékezetemet, de nem
jutott eszembe, hogy egyetlenegyszer is megkíséreltem volna
valami nagyobb szabásút készíteni a konyhában, mint tojásos
sonkát vagy tábortűznél egy szelet húst, avagy szárított húsból egy
kis levest. A polgáriasuk, városlakó ember megszokta, hogy
kiszolgálják, és a kutató utazó is megszokta, hogy van tábori
szakács vagy legalább olyan valaki, akit annak tartanak.
Választhattam: vagy éhen halok, vagy lassan beleőrülök a szárított
tésztából és konzerv marhahúsból álló étrendbe. Hála az egeknek,
konzervnyitóban nem volt hiány. Corey legalább egy tucatot
adott, és ezek szanaszét hevertek a készletek között, nehogy
egyszerre vesszen el valamennyi.
Hát akkor – kérdeztem magamban – miért bátortalanítom
magamat apró szemrehányásokkal? A mai napig is elég sok baj
akadt. Eszembe jutott, hogy az illemhely kb. 35 lábnyira, az
élelmiszeres alagút végében van, de megnyugvással töltött el az a
tény, hogy veséim kifogástalanok.
 ÁPRILIS I.: A HARMADFÉL ISTEN

Négy és fél hónapig, ameddig egyedül dolgoztam az előretolt

támaszponton, eléggé részletes naplót vezettem. Lefekvés előtt
csaknem minden este nekiültem, és aprólékosan beszámoltam
róla, mit végeztem aznap. De ugyancsak meglepődtem és
elcsodálkoztam, amikor négy évvel később elolvastam a föl
jegyzéseket, és megállapítottam, hogy valójában nem sokat
vetettem papírra azokból az érzelmekből és körülményekből,
amelyek mindig az első néhány egyedül töltött naphoz
kapcsolódtak emlékezetemben.
Utólag derült ki, hogy sohasem volt nagyobb elfoglaltságom,
mint akkor. Bár nyolc óra előtt már fenn voltam, és éjfél előtt
ritkán kerültem ágyba, a nap csak feleolyan hosszúnak bizonyult,
mint amilyenre szükségem lett volna, hogy mindent elintézzek,
amit magam elé tűztem. A feladat kellős közepén a fáradt agynak
nem nagyon van türelme önéletrajzi jelentéktelenségekhez. Íme,
bizonyságul:

Március 29.

…Az elmúlt éjszaka, miután befejeztem az írást, a kályha alatt a

padlón egyre terjedő sötét foltot vettem észre. A tüzelőanyag
vezetékében szerencsétlen lyuk keletkezett Megijedtem a
tűzveszélytől, elzártam a kályhát, és pótcsövet kerestem
készleteim között. Nem találtam, s mérgelődtem emiatt, de végül
sikerült elzárni a rést a gyógyszeres ládából kikölcsönzött
ragasztószalaggal. Az eredmény: hajnali négyig fenn voltam,
nagyrészt istentelen hidegben, mert a tüzet eloltottam, a
hőmérséklet pedig 58 fok volt a nullpont alatt. Az egyik kezem
három ujjáról lenyúzta a bőrt a hideg fém.
(Később.) Mivel ma volt Robert Falcon Scott kapitány halálának
huszonkettedik évfordulója, újból elolvastam halhatatlan naplóját.
Ugyanezen a torlaszon, körülbelül az előretolt támaszpont
szélességi fokán halt meg. Úgy csodálom őt, mint kevés ember,
mert jól tudom, hogy mit élt át…

Március 30.

Nem lesz nyugtom addig, amíg meg nem tudom, hogy a vontatós
csoport szerencsésen megérkezett-e Little Americába.
Kárhoztatom magamat, hogy miért tartottam itt őket olyan
sokáig. Nos, a holnapután» tervezett rádiózás mindent kiderít.
Főként azzal foglalkoztam, hogy rendet teremtsek az
alagutakban, de nem nagyon sikerült a vállam miatt, amely nem
annyira a fájdalom, mint inkább használhatatlansága miatt
dühösít. Félelmetesen sok mindent kell még fölrakni. Egyelőre fél
kézzel csináltam, csípőmet használva forgótámasznak…

Március 31.

Keserves dolog volt vekker nélkül fölébredni. És rejtélyes ez, mert

bennem megvan az a képesség, hogy ha megrögzítem agyamban
azt az időpontot, amikor föl kell ébrednem, csaknem percnyi
pontossággal föl is ébredek. Ez a képesség velem született, és
nagyszerű szolgálatokat tett, amikor felolvasó körúton
száguldottam be az országot, és a másodpercek töredékére
kiszámított program szerint vágtattam a szállodákból a
vonatokhoz. De ez a képesség most egyszerűen eltűnt, talán azért,
mert túlságosan erőszakolom. Éjjel a hálózsákban így suttogok
magamhoz: „Fél nyolc. Fél nyolc. Ebben az időpontban fönn kell
lenned. Fél nyolc.” Mégis tökéletesen elaludtam – tegnap csaknem
egy órával, ma reggel fél órával.

Nem kellett sok idő, amíg rájöttem a következőre: ha egyáltalában

van valami, ami szabályozza azt az ütemet, amely szerint az
előretolt támaszponton élnem kell, akkor ez nem az időjárás,
hanem az időjárási műszerek. Nyolcat kellett állandóan
működésben tartanom. Az első a már említett regisztráló volt,
amely állandóan jegyezte a szél sebességét és irányát. Kilenc
szárazelem szolgáltatta az elektromos áramot a szélmérő rúd
tetejére szerelt szélkakasnak és a szélkanalaknak, amelyek bele
voltak kötve, míg a sárgaréz hengerre erősített papírlapot
óraszerkezet mozgatta, amelyet naponta felhúztam. A papír
vonalközei öt-öt perces időszaknak feleltek meg, és e vonalak
között két írótoll működött: egyik a szél sebességét, másik a szél
irányát képviselte, és rajzolta megszakítás nélkül, déltől másnap
délig.
További két készülék: a termográfok, amelyek a hőmérséklet
változásait örökítették meg. Az ún. belső hőmérsékletíró
meglehetősen új találmány volt, azzal az egyedülálló képességével,
hogy a kunyhón belül lehetett tartani. Az alkohollal megtöltött
fémcső kinyúlt a háztetőn; a csőben levő folyadék kiterjedése és
összehúzódása írótollat mozgatott föl és alá az óralapéhoz hasonló
beosztású forgó papírlapon, amely közvetlenül a tartalék rádió
fölött függött a falon. A papírlap, amelyen huszonnégy küllő
jelezte az órákat, és koncentrikus körök mutatták a fokokat,
huszonnégy óránként végzett egy fordulatot, és egészen mínusz
85 fokig írta az adatokat. A külső termográf szilárd kis készülék
volt, amelynek ugyanez volt a rendeltetése, csakhogy a tetőn levő
műszertartóban állott, és papírját csak hetenként kellett cserélni.
 Ezeken a készülékeken kívül volt barográfom a légnyomás
rögzítésére. Ezt bőrtasakba helyezve az élelmiszeres alagútban
tartottam. Volt továbbá a páratartalom mérésére szolgáló, emberi
hajszállal működő higrométerem (amely azonban hidegben nem
nagyon megbízható). Volt azonkívül minimumhőmérőm, amely a
legalacsonyabb hőmérsékletet rögzítette. Az ebben levő kicsiny tű
az alkohol összehúzódásakor lesüllyedt a csőben. Higany helyett
alkohol használatos, mert a higany mínusz 38,8 °C-nál megfagy,
míg a tiszta etilalkohol még mínusz 112 °C-nál is folyékony. Ez a
műszer ellenőrizte a hőmérőket. Helye a műszertartóban – négy
lábon álló, láda alakú építményben – volt, amely vállmagasságban
állott a kijárat mellett. Oldalait egyhüvelykes térközökkel lécek
határolták, hogy a levegő szabadon keringhessen benne, de a hó
be ne temesse.
Ha volt olyan elképzelésem, hogy saját házamban én vagyok az
úr, ez az ábránd hamarosan szertefoszlott. A műszerek voltak az
urak, nem én. Az a körülmény pedig, hogy nem nagyon ismertem
őket, csak még növelte alázatosságomat. A nappali időszaknak alig
volt olyan órája, amelynek egy részét ne szenteltem volna a
műszereknek vagy a velük kapcsolatos megfigyeléseknek.
Minden reggel pont nyolckor – és ugyanúgy megint este
nyolckor – föl kellett másznom a tetőre, hogy leolvassam és
fölírjam a legalacsonyabb hőmérsékletet, majd erősen megráztam
a hőmérőt, hogy a tű visszacsússzék a folyadékba. Ezután kb. öt
percig álltam a lejáratnál, és tanulmányoztam az égboltot, a
látóhatárt és a torlaszt; egy füzetbe följegyeztem, hány százalékos
a borultság, ködös vagy derült-e az égbolt, mekkora a
hólerakódás; följegyeztem továbbá a szél irányát és sebességét
(szemmel ellenőrizve a regisztrálót), valamint az időjárásra
vonatkozó minden különösebb érdekességet. Mindezeket az
adatokat kötelességemnek megfelelően rávezettem az Egyesült
Államok időjárásügyi hivatalának 1083. sz. űrlapjára.
 Mindennap tizenkét és egy óra között kicseréltem a regisztráló
és a belső hőmérő papírtekercsét. A tollakat és a táplálópárnákat
állandóan tintával kellett benedvesíteni, a termográf óralapját le
kellett csévélni. Minden hétfőn elvégeztem ugyanezt a munkát a
külső hőmérőn és a nedvességmérőn is.

Húsvét vasárnapján megérkezett április. Viharral és havazással

köszöntött be, délkeleti széllel, amely havat söpört magával, de
mire a nap leáldozott, a hőmérsékletet mínusz 48 fokról
felnyomta mínusz 25-re. Nem volt kellemes idő, de határozottan
melegnek számított a márciusi hidegek után.
Délelőtt tíz órakor próbáltam először rádiókapcsolatba lépni
Little Americával. Gyakorlatlanságomra való tekintettel az a
puszta tény, hogy ez sikerült – legalábbis igyekeztem magamat
megértetni –, határtalanul föllelkesített. Mert igazában semmiféle
lehetőség sem aggasztott annyira, mint annak a veszélye, hogy
megszakad rádió-összeköttetésem Little Americával. Nemcsak
magam miatt, hanem főként az expedíció miatt. Hiába adtam rá
parancsot, és hiába kaptam rá ígéretet, hogy megtartják, lelkem
mélyén tudtam, hogy egyiket sem fogják figyelembe venni, ha
Little America huzamosabb ideig nem hall rólam. Ha pedig Little
America cselekvésre szánja el magát, annak következménye
rettenetes tragédia lehet.
Mivel tisztában voltam azzal, hogy a kapcsolat megteremtése
mennyire rajtam múlik, nyomasztott az a gondolat, hogy esetleg
közönséges tudatlanság miatt vallok kudarcot. Dyer megmutatta,
hogyan kell megjavítani a készüléket, és Waite megtanított a
kezelésére, mégis, valahányszor ránéztem a csövek, vezetékek és
tekercsek tömkelegére, elszorult a szívem. A morzeábécét alig
ismertem. Little America szerencsére rádiótelefonon tudott szólni
hozzám. Így nem voltam kénytelen ügyes rádiósok pontokból és
vonalakból álló forró üdvözleteit „lefordítani”. De nekem a választ
pontokban és vonásokban kellett megadnom, és kételkedtem, fog-
e ez menni.
Két órával a megbeszélt időpont előtt készülődni kezdtem. A
benzinüzemű áramfejlesztő, amely a leadót árammal látta el, az
élelmiszeres alagútban volt, feleúton, egy bemélyedésben,
ahonnan hathüvelykes szellőzőcső vezetett a felszínre.
Kétségtelen, a motort nem járathatom a kunyhóban a benzinfüst
miatt. Behoztam a motort a szobába, hogy fémrészeinek hidege
fölengedjen, elhelyeztem a széken, a kályha közelében. Ott állt a
motor másfél órán át, és csöpögött róla a pára. Akkor aztán
megtöltöttem tankját benzin és kenőolaj keverékével, majd
siettem vissza a motorral a benyílóba, hogy beindítsam, mielőtt
kihűl.
Úgy gyújtottam be, mint egy külmotort, zsinór segítségével,
amelynek egyik végén fafogantyú volt, másik végére pedig csomót
kötöttek. A csomó belesimult a keskeny lendítőkerék
mélyedésébe, s miután a zsinórt néhányszor körültekertem a
korongon, erősen megrántottam, hogy beugrassam a motort. Ezen
a délelőttön az első rántásra beindult. Ekkor már csaknem tíz óra
volt, szedtem a lábamat, vissza a kunyhóba, hogy a megbeszélt
időre ott legyek.
A fölvevő 100 méteres hullámhosszra volt behangolva. Amikor
megcsavartam a gombot, a csövek felizzottak, és az állomásskála
jelzései azt mutatták, hogy minden úgy van, ahogyan lennie kell.
Mintegy öt percig vártam, hogy a csövek fölmelegedjenek.
Pontban tíz órakor, amikor felcsatoltam a fejhallgatót,
meghallottam, hogy Dyer tisztán, tagoltan ezt mondja:
– KFZ hívja KFY-t. Itt KFZ hívja KFY-t. Kérem, jelentkezzék!
Olyan izgatottan, mint a pilótanövendék, amikor először száll
föl egyedül, beléptem a leadóba, és kopogtatni kezdtem:
– OK KFZ. Minden rendben. Mi van az utazó csoportokkal?
 Vagy legalábbis ezt igyekeztem lekopogtatni. A pont-vonás
jelek olyan zavarosak és olyan idegenek voltak, akár a kínai ábécé,
s mire a mondat közepére értem, tökéletesen elfelejtettem, hogy
mit is akartam üzenni.
Ennek ellenére Charley Murphy egy pillanattal később közölte
a hírt, hogy mind az előretolt támaszpont legénysége, mind Innes-
Taylor csoportja szerencsésen Megérkezett Little Americába.
– Mindenki jól van – folytatta. Majd néhány észrevételt közölt,
azután megkérdezte: – Minden rendben van önnél?
Fölbátorodtam, és részletesebb választ adtam:
– Nagy, kemény munka. Szél itt harminc mérföld. Havazik.
Viharra számítok.
Murphy rögtön felelt:
– Itt még nincs havazás, de a keleti szélből hófúvás lesz.
Legfeljebb húsz percig voltunk összeköttetésben.
Megegyeztünk a beszélgetési napokban: vasárnap, kedden,
csütörtökön tíz órakor; ha pedig a szabályszerű időben
elmulasztjuk a beszélgetést, mindig egy nappal később
pótbeszélgetést tartunk, ugyanabban az órában. Mielőtt
bontottunk, Charley így szólt:
– Dyer kettes-alát ad első szereplésére, de szerintem jobb
osztályzatot érdemel.
Erre így vágtam vissza:
– Igenis, a világ legjobb rádiósa a 80. szélességi foktól délre!
Ezen az éjszakán ezt írtam naplómba:
„Attól a ténytől, hogy a vontatós csoport és Innes-Taylor
csoportja szerencsésen megérkezett Little Americába, úgy
föllelkesedtem, mint még soha. Nagyszerű hír volt. Hónapokig
tartó küzdelem és aggódás után, végre először, Little America
készen állt a télre, és ugyanúgy készen álltam én is. Ha mind a két
helyen józan eszünkre hallgatunk, akkor nem kell semmiféle kínos
dolognak bekövetkeznie. Szabadon értékelhetem saját
helyzetemet, és gyűjthetek tapasztalatokat, főként magamnak. E
pillanatban tisztábban látom, mint bármikor ezelőtt, hogy
mennyire vágyódtam valami ehhez hasonló után. Be kell
vallanom, hatalmas felszabadultságot érzek.”
Most egy ideig pihenhetek; ki fogom bírni a közeledő vihart
Hétfőn, 2-án valamivel erősbödött a szél, azután iránya keletire
változott. Kedden északira fordult, és kissé hevesebben fújt
Azután esett a légsúlymérő. Teljesen elbűvölten figyeltem a piros
vonalat mint süllyed a légsúlymérőn. Tizenhat óra alatt
kétharmad hüvelykkel zuhant lejjebb a légnyomás. Délután fél hat
körül a piros vonal már a papírcsík legszélén járt. A külső
barométer végül 706,63 Hgmm-re esett vissza. Otthon ez az érték
még a floridai nagy ítéletidőnél is kegyetlenebb hurrikánt jelentett
volna. A földrengető vihar minden baljós jele érezhető volt a
levegőben! A szél a tetőn fütyült. A szélmérő kanalainak kattogása
zúgássá erősödött. A szellőztetőcsövön hó szivárgott be, és hideg
halomba rakódott a padlón. Amikor fölmásztam az utolsó
megfigyelésre, a szél nyomása miatt alig bírtam fölemelni a
csapóajtót, és a hózápor olyan erővel nyomult be az üregbe, hogy
a lélegzetem is elállt.
De a barométer baljóslatai, mint magas szélességeken oly
gyakran, zavaros hazudozásnak bizonyultak. Amikor másnap
reggel a szélmérőre néztem, láttam, hogy a szél sebessége az
éjszaka folyamán nem emelkedett óránként 35 mérföld fölé.
Szerdán, 4-én még fújt a szél, de a barométer már emelkedett.
Ezen a napon észrevettem, hogy az élelmiszeres alagút teteje
roskadozik a felgyülemlett hó súlya alatt. A tartólécek között a
vászontető benyomódott, és két léc már eltörött.
Féltem, hogy az egész alagút beomlik, és béna karommal
képtelen lennék kiásni a következő hóviharig, ezért ahogyan csak
tudtam, ládákkal és ócska gerendákkal alátámasztottam a
mennyezetet. A szél elülését követő hideg az új, könnyű
hópihékből hamarosan szilárd hidat fog építeni az alagút fölé.
Siettetni akartam ezt a folyamatot, ezért órákat töltöttem azzal,
hogy havat olvasztottam a kályhán, azután a vizet fölvittem, és
rálocsoltam a gyönge pontokra.
Mínusz 14 °C volt a hőmérséklet, ami határozottan meleg
érzetét kelthette volna az 50 °C-os hidegek után, amelyeket
márciusban megszoktam. A szél azonban csontig hasított, orrom
és arcom megkeményedett a fagyásoktól.
Ezen a napon nem ettem meleg ételt, mert inkább állandóan
havat olvasztottam a tűzhelyen. Éjszaka kimerült emberként
bújtam az ágyba.

Április 5.

Amikor ma fölébredtem, a szél hangjáról megállapítottam, hogy

ereje alábbhagyott, noha még mindig szállingóztak hópihék a
kivezető szellőzőcsövön át és a kályhacső mellett. Gyorsan
felöltöztem, és siettem föl a létrán, hogy elvégezzem a nyolcórai
megfigyelést. De amikor ép váltammal föl akartam nyomni a
csapóajtót, az nem engedett. Még félálomban, a hidegtől mereven,
minden erőmmel nyomtam továbbra is. De a falap meg se
moccant. Eszembe jutott a szellemes kettős működés
különlegessége, kirángattam a tartócsapokat, és lefelé próbáltam
húzni. De ez sem vezetett eredményre. Sőt nem mozdult az ajtó
akkor sem, amikor a létráról leugorva rácsimpaszkodtam, bal
kezemmel kapaszkodva a fogantyúba. Komoly volt a helyzet.
Abbahagytam a küszködést, és lerogytam a veranda padlójára.
Zsibbadt érzékszerveimen áthatolt a gondolat: fogoly vagy! Kettős
működésű csapóajtód ellenére igazi fogoly vagy!
A villany zseblámpa zsinóron a nyakamba vetve mindig nálam
volt, annak a fényénél találtam a veranda rendetlenségében egy
hosszú, ócska gerendát. Ép karommal löktem, a másikkal
irányoztam, és így függőleges faltörő kosként használtam a rudat.
Tizenöt-húsz percnyi kemény döngetés elég volt ahhoz, hogy
kissé meglazuljon az ajtó. A létrának támaszkodtam, és hátamat
nekivetettem az ajtólapnak, így végre sikerült akkora nyílást
kiékelnem, hogy keresztülfurakodhattam rajta. Amikor azután a
felszínen voltam, hamar megállapítottam, mi volt a baj. Előző nap,
mialatt az élelmiszeres alagútban dolgoztam, elég sokáig nyitva
hagytam a kunyhó ajtaját. A meleg levegő nyilvánvalóan
megolvasztotta a havat a nyílás körül; amikor azután nem jött
több meleg, a hó megolvadt teteje szilárd jéggé keményedett, és
elzárta az ajtót.
Mindazonáltal nemcsak a jég volt hibás. Nem kevesebb, mint
két és fél láb hó rakódott le a csapóajtóra. Ez a felhalmozódás,
mint megállapítottam, a szellőzőcső és a műszertartó mögött
képződött, mert ezek keleti szélben a csapóajtóhoz viszonyítva
széloldalon álltak. Ezenkívül megfigyeltem még azt is, hogy mivel
a kunyhó nincs teljesen lesüllyesztve, kemény hóból vastag kéreg
képződik lassanként a tető fölött. Minthogy a csapóajtó a kunyhó
nyugati oldalán volt, a hófúvás zöme természetesen arra irányult,
mert az mindig a kiálló tárgy szélárnyékában mozog, akár a hajó
nyomvize.

Amikor éppen nem foglaltak le megfigyeléseim, egész nap vágtam,

ástam és fűrészeltem a kiálló halmot, azon igyekezve, hogy
kiegyengessem a kunyhó körül a felszínt. A nap kellemesnek
indult, de a fáradt szél még egész hófelhőket sodort magával, én
pedig nem akartam még egyszer átesni a tegnapi tapasztalatokon.
Kedvenc ajtóm kudarca figyelmeztetett, hogy – hasonló
veszedelmek elhárítására – szükségem van még egy kijáratra. Sőt
már ki is terveltem ilyet, és a hóvihar ideje alatt időnként
dolgoztam is rajta.
Az volt az elképzelésem, hogy a nyugat felé haladó élelmiszeres
alagútban oldalnyílást török, és derékszögben új folyosót
mélyítek, déli irányban. Az irányt alapos tanulmányozás után
választottam meg. Tapasztalatból tudtam, hogy az Antarktiszon a
keleti szél az uralkodó, a keleti szelek erősek, havat hoznak,
hófúvást okoznak. Minthogy képtelen voltam megakadályozni azt,
hogy a kályhacső, a szellőzőcső, a műszertartó és maga a kunyhó
szélárnyékában és ennek folytán az élelmiszeres és a
tüzelőanyagos folyosó fölött ne keletkezzék hótorlasz, az ésszerű
védekezés az volt, hogy egy harmadik alagutat kivezetek a
hófúvásos zóna alól. Ez sem ad ugyan még teljes biztonságot, mert
bármikor jöhet északi vagy déli szél, és új hóbuckákat építhet föl
derékszögben azokra, amelyek már lerakodtak. A hóbuckák, úgy
látszik, egymást táplálják és hizlalják. Különös dolog, de
havazásból valójában kevéssé gyarapodnak a hóhegyek. A
legtöbbet a szél hozza-viszi magával; bizony, ha az Empire State
Building felhőkarcolója az Antarktiszon állna, esetleg betemetné a
hófúvás.
Az élelmiszeres alagútnak körülbelül a közepén kezdtem el az
új vágat építését, pontosan szemközt azzal a benyílóval, amelyben
a rádió áramfejlesztő motorja állott. Harminc-harmincöt láb
hosszúnak kellett lennie, mintegy hat láb magasnak és négy láb
szélesnek. Úgy terveztem, hogy a felszín alatt két-három láb
mélységben vezetem, túlsó végében azután kis aknát készítek,
amely egylábnyira megközelíti a felszínt. Ezt a vékony kérget át
lehet majd lyukasztani, ha a másik kijárat betemetődik. Ámde –
úgy láttam – naponta legfeljebb csak egylábnyit haladhatok az
építéssel. „Még egy láb is kemény munkát kíván – közli naplóm –,
mert csak bal karomat tudom használni. Tömböket fűrészelek ki,
azután elviszem a nyíláshoz, ott fölhúzom a felszínre, fölrakom
egy kis kéziszánkóra, és szélirányban elszállítom némi távolságra.”
Hacsak nem hallottak valamit arról, hogy milyen jellegű az
Antarktisz hava, alaposan elcsodálkozhatnak azon a közlésen,
hogy tömböket fűrészeltem ki belőle. A torlasz hava – hacsak nem
tömörödött össze, de nem annyira a melegtől, mint inkább a
hidegtől – olyan, mint a homokkő. Kemény és törékeny. Nem
lehet belőle hólabdát csinálni. Ha dörzsölik, apró gömböcskékre
omlik szét. Színe a legfehérebb fehér, amit valaha láttak. Nyoma
sincs benne a jég simaságának és átlátszóságának. Ha a hideg
összefagyasztotta a frissen esett hó kristályait, akkor sétálhatnak
rajta anélkül, hogy lábnyomot hagynának maguk után. Ilyenkor a
síléc kormányozhatatlanul csúszik, akár a sima gleccserjégen. Az
ilyenfajta havat nem lehet lapátolni. A lapát, ha a jéghez ér,
csengő hangot ad, úgy, mint a sziklán. Én két láb hosszú
kézifűrészt használtam. Ezzel vágtam ki a hatalmas tömböket,
amelyeket azután lapáttal jól szét lehetett hasítani, szép
egyenesek voltak a törésvonalak, s a törmelékkel könnyű volt
bánni.
Valójában a vészkijáró alagút nem volt távoli eshetőségekkel
számoló, hiábavaló erőfeszítés. Ebből kaptam vízutánpótlást. Nem
kellett mást tennem, csak a vizesvödör méreteinek megfelelő
nagyságú tömböt kifűrészelni, s aztán a verandán felhalmozni
úgy, mint az ölfát. Csakhogy a hóolvasztás utálatos kínlódással
járt. Gyűlöltem ezt a munkát. Tíz liter hóból alig két liter
csöpögött ki, miután több óra hosszat állt a kályhán. A vizesvödör
szinte sohasem jött le a kályháról, és mert ott volt, másnak kevés
hely jutott rajta. Gyűlölni kezdtem kormos-fekete, horpadt
oldalát, telhetetlen és feneketlen, örökké tátogó száját; és egyszer,
amikor felborult, és a padlóra loccsantottam a vacsorához gyűjtött
vizet, felszabadultan a szoba túlsó sarkába rúgtam a vödröt.
Amikor pedig lehajoltam, hogy fölemeljem, megláttam
arckifejezésemet a borotválkozótükörben. Vigyorogtam.

Április 6.

Meglehetősen jól alszom, ami áldás. De még mindig nem tudok

akkor fölébredni, amikor akarok; ma reggel háromnegyed órát
vesztettem, s ez bosszantó. Nem tudom, miért szűnt meg ez a
képességem. Szeretném valahogyan visszaszerezni. Ha itt lesz a
hosszú éjszaka, a világosság nem fog fölébreszteni.
A mennyezeti ablakokról letisztogatom a havat, hogy
élvezhessem a kevés maradék nappali világosságot. De mind a
három a legtöbbször be van fagyva. Amikor a hőmérséklet a
mennyezetnél a fagypont fölé emelkedik, a fagy fölenged, és a
lehulló cseppektől kis jég. oszlopok keletkeznek a padlón, ahol
mindig hideg van. Hőmérővel ellenőriztem: ha leülök, lábam
szintvonalán a hőmérséklet körülbelül 5–15 fokkal kevesebb, mint
a fejemnél…

Április 7.

A hathónapos nap lassan halódik, és a sötétség nagyon finoman

ereszkedik alá. A nap még délben is csak átmérőjének
néhányszorosával emelkedik a látóhatár fölé. Hideg és homályos.
Még legnagyobb ereje sem ad elég fényt ahhoz, hogy árnyékot
vessen. A szürke égen temetés mélabúja leng. Élet és halál közötti
időszak ez. Ilyennek látja majd a halódó világot az utolsó ember.

Április 8.

Áprilisnak ez az első fele úgy elszaladt, mintha kergették volna.

Mindenféle apró munka kötött le. A vészkijárat alagútja mellett a
legnehezebb feladat volt: rendet rakni az élelmiszeres és az
üzemanyagos alagútban. Ez a két párhuzamos folyosó, mint
ismeretes, a verandából indult ki, és a kettőt három láb vastag
hófal választotta el egymástól. Mind a kettő olyan sötét volt, mint
a börtön, csak viharlámpa vagy zseblámpa fényénél dolgozhattam
bennük. A mesterséges világítástól azonban izgalmas fényhatások
keletkeztek. A vászontetőről lecsüngő jégcsapok úgy ragyogtak,
mint a gyertyatartók, a falakon pedig éles kék nedvesség csillogott.
Az üzemanyagos alagútban négy darab kéthektós
petróleumhordó állt, amelyek egyenként mintegy 500 fontot
nyomtak. Mindegyik külön benyílóba került. Ezenkívül 15
hektoliter Stoddard-keverékem volt a kályhához, s volt továbbá az
alagút legvégében, két nagy tartályban mintegy 400 liter
benzinem a rádió áramfejlesztőjéhez. Eltekintve attól, hogy a
hordók mind egyenesen álltak, nehogy a dugónál szivárgás
keletkezzék, a hely olykor francia borospincére emlékeztetett,
különösen amikor a lámpa előtt állva árnyékom ide-oda
imbolygott.
Egészen más jellegű hely volt az élelmiszeres alagút, amely
pontosan az ajtóval szemben nyílt. Itt maguk az élelmiszeres
ládák alkották a falakat. Ha valamire szükségem volt, egyszerűen
csak vésővel ki kellett feszítenem az oldalát, a kiürült ládát pedig
helyén hagytam, hogy állandó falat alkosson. Itt az zavart, hogy a
ládákat teljesen találomra halmozták föl. A fal imitt-amott
kidülledt, a bab jóvátehetetlenül összekeveredett a
húskonzervekkel, a paradicsomlével és a vegyes tartalmú ládákkal,
s a tető beroskadt. Mindez bántotta növekvő rendérzékemet.
Szabad időmben nekiláttam, hogy az egész összevisszaságot
átrendezzem.
Eszembe sem jutott, hogy hajszoljam a munkát. Ha a sarkvidék
megtanított valamire, az a valami a türelem volt. Egy óránál
tovább ritkán foglalkoztam ugyanazzal a dologgal, inkább valami
máshoz fogtam hozzá. Ezzel a módszerrel elértem, hogy minden
fontos munkaterületen mindennap fel tudtam mutatni némi kis
haladást, és ugyanakkor elkerültem azt, hogy ráunjak valamire.
Sikerült változatossá tennem azt az életformát, amely alapjában
véve egyhangú volt.

Időnként úgy éreztem, hogy én vagyok a jégkorszakból utolsónak

megmaradt élőlény, és azokkal a silány szerszámokkal igyekszem
fenntartani életemet, amelyeket egy kényelmes, mérsékelt
éghajlatú világtól örököltem.
A hideg furcsa dolgokat művel. A fagypont alatt 45 fokon a
villany zseblámpa kialszik a kezedben, 48 foknál megfagy a
petróleum, és a kiszáradt kanócon éhen hal a láng. Mínusz 51-nél a
gumi törékennyé válik. Emlékszem, egy napon elszakadt
kezemben az antenna drótja, amikor meghajlítottam, hogy újra
bekössem az áramkörbe. A mínusz 51 fokos hideg felkutatja a
szerszámban az utolsó, mikroszkopikus nagyságú olajcseppet is,
és megállítja a készüléket.
A legcsekélyebb szélben hallod, mint fagy meg elszálló
lélegzeted, miközben olyan hangot ad, mint egy kínai tűzijáték-
rakéta. Ugyanez az eset a hajnali dérrel is, amely burkolatot von
minden kiálló tárgyra. Ha pedig túl erősen dolgozol, és túl mélyen
veszel lélegzetet, úgy fogod érezni, hogy ég a tüdőd.
A hideg – még az áprilisi, aránylag mérsékelt hideg is – sok
gondot okozott. A gyógyszeres ládában megfagyott a novokain, és
szétvetette üvegtubusát. Ugyanez történt a tűzoltó bomba vegyi
anyagaival is. Két paradicsomleveses ládában megrepedtek az
üvegek. Valahányszor élelmiszerkonzervet hoztam be a kunyhóba,
egy álló napig a kályha közelében kellett tartanom, amíg
megolvadt Nagyon hideg napokon a petróleum és a Stoddard-
keverék olyan nyúlós lett, mint a hengerolaj; mély gödröt ástam az
alagút fenekén, abba tettem edényemet, hogy meghosszabbítsam
a csepegési távolságot a szívócsőnek használt gumivezetékben.
 A fagyott hó állandóan lerakódott a szélkakas és a szélkanalak
elektromos csatlakozásain. Volt nap, amelyen kétszer-háromszor
is fölmásztam a húsz láb magas szélmérő oszlopra, hogy
megtisztogassam a csatlakozásokat. Keserves munka volt ez,
különösen viharos éjszakákon. Összefont lábaimmal tartottam
magamat a vékony oszlopon, karjaimat átkulcsoltam a keresztfán,
és így szabaddá tett két kezemmel igyekeztem, kés segítségével,
tisztára kaparni a csatlakozóhelyeket de ugyanekkor tartanom
kellett a zseblámpát is, hogy lássak. Világrekordot állítottam fel
hidegben zászlórúdon való fakíri üldögélésben. Mire lejöttem az
oszlopról, legtöbbször elfagyott az ujjam, ujjhegyen, orrom vagy
arcom.
Reggel mindig fagyos hideg volt a kunyhóban. Nyitott ajtónál
aludtam. Amikor fölkeltem, a belső hőmérséklet (a felszíni
időjárástól függően) mínusz 30–40 fok körül volt. Ahol az éjszaka
folyamán lélegzetem lecsapódott, ott fagyréteg keletkezett a
hálózsákon. Harisnyám és cipőm olyan kemény volt a ráfagyott
kipárolgástól, hogy két kezemmel meg kellett dolgoznom, mielőtt
felhúzhattam. Ágyam fölött szegen lógott egy pár selyemkesztyű,
hogy rögtön a kezem ügyében legyen. De még ennek védőburka
alatt is csíptek és égtek ujjaim, amikor megérintettem a lámpát és
a kályhát, hogy begyújtsak. Ujjaim hegyéről lefoszlott a régi bőr,
az új pedig egy ideig elviselhetetlenül érzékeny volt.
Akadt tehát bajom elég. Egyiket-másikat saját ügyetlenségem
idézte elő. Eleinte sok időt vesztegettem az időjárási műszerekre.
A tintavonalak rémségesen pacássá váltak, a tollak ragacsossá
lettek, és a szerkezet minden ok és értelem nélkül megakadt. De –
így vagy úgy – rendszerint kiagyaltam a baj orvosszerét. Rájöttem,
hogyan kell a tintát glicerinnel meghígítani, és ezzel a befagyástól
megóvni, és hogyan kell az olajat benzinnel leszedni a készülékről,
azután a kényes részeket bedörzsölni grafitporral, amely nem
olyan érzékeny a hidegre.
 Bár „utolérhetetlen zseninek” játszottam meg magamat,
valójában egyáltalában nem voltam ügyes. Az előretolt
támaszponton készített ételeim nagy része nem állta volna ki a
kapitányi szemlét. Tengerészkifejezéssel élve: ételeim általában
nem voltak egyebek „kotyvaléknál”.
Tiszt létemre megint meg kellett szoknom a kézi munkát.
Igényeim nagyon szerények voltak. Megint a Tengerészeti
Akadémia diákja lettem, s rettegtem a „harmadfél istent”. Ő volt a
hajszálon múló átcsúszás istene, akit Tecumseh indián törzsfőnök
szelleme személyesített meg, s akinek szobrára mi,
tengerészkadétok, áldozati filléreket ajánlottunk fel, mielőtt
vizsgázni mentünk. Akadémiai értékeléssel az, amit én főzés terén
műveltem az előretolt támaszponton, egymaga elég lett volna
ahhoz, hogy megbuktassanak és eltanácsoljanak.
A reggeli nem számított. Ritkán fogyasztottam reggelire mást,
mint teát és korpás búzalisztből készült kétszersültet. Az ebédet
szokás szerint konzervdobozok szolgáltatták: legtöbbször
paradicsomlé volt, eszkimó-kétszersült, gyakran hideg hús vagy
hal – vagy marhahús vagy nyelv vagy szardínia. Ezeket mesterien
készítettem el. De a vacsora – a sarkutazó napjának megérdemelt
fénypontja, szóval a meleg étkezés, amely elé fokozódó
várakozással tekint a fázó és éhes férfiú –, ez az étkezés jó ideig
mindennap kudarcba fulladt.
Csak be kell hunynom szememet, hogy újból eszembe jusson a
konyhai szerencsétlenségek sorozata. Hallgassák meg azt, amelyet
naplóm „A kukoricaliszt-katasztrófa” elnevezéssel örökített meg.
A főzőedénybe annyi lisztet tettem, amennyi egy szerény adagnak
látszott, kevés vizet öntöttem hozzá, azután a tűzhelyre tettem
főni. Ebből az egyszerű összetételből hidrafejű szörnyeteg
született. Az anyag dagadni kezdett, majd összeesett, újra
megdagadt, és újra összeesett, félelmetes szuszogás és szortyogás
közepette. Teljesen gyanútlanul vizet öntöttem rá, majd még vizet
és még több vizet. Mire a lábas kitört, mint a Vezúv. A kezem
ügyébe eső összes fazék és lábas nem volt elegendő ahhoz, hogy
magába fogadja a kiáradó kukoricalisztet. Ráfolyt a tűzhelyre.
Felfröcskölt a mennyezetre. Tetőtől talpig ellepett engem. Ha nem
szánom el magamat határozott cselekvésre, talán belefulladok a
kukoricalisztbe. Kesztyűs kézzel megragadtam az edényt,
kiugrottam az ajtón, és gátfutó-remekléssel elrohantam vele az
élelmiszeres alagút végébe. Ott gyilkos aranylávaként folytatta
kiáradását, mígnem végül a kráter befagyott.

Előfordultak más, hasonló balesetek is. Ott volt például „Az

április 10-i száraz limabab-katasztrófa”. („Csodálatos – tudósít
józan hangon a napló –, milyen sok vizet képes felszívni a
limabab, és milyen sokáig tart, amíg megfő. Vacsora idejére már
annyi, félig megfőtt limababom volt, amennyivel egy hajó utasai
jóllakhattak volna.”)
 Első pudingom akkorákat ugrott késem alatt, mint egy
gumilabda. A palacsintát vésővel kellett lekaparni a serpenyőről.
(„És ezt művelted te, az az ember, aki ezer bankettot ültél végig” –
szól a napló április 12-i, vádoló hangú följegyzése.) Rettegtem a
bankettoktól, mielőtt az előretolt támaszpontra utaztam volna, és
reszketek azóta megint. De április sötét óráiban vájkáltam
emlékezetemben, hogy fölidézzem, milyenek is voltak. De
mindössze csak egy filészeletre tudtam visszaemlékezni, amely
fűszeres volt és olyan barna, mint egy öreg lovassági csizma,
továbbá tengeri rákra, háromszögletű pirított kenyéren felszolgált
galambra és mártásos salátába csomagolt csirkeaprólékra.
Mindezek magasan fölötte álltak az én éléstáram egyszerű
eledeleinek.
Kísérleteim eredményeképpen a kunyhó megtelt csípős, égett
szagokkal, s a lábasokat borzalmasan ragadós üledékek lepték el.
De annak ellenére, hogy a szakácskönyv elveszett, az eredmény
nem volt teljes csőd. Elhatároztam, hogy egy utolsó kísérletet
teszek: fogtam a megmaradt csirkét, két napig szegre akasztva
puhítottam a kályha fölött, azután sóval és borssal fűszerezve, egy
álló napig főztem, végül föltálaltam. A leves, ez a váratlan
melléktermék, pompásan ízlett; ezen az éjszakán felbontottam
egy üveg almabort, és ráköszöntöttem Escofier-ra, a világhírű
francia konyhaművészre.

Április ily módon haladt tovább. Minden éjjel – a nap utolsó

tervszerű cselekedeteként – a nagy falinaptáron áthúztam egy
újabb számot. És minden reggel első dolgom volt, hogy
ellenőrizzem a naptárt, nem feledkeztem-e meg erről.
Fölöttem halódott a nappal, az éjszaka készült a helyébe
nyomulni. Amióta február végén a nap lefelé indult az égbolt
magasában végzett huszonnégy órás körözéséből, minden este
valamivel korábban nyugodott le, és másnap reggel valamicskével
később kelt föl. Most, amikor ezen a szélességi fokon már csak
nem egészen két hétig lesz napfény, csupán hatalmas gömb volt a
nap, amely alig tudott fölemelkedni a látóhatárról. Néhány óra
hosszat gurult ott, ködtől homályos arccal, azután nem sokkal
délidő után északon eltűnt a szem elől. Észrevettem, hogy úgy
nézek utána, mint akit a kedvese hagy el.

Április 9.

…Éppen most (reggel 9-kor) különös látványban volt részem.

Először tüzes gömbnek látszott, amely kisebb és vörösebb volt a
napnál. Nem tudtam rájönni, mi lehet. Lementem tábori
messzelátómért, majd tovább figyeltem. A jelenség mélyvörösről
ezüstszínűre változott, és egyszer-másszor elhalványodott.
Csodálatos volt, hogy eleinte milyen nagynak látszott. Hosszú
tanulmányozás után végre megállapítottam, hogy négy tündöklő
csillag áll függőlegesen, közvetlenül egymás alatt. Ámde talán
mégsem négy csillag volt, hanem csak egy és annak háromszoros
tükörképe a hókristályokon…

Április 12.

…Kristálytiszta idő volt, a hőmérő 18 fokot mutatott a fagypont

alatt, bőrt égető déli szél fütyült. Napról napra apad a fény az
égbolton. A sötétségnek a Déli-sark felől előnyomuló viharkék
kidudorodása most délben csaknem fejem fölé ért. Ma reggel
körülbelül fél tízkor kelt föl a nap, de valójában egy pillanatra sem
hagyta el a látóhatár szélét. Nagy volt, piros és ünnepélyes, két és
fél óra hosszat úgy gurult a torlasz peremén, mint egy kerék;
délben azután a napkelte utolérte a napnyugtát. További két és fél
órán át gurult még a látóhatáron a nap, azután fokozatosan
süllyedt, s végül nem maradt más a helyén, csak vérvörös izzás. Az
egész úgy hatott, mint amikor napfogyatkozást látunk. Földöntúli
félhomály áradt szét a torlaszon, amelyet egy hatalmas gödörből
kitörő lángok gyújtottak föl. A hó megolvadt festékként fénylett.
Odahaza megszoktam, hogy a nap keleten szinte egyenesen
felszökken a magasba, fejünk fölött keresztülvág az égbolton,
végül meredek vonalban lehanyatlik a nyugati látóhatárra. Itt a
nap egészen más szabályok szerint közlekedik. Szélsőséges az
élete. Tavasszal először délben kel föl, utoljára éjfélkor. Mint a
tengeri apály és dagály, naponta emelkedik és süllyed másfél
hónapon át. Akkor azután négy és fél hónapig sohasem nyugszik
le, és sohasem halad át közvetlenül a fejünk fölött, hanem a
látóhatár tájékán gurul, csaknem vele párhuzamosan, és sohasem
emelkedik magasabbra 33,5 foknál. Négy és fél hónapig
egyáltalában nem kel föl, ellenben fokozatosan süllyed a látóhatár
alatt, és csak miután 13,5 fok mélységet ért el, kezd emelkedni
újból. Ehhez az időszakhoz közeledem most, ez az az időszak,
amikor a nappal mintha visszatartaná lélegzetét.

A sarki éjszakának ez a közeledése nem az a látványos vágta,

aminek némelyek képzelik. A nappalnak nincs átmenet nélküli
elválasztófala, az éjszaka nem zuhan le hirtelen. Inkább a
fokozatos terjedés hatását kelti, hasonlít a megállás nélkül dagadó
árra. A sötétség, mint a dagály, mindennap egy kissé
továbbnyomul, és egy kicsit tovább marad; ugyanakkor a
nappalból, mint egy elöntött tengerpartból, valamivel kevesebb
marad, míg végül teljesen ellepi az ár.
A szemlélő nyomát sem látja sietségnek. Ellenkezőleg, azt érzi,
hogy valami kiszámíthatatlanul fontos dolog megy végbe,
határtalan türelemmel. A nappal távozása fokozatos folyamat,
amelyet a félhomály beavatkozása szabályoz. Fölnézel, eltűnt. De
nem teljesen. A nap tovább szórja a nappal halvány és derengő
utánzatát. Haladását nyomon követheted abban, ahogyan a fény
elfogy, mialatt a nap a látóhatár alatt folytatja körútját.
Ezek a legjobb pillanatok, olyan pillanatok, amikor az
elhanyagolt érzékek ismét finom érzékenységre tesznek szert.
Állasz a torlaszon, s csak egyszerűen nézel, hallgatsz és érzel. A
reggel talán megmérhetetlen, kínzó köddel érkezett, amelyben
láthatatlan rögökön botlasz el, és nem létező akadályok miatt
térsz el irányodtól, apró bambusz irányjelzőkre támaszkodol,
amelyek a ködben telefonpózna nagyságúnak látszanak. Ilyenkor
megesküdnék, hogy a műszertartó akkora, mint egy óceánjáró.
Egy ilyen napon a csupasz északnyugati égbolton szemem
láttára megelevenedett a leggyönyörűbb torlaszparti táj, amit
valaha is láttam, minden apró részletével és több ezer láb magas
szikláival. Kétségtelenül délibáb volt. De valaki, aki még nem
látott ilyet, letette volna az esküt, hogy mindez valóság.
Délután lehet olyan tiszta az idő, hogy nem mersz zajt ütni,
nehogy a kép darabokra essék szét. Egy ilyen napon láttam, hogy
az égbolt törött serlegként darabokra repedt, és a szivárvány
színeiben játszó, szabálytalan részecskékre esett szét:
jégkristályok hullottak alá a nap tányérja előtt.
És egyszer arany felhőszakadásban karcsú platinaoszlop
emelkedett föl a látóhatárról, és letörölte a nap korongját, majd
egy másik fényes árnyék vonult el vízszintesen a nap előtt, és
szabályszerű keresztet alkotott vele. Hirtelen két, zöld és sárga
színű nap szökkent a kereszt két karjának két végéhez.
Melléknapok voltak, a leglátványosabb fénytörési jelenségek.
Ennél szebb nincs a földön.

Április 14.

…Napi sétámat délután négykor végeztem el. A nap lebukott a

látóhatár alá, és végtelen kékség – soha és sehol még nem látott
gazdagságú kékség – folyt szét, és oltott ki mindent, a napnyugta
pislákoló zsarátnokát kivéve.
Nyugati irányban, a zenit felemagasságában a Venus volt
látható soha el nem halványuló, ragyogó gyémántként; vele
szemben, a keleti égbolton fényes csillag pislogott – mintha a
Venus volna – a kék tengerben. Északkeleten egy ezüstszürke
kígyó lüktetett és reszketett finoman. A torlasz fehérsége
helyenként tompa platinára emlékeztetett. Előkelő és csalékony
volt minden. Tompa színek, és csak néhány szín; kevés ékszer,
egyszerű elrendezés. De mindez együtt mesteri alkotás jeleit
mutatta.
Megálltam, hogy hallgassam a csöndet. Lélegzetem, amint
elhagyta ajkamat, kristályosodva úszott a suttogásnál gyengébb
szellőben. A szélkakas a Déli-sark felé mutatott. A szélkanalak
hirtelen abbahagyták lassú forgásukat, mert a hideg megölte a
szellőt. Megfagyott lélegzetem felhőként lebegett fejem fölött.
A nappal haldoklott, az éjszaka születőben volt – de nagy
békességgel. Itt a kozmosz súlytalan folyamatai és erői,
harmonikus és hangtalan erői dolgoztak. Micsoda harmónia
uralkodott! Az szólt a csöndből: finom ritmus, egy tökéletes
akkord zengése, talán a szférák zenéje.
Elég volt felfogni ezt a ritmust, és egy pillanat alatt magam is
hozzá tartoztam. Abban a másodpercben éreztem: kétségtelen,
hogy az ember egy a világmindenséggel. A világmindenség
kozmosz, és nem káosz: az ember ugyanolyan jogon része ennek a
kozmosznak, mint a nappal és az éjszaka.
 ÁPRILIS II.: AZ ÉJSZAKA

Két óra hosszat főztem limababot a rendelkezésemre álló

legforróbb vízben. Most kilenc óra van, és a bab még mindig
kőkemény. A nagy főzőkanálra mondom, hogy ha az egész
éjszakám rámegy is, megtalálom a bab puhulási pontját.
…Ma reggel ismét rádióztam Little Americával. Miként a
korábbi két eset, ez is nagyobbfajta művelet volt. Pokolian
nehézzé teszi az ügyet az a tény, hogy nem vagyok ura a
morzeábécének. Jóllehet a társalgási ábécét odatűztem a billentyű
közelében az asztalra, kétségbeejtően nehéz pontokból és
vonásokból álló szavakban gondolkoznom. Hüvelyk- és
mutatóujjam rendkívül ügyetlenül dolgozik a billegtetőn.
Ezért a következőket agyaltam ki. Mialatt az áramfejlesztő a
kályhán melegszik, leülök az asztalhoz, és egy ív papirosra leírom
a kigondolt üzenetet. Azután függőlegesen, kínai módra, leírom a
papírra egyik betűt a másik alá, majd minden egyes betű mellé
odarajzolom a megfelelő pontokat és vonásokat. Ez nagyszerű,
ameddig így megy. A baj akkor következik be, amikor Murphy
tesz föl egy-két kérdést az expedíció dolgairól, vagy másvalaki
csak éppen társalogni kíván velem. Ilyenkor dühöngeni kezdek,
akár a dadogó ember, akit kényszerzubbonyba kötve hallgatnak
ki: nem tud a száján hangokat kiadni, de nem tud a kezével
mutogatni sem. Ámde Dyer valahogyan lépést tartott velem – a
gépészet mellett, úgy látszik, gondolatot olvasni is megtanult…
Első kérdésem ma ez volt:
– Hogy van Ken Rawson?
 Charley Murphy jött a készülékhez, és közölte, hogy Rawson
torka még aggodalomra ad okot. Ettől eltekintve mindenki jól érzi
magát Little Americában.
Charley összefoglalót adott a Little America-i időjárásról és –
mint ahogyan előre sejtettük – ott átlagban 8–10 fokkal van
melegebb, mint itt.
Igazán megnyugtató érzés volt ilyen módon beszélgetni Little
Americával, mégis szívem mélyén azt kívántam, hogy bárcsak ne
lenne rádióm. Mert a rádió olyan helyekkel kapcsol össze, ahol
beszédeket gyártanak, és összeköt a külvilág zaklatásával. Én
magam, hála az egeknek, nem tudok rádiózni. És nem is akarok
hangot továbbítani; sőt mi több, nincs olyan sok üzemanyagom az
áramfejlesztő számára, hogy hosszú üzeneteket küldhetnék.
Charley Murphynek lesz rá gondja, hogy barátaim megértsék, mi a
helyzet. De tudom, egy napon merő kíváncsiságból elfog majd a
kísértés, hogy megkérdezzem, mi a helyzet az értékpapírtőzsdén,
és hogy mi van Washingtonban. És – bizonytalan anyagi
helyzetemre való tekintettel – talán bármilyen hír nyugtalanságot
és elégedetlenséget fog előidézni bennem.
A beszélgetés után megállapítottam, hogy az áramfejlesztő
fülkéjében a meleg gáz lecsapódása következtében a szellőzőcső
félig megtelt jéggel, és fojtogató füst tölti be az alagutat. Jóllehet
ez egyáltalában nincs kedvemre, nem látok módot a baj
kiküszöbölésére. A hőmérséklet ma a zéró alatt 45 és 50 fok között
váltakozott.

Április 17.

Nevezetes nap. Megtaláltam a szakácskönyvet! A hajózási

műszerekkel és mindenféle limlommal telt, házilag készült zsákot
kutattam át, és ott találtam meg a becses könyvet, ma korán
reggel. Akkorát rikkantottam örömömben, hogy szinte
megijesztettem magamat. Eszembe jutott, hogy húsz nap óta
először hagyta el hang az ajkamat.
Nem volt még partra vetett könyv, amelyet hajótörött
mohóbban böngészett volna át. Sajnálattal kell közölnöm
azonban, hogy a könyv nem világosította meg a főzés összes
misztériumát. Nem mondta meg például, mit kell tenni, hogy a
palacsinta ne ragadjon oda a serpenyőhöz. Igénybe vettem tehát a
rádió kínálta lehetőséget, és ma megkérdeztem Charley Murphyt,
van-e valaki a táborban, aki válaszolni tud erre a kérdésre. A
serpenyő bezsírozása nem használ, jelentettem ki. Charley rögtön
válaszolt.
– Megfogott – mondta. – Én még soha életemben nem főztem
semmit. Talán jobb lenne, ha más étrendre térne át.
– Kérdezze meg a szakácsot – betűztem le fáradságosan.
– Dick, ha éhen hal is – felelte barátom –, ezt nem bízhatom
arra a főzőkanál-forgató matrózra.
– Kérdezzen meg valakit – makacskodtam.
– Tudja mit – mondta Charley –, üzenetet küldök Oscarnak, a
New York-i Waldorf-Astoria-szálló híres szakácsának. Ilyen
komoly dologért nem vállalhatjuk egyedül a kockázatot.
(Tizennégy nap múlva, úgy, ahogy megígérte, Charley nevetve
felolvasta a rádióban magának Oscarnak a tanulmányát, amelynek
lényege az volt, hogy a serpenyőt meg kell vajazni. Ekkor feladtam
a küzdelmet, és továbbra is vésőt használtam.)
Még egy fontos esemény történt ma. A nap végleg eltávozott.
Délben kikukkantott a látóhatár fölött, azután sietős mozgással
végleg eltűnt. Nincs rám különösebb hatással a nap elvesztése, és
még csak nem is irigylem Little America lakóit, amiért náluk
észrevehetően rövidebb a téli éjszaka. Elgondolkoztam, hogy
miért van ez így, s arra a meggyőződésre jutottam, hogy a hosszú
készülődési idő – a sokáig időző félhomály, az éjszakák
hosszabbodása – hozzászoktatott a változás hangulatához. „Ha
nem veszítenéd el a napot – szóltam magamhoz –, az nagyon
komoly gondokat okozna neked, mert azt jelentené, hogy a Föld
tengelye helytelen irányba mutat, és az egész Naprendszer
ámokfutó lett.”

Április 18.

Ma több óra hosszat dolgoztam odafönn, egyengettem a havat, és

eltávolítottam a vészkijáró alagút hótömbjeit. Egyszer elcsúsztam,
és erősen megütöttem beteg vállamat; fájt, mint a fene. Munka
közben egy ideig szuszogtam, és ezalatt alighanem fagy érte
tüdőmet, mert ma éjjel a lélegzéstől égő fájdalmat éreztem. A
hőmérséklet 51 fokra szállt le a nulla alá. Lámpám megfagyott és
kialudt, amikor utolsó ellenőrző utamra fölmentem… Ma reggel a
szokottnál több jeget találtam a kályhacsőben. Valamit csinálnom
kell vele. A jég hihetetlenül kemény volt. Sokáig tartott, amíg
kivertem a csőből.

Egy vagy két nappal később, miután közben alaposan

átgondoltam a légcsere teljes problémáját, elhatároztam, hogy a
szoba közepéről máshova helyezem át a szellőztető csövét.
Ennek az U alakú vezetéknek, mint ismeretes, egyik karja
mintegy háromlábnyira nyúlt a tető fölé, a kunyhó külső oldalán
vezetett lefelé, a padló alá kanyarodott, és a nehezebb, friss
levegőt egy faoszlopba foglalt felszálló cső vezette be a kunyhóba,
csaknem föl a mennyezetig. Bár ez az elrendezés jónak ígérkezett,
egyhavi próba meggyőzött arról, hogy módosítani kell. Először is
azért, mert az oszlop folyton útban volt. A kunyhó kellős közepén
állott. Nekimentem nem egyszer, hanem százszor.
Ez azonban csak kellemetlenség. Fő kifogásom az volt, hogy a
készülék nem töltötte be rendeltetését. Reggel úgy terült el a
hideg a helyiségben, mint a sűrű folyadék. Kora délután, mire a
kályha átmelegedett, fejemet meleg levegő vette körül, a padló és
a sarkok azonban jéghidegek maradtak. Egyenlítői forróságból
egy-két lépéssel sarki hidegbe jutottam. Azt akartam, hogy a
hőmérséklet – ha lehetséges – egyenletesebben oszoljék meg, de
mindennél fontosabb kívánságom volt, hogy sok levegő jusson a
helyiségbe.
Úgy képzeltem, hogy meg fog javulni a levegő keringése, ha a
cső kivezető ágát közelebb viszem a kályhához; a csőben így
fölmelegszik a levegő, ennek folytán vákuumhatás keletkezik, és
ez több levegőt juttat majd a kunyhóba. Mivel nem voltak
csatlakozócsöveim, továbbá kalapácson, fűrészen meg
csavarkulcson kívül nem volt más szerszámom, jó ideig törtem a
fejemet, hogyan tudnám ezt megcsinálni.
Végül igen egyszerű módon oldottam meg a kérdést.
Lebontottam a faoszlopot a benne levő csővel együtt, a
faburkolatból lefűrészeltem hét hüvelyk magas darabot, és ezt
rászögeztem a padló közepén levő nyílásra. A fakeretre
rászögeztem egy vastag vászondarabot, ezzel ládává alakítottam
át. Ezután a láda oldalába beleeresztettem egy csodarabot, amely a
padló fölött az ágy lábához vezetett. Itt egy üres benzinkannát
alakítottam át második csatlakoztatóvá oly módon, hogy egyik
oldalába és a tetejébe lyukat fúrtam. A kanna tetejére csőtartót
illesztettem, s innen a cső felső részét a kályhacső vízszintes
szakasza mellett vezettem föl a mennyezet közelébe.
Csak hajnali három órára készültem el a munkával. Bár az
eredmény aligha volt új lépés a levegőszabályozás technikájában,
mégis észrevehetően megjavította a levegőcserét. A nyílás fölé
tartott selyempapír meggyőzően remegett. És most, hogy a csúf
oszlop eltűnt a szoba közepéről, a kunyhó kétszer akkorának
látszott. Ám a győzelem nem volt teljes: ezután nem mentem
ugyan neki a csőnek, de folyton elbotlottam benne. A kibővült
mozgási lehetőség azonban egyenértékű kárpótlást jelentett.
Másnap reggel, amikor fölébredtem, a belső hőmérséklet 35 fok
volt a zéró alatt. A berendezés igazán elég jól működött.

Bár a nappal megszűnt, még félhomály időzött a nap nyomában.

Délben az északi látóhatáron továbbra is heves piros, sárga és zöld
színű kitörések voltak láthatók. Délidő előtt is, után is több órán
át dolgozhattam és járhattam a torlaszon lámpafény nélkül. De a
reggel és a délután olyan sötét volt, mint az éjszaka; és rájöttem,
hogy a sötétség éppoly észrevehetetlenül szabályozza napi
munkámat, mint ahogyan azelőtt a napfény szabályozta.
Az időjárási észlelésen kívül most mindennap ötször meg
kellett figyelnem a sarki fényt is. Ez a munka reggel 10-kor, majd 1,
4 és 7 órakor, végül utoljára este 10-kor volt esedékes. A sarki fény
különböző bonyolult alakzatokban jelenik meg, amelyeket
sugárnak, ívnek, függönynek, szalagnak és koronának nevezünk. A
nyílásban állva azonosítottam a látvány szerkezetét, és
följegyeztem az egyéb fontos adatokat, például a fény
középpontjának és széleinek kiterjedését és valószínű magasságát.
Ezeket az adatokat külön könyvbe írtam föl, és a délsarki fényre
vonatkozó észleleteket, ugyanúgy, mint az időjárási
megfigyeléseket, időpont szerint egyeztetik majd a Little
Americában ugyanakkor végzett megfigyelésekkel, hogy azután az
összefüggésekre következtethessenek.
Az a nap, amely ilyen módon részekre van darabolva, sohasem
lehet hosszú. Amíg meg nem szoktam, életem túlterhelt,
összefüggéstelen, apró töredékekből állott, amelyeket csak ritkán
sikerült összeillesztenem.
Mármost én mindig afféle rendetlen ember voltam, akit a
hangulat erősen befolyásolt, s aki a legfurcsább időpontokban
dolgoztam. Rendszertelen életmódom káros hatással volt azokra,
akik kénytelenek voltak velem együtt élni.
 A felfedező otthona egyben hivatala is, toborzóirodája,
főhadiszállása és titkos központi raktára. Az én lakásom
valamennyi expedícióm fölszerelési és leszerelési központja is volt.
A telefon állandóan szólt. Az emberek úgy jöttek-mentek benne,
mint az utcán. Prémes csizmák, hálózsákok, húsporminták és
naptájolók hevertek összevissza a nappaliban, a hálóban, a
kamrákban – tulajdonképpen minden zugban, ahol helyet
találtam elhelyezésükhöz. Az étkezésekre sohasem került sor
rendes idejükben, mert papa (1) távolsági telefonbeszélgetést
folytatott, vagy (2) egy régi hajós bajtárssal anekdotázott, vagy (3)
beszámoló előadásra készült, vagy (4) éppen indulóban volt
valahová.
Ha visszagondolok arra, mi ment ott végbe, még ma is
csodálkozom, hogyan is sikerült feleségemnek négy olyan remek
gyermeket nevelnie, mint amilyenek a mieink, akik mind értik a
maguk dolgát, és mind olyan rendesek, amilyen az apjuk szinte
sohasem volt. Mert ez történt, tekintet nélkül arra a szertelen
emberre, aki a Brimmer út 9. számú házban ki és be járkált. Igaz,
sokszor mondtam a gyerekeknek, az a szerencséjük, hogy egyik
szülőjük – anyjuk – tökéletes példát mutatott nekik, hogyan kell
élni, ugyanekkor apjuk példát mutatott, hogyan nem szabad élni.
Az előretolt támaszponton hősi erőfeszítéseket tettem, hogy
megjavuljak. Nem bűntudat miatt, hanem szükségből. Mindjárt az
elején fölismertem, hogy a rendszeres, arányosan beosztott munka
az egyetlen tartós védekezés az én különleges körülményeim
között. Azon igyekeztem, hogy egész napom zsúfolt legyen; és
ugyanekkor én, a világ legrendszertelenebb halandója, igyekeztem
rendszeres lenni. Szokásommá tettem, hogy éjjel, mielőtt elfújtam
a lámpát, agyamban előre elrendeztem a másnapi munkát. Ha
majd az alagutakat rendbe hoztam, és a kunyhó kifogástalan
állapotban lesz, akkor engedhetek csak meg magamnak egy kis
tétlenséget – határoztam el.
 A napi teendők megtervezésekor ritkán tűztem magam elé
különleges célokat. Csak arról volt szó, hogy – mondjuk –
beosztottam magamnak a vészkijáró alagútra egy órát, a hófúvás
elegyengetésére fél órát, az üzemanyagos hordók felrakására egy
órát, egy órát arra, hogy könyvespolcokat vágok az élelmiszeres
alagút falába, és két órát arra, hogy a kéziszánkó eltörött léce
helyére újat teszek.
Ha az időmből nem futotta, úgy is jó volt. A munka elvégzése
másnapra maradt. Csodálatos volt, hogy ezzel a módszerrel
milyen szűkén tudtam mérni az időt. Különleges érzékem
fejlődött ki arra, hogy vezényeljem önmagamat, és ugyanakkor
jelentőséggel telítsem meg a legegyszerűbb dolgokat. E nélkül
vagy ennek megfelelő másvalami nélkül a napoknak nem lett
volna céljuk; és cél híján a napok elfecsérlődtek volna, mint
ahogyan minden céltalan nap elfecsérlődik.

Április 21.

Reggel a legrosszabb. Mindenhol elég rossz, ha egy embernek

sötétségben kell elkezdenie napi munkáját; de ahol én vagyok, itt
kétszer olyan nehéz. Az ember hosszú idő alatt megszokhatná, de
a hideg és a sötétség fokozatosan elgyöngíti a testet; az ész
eltompul, és az idegrendszer lassabban reagál.
Ma reggel be kellett vallanom magamnak, hogy gyötör az
egyedüllét. Próbálhatok, amit akarok, úgy látom, nem tudom a
magányt közönyösen felfogni; túlságosan nagy ahhoz. De nem
szabad ennél a gondolatnál időznöm. Máskülönben elvesztem.
Otthon rendszerint azonnal ébren vagyok, szellemi
képességeim teljes birtokában. De itt más a helyzet. Itt néhány
percig tart, amíg összeszedem magamat; úgy érzem, hogy
elveszetten és rémülten tapogatózom a világűr hideg
birodalmában. A szoba maga a határtalan sötétség, melyben nincs
árnyék, nincs semmi. Annyi sok nap után még ezt kérdezem
magamtól: hol vagyok? Mit keresek itt? Észreveszem, hogy
feszülten figyelek, mintha hallani akarnék valamit egy olyan
helyen, ahol hang nem jöhet létre. De igen. Tik-tik, tik-tik-tik, tik.
Az asztalon álló regisztráló és hőmérsékletíró szorgos, barátságos,
sokféle és drámai hangjait megértem, és követni tudom, mint
ahogyan a végtelen óceán sötétségéből előbukkanó tengerész
fölismeri a szárazföld harangjeleit, és azok nyomán halad a part
mentén.
Mivel reszketek a fölkeléstől, csak fekszem, és hallgatom ezeket
az éles, tiszta ütéseket, amelyeket képzeletem párbeszéddé alakít,
kis versekké, sőt rövid novellákká. Kellemes, kábító a hatásuk. A
legkisebb mozdulat, amely megzavarja hálózsákomban a
hőmérséklet kellemes egyensúlyát, jeges légfuvalmat bocsát be
hátamra vagy hasamra. Bőröm elzsibbad attól a gondolattól, hogy
lábam a padlódeszkához ér. De föl kell kelnem a nyolcórai
megfigyeléshez; így tehát fekszem tovább, és erőt, elszántságot
gyűjtök, hogy hirtelen belevessem magamat a sötétségbe. A
zsákból kikelve, körültapogatok az ágy végében álló asztalon,
mígnem megtalálom a selyemkesztyűt amelyet ujjaim védelmére
viselek, amikor fémet érintek.
Miután felhúztam a kesztyűt, meggyújtom a fekvőhely fölötti
szegen lógó lámpát. A fagytól kemény lámpabél ritkán gyullad
meg egyhamar. A láng belekap és elalszik, belekap és elalszik.
Majd miután végre megkapaszkodott a bélen, a fény apránként
ívvé tágul a szobában, és egymás után befogja tárgyaimat reszkető
sárga hatókörébe. Megengedem, hogy ez igazán gyenge fény. A
túlsó falnál levő tárgyakat alig érinti meg. Nekem azonban ez a
bágyadt láng mindennap csoda. Világossággal kezdődik a nap, az
ész kimenekül a sötétségből, a dermedtség elhagyja a testet.
Alsóruhában alszom; nadrágom, ingem és harisnyám halomban
fekszik az asztalon. Mondanom sem kell, gyorsabban öltözöm,
mint egy tűzoltó…

Ezzel kezdődik a nap az előretolt támaszponton. Másnap, éppen

egy hónappal azután, hogy elrepültem Little Americából,
nekiültem, és – a nap folyamán adódó üres perceimben –
aprólékosan leírtam, hogy mit műveltem fölébredéstől elalvásig. A
teljes följegyzés csaknem 3500 szóból áll. Ez a nap vasárnap volt,
de az előretolt támaszponton az órák folyása ugyanolyan volt,
mint más napokon. Minthogy a följegyzés – legalábbis erre az
időszakra – jellegzetes napot ír le, elhatároztam, hogy beiktatom
ide, csak néhány ismétlést húztam ki belőle.

Április 22.

…Felöltözés után először természetesen – és nagy örömmel –

begyújtok. Az üzemanyag rendszerint kissé dermedt, s tíz-
egynéhány percig tart, amíg a tartályból folyni kezd az égőbe.
Reggel nagyon kívánom a forró teát, ezért nem várom meg, amíg a
kályha megmelegszik, hanem jó fél liter vizet (helyesebben: jeget)
fölforralok metatablettákkal, vagyis hüvelyknyi szilárd
alkoholostyákkal. Fél tucatot teszek belőlük egy edénybe, és a
jéggel telt fazekat fémrácson a kék láng fölé helyezem.
A nap első perceinek csöndje mindig nyomasztó. Az ember
igazán úgy érzi, hogy egy rosszkedvű, gáncsoskodó ember töpreng
a sötétben, közel ahhoz, hogy valami gorombaságot mondjon.
Mivel magam is ebben a kedélyállapotban vagyok, éppen csak jó
reggelt dörmögök. A tornászás zökkent ki ebből a hangulatból.
Laposan végignyújtózom a fekvőhelyen, és tizenöt percig
különféle izomgyakorlatokat végzek. Mire befejeztem, meleg a víz.
Fél liter teát forrázok egy nagy porcelán bögrébe, és bőségesen
szórok bele cukrot meg tejport. Egy-két kortyintás után a bögrét a
láng fölé teszem, és addig hagyom ott, amíg gőzölögni nem kezd,
és olyan forró nem lesz, hogy valósággal égeti a szájamat és a
torkomat. Ettől erőre kapok, és indulok a megfigyelésre.
Pár perccel nyolc óra előtt föl jegyeztem a légsúlymérő állását:
730,2 mm. Mielőtt begomboltam vászon viharkabátomat, a belső
hőmérsékletíróra vetett gyors pillantás elárulta, hogy a külső
hőmérséklet fagypont alatt a 40 fok körül jár. A villany zseblámpát
egy-két percig a kályhán melegítettem, ez megóvja az elemet a
befagyástól. Eszembe sem jutott, hogy megnyomjam
kapcsológombját, amikor kimentem a koromfekete verandára, és
fölléptem a létrára. Ezt a rövid utat behunyt szemmel is tudom:
egy lépés az ajtótól, kettő balra, hat létrafok fölfelé.
A csapóajtó kissé beragadt. Második lökésem ereje hókristályok
záporát zúdította nyakamba, amitől megrázkódtam. Nagyon sötét
volt még; tapinthatatlan köd feküdt közvetlenül a hó fölött, és
ettől szürkés színt kapott a nappal. A hófúvás könyörtelenül verte
arcomat. Még mindig a „nappal” és „éjszaka” szavakat használom,
mert nincs megfelelő kifejezésem, amellyel
megkülönböztethetném azt a két részt, amelyek között csak az
időben van eltérés; a „nappal” mit sem mondó megjelölése annak
a nyirkos lepelnek, amely ma reggel ráterült a torlaszra. Amikor
körülnéztem, tudatára ébredtem, hogy milyen magányos és
elhagyatott vagyok.
A tartályban levő hőmérsékletíró a legutolsó megfigyelés óta
mínusz 44,7 fok legalacsonyabb hőmérsékletet jelzett és 43 fok
maximumot. Visszaigazítottam a minimumhőmérő tűjét, majd
lekeféltem a zúzmarát és a havat azzal a kis kefével, amelyet a
zsebemben magammal hordok, öt percnél tovább nem
tartózkodtam a felszínen, és ezt az időt azzal töltöttem, hogy
följegyeztem a felhők, a köd, a hófúvás, a csapadék stb. adatait, de
ez elég idő volt ahhoz, hogy megállapítsam: vihar van készülőben.
 Bár a tűz még nem kergette ki a hideget a szobából, a helyiséget
meghittnek és kellemesnek éreztem, amikor visszatértem.
Mindenekelőtt gyertyát gyújtottam, és az asztalra tettem, hogy a
szoba közepén világosság legyen. Miközben még mindig
köpenyben álltam ott, a jegyzőkönyv egyik lapjára gyorsan
ráfirkáltam az odafönn gyűjtött adatokat – úgy éreztem, túl hideg
van ahhoz, hogy leüljek. Közben kotyvasztottam még egy adag
teát. A kőkemény kétszersült mellett ez volt az egész reggelim.
Fél kilenc. A vizesvödörben megolvadt a jég egy része; mielőtt
újabb hótömböt hoztam volna be a verandáról, annyi vizet
öntöttem a lavórba, hogy megmoshassam kezemet. Most jött el az
ideje annak, hogy eldöntsem, mi legyen vacsorára, és megkezdjem
annak a felolvasztását. Választásom borsólevesre, fókasültre és
főtt kukoricára esett. A húsos ládából kivettem egy öt hüvelyk
vastag fókahússzeletet, amely fekete volt és gusztustalan, s szögre
akasztottam a kályha fölött, hogy kiolvadjon. A kukoricás fazekat
a hideg padlóról föltettem a tűzhely mögött levő polcra. A
kályhába üzemanyagot csurgató tartályt minden harmadik napon
kell megtölteni: ma töltőnap van. Eloltottam a lángot, leszereltem
a tartályt, és kivittem az üzemanyagos alagútba, a kb. 35 lábnyira
eső, legtávolabbi hordóhoz. A falba döfött botra felfüggesztettem
a lámpát. Halovány fényénél megkerestem az egyik hordóra
rátekert gumicsövet. Végtelenül sokáig kellett szívnom, amíg
végre megindult a folyadék áramlása. Mialatt arra vártam, hogy a
tartály megteljék, szemügyre vettem a tetőt, hogy lássam, nem
hajlik-e be megint. Minden nagyon jól tartott.
Pontosan kilenc órakor megkezdtem a rádióbeszélgetés
szokásos, hosszadalmas előkészületeit. Éppen kellő időre
készültem el odafönn a tízórai aurora australis-megfigyeléssel.
Nem volt semmi dolog vele – még állt a sűrű köd. Alighogy
behangoltam a vevőt, Dyer már hívta is a KFY-t. Ma nagyon
érdekes beszélgetést folytattunk. Fő tárgyai a tavasszal
lebonyolítandó nagy kutatóvállalkozások voltak, amelyek tervét
kidolgoztuk, mielőtt elhagytam Little Americát, de alaposabb
megvitatás után kívánatosnak látszott a terv némi módosítása. Ezt
– Poulter, June, Innes-Taylor, Rawson, Siple és a tudósgárda
bevonásával – Charley Murphy végezte el. Egyetértettem a javasolt
változtatásokkal.

A beszélgetés végén Dyer pontos időt adott, amelyet – már nem

emlékszem – az Egyesült Államok tengerészeti
megfigyelőállomásától vagy Greenwichből hallgatott le.
– Amikor azt mondom, „most” – figyelmeztetett Dyer –, akkor
lesz 10 óra 53 perc. Még 35 másodperc van addig… 20 másodperc…
10 másodperc… most!
Kiderült, hogy az egyik kronométer 2 perc 10 másodpercet, a
másik 31 másodpercet sietett, a harmadik 1 perc 20 másodpercet
késett. Följegyeztem füzetembe az adatokat. Tudnom kell a
pontos időt, hogy megfigyeléseimet azonos időpontra tudjuk
hangolni a Little Americában végzettekkel. Azután óvatosan
felhúztam mind a három kronométert.
A beszélgetés után egy órát szentelhettem a vészkijáró
alagútnak. Egyharmada, pontosabban szólva tizenhárom lábnyi
már készen van. A tervezett napi egy lábtól erősen elmaradtam,
mert bénult vállam nagy hátrányt jelent. Ma délelőtt befejeztem a
fölösleges könyvek számára készített polcok bevágását az
oldalfalakba. Az a szándékom, hogy később benyílókat vések az
alagútba, egyéb holmi számára. A kunyhóban már sehol nincs egy
hüvelyknyi szabad hely sem. Sok mindent behordtam ugyanis az
alagútban levő ládákból. Ha körülnézek, szinte elrémülök a ruha,
élelem, szerszám, fölszerelés és egyéb holmi tömkelegétől, amely
elegendő volna itt még egy embernek és egy egész tudományos
megfigyelőállomásnak. A holmi nagy része nyugodtan odakinn
maradhatna, de azt hiszem, nagyon unnám, ha minduntalan ki
kellene botorkálnom, ahányszor csak szükségem van valamire…

Mindig a tizenkét és egy óra közé eső időben legnagyobb az

elfoglaltságom. Pontosan délben megkenem tintával a regisztráló
tollait, kicserélem a papírhengert, és felhúzom az órát. (A
készülék rendetlenül rajzolja a vonalat, ami arra mutat, hogy az
érintkező pontok elpiszkolódtak.)
Most hát gyerünk föl! Nyakamba kötött zseblámpával, kefével
és nyitott késsel zubbonyom zsebében. Mihelyt fölérek az oszlop
tetejére, lelököm a rénszarvasbőr kesztyűket, amelyeket szintén
zsinór erősít nyakam köré, és munkába veszem a széljelzőt.
Kiemelem fészkéből, kikefélem a havat a kanalakból, és tisztára
kaparom az érintkező pontokat; közben egész idő alatt
átkozódom az ujjaimat és arcomat metsző szél miatt.
Karórám egy órát mutat. Nincs szükség a sarki fény
megfigyelésére – még borult az ég. De itt az ideje, hogy felhúzzam
a benti hőmérsékletírót, és kicseréljem a papírját. Ezután: ebéd.
Félig kiolvastam már Somerset Maugham Of Human Bondage
című könyvét, és evés közben elolvasok egy fejezetet. Egyedül és
szótlanul étkezni nem kellemes. Ezért szokásommá vált, hogy
evés közben olvasok. Ilyen módon egy időre tökéletesen
elengedhetem magamat. Azokon a napokon, amikor nem olvasok,
mócsingon rágódó barbárnak érzem magamat.
Egy pillanattal később hatalmas dördülés hallatszott, mintha
több tonna dinamit robbant volna fel a torlaszon. * A távolság
tompította a hangot, de még így is ősi baljóslatként törte meg a
csöndet. Ám bevallom, örömmel fogadok bármilyen hangot,
amely egy pillanatra is megszünteti a hely egyhangúságát. Az volt
az érzésem, hogy a torlasz kissé megmozdult. A lámpa fogantyúja
megzörrent a cinkalapzaton. Az előttem levő polc szegéről lelógó
zseblámpa mintha kissé kilendült volna. Ezt a jelenséget a torlasz
rengésének nevezzük: a hideg folytán összehúzódó hó nagy
tömegeinek lesüllyedése okozza.
A délutáni program félórai hólapátolás volt. Fölfelé indulóban
fölkaptam a szennyvizes vödröt, amely – mivel a padlón állt – félig
már befagyott. Óvatosan, szélárnyékos helyen ürítettem ki,
nehogy a hófúvás dombot rakjon rá. A fél órába beiktattam azt is,
hogy elegyengettem a havat a kunyhó körül. Ma nem volt olyan
nehéz munka. Pár láb vastag hóréteg feküdt a tetőn, de ez idő
szerint – úgy látszik – nem vastagodott. Miután ezzel végeztem,
kihúztam a szellőzőcsövet a tetőből, és levittem, hogy a kályhán
kiolvasszam. Ez egyszer elég könnyen megszabadítottam a jégtől.
Néhány percig volt csak a tűzhelyen, máris meglazult a jég, és
kalapáccsal könnyen kivertem. A kályha fölött lógó
**
A következő nyáron végzett földrengéstani mérésekből megállapítottuk, hogy
az előretolt támaszpont alatt kb. 700 láb vastag hó- és jégréteg terült el. Ilyen
állandó jégpáncél borítja az Antarktisz legnagyobb részét, és ebben a tényben
különbözik különbözik legjellegzetesebben az Arktisztól, ahol – kevés kivétellel
– a nyár folyamán (akaratlan a terep.
fókahússzeletből vér és víz fekete csöppjei hullottak
szakadatlanul.
Ezután egy óra időm volt saját magam számára is. Ennek egy
részét azzal töltöttem, hogy hevenyészett meteorológiai
följegyzéseimet rávezettem az Egyesült Államok időjárásügyi
intézetének 1083. sz. űrlapjára. Azután a gramofon fogantyúját
javítgattam, amely előző este kicsavarodott. Kevéssel négy óra
előtt viharruhába öltöztem, és fölmentem a sarki fény
megfigyelésére. A felhőzet kissé megritkult, a havazás megszűnt.
De sarki fénynek nem volt más jele, csak halvány, reszkető izzás a
felhők sötét szélén. Nyugalmas napja volt a sarkifény-alosztálynak
– mondtam magamban, és elindultam sétálni.
A köd és a levegőben lógó hóvihar miatt elhatároztam, hogy
nem távolodom el messzire. Szokásommá vált, hogy naponta egy-
két órát sétálok, ha időm engedi. A séta változatossá teszi
életemet, és újabb lehetőséget ad a testedzésre. Menet közben
minden pár lépés után rendszerint megállok, térd- vagy
derékhajlítást csinálok, vagy más nekem kedves tornagyakorlatot.
Ma azonban kímélem magamat. Belégzéskor kissé fáj a tüdőm;
talán valamivel erősebben megsínylette a 18-i fagyást, mint
gondoltam.
A séta második fele a nap legkellemesebb része, az az időszak,
amikor csaknem megbékülök magammal és a körülményekkel. Az
élettel és a dolgok természetével foglalkozó gondolataim
könnyedén folynak, olyan könnyedén és olyan természetesen,
hogy azt az illúziót keltik: az ember a világmindenség széles
áramlatában úszik békességesen.
A szellemi felemelkedésnek ebben az órájában gondolataim
rendszerint mégis a földön járnak, gyakorlati kérdésekkel
foglalkoznak. Múlt este elalvás előtt Santayanának a barátságról
szóló tanulmánykötetét olvastam. Ezen gondolkoztam, továbbá a
társadalmi kapcsolatok szerkezetén és a barátság mechanizmusán,
úgy, ahogyan ezek életemet befolyásolták. A negatív jelenségeket
– árulás, csalódás, harag – eleve kiküszöböltem. Csak a
kiábrándító és helytelen gondolatok teljes elűzésével tudom
megvédeni azt az érzést, hogy megszabadultam minden önzéstől.
Többször fordultam oda és vissza, amíg rászántam magamat,
hogy lemenjek. Ekkor már nagyon sötét volt, olyan sötét, hogy a
ház felépítményeit, sőt még a szélmérő oszlopot sem láttam meg
addig, ameddig a közvetlen közeibe nem értem. Ezért a sétát
zseblámpa fényénél fejeztem be. Miközben lefelé mentem a
létrán, észrevettem, hogy egyik foka meglazult. Emlékezetembe
véstem, hogy holnap rendbe kell hoznom.
Miután megszabadítottam magamat nehéz ruháimtól,
elvégeztem a porlasztós benzinlámpa meggyújtásának délutáni
szertartását. Kétségtelen, szertartást csináltam belőle. Ennek a
fénye kétszer olyan erős, mint a viharlámpáé, betölti a helyiség
minden sarkát. De kényszerítettem magamat, hogy takarékosan
bánjak vele, mivel rengeteg benzint fogyaszt, és azonkívül
valamilyen kellemetlen füstöt gerjeszt. Érzem, oly mohón
vágyódom a fényre, akár a szomjas ember a vízre. Az a puszta
tény, hogy az esti órákban ezt a lámpát égetem, határtalanul nagy
változást idéz elő. Gazdag embernek érzem magamat.
A csöbörben forró volt a víz, amikor beledugtam az ujjamat –
épp jó levesnek. Nagy csörömpölést végeztem az edényekkel, és
fütyültem, ami csak eszembe jutott, így végre elkészült a vacsora:
forró borsóleves (erbswurstnak nevezett, kolbász alakúra préselt
száraz borsóból), fókasült fiatal állat porhanyós húsából, hozzá
kukorica, tea, tejpor, csemegének barackbefőtt. Minden kitűnő
volt.
Mielőtt a csemegét elfogyasztottam, fölmentem a hétórai
sarkifény-megfigyelésre. Kissé kitisztult az idő. Határozatlan,
fényes öv húzódott az égbolt északkeleti és délnyugati
negyedgömbjén keresztül, de alig volt színe, és alig mozgott.
Kötelességemhez híven följegyeztem a füzetbe az adatokat: E. I.
szerkezet (vagyis hogy egységes, nyugodt ívekből áll), 2-es
intenzitás, 35 fok magasság a látóhatár fölött. Gyenge izzás a 10.
foknál jobbra, Little America irányában.
Miután megettem a barackot, az asztal egyik felére toltam félre
könyvemet és a tányérokat, elővettem az asztalfiókból a kártyát, és
két-három kirakás Canfield-pasziánszot játszottam. Nem volt
szerencsém. Pontját egy dollárral számítva, tizenöt dollárt adtam
le a képzeletbeli bankárnak.
Ezután következett az igazi fényűzés: a zene. Felhúztam az
ütött-kopott, zöld gramofont, föltettem a Bor, asszony és dal című
Strauss-keringőt, kilazítottam a fékezőt, és ugyanakkor rávetettem
magamat az edényekre. Az, elgondolás szerint végeznem kellett
az edények elmosogatásával, mielőtt a gramofon leáll. A gépnek
kétszeres hosszúságú rugója van, én pedig kezdetleges rendszerű
ismétlőt szereltem rá, úgyhogy egy felhúzásra a kisebb lemezt
négyszer-ötször leforgatja. Ma este azonban nem adott hangot. Az
ok: befagyott az olaj a szerkezetben. A kályha sarkára állítottam a
gramofont. Kis idő múlva a korong forogni kezdett, eleinte nagyon
lassan, miközben gyászos hangokat hallatott, de aztán mind
gyorsabban. Áttettem a gépet az asztalra, és mint az őrült,
nekiestem az edényeknek. Ez este azonban tizenöt másodperccel
lemaradtam a korong mögött: ez bizony nagyon silány
teljesítmény, ámbár vereségemet annak tulajdonítom, hogy a
gramofon előnyt szerzett, mialatt a kályhán melegítettem.
Folytatva e napló írását, hirtelen észrevettem, hogy csaknem
megfeledkeztem a nyolcórai megfigyelésről. Sietve magamra
szedtem kabátomat, sapkámat, kesztyűmet, és felkapaszkodtam.
Még felhős volt az égbolt, a minimumhőmérő tűje nulla alatt 45
fokot mutatott, a szél most is északnyugatról fújt, nagyon
gyengén. De még mindig hóvihart szimatoltam. Boldogan tértem
vissza a meghitt kunyhóba.
 A tízórai sarkifény-megfigyeléstől eltekintve, napi munkám
véget ért. A megmaradt pár órát gramofonozással töltöttem, és
befejezem ezt a föl jegyzést…
A nap végéhez közeledik. Épp végeztem éjszakai fürdőmmel
vagy helyesebben: harmadfürdőmmel. Mert minden éjjel
testemnek más-más harmadát fürösztöm meg. Nem tudom,
hogyan határoztam el ezt az önkényes elosztást, talán úgy, hogy
rájöttem: lelkiismeretemet meg lehet nyugtatni ezzel a
részletekben végrehajtott művelettel. A fürdésnek ezt a rendszerét
tulajdonképpen még Little America-i első tartózkodásom idején
honosítottam meg, és kielégítőnek találtam. Igazán nem leszek
piszkos. A torlaszon éppen olyan tisztaság van, mint a Mount
Everest tetején, de a szokásoknak eleget kell tenni, és az az
igazság, hogy a fürdésben szórakozást találok. Testemet pedig
mindig frissnek érzem utána.
Közeledik az éjfél. Hamarosan lefekszem. Pontosan tudom, mit
fogok tenni. Ceruzavonással áthúzok a kalendáriumon egy napot,
azután havat és alkoholtablettákat hozok be a reggeli teához;
végül ellenőrzöm, hogy a készülékek hibátlanul működnek-e.
Miután ez a szemle véget ért, kikukkantok majd a nyíláson, hogy
lássam, nem következett-e be valami rendkívüli a sarkifény-
alosztályon. Majd miután lécekkel rögzítem a csapóajtót,
levetkőzöm, lecsavarom a porlasztós lámpát, eloltom a tüzet,
kinyitom az ajtót, és beugrom a hálózsákba. Fejem fölött a
viharlámpát égve hagyom. A beidegzett rendnek ez a része
automatikus. Ameddig tart a meleg a kunyhóban, olvasok; ma
éjjel a Life of Alexander második kötetét, amelynek már a végén
járok. Ezt csinálom a legszívesebben. Amikor kezem zsibbadni
kezd, kinyúlok, és eloltom a lámpát, de előbb még meggyőződöm
róla, hogy a zseblámpa ott van-e valahol a hálózsákban, mert így
testem melegen tartja az elemét.
Nem próbálom erőltetni az alvást, mint néha otthon teszem.
Egész itteni életem bizonyos értelemben az összhang kísérlete, és
hagyom, hogy a testi folyamatok természetes egyensúlyra
találjanak. Szokás szerint nem tart sokáig, amíg elalszom. De az
ember egész életet élhet le a félálomnak abban a néhány
pillanatában, amikor az ágyba fekvés és az elalvás között
önvizsgálatot tart: egy egész életet rendezhet el újra, és
magyarázhat meg, hogy kielégítse az elme örökké változó igényeit.

Ahogyan megjósoltam, hétfő, 23-a hóvihart hozott. Reggel a

szélmérő kanalainak kattogása ébresztett föl. Amikor felnyitottam
a csapóajtót, besüvöltött a szél, és fehér hófelhőt sodort magával.
A szél kiszívta a meleget a kunyhóból, úgyhogy nem bírtam
bemelegíteni: a tűzhely lángja pislogott a huzattól. A felső, nyitott
szellőztető egymagában nem idézhette elő ezt a különbséget; azt
hiszem, a hó áteresztőképessége volt a ludas benne. Jóllehet a
csapóajtót lécekkel rögzítettem, és kétlábnyi, keményre
tömörödött hó szigetelt el a felszíntől, az alagutakban mégis
állandóan erős huzat volt.
Április úgy elsietett, mint a fél széllel haladó hajó. A szél 23-ától
29-éig majdnem állandóan fújt, de egyetlen esetben sem haladta
meg az óránként 27 mérföldes sebességet. Minthogy azonban a
szél óránként 15 mérföldnél kezdi hordani a havat, és óránként 20
mérföldnél már sűrű a hófúvás, odafönn nem volt nagyon
kellemes a helyzet. A szél söprése felbarázdálta a torlaszt, s a hó-
hegyláncok olyan szabályosan sorakoztak egymás mögött, mint a
tenger hullámai Tarajuk kemény volt, tövük puha, így
megnehezült a járás. Nappal a levegő eléggé nyugodt volt; gyapjas,
szürke köd enyhítette a félhomályos órákat, és délben sötétpiros
árnyalat mázolódott az északi látóhatárra.
Tovább dolgoztam a vészkijáró alagúton. Jobb karom már
csaknem egészen rendbe jött. Little Americát – mint a rádió révén
megtudtam – állandóan hóviharok ostromolták, ami lehetetlenné
tette a külső munkát De minden rendben volt.

Április 30.

Ma szép és felhőtlen nap köszöntött be. Sétám kezdetén olyan

tündöklőén ragyogott a hold, hogy karórámon le tudtam olvasni a
másodperceket. Az egész égbolt fényben fürdött, a torlaszból
mintha lágy, belső foszforeszkálás sugárzott volna. Eleinte
semerre sem látszott felhő, és a csillagok szokatlan ragyogással
csillogtak. Fejem fölött nagy, ellipszis alakú, sugárzó aurora volt.
Északról dél felé haladt az égbolton. Az ellipszis kistengelye keleti
és nyugati irányba mutatott onnan, ahol én álltam, és keleti
körszeletje a fejem fölött volt. Gyors fényhullámok rezegtek át a
képződményen. Az ellipszis déli végén túl szikrázott valami az
égbolton, amely mintha a Déli-sark fölött lebegő drapéria lett
volna. Redőkben omlott alá, mint egy óriási függöny, és szikrázó
fénysugarakból állt.
A hó színe az ezüstszürke (nem fehér, mint az ember hinné)
különböző árnyalatait mutatta, és ösvényt rajzolt a hold felé.
Keleti irányban egy másik, halvány sarkifény-folt tűnt föl.
Gyenge szél fújt a sark felől, és a hőmérséklet mínusz 40–45 fok
között állt. Úgy látszik, amikor az Antarktisz kibontja szépségét,
mindig elül a szél.
Fejem fölött a sarki fény változtatni kezdte alakját, nagy,
csillogó kígyóvá alakult át, és lassan mozgott a zeniten. A keleti
égbolt kis foltja ekkor nagyobb és fényesebb alakot vett föl; és
csaknem ugyanabban a pillanatban a sark fölött lebegő függöny
ráncai hullámzani kezdtek, mintha égi erő mozgatná őket.
Csillag csillag után tűnt el, amint a kígyó tekervényei eltakarták
őket. Mintha kozmikus tragédia játszódott volna le: a gonosz
hatalmát jelképező kígyó megsemmisítette a szépet.
Hirtelen eltűnt a kígyó. Ott, ahol egy pillanattal előbb látható
volt, az égbolt megint kitisztult; a csillagok úgy ragyogtak, mintha
sohasem halványodtak volna el. A keleti égbolt fényes foltját
kerestem, de az is eltűnt, és a sarkról elhúzták a függönyt, mintha
elfújta volna a szél, amely ebben a pillanatban zúgva érkezett a
torlasz fölé. Ott álltam, azzal a zsibbadt érzéssel, hogy olyan
látványban volt részem, amelyből minden más ember ki volt
rekesztve.

Csakhogy ez a harmónia főként az ész harmóniája volt: a fizikailag

elfoglalt testtől átmenetileg kicsikart béke. De más az égi fény, és
egészen más a földi. Még legemelkedettebb hangulatomban sem
szűnt meg egészen az az érzésem, hogy talpalatnyi, alámosott
területen egyensúlyozom magamat, mint a szakadék szélén mászó
ember, aki megáll, hogy gyönyörködjék a napnyugtában, de azért
vigyáz arra, hogy hová teszi a lábát.
Kevés olyan nap volt áprilisban, amely ne figyelmeztetett volna
az elszigeteltség mindenféle veszedelmére. A kályhacsövet, a
szellőztetőket, sőt a rádió áramfejlesztőjének füstkivezetőjét is
örökké zúzmara fojtogatta, és megakadályozva a levegőcserét,
füstöt idézett elő a kunyhóban. És bár mindig a sétálás volt fő
kikapcsolódásom, jóformán sohasem mertem olyan messzire
menni, hogy ne lássam a szélmérő oszlopot vagy azt a 3 méter
magas hókupacot, amely – a kunyhótól nyugati irányban mintegy
75 yardnyira – a déli csoport raktárát jelölte meg. A Maud
királyné-hegység és Little America között ezeken kívül más
irányjelző nem volt. Ha váratlanul szél támad, vagy köd száll le,
abban a pillanatban szem elől téveszthetem őket, mint ahogyan –
egy alkalommal – ez be is következett.
A veszélyes életet az a tulajdonsága teszi elviselhetővé, hogy az
emberi értelem nem képes állandóan átérezni valamit. Ez mutatja,
hogy az ismétlés tompító hatással van. A hirtelen halál
veszedelme csak egy ideig rémíthet, aztán úgy elkergeti az ember,
mint a tolakodó koldust. Amikor Bennett és én az Északi-sark felé
repültünk, nem egészen a feleúton valami baj történt az egyik
motorban, és burkolatát ragadós olajsáv lepte el, amelyet a szél
szétsöpört. Bennett elsápadt, az én torkomat meg szorongatni
kezdte valami, ami fojtogatásnak is beillett. Aztán eltűnt a
félelem.
– Tartsd az irányt – firkáltam le arra a jegyzőtömbre, amelyen
közléseinket bonyolítottuk le egymással.
Bennett a 2000 lábnyira alattunk levő, töredezett jégtáblák felé
fordította hüvelykujját, és fancsali képet vágott. Noha a rémület
eloszlott, mind a ketten lebilincselten figyeltük a szivárgást.
Szemem a motorburkolatról az olajnyomásmérőre ugrott, majd
vissza, hogy lássam, vajon erősödik-e a szivárgás.
 Azt hiszem, rosszabbodik – bömbölte fülembe Bennett.
Tudtam, hogy az ő pilótaösztöne már fölmérte a lehetőségeket,
ezért nem idegesítettem válasszal. Vagy elszivárog minden olaj,
mielőtt sikerül visszaérnünk a Spitzbergákon levő King’s Bayre,
vagy nem; és lesz, ami lesz, a megoldás nem tőlünk függ.
Egyszerre csak hintázó széllökések kötötték le Bennett figyelmét,
hogy tartsa az irányt, az enyémet pedig, hogy figyeljem az
eltérülésmutatót. És a repülőút hátralevő részén többé nem sokat
törődtünk a szivárgással.
Félelem és fájdalom a legmúlandóbb érzések. És minthogy
olyan könnyű elfelejteni őket, az alattam szolgáló emberekbe
mindig igyekeztem beleverni a biztonsági rendszabályok korlátlan
tiszteletét. „Nem mára vagy holnapra, hanem mindaddig, amíg az
expedíció tagja vagy – figyelmeztettem az új embert. – Egyetlen
elernyedés a sarkvidéken, és máris intő jel nélkül leomlik a
biztonságnak az a mesterséges fala, amelyet oly nagy fáradsággal
magad köré emeltél.” A fegyelem helyes értékelését magammal
hoztam az előretolt támaszpontra, és bár időnként
kényszerítenem kellett magamat tiszteletben tartására, mindig
szükség volt rá.
Úgy láttam, mindenekfölött háromféle veszedelemmel kell
számolni. Első: a tűz. A második: eltévedés a torlaszon. És a
harmadik: munkaképtelenség sérülés vagy betegség
következtében. A három közül az utolsót volt a legnehezebb
megelőzni vagy fölkészülten várni. De mivel volt rá elég lehetőség,
gondos számításba vettem. Egészséges voltam. Az elutazásom
előtt Új-Zélandban végzett alapos orvosi vizsgálat megerősítette
ezt a tényt. Betegségtől nagyon kevéssé kellett félnem. Ebből a
szempontból az Antarktisz maga a paradicsom. Csíramentes
földrész. Hatalmas, az év túlnyomó részében befagyott óceánok
zárják el a tőle északra levő civilizáció baktériumaitól, és az igazi
jégkorszakba illő hőmérsékletek, amelyek még nyáron is ritkán –
de akkor is legfeljebb egy-két órára – emelkednek a fagypont fölé,
a túlélő mikroorganizmusokat nagyrészt betokosodásra
kényszerítik. Nincs itt más baktérium, csak amit magaddal hoztál.
Láttam embereket, akiken zord hidegben kitört a trópusokon
szerzett malária időszakos lázrohama; és egyszer a téli éjszakán
influenzában feküdt fél Little America, ami az orvos szerint annak
a következménye volt, hogy kinyitottak egy régi ruhákkal telt
ládát. Azt hiszem, ha valamely baktérium mégis életben marad az
előretolt támaszponton, a hőmérséklet még a kunyhóban sem lesz
soha elég meleg ahhoz, hogy aktívvá váljék.
Egy orvos barátom segítségével egészségügyi könyvtárral láttam
el az előretolt támaszpontot. Egyebek közt volt orvosi lexikonom,
velem volt Gray Anatómiája és Strümpell Orvosi gyakorlat című
könyve. Ezeknek segítségével, ha elég szorgalmasan lapozgatok
bennük, mindennek fölismerhetem a tüneteit, kezdve az AAA-tól
(a horogféreg egyik típusa) egészen a fogszuvasodásig.
Rendelkezésre állt némi kábítószer és érzéstelenítő is (mint
például novokain), injekciós tűkkel együtt. Mindezek az
élelmiszeres alagút egyik polcán voltak elraktározva, az orvosi
műszerek szomszédságában. Az utóbbiakból elég jó fölszerelésem
volt, olyannyira teljes és minden eshetőséggel számoló, hogy
akármilyen műtétet elvégezhettem, beleértve a láb amputálását is.
Isten tudja, nem kívántam használatba venni ezeket a
szerszámokat, és csak halvány sejtelmem volt, hogy melyik mire
való; de ott voltak, éles és fényes volt mindvalahány.
De én nem számítottam arra, hogy komoly baj lesz. Az ember
nem számít ilyesmire. Az én előkészületeim amolyan módszeres,
személytelen előkészületek voltak, amilyeneket mint pilóta
sajátítottam el. Például a kályha tüzelőanyagát illetően az volt a
módszerem, hogy az alagút legtávolabbi pontján álló hordókat
csapoltam meg. Ha netalán egyszer annyira megrokkannék, hogy
képtelen leszek messzire menni vagy túl sokat cipekedni, így
ebben az esetben az alagút közeli bejáratánál levő hordókból nagy
nehezen lesz még módom meríteni.
A tűz komoly veszedelem, és mindig is nagyon nyugtalanított.
Volt számos folyékony tűzoltó bombám, de a hideg a legtöbbet
megrepesztette; és tartottam tőle, hogy ha a kunyhó egyszer
kigyulladna, akkor semmi sem menthetné meg.
Az üzemanyagos alagút legtávolabbi végében elraktároztam egy
teljes tartalék útifelszerelést, sátorral, hálózsákkal, főzővel,
primuszkályhával, sőt rakétával és még egy jelzősárkánnyal is. Ha
valaha megsemmisülne a kunyhó, az alagutat kissé szélesebbre
véshetem ki, fölütöm ott a sátrat, és beleköltözöm. De vigyáztam,
hogy ennek a szüksége soha föl ne merüljön. Ha sétálni mentem,
mindig elzártam a kályha csapját, mielőtt távoztam a kunyhóból,
és éjszaka eloltottam a lángot, mielőtt a hálózsákba bújtam, mert
tudtam, hogy ha olvasás közben álmosság fogja el az embert,
akkor nagy a kísértés, hogy a tűz csak égjen reggelig.
A rések és repedések betömése, ez az állandó éberség mindig
arra emlékeztetett, hogyan játszottunk háborúsdit
gyermekkorunkban Harry és Tom bátyáimmal. Bár Harry éppen
elérte azt a kort, amelyben szokás a játékot kissé lenézni, Tom és
én állandóan erődítményeket építettünk. Nem amolyan „ál”-
váracskákat, vékony ládalapokból, amelyeket össze lehet dönteni,
mihelyt a játék unalmassá válik, hanem jól elkészített
földerődöket és bástyákat. Ezek a Byrd-ház udvarát megerősített
várossá változtatták; mama pedig bosszankodás és félelem között
hányódott, mert kertje tönkrement, és bármely pillanatban
egyetlen gyanútlan lépése vérfagyasztó puskaropogás-utánzatot
idézett elő a láthatatlan rejtekhelyből.
Soha még ostromlott várost nem védelmeztek nagyobb
lelkesedéssel. Ugyanekkor más fiúk minduntalan kövekkel
dobálóztak, hogy próbára tegyék az őrséget. A mi védelmünket
mindig legalábbis – Tom szavaival élve – „megsemmisítő”
számbeli fölényű ellenség fenyegette. És mivel attól tartottunk,
hogy akkor hajtanak végre támadást, amikor feltételezik, hogy
alszunk, este kilopóztunk a házból, és őrséget álltunk a
figyelőtoronyban, míg csak valamelyikünk halkan nem jelentette,
hogy papa, akit láthattunk dolgozószobájában, félretette jogi
könyveit. Ez ugyanis jeladás volt, hogy vonuljunk vissza, ameddig
az út szabad.
Az előretolt támaszpont valami ilyesféle volt, azzal a
különbséggel, hogy most egyedül voltam. Ez is erőd volt,
amelynek hasonlóképpen sok láthatatlan és – azt hiszem – nem
kevésbé képzeletbeli ellensége volt. Olykor nevetséges játéknak
látszott a védelmi művek szemléjének mindennapi teendője: a jég
kiverése a szellőzőcsövekből éles szöggel felfegyverzett, hosszú
bot segítségével és a tudományos följegyzések elraktározása az
alagút biztos helyén. Igenis, játék volt, melyet halálos
komolysággal játszottam, még a mindennapi séta egyszerű
esetében is.
A kunyhótól északi és déli irányban körülbelül száz yard hosszú
utat jelzésekkel láttam el, és ezt hurrikánfedélzetnek neveztem el.
Minden három lépésre két láb hosszú bambuszrudat szúrtam le a
hó kérgébe, és ezeket végül életmentő madzaggal kötöttem össze.
Kezemet ezen a zsinóron futtatva, vak ember módjára oda és
vissza kitapogathattam utamat még a legrosszabb időjárás esetén
is; és sokszor volt olyan idő, hogy meg is tettem, amikor olyan
sűrűn sodródott a levegőben a hó, hogy a viharkabátom szélénél
messzebbre nem láttam. Ilyenkor a madzag vékony vezeték volt a
káoszban.
Tiszta időben minden irányban meghosszabbíthattam
ösvényemet. Ilyenkor egy köteg széthasogatott nádrudat fogtam
hónom alá, és előremenet kb. 30 yardonként leszúrtam egyet a
hóba. Amikor a köteg elfogyott, visszafordultam, menet közben
sorra kihúztam őket, és az utolsó bot elvezetett a kijelölt ösvény
közelébe. A botok nem voltak nehezek, és olyan sokat is
könnyedén magammal vihettem, amennyi negyed mérföld hosszú
út kijelölésére volt elegendő.
Az útirányt gyakran változtattam ugyan, de ez valójában semmi
változatosságot sem jelentett. Mindegy volt, hogy melyik égtáj
irányába fordulok, tekintetem ugyanazzal az egyformasággal
találkozott Elmehettem volna északkeleti irányban 175
mérföldnyire a Rockefeller-hegységig vagy délnek 300
mérföldnyire a Maud királyné-hegységig, avagy nyugat felé 400
mérföldnyire a Déli-Victoria-földig, nem láttam volna
különbséget.
Ámde némi fantáziával minden sétámat látszólag mássá
tehettem. Egyik napon elképzeltem azt, hogy ösvényem a bostoni
Beacon Hill vízparti korzója, és ott – képzeletben – gyakran
sétálgattam feleségemmel. A parton ismerősökkel találkoztam, és
befejezésül ittam az egyik bostoni forrás vizéből.
Nem volt szükség arra, hogy az ösvényből valaha is keréknyom
legyen. Mint gumiszalagot, úgy lehetett nyújtani, hangulatom
szerint; időben és térben előre- és hátratologathattam, és amikor
egyszer Yule könyvét olvastam Marco Polo utazásairól, az ösvényt
a csodálatos utazás színhelyeivé változtattam, s hat nap leforgása
alatt 18 mérföldön Velencéből Kínába vándoroltam, s láttam
mindent, amit Marco Polo látott. Máskor azt figyeltem, mint
mozog lassú ütemben a jégkorszak, amely ma hatalmában tartja
az Antarktisz egykor szubtrópusi szárazföldjét ugyanúgy, mint
ahogyan egykor hatalmában tartotta Észak-Amerikát.
A századok haladását meggyorsítva képzeletben, láttam, mint
árad ki az Északi-sark felől a jég szökőárja, és rombol le mindent
maga előtt. Láttam, mint hullámzik előre. Az eleje zegzugos
vonalat alkotott, onnan kezdve, ahol most New York áll, odáig,
ahol ma Kalifornia van, és a hegyek csúcsait kivéve mindent
elnyelt a jég, s a tenger partján toronymagas torlaszokat emelt.
Feneketlen szakadékokat és irtózatos hegygerinceket láttam,
amint a nyomás következtében kiemelkedtek, és jégtömbök
végtelen összevisszasága borult rájuk. És századokon át nem
láttam egyebet, csak pusztító jeget, nem hallottam mást, csak a
szelet, és nem éreztem mást, csak a halál könyörtelenségét.
De végül láttam, mint süllyed alig észrevehetően a fehér páncél,
a jég; ahogyan olvadt a jég, emelkedett az óceán, a Nap
föltámasztotta a Földet, a kimosott és leülepedett hegyekkel, és a
folyók új medreket ástak. Európa és Ázsia földjeinek peremén
embereket láttam, akik kezdetleges szerszámaikkal a történelem
megalapozásán dolgoztak.
Mindez megtörtént az északi félgömbön, és így lesz majd
egyszer az Antarktiszon is, ahol a jég még hatalmában tartja a
földet. Hacsak – mondogattam magamban – jóval a jég
visszahúzódása előtt nem indulnak el füstölgő kirándulóhajók a
New York-i öbölből dél felé, és nem lesz már minden
gleccserturzáson turistaszálló.
Mindez tréfa. De ha nem vigyázok, abból veszély származhat,
amit épp most akarok bebizonyítani. Mikor egyszer különlegesen
jó hangulatban voltam, elhatároztam, hogy a szokottnál hosszabb
sétát teszek. Enyhe hófúvás volt és jó nagy sötétség a torlaszon, de
nem törődtem vele. Fél órája meneteltem már, amikor
megindultam visszafelé. A bambuszbotok vonala sehol sem volt
látható. Figyelmetlenül túlhaladtam rajta, és amikor
eltöprengtem, hogy merre menjek, rám nehezedett annak a
fölismerése: sejtelmem sincs róla, milyen messzire jutottam el,
sem arról, hogy milyen irányban állok. Arra az eshetőségre, hogy
hátha meglátom lábam nyomát, a zseblámpával körbevilágítottam
a torlaszon, de csizmám semmi nyomot sem hagyott a hullámos
hegyekbe sorakozott hó kemény kérgén. Borzalmas! Első
szándékom az volt, hogy rohanni kezdek. Ezt elvetettem, majd
józanul fölmértem válságos helyzetemet.
 Minthogy ez volt az egyetlen körülmény, amelyből
kiindulhattam, újból elővettem zseblámpámat a nadrágomból –
mert ott tartottam, nehogy befagyjon –, és vastagabb végével
nyilat karcoltam a hóba, amely abba az irányba mutatott, ahonnan
jöttem. Eszembe jutott továbbá, hogy amikor sétára indultam,
ránéztem a szélkakasra, és az déli irányt jelzett. Akkor bal arcomat
fújta a szél, és azt érte most is, de ez nem sokat jelentett, mert a
szél iránya megváltozhatott, és akaratlanul eltérhettem az
útiránytól. Eltévedtem, rosszullét kerülgetett.
Nehogy még messzebbre tévelyegjek el a kunyhótól,
tájékoztató pontot létesítettem. Sarkammal darabokat vertem ki a
jég-hegy láncból, és kb. fél méter magas kis kupaccá halmoztam
föl, a nyíl szárának végében. Ez hamarosan megvolt.
Felegyenesedve szemügyre vettem az égboltot, és megláttam két
csillagot, amelyek párhuzamosan álltak azzal az iránnyal,
amelyben én haladtam, mielőtt megálltam. Ez szerencsés eset
volt, mert addig borús volt az ég, és csak néhány helyen tisztult ki.
A navigátor kifejezésével élve: a csillagok adták az irányt, és a
hóhalom szolgáltatta a kiindulópontot. Így azután óvatosan,
szememet a csillagokon tartva megindultam előre, és száz lépés
után megálltam. Körbeforgattam a zseblámpa sugarát, de nem
láttam mást, csak a puszta torlaszt.
Nem mertem továbbmenni, mert féltem, hogy nem találom
meg a hókupacot, ezért visszafordultam, vállam fölött a két
csillagot figyelve, hogy tartsam az irányt. A száz lépés után nem
találtam a hórakást. Egy pillanatig a kétségbeesés szélén álltam.
Akkor azután a zseblámpa sugara bal felé húsz lépés távolságban
rávetődött a jelre. Nem sok öröm volt ebben a nyomorúságos
hókupacban, de végül is ez szabadított meg attól az érzésemtől,
hogy vakon botorkálok. A következő elindulásnál 30 fokkal bal
felé irányt változtattam. De száz lépés után, akárcsak előbb, most
sem láttam semmit.
 „Most el vagy veszve” – mondtam magamban. Rémület fogott
el. Tisztán láttam: meg kellene hosszabbítanom a tájékoztató
ponttól való eltávolodásom sugarát, de ha meghosszabbítom,
akkor talán soha többé nem találok vissza ehhez az egyetlen
szilárd ponthoz. Nem volt azonban más választásom, hacsak nem
akarok megfagyni, és ez megeshetik velem a kunyhótól 1ooo
yardnyira éppúgy, mint 500 yardnyira. Elhatároztam tehát, hogy
még harminc lépést teszek ugyanabban az irányban, miután előbb
a 100 yardos ponton is kis hórakást kapartam össze. A
huszonkilencedik lépésnél megpillantottam az első
bambuszbotot, nem egészen harminc láb távolságban. A távoli
vitorlát fölfedező hajótörött tengerész boldogsága sem lehet
nagyobb.
 MÁJUS I.: AZ INTŐ JEL

Május első napjai semmi jelét sem adták azoknak a csapásoknak,

amelyek a hónap végén zuhantak rám. Ellenkezőleg, május elején
életem legszebb napjait éltem át. A hóviharok elvonultak, a hideg
lehúzódott a Déli-sarkról, és velem szemben a szénfekete égen a
letűnt nap visszavert sugaraitól máglyaként lángolt a hold. Az első
hat napon a hőmérséklet átlaga mínusz 43,9 fok volt, gyakran
süllyedt a hőmérő az alacsony negyvenes fokokig.
Szél alig mozdult. És némaság ült a torlaszon. Sohasem volt
még részem ilyen tökéletes csöndben. Némelykor ringatott és
hipnotizált, mint a vízesés vagy más állandó, megszokott hang.
Máskor úgy hasított bele kíméletlenül a tudatba, mint váratlan
zaj. Eszembe juttatta azt a végzetes semmit, amely akkor támad,
amikor a repülőgép motorja repülés közben hirtelen leáll. A
torlasz feszült volt és végtelen; magammal dacolva figyeltem a
semmire, valóban a semmire, a csönd feszültségére.
A hószint alatt komoly és sűrű volt a hangulat. Munka vagy
könyv olvasása közben olykor minden érzékszervem éberen és
gyanakodva figyelt, mint a házigazda, aki azt hiszi, hogy betörőt
hall motozni a házban. Aztán a kunyhó apró hangjai – a kályha
sziszegése, a készülékek zörgése, a kronométerek összeolvadó
ketyegése – hirtelen nekiugrottak a némaságnak. Valamennyi
öntudatosnak és sietősnek tűnt. Egyszer, egy vad szélvész után
fölriadtam mély álmomból, s nem tudtam, hogy miért, míg végül
rájöttem, hogy tudat alatti énem, amely hozzászokott a kályhacső
rezgéséhez és fejem fölött a hóvihar hullámverésre emlékeztető
dübörgéséhez, a hirtelen csönd következtében kizökkent
nyugalmából.
 Különös dolog volt. Az az érzésem támadt, hogy idegen
bolygóra pottyantam le vagy más, olyan tájra, amelyet nem ismer
az emberi tudás vagy emlékezet. Ám azt hiszem, hogy akkor ez jót
tett nekem. Megértettem azt, amin a bölcselkedők olyan régen
lovagolnak: az ember a tárgyak tömege nélkül is élhet
elmélyülten. Minden realizmusom és szkepticizmusom ellenére
ott megértettem, mire gondol Thoreau, amikor azt mondja:
„Testem mindenre érzékeny.” Voltak pillanatok, amikor sokkal
élőbbnek éreztem magamat, mint bármikor máskor életemben.
Miután megszabadultam az anyagiak zavaró hatásától, érzékeim
kiéleződtek új irányokba, s az ég, föld és szellem rendszertelen és
elcsépelt dolgai, amelyeket máskülönben figyelmemre sem
méltattam – ha ugyan egyáltalában észrevettem –, izgalmassá és
csodálatossá váltak szememben. Ilyenek:

Május 1.

Ma délután a tegnapi vihar formálta hógerinc szélárnyékában

különlegesen pelyhes havat találtam. Olyan könnyű volt, hogy
puszta leheletem elfújta a kristályokat, mint a gyermekláncfű
bóbitáját, és olyan törékeny, hogy ha erősebben fújtam, darabokra
esett szét. Elneveztem „pihés hónak”. Nyilvánvalóan a ma reggeli
enyhe nyugati szél hozta őket magával, összeszedtem belőlük egy
dobozra valót; nem volt könnyű munka, mert már kezem könnyű
érintésétől is messze szálltak a kristályok. A doboz körülbelül
feleakkora volt, mint egy cipőskatulya, de a tartalmából, amikor
egy vödörben kiolvasztottam, alig csöpögött össze fél pohárra
való…
Később, sétám során, udvaros holdat láttam, első alkalommal,
amióta itt vagyok. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy a holdnak
majdnem természetellenes fénye van, de többé nem törődtem vele
mindaddig, amíg valami – talán a holdfény színének alig
érzékelhető változása – rá nem irányította figyelmemet az
égboltra. Amikor fölnéztem, a pára szétterjedt a hold ábrázatán, s
mialatt figyeltem, tetszetős, fényes körök egész rendszere
helyezkedett el az égitest körül. Csaknem ugyanakkor a holdat
körközpontos színes szalagok fogták körül. Úgy hatott az egész,
mintha szivárvány csavarodott volna egy nagy ezüst pénzdarabra.
Almazöld színű volt a legkülső szalag, és ennek átmérője –
becslésem szerint – tizenkilencszerese lehetett a holdénak.
A látvány csak körülbelül öt percig tartott. Azután a holdon
elfakultak a színek, mint ahogyan a szivárvány színei mosódnak
el; csaknem ugyanekkor a sarki fény tucatnyi, tömör, bíborpontos
zászlaja, amelyeket feketés csíkok fűztek egymáshoz, mintha
egyenest a hold homlokából szökkent volna elő. Azután ez is
eltűnt.

Május 3.

…A délkeleti égbolton ma megint megláttam a látóhatárt súroló,

megdöbbentően fényes csillagot. Amikor több héttel ezelőtt
először megpillantottam, egy ideig abban a fantasztikus hitben
voltam, hogy valaki jelt akar adni nekem; és ez a gondolat ma
ismét föltámadt. Ez a furcsa csillag szabálytalanul jelenik meg és
tűnik el, mintha valaki fényjeleket adna.
Az utóbbi időben sok bajom van a szélkakassal. Napjában
egyszer-kétszer föl kell másznom az oszlopára, hogy tisztára
vakarjam az érintkező pontokat. A hőmérséklet elég egyenletesen
kitart a mínusz 45–50 fok között, és be kell látnom, hogy ez a
munka sokkal dermesztőbb, mint amilyennek gondoltam.
Megfagy kezem, orrom és arcom, külön-külön vagy mind
egyszerre, valahányszor felmászom az oszlopra. De ez már régi
história, ma ellenben a változatosság kedvéért az állam fagyott
meg. De mindez nem is olyan borzasztó, mint ahogyan hangzik…
Május 5.

Gyönyörű volt a mai nap! Az égbolt ugyan majdnem felhőtlen

volt, de a levegőben kitapinthatatlan köd lebegett, kétségtelenül a
lehulló kristályokból. Ez a délután közepe táján eltűnt, és északi
irányban különleges, pasztellfinomságú rózsaszín fény öntötte el a
torlaszt. A látóhatár vonala bíborszínű, vérnél fényesebb, hosszú
hasítás volt; és e fölött szalmasárga óceán kezdődött, amelynek
partjait az éjszaka végtelen kékje alkotta.
Sokáig bámultam az eget, és rájöttem, hogy ilyen szépség csak
távoli, veszélyes helyeken van, és hogy a természet joggal követel
különleges egyéni áldozatot azoktól, akik ezt látni akarják.
Elszigeteltségem tudata benyomult hangulatomba; ez a hideg, de
szép, kései naplemente kárpótolt azért, hogy elvesztettem a napot,
amelynek melege és fénye most a látóhatáron túl levő világot
boldogítja.
Délután a változatosság kedvéért elhatároztam, hogy
kiterjesztem sétámat arrafelé, ahol – a kunyhótól keleti irányban –
a rádióantenna feszült. Nem volt különösen hideg, 45–50 fok
között a nulla alatt, ám elcsodálkoztam, amikor láttam, hogy
milyen vastagon lepte el a zúzmara a drótot. Természetes
vastagságának többszörösére dagadt a drót, olyannyira, hogy épp
csak át tudtam fogni ujjaimmal, és a jég súlya következtében a
drót nagy ívekben mélyen belógott az oszlopok között.
Egy-két nappal a nap távozása előtt az utolsó antennaoszlopon
túl mintegy húszyardnyira bambuszbotot szúrtam le. Ennek az
volt a rendeltetése, hogy jelezze az irányt, ha egyszer köd vagy
vihar esetén szem elől téveszteném az oszlopot. Ezen a napon
nehézség nélkül megtaláltam a jelzőbotot.
Ott álltam, és valamin gondolkoztam, amikor hirtelen eszembe
ötlött, hogy égve felejtettem a tüzet. Megfordultam, és elindultam
az utolsó antennaoszlop felé, amelynek homályos, ceruza alakját a
ködben még éppen kivehettem. Fejemet a szél elől behúztam a
szélmentes csuklyába, és nem figyeltem, hová lépek. Egyszer csak
zuhanni kezdtem, s ugyanakkor oldalról lökés ért. Utólag nem
tudtam visszaemlékezni arra, hallottam-e valami hangot. Amikor
magamhoz tértem, teljes hosszúságomban elnyúlva a havon
feküdtem, fél lábam egy nyílt szakadék oldalán lógott le.
Mereven feküdtem, nem mertem moccanni, nehogy
leszakítsam az engem tartó párkányt. Azután hüvelykenként
továbbkúsztam. Amikor már mintegy két yardot megtettem,
lassan lábra álltam. Reszkettem, hogy milyen hajszálon múlt
megmenekülésem.
A láthatatlan szakadék fölött keletkezett hóhíd beszakadt
alattam; az ilyen boltozatot nem lehet megkülönböztetni a szilárd
felszíntől. Visszafordítottam zseblámpámat, és szemügyre vettem
a helyzetet. Alig két láb átmérőjű gödröt ütöttem a hóba; és
láthattam, hogy a szakadékot tetőző hó mintegy negyed méter
vastag volt. Hasra feküdve, egy léccel nagyobb területen bevertem
a tetőt, azután zseblámpám fényét a szakadékba irányítottam.
Nem láttam a fenekét. Föltevésem szerint legkevesebb néhány
száz láb mély volt. Átmérője a felszínen nem volt nagyobb három
lábnál, de valamivel lejjebb kihasasodott, és nagy barlangot
alkotott. A falak színe kék és tengerjégre valló smaragdzöld között
váltakozott. Nem díszítették a falakat a szokásos kristályok,
amelyeket a melegebb mélységből érkező párolgás sűrítő ereje
alkot, s ez arra mutatott, hogy a szakadék nem nagyon régen
keletkezett.
Boldogan mentem tovább. Szerencsés voltam, amikor pontosan
derékszögben léptem rá a szakadék hosszára. Ha bármilyen más
irányban megyek, menthetetlenül a mélybe zuhanok. Különös –
gondoltam magamban –, hogy nem szakadt be alattam akkor,
amikor odafelé menet először léptem rá. Talán az egyetlen gyenge
pontot érintettem. Ezért, nehogy még egyszer hasonló baj érjen,
odavittem két bambuszrudat, és leszúrtam a gödör elé.

Május 6.

Ma eltörtem a kunyhóban tartott hőmérőt. Tulajdonképpen nem

fontos, mert a belső hőmérséklet nem tartozik meteorológiai
adataimhoz, de érdekelt, hogy mennyire hűl le a kunyhó az
éjszakai órákban, amikor nem ég a tűz.
A kíváncsiság rávitt, hogy megkérdezzem Little Americától,
hogy áll az értéktőzsde. Szörnyű hiba volt! Semmi, de semmi
lehetőségem sincs változtatni a helyzeten. Céltalan tehát a
bosszankodás. Mielőtt elindultam (hazulról), saját tőkémet – úgy
véltem, óvatosan – befektettem a tőzsdén, abban a reményben,
hogy keresek valami kis pénzt, és abból csökkenthetem az
expedíciós adósságot. Ez az újabb veszteség, az egyre emelkedő
üzemi költségek tetejébe, végzetes lehet. Nos, itt nincs szükségem
pénzre. A legokosabb magatartás az, ha elzárom elmémet a világ
zaklató hírei elől.

Más kérdés az észnek parancsolni, és más kérdés az észt

engedelmességre bírni. Ennek a különbségnek a lényege alapvető
része volt önnevelésemnek az előretolt támaszponton, amint
kitűnik a napló alábbi bejegyzéséből:
„Valami, nem tudom, mi, az idegeimre megy – írja a napló. –
Mindennap furcsán ingerült vagyok, vacsora után pedig levert…
Mindez nem lenne lényeges, ha rátapinthatnék a bajra, ám nem
látok semmit, de semmit, ami megmagyarázná hangulatomat. De
a haj itt van! És ma este először be kellett vallanom, hogy nagyon
nehéz lelki egyensúlyomat fenntartanom…”
Előttem fekszik az egész, meglehetősen hosszadalmas
följegyzés.
Tisztán emlékszem, miért írtam le. Megvacsoráztam,
elmosogattam, elintéztem a nyolcórai megfigyelést, és leültem
olvasni. Elővettem Veblen Theory of the Leisure Class című
könyvét, amelynek a felén már túl voltam, de az előretolt
támaszpont egyeduralmi rendszerében hihetetlenül távolinak
látszott a nem dolgozó társadalmi osztály problémája. Elővettem
az Héloïse és Abélard-t, mert e történetet mindig nagyon
kedveltem, de rövid idő múltán a szavak összefolytak előttem.
Különös módon fájt a szemem, és kicsit zúgott a fejem, de
mégsem annyira, hogy túlságosan zavart volna.
Ezért hát erősebbre csavartam a lámpát, mert azt hittem, hogy
a nagyobb fény majd segít a bajon, és néhány játszma pasziánsszal
próbálkoztam. De ez sem használt. Nem használt az sem, hogy
bórecetes borogatást raktam a szememre. Képtelen voltam
összpontosítani. Egész valóm ideges volt és
megmagyarázhatatlanul zavart.
 Fölkeltem, és járkálni kezdtem a szobában. Mozdulataim szinte
gépiesek voltak. Két nagy lépés, a lámpa alatt félrehajolni,
kikerülni a kályhát, még egy lépés, teljes fordulat az ágy irányába,
megint vissza, három nagy lépés az ajtótól a rádiókészülékig,
három vissza – és így jártam tovább, végtelenül ismételve egy L
betűt. Hónapokkal azután, hogy elhagytam az előretolt
támaszpontot, valahányszor a fájdalom feledékenységgé enyhült,
öntudatlanul hozzáigazítottam lépéseimet a kunyhó méreteihez,
és lekaptam fejemet az elképzelt lámpa előtt.
Ezen az estén nem jött el az a békesség, amelynek jönnie kellett
volna. Úgy álltam ott, mint a felhúzott ütőóra az üres házban.
Akármit tettem, befejezetlennek és kidolgozatlannak látszott, és
semmi közössége sem volt a lelkem mélyén élő fölmérhetetlen
vágyakkal.
Lényem hiábavalóságát és ürességét jelképezte az az egyszerű
tény, hogy egyszer csak felugrottam a székről. Az ember
hétköznapi szokásai között semmiben sincs nagyobb
céltudatosság, mint abban a műveletben, hogy fölkel a székről.
Erre ösztönzi ezer különféle megbízatás és tervezett találkozás. De
engem csak a puszta falak vártak.
Igyekeztem józanul szemlélni a dolgot. A napló bizonyítja ezt.
Szétszedtem hangulatomat, és úgy tanulmányoztam, akár egy
lajstromot. Történt valami baj a nap folyamán? Nem, nagyon
kellemes nap volt. Bár mínusz 50 fok körül járt a hőmérő, mégis
keményen dolgoztam a vészkijáró alagúton. Nagyon jó vacsorát
ettem: csirkelevest, babot, szárított burgonyát, spenótot és
barackbefőttet. Volt okom bosszankodni az északra eső világ
ügyei miatt? Éppen ellenkezőleg, a rádióbeszélgetés során
szívderítő híreket kaptam. Családom jól van, és nincs baj Little
Americában sem. Az adósság, az gond; de hozzászoktam az
adósságokhoz; ugyanúgy kifizetem majd ezt is, mint ahogyan
kifizettem a többit. Testi állapotom? A tompa fej- és szemfájástól
eltekintve kitűnően érzem magamat; a fájdalom egyébként is csak
este jön rám, és elalvás előtt bizonyosan elmúlik. Talán a kályha
füstje okozza? Ha erről van szó, akkor jobban ki kell majd
nyitnom az ajtót, amikor a kályhában egész nap ég a tűz, és több
időt kell odafönn töltenem. Az étrend is hozzájárulhat a bajhoz,
de ebben kételkedtem. Nagyon ügyeltem a vitaminellátásra.
„A legvalószínűbb magyarázat – következtettem akkor este a
naplóban – az, hogy a baj bennem, magamban van. Nyilvánvaló,
hogy ha összhangot tudok tartani a bennem esetleg
összeütközésbe kerülő különféle dolgok között, és
simulékonyabban alkalmazkodom a körülményekhez is, akkor
békesség lesz. Lehet, hogy az egyhangúság, a sötétség, a társas élet
hiánya túl sok ahhoz, hogy egyszerre megemésszem. De ezt nem
fogadhatom el magyarázatnak, már csak azért sem, mert már
negyvenhárom napja itt vagyok, és itt kell még élnem sok
hónapig, s ezek a hónapok nem lesznek mások, mint az első… Ha
túl akarom élni – vagy legalábbis megóvni lelki egyensúlyomat –,
akkor fékeznem és irányítanom kell gondolataimat. Ez nem lesz
nehéz. Minden értelmes ember megtalálja saját magában a létezés
módját…”
Ebből a mostani távlatból is elismerem, hogy ez értelmes
magatartás volt. Egyetlen hibája: a nagyképűség. Az érvelés
túlságosan kényelmes. Ma már világos ez előttem, de akkor nem
láthattam, mit hoz a jövő. Azon a májusi estén helyes volt az az
érvelésem, hogy a külvilág gondjait és eseményeit nem
engedhetem betörni az életembe. Ezt bizonyították a tökéletes
csönd hetei. Igaz volt az is, hogy a behatolást értelmem
korlátozásával és kormányozásával kell elhárítanom. De mindezek
között volt még egy igazság, amelyet azon az estén nem ismertem
föl; és ez az igazság az volt, hogy az idegek és izmok komplex
együttműködése, amely maga a test, mintegy visszafojtott
lélegzettel várja a külvilág ismert ingereit, és nem képes
megérteni, miért zárják el azoktól.
Az ember kiszakíthatja magát a szokásokból és a kényelemből –
önként, ahogyan én tettem, vagy véletlenül, mint ahogyan a
hajótörött tengerésszel esik meg –, és felejtésre kényszerítheti
emlékezetét. De a testet nem olyan könnyű eltéríteni valamitől.
Az tovább emlékezik. A szokások már megalkották a fizikai-
kémiai hatóerők és ellenerők automatikus rendszerét, amely
ragaszkodik az utánpótláshoz. Ebből keletkezik a válság. Nem
hiszem, hogy az ember hangok és szagok, beszéd és érintés nélkül
bármennyivel is többre menne, mint amennyire foszfor és mész
nélkül juthat. Általánosságban ez az, amit a „kiegyensúlyozottság”
bizonytalan fogalmán értek.
Ilyeneket tanultam a déli szélesség 8o° o8’-énél. Mulatságos
volt a torlaszon állni, az eget szemlélni, és tobzódni olyan
szépségben, amelyet nem igyekeztem megszerezni. És nagyszerű
volt az értelmi felszabadultságot érezni, azt, hogy a lélek az űrben
ugyanolyan simán és szerencsésen utazik, mint ahogyan
elmélkedésének akadályain tör át. A test mozdulatlanul állt, de a
szellem szabad volt. H. G. Wells időgépének merész
mozgékonyságával utazhatott a világűrben.
Lelkem mélyén olykor heves vágy támadt, hogy látványosan
hajítsanak be a forró és mozgékony élet kellős közepébe, amelyet
képzeletem meglátogatott. A vágynak rendszerint nem volt
különleges középpontja. Nem egyetlen célt keresett. Inkább az
emberi külsőségek látványa felé vonzódott: családom, amint
vacsora idején körülüli az asztalt, beszélgetés hangja a földszinti
szobában, az eső hűvösségének érzése.
Apróság valamennyi. Mégis ezek és még ezer más, hasonló
tárgyú emlék rohant meg éjjel. Nem az elraktározott emlékek
nyugodt, felidéző erejével, hanem keserűen és kihívóan, mint egy
örökre elveszett életnek töredékei. Ez volt az alapja ama májusi
éjszakám hangulatának. Mint az ágytakarót gyűrő ujjak, úgy
tapogatták gondolataim égy látszólag visszahívhatatlanul
eltávozott lét nappalait és éjszakáit. Korábban ilyen hangulatban
sétálni kezdtem, és így megint sétálni fogok. És a délután
megteremtett fényes nyugalom úgy el fog repülni, mint a kilőtt
rakéta.

Mindenesetre tovább prédikáltam az ész fegyelméről. Vagy talán a

fegyelem nem egészen helyes szó: mert én nem tettem vagy nem
akartam tenni egyebet, csak hogy gondolkozásom középpontjába
egészséges és alkotó képzeteket helyezzek, hogy ezek űzzék el
onnan az egészségteleneket. Falat emeltem magam és a múlt
közé, hogy a közvetlen környezetemből adódó szórakozás és
tevékenység minden cseppjét kifacsarjam. Mindennap új tervekkel
próbálkoztam, hogy óráim tartalmasabbak legyenek. „A jótékony
környezet a boldogság pótléka” – állítja Santayana.
Körülményeim lényegükben alattomosak és nehézkesek voltok,
de igyekeztem megtalálni a módját, hogyan tehetem őket
kellemesebbé. Igyekeztem gyorsabban főzni, az időjárás és a sarki
fény megfigyelését szakszerűbben intézni, s a mindennapi munkát
módszeresebben végezni. Célom az volt, hogy úrrá legyek a
válságos pillanatokon. Hosszabb sétákat tettem, és többet
olvastam, személyemtől független tervekkel foglalkoztam. Más
szóval: elszántan azon igyekeztem, hogy vigyázzak magamra.
Egész idő alatt állandóan azzal kísérleteztem, hogy milyen ruha
véd legjobban a hideg ellen. A kunyhóban rendszerint vastag
gyapjúinget, térdnadrágot és (középnehéz) alsóneműt viseltem;
hozzá két pár gyapjúharisnyát (egy pár vastagot és egy pár
közepeset), továbbá egy pár házilag készült, magas szárú
vitorlavászon cipőt. Ezt vékony, szertelen fókabőr csíkokkal
talpalták meg, s fél hüvelyk vastag nemezzel bélelték ki. Bokánál
lehetett megkötni, a talphoz erősített bőrszíjakkal.
A láb a legérzékenyebb a hidegre. Hamarabb éri fagy, és tovább
gyötri, mint bármely más testrészt. Részben azért van ez, mert a
láb vérkeringése nem olyan jó, mint a többi testrészé, és mert a hó
hidege oda vezetődik, s lecsapódásokat okoz. A vitorlavászon
áteresztőképessége részben megoldja a második nehézséget. Ha a
bakancs két hüvelykkel hosszabb és fél hüvelykkel szélesebb a
rendes cipőnél, akkor megkönnyítettem a vérkeringést. Az ilyen
cipők nagyjából olyan kecsesek, mint egy krumplis zsák, de annál
jobban teljesítik feladatukat. Valahányszor huzamosabb időt
töltöttem hidegben, utána mindig harisnyákat és cipőbélést
váltottam, s a nedveseket megszárítottam a kályhán. Cipőm belső
talpát jégkéreg borította, amely sohasem olvadt meg.
A hideg nem volt újdonság nekem, és a gyakorlat megtanított
arra, hogy a védekezés titka nem annyira a ruhák számában és
súlyosságában, mint inkább nagyságukban és minőségükben s
mindenekelőtt a viselés és gondozás módjában rejlik.
Miután kis időt eltöltöttem már az előretolt támaszponton, a
hőmérsékletíróra vetett egyetlen pillantás alapján el tudtam
dönteni, pontosan milyen ruházatra lesz szükségem odafönn. Ha
csupán gyors megfigyelésről volt szó, csak vitorlavászon
viharkabátot húztam, kesztyűt és a fület befedő gyapjúsapkát.
Amikor havat kellett lapátolnom, sapka helyett sisakot tettem
fejemre, és szélbiztos harisnyát, nadrágot és zubbonyt húztam.
Séta alkalmával szélbiztos felsőruha alatt kötött parkát viseltem.
Ez a ruhadarab egyáltalában nem olyan titokzatos, mint a neve;
nem más, mint finom szövésű, fehérítetlen gyapotzubbony és -
nadrág, amelynek anyaga nem vastagabb a közönséges lepedőnél.
Megesett velem, hogy fél hüvelyk vastag gyapjún úgy keresztülfújt
a szél, mintha semmi sem lett volna rajtam, ellenben alig hatolt át
a papírvékonyságú, bokán és állnál csukott s derékon zsinórral
vagy gumival rögzített, szélmentes ruhákon. Az eszményi anyag
nem teljesen szélálló, hanem átenged bizonyos mennyiségű
levegőt, hogy az izzadság ne gyűlhessék össze.
Mínusz 60 foknál rendszerint sisakot hordok. Egyszerű holmi
ez: lényege egy drótváz, amelyet szélmentes szövet borít. Az
orrnak és a szájnak egy-egy nyílása van, és ovális hasítékok
biztosítják a látást. Az orrnyíláson át lélegzem be, és a
szájnyíláson át ki; ha pedig az utóbbi a megfagyott lélegzet jegétől
betömődik – ami elég sűrűn bekövetkezik –, akkor a kesztyűmmel
lesöpröm.
Nagyon hideg napokon, ha két órára vagy még hosszabb időre
kell kimennem, rendszerint fölveszem szőrmeruhámat (nadrág,
zubbony, kesztyű és csizma), amely a legkönnyebb és
leghajlékonyabb meleg prémből, rénszarvas bőréből készült. Ha
ez véd, nyugodtan járhatok a barátságtalan környezetben olyan
elszigeteltségben, akár a búvár a maga öltönyében.
Tehát májusban ugyanúgy, mint áprilisban, nem volt hiány
tennivalóban. A csönd és a sivárság és az éjszaka lassú ritmusa
ellenére az életem mindennek volt mondható, csak nyugalmasnak
nem. A hóvihar és a sarki fény felügyelője voltam, éjjeliőr és saját
gyóntatom.
Valami mindig történt, jó vagy rossz. A Little Americával való
keddi rádióbeszélgetéseket például abbahagytuk, hogy
takarékoskodjunk a benzinnel; így üres óráim támadtak, a
meghagyott két beszélgetés ellenben sokkal élénkebbé vált.
Mindig kaptam üzenetet családomtól a mi külön
titkosírásunkban, amelyet Dyer kedves és fáradhatatlan
udvariassággal olvasott föl.
– A, mint Artúr, L, mint László, C, mint Cecília… – hallom még
ma is.
Olykor üzenetet küldtek barátaim. Üzenet jött a Fehér Házból
régi barátomtól, Franklin D. Roosevelttól, aki azt a reményét
fejezte ki, hogy „az éjszaka nem túl hideg, és a szél nem túl erős a
sötétben teendő esetleges sétákhoz”. És csaknem mindig belépett
a beszélgetésbe Poulter vagy (a már teljesen fölépült) Rawson vagy
Siple vagy Noville vagy Innes-Taylor, hogy megvitassák az
expedíció valamilyen problémáját, avagy egyszerűen csak hogy
múlassák az időt.
Amit nyertem a réven, azt rendszerint elvesztettem a vámon.
Amikor dicsértem magamat, hogy mennyire belejöttem az
időjárás figyelésébe, épp akkor a külső hőmérsékletíró új
szerepben lépett fel. A felszíni műszertartót valamilyen ördögi
mesterkedés kerítette hatalmába, és dér rakódott le vezetékre,
tollra, hengerre, sőt a hajtószerkezetre is. Emiatt lehoztam a
készüléket a kunyhóba, hogy rendbe hozzam, és kicseréljem a
papírt, mire a hőmérséklet-különbség zúzmarát rakott a fémre, és
a készülék hirtelen leállt Ezek után nem volt más választásom,
mint hogy a javítást a fagyos alagútban végezzem el, ahol kezemet
nem óvta semmi más, csak a vékony selyemkesztyű. De még
abban is pokoli ügyetlenül tudtam csak dolgozni a
sebességszabályozón, amelyet bizonyára egyenest a
meteorológusok gyötrésére találtak föl.
Így tehát még a Ross-jégtorlasz kellős közepén is talál magának
sok elfoglaltságot egy magányos ember. Íme, a napló:
„…Ma éjjel kétszer kijött a Canfield-pasziánsz. Rendkívüli eset!
Pedig mindössze két partit játszottam.”
Majd később:
„Egyik legkedvesebb lemezem: Pusztai otthon. Ez a második
dal, amelyet valaha életemben megtanultam. (Az első: Vigyél
vissza Ó-Virginiába), de még ezt sem mertem soha elénekelni
másutt, csak a nyitott pilótafülkében, ahol senki sem hallhatott.
Ma éjjel mosogatás közben daloltam. A magányban egyáltalában
nem lett szebb a hangom, de az éneklés nagy örömet okozott.
Valóban parádés este volt.”
 A napló több már, mint följegyzés: a hangos gondolkozás
lehetősége. Kellemes módja az esti órák agyonütésének, és segít
megállapodottá tenni filozófiámat. Például:

Május 9.

…Nem szűnő buzgalommal igyekszem kiküszöbölni a vacsora

utáni lehangoltság időszakát. De míg ma estig határozottan jobb
hangulatban voltam, most megint csüggedés fogott el. A józan
okoskodás azt közli velem: nincs jogom csüggedni. A
meghatározhatatlan, zavaró tényezők kiiktatásában több
eredményt értem el, mint reméltem. Úgy látszott, megtanultam,
hogyan kell egyensúlyban tartanom gondolataimat és érzéseimet,
mert indokolatlan szorongás nem fogott el. Ennek folytán arra
gyanakodtam, hogy borús hangulatomat valami más okozta: talán
a kályha, a lámpa vagy a benzines áramfejlesztő füstje.
Nagyon fontos, hogy gondosan fölmérjem helyzetemet. Mert ha
valami megmérgezi vagy más módon megtámadja testemet,
milyen hatással lesz ez lelkem békéjére? A test gyengélkedésének
bizonyos típusai határozottan depressziós hatással vannak.
Kérdés, mennyire lehet legyőzni ezt a hatást azzal, hogy nem
törődünk vele, vagy éppen letagadjuk létezését.
Valami kis baja van a szememnek, és tüdőm érzékeny a
hidegre, de ezen a két tényen kívül nem tudok semmiféle testi
gyöngeségemről. Biztosra veszem, hogy az étrendnek sincs semmi
köze hangulatom változékonyságához. A füst az egyetlen kérdőjel.
Szemem és fejem korán este kezd el fájni, amikor a kályha már
hosszú ideje ég. És a rádióbeszélgetések napjain, amikor
működésben van a benzinmotor, sűrű a levegő az alagútban. De
nehéz elképzelni, hogy valóban akár a kályha, akár a motor
elszálló gázai okoznák az ártalmakat. A szellőzés minden jel
szerint jól működik, amíg a járatokat tisztán tartom a jégtől.
Emlékszem, hogy miután befejeztem a most ismertetett
naplóföljegyzést, fölkeltem, és megszemléltem a kályhát.
Körüljártam, és lopva vizsgálgattam az egyszerű szerkezetet, mint
olyan barátot, akinek a szándékait illetően gyanút fogtam. De
benyomásom egyáltalában nem volt kedvezőtlen. A kályha inkább
nevetségesnek tűnt, mint baljósnak. Ebben a pillanatban a
fehérneműmet áztató vödör vizének felmelegítésén fáradozott.
Még a rózsa gyenge sziszegése is veszélytelennek látszott; s az alig
térdemig érő, kicsi kályha meg a mulatságosan elvékonyodó,
hosszú cső olyan nevetséges volt, amilyen csak ilyesmi lehetett.
Két hibát találhattam benne mindössze. Az egyik az volt, hogy
az égőrózsa hajlamos a sercegésre és füstölésre, ha víz csöpög rá a
vödörben olvadó hóról. A másik pedig az a hajlandósága volt,
hogy miután a cső megtelt jéggel, majd megolvadt, a víz
rácsurgott a tűzhelyre. Az egyik derékszögű csatlakozásnál
csináltam már egy mélyedést, hogy az felfogja, és ne eressze a
rózsára a vizet; ha ez nem működik, akkor a csatlakozást V
formájúra görbíthetem, és így könnyen fölfoghatom a vizet.
Ezen túlmenően semmilyen lényeges tennivaló nem jutott
eszembe, egyébként más nem is látszott szükségesnek. A
szellőztetőcsövek, ahhoz képest, hogy milyen körülmények között
működtek, jól szívtak. Kétségtelenül sok friss levegőt kaptam. A
nap folyamán egyszer-másszor néhány hüvelyknyire kinyitottam
az ajtót, de amikor már olyan hideg lett a szobában, hogy
megfájdult az orrom, újra becsuktam. Hogy az aránylag távolabbi
zugokat vonzóbbá tegyem, az egyik sarkot Floridai-öbölnek, a
másikat Malibunak neveztem el, de amikor nyitva volt az ajtó,
egyik hely sem volt nagyon elviselhető prémes nadrág nélkül. Ez a
legtisztább igazság. Sőt nem egy alkalommal előfordult, hogy a
rádióbeszélgetés kezdete előtt a billentyű mellé helyezett pohár
vízen vékony jégréteg keletkezett, mielőtt megihattam volna.
 Ahogy a napló bizonyítja, megnyugtatónak találtam, hogy az
étrend kellő mennyiségű vitamint tartalmaz. Igaz, nadrágszíjamat
már két lyukkal beljebb húztam, és a hónap befejezése előtt sor
kerül a harmadik lyukra is. De erre számítani lehetett. Expedícióm
élelmezésével kapcsolatban kimerítő étrendi tanulmányokat
folytattam, elsősorban a vitaminkérdésről, most azonban mégis
elhatároztam, hogy tanácsért fordulok egy kiváló
szaktekintélyhez, cím szerint a New Dieteticshez, a John H.
Kellogg barátomtól ajándékba kapott könyvhöz. Bár alapos
vadászatot rendeztem utána, először nem találtam a könyvet;
végül a rádióbeszélgetés során megkértem Dyert, legyen szíves
odahívni Siple-t,és tudja meg tőle, hogy hol raktározta el. Tíz perc
múlva megérkezett Siple üzenete, hogy a könyvet utoljára a
verandán látta egy dobozban. Meg is találtam ott.
A könyv gyors elolvasása megerősítette azt, amit már tudtam:
vagyis hogy – legalábbis ami az ételválasztékot illeti – étrendem
tökéletesen rendben van. De ellenőrzésül megkértem Little
Americát, hogy kérdezzék meg az országszerte elismert rochesteri
(New York) élelmezésügyi kísérleti intézetet. A szakemberek
azonnal válaszoltak: étrendem minden tekintetben megfelelő.

Május 11.

Éjfél után negyed egy. Későre jár, de éppen most olyan élményben
volt részem, amelyet meg akarok örökíteni. Éjfélkor fölmentem,
hogy még egy utolsó pillantást vessek a sarki fényre, de a
látóhatáron csak egyenetlen izzást láttam, amely északról
északkelet felé terjeszkedett.
Az éjfélre várva gramofonoztam. Saját készítésű
lemezismétlőmet használva, Beethoven V. szimfóniájának egyik
lemezét forgattam le. Az éjszaka csöndes volt és tiszta. Kalibám
ajtaját nyitva hagytam, valamint a csapóajtót is. Álltam a sötétben,
és gyönyörködtem néhány kedvelt csillagképemben, amelyek úgy
ragyogtak, mint még soha.
Hirtelen az az elképzelésem támadt, hogy amit látok, azt
hallom is, olyan tökéletesen egybeolvadt a zene azzal, ami az égen
történt. Amikor a hangok fölerősödtek, a látóhatár tompa sarki
fénye lüktetve fölélénkült, s ívekbe, legyezőszerű, az égbolton
fejem fölé nyúló sugarakba ráncolódott. A zene és az éjszaka eggyé
vált, én pedig magamban azt mondtam, hogy minden szépség
rokon, és ugyanabból az anyagból ered. Fölidéztem egy bátor,
önzetlen cselekedetet, amelynek ugyanaz volt a tartalma, mint a
zenének és a sarki fénynek.
Este tíz óra. A magányosság kiváló kísérleti műhely annak a
megfigyelésére, hogy milyen mértékben befolyásolják modorunkat
és szokásainkat más tényezők. Étkezési modorom förtelmes –
ebben a tekintetben évszázadokat csúsztam vissza. Valójában
semmiféle modorom sincs. Ha úgy tetszik, ujjaimmal eszem vagy
konzervdobozból, vagy állva – más szóval: ahogyan a
legkényelmesebb. A maradékot csak behajítom a lábamnál álló
szemétvödörbe. Ha elgondolkodom ezen, meg kell állapítanom:
mi sem szól az ellen, hogy így csináljam! Az evés módja konvenció
kérdése; emlékszem, Epikurosz görög bölcsnél olvastam: az
egyedül élő ember farkasként él.
A magányos életben szinte eltűnik a kifelé való megnyilatkozás
igénye. Most ritkán káromkodom, noha kezdetben azonnal
hajlamos voltam vadul szitkozódni, mihelyt valami próbára tette
türelmemet. A szélmérő oszlopon a villanycsatlakozót ellenőrizni
ma semmivel sem hidegebb foglalatosság, mint kezdetben volt; de
most néma kínlódás közt dolgozom, mert tudom, hogy az éjszaka
üres, és a durvaság magamon kívül senkit sem döbbent meg.
Humorérzékem megmaradt, de könyveimen és önmagamon
kívül más forrása nincs, és egyébként is kevés időm van olvasni.
Ma reggel bejöttem a kunyhóba, egyik kezemben
vizesvödrömmel, a másikban a lámpával. A lámpát a tűzhelyre
tettem, a vödröt fölakasztottam. Ezen nevettem; de ha
mostanában nevetek, magamban nevetek; mert úgy látszik,
elfelejtettem, hogyan kell hangosan nevetni.
Ebből azt a gondolatot szűrtem le, hogy a hangos nevetés
tulajdonképpen az öröm megosztásának mechanizmusa.
Rájöttem arra is, hogy a társalgás hiánya miatt nehezemre esik
szavakkal gondolkoznom. Séta közben olykor beszélek
magamban, és hallgatom a szavakat, de azok üresek és idegenek.
Hónapok óta nyíratlan a hajam. Megnövesztettem, mert így
leér nyakamba, és melegen tartja. De hetenként egyszer
borotválkozom, mégpedig azért, mert rájöttem, hogy a szakáll
pokoli gyötrelmeket okoz odakinn. Hajlamos ugyanis arra, hogy a
lélegzettől eljegesedjék és megfagyassza az arcot.
Amikor ma reggel tükörbe néztem, megállapítottam, hogy az
asszony nélkül élő férfi hiúság nélkül való férfi. Arcom
felhólyagzott, orrom vörös és krumpli formájú a fagy száz
harapásától. Már a legcsekélyebb jelentősége sincs annak, hogyan
nézek ki; csak az a kérdés, hogyan érzem magamat. Ellenben
igenis tisztálkodom, ugyanúgy, mint ahogyan otthon
tisztálkodnék. Csakhogy a tisztaságnak semmi köze sincs az
illemhez és a hiúsághoz. A tisztaság – kényelem. Érzékeim
boldogan veszik az esti fürdőt, és irtóznak a túl piszkos
fehérnemű érintésétől.
Megpróbáltam kielemezni, milyen hatással van az elszigeteltség
a férfira. Mint mondottam, nehéz ezt szavakba öntenem. De
érzem bizonyos dolgok hiányát és más dolgok túltengését. A
civilizációban nem láttam meg, milyen életbe vágóan fontos
szerepe van társadalmi életemben a számtalan szórakozásnak és
kikapcsolódásnak. Érzem, hogy ennek hirtelen megszűnése sokkal
fájdalmasabb szakítás volt, mint amilyennek elképzeltem. Még az
is hiányzik, hogy olykor-olykor sértegessenek. De ennek talán
virginiai származásom az oka.

Május 12.

…Ennek a helynek a csöndessége olyan valóságos, és olyan tömör,

mint a hang. Igazán valóságosabb, mint a torlasz időnkénti
roppanásai és a hórengés súlyosabb megrázkódtatásai… Ez az
egyhangúság a változhatatlanság hangulatával tölti meg a levegőt.
Velem szemben ül az asztalnál, és éjjel velem bújik be az ágyba. És
gondolat nem jut olyan messzire, hogy össze ne ütközzék vele. Ez
végső soron az időtlenség. Hangulatom gyakran fölébe kerekedik,
de ha a hangulat elmúlik, akkor változást kívánok: fát, sziklát, egy
marék földet szeretnék látni, a ködkürt hangját hallani, bármit,
ami mozog, és az élők világához tartozik.
De nem tűröm, hogy megzavarják nyugalmamat. Ez itt egy
nagy kísérlet. Úgy látszik, elmúlt a lehangoltság, amely vacsora
után szokott jönni – talán azért akkor, mert ebben az órában
társaságra vágyunk.
Mellékesen, önmagam reggeli fölébresztésének ismét ura
lettem. Ez a képesség olyan titokzatosan tért vissza, mint ahogyan
eltűnt. Az elmúlt két hét minden reggelén öt perc eltéréssel abban
az időpontban ébredtem föl, amelyet kijelöltem magamnak.
Szórakozott vagyok. Az elmúlt este cukrot tettem a levesbe, ma
este pedig egy kanál kukoricakását löttyentettem az asztalnak arra
a helyére, ahol tányérnak kellett volna állnia.
Régi angol képes lapokból elolvastam több elbeszélést.
Belekezdtem egy folytatásos gyilkossági históriába, de kutya
legyek, ha kétfolytatásnyi izgalmat találok benne. Így hát nem
marad más hátra, szerelmi történetekkel kell megpróbálkoznom,
bár furcsa elgondolni, hogy a látóhatáron túl az élet örömteli része
tovább folyik. Hát bizony ez az egyetlen földrész, amelyre nő még
nem tette lábát; nem mondhatom, hogy emiatt valamivel is jobb
lenne itt. Az a körülmény, hogy korábbi expedícióim tagjai a
visszaérkezés után valósággal rohantak az oltár elé, ennek mintha
erős bizonyítéka lenne. A negyvenegy ember közül, akik velem
voltak Little Americában, harminc volt nőtlen. Többen feleségül
vették az első lányt, akit Új-Zélandban megláttak, a többiek
nagyobb része is azonnal megnősült, mihelyt hazaérkezett az
Egyesült Államokba. A nőtlenek közül kettő ötven év körüli volt,
és a hazaérkezés után mind a kettő hamarosan megházasodott.
Csak néhányan maradtak nőtlenek, és az a gyanúm, hogy nem
egészen a saját hibájukból társtalanok.

Május 16.

Épp egy hete az utolsó vacsora utáni depressziónak. Nem

szeretnék önteltnek látszani, de azt hiszem, győztem…

Május 17.

Több szabad időm van, mint amennyi valaha is lesz életemben.

Hála annak a gyakorlottságnak, amellyel dolgaimat intézem,
szinte határtalanul sok lehetőségem van szellemi gyakorlatokra.
Ha akarom, órákat tölthetek egyetlen könyvlap fölött. Ma este
arra gondoltam, micsoda teljes és egyszerű ez az élet – igazában
csak egy hiányzik: a kísértés.

Nagyszerű időszak volt: tudatosan csak azt éreztem, hogy a

szellem békéje végtelen, hogy a szellem a képzelet gyengéd,
regényes árapályán ringatózik, mint ahogyan a hajó
alkalmazkodik az őt körülfogó közeg erejéhez és céljához. Az
embernek kevés nyugalmas pillanata van, de azok közül néhány
egész életén át táplálja.
 Néha úgy éreztem, ez az időszak ifjúságom éveit ismételte meg.
Amikor felserdülőben voltam, este gyakran kiosontam a házból, és
elmentem sétálni a Glass-erdőbe, amely az út mentén nem esett
messzire lakásunktól. A Shenandoah-völgy dombjainak mély
árnyékai között a sötétség kissé félelmetes volt, mint ahogyan
kisfiúknak minden félelmetes; de amikor megálltam, és fölnéztem
az égre, megragadott valamilyen, a béke és az életöröm közötti
érzés. Gyerekkoromban sohasem sikerült pontosan kielemeznem
ezt az érzést, még kevésbé, mint hajóstisztnek a tengeren, éjszakai
őrségen és később mint kutatónak, amikor először néztem körül
olyan hegyeken és völgyeken, amelyeket előttem még senki sem
látott. Nem kétséges, ez részben állati érzés volt; kiteljesedése
annak a fölismerésnek, hogy élek, hogy növekszem, hogy már nem
félek. De több is volt benne, nemcsak ennyi. Benne volt az élet
hatalmas mozgásával való azonosulás; a jövő megsejtése és az az
érzés, hogy minden pillanatban várunk valamire.
 MÁJUS II.: A SZERENCSÉTLENSÉG

Május kerek szikla volt, amely elsüllyedt az árban. Az idő

lemondott a sürgősség utolsó jeléről is, és egyik nap észrevétlenül
adta át helyét a másiknak. Az a kevés hír a világról, amit Dyer
időnként felolvasott nekem, csaknem olyan semmitmondó és
értelmetlen volt, mint talán egy Mars-lakó számára lenne. Az én
világomhoz nem érhettek el a távoli közgazdasági életen
átszáguldó megrázkódtatások.
Az előretolt támaszponton más törvények voltak életben.
Amikor reggel fölkeltem, elég volt nekem, ha így szóltam
magamhoz: a mai napon ki kell cserélni a légnyomásíró
papírszalagját. Vagy: a mai napon föl kell tölteni a tűzhely
üzemanyagtartóját.
Az éjszaka a legkomorabban letelepedett. Május 17-én, egy
hónappal azután, hogy a nap a látóhatár alá süllyedt, a déli
félhomályból már csak a sötétségnek egy kis, hideg, vörösen izzó
hasadása maradt. Azokon a napokon, amikor a szél északon vagy
keleten vesztegelt, a torlasz hatalmas, mozdulatlan árnyékká vált,
amely fölött felhők duzzadt tömegei gubbasztottak, a sötétség
egyik rétege a másik fölött. Ez volt a sarki éjszaka, a jégkorszak
szörnyűséges képmása. Semmi sem mozdult, semmit sem lehetett
látni. Ez volt a mozdulatlanság lelke. Az ember úgyszólván
állandóan hallhatott távoli roppanásokat mintha nagy súly
ülepednék le.
A mélyülő sötétségből áradt a hideg. Május 19-én, amikor
szokásos sétámra mentem, a hőmérséklet 54 fok volt a zéró alatt.
A vitorlavászon cipő első ízben nem védte meg lábamat. Egyik
sarkamat megcsípte a fagy, kénytelen voltam visszamenni a
kunyhóba, és fölhúzni a rénszarvasbőr csizmát.
Ezen a napon pocsékul éreztem magamat: testemet szúró
fájdalmak gyötörték – pontosan úgy, mintha gázmérgezésem
volna. Nagyon is lehet, hogy az volt: amikor másnap reggel
megvizsgáltam a szellőztetőcsöveket, megállapítottam, hogy a
bevezetőnyílást teljesen eldugaszolta a zúzmara, a kivezetőcső
pedig kétharmadáig volt tele.
Másnap – vasárnap, 20-án – állt be az eddigi legnagyobb hideg.
A minimumhőmérő mínusz 56 fokot mutatott, a belső
hőmérsékletíró, amely mindig valamivel alacsonyabban állt, mint
a műszerládában tartott készülék, mínusz 59 fokot jelzett, és a
műszerládában levő termográf hirtelen megállt: megfagyott a
tinta, noha alaposan hígítva volt glicerinnel, és megfagyott a
kenőolaj is.
Amikor a kályhába begyújtottam, a fölmelegedő levegő olyan
erővel tágult ki az üzemanyagos tankban, hogy az olaj szerteszét
fröccsent a helyiségben. Nehogy hasonló eset bekövetkezzék,
beburkoltam a tartályt egy felfújható gumipárnával, amely
valamilyen szerencsés tévedés folytán keveredett holmim közé. A
kályhacső és a kivezető szellőztető úgy gőzölgött, hogy a
zseblámpa fényénél két gőzmozdony kipöfögésének látszott.
Kínlódva babráltam a hőmérsékletírón, és órákig tartott, amíg
rendbe hoztam. A tüzelőanyag nem folyt ki a hordókból; egyiket
be kellett vinnem a szobába, hogy a kályha közelében
fölmelegítsem. Egész nap két primuszkályhát égettem az
alagútban.
Vasárnap rádióbeszélgetés is volt; átkozottul sokáig tartott, míg
a kapcsolat létrejött. A motor egy óra hosszat makacskodott;
ujjaim a porlasztó javításától olyan kemények és fagyosak lettek,
hogy amikor végre összeköttetést teremtettem Little Americával,
alig bírtam nyomogatni a billentyűt.
 – Hívják Hainest – ez volt az első kérésem.
Mialatt Hutcheson Little America alagútjaiban megkereste a
főmeteorológust, rövid beszélgetést folytattam Charley
Murphyval. Little Americában csak mínusz 51 fok volt.
– De a pléhgallérosokat már letanácsoltuk a tetőről – közölte
Charley.
– Itt most 57 van a nulla alatt – mondtam.
– Megtarthatja magának – ez a záró megjegyzés hangzott észak
felől.
Ezután megszólalt Bill Haines kellemes hangja a
fülhallgatóban. Elmagyaráztam, milyen nehézségeim vannak a
hőmérsékletíróval.
– Ugyanilyen bajaink voltak nekünk is – jegyezte meg Bill. –
Talán a megfagyott olaj az oka. Azt tanácsolom, vigye le a
szerkezetet, és próbálja megmosni benzinnel, hogy minden kis
olaj nyomot eltávolítson. Akkor azután kenje be éterrel. Ami pedig
a befagyott tintát illeti, talán keverjen hozzá több glicerint. – Bill
kedélyes hangulatban volt. – Ide figyeljen, tengernagy – dörmögte.
– Nekem soha sincs bajom a műszerekkel. Ennek az a titka, hogy
legyen az embernek egy buzgó és engedelmes beosztottja.
Ezen igazán nevetnem kellett, mert tudtam, mit állt ki
Grimminger másodmeteorológus az első expedícióban. Bill a
kályhát támogatta, és kedélyeskedve megmagyarázta az újoncnak:
a kötelesség és az önképzés lehetősége azt követeli tőle, hogy
menjen fel a hóviharba, és rögzítse azt a disznó vezetéket. Bill a
meleg kunyhóban dúdolgatott, mialatt beosztottja egy nyitott
gödörben az éjjeli sötétségbe (elbocsátott kísérleti léggömbhöz
erősített szögmérőt markolászta, s nyögdécselve mondta be a
telefonba a különböző tized millimétereket, amelyekből azután
Bill kiszámította a felsőbb légáramlatok sebességét és irányát.
Ezen a napon szívből kívántam, bárcsak lenne munkatársam. Nem
vitás, most őrajta volna a sor, ő mászna föl a szélmérő póznájára.
A vas keresztrudak hidege áthatolt a fókacsizma talpán, és talpam
megfagyott a lábujjak tövében. Lélegzetem robbanásszerű
hangokat hallatott a szélben, amúgy is fájó tüdőmet száraznak
éreztem a lélegzéstől.
A sarki fény ritkán lángolt fényesebben, órákon át táncolt
eszeveszett izgalmában. A jégtorlasz rengése olykor nehézágyúk
dörgésének hallatszott. Nyelvem megdagadt és fájt a lobogóan
forró tea fogyasztásától, orrom hegyét a fagy harapásai gyötörték.
Ebből a csöndes hidegből nagy szél lesz – gondoltam. Úgy illett
tehát, hogy megvizsgáljam a tetőt. Több gallon vizet vittem föl, és
kiöntöttem a ház sarkainál. Ahogy odaért, szinte abban a
pillanatban már meg is fagyott. A jég páncéllemezt alkotott az
összetömörödött havon.
Éjfélkor, amikor a sarki fény megfigyelésére fölkapaszkodtam,
abban a pillanatban, amint kidugtam vállamat a csapóajtón, vad
fojtogatást éreztem. Zihált a tüdőm, pedig nem érte a levegő.
Elképedten és talán kissé megrémültén lecsúsztam a lépcsőn, és
lélegzetet vettem a kunyhóban. A meleg levegőn a fojtogató érzés
éppoly gyorsan elmúlt, mint ahogyan jött. Kíváncsian, de óvatosan
megint fölmentem a létrán. És ismét ugyanaz történt: nem
kaptam levegőt, de rájöttem, miért nem. Kelet felől gyönge szél
lengedezett, és amikor szembefordultam vele, kegyetlen érintése
összeszorította a légzőutakat. Gyorsan hátat fordítottam a
széliránynak, és kesztyűmbe lélegeztem; ebben a testtartásban
végeztem el a megfigyelést.
Mielőtt lementem, érdekes kísérletet végeztem. Letettem egy
hőmérőt a hóra, és egy ideig otthagytam; azután megállapítottam,
hogy a felszínen a hőmérséklet pontosan három fokkal
alacsonyabb, mint négy lábbal magasabban, a műszeres láda
szintjén.
 Később, mialatt a hálózsákomban olvastam, megfagyott egy
ujjam, pedig állandóan egyik kezemből a másikba vettem át a
könyvet, szabad kezemet pedig a hálózsák melegébe bújtattam.

A hidegből, kelet felől jött a szél. Fokozatokban érkezett, mintha

az egész hideget nagy súlya miatt nem lehetne egyszerre
elmozdítani. Május 21-én éjjel lesüllyedt a légsúlymérő. Amikor
első utamra fölmentem, az éjszaka olyan fekete volt, mint egy
viharfelhő közepe; a szél feszültsége azt jelezte, hogy új
viharközpont van kialakulóban.
Másnap reggel az egyik hófülkébe állított piros gyertya fényénél
sokáig dolgoztam a vészkijáró alagúton, örültem, hogy van
ürügyem a lennmaradásra. Ezen a napon a szükségkijáratot 22
yardig hajtottam ki, ennél messzebbre nem is kellett. Miután
végeztem napi feladatommal, leültem egy ládára, és figyeltem,
milyen szép piros a gyertya, és milyen fehér a durván kivésett hó.
Hamarosan fölfigyeltem arra, hogy a szélmérő kanalai egyre
hangosabban zörögnek. Ebből rájöttem, hogy a szél erősödött, és
fölmentem, hogy meggyőződjem róla, minden biztonságosan áll-e
a helyén.
Különös látvány az erősödő hóvihar. Először megérkezik a szél,
amely valahonnan elindult. Azután a jégtorlasz kitépi magát
mozdulatlanságából, és felszíne, amely eddig fémnél
keményebbnek és fényesebbnek látszott, rohanni kezd, mint az
áramló tenger. Némelykor, ha a szél erősen fúj, a megindult hó
úgy vágtat a torlaszon át, mint viharzó fehér felhő, és több száz
lábnyira vágódik föl a levegőbe.
Máskor fokozatosan erősödik. Azt veszed észre, hogy körös-
körül minden csúszik. A levegőt karcolás, siklás, zizegés apró
hangjai töltik meg, amint az elszabadult hókristályok kavarognak.
Hamarosan olyan tömören haladnak, mint a növekvő ár, amely
előbb ellepi a bokát, azután a derék körül csapkod, s végül nyakig
ér. Jártam olyan sűrű hófúvásban, hogy egylábnyira sem láttam
magam elé, de amikor fölpillantottam, a fejem fölötti ritka rétegen
keresztül a fényes csillagokat láttam.
Füstölgő indák kúsztak föl a szélmérő oszlopra, amikor
befejeztem ellenőrző körutamat. Gyorsan rögzítettem a
csapóajtót, mint ahogyan a tengerész bedeszkázza a fedélzeti
nyílást; és abban a tudatban, hogy hajóm nagyon biztonságos,
visszatértem a kajütbe, hogy ott vészeljem át a vihart. Itt, a torlasz
kérgének mélyében, nem érhet el a vész, hangja azonban lejött
utánam. A szél a szellőzőcsövekben jajgatott, és úgy rázta a
kályhacsövet, hogy azt hittem, tövestül fogja kitépni, s mintha
kőtörő kalapáccsal verte volna a kaliba tetejét. Valósággal éreztem
a szél szívó hatását a hó likacsain keresztül. A szobában és az
alagutakban szellő lengedezett. A gyertyák lángja imbolygott,
majd kialudt. Csak a gyenge viharlámpa világított.
Ennek ellenére halvány fogalmam sem volt róla, milyen rossz a
helyzet, mindaddig, amíg föl nem mentem megfigyelésre. Amikor
feltoltam a csapóajtót, a hófúvás úgy esett rám, mint egy mozgó
fal. A létrától a műszertartályig csak néhány lépés a távolság, de
mérföldnél többnek látszott. A levegő havas lökésekkel jött felém,
úgy küszködtem benne, mint erős hullámverésben. Még egyetlen
éjszaka sem látszott ilyen sötétnek. Zseblámpám sugara
megfulladt a torkában; nem láttam arcom elé emelt kezemet.
Szélbiztos ruhámon hócsomók tapadtak össze, mire újra
lementem. Bizonytalan érzés fogott el, hogy távollétemben valami
változás következett be, de hogy mi, azt nem tudtam kitalálni.
Rögtön fölfigyeltem arra, hogy a kunyhóban lényegesen hidegebb
lett. Fölemeltem a kályha tetejét, és meglepetve állapítottam meg,
hogy a tűz kialudt, bár a tartály még félig volt olajjal. Arra
gondoltam, hogy mielőtt kimentem, bizonyosan öntudatlanul
elzártam a szelepet; de mikor gyufát tartottam a gázrózsa elé, a
kályhacsövön betóduló légvonat elfújta a lángot. Tehát a szél
fojtotta meg a tüzet. Újra meggyújtottam, és óvatosan szemmel
tartottam.
A vihar orkánná fokozódott. Üvöltésébe beleszólt a
rádióantenna és a szélmérő oszlop feszítődrótjainak mély,
pengetésszerű zümmögése, amely a hajó kötélzetét tépő szélre
emlékeztetett. A regisztráló papírhengerén a szél irányát jelző
vonal határozatlanná vált; a hófúvás kétségtelenül rövidzárlatot
idézett elő az elektromos érintkezőkön – döntöttem el.
Tudtam, hogy teljesen reménytelen vállalkozás lenne
letisztításukat megkísérelni, ezért nem törődtem a készülékkel.
Vannak a szélirány megállapítására más módszerek is. Egy
bambuszrúdra zsebkendőt kötöttem, és kitoltam a kivezető
szellőztetőcsövön; zseblámpa fényénél meg tudtam állapítani,
milyen irányba lobog a kendő. Óránként megismételtem ezt, és az
irányváltozásokat rávezettem a papírszalagra.
De hajnali két órakor már elegem volt a periszkópozásból. Ha
aludni akartam, de ugyanakkor a följegyzések folyamatosságát is
biztosítani, nem volt más választásom: meg kellett tisztítani az
érintkező pontokat.
Ekkor már heves szél fújt. A jégtorlasz remegett, úgy rázta
felülről a vihar, s akkora zaj volt, mintha az egész természet
darabokra akarna szétszakadni. Alig bírtam feltolni a csapóajtót.
Amint kinyílt, vakító sűrű hóözönbe kerültem. Fölkapaszkodtam,
és az ajtó fogantyúját markoltam, míg meg nem találtam az
egyensúlyt. Akkor azután becsaptam az ajtót, nehogy az alagutat
befújja a hó. Semmit sem lehetett látni. Apró golyók milliói
robbantak szememen, martak, mint a lőtt sebek. Még lélegzeni is
alig tudtam, mert a hó azonnal csomókat rakott a szájamra, az
orrnyílásaimra. Négykézláb indultam a szélmérő oszlop felé, mert
attól féltem, hogy a szél ledönt lábamról, ha fölegyenesedve járok;
egyetlen rossz lépés, máris örökre elvesztem.
 Szerencsésen megtaláltam az oszlopot, igaz, annak az árán,
hogy bevertem fejemet a vas létrafokba. Sikerült fölmásznom, bár
tízmillió kísértet akart széttépni, és nyomta hüvelykujját a
szemembe. De az ördögnek tartoztam ezzel az úttal. A hófúvás
olyan sűrű volt, hogy mihelyt megtisztítottam az érintkezőket,
azon nyomban ugyanolyan vastagon betemetődtek. A szélkanalak
pedig olyan sebesen pörögtek, hogy munka közben könnyen
leszakíthatták volna egy-két ujjamat.
Miközben lemásztam a póznáról, az volt az érzésem, hogy a
levegőben sodródom, és nem vagyok már ura mozdulataimnak. A
csapóajtó tökéletesen betemetődött, s jó ideig kaparásztam
kesztyűs kezemmel, amíg megtaláltam. Megragadtam a fogantyút,
előbb fél kézzel, aztán kettővel. Az ajtó nem engedett.
Mindenesetre jó szorosan illeszkedik – dörmögtem magamban.
Talán hó szorult be a sarkokba. Szétterpesztett lábbal a nyílás fölé
álltam, összeszedtem magamat, és teljes erővel húztam az ajtót.
Mintha a torlaszt akartam volna elmozdítani helyéről.
Bevallom, vakrémület fogott el. Elvesztettem józan eszemet.
Tébolyodottan kapartam a háromlábnyi deszkanégyszöget.
Ököllel vertem, hátha lerázódik róla a hó, és miután semmi sem
használt, hasra feküdtem, és húztam, amíg csak a hideg és a
kimerültség meg nem bénított.
Akkor azután könyökben behajlítottam karomat, ráejtettem
arcomat, és százszor meg százszor elmondtam: „Te hülye állat! Te
hülye állat!” Hetekig küzdöttem az ellen, hogy a kunyhó
börtönömmé váljék, most meg kizártam magamat belőle. Ennél
rosszabb nem történhetett, különösen mert csak gyapjúzubbony
és -nadrág volt rajtam a szélálló ruhák alatt. Odalenn csak
kétlábnyira van a menedékhely: meleg, étel, szerszámok, az élet
fenntartásának minden kelléke. Karhossznyira, és én mégis
képtelen vagyok elérni.
 Van valami féktelenül őrjítő az Antarktisz éjszakai
hóviharában. Vérszomjas dühét nem lehet lemérni a szélíró
papírtekercsén. Több az, nemcsak szél: szilárd hófal vágtat az
orkán dühével és a hullámverés erejével. * Az egész, gonosz
szándékú roham egyenesen ellened, a személyes ellensége ellen
irányul. Az eszeveszett hangrobbanások közepette csúszó-mászó
féreggé zsugorodol össze a széthulló világ peremén. Nem látsz,
nem hallasz, alig tudsz moccanni A tüdőd kapkod, mert nem kap
levegőt, az agyadat rázkódások érik. Ilyen hirtelen nem zárja körül
az embert semmi más a világon.
Félig megfagyottan tapogatóztam a néhány lábnyira levő egyik
szellőzőcső felé. Kesztyűm megérintett valami kerek hideget. Két
kezemmel körülfogva fölhúzódzkodtam. A kivezető szellőzőnyílás
volt. Magam sem tudom, miért, de az ösztön arra kényszerített,
hogy letérdeljek, és arcomat a nyílásra szorítsam. A szobából
semmi más nem volt látható, csak a padlóra vetődő bágyadt
fényfolt, és a fölszálló meleg megérintette arcomat. Ettől erőre
kaptam.
Térden állva hátat fordítottam a hóviharnak, és töprengeni
kezdtem, mit kellene tennem. Arra gondoltam, hogy betöröm a
tetőablakokat, de kétlábnyi jégréteg borította, és azonkívül
drótháló erősítette őket. Ha volna valamim, amivel áshatnék,
akkor feltörném a jégkérget, és lábammal benyomnám az
ablakokat.
A két kézzel szorongatott cső adta az első ötletet: talán
felhasználhatnám ásónak. De ez is beszorult; húztam, míg a
karom belefájdult, de meg sem mozdult. Elvesztettem
időérzékemet, és az a kétségbeejtő gondolat szállt meg, hogy
elpusztulok egy véghezvihetetlen feladatban.

**
A vakító, fojtogató hóözön miatt az Antarktisz mérsékeltebb sebességű szelei
is sokkal erőteljesebbek, mint máshol a tetőpontjukon levő hurrikánok.
 Ekkor eszembe jutott a lapát. Egy héttel ezelőtt, az utolsó
enyhe vihar után, elegyengettem a hófúvás buckáit, és egy lapát
nyelét valahol szélárnyékban beleszúrtam a jégkéregbe. Ez a lapát
megmenthet. De hogyan találom meg a hóvihar görgetegeiben?
Lefeküdtem, és teljes hosszúságomban elnyúltam. A csövet
fogva, lábammal körbetapogatóztam, de csak az üres levegőt
rugdostam.
Kínlódva visszatértem a csapóajtóhoz. A nyílás kemény széleibe
kapaszkodva ismét elnyújtóztam, és rugdalózni kezdtem. Ezúttal
sem volt szerencsém. Nem mertem tovább mozdulni, amíg
valamely ismert pontban meg nem kapaszkodom. Lábam elérte a
másik szellőzőcsövet. Visszakúsztam oda, és az új
horgonyzóhelyen megismételtem a műveletet. Ezúttal bokám
valami keménybe ütközött. Amikor megéreztem, majd
fölismertem a nyelet, szerettem volna megcsókolni.
Az ezerszeresen áldott szerszámot markolva visszaaraszoltam a
csapóajtóhoz. A lapát nyele éppen olyan vékony volt, hogy
átcsúszott az alatt a kis faív alatt, amely a fogantyút alkotta. Két
kézzel megragadtam a lapátot, és fel akartam rántani az ajtót; nem
volt azonban elég erőm hozzá. Ezért hasra feküdtem, és
vállammal a nyél alá nyomakodtam. Azután fölemelkedtem, s az
ajtó fölpattant, én meg legurultam az aknába. Amikor
betántorogtam a meleg és világos szobába, egyre azt gondoltam:
milyen csodálatos, milyen végtelenül csodálatos!

Karórám megállt; a kronométerek szerint nem egészen egy óra

hosszat voltam távol. A kályha megint kialudt, de nem vesződtem
begyújtásával. Annyi meleg maradt, amennyi a levetkőzéshez
kellett. A kimerültségtől csak annyi erőm volt, hogy bebújjak az
ágyba. De nem tudtam azonnal elaludni. Emberfeletti erővel
tombolt, dobolt fejem fölött az orkán, s agyam nem bírta kivetni
magából a gondolatot: mit csinálnék most, ha a lapát nem lett
volna ott? Még küszködnék talán. Vagy esetleg már nem. Van
keservesebb elmúlás is, mint a fagyhalál. A mámorító bénultság és
megnyugvás, amely elringatja az agyat, miután a fül nem hallja
többé a hóvihar elviselhetetlen zaját, bizonyára megkönnyíti a
halált.
Fújt még a szél, de már nem olyan kegyetlenül, amikor másnap
reggel hét órakor fölébredtem. Mialatt a viharlámpa sárgás
fényénél öltözködtem, minden tagom reszketett. A fagytól
kemény ruháim furcsa halomban hevertek a padlón, ugyanúgy,
ahogyan néhány órával ezelőtt lehullottak. Papírként recsegtek,
amikor beléjük bújtam.
Elindultam, föl a létrán, és közben rosszkedvűen gondoltam
arra, hogy bizonyosan megint befagyott az ajtó. S úgy is volt.
Fűrésszel, lapáttal, hegymászó kötéllel és lámpával fölszerelve
elmentem hát a vészkijáró alagút legtávolabbi pontjára. Nem telt
sok időbe, amíg rést ütöttem az itt nem egészen két láb vastag
tetőzetbe.
Mielőtt kimásztam az alagútból, vastag botot vertem a tetőbe,
és hozzáerősítettem a kötél egyik végét. A másik végét övemre
hurkoltam, s így kapaszkodtam föl, ládákból csinált lépcsőn, a
felszínre. Még erős hófúvás volt, de a villanylámpával egy-két
yardnyira azért látni lehetett. Egész sor téves elindulás után végre
megtaláltam a szélmérő oszlopot. A kanalakban lerakódott hó már
majdnem olyan tömör volt, mint a cement; kiszedtem belőlük és
tisztára kapartam az érintkező pontokat is. Keserves munka volt,
de el kellett végezni, mert a lerakódás meglassította a kanalak
forgását, és ennek folytán kisebb szélsebességet jelzett a készülék.
Ámde az elmúlt éjszaka megpróbáltatásai után nem sok okom volt
panaszra.
Ez egyszer a „mindennapi sétafikálás” elmaradt. Minden szabad
pillanatra szükségem volt, hogy a kunyhó körül elegyengessem a
letelepedett havat. Szerencsére a friss hó nem nagyon állt össze.
Csak föl kellett lapátolnom a levegőbe, és a légmozgásra
bízhattam, hogy szélárnyékos irányban szétszórja. Miután ezt
befejeztem, néhány élelmiszeres láda fedelével elzártam a
vészkijáró alagúton ütött rést, és újból kinyitottam a csapóajtót.
Az a halvány derengés, amely délben szokott megjelenni a
sötétségen, már múlóban volt; a sodródó hóhullámok kísérteties,
sötét árnyékként törtek előre. De a szél kifáradt, és egyelőre ez
történt a hideggel is. A hőmérséklet mínusz 23 fokig emelkedett.
Ágyam biztonságában úgy aludtam, mint az az ember, aki száz
éven át dolgozott.
Csütörtökön, 24-én hihetetlenül meleg lett. A reggel nyolcórai
megfigyeléskor a maximumhőmérő mínusz 17 fokot mutatott. A
szél még ki-kitört kelet felől, és szeszélyes hófúvások is érkeztek,
amelyek még sűrűbbé tették az égből szakadatlanul szállongó
hóesést. A rádióbeszélgetésre csaknem egyórai késéssel
jelentkeztem, mert a szél letépte az antennát, és erre csak akkor
jöttem rá, miután a leadót és a fölvevőt átvizsgáltam. Sietősen
kitoldottam az elszakadt helyet, és ideiglenesen visszakötöttem a
vezetéket a két oszlopra.
Dyer még türelmesen hívott, amikor beléptem. Azt mondta,
jelzéseim gyengék, de vehetők. Miután megvitattuk, hogy
miképpen kapcsolódjam be egy különleges rádióadásba, nem sok
beszélnivalónk maradt. Little Americában a hőmérséklet mínusz 4
Celsius-fok volt, és Bill Haines hivatalosan bejelentette a
„hőhullámot”.
Közölték velem, hogy szombaton Little America különleges
műsorszámot ad a chicagói világkiállítás számára; nem akarnék-e
én is üdvözletét küldeni? Megegyeztünk, hogy morzejelekkel
leadom a következőt: „Üdvözlet a világ fenekéről.” Ezt az üzenetet
Little America majd fölveszi, és erősebb leadóján
továbbsugározza. Áttettem az üzenetet vonalakba és pontokba, s
buzgón gyakoroltam. Amikor eljött a szombat, Charley Murphy
közvetlenül az adás előtt bejelentette, hogy New York most azt
szeretné, ha „üdvözlet” helyett „antarktiszi üdvözlet”-et
kopogtatnék a szikratávírón.
– Úgy veszem észre – folytatta velősen –, hogy ebből az
istenverte ügyből tűzijátékot akarnak csinálni.
– Csináljanak, amit akarnak – jegyeztem meg.
Charley nevetett.
– Ha ki tudják betűzni a maga rádiógramját, akkor az nagyobb
szenzáció lesz, mint a chicagói nagy tűz volt annak idején.
Mint színész az első fellépés előtt, olyan izgatottan ültem az
előretolt támaszponton, és hallgattam a Little America-i adást. És
amikor valaki azt mondta: „Most megpróbálunk kapcsolatba lépni
Byrd tengernaggyal” – a billentyűre helyeztem ujjamat, és lázasan
dolgozni kezdtem. De hiábavaló volt minden. Pár perccel később
Dyer jelentette, hogy ő tisztán vette jeleimet, Chicago azonban
nem hallott semmit.
– De azért a tűzijátékot bizonyára megtartották – jegyeztem
meg szárazon.
Bill Haines nem tréfált, amikor „hőhullámot” jósolt. Ezen a
délutánon a hőmérő mínusz 8 fokig emelkedett, a második
legmagasabb pontra, amelyet valaha itt elért. A szél keleten
késlekedett, a torlaszt a távoli óceán meleg levegője borította el.
Ettől kezdve a hónap végéig mínusz 30 fok volt az észlelt
legalacsonyabb hőmérséklet, és a legtöbbször mínusz 14 fokon
vagy annak közelében állt. * A hó megállás nélkül szállingózott; a
torlasz maga volt a megtestesült sötétség, kivéve amikor a hold
tizennégy nap múltán visszatért, áttörte és kis ideig gyér fényében
fürösztötte a felhők rácsát.

Május 23.

Ma hatvannegyedik napja vagyok az előretolt támaszponton, és

úgy esett, hogy éppen ma van némi szabad időm. Ezt arra
használom ki, hogy áttekintem itt töltött időmet, és értékelem a
helyzetemet.
Három dolog miatt rendkívülien örülök. Először azért, mert
időjárási följegyzéseim a lehető legteljesebbek (bár kissé
elmosódottak és pacásak). Másodszor azért, mert erődöm
tökéletesebbé vált. És harmadszor, mert jól hozzáedződtem a
körülményekhez, különösen lélektanilag. Most úgy érzem, ellen
tudok állni minden rohamnak, amelyet az ostromló éjszaka indít.
Sőt örömmel nézek elébe itteni életem hátralevő részének.

**
Az egész anyagot tanulmányozva, az adatok azt mutatják, hogy május nem
volt igazán meleg hónap. Harmincegy nap közül tizennégyen a hideg mínusz
40 fok alá szállt, tizenkét napon meghaladta a 45-öt, három napon az 50-et és
két napon az 57-et.
 Testsúlyom egyre kevesebb, mint amennyivel ideérkeztem,
mégis jól érzem magamat. Lehet, hogy nehezebb voltam a
kelleténél? Talán a füstgázok is ludasak a fontok elvesztésében,
bár óvatosságom következtében, azt hiszem, kevesebb a füst, mint
eleinte volt.
Úgy látom, az itteni élet erősen lelki életté vált. A lassú
elmélkedés bizonyos értelemben társaságot jelent. Bizony,
magányosabbnak érzem magamat, mint hittem volna.
Értékítéleteim megváltoztak, sok minden kikristályosodott, ami
azelőtt folyékony állapotú volt elmémben. Biztosabban meg
tudom mondani, hogy számomra mi a búza és mi az ocsú a
világon.
Csütörtökön, 31-én még esett a hó. Barátságtalan, mozdulatlan
reggelre ébredtem, a hőmérséklet mínusz 15 fok volt. A naptár
figyelmeztetett: „Rádióbeszélgetés.” Hozzáláttam a módszeres
előkészületekhez. Előttem feküdtek már az üzenetek, amelyeket
ma le kell adnom Little Americába. Az egyik June főpilótához és
Rawson kormányoshoz szól. Emlékeztetem őket az
iránytűelhajlással kapcsolatos feladatokra. A másik üzenet
feleségemet kérte, hogy lépjen kapcsolatba titkárnőmmel, Miss
McKercherrel és az Egyesült Államokban levő megbízottaimmal, s
keressenek módot és lehetőséget az expedíció kiadásainak
csökkentésére.
Dyer fölvette, majd visszaolvasta az üzeneteket. Közölte, hogy
Poulter éppen megérkezett a rádiósszobába, hogy feleljen
kérdéseimre. Hosszú beszélgetést folytattam vele és Charley
Murphyval a tervezett vállalkozásokról, és különösen határozottan
felhívtam figyelmüket a vontatókat a szakadékoknál fenyegető
veszélyekre. Poulter végzett hivatalos ügyeivel, de Charley
Murphy maradt még, hogy elintézzünk néhány dolgot. Ezek közé
tartozott, hogy jégkalauzt kell szerződtetni a Jacob Rupert hajó
számára, amikor decemberben visszajön Little Americába.
Csaknem másfél óráig beszélgettünk erről-arról.

A kunyhóban levő asztalom mellett behallottam az alagútból a

motor brummogását; valamiért ki-kihagyogatott.
– Várjon – kopogtattam le Dyernak. Leakasztottam a szegről a
lámpát, és kimentem az alagútba. A levegőben sűrűn állt a
kipufogtatott gáz. Gondoltam, a keverésben van a hiba, ezért a
porlasztó fölé hajoltam, és a tűszelepet piszkálgattam. Nem sok
eredménnyel.
Arra még emlékszem, hogy fölegyenesedtem. Ez volt az utolsó
tudatos cselekedetem, amelyre emlékszem. A következő, ami
eszembe jut, az, hogy négykézláb álltam, és álmosan, nagyon
távoli visszhangként az a makacs elképzelés motozott bennem,
hogy valami rettenetesen fontos dolgot kell elintéznem. Hogy
pontosan mi lenne az, arra nem tudtam rájönni, és
reménytelennek éreztem, hogy bármi is eszembe juttatja.
Sejtelmem sincs róla, milyen sokáig maradtam ebben a
helyzetben. Lehet, hogy a hideg keltett eszméletre. Tény, hogy
bizonyos idő múlva bekúsztam a kunyhóba.
A ködből kiemelkedett a rádió asztala, és ekkor eszembe jutott,
hogy valószínűleg mit kell tennem. Tapogatózva megkerestem a
billentyűt, és leadtam a befejező jelt; eközben arra gondoltam,
milyen nehéz lehet kibetűzni, hogy mit akarok mondani. Lehet,
hogy érkezett rá válasz, de én nem hallottam, mert a fejhallgatót
képtelen voltam a fejemre illeszteni.*
Bizonytalan, hogy ezek után mit tettem. Nem tudom
határozottan, hogy mi volt rémálom, és mi volt a valóság.
Emlékszem, hogy teljes öltözetben az ágyon hevertem, és szinte
meglepetten figyeltem az alagútban járó motor szabálytalan
pufogását, majd rájöttem, hogy meg kell állítanom a gépet, ha
nem akarok megfulladni.
Lehengeredtem az ágyról, és az ajtó felé tapogatóztam.
Szédülés fogott el, és szívem elképesztően ugrándozott; ám
mintegy nagy távolságból fölfigyeltem arra, hogy az ajtó
szemöldökfája alatt a kipufogó szürke füstje gomolyog; amikor
pedig kiértem az alagútba, annak felső részében olyan sűrű volt a
köd, hogy még addig a benyílóig sem láttam el, amelyben a motor
állt.
Nagyon valószínű, hogy négykézlábra ereszkedtem, mert talán
éreztem, hogy fejemet a füst alatt kell tartanom, a padló
közelében, ahol nem mérgezett a levegő. Mindenesetre térden
érkeztem az oldalmélyedéshez és csavartam el a gyújtás gombját.
Mire megfordultam, az ajtó felől nem jött világosság; ezen
elcsodálkoztam, míg eszembe nem jutott, hogy a kunyhóban nem
világított más, csak a rádió asztala fölött a villanykörte, és az csak
**
Little America rádiónaplója elárulja, hogy körülbelül húsz perc telt el „várjon”
közlésemtől kezdve addig az időpontig, amikor befejezést jeleztem azzal, hogy
„vasárnap folytatjuk”. Ez hozzávetőleg tisztázza, mennyi ideig voltam az
alagútban.
addig égett, ameddig a motor áramot szolgáltatott. Szerencsére
még világított a lámpa azon a ládán, ahová letettem, amikor a
motort meg akartam javítani. A lámpát magam előtt tolva
visszakúsztam a kunyhóba, az ágyra.
Akármi történt is ennek a májusi napnak a hátralevő részében,
azt az egyet tudom: sok minden talán képzelődés volt, lassú és
fáradt képzelődés. Talán igaz, hogy lehengeredtem az ágyról, és új
papírtekercset akartam tenni a regisztráló dobjára; honnan volna
különben az a zavaros emlékem, hogy a délután későbbi folyamán
láttam az üvegkeretet a padlón? De a többi – a homlokomban és
szememben hirtelen kibírhatatlanná erősödő fájdalom, a
hányinger, a vad szívdobogás, az a képzelődés, hogy két üreg
között széthúzódó keskeny láng vagyok –, mindez nem lehetett
valóság.
Csak a hideg volt valóság: kezem és lábam dermedtsége, amely
lassú bénítással húzódott rá törzsemre. De végül is megküzdöttem
a hideggel. Kitapogattam a hálózsák száját, és odabenn
könnyebbséget éreztem.
Egyszer fölébresztett kábulatomból az órák ketyegése. Nem
emlékszem biztosan arra, hogy felhúztam volna őket, de olyan
erős a szokás kényszere, hogy emlékszem, elkeseredetten
gondoltam arra, hogy fel kellene húzni őket, és hogy a
hőmérsékletíróban papírt kellene váltani. Nyilvánvalóan
elvégeztem ezeket a feladatokat, mert a műszerek másnap még
jártak; és az időjárási görbék, amelyek most az Egyesült Államok
időjárásügyi hivatalának birtokában vannak, azt mutatják, hogy
kétórai késéssel, délután két órakor cseréltem tekercseket.
Ebből az időszakból csak arra emlékszem tisztán, hogy
fölriadtam, és azt hittem, hogy megvakultam. Szemem nyitva volt,
de nem láttam semmit. Aztán rájöttem, hogy bizonyára a falat
nézem. A lámpa elaludt (üzemanyag hiányában, amint hamarosan
megállapítottam), de a kályha oldalán bágyadt izzást láttam.
 Semmi sem okoz nagyobb rémületet, mint a látás elvesztése.
Sohasem felejtem el Floyd Bennett kétségbeesését, amikor
rémségesen összetört állapotban kihúztuk őt lezuhant
repülőgépünk roncsai alól.
– Végem van – suttogta. – Nem látok.
Arca csupa olaj volt. Miután letöröltem, és újra látott,
arckifejezése valósággal megszépült.

Keserves dolog, hogy hosszan tárgyaljam összeroppanásom

részleteit, főként azért, mert az előretolt támaszpont ügyeit most
már a múlt finom párája burkolja. Erről a tárgyról nem könnyű
írni, ha másért nem, azért, mert egy férfi szenvedését, ugyanúgy,
mint szerelmét, a legnagyobb mértékben titkolni illik.
Ifjúságomtól kezdve abban a hiszemben éltem, hogy a betegség
valami lealacsonyító dolog, amit el kell titkolni. De ennek az
összeroppanásnak a következményei az előretolt támaszponton
való további tartózkodásom idején sohasem múltak el, és az
elkerülhetetlen ellen folytatott harcom olyan nagy szerepet kapott
vállalkozásomban, hogy nem hallgathatok róla.
Meglehetősen világos, sőt talán túlságosan világos
elképzelésem van a történtek nagy részéről. Mindazonáltal
mégsem támaszkodom kizárólag az emlékezetemre. Az esetre
következő napokon naplómban továbbra is följegyeztem – már
amennyire bírtam – mindazt, amit tudtam, és amire emlékeztem.
Milyen természetes ösztön hajtja az egyedül levő embert a tollhoz
és a papírhoz, mintha sorsa igényt tartana legeslegutolsó szavára
és a befejezést jelző pontra.
Elmúlt a délután; szemem még egyre fájt, és halántékom
fájdalma sem enyhült, de amíg a hálózsákban feküdtem, kalapáló
szívem megnyugodott. Apránként kitisztult az agyam, és
igyekeztem összeszedni, mi idézte elő az alagútban történteket.
Kitaláltam, hogy a motor fölött levő szellőzővezetéket eltömhette
a zúzmara, ezért szorultak vissza az alagútba a mérges gázok.
Majdnem bizonyos, hogy szénmonoxidról volt szó. Megerősíti ezt
az, hogy rögtön összeestem, hogy semmiféle fojtogatásra nem
emlékeztem. Megerősítik továbbá a tünetek: a hasogató főfájás, a
hányinger, a szúró fájdalom testemben és szememben, a forró és
hideg szédülési rohamok. Az alagútban tulajdonképpen az
mentette meg az életemet, hogy úgy estem el, mint akit
letaglóztak. Minthogy a szénmonoxid fölfelé száll, az alagút
fenekén a levegő tiszta maradt; vérembe oxigén jutott, s
eszméletre tértem.
Mindez azt mutatja, hogy az értelem tapogatózott, mi legyen a
teendő. Tudtam, hogy bár az egyikfajta balesetből
megmenekültem, ez csak első lépés ahhoz, hogy felkészüljek a
másik baleset elhárítására. Nyilvánvalóan magammal tehetetlen
voltam, legalábbis abban a pillanatban. Alig volt annyi erőm, hogy
meggyújtsam azt a gyertyát, amely közvetlenül a fejemnél állt egy
kis polcon. Ha ez az egyszerű mozdulat megfosztott kevéske
erőmtől, van-e lehetőség arra, hogy enni- és tüzelnivalót hozzak
be az alagutakból, nem is szólva a műszerek megfigyeléséről?
Élelem nélkül meglehetek jó néhány napig. Hó szopogatásával
olthatom szomjamat. De ilyen betegen és elgyengült állapotban
nem élhetek sokáig meleg nélkül; és az üzemanyagtartályt
háromnaponként meg kell tölteni. Ezeknek a súlyos kérdéseknek
a latolgatása már sok volt nekem; agyamat ismét üresnek éreztem.
Amikor fölébredtem, és karórámra néztem, hét óra volt. Nem
voltam már olyan gyönge, és szervezetem vizet követelt.
Előhúztam tehát a hálózsákból a zseblámpát, és úgy helyeztem
az ágy szélére, hogy fénye a kályhára irányuljon. Ennek az
útmutatása mellett lekúsztam az ágyról, a szélébe kapaszkodva.
Szédülési rohamok törtek rám, de nemsokára elérkeztem a
székhez, majd azt eltolva a kályhához. A tűzhelyen maradt egy kis
víz a vödörben; konzervdobozzal merítettem belőle. Az első
kortyoktól felfordult a gyomrom, de makacsul erőlködtem, míg
végül egy pohárnyit megittam. Töprengtem, miért vacog a fogam,
és megérintettem a kályhát. A tűz nem égett, de legfeljebb csak
néhány perc óta, hiszen különben a víz megfagyott volna.
Csütörtök… csütörtök… a tankot fel kell tölteni. A tartály tehát
üres, mint ahogyan üres a lámpa is; ha fényt és meleget kívánok,
mind a kettőt azonnal meg kell töltenem.
Azok az ákombákomok, amelyeket néhány nappal később
papírra vetettem, beszámolnak arról a nem mindennapi
tántorgásról, amelyet a sötétségben nagy megfontoltsággal
végrehajtottam. Talán a következőképpen történt. Olyan
fájdalmak kínoztak, és annyira gyönge voltam, hogy nem volt
könnyű minduntalan támasztékról gondoskodnom. Sikerült
felhúznom zubbonyomat és kesztyűmet. Azután kiemeltem
állványából az üres tartályt. Fülénél fogva tartottam egyik
kezemben, a másikban a zseblámpát szorítottam, és elindultam az
alagútba.
A legközelebbi – hála istennek, dugóval ellátott – üzemanyagos
hordó csak öt méterre esett az ajtótól. De csak úgy tudtam
megtenni ezt a távolságot, hogy megálltam, a zseblámpát a
rákötött zsinórral a nyakamba hurkoltam, és így szabaddá tett
karommal támaszkodtam. Lassan és bizonytalanul lépkedtem,
ugyanúgy, mint amikor évekkel ezelőtt először álltam lábra
rendkívül súlyos tífuszom után, amelyet mint tengerészkadét
Anglia körüli cirkáláskor szereztem.
A tölcsér egy hordó tetején feküdt. Beillesztettem a tank
nyílásába, és mialatt a keverék belefolyt, egy ládán pihentem.
Annyi erőm volt, hogy fölemeljem a tartályt (színültig töltve több
mint tíz kilót nyomott), de annyi már nem, hogy messzire
elvigyem. Néhány lépés után szívdobogást kaptam, és újra
szédülni kezdtem. Letettem a tankot, és nem messze az alagút
szájától leroskadtam a szerszámos ládára. Mennyi ideig ültem ott?
Igazán nem tudom. De mindenesetre elég sokáig ahhoz, hogy
rázni kezdjen a hideg. Ha vinni nem tudom a tartályt – gondoltam
–, húzni talán igen. Sikerült is elvonszolnom – minden húzással
néhány lábnyira.
A kunyhó belsejében az értékes folyadékból mintegy
kétliternyit beöntöttem egy kancsóba: ennyi elég lesz a lámpának.
Jó adag kiömlött a padlóra. A tartályt sikerült egyből beemelnem
helyére, a kályha mögé. Ettől egy pillanatra megnyugvás fogott el.
Most tehát legalább két napra – ha takarékoskodom, talán
háromra – elűzhetem a hideget.
Ámde meg sem kíséreltem a kályha begyújtását, mert féltem az
erőfeszítéstől, és tudtam, hogy ágyba kell feküdnöm. A hosszú
sötétség után ellenben mohón vágyakoztam fényre, ezért
meggyújtottam a lámpát. A világosság úgy felvidított, hogy
bátorságra kaptam az este tízórai megfigyeléshez. (Régi időm
szerint tulajdonképpen este nyolc óra volt, de pár nappal előbb
két órával előreállítottam órámat, hogy megpróbáljak – mint
mondani szokás – a holdfénnyel takarékoskodni.)
Ez hiba volt! Volt erőm fölkapaszkodni a létrán, de minden
fokán megpihentem; fejemmel fölnyomtam az ajtót, egy pillanatig
vártam, azután eldülöngéltem a műszeres ládáig, miközben
szédülés és kétségbeesés környékezett. A szél sebességét óránként
17 mérföldre becsültem (a regisztráló vonala csak 7 mérföld
tényleges sebességet jelzett), és följegyeztem, hogy nincs sarki
fény. De elmondhatatlanul gyönge és beteg voltam, mire ismét
leérkeztem a létra aljához.
Aludnom kell, aludnom kell – ezt súgta egy belső hang. Addig
tapogatóztam a vészkijáró alagútban, míg meg nem találtam a
phenobarbital-pirulás dobozt. Skatulyával a kezemben
bebotorkáltam a kunyhóba. Levetettem zubbonyomat,
nadrágomat és cipőmet, de az inggel már nem boldogultam. A
széket lépcsőnek használva, leakasztottam a lámpát az ágy fölött
levő kampójáról, azután bebújtam az ágyba; és rám nehezült a
reménytelenség érzése.
Abban a pillanatban, amikor a gyertya elaludt, ütésként ért a
sötétség. Ki voltam éhezve az alvásra, de nem jött álom a
szememre, olyan kegyetlenül fájt a fejem, hátam, lábam.
Mialatt ott feküdtem, az a gondolatom támadt, hogy nem fogok
fölépülni. A szénmonoxid-mérgezés alattomos eset. Ha a
véráramban és a tüdőben a hemoglobin elroncsolódott, akkor
sokáig tart, amíg a máj és a lép pótolja az oxigénszállító anyagot. A
leggondosabb kórházi ápolás esetén is heteket, sőt olykor
hónapokat vesz igénybe a gyógyulás. Rám pedig a téli éjszaka
leghidegebb és legsötétebb szakasza vár. A nap még három
hónapig távol lesz. Nem tudtam meggyőzni magamat: lesz erőm, s
újra meglátom a napot.
Némely emberben a betegség fölébreszti az egyedüllét vágyát;
mint ahogyan az állat ösztönösen barlangba bújik, és sebeit
nyalogatja. Velem is így volt eddig. De ezen az éjszakán éreztem,
mint soha azelőtt, hogy milyen egyedül vagyok. És ettől az
érzéstől leírhatatlanul vágyódtam arra, hogy mellettem legyen
valaki azok közül, akik a legközelebb állnak hozzám. Eszembe
jutottak az aprólékos előkészületek, azok a biztonsági
intézkedések, amelyekkel körülbástyáztam magamat, és keserű
szemrehányásokat tettem magamnak. Az erődömből csapda lett.
És ebben semmi szerepe sem volt az éjszakának vagy a hidegnek.
Mindennek az én ostobaságom az oka, és ezt nagyon szégyelltem
volna a többiek előtt.
Úgy látszik, még kábultságomban rájöttem, hogy nem csupán a
benzinmotor okozta a bajt. A motor mérte rám azt a csapást,
amely leküldött a földre, de már jóval előtte is észleltem, hogy
kissé gyengülök. Fölidéztem, hogy hány lyukkal húztam beljebb
nadrágszíjamat; eszembe jutottak a hónap elején észlelt fej- és
szemfájások. Talán a tüdőmet ért fagyás is ludas. Talán valami
szervi bajom van. De kételkedtem abban, hogy csupán ezek így
kikészíthettek volna.
Milyen érveket sorakoztathatok fel arra vonatkozóan, hogy a
füstölgő kályha a főbűnös? A szénmonoxid-mérgezés nem
okvetlenül pillanatok műve. Fokozatos és halmozódó folyamat is
lehet, amelyet az okozhat, hogy valaki időnként a füstök kémiai
hatása alatt áll. És mennél többet gondoltam a tűzhely hézagos
csatlakozásaira, annál inkább azokat okoltam a bajért.
De május utolsó éjjelén mindez csak homályosan kavargott
agyamban. önmarcangolás és reménykedés között hányódtam,
fájdalom és üres érzéketlenség között. Tudtam, hogy borzalmas
helyzetbe kerültem, amelybe magammal rántom családomat, az
expedíciót, és isten tudja, még kit. De nehéz volt kitalálni, hogy
mit lehetne tenni.
Meggyújtottam a gyertyát, mert az volt a szándékom, hogy
néhány üzenetet írok; de nem volt papír a kezem ügyében. Kis idő
múltán elfújtam a lángot. Kezemben tartottam az altatószert.
Haboztam, bevegyek-e egy pirulát, nem kényeskedésből, hanem
mert attól féltem, hogy a gyógyszer még jobban legyöngít. Végül
azt mondtam magamban: hajnali négy óráig várok a nyugtató
bevételével; letettem a dobozt. Valamivel három óra után
rémálomba zuhantam.
 JŰNIUS I: KÉTSÉGBEESÉS

Június elseje péntekre esett. Fekete péntekem volt. A

lidércnyomás elmúlt, reggel kilenc órakor hirtelen, lökésszerűen
ébredtem föl, mintha kútba dobtak volna álmomban. Arra
riadtam föl, hogy félőrülten meresztgetem szememet a kunyhó
sötétjében, és nem tudom, hol vagyok. Amikor megfordultam a
hálózsákban, és a zseblámpa gyönge fényét ráirányítottam
karórámra, testem gyöngesége beszédesen fölvilágosított
helyzetemről. Richard E. Byrd vagyok, az Egyesült Államok
tengerészetének nyugállományában, jelenleg a déli szélesség 8o°
o8’-én, és sem magamnak, sem másnak egy krajcárt sem ér az
életem.
A szám száraz volt és kellemetlen ízű. Istenem, de szomjas
voltam! Csak súlyos megerőltetés árán tudtam megmozdulni.
Ragaszkodtam a hálózsákhoz, amely maradék kényelmem és a
maradék meleg egyetlen forrása volt, és gyászos hangulatban
latolgattam, milyen csekélységet tudnék elvégezni.
Két tény világosan állt előttem. Az egyik az, hogy fölépülésem
valószínűsége igen csekély. A másik: Olyan gyönge vagyok, hogy
képtelen leszek gondoskodni magamról. Kétségbeejtő
megállapítások voltak, de hangulatomból csak ilyenekre tellett.
Józan ésszel csak abban reménykedhettem, hogy maradék erőmet
összeszedve, néhány napig kihúzom, ha a szükséges teendőket
igen lassan és nagy körültekintéssel végzem. Súlyos beteg ember is
kitarthat egy ideig, ha így tesz, és ha megőrzi lelki egyensúlyát.
Legalábbis ezt képzeltem. Más választás nem volt. Életben
maradásom reményét ennek az elméletnek kellett alátámasztania.
 De hinned kell! Hinned a megoldásban – suttogtam magamban.
Olyan ez, mint a repülés, repülés az ismeretlen felé. Elindulsz, és
nem fordulhatsz vissza. Előre kell menned, mindig tovább, tovább
előre, bízva a műszereidben, a térképre berajzolt útirányban és az
események ésszerűségében. Akármi baj ér, főként te magad vagy
az oka; ha tragédia lesz belőle, akkor az az emberi gyarlóság
mindennapos tragédiája.
Melegre és ételre volt a legnagyobb szükségem. A tűz tizenkét
órája kialudt, és csaknem harminchat órája nem ettem. E két
szükséglet biztosítása érdekében megkezdtem gyönge
erőforrásaim mozgósítását. Ha lett volna egy mozgóképkamera,
amely megörökíti mozdulataimat, a képsort lassú fölvételként
értékesíthették volna. Végtelen türelemmel hajtottam végre
minden műveletet. Fogtam a lámpát, és – várakoztam. Kibújtam a
hálózsákból – és megpihentem a kályha közelében álló széken.
Fölhúztam nadrágomat, lassan és részletekben bújtam bele.
Azután az ingbe. Azután a harisnyába. És a cipőbe. És végül a
zubbonyba. Nagyon sokáig tartott. Annyira dideregtem a hideg
miatt, hogy amikor könyököm nekiütődött a falnak, úgy hangzott,
mintha valaki erőteljesen kopogtatna az ajtón. Túlságosan rosszul
voltam ahhoz, hogy kitartsak elhatározásom mellett,
visszahúzódtam a hálózsákba. Fél óra múltán a hideg vett rá, hogy
újabb kísérletet tegyek a kályha elérésére.
Amikor lábam a padlót érintette, ájulás környékezett. Alig
jutottam el a székig. Leültem néhány percre; nem mozdultam,
csak a gyertyát bámultam. Azután elfordítottam a csapot, és a
kályha nyitott ajtajánál vártam, hogy a hideg, nehezen szivárgó
olaj átnedvesítse a kanócot.
Továbbra is gyötört a szomjúság. A vizesvödörben volt néhány
ujjnyi jég. Fenekével fölfelé leborítottam a padlóra. Egy jégszilánk
kiesett, azt szopogattam, míg fogam vacogni nem kezdett a
hidegtől.
 Az asztalon volt a gyufaskatulya. Egy szálat odatartottam az
égőrózsához. Piros láng nyaldosta körül a fémgyűrűt; gyönyörűség
volt nézni. Legalább tíz-tizenöt percig ültem ott, és magamba
fogadtam melegét. Piros és füstös volt a láng, pedig kéknek és
tisztának kellett volna lennie. Miután megfigyeltem, tudtam már,
hogy az elégtelen égés miatt van ez, és ez az egyik oka
balesetemnek. A tűz ellenségem, de nem élhetek nélküle.
Így kezdődött ez a soha véget nem érő nap. Unalmas lenne, ha
mindent leírnék. Valójában semmi sem történt, mégsem volt még
mozgalmasabb nap életemben. Ezer évet éltem át, és küzdelmes
volt valamennyi. Nyertem egy keveset, vesztettem sokat. És a nap
végén – ha ugyan lehet azt állítani, hogy volt vége – nem
mondhattam többet, csak annyit, hogy még élek.
Figyelembe véve a körülményeket, többre nem is
számíthattam. Az élet ritkán ér véget szépen és értelmesen. A
tiltakozó test megadja magát, mint a süllyedő hajó, amelyet elnyel
a víz a kormányosfülke falára szögezett tengerállósági
bizonyítvánnyal együtt. De az ész – akárcsak az, aki a parancsnoki
hídon áll – végül is megérzi a hajótest gyengeségét, és átérzi a
helyzet iróniáját. Ha elég sokáig tart a dolog, úgy, mint az én
esetemben, akkor az egésznek a lényege idővel könyörtelenül
világossá válik; hacsak időközben olyan kis semmiséggé nem
zsugorodott össze, amelyet el lehet hajítani, mivel ismerete
senkinek nem jelent hasznot a földön.
A kínok erdejében szomjúságom volt a legmagasabb fa. A
vészkijáró alagút ezer mérföld távolságra esett, de nekivágtam,
kezemben vödörrel és lámpával. Útközben valahol megcsúsztam
és elestem. Nyalogatni kezdtem a havat, míg csak a nyelvem égni
nem kezdett. A vészkijáró alagút túl messze volt. De az
élelmiszeres alagútban csizmáim kb. fél méter hosszú és tenyérnyi
mély gödröt tiportak ki, és ez laza hóval volt tele. Piszkos volt a
hó, de én addig húzgáltam benne a vödröt, amíg csaknem megtelt,
s akkor, lépésenként rántva egyet rajta, bevonszoltam a kunyhóba.
A hó nagyon lassan olvadt a vödörben, nem bírtam kivárni. Egy
keveset átöntöttem egy lábasba, és spirituszkockán melegítettem.
Nyúlós hómassza volt még, amikor máris ajkamhoz emeltem.
Kezem reszketett, a víz ráloccsant zubbonyom elejére. Azután
hánytam, és minden kijött, amit ittam. Később új próbát tettem,
egészen kicsinyeket kortyoltam, hogy le tudjam nyelni. Azután
rákúsztam a hálózsák tetejére, és vastag takarót borítottam
vállamra. Azt reméltem, így majd megint erőre kapok.
Kétségtelen, fekvőhelyemről egész sor apró ügyet intézhettem
el, óvatos sorrendben, mintha megfontolt kitöréseket hajtanék
végre egy várból. Megnéztem a belső hőmérsékletírót és a
regisztrálót, kicseréltem a papírtekercseket, fölhúztam az órákat,
betintáztam a tollakat.
A kivezető szellőzőcső kétharmadáig jéggel volt tele. Az ágyról
éppen hogy elértem egy bottal, amelynek végéből nagy szeg állt ki.
Minden egyes ütés után megpihentem; karom, hátam és fejem
gyötrelmesen fájt. Egy termoszkancsót megtöltöttem meleg vízzel,
tejport és cukrot szórtam bele, azután a kancsót magammal
vittem a hálózsákhoz. Gyomrom vonaglott a hányingertől, de
kávéskanálnyi adagokban végül sikerült leerőltetnem egy
pohárral.
Rövid idő múltán elmúlt a bágyadtság, és elég erősnek éreztem
magamat ahhoz, hogy elinduljak a műszeres ládához. Fölértem a
nyíláshoz, kitoltam az ajtót, de nem tudtam továbbmenni. Az
éjszaka sötétszürke köd volt, olyan borús, akár a kedélyállapotom.
A kunyhóban kiadtam a megivott tejet. Az ájulás küszöbén
elindultam a fekvőhelyhez.
Meg sem kísérlem, hogy fölidézzem azokat a mélabús
gondolatokat, amelyek a hosszú délután folyamán
áthömpölyögtek agyamon. De őszintén mondhatom, hogy egyszer
sem fogott el a lemondás hangulata. Egész valóm lázadozott az
ellen, hogy milyen mélyre zuhantam.
Ahogyan múlt a délután, erőm egyre hanyatlott. Megrémültem.
Nem először néztem farkasszemet a halállal. A levegőben sokszor
elém állt már. De azok egészen más esetek voltak. Repülés közben
gyorsan mennek a dolgok: elhatározol valamit, a döntés azonnal
sürget, és amikor a láthatatlan és figyelemre sem méltatott utas
beront a pilótafülkébe, ez csak egyike a megszámlálhatatlanul sok
háborításnak. De most a halál olyan valaki volt, aki a kunyhó
sötétjében üldögélt, azzal a biztos tudattal, hogy ő itt marad
azután is, hogy én elmentem.
A félelem, az eddig még sohasem érzett félelem hatalmas
hullámai söpörtek át rajtam, s azután letelepedtek a mélyben. De
nem a szenvedéstől és még csak nem is magától a haláltól féltem.
Rémségesen aggasztott, mi vár az otthon levőkre, ha én nem térek
vissza. Átkozott dologra vállalkoztam, amikor az előretolt
támaszpontra jöttem – mondogattam magamban. És ezekben a
keserves órákban egész életem is elvonult előttem. Fölfedeztem,
milyen helytelen értékítéleteket alkottam, és mennyire nem
vettem észre, hogy az élet egyszerű, meghitt és igénytelen dolgai a
legfontosabbak.
Bárhogyan szerettem volna is, nem tudtam magamat mint a
tudomány mártírját szemlélni; s nem tudtam hibáztatni azokat a
körülményeket sem, amelyek megakadályozták, hogy az eredeti
tervnek Megfelelően három ember lássa el a szolgálatot a
támaszponton. Azért jöttem én ide, mert a békét és a
megvilágosodást kerestem, mert azt hittem, hogy ezektől
valahogyan tartalmasabb lesz az életem, és én értékesebb ember
leszek. Továbbá: a tudományos küldetés indokolásával jöttem. És
most megláttam, hogy igazában mi is ez a kettő: csalódás az első
és zsákutca a második.
Gondolataim keserűek voltak, mint az epe. Elkeseredés fogott
el az egész világ ellen, családomat és barátaimat kivéve. Az órák
ketyegtek a sötétben, és a lábamnál levő regisztrálóból halk zúgás
jött felém. Az a fenntartás nélküli magabiztosság, amely ezekből
az egyenletes hangokból áradt, csak még súlyosabbá tette
megalázottságomat. Mi joguk van ezeknek a magabiztosságra és a
kényelmességre? Nélkülem egy napig sem maradnának fenn.
Az az egy vágyam volt még, hogy igazolja tettemet az a kicsiny
adathalmaz, amelyet a vészkijáró alagút polcán gyűjtöttem össze.
De bármennyire ragaszkodtam is ehhez, fölismertem, hogy milyen
sekélyes dolog ez: ugyanolyan szépítő magyarázkodás, mint a
legtöbb dolog, amelynek alapján az emberek szeretik megítéltetni
magukat. Mi, a tett emberei, akik a tudományt szolgáljuk, csak
egy tükörképet szolgálunk. A feladatok nehezek; a célok távoliak,
de könyvkupacokkal körülvett tudósok mondják meg nekünk,
hogy hová menjünk, mit keressünk, sőt még azt is, hogy mit
találhatunk. Hasonlóképpen ők hoznak tárgyilagos ítéletet
mindarról, amit elhoztunk magunkkal. Mi csak közvetítők
vagyunk az elmélet és a valóság között, materialisták, akik
bérmunkát végzünk az egyetemes igazság állományában.
Bár kétségtelen tény, hogy kínlódtam megszerzésükért, mit
tudok én a vészkijáró alagútban őrzött adatok elméleti
jelentőségéről, azokról a következtetésekről, amelyek
megkülönböztetik őket a Keokukban gyűjtött hasonló
adathalmaztól. Valóban nem tudok semmit, őrült voltam,
elpusztultam egy őrült vállalkozásban, ezt fogják mondani rólam.
Végeredményben a férfi számára, tekintet nélkül arra, hogy
kicsoda, csak két dolognak van igazán jelentősége. Ez a kettő:
családjának szeretete és megértése. Minden más alkotás
lényegtelen; azok csak olyan hajók, amelyek ki vannak
szolgáltatva a szél kénye-kedvének és az előítéletek árapályának.
De a család örök horgonyzóhely, csöndes kikötő, ahol a férfi hajója
szabadon ringatózik a büszkeség és a hűség kötelein.

A hideg kivonult a kunyhóból, és a kályha melege rétegbe

tömörült a mennyezet alatt, s takaróként borult a fekvőhelyre.
Kevéssel hat óra után – legalábbis utólag így emlékeztem rá –
kortyonként megittam a termoszkancsóból a maradék tejet.
Szervezetem komolyabb ételt kívánt, de szikrányi erőm sem volt,
hogy főzzek valamit. Elrágtam egy eszkimó-kétszersültet meg egy
darab csokoládét, de gyomrom vadul kavargott. Fogtam a
termoszt, újból megtöltöttem meleg vízzel és tejporral, ami igazán
kétségbeejtő feladat volt, mert az asztalba kellett kapaszkodnom,
hogy el ne essem.
A következő néhány óra üres. Később, amikor már
följegyzéseket tudtam csinálni arról, hogy mi történt akkor velem,
egyáltalában nem emlékeztem semmire. Talán aludtam.
Amikor ismét órámra pillantottam, este fél tíz volt. Kábult és
fáradt voltam. Eszembe jutott, hogy el kellene oltani a kályhát,
mert szükségem van arra, hogy egy ideig ne szívjak be füstöt; és
különben is ki tudná megmondani, mikor lesz annyi erőm, hogy
újból megtöltsem a tankot? Amikor elcsavartam a szelepet,
elsötétült a szoba. A legközelebbi, amire emlékszem, az, hogy a
padlón fekszem. A kályhába kapaszkodva felálltam. A kályha még
meleg volt, tehát nem feküdtem nagyon sokáig.
Leroskadtam a székre, abban a meggyőződésben, hogy közel a
vég. Mindeddig kitartottam a mellett a felfogásom mellett, hogy
tévedésemet csak úgy tehetem jóvá, és családomat csak úgy
menthetem meg, ha felülmúlom önmagamat, és életben maradok.
Vesztettem. Két karomat végigfektettem az asztalon, rájuk
hajtottam fejemet, és eközben kiloccsant a víz a kezemben tartott
pohárból. Keserűségem elpárolgott, minden haragom saját magam
ellen fordult. Senkinek, senkinek a világon nem tehettem
szemrehányást – csak magamnak.
Sokáig feküdtem így, zokogtam. „Milyen kár! Milyen végtelenül
nagy kár!” Büszkeségemnek vége volt. Virginiainak neveltek,
abban a hitben, hogy úriember sohasem enged szabad folyást
érzelmeinek. Akkor nem szégyelltem magamat, de most
szégyellem. Eltűnt a félelem is. Ha megszűnik a remény,
megszűnik a bizonytalanság is.
A bizonyosságoktól pedig nem félnek az emberek.
Egyetlen megfontolt elhatározásom maradt még: levelet írok a
feleségemnek – tapogatózva nyújtom feléje utoljára a kezemet. A
legszemélyesebb vonatkozású ügyeken kívül meg akartam vele
értetni, hogy miért nem próbáltam tájékoztatni Little Americát
állapotomról, és hogy mi végből jöttem az előretolt támaszpontra.
Így kellett ennek történnie.
Volt ceruza és papír a közeli polcon. Amikor értük nyúltam,
karom nem engedett: könyököm belefagyott a kiömlött vízbe.
Szabaddá rántottam. Az írás szenvedélye önmagát táplálta. Az
első néhány bekezdés után megnyugodtam. De túl gyönge voltam
ahhoz, hogy ülve írjak. Fejem folyton előrebukott; és mivel nem
égett a tűz, elviselhetetlen hideg uralkodott a kunyhóban.
A fekvőhely világrésznyi távolságra esett, és végtelen hosszú
síkságon kellett átkelnem, hogy elérjem. Végre a hálózsák
biztonságában feküdtem, néhány percig mozdulatlanul,
reszkettem, és levegő után kapkodtam. Azután befejeztem a
levelet, s miután ez megtörtént, Scott naplójának utolsó soraira
gondoltam: „Isten szerelmére, viseljetek gondot a mieinkre…” *
Gyakran tűnődtem ezen az egyszerű mondaton, de nem éreztem
át. Ezen az éjszakán megértettem, mire gondolt Scott. Milyen kár,

**
Halász Gyula fordítása. (Scott utolsó útja – Móra Könyvkiadó, 1958.)
hogy az embereknek katasztrófát kell átélniük ahhoz, hogy ezt a
legegyszerűbb igazságot felfogják.
A lámpa pislogni kezdett, elhalványult. Sikerült meggyújtanom
az ágy peremén álló két gyertyát. Éppen a második is lángot
fogott, amikor elaludt a lámpa. Később, jó idő múlva, levelet írtam
anyámnak, további levelet gyermekeimnek, néhány igen rövid
üzenetet dr. Poulternak és Charley Murphynak, az expedíció
lebonyolítására vonatkozó utasításokkal, és végül búcsúlevelet
Little America lakóihoz. Volt a polcon egy zöld fémdoboz, évek
óta abban tartottam személyi irataimat Ebben helyeztem el a
családomhoz szóló leveleket.
A következő időszakra nem emlékszem világosan. Valószínűleg
elveszítettem eszméletemet. Fázás érzése fogott el, ezt követően
arra emlékszem, hogy ülő helyzetbe tápászkodtam föl, és üzenetet
fogalmaztam Murphy részére, irataimról rendelkeztem. Ezt a
többi írással együtt zsinóron felkötöttem arra a szegre, amelyen a
lámpa szokott lógni.
Fokozatosan a hála érzése öntött el. Fejem fölött még égett a
két gyertya. Mind a kettő piros volt. Az egyik törött porcelán
tartóban állott. A másikat saját faggyújába ültettem. Néztem a két
gyertyát, és bizonytalan gondolataim voltak arról, hogy ha ezek
kialusznak, soha többé ilyen barátságos látványban nem lesz
részem.
Kis idő múlva nekinyomtam a kanócokat a falnak. Képzeletem
azonnal elkóborolt abba az időbe, amikor a Tengerészeti
Akadémia váltósúlyú bajnokságáért küzdöttem. Testemben
halálos fájdalmat éreztem; lemondtam a győzelem reményéről,
csak esztelen elszántság élt bennem, hogy nem hozok szégyent a
nézőtéren ülő anyámra. Eleven érzés volt, mert most majdnem
ugyanabba a helyzetbe kerültem, csakhogy a tét végtelenül
nagyobb volt, a győzelem esélye pedig még kisebb.
 És ekkor hirtelen visszatért belém ugyanaz az elszántság, mint
amely azon a napon tartott küzdelemben a végsőkig. Úgy láttam,
hogy bár teljesen tisztáztam magamat, van lehetőség arra, hogy
félreértsenek. Mindenesetre még egy kísérletet teszek.
Június 2-án hajnali három óra körül ismét eszméletnél voltam.
Sikertelen kísérleteket tettem, hogy alvásra kényszerítsem
magamat. Az altatópirulák a polcon voltak. A zseblámpa
megkereste az üvegcsét. Kinyitottam, és begörbített tenyerembe
öntöttem a kis golyókat. Több mint két tucat volt belőlük, fehérek
voltak és kerekdedek; igen kellemes ígéretekkel kecsegtettek. Az
üvegcse után nyúltam. De félúton megállt a kezem. Ez így nem
mehet tovább. Bele fogok őrülni, ha minden árnyéktól és minden
fájdalomtól megrémülök. Gyufát kerestem, és meggyújtottam egy
gyertyát. Tiszta papírlap hevert az ágyon, a napló tetején. Írni
kezdtem:
A világegyetem nem halt meg. Ennélfogva van benne egy
értelem, és az mindent betölt. Ennek az értelemnek egyetlen célja
az egyetemes harmónia megvalósítása.
Ha a békéért (harmóniáért) való küzdelemben helyes irányban
tartunk, akkor ez és ennek megvalósítása természetesen az
értelemmel való összhang eredménye.
Ezt az összhangot kell létrehozni.
Az emberiség tehát nincs egyedül a világegyetemben. Bár el
vagyok vágva az emberi lényektől, én nem vagyok egyedül.
Megszámlálhatatlan századokon át érezte az ember az értelem
létezését. A benne való hit az egyetlen pont, amelyben minden
vallás megegyezik. Sok nevet adtak neki. Sokan istennek nevezik.
Ez volt a lényege annak a filozófiának, amely még április
csöndjében alakult ki bennem.
Elnyomtam a gyertyát, bebújtam a hálózsákba, újra meg újra
elismételtem a gondolatokat. Kis idő múlva elaludtam. Ezúttal
más rémálmot láttam, amelyben – úgy látszik – kétségbeesetten
küzdöttem azért, hogy fölébredjek, és ura legyek érzékeimnek.
Végeláthatatlanul folyt tovább a küzdelem egy félhomályos
határvidéken, amelyet nagy fehér fal választott ketté. Többször
már majdnem átjutottam a falon egy aranyfényben úszó mezőre,
de minden alkalommal visszacsúsztam a kavargó sötétségbe.
Könyökömet ösztön ráncigálta: föl kell ébredned! Föl kell
ébredned! Megcsíptem bőrömet a bordáim fölött. Meghúztam
hosszú hajamat. Azután engedett a feszültség; átestem a falon; de
nem meleg napfény fogadott, hanem sötétség. Dideregtem a
hidegtől, és vízre szomjaztam.

Június 2-án, szombaton folytatódtak az előző nap szomorú

eseményei. Ugyanolyan gyönge voltam, mint előzőleg, és
ugyanolyan biztosra vettem, hogy nem bírom tovább. A szélmérő
kanalai egész nap zörögtek; a sodródó hó ritka köd alakjában
ereszkedett le a szellőzőcsövön, és a kályhacsőből koppanó, meleg
csöppek hullottak a padlóra.
A regisztrálón megállapítottam, hogy északkeleti szél fúj,
óránként húszmérföldes sebességgel. Fohászkodtam: tartson ki
ennél az égtájnál, mert ez azt jelenti, hogy enyhe marad az idő.
Bár a hőmérséklet az este mínusz 28 fokig süllyedt, a nap egy
szakaszában mínusz 18 fokra melegedett föl. Ha nem lesz hideg,
hosszú ideig meglehetek a kályha nélkül, és szervezetemnek
lehetőséget nyújtok arra, hogy megszabaduljon a füstök
ártalmától. Mindazonáltal a nap folyamán alig két-három órát
tölthettem az ágyon kívül.
Mint eddig, most is azt csináltam, amit apró részletekben
elvégezhettem, nyomorúságos kis töredékekben adagolva ki
erőmet. Inkább kúsztam, mint jártam, és minden kis erőfeszítés
után hosszú pihenőt tartottam. A nap közepe táján több kitörést
hajtottam végre az alagutakba, egyszer hóért és háromszor
tüzelőanyagért. A fűtőanyagot egy bádogvödörbe eresztettem,
amelynek űrtartalma öt liter lehetett, mert a kályha tartálya túl
nehéz lett volna nekem. Később megolvasztott havat nagyobb
adag tejporral kevertem össze a termoszban. Gyomrom nem
fogadott be ennél szilárdabb ételt, de egy csésze teát sikerült
leerőszakolnom.
Bizonytalanul emlékszem arra, hogy fölkapaszkodtam a létrán,
megnézni, milyen az idő. Holdvilág volt, de én nem vettem róla
tudomást; agyam csak a nyomasztó sötétséget és az arcomat égető
hófúvást észlelte. Késő délután, amikor a kunyhó bemelegedett,
elzártam a kályhát. A hőmérsékletíró vonala mínusz 30 fok
minimumot jelzett, ami valóban mérsékelt hideg. De a víz, amit
kihánytam, megfagyott a padlón; a kunyhó falain jégréteg kúszott
fölfelé, és a szemétvödör szilárd, mocskos jégtömbbé vált.
Ezen az éjjelen – ha becslésem nem téved – hét vagy nyolc órát
aludtam. A vasárnap reggel újabb kínos harcot hozott a
fölébredésért. A vasárnap azt jelentette, hogy rádiókapcsolatom
lesz Little Americával, és hazudoznom kell hogylétemről, ami
ellen minden, kín gyötörte idegszálam tiltakozott.
Isten tudja, honnan szereztem annyi erőt, hogy a nehéz motort
bevonszoltam a kunyhóba, föltettem a kályhára, azután megint
visszacipeltem az alagútba, körülbelül negyven láb távolságon.
Szerencsémre a tartály félig tele volt benzinnel. Utolsó dolgom az
volt, hogy szöges bottal kivertem a zúzmarát a felszínre vezető
szellőztetőcsőből. A nyílás csaknem teljesen eldugult. Nem csoda,
hogy a legutóbbi rádiózás idején az alagút megtelt füsttel.
Little America rádiónaplója szerint húsz perc késéssel
jelentkeztem. Dyer ugyanazokat a szabatos, tárgyilagos szavakat
ismételgette: „KFZ hívja KFY-t” – de ez a hang most szívdobogtató
csoda volt.
Én csak ujjam nyomogatásával dolgoztam a billentyűn; tudtam,
hogy a jelírás nem fog elárulni. Néhány héttel előbb Charley
Murphy megkért, hogy adjak neki bizonyos meteorológiai
tájékoztatót. Az adatok már csaknem egy hete asztalomon
hevertek. Ezeket adtam le. Azután a tábor néhány tisztje vetett föl
különböző szempontokat a tervezett tavaszi vállalkozásokkal
kapcsolatban. Nem vagyok benne biztos, hogy mindent
megértettem, amit mondtak, mert a baj ismét elhatalmasodott
rajtam. Egyszerű igenekkel és nemekkel válaszolgattam. „Majd
megfontolom.” Végre Dyer közlése tört át a zűrzavaron:
– Köszönjük, uram. Viszonthallásra csütörtökön!
Végsőkig kimerülten kapcsoltam ki a motort.
Sokszor megkérdezték, miért nem mondtam meg Little
Americának, hogy mi történt. A válaszom az: nagy veszedelembe
kerültek volna azok az emberek, akik hozzám indulnak. Olyan
kemény meggyőződésem volt ez, hogy az elhatározást magától
értetődőnek tartottam. De nem vagyok akarat nélküli gép. Amikor
a kapcsolat létrejött, Dyer a kezdéskor, mint mindig, megjegyezte:
– Reméljük, önnél minden rendben.
Nehéz volt azt felelnem, hogy: oké. De még nehezebb lett volna
bármi egyebet mondanom. A szünet nélküli sötétség, a hideg, a
torlasz bizonytalan üressége és a szakadékok meg nem
változtatható tények voltak. Az előretolt támaszpont pedig az én
kötelezettségem. Gondolni sem lehetett arra, hogy Little America-
i önkéntesek szenvedésre kényszerüljenek miattam.
Ezen a délutánon közel álltam ahhoz, hogy eszemet vesztem; a
rádióbeszélgetés megerőltető előkészítése kiborított. Nem tudtam
megszabadulni attól a gondolattól, hogy haldoklom. Az este
folyamán egy időre megszabadultam az őrjöngéstől, a
szomjúságtól és az éhségtől. Sikerült lenyelnem fél tucat, tejben
áztatott sós kekszet; csütörtök reggel óta ez volt az első szilárd
étel a gyomromban. Éjjel valamicskével tovább aludtam, de az
elmondhatatlan rémálmoktól csak felszínesen. Hétfőn alig
hagytam el a hálózsákot. A pihenés hasznomra vált: mint ahogyan
talán használt az is, hogy a délután nagy részében nem égettem a
tüzet. Éjjel fölkeltem, és malátás tejet, sós süteményt, mandulát
meg meleg vízben áztatott aszalt almát vacsoráztam. Ezt a
különös összeállítást magam sem tudom mással magyarázni, mint
azzal, hogy öntudatlanul is megéreztem, a kunyhóban található
minden ennivaló közül gyomrom csupán ezeket hajlandó
elviselni.
De még nem volt állóképességem. Szemem, fejem, hátam
egyszer fájt, másszor nem. És állandóan fáztam.
Ezen az éjszakán éppúgy, mint az előzőn, a pokol minden
kínját átéltem, mielőtt elaludtam. Másnap reggel sokkal kevésbé
esett nehezemre a fölkelés, s ez fölbátorított. Sőt kissé
könnyebben ment minden. Még a hulladékos vödröt is sikerült
kiürítenem az élelmiszeres alagútban. Délután volt annyi erőm,
hogy felhúzzam a gramofont. A cseh lány Cigányélet című dalát
tettem föl. Eljátszottam, majd utána a heidelbergi bordalt és az
Adeste Fidelist. Nagyszerű érzés volt hallani, hogy a kunyhó
minden sarkában hangok harsognak. A gyógyulás útján vagy –
súgta egy belső hang. – Igazán van esélyed a fölgyógyulásra. Talán
egy a százhoz, de mégis esély.

Később, a hálózsákban fekve, elemezni próbáltam a lehetőségeket,

öt napon estem túl azóta, öt örökké tartó, véget nem érő napon.
Eltévedtem a szenvedések nagy fennsíkján, és minden hágó el volt
torlaszolva. Szenvedtem és küszködtem; reménykedtem, és
felhagytam a reménnyel. De az ember valahogyan nem szokott
megállni; van benne valami állati és gépies erő, ami megtámasztja
jártában még akkor is, amikor a szívet már majdnem elhagyta az
élet. És amint ott feküdtem és gondolkoztam, végre ezt kérdeztem
magamtól: mit tehetnél, amit még nem tettél meg?
 Mindenekelőtt két bizonyosság volt. Az egyik az, hogy külső
segítséget nem kaphatok: a torlasz falként állt köztem és a világ
között. A másik: hogy nem sokat tehetek a kunyhó szellőzésének
megjavítására. Még ha rendelkezésemre állnának is olyan
anyagok, amelyekkel lényeges változtatásokat hajthatnék végre,
nyilvánvalóan sokkal gyengébb vagyok, semhogy valamire is
vállalkozhatnék.
Ezen a ponton az enyhe időjárás nem remélt
szövetségesemként jelentkezett. A nap folyamán hosszú
időszakokra szüneteltethettem a fűtést, és szervezetem pihent,
mert nem volt füst. Ez tiszta szerencse volt. De a nagy hideg csak
ezután áll be, és mindennap megérkezhetik.
Ezek a tények. Abban a mértékben, ahogyan az ember
irányíthatja a sorsát, fölébük kerekedhetem. Kevés emberrel esett
meg élete során, hogy csaknem teljesen kimerítette volna a benne
lakozó tartalék erőket. Az erőnek olyan mély forrásai vannak,
amelyekből általában sohasem merítünk. Megtalálom-e a módját,
hogy a bennem megbúvó testi képességeket előhozzam? Jó,
tételezzük fel, hogy megtalálom a módját. Ez még nem sokat
jelent. Kétségtelen, hogy nem nagyon sok anyagi erőtartalékom
maradt. Ennek folytán más forrásokat kell találnom a pótlásra.
Olyankor, amikor a sarokba szorított emberek kudarcot vallanak a
fortélyokkal és a kényszermegoldásokkal, istenhez fordulnak –
mint ahogyan én tettem a magam módján.
Úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy a következőkre van szükség:
a túlélés érdekében továbbra is takarékoskodnom kell erőimmel,
és amit meg kell tennem, azt a lehető legegyszerűbb módon és
erőlködés nélkül kell végrehajtanom. Aludnom és ennem kell,
vissza kell szereznem erőmet. A további füstmérgezés elkerülése
érdekében a kályhát beosztással, a porlasztásos benzinlámpát
pedig egyáltalán nem szabad használnom. Ha lemondok a
lámpáról, az azt jelenti, hogy elveszítem az erős világosságot,
kevés számú fényűzéseim egyikét; de egy ideig meglehetek
fényűzések nélkül. Ami pedig a kályhát illeti, választhatok a fázás
és az elkerülhetetlen mérgezés között. A hideget észreveszem, de
a szénmonoxid színtelen és szagtalan. Ezért a hideget
választottam, abban a tudatban, hogy a hálózsák menedéket nyújt
ellene. Elhatároztam, hogy mostantól kezdve szigorú törvény lesz:
minden délután két-három órát fűtés nélkül maradok.
Ennyit a gyakorlati teendőkről. De ha csak ezeken múlnék a
sorsom, akkor beleőrülnék abba, hogy minden órában eszembe jut
saját értéktelenségem. Kell még valami: akarat és vágy, hogy
kiálljam a megpróbáltatásokat. Ennek legmélyebb bensőmből kell
jönnie. De hogyan? Úgy, hogy uralkodom gondolataimon. Hogy
minden pesszimista gondolatot kiirtok azon nyomban, ahogy
megjelenik, és csak olyan eszméknek adok helyet, amelyek a
megbékülést szolgálják. A zűrzavar, önmarcangolás és
kétségbeesés sötét szelleme ugyanolyan alaposan elbánnánnak
velem, mint a hideg. Nem könnyű az ilyenfajta fegyelem. Még
április és május derűjében sem sikerült teljesen megtartatnom.
Ezen az estén kétségbeesett erőfeszítéseket végeztem, hogy az
említett elhatározásokat tettekre váltsam. Bár gyomrom
lázadozott, lekényszerítettem egy nagy tányér híg levest,
azonkívül némi zöldséget és tejet. Azután eloltottam a tüzet; majd
a hálózsákban felkönyökölve Canfield-pasziánszot akartam
játszani. De a játék – emlékszem – nem ment, és ez rendkívül
idegesített. Majd olvasni próbáltam, de néhány oldal után a betűk
összefolytak előttem, és fájt a szemem; valójában egy pillanatra
sem szűnt meg fájni. Némán káromkodtam, és azt mondtam
magamban: balszerencsémre jellemző, hogy a kártyák hogyan
jönnek ki, és hogy fáj a szemem.
 Az igazat megvallva, a lámpa gyér fénye az idegeimre kezdett
menni. Nem törődve azzal a korábbi elhatározásommal, hogy
megleszek nélküle, meggyújtottam volna a porlasztós
benzinlámpát, csakhogy nem voltam képes a nyomást
beleszivattyúzni. Hogy mennyire végtelenül fontos a világosság,
azt csak akkor érthetik meg, ha átestek hasonló élményen.
Valami rávett, hogy emeljem le a borotválkozótükröt, amely a
polc fölött szegen lógott. A kép, amely szembenézett velem, öreg
és gyönge ember képe volt. Arcom beesett és ragyás volt a fagy
csípéseitől, a véraláfutásos szem olyannak mutatott, mint aki
féktelenül dorbézolt. Valami összetört bennem ekkor. Mit érhetek
el, ha küzdök? Mindegy, hogy mi vár rám; ha életben maradok is,
testem roncs lesz, családom terhe. Rémes dolog volt. A délután
minden nagyszerű elhatározása sötét kétségbeeséssé változott.
Az ember szellemének árnyékos oldala olyanformán hangolt
antenna lehet, amely minden irányból csak a borús gondolatokat
veszi föl. Úgy láttam, az enyém ilyen. Pokoli éjszakám volt. Olyan
mély kiábrándultság fogott el, amilyet elképzelni sem tudtam.
Unalmas lenne ezt fejtegetni. A boldogtalanság egyébként is a
legelcsépeltebb érzelem.
El kell azonban mondanom, hogy a hitem végül is
felülkerekedett bennem, és újra meg tudtam tölteni elmémet a
világnak azokkal a magasrendű és megnyugtató dolgaival,
amelyeket már örökre elveszítetteknek hittem. Családomat és
barátaimat képzeltem magam köré; elképzeltem magamat
napfényben, a zöld, tavaszi természetben. Ábrándoztam: mi
mindent fogok csinálni, ha hazamegyek; és meglepetésszerűen
most vonzó és jelentős lett számomra ezer olyan ügy, amelyet
eddig csak mellékesnek tartottam. De időnként visszazuhantam a
levertségbe. Nehéz volt összefogni gondolataimat, és csak a
legnagyobb szívóssággal tudtam kiszabadulni a letörtségből. De
végül a zűrzavar kitisztult fejemből; és amikor elfújtam a
gyertyákat és a lámpát, a képzelet világában éltem: egyszerű,
bonyodalomtól mentes világban, amelyet olyan emberek
népesítettek be, akik jóindulattal voltak egymás iránt, akik
békések, könnyedek és kedvesek voltak.
A fájdalmak és a kínok nem csillapodtak; és órákig tartott, amíg
elaludtam, de ezen az éjszakán jobban aludtam, mint május 31-e
óta bármikor, s reggel testileg-lelkileg jobb állapotban ébredtem.
A búskomorság múlóban volt, többet tudtam foglalkozni
dolgaimmal. Szerdán, 6-án sikerült följutnom a fölszínre, a
nyolcórai megfigyelésre. Bár tiszta reggel volt, a hófúvás
elhomályosította a látóhatárt, és borsként csípte arcomat. A lágy
hóban minden lépésnél térdig süppedtem. Jó volt, hogy a szűk
kunyhó után most enyém lett a tágas torlasz. Zseblámpám sugarát
a szélkakasra irányítottam, és megállapítottam, hogy a szél
délkeleti. Ez hideget jelent – mormoltam. Mindent zúzmara
borított. A műszeres láda oldalában a lélegzőnyílásokat vastagon
elborította a hófúvás, de nem volt kedvem kikefélni. Beértem
azzal, hogy leolvastam a hőmérőt, helyére ráztam a tűt, azután
lementem.
Később kivonszoltam magamat az üzemanyagos alagút végébe,
kerestem egy keskeny azbesztlemezt, s kivágtam belőle a kályha
fölé alkalmas darabot. Az volt az elképzelésem, hogy ez segít
elvezetni a kezdeti füstöt, amely addig, míg a rózsa hideg és
kormos, szinte dől a réseken át. Akkora részt vágtam ki, hogy
pontosan rásimuljon a kályhacsőre, pereme pedig a kályha szélei
fölé hajoljon. Délután kihallgattam Little America heti rádióadását
az Egyesült Államok számára (Little America-i idő szerint két
órakor, a kelet-amerikai idő szerint kilenc órakor). Részben azért
tettem ezt, mert a józan előrelátás azt tanácsolta, próbáljam ki,
boldogulok-e az elemes tartalék géppel. A fő mozgatórugó
azonban az volt, hogy ismerős hangokat vágytam hallani. A
mondottakból sok mindent nem értettem jól, de elfogtam a
három Little America-i tehénről folytatott ünnepélyes
fontoskodást. Hogy az egyik állandóan áll, és nem hajlandó
ledőlni; és hogy a másik, amelyik megszokta, hogy minden éjjel
lefeküdjék, a téli éjszaka közeledtére lefeküdt, és nem hajlandó
fölállni; és hogy végül a harmadik – szegény jószág – nem képes
elhatározni, hogy mitévő legyen, csak szemét forgatva bámul
Coxra, az ácsra, aki gyakran bemegy a tehénistállóba.
Őszintén mosolyogtam ezen, és azon is, amikor „Ike”
Schlossbacb szólóban elénekelte bariton hangján, hogy „A
szerelem furcsa jószág”… Megállapítottam, hogy az Antarktiszon
más embereknek is vannak problémáik.
 JÚNIUS II.: A KÜZDELEM

A Little Americával folytatott rádióbeszélgetésem – másnap,

csütörtökön, június 7-én – megerősítette azt, amit lelkem mélyén
úgyis tudtam, vagyis: állapotom javulása inkább szellemi, mint
testi. Mert bár kevésbé voltam gyönge, legalább három órámat
vette igénybe, amíg az üzemanyagot betöltöttem, a motort
bemelegítettem, izzadva be- és kicipeltem, s elvégeztem a többi
előkészületet is. Olyan bágyadtan mozogtam, mint egy nagyon
öreg ember. Egyszer nekidőltem az alagút falának, mert
túlerőltettem magamat azért, hogy a motort még egy hüvelykkel
odább toljam. „Őrült vagy – suttogtam magamban. – Okosabb
lenne, ha az ágyban maradnál, és papírbabákat vagdosnál ki, mint
hogy ilyen ostobaságokat művelsz.”
Ezen a napon hidegebb lett. A hőmérsékletíró a nulla alatt 48
fokos minimumot jelzett. Minden arra mutatott, hogy megtört a
„hőhullám”. A síkos, fehér jégkéreg a falon már megtette a fele
utat a padlótól a mennyezet felé. Azelőtt álltam a hideget, de ez
régen volt. Bőröm zsibbadt, ujjaim megállíthatatlanul doboltak
mindenen, amit megérintettek. Lesújtó érzés volt, hogy ennyire ki
vagyok szolgáltatva valaminek, amitől nincs tartós szabadulás.
Meg-megpihenve, időnként kapkodva, begyújtottam a kályhába.
De csak a felületek melegedtek meg. Vérem jéghideg maradt.
Minden erőfeszítésem ellenére elkéstem a rádiókapcsolat
létrehozásával. Dyer gramofonozott, mint máskor is, ha beleunt a
hívás ismételgetésébe. Végre megismertem, mit játszik: a
Tannhäuserból a Zarándokok karát. Feldúltan várakoztam, míg
végre a lemez elhallgatott. Amikor beléptem, Charley Murphy
szemrehányóan kérdezte:
 – Elaludt, Dick?
– Nem. Munka.
Charleynak kevés mondanivalója volt. Siple ellenben arra várt,
hogy felolvasson egy értekezést. Ha jól emlékszem, a csendes-
óceáni partszakaszon levő ismeretlen öblök alakzatainak
elméletével foglalkozott. Szándékomban állt, hogy tavasszal
felderítést végzek ott. Érdekes volt, igen; semmit sem lehetett
felhozni az ellen, amit Siple fölvetett. De abban a kétségbeejtő
állapotban, amelyben én voltam, igyekeztem befejezni a
beszélgetést; mert hiába, csak arra gondolhattam, hogy az egész
ügy maga a megtestesült irónia: itt ülök, az asztalba
kapaszkodom, hogy támasztékom legyen, és hallgatom az arról a
partszakaszról szóló elméletet, amelyet sohasem láttam, és most
már nem is látok sohasem.
Ha jól emlékszem, ezt mondtam:
– Nagyon érdekes. Terjessze a tudományos testület elé.
Dyer közbeszólt, és megkérdezte, hogy van-e még üzenetem,
mielőtt bontunk. Megkérdeztem, nem lehetne-e a beszélgetések
időpontját reggelről délutánra áthelyezni.
– Kérem, várjon egy pillanatig – válaszolta.
Hallottam, hogy a háttérben beszélgetés folyik, de nem
értettem meg a szavakat. Dyer azt mondta, hogy ha kívánom, ők
készséggel hajlandók a változtatásra, de ebben az esetben más
időpontra kell áttolni az Egyesült Államokkal való saját
beszélgetésüket, amelynek időpontját hosszú kísérletezés után
állapították meg.
– Akkor hagyják, nem fontos – mondtam. És egyelőre
elejtettem az ügyet, mert nem akartam gyanút kelteni. A
beszélgetés után azonnal végigdőltem az ágyon, és a nap hátralevő
részében alig mozdultam. Visszatért a fájdalom, s vele együtt
keserű és csüggedt hangulatom.
 Miért küszködöl? – érvelt bennem egy hang gunyorosan. –
Miért nem engedsz szabad folyást a dolgoknak? Milyen egyszerű
megoldás lenne. Bölcselkedésed rávesz arra, hogy merülj bele a
világegyetem áramlatába. Nos hát ezek a folyamatok itt a szüntelen
szétosztás irányába mutatnak. Az örök béke felé. Akkor hát miért
ellenkezel?
Ettől a naptól kezdve szinte rettegtem a Little Americával
folytatandó rádióbeszélgetésektől. A motor beindításának
feladata, a vele járó örökös füsttel egyetemben, elfogyasztotta
időközben összegyűjtött minden erőmet és
ellenállóképességemet. Szinte jobbnak látszott volna hagyni a
rádiót a fenében. Igyekeztem kifogásokat találni, mit közöljek a
következő rádiózás alkalmával Little Americával, miért szüntetem
meg végleg a rádiózást – de egyik sem volt elfogadható. Nem
mondhattam egyszerűen azt, hogy a beszélgetések kezdenek
kimeríteni, vagy hogy a leadó majdnem használhatatlan; és hogy
ne nyugtalankodjanak tehát, ha az előretolt támaszpont eltűnik az
éter hullámairól. Először is sok expedíciós problémát kellett még
megbeszélnünk Poulterral és Murphyval; és bár távozásomkor
utasításokat adtam Little America tisztjeinek, s ezeket
megismételtem a vontatós csoport előtt, mielőtt elhagyta az
előretolt támaszpontot, nem tehetek róla, az volt az érzésem,
hogy hosszú hallgatásom valamilyen gyors akcióra késztetné a
tábort.
Pokoli helyzetbe kerültem tehát. Ha folytatom a
rádióbeszélgetéseket, elfolyik az erőm, s ez a füsttel együtt
majdnem biztosan végez velem. Ha meg nem folytatom, akkor
jobb, ha tényleg elpusztulok. Így ítéltem meg a helyzetet – és azt
hiszem, hogy az én helyemben az expedíció minden tagja így
vélekedett volna. És konokul elszántam magamat arra, amit
minden normális ember ugyanígy megtett volna, hogy tudniillik
visszatartom őket az esetleg végzetes kimenetelű mentőakciótól.
 Rettegtem a rádióbeszélgetésektől még egy második okból is:
attól féltem, hogy elárulom, milyen állapotban vagyok, pedig ezt
igyekeztem eltitkolni előttük. Tudtam, hogy Murphy – a maga
cinikus, átható módján – mindig figyel engem. Az idők során
vidám közléseket adtam le neki, hogy félrevezessem. (Meg kell
azonban mondanom, hogy legtöbbjük utólag meglehetősen
együgyűnek látszott.) De amikor világos, hogy mit kell tenni,
akkor megteszed azt, mert megfontolt szándékkal nem
cselekedhetsz másképpen. Ha pedig túl gyönge vagy a
végrehajtáshoz, akkor a lendület visz tovább ezen az úton. A
körülmények nevetséges fordulata következtében a rádió, amely a
legerősebb biztonsági tényező lehetett volna, legnagyobb
ellenségem lett.
Ezen a csütörtök éjszakán teljes egészében fölfogtam, hogy
milyen mélyre zuhantam. Ezt írtam naplómba:
„…Megölnek ezek a kora reggeli rádiózások. Egész napra való
erőmet elfogyasztják. Rettenetesen nehéz még egy keveset is
aludnom. Különös, gyötrő fájdalmakat érzek karomban,
lábamban, váltamban és a tüdőmben… Mindent elkövetek, hogy
kibírjam. Ha legalább olvasni tudnék, az órák feleolyan hosszúak
volnának, a sötétség feleolyan nyomasztó lenne, és az én napról
napra ismétlődő, sok kis balsikerem feleolyan nagy…”
A szoba másik végében, a viharlámpa fénykörén túl, az
árnyékban néhány könyv sorakozik; a legtöbbje remek könyv,
bölcs életek tapasztalatait szűri le. De nem tudom olvasni őket.
Fájó szemem nem engedi. Ott van a fonográf, de a felhúzásához
szükséges erőt az életszükségletekre kell tartogatnom.
A szűk kis kunyhóban gyöngeségemről beszél minden: a lámpa
füstösen lobogó lángja, a falon függő ruhák ernyedt vonala, az
asztalon a megfagyott élelmiszerkonzervek; a padlón a fényes
jéglapok, a kiömlött petróleum sötét foltjai és azok a sárga helyek,
ahová hánytam; a kályha mellett a felborult szék, amelyet nem is
akartam lábra állítani; és az asztalon John Marquand Lord
Timothy Dexter of Newburyport című, kinyitottan lapjaira fektetett
könyve.

Június 8.

Igyekezem megtartani azt a módot, ahogyan napról napra élek.

Makacsul ragaszkodom a napirendhez, amelynek az a
rendeltetése, hogy a legjobb lehetőséget nyújtsa az órák
átvészeléséhez. Bár gyomrom háborog az étel gondolatára,
kényszerítem magamat az evésre. Mindig egy harapásnyit. Két-
három percig tart, amíg egy falatot lenyomok. Legtöbbször
szárított főzeléket, száraz limababot, rizst, répalevelet, kukoricát
eszem, továbbá konzervparadicsomot – amely a szükséges
vitamint tartalmazza –, alkalomadtán portejjel meglocsolt hideg
száraztésztát. Ha van kedvem hozzá, jól konzervált, egészséges
fókahúst főzök.
Amikor éjjel eloltom a gyertyát, életemet még bizonytalanabbá
teszi az a gondolat, hogy reggel talán már nem lesz erőm
meggyújtani. Erősebb időszakaimban megtöltöm a kályhát tápláló
olajtartályt. Most kizárólag csak petróleumot használok. Úgy
látszik, annak füstje kevésbé ártalmas, mint a keveréké. Már nem
viszem ki a tartályt az alagútba, úgy, mint kezdetben. Egyetlen
kannámba öt liter sem fér, ezért négyszer kell kimennem az
alagútba, amíg feltöltöm a tankot, és ellátom égőanyaggal
lámpámat. Kúszom egy darabig, azután pihenek egyet – ma reggel
több mint egy óra hosszat tartott ez a munka. Kezem elég komoly
fagyást szenvedett.
Apránként kiegészítem a hálóhelyemről elérhető polc
élelmiszerkészletét. Itt van a tartalék raktáram. Elalvás előtt az az
utolsó teendőm, hogy meggyőződöm róla, tele van-e olajjal a
lámpa. Ha egyszer egy reggel nem bírok fölkelni az ágyból, lesz a
kezem ügyében annyi élelem és világítás, amennyivel elhúzhatom
egy ideig.
Bánt, hogy semmiféle erőtartalékom nincs. Ha létrán a felszínre
megyek föl, minden fokon meg kell pihennem. A hőmérséklet ma
csak mínusz 40 fok volt, de – jóllehet szőrmeruhámat viseltem – a
hideg mintha csontomat szorította volna össze. A délkeleti szél
meglehetősen állandó; nem tudom, hogyan tarthatnék benn
valami meleget a kunyhóban.
Éjszaka megállás nélkül gyötrik testemet a fájdalmak. Aludnom
kellene, de ritkán alszom. Kábulatban sodródom, amelyet olykor
rémlátásos álmok szakítanak meg. Reggel kemény munka, amíg
kikergetem magamat a hálózsákból. Az az érzésem, hogy
kábítószer van bennem. De újra meg újra mondom magamban: ha
gyönge leszek, ha engedem, hogy a bódulat hatalmába kerítsen,
akkor soha többé nem fogok fölébredni.
Nagyon lassan lábra álltam, és hozzáláttam dolgom végzéséhez.
De a javulás olyan fokozatosan haladt, és olyan sok roham
szakította meg, hogy csak hosszú távon lehetett észrevenni: a
legnyilvánvalóbban azon, hogy lassanként úrrá lettem nyomott
hangulataimon. Igyekeztem folytatni a sarki fény megfigyelését,
de az igazat megvallva nagyon gyönge voltam ahhoz, hogy néhány
percnél tovább álldogáljak odafönn. Egy bottal kitámasztottam a
csapóajtót, és alóla kémleltem ki, miközben a létrába
kapaszkodtam.
Sötét, meleg vasárnap köszöntött be. A regisztráló vonala
szerint az alig leheletnyi szél északi irányából keletire, majd
délkeletire fordult, és a hőmérséklet mínusz 15 fokra emelkedett.
Nagyon örültem ennek. A délután nagy részében nem égett a
kályha, s elhitettem magammal, hogy a füst csökkenése
megkönnyíti a rádiózást követő kimerültség kiheverését.
Miután most kevésbé fájt a fejem és a szemem, a legfontosabb
az volt, hogy kikergessem a kunyhóból a sötétséget. Azelőtt is
kívántam a fényt, de júniusban szinte epekedtem érte. A
viharlámpa és a gyertyák legfeljebb kis sárga pöttyök voltak egy
barlangban. Nem mertem a porlasztós benzinlámpát meggyújtani.
Egyrészt mert egy kis szivattyúval kellett levegőt pumpálnom bele,
és ez több erőt kívánt tőlem, mint amennyit hajlandó voltam
ráfordítani. Másrészt az égőtestet előbb spirituszkockákkal meg
kellett melegíteni, s kezdetben mindig észrevehetően füstölt a
lámpa.
Senki sem lehetett nálam elővigyázatosabb. A Little Americával
folytatott rövid beszélgetés során javasoltam, hogy dr. Poulter
kérjen véleményt a washingtoni szabványügyi hivataltól, és tudja
meg, hogy (1.) a kanócos lámpa kevésbé füstöl-e, mint a porlasztós
lámpa, és (2.) a kályhacsőben megolvadt zúzmara folytán
keletkezett nedvesség alkalmas-e arra, hogy a petróleumból vagy a
Stoddard-keverékből szénmonoxidot fejlesszen. A kérdést csak
úgy mellékesen tettem föl; Guy Hutcheson, a másik rádiómérnök,
aki éppen helyettesítette Dyert, azt mondta, hogy továbbítja a
kérdést Poulterhoz, és minden valószínűség szerint a következő
rádiózáskor, vagyis csütörtökön megkapom a választ
Washingtonból.
Az ezen a napon írt napló jegyzetem jól összefoglalja, hogyan
éltem ebben az időben:

Június 10.

…Ritka „erős” időszakaimban rászorítom magamat arra, hogy az

alagút távoli részében levő hordókból minden fűtőanyagot
kiszedjek. Az alagút végében a tető ismét megroggyant, s nincs
annyi erőm, hogy kellőképpen aládúcoljam. Nemsokára talán
képtelen leszek ilyen külön utakra, és azt akarom, hogy tele hordó
legyen a közelben. Már most is olykor csak nehezen jutok el a
közelebbi hordóig.
 Merem állítani, hogy az önzés minden grammját kivertem
magamból, és amikor ma megláttam az alagútban a kis halom
följegyzést, bizonyos zavart büszkeséget éreztem. De szeretném,
ha a műszerek nem állítanának fel örökösen el nem odázható
követeléseket. Milyen könyörtelenül határozottak és
megbízhatók! A hideg és sötét sarki némaságban állhatatosan
végzik kijelölt feladatukat, éjjel és nappal csilingelnek, követelik
az utánpótlást, amit én nem tudok megadni magamnak.
Némelykor, amikor fáj a testem, és ujjaim nem
engedelmeskednek, szinte irgalmatlannak látszanak. Mintha újra
meg újra azt ismételnék: „Ha mi abbahagyjuk, te is abbahagyod;
ha te abbahagyod, mi is abbahagyjuk.”

Június 11.

Igyekeztem a füstöt azzal csökkenteni, hogy a kályhacsövet

ragtapasszal fásliztam körül. A tűz a nap nagy részében csak kis
lánggal ég, s hogy biztos legyek a jó szellőzésben, a kunyhónak az
alagutakhoz vezető ajtaját majdnem állandóan nyitva tartom. Így
mindig hideg van. Az asztalon hagyott húsdarab öt nap alatt sem
olvadt ki.
Délután eloltom a tüzet, hogy semmi füst se legyen, és fél hétig
a hálózsákban fekszem. Vállam olyan hevesen fáj, hogy időnként
nem bírok a hátamon feküdni. Erősen kívánom a
fájdalomcsillapítót, de nem merem megkockáztatni. Szakadék
szélén állok, egy órára sem engedhetem meg a kábultságot.
Még mindig nem tudok kielégítően táplálkozni. Úgy kell
leerőltetnem a falatot, hogy szinte folyékonnyá rágom. Hogy
eltereljem figyelmemet gyomrom nyomorúságos állapotáról, evés
közben néha pasziánszozom. Három csomag kártyával játszom,
amelyek az A, B és C elnevezést viselik. Feljegyzem a pontokat, és
fogadásokat kötök önmagammal. Karom belefárad még az
osztásba is. Ma éjjel, amikor befejeztem a kártyázást, még nem
nyeltem le a harmadik harapást.
Közben elérkezett a nyolcórai megfigyelés időpontja. Utána
pihentem, majd megint fölmentem a tízórai sarki fény
följegyzésére. Egész életemet, mint a legtöbb hétköznapi életet,
megszokások szabályozzák; sablon a végtelenségig, és annak
könyörtelen ismétlése. Ezenkívül 31-e óta csaknem állandóan
életveszély.
Az éjjel esett a hó. Amikor ma reggel fölkapaszkodtam a létrán,
szokott módszeremmel nem tudtam megmozdítani a csapóajtót.
Pihentem, azután vállammal igyekeztem kinyomni. Meg sem
mozdult. Lementem, kalapácsot fogtam. Kalapálással végre
sikerült rést nyitni. Jó időre elfogyott az erőm…

Június 13.

Antarktiszi júniusnak meglepően enyhe az időjárás. Mellettem

hevernek a hőmérsékletíró szalagjai és az időjárásügyi hivatal
blankettái, mialatt (a hálózsákban elnyújtózva) ezt írom, és
megállapítom belőlük, hogy elseje óta mínusz 43 fok volt a
legalacsonyabb érték, 7-én. Tegnap mínusz 39 volt a minimum,
ma mínusz 37. A levegő is csaknem mozdulatlan, ami szintén
hozzájárulhat az enyheséghez.
A tüzet mindenesetre eloltottam, olyan hosszú időkre, hogy a
falakon a jég sohasem olvad meg. Figyelem, mint kúszik lassan a
jég a mennyezet felé. Úgy látszik, naponta kb. egyhüvelyknyivel
megy följebb. De mindennek ellenére úgy érzem, állapotom javul.
Egyébként lemondtam a reggeli teáról. Szívet tépő búcsúzás volt,
mert egész életemben mindig kedveltem a teát, de úgy látszik,
okosabb, ha minden izgatószerről, még a gyöngéről is, lemondok.
Csütörtök, 14-e rádióbeszélgetést hozott. Murphynak nagyon jó
kedve volt. Elmondta, hogy Little Americában minden rendben
van, és elmesélt néhány viccet, amelyet a legutóbb New Yorkkal
folytatott rádióközvetítési kísérlet alkalmával hallott valakitől.
– Nem kezeskedem a hitelességükért – mondotta komolyan –,
mert másodkézből kaptam őket.
Ezután megérkezett dr. Poulter, és megadta a választ a tűzhely
és a lámpák füstjére vonatkozóan föltett kérdéseimre.
Előadásának szabatosságából arra következtettem, hogy előre
megírt szöveget olvas fel; hallani véltem a mikrofonban még a
papír zörgését is. Akkor sem adhatott volna elő komolyabban,
személytelenebbül, ha egy Iowa állambeli iskola fizikaóráján
beszél.
Dr. Poulter véleménye szerint a kétféle lámpa közül a
viharlámpa a biztonságosabb. Figyelmeztetett arra, hogy ha az
üzemanyagban állandóan nedvesség van – aminek következtében
mind a kályha, mind a lámpa esetleg piszkossárga lánggal ég –,
bizonyos mennyiségű CO (szénmonoxid) szabadul el. Azt
tanácsolta, hogy a kályhában az égőtest körül javítsak ki minden
repedést, ahol csöpögés van, vagy a meleg fém következtében a
petróleum elpárolog, és hányásra ingerlő füstöt okoz.
Ezzel az ügy egy időre lezárult, már ami dr. Poultert illeti. Mint
ahogy lezárult előttem is, hiszen a javasoltak tekintetében már
minden emberileg lehetségest megtettem. Egyébként óvakodtam
attól, hogy tovább erőszakoljam a dolgot, nehogy gyanút keltsek.
Ezután expedícióm rangidős tudósa áttért arra a témára, amely
igen közel állt tudósszívéhez: a meteorok megfigyelésére. Amióta
beállt a sötétség, ő és munkatársai – a világ különböző helyein
levő obszervatóriumok közreműködésével – állandóan figyelték az
égbolt meteorjait. Mivel a dolog engem is érdekelt, és mert a vízzé
olvasztott hóban gyakran találtam meteortöredékeket, időnként
vagy maga dr. Poulter, vagy Charley Murphy tájékoztatott arról,
hogy mit értek el ezekkel a megfigyelésekkel. Dr. Poulter Little
America-i kunyhójának tetejére – csaknem egy vonalban a
felszínnel – átlátszó tornyocskát építtetett, amely négy égtáj felé
biztosított kilátást, és ahol állandóan megfigyelők tartózkodtak,
amikor csak derült volt az ég. Nagyszerű eredményre jutottak. Az
Antarktisz légkörének rendkívüli tisztasága folytán hatalmas
meteortömegeket észleltek, amelyeket a melegebb éghajlatú
vidékek ködrétegtől és vízrészecskéktől borított egén rendszerint
nem lehetett látni. Ez fontos csillagászati fölfedezés volt.
– El vagyunk ragadtatva ettől a kutatástól – folytatta dr.
Poulter. – Nem sejtettem, hogy ilyen jól fog sikerülni. Most azt
tervezzük, hogy egy lépéssel továbbmegyünk. Demas, mint tudja,
rendbe hozza a vontatókat. A vitorlavászon tetők helyére szilárd
kocsiszekrényt épít fából, amelyben fekvőhelyek, kályha, rádió
lesz… Más szóval komplett utazóegység lesz belőlük. Az a tervünk,
hogy az egyik járművel második meteorológiai állomást létesítünk
a torlaszon, kb. 30 mérföldnyire, a Déli Útvonalon.
– Mennyi ideig akarják a támaszpontot fenntartani? –
kopogtattam le.
– Néhány napig, ameddig az idő kedvező – érkezett meg a
válasz a fülhallgatóban. – Ilyen módon olyan támaszpontvonalat
kapunk, amelynek segítségével ki tudjuk számítani a radiánsokat,
és hogy milyen magasságban lépnek be a meteorok a légkörbe és
így tovább.
– Mikor lesznek készen a vontatók? – ez volt következő
kérdésem.
Poulter nem tudott határozott választ adni. Ez Demas-tól és
szerelőitől függ.
– De az egyes számú vontató néhány napon belül készen lesz.
– Próbamenet? – vetettem föl a kérdést.
 – Az Amundsen-öbölhöz és vissza * – közölte a tudós. – Ez elég
nagy távolság ahhoz, hogy tájékoztatást kapjunk, mekkora
területen kerültek hó alá a zászlók, és hogy lehet-e követni a
nyomvonalat.
– Mikor?
– Hát körülbelül egy hónap múlva. Majd meglátjuk, hogyan
alakulnak a dolgok, azután megbeszéljük önnel az egész tervet.
– Oké – kopogtattam le a beszélgetés befejező jelét Dyernak. –
Beszélünk vasárnap?
– Igen – lépett be Dyer. – Vasárnap a szokott időben hívjuk önt.
Jó éjt, uram! KFZ befejezte.
Mindig ilyen volt Dyer, ez a nagyszerű fiatalember, amikor csak
alattam szolgált; sohasem idegeskedett, sohasem jött zavarba, és
olyan udvarias volt, mint amilyen hosszú a téli éjszaka.
Különös módon a javaslatban levő burkolt célzást először
eleresztettem a fülem mellett, olyan mellékesen történt róla
említés. Talán kimerültségem miatt nem vettem észre. Eddig csak
egyetlenegyszer tett meg valaki nagyobb utat az Antarktisz téli
éjszakájában*
A kutyáknak túl nagy volt a hideg, a repülőgépeknek pedig
nyomasztóan nagy a kockázat, főként a kényszerleszállás
veszedelme miatt. Egy hónap nagy idő az Antarktiszon; a
legjobban előkészített terv is elpárologhat a ritka levegőben. Majd
meglátjuk – mormogtam magamban, mialatt kibotorkáltam az
alagútba, hogy leállítsam az áramfejlesztőt. Egy pillanatig sem
gondoltam arra, hogy ennek a fejleménynek bármi köze is lehetne
az én hanyatló szerencsémhez. Little Americában sem így
gondolták.

**
A Bálna-öböl erősen szakadékos ága, amely Little Americától mintegy tíz
mérföldre esik déli irányban.
**
A megcsodált téli utazást az Evans-foktól a Crozier-fokig gyalog tették meg
dr. Wilson, Cherry-Getrard, Evans és Bowers, a Scott-expedíció tagjai
 Ugyanúgy, mint máskor, most is kimerített a rádiózás; csak az
volt a különbség, hogy ezúttal hamarabb kihevertem. Miután több
óra hosszat feküdtem az ágyon, késő délután elég erősnek éreztem
magamat, hogy megkíséreljek egy kis kószálást – tizennégy nap
óta először. Vagy talán a „kószálás” nem éppen megfelelő szó,
mert bambuszbotra támaszkodtam, és minden második lépés
után megpihentem. Bár nem mentem húsz yardnál messzebbre,
nagyon örültem ennek a kevésnek is. Szépen javulsz – mondtam
magamnak, és szavaim meggyőzően hangzottak.
Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna élénkebb sarki
fényt. Még a szellőzőcsövön keresztül is megláttam föllángolásait.
A szabályszerű szemléken kívül többször külön kirándulásra is
fölmentem, hogy nézzem a látványt. Egész nap borús volt az
égbolt, de este mintha széthúzták volna a felhőket, egyenesen a
sarki fény tiszteletére. Először reszketeg fénykéve jelent meg;
azután lángoló aranyat lövellő, nagy ezüstfolyóvá alakult át. Este
fél tizenegykor, amikor még egy utolsó pillantásra feltoltam a
csapóajtót, bizonytalan határú, áttetsző pára hatalmasra duzzadt
tömege nyúlt fel a zenitig az északi és a déli látóhatár között.
Lüktetni kezdett, először finoman, majd egyre gyorsabban. Az
egész képződmény élesen különvált, zöldellő ívek rendszerévé
alakult át. Ezek fölött egész sorozat forgott, egyik a másik fölött,
és erősödő fénnyel legyezték az eget. A sarki fény határán
halványzöld, vörös és sárga színek derengtek, megelevenedett az
egész, sötét égbolt.
A kecsesen remegő mozdulatok valahogyan nőiesen hatottak.
Ültem és néztem, gyöngeségemről pillanatnyilag
megfeledkezetten. Az ide-oda cikázó, mind gyorsabban lengő
sugarak hirtelen spirálokba csavarodtak, majd hevesen mozgó és
törékeny színekkel határolt hatalmas csigák rendszerévé
duzzadtak. Az egész hatalmas alkotás egy pillanat alatt úgy eltűnt,
mintha egy csapon lefolyt volna. Nem maradt meg belőle más,
csak néhány sugár, amelyek rendkívüli nyugtalansága azonban
mintha azt mondta volna: „Még nincsen vége, még nincsen vége!”
A csapóajtóból kikémlelve megsejtettem, hogy a tetőpont
közeledik. És ekkor a látóhatár minden irányából – északról,
keletről, délről és nyugatról – megszámlálhatatlanul sok, igen
hosszú sugár szökkent föl, mintha egy álmából fölriasztott
nagyváros tapogatná az égboltot, a támadó repülőgépeket keresve.
A fényoszlopok a zenit kétharmadáig rohantak föl, ott színekre
bomolva visszacsúsztak, majd újból föltámadtak. Végül hatalmas
ugrással eltépték magukat a látóhatártól, és finom mozgással
felsiklottak a zenitre. Itt, az égbolt tetején mértani szabályosságú
koszorút formáltak, amelyet hatalmas fénysugárözön díszített. És
a vörös Mars, a Dél Keresztje meg az Orion övezte fényesség
ehhez képest olyan fakó volt, mint gyertyáim lángja a kunyhóban.

Pénteken, 15-én korán reggel a hőmérséklet mínusz 14 fokig

emelkedett, majd megfordult, és lezuhant a mínusz 30–35 fokok
közé. Vastag zúzmara szigetelőréteg vont be mindent. A szélkakas
megakadt, ezért délelőtt fölmásztam a szélmérő oszlopára, hogy
kiszabadítsam, és ugyanakkor megtisztítsam a rézérintkezőket is.
(„Az efféle munkához még nem vagyok elég erős, rettenetesen
sokat kivett belőlem” – közli a napló.)
Szombaton koromfeketeség volt. A légnyomás hosszú, lassú
süllyedés után 712 mm-ig esett le; és meg-megújuló északkeleti
szél törte meg a nyugalom napjait. Esett a hó, és a széllökések
havat sodortak magukkal a torlaszra. Egész nap hó szállingózott
alá a szellőzőcsövön és a kályhacső egy részében. A szélmentes
csönd után rendkívül izgalmas volt a vihar hangja; távoli zúgása
visszatérő erőmre és biztonságomra emlékeztetett.
Fölfedeztem, hogy megint tudok olvasni, mert nem fáj tőle a
szemem, és egy nagyszerű órát töltöttem el azzal, hogy befejeztem
Marquand regényét Lord Timothy Dexter, XVIII. századbeli
különc úriemberről.
Később gramofonoztam, csaknem egy hét óta először.
Hihetetlen, hogy eddig nem volt erőm a kis rugó felhúzásához, de
ez volt a helyzet. Jól emlékszem a lemezekre, mert bejegyeztem
címüket a naplóba. Fa katonák szemléje volt az egyik, Szent ez az
éj a másik, Lucy Marsh előadásában. Az utóbbi egyik kedvencem
volt, különösen a dal kezdete, amely így szólt:

Szent ez az éj. A csillagoknak fénye

hirdeti: Jézus értünk földre jött.

Ezt egy érthetetlen mondat követte. Régebben ismételten

eljátszottam a lemezt, és igyekeztem fölismerni a szavakat, hogy
én is énekelhessem. Sohasem sikerült; és ezen a napon
ünnepélyesen megfogadtam, hogy ha élve szabadulok innen,
országos mozgalmat indítok azzal a követeléssel: daloljanak a
szopránok tisztább szövegkiejtéssel az olyan kutató utazók lelki
békéje érdekében, akik életük késői szakaszában engednek annak
a kísértésnek, hogy énekelni tanuljanak.
 JÚNIUS III.: A JAVASLAT

Június a menetelések és visszavonulások, a győzelmek és

vereségek hónapja volt. Május végzetes, utolsó napja óta először
tapasztaltam komoly visszaesést. Június 17-e, vasárnap volt,
rádióbeszélgetés napja. A naplómban ezzel a dátummal nincsen
bejegyzés, azért, mert nem tudtam akaraterőt gyűjteni az íráshoz.
Minden terület, amelyet időközben olyan keservesen hódítottam
vissza, egyetlen reggelen kicsúszott a lábam alól.

Június 18.

…Tegnap megint lecsapott rám a láthatatlan ellenség. Előző

rádióbeszélgetésem vége felé az áramfejlesztő motor rosszul
működött, ezért ezúttal a beszélgetés megkezdése előtt mintegy
fél órával megindítottam a gépet, hogy mindenféle szükséges
javítást elvégezzek. Mint május 31-e óta minden alkalommal, most
is óvatosságból kivertem a jeget a motor fölött levő szellőztetőből.
Kb. húsz percig vagy meddig babráltam a keverőszeleppel; a
motor már igen jól dolgozott, amikor elszédültem, és térdre
roskadtam. Letérdelésem ösztönös volt. Visszakúsztam
kunyhómba, becsuktam az ajtót, és lefeküdtem az ágyra, így
vártam a beszélgetés időpontját. Azt hiszem, késéssel
jelentkeztem, és nagyon keserves időket álltam ki rádiózás
közben. Reméltem, kielégítették Charleyt a kérdéseire adott
válaszaim.
Mélyen lógó orral kapcsoltam ki a motort, amely ekkor simán
futott, és kevesebb volt a füst. Attól tartottam, visszazuhantam
abba az állapotba, ahol a hónap első négy napján voltam.
Szerettem volna többet mondani, de ezen az éjszakán valahogyan
túlságosan fárasztott az írás.
A legrosszabb az volt a dologban, hogy Murphy, Poulter és
Innes-Taylor készen álltak a terv megbeszélésére; közeledett
ugyanis a tavaszi vállalkozások megkezdésére kitűzött időpont.
Sőt mi több, ők Little Americában már meg is tárgyalták annak a
lehetőségét, hogy augusztus legelején támaszpontot állítanak föl a
vontatók segítségével, és ily módon meghosszabbítják a terepen
töltendő időt, és kibővítik a tudományos program területét.
Nyilvánvalóan az ösztönözte őket, hogy sikerült helyreállítaniuk a
vontatókat.

Ez a följegyzés jellemző, legalábbis nekem, mert valamit nem

mond el. Akármilyen borzasztó, nem vállalkozik annak a leírására,
hogy mit éltem át. Ez alatt az idő alatt megfontoltan szépítettem a
tényeket, mert a napló elsősorban családom számára készült, és
abban az esetben, ha nem maradnék életben, meg akartam
kímélni őket utolsó napjaim szörnyű részleteitől.
Ezen az estén például a lehetetlennél is több volt, hogy
fölmenjek a nyolcórai megfigyelésre, sőt még az is, hogy az
önműködő készülék adatait bevezessem az időjárásügyi hivatal
blankettájára. Ezen az éjszakán alig hunytam le a szememet, csak
forgolódtam hálózsákomban, mert gyötört a fájdalom, és erősen
dobogó szívem a szó szoros értelmében rázta testemet. Időnként
arra gondoltam, hogy ha ez így megy tovább, bele kell
bolondulnom. Kihánytam azt a kevés tejet is, amit sikerült
lenyelnem, s karomban nem volt annyi erő, hogy felmossam a
piszkot.
Fekvőhelyemen összezsugorodva úgy mormogtam, mint egy
rózsafüzért imádkozó barát. Amikor elhallgattam, szétáradt a
csönd. A fájdalom rohamai közötti nyugalomban az volt az
érzésem, hogy várok valamire, várok és lesek arra, hogy történjék
valami; visszafojtott várakozással, amelyben sem félelem, sem
remény nem volt, hanem a kettő között valami.
A nap elkezdése mindig nehéz volt – most héraklészi feladattá
vált. Hátrafelé kellett nyomnom az éjszakát és előre a nappalt; a
Naprendszer súlya nyomta a vállamat. Csak arra telt az erőmből,
hogy reggel kikergettem magamat a hálózsákból. Akkor már
legalább tizenkét órája nem égett a tűz a kályhában; ajkam
vérzett, ahol fogam beleharapott. Magadnak köszönheted –
mondta bensőmben a vékony hang –, hát itt van. Kételkedem,
hogy minden elszántságom ellenére túléltem volna ezt a második
összeomlást, ha nem lett volna az a fél tucat melegítőpárna,
amelyre az élelmiszeres alagút egyik ládájában bukkantam rá.
Ezekben a lapos, boríték alakú és kb. fél kiló súlyú kis
párnákban homokszerű vegyi anyag volt, amely, ha vízzel
keverték, meleget szolgáltatott. Este két ilyen párnát meg egy
megtöltött termoszpalackot magammal vittem az ágyhoz. Miután
fölébredtem, egy kevés vizet öntöttem a párnákba, és finoman
nyomogattam őket, ameddig csak melegedni nem kezdtek. Ekkor
a derekamra kötött zsinórral magamra öltöttem őket, egyet elölre,
egyet hátúlra, a nadrág és az alsónadrág közé. A párnák kb. egy
óra hosszat melegek maradtak újabb feltöltés nélkül; addigra a
kályha bemelegítette a szobát. Takarékosan használtam a
párnákat, mert nem tudtam, mennyi időre lesz elég a készlet; de
áldottam az ellátási tiszt meglepő ötletét, hogy ezt a holmit az
előretolt támaszpont felszereléséhez ráadásként hozzácsapta.
A most következő napok erősítő csomók voltak az órák kötelén.
Sikerült elvégeznem a megfigyeléseket, felhúztam az órákat, és
kicseréltem a tekercseket, s amikor nem tudtam fölmenni,
lelkiismeretesen bemásoltam az adatokat az 1083. számú űrlapra.
De mindezeknek az ügyeknek mintha semmi közük sem lett volna
a valósághoz. Míg egyik felem ezekkel a feladatokkal piszmogott,
a másik mintha a fekvőhelyről nézte volna.
Éjszaka épp ilyen rossz volt. Felkönyököltem a hálózsákban,
dobozt tettem a térdemre, s megpróbálkoztam egy játszma
pasziánsszal. A kártyákat rakosgatva olyan bénult gyöngeség állt a
karomba, hogy végtelen nyugtalanság fogott el, és amikor a
pasziánsz nem jött ki, földhöz vágtam a kártyát. Elővettem Emil
Ludwig Napóleonját, de egy-két oldal elolvasása után a betűk
összefolytak, és fájni kezdett a szemem. Nem bírod tovább –
erősödött bennem a siránkozó, vékony hang. – Már csak a
megszokás vonszolja testedet, nem te. Véged van.
Szerdán, június 20-án délben két melegítőpárnát kötöttem
derekamra, prémruhába bújtam, és fölmásztam, hogy
kiszabaduljak a kunyhó örökös sötétségéből. A hófúvás dombot
rakott le a kályhacső szélárnyékában, letelepedtem rá; fáradt
voltam, nem bírtam járni. Gyengén havazott. Keleten és délen a
látóhatár egyaránt sötét volt, de északon a látóhatár vonalán
erőtlen, szétkent bíbor piroslott, a legtávolabbi szín, amelyet az
eltűnt nap a földkerekségre lehajíthat. A téli éjszaka tetőpontjához
közeledett. Két nap múlva elérkezik a téli napforduló, amikor a
nap a látóhatár alatti maximális, 23,5 fokos elhajlásnál megáll
északi irányú útján, azután visszafordul a déli félteke felé.
A torlaszon, Little Americán és a Ross-tenger fagyos
pusztaságán túl a nap még mindennap bemutatja elmaradhatatlan
csodáját. Különös volt elképzelni, hogy egy előre kiszámítható
pillanatban a világ egyik felén kiárad a meleg és a fény,
ugyanakkor, amikor a másik felén elapad. Hogy bizonyos
hosszúsági fokokon az emberek milliói lefeküsznek aludni, és más
hosszúságokon más milliók – akik különböző nyelveken
beszélnek, és más kényszerítő körülményeknek
engedelmeskednek – a teljes napvilágra ébrednek föl. Mindez
elviselhetetlenül távolinak látszott. Itt, ahol én vagyok, a nap
visszatérése még ugyanannyi időbe telik, mint amennyi ideje távol
van. A hajózási almanach és némi számítások értelmében
augusztus 27-e lesz, mire a nap visszatér a déli szélesség 8o° o8’-e
fölé. És akkor én már túlleszek azon, hogy ezzel törődjem.
De hiszen a legrosszabbon már túlestél – mondta a belső hang;
most itt az ideje leltárt csinálni. A napforduló után a nap
mindennap valamivel magasabbra hág, és délidőben a fény
valamivel erősebbre duzzad északon; és minden nappal, amint a
hajnali fény végigmossa a torlaszt, az előretolt támaszpont és
Little America között zászlókkal kijelölt útvonal valamivel kijjebb
kerül a sötétségből, és közelebb jut a világossághoz. De ennek a
beteljesülését te nem fogod látni – szólt a belső hang; ám lelkem
mélyén kétségbeesetten ellentmondottam ennek a jóslatnak. Mert
ha most már elpusztíthatatlanul reméltem valamit, akkor ez az
volt: meglátni a napot és a torlaszon előrehaladó világosságot.
Végre is ennyit kívánhatok; az élet akarása ennél kevesebbel nem
érte be.
Ahogyan ott üldögéltem, hirtelen eszembe jutott az a furcsa
beszélgetés, amelyet Little America folytatott velem arról, hogy
augusztusban, a nap visszatérésekor megkezdik a támaszpont
fölállításának műveletét. Most először fogtam fel, hogy ez
kapcsolatba hozható az én kétségbeejtő helyzetemmel. Erre kell
jönniük – ide kell jönniük. Most aztán mindent elsöprő ösztönzést
kaptam arra, hogy látni akarjam a napot.
Eddig nem sokat törődtem azzal, amit a támaszpont
felállításáról mondtak, Little America tisztjeire bíztam, hogy
dolgozzák ki ők ezeknek az előkészítő műveleteknek a részleteit.
Két irányt választhatnak ezek a vállalkozások. Az egyik a keleti, a
Marie Byrd-földre. A másik a déli, a Maud királyné-hegység felé.
Az utóbbinak az útja ajtóm előtt vezet el, s minthogy ez így volt,
gyökeret vert elmémben az a meggyőződés: családomnak és
önmagamnak tartozom azzal, hogy az utóbbit ide irányítsam, a
legkorábbi időpontban, amikor biztonságosan jöhetnek. Ez volt az
egyetlen értelmes álláspont.
Másnap rádióbeszélgetés volt esedékes. Elhatároztam, hogy
óvatosan megfogalmazott utasításban sürgetni fogom Poultert:
siettesse a korai utazás előkészületeit. Úgy fogom ezt
megfogalmazni, hogy semmiféle személyes sürgetést ne érezzen ki
belőle.
Miután megszületett az elhatározás, lementem, olyan
bizakodással, amilyet csaknem négy hónapja nem éreztem. Ezen
az estén ilyeneket írtam naplómba:
„…Tizenhatodika óta először érzem magamat elég erősnek
ahhoz, hogy az írást ne találjam robotnak. A nap még messzire jár,
de október egy teljes fényévvel van távolabb. Ha még a rádiózást is
hajlandók áthelyezni délutánra, akkor igazán csordultig tele lesz
hálával a szívem.”

Reggel szabályszerű időben létrejött a kapcsolat Little Americával.

– Gratulálunk a pontossághoz – mondta Charley Murphy. – Mi
volt az oka, hogy múlt vasárnap olyan kurtán végzett velünk?
Egy pillanatra meghökkentett a kérdés nyíltsága. Nos, az
igazságból nem lehet baj. Rövid közlést kopogtattam le, amelyben
előadtam, hogy az áramfejlesztő füstje miatt egy kicsit
„bepörögtem”, ezért elhatároztam, hogy befejezem a beszélgetést,
és megnézem, mi a baj.
– Most már minden rendben van? – akarta tudni Charley.
– Oké.
– Örülök.
– Köszönöm – válaszoltam. Azután, hogy minden esetleges
gyanakvást leszereljek, rövid tájékoztatást adtam neki arról, hogy
miképpen védekezem a magány ellen. Ijesztő és számomra
humortalan összefoglaló volt ez azokról a fogásokról, amelyeket
májusban, nekem most már örökkévalóságnyi távolra eső
időszakban alkalmaztam.
– Ami engem illet – felelte Charley kedélyesen –, egyszerűen
több millió képzeletbeli birkát számolok meg. De hogy el ne
felejtsem: ha ilyen marad az idő, az egyes számú vontató holnap
megtartja első föllépését. Poulter és Demas rövid kiruccanásra
mennek vele. Föltéve, ha lesz elég munkaerő elhányni mintegy
ötven tonna havat a garázs följárójáról, hogy azt a tragacsot
felhozzuk a felszínre.
Ettől jókedvem támadt.
– Üzenetem volna Poulter részére – mondtam.
– Rendben. John itt van.
Akkor még nem tudtam, hogy Poulter a rádióhelyiségben
dolgozott, úgyszólván Dyer könyökénél.
Az üzenet rövid volt és tárgyilagos. Indokaimul azt hoztam fel,
hogy az expedíció pénztára kimerült, ennek folytán a hajók Új-
Zélandból való visszaérkezése után a lehető leggyorsabban be kell
fejeznünk munkánkat. Ezért – közöltem – szívesen látnám a külső
terepen végzendő műveletek mennél korábbi megkezdését, és ha
ez megoldható, a délre tervezett támaszpont-létesítő utazást
valószínűleg felhasználnám arra, hogy a tervezettnél valamivel
korábban térjek vissza Little Americába. A szokásos
figyelmeztetéssel fejeztem be, hogy gondosan készüljenek fel, és
várják meg, amíg megfelelő nappali fény lesz a torlaszon.
Dyer megjegyzés nélkül olvasta vissza az üzenetet.
– Oké – mondtam.
Bontás előtt Dyer még közölte, hogy legutóbbi kívánságomnak
megfelelően a rádióbeszélgetés időpontját délután két órára teszik
át.
– Remélem, megfelel – kérdezte.
– Nagyszerű!
Ezzel befejeztük.
Szombaton, 23-án örömünnepet ültem. Ez az a nap, amelyen a
nap mozdulatlanul áll a napforduló fordítókorongján. A
bárányfelhős égen félhold vitorlázott. A hőmérséklet mínusz 45
fok volt.
Új dolgokat tudtam meg magamról. Míg hetvenkét órával
ezelőtt belenyugodtam az októberig tartó segélyvárás reménytelen
esetébe, most augusztus végéhez kapcsolódtak reménységeim.
Nem is tudtam semmi másra gondolni. És mégsem nyugodtam
meg. Jóérzésem tiltakozott. Baj nélkül megtenni az utat Little
Americából az előretolt támaszpontra – még a legnagyobb
szerencsével is küzdelmet jelent az embereknek. A Mount Everest
kapaszkodója sem lehet nehezebb próba, mint a téli éjszaka végén
a torlasz. Nem szabad hibázni, nem szabad elhamarkodni a
terveket. Az utolsó pillanatban meghiúsulhat az elképzelés.

Június 23.

Az utolsó néhány napon rosszul voltam. Megkíséreltem: erőm

visszaszerzése érdekében úgy szabadítom meg testemet a
méregtől, hogy órákon át fekszem a hálózsákban, és addig eloltom
a tüzet, sőt még a lámpát is. Nincs étvágyam, de kényszerítem
magam az evésre.

Június 24.

Még mindig nyomorúságosan érzem magamat. A mai

rádióbeszélgetésen Bailey megkért, hogy tegyük vissza reggelre a
rádiózást, s elmagyarázta, hogy az új időpont zavarja az Egyesült
Államokkal való déli kapcsolatot. Amikor megkérdeztem Dyert,
hogy szerinte menynyire fontos ez, ő azt felelte: döntsem el én, és
hogy ő szívesen kitart a délutáni rádióbeszélgetések mellett.
– Akkor maradjon így – mondtam.
 Bailey kívánsága először meghökkentett, hogy önző és
kíméletlen vagyok, de alaposabb megfontolás után jó jelnek
látszott. Mert nekem azt bizonyítja, hogy a Little America-iak,
akik mindig sokat adtak önállóságukra és jogaikra, kívánságomat
nem fogták fel rosszabbnak, mint a magát kímélő parancsnok
önkényeskedő szeszélyének.

Június 25.

Semmi… semmi…

Június 26.

Kalóriaszámolást végeztem, és megállapítottam, hogy átlagban

napi 1200-at fogyasztok. Ez nem elég. Átlagosan 2500-nak kellene
lennie. Ma reggel az extrakalóriák érdekében jókora darab vajat
olvasztottam meg a meleg, cukrozott tejben. A mai vacsora
étrendje: száraz limabab, rizs és paradicsom, továbbá első osztályú
konzervrépa virginiai sonkával. Mostanában többet eszem, de az
étvágyam nulla.

Június 27.

Semmi. Pedig rengeteg mindenről lehetne írni, ha volna kedvem

megnézni…

A következő nap sok újdonságot hozott. Pontosan jelentkeztem a

rádióbeszélgetésre. Dyer fürgén és jellemző yankee
szerénykedéssel közölte:
– A doki és Charley itt várakoznak. Azt hiszem, érdekelni fogja
önt, amit mondani akarnak.
 Az első számú vontató, és azon maga Poulter, két nappal
ezelőtt próbautat tett az Amundsen-öbölhöz és azon túl a torlasz
tetejére, kb. 11 mérföldnyire Little Americától.
– Minden nagyon jól ment – közölte Poulter. – Oldalt
megkerültük a szakadékokat, és különösebb nehézség nélkül
követtük a nyomot. A zászlók a helyükön állnak, úgy látszik, a szél
nem nagyon tépázta meg őket. Alig értünk az egyik zászló mellé,
máris feltűnt a következő a fényszóró csóvájában. Össze fogok
eszkábálni egy kisegítő fényszórót, és az sokat fog segíteni.
Ezután a rangidős tudós minden átmenet nélkül előadta a maga
javaslatát. Mégpedig azt, hogy a korábban javasolt
meteormegfigyelő utazást egészen az előretolt támaszpontig
meghosszabbítják, hogy az augusztus elején esedékes meteorrajt
megfigyeljék. Így egy csapásra két legyet üthetnek.
Ha az előretolt támaszpontig mennek – mondta –, akkor a
megfigyelésnek előnyére válik a meghosszabbított
támaszpontvonal, arról nem is beszélve, hogy a megfigyelők az én
kunyhóm védelmét fogják élvezni; és ami engem illet, ha jönni
akarok, visszatérhetek a vontatóval, és nem kell megvárnom a
későbbi, támaszpont-telepítő expedíciót. A csapat létszámát még
nem határozták meg, de az első elgondolás öt személyre szól.
Kettő közülük egy hónapig az előretolt támaszponton marad,
hogy folytassa a megfigyeléseket.
Jelenleg az a terv – folytatta dr. Poulter –, hogy az első világos
időszakban, július 23-a és 29-e között indulnak el Little
Americából. Ebben az időpontban éjfélkor pontosan előttük lesz a
telihold, délben pedig legerősebb lesz hátuk mögött a nap fénye.
Ennél sokkal későbben azért nem akart indulni dr. Poulter, mert a
közelgő derengés csökkentené az állandó megfigyelés lehetőségét;
másrészről azonban sem ő, sem Little America többi tisztje nem
tartaná okosnak a korábbi indulást. Demas egyébként úgy
számítja, hogy legalább három hétre lesz szükség, amíg befejezik a
másik két gép rendbehozását; és nem lenne okos előbb útnak
indulni, mert ezekre mint tartalékokra szükség van.
Így hangzott az előterjesztés, amelyet olyan tárgyilagosan
taglaltak, mint egy időjárás jelentést. Nem tudtam hinni a
szavaknak, amelyek mint kavicsok, hullottak a fülhallgatóba.
Nagyon is emlékeztettek azokra a hallucinációkra, amelyek első
összeroppanásom után incselkedtek velem. De nem: a nyugodt,
tétovázó hang csak egyre mondta tovább, s a vállalkozás különféle
szempontjait olyan logikusan és ésszerűen tárgyalta, hogy ez nem
lehetett lázas képzelődés.
Ilyen nagyszerű, jó hír még sohasem szakadt rám ennyire
váratlanul. Átvillant agyamon, hogy ha Poulter és Murphy, két
ilyen rendkívül biztos ítéletű ember kívánja megtenni ezt az utat,
akkor azt Little Americában nem látják túlságosan kockázatosnak.
Ez az ő véleményük, nem a tied – szólt a belső hang –, saját
elhatározásukból akarnak idejönni, neked nem kell
szégyenkezned.
Ekkor meghallottam Poulter kérdését:
– Nos, mi a véleménye róla?
Kezem a billentyűn, agyamban a határozatlanság.
– Várjon egy percet – kopogtattam le. Akármi történik, az én
ügyem lesz; a bukás következményei az én fejemre szállnak. És
mivel nem tudtam, mit válaszoljak, végül is azt mondtam,
rendezzenek még több próbamenetet, és közöljék velem az
eredményt. De amikor ezt leadtam, lelkem mélyén tudtam, hogy
sohasem lesz erőm elutasítani Poultert. Túl sok mindenen estem
már át, nem tudok félrelökni semmilyen mentőkötelet.
Ennek az ügynek a következményei egyébként nemcsak
családost és az én személyemet érintik. Súlyos adósságom van és
egy expedícióm, amely tavasszal nagy vállalkozásokra készül. Ha
elbukom, egész biztosan szörnyű zűrzavar következik be.
Nemcsak azért, mert én, Richard Byrd meghaltam, mint ahogyan
minden embernek meg kell halnia, hanem azért is, mert velem
együtt eltűnnek azok a pillanatnyi feszültségek, amelyek száz
embert egy célra összefogtak: a vezetés, a terv és az a név, amely
bizalmat tudott teremteni arra, hogy hajók, vontatók, repülőgépek
és emberek mozgósítására pénzt adjanak, mert ez a név alkalmas
volt arra, hogy az emberek hasznosítható tömegét összecsődítse
előadótermekbe, mozikba és a rádió hangszórói elé. A név volt a
vagyontárgy, nem a kín gyötörte, csődöt vallott test, amely viselte.
De hát mi dolga ennek már velem?
Egész délután és még este is jó sokáig keresztbe vetett lábbal
ültem a hálózsákban, s latolgattam az érveket és ellenérveket.
Ölemben a hajózási almanach, logaritmustáblázatok, ceruza és
egy írómappa meg a Déli Útvonal térképe. Mint Poulter
mondotta, július második felében visszatér a hold, és a harmadik
héten lesz holdtölte. Ugyanakkor a nap, amely gyorsuló
sebességgel emelkedik a látóhatár felé, elég közel lesz már ahhoz,
hogy délben valamennyi kis világosságot szolgáltasson. Számokkal
írtam tele több papírlapot, igyekeztem fölbecsülni a vontatók
üzemanyag-fogyasztását és teljesítőképességét, meg próbáltam
határozni a vontatók legénységének előírandó biztonsági
szabályokat. Végső fokon az embereken múlik minden. Ha
elszántak, okosak, és értenek a nyomok követéséhez, akkor a
kockázat nem lesz túl nagy, és a megpróbáltatás sem lesz túl
kemény.
Az volt a nagy kérdés, lehet-e az útjelzést követni annál a gyér
fénynél, amely júliusban adódik. Különösen az 50 mérföldes
tartalékraktáron túl levő völgyben fenyegetnek igen nagy
veszéllyel a szakadékok, ezért ezt az utat nem lehet egyszerűen az
iránytű alapján lefutni Little Americából. A vontatónak, ha
biztonságosan akarja megtenni az 50 mérföldes raktár utáni
kitérőt, azt az útvonalat kell követnie, amelyet a déli csoport
zászlókkal jelölt meg. Amikor a vontatós csoport márciusban az
előretolt támaszpontról visszatért Little Americába, megkettőzte a
zászlók számát, mert minden hatodmérföldön leszúrt egyet a
hóba. Fönnállt az a veszély, hogy a hóvihar ezek közül sokat
elsodort, vagy láthatatlanná tett, és ezzel nagy hézagokat idézett
elő a 123 mérföld hosszú útvonalon.
Ezt sem lehetett biztosan megítélni magának az útnak
megkísérlése nélkül. Igaz, Poulter próbaútjának eredményei
biztatóak voltak; és az előretolt támaszpont szomszédságában,
amikor legutóbb holdfénynél megnéztem, úgy látszott, hogy
rendben, a helyükön vannak a zászlók. A hófúvás legföljebb öt-hat
hüvelyk magas dombot rakott a zászlórudak köré, ellenben egyik-
másik zászlót alig lehetett látni, mert szélét a hó lefogta és
lerögzítette.* Igen ám, csakhogy itt a torlasz sima volt, és a hófúvás
nem rakódott le annyira. A katlanokban és a völgyekben azonban
egészen betemetődhettek a zászlók. Bizony, ha a zászlók a hó alá
kerültek, és a nyomot nem lehet követni, akkor le kell zárni az
ügyet, legalábbis addig, ameddig a nap visszatér. Én valóban
teljesen személytelenül igyekeztem elvégezni számításaimat, és
így a vállalkozás elé tornyosuló nehézségek egyre súlyosabbaknak
látszottak. A délután föltámadt nagy reménység lassan elhalt, és
bekövetkezett a reakció. Lehangoltan és végtelenül kimerültén
fújtam el a gyertyát.

Június fogyó holddal és növekvő hideggel búcsúzott. Csütörtökön,

28-án a minimumhőmérő tűje mínusz 50 fokig szállt le, pénteken
49, szombaton 50 fok hideg volt. A fal jégkérge háromlábnyira
megközelítette a mennyezetet, és zegzugos vonalat alkotott. Ez a

**
A zászlók négyzet alakú, körülbelül egylábnyi, narancssárga szövetdarabok
voltak, mintegy 60 cm hosszú, hasított bambuszrúd végén. Ezeken kívül voltak
természetesen csúcslobogók és fecskefarkvillás árboclobogók, amelyek
derékszögben emelkedtek ki a tartalékraktárakból.
vonal az iskoláskönyveknek arra a térképére emlékeztetett, amely
azt mutatta, hogyan terjedt a Földön a jégkorszak.
Legutóbbi visszaesésem azt a különös félelmet ébresztette föl
bennem, hogy egy napon majd képtelen leszek a tüzelőanyagot
behozni magamnak. Ezért most erősebb pillanataimban
nekiláttam, hogy tartalék készletet halmozzak fel a kunyhóban, és
minden üres konzervdobozt megtöltöttem petróleummal.
Ezeknek legnagyobb részét a szoba sarkaiban helyeztem el; ami
nem fért oda, azt közvetlenül az ajtó előtt, a verandán halmoztam
föl, és letakartam elnyűtt fehérneműdarabokkal, nehogy hó
kerüljön beléjük. Újabb tartályokat úgy szereztem, hogy a nagy
bádogládákból kiöntöttem a limababot és a rizst; ami pedig a
babot és a rizst illeti, ezeket zsákokba öntöttem – az Egyesült
Államok mindenre használható postazsákjaiba. Az ellátási
tisztnek láthatóan még erre is volt gondja.
Éjfélkor, életem leghosszabb hónapja utolsó éjszakájának
utolsó órájában nekiláttam, hogy júniust a naptár többi lapjának
háta mögé hajlítsam. Ekkor különös dolgot csináltam.
Megmértem a papírlapot: 12 hüvelyk magas volt és 14 hüvelyk
széles. A számlapok – kék alapon fehér számjegyek –
egyhüvelyknyit tettek ki.

ARL. Hislop, Ltd.

Mérnöki felszerelések
Wellington, N. Z.

ez volt a cégjelzés, és az oldalak alján csinos kis keretekben az

év többi hónapja volt fölsorolva.
Csak be kell hunynom a szememet, és ma is látom ennek a
naptárnak minden részletét; 204 napon át reggel erre a naptárra
esett első pillantásom, és éjjel az utolsó. A szélén fehér perem
futott körbe. Erre széljegyzeteket firkáltam: a hordók nincsenek
tele üzemanyaggal… Szellőztetőnyílást kiszabadítani…
Rádióbeszélgetés… Azok a napok, amelyeken megtöltöttem a
kályha tankját. De míg áprilisban és májusban minden nap
számjegyét áthúztam, vagy piros ceruzával olvashatatlanná
tettem, júniusnak pontosan a fele múlt el hasonló megjegyzés
nélkül. Mit jelent egy nap az örökkévalóságban?
 JÚLIUS I.: HIDEG

Július 1.

Ismét beállt a nagy hideg, a minimumhőmérő ma mínusz 54 fokot

mutatott. Az az érzésem, hogy nagyon hideg hónap következik, s
kipótolja a júniust. Nagy szerencse, hogy a június aránylag meleg
volt.* Máskülönben nem éltem volna túl. Most, hogy a kályha
üzemben van, kinyitom az ajtót annyira, amennyire csak
elviselem, és ha már elég sokáig volt nyitva ahhoz, hogy a füstöt
kiszívja, akkor az alagútban az áramfejlesztő szellőztetőjére és a
benti szellőzőcső nyílására rongyokat (pontosabban szólva:
elnyűtt ingeket és alsóruhákat) teszek, hogy az alagútban és a
kunyhóban ne legyen annyira hideg. Az a helyzet, hogy napjában
12-14 óra hosszat elvagyok kályha nélkül. Higgyék el nekem,
elszánt kitartás kell hozzá. A múlt éjjel fél fülem megfagyott a
hálózsákban.
Nyugtalanít a hófúvás. Amióta képtelen vagyok vele
foglalkozni, megvastagodott a hóréteg a tetőn. Amikor ma
fölmentem megfigyelésre, feltűnt, hogy milyen magas hó-
hegyláncok borítják a vészkijáró alagutat és a kunyhótól nyugati
irányba vezető alagutakat. De talán hamarosan tehetek valamit ez
ellen. A rádióbeszélgetés áthelyezése délutánra fölmérhetetlenül
sokat segített abban, hogy talpra álltam. Mivel több időm van a
készülődéshez, nem veszi annyira igénybe erőmet. A mai
beszélgetés kifárasztott ugyan, de nem taglózott le, mint a
régebbiek.
**
A följegyzések azt mutatják, hogy júniusban a hideg tizenhárom napon
süllyedt mínusz 40 fok alá, öt napon mínusz 45 fok alá, és egyetlenegyszer sem
mínusz 50 alá.
 Nem voltak új hírek, amelyekről Little Americával
beszélgethettem volna. Hutcheson azt mondta, hogy Charley és
John Dyer kimentek sízni, és hogy Poulter „doki” a
meteormegfigyelőknél tartózkodik. Istenem, hogy irigyeltem őket
Little America sokféle szórakozási lehetőségéért; elhiszem
azonban, hogy ők meg a maguk részéről irigylik az otthon levőket,
akikkel rádión beszélgethetnek Üzenetet adtam le a
meteormegfigyelési utazásra vonatkozóan. Az volt a lényege, hogy
annak veszedelmeit alaposan fontolják meg.

Július 2.

…Megint elkezdtem olvasni – két fejezetet – a The House of Exile-

ből, és remélem, ma éjjel folytatni tudom. Ez az elképzelhetően
legjobb valami számomra: kiszakít önmagámból egy-két áldott
órára.
Ma este vacsora után gramonofoztam is: A kolostor kertjében; A
denevér; Mesél a bécsi erdő; és a Hattyú. Miközben a zenét
hallgattam, átfutott rajtam a remény, hogy van esélyem
keresztülvergődni a nehézségeken, hacsak nem következik be
újabb súlyos visszaesés. Ámbár még kábult és gyönge vagyok, az
elmúlt héten állapotom sokat javult. Ennek a tudata tartja
bennem a lelket…

Július 3.

A hideg ma kitart a mínusz 52 fokon. A falakon egy lábbal följebb

kúszott a jég. Végre sikerült megszabadulnom a megfagyott
hulladék jó részétől, amelyet eddig legtöbbször csak kiöntöttem
az ajtó elé az alagútba. A nyílás szélén ülve, kötélen felhúztam a
vödörbe rakott miegymást, azután szélirány felé kiöntöttem. Ez
azzal járt, hogy fél tucatszor föl és le kellett mennem a létrán, s
megtöltenem a vödröt; közben arra gondoltam, milyen nagyszerű
lenne, ha odafönn állna az én Péntek szolgám, s nekem csak
kiáltanom kellene: „Siess, Péntek, tele van!” De hát az a helyzet,
hogy minden menet után le kell ülnöm, és meg kell pihennem.
Mindazonáltal ideje volt ezt megcsinálni. Az alagutak most sokkal
takarosabbak.

Július 4.

Nagyon föllelkesített, amikor kiderült: van erőm, hogy a hófúvást

kissé elegyengessem. Igaz, állatian hajszolnom kellett magamat,
mert mínusz 45 fok volt a hőmérséklet. Úgy látom, ösztönösen
húzódozom mindentől, ami fájdalmat okoz. Különös, hogy milyen
nagyon megváltoztam. Azelőtt a hideg sohasem zavart. Inkább
kedveltem tisztító, fertőtlenítő hatása miatt. De most – úgy látszik
– nagyon csökkent ellenálló-képességem. Ma délután például elég
súlyosan megfagyott az orrom, s amint lehúztam kezemről
kesztyűmet, hogy megdörzsöljem orromat, abban a pillanatban
megcsípte a fagy öt ujjam hegyét.
Nagyon jót tett, hogy odafönn voltam. Azt hiszem, összesen
csaknem két óra hosszat tartózkodtam a levegőn, de egyszerre
nem tovább fél óránál. Éjszaka még nagyon sötét van, de délben
már jelzik a napkeltét az északi látóhatár színei. A nap már
tizenkét nappal ért közelebb… Mindig becsültem az életet, de még
sohasem olyan mértékben, mint most. A szavakban nincs elég erő,
hogy elmondják, mit jelent, amikor újra érzem magamban az élet
lüktetését. Végiggondoltam, milyen új tennivalóim lesznek, és a
régiek közül melyeket kell majd másként végeznem, ha ugyan
egyáltalában megszabadulok innen. Remélem, nem járok úgy,
mint az egyszeri barát, akivel a versike szerint ez történt:
 Hogyha bajban nyög a barát,
ég felé száll hő imája;
ám ha épnek tudja magát,
az ördög a cimborája…

Nagyon szép, árnyéktalan napok voltak ezek. Alig csúfította el

felhő az eget. Ha fölnéztem, mintha olyan mélységbe láttam
volna, amilyenbe otthon látcsővel sem tudtam volna behatolni.
Újból sétákra indultam – de sohasem túl messzire vagy túl sokáig,
csak annyira, hogy bizonyságom legyen róla: újból birtokomba
vettem a csillagokat és a délsarki fény dús leleményeit. A növekvő
hidegben az aurora australis tökéletessé virágzott ki. A torlasz
órákon át fürdött a hideg fehérség izzásának izgalmában.
Időnként nagy, fényes, a Mississippinél százszorta szélesebb
folyam hömpölygött az égbolton; máskor meg halvány fényű,
szerteszórt virágszirmok díszítették az eget, amelyeket örömmel
képzeltem el szellőrózsáknak. A szellőzőcsövön át úgy hatott ez az
izzás, mint egy erdőtűz visszfénye.
Olyankor, amikor a hőmérséklet mínusz 45-50 fok között járt,
zúgva sivított elő a hidegből a szél, s olyan élesen fújt, hogy
csaknem lehasította a bőrt az arcról. Forgolódhattam,
ugrálhattam, hajlonghattam, ahogyan csak akartam, sohasem
tudtam kiszabadulni bénító szorításából. Elsőnek alighanem
lábam ujjai hűltek ki és váltak érzéketlenné. Mialatt összevissza
táncoltam, hogy megmozgassam őket, és a vérkeringés
helyreálljon bennük, megfagyott az orrom; és mialatt azzal voltam
elfoglalva, megfagyott a kezem. Csuklóm, torkom, ahol a sisak
súrlódott hozzá, nyakam hátsó része és bokám váltakozva
lüktetett és zsibbadt, tűztől és jégtől. Furcsa dolog lehet a
fagyhalál. Sokszor azt hinnéd, talán nagyszerű: a dermedtség
átadja helyét a teljes érzéketlenségnek. Nem érzed a fájdalmat,
akár az ópiummámorba merült ember. Máskor azonban, amikor
körülkerít a hideg, félelmed annak az embernek a félelme, akit
tüzes gázok fojtanak meg lassan.
A torlasz összehúzódott a hidegtől. Az ember szinte érezhette a
földkéreg gyötrődését. A hó még vadabbul rengett. Olykor
mennydörgésre hasonlított a hangja, mint amikor egyik csattanás
a másikat követi. A kunyhó beleremegett a nagyobb
megrázkódtatásokba, s előfordult olyan heves lökés is, hogy
fölébresztett mély álmomból. Egy kicsit az volt az érzésem, hogy
földrengési zóna fészkében vagyok, és a sorozatos rengések,
amelyek a hónap folyamán egyre erősödtek, nem jelentettek
kevesebbet, mint azt, hogy az előretolt támaszpont körül
mindenfelé szakadékok keletkeztek. Talán rossz előjelek voltak.
Miként a torlasz kérge, az én újra föléledt biztonságom is nagyon
bizonytalan alapon állott: egyetlen erős csapás kettéroppanthatta.
A csapás csütörtökön, 5-én valóban be is következett. Ezen a
napon a benzinhajtásos áramfejlesztő felmondta a szolgálatot.
Minden készen állt a rádióbeszélgetéshez, már a motor is járt.
Mellékesen megfricskáztam a kapcsolót, hogy lássam, van-e
feszültség. A mérő nullát jelzett. Talán meglazult a kapcsoló?
Nem. Miközben a hiba után nyomoztam, eljutottam az
áramfejlesztőhöz, és megállapítottam, hogy nem forog a tengelye.
Ez nagy baj, nagyon nagy baj – szóltam magamban; inkább fél
karomat vesztettem volna el, mint hogy ez elromoljon.
Végképpen lemondtam arról a szándékomról, hogy
rádiókapcsolatot hozzak létre, és nekiestem a gépnek.
Vacsoraidőig darabokra szedtem szét. A hiba végzetes volt. A
motort a generátorral összekötő tárcsa elnyíródott. Semmiféle
rögtönzés sem segített, pedig megpróbáltam mindent, ami csak
eszembe jutott. Szünet nélkül dolgoztam késő éjszakáig, csak enni
meg pihenni álltam meg a munkában. Mire éjfél lett, összevissza
hevertek az asztalon az alkatrészek és a fekvőhelyen a szerszámok,
de semmivel sem jutottam közelebb a megoldáshoz, mint délben.
Másként nem lehetett megjavítani, csak új tengellyel; de az isten
szerelmére, honnan a csudából vehettem volna ilyet?
Kimerülten és kétségbeesetten nem tudtam, mitévő legyek.
Végül megállapítottam, hogy világom darabokra hull szét. Itt volt
még a kézi hajtású tartalék gép, de kételkedtem benne, hogy lesz
elég erőm a hajtásához. Ennek a készüléknek a működésbe
hozásához rendszerint két emberre van szükség: az egyik forgatja
a hajtókart, és áramot fejleszt a leadóhoz, a másik lekopogtatja az
üzenetet. S nekem, akinek feleannyi erőm sem volt, mint egy
egészséges embernek, nekem egyedül kellett mindezt elvégeznem.
Az volt a rettenetes, hogy ez a baleset ilyen kritikus órában
következett be, amikor hajszálon függött a vontatók útja. De
nemcsak erről volt szó. Képzeletem sebesen csapongott.
Elképzeltem, hogy Dyer órákon át hívja a KFY-t, megrohanja az
aggodalom, talán a riadalom. Igen, soha rosszabbkor nem jöhetett
ez a defekt. Mennyit kínlódtam júniusban, hogy fenntartsam az
összeköttetést, s mindezt hiábavalóvá tette egy alig látható kis
acéldarab hibája.
Szánalmas és bizonytalan állapotban ébredtem föl pénteken.
Kicsomagoltam a szükségrádiót. A felvevőt néhány héttel
korábban kipróbáltam, s így tudtam, hogy hibátlan. A leadó volt a
kétséges rész. Ezt négyszög alakú acéldoboz foglalta magába,
amely három acéllábon állt, s az állvány egyik lábán ülőke volt a
készülék kezelője számára. A doboz oldalaiból két rövid forgattyú
állt ki, ezeknek a kurblizása állította elő az „áramot”. A használati
utasítás alapján sikerült mindent megfelelően bekapcsolni. Az
antennavezetékhez csatlakozó rézkapcsoló segítségével vagy a
leadót vagy a fölvevőt lehetett bekötni az antennába. Miután
fölszereltem és szilárdan rádióasztalomhoz erősítettem a
szerkezetet, igen egyszerűnek és szakszerűnek látszott. Én
azonban jól sejtettem, hogy mi vár rám.
 Karórámra pillantottam. Majdnem egy óra volt. Csaknem
megállás nélkül dolgoztam négy óra hosszat. Kétségtelenül
elkéstem a fél tíz órai pótadásról, de Dyer azt mondta, hogy abban
az esetben, ha elmulasztom a szabályszerű rádiózási időpontot, ő
két órakor is figyelni fog. Sebtiben ebédeltem; meleg tejet, levest
és süteményt.

Két órakor elvégeztem az első kísérletet az új készülékkel. Az

antenna kapcsolóját a leadó oldalára állítottam, azután
ráfektettem Strümpell Orvosi gyakorlat című vaskos kötetét a
billentyűre, hogy leszorítva tartsa, és így Little America, ha figyel,
állandó jelzést halljon. Ezután lovaglóülésben elhelyezkedtem az
ülőkén, és két kézzel forgatni kezdtem a kurblit. Még annál is
nagyobb erőfeszítésre volt szükség, mint amekkorát elképzeltem.
Hosszan és kimerítően dolgoztam. Amikor már gyorsan forgott a
micsoda, lelöktem az orvosi könyvet a billentyűről, s igyekeztem
lekopogtatni a KFY-KFZ-t, miközben bal kezemmel tovább
kurbliztam.
Próbálkoztak már azzal a társasági mutatvánnyal, hogy egyik
kezük köröző mozdulatokkal állandóan simogatja gyomrukat, és
ugyanakkor a másik kezük fölülről lefelé, függőlegesen ütögeti
saját fejüket? Hát ilyesvalaminek bizonyult ez is, azzal a
különbséggel, hogy az én mozdulataim sokszorta bonyolultabbak
voltak, gyöngeségem és amiatt, hogy bizonytalanul dolgoztam a
morzeábécével. A kimerültségtől átkozódni sem volt erőm.
Öt percig ismételtem a hívást, azután vételre kapcsoltam.
Reszkető ujjakkal állítottam be azt a hullámhosszat, amelyet Dyer
ennek a készüléknek kijelölt. Csak az áram sercegését hallottam.
Megpróbálkoztam még két frekvenciával, amelyeket Dyer mint
alternatívákat megadott. Ezeken is eredménytelenül. Ezután ide-
oda forgattam a tárcsát. Teljes csönd. Vagy leadom nem bocsátott
ki hullámokat, vagy rosszul hangoltam be a felvevőt, vagy Little
America nem figyelt. Csalódásomban sírni tudtam volna.
Miután mintegy tíz percig pihentem az ágyon, újra hívást
adtam, noha erőm már kétségtelenül elfogyott ehhez a sebes
forgatáshoz. Amikor bekapcsoltam a vevőt, már olyan fáradt
voltam, hogy oda sem tudtam figyelni. Ekkor hirtelen Dyer hangja
buggyant elő egy pillanatra a csöndből. Abban a pillanatban már
el is vesztettem. Kétségbeesetten kísérleteztem a
hangolótárcsával, igyekeztem megtalálni a vevősáv hajszálvonalát.
– Rajta, KFY! Hallom. Kezdje, kérem, kezdje el. Mi halljuk önt.
– Dyer volt. Milyen csodálatos, milyen tökéletesen csodálatos –
gondoltam.
Adásra kapcsoltam, és néhány szóval megmagyaráztam
Dyernak, hogy áramfejlesztő motoromnak „lőttek”, és hogy
nehezen boldogulok a szükség készülékkel.
– Sajnálattal halljuk – mondta Dyer –, és megpróbáljuk
csökkenteni üzeneteinket.
 Murphy megérkezett, és felolvasta azt a sürgönyt, amelyet a
meteormegfigyelési expedícióra vonatkozóan javasolt az Egyesült
Államokba küldeni. Amit rólam mondott, az már nem volt fontos.
Amikor befejezte, egyszerűen válaszoltam:
– Oké. Mostantól kezdve rádió bizonytalan. Semmi riadalom
elmaradó beszélgetésekért.
Charley ezután – lassan és halkan beszélve – így szólt:
– Mint tudja, az előretolt támaszponthoz való utazás nehéz
lehet, és bizonyosan kockázatos vállalkozás. Mi itt így ítéljük meg.
Ezért tanulmányoztuk a lehetőségeket, és a legnagyobb
gondossággal végezzük az előkészületeket. Én az ön helyében
július vége előtt nem nagyon számítanék a vontatók
megérkezésének lehetőségére. Nagy a valószínűsége annak, hogy
lényegesen később lesznek ott.
Egy pillanatra meghökkentem. Megütött a gondolat, hogy ők is
tudják, veszedelmes az út, mégis habozás nélkül nekivágnak. Nem
szóltam el magamat valahogyan előttük? Összeszorult a szívem
arra a gondolatra, hogy valami ostobaságot követtem el. Éles
tiltakozással közbevágtam: ha azt hiszik, hogy az út veszélyes,
akkor tegyenek le róla. Mást is akartam volna még mondani, de
egyszerűen képtelen voltam tovább forgatni a kallantyút.
Lekopogtattam a KK-t, ami azt jelenti, hogy folytassák, és
várakoztam.
Bár az adás rettenetesen rossz volt, nyilvánvalóan megértettek,
mert Murphy – bár ugyanazon a sima hangon – azt mondotta:
nagyon sajnálja, hogy én így értelmezem az ő kijelentését. Így
folytatta:
– Én nem akartam másra célozni, csak arra, hogy annak
tudatában, milyen hosszú lehetett az elmúlt három és fél hónap,
el tudom képzelni, milyen csalódást jelentene önnek, ha – miután
már olyan sokat beszéltünk róla – a vontató hosszú ideig késnék.
 Hosszan beszélt, de én nem sokat értettem meg belőle, mert
szívdobogásom volt, szédült a fejem, és mert a hang – ismeretlen
okból – hol gyöngült, hol erősödött.
Poulter azután gyors összefoglalót adott az előkészületekről.
Ennek nagy részét sem értettem, de hallottam, amikor azt
kérdezte, hogy van-e javaslatom arra nézve, hogy kik menjenek.
– Nincs – ez volt a válaszom.
A billentyű mellett hosszú szöveg feküdt, amelyet előző reggel
írtam, különböző biztonsági intézkedésekre vonatkozóan: a
vontatónak hatalmas üzemanyag-tartalékot kell magával vinnie,
arcvédők kellenek az embereknek, továbbá prémkesztyűk;
javasoltam azonkívül, hogy élelmiszerből és tábori fölszerelésből
két teljes készletet vigyenek, az egyiket szánon vontassák, a
másikat a vontató fülkéjében helyezzék el, biztonság kedvéért arra
az esetre, ha az egyik vagy a másik szakadékba zuhan.
Miután Poulter befejezte, az említett üzenetből leadtam annyit,
amennyit csak bírtam, de végül karom felmondta a szolgálatot.
– Nagyon pontosan kell haladni az úton, és sok zászlóval –
fejeztem be, majd lekopogtattam a jelt, hogy ismételjék meg a
szöveget.
Lehet, hogy válaszoltak – én nem hallottam. Ezután
megismételtem a mondatot, majd leadtam a befejező jelt, s az
áramfejlesztő tetejére borulva átkoztam gyengeségemet. De még
így is megnyugvást merítettem abból a tényből, hogy Little
America, már amennyire én állíthatom, nem gyanít semmit.
A hőmérséklet mínusz 51 fok volt, de verejték patakzott le a
mellemen. Elzártam a kályhát, és a hálózsákhoz botorkáltam. Ez
volt a harmadik komoly visszaesésem; és mivel ötheti, erőt
szipolyozó betegség tetejébe jött, csaknem megölt. Ha nem lett
volna hetekre szóló tüzelőanyag-készletem és hozzá három hétre
való élelmiszer-raktáram, amelyet úgy gyűjtöttem össze a kezem
ügyébe, mint egy mókus, kételkedem, hogy túléltem volna ezt az
időszakot. Megint arra kényszerültem, hogy csak azt tegyem, amit
lassított felvételre illő léptekkel el lehet végezni. Mozgásom
szörnyű torzképe volt tettvágyamnak. A fájdalmak éppúgy
visszatértek, mint a hányás és az álmatlanság.

Július 7.

A hideg mindent áthat, engem is. Két kemény héten át a

hőmérsékletet rajzoló piros vonal a mínusz 40–45–50 fokokon
haladt. Kevéssel ezelőtt, amikor zseblámpám fényét a belső
hőmérsékletíróra irányítottam, a toll túlment a mínusz 54 fok
vonalán. A mennyezeti ablakok körül a jég szétterjedt, elébe
indult a falak jegének, amely most már elérte szemem magasságát.
Forrón remélem, hogy a hideg megenyhül, egyszerűen azért, mert
több melegre van szükségem, még akár kevesebb légcsere és több
füst árán is.
Testi állapotom nyomorúságos. Agyam elmondhatatlanul
fáradt és zavaros. Az elmúlt éjszaka gyötrelmes volt. A mai reggel
legrosszabb reggeleim egyike. A sötétség, a hideg, a torlasz
egyhangúsága megbéklyózza az észt; nyugalmam és lelki
egyensúlyom szinte megsemmisült. Ez az újabb visszaesés arra az
állapotomra emlékeztet, amelyet tengerészkadét koromban az
Angliában szerzett tífusz után szenvedtem el. Heteken át volt
magas lázam. Azután lesüllyedt a szabályosra. Azon a napon,
amelyen szilárd ételt parancsoltak belém, és ki voltam éhezve,
újból visszaestem; és az egész rohamot újra át kellett szenvednem.
És most, mint akkor is, legyengült testemet és lelkemet új
betegség fenyegette.
Ma megint elmulasztottam a rádióbeszélgetést Little
Americával. Legalább fél órán át hívtam és hallgatóztam, de ez
már olyan hosszú idő volt, hogy nem bírtam elviselni. Nincs
szerencsém. Ekkor azután, arra az esetre, hogy ők talán felfogják
jeleimet, vaktában kopogtattam:
– Nem hallok semmit. Fölvevő használhatatlan. Itt oké. Oké.
A helyzet lesújtó volt. A megsemmisülés borotvaélén
táncoltam.

Az uralkodó déli szél szárnyain érkező hideg letelepedett a

torlaszon. Ettől kezdve július 17-éig a napi hőmérséklet egyszer
sem emelkedett mínusz 48 fok fölé, hosszú ideig volt mínusz 51
fok alatt, és 14-én elérte a mínusz 53 fokot! A fagy úgy rakódott le
a műszertartóban, mint a pára a mentolos hideg puncson. A
levegő időnként megelevenedett a jégkristályoktól, amelyek
száraz, égetően hideg esőből csapódtak ki. Bizonyos értelemben
mintha a hideget láttam volna esni, mert valahányszor csak
kinyitottam a csapóajtót, sűrű köd keletkezett, minthogy a torlasz
nagyon hideg levegője találkozott az alagutak és a kunyhó
melegebb levegőjével.
A kályha, még ha napi 15–16 órán át égett is, akkor sem
szolgáltatott elegendő hőt ahhoz, hogy megolvassza a falon a
jégkérget, amely naponta egyhüvelyknyit kúszott fölfelé. A fele
mennyezetet kristályok borították, amelyek csak ritkán olvadtak
meg. S a jeges borítás addig nőtt és nőtt a falon, amíg végül
minden oldalon elérte a mennyezetet, a nyugati falat kivéve, mert
ott a kályha melege megállította az előnyomulást. Nem törődtem
a tűzveszéllyel, és minden éjszaka égve hagytam a lámpát a
regisztráló alatt, nehogy az elemek megfagyjanak.
Egész idő alatt abból az élelmiszerből táplálkoztam, amit a
fekvőhely alatt és a polcokon raktároztam el. Ötlettelen étrend
volt: eszkimókétszersült, paradicsom, barackbefőtt, répa, rizs,
kukoricaliszt, limabab, csokoládé, puding, szárított füge; és volt
még egy kevéske anyám csodálatos sonkájából.
 Mivel ezekben a sivár anyagokban megvolt a kellő tápérték,
már csak ezért sem törődtem többet a dologgal. Ebben a
szerencsétlen időszakban egyszerűen lehetetlennek éreztem, hogy
valami bonyolultabb ételt készítsek. A konzervet, miután már
órákig állt a tűzhely közelében, sokszor még mindig kalapáccsal és
vésővel kellett szétvernem.
Ujjaim megint veszettül égtek a hideg fém érintésétől; mindegy
volt, hogy mennyi ételt erőltetek le a gyomromba, vagy hány ruhát
veszek föl, úgy látszott, lehetetlenné vált a test
hőgazdálkodásának helyreállítása. Egy éjszaka, amikor rászántam
magam, hogy egy hét múltán ismét megfürödjem, elrémülten
láttam, milyen közel állok az elsorvadáshoz. Bordáim kiálltak,
karomon petyhüdten megereszkedett a bőr. Amikor az előretolt
támaszpontra jöttem, 81 kiló volt a testsúlyom. Nem hiszem, hogy
júliusban többet nyomtam volna 56 kilónál.

Július 9.

Úgy érzem magamat, mint egy hátára fordított teknősbéka. Ez az

átkozott egyhangúság rám nehezedik. Újabban képtelen vagyok
olvasni vagy a gramofont felhúzni. Ki kell húznom valahogyan
nélkülük, és nem látok más lehetőséget, mint hogy segítséget
kérek hitemtől, amelyre az utolsó hónapban támaszkodtam. Mert
úgyszólván teljesen elveszítettem a belső békét, amelyet pedig
csaknem megvalósítottam. Vissza kell szereznem ezt a belső
harmóniát. Valahol utat tévesztettem.

Július 10.

…A tartós hideg miatt olyan sokat kell üzemben tartanom a

kályhát, hogy attól félek, nagyon sok füstöt szívok be. Most már
jól ismerem a tüneteket: fáj a szemem, a fejem, a hátam. Nehéz
lenne megmondani, mi gyötör jobban, a hideg vagy a füst. Sok
tapasztalatot szereztem megpróbáltatásokból és tévedésekből, de
mégsem vagyok biztos benne, hogy a kettő között hol van a helyes
középút.
A múlt éjjel képtelen voltam elaludni, ezért először – de
remélem, utoljára – bevettem egy altatópirulát, mert tisztában
voltam vele, hogy ha semmiképpen sem tudok aludni, reggel nem
lesz erőm kibújni a hálózsákból. Egész nap nagyon bágyadt
voltam, és ennek a pirula az oka…

Július 11.
A múlt éjjel még mélyebbre süllyedtem. Az agyam nemcsak fáradt
volt, hanem zavaros is. Olyan erősen szomjúhoztam világosságra,
hogy nem törődtem elhatározásommal, és meggyújtottam a
porlasz- tós benzinlámpát, azután fél óra hosszat ittam ragyogó
fényét. Majdnem olyan volt, mintha megint látnám a napfényt,
mert a sötétség kitakarodott a sarkokból, és egy időre eloszlott az
örökös félhomály és pislákolás…
 Rájöttem, az a bajom, hogy olyan szavakkal gondolkozom,
amelyeknek nem érzem át a jelentőségét; hogy ismételgetem a
világegyetemről vallott nézeteimet, de nem érzem át értelmüket.
Így tévesztettem utat. Ha úgy át tudnám érezni az igazságot, mint
ahogyan állítom, akkor visszaszerezném a belső békét…

Még súlyosabbá tette a helyzetet, hogy megszakadt az

összeköttetés Little Americával. Hétfőn, 9-én a pótbeszélgetés
időpontjában figyeltem a rádiót, de nem hallottam semmit; ez volt
a helyzet kedden is. A hívásról lemondtam, a kurbli forgatása
nagyon kimerített. Világos volt, hogy a hiba az én készülékemben
van. Naponta órák hosszat piszmogtam a fölvevővel és a leadóval;
szétszedtem a készüléket egyszer, szétszedtem fél tucatszor.
Belemélyedtem a használati utasításba és a kisebb szerelési
munkálatok útmutatójába, amelyet Dyer állított össze részemre.
Nem találtam más hibát, csak a leadóban egy meglazult kapcsolót.
Csütörtökön, 12-én nagyon halkan meghallottam, hogy Dyer
hív. Próbáltam érintkezésbe lépni vele.
– Hallom. Rossz volt a rádióm. Kérem, beszéljen – kopogtattam
le a szikratávírón, és mohó megszállottságomban valóságosan ki is
mondtam a szavakat.
De a morzejelek éppolyan eredménytelenek voltak, mint a
szavak. Még hallottam, hogy Dyer a KFY-t hívja, és kér, hogy
lépjek be a kapcsolatba, ötperces időközökben kétszer kurbliztam
fel a gépet, és adtam le:
– Hallom önöket. Minden oké. Oké. Oké.
Ennyire voltam képes; egyszer sem jutott el hozzájuk. Éppen
akkor hagytam abba, amikor megszólalt Murphy hangja. Nem
értettem, mit mondott. Azután csönd lett. Olyan volt, mintha
futóhomokban süllyednék el, s onnan hívnék valakit, aki süket, és
nem hall engem.
Július 14.

Hála az egeknek, úgy látszik, megtaláltam, mi baja a rádiónak. Az

antenna bevezetésén meglazult egy csatlakozó, s ez meglepő, mert
hiszen napról napra megvizsgáltam minden csatlakozást. Ettől
kezdve megszakítás nélkül dolgoztam, ellenőriztem, majd
megszorítottam minden csatlakozást a felvevőn és a leadón.
Nincs ínyemre ez a szünet nélküli hideg. A hőmérsékletíró
mínusz 58 fokig süllyedt, és még több glicerint töltöttem
valamennyi készülék tintájába, hogy be ne fagyjanak.

Július 15.

Vegyes hírek napja volt a mai. Végre kapcsolatot hoztam létre

Little Americával – ez jó volt. De a kurblizás kimerített – ez rossz
volt. A legmegnyugtatóbb tény az volt, hogy hallgatásom
nyilvánvalóan nem izgatta fel Little Americát. Nem vesztették el a
fejüket. Bár iszonyúan szerettem volna tudni, hogy mivel
magyarázták hallgatásomat, nem tartottam okosnak, hogy ezt
megkérdezzem. Attól tartva, hogy Murphy összevissza fog
faggatni, azonnal fejest ugrottam azokba az utasításokba,
amelyeket Poulter részére írtam. Ezek így szóltak:
– Ha elveszti szem elől a nyomot, vissza kell térnie Little
Americába. Vigyen sok zászlót, benzint, élelmiszert, prémet és
sátrat; de mindenekelőtt legyen teljesen bizonyos abban, hogy
nem veszti el szem elől a nyomot, és nem fogy el az üzemanyaga.
Alig hallottam, amikor Dyer azt mondta, hogy a közlemény egy
részét megértette, és kéri, ismételjem meg – képtelen voltam rá.
Ehelyett befejeztem a rádiózást a következő, végső
figyelmeztetéssel:
– Ne tegyék kockára emberek életét!
Ezután Charley jelentkezett, és kifejtette, milyen boldogok,
hogy helyreállt az összeköttetés. Megmagyarázta: azért nem
kérdezősködött, hogy mi történt, mert sok fontos dologról kell
beszélnünk. Azzal folytatta – arra az esetre, ha a kapcsolat ismét
megszakadna –, hogy július 21-e után az első alkalmas napon
megkísérlik az előretörést. Ebből azután megállapítottam, hogy a
rádiózási szünetet helyesen értelmezték. Charley közölte még,
hogy a jövőben, ha megszakadna velem a kapcsolat, feltételezik,
hogy felvevőm azért működik, és ezért reggel fél tíztől délután két
óráig rádió útján fognak tájékoztatást adni nekem. Hallottam,
hogy befejezésül mondott valamit a szélmérő oszlopáról, de hogy
mit, azt nem értettem.
Amikor a jelzés ismét bejött, Poulter beszélt, megfontoltan és
meggondoltan, mint mindig. A csoport tagjai a következők
lesznek: ő maga, Waite (rádiókezelő) és Skinner
(kocsivezető),továbbá Petersen és Fleming; az utóbbi kettő az
előretolt támaszponton marad megfigyelőnek. Reméli, hogy nem
lesz nagyon nehéz a nyomot követni, mégis azt javasolja, hogy az
elindulásra következő napon délben gyújtsak meg egy fazék
benzint; ez lesz majd az irányjelző.
Harold June beszélt még egy darabig az utazás problémáiról, de
csak nagyon keveset értettem meg a szavaiból. Mielőtt azonban
átadta a szót Murphynak, összefoglalóan többször elismételte a
mondanivalóját, hogy biztosan meghalljam. Lényegében azt
mondta, hogy az első próbálkozást kísérletnek szánják; hogy nem
fognak semmit sem kockáztatni; és ha kedvezőtlenek a
körülmények, akkor Poulter visszatér Little Americába, és
megvárja a kedvezőbb fényviszonyokat.
– Így tehát csütörtökön szokás szerint ismét hívjuk – fejezte be.
– És azontúl napjában kétszer, a megadott időpontokban.
Mindez határozottan megnyugtató volt. Igyekeztem
összefoglalni a hallottakat, de erőm teljesen elapadt. Dyer kérte,
hogy ismételjem meg a közölteket, amikor éppen befejezést
jeleztem.*

Még most, négy év múltán is hihetetlennek látszik az eset. Én

hazudtam, mert mást nem tehettem. De hazudtak ők is Little
Americában. A különbség az volt: gyanakodtak, hogy hazudom,
hogy kiagyaltam valami mesét a félrevezetésükre, erre ők is
kiagyaltak valamit az én félrevezetésemre.
Úgy látszik, valamikor június utolsó hetében Murphy
megérezte, hogy valami baj van az előretolt támaszponton. Nem
állt rendelkezésére semmi kézzelfogható, amire gyanúját
alapíthatta volna; „nem volt más, csak a képzeletem meg ösztönös
megérzésem, és bár ellentmondásként hangzik, az ön közléseinek
hiánya” – ahogyan később magyarázta az ügyet. De feltámadt a
gyanú, és a rádiós vonal túlsó végén ülő Murphy úgy figyelte a
Dyer írógépén alakot öltő üzeneteimet, mint ahogyan az orvos
tartja ujját a beteg ütőerén.
Júliusban a kapcsolat megszakadása valamivel tapinthatóbb
gyanúalapot szolgáltatott Murphy gyanújához, és ez nőttön-nőtt,
amikor észrevette keserves küszködésemet a kézi hajtású
szerkezettel, a nem valami értelmes betűjeleket és az egyes szavak
közti hosszú szüneteket, amelyekre nem volt könnyű
magyarázatot találnia, hacsak nem testi gyöngeségemet.
Ám Little Americában a többiek kezdetben nem voltak
hajlandók komolyan venni őt. Azzal érveltek, hogy Murphy nem
médium, és hogy a rádiózásban való járatlanságom mindent
megmagyaráz. Ennek ellenére Murphy agyából nem tágított az a
gondolat, hogy én bajban vagyok.

**
Little America naplója szerint: „…Byrd ezután közölte: »Rendben van,
hallgatom tíz percig mindennap, mhindh dolkng k.« Dyer kérte őt, hogy
ismételje meg. Erre az áramfejlesztő vad zúgása hallatszott, ahogyan kurblizta,
majd: »Viszlát!« Leadtuk a befejezőjelt… Semmi válasz…”
 Poulter mindig kitartott amellett: Murphy ösztönös megérzése
nem befolyásolta őt, amikor a meteorok megfigyelése céljából az
előretolt támaszpontra való előretörést javasolta, én azonban
kételkedem ebben. Ismerem lovagias gondolkozását, és ahogy
múlt az idő, egyre nőtt a gyanúm: Poulter csak azért mondja ezt,
hogy kímélje érzékenységemet.
De tudom, hogy akkor, amikor ő és Murphy tervezgetni
kezdték, hogy a meteorok megfigyelése végett kiszállnak az
előretolt támaszpontra, az ellenzék kőkemény falába ütköztek. Itt
arról az alkotmányos kormányzatról van szó, amelyet én
létesítettem Little Americában: minden fontos javaslatot a
vezérkart alkotó tizenhat tisztből álló testület elé kellett
terjeszteni, és ez a testület a szavazatok kétharmadával vétót
emelhetett a parancsnokló tisztek bármely intézkedése ellen.
A küzdelem nyílt volt és – mint megtudtam – elég heves.
Napokig folyt a vita; Little America barlangjaiban forrásig
hevültek az ellentétek. Az ellenzék fő érve az volt, hogy az én
külön engedélyem nélkül a nappali fény beállta előtt nem szabad
az előretolt támaszpontra menni. Arra hivatkoztak, hogy az én
eredeti, szigorú utasításaim éppen az ilyen éjszakai utazást
tiltották meg minden körülmények között; és rámutattak arra,
hogy amikor engedélyt adtam a korai, támaszpont-létesítő útra,
nyomatékosan intettem Poultert, hogy ne induljon addig, amíg
nincsen kellő világosság.
Murphy azonban kitartott megérzése mellett, és ragaszkodott a
gyors cselekvéshez, bár a vezérkar előtt beismerte, hogy
semmiféle kézzelfogható bizonyítéka nincs.
– Elismerem – mondta nekik –, egy ösztönös megérzés vajmi
szegényes alap ahhoz, hogy emberek kockázatot vállaljanak
miatta; de ha nekem van igazam, és önök tévednek, akkor
sohasem fogjuk megbocsátani magunknak.
 Poulter a maga részéről komolyan hivatkozott a meteorok
megfigyelésének fontosságára. De bizonyos embereknek, akik
közül sokan – mint a haditengerészet jelenlegi vagy volt
tisztségviselői – megszokták a föltétlen engedelmességet, a
javasolt út egy határozott parancs megtagadását jelentette, csak
ösztönös megérzésre hivatkozó vakmerő kirohanást, amely
kudarccal fenyeget, s amely szégyent hozhat nemcsak a vezetőkre,
hanem még rájuk is.
Ha ez, mint föltételezték, felmentő expedíció lesz, akkor a
közvélemény és a vezetőknek adott utasítás megköveteli, hogy
előbb azt az embert, aki a feltételezés szerint segítségre szorul,
nyíltan megkérdezzék, szüksége van-e rá.
Ezt Murphy nem akarta, mert az előretolt támaszponton levő
ember, ha ezeket a tényeket elébe terjesztik, nem tehet egyebet,
mint hogy tiltakozik a vállalkozás ellen. Murphy azzal érvelt, hogy
így két legyet üthetnek egy csapásra: Poulter megkapja a
támaszpontvonalat, amelyre szüksége van megfigyeléseihez, és
ugyanakkor megtudja, hogy én jól vagyok-e. Ezen az alapon végül
ő és Poulter rávették a vezérkart, hogy adja beleegyezését.
Így most már szabad volt előttük a pálya ahhoz, hogy ezt
követően velem elfogadtassák az úti vállalkozást, kizárólag mint a
meteorokkal kapcsolatos tervet, jól tudván, hogy én nem fogom
Poulter nagyszabású tudományos tervét elgáncsolni. Abban a
pillanatban, amikor beleegyezésemet nyilvánítottam ki azzal,
hogy nem adtam határozott választ, úgy érezték, hogy szabad
kezük van. Ha Poulter jó állapotban talál engem, annál jobb;
akkor egyszerűen felállítja meteorfelszerelését, és egyik félnek sem
kell azt mondania, hogy ő volt az okosabb – legfeljebb Charley
Murphyt heccelnék azzal, hogy mekkorát bukott mint sarki jós.
Másrészt pedig, ha csakugyan bajban vagyok, akkor mind a két
célt elérték.
 Mialatt az izgalom tartott, állandóan azt bizonygatták nekem,
hogy minden rendben van, a meteormegfigyelő kiszállás
előkészületei simán folynak, és előre örülnek annak, hogy
hamarosan viszontlátnak.
Most már mindezt tudom. De 1934 júliusában nem tudhattam;
és Charley Murphy nagyszerűen vigyázott arra, hogy ne legyen
okom gyanakodni. Az időközben eltelt négy esztendő alatt
töredékekben szereztem tudomást a történtekről; de az a gyanúm,
hogy még ma sem tudok mindent. Azok az emberek, akik
legközelebb álltak a dolog tényleges ismeretéhez, úgy tartották
célszerűnek, hogy lehetőleg ne beszéljenek a saját szerepükről; a
többiek csak egy-két részletet imertek, meg a saját elképzelésüket
arról, hogy mi történt. Minthogy azonban ezek az események
nagyon is hozzátartoznak mind az előretolt támaszpont, mind az
én szerencsétlenségem történetéhez, kötelességemnek éreztem,
hogy elmondjam azt, amit most már tudok.
 JÚLIUS II.: A VONTATÓK

A nappal nagyon lassan nyomult előre az északi égbolton. A

színváltozás körülbelül fél óráig tartott; s délidő előtt és után egy-
egy óra hosszat időzött a szürke derengés.
Egy napon a kályhacső szélirányában keletkezett hóbuckán
üldögéltem, figyeltem a fény erősödését és fogyását, s azt
mondtam magamnak, hogy a torlasz peremén hamarosan fel
fognak tűnni a vontató fényszóróinak sárga pontjai. De nem
bírtam nagyon sokáig erre gondolni; túl sok mindenen estem már
át, nem akartam, hogy újabb csalódás érjen. Ha megjönnek, nagy
eset lesz – szóltam magamhoz –, ha pedig visszafordulnak,
helyzeted semmivel sem lesz rosszabb, mint most.
Miután a derengés megfakult, sarki fény szökkent az égboltra,
olyanformán, mint egy szétnyitott legyező; néhány percig fehéren
villogott a torlasz. Mérföldekre elláttam; és bár az árnyékok
megtéveszthettek, három zászlót számoltam meg, ami fél
mérföldet jelentett a Little America felé vezető úton.

Július 16.

Nem tudom megmondani, miért, de ma megerősödött bennem a

remény, hogy a vontatós csoport valóban át fog törni. Poulter
kemény ember, nem torpan meg, és tudom, hogy vigyázni fog az
emberekre. Igazán úgy érzem, hogy valamivel jobban vagyok,
talán azért, mert reménységemet most már a Little America-i
előkészületek táplálják. Egyébként rettenetesen hideg volt: a
hőmérséklet ma mínusz 37 fok alatt jár, tegnap elérte a mínusz 39
fokot, tegnapelőtt és előző napon a mínusz 40-et.
Július 17.

…A hőmérsékleíró vonala ma mínusz 51 fok alá kanyarodott, de

most felgörbült a mínusz 40 tájára. Fohászkodtam, hogy ezzel
vége legyen a hideg uralmának. Ma megdermedt a petróleum a
hordókban, s az alagútban begyújtott primuszkályhával nem sokra
mentem. Ezért egész délután nyitva tartottam a kaliba ajtaját, s az
alagútba kiáramló meleg végül megolvasztotta a folyadékot,
úgyhogy csapolhattam belőle. De ennek folytán a kunyhóban
csaknem elviselhetetlen a hideg.

Szerdán, 18-án a hideg enyhülni kezdett. A légáramlat, amely a

passzátszéllel szivárgott a Maud királyné-hegység felől, nyugatiról
északira fordult. Erősebbé vált, úgyhogy a hőmérséklet fölment
mínusz 33 fokra. Másnap még erősebb szél fújt, és felnyomta a
hőmérsékletet mínusz 30 fokig. Örömmel fogadtam a változást,
mert a hideg gyöngülése, bár bizonyára csak átmeneti, jóval
kecsegteti a vontatós csoportot.
De nincsen öröm üröm nélkül; mert a meleget hozó szél
hófúvást is hozott, és megnehezíti a tájékozódást. Sőt a délutáni
rádióbeszélgetés során Little America arról tájékoztatott, hogy
hóvihar ostromolja a tábort, és a látási lehetőség nullával egyenlő.
A meteorológusok ellenben azt jósolták, hogy a szél hamarosan
kitombolja magát.
– Ha az időjárás megengedi, reggel hat órakor kihozzuk a
vontatót – közölte Murphy. Kérte, hogy ebben az időpontban
adjak időjárás jelentést.
– Meg tudja csinálni ilyen korán ébresztőóra nélkül? – kérdezte.
– Remélem.
– Vigyünk önnek valamit?
– Igen, nátriumbromidot, csukamájolajat és szőlőcukrot.
 – Jó. Meglátjuk, hogyan működik a délsarki posta – jegyezte
meg Charley. – Poulter egyébként háromhavi élelmet visz
magával, azonkívül fémhulladékból valóban zseniális fényszórót
készített magának.
Mint korábban, most is rosszul lehetett hallani, a legjobb
igyekvés ellenére, örültem, ha négy szó közül kettőt megértettem.
Jóval később jöttem rá, hogy a felvevő tekercselésének
útvesztőjében lazult meg egy csatlakozás. Ezért sok szöveget
megismételtettem, mint ahogyan ők is megismételtették az
enyéimet. Belefáradtam a kurblizásba. Egyszerre legföljebb egy-
két szót tudtam kicsikarni. Kértem őket, várjanak, amíg
kipihenem magamat.
– Elnézést, hogy megint kurbliztatom – mondta Charley.
Összeszedtem a gondolataimat valami elfogadható
magyarázatért, s eszembe jutott, hogy március végén megsérült a
karom, és ő tud erről.
– Karom rossz, nehéz kurblizni – közöltem vele.
– Nagyon rossz? – akarta tudni.
– Nem, de kellemetlen a forgatás.
Még mielőtt befejeztük volna, módosítottuk a jövőre nézve a
rádióbeszélgetések rendjét. Másnaptól – péntek, 20-a – kezdve
Little America déltől számítva minden negyedik órában
helyzetjelentést fog adni nekem. Bár ők megkísérlik a vételt,
nekem nem kell válaszolnom, hacsak nem akarok utasításokat
adni. Dyer befejezésül még megadta a pontos időt, amelyet pár
órával előbb a hadügyminisztériumból hallgatott le.
Az indulás izgalmától és félelmemben, hogy nem ébredek föl,
az éjjel alig hunytam le a szememet. Mielőtt lefeküdtem,
megtöltöttem vízzel egy termoszpalackot, és a két megmaradt
melegítőpárnával együtt betettem a hálózsák lábához. Az a tudat,
hogy néhány óra múlva csakugyan útra kelnek az emberek Little
Americából, elmulasztotta fájdalmamat. Ezt írtam a naplóba:
 „…Olyan nagyszerű hír ez, hogy úgy érzem, nem is tudom
felfogni azt a tényt, hogy hamarosan valóban embereket fogok
látni. És kedvező jel, hogy az időjárás fölengedett. Jó előjel. A piros
vonal felszökött mínusz 35 fokra. Úgy látszik, most egyszerre
minden jóra fordul. Mindettől az volt az érzésem, mintha
felpezsdültem volna. De nem tagadhatom, hogy még mindig
nagyon, de nagyon gyönge vagyok…”
Valamivel később elaludtam. Karórám fél hatot mutatott,
amikor fölébredtem. Ebben az időben kevés akaraterőm és még
kevesebb energiám volt, de valahogyan sikerült kiparancsolnom
magamat a hálózsákból, be a ruháimba, és föl a nyíláshoz.
Hirtelen támadt, fagyos északi szél dühöngött a torlasz fölött; de
az égbolt csodálatosan tiszta volt. Jó jel, amelyet igazolt a
légnyomásmérő emelkedése.
Szívem azonban mégis összeszorult, amikor a zseblámpa fényét
a hőmérsékletíró papírjára szegeztem. A hőmérséklet zuhanó
repülőgépként ereszkedett lefelé: a mínusz 31-ről a mínusz 43,5-re
esett; és a vonal még meredeken lefelé tartott. Bár a kályha teljes
erővel égett, nem sok meleget szolgáltatott; és ugyanez volt a
helyzet a két melegítőpárnával is, amelyeknek vegyi anyagai már
csaknem kimerültek.
Dyer jóformán ugyanabban a pillanatban jelentkezett az éter
hullámain, amikor én lovaglóülésben helyet foglaltam a leadó
kerékpárnyergében.
– Jó reggelt! – mondotta, miután igazoltam a vételt. – Készen
van az időjárás jelentése? Haines már várja.
Miután az időjárás jelentést elintéztük, Poulter arról
tájékoztatott, hogy Haines javaslatára az indulás idejét délre
halasztották, amikorra újabb jelentést várnak az előretolt
támaszponttól. Bár a tegnapi hóvihar Little Americában minden
jel szerint kitombolta magát, Haines habozik kiadni a „szabad az
út” jelszót mindaddig, amíg a felső légkörbe felküldött szondázó
léggömbje, továbbá az előretolt támaszpont még egy, kedvező
jelentése nem mutat arra, hogy a helyzet megnyugvóban van.
– De Bill azt mondta, közöljük önnel, hogy a helyzet elég jó. Jó
és hideg – fejezte be Poulter.
A rendkívüli erőfeszítés és az, hogy a kapcsolat előbb jött be,
mintsem időm lett volna enni és megmelegedni, jó időre
kimerített. Az igazat megvallva, többször végsőkig elfáradtam a
kar forgatásában, és ilyenkor megkértem Dyert, várjon addig,
amíg pihenek. A forró tejet és darát, amit reggelire bekaptam,
görcsös öklendezésekkel kiadtam magamból, mielőtt kiérhettem
volna az alagútba. Szörnyen bemocskoltam mindent.
Visszatértem az ágyra, és vártam a delet. Az órák csak
vánszorogtak. A viharlámpa fényénél láttam, hogy a
hőmérsékletíró vonala süllyed, állandóan süllyed. Délben, amikor
fölmentem, hogy kitapasztaljam az időjárást, a hőmérsékletíró
mínusz 52 fokot jelzett, de a szél gyöngülőben volt, és északon
sokat ígérő, rózsás fény folyt szét.
 – Haines meg van elégedve – közölte Murphy, miután mindezt
leadtam. – Itt is kezd lehűlni; tegnap csak mínusz 25 fok volt, de
ma mínusz 40 van. Mindazonáltal Poulter tiszta időt kíván, és
nyilvánvalóan megkapja. Azt állítja, hogy egy órán belül indul.
– Mondja meg neki, hogy legyen óvatos.
– De mennyire. Sajnálom, hogy ilyen röviden kell végeznünk.
Viszlát négykor!

Habozom, hogy leírjam-e azokat az eseményeket, amelyek ezután

következtek. Nincs az a halálra ítélt ember, aki a cellájában föl és
alá járva, a tizenkettedik órában érkező kegyelmi határozatban
reménykedve, többet állt volna ki, mint amennyit én; mert
nemcsak a saját bőröm mentéséről volt szó, hanem még öt más
ember élete nyomta lelkiismeretemet. A korai indulás minden
izgalma erőmet szipolyozta. Majd ennek helyébe a lelkiismeret-
furdalás lépett – mert első helyen én adtam engedélyt az utazásra
– és a következményektől való rettegés. Nem tudtam tovább
nyugodtan feküdni, de még csak ülni sem. Egyszer – minden ok
nélkül – fölmásztam a nyíláshoz, és körülkémleltem, mintha az
égboltnak valami módon jeleznie kellene egy hőstett kezdetét. De
nem látszott más, csak a hold, amelyet jégkristályok fátyoloztak,
és amely olyan hideg volt, hogy az ember megborzongott tőle.
A hőmérséklet mínusz 52 fokig süllyedt. Ekkor előkészítettem a
fény irányjelzőket. A navigációs műszerek dobozában nyolc-
kilenc, fanyéllel ellátott magnézium fáklya volt, amelyek élénk
fénnyel égnek. Kivettem hatot, és elhelyeztem a létra tövében egy
kis ládában. Miközben mindenfelé motoztam, találtam a
szellőzőcsőhöz való, két, körülbelül egyméteres tartalék darabot.
Ezeket kötélen felhúztam a felszínre, majd függőlegesen
fölállítottam a hóban, és keresztbe fektettem rajtuk egy deszkát.
Ilyen módon munkaasztalt létesítettem, magasabb emelvényt a
benzines kannák számára. Az volt az elgondolásom, hogy a
benzint nyitott tartályokban erre a padra helyezem, és itt gyújtom
meg, egyiket a másik után.
Az előkészületek közepette ért a délután négy órai rádiózás.
Dyernek annyi dolga volt, hogy csak egy üzenetet közölt. Azt
mondta: Poulter fél háromkor elindult Little Americából, és éppen
most jelentette, hogy négy mérföldet tett meg, és közeledik az
Amundsen-öböl benyúlásához. Vacsoráig sikerült benzinnel
megtöltenem négy üres kannát – nem egészen ötlitereseket –, és
ezek közül hármat felhúztam a felszínre.
Nyolc órakor a hőmérsékletíró mínusz 56 fokot jelzett. Little
America ezt jelentette:
– Túljutottak az Amundsen-öblön, és most kb. 11 mérföldnyi
távolban, a torlasz tetején arra készülnek, hogy nekivágjanak a
Déli Útvonalnak. Nyilvánvalóan nehezen találják meg a zászlókat.
Viszonthallásra Éjfélkor!
Hideg. A piros vonal lejjebb ereszkedett. Karácsony ez, hogy az
év legkeményebb hidegét küldi ide?! – kiáltottam fel magamban.
Dyer megadta nekem azt a hullámhosszt, amelyen minden órában
közléseket vált a vontatóval. Próbáltam kihallgatni; de bár
elfogtam a beszélgetés zűrzavarát, túl gyors volt az adás, semhogy
érthettem volna.
Közeledett az éjfél, a regisztrálón a szél jelzővonala arról
tájékoztatott, hogy az eddig könnyedén lengedező nyugati szél
északnyugatira fordult, és erősebben fúj; a légsúlymérő ellenben
még emelkedett, ami jól jel volt; de az utolsó órában a
hőmérséklet lefelé lendült 5 fokkal, egészen a mínusz 60 fokig,
ami az év legnagyobb hidege, és 1 Celsius-fokkal hidegebb, mint a
Little Americában valaha észlelt legalacsonyabb hőmérséklet. Bár
tudtam, hogy náluk ennél melegebb van, mégis kétségbeesésbe
űzött az a gondolat, hogy öt ember igyekszik a torlaszon ilyen
hidegben önmagát és a motort életben tartani.
 Éjfélkor Murphy hangja csüggedést árult el.
– Éppen most kaptunk hírt Poultertól – mondotta. – A vontató
jelenleg 17 mérföldnyire van tőlünk, déli irányban. Lassabban
haladnak, de még úton vannak.
Lekopogtattam:
– Minden oké?
Mintha nagyon messziről érkezett volna a fülhallgatóba
Murphy hangja, amikor halkan így felelt:
– Nyilvánvalóan nem. Ahol ők vannak, ott erősen havazik, míg
nálunk tiszta az idő. Poulter azt mondja, hogy a látási lehetőség
egyenlő a nullával. Biztos, hogy valamennyi zászlót befújta a hó. A
zászlók szövetéből csak kéthüvelyknyi áll ki. Ezért iránytű
vezetésével mennek zászlótól zászlóig. Ha nem találják
valamelyiket, körben haladnak addig, amíg meg nem lelik. Mivel
pedig néhány zászlót elvitt a szél, és így hézagok keletkeztek a
vonalban, előrehaladásuk szükségszerűen lelassult.
Fölvevőm hibái következtében Murphy szavait kétszer-
háromszor meg kellett ismételtetnem; de ez volt híradásának
lényege. Ezt hallva, nem maradt semmi reményem. Elég sokat
utaztam sarki területeken, el tudtam képzelni, mi megy végbe
tőlem északra a tengernyi sötétségben. Elképzeltem Poultert,
amint lovaglóülésben ül a motorházon, kezében tartja a
fényszórót, és keresi vele az ember tenyerénél nem nagyobb
zászlófoszlányokat, amelyek 293 yardnyira vannak egymástól.
Tudta, merre haladt Innes-Taylor, amikor csaknem öt hónappal
ezelőtt kijelölte az útvonalat, de ez a tájékoztató vajmi kevés
segítség volt neki abban, hogy zászlótól zászlóig jusson. A kutyás
csoportok sohasem haladnak egyenes vonalban, inkább rövid
fűrészélekkel egyszer az egyik irányban mennek, aztán a
másikban. Ennek folytán a zászlók 20 yarddal vagy még többel
kieshetnek jobbra vagy balra az egyenes vonaltól. Ha tehát a
vontató legénysége a kilométeróra szerint megtette a maga
távolságát, de nem találta meg az útjelzőt, akkor körben kell
keringenie.
– Dick, nincs értelme, hogy egész éjjel fönnmaradjon – javasolta
Little America. – Mi kapcsolatba lépünk Poulterral. Számítunk rá,
hogy reggel nyolckor ismét megtaláljuk.
Megszerkesztettem egy üzenetet Poulter számára: kértem,
közöljék vele, hogy ha ott sikerül átküzdeniük magukat, az út
innenső végén könnyebben meg fogják találni a zászlókat.
Szerettem volna még egy tanácsot leadni, de ez sohasem került az
éter hullámaira, mert karom nem bírta tovább. Történt már
ilyesmi, és fog még történni, de soha életemben nem éreztem még
magamat fölöslegesebbnek.
Amikor ezen az éjszakán befejeztem a rádiózást, és ágyamba
bújtam, azzal a tudattal tettem ezt, hogy az ügyek irányítása
valóban kicsúszott kezemből. Visszatértek és meggyötörtek a
fájdalmak, a kínok és a rémlátások. Szombaton reggel, borzalmas
éjszaka után, úgy látszott, hogy megint az érzékelőképesség és az
öntudatlanság furcsa, megcsonkított határterületei fölött lebegek.
Semmi másra nem voltam képes, csak fölkeltem.
Amikor ráirányítottam a fényt a hőmérsékletíróra, megláttam,
hogy a piros vonal hajnali három órakor mínusz 62 fok alá
süllyedt, és azóta sem emelkedett. A bórsavas víz, amellyel
szememet szoktam kimosni, szétrepesztette üvegét. Megfagyott a
tej is a termoszban, és a fal kályha mögötti részét, amely eddig
ellenállt a jégvonal emelkedésének, most szintén fehér réteg
borította el. A bőr lejött ujjaimról, mialatt a kályhán babráltam.
Olyan gyönge voltam, hogy nem bírt el a lábam, és
visszazuhantam a hálózsákba. Amikor fölébredtem, az idő már
csaknem délre járt; elmulasztottam az első rádióbeszélgetést.
Délben, majd a kétórai pótrádiózás idején ismét megpróbáltam
érintkezésbe lépni Little Americával. Nem hallottam semmit, csak
az áram zörejét. A hőmérsékletíró vonala kitartott a mínusz 62
fokon mintha belemerevedett volna a nyomba. Magamon kívül
voltam a nyugtalanságtól. Négy órakor, miután harmadszori
riasztási kísérletemre sem jelentkezett a fő támaszpont, vaktában
leadtam: „Poulter, ha még úton van, térjen vissza Little
Americába. Várjon melegebb időre.” Dyer nem hallotta meg, de én
ezt nem tudhattam.
Gyomrom meleg tejen kívül semmit sem tartott meg magában.
Végsőkig kimerülten, csaknem állandóan a hálózsákban
feküdtem, valamiféle kábulatban. Egész nap égett a tűz a
kályhában; a kunyhóban mégis csaknem elviselhetetlen hideg volt.
Az este folyamán érzékszerveim föléledtek, szemem szúrt és
könnyezett, fejem fájt, ugyanúgy a hátam is; és ráeszméltem, hogy
a szoba bizonyosan megtelt füsttel. Ezért kiparancsoltam
magamat az ágyból, hogy tegyek meg mindent, amit megtehetek.
A külszínre vezető szellőzőcső csaknem teljesen eltömődött
jéggel. Ezt kivertem a hegyes végű bottal. A kályhacső, amikor a
tető közelében megérintettem, hideg volt; bizonyára ez is
elzáródott. Tudtam, hogy valahogyan el kell szigetelnem a
kályhát, ezért eddig tapogatóztam a verandán, amíg egy
azbesztdarabot találtam. Kezembe fogtam egy darab kötéllel
együtt, és fölmásztam a tetőre. A belső hőmérsékletíró vonala
mínusz 63 fokot mutatott a fagypont alatt – olyan hideg volt, hogy
amikor kinyitottam a csapóajtót, nem kaptam levegőt, mert
légcsövem összeszorult. A föld színét közvetlenül elborító
levegőréteg legalább mínusz 64 fokos volt. Mindenesetre le kellett
bújnom a kunyhóba, hogy lélegzetet vegyek. Ezalatt álarccal
fegyverkeztem föl, és visszatartottam a lélegzetemet mindaddig,
ameddig kinn nem voltam a nyílásból, majd újra elindultam a
kémény felé. Szemem sarkából láttam, hogy a szellőzőcső úgy
ontja magából a füstöt, mint egy kettétört gőzvezeték.
Azon igyekeztem, hogy ne forduljak észak felé, mert tudtam,
hogy csak csalódás érhet, de mégis arra néztem, hátha a vontató
reflektorainak fénye megérint egy távoli kiemelkedést Egy pislogó
fény láttára lüktetni kezdett a vérem, de csak egy csillag volt a
látóhatáron. Az égbolt tökéletesen kitisztult, eltekintve egy
halovány sarkifény-ívtől az északkeleti égtájon. Ez örömmel
töltött el, a vontatós csoport biztonságára gondoltam, legalább
látnak. De akárhol vannak is – mondtam magamban –, egyetlen
halandó sem utazhat hosszú ideig ilyen hidegben. Tüdőm mintha
összezsugorodott volna minden lélegzetvételtől; és az álarc
nyílásán kilélegzett levegő sivított és ropogott.
Ekkor furcsa dolog történt. Térden álltam, kúsztam. Egyik
kezemben a zseblámpát tartottam, hátamon az azbeszt. Feleúton
a kémény felé egyszer csak eltűnt szemem elől minden. Először
azt hittem, hogy a hideg következtében elaludt a villanylámpám.
De amikor fölnéztem, a sarki fényt sem láttam. Vak voltam,
teljesen vak – első gondolatom az volt, hogy szemgolyóim
megfagytak. Visszatapogatóztam a csapóajtóhoz, eközben fejem
váratlanul beleütközött a szélmérő oszlopát feszítő egyik
acéldrótba. Ott lekuporodtam, hogy gondolkozzam. Nem éreztem
fájdalmat. Lehúztam kesztyűmet, és finoman megdörzsöltem
szemgödröm szélét. Szempillámról apró jéggömbök csüngtek le, s
így a fagy lezárta szememet; miután leszedtem a jeget, ismét
láttam. Csakhogy időközben megfagytak az ujjaim, és kezemet be
kellett csúsztatnom lábam tövéhez, hogy megmelegítsem.
Elég sok időbe került, amíg az azbesztot ráerősítettem a
kályhacsőre. Kesztyűs kezem ügyetlenül és bizonytalanul
dolgozott. Megállapítottam, hogy a jég eltömte a csövet. Nem volt
benne nagyobb rés, mint a hüvelykujjam. Még be sem fejeztem a
munkát, szempillámat ismét betapasztotta a fagy, és ezúttal bal
kezem két ujja fagyott meg. A nagy sietségtől, hogy
megszabaduljak a hidegtől, inkább lecsúsztam, mint lemásztam a
létrán. Amikor levetettem az álarcot, arcomról, közvetlenül a
szemeim alatt, lejött a bőr. Fél óráig dolgoztam azon, hogy ujjaim
életre keljenek; végre gyötrelmes fájdalom forró tolulásai közben
visszatért beléjük az élet. Bár gyönge voltam, nem mertem
lefeküdni addig, amíg meg nem kíséreltem, hogy a kályhacsövet
megszabadítsam a jégtől. Úgy indítottam meg az olvadást, hogy
egy levesesfazekat teleraktam spirituszkockákkal, és a lángot föl s
alá mozgattam a cső oldalán; így egyre több meleg keletkezett, s
ezt felfogta az azbeszt Miután folyni kezdett a víz, már elég volt a
kályha melege, hogy a csöpögést állandósítsa. Mire az olvadás
befejeződött, egy vödör vizet gyűjtöttem össze a könyökcső
görbületének üregéből.
A hőmérsékletíró vonala áthaladt a mínusz 64 fok határán, és a
víz megfagyott a padlón, ahogy rácsöppent. Haboztam, hogy
lezárjam-e a kályhát, mert hátha megárt a hideg a műszereknek –
magamról nem is szólva. Feküdtem a hálózsákban; meleg, trópusi
tájakra gondoltam; arra számítottam, hogy ettől fölmelegszem.
Egy idő múlva fölkeltem, és elzártam a kályhát.
Vasárnap, 22-én csaknem őrjöngtem, úgy aggódtam a vontató
legénységéért. Amikor fölébredtem, a hálózsák felső része tiszta
jég volt. A tüzelőanyag-tartály vezetékét szesz égetésével kellett
melegítenem, hogy petróleum folyjék a kályhába.
Három ízben – reggel, délután és este – megpróbáltam riasztani
Little Americát. Bár mindkét kezem siralmas állapotban volt,
teljesen szétszedtem a felvevőt. De ettől egyáltalában nem lett
jobb. A légkör néma maradt. Fölemeltem a csapóajtót, hogy
kinézzek észak felé; fölemeltem egyszer, fölemeltem legalább egy
tucatszor. És csaknem mindig megtévesztettek reszketeg, pislogó
fények, amelyekről azonban hamarosan kiderült, hogy csillagok. A
hőmérséklet leszállt a mínusz ötvenesekig, és ezzel együtt délkelet
felől 16 mérföldes szél érkezett. A petróleum megint megdermedt,
és melegítenem kellett az alagutat, a kunyhó rovására.
Ezen a délutánon minden reményem odaveszett, és azzal
együtt az a fölemelő érzés is, hogy barátaim úton vannak. Nagy űr
tátongott bennem. Minden ésszerű dolgot megpróbáltam, de nem
volt semmi eredménye. Egyre erősödött a félelmem, hogy Poulter
csapata tragikus véget ért; borzalmas volt ezt tudomásul venni, de
nem volt okom, hogy mást gondoljak.
Délután három órakor felvonszoltam magamat a felszínre, és
jelzésül meggyújtottam két benzines kannát. Pontosan egy tucat
gyufaszál aludt el kezemben a széltől, amíg sikerült a lángot a
folyadékhoz érintenem. A benzin fényrobbanással fogott tüzet; és
az után a sötétség után, amelyhez szemem hozzászokott, egy
időre elvakultam.
A füst magasra emelkedett a levegőben, és elhajolt a szél
irányába. Észak felől nem válaszolt jelzőfény. Később
meggyújtottam egy magnézium fáklyát, amelyet bambuszrúdhoz
szíjaztam, és magasra emeltem. Fényesebben égett, mint a másik,
és hatalmas kék barlangot hasított az éjszakába. Körülbelül tíz
percig égett. Akkor azután lezuhant a sötétség, én pedig
megéreztem, mit jelent a végső magány.

Július 23.

Semmi hír. Újra meg újra fölmentem a felszínre; nem látható

semmi, semmi, csak ezek a megtévesztő, táncoló csillagok.
Tudtam, hogy hiábavaló, késő délután mégis fellobbantottam még
két benzintöltést. A Szentivánéji álomban történnek olyan
csacskaságok, mint amiket én e téli éjszakán műveltem. Nem
kellett volna ilyen könnyen beugranom az értelmetlen
reménykedésnek. De kétségbeesésem ellenére úgy találtam, hogy
a délben szélesedő félhomály és a napnak a látóhatárra
felkapaszkodó sejtelmes színei megjavították hangulatomat;
mindez a közeledő, most már csak egyhónapi távolságra levő
nappal ígérete.
 Ma reggel a belső hőmérsékletírón mínusz 59 fok volt. Jó ideig
nem bírtam feltápászkodni az ágyról. Közel állhattam ahhoz, hogy
megfagyok. Bal arcomat megharapta a fagy, és a hálózsák hajtókái,
de még hajam szálai is merevek voltak, mert megfagyott
lélegzetem lerakódott rájuk.

Július 24.

Semmi hír. Bár adná isten, hogy megtudnám, hol van Poulter!
Sohasem fogom megbocsátani magamnak, ha baj érte. Erős
délkeleti szél és hófúvás van. De a hőmérséklet mínusz 45–50
fokra enyhült…

Július 25.

Semmi, semmi, csak a szél, és még több hó. Újra szétszedtem a

rádiót, de nem hallok benne semmit. Olykor azt mondom
magamban, azért van ez így, mert nincs mit hallani; Little
Americát szerencsétlenség érte, ezért süketült meg a rádiója. De
ez nem lehet igaz; csak idegállapotom rovására írom.

Csütörtökön, 26-án még havazott, és a szél hordta a havat; de a

légáramlás, miután három napra lehorgonyzott délkeleti irányba,
gyengülni kezdett. Egy jó dolog származott ebből: a szél betörése
enyhítette a hideget; és a hőmérsékletíró vonala fölemelkedett a
mínusz 23-28 közé, vagyis harminckét nap óta a legmagasabb
szintre. Akárhol van is Poulter és legénysége – mondtam
magamban –, hálásnak kell lenniük ezért a változásért. Ezen a
reggelen kétszer akartam hallgatni Little Americát. Hasztalan.
Belesüllyedtem az ágyba, és figyeltem, mint szállingóznak le a
hópihék a kályhacsövön, majd amikor hozzáérnek, sziszegve
elolvadnak.
 Délután két órakor újabb kísérletre hajszoltam magamat a
rádióval. Már éppen abba akartam hagyni, amikor Poulter neve
hasított bele a némaságba. Reszkető kézzel kezdtem dolgozni a
felvevőn. Ekkor az áram zörejei közt szaggatott szavak
halandzsája tört át a készüléken. Megismertem Charley Murphy
hangját Érezhető volt hogy nagyon megfontoltan beszél, és
kétszer-háromszor megismételte minden mondatát. Alig mertem
lélegzetet venni, nehogy elmulasszak valamit.

A töredékekből össze tudtam rakni, hogy mi történt a

vontatóval. A harmadik nap reggelén Poulter elérte az ötvenedik
mérföldnél létesített raktárt, a Szakadékok völgyének peremén; de
amikor a kitérőt követve kelet felé fordult, véglegesen eltért a
zászlók vonalától. Mivel nem haladhatott tovább előre, végül
visszafordult Little America felé, engedelmeskedett tehát az én
utasításomnak, amely szerint ne folytassa útját, ha elveszíti a
nyomot…
 Az irányváltoztatásokra vonatkozó, gyakori utalásokból arra
következtettem, hogy feleúton visszafelé borzalmas hóvihar
(ahogyan később Poulter leírta: valóságos hurrikán) veszteglésre
kényszerítette őket Egy napig várakoztak, azután szerencsésen
visszatértek. Mindazonáltal Poulter már javában készülődött a
második kísérletre.
Valóban így történt, én azonban feldúlt lelkiállapotomban nem
vettem biztosra. Igyekeztem bekapcsolódni, és lehallgatni Dyert.
Kurbliztam, és a hívóbetűket kopogtattam, de néhány forgatás
után karom felmondta a szolgálatot, és a szoba elsötétült előttem.
Gyomrom felfordult, és visszaadta a reggelire elfogyasztott
száraztésztát. Azután feladtam a küzdelmet, mert nem maradt
mire támaszkodnom.
Később azonban ágyamon töprengve új módot találtam arra,
miként használhatnám ki fogyatkozó erőmet. Az áramfejlesztő
előrészét leszereltem a háromlábú állványról, és hozzákötöztem
egy nehéz, a padlóhoz szegezett dobozhoz. Ilyen módon a széken
ülve lábammal kurblizhattam, és nagyobb erőt tudtam kifejteni,
mint kézzel. Kipróbáltam az új módszert, és kielégítőnek találtam.
Bár az áramfejlesztő ide-oda billegett a kar forgatása közben, úgy
láttam, ez a módszer valamivel kisebb erőfeszítést kíván tőlem; és
megvolt az a további előnye, hogy amikor elfáradtam, lábamról
átválthattam karomra.
Ezen a napon azzal az egyetlen vigasztaló gondolattal fejeztem
be naplómat amelyet az esetből merítettem: „Ő (Poulter) okosan
tette, hogy biztonságban visszatért Little Americába – nagyon
megnyugodtam. A híradás a legjobbkor érkezett, mert már nagyon
a mélyponton voltam.”
Pénteken beborult az ég; a hőmérséklet csaknem mínusz 18
fokra emelkedett. Ha most az idő megenyhül, akkor reményem
megerősödik; mert Poulternak most komoly esélye lesz. Mialatt
azonban a lehetőségeket latolgattam, kiviláglott, hogy ha ilyen sok
zászlót elsodort vagy befújt hóval a szél, akkor Poulternak a
leghalványabb lehetősége sem lehet arra, hogy elérje az előretolt
támaszpontot, hacsak nem vetik el azt az eredeti parancsot, hogy
ne mozduljanak el a nyomról. És kétségbeesésemben azt
javasoltam, hogy ezt tegyék.
Bevallom, később szégyelltem magamat emiatt; de abban az
időpontban nem maradt más választásom. Kérdéses volt, mennyi
ideig bírhatom még, különösen azokra a súlyos követelményekre
való tekintettel, amelyeket a rádiózás jelentett számomra. A
végeérhetetlen kurblizás keservei után olyan állapotban voltam,
mintha egy hajszál híján meghaltam volna.
Tettem-vettem, hogy agyonüssem az időt a délután kétórai
rádióbeszélgetésig. Mindent tűvé tettem a támaszponton még
több világítórakéta után, és eközben megtaláltam az alagútban
egy hét láb hosszú, T alakú jelzősárkány darabjait, amelyről szinte
teljesen megfeledkeztem. Nem sok idő kellett hozzá,
összeállítottam a sárkányt. Át is alakítottam, hogy légi jeladásra is
használhassam oly módon, hogy antennadrótból hosszú farkot
kötöttem rá, s ennek végére papír- és rongydarabokat erősítettem.
Amikor itt lesz az ideje, az utóbbiakat benzinbe mártom, gyufával
meggyújtom, és a sárkányt jelzőtűzként fölrepítem. Meglehetősen
büszke voltam erre az ötletre.
Két órakor meghallottam, hogy Dyer elmosódott hangon hívja
a KFZ-t. Székemet a falnak támasztottam, és mintha
kerékpároznék, lábammal hajtottam az áramfejlesztő forgattyúját,
közben belefogtam az üzenet leadásába. Ennek lényege az volt,
hogy ha újabb próbálkozást javasolnak, akkor jobb lenne, ha most
jönnének, amíg a meleg idő tart, és a hold, a félhomály és a
hőmérséklet mind kedvezően összejátszik; a szakadékok körül új
útvonalon haladjanak; én lámpát fogok égetni a szélmérő
oszlopán, továbbá délután három órakor és este nyolckor
kivilágított sárkányt fogok felröpíteni. Keserves munka volt.
Többször szünetet tartottam és pihentem. Miután befejeztem, azt
mondtam: még megpróbálom fölvenni válaszukat.
Vagy Dyer, vagy Murphy válaszolt, nem tudom, melyikük. Nem
értettem, mit mondott, csak azt a kérést, hogy ismételjem meg az
üzenetet. Ötször próbálkoztam meg vele, de végül feladtam a
küzdelmet, hogy megmentsem maradék kis erőmet. Térdeim
összeverődtek, talpam lecsúszott a forgattyúról. Átkapcsoltam
vételre; hallottam, hogy beszél valaki, de zavaros valami volt. A
fülhallgató kiesett kezemből. Mégis, ügyetlenségem ellenére
sokkal jobb eredményt értem el, mint gondoltam.*
Noha nem tudtam közölni véleményemet, Little America már
szilárd elhatározásra jutott. Dr. Poulter, miután tanácskozott a
tábor tisztjeivel, úgy döntött, hogy nekivág az előretolt
támaszpont felé vezető útnak. Csoportját három főre
csökkentette: ő maga, Demas, a Vontatós csoport főnöke, és Waite
rádiókezelő. Poulter arra számított, hogy az 50 mérföldes raktárig
saját nyomát követi, és így gyorsan megteszi az út első felét; a
Szakadékok völgyének megkerülésére pedig időközben kidolgozta
a maga türelmes módszerét. A mágneses sark közvetlen közelében
nem bízhatta magát a közönséges iránytűre: a magas
szélességeken az iránytű lomhán és megbízhatatlanul forog.
Little Americában egyébként senki sem jött rá, hogyan kell
használhatóan fölszerelni az iránytűt a vontatóra, tekintettel arra,
hogy az túlnyomó részben fémből van. * Poulter azt találta ki, hogy
**
A Little America-i rádiójegyzőkönyvben ez szerepel: „…Várakoztunk, majd
két-három perc múlva újra hallatszott az áramfejlesztő zúgása: »Ha hallanak,
jöjnék mosami (jöjjenek most, amíg) igen meleg idő. Haladjanak mjútvonalon
körül, és legienett (mögött)… várjanak.« Ismét vártunk két-három percig, majd:
»Legienett szakadékok közelében amennyiré rige (régi?) kont (út?), fényt fogok
elhelyezni, kívül várjanak.« Ismét vártunk két-három percig, majd: »Kívül psot
(és ott?) három púp syolc (és nyolc?) du. egok (fogok?) felröpíteni világító
sárkányt, sárkányt. Várjanak.« Vártunk. Azután: »Poulter hozzon sárkányt, és
ugyanakkor röpítse fel…«”
**
Rawson azonban később zseniális módszert dolgozott ki a tavaszi utazásokra.
minden ötszáz yardnyira tíz láb magas hókupacot emel, tetejére
elemmel világító kis lámpákat helyez, s előrehaladtában hátrafelé
figyel. Fáradságosnak és lassúnak látszott ez a módszer, de
meglehetősen biztos eljárás volt arra, hogy egyenes irányt tartson
a Szakadékok völgye felé.

Az idő már nem rohanó patak volt, hanem mozdulatlan, mély

pocsolya. Elég volt belemerülnöm, nyugodtan és neheztelés
nélkül, hogy ne küzdjek tovább. A múlt befejeződött, s a jövő
majd meghozza a megfelelő megoldást. Nem törődtem mással,
csak azzal, hogy ne veszélyeztessem tovább azt a bizonytalan
állapotot, amelyen belül fizikai létem csak ideiglenesen volt
egyensúlyban, és hogy az eddig jól bevált módszerekkel
igyekezzem megtartani és megszilárdítani belső nyugalmamat.
Ami még megmaradt belőlem, azt a rádióra összpontosítottam.
Feljegyeztem az időjárási adatokat, elvégeztem a megfigyeléseket,
és felhúztam az órákat; de mindez gépies volt.
Kezdettől fogva undorodtam a rádiótól; most gyűlöltem, ésszel
föl nem foghatóan gyűlöltem. Naponta órákon át megfosztott
minden reményemtől. Ha kalapáccsal szétvertem volna – amire
nemegyszer kísértést éreztem –, korántsem szenvedtem volna
annyit. De volt egy erkölcsi szempont, amely visszatartott. Mert
mozgásba lendítettem bizonyos erőket, s ezeket nem voltam
képes irányítani; és addig, ameddig barátaim vállalták azt, hogy
köztem és Little America között tapogatóznak a sötétségben,
addig ezen nem lehetett változtatni.
Szombaton, 28-án délire fordult a szél, majd elhalt, és
megszűnt a három napja tartó havazás. Vasárnap megint hidegre
fordult az idő. A hőmérséklet mínusz 38 fokig süllyedt. Hallottam,

Az iránytűt a hátul vontatott szánra szerelték föl; az ott elnyújtózott megfigyelő

irányította a kocsivezetőt két kapcsolóval, amelyek a szerelvényfalon
elhelyezett két lámpát gyújtották meg – egyet bal oldalon, egyet jobb oldalon.
hogy Little America hív, de Dyer nem hallott engem. Első
gondolatom az volt, hogy Poulter ismét útra kelt; de aztán úgy
döntöttem, hogy nem, mert Dyer erről nem tett említést, ellenben
türelmesen egyre ismételte a maga formuláját.
Mindenesetre délután fellőttem két jelzőrakétát. Ezt követően
bágyadtság fogott el. Az alagútban, a létra lábánál egy
bádogedényben gabonaszeszt tartottam a műszerek számára.
Töltöttem magamnak belőle egy tengerészhez illő adagot, vizet
öntöttem hozzá és lehajtottam. De nemhogy egy időre
megjavította volna hangulatomat, inkább az volt az érzésem, hogy
darabokra robbant szét. Egész nap csaknem tehetetlen lettem
tőle, borzalmasan fájt a gyomrom, és a fejem teteje mintha a
levegőbe akart volna repülni. Úgy döntöttem, hogy ez az egyetlen
kísérlet elég volt.

Július 29.

Még mindig alig állok a lábamon; de bármilyen kábult is a fejem,

bosszankodom, miért is vontam vissza a Poulternak adott
utasításomat, hogy maradjon a nyomon… Nyomorúságos
irányítás, és – még annál is rosszabb, istenverte ügy.

Hétfőn mínusz 53-ig csúszott le a hőmérő a műszeres ládában; a

napi átlag csak hat fokkal volt melegebb. A következő nap alig volt
jobb; fél fülem megfagyott, mialatt egy kevés kukoricalisztet
hoztam az alagútból. Ezen a napon sem hallottam semmit.
Balsejtelem gyötört. A rádiótalálkozó időpontjában vaktában
leadtam egy üzenetet; figyelmeztettem Poultert, ne próbálkozzék
azzal, hogy kierőszakolja útját a veszedelmes szakadékokon
keresztül, ha nehéz az előrehaladás, hanem térjen vissza Little
Americába. Nem hallották meg. Hogy megnyugtassam
lelkiismeretemet, meggyújtottam még két adag benzint és egy
fáklyát, amelyet rákötözött zsinór segítségével felhúztam az
antennára, és ott égettem el, tizenöt láb magasban a hószint
fölött. A nagy erejű fény nem csalt elő semmiféle választ.
Ezzel végződött a július. Hideggel ért véget, mint ahogyan
hideggel kezdődött. Előttem feküsznek most a meteorológiai
adatok. Húsz napon át volt mínusz 51 fok vagy még hidegebb, hat
napon pedig a hőmérséklet túlhaladt a mínusz 55 fokos határon.
Amikor a naptár lapját hátrahajtottam, így beszéltem
magamhoz: ez a hatvanegyedik nap azóta, hogy először
összeestem az alagútban; igazában semmi sem változott azóta;
még mindig egyedül vagyok. A Little America-iak nincsenek
közelebb. Pusztulásom jelei fogtak körül. Félig elfogyasztott, félig
megfagyott konzervek feküdtek szanaszét az asztalon. A
szétszedett áramfejlesztő részei halomban hevertek az egyik
sarokban, ahol három héttel ezelőtt bajlódtam velük. Néhány
könyv leesett a polcokról, s ott hagytam heverni őket, ahová
pottyantak. Most már jégkéreg borította a padlót, a négy falat és a
mennyezetet. Nem volt már a jégnek mit elfoglalnia.
És mégis, a helyzet nem volt egyértelműen a megállíthatatlan
felbomlás. Az életem nemcsak visszavonulás volt. Bár több
arcvonalon csatát vesztettem, másokon győztem. Mert a nappali
világosság közeledett. Erőteljesen előrenyomult észak felől, és
napról napra valamivel hátrább kergette a sötétséget, és
felgyújtotta a maga óriási jelzőfényeit a látóhatár mentén, egy
ember felé, aki már nem sok egyebet várt. Ez volt az én
oldalamon: a világosság csodálatos terjedése és növekedése, néma
prelúdium a naphoz, amely már csak huszonhét napi távolságra
volt tőlem északi irányban.
 AUGUSZTUS: A REFLEKTORFÉNY

Augusztus szerdával kezdődött. Vészterhesen sötét volt. Még

sohasem láttam, hogy a barométer ilyen mélyre süllyedt volna. A
légnyomás 704 mm-re esett le, és a jelíró toll kifutott a
papírszalagról. Miközben néztem, hogyan zuhan, az volt az
érzésem, hogy a levegőt kiszivattyúzták a torlaszról. De a
szélmérő kanalai lassan forogtak a bágyadt szélben, amely beérte
azzal, hogy bejárta mind a négy égtájat, azután kilehelte a lelkét.
Semmi más nem történt. Egész nap azt képzeltem, hogy a torlasz
visszatartja lélegzetét, úgy várja a hurrikán rohamát.
A természet változékonysága kedvemet szegte. Első ízben
voltam igazán közel ahhoz, hogy elveszítsem önuralmamat;
idegességemben nem tudtam nyugodtan ülni. Közvetlenül az ajtó
előtt újra megtöltöttem a tartalék benzinkannákat, amelyek
tartalmát legutolsó gyengélkedésem idején használtam el; még
hoztam be ennivalót az alagútból, mígnem legalább két hétre való
készletet halmoztam fel a kunyhóban. Ez a rendkívüli erőfeszítés
alaposan próbára tett, de nem akartam – sőt, nem is tudtam –
abbahagyni addig, amíg be nem fejeztem. A megszokás és a
szükség egész sor gépies természetű munka elvégzésére
kényszerített; ezeket akarat nélkül hajtottam végre.
Félelmeimet nagyon megnövelte az a tény, hogy öt nap óta
semmit sem tudtam Little Americáról. Elképzelésem szerint
Poulter már úton volt, sőt talán már közel ért hozzám. Végső
erőm bevetésével felgyújtottam még egy benzines kannát. Körös-
körül az éjszakában semmi jel sem mutatkozott. Lefeküdtem
tehát, és összevissza álmodtam vontatókról és szakadékokról;
majd furcsa, barátságtalan arcok népesítették be a kunyhót, és
kiszorítottak belőle valami meghatározhatatlant, amely után
azonban hevesen vágyódtam.

Augusztus 2.

Ma nem hallottam semmit, de a biztonság kedvéért felgyújtottam

délután két, este pedig egy benzines kannát. Az idő enyhül. A
tegnapi mínusz 46 fokos minimumról ma éjjel a hőmérséklet
fölszállt mínusz 17-re. Gyér köd van, a szél említésre sem méltó.

Augusztus 3.

A gondviselés kegyes volt hozzánk. Poulter biztonságban van

Little Americában, és úgy látszik, hogy a rádióval végzett
mindenféle haszontalan babrálásom végül meghozta gyümölcsét.
A leadások ma érthetőek voltak. Poulter nem távozott el, de kész
indulni, mihelyt kedvező időjárás jelentést kap Hainestől. Little
America ködben van, de itt csodálatosan tiszta az idő. Délben az
északi égbolton finom, rózsaszínű árnyalat jelent meg, és a Ross-
tenger irányában határozatlan, sárga szín látszott. A
maximumhőmérő ma reggel mínusz 18 fokot mutatott, de a levegő
lehűlőben van, és este tízkor csaknem 40 fok a fagypont alatt. A
növekvő világosság olyan tényező, amely napról napra csökkenti
Poulter kockázatát; én már jóformán semmivel sem törődöm.
Valamiféle bénultság kerített hatalmába.
Dyer a kapcsolat túlsó végén pokoli órákat állhatott ki.
Rémségesen szerencsétlen helyzet, hogy Little America sürgős
kérdéseire nem tudok válaszolni. De mondhatom, Dyer és
Hutcheson csodálatra méltóan türelmesek voltak.

Augusztus 4.

Poulter elindult. Ma délután közölték velem, hogy öt órával előbb

startolt, s rakománya kéthavi élelem és nagy benzintartalék. Az
idő jónak ígérkezik, mert gyakorlatilag semmi szél sincs, és a
hőmérséklet állandóan mínusz 35–40 fok között jár. Az a tény,
hogy Poulter ismét dél felé tart, széttörte fásultságomat, és
szívemben ismét föltámadt a remény.

A vasárnapot szeretném kitörölni emlékezetemből. Ijesztő

állapotban ébredtem föl: olyan rosszul voltam, hogy enni sem
bírtam, és olyan fáradt, hogy nem tudtam belemerülni semmiféle
munkába. Egy ideig a regisztrálóval bajlódtam, de szemem folyton
zavart, és végül leroskadtam a kályha melletti székre, hogy itt
várjam meg a déli rádióbeszélgetést.
Ennek során rossz hírt kaptam. Poulter megfeneklett az
Amundsen-öböl Little America-i oldalán, a szakadékok között.
Szem elől tévesztette az átvezető utat, amelyen a múltkor simán
átjutott; s miközben új átjárót keresett, eltévedt. Most éppen azon
igyekszik, hogy kiszabadítsa a járművet abból a katlanszerű, mély
szakadékból, amelybe beleesett.
Mivel a fölvevő ismét működött, csak kevés időm volt arra,
hogy ezeket a tényeket kielemezzem; és amikor Murphy és Haines
egyesített beszámolójának meghallgatása után teljes képet
kaptam, a helyzet elrémített. Ha Poulter komoly bajban van, nem
egészen tízmérföldnyire Little Americától, miért nem tesznek
valamit a megsegítésére? Miért késlekednek? Idegeim
felborzolódtak. Lázasan kopogtatni kezdtem:
– Charley és Bill, isten szerelmére, mi baj? Nem segíthetne
másik vontató? Vegyenek igénybe minden eszközt!
Mihelyt felcsatoltam a fülhallgatót, Charley válaszolt. Haragom
elmúlt, lelkiismeret-furdalás foglalta el a helyét. Sokat adtam
volna érte, ha visszavonhatom előbbi szavaimat. Barátom
megfontolt, finom és – azt hiszem – kissé szemrehányó hangon
beszélt. Nem emlékszem pontosan a szavaira, de emlékszem az
értelmükre.
Azt mondta: véleménye szerint Poulter óvatosan és okosan
halad. Segítővontató készenlétben áll, és készen állt már akkor is,
amikor Poulter elindult. Állandó összeköttetésben vannak vele.
Fölajánlották Poulternak a tábor minden mozgó készségét, de ő
határozottan elutasított mindent. Nincs tehát ok a riadalomra. A
vontató minden valószínűség szerint néhány órán belül ismét
úton lesz. Befejezésül Charley így szólt, ugyanazon a szenvtelen
hangon:
– Dick, az az igazság, hogy mi sokkal inkább aggódunk maga
miatt. Beteg? Megsérült?
A kérdések elől azzal igyekeztem kitérni, hogy kijelentettem:
értem már, mi a pontos helyzet a vontatóval. De ezen a ponton
előbb lábam, azután karom mondta fel a szolgálatot a forgattyún.
Az üzenet lógva maradt a levegőben. Charley kezdett beszélni. Azt
mondta, hogy a mondottakat csak részben lehetett megérteni. És
újból megkérdezte, mi bajom. Ekkor nem volt menekvés. A bénult
karról szóló régi hazugság már nem volt fenntartható. Murphy
erősen ragaszkodott a válaszhoz. Sőt valami olyat is mondott,
hogy orvost küldenek.
– Ne nyugtalankodjanak – feleltem végül –, csak kérem, ne
kívánják, hogy még tovább kurblizzak.
Mindezt annak rendje-módja szerint rögzítették Little America
naplójában és ezzel együtt John Dyernak azt a közbevetett
megjegyzését is, hogy „Byrd ereje, úgy látszik, minden két-három
szó után elfogy”. Kibúvóim tehát saját magamon kívül nem
tévesztettek meg senkit. Murphy gyanúja újabb tápot kapott, sőt –
mint elárulta – bizonyosságot szerzett. Ezt mondta:
– El tudjuk képzelni, milyen terhes lehet a kurblizás. Ne
aggódjék se értünk, se Poulterért. Viszonthallásra holnap!
Augusztus 6.

Poulter ma délig csak 21 mérföldet tett meg déli irányban. Tegnap

kiverekedte magát a szakadékból, de azóta állandóan
motorhibákkal küszködik. A kuplung veszedelmesen csúszik,
valamennyi ventillátorszíj tönkrement, és Charley kételkedett,
hogy Poulter tehetne még valamit. Buzdító üzenetet küldtem, de
csak annyi eredménnyel járt, hogy Charley kijelentette: Dyer nem
tudja kibetűzni a szavaimat, jeleim túlságosan gyöngék.
Tapintatosan azt indítványozta, hogy ne fárasszam magamat a
forgattyúzással, csak akkor, ha fontos közlendőm van; egyébként
az oké jel leadásával tudassam, hogy nálam minden rendben van.
Kétszer-háromszor leadtam az „oké”-t, és ezzel befejeztem a
napot.
Nagyon bántott az, amit tegnap mondtam. Súlyos
igazságtalanságot követtem el Little America-i barátaimmal
szemben, amikor kétségbe vontam ítélőképességüket és
felkészültségüket. Kétségtelenül tudják, hogy mit csinálnak, és
nincs jogom ilyen távolságból beavatkozni a dolgaikba.
Bosszúságom túlmegy minden határon. Megőrjít, hogy hatvanhat
nap után pillanatnyi türelmetlenségemben így elárultam
magamat.
Nem áll módomban elmondani, mi mindenre gyanakodott
Little America. Charley véletlen elszólása csak kendőzés lehetett.
És ez bánt engem. Semmit sem kívántam kevésbé, mint hogy
ebből a torzszülött vállalkozásból mentő expedíció legyen,
mindazokkal a veszedelmekkel és megaláztatásokkal, amelyekkel
az ilyen vállalkozás mindig összegabalyodik.
És ma is ezt mondom, a legnagyobb alázattal. Ez az ügy már
régen szakított a büszkeség vagy a presztízsmentés kérészéletű
megfontolásaival; itt ma már csak józan számításról van szó. Ha
meggondolatlanságba bocsátkoznak, és valami baj történik, akkor
megromlanak az én esélyeim is arra, hogy innen valaha
kiszabadulhatok; mert a torlaszon nincs helyük aggályoskodó,
türelmetlen embereknek. Az én magányom kifejezetten önző.
Kétségtelen, hogy Little America tisztjei a legnagyobb
gondossággal jártak el a veszedelmekkel kapcsolatban. Nem
cselekedhetnek másként, mert különben cserbenhagynának
engem, és cserbenhagynák az alájuk rendelt embereket…
Mindennek ellenére azt kérem az egektől, hogy – így vagy úgy –
intéződjék már el az ügy. Én nem bírom így tovább, hogy egyik
pillanatban égbe emel a remény, és a következő pillanatban
mélybe dönt a kudarc. Ellenállóerőm napról napra csökken; és
ennek fő oka a rádió. Az állandó kurblizás maga a pokol. Mire
befejezem a rádiózást, annyira elgyöngülök, hogy a
tehetetlenséggel határos állapotban csak tántorogni tudok. Ilyen
nyomorúságot csak addig lehet elviselni, ameddig van miből adni.
Én egyre inkább a koldulás szintjére süllyedtem.
Most lefekszem az ágyba, és dédelgetem azt a gondolatot, hogy
a holnap éjszaka itt találja őket. Szívem mélyén tudom, hogy ez
nem következhetik be; Charley csüggedt beszámolója után ez
lehetetlen. Mindennél rosszabb, hogy a hideg rohamosan
növekedik; ma csaknem 51 fok a nulla alatt.

Kedd szívfacsaró nap volt. Murphy tárgyilagos hangon

tájékoztatott arról, hogy Poulter ismét visszatért Little Americába;
26 mérföldet tett meg déli irányban – vagyis alig feleakkora
távolságot, mint az első kísérlet alkalmával –, és ekkor a kuplung
végképp felmondta a szolgálatot. Poulter visszafordult, és még
örülhetett, hogy egyáltalában elérte Little Americát.
– Sajnos, ez a helyzet – mondotta Charley. – Az emberek most
alusznak. A járművet rendbe hozzák, éjfélre készen lesz.
 Azt feleltem, hogy okosan cselekedtek. Sietséggel és
erőszakolással nem mehetünk semmire.
– Szíveskedjék megismételni, nem tudtuk fogni – szólt Little
America. – John azt mondja, hogy az ön leadója nincs jól beállítva.
A balszerencse sohasem jár egyedül. Leadóm elromlott. Azelőtt
én nem értettem Little Americát, de legalább ők vettek engem.
Most megfordult a helyzet. Én elég jól hallottam őket, de Little
America jóformán egyáltalában nem fogott engem.
– Várjanak – mondtam. Gyorsan megvizsgáltam a leadót,
néhány igazítást hajtottam végre, azután újra nekiláttam.
– Nem jó, de ne törődjön vele – szólt Charley. – Próbálja rendbe
hozni holnapig. Ugyanebben az időpontban jelentkezünk. Még
két napig ne foglalkozzék fényjelekkel.
Ezen a reggelen igazán feladtam mindent. Ezt írtam naplómba:
„Úgy látszik, az én megsegítésem és a legénység ésszerű
biztonsága nem egy anyaméhben születtek… Hiba volt, hogy olyan
magasra engedtem szárnyalni reményeimet… Ma végül arra
következtetek, hogy háromtagú a csoport: egyikük Pete Demas,
derék, sok éven át hűséges hajós bajtársam, a másik Bud Waite,
akiben tökéletesen megbízom. Ha Poulter és ez a két ember
visszafordult, akkor bizonyára komoly okuk volt rá.”
De bár a remény eloszlott, az állati szívósság – amely bennem
is, mint minden emberben, megvan – nem engedte, hogy
feladjam. Már az első start óta készítettem fáklyákat és égő
fazekakat. Most – óránként egy-egy menet lebonyolításával –
további fél tucat benzines kannát vonszoltam föl a tetőre. Így
tizenkét jelzőfazekam állott készen: paradicsomkonzervek és egy
csomó, tetejétől megfosztott benzinkanna. Hótömbökkel
rögzítettem és papírral takartam be őket, hogy hó ne kerüljön
beléjük, így állítottam fel a tetőn hevenyészett padra. A sárkányt a
verandán, a létra tövében állítottam fel, a gondosan fölcsavart
zsinórral együtt. Itt helyeztem el a maradék magnézium fáklyákat
is, amelyekből még kb. fél tucat volt. Bizonyos értelemben az
utolsó rohamra készülődtem.
Ezek az egyszerű előkészületek, bár egy időre elfogyasztották
erőmet, jó hatással voltak rám. És az egész nap biztatónak
látszott. Tiszta idő volt, nem túl hideg, délben csak 40,5 fok a zéró
alatt. És tagadhatatlan volt, hogy a nappali világosság – a
Naprendszer kértelhetetlen és ellenállhatatlan erejének
támogatásával – egyre növekedett, köztem és Little America
között a sötétség egy időre kivehetően kettészakadt; a
gyöngyszínű derengés szétterjedt, rózsaszínűre és sárgára
változott. Olyan szőnyegre emlékeztetett, amelyet keresztbe
fektettek a nap előtt. A nap már csak háromheti távolságra volt.
Igyekeztem elképzelni, milyen is lesz, de ez az elgondolás olyan
nagyszabású volt, hogy nem bírtam megragadni.

Augusztus 8.

Ma reggel Poulter, Demas és Waite újra elindultak a harmadik

próbálkozásra. Tiszta idő volt, kedvező világosság és tűrhető
hideg. A levegő ma kora reggel mínusz 45–50 között állt, de
déltájban tíz fokkal fölmelegedett, és most állhatatosan kitart
mínusz 40 körül.
Charley jókedvű volt.
– Elő a fényjelzőkkel, Dick! Ezúttal igazán azt hiszem, hogy
átverekszik magukat – mondotta.
Nos, majd elválik. Nem engedhetem meg magamnak, hogy újra
reméljek, a kudarcba zuhanás túl meredek. Az a fő baj, hogy csak
félig állok kapcsolatban Little Americával. Én elég jól hallom őket,
de ők nem tudnak venni engem. Egyszer már szétszedtem a
leadót, és ma éjjel újra hozzálátok.
A következő nap csütörtök volt. Azzal a rendíthetetlen
meggyőződéssel ébredtem föl, hogy ez a vállalkozás – ugyanúgy,
mint a többi – elkerülhetetlenül kudarccal fog végződni. Ezúttal
világosabban láttam, mint eddig, hogy miért választom ezt a
magatartást: ezzel a módszerrel védekezem, hogy elhárítsam az
újabb csalódás szörnyű fájdalmát. Különös módon
kétségbeesésem nem volt őszinte. A vállalkozás kimenetelében az
én személyes érdekem egyre kisebb jelentőségűvé vált. Mindegy,
hogyan végződik a vállalkozás, elérik-e az előretolt támaszpontot
vagy sem, az volt a meggyőződésem, hogy én személy szerint nem
sokat nyerhetek; az én megmentésem értéke majdnem semmi.
Csak két dolog marad továbbra is fontos: az expedíció tekintélye s
a köztem és Little America között haladó három ember
biztonsága.
Az időjárás nem volt éppen kedvező. Bár a légsúlymérő fölfelé
kapaszkodott, az ég borult volt, és a szélkakas kelet felé
tapogatózott, vagyis a viharsarok irányába. Egyre erősödött
bennem a félelem, hogy hóvihar vagy a hideg új rohama csapdába
ejtheti a csoportot feleúton Little America és az előretolt
támaszpont között. Úgy éreztem, mintha nézője volnék egy
színjátéknak. A főszereplők ellen mindenhonnan felvonuló
veszedelmek nyilvánvalóak, de a kibontakozás mások kezében
van, én figyelmeztető szót sem kiálthatok oda.
Kétségtelenül ugyanez a bizonytalanság hatotta át Little
Americát is. Amikor kora délután rádiókapcsolatba léptünk, John
Dyer szava sietősen és idegesen hangzott. Abból, amit mondott,
azt hámoztam ki, hogy Charley Murphy elment valamerre sízni.
Helyette Bill Haines tájékoztatott. Csak annyit tudtam kivenni,
hogy Poulter elég jól halad.
– Milyen az idő? – kérdeztem.
Bill azt felelte, hogy nem éppen túl jó.
 – Az isten szerelmére, Bill – kopogtattam le a betűket –,
mondják nekik, hogy siessenek! Ha az időjárás változóban van,
szeretném, ha a csapat túl lenne a torlaszon.
– Értem – felelte Bill. – De minden rendben lesz. Vigyáznak ők
magukra.
Charley Murphy vette át a szót. Bár hangja tisztábban szólt, sok
minden elveszett szavaiból. A végén mindazonáltal megerősítette
azt a tényt: a tartalék vontató készen áll arra, hogy Poulter
segítségére menjen, és hogy abban az esetben, ha a vontatók
csődöt mondanak, June és Bowlin negyvennyolc órán belül fölszáll
az egyik repülőgépen.
Murphyval jó ideje ismertük egymást; közeli és mély vonzalmat
éreztünk egymás iránt; és nem annyira abból, amit mondott, mint
inkább abból, amit elhallgatott, megéreztem, mennyire aggódik
magában.
– Köszönöm – feleltem. – De magának nem szabad tévednie,
sem pedig kockáztatnia.
Később a tűz mellé ültem, takarót borítottam a vállamra.
Bizonyára elbóbiskoltam, mert a következő, amire emlékezem, az,
hogy a kunyhóban tökéletesen sötét volt. Elfelejtettem megtölteni
a lámpát, s most magától kialudt. Körbetapogatóztam, amíg csak
meg nem találtam a zseblámpát. Elérkezett a négyórai
rádióbeszélgetés ideje. Sötétben ülve hallgattam, amit Charley
közölt velem: Poulter negyven-egynéhány mérföldnyire jutott
előre, és nyilvánvalóan jól halad. A többit alig lehetett megérteni.
Elkaptam egy megjegyzését fényekről, azután egy kérdő
mondatát, hogy szükségem van-e orvosra. Ebből kiviláglott, hogy
Charley sejti, mi a helyzet az előretolt támaszponton, és további
tagadásommal nem tudom félrevezetni őt. Mindenesetre így
feleltem: „Nem, nem, nem!” – és ezzel a tagadással erre a napra
befejeztük.
 Lassan múltak az órák. Föl s alá jártam a kunyhóban, pusztán
azért, mert szükségét éreztem, hogy csináljak valamit Egyszer
fölmentem, hogy lássam, milyen idő van. Nem éppen szelíd déli
szél fújt, s úgy látszott, hogy tisztulóban van az égbolt. A hideg
ismét erősödött. Déltájban a hőmérő mínusz 27 fokon állott, s
most ismét a mínusz 35–40 közé süllyedt Azt gondoltam: Poulter
bizonyára megbirkózik ezzel azok után, amiken átment. Mielőtt
becsuktam a csapóajtót észak felé pillantottam, és azt hiszem,
halkan fohászkodtam mindhármukért.
Vacsorára levest, süteményt és burgonyát fogyasztottam; és
miután mindent lenyeltem, s azzal biztattam magamat, hogy lenn
is maradnak, lefeküdtem. Sokáig töprengtem. Az a valószínűség,
amelyhez agyam vakon ragaszkodott, tulajdonképpen bizonyított
tény volt: mégpedig az, hogy Little America most már tudja, hogy
én bajban vagyok, és hogy Poulter inkább segítségemre jön,
semmint a meteorokat figyelni. És ha valóban így áll a dolog,
akkor biztosra veszem, hogy Poulter el van szánva: mindent
belead, mit sem törődve azzal, milyen állapotban vannak a zászlók
a Szakadékok völgyének környékén. Erre utalnak a fényjelekre
vonatkozó közlések. Nyilvánvalóan az jár az eszében, hogy ha
egyszer szerencsésen megkerülte a szakadékokat akkor iránytű
után halad az előretolt támaszpont felé, és arra számít hogy
megtalál a fényjel alapján, amelyet 15–20 mérföldről is megláthat.
Jól tudtam, mi ebben a veszély. Tegyük fel, hogy a
tehetetlenségig összecsuklom. Poulter nem kap fényjelet, amely őt
ide irányítaná, és esetleg százyardnyira elhalad az előretolt
támaszpont mellett anélkül, hogy észrevenné. A sötét éjszakában
könnyen megeshetik ez. És ha sietségükben túl messzire mennek
el dél felé, akkor bizony nagy bajba kerülhetnek. Igaz, saját
helyzetét Poulter egy-két mérföldnyi pontossággal meg tudja
határozni a csillagok állásából. De ez a művelet hidegben nem
könnyű dolog, ha pedig borult az ég, akkor teljességgel lehetetlen.
Ebben az esetben Poulter nem tehet egyebet, mint hogy
körülhatárol egy területet, és széltében-hosszában járja
mindaddig, amíg bele nem botlik az előretolt támaszpontba. Erre
sok órát kell fordítani és sok benzint; és a kifürkészetlen területen
megsokszorozódik a szakadékok veszedelme.
Világos tehát, hogy milyen tennivalóim vannak. Nem
maradhatok a cselekvések passzív célja, hanem tevékeny
munkatársnak kell lennem. Az én munkám ugyanaz, mint a
veszélyes parton álló világítótorony őréé. Föltétlenül meg kell
állnom a két lábamon; és minthogy erőtartalékom már csaknem
teljesen kimerült, a kevés maradékkal jól kell gazdálkodnom.
Nincs értelme, hogy elaprózzam magamat úgy, mint a múltban,
és elsütögessem benzines edényeimet akkor, amikor Poulter még
olyan messze van, hogy nem láthatja fényüket. Ezért tehát
felültem az ágyon, gyertyát gyújtottam, és számítgatni kezdtem,
mi a megérkezés valószínű ideje. Négy órakor Poulter kb. 40
mérföldre és 37 órányira volt Little Americától; átlagos sebessége
tehát óránként egy mérföld és valamennyi volt. Még 80 mérföldet
kell megtennie. Legjobb esetben sem haladhat gyorsabban
óránként öt mérföldnél. Föltéve, hogy nagy szerencsével képes
ekkora sebességre. Ebben az esetben reggel nyolc óra körül
érkezhet meg.
Ez túl szép volt ahhoz, hogy lehetséges legyen. De nekem
készen kellett állnom minden eshetőségre. Ezért úgy határoztam,
hogy az első sárkányt reggel hét óra körül küldöm föl a levegőbe,
és a nap folyamán kétóránként gyújtok meg benzint. Ennél többet
nem tehetek; és kétséges volt, hogy akár ennyire is képes vagyok-
e. Mindenesetre szerettem volna aludni. Sokáig nem jött
szememre álom; és amikor jött, szakadékokról, küszködő
emberekről és táncoló távoli fényekről hozott rám lidércnyomásos
álmokat.
 Reggel hirtelen ébredtem föl. A fölkelés rendszerint hosszúra
nyúlt küzdelem volt szándék és kétségbeesés között, ezúttal
azonban egy csapásra éber voltam. Olyan gyorsan öltöztem föl,
ahogyan csak tudtam, begyújtottam a kályhába, és lassan
fölmentem a tetőre. Karórám fél nyolcat mutatott. Sötét nappal
volt. Nehéz felhők tornyosultak a keleti égbolton. Megszokásból
észak felé kémleltem. És esküszöm, ezúttal fényt láttam! Hogy
biztos legyek a dologban, behunytam a szememet. Mire ismét
kinyitottam, a fény eltűnt. Csillagok sokszor megtévesztettek már,
és bizonyára ekkor is félrevezetett valamelyik; de akkor nem
hittem el. A hit rohamra indította erőimet.
A sárkány a létra tövében állott. Zsinóron felhúztam, és hosszú
farkát benzinbe mártottam, de úgy, hogy a legvégén néhány lábnyi
papír szárazon maradjon. Ez volt a gyújtózsinór, ez biztosított időt
arra, hogy a sárkányt föllendítsem a levegőbe, mielőtt a farka
elégne. Ezután elindultam vele, hogy lecsavarjam a spárgát. Éppen
csak lengedezett a délkeleti szél. Hogy erőmet kíméljem, az út egy
részét kúszva tettem meg. Mindazonáltal eljutottam vagy kétszáz
lábnyira, sok-sok nap óta a legnagyobb távolságra. Egy kis gödröt
ástam, függőlegesen állítottam a sárkányt, majd lazán havat
raktam a függőleges váz köré, hogy egyenesen tartsa. Ezután
kihúztam a farkát, és meggyújtottam a papírt. Bár olyan gyorsan
kutyagoltam visszafelé, ahogyan csak tudtam, a benzin előbb
fellobbant, mielőtt a zsinór másik végéhez értem.
Mivel nem volt erőm futáshoz, a levegőbe rántottam a
készüléket, és kézből kézbe húztam a zsinórt. Az első rántással
szerencsém volt. A szélroham elkapta a sárkányt, és szépen a
magasba emelte. Erősen rángattam és vagy száz láb magasra
siklattam föl. Ahogyan lengett a sötétségben, tüzes farkát
csóválva, nagyon kielégítő látványt nyújtott. Hosszú idő óta ez
volt az első alkotó tevékenységem.
 A fényesség talán öt percig tartott. Azután fehéren izzó fonállá
zsugorodott össze, végül szétvált és leesett. Észak felől nem jött
válasz. Lehúztam a sárkányt, és a benzines fényjelzők ütege felé
fordultam. Két töltetet gyors egymásutánban fellőttem. Erre sem
jött válasz.
Szenvedélyem lelohadt, tántorogtam kimerültségemben. Olyan
bágyadt voltam, hogy egy pillanatig sem bírtam tovább, leültem a
hóba, és gondolkoztam. Fényjeleim föltétlenül ellátszottak húsz
mérföldre. Mivel Poulter nem válaszolt, látástávolon kívül kell
lennie. Ennek folytán a jeladástól számított négy óra hosszat
pihenhetek.
A kunyhóba visszatérve, a rádió mellett pihentem, és körülbelül
tíz percig hallgatóztam, hátha véletlenül megszólal Little America.
De az éter néma volt. Ezalatt megolvadt a hó a vizesvödörben. Egy
kis tejet melegítettem, fölfrissítettem magamat vele, azután
bemásztam a hálózsákba, és a lámpát égve hagytam. Azonnal
elbóbiskoltam. Többször úgy véltem, hogy hallom a vontató
talpainak csikorgását, de ezek csak a torlasz reccsenéseinek
hangjai voltak; több ízben hasonlóképpen megtévesztett az
antenna drótjainak zümmögése a szélben.
Délben megint fölmentem tábori látcsövemmel. Elég erősen
derengett; legalább egy tucat zászlót számolhattam meg a
nyomvonalon, ami azt jelentette, hogy két mérföldre lehetett
ellátni; az északi égtájat a zenit felének magasságában rózsaszínű
fény öntötte el. De semmi sem mozdult.
A szabályos időpontban kapcsolatba kerültem Little
Americával. Murphy szinte ujjongott. Hat órával ezelőtt Poulter
jelentette, hogy a Szakadékok völgye körüli kerülőnek több mint a
felén túljutott. De a legjobb az, hogy megtalálta a nyomot. Sőt a
zászlók láthatóan szabadon állnak. Poulter azt mondta: reméli,
több baj nem lesz, túl van a nehezén.
 – Hosszú idő óta ez a legjobb hír – mondta Charley. –
Háromnegyed négykor újra beszélünk velük rádión. Utána
jelentést adunk róla önnek.
Egy órával később felvonszoltam magamat a csapóajtón, és
elsütöttem egy benzines kannát. Nem érkezett válasz; de ilyen
korán tulajdonképpen nem is reméltem. Négy órakor Little
America nagyon izgatottan hívott. Poulter 93 mérföldet tett már
meg dél felé, pontosan a nyomvonalon.
– A legutolsó jelentés szerint – közölte Charley – az
áramfejlesztő keféivel bajok vannak, Poulter azonban biztosra
veszi, hogy azért kitartanak. Jó szerencsét, Dick! Ne felejtsen el
lámpát gyújtani!
Nem voltam képes válaszolni, mert rettegtem attól, mi lesz, ha
az áramfejlesztőt kurbliznom kell.
Miután Dyer leadta a befejező jelt, mondván, hogy négy óra
múlva ismét hívni fog, össze próbáltam szedni a gondolataimat.
Charley elképzelése az volt, hogy Poulter szerencsés esetben
további nyolc óra múlva – legkésőbb korán reggel – az előretolt
támaszponton lehet. A lehetőség túl szép volt ahhoz, hogy el
tudjam képzelni. Olyan volt, mintha előre tudnád, hogy újjá fogsz
születni, anélkül, hogy közben megsemmisülnél a halálban.
Ezenkívül arra gondoltam, hogy Charley túlzottan derűlátó.
Poulternak még harminc mérföldet kell megtennie. A hatvanegy
óra alatt, amióta úton van, átlagban másfél mérföldet ért el
óránként, és az utolsó huszonnégy órában óránként nem egészen
két mérföldet. Még az utóbbi sebességgel is tizenöt órányira van
az előretolt támaszponttól. Úgyhogy reggel hét óránál lényegesen
előbb nem érkezhetik meg.
De még ebben az esetben is a józan ész azt tanácsolta, hogy
készüljek fel a korábbi megérkezésre, öt óra tájban fölmentem a
létrán. Az égbolt erősen kitisztult, de a szürke derengés eltűnt, s a
torlasz ritkán volt ennyire sötét és kihalt. Meggyújtottam még egy
benzines edényt; mint korábban, most sem érkezett válasz, de
nem is számítottam rá.
Lementem, és pihentem egy órát. Kényszerítettem magamat,
hogy olvassak valamit, de nem tudtam felfogni a szavakat.
Hat órakor megint a csapóajtónál voltam – és ezúttal valóban
láttam valamit! Pontosan északi irányból egy fénypont emelkedett
föl a torlaszról, vízszintesen pásztázott, azután lebukott; majd újra
fölemelkedett, megérintett egy csillagot, és kihunyt. Ez
tévedhetetlenül Poulter reflektora volt, és becslésem szerint nem
lehetett messzebbre tíz mérföldnél.
Kimondhatatlanul boldog voltam. Fáklyával kezemben
lementem, sietségemben inkább lecsúsztam a sárkányért. A
fáklyát a farkához erősítettem, meggyújtottam, és ugyanazt
csináltam, amit a múltkor; így hetvenöt láb magasra fölrángattam
a levegőbe. A fáklya szikrázva égett körülbelül öt percig. Egész idő
alatt észak felé kémleltem, de hiába. Amikor a fáklya kiégett,
lehúztam a sárkányt.
Fél óráig ültem a havon, és csak figyeltem. A sötétség
észrevehetően sűrűsödött. Tudtam, hogy fényt láttam, de annyi
csalódás után nem bíztam semmiben. Határozott döntésre
vártam, így vagy úgy. Ez a várakozás, ez a jövés-menés, ez a
bizonytalanság elviselhetetlen volt. Ez volt a hetvenegyedik nap
első ájulásom óta. Annyit álltam ki, amennyit csak gyarló ember
elviselhet.
Amikor megmozdultam, hogy fölkeljek, nem volt semmi erőm.
Odakúsztam a csapóajtóhoz. Lecsúsztam a létrán, és visszatértem
a fekvőhelyre. Gyöngeségem határtalan volt. De nyugton feküdni
sem bírtam. Fél óra múltán, minden létrafokon megpihenve,
fölmentem. Most már közelről fogom látni a fényeiket – mondtam
magamban.
 A torlasz maga volt a tömör sötétség. Pedig a sárkány fáklyáját
látniuk kellett. Ha látták, akkor bizonyára úgy érezték, hogy nem
kell az észlelést jelezniük. Mert nem láttam semmit, nem
hallottam semmit. Meggyújtottam egy benzines kannát, s amikor
teljesen kiégett, lángra lobbantottam még egy fáklyát, amelyet
függőlegesen fölállítottam a hóban.
Az eredménytelenségtől földbe gyökerezett a lábam. Múltak a
percek. Fél nyolckor néhány csillag áttört a felhők rácsán. Vajon
hol lehetnek most? Óvatosan meggyújtottam még egy
benzintartályt, azután megvártam, amíg kiég. Talán letáboroztak
éjszakára? De tudtam, hogy nem tennének ilyet közvetlen
közelben. Pesszimizmusomban a legrosszabbakra gondoltam:
összeomlás, tűz, talán szakadékba zuhantak.
A hőmérsékletíró piros vonala mínusz 45 alá süllyedt.
Kimondhatatlanul csüggedt voltam, amikor fölvettem a
fejhallgatót. Murphy javában mondta a jelentést. Amilyen
szűkszavúan csak közölhette: négy óra óta mit sem hallott
Poulterról. A fülkagyló kiesett kezemből.
Kár volt, hogy nem vártam meg a folytatást, mert Murphy azt
igyekezett elmagyarázni, hogy ez minden valószínűség szerint
nagyon jó jel, mert Poulter – miután ennyire közel jutott az
előretolt támaszponthoz – kétségtelenül úgy határozott, nem
veszteget időt a rádiózásra, hanem olyan gyorsan tör előre,
ahogyan csak tud.
Az volt a helyzet, hogy végére értem erőmnek. Agyamat
üresnek éreztem; és mire összeszedtem magamat, félig az ágyon,
félig a földön elnyúlva feküdtem.
A hideg riasztott föl. Körülbelül fél kilenc volt. Fölráncigáltam
magamat a fekvőhelyre, betakaróztam és elaludtam. Mintegy
másfél óráig aludtam. Ekkor tudatára ébredtem, hogy mindenáron
jelzéseket kell adnom. Elvonszoltam magamat a létrához. De csak
a feléig jutottam föl, többre nem volt erőm.
Visszavonultam a kunyhóba, és azon töprengtem, mit tehetek.
Világos: serkentőre van szükségem. Eszembe jutott, hogy mit
művelt velem az alkohol, amikor a minap megpróbálkoztam vele,
ezért ezt elvetettem.
A többi nem egészen világos. A gyógyszeres ládában volt
sztrichnint tartalmazó hipofoszfát. Az üvegcse mellett találtam
egy papírdarabot, azon a hatóanyagok és az adag megjelölése: egy
pohár vízbe egy teáskanálnyit. A folyadék meg volt fagyva, de
felolvasztottam a vizesvödörben. Három teáskanálnyit vettem be
egy pohár vízben, és a tetejébe megittam három csésze olyan erős
teát, amilyet csak tudtam főzni. Szédültem, de úgy éreztem, erőm
visszatér.
Újabb fáklyával és egy darab hajlékony dróttal fölfegyverkezve
kibújtam a nyíláson. Volt tartalék erőm, legalább egy időre. A
drótot átvetettem két oszlop között a rádióantennán, egyik végére
rákötöttem a fáklyát, meggyújtottam a gyújtózsinórt, azután
felhúztam a fáklyát az antenna tetejére. Vakító volt a fény. Miután
elaludt, félig lehunytam a szememet, és észak felé kémleltem. Egy
reflektor tapogatózó sugara mozgott lassan föl és alá a látóhatár
sötét háttérfüggönyén. Újabb káprázat lehetett. Leültem,
szándékosan az ellenkező égtáj irányában. Amikor fölálltam, és
újból arra néztem, a fénysugár még mindig föl s alá legyezett. Sőt
egy második fényt is kivettem, ez állandóbb és sápadtabb volt,
mint az első, nyilvánvalóan a reflektor.
Igen, a világ közeledett felém. Hamarosan barátokat fogok
látni, hallani fogom a szavukat. A szabadulás, amely két és fél
hónapon át csak képzeletemben élt, most valósággá kezdett válni.
Nehéz volna pontosan leírni, mit jelentett nekem ez a fény.
Egész életemből csak egyetlen élmény hasonlítható ehhez: az
Atlanti-óceán átrepülésének keserves befejezése. Ködben és
viharban keltünk át az óceán fölött, és Franciaország partjain
egymást követő szélrohamok sorozatába repültünk bele, amelyek
esőt hoztak és még több ködöt. Elértük ugyan Párizst, de vissza
kellett fordulnunk a part felé, mert ott volt az egyetlen hely, ahol
úgy szánhattunk le, hogy magunkon kívül nem ölünk meg mást.
Üzemanyagunk a végére járt; mind a négyen kimerültek voltunk;
és lezuhanásban végződő leszállás várt ránk, olyan biztosan, akár
a halál. És ekkor, a negyvennegyedik órában Franciaország partján
megpillantottuk azt a forgó fényt, amely Ver-sur-Mer
világítótornyának jelzése.
Nos, a vontatók fénysugarát látni valami ehhez hasonló volt, de
ezúttal tovább kellett várnom, és többet kellett szenvednem.
Ebben a csodálatos pillanatban június és július minden
kétségbeesése és kínja eltűnt, és úgy éreztem magamat, mint aki
újjászületett.
Hirtelen eltűntek a fények. A jármű leereszkedett ama sekély
völgyek egyikébe, amelyekben gazdag a torlasz, és a közénk eső
dombhát eltakarta. A vontatónak tehát még elég messzire kellett
lennie, és nem várhattam, hogy további két órán belül elérhet
hozzám. Miután meggyújtottam még egy benzintartályt –
úgyhogy már csak kettő maradt – és az utolsó előtti fáklyát,
lementem azzal a szándékkal, hogy levest főzök három
vendégemnek. Néhány doboz levest öntöttem egy fazékba, azután
a tűzre helyeztem, melegíteni.
Amikor legközelebb kinéztem a nyíláson, igen tisztán kivettem
a fényszórót; olyan tisztán, hogy megállapíthattam: a vezetőülés
oldalához van erősítve. De még ekkor is legalább öt mérföld
távolságra voltak. Még egy órára volt szükségük, hogy útjuk végére
érjenek.
Leültem tehát a hóra, hogy bevárjam ennek a csodálatos
eseménynek a beteljesülését. A tiszta, rezgő levegőben nemsokára
meghallottam a futómű zörgését és a kürt dudálását. De a jármű
nem közeledett észrevehetően.
 Mivel fáztam, lementem, és egy ideig a tűz mellett tettem-
vettem. Nehéz volt leülnöm akkor, amikor odafönn csoda ment
végbe; sőt alaposan össze kellett szednem magamat, hogy végleg
össze ne roskadjak. Körülnéztem a kunyhóban, és arra gondoltam,
milyen más lesz itt minden néhány perc múlva. Piszkos
szemétdomb volt a hajlékom, és emlékszem, szégyelltem
magamat, hogy Poulter és a többiek ilyen helyzetben fognak
találni; néhány bizonytalan lépést tettem a rendetlen kupacok
között, de nagyon gyönge voltam ahhoz, hogy valamit is
csinálhattam volna.
Néhány perccel éjfél előtt megint fölmentem. Nagyon közel
jártak már. Láttam a vontató felmagasodó árnyékát. Üdvözletül
meggyújtottam az utolsó benzinkannát és az utolsó fáklyát.
Alig aludtak el, amikor a jármű tőlem mintegy százyardnyira
megállt. Három ember ugrott le róla, középen Poulter.
Prémjeikben szinte óriásoknak látszottak. Fölálltam, de nem
mertem eléjük menni. Emlékszem, hogy összevissza szorongattuk
egymás kezét, s Waite azt állítja, hogy én ezt mondtam:
– Hé, fiúk, jöjjenek le! Egy tál forró levessel várom magukat!
Ha csakugyan így történt, csak azzal védekezhetem, hogy nem
állt szándékomban semmiféle színpadiasság. Az az igazság, hogy
nem találtam szavakat annak a kifejezésére, amit szívem mélyén
őszintén éreztem.
Azt is mondják, hogy a létra tövében összeestem. Erről csak
kusza emlékeim vannak, és valamivel tisztábbak arról, hogy
igyekeztem titkolni gyengeségemet. Mindenesetre arra
emlékszem, hogy az ágyon ültem, néztem Poultert, Demas-t és
Waite-ot, hogyan nyelik a levest és a kétszersültet; és jól
emlékszem, milyen volt a hangjuk, ha abban nem is vagyok biztos,
hogy mit mondtak. És jól emlékszem: azt gondoltam, hogy sok
olyat beszélnek, ami annyira értelmetlen, mintha ismeretlen
nyelven szólnának; hosszú időt töltöttek együtt, és közös
tapasztalatokat szereztek, beszélgetés közben tehát sok mindent
magától értetődőnek tartottak. Én idegen voltam.

Mindez 1934. augusztus 11-én történt, kevéssel éjfél után. Két

hónap és négy nap telt el még addig, amíg visszatérhettem Little
Americába, ami tiszta haszon volt, mert lehetővé tette, hogy
sokkal hosszabb ideig gyűjthessük az időjárási adatokat. Ez a
második várakozás is hosszú volt, de állapotom nem engedte meg,
hogy korábban távozzam, mint ahogyan sor került rá. A vontatón
való visszautazást nem éltem volna túl, és haboztam,
megkockáztassam-e a repülést, mielőtt elég ellenállóképes leszek
ahhoz, hogy kibírjam egy kényszerleszállás megpróbáltatásait,
márpedig a világnak ezen a részén mindig előfordulhat ilyesmi.
Elismerés illeti Poulter tartózkodását, hogy egyetlenegyszer
sem hozta szóba visszatérésem kérdését. Mindvégig nem tette
szóvá Charley Murphy sem, aki továbbra is betöltötte a lökhárító
szerepét, és az expedíciónak csak azokat az ügyeit továbbította
hozzám, amelyekhez az én végső döntésemre volt szükség.
– Kimondhatatlanul boldogok vagyunk, hogy a dolgok így
alakultak – közölte rádión Poulterral. – Mondd meg neki, hogy az
expedíciót indulásra készen találja, amikor megnyomja a gombot.
A vontató megérkezését követő két hónap éppen olyan
kellemes volt, mint amilyen keserves a többi. Igaz, mivel négyen
voltunk a kunyhóban, nem tudtunk mozogni anélkül, hogy
egymásba ne ütközzünk. Éjszaka ők hárman a padlón terítették ki
hálózsákjukat, s váll-váll mellett aludtak, mint a három testőr.
Demas és Waite felváltva főztek és takarítottak, Poulter
foglalkozott a műszerekkel, és figyelte a meteorokat, ameddig a
sötétség tartott. Hosszú ideig nem engedték, hogy bármit is
tegyek; és az igazat megvallva, nem is nagyon erőlködtem az
udvariasság követelményein túlmenően. Mert nagyszerű volt,
hogy a változatosság kedvéért semmit sem kellett csinálnom. A
sötétség úgy szállt el szívemből, mint ahogyan fölszállt a torlaszról
a fehér fény hatalmas betörésével. Sokáig tartott, amíg erőm
visszatért, de visszatért lépésről lépésre, és vele együtt néhány
leadott kilóm is.
Ámde valamilyen okból, amelyet nem tudok teljesen
megmagyarázni, legfeljebb a büszkeséggel, ezek előtt az emberek
előtt, amennyire csak tudtam, igyekeztem eltitkolni gyöngeségem
igazi nagyságát. Sohasem tettem szóvá, ennek folytán ők sohasem
vették tudomásul. A maguk részéről sohasem erőszakolták, hogy
mondanám el, mi történt a megérkezésük előtt. Nyilván megvolt
az elképzelésük a történtekről, amikor eltakarították a mocskot,
de akármit gondoltak, megtartották magukban. A vezérség
önfenntartási ösztöne és a gyöngeségemért való szégyenérzés arra
kényszerített, hogy falat építsek a közvetlen múlt köré. Nem
akartam, hogy valaki is a fal mögé lásson; és ugyanígy lelkem
mélyén valami azt kívánta, hogy agyam zárkózzék el annak az
elismerése elől, hogy megmentettek.
A büszkeség kitalálja a maga különleges igazolását. Hosszú
ideig éltem abban a meggyőződésben, hogy akár eljönnek a
vontatók, akár nem, én egyedül is kibírtam volna. Mint ahogyan
úgy is lett volna, ha nincs ez az átkozott, kézzel forgatott
áramfejlesztő. Ez azonban mellékes. A lényeges az, hogy nagy
szükségem volt a segítségre, és hogy végül is örök hálámról
biztosíthatom Poultert, Demas-t, Waite-ot és Charley Murphyt.
Október 14-én Bowlin és Schlossbach megérkezett Little
Americából a Pilgrim repülőgéppel. A nap már elég magasan járt
az égen, és Bowlin közölte velem, hogy a fő szánkós csoportok
indulásra készen állnak a háromhónapos vállalkozásokra. Poulter
azt mondta, hogy ő velem együtt visszarepül. Waite és Demas
visszamaradtak, hogy levegyék az utolsó papírtekercseket az
adatíró dobokról, és felrakják a vontatóra a személyes holmit és az
időjárási adatokat.
Kimásztam a nyíláson, és egyszer sem néztem vissza. A déli
szélesség 8o° o8’-énél örökre ott maradt belőlem valami: talán a
hiúságom, ami túlélte ifjúságomat, és a szkepticizmusom.
Másrészről elhoztam onnan valamit, ami azelőtt sohasem volt
egészen a birtokomban: életben maradásom tiszta szépségének,
csodájának átérzését és néhány gondolatot arról, mik az élet igazi
értékei.
Mindez négy évvel ezelőtt történt. A civilizáció nem
módosította eszményeimet. Most egyszerűbben élek és nagyobb
békességben.
Mielőtt befejezném az előretolt támaszpontnak ezt a
történetét, meg kell említenem még valamit, amit szintén az ott
történtek eredményeként ismertem föl. Nagyon mohón vágytam
arra, hogy Little Americába visszatérve azonnal magamra
vállaljam a vezetés felelősségét, de hamarosan rájöttem, hogy ez
még egy kissé meghaladja erőmet. Az orvos azt mondta, hogy ha
repülőútra indulok, a következményeket én magam fogom viselni.
De mégis fölszálltam, az ismeretlenbe vezető első fontos légi út
parancsnokaként – ezek a repülések érdekeltek a legjobban –, és
később még egyszer, ámde nagyon elégedettnek kellett lennem,
amikor ezek után földet értem, és átadtam a nagy Condor gép
furfangos navigálását Ken Rawsonnak. Rawson akkor még csak
huszonhárom éves volt, s ha jól emlékszem, életében legföljebb
egyszer vagy kétszer repült. Tökéletesen végezte munkáját. Nem
lehet nagyobb elismerés annál, mint az az egyszerű kijelentés,
hogy az előtte ülő két keménykötésű tengerészpilóta sohasem
kételkedett számításaiban.
Így tehát végezetül azt mondom: nem jut el az ember a
bölcsességhez addig, ameddig föl nem ismeri, hogy nem
nélkülözhetetlen többé.
 TARTALOM

Előszó
1933: az ötlet
Március: az elhatározás
Április I.: a harmadfél isten
Április II.: az éjszaka
Május I.: az intő jel
Május II.: a szerencsétlenség
Június I: kétségbeesés
Június II.: a küzdelem
Június III.: a javaslat
Július I.: hideg
Július II.: a vontatók
Augusztus: a reflektorfény
 A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó
Felelős szerkesztő: Karádi Ilona
A szöveghűséget ellenőrizte: Forgács Marcel
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Lengyel János • Műszaki szerkesztő: Simon Zoltán
15 000 példány, 14,5 (A/j) ív, MSZ 56o1 – 59 • IF 871 – g – 6971
68.0875 – 100 éves az Athenaeum Nyomda, Budapest – íves magasnyomás
Felelős vezető: Soproni Béla igazgató