A fecsegésnek önmagában nincsen jelentése.

Ahogyan a beszédnek, úgy a

fecsegésnek, s kiváltképpen a fecsegésnek a hallgatás konstitutív mozzanata.
Amikor a fecsegésről beszéltünk, arra kérdezünk rá, ami hallgat, ami elhallgatásban
van. Ilyen módon a fecsegés a hallgatásban levő létezőre kérdez rá. A fecsegés mint
olyan csak úgy adódhat a számunkra, ha kidolgozzuk a fecsegés rokon fogalmait.
Szűkösség, csend, hallgatás.

A fecsegés emellett a diszkurzív küzdelem terepe. Nem mindegy, hogy ki az, aki a
fecsegésben hallgat.

Szvetelszky: A small talk és a fecsegés műfajának jellemzője, hogy rövidebb ideig

tart, tartalmát tekintve felszínes, történet-jelleg ritkán bukkan fel benne, a társas
kapcsolatok egyik támogató verbális eleme, többnyire áthidaló jellegű a találkozás
és a találkozás konkrét céljának megbeszélésének kezdete előtt – ilyen értelemben
egymásra hangolódás. Önmagában is előfordul, ilyenkor legtöbbször azt a célt
szolgálja, hogy egy jövőbeni konkrétabb beszélgetéshez legyenek a kiinduló
rokonszenvet garantáló alapok.

A small talk, a fecsegés, a rágalom és az intrika egyaránt különböznek a pletykától

abban, hogy jóval kevésbé komplex jelenségek, melynek oka a már említett, kisebb
transzformációs mértékben kereshető.

Rendszerszintű problematikát jelenít meg a pletyka meghatározásával

kapcsolatban a szekvencialitás: nincs olyan emberi kommunikációs
megnyilvánulás, ami csak pletyka lenne, jóllehet van szekvenciálisan lehatárolható
köszönés, jajkiáltás, munkadal stb. Felveti ez a kérdést, hogy a pletyka mennyiben
történet, hír, információ, mém, üzenet
vagy mindezek komplex hálózata. A pletyka ismerhető szereplőről szóló, lokálisan
értelmezett, nem publikus információ. Legfőbb attribútuma a terjedés, amelynek
minden lépése során transzformálódik. A pletykálás az emberi faj egészét tekintve
egyetemes, a csoport hierarchiáját jelző dinamikus rendszerjellemző. Röviden tehát
a pletykát a következőképpen határozhatjuk meg: A pletyka olyan történet,
mely hálózatban terjedve transzformálódik.

A tőke maga a folyamatot végző ellentmondás [azáltal], hogy a mun-

kaidőt minimumra igyekszik redukálni, miközben másfelől a munka-
időt a gazdagság egyetlen mértékeként és forrásaként tételezi. Csök-
kenti ezért a munkaidőt a szükséges munkaidő formájában, hogy
növelje a fölösnek a formájában; ezért a fölös munkaidőt növekvő
mértékben feltételként – question de vie et mort – tételezi a szükséges
munkaidő számára.

Postone: Az érték, az áru és a tőke kategóriái alapján Marx kimutatja, a kapi-

talizmust egy inherens fejlődési dinamika jellemzi. Ez a dinamika viszont
a kapitalizmus velejárója marad, vagyis nem önmeghaladó. E kategóriák
nem csak ezt a dinamikát alapozzák meg, hanem egyben a kapitalizmus
korlátait is; ami az anyagi gazdagság termelése felől nézve „fölös”, az a
tőke számára strukturálisan „szükséges” marad. A kapitalizmus tényle-
gesen megteremti saját maga tagadásának a lehetőséget, de nem fejlődik
automatikusan valami mássá.

Time labour… 307-366

Steven Pinker: A nyelvi ösztön. 179.

Willard Quine

[A redundenacia] értelmes többlet a feltétlenül szükséges minimum felett. Ezért

van az, hogy egy jól megépített híd nem dől össze, ha józan ésszel előre láthatónál
nagyobb megterhelésnek van kitéve.