20.

századi és kortárs zene

Bartók Béla és Kodály Zoltán munkásságának bemutatása (életút, főbb művek)

Bartók Béla (1881-1945)

A 20. század magyar folklorista mestereinek egyike. Pedagógus szülei – akik mindketten jól
zongoráztak – korán felfigyeltek jó zenei adottságaira. Gimnáziumi tanulmányai után 1899-től
a budapesti Zeneakadémián tanult, ahol zongoraművészeti és zeneszerzői diplomát szerzett. A
tehetséges fiatal művész, mint zongorista és komponista, gyorsan ismertté vált. 1905-ben
Kodály Zoltánnal népdalgyűjtő körútra indultak (Erdély, Dunántúl), ennek alkalmával
ismerkedtek meg a népi kultúrával. Bartók Béla jegyezte le Vikár Béla hengereit (magyar
etnográfus, műfordító, aki 1895-től Európában elsőként gyűjtött fonográffal népzenei
anyagot, amelyeket hengereken rögzített és mutatott be az 1900-as párizsi világkiállításon).
Bartók a szlovák, román, török népzene első jelentős, tudományos felkészültségű gyűjtője és
lejegyzője. Mindemellett időközben világhírű zongoristává vált: Európa országaiban és az
Egyesült Államokban Bach, Mozart, Brahms stb. műveinek kiváló előadója volt. Az 1930-as
évek végén – Magyarország fasizálódása miatt – megfogalmazódott benne az ország
elhagyásának gondolata, majd 1940-ben feleségével az Egyesült Államokba emigrált. 1945-
ben bekövetkezett halála előtt itt írta meg az öt tételből álló nagyzenekari Concertót, majd
belekezdett a III. zongoraversenybe, amelynek utolsó 17 ütemét már nem írhatta meg.

Művészetében három nagy korszak különül el:

1.) Az elsőbe tartozik három színpadi műve (A kékszakállú herceg vára, A fából faragott
királyfi, A csodálatos mandarin), zenekari ciklusai (Négy zenekari darab, Két kép, Két arckép,
Táncszvit), I. és II. vonósnégyese, sok dal és zongoradarab.

2.) A második korszakot 1926-tól számíthatjuk: ide tartozik a III-V. vonósnégyes, a Cantata
profana, az I-II. zongoraverseny, a Hegedűverseny, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és
celestára, a Mikrokozmosz c. zongoradarab-sorozat, kórusok stb.

3.) A harmadik korszak (kb. 1938-tól) műveihez tartozik a VI. vonósnégyes, a Divertimento,
a nagyzenekari Concerto, a III. zongoraverseny.

Kodály Zoltán (1882-1967)

Szintén a 20. század magyar folklorista mestereinek egyike. Szülei műkedvelő zenészek
voltak. A család életében folyamatosan jelen volt a kamarazenélés, ami meghatározó élményt
jelentett a gyermek Kodály számára. Hasonló szerepet játszott életében a népzene, amivel
Galántán ismerkedett meg, miután a család oda költözött. Érettségi után magyar-német tanári
oklevelet, majd bölcsészdoktori címet szerzett. Egyetemi tanulmányai mellett zeneszerzést
tanult a Zeneakadémián, itt ismerkedett meg Bartók Bélával, akivel életre szóló barátságot
kötött. Felismerték, hogy magyar népzene ősi kincsei az új zenei kultúra forrásai. Ennek
eredményeként 1906-ban Magyar népdalok címmel közösen adtak tíz-tíz népdalt
zongorakísérettel. Időközben Kodály zeneszerzés-tanári állást kapott a budapesti
Zeneakadémián. A zeneművészeti oktatás mellett figyelme egyre inkább a kisgyermekek
zenei nevelésére irányult. Nevéhez köthető az egész világon „Kodály-módszerként” ismert
zenepedagógiai koncepció, amelynek alapján a gyermekek zenei nevelését elsősorban az
éneklésen – és elsősorban a magyar népdalokon – keresztül kívánta megvalósítani. Ádám
Jenő zeneszerzővel közösen állították össze az Iskolai Énekgyűjtemény két kötetét, majd a
Szó-Mi sorozat tankönyveit. Kodály nevéhez köthető ezen kívül az összehasonlító
népzenetudomány meghonosítása (véleménye szerint a magyar zenetörténet kutatásának
legfontosabb segédtudománya a zenei néprajz). Különböző szakfolyóiratokban publikálta
tudományos írásait, illetve társszerzője volt A magyarság néprajza című többkötetes
munkának; ebben kapott helyet – A magyar népzene címmel – népzene-történeti
összefoglalója. Nyugdíjba vonulása után is tanított, a II. világháborút követően pedig
meghatározó szerepet vállalt az ország szellemi újjáépítésében.

Főbb művei: Kodály nem volt hangszeres előadóművész, ezért zeneszerzői tevékenységére a
vokális művek túlsúlya jellemző. A dalok és kórusművek mellett a népi hagyományokból, a
népzenéből táplálkozik a Háry János daljátéka és a Székelyfonó című színpadi műve is. Ének-
és zenekarra komponált művei közül legjelentősebb a Pest és Óbuda egyesítésének 50.
évfordulójára írt kantáta, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár). Oratóriumai közé tartozik a
Budavári Te Deum és a Missa Brevis. Zenekari művei közül kiemelkedik a Marosszéki
táncok, a Galántai táncok, a Fölszállott a páva zenei variációk és a Concerto.

Kodály és Bartók hatása az egész 20. századi magyar zenére nézve döntő változást hozott. A
zenei élet jellegét éppúgy az ő működésük határozta meg, mint a fiatalabb zeneszerző
generáció munkásságát.

A 20. század főbb zenei irányzatainak megnevezése, lényegük ismerete (neoklasszicizmus,

folklorizmus, expresszionizmus)

A századforduló zenéjének uralkodó irányzata még a romantika volt, de hamarosan új, haladó
zenei törekvések mutatkoztak. Ennek kiinduló pontja Franciaország volt, ahol az irodalommal
és a képzőművészettel párhuzamosan a zene is újjászületett. A zenére elsősorban a festészet
gyakorolt hatást, mégpedig az impresszionizmus (impresszió = benyomás). A muzsika a
festészethez hasonlóan a pillanatnyi benyomásokat igyekezett rögzíteni, így pl. természeti
jelenségeket. Az ezt követő időszakban olyan társadalmi és politikai változások mentek végbe
(kér világháború, fejlődő technika, kapitalizmus stb.), amelyeknek következményeként
nagyon sok új művészeti irányzat jött létre. A zene is sokkal differenciáltabbá vált, mint
korábban. A főbb zenei irányzatok a következők voltak:
 neoklasszicizmus
  folklorizmus

 expresszionizmus

Neoklasszicizmus (újklasszicizmus)

Ez az irányzat 1920 körül született. Célja a régebbi korok – főként a barokk – zenei
stílusainak felelevenítése, modern átértelmezése volt. Ez a stílusirányzat a romantika elleni
lázadás jegyében jött létre. A romantika túlzott érzelmességével ellentétben a 18. század
esztétikai eszményét, példaképét, módszereit tekintette példaképnek. Képviselői az ún. Hatok
voltak (francia zeneszerzők csoportja, zenéjüket gyakran Tichard Wagner, Claude Debussy és
Maurice Ravel elleni lázadásnak nevezik), köztük pl. Arthur Honegger svájci származású
francia zeneszerző, Paul Hindemith német zeneszerző és brácsaművész és Igor Sztravinszkij
orosz zeneszerző, zongorista és karmester. A neoklasszicizmus felelevenítette a concerto, a
szonáta és a szimfónia műfaját. Előtérbe helyezte a kisebb együtteseket, kamaraszerű
hangzásra törekedett. A zeneszerzők új elemként szerepeltették alkotásaikban a század elején
berobbant jazz-zene ritmus és dallamvilágát.

Folklorizmus

A folklór kifejezés az angol folk = nép és a lore = tudomány szavak összevonásából

keletkezett. Folklorizmusnak nevezzük azt a zenei törekvést, amely a népzenét tekinti
kiindulópontnak, alapnak, dallamanyagát pedig a népzene hagyományaiból meríti, az eredeti
népi dallamokra támaszkodik. A folklorizmus tehát olyan nemzeti jellegű zenét kívánt
megteremteni, amely a népdalokon és a népi hangszeres zenén alapul. E cél érdekében a
folklorista zeneszerzők a nép körében, a parasztok között, a falvakban gyűjtötték fel a
népdalokat, a népzenét. Nemcsak beleépítették a népzenét a műzenébe, hanem merítettek
annak szerkezeti és formai világából is. Ehhez az irányzathoz tartozik a magyar zenetörténet
két kimagasló alakja, Bartók Béla és Kodály Zoltán. Jelentős képviselői még Leos Janácek
cseh, Aram Hacsaturján örmény és de Falla spanyol zeneszerző és a német származású Carl
Orff is.

Expresszionizmus

A romantika szélsőséges változata, a 19-20. század fordulóján kialakult zenei irányzat. Ahogy
a képzőművészetben és az irodalomban, a zenében is legfőbb jellemzője a társadalomból, a
közösségből kirekesztett, magányos ember pesszimizmusa, halálfélelme, szorongása, illetve
ezeknek az érzéseknek a művészi megragadása a zenében. A művész egyéni érzéseit,
lelkiállapotát fejezi ki minden formai megkötés nélkül, tele ideges feszültséggel. Szélsőséges
és szenvedélyes, elveti a realitást és a kiegyensúlyozottságot. A zenében az atonalitás
(hangnem nélküliség), a politonalitás (többhangneműség) és a disszonancia (összecsengés
hiánya, „széthangzás”), a szaggatott, hiányos melódiák jellemzik. Főbb képviselői: Arnold
Schönberg, Anton Webern és Alban Berg osztrák zeneszerzők.
Komponálási technika (dodekafónia) megnevezése, lényegének ismerete

Az atonalitás (hangnem nélküliség) legtisztább megvalósulása a dodekafónia (12 hangúság),

amelyet Arnold Schönberg osztrák zeneszerző dolgozott ki. Meghatározta e zenei szerkesztés
legfőbb feltételeit, ezek a következők: a 12 hang egyszer szólalhat meg, azaz hangismétlés
addig nem történhet, amíg mind a 12 hangot nem hallottuk; azonos hangközök nem
követhetik egymást; egymást követő hangok nem alkothatnak hármas vagy négyes
hangzatokat. Ezt az alapsort elnevezte németül Reihe-nek. Egy zenemű szerkezetét ennek az
alapsornak a különböző variációs lehetőségei, különböző kombinációinak egymásutánja adja.
Az alapsor kombinációs lehetőségei: tükörfordítás (azonos hangról indulva a hangközök az
eredetivel ellenkező irányban mozognak), rákfordítás (az alapsor hátulról visszafelé olvasva),
tükör-rák vagy rák-tükör fordítás (a rákfordítás tükörfordítása, vagy a tükörfordítás
rákfordítása). A dodekafónia a század egyik legfontosabb irányzata lett, amelyet második
bécsi iskolának is neveznek. Képviselői voltak: Arnold Schönberg és tanítványai, Alban Berg
és Anton Webern.

Az amerikai zene fejlődésének, a dzsessznek és hatásának leíró jellegű, általános bemutatása

A századforduló után Amerikában jelentős változások következtek be társadalmi, gazdasági

és politikai tekintetben egyaránt. A szesztilalom (1919) miatt a törvényes szalonok és kabarék
bezártak, de tiltott italmérések százai nyíltak. Itt zenészek szórakoztatták a vendégeket, ezen
kívül a tánctermek is egyre több zenészt igényeltek, így egyre többen tudtak megélni a
zenélésből. Jelentősen megemelkedett a profi zenészek száma. Emellett az 1920-as években
terjedt el a rádió, amely zenét is közvetített. Emiatt a profi zenészek száma jelentősen
megemelkedett, a dzsessz, a korszak tánczenéje pedig egyre népszerűbbé vált. A dzsessz szó
összekapcsolódott a modern, kiforrott és dekadens fogalmával. A jazzkorszak (1918-1929) a
technológiai újdonságok idejét, a csillogó autók, a szervezett bűnözés és a csempészett szesz
korszakát jelenti.

A jazz az USA déli részén, főként Luisana államban és annak fővárosában, New Orleansban
kialakult és elterjedt zenei előadási gyakorlat. Ötvözi az afro-amerikai folklórt (Afrikából
Amerikába hurcolt néger rabszolgák zenéje, munkadal, blues, vallásos spirituálé) és az
európai szórakoztató zenét. A szó jelentése: lendület, lelkesedés, izgalom. A stílust a
hangszerek (sok rézfúvós) is meghatározták. A jazz fontos előzménye volt a New Orleansban
létrejött Marching Band (jórészt színesbőrűekből álló fúvósegyüttes), amely népdalokat és
más ismert dalokat játszott egyéni stílusban. A stílus jellemzői: improvizáció, rögtönzés, a
ritmikában hangsúlyozott, egyenletes lüktetés és az ettől eltérő ellensúly, jellegzetesen néger,
kiáltozó jellegű előadási stílus, csúszkáló hangok. A jazz első korszakának a New Orleans-i
jazzt tekintik, jeles képviselői Joe King Oliver, Sidney Becket és Louis Armstrong,
kiemelkedő együttesei pedig a Kreole Jazz Band, a Hot Five és a Hot Seven voltak. Itt
működött néhány olyan együttes is, amelynek a tagjai fehérek voltak és a színesbőrűek
előadási sajátosságait utánozták. A jazz-zenekar alapfelállása: trombita – pozan (harsona) –
klarinét – szaxofon – bőgő – dob – esetenként zongora – bendzsó – gitár. Az 1920-as években
a jazz központja Chicago-ba tevődött át. Ebben az időben jelentek meg a nagyzenekarok, az
ún. big band-ek. Kiemelkedő nagyzenekarokat vezetett pl. Benny Goodman és Duke
Ellington. Létrejött a swing stílusú jazz, amelyben fontossá vált a komponálás és a
hangszerelés (swing = lengés, himbálás). A kollektív improvizáció és a spontán
többszólamúság megszűnt, viszont előtérbe került a virtuóz együttes játék. Ennek az
időszaknak a legjelentősebb szólistái Art Tatum, Earl Hines, Lionel Hampton. 1949-ben
megjelent Miles Davis albuma, amely már a cool jazz (hűvös jazz) képviselője. Ennek főbb
jellemzői a dinamikailag kiegyensúlyozott legato játék, a tudatosság elmélyítése és az
intellektuális játékmód voltak. Az 1960-as években kibontakozik a free jazz, amely szakít a
stílus hagyományos kötöttségeivel, a zenész függetlenítheti magát a tempótól, a formáktól. Az
1970-es években az ún. jazz-rock stílus dominált (fúziós irányzat), képviselői Chick Corea, Al
di Meola, Frank Zappa, Herbie Hancock és John McLaughlin voltak.

A jazz történetét és fejlődést az amerikai jazz határozta, határozza meg. Európában ez a

stílusirányzat csak az 1960-as évek közepétől jutott kiemelkedő szerephez. Ez volt a nemzeti
jazz művészet kialakulásának kora: a zenészek a műfaj nemzetközi nyelvét és a saját országuk
kulturális hagyományait felhasználva önálló hangvételű jazz-t hoztak létre.