Misztikus látomás

A látomás vagy vízió kifejezés a vallásban bizonyos isteni aspektusok megjelenését

jelenti, amelyek egyes próféták lényén keresztül vagy pedig az egyes nagyon tiszta hívők révén
nyilvánul meg. A látomás a látással áll kapcsolatban, és a misztikusok legtöbbször a saját
lényükben egy sui generis spirituális átszellemítését viszik végbe a látási érzetnek. Ezen
átalakulás nehézsége abban áll, hogy természeti tényként a testi ember a világot túlnyomó részt
az öt érzékszervén keresztül észleli. Sőt, tudott dolog, hogy az érzékszervektől érkező
információk 90%-át a látáson illetve a szemek révén érzékeljük. Éppen ezért a látásnak, mint
észlelési módnak a túlhaladása teljességgel különleges jelentőséggel bír, és kivételezett helyet
tölt be azoknak a szempontjából tekintve akik a látszaton túlmenő spirituális életet szeretnének
élni.
Ebben az értelemben a legismertebb, de nem feltétlenül a leghozzáférhetőbb
megközelítés a harmadik szemnek, a SHIVA netra-nak a fölébresztése, amely az úgynevezett
„isteni látásmód szeme”. Ilyenképpen a spiritualitás területére való áthelyezése után a látás
misztikus látomássá válik és kiterjeszti észlelési mezejét valamint a jelentőségét az érzéki
világon túli szubtilis, kifinomult, nem anyagi valóságra és tényekre.
A spirituális hagyományok adataival összhangban, a látás a kifinomul Tűz Elem (tejas
tattva), függ össze, melyet az isteni fénnyel és megismeréssel társítanak. Egyáltalán nem
véletlenszerűen a „véda” szó amely a szanszkrit „vid” („megismerni”, „szellemileg látni”)
szótőből származik, és az isteni kinyilatkoztatás által megszerzett spirituális ismeretek
kincsestárát jelenti. Az ősi idők bölcs embere (rishi) nem egy oyan egyén volt aki himnuszokat
komponált, hanem ő az a tisztánlátó, misztikus látnok (drashta), akit Isten ihletésének nyomán
közvetlenül észlelte az örök Igazságot. A Védák fölmondása önmagában még nem felel meg egy
emberi elme által szerkesztett ritmusnak, hanem ez shruti, egy isteni Szó, melynek rezgése a
teremtetlen Végtelenből származik, s melynek célja az olyan ember belső hallása és látása, aki
megfelelő tiszta edénye ennek a transzperszonális megismerésnek. A drishti és a shruti szavak, a
látás és a hallás, olyan kifejezések melyek a védikus himnuszok ezoterikus terminológiájában
magát a kinyilatkoztatott megismerést jelölik, tehát az isteni ihlet konkrét tartalmát, melyben
részesültek. A reveláció védikus gondolata semmiféle csodálatosat nem feltételez, a látnok
bölcsek (rishi) képességei valamint isteni tudásuk egy hosszú belső utazás révén váltak
elérhetővé, melyet az Igazság felé vezető úton megtettek.
A misztikus látomás következésképpen bizonyos túláradó belső tapasztalatokhoz vagy
ihletett észlelésekhez társul, melyek egy isteni forrásból származnak s amelyek nehezen
hozzáférhetőek a hétköznapi emberek számára, mivel a napjainban élő emberek nagy
többségénél egyelőre csak nagyon halványan érzékelhető spirituális képességek és lehetőségek
kifejlesztéséhez kötődnek. Egy ilyen példa az Istenanya látomása, melyben Ramakrishna a nagy
felszabadult mesternek volt része. [2] Hosszas aszkézis után, melyet meditációval és mélységes
vággyal teli imával töltött, nem érte el a kívánt eredményt és eljutott egy kritikus pontba, ahol az
Isten iránti féktelen aspirációját már alig bírta elviselni. Íme miként írja le ő maga ami akkor
végbement: „Ha arra gondoltam, hogy lehetséges, hogy ne éljem meg ezt az isteni látomást [Kali
Istenanya látomását] úgy tűnt, hogy már nem érdemes élnem. Hirtelen fölvillant a szemem előtt a
kard amely a szentélyben lógott. Arra gondoltam, hogy vessek véget egy ilyen életnek [melyből
hiányzik az Istenanya simogatása]. Fölugrottam, hogy megragadjam a kardot, és akkor hirtelen
az Istenanya megmutatkozott számomra végre valahára. A körülöttem lévő épületek, a templom
és minden egyéb ami még ott volt nyomtalanul eltűntek a tekintetem elől. Helyettük végtelen
tudat-óceánt láttam mely vakítóan ragyogó volt. Ameddig a tekintetem ellátott, csupán a
tündöklés hullámait láttam, melyek mindenhonnan fölbukkantak és rettenetes harsogással rám
omlottak, mintha el akartak volna nyelni.” (Szwámi Nikilananda, „Ramakrishna tanításai”, 1942)
A pszihológia műszavai szerint a víziót egy hirtelen spontán megnyilvánulásnak tartják
egy személy vagy egy csoport ember színe előtt, melyben egy tárgy vagy egy lény jelenik meg
számukra melynek valósága nem észlelhető a hétköznapi érzékszervek révén. Például Ézsaiás
prófétának a YHWH trónusának a látomása (Ézsaiás 6,1-13), melyet a továbbiakban közlünk, a
pszihológia által a jelképes látomások csoportjába van besorolva: „Abban az esztendőben,
amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat. Magas és fönséges királyi széken ült, és uszálya
betöltötte a templomot. Szeráfok lebegtek fölötte: mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Kettővel
befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, s kettővel lebegtek. És harsány hangon mondogatták
egymásnak: "Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!" Még a
küszöbök alapjai is megrendültek harsány hangjuktól, és a templom tele lett füsttel. Erre így
szóltam: "Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép
között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát." Akkor az egyik szeráf
odarepült hozzám, a kezében izzó parazsat tartott, amelyet csípővassal az oltárról
vett. Megérintette vele az ajkamat és így szólt: "Nos, azáltal, hogy ez megérintette ajkadat, eltűnt
gonoszságod és bocsánatot nyert a bűnöd." Aztán hallottam az Úr szavát, amint így szólt: "Kit
küldjek el? Ki megy el nekünk?" Így válaszoltam: "Itt vagyok, engem küldj el!" Erre így szólt:
"Menj, mondd meg ennek a népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne
fogjátok föl. Tedd érzéketlenné e nép szívét, süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy ne lásson
a szemével, ne halljon a fülével és ne értsen a szívével, s így ne térjen meg és ne gyógyuljon
meg." Erre megkérdeztem: "Meddig tart ez, Uram?" Így válaszolt: "Míg a városok el nem
pusztulnak, s lakók nélkül nem maradnak, a házak meg emberek nélkül; míg a szántóföldek
pusztává nem lesznek, s az Úr messzire nem űzi az embereket. Akkor majd nagy pusztulás lesz
az országban: De ha egy tizednyi megmarad a népből, az úgy pusztul el, mint a terebint, amelyet
ha levágnak, csak törzsöke marad, ám a megmaradt törzsök szent mag.”
[3] Ettől eltérően, Anna Katharina Emmerich (1774-1824) misztikus látomásait a
Megváltó szenvedéseiről, realistaként sorolják be. Egyeltalán nem véletlenszerűen ő fölismerte
Clemens Brentanot – aki később majd nyomtatásban is közzé tette látomásait az általa kiadott
könyvben, melynek címe: „Jézus Krisztus Urunk fájdalmas szenvedései, Anna Katharina
Emmerich meditációi szerint” – pontosan egy isteni látomás alapján, melyben része volt mielőtt
személyesen megismerte volna. Egyébként szintén ezen látomások megrázó realizmusa miatt,
Mell Gibson színész 2003-ban megalkotta „A Megváltó szenvedései” című filmet, a Brentano
említett könyvében szereplő adatokhoz folyamodva.
A misztikus látomást még úgy is osztályozzák, mint isteni jelenés, epifánia, hierofánia
vagy teofánia.
Ismert tény, hogy az Ókorban megünnepelték a misztériumokat. Ezek a titkos rituálék
egy tisztító felkészülést tételeztek fel, amely akár 5-7 éven át tarthatott, amíg az adeptus akit
szigorú spirituális kritériumok alapján választottak ki, elérte a végső látnoki tapasztalatot, melyet
„epopteia”-nak neveztek, melyben betekintést nyert az isteni Igazságban. Az Ókori Platon a
Phaidros című dialógusában leírja saját látnoki tapasztalatait: „Mi pedig ilyenképpen egyes
kiterjedt, egyszerű, változatlan és áldott látomások tanúivá válunk ilyenképpen, melyek egy
tiszta isteni fény megnyilvánulásában állanak.”
Az V-dik században Proclus újplatonikus filozófus lejegyzi hogy: „Az istenségek számos
formát nyilvánítanak meg és különféle aspektusokban jelennek meg az emberek számára,
azonban néha a belső látás számára csupán egy határok vagy körvonalak nélküli fényes teret
mutatnak meg a belső látás számára.”