Misztikus látomás

A látomás vagy vízió kifejezés a vallásban bizonyos isteni aspektusok

megjelenését jelenti, amelyek egyes próféták lényén keresztül vagy pedig az egyes
nagyon tiszta hívők révén nyilvánul meg. A látomás a látással áll kapcsolatban, és a
misztikusok legtöbbször a látási érzetnek a saját lényükben való sui generis spirituális
átszellemítését viszik végbe. Ezen átalakulás nehézsége abban áll, hogy, természeti
tényként, a testi ember a világot túlnyomórészt az öt érzékszervén keresztül észleli. Sőt,
tudott dolog, hogy az érzékszervektől érkező információk 90%-át a látáson illetve a
szemek révén érzékeljük. Éppen ezért a látásnak, mint észlelési módnak a túlhaladása
teljességgel különleges jelentőséggel bír, és kivételezett helyet tölt be azok
szempontjából tekintve, akik a látszaton túlmenő spirituális életet szeretnének élni.
Ebben az értelemben a legismertebb, de nem feltétlenül a leghozzáférhetőbb
megközelítés a harmadik szemnek, a Shiva netrá-nak a fölébresztése, amely az
úgynevezett „isteni látásmód szeme”. Ilyenképpen a spiritualitás területére való
áthelyezése után, a látás misztikus látomássá válik és kiterjeszti észlelési mezejét
valamint a jelentőségét az érzéki világon túli szubtilis, kifinomult, nem anyagi valóságra
és tényekre.
A spirituális hagyományok adataival összhangban, a látás a kifinomul Tűz Elem
(tejas tattva), függ össze, melyet az isteni fénnyel és megismeréssel társítanak. Egyáltalán
nem véletlenszerűen, a „véda” szó, amely a szanszkrit „vid” („megismerni”, „szellemileg
látni”) szótőből származik, és az isteni kinyilatkoztatás által megszerzett spirituális
ismeretek kincsestárát jelenti. Az ősi idők bölcs embere (rishi) nem egy oyan egyén volt,
aki himnuszokat komponált, hanem ő az a tisztánlátó, misztikus látnok (drashta), aki az
Istentől kapott ihlet nyomán közvetlenül észlelte az örök Igazságot. A Védák fölmondása
önmagában még nem felel meg egy emberi elme által szerkesztett ritmusnak, hanem ez
shruti, egy isteni Szó, melynek rezgése a teremtetlen Végtelenből származik, és melynek
célja az olyan ember belső hallása és látása, aki megfelelő tiszta edénye ennek a
transzperszonális megismerésnek. A drishti és a shruti szavak, a látás és a hallás, olyan
kifejezések, melyek a védikus himnuszok ezoterikus terminológiájában magát a
kinyilatkoztatott megismerést jelölik, tehát az isteni ihlet konkrét tartalmát, melyben a
bölcsek részesültek. A reveláció védikus gondolata semmiféle csodálatosat nem
feltételez, a látnok bölcsek (rishi) képességei valamint isteni tudásuk hosszú belső utazás
révén váltak elérhetővé, melyet az Igazság felé vezető úton megtettek.
A misztikus látomás következésképpen bizonyos túláradó belső tapasztalatokhoz
vagy ihletett észlelésekhez társul, melyek egy isteni forrásból származnak és, amelyek
nehezen hozzáférhetőek a hétköznapi emberek számára, mivel ezek - a napjainkban élő
emberek nagy többségénél egyelőre csak nagyon halványan érzékelhető - spirituális
képességek és lehetőségek kifejlesztéséhez kapcsolódnak. Egy ilyen példa az Istenanya
látomása, melyben Ramakrishnának, a nagy felszabadult mesternek volt része. Hosszas
aszkézis után, melyet meditációval és mélységes vággyal teli imával töltött, ő nem érte el
a kívánt eredményt és eljutott egy kritikus pontba, ahol az Isten iránti féktelen
aspirációját már alig bírta elviselni. Íme, miként írja le ő maga, ami akkor végbement:
„Ha arra gondoltam, hogy lehetséges, hogy ne éljem meg ezt az isteni látomást [Kali
Istenanya látványát] úgy tűnt, hogy már nem érdemes élnem. Hirtelen fölvillant a
szemem előtt a kard, amely a szentélyben lógott. Arra gondoltam, hogy vessek véget egy
ilyen életnek [melyből hiányzik az Istenanya símogatása]. Fölugrottam, hogy
megragadjam a kardot, és akkor, végre valahára, az Istenanya hirtelen megmutatkozott
számomra. A körülöttem lévő épületek, a templom és minden egyéb, ami még ott volt,
nyomtalanul eltűntek a tekintetem elől. Helyettük végtelen tudat-óceánt láttam, mely
vakítóan ragyogó volt. Ameddig a tekintetem ellátott, csupán a tündöklés hullámait
láttam, melyek mindenhonnan fölbukkantak és rettenetes harsogással rám omlottak,
mintha el akartak volna nyelni.” (Szwámi Nikilananda, „Ramakrishna tanításai”, 1942)
A pszichológia műszavai szerint a víziót egy hirtelen, spontán megnyilvánulásnak
tartják, egy személy vagy egy csoport ember színe előtt, melyben egy tárgy vagy egy lény
jelenik meg számukra, melynek valósága nem észlelhető a hétköznapi érzékszervek
révén. Például Ézsaiás próféta látomása, akinek YHWH trónusa mutatkozott meg
(Ézsaiás 6,1-13), melyet a továbbiakban közlünk, a pszihológia által a jelképes látomások
csoportjába van besorolva: „Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam
az Urat. Magas és fönséges királyi széken ült, és uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok
lebegtek fölötte: mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Kettővel befödték arcukat, kettővel
befödték lábukat, és kettővel lebegtek. És harsány hangon mondogatták egymásnak:
«Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!» Még a küszöbök
alapjai is megrendültek harsány hangjuktól, és a templom tele lett füsttel. Erre így
szóltam: «Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú
nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.» Akkor az egyik
szeráf odarepült hozzám, a kezében izzó parazsat tartott, amelyet csípővassal az oltárról
vett. Megérintette vele az ajkamat és így szólt: «Nos, azáltal, hogy ez megérintette
ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert a bűnöd.» Aztán hallottam az Úr szavát,
amint így szólt: «Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?» Így válaszoltam: «Itt vagyok,
engem küldj el!» Erre így szólt: «Menj, mondd meg ennek a népnek: Hallván hallotok, de
nem értitek, látván láttok, de nem fogjátok föl. Mivel érzéketlenné vált e nép szíve,
süketté a füle, és vakká a szeme, hogy nehogy lásson a szemével, nehogy halljon a
fülével és nehogy értsen a szívével, és így nehogy megtérjen Hozzám és nehogy
meggyógyítsam.» Erre megkérdeztem: «Meddig tart ez, Uram?» Így válaszolt: «Míg a
városok el nem pusztulnak, és lakók nélkül nem maradnak, a házak meg emberek nélkül;
míg a szántóföldek pusztává nem lesznek, és az Úr messzire nem űzi az embereket.
Akkor majd nagy pusztulás lesz az országban. De, ha egy tizednyi megmarad a népből,
az is úgy pusztul el, a tűznek szánva, mint a terebint és a cserefa, amelyet, ha levágnak,
csak törzsöke marad. Ám a megmaradt törzsök szent mag.»”
Ettől eltérően, Anna Katharina Emmerich (1774-1824) misztikus látomásait a
Megváltó szenvedéseiről, realistaként sorolják be. Egyáltalán nem véletlenszerűen, ő
fölismerte Clemens Brentano-t – aki később majd nyomtatásban is közzétette látomásait
az általa kiadott könyvben, melynek címe: „Jézus Krisztus Urunk fájdalmas szenvedései,
Anna Katharina Emmerich meditációi szerint” – pontosan egy isteni látomás alapján,
melyben része volt, mielőtt személyesen megismerte volna. Egyébként szintén ezen
látomások megrázó realizmusa miatt, Mel Gibson színész 2003-ban megalkotta „A
Megváltó szenvedései” című filmet, a Brentano említett könyvében szereplő adatokhoz
folyamodva.
A misztikus látomást még úgy is osztályozzák, mint isteni jelenés, epifánia,
hierofánia vagy teofánia.
 Ismert tény, hogy az Ókorban megünnepelték a misztériumokat. Ezek a titkos
rituálék egy tisztító felkészülést tételeztek fel, amely akár 5-7 éven át tarthatott, amíg az
adeptus, akit szigorú spirituális kritériumok alapján választottak ki, elérte a végső látnoki
tapasztalatot, melyet „epopteia”-nak neveztek, melyben betekintést nyert az isteni
Igazságba. Az Ókori Platón a Phaidros című dialógusában leírja saját látnoki
tapasztalatait: „Mi pedig ilyenképpen egyes kiterjedt, egyszerű, változatlan és áldott
látomások tanúivá válunk, melyek egy tiszta isteni fény megnyilvánulásában állanak.”
Az V. században Proclus újplatonikus filozófus lejegyzi hogy: „Az istenségek
számos formát nyilvánítanak meg és különféle aspektusokban jelennek meg az emberek
számára, azonban néha csupán egy határok vagy körvonalak nélküli fényes teret
mutatnak meg a belső látás számára.”
A misztikus látomást a spirituális hagyományok a tisztánlátás jelenségéhez
társítják, egy taoista szövegben például ezt a mondatot találjuk: „Hogyha behúnyjuk a
szemünket, akkor látjuk belső látásunkkal az öt belső szervet (tüdők, szív, lép, máj,
vesék), világosan és elkülönülten fölismerjük őket és tudjuk a pontos helyüket”.
A misztikus látomással kapcsolatban álló jelenségek, ahogyan ezeket olyan
szentek tapasztalták meg, mint Avilai Szent Teréz, vagy pedig Keresztes Szent János,
megmagyarázhatatlan testi érzéseket is magukba foglalhatnak, melyeket egyes lények
megérintésekor észleltek, valamint bizonyos szomatikus érzeteket is, vagy pedig akár
szaglási vagy mozgási érzéseket… A misztikus olyanképpen „hall” és „lát”, mintha egy
belső fül vagy szem révén tenné ezt.
Ilyenképpen Keresztes Szent János a „Kármel hegye” című könyvében gondot
fordít arra, hogy megállapítsa a háromféle kommunikálás közti határvonalakat, annak a
függvényében, hogy mennyire értékes, vagy hasznos spirituális szempontból ez a
látomás. Ő figyelmezteti a szemlélődő embert, az általa „formális szavaknak” nevezett
belső észleléssel kapcsolatosan: pszichiátriai fogalmakkal szólva, ez megfelel a mentális
automatizmusnak vagy a belső monológnak. „Amikor egy szellem elmélyül önmagában
és elkezd egy bizonyos valóságot szemlélni, miközben ez teljesen magába szippantja őt”,
jegyzi le ő, „akkor ő önmagáról beszél, önmagával beszél, és úgy válaszol saját magának,
ahogyan egy ember párbeszédet folytat egy másik emberrel.” Szintén Keresztes Szent
János nyilatkozza, hogy „Annak érdekében, hogy tökéletes egységállapotba jusson
Istennel, a léleknek ügyelnie kell, hogy egyáltalán ne kötődjön semmiféle képzeletbeli
látomásokhoz, alakokhoz, ábrázolásokhoz, vagy sajátságos ismeretekhez, mert ezek nem
tudnak megfelelő eszközként szolgálni számára egy ilyen cél elérésében. Ezek sokkal
inkább akadályt jelentenek. Íme, miért kell a léleknek elhatárolódni ezektől és igyekeznie
kell, hogy szabaddá legyen tőlük. Ilyenképpen minél inkább igyekszik a lélek
megmaradni az „éjszakában” és a „semmiben” az összes külső és belső dolgokkal
kapcsolatosan, melyek jelentkezhetnek a látomásában, annál inkább növekszik ő a hitben
és következésképpen a reménységben és irgalmasságban is.”
Mivel minden esélyük megvan rá, hogy természetfölöttiek legyenek, ezért
magasabbrendűek az intellektuális „szavak” és látomások, melyek azonosíthatóak
bizonyos tiszta cselekedetekkel, melyek meghaladják a hétköznapi gondolkodást, mivel
ezek nélkülöznek mindenféle érzéki elemet; rajtuk keresztül a lélek elmondhatatlan
módon kommunikál az Isteni misztériummal, méghozzá teljesen világos, de ugyanakkor
rejtelmes módon. Paradoxálisan ezek a „tiszta gondolati aktusok” vagyis a szemlélődés
aktusai erőteljes emléket hagynak abban, aki megtapasztalta őket, és ilyenképpen Avilai
Szent Teréz csodálkozik (A lélek kastélya, VI., IV. fejezet): „Hogyan tudunk emlékezni
ezekre a dolgokra, miközben semmiféle konkrét képet nem tartalmaznak, amelyek
ábrázolnák őket az elme számára, sőt, ezen felül a lélek képességei sem tudják megérteni
őket?” Az „Életem” című könyvében ő a szemlélődő misztikus látomásaival
kapcsolatban, rámutat, hogy miközben ő meghaladta a konkrétum szintjét és az
észlelésével túllépte a forma birodalmát: „Azt mondották nékem, hogy az összes dolgok
láthatóak Istenben és mindazonáltal nem állíthatom, hogy láttam bármi konkrét dolgot a
szó megszokott értelmében… Lehet, hogy én nem vagyok eléggé tudatában ezen
látomásoknak, melyek számomra minden képet nélkülözőnek tűnnek fel. Lehet, hogy
ezek közül egyesek valóban tartalmaznak egy képet, de az én lelkem képességeit ez
meghaladja, és nem tudja felidézni azt, amit az Úr megmutatott számára.”

A VALÓSÁGRÓL ALKOTOTT KÖZMEGEGYEZÉSEN ALAPULÓ

SZEMLÉLET (A VALÓSÁG, MELY KÖZMEGEGYEZÉSEN ALAPUL)

Fölismerni, azt, amit mi valóságnak nevezünk, a hétköznapi emberi lény számára nem
jelent egyebet, mint a valóságról alkotott közmegegyezésen alapuló képet, szemléletet.
Más szavakkal ez jelzi „a saját nézőpontunkat” arra vonatkozóan, amit mi magunk
elfogadunk és valóságnak tartunk. Röviden elmondhatjuk, hogy majdnem minden
esetben (bizonyos kifinomult okkult rezonancia® folyamatok beindítása révén, melyek
spontánul nyilvánulnak meg) mi mindig csak arra vagyunk képesek, hogy azt észleljük,
amit máris föl tudunk fogni, meg tudunk érteni és képesek vagyunk érzékelni.
Például Cook kapitány vitorláshajója teljes mértékben „láthatatlan” maradt Tahiti
szigetének lakossága számára, egészen egyszerűen azon okból, hogy az illető népesség
nem volt képes fölfogni és nem tudta elgondolni, hogy létezhetne ilyen valóság. Számos
esetben, még a legnagyobb modern tudományos felfedezések is, kezdetben csupán
bizonyos mentális spekulációt jelentettek, sokkal korábban, mint, ahogy sikerült
„valóságként” bebizonyítani, ezeket a külső „objektív” világban. Ebből a szempontból, a
dolgok úgy állnak, ahogyan valaha I.C. Pearce állította: „Az emberi lény elméje
(bizonyos sajátságos okkult rezonancia® folyamatok azonnali beindítása révén) egy
végtelen Univerzumot tükröz, amely a maga során villámgyorsan visszatükrözi az ember
elméjét. Hogyha egy adott pillanatban egy bizonyos ötletnek, vagy bizonyos alkotó
képzeleti folyamat megnyilvánulásának a magját megfelelő módon be lehet ültetni az
emberi lény univerzumába, a megfelelő pillanatban, még akkor is, hogyha ez ellentmond
a tényszerű nyilvánvaló tapasztalatnak, a mag mégiscsak növekedni fog (bizonyos okkult
rezonancia® folyamatok beindítása révén, melyek kapcsolatba hozzák őt a megfelelő
szubtilis energiákkal) és fejlődni fog, és előbb vagy utóbb bebizonyosodik majd. A vágy,
amely jelentkezik bennünk, annak érdekében, hogy támogassunk egy bizonyos
gondolatot vagy meggyőződést, azután számos érvet, gondolatot és jelentőségteljes tényt
képes létrehozni, melyek ilyen szempontból támogatni fognak bennünket.”
Alfred North Whitehead filozófus a maga során fölhívta a figyelmet a tényre,
hogy a hétköznapi emberi szinten gyakorlatilag majdhogynem lehetetlenség előre
fölbecsülni azt, hogy milyenképpen hat ránk (meg nem sejtett módon) saját kondicionált
gondolkodásunk, saját szemléletünk a valóságra vonatkozóan. Ebből a szempontból ő
kijelenti: „Létezik néhány alapvető vélemény, melyeket tudat alatt az összes gondolati
rendszerek vagy kutatási rendszerek képviselői is támogatnak, melyek már ismertek és
használatosak a modern korszakban. Az ilyen hitek leggyakrabban annyira
nyilvánvalónak tűnnek fel, hogy ilyenkor az emberek gyakorlatilag már nem tudják, hogy
mi az, amit ők csupán feltételeznek, mivel a valóságról alkotott szemléletmódjuk keretén
belül soha nem létezett egy másik módja vagy útja annak, hogy a dolgok másképpen
menjenek végbe”.
Saját beszélt nyelvezetünk gyakran nagymértékben felelős az ilyenszerű
vélemények vagy fölfogások „kikristályosodásának” nagy részéért. Ezen előítéleteket,
melyek számos esetben álnok módon leláncolnak bennünket, már gyerekkortól masszívan
„magunkba szívjuk”, olyannyira, hogy - valamivel később, felnőttekként - mi
tulajdonképpen már egy „közvetített valósággal” állunk kapcsolatban, azzal a
pszichomentális hálóval, amelyet már korai kisgyerek korban fölhalmoztunk, anélkül,
hogy bármit is sejtettünk volna, és a művi eredményt, amely létezik, már olybá tartjuk,
mint egy természetes feltételt (körülményt).
Nagyon nagy mértékben a valóságról közmegegyezés által kialakított kép egy
álnok konvenció: azonban ez nagyon praktikus azon tény miatt, hogy lehetővé teszi
számunkra a viszonylag könnyű túlélést (miközben a lustaságban és tehetetlenségben
tetszelgünk). Ugyanakkor ez egy hamis konvenciót is jelent és elmondhatjuk, hogy a
mentális lustaság és begyepesedettség egyik szimptómája. Általánosan szólva, mi
mindannyian tudjuk, hogy, ha sohasem számítasz valamire, akkor az életedben semmi
rendkívüli nem fog bekövetkezni. Ebben az értelemben megállapíthatjuk, hogy ilyenkor
ténylegesen létezik egy fura és állandó ellenállás minden iránt és mindennel szemben,
ami egyelőre még váratlan, mint például egy számos emberből álló tömeg jelenlétében
végbemenő csoda, mely tömeg nincsen még fölkészülve és majdnem teljes mértékben
nemkívánatosnak tartja, hogy ez (a csoda) végbemenjen. Következésképpen, a valóságról
konszenzus alapján alkotott szemlélet leggyakrabban csupán a tárgyi objektív valóság
egy végtelenül pici részlete, amely legtöbbször figyelemreméltó mértékben torz is lehet.