A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Sylvia Day: Butterfly In Frost, 2019

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Hét év vágyakozás, 2017
Idegen a férjem, 2017
Botrányos viszonyok, 2018
Büszkeség és gyönyör, 2018

Fordította
SZASZKÓ GABRIELLA

© Sylvia Day
This edition is made possible under a license arrangement originating with Amazon
Publishing, www.apub.com, in collaboration with Lex Copyright Office.
Hungarian translation © Szaszkó Gabriella
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

A borítót az eredeti alapján készítette: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019
Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978-615-6013-45-3
A Tabke családnak, akik mindig megihletnek erejükkel,
együttérzésükkel és hitükkel.
 1

–  Még nincs is kilenc, és már be vagyok csípve – közli a

szomszédom, Roxanne, ahogy szélesre tárja előttem a háza
ajtaját a kopogtatásom hangjára. Csillogó szemmel áll előttem,
miközben a vizslája hangosan ugat; ezt a hangzavart csak a
corgi-csivava kutyusa tudja felülmúlni. Mind a két kutya
sebesen rohan az üdvözlésemre.
–  Mit ünneplünk? – kérdezem, és leguggolok, felkészülve a
bundás szeretetgombócok rohamára. Felnézve magamba
fogadom a Roxy modellhosszúságú lábán feszülő farmer és a
sikkes fehér ing látványát, amit a derekánál kötött meg. Roxy
ruházata mindig könnyed eleganciát tükröz.
– A hétfő mimózanap, doki! – vigyorog rám.
–  Tényleg? – Mindkét kutyának megsimogatom a hasát, akik
továbbra is el vannak bűvölve az érkezésemtől. – Ne is várd,
hogy vitatkozzak! Híres vagyok arról, hogy néhanapján piát
írok fel receptre.
– De te sosem iszol.
–  Azért, mert nem vagyok vicces, ha iszom, csak érzelgőssé
válok – húzom fel a vállam.
Bella és Minnie forró üdvözlése nyomán Roxyból is előbújik
az érzelgősség.
– Nagyon hiányoztál nekik és nekem is.
 – Olyan hosszú időre nem mentem el, hogy hiányozzak.
Ahogy felállok a kutyáktól, szinte büszke vagyok magamra,
hogy sikerül elkerülnöm a páros nyelvcsapásaikat.
Kifújom a levegőt, mire Roxy erősen megölel. Több mint tíz
centivel magasabb nálam, jó pár évvel idősebb és mérföldekkel
szebb is.
Hátratolva tanulmányoz engem, aztán bólint, mintha
elhatározásra jutna. A tekintetem a vállig érő hullámos
tincseire siklik, amelyek csodásan keretezik ovális arcát. Roxy
barna szeme néhány árnyalattal világosabb, mint a bőre, ami
kedvességről és őszintén édes jellemről árulkodik.
–  Milyen volt Manhattan? – kérdezi, ahogy belém karol, és
behúz a házba.
– Kész bolondokháza, mint mindig.
– És a kedvenc celeb párosom? – Berúgja az ajtót mögöttünk. –
Még mindig elképesztően elbűvölőek és mocskosul gazdagok?
Már teherbe esett a csaj? Nekem elmondhatod, nem árulom el
senkinek!
Elmosolyodok, nekem is hiányzott Roxy. Mindig lehet vele
pletykálni, de sosem válik rosszindulatúvá. Ennek ellenére öt
percnél tovább képtelen titkot tartani.
–  Gideon és Eva Cross még mindig elképesztőek. Mivel nem
én vagyok Eva orvosa, ezért nem tudom, hogy terhes-e vagy
sem. De elvárom tőled, hogy kiderítsd az infót, amint teherbe
esik, hiszen ez a különleges képességed.
–  Ha! Bár úgy lenne, de Kylie Jenner terhessége
bebizonyította, hogy még a hírességeknek is lehetnek titkaik. –
A szeme csak úgy csillog az izgatottságtól. – Szóval, lehet, hogy
Eva gyereket vár, de titokban tart mindent.
Nem akartam csalódást okozni neki, de…
–  Viszont semmi látható bizonyítékkal nem szolgálhatok
pocak terén.
– A fenébe! – biggyeszti le a száját Roxy. – Hát… még fiatalok.
– És elfoglaltak. – Mivel velük dolgozom, ebben biztos vagyok.
– Milyen ruha volt rajta, amikor láttad? Teljes leírást akarok:
cipő, kiegészítők, ruha.
–  Melyik szerelésére gondolsz? – kérdezem ártatlanul. – Már
többször is találkoztunk.
Roxy szeme a kijelentésemre csak még jobban csillogni kezd.
–  Ó, édesem! Együnk valamit Saltynál, és akkor mindenről
beszámolhatsz!
– Meggyőzhető vagyok.
– Igencsak sok megbeszélnivalónk van.
Erős parfümjének illata elhalványul, ahogy belép a
nappaliba.
–  Csak három hétre mentem el. Hogy történhetett ez alatt
ennyi minden?
Követem Bellát és Minnie-t a nappali küszöbéig, és azonnal
megkönnyebbülök az ismerős hely láttán. A szobát főleg
fehérrel dekorálták, amibe némi kék és arany keveredett. Roxy
otthonának hagyományos stílusa egyszerre kényelmes és
elegáns. Néhány helyre élénk színű mozaikkal kirakott
dísztárgyakat helyezett – pohártartókat, dekortálakat, vázákat
és ehhez hasonlókat –, ezeket maga készíti, és az alkalmazottai
adják el a kistermelői piacon.
Az óriási ablakok a Puget-szorosra néznek. A látvány mindent
visz.
A szoros, a Maury és Vashon-szigetek panorámája mindig is
lenyűgözött. Egy óriási piros és fehér uszályon színes
szállítókonténerek sodródnak, egyre távolabb úszva Tacomától.
A jármű kissé lelassul a kanyarnál, hogy ki tudjon fordulni a
Poverty-öbölből. A vontatóhajó aprónak tűnik mellette, és pont
az ellentétes irányba indul. Emellett magánjárművek – kis
motorcsónakok és hatalmas jachtok is – horgonyoznak a közeli
parton.
Sosem tudom megunni a csillogó víz és az elhaladó hajók
bámulását. Órákon keresztül el tudok mélyedni a látványban. A
helyzet az, hogy ez a kilátás rémesen hiányzott, amíg New
Yorkban voltam.
Pedig régen még megesküdtem volna rá, hogy New Yorkban
fogok meghalni, mivel ott is születtem. Egyértelműen nem
ugyanaz a nő voltam, aki azelőtt.
Ránézek az óriási öreg fára a szirten, keresem a fehérfejű
rétisas kirívóan hófehér buksiját. Az egyik csupasz ág a kedvenc
helye, ami most üresen árválkodik. A távolban egypár
repülőgép ereszkedik a SeaTac reptérre észak felől, ami
elárulja, merről fúj a szél. A hátam mögé nézve megpillantom
Roxyt, amint makulátlan fehér cipőt húz a lábára, majd feláll.
–  Szóval, megint lecsúsztál az összeröffenésről. Már az
ünnepek óta nem voltál, mi?
Igyekszem elmenekülni a kérdés elől, ezért megragadom a
kutyák pórázát, amely a falon lóg az előszobában.
– És lemaradtam valamiről? Sejtésem szerint nem.
Minden hónapban összecsukható tábla jelenik meg az
utcánkban, a következő közösségi összeröffenés dátumát és
helyszínét hirdetve. Mindig hasznosnak tartottam a kiírást,
hiszen így előre tervezhetem a New York-i munkautazásokat.
Az ilyen nagy közösségi gyűlések igencsak nehezemre estek, és
próbáltam elkerülni, amikor csak lehetséges volt.
– Emily a kertészével érkezett. – Roxy csatlakozik hozzám, és
felcsatol az övére egy tasak természetben lebomló kakizacskót.
– Randiznak, vagyis nevezhetjük így is.
A hírtől egy pillanatra megtorpanok, és érzékelem, hogy a
kutyák izgatottan kergetőznek körülöttünk.
– Azzal a sráccal? Az nem tizenhat éves?
–  Istenem! – Roxy a torka mélyéről kezd el nevetni. –
Annyinak néz ki szerinted is? Kiderült, hogy már húsz.
–  Húha! – Emily sikeres író, aki nemrégiben esett át egy
fájdalmas váláson. Mivel ezt én magam is átéltem már, ezért
csak a legjobbakat kívánhatom neki. Sajnos szerencsétlen a
helyzet, hiszen a legújabb pasijai mind egyidősek a fiával, ami
igencsak felzaklatja az állóvizet a helyiek között.
–  A trauma fel tudja bolygatni az embereket – mondom
együttérzően, és igyekszem leplezni az érzelgősséget a
hangomban.
Mindannyian máshogyan dolgozzuk fel a traumákat, én
például teljesen szakítottam az előző életemmel.
–  Figyelj, én megértem. De a cukifiúdat elhozni egy ilyesféle
közösségi találkozóra, főleg úgy, hogy csomó mindenkinek
nyírja a füvét, egyszerűen hülyeség. Olyan lesajnáló
tekinteteket kapott, amikor hátat fordított, hogy csak na.
Mind a ketten lehajolunk, hogy feltegyük a pórázt.
 – Hogy hiányzott ez… – gúnyolódok, és emlékeztetem magam
arra, hogy küldjek Emilynek egy képeslapot, hogy kifejezzem
együttérzésemet.
– És ez még nem minden!
– Nem?
Én Minnie-t viszem magammal, amíg Roxy Bellát vonszolja.
Igazából sosem beszéltük meg, hogy így legyen, de ez lett a napi
rutinunk. Hetente párszor elvisszük a kutyusokat sétálni, ez
nekem is segít kimozdulni a házból. Az orvosom szerint fontos,
hogy lássam a napfényt.
Roxy a lábán hintázik izgalmában.
– Les és Marge eladták a házukat.
– Azt se tudtam, hogy árulják – pislogok.
Roxy felnevet, és a bejárati ajtó felé indul.
– A helyzet az, hogy nem is árulták.
– Mi van? – követem őt, ahogy kilép.
Minnie mellettem fut, behúzza a farkát, ahogy becsukom az
ajtót.
Jobbra pillantok a házam irányába, a csodásan felújított,
pillangótetős, század közepén épített lakhelyem felé, aztán a
tekintetem továbbsiklik a hagyományos házikóhoz, ami Les és
Marge tulajdona volt. Mind a három ház különleges
elhelyezkedésű, hiszen az utcára és a szorosra néz. A hihetetlen
kilátás mellett magányt is biztosít, ugyanakkor csupán
húszpercnyi autóútra van a reptértől.
Roxy lelassítja a lépteit, így be tudom érni, aztán rám néz.
–  Miután elrepültél New Yorkba, másnap egy Range Rover
parkolt fel a kocsifeljáróra, és egy pasas készpénzt ajánlott
nekik, ha kiköltöznek tizennégy napon belül.
Kissé botladozni kezdek, mire Minnie egy pillanatra
belegabalyodik a pórázba. A kutya szinte dühösen néz rám,
aztán továbblépdel előre.
– Ez kész őrület.
–  Ugye? Les nem mondta, mennyit ajánlott a pasas, de
sejtésem szerint jó sokat.
Felfelé haladunk a kocsifeljárón, de újra a domboldalon
elterülő házakat nézem. Mindegyiken hatalmas ablakok
pislognak, hogy még jobban be tudják fogadni a látványt. A mi
kis titkos házainkról senki sem tudott, de mostanság nagyon
kapósak lettek a seattle-i és tacomai ingatlanok, így
lelepleződtünk. Nagyon sok házat újítottak fel mostanság, hogy
az új lakók ízléséhez illeszkedjenek.
Az útra érve balra fordulunk, jobbra zsákutca helyezkedik el.
– Ha örülnek – mondom –, akkor én is örülök.
–  Le vannak taglózva. Rengeteg minden történt azóta, de
szerintem örülnek, hogy meghozták ezt a döntést. – Roxanne
megtorpan, ahogy Bella megáll, és megvárjuk, amíg a két kutya
megjelöli a megszokott helyet a kavicsos részen az aszfalt
szélén. Nincsenek se útpadkák, se járda az utcánkban. Csak
csodásan lenyírt pázsit és bőségesen virágzó cserjék.
–  Próbáltunk infókat kiszedni – folytatja –, de nem mondtak
semmit az eladásról – les felém a szeme sarkából. – De pár
dolgot elmondtak a vevőről.
– Miért nézel így?
–  Merthogy Mike és én úgy gondoljuk, hogy a vevő híresség
lehet. Talán rendező vagy művész. El tudod ezt képzelni?
Először jött Emily, a bestselleríró, aztán te, a valóságshow-
sebész. Aztán meg ez a pasi! Lehetséges, hogy ez lesz az új
Malibu! Tengerparti házak erdőtüzek és luxusadó nélkül!
Roxy férjének, Mike-nak az említésére elmosolyodom. A pasi
hozzám hasonlóan tősgyökeres New York-i, aki folyamatosan
emlékeztet a régi életemre, de egyben arra az új valóságra is,
amit az utóbbi időben berendeztem itt magamnak. Pontosan ezt
a megszokottságot rengette meg most a szeretett szomszédjaim
elvesztése.
–  Honnan veszed mindezt? – kérdezem, és eldöntöm, hogy
belemegyek Roxy játszmájába. Az elmúlt évek során
megtanultam elfogadni azokat a dolgokat, amiket nem tudtam
megváltoztatni. Ez igencsak nehéz feladat egy olyan
kontrollmániás számára, mint én.
–  Les mesélte, hogy a pasas nem is látta a házat belülről.
Elmondása szerint nem is érdekelte. Elég volt neki, hogy
tökéletesek a fények. Ki mondana ilyesmit? Valaki olyan, aki
művészettel foglalkozik, nem?
–  Talán – helyeselek óvatosan, mert teljesen letaglózott ez a
váratlan beszélgetés. Az út élesen felfelé nyúlik előttünk, az
emelkedőn caplatástól hamarosan égni kezd a combizmom. –
Ettől még nem biztos, hogy híres.
– Ez a másik dolog – lihegi Roxy. – Les nem mondta el, milyen
összeget ajánlott, de azt megsúgta, hogy a pasas őrült, hogy nem
vette meg ebből a pénzből az utca végi óriási birtokot. Azt a
házat meg három és fél millióért vesztegetik.
Az elmém szinte elborul a gondolattól. Les és Marge háza
tényleg csodálatos, de közel sem ér ennyit.
 –  Azt hiszem, láttam egyszer a vevőt a boltíves ablak alatt a
nappaliban – folytatja Roxy. – Egy igencsak csinos szőkét hozott
magával. Szupermodellnek kinéző szépséget, nyakig érő lábbal.
Lihegek, ahogy felérünk a magaslatra. Roxy, aki mindennap
edzőterembe jár, szinte ki se fullad.
Fél kilométernyi távra jobb oldalt helyezkedik el az utca, ami
Dash Point felé vezet. Ezen túl egyenesen lefelé lejt az út, amíg
el nem éri a tengerpartot. Redondo Beach található ott Salty
éttermével, ami cölöpökön áll a vízen, csodálatos kilátással a
Poverty-öbölre és azon túlra. Éppen költői magasságokba
emelném Salty tengeri herkentyűs levesét, amikor egy futó
teljes sebességben robban ki a sarkon. Hirtelen feltűnése
megrémiszt, és ahogy közelebbről megnézem, teljesen lefagyok.
A lélegzetem a tüdőmben reked.
Egyszerre túl sok mindent kell felfognom, az elmém próbálja
egyben befogadni a férfi látványát, aki fekete rövidnadrágot és
hasonló színű cipőt visel. Csodásan lebarnult, kidolgozott
tetoválások fedik a karját, izzadsága olajosan üt ki rugalmas
izmain.
És az arca! Formás, szögletes állvonal. Elképesztően,
lélegzetelállítóan helyes.
Roxy pár méterrel előttem áll, és halkan füttyent.
– Az anyját!
A hangja figyelmeztet arra, hogy levegőt kéne vennem. A
bőröm nedves és forró a verítéktől. A pulzusom olyan magasba
emelkedik, hogy azt nem foghatom rá a fizikai megerőltetésre.
Először észre se vesz bennünket, annak ellenére sem, hogy
felénk tart. Az elméje máshol járhat, a teste automatikusan
halad előre. Hosszú, erős lába szinte falja az aszfaltot. A karja
ritmusos, kontrollált tempóban leng mellette. Elképesztő,
mennyire kecsesen mozog a teste ilyen sebesség mellett is,
áramvonalas és hajlékony. Szépség, erő és könnyedség bújik
meg a mozdulataiban, én meg képtelen vagyok leállni a
bámulással. Nagyon jól tudom, hogy feltűnően csinálom, és
félre kéne kapnom a tekintetem, de nem tudok ellenállni.
– Látod te ezt? – kérdezi Roxy, és úgy fest, ő sem tudja levenni
róla a szemét.
A transzállapotot Bella és Minnie panaszos ugatása töri meg.
A kutyák is észrevették az idegent, aki hatalmas sebességgel
száguld felénk.
–  Hé! – szól rá Roxy Bellára, és közelebb húzza. – Csendbe
legyél!
De én még mindig el vagyok veszve a látványban, így nem
tudok időben reagálni. Minnie úgy dönt, hogy megrohamozza
az ismeretlent. A póráza úgy csusszan ki a kezemből, mintha
egyáltalán nem is fogtam volna. Már eltűnt mellőlem, mielőtt
utána tudnék kapni. Zömök lábai olyan gyorsan mozognak,
hogy összemosódnak előttem, és egyenesen a férfi felé tart.
– Basszus!
Már én is felé futok, amikor kiszakadok a gondolataimból. A
pasi nem tűnik meglepettnek a két stírölő nő és az őrült kutyáik
láttán. Szájának erős vonala megfeszül, ahogy
lézerpontosságúra változik a figyelme, ennek ellenére nem
lassul le.
Az ősi ösztönöm arra sarkall, hogy meneküljek a helyzetből. A
férfi olyan, mint egy dühös ciklon, ami össze akar ütközni
velem. A védőhálóm próbál rávenni, hogy vonuljak vissza.
–  Minnie! – ordítom, és futás közben lefelé nyúlkálok, hogy
elkapjam az elszabadult pórázt, de persze elvétem a célt. –
Bassza meg!
–  Minnie mackó! – ordít utána Roxy, mire az apró kutya
azonnal farolni kezd, hogy megforduljon a gazdája felé.
Fürgén megváltoztatom a célt, hogy elkerüljem a felém tartó
férfit, és átiramodok az utca másik oldalára.
– Teagan!
Roxy pánikkal vegyülő hangja nyomán elfordítom a fejem…
még időben, hogy meglássam a Chrysler 300-ast, ami épp felém
dübörög.
Az adrenalin a véráramomba nyomul, megindulok, de a
fékező kerekek hangjától feláll a nyakamon a szőr. Hátulról
ütközik nekem valaki, épp elég erővel, hogy lelökjön az útról a
szomszédom pázsitjára.
Rettegve és kifulladva kapkodom a levegőt, és beletelik pár
másodpercbe, hogy ráébredjek: rendben vagyok.
És hogy a szexi, izzadt pasi, aki elől menekültem, épp rajtam
fekszik.
 2

– Te teljesen megőrültél? – csattan fel, ahogy lenéz rám.

Úgy veszem észre, hogy hihetetlenül dühös, és ilyen
közelségből csak még szexibb.
A szeme csodás mogyoróbarna, némi smaragdzölddel
keveredve, arany csillogással a pupillája körül. Emellé
elképesztően sűrű szempilla társul, annyira sötét, hogy szinte
úgy tűnik, kihúzta a szemét. A szemöldöke épp ilyen erőteljes és
feltűnő, tökéletesen kiemeli ragyogó, dühös tekintetét. Eszményi
arccsontjáért ölni lehetne, de az ajkát komor vonallá préseli.
Megrázza a vállamat.
– Hallod, amit mondok?
Persze, épp a rekedtes, nyers orgánumát hallgatom. Egy
jazzbárra gondolok. A hangjába mintha whisky és dohány íze
vegyülne.
Fölöttem ül, rám csepeg az izzadsága, és úgy érzem, mintha a
testemet defibrillátorra kötötték volna. Éles, fájdalmas
hullámok rázzák meg a teljes testemet. A mellkasom erősen
emelkedik, minden lélegzetem az ő illatát sodorja felém. Citrom
és férfias feromonok, egy egészséges, éppen sportoló férfi
aromája.
– Teagan – morogja, és felhúz a vállamnál fogva. – Mondj már
valamit!
 Istenem, az a bicepsz és azok a mellizmok a tetovált bőre
alatt! És a kockás hasa…
–  Teagan! – Roxy a pasi válla mellett áll, és próbálja
visszafogni Minnie-t és Bellát. Lehetséges, hogy ők más fajhoz
tartoznak, de még így is rá akarnak mászni a pasasra. – Mi az
istent gondoltál?
Újra a földre nyom, ő pedig feltápászkodik.
– Szerintem nem gondolkozott.
Ahogy felnézek rá, azon gondolkozom, milyen magas lehet.
Felém nyújtja a kezét, én pedig gondolkodás nélkül megfogom.
Az érintése olyan éberséget kelt bennem, amely erősebb, mint a
szorítása. Felhúz, majd elrántja a kezét, és szórakozottan
dörzsölni kezdi a mellkasát.
–  Sokkal jobb dolgom is van annál, minthogy végignézzem,
ahogy szétkenődsz az úton – közli velem igencsak fagyos
hangnemben.
Ebben a férfiben semmilyen puhaságot nem fedezek fel. Sem
a testében, sem a személyiségében. Sem az arcában, ami
annyira férfias, de valahogy mégis gyönyörű. Elveszek az
elképesztő vonzerejében. Meglep a szexuális feszültség, ami
kettőnk között vibrál.
Én is megdörzsölöm a tenyerem, de a bizsergés továbbra is
tart.
– Nos, köszönöm, hogy megmentettél.
–  Igen, köszönjük – mondja Roxy a kezét a szívére téve. –
Halálra rémisztettél!
A pasi tekintete újra felém téved.
– Minden oké?
 –  Igen, jól vagyok. – Csak az a gond, hogy a hajamat túl
gyorsan fontam be, az arcomat nem sminkeltem ki, a
szemöldökömet meg ki kéne szedni. Mindennek mintha
egyszerre lennék tudatában. Bárcsak összeszedettebben néznék
ki! A külső lehet fegyver is.
Ráébredek, hogy pontosan erre emlékeztet a tetkója: egy
harcos fegyverzetére. A tinta elönti a széles vállát, befedve a
mellizmait és a vállának csúcsát, mielőtt lefutna a csodás
karján.
A pasi beletúr a hajába, hátat fordít nekem, és elsétál.
–  Egyébként Roxanne vagyok! – A barátnőm hangjába
figyelmeztetés vegyül, hogy a pasi vékony jégen táncol.
Erre megfordul, és kinyújtja a kezét, újra erőt sugároz. A
hangulata még mindig izzó, de minden más jeges körülötte,
mint az acél.
– Garrett.
– Örülök, hogy találkoztunk, Garrett. – Megrázza a kezét, majd
felém mutat. – És ez a félelmet nem ismerő hölgy dr. Teagan
Ransom.
Garrett összehúzza a szemét, hitetlenkedő pillantást küld
felém, majd visszanéz Roxyra. Teljesen lemondóan rázza a fejét.
– Tartsd távol az utcától a barátodat, Roxanne!
Futva távozik, eltűnik az utca sarkán, olyan gyorsan, ahogy
feltűnt.
Roxyval együtt bámulunk utána. Bella és Minnie ugatva
feszítik a pórázt.
–  Nos – mondja Roxy, ahogy lelép a fűről. – Ez kicsit több
izgalom volt, mint amire vágytam ilyen korán.
 Remegve és zavartan rágódom, hogyan is induljak neki a
hazafelé vezető útnak.
Roxy megérinti a könyökömet.
– Tényleg rendben vagy?
– Igen.
Továbbsétálok, igyekszem ragaszkodni a megszokott
rutinhoz. Egyik lépés a másik után. De a szívem még mindig túl
gyorsan pörög, az adrenalin továbbra is magasra hág a
véráramomban. „Üss vagy fuss” reflex keveredik az elmém
sokkjával.
Már túl régen elfelejtettem, hogy nőből vagyok én is.

A hosszú séta és a laza ebéd ellenére még mindig kissé feldúlt

vagyok, ahogy fellépdelek a házam lépcsőjén. Egész reggel
próbáltam egyben tartani magam, és idegesít, hogy képtelen
voltam rá.
Minden igyekezet ellenére ráébredek, hogy nem is értem el
olyan eredményeket, mint hittem.
Ahogy megközelítem a különálló garázst, és felsétálok az
ajtóhoz, képtelen vagyok levenni a tekintetem a fekete Range
Roverről, ami ferde szögben parkol a szomszédos feljárón.
Még mindig zaklatott vagyok.
Mérges vagyok, hiszen mindennapot olyan jól megterveztem.
Új város, új barátok, új rutin. Félévnyi terápia és
újrakondicionálás, de minek? A szomszédok elköltöznek, és
máris úgy érzem, hogy átvertek. Mintha az új életem azzal a
garanciával kecsegtetett volna, hogy innentől bizony semmi
sem fog változni.
Tudatos elhatározással fújom ki a levegőt, és ezzel igyekszem
kiszorítani a szorongást is. A bejárat felé közeledve kiveszem a
kulcsot a zsebemből, és az egyiket becsúsztatom a biztonsági
zárba. Amikor kattan a zár, az ajtó közepén található, eredeti,
múlt századi lakatot is kinyitom. Belépek, visszazárom mind a
két zárat, majd az asztalra dobom a kulcsot, és gyorsan
hatástalanítom a riasztót, mielőtt lejár a türelmi idő, és a
fülsiketítő sziréna zajongani nem kezd.
A megszokott rutin kicsit megnyugtat. A legnagyobb
megkönnyebbülést mégis az hozza, hogy egyedül vagyok
otthon. Vágyakozóan pillantok a kanapéra. Annyira
kimerültem, hogy legszívesebben összegömbölyödnék, és
örökké aludnék. Nagyon jól tudom, mit jelent, amikor ennyire
fáradt vagyok. Tudom, mi fog történni, de ez nem jelenti azt,
hogy bármit tudok tenni ellene.
Gondolkodás helyett inkább előrenézek a falat elfoglaló
ablakokra, amik a szorosra nyitnak kilátást. A pillangótető bal
szárnya felfelé nyúlik, ami egy hatalmas kandallónak és
ebédlőnek ad helyet. Az ablaksoros karzat kecsesen terül el,
hogy semmi se rontsa el a csodás kilátást. A zöldellő Maury és
Vashon-szigeteken túl az Olympic-hegység nyugatra és dél felé
terjeszkedik. Néhanapján olyan vastag a köd, hogy nem
látszanak a hegyek. Azonban a felhőtlen napokon látni lehet a
hófedte csúcsokat, ahogy a part felé nyújtózkodnak.
Magamba szívom a látványt, hagyom, hogy megnyugtasson az
ismerőssége. Épp elég hosszan állok a nappaliban, hogy
megpillantsak egy óriási teherhajót Tacoma irányába zúgni. A
napfény visszafogottan csillan meg a felkavart vízen,
rákcsapdás bóják bólogatnak a ritmusra.
Itt igazi csend honol, annyival másabb, mint New York
őrületes és zajos tempója. Ott még a gondolataimat is alig
hallom, mintha az élet minden oldalról pulzálna. A hektikus
orvosi rendelőm és a forgatócsoport mindig a nyomomban járt.
Itt viszont egyedül maradhatok a gondolataimmal, senki sem
bírál vagy sajnál le, csak én igyekszem rávenni magam, hogy
lépjek túl mindenen.
A telefonom megrezzen a zsebemben. Fel sem ugrok. Az
elmém egy magányos helyre távozott, elbarikádozva a végtelen
belső üvöltéstől, ami sokszor fenyegetett már azzal, hogy
megőrülök.
Amikor megpillantom Roxy arcát a képernyőn, fogadom a
videohívást.
– Helló!
–  Viszont. – Izgatottan csillog a szeme. – Közeledben van a
tablet?
– Megoldható. – Közelebb megyek a készülékhez, ami a töltőn
pihen. Hálás vagyok a figyelemelterelésért.
–  Küldök egy linket. Ne a telefonodon nézd meg! Annál
nagyobb kép kell.
Felbukkan az értesítés, mire rákattintok a linkre, amit
küldött. Csak egy kicsit vagyok meglepve, amikor Garrett szeme
villan fel a képernyőn. Roxy olyan, mint egy véreb, ha egy
pletykával járó nyomról van szó.
– Egész gyors vagy – motyogom, és egy kicsit lejjebb görgetek,
hogy az egész arcát megnézhessem.
Basszus, ez a férfi szívtipró, ehhez kétség sem fér!
Bármennyire is leharcolt vagyok, akkor is teljesen elbűvöl a
szívfájdító férfiassága.
–  Nos, annyira nem nehéz felkutatni valakit, akinek minden
egyes lépését követi a sajtó. – A hangja megtelik izgatottsággal. –
És be kell vallanom, Mike-nak is igaza volt abban, hogy művész.
Én rendezőre tippeltem, és mind a kettőnknek igaza volt
valamennyire, ugyanis Garrett Frost festő és fotós egyben.
Elképesztő fekete-fehér fotókat lő, amikből később teljes
színpompájú absztrakt festményeket készít. Találsz egy galériát
a cikk mellett, ami megmutatja, hogyan lesznek az alapfotókból
végleges festmények. Komolyan, némelyik teljesen lenyűgöző.
A Frost-jelenség feltüzelte a művészvilág elitjét. Bizony, ez a
főcíme a hosszú cikknek, amelyben számos fotót találhatunk
magáról a művészről, aki sztárok mellett pózol. Néhányukat
ismerem, másokat nem. Az egyik kép azonnal letaglóz, hiszen
Garrett mosolyog rajta. Tagadhatatlan, hogy a pasi mindenképp
elképesztően szexi, de amikor mosolyog, ellenállhatatlan lesz.
Csodás szeme szinte csillog, szexi mélyedéseket vonva a szája
sarkába. Az ajka telt és határozott vonalú, érzéki élvezet már
ránézni is.
–  El sem hiszem, hogy nem akadsz ki! – horkan fel Roxy. –
Ááá, biztos azért van, mert folyamatosan hírességekkel vagy
körülvéve, és totál immunis lettél.
–  Nem találkozom folyamatosan hírességekkel. – És abban
pedig totál biztos vagyok, hogy nem vagyok immunis semmire.
Valami mélyen megremeg a belsőmben, ahogy az arcát
kémlelem.
– Hé? Te vagy a híres Midtown doktor! – kontrázik. – És Kyler
Jordan felesége voltál!
Összehúzom a szemem a valóságshow említésétől, ami
híressé tett, és a házasságomtól egy olyan színésszel, aki
szuperhőst játszik, és ezzel az egész világon ismertté vált. Sokan
úgy látták a történetemet, mint valami tündérmesét, és
feltételezték, hogy elképesztő életem van. Egy ideig még én
magam is hittem ebben.
Aztán a tökéletes kép milliónyi apró, fájdalmas darabra
hullott.
– Mindegy – folytatja Roxy –, Garrett Frost igencsak bajosnak
tűnik, nem? Mintha a homlokára tetoválták volna, hogy
„rosszfiú”.
Ez bizony így van. A leszarom életérzés csak úgy sugárzik a
magabiztos testtartásából és az öltözködéséből, ami ízléses és
drága, de épp eléggé eklektikus, hogy azt sugallja, nem is
foglalkozik ezzel.
– Elbűvölő és tehetséges, valószínűleg nem hallja elég sűrűn a
nem szócskát.
– Ki mondana neki ilyet? Nézd meg azokon a fotókon, amiken
szupermodellekkel pózol! Mindegy, talán átmegyek…
Megszólal a csengő, káromkodom, mivel annyira elmerültem
Garrett Frost arcvonásainak vizsgálatában, hogy egy teljesen
más helyre kerültem.
–  Épp halálra rémisztett a csengő. Várj egy percet, valaki az
ajtónál áll!
Kinézek a félig áteresztő reluxán, ami az egész széles ablakot
fedi az első kert felé, és meglátom a futárt, aki gyorsan sétál
vissza a teherautójához.
– Csomagot kaptam, mindjárt visszahívlak!
– Oké, majd beszélünk!
Visszateszem a telefont a zsebembe, kinyitom az ajtót, és
lehajolok, hogy felvegyem a dobozt, ami a küszöbön pihen.
Izgatottság lopózik a belsőmbe, ahogy észlelem, ki a feladó:
ECRA+ Gyógyhatású kozmetikumok – ez az a projekt, ami
épségben tartotta a lelkemet az elmúlt évben.
Kiegyenesedve rohanok vissza, visszazárom a lakatot, mielőtt
gyorsan a konyha felé venném az irányt, hogy ollót keressek.
Pár perccel később kiszórom a konyhapultra a doboz tartalmát.
Mindenféle bőrápoló készítmény terül el előttem krémszínű-
arany csomagolásban. A logó és a dizájn igazi high-end luxusra
hajaz, és igencsak látványos eredményeket hoz. Ez a megfelelő
külső a Cross Industries új luxustermékeinek, ami ötvözi az
orvosi technológiát a kozmetikumokkal.
Óvatosan kinyitok egy dobozt, igyekszem nem felsérteni a
csodálatos külső csomagolást. A benne található üvegcse
nyomán felsóhajtok örömömben. Vastag tejüveg védi az arany
belsőt. A higiénikus pumpa súlyos aranyból készült, rajta
tengerkék szalaggal, amin azt jelölik, milyen sorrendben
érdemes használni a termékeket.
Kiveszem az üzenetet, és felismerem Eva Cross kézírását:

Teagan,
Nélküled képtelenek lettünk volna bármire is.
Ezt a csodás kezdet ünneplésére küldöm.
 Sok puszi, Eva

Boldogság önt el. Itt a bizonyítéka, hogy annak ellenére, hogy

kiléptem a plasztikai sebészet világából, mégis sikerült
segítenem abban, hogy valami maradandót alkossunk, ami
talán segíthet az embereknek, hogy jobban érezzék magukat a
bőrükben. És a profit egy része ráadásul Eva humanitárius
szervezetét támogatja, a Crossroads Foundation nevűt. Ezzel én
magam is segítek, hogy jobb élete legyen másoknak a szépségen
túl is.
Megszagolom a természetes illatú szérum egy cseppjét a
kézfejemen, majd meghallom a futár teherautója ajtajának
csukódását. Visszamegyek az ablakhoz, és meglátom a postás
kocsiját a feljárón. A legtöbb futárszállítmányt zárt dobozban
szokták a feljárón hagyni, ezért úgy gondolom, most még
nagyobb küldemény érkezhetett, ezért az ajtóhoz lépdelek. A
helyzet az, hogy a legtöbb bevásárlást is az interneten intézem.
Meleg ételt, élelmiszereket, ruhákat és háztartási kellékeket is
onnan szoktam rendelni. Így minden egyszerűbb.
Megragadom a kulcsomat, mivel az első ajtót folyamatosan
zárva tartom. Amikor kioldom a lakatot, és kinyitom az ajtót,
hogy megkeressem a futárt, egyenesen Garrett Frosttal találom
magam szemben.
 3

– Merre mész? – kérdezi Garrett, és összevont szemöldökkel néz

rám.
– Hogy mi van?
Olyan érzésem támad, mintha egymásba ütköztünk volna
annak ellenére, hogy sikerült elugranom előle. A pasi feszes
fekete pólót, laza, kifakult farmert és bakancsot visel. Teljesen
másként néz ki, mint korábban. Úgy fest, hogy a több ruha sem
ködösíti el a rám gyakorolt hatását.
Elgondolkozom ezen, és ideges leszek, hogy ilyen érzéseket
kelt bennem. A magam köré húzott fal csak úgy tarthat meg, ha
nincsenek rajta repedések.
– Nem így kéne összefutnunk.
–  Épp azt akartam mondani, hogy elölről kellene kezdenünk
az egészet.
– Mi?
–  El akarom felejteni a korábbi találkozásunkat. Kezdjük
teljesen elölről!
– Kezdjük az elején – ismétlem.
– Szuper – kinyújtja felém a kezét. – Garrett Frost vagyok.
Ránézek a karján burjánzó tetoválásokra, melyek a
mintájukkal elképesztő dizájnt közvetítenek. Idegesen fújja ki a
levegőt, és megragadja a kezemet.
 –  És te pedig dr. Teagan Ransom vagy. Örülök, hogy
találkoztunk.
– Öö…
– Most itt az idő, hogy behívj!
A pulzusom megiramodik.
– Miért tennék ilyet?
– Miért ne?
–  Te költöztél a szomszédba? – kérdezem összehúzott
szemmel.
– Igen, és láttam, hogy nemrég hazajöttél.
Várom, hogy folytassa a mondandóját, de ehelyett csak
áthatóan vizslat.
–  Mivel nem tűntél túl boldognak, hogy összefutottunk –
mondom végül –, azon gondolkozom, miért is vagy itt.
– Senki sem örül annak, ha lerohanják. – Garrett belenyomja
a kezét a hátsó zsebébe, de továbbra sem tágít a küszöbről. –
Tele volt a fejem – folytatja. – Munka, költözés, olyan dolgok,
amiket hamarosan meg kell csinálnom. Az, hogy teljes
sebességgel rohantál felém, kicsit meglepett. Aztán percekkel
később meg már alattam feküdtél. Mondhatjuk, hogy
letámadtál. De szerintem te is hasonlóan érzel.
Be kell valljam, értékelem a nyers őszinteségét.
Várja, hogy megszólaljak. Olyan türelemmel, ahogy a pók lesi
az áldozatát.
–  Szóval, a helyzet az, hogy vonzódunk egymáshoz. – Vallom
be óvatosan, és úgy érzem, sokkal több időnek kellett volna
eltelnie, mielőtt ezt hangosan is kimondjuk.
Garrett lassan, könnyedén mosolyodik el.
 – Ebben egyetértünk.
–  Nem hiszem. Azt hiszem, messzemenő következtetéseket
vontál le ebből.
–  Arra készülök. – Egy gazella kecsességével lépi át a
küszöböt.
Ledermedek, amikor lehajtja a fejét, hogy mohó, nyitott szájú
csókot leheljen a számra, és elakassza a lélegzetemet. Az ajkaim
fellángolnak az övéi alatt. Az egyik karja a fenekem alá kerül, a
másik a vállam alatt pihen. Hajam könnyed fonatát markolja,
ami a hátamra lóg, és nem ereszt. Berúgja a lábával az ajtót.
Beszívom a fűszeres-citrusos aromáját. Íze minden egyes
nyelvcsapásával a számba tolul. Vágyának halk mormogása
megrezegteti a mellkasomat. Fészkelődök, és ráébredek, hogy
mégsem estem csapdába. Biztonságban vagyok.
A lábammal átfonom a derekát, és beletúrok a selymes
hajába.
Megfeszítem a combomat, és felemelkedek, hogy följebb
kerüljek. Könnyedén veszi, hogy megváltoztattam a
súlypontomat, még szélesebbre nyitja a száját, hogy elmélyüljön
a csókunk.
Istenem, az ajka annyira erős, mégis puha! A teste olyan
kemény és forró, mint egy nap melengette kő, de élettől lüktet a
karjaimban. Nem számít, mennyire tiltakozom, akkor is
magához láncol, testünk domborulatai tökéletesen illeszkednek,
mintha így lettek volna megalkotva.
– Annyira jó az illatod – suttogja a csókunk közben.
Az elmém hátsó zugában vörös jelzés villan. A szívem
lüktetése felkavarja bennem, hogy túl vakmerő vagyok, de nem
tudom elereszteni.
A téli álmot alvó vágy felébred bennem, kiéhezetten vetem rá
magam Garrettre. Nem tudok betelni a szájával, az ízével,
nyelvének érintésével. Garrett féktelen, de mégis annyira ügyes.
Elképesztő tudással és tapasztalattal ér hozzám, ami olyan
mámorító élvezetet ígér, aminek lehetetlen ellenállni. Teljes
bizonyossággal húz magához.
Elmozdul, és erősen megszorít, halk nyöszörgéssel próbálok
szabadulni, de aztán elsöpröm a kételyt.
A csengő hangja nyomán összerezzenek. Garrett továbbra is
erősen tart.
– Helló, Roxy vagyok!
Fájdalmasan megfeszülök, úgy érzem, mintha két
párhuzamos valóság ütközne össze.
– El fog menni – mormogja Garrett.
A szívem hevesebben ver.
– Tudja, hogy itthon vagyok.
– És?
– Nem bújhatok el!
Felemeli a fejét, és rám néz. Szája vékony, mérges vonallá
préselődik, az állkapcsát makacsul szorítja össze.
–  Lehet, hogy épp zuhanyzol vagy fülhallgató van a fejeden.
Vagy épp smárolsz a másik szomszéddal.
A pánik belém vág.
–  Nincs jogod hozzá, hogy csak úgy megjelenj, és mindent
összezavarj!
– Teagan – sóhajt fel –, nyugodj le a picsába!
– Azt meg végképp nem mondhatod meg, hogyan érezzek!
 – Bassza meg! – letesz a lábamra, és az ajtó felé indul.
Egy pillanatra elönt a megkönnyebbülés, aztán újra pánik
mar a gyomromba. Alig marad időm, hogy bemásszak a
hálószobába, mielőtt kinyílik a lenti ajtó.
–  Helló, Roxanne – mondja vontatottan Garrett. – Rosszkor
jöttél.
– Ó! Én… hogy vagy… Garrett, ugye?
– Voltam már rosszabbul is.
– Hogy van Teagan?
– Ki van bukva.
Kiordítok a folyosóra.
– Mindent hallok, ha nem tudnád!
Megállok a szekrényemre erősített, egész alakos tükör előtt, és
végigfut a hátamon a hideg. A pólóm és a futónadrágom nem is
lehetne gyűröttebb. A derekamig érő sötét hajam mindenfelé
meredezik, leginkább egy madárfészekre hasonlít. Barna
szemem kitágult és elhomályosodott, a szám felduzzadt és
vörösen feszül.
Persze Garrett egy szexistenre hasonlít, én meg leginkább egy
drogosra, akinek rosszul töltötték fel a száját.
– Minden rendben van, csajszi? – kiáltja Roxy.
– Ááá… – Vadul kutatom, mivel hozhatnám rendbe magam. –
Persze!
– Találtam egy csomagot a teraszon, leteszem a lépcső elé.
– Oké, köszi! – Céltalanul forgok a tengelyem körül. – Várj egy
percet, és azonnal lent leszek!
–  Szeretnélek meghívni valamikor vacsorára – mondja Roxy
halkabban, ebből sejtem, hogy Garretthez beszél. – A férjem,
Mike elképesztően finom házi pizzát tud készíteni.
– Nagyon jól hangzik, köszi.
– Holnap este ráérsz? Itt vagyunk a szomszédban.
– Persze, viszek bort. Vörös jó lesz?
– Vörös tökéletes lesz.
Felnyögök, szétszedem a fonatot, majd az ujjaimmal fésülöm
össze a tincseket a fejem tetejére, és copfba kötöm az egészet.
Aztán kirohanok a nappaliba, és rátalálok Garrettre, aki
közönyösen dől neki a nyitott ajtó keretének, mintha otthon
lenne.
Roxy szeme szélesre tágul, és ahogy felé fordulok,
elmosolyodik.
– Helló, Miss Thang.
Megforgatom a szemem.
– Bocs.
– Miért kérsz bocsánatot? Te is átjössz holnap vacsizni?
–  Ööö… – Elképzelem, ahogy ez a hurrikánhoz hasonlítható
férfi felborogatja a csendes életemet. A tenyerem nedves lesz a
gondolattól. Úgy érzem, elveszítettem az irányítást az életem
felett valahol a nap folyamán.
Ennek ellenére nem hagyhatom, hogy személyes sztorikat
osszanak meg anélkül, hogy én is ott lennék. Szükségem van az
infókra.
– Persze – vonom meg a vállam.
–  Ennyire azért ne legyél izgatott! – korhol. – Mindegy,
megyek is. Holnap hatkor megfelel nektek? Hívj fel később,
Teagan!
Roxy távozik. Figyelem az ablakon át, ahogy átmegy a kerten,
és újra egyedül hagy Garrett Frosttal.
A férfi felém fordul, a kezébe fogja az arcomat, rabul ejtve a
tekintetemet.
– Hol tartottunk?
– Micsoda? Nem!
A csodás mosolya újra felvillan, szinte elvakít, majd
megcsókolja az orrom hegyét.
– Irtó édes vagy, doki. És őrületesen szexi.
–  Most be fogom csukni a szemem – motyogom –, és amikor
újra kinyitom, kiderül, hogy ez csak egy furcsa álom.
Lenyúlok, mire ő körözni kezd a csuklómon az ujjával, majd
felemeli a kezemet a mellkasához. Kiszorul a levegő a
tüdőmből, amikor megérzem a lüktető szívverését.
–  Érzed, mit teszel velem? – motyogja, a tekintete elködösül.
Egyetlen pillanat alatt játékosból csábítóvá vált.
– Manipulálsz engem.
–  Neked mindig csak jár az agyad. Inkább koncentrálj a
jelenre!
Hátrahúzódom.
– Csak egy elvált nő vagyok, akinek komoly bizonyítéka van,
hogy rosszul ítéli meg az embereket. Nem hagyhatom, hogy
ugyanazokat a hibákat kövessem el újra és újra.
Garrett álla ugyanolyan csökönyösen szorul össze, mint
korábban.
– Engem ne nevezz hibának, én teljesen tiszta lappal indulok.
Bármi is történt azelőtt, azt nem hozhatod fel ellenem.
– Folyamatosan szabályokat hozol létre – panaszolom.
–  Teagan, előbb még fene jól éreztük magunkat együtt. Nem
figyelhetnénk inkább arra? – A kezemhez nyúl, és megszorítja. –
Nem csak te érzed, hogy kiszalad a talaj a lábunk alól.
Jézusom, olyan vele lenni, mintha egy láthatatlan bokszolóval
kerültem volna a ringbe. Az ember nem látja, merről támad.
Garrett győzedelmesen vigyorog, amikor nem tudok mit
mondani tiltakozásképp. Úgy néz ki, mint egy kisfiú, aki egy
ajándékdobozban azt lelte, amire igazán vágyott, de már
korábban is tudta, mire számíthat, mert keresgélt a
szekrényben, és elrontotta a meglepetést.
– Add meg az esélyt, hogy elcsábítsalak, doki!
– Hogy megdughass.
– Igen. – Felnyúl a tarkómhoz, ahol összekötöttem a hajamat,
és kioldja, hogy szabadon hulljon a vállamra. Felemel egypár
tincset az orrához, és csukott szemmel beszívja az illatát. –
Tudom, hogy keményen indultam neki a dolognak.
Mondhatnám, hogy majd visszafogom magam, de hazudnék,
mert képtelen lennék rá.
Szuper, még egy sor láthatatlan ütés, ami felém irányul.
–  Képtelen lennél rá. Komolyan? – összehúzom a
szemöldököm. – Miért nem tudnád megtenni?
– Nem vagyok elég türelmes.
–  Igazán? – kérdem szárazon, és teljesen tisztán látom, hogy
bizony Garrett Frost mindig azt teszi, amit akar.
Továbbra is a szemembe néz, én pedig megdermedek, de
valami mégis átfordul bennem. A szeme árnyaktól lesz sötét.
Nedves ajkát összeszorítja. A bőre megfeszül markáns arcán.
Hirtelen félelmetesen gyönyörűnek tűnik, de az erőteljes
szexuális vonzereje mögött csendes szenvedést vélek felfedezni.
 –  Minden egyes nap – motyogja – feszegetem a határokat,
hogy emlékeztessem magam, én még mindig életben vagyok.
Előrenyúl, és megragadja a könyökömet, könnyed érintése
cirógatássá válik, ahogy végighúzza a kezét az alkaromon, hogy
összefonódjanak az ujjaink. Érzem az ujjai útját, a csupasz
bőröm bizsereg, ahol hozzám ért, az idegeim életre kelnek.
Az ajkaim szétnyílnak a szapora légzésem nyomás. Az
érzéketlenség marad az egyetlen mentsváram.
–  Elegem van a fájdalomból – mondja gyengéden. – Te
emlékeztetsz rá, hogy a testem a fájdalmon kívül mást is képes
érezni.
A mellkasom összeszorul. Garrett amúgy is kockázatos lenne,
de sebesülten még veszélyesebb. Félek, hogy túl törékeny
vagyok a benne dúló viharhoz, túl törékeny, hogy kibírjam a
benne pusztító fájdalmat, még ha csak a felszínes intimitás
határait súroljuk is.
– Garrett… én… – megrázom a fejem.
–  Nem akartam betörni, és letámadni téged, de nem bántam
meg. Csak nem így terveztem.
– Voltak terveid?
– Minden a kútba ment, de úgy fest, így is jó lesz – újra lehajol,
és megcsókol.
A heves támadáshoz hasonló előző csókjához képest most
nagyon is gyengéd. Az ajka puha és simogató. A nyelve
becsúszik az ajkaim közé, incselkedve próbál rávenni, hogy
kinyissam a számat. Még jobban elmélyíti a csókot egy könnyed,
lassú nyelvcsapással. Gyengéd remegés rázza meg a testét, ami
visszafojtott vágyról árulkodik.
 Elképesztő akaraterőre van szükségem, hogy hasának
kidolgozott izmaira tegyem a kezem, és eltoljam magamtól.
– Állj!
Garrett egy lépést hátrál, és helyet hagy, hogy lélegzethez
jussak. Várakozóan figyel.
– Elölről akartad kezdeni – mondom kifulladva. – Mi lenne, ha
a vacsorával indítanánk holnap? Tudod, leülnénk enni
barátokkal… ahogy a normális emberek ismerkednek.
– Holnap? – horkan fel. – Akkor mi lesz a mával?
– Ma este elmész, mert gondolkoznom kell.
Frusztráltan felsóhajt, a keze a csípőjére kerül. Amikor
felhúzom a szemöldökömet, halkan káromkodik, és az ajtó felé
indul.
– Nagyon jól tudod, hogy nem vagyunk normális emberek.
Összehúzom a szemem. A kreatív elmék sokszor túlzottan
élesen látják a dolgokat.
–  Ez lehetséges, hogy igaz, de próbálj meg most az egyszer
normális lenni. Még az is lehet, hogy tetszeni fog.
– Nekem te tetszel – motyogja, ahogy tovább halad az ajtó felé.
– És ez az egyetlen oka annak, hogy elmegyek.

–  Csak a te hibád lesz, ha rajtakap – suttogom magamnak,

miközben lábujjhegyen lopakodom Garrett teraszára, és
óvatosan leteszem a kezemben tartott kosarat. Az ujjam a
csengő felett táncol, a szívem megiramodik.
Csak egy egyedülálló pasi ebben az új házban. Nagy rá az
esély, hogy továbbra is dobozokban pihennek a cuccai, és még
azt se tudja, hol van az élelmiszerbolt errefelé.
Legalábbis ezt mondogattam magamnak, amikor
megnyitottam a bevásárlós applikációt a tabletemen, és
rendeltem egy hatalmas üveg San Pellegrinót, menő házi sajtot,
almát és kézműves rágcsát. A holmikat egy konyharuhával
leterített fonott kosárba rendeztem, amit később is tud majd
használni, mellé egy rendes kést és magas, vékony poharakat
tettem. Készítettem még egy listát a közeli élelmiszerboltokról,
drogériákról, benzinkutakról és kávézókról.
Mély levegőt véve megnyomom a csengőt. Aztán a lehető
leggyorsabban visszarohanok a házamhoz.

–  Megleptél, dr. Ransom. Komolyan. – Roxy megtorpan egy

pillanatra a friss bazsalikom szeletelése közben, és felnéz rám.
Újra. – Egy perce még azt mondtad, egy pasi se érdekel, aztán
egy göndör hajú szexisten nyitja ki az ajtódat.
–  Göndör hajú szexisten? Azt hiszem, túl sok romantikus
hangoskönyvet hallgatsz mostanság. – Körülbelül ezredik
alkalommal nézem meg a mikrohullámú óráját. Minden egyes
múló perccel csak még jobban összeugrik a gyomrom.
Roxy nevetése felszabadítóan hangzik a helyiségben.
– Ez is a te hibád. Miattad kattantam rájuk.
– Igen, nagyon köszönjük, Teagan! – ordít Mike a franciaajtón
túlról. A belső udvaron van, és a fára figyel a pizzasütőben. –
Eddig mindig zenét raktunk be. Most meg olyan narrátorokat
hallgatunk, akik magasabb hangon beszélnek, hogy imitálják az
ellenkező nemet. Miért nem olvassák maguk a könyveket az
emberek?
– Értem a gondot, de van köztük pár nagyon jó is – mosolygok
bocsánatkérőn. – És egy idő után hozzá lehet szokni. – Régebben
én is mindig zenét hallgattam. Mostanság viszont a beszélgetős
műsorok, a podcastok és a hangoskönyvek kerültek előtérbe.
Főleg thrillerek. A nem happyenddel végződő könyvek sokkal
életszagúbbak.
Egy percig figyelem Mike-ot. Pár centivel alacsonyabb, mint
Roxy, de nálam magasabb. Sűrű, ősz hajjal büszkélkedhet és
előkelő arcberendezéssel, amihez sokszor kisfiús mosoly társul.
Amellett, hogy ő készíti a világ legjobb pizzáját, ő is tősgyökeres
New York-i, szóval egyáltalán nem érzek bűntudatot, amikor azt
mondom, hogy akkora szíve van, mint a feleségének.
– Szóval, csak felbukkant az ajtód előtt – ismétli Roxy.
Hangosan felsóhajtok, ahogy felé fordulok. Vastag arany
fülkarikát és vörös Gucci övet visel fehér farmerral és ujjatlan
fehér blúzzal. Mint általában, most is sokkal elegánsabbnak
tűnik farmerben, mint én valaha estélyiben a vörös szőnyegen.
– Nem beszélhetnénk valami másról? – kérdezem.
–  Miért? Garrett úgy nézett ki, mint egy szexisten, amikor
kinyitotta az ajtót.
Egyértelműen kérdés lopózik a kijelentésbe, de én csak
megrázom a fejem.
–  Nincs igazam? – faggat tovább, és összehúzza a
szemöldökét. – Kérlek, ne mondd azt, hogy én csesztem el
mindent!
 –  Egyáltalán nem. Tökéletesen időzítettél. Köszönetet
mondhatok érte, hogy megmentettél. – A mentőakcióját minden
egyes perccel jobban értékelem.
– Teagan! – leteszi a kést.
– Mi van? Ne nézz így rám! Most komolyan arra számítottál,
hogy szexelek egy pasival, akivel pár órával azelőtt
összeütköztem?
– Miért ne? Felnőtt nő vagy. – Megtörli a kezét a törlőruhában,
és félig felül a konyhapultra. – Ha beindítja a motorodat, vidd el
egy körre!
– Először el kell jönnie ma este – mondom komoran. – És már
elég egyértelmű, hogy ez nem fog megtörténni.
Roxy végre ránéz a mikró órájára: már tizenöt perccel múlt
hét. Rám pillant, és őszintén meg van döbbenve.
– Felhívod?
– Nincs meg a száma, és ha meg is lenne, akkor se tenném.
Elég szarul esik, hogy felültetett – kibaszott szarul, őszintén
szólva –, de még inkább dühös vagyok, hogy megengedtem
magamnak, hogy bánthasson. Rá is mérges vagyok, de főként
magamra. Mindent tudok a szexi, magabiztos, karizmatikus
pasikról, akikre nem lehet számítani. Csak egy pillanatra
veszítettem el a fejem, de ennyi tapasztalattal a hátam mögött
ez egyértelművé teszi, hogy idióta vagyok.
Roxy összeszorítja a száját.
– Csak átszaladok…
– Meg ne próbáld!
A remegés a hangomban leleplezi a valódi érzéseimet, de
próbálom egyben tartani magam. Sejtenem kellett volna, hogy
ez lesz, azóta harcolok magammal, hogy Garrett nem jelent meg
az ajtóm előtt, hogy velem induljon át Roxyék házába. Ugyan
nem beszéltük meg, de számítottam rá, hogy ezt fogja tenni.
Egészen hatig vártam, aztán magányosan átbandukoltam.
Ennek ellenére egy apró részem még reménykedett, de
mostanra már nem tudok tovább hazudni magamnak.
– Lehet, hogy még nem állította be az óráját. Tudod, milyen a
költözés.
–  Kérlek, ne keress neki kifogásokat, Roxy! Ha fontos lett
volna neki ez az egész, akkor nem lenne szüksége bébiszitterre,
hogy átjöjjön a szomszédba.
Mike megszorítja a vállamat, ahogy elhalad mellettem.
– Bánthatja. Én annál nagyobb örömmel tanítanám meg neki,
hogyan kell egy hölggyel bánni. Csak egy szavadba kerül!
– Nem éri meg a fáradságot.
– Egyetértek. És csak úgy megjegyzem, hogy készen áll a sütő,
hölgyeim.
Roxy újra az órára pillant, megfeszül az állkapcsa.
– Oké, vigyük ki ezeket!
Összeszedjük a feltétes tálakat, miközben Mike kihúzza a
sütőpapírt, amin már a házi készítésű tészták gömbjei
pöffeszkednek a szárítófiókban. Kifelé indulunk, és mindent
kipakolunk a kültéri konyhapultra.
Egy csapat varjú károg hangos, ismerős hangon. Mindig egy
fán gyűlnek össze Les és Marge – vagyis Garrett – udvarán, és
ha a sas túl közel merészkedik, akkor mindenkivel tudatják,
mennyire mérgesek.
Életemben először nem a sas oldalán állok. Nagyon is
átérzem, mit is gondolnak ezek a varjak a betolakodóról.
A haragomon túl a csalódottság tüskéje is belém mar. Szörnyű
érzés, ha az ember abban reménykedik, hogy valami – esetleg
valaki – sokkal jobb, mint amilyen valójában. Brutálisan
hatékony kínzóeszköz, ha valakit kicsalogatnak a magány
ketrecéből, majd újra rávágják az ajtót.
Lehet szándékos kíméletlenség vagy csak meggondolatlanság,
mindegy is, mert kegyetlen, bárhogy nézzük is.
 4

– Mike, a pizza most is isteni.

Rám pillant.
– Nem is ettél.
– Mindjárt szétdurranok – biztosítom. – Pár napig tutira nem
is akarok majd enni.
A bejárati ajtóhoz megyünk mind hárman, a két kutya
társaságában. Habár már majdnem kilenc óra van, még mindig
csak alkonyodik az év ezen időszakában. Már ágyban lenne a
helyem. Számomra nagyon érzékeny az energia egyensúlya.
–  Köszönöm, hogy jöttél – ölel át Mike szorosan. – Mindig
örülök, ha látom az édes kis arcodat.
–  Köszi, hogy meghívtatok – megölelem Roxyt, és a kutyusok
fejét is megsimogatom. – Később találkozunk!
Mike kitárja az ajtót, és kilépek. A ház utcai oldala
sötétebbnek tűnik, mivel északkelet felé néz, a déli oldalán
azonban még mindig a naplemente fénye önti el a kertet,
mintha sose akarna eltűnni a nap. Amint meglátok egy sötét
alakot átfutni a kertjükön, megfeszül az egész testem.
Amikor Garrett elég közel kerül, megpillantom a bort a
kezében. Megfordulok, hogy integessek Mike-nak és Roxynak, és
egyenesen elsétálok mellette, abban a pillanatban, ahogy a
terasz fényének gyűrűjébe lép.
 –  Hé, várj! – Megragadja a kezemet, de lerázom. – Nagyon
sajnálom, totál elveszítettem az időérzékemet.
– Ne tőlem kérj bocsánatot, Roxy hívott át!
– Tudom, basszus.
Hallom, ahogy fellépdel a falépcsőn a teraszon. Észlelem a
hangját, ahogy Roxyhoz és Mike-hoz beszél, szavaiba
sürgetettség vegyül. Én egyre gyorsabban megyek, elhaladok a
különálló feljáró mellett, aztán átmegyek a sövényükön, hogy a
házam felé induljak. A pulzusom az egekbe szökik, amikor
lépteket hallok magam mögött.
– Teagan, várj! Szeretném megmagyarázni.
– Nem érdekel, Frost.
Felveszi a tempót, és mellettem sétál.
–  Mike és Roxy behívott, hoztam finom bort. Gyere vissza,
igyunk meg egy pohárral, és mindent elmagyarázok közben!
– Elfáradtam, nem iszom, és ahogy mondtam, nem érdekel a
magyarázkodás.
–  Nem iszol? – Amikor nem válaszolok semmit, tovább
folytatja. – Beszélgettem egy barátommal, aki bajba került. Azt
hittem, korábban van, mint valójában. Az isten szerelmére, még
világos van kint!
Elkapom róla a tekintetem.
–  Szóval a nap hibája, hogy nem írtál semmi emlékeztetőt
vagy nem állítottál be ébresztőt, esetleg nem pillantottál rá a
telefonodra, hogy megnézd, hány óra van? Értem.
– Elbasztam. – Megragadja a karomat, ahogy elérem a bejárati
ajtómhoz vezető ösvényt, ezzel lelassít. – Oké, elcsesztem, és
nagyon sajnálom!
 Felé fordulok. Az arcán árnyékok játszanak, amitől állának és
arccsontjának kiszögelései még jobban kiugranak.
– Igen, és még hazudsz is.
Garrett összefonja a karját maga előtt.
– Nem hazudok.
–  De korábban hazudtál, amikor azt mondtad, nem fogok
hibázni. És hogy tiszta lappal kezdesz – csettintek az ujjammal.
– És még mindig szabályokat hozol létre a semmiből.
– Akkor most csak így le akarsz írni? – kérdi keményen.
–  Pontosan – visszatérek a sétám ritmusára. – Jobb lesz, ha
visszamész Mike-hoz és Roxyhoz, mielőtt még ők is ezt tennék.
– Nem fogom feladni – mondja, és követ a kapuhoz. Az ösvény
végéről figyel, nézi, ahogy kinyitom az ajtót, és kitárom. – Jóvá
tudom tenni!
–  Jó éjt, Garrett! – becsukom az ajtót magam mögött, majd
elfordítom a zárat, és nekidőlök a hideg fának.
A hangja az ajtón keresztül is elér hozzám, éppen elég közel
jöhetett, miután elmenekültem.
– Nagyon sajnálom, Teagan!
Csukott szemmel sóhajtok fel.
– Én is.

–  Először nagyon mérges voltam Garrettre – mondja Roxy,

miközben kitartóan nézi magát a lámpákkal szegélyezett
tükörben, amit az olasz stílusú ebédlőasztal fölé tettem fel.
Lassan bedörzsöli az ECRA+ szérumot az arcába és a
homlokába, aztán oldalra billenti a fejét. – De Mike-kal
megbocsátottunk neki. Egy borderline-os barátja hívta fel, aki
öngyilkosságot fontolgatott. Beszélt erről neked is? Attól félt, ha
leteszi, akkor kárt tesz magában.
Hátat fordítok Roxynak, becsúsztatom az egyszemélyes
kávéfőző alá a bögrémet, és várok. Egy ilyen kifogással bizony
nem lehet vitatkozni. Azonnal hihetetlen nagy seggfejnek érzem
magam. Az egész helyzet arra emlékeztet, hogy túl sérülékeny
vagyok ahhoz, hogy több fájdalommal birkózzak meg.
– Elképesztő ez a cucc! – áradozik. – Azonnal beszívódott.
–  Tökéletes. Nem is lenne semmire se jó, ha csak a bőröd
felszínére jutna.
– Hogy szerezhetek ilyesmit?
– Válaszd ki azt a termékcsaládot, ami a legjobban tetszik, és
küldetek neked. Ez normál bőrre való, de csomó olyan család
van, ami problémás bőrtípusokhoz illeszkedik. A füzetben kell
lennie leírásnak.
–  Megtaláltam. – Kinyitja a fényes, csodásan fényképezett
füzetkét, és átlapozza, miközben én kiveszem a hűtőből a
vaníliás mandulatejszínt. – Garrett egyébként áthívott minket a
lakásába vacsorázni, hogy kiengeszteljen. Neked is jönnöd
kéne!
– Nem, semmiképpen. – Visszatérek az asztalhoz a székemre.
Roxy felemeli a fejét az olvasásból, a bőre csodás, egyáltalán
nem csillog.
–  Teljesen le volt taglózva, amikor nélküled tért vissza.
Komolyan.
Felhúzom a vállam.
 –  Miért kellene nekem tovább maradnom és későn az ágyba
kerülnöm csak azért, mert nem tudott időben jönni?
Bármennyire nemes és érthető is az oka. Nem én vagyok a
rosszfiú a sztoriban, Roxy.
–  Nem is mondtam egy szóval sem. Csak arra szeretnék
rámutatni, hogy talán ő sem az.
–  Mindegy… a lényeg, hogy nem akarok senkivel sem
összejönni. Beszélhetnénk valami másról, kérlek?
Megrázza a fejét.
– Elég nehéz olyan szexi pasit kifogni, mint az exed. Hány hím
tudja felvenni a versenyt egy mozisztárral? Garrett képes erre
is.
– Nem minden a külső. – Persze, ennek ellenére mindig abba
esek bele először.
–  Nem csak a külsőről beszélek, persze az is hozzátartozik.
Hanem arról, hogy híres, tehetséges és gazdag. Kyler Jordan
után nincs egyszerű dolgod. Ráadásul csodás vagy, okos,
tehetséges és gazdag te magad is. Basszus, nagymenő híres doki
vagy! Ez bizonyára megrémiszt egy halom pasit, de Garrett nem
tartozik közéjük. Annál keményebb fából faragták.
– Igen?
– Eddig mindenképp úgy fest.
–  Hmm… – Belekortyolok a kávéba. – Nos, köszönöm a
beszédet. Keményen megdolgoztam érte, hogy túléljem a sulit,
nekiálljak a praxisomnak, aztán volt hozzá szerencsém – vagy
balszerencsém, attól függ, hogy is nézzük –, hogy Kyler sebésze
legyek a balesete után. – A házasságunk hívta életre a Midtown
Doki nevű szériát, ami aztán felkeltette Eva Cross és az ECRA+
érdeklődését is. A mai napig elképesztő, milyen lavinát
indítottak el egyszerű történések az életemben. – De most csak
azt kívánom, bár egészséges lennék.
– Majd oda is eljutsz – mondja Roxy keményen.
–  De nem elég gyorsan. – A depressziós epizódjaim sűrűsége
kissé csökkent, de még mindig mindennapos harcot vívok a
súlyával. – Úgy gondolom, egyszerűbb, ha egyedül birkózom
meg vele, és nem srófolom valami szerencsétlen pasi nyakába a
gondjaimat.
– Pff – horkan fel Roxy. – Az tuti, hogy egyetlen pasi se lenne
szerencsétlen melletted. Nagy hal vagy!
– Inkább súlyosan sérült áru – nevetek fel.
– Nem vagy magányos, Teagan? – hajol át az asztalon.
– Sziporkázó társaság vagyok saját magam is. Szerinted nem?
– Ne szórakozz! Komolyan érdekel.
– Általában más dolgok kötnek le.
Mindent hátrahagytam, amikor Washingtonba költöztem,
próbáltam minél messzebb kerülni anélkül, hogy elhagytam
volna az országot. A szomszédokon és a kollégákon kívül nincs
igazán sok ember az életemben, és ez így teljesen megfelel.
– Talán itt az ideje, hogy újra kilépj az életbe – javasolja Roxy
óvatosan.
– Arra most még nincs erőm.
–  Egy jó párkapcsolat teljesen feltöltene, megadná a
támogatást. Társaság. Szex, az isten szerelmére! Az nem
hiányzik?
Nem, gondolom magamban, egészen addig biztos voltam
ebben, amíg a testem ki nem fejezte az elnyomott vágyakat
éppen az előző nap. Annak ellenére, hogy mentálisan és
érzelmileg szét vagyok esve, a testem, úgy fest, feltámadott.
– Azt hiszem, nem bírnék megküzdeni még egy kudarccal.
Roxy egy időre elcsendesedik, de a gondolatai irtó hangosan
üvöltenek felém. Végül ki is mondja.
– Sosem beszélsz Kylerről.
– Már évezredek óta elváltunk, nincs miről beszélni.
–  Tudod, hogy ez is szokatlan, ugye? A legtöbb nő
folyamatosan az exéről panaszkodik. Hogy miket is basztak el,
mekkora seggfejek. Nézz csak rá Emilyre! Minden egyes
lehetőséget megragad, hogy mocskolódjon Stephennel
kapcsolatban.
– Még mindig fáj neki.
– Édesem – Roxy sanda pillantást vet rám –, mert neked nem?
Egy nő nem akar teljesen eltávolodni a pasiktól, csak akkor, ha
nagyon durván megbántották.
Lenézek a csupasz kezemre, amin egy gyűrű sem árválkodik.
– Nincs értelme a múlton rágódni.
–  Talán egy kicsit meg kell erőltetned magad, hogy
továbbléphess. – A hangja ellágyul. – Pár napja olvastam, hogy
Kyler eljegyzett valami producert.
–  Ez nem verseny – mondom szigorúan, de érzem, hogy
felbukkan bennem a harag annak ellenére, hogy tudom, Roxy
csak jót akar. Mindenki jót akar, de fogalmuk sincs, miről
beszélnek. – Annak a csajnak sikerült leszoktatnia, és Kyler
rendes, amikor józan. Szóval, minden jót kívánok nekik.
–  Sajnálom – emeli fel mindkét kezét a megadás jeleként. –
Erőszakos vagyok.
 Felidegesítettem magam, de ez nem az ő hibája.
–  Csak még egy dolgot fogok mondani – folytatja. – Nem
kellene a polcon porosodnod.
Felhangzik a csengő, mire kinézek az ablakon. Nem látom, ki
áll ott, ezért felállok, hogy ajtót nyissak. Mosolyogva tárom ki a
bejáratot, de összerezzenek, amikor megpillantom Garrettet a
küszöbön.
–  Helló – köszön csendesen, a tekintete bocsánatkérő és
elcsigázott.
A megbánása közben se száll el az önbizalma, amit nagyon
vonzónak találok, ahogy a festéknyomokat is a fekete
bakancsán.
Miért indulok be ennek a látványára?
Bassza meg! Annyira felkavar a jelenléte, ráadásul erőteljes.
Ennél lazábbnak nem is tűnhetne, és közben pulzáló szexuális
energiát áraszt magából, mire a vonzalom hullámokban önt el.
Valamilyen állatias frekvencián sugározza felém, hogy olyan
keményen megdugna, hogy elfelejteném a saját nevemet is. A
testem tisztán és hangosan veszi az adást.
– Garrett! – Roxy hangja megtelik őszinte melegséggel. – Hogy
vagy?
– Attól függ – válaszolja, és újra rám pillant. – Azért vagyok itt,
hogy hason csússzak. Még azon is elgondolkoztam, hogy fehér
rózsákat hozok békejobbként, de nem akartam, hogy azt hidd,
nem veszem komolyan a dolgot. De boldogan elárasztalak
ajándékokkal is, ha az segít előmozdítani az ügyet.
– Az bizony teljesen szükségtelen lenne – mondom azonnal. –
Roxy elmondta, miért késtél. Szarul érzem magam, hogy beléd
fojtottam a szót. Remélem, ez kissé kiengesztel.
–  Ráadásul ott volt még az a csodás ajándékkosár is, amit a
teraszon hagytál. Még meg se tudtam köszönni.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
A szája felkunkorodik.
– Na, most ki hazudik?
–  Csak ne reménykedj, Frost! Eldöntöttem, hogy boldog
vagyok egyedülállóként.
– Oké, attól még behívhatsz – még szélesebben elmosolyodik.
– Persze, megtehetném, de már vannak nálam.
– Egyébként is indulnom kell haza – mondja Roxy. Felpattan,
és még mielőtt bármit mondhatnék, már mellettem is terem. –
Van egy adag rendelésem alátétekre, amit meg kell csinálnom,
szóval itt az ideje, hogy dolgozzak. De alig várom az estét,
Garrett!
–  Én is – feleli, és olyan mosolyt villant, amitől újra
megiramodik a szívem. Túlzottan helyes. – Reménykedjünk
abban, hogy őt is meg tudom győzni, hogy csatlakozzon.
–  Sok szerencsét! – mondja Roxy, és megveregeti a vállát,
ahogy elhalad mellette. – Csökönyös fajta.
– Köszi a támogatást! – mondom, és megrázom a fejem.
Roxy azonnal rám kacsint, aztán eltűnik.
Garrett átnéz felettem a nappalimba.
– Meg akarom nézni a házadat.
Felsóhajtok. Igazából imádom bemutatni a házamat. Igazi
időkapszula volt, amikor megvettem, egyenesen az ötvenes
évekbeli elektromos hálózattal, és olyan alapzattal, ami lassan
csúszott lefelé a sziklán. Igazi kihívás volt megőrizni az
épületet, miközben lassan modernné alakítottuk. Igencsak sok
pénzembe került, de a végeredményre hihetetlenül büszke
vagyok. Lepusztultan vettem meg, és új életre keltettem.
De Garrett Frost több mint egy kíváncsi szomszéd, aki rám
száll a havi közösségi összejövetelen. Ha behívom a házamba,
az olyan történések lavináját indíthatja el, amire nem vagyok
felkészülve.
A tekintete rám villan, és nem ereszt.
– Kérlek, hívj be, Teagan!
Nincs az az isten, hogy bárki ellent tudjon mondani neki, ha
ezt teszi. Legalább van kifogásom, amikor hátralépek, és
eltúlzott gesztussal a házba invitálom.
 5

Garrett belép, mire az egész nyitott tér összeszűkül körülötte.

Hirtelen az egész otthonom kisebbnek és sokkal meghittebbnek
tűnik. A panorámaablak felé indul, ami kiemeli a házat az
ötvenes évekből, és valami igazán különlegessé változtatja.
Még mindig az ajtóban állok, nyitva tartom, és belélegzem az
illatát. Közben magamba szívom az ablak előtt álló látványát a
tenger előtt. Széles vállát, keskeny csípőjét és hosszú, erős lábát.
Az inge takarása ellenére is látom izmos hátának vonalait.
– Ez a kilátás még az enyémnél is jobb.
Őt bámulva ösztönösen azt akarom mondani, hogy mind a
kettő lélegzetelállító. De ő az öbölről beszél, szóval…
– Ugyanoda néz.
– De neked nagyobbak az ablakaid – pillant rám a válla felett.
Ezzel nem vitatkozhatok, hiszen a század közepén pont az
volt az építészet célja, hogy a külső teret közelebb hozzá. Nálam
ezt a szinte végtelennek tűnő ablakfelületek biztosítják,
amennyire csak lehetséges.
– Les és Marge imádta a házadat.
Garrett felhúzza a vállát, pont úgy, mintha nem tett volna
meg mindent azért, hogy eladják neki.
– Az is rendben van.
Összeszorítom a fogamat.
 – Talán vehettél volna egy olyan házat is, amit valaki tényleg
el akart adni.
–  Miért kössek alkut valami elérhetőért, ha olyat is
megkaphatok, amilyet tényleg akarok?
A kérdésének rengeteg árnyalata van, amitől ideges leszek.
– Nagyon igyekszel, hogy utálatosnak tűnj, mi?
–  Igyekszem? Nem, nem igazán. – Garrett megfordul, lassú
könnyed ívben. A tekintete mindenen végigsiklik, aztán
hosszasan elmélyed egy festményben, ami a kanapé mögötti
falon lóg.
– Helyi művész – mondom.
–  Hmmm – újra elfordul. – Nem lakoltattam ki a
szomszédjaidat. Mondtak egy árat, én meg kifizettem.
– Fogalmad sincs, mennyire imádták azt a házat.
– Az emlékeket imádták, ami a házhoz kötötte őket – javít ki. –
Olyan emlékeket, amiket a szeretteikkel formáltak. Amíg
ugyanazokkal vannak körülvéve, a hely csak egy hely. – Kinéz
az ebédlőm ablakán is.
Szeretném, ha lecsillapodna a pulzusom. Miért engedem neki,
hogy ennyire felkavarjon? Azt hiszem, a hangja őrjít meg. Ez a
mámorító, rekedtes orgánum.
A másik oldalról kerülöm meg a kandallót, Garrett épp az
arcápolókat vizsgálja az ebédlőasztalon. Felvesz egy csodálatos
dobozt, elolvassa, majd újra mogorván pillant rám.
– Nincs is szükséged ilyesmire – mondja halovány undorral a
hangjában. – Te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam.
Az agyam lefagy, amíg a pulzusom még magasabb fokozatra
kapcsol. Teljesen ledöbbenek a dicsérete nyomán, amit olyan
egyszerűen pöccintett felém, mint az elhaló cigarettavégen a
hamut. Összeszedem magam, és igyekszem a megszólalása
másik felére koncentrálni.
– Én segítek a gyártásukban.
–  Komolyan? – Azonnal jobban érdeklődni kezd, és még
jobban megnézi magának a krémet. – És az hogy megy?
Mármint a gyártás?
Óvatosan közelebb megyek.
–  Azt a tudásomat használom, amit plasztikai sebészként
sajátítottam el. Azokat a kezeléseket és technikákat
alkalmazom, amik a legelégedettebbé tették az ügyfeleket. A
legnépszerűbb területekre figyelünk. Egy csapat tudóssal együtt
igyekeztük kikísérletezni a legoptimálisabb összetételt, ami
látható eredményeket hoz.
– Ó! – Megforgatja a dobozt, és elolvassa a szöveget.
–  Igazán jó minőségű – mondom, és ráébredek, hogy
szeretném lenyűgözni. – Az a célunk, hogy a leginkább
fenntartható, természetes alapanyagokkal dolgozzunk a lehető
legkevesebb tartósítószerrel, szintetikus vagy mesterséges
összetevők hozzáadása nélkül.
Garrett felemeli a fejét, újra rám figyel. Érzem a tekintete
átható vibrálását, mintha csak meztelen lennék előtte.
– Hol van a rendelőd? Seattle-ben? Vagy Tacomában?
–  Már sehol. Eladtam a praxisomat, és ideköltöztem. Most
csak az ECRA+ termékek fejlesztésére koncentrálok, ami sok
távmunkával és csak néhány kiruccanással jár New Yorkba.
– Már nem csinálod a valóságshow-t sem?
Megrázom a fejem.
 – Valójában csak hosszú szünetre ment, de a producerek már
elkezdtek zúgolódni, én meg egyáltalán nem állok készen, hogy
visszamenjek.
Garrett tekintete újra a lelkem mélyét kutatja. Leteszi a
dobozt, megkerüli az asztalt, és felém indul. Az ajtó felé veszem
az irányt, reménykedem abban, hogy kikísérhetem. Még mindig
túlzottan letaglóz a jelenléte az otthonomban.
Egypár lépésnyire áll meg előttem, és lenéz a lépcsőn az
alagsor felé. Aztán elhalad mellettem, és a folyosóhoz indul.
–  Hé! – sietek utána, de nem vagyok elég gyors, hogy
megállítsam, mielőtt belépne a hálóba. – Most már tényleg
átlépted a határt, Garrett.
Figyelmen kívül hagyja, amit mondok, és végignéz a szobán.
A gardrób felé veszi az irányt, és felkapcsolja a villanyt.
Összefonom a karom a mellem előtt.
– Mi a jó istent csinálsz?
Az egész hálószobám egy apró szekrénynek tűnik úgy, hogy ő
is itt van. Túlzottan elérhető közelségben van az ágyam, amitől
ideges leszek.
Lekapcsolja a villanyt, és szembekerül velem.
–  Csak biztos akartam lenni abban, hogy nincs más pasi az
utamban.
Felemelem az állam.
– Nem mintha ez számítana.
Újra mosolyt villant. Idiótán állok ott, teljesen kibillentem az
egyensúlyomból. Ajkának egyszerű íve közelebbről még
határozottabbnak tűnik, kissé meglágyítja a vonásait. Olyan
álmokra emlékeztet, amiket régen dédelgettem, de már
feledésbe merültek. Ettől a keserédes felfedezéstől csak még
inkább összeszorul a szívem.
– Nekem számít – teszi hozzá.
Közelebb lép, mire hátrálok. Úgy nyújtja előre a kezét, mintha
egy reszkető állat lennék.
– Menjünk ki a teraszra!
Óvatosan kerülget. A tekintetét nem veszi le rólam, úgy
fordulok el tőle, hogy ne kerüljön mögém. Megfogom az
üvegajtó kilincsét, lenyomom, majd elcsúsztatom az ajtót. Az
óceán friss levegője megtölti a tüdőmet, és lehűti az égő
arcomat.
Garrett még jobban eltolja az ajtót, és egyenesen a korláthoz
lép. Követem, kissé kevésbé érzem magam beszorítva, ahogy az
ajtó becsukódik mögöttem, és teljesen kint vagyunk.
Közelebb megyek hozzá a korláthoz, de úgy helyezkedek,
hogy pár lépéssel távolabb legyek. Még ilyen távolságból is
elképesztően érzem a jelenlétét. Testének erősségét és
nagyságát, azt, hogy hogyan figyel engem.
Egyetlen rándulással észlelem, hogy minden kiélesedett
körülöttem. A kék ég, a zöld pázsit, a madarak éneke, a levegő
sós illata.
–  Nem hittem volna, hogy még valaha fogok így érezni,
Teagan – mondja. – Kicsit sok is ez az egész. Azt mondod, hogy
hagyjam figyelmen kívül, de képtelen vagyok rá. És ha őszinték
akarunk lenni, akkor te sem vagy rá képes.
A nyíltsága nyomán képtelen vagyok tovább védekezni.
– Minden rendben volt, amíg meg nem jelentél.
–  Azt nem hinném. – Garrett elfordul a kilátástól, és
egyenesen rám néz. – A házadban nincsen egyetlen személyes
fotó sem barátokról, vagy a családodról, vagy valami
nyaralásról. Minden egyes dísztárgy a házhoz illik, nem a
lelkedhez.
– Azt nem tudhatod.
– De igen – még egy lépést közelít. Már majdnem összeérnek a
lábujjaink, a bakancsa szembekerül a Converse-emmel. A keze
összefonódik az enyémmel. A teste hőt sugároz, melegséget ígér
a hosszú hónapok ridegsége után. – Legalább fél tucat
gyógyszeres doboz van az éjjeliszekrényeden.
– Túl messzire mentél, Garrett! – feszülök meg.
– Csak szeretném, ha tudnád, hogy látlak.
– Akkor bizonyára észrevetted, hogy szét vagyok esve.
– Hé, én is elcseszett vagyok! De valahogy mégis idekerültünk,
és olyan szikrát éreztem, ami ma reggel okot adott rá, hogy
kikeljek az ágyból. Néhány dolog akkor kezd el igazán működni,
ha békén hagyjuk őket. Hagyjuk, hogy így legyen, és nézzük
meg, mi lesz belőle!
Az elmém végigpörgeti a lehetőségeket, hogy Garrett hogyan
boríthatná fel teljesen az életemet.
– Fogalmam sincs, azt hogy kell csinálni.
– Dehogynem – horgasztja le a fejét. – Csókolj meg!
–  Rossz ötlet, Frost. Én abszolút nem hasonlítok a szomszéd
házra. Nem vásárolhatsz meg olyan dolgokat, amik nincsenek a
piacon, csak mert úgy akarod.
– Szóval, mit mondasz? – Megérinti az államat, és végigsimítja
az arcomat. – Szeretnél itt állni, ránézni a teraszomra, és
megpillantani egy másik nővel?
 Elfordítom a fejemet, igyekszem nem magam elé képzelni a
jelenetet.
– Nem költözhetnél el inkább?
Garrett felnevet, és magához ölel.
– Nem fogom a féltékenység hiányát magamra venni. És nem,
doki. Nem fogok elköltözni. Szeretem a szomszéd házat. Így
mindennap láthatlak.
A kezem végigsiklik a derekán, mielőtt még leállíthatnám
magam. Végigsimítok a pólója puha anyagán, mire közelebb
von magához.
Annyira jó érezni a közelségét. Jó, hogy újra megérint valaki
és akar engem.
Meg fogom adni magam, és az ő hibája lesz az egész.
Egyszerűen túlságosan ért a csábításhoz, túlságosan hozzá van
szokva, hogy megkapja, amit akar.
De a helyzet az, hogy amikor vele vagyok, nem érzem magam
magányosnak és fáradtnak.
Hátradöntöm a fejem, és felkínálom neki a számat.
Megrázza a fejét.
–  Nem, ez alkalommal nem. Nem foglak letámadni. A te
döntésed.
Nem akarok panaszkodni, sem belső vitákat vívni magammal.
Ehelyett végigsimítok a tarkóján, közelebb húzom a fejét, és
megcsókolom.
Garrett kezd irányítani, halkan felnyög, ahogy a szája kinyílik,
és a nyelvével simogat. Megmarkolja a hosszú hajfonatomat,
hátrahajtja a fejem, mire nekidőlök a karjának, és teljesen
átadom magam neki. Hihetetlenül erotikus a mozdulata,
mintha szomjazna rá, hogy végre magába kortyolhasson.
Teljesen felizgat a szorításának ereje, felfedi, hogy milyen
hatással van rám.
Forróság önti el a véráramomat. A szívem hevesebben ver,
vért pumpál a fejembe, amitől kissé megszédülök. Garrett
elengedi a hajamat, és úgy kap fel, mint egy újdonsült feleséget.
Alázattal nyomom a mellkasának az arcomat, és beszívom az
illatát.
Érzem, hogy feszül meg minden izma, ahogy eltolja az ajtót.
Pillanatokkal később az ágyra kerülök, Garrett súlya a
testemnek nyomódik.
A hálószobában minden megváltozik. Már nem vagyok
szégyellős. Lehorgonyoz Garrett alkarja, ahogy a lábam között
térdel, és nekem nyomja kemény férfiasságát. Csípőjének
begyakorlott mozgása nyomán szégyentelenül nyögdécselek a
csókunk közben.
Garrett kutatja az arcomat, ahogy hátrahúzódom, majd újra
közel kerül. Látja, ahogy ívbe feszül a testem, ahogy a mindent
elsöprő élvezet elönti minden porcikámat. Könnyelműségem
nyomán a csípőm felemelkedik, hogy újra neki nyomódjak.
–  Teagan – mondja vágytól rekedtes hangon. – Az őrületbe
kergetsz.
Újra felül a térdére, és magához von. Helyet cserélünk.
Garrett nekidől az ágykeretnek, kinyújtózik a lábam között. A
kezével megmarkolja a combomat, egészen addig simogat, amíg
az ujjával meg nem érinti azt a pontot, ami érte lüktet.
Megragadom a csuklóját, rettegek attól, hogy elveszítem az
irányítást.
 – A tiéd lehet – mondja –, de nézni fogom, ahogy a magadévá
teszed.
Nem marad bírálat a tekintetében. Semmi dicsőség vagy gúny.
Őt is elönti a forróság, szinte lázasan kutat a szemével, türelem
és elfogadás bújik meg a vágy leple alatt. És az arca… maga a
megvalósult műalkotás. De már látom, ahogy repedezik a
gyönyörű maszk, és felfedi a végtelen kétségbeesettséget, ami
csak még csodálatosabbá teszi.
Hirtelen úgy érzem, sírnom kell.
– Hé! – mormogja. – Gyere ide!
Megrázom a fejem. Ellenállok a vigasztalásának, nagyon jól
tudom, milyen veszélyekkel jár, ha másra is támaszkodom
magamon kívül. Ehelyett inkább újra nekinyomom magam a
férfiasságának, és mozogni kezdek.
Dacosan lesem a tekintetét, ahogy mozgatom a csípőmet, és
nagyon jól tudom, hogy én sokkal többet érzek, hiszen ő
nadrágot visel, én pedig csak cicanadrágot és láthatatlan
alsóneműt, ami szinte nem is tartalmaz anyagot.
– Istenem, csodálatos vagy – nyögi, a nyaka megfeszül, ahogy
a farkán mozgok.
Nem tart sokáig. A látványát magamba fogadom, bőrének
forró illata az orromba szökik, és a bátorító hangja…
egyszerűen túl sok lesz. Levegőért kapkodok, amikor az első
erőteljes görcs megrázza a testemet, a fejem előrebukik, és
elképesztő érzés önti el a végtagjaimat. Erőteljesen remegek, és
érzem, ahogy megtörik a ritmusom.
Garrett megfordul, és maga alá sodor. Széttárja a combomat,
és még jobban nekem dörgölőzik, ezzel az orgazmus szétterjed
a testemben, teljesen maga alá vonva. A mellkasa hullámzik,
elképesztő tökéletességgel elégít ki úgy, hogy egyetlen
ruhadarabot sem vettünk le. Még jobban magához szorít, ahogy
vonaglok.
– Bassza meg! – Ragad meg keményen. – Nem bírom… bassza
meg!
Megfeszül, a lélegzete kisiklik összeszorított fogai között. A
csípője megrándul, a mozgása irányítatlanná válik. Ráébredek,
hogy ő is elment. Teljesen felöltözve a bakancsa a fehér
ágyterítőmbe nyomódik.
A feje lecsuklik az enyém mellé, nedves arca hozzám
nyomódik. A lélegzetvételének hangja erős a fülemben, az
ölelése túl szoros, mintha valami mentőbója lennék.
Nem tudom, hogyan is érezzek. Hogy kerülhettünk ilyen
intim közelségbe, amikor még le se vetkőztünk?
A teste nevetéstől remeg meg.
–  Istenem, komolyan nem így akartam megmutatni, mit
hagysz ki!
Teljesen megdöbbenek azon, hogy mosolyok. Annyira elönt a
boldog ellazultság, hogy szinte kocsonyássá válik a testem, a
vállam izmai leengednek, a hátam elernyed.
– Azt hiszem, már értem.
Garrett felemeli a fejét, és lenéz rám, kisimít pár kósza tincset
az arcomból.
– Esküszöm, hogy tiniként se voltam gyorstüzelő.
–  Persze hogy nem. Egy ilyen csodás pasi, mint te? Csak
elmosolyodsz, és máris nedves lesz bárkinek a bugyija.
– Veled is ez van, ha mosolygok? – kérdezi csillogó tekintettel.
 – Pff… csak szeretnéd!
Gyors, erős csókot nyom a számra.
– Van gumid?
A kérdéstől azonnal ideges leszek. Nagyon rég volt már, hogy
a védekezésen kellett aggódnom.
– Nincs.
–  Oké, de majd szereznünk kell! – Ezerwattos mosollyal
ajándékoz meg.
Felhúzom a szemöldököm, igyekszem ártatlannak hangzani,
amikor megkérdezem.
–  Egy olyan díszpéldánynak, mint te, nem kellene, hogy
mindig gumi legyen a zsebében?
– Bárcsak! – Szemének csillogása elárulja, hogy sejti, hogy épp
tapogatózom. – Nincs még a kocsimban vagy a házamban sem.
De esküszöm, ezen változtatni fogok, mielőtt átjönnél ma este
vacsorázni.
–  Nem is mondtam, hogy megyek. – Piszkálom, és ezzel
nagyon is tisztában van. Sokkal jobb, ha játékosan és
könnyedén vesszük a dolgokat egy ilyen elsöprő élmény után,
ami felemésztette a korlátokat kettőnk között.
–  Ne legyél ilyen, doki! Nagyon szeretném, ha jönnél. Még
szuper almabort is vettem neked.
Nem tudom, min nevetek fel. Talán azon, hogy az almabor
milyen gyerekes italnak hangzik.
–  Ez a hang! – Az enyémnek nyomja az orrát. – Neked van a
legszebb nevetésed.
Bánatosan mosolygok rá, tudom, hogy hamarosan megrohan
a bűntudat. Annyira régen nem nevettem, hogy nem is
emlékszem, mikor volt ilyen utoljára. Túlzottan fájna
belegondolni.
–  Meg kell engedned, hogy vacsorát készítsek! – próbálkozik
tovább. – Szó se lehet róla, hogy elélvezel alattam, de nem
etethetlek meg.
– Látod? – bököm ki. – Megint te állítod fel a szabályokat.
– Szusit csinálok.
– Imádom a szusit. – Összehúzom a szemem. – Az elég nehéz,
tudsz róla? Te magad csinálod?
–  Doki, esküszöm, hogy sashimi-halat veszek. – A haja a
homlokába hullik. Még mindig ki van pirulva az arca és az ajka,
a szeme csillog. Így fiatalabbnak, boldogabbnak és még
helyesebbnek tűnik.
–  Oké-oké! – fújok ki egy mély levegőt. – Azt hiszem, akkor
mégis átmegyek.
Garrett rám kacsint.
– Tudtam!
 6

–  Teljesen elfelejtettem, hogy nyakigláb vagy az alacsony

méreted ellenére – mondja Roxy a tengerkék színű dizájner,
Bertoia székemen ülve. – Először is: többször kellene
egyberuhát hordanod. Másodszor: ma este ezt kell felvenned!
–  Nem is tudom… – Azon gondolkodom, hogy mennyire
elveszítettem a kapcsolatot a nőiességemmel és a
szexualitásommal is. – Nem akarok túlöltözni.
–  Én is estélyit veszek, mit szólsz? Akkor egyszerűbb lesz a
döntés?
–  Talán. – Oldalra fordulok. A gond az, hogy a hétköznapi
ruháim inkább kényelmesek, de egyáltalán nem divatosak vagy
lenyűgözőek. Viszont a munkaruháim már túl csiricsárék egy
baráti vacsorához.
Egyetlenegy öltözetem van, ami talán illik egy ilyen estéhez.
Fekete ruha, cseresznyeszínű hímzéssel a tetején és áttetsző
fekete alsószoknyával. A fekete műselyem végigfut a szív alakú
dekoltázson, át a vállamra, és lefedi a hátvonal mély V
kivágását. Ha fekete vagy vörös blézerrel veszem fel, akkor
kellően visszafogott. Persze, lehetetlenség melltartót venni alá,
és nincs is olyan darabom, ami elég cuki lenne, hogy villantsam.
A hajamat, mondjuk, leengedhetem, hogy eltakarja a melltartót,
de lehet, hogy így is túl sok.
 – Legyen ez a ruha! – biztat Roxy. – Imádom, ahogy hullámzik
a lábad körül, amikor mozogsz.
Belenézek a szomszédom szemébe a tükörből. Felkel, és
mellém sétál. – Nagyon örülök, hogy adtál Garrettnek még egy
esélyt.
– Na, nem mintha beletörődne, ha bárki is nemet mond neki.
– Jó lesz neki és neked is. – Elmosolyodik a horkantásomon. –
Gondolj inkább arra, ha meglát ebben a ruhában, akkor fel kell
majd szedni a padlóról! Azt se fogja tudni, mi történt vele.
–  Na, ettől végképp úgy gondolom, hogy nem ezt kéne
felvennem.
Roxy felmutatja a középső ujját.
–  Ha nem ezt a ruhát veszed fel, amikor meglátlak ma este,
akkor elmondom neki, mennyit kínlódtál, hogy mit vegyél fel.
– Roxy! Neked az én oldalamon kellene állnod!
–  Csajszi, hidd el, hogy én melletted vagyok! Épp emiatt
szeretnék bizonyosságot szerezni, hogy nem taszítod el
magadtól Mr. Szívtiprót. – Az ajtó felé veszi az irányt. – Nekem
is el kell kezdenem készülődni. Ne várj ránk! Indulj el most, így
kettesben is lehettek egy kicsit.
– Azzal csak bajt hoznék a fejemre – kiáltom utána.
–  Tegyél úgy! De el ne felejtsd, hogy minden egyes részletet
hallani akarok!
Hallom, hogy becsukódik mögötte a bejárati ajtó. Belenézek a
tükörbe még egy hosszú percre, és mérlegelem a lehetőségeket,
aztán bemegyek a gardróbba, hogy cipőt keressek. Végül egy
fekete balerinát választok, és felkötöm kontyba a hajam. Nem
teszek fel ékszert és nem is sminkelem ki magam, nem akarom,
hogy azt higgye, le akarom nyűgözni. Garrett túl magabiztos,
nincs szüksége további bátorításra.
– Francba vele!
Kilépek a hálóból, mielőtt még meggondolhatnám magam.
Felkapom a kulcsomat, a telefont és a táskámat, amit már
korábban kiválasztottam. Bezárom magam mögött az ajtót, és
élesítem a riasztórendszer applikációját, majd elindulok Garrett
háza felé.
Lelassítom a lépteimet, amikor ráébredek, hogy túl gyorsan
megyek. Ennek ellenére is túl hamar érek a teraszra. Nem
nézek be a hatalmas, ívelt ablakon a bejárati ajtó mellett,
nehogy észrevegye a leskelődésemet.
A lábammal dobolok, miután benyomom a csengőt. Az
idegességem a tetőfokára hág. Amikor az ajtó kitárul, kihúzom
magam, és mosolyt erőltetek az arcomra. Megdermedek, ahogy
az agyam befogadja Garrett látványát.
A haja még nedves a zuhanytól. Teljesen feketébe öltözött.
Felül gombos, feszülős hosszú ujjú felsőt visel és hozzá illő
nadrágot. Illik hozzá a szín, kiemeli sötét haját és aranyzöld
szemét. Lehengerlően helyes. A vonzereje szinte mellkason vág.
A levegő felizzik közöttünk.
Egészen addig, amíg a tekintetem vissza nem vándorol a
helyes arcára, észre sem veszem, hogy meg sem szólalt eddig.
– Helló!
–  Helló neked is – mondja rekedtesen, és könnyedén az
ajtónak dől, a pillantásával befogadja a testem látványát.
Nyugtalanító ez az egész, szinte meztelennek érzem magam.
Eddig sikerült megtalálnom az egyensúlyt abban, hogy mit
osztok meg másokkal és mit tartok meg magamnak. Garrett ezt
a rendet is visszafordíthatatlanul felborította. Mindig így fogok
rá emlékezni.
–  Én vagyok a legszerencsésebb és legidiótább pasas a
világon.
Teljesen megrökönyödve állok előtte.
– Micsoda?
–  Doki, teljesen eláll a lélegzetem – szélesen, lassan
elvigyorodik. – Baromira elégedett vagyok magammal ebben a
percben.
– Hát persze – mondom szárazon.
Garrett felnevet, és kihúzza magát.
–  És igazi seggfej vagyok, hogy még mindig nem invitáltalak
be. Gyere!
Elsétálok mellette, majd leteszem a táskámat a folyosó
akasztójára. Amikor visszafordulok hozzá, Garrett ügyesen
elkapja a derekamat, magához húz, és lassan a számhoz közelít.
Csókra hívása olyan, mint egy tánc. Könnyedén, minden
megerőltetés nélkül vezet, mintha én akartam volna ezt az
egészet.
Lehet, hogy így is van.
Halk sóhaj szakad fel belőlem, amikor találkoznak az ajkaink.
Becsukott szemmel a derekát markolom, a fejem
hátrahanyatlik. Lassan, könnyedén kezd csókolni, ajka gyengéd
és cirógató, a nyelve bársonyosan simogat. Megízlel mély
nyelvcsapásaival, mire a testem megfeszül a gyönyörtől. A keze
a vállamról a hátamra csúszik. Csendesen követelőzik a
bensőm, ahogy egymáshoz préselődünk.
 Ledöbbent, hogy mennyire könnyedén ébreszti fel bennem a
vágyat. A hüvelykujjammal a nadrágja korcába kapaszkodom, a
pulzusom felszökik, ahogy érzem megfeszülő testét. Az ujjával a
csuklómat simogatja, halkan felnyögök, ahogy elveszi a kezemet
a nadrágjáról.
Hátrahúzódva lenéz rám szempillái alól, aranyló tekintete
lelkének belső csillogását sugározza.
– Óvatosan ezzel! – figyelmeztet rekedt hangon. – A következő
alkalommal, amikor elmegyek, már benned leszek. És a
legfontosabb, hogy sokkal tovább fog tartani. Talán pár napig.
– Napig? – Kiráz a hideg a gondolattól.
– Be fogom bizonyítani – mondja csillogó szemmel.
–  Én… csak… – Nem találom a szavakat, csak felhúzom a
vállam.
Megragadja a kezemet, és óvatosan megszorítja.
– Adhatok valamit inni?
– Nem, köszönöm. Én is hoztam valamit a bulira.
– Igen? – A mosolyától csak még jobban megremeg a szívem.
Belenyúlok a táskámba, és kiveszek egy dobozt. Elveszi tőlem,
észrevéve a japán írásjeleket a külső csomagoláson.
Amikor kinyitja, a mosolya még szélesebb lesz.
– Köszönöm!
–  Szívesen. – A szakészettben van kancsó és négy apró
felespohár, amiket fekete porcelánból készítettek tiszta arany
díszítéssel. A modern vonalak egyszerre férfiasak és elegánsak.
Újra belenyúlok a táskába. – Emellé még hoztam egy üveg
szakét is, ha nem lenne itthon. Meg árnikakrémet is.
Homeopátiás gyógykészítmény izomfeszülésre és -sérülésekre.
Biztos jó lesz azokon a napokon, amikor túlerőlteted magad.
Garrett elveszi tőlem a szakét, a hóna alá nyomja, és elfogadja
a kenőcsöt is. Vigyorogva pillant rá, majd a szemembe néz. A
tekintetétől fészkelődni kezdek.
– Már aggódsz is értem! Ez mindenképp jó jel.
–  Csak ne legyél túl elbizakodott, Frost! – Elfordulok tőle, és
végignézek a lakáson. Kíváncsi vagyok, hogyan alakította át.
– Nem vagyok elbizakodott, csak reménykedő.
A nappali felé lépdelek, melynek kilátása szintén a Puget-
szorosra nyílik, mint a többi szomszédnak… előtte áll az a
zafírzöld bársonyszófa, amibe szerelmes lettem.
– Ó!
Garrett hangja a konyhából ér el hozzám.
– Micsoda?
– Ez pont az a kanapé, amit én akartam megvenni!
–  Komolyan? Most már tudod, hol találod. Másra is
használhatjuk az ücsörgésen kívül.
Felé nézek a konyha bejáratán át.
– Másra is tudsz gondolni a szexen kívül?
– Ezt meg kell bocsátanod. – A tekintete továbbra is az ételre
fókuszál, a hangjába nem vegyül sajnálat. – Már rég szexeltem,
te meg irtó vonzó vagy.
Válasz helyett inkább körbenézek a szobában. Ezelőtt Marge
és Les tarkabarka bútorokkal töltötte meg, amelyeket arany- és
homokszínű skótkocka fedett, ami abszolút nem illett a bézs
szófához. Garrett viszont egyetlen lélegzetelállító kanapét
választott, és semmi mást. A dohányzóasztal egy ütött-kopott
fatörzs. Nincsenek éjjeliszekrények, lámpák, szőnyegek. Csak
egy óriási tévé ül a cápabőr tartón a sarokban.
De ami igazán uralja a szobát – még a csodás kanapén is túl –,
az egy festmény a falon. Előtte állok, és annyira letaglóz a
látványa, hogy összeszorul a torkom, és szúrni kezd a szemem.
Hirtelen megértem, miért is tett megjegyzést a festményre, ami
az én lakásomban lóg. A lakberendező fehér absztraktokat
ajánlott némi színnel, amelyek esztétikailag kihangsúlyozzák a
belső színeket. Ennek ellenére nem érzek semmit, ha rájuk
nézek. Egyszerűen csak lezárják a teret.
A csengő megszólal. Nehezen szabadulok el a festménytől,
kissé bizonytalannak érzem magam, és szükségem van pár
percre, hogy összeszedjem a gondolataimat, mielőtt Roxy és
Mike csatlakozik hozzánk. Visszanézek a tengerszorosra.
Meghallom a többiek örömtől csengő hangját. Mintha a múlt
és a jelen összeütközne. Garrett olyan váratlanul alakította ki itt
az otthonát.
– Hát, itt van ez a csodás hölgy! – mondja Mike, a hangjának
közelségéből ítélve belépett a szobába.
– És itt van ez a csodás kanapé! – sikít fel Roxy, és épp akkor
fordulok meg, amikor a barátnőm kecsesen elhelyezkedik rajta.
Átöltözött földig érő kaftánruhába, ami a naplemente színeiben
úszik, így úgy fest, mint egy királynő egy ékszerekkel díszített
trónon. – Nagyon kényelmes!
Mike az ölelésébe von, a válla felett mosolyodok el
lábujjhegyre állva.
–  Váó! Azt nézzétek! – Mike elenged, és azonnal a hatalmas
vászon elé lép. – A neten láttam képet erről, de élőben még
lenyűgözőbb.
 Garrett a közlekedő másik oldalán áll, és kinyit egy üveg bort.
Áthatóan és komolyan vizslat.
Vajon észrevette, milyen hatást gyakorolt rám a festmény?
Hogy mennyire elérzékenyültem?
– Mindennap festesz, Garrett? – kérdezi Roxy.
–  Régen így volt. Most pár napja kezdtem bele egy új képbe,
de kábé egy éve nem érzek elég ihletet a munkához. Azt hittem,
már örökre elveszett a kreatív szikra.
–  Ez olyan, mint az írói válság? – érdeklődik Mike, és
belenyomja egyik kezét a farmerja zsebébe. – Festőválság?
–  Valami olyasmi. – Garrett belép a nappaliba, két pohár
vörösbort hoz magával, ami szinte feketének tűnik.
–  A kreativitás úgy általánosságban válságba kerülhet –
mondja Roxy, és hálásan mosolyogva elfogadja Garrett-től a
bort. – Az alkotáshoz megfelelő hangulatban kell lennie az
embernek.
– Ez bizony így van – ért egyet Garrett.
–  Nos, erről Roxyval tudtok beszélni, én baromira nem
vagyok szakértő a témában – mondja Mike, és a vásznat
nézegeti. – De ha ér valamit a véleményem, nagyon tetszenek a
képeid. Szerintem elképesztő, hogy nem hasonlítanak a fotókra,
amik eredetileg inspirálták őket, de átérzem, mit érezhettél,
amikor megalkottad ezt a képet. Már ha van értelme annak,
amit mondok. Sose értettem meg az absztrakt festészetet, de ezt
értem.
–  Köszönöm – mondja őszinte hangon. – Ha érzel valamit,
amikor a festményeimre nézel, az elképesztő dicséret, és
örömmel veszem.
 Mike mosolya még szélesebb lesz, láthatóan ellazul, és elveszi
a poharat. Emlékeztetem magam, hogy Garrett bizonyos
körökben igazi rocksztár, elképesztő külsővel megáldott
hihetetlen tehetség. Annak a hírnek köszönhetően, hogy
szupermodellekkel is randizott, számos pletykaoldalon és
kibeszélős műsorban beszélnek róla. Az első sorokban ül a
divathéten, és felbukkan számos fontos közösségi
médiafelületen. Nem látom sztárnak, de megértem, hogy Mike
és Roxy miért néz rá így. És Garrettnek sikerült Mike-ot
pillanatok alatt lenyugtatnia.
–  Ez pedig csodálatos – folytatja Mike. – Teljesen
lélegzetelállító. Már a neten látva is azt gondoltam, hogy annyi
energia van benne. És nem is tudom… öröm? Ha ránézek,
azonnal jól érzem magam.
Egyértelmű, hogy Garrettet levette a lábáról a dicséret.
Engem is.
–  Én is hasonlóan érzek – mondja Roxy, hátranézve a
kanapén. Ugyanott ül, ahol előzőleg, de a lábait átvetette
egymáson, egyik kezét a szófa támláján pihenteti, mintha
otthon lenne. – Boldog festmény. A hóra emlékeztet. Mi ihlette?
–  Egy pár síkesztyű az asztalon – válaszol Mike. – El tudod
képzelni? Hogy abból ez lett – mutat mindkét kezével a vászon
felé.
Garrett visszatér a konyhába, és hosszasan kortyol a borból,
szinte lehúzza az egészet.
–  Ez volt az a kép, ami meghozta az áttörést – mondja
komoran, és lenyalja a bort az alsó ajkáról. – Ez előtt inkább a
csendéletek érdekeltek. A feleségem próbált meggyőzni arról,
hogy adjam át az érzéseimet a festményeken keresztül ahelyett,
hogy élettelen tárgyakat festenék, amiktől elvárom, hogy
érzelmeket közvetítsenek.
Roxy szemöldöke felszalad.
–  Ó, mindig azt hittem, hogy agglegény voltál! Nem mintha
sokat tudnék rólad, de semmi szaftos nem jött fel, amikor a
neten kutattam utánad. Ígérem, hogy ártalmatlan vagyok!
Szóval, csak feltételeztem.
Garrett mosolya azonnal elillan.
–  Amikor a dolgok egyre inkább beindultak, a feleségem a
háttérben akart maradni, és sosem beszéltem a
magánéletemről, amikor kérdeztek.
–  Jó, hogy ezt a képet megtartottad magadnak, és nem adtad
el – mondta Mike.
– A helyzet az, hogy eladtam. Csak vissza kellett vásárolnom.
Attól, hogy vissza akartam kapni, a vásárló csak még
elkötelezettebb lett. Teljesen meg akart kopasztani.
Roxy bólint.
– Én megértem, hogy ehhez az elsőhöz miért ragaszkodsz. Én
is megtartottam az első tálat, amit készítettem. Annyira büszke
voltam rá.
– Igen, ez is közrejátszott. – Garrett mellém sétál az ablakhoz.
– De ami igazán különlegessé teszi a képet, az az, amit ti nem
láttok. Az absztrakt felület alatt az eredeti csendéletem van a
feleségem és a fiam kesztyűiről. Annyira ideges lettem rá,
amikor leszólta a képet, hogy lefedtem az eredetit. Próbáltam
bebizonyítani valamit, ami végül csak az ő igazát támasztotta
alá.
 – Van egy fiad! – csillan fel Roxy szeme. – Hány éves?
Garrett mély levegőt vesz a válaszadás előtt.
– David hétéves lenne idén.
Elfordítom a fejem, felnézek rá, mire az ismerős kemény
csomó a gyomromba gyűlik. A kezével végigsimít a hátamon,
mintha engem akarna vigasztalni, de ő is elsápad.
A pillanat mintha borostyánba dermedne, így örökre
megmarad. Mike és Roxy a helyükre fagynak, az arcukra sokk
és fájdalom ül.
Átkarolom Garrett csípőjét, igyekszem vigaszt nyújtani,
amennyire lehet. Az arcom a mellkasának nyomódik, de
tehetetlennek érzem magam.
–  Ó, Garrett! – húzza össze a szemöldökét Roxy. – Erről
fogalmam sem volt… annyira sajnálom!
– Én is – mondja, és a feszültség egy mély sóhajjal szabadul fel
belőle. – Minden egyes nap sajnálom. Tizennégy hónapja,
három hete és négy napja történt. A mai napig olyan, mintha
egy rémálom lenne, várom, hogy felébredjek.
– Én… – Roxy kérlelően pillant Mike-ra.
–  Semmit sem lehet mondani, Roxanne – mondja Garrett
gyengéden. – Egy gyerek elvesztése iszonyatos, istentelen dolog.
–  Nagyon sajnálom – mondja Mike rekedt hangon.
Mindenhová néz, csak Garrettre nem, aztán belekortyol a
borba. – El sem tudom képzelni.
–  Ne is próbáld! – Garrett az ajkát a homlokomra nyomja. –
Csak kapaszkodj azokba, akiket szeretsz! Legyen rájuk időd, és
élvezd ki!
Tapintható súly leng a levegőben, hideg lett a besurranó
napfény ellenére is. Garrett rám néz, mire meglátom a mély
gyászt a tekintetében.
Kihúzza magát, a válla kiegyenesedik, és felemeli az állát. Egy
összetört férfit látok, aki minden erejét arra fordítja, hogy
egyben tartsa magát.
 7

–  Nem is ettél semmit. – Garrett visszakísér a házamhoz. A

kezemhez nyúl, és összefonja az ujjainkat. Később van, mint
előző este, teljes sötétség lengi be az utcát.
– Nem voltam annyira éhes.
Nem kérdezi meg, miért nem, ahogy lemegyünk a lépcsőn az
udvara felé, ami szinteltolással alacsonyabban terül el a házhoz
képest, mint nálam. Körbesétálunk az alacsony kőkerítés
mellett a kis ösvényre, ami a bejáratomhoz vezet.
–  Azután nem is beszéltél, hogy megemlítettem Davidet –
mondja csendesen.
Felsóhajtok, és megszorítom a kezét.
– Sajnálom, ha így tűnt.
– Nem így tűnt, hanem ez történt.
Szinte szeretném, hogy mérges legyen rám, hogy mást is
érezhessek a csontig hatoló szomorúság mellett, de nem lesz az.
A hangja tényszerű, a keze könnyedén és kényelmesen tartja az
enyémet.
– Sajnálom, Garrett.
–  Hagyd ezt abba! Csak szeretném tudni, hogy vagy. Valahol
máshol jártál egész este, és bárhol is voltál, veled szeretnék
lenni.
–  Ez mennyire elcseszett? Fordítva kellene lennie, nekem
kellene rólad érdeklődnöm. – Megrázom a fejem, és haragszom
magamra, hogy ennyire haszontalan vagyok.
Megállok a bejárati ajtó előtt. Felnyúlok, hogy megérintsem az
arcát. Egy évet sétáltam a sötétségben, és ő hirtelen a fényt
jelenti számomra. Olyan dolgokat érzek most, amiről azt hittem,
sosem fogom újra érezni. Épp ezért nem akarok teher lenni, aki
csak visszatartja őt.
– Olyasvalakit érdemelsz, aki képes megvigasztalni.
–  Mint te – ölel magához lazán. – Az, hogy mellettem voltál
este, épp elég.
– Nem hinném.
–  Nem mondhatod meg, mi a jó nekem, Teagan – mondja
óvatos határozottsággal. – Szomorú lettél, mert beszéltem róla,
ami teljesen normális.
Normális. Valaha normális életem volt. Valaha én is normális
voltam, de ezen már túl vagyok. A szomorúság valami olyasmi,
amit más emberek is megtapasztalnak az érzelmek
spektrumán. De nálam ez a repedés egyre csak szélesedik, amíg
már akkora szakadék nem lesz, hogy egyben lenyel, és akkor
napokon keresztül próbálok kimászni belőle.
–  Annyira fáradt vagyok, Garrett – mondom őszintén.
Kimerültnek érzem magam, mintha a végtagjaim ólomból
lennének. Még a légzés is nehezemre esik. – Még mindig
szenvedek a jetlagtől, és hosszú napom volt.
Hevesen ráncolja a szemöldökét.
– Nem lenne helyes, ha most magadra hagynálak.
– Ne aggódj értem! Ráadásul Roxy és Mike várnak rád.
Az enyémnek nyomja a homlokát, és hangosan felsóhajt.
 – Ha nem megyek vissza, akkor előbb-utóbb elmennek.
Úgy hullámzok a karjai között, mint a hínár a tenger mélyén.
A felszín egyre és egyre távolabb kerül, ahogy süllyedek.
– Komolyan mondom, hogy azonnal el fogok aludni, ahogy a
párnára teszem a fejem – mondom, de a hangom távolinak
hangzik.
Habozva enged el, figyeli, ahogy kinyitom, majd bezárom az
ajtót előtte. A kulcsom a padlóra esik. Nem bírom elfordítani a
keresztpántot. Legszívesebben a kanapén omlanék össze, de
megerőltetem magam, hogy a hálóba menjek.
Elég régen éreztem ehhez hasonlót, de ismerős minden lépés.
És a cél is. Egyedül az alvás nyugtathat meg ebben a percben.

Halkan nyögök fel, amikor eléggé éber leszek ahhoz, hogy

felfogjam, valaki kopogtat a bejárati ajtón. A hang erőszakos,
türelmetlen, és a csengő követelőző hangja kíséri. A tudatra
ébredés olyan, mintha egy tó mélyéről rántottak volna fel. Sár
és homok borít, a súly lassan szivárog el, ahogy a felszín felé
haladok. Harcolok, hogy felhúzzam magam, oldalra fordulok, és
összeszorítom a szemem. Még mindig elképesztően fáradt
vagyok.
Érzékelem a napfényt. Nem húztam be a függönyöket. A
fényesség azonban nem árulja el, hány óra van. A nap korán kel
nyáron.
Magam mögé nyúlok, felrántom a takarót, a derekamra
tekerem, mint egy vigasztaló ponyvát. A hang elhal, mire újra
visszaalszom.
Dörömbölés idegesítő hangja ránt vissza a valóságba.
Magzatpózba kucorodom, és igyekszem figyelmen kívül hagyni.
De kinyílik az ajtó a teraszon, beáramlik a szellő, magával hozza
a madarak énekét és a repülőgépek moraját. Miért van nyitva
az ajtó? Nem emlékszem.
– Teagan.
Garrett hangjától könnyes lesz a szemem. Az ajtó becsukódik.
A szoba újra csendbe burkolózik. Garrett felemeli az ágyneműt,
óvatosan lefejti az erősen rászorított ujjaimat, és leveszi rólam a
takarót.
– Ó, doki – mondja halkan, hallom a fájdalmat a hangjában.
Leveszi az egyik cipőjét, majd a másikat. Érzem, ahogy
besüpped a matrac a súlya alatt, és bemászik mellém az ágyba.
Újra betakar minket, olyan közel fekszünk egymáshoz, hogy
érzem minden porcikáját. A keze a derekamat fogja, az ajkát a
nyakamra nyomja. Elönt a melegség, és újra elmerülök a
homályban.

A pisilési inger kerget ki az ágyból. Megdörzsölöm a bedagadt,

csipás szememet, majd kinyitom. Visszafogott narancssárgás
csillogás vetül a falra, ami elárulja, hogy a nap végighaladt a
horizonton. A gyomromban kőként ül a nehézség, remegek a
hidegtől. Hogy érezhetek ilyen tátongó, szorongató ürességet?
A lábamat kinyújtva összehúzom a szememet a feszült izmok
görcsölése nyomán. Túl sokáig feküdtem mozdulatlanul. A
derekamat ölelő kéz ellazul, kiszabadulok, hogy az ágy szélére
üljek. Nem nézek Garrettre, ahogy felállok, csak átmegyek a
fürdőbe, majd magamra csukom az ajtót. Nem pillantok a
tükörbe sem, miután könnyítettem magamon, és megmostam a
kezem. De amikor kinyitom az ajtót, Garrett ott vár, az ágy
mellett ácsorog fekete futónadrágban és zokniban.
Elnézek mögötte az üvegajtóra, és ráébredek, hogy
valószínűleg elfelejtettem bezárni, miután bejöttünk a teraszról
előző nap.
Úgy érzem, mintha az a jelenet évezredekkel ezelőtt
játszódott volna le.
A tekintetem újra felé siklik. Összehúzza a szemöldökét, a
szeme mély zafírzöldre mélyült. Aggódónak és sápadtnak tűnik,
a nyugtalansága áthatol a zsibbadtságomon.
Fáj, ahogy nehezen levegőt veszek.
– Sajnálom.
Ahogy a közelébe érek, szorosan megölel.
– Az egyetlen dolog, amiért bocsánatot kell kérned, hogy nem
maradhattam melletted előző éjjel. Basszus, Teagan! Nagyon jól
tudom, hogy milyen a depresszió, hogy milyen érzés. Nem kell
egyedül szenvedned.
Hosszú időbe telik, amíg a mondatai átszivárognak az elmém
ködén. Megnyalom a száraz ajkamat.
– Nem vagyok jól.
Csókot nyom a homlokomra.
– Látom.
– Te annyival erősebb vagy nálam.
–  Igen? Talán. De te sokkal okosabb vagy és elképesztően
csinos is. Ezt hívják egyensúlynak.
– Csak nézz a tükörbe, Frost!
–  Nem tettetem a szerénységet, tudom, hogy jól nézek ki.
Egész életemben ebből húztam hasznot, ha ilyen szexi csajokról
volt szó, mint te.
Felmordulnék a kijelentésén, ha lenne rá erőm.
– Próbálod elterelni a figyelmem.
– Ez még nem bűncselekmény.
–  Annyira fáradt vagyok – ásítok, hihetetlenül elcsigázottnak
érzem magam.
–  Rendeltem kaját, amíg a fürdőben voltál. Ha eszel valamit,
alhatsz tovább.
Minden ellenérzésem dacára beletemetkezem a mellkasába.

Garrett haragosan pillant rám, és makacsul tartja a kanalat a

számhoz.
– Hajrá, még csak a felét etted meg!
– De már tele vagyok.
Csak azért nyitom ki a számat, mert nem akarom, hogy
leöntsön levessel, főleg nem azután, hogy a parancsára nagy
nehezen lezuhanyoztam. A leves kissé kihűlt, de még mindig
langyos. Fogalmam sincs, milyen az íze, valamiféle húsleves
lehet.
– Nincs semmi íze – panaszkodok, miután lenyelem.
Az ebédlőben ülünk, és rendelt kaját eszünk. Én ülök az
asztalfőn, háttal a közeli konyhának. Garrett mellettem ül,
mögötte a szorosra nyíló kilátással. Most már sosem leszek
képes kinézni innen úgy, hogy ne képzeljem el őt itt
félmeztelenül, ahogy megvilágítja a lemenő nap fénye.
– Ez bizony egy baromi jó csirkés kínai leves – kontrázza. – De
ehetsz a szendvicsemből is, ha az jobban tetszik.
– Nem vagyok éhes. – Pocsékul érzem magam és bűntudatom
van. Garrett bizonyára éhes, hiszen egy napja nem evett, de
ennek ellenére először engem etet meg.
Kinyitom a számat, hogy közöljem, nem vagyok már gyerek,
de a számba nyom egy kanálnyi levest, mielőtt még
megszólalhatnék. Ránézek.
–  Haladunk – mormogja, és megtörli az államat egy
szalvétával. – Már látok némi haragos csillogást azokban a szép
barna szemekben.
– Rád fogom borítani a levest.
Egyre halványodik a vonal a szemöldöke között.
– Ó, igen? Azt hiszed, le tudsz gyűrni?
A gondolat is abszurd. Garrett százkilencven centi és legalább
kilencvenöt kiló. Szóval, legalább harminc centivel magasabb
nálam és negyvenöt kilóval nehezebb. Voltak olyan időszakok
az életemben, amikor figyeltem magamra, edzettem, jól ettem.
Most… túl vékony vagyok, nincsenek izmaim egyáltalán.
Lehetséges, hogy még egy kiscicát se gyűrnék le.
– Te csak egy festőecsettel vagy felszerelve, szexiség! Én meg
sebészkéssel.
–  Ó, rémisztő szavak! Ez tetszik! – Végre oldalra csúsztatja a
műanyag dobozos levest. Aztán megragadja a székem karfáját,
és közelebb húz a szétterpesztett lába közé. – Ha már ecsetekről
beszélünk… rólad álmodtam előző éjjel. Törlőrongyokkal volt
tele a padló, és te meztelenül feküdtél rajtuk, én meg majd
megőrjítettelek, ahogy ecsetekkel simítottam végig a tested.
Nem vagyok abban az állapotban, hogy értékeljem a szexuális
fantáziáját.
– Semmi reakció?
–  Mit mondhatnék erre? Elég nehezen fogsz beférkőzni a
bugyimba, de túlzottan helyes vagy ahhoz, hogy ennyit kelljen
dolgoznod a szexért.
–  Váó, ez nem volt semmi! – Az elképedése ellenére is
elködösül a tekintete. – Csak, hogy tudd, többet akarok egy
menetnél.
–  Mi történt azzal, hogy lépésről lépésre haladunk? Hogy az
itt és mostra figyelünk, meg ilyenek?
– Ja, azon már túl vagyunk. – Garrett megragadja a kezemet. –
Most mi vagyunk, te és én, holnap, és holnapután meg azután.
Közelebb hajolok, és a szemébe nézek.
–  Ennél nagyobb boldogságot érdemelsz. Ne büntesd magad
velem!
– Teagan – sóhajt fel. – Fogalmam sincs, mire gondolsz, kivel
kéne lennem, miközben itt ül mellettem az óceán mélyének
összes titka.
Egyetlen pillanatra ledöbbentenek a szavai, aztán
tiltakozásba kezdek.
–  Semmi titokzatos nincs bennem, Frost. Semmi
felfedeznivaló kincs. Csak ennyi van, amit látsz.
–  Olyan fajta pasi vagyok, aki a felfedezést jobban értékeli,
mint a kincset. Azt, ami örökké tart, a másik csak az út vége.
 A tekintete őszinte és egyenesen rám pillant. Lehajtom a
fejem. A kezemre nézek az ölemben.
– Nekem is vannak ám szar napjaim – folytatja. – Elhiheted.
– Nem veszel komolyan.
–  Teljesen rosszul nézel erre az egészre. – A szorítása egyre
csak erősödik. – Össze vagy törve, és én is. Nem dobjuk el a
darabokat, hanem összeillesztjük, és csinálunk valami újat.
Egy kép formálódik ki a fejemben, kiemelkedik a ködből.
–  Mint a mozaikok, amiket Roxanne készít – mondom
csendesen.
– Pontosan.
– De Roxy kesztyűt visel, hogy a csorba szélek ne vágják el az
ujját.
–  De mi nem. Mi belemerülünk puszta kézzel, és ha
megvágjuk magunkat, akkor… te vagy a sebész. Majd
megoldjuk.
– Ez egy metafora keverése a valósággal – mondom szárazom.
Garrett elmosolyodik.
– Nem, ez kettőnk keveredése, bébi.
Feladom a küzdelmet, túlzottan kimerültem, ő pedig annyira
határozott… annyira csábító. Ha tényleg ezt a szart akarja,
akkor engednem kell neki. A múltban napokba telt, mire
sikerült lezuhanyoznom és ennem, miután a mélyre süllyedtem.
Ő jobbá teszi a helyzetet.
Én viszont kételkedem abban, hogy képes lennék-e hasonlót
tenni érte, amitől önzőnek érzem magam. De meg kell
próbálnom, hiszen megérdemli.
– Készen állsz arra, hogy visszafeküdj? – kérdezi.
 – Nem, amíg meg nem etted a szendvicsedet.
–  Itt maradsz velem? – előrenyúl, és kisimítja a nedves
hajamat az arcomból.
A fejemet elfordítva a tenyerébe csókolok.
– Ez a tervem.
 8

Visszafogom magam, hogy ne legyek túl izgatott, mielőtt

megszólalna a csengő. Amikor felhangzik a hangja, tudatosan
lassítom le a lépteimet, hogy ne érjek túl hamar az ajtóhoz. Már
kinyomtam a riasztót. Csak egy másodpercbe telik, hogy
kioldjam a keresztpántot. Eljutottam arra a szintre, hogy alig
várom a kora reggeli kávézásunkat Garrett-tel, és amikor
kitárom az ajtót, már tudom, hogy miért is van ez így.
–  Jó reggelt, doki! – üdvözöl, a küszöbön áll fekete
rövidnadrágjában és futócipőjében. Egyik kezét az ajtókereten
pihenteti, kidolgozott teste elém tárul. Mindig megdöbbenek,
pedig minden egyes reggel ez a látvány fogad.
Persze, ha csak külsőleg lenne vonzó, akkor egy idő után
hozzászoknék. Azonban az erős szexuális kisugárzása még
magasabb szintre emeli a vágyamat.
– Jó reggelt, Garrett! – kitárom az ajtót, és hátrébb lépek, hogy
beengedjem. Mély levegőt veszek, ahogy elhalad mellettem.
Annyira jó az illata. Lassan csukom be az ajtót, talán túl lassan,
eltölt a várakozás izgalma.
Érezni akarom a száját az enyémen, meg akarom ízlelni, és
megtapintani erős karját. A vágyakozás mintha napról napra
erősebb lenne.
Felé fordulok, mire egy táncos könnyedségével von magához.
A fejét lehajtja, hogy csókot leheljen az ajkamra. A szemem
becsukódik, kinyitom a számat, hogy magamba fogadjam.
Igazi varázsló egy olyan férfi, aki tudja, hogyan kell jól
csókolni. Garrett ebben éppolyan művész, mint a munkában.
Ajka érintése tökéletes, épp elég erőteljes, hogy vágyat
ébresszen bennem, de gyengéd is, amivel kimutatja, mennyire
törődik velem. Nyelvének érintése simogató, lassú és ritmusos.
Egy ennél is intimebb behatolásra emlékeztet. A karjai gyengéd
börtönként vonnak körbe, ő irányít, de mégis óvatos. Nagyon jól
tudom, hogy ő fog irányítani, ha végre ágyba kerülünk, és én
még csak tiltakozni sem fogok ez ellen.
Amikor Garrett végre elhúzódik, az egész testem izzik. Lüktet
a lábam között, emiatt összeszorítom a combomat. Semmi mást
nem akarok, csak mellette feküdni és órákon keresztül csókolni.
A gondolattól is összeszorul a szívem.
Felemeli a kezemet a mellkasához, és a tenyeremet a forró,
csupasz bőrének nyomja. A szemem becsukódik, ahogy
végigcirógatom. Az ujjammal simogatom kissé szőrös mellkasát,
aztán végigkövetem a tetoválásai bonyolult hálózatát. A
tetoválás egyetlen összefüggő alkotás, nem különböző képek
összevisszasága. Hasonló mind a két karján, noha nem
tükörképek.
– Teagan – sóhajtja a nevem.
Imádom a kemény izmai érintését a forró bőre alatt. Ahogy az
ujjam végigsiklik kockás hasán, a tekintetem is követi. Felizgult
az érintésemtől és a csókomtól. A farka büszkén áll, a széles
makk túlnyúlik a rövidnadrág derekán.
A számba szökik a nyál. Elönt a forróság méretének ékes
bizonyítékától. Lenyűgözően vastag és hosszú a pénisze. Ahogy
elnézem, apró cseppekben gyűlik a váladék a széles makkon.
–  Teagan, ha így lesed a farkamat, akkor nagyon gyorsan el
fogom veszíteni a türelmemet. Készen állsz erre?
Nagyon nyelek, és elkapom a pillantásom, hogy újra az arcára
nézzek. Tökéletesen formált arccsontja vörösen izzik, az ajka
csak még jobban felduzzad a csókom nyomán. Még édesebb, ha
fel van izgulva.
Egyre jobban félek, hiszen nem beszélünk a múltunkról. Nem
beszélünk a következő hétről. Csak a mában és a holnapban
élünk, a mostban. Ennek ellenére egy részem már függeni
kezdett tőle, elhitettem magammal, hogy tovább marad
mellettem, olyan sokáig, amíg csak el tudom képzelni. Mintha
egy iszonyatosan mély szakadék szélén állnék.
Megrázom a fejem, nagyon jól tudom, hogy ehhez még
lépéseket kell tennünk előre.
– Már majdnem készen állok.
– A majdnem már egész jól hangzik. – Garrett kemény csókot
nyom a homlokomra, majd megigazítja a rövidnadrágját. –
Beszéljük meg egy kávé mellett! – javasolja. A hangja továbbra
is vágytól ég, de nem hallatszik frusztráltnak.
Úgy fest, jó napja van. Mindig eltart egy darabig, amíg
ráébredek, milyen a hangulata. Az üdvözlése mindig hasonló, a
csókja tüzes. Csak percekkel a csók után tudom eldönteni, hogy
a szellemek a vállára ültek-e aznap, vagy épp szabadjára
engedték.
Azt mondtuk egymásnak, ez csak közös reggeli, de másról is
szó van. Reggelente puhatolózunk, hogyan érzi magát a másik
lelkileg. Garrett néha maga alatt van és tépelődik, de nem
érzem olyan depressziósnak, hogy be kellene avatkoznom úgy,
ahogy ő tette.
A konyhába megyek, kerülöm a tekintetét, mert könnyes lesz
a szemem. Nem sírhatom el magam. Nagyon jól tudom, hogy a
tartása ellenére Garrett is bármikor összeomolhat, ezzel
szemben úgy bánik velem, mintha csak én lennék törékeny.
Elkezdek mozgolódni, hogy lefőzzem a kávét,
mindkettőnknek időt hagyok, hogy elhelyezkedjünk. Ő feketén
issza, amit nagyon egyszerű elkészíteni, de így is gondos vagyok
vele. Megmelegítem a bögrét forró vízzel a csap alatt, mielőtt
megtöltöm.
–  Hogy megy a festés? – kérdezem, mert tudom, hogy ez
nagyon fontos az életében. A munkája éket is verhet közénk, de
közelebb is hozhat bennünket.
– Már majdnem készen van.
– Ó, nagyon gyors vagy. – Megrázom a fejem. – Mit is beszélek.
Fogalmam sincs, mennyi időbe telik befejezni egy festményt.
Elmosolyodik, ahogy a kezébe adom a kávét.
A kvarcfelületű konyhasziget másik oldalán ül, szinte
sajnálom, hogy valami közénk áll. Még jobban fáj, hogy mennyi
mindent nem mondok ki.
– Ez úgy fest, kicsit gyorsabban alakul, mint más képek. Főleg,
ha a méretét vesszük. De teljesen meg lettem ihletve. – A szája
felkunkorodik, ahogy a bögrébe kortyol, a szeme csillog a
nevetés nyomán. – Ráadásul a munka az egyetlen, ami eltávolít
a küszöbödtől, és attól, hogy ne teperjelek le azonnal.
– Ó! – mély levegőt veszek.
 Tisztában vagyok azzal, hogy valahol ketyeg az óra, lefelé
folynak a percek addig a fordulópontig, amikor már végzetesen
összegabalyodunk. Nagyon jól tudom, hogy nem fordíthatom
vissza, de úgy érzem, mintha elvesztegettem volna a
szusszanásnyi időt, és egy tapodtat sem haladtam előre.
–  Tudod, Teagan, hogy mondhatsz nemet, én szívesen várok.
Rád igazán érdemes. – A tekintete gyengéd. – De meg kell
kérdeznem, hogy tehetek-e valamit annak érdekében, hogy ne
legyen annyira félelmetes, hogy lefeküdj velem.
Az éleslátása teljesen ledöbbent.
– Te olvasol a gondolataimban?
– Csak figyelek rád – kortyol újra.
Sosem gondoltam rá, hogy a figyelmesség ennyire szexi is tud
lenni. Garrett mindent észrevesz, és arra használja az infót,
hogy hidat építsen közénk.
–  Csak te és én számítunk – nyomatékosítja. – El se tudom
mondani, mennyire várom, hogy közösen építsünk valamit. Azt
nem tudom titkolni, hogy mennyire le akarok veled feküdni. De
még annál is jobban vágyom arra, ami majd utána jön. Apró
dolgok, mint a kávézás mezítláb, miután együtt kelünk ki az
ágyból, és még ennél nagyobb dolgok. Például, hogy elhúzzuk
ezt a falat kettőnk közül, és hogy ne legyél halálosan
megrémülve azon, hogy rám izgulsz, amikor megcsókollak.
Sóhajtva dőlök neki a mosogatónak. Garrett bámul rám, az
arca komoly marad.
–  Nem akarom megtenni az első lépést, mert félek, hogy
valamit valahogy elcseszek. Szóval, neked kell megmondanod,
mi tart vissza, és meglátjuk, tudok-e valamit tenni annak
érdekében, hogy ez ne így legyen.
Az ujjam a konyhapultra feszül.
– Az út nem mindig sima, Garrett. Leginkább az aggaszt, hogy
fogjuk átlépni a kátyúkat.
– Ha továbbra is beszélünk egymással, akkor minden rendben
lesz.
–  De valójában nem ezt tesszük – kontrázok. – Ehelyett
lábujjhegyen lépkedünk.
– Én készen állok arra, hogy beszéljünk, te nem?
– Nem.
Felnevet, ízesen, rekedtesen.
– Mit kezdjek veled így?
–  Fogalmam sincs, de azt tudom, én mit szeretnék veled
csinálni – fonom össze a karomat. – Azt hiszem, ki kell
mozdulnunk ebből a majomketrecből, és beengedni némi
levegőt.
– Ez eddig jól hangzik. Mire gondolsz?
– Voltál már a belvárosban? Például a Pike Place piacon?
A szemöldöke érdeklődőn szalad fel.
– Nem igazán.
–  Elrabolhatnálak délutánra, hogy elmenjünk? Vehetünk pár
finomságot, amit kirakhatnánk egy tálcára, amikor esetleg
hazajövünk filmet nézni.
Garrett leteszi a bögrét, a tenyerét a pultra nyomja, és felém
hajol.
– Igen, tökéletes.
A lelkesedése nyomán még inkább elmosolyodok.
– Oké.
 –  És, hogy tisztázzuk: bármikor elvonhatsz a munkától. Ne
érezd azt, hogy nem teheted! Ezt azért mondom, mert ezt a
hibát már egyszer elkövettem. A művészetemet minden fölé
helyeztem, de az értékrendem nem volt a helyén. – Az ujjával
végigsimít az államon. – Nem tudom biztosra, hogy elcseszem-e,
de ígérem, hogy megpróbálok tanulni a hibáimból, és jobban
csinálni.
A kezemet az övére teszem, az arcomra nyomom a tenyerét.
–  Én nem tudom, mennyire leszek képes változni. Én
igazából… mindent megterveztem. És azt hazudtam, ha ehhez
tartom magam, akkor sosem veszhetek el.
–  Most ne is gondolj erre! – suttogja. – De azt hiszem, már
egyébként is kezdesz újratervezni.
Szóra nyitom a számat, hogy vitatkozzak, de az ujját az
ajkamra teszi, miközben felhúzza a szemöldökét.
– Kávé és csókolózás minden reggel – jelenti ki. – Délután meg
randizni megyünk, ahová te hívtál meg. Csak fogd fel, doki,
hogy képtelen vagy ellenállni nekem!
Újra felveszi a kávét, hogy kiigya a maradékot.
–  Erről lenne szó? – szúrok vissza, élvezem a piszkálódását.
Boldoggá tesz, hogy boldognak láthatom. És ennek az
ellenkezője is igaz.
–  Minden jel erre utal. – Garrett megkerüli a konyhaszigetet,
hogy a mosogatóba tegye a bögrét. – Amikor este majd filmet
nézünk, fogadok, hogy képtelen leszel levenni rólam a kezed.
– Húsz dolcsiban fogadok.
– Ezerben.
– Micsoda? Te teljesen meg vagy őrülve!
 Leteszi az elmosott bögrét a szárítóra, és szembefordul velem.
– Te maradhatsz a húsz dolcsinál, én meg az ezernél.
– Felejtsd el ezt az őrültséget, ez csalás!
–  Szerintem csak igyekezlek ösztönözni. – Újra a derekamat
karolja, hogy magához húzzon egy csókra. – Most pedig
elindulok, hogy levezessem a szexuális feszültséget. Pár óra, és
visszatérek. Gyere át, ha szeretnél valamit!
A dereka köré fonom a kezem.
– Ne felejts el bemelegíteni és nyújtani, mielőtt felsprintelsz a
dombon!
Huhog, majd elvigyorodik.
– Na, igen, valamikor nagyon sikerült eltérned a tárgytól.
Garrett az ajtó felé indul. Máris hiányzik a melegsége.

A tükör előtt állva rágcsálom a számat, és egyik lábamról a

másikra állok. Fogalmam sincs, hogy az épp most érkezett ruhát
kéne-e felvennem, vagy inkább válasszak valamit a
szekrényből. Új felsőt és rövidnadrágot rendeltem egyórás
szállítással, de nem tudom eldönteni, hogyan is érzek a ruhával
kapcsolatban.
Az applikáción csónaknyakúnak tűnt a felső, a valóságban
viszont teljesen leomlik a vállamról, és az alacsony derekú
rövidnadrágnak köszönhetően a hasam is kivillan. Persze, a
felsőnek hosszú az ujja, vajszínű és sötétzöld anyag váltakozik,
és inkább cuki, mint szexi.
Azonban nincsen pánt nélküli melltartóm, ami igazán
felidegel. Nem is gondoltam rá, hogy rendeljek, mert nem
hittem, hogy ennyire ki fog villanni a vállam. Na, nem mintha
olyan nagy mellem lenne, hogy mindenképpen szükségem
volna melltartóra, de a mellbimbóim egyértelművé teszik, ha
nem viselnék fehérneműt.
Ezzel azt sugallnám, hogy direkt nem vettem fel melltartót
Garrettnek.
Szélesen vigyorogva húzom fel a vállam.
– Akkor is ezt fogom felvenni – mondom a tükörképemnek. –
Úgyse táplálok benne hamis reményeket, mert hamarosan az
ágyban fogunk kikötni.
Felszabadít, hogy hangosan is kimondom ezeket a szavakat.
Az öltözőasztalomnál ülve kihúzom a fiókot, és végignézek a
szánalmas sminkkollekciómon: színezett hidratáló, egy
szempillaspirál, szájfény és szemceruza.
A helyzet az, hogy régóta nem foglalkoztat, hogy nézek ki.
Régóta nem is próbálkoztam azzal, hogy kiöltözzek. Amikor
még orvosként dolgoztam, folyamatosan igyekeztem
kifogástalannak tűnni. Hogyan is várhattam volna el a
pácienseimtől, hogy megbízzanak a szépérzékemben, ha én
nem nézek ki tökéletesen? Na, ennek már vége.
Teljesen elképeszt, hogy Garrett ennek ellenére is vonzónak
talál. Le akarom nyűgözni egy kicsit. Kicsit megvillantom
magam, ahogy Roxy sokatmondóan kifejezte a helyzetet.
Lassan készen állok: az ECRA+ minden termékét az arcomra
és a nyakamra kentem, majd feltettem a színezett krémet,
kihúztam a szemem, kifestettem a szempillám és a szám.
Befontam a hajam, hogy ne lógjon az arcomba.
 Kilépek az ajtón, és fellépdelek a Garrett háza felé vezető
lépcsőn, még mielőtt átgondolhatnám az öltözékemet. A
széthasznált Converse cipőm egyszerűvé teszi a ruhát. Ezzel
kihangsúlyoztam, hogy nem fektettem igazán energiát a
külsőmbe, de az új ruhám magabiztosságot sugároz. Ennek
ellenére furcsának hat, hogy érzem a szelet a vállamon és a
hátamon. Tagadhatatlanul szexi.
Miután benyomom a csengőt, már nem ugrálok le és fel.
Megigazítom a vászontáskát, amit magammal hoztam, átteszem
egyik vállamról a másikra, pedig csak a telefonom és a kulcsom
van benne. Garrett ordít bentről, hogy menjek be, szóval
kinyitom az ajtót, és belépek. A nappali felé sétálok, ahol épp
szembejön velem, és teljesen megmerevedek a látványától.
Általában feketét visel, de a mai pólója királykék, ami
tökéletes passzol lebarnult bőréhez és a tetoválásaihoz. A
farmerja koptatott világoskék, fekete bakancsa pedig
vászonként szolgál a lecseppent festéknek.
Lenyűgözött füttyentés hagyja el a számat. Ez a pasi
komolyan és elképesztően szexi. Moroghat miatta, de minden
oka megvan a beképzeltségre.
A mosolya elhalványul, ahogy felém sétál, az álla megfeszül,
és a tekintete egyenesem rám fókuszál. Úgy tűnik, megint rám
akar ripakodni, mint az első nap, amikor felbukkant az
utcánkban. Ösztönösen hátrálok egy lépést, a pulzusom hirtelen
az egyekbe szökik.
–  Meg ne merj mozdulni! – figyelmeztet, a hangja mély és
rekedtes.
Egy pillanattal később az ajka az enyémre zárul. A
vászontáskám egyértelmű puffanással a földre zuhan. Garrett
könnyedén emel fel, hogy egy szintbe kerüljön a szemünk.
Összefonom a lábamat a csípőjén, magamba fogadom dereka
vékonyságát és a feneke keménységét. Átkarolom a vállát,
miközben egyre feljebb nyomom a fejem, hogy mélyebben
fogadjam be a csókját. Forró keze végigsiklik a felsőm hátán,
összerezzenek, mielőtt megszakítom a csókot, és hangosan
felnevetek.
– Csikizel.
Garrett gyengéden elmosolyodik.
– Sajnálom.
– Nem is.
–  De, komolyan. Véletlenül megcsikiztelek, így sokkal előbb
vége lett a csóknak, és nem tudtalak felvinni a hálóba. Mi lenne,
ha kihagynánk a várost, és egyenesen a szobámba mennénk?
Felnevetek.
– Csak egy dologra tudsz gondolni.
– Nem az én hibám! – Könnyedén letesz a földre. – Majdnem
szívrohamot kaptam, ahogy besétáltál a házba. Ennyi szexiséget
nem lehet elviselni.
–  Csupán az volt a cél, hogy ne hozzalak kényelmetlen
helyzetbe nyilvánosan – mondom kényszeredetten. – Ennyire
nem kéne szexinek lenned, és még a szagod is jó.
– Mivel a cél az, hogy megkaparintsalak, ezért folyamatosan a
legjobb formámat kell hoznom, és mindennap zuhanyoznom –
végignéz rajtam. – Hideg zuhannyal.
Felsóhajt, és beletúr a hajába.
– Hozhatok valamit inni?
– Nem, köszönöm.
Elmosolyodik, és felveszi a táskámat.
– Menjünk, doki, és villantsuk meg egymást a város előtt is!
 9

– Ki vezet? – kérdezi Garrett, ahogy az ajtó felé indulunk kéz a

kézben.
Le sem tudom írni, milyen érzés a kezét fogni. Hogy micsoda
vigaszt jelent.
–  Ööö… – mosolygok szégyellősen. – Talán említenem kellett
volna, hogy nincs kocsim.
Felhúzza a szemöldökét.
– Most viccelsz?
– Mit kezdjen egy tősgyökeres New York-i egy kocsival?
–  Hát, már nem New Yorkban élsz. És csillagászati
magasságokban kell lennie a New York-i vezetők számának is,
hiszen akkor egyszerűen nem lennének kocsik a városban. De
legalább van jogsid?
–  Persze hogy van. Attól, hogy nincs kocsim, nem jelenti azt,
hogy nem is tudok vezetni.
– Akkor hogy közlekedsz?
Felhúzom a vállam.
–  Uberrel, ha el akarok menni valahová. És egyébként is
99,9%-ban mindent ide tudok szállíttatni, ami kell, szóval…
Garrett megázza a fejét, és egyenesen a Range Rover felé
vezet.
– Ez nem lehet túl költséghatékony.
 – Attól függ, honnan nézzük. Így megspórolom a biztosítást, a
kocsi egyéb költségeit, és kizárom a lehetőségét, hogy
megsérüljek egy autóbalesetben, ráadásul csökkentem az
ökológiai lábnyomot is.
– Persze-persze, értem én. – Kitárja előttem az utasoldali ülés
ajtaját. – De csak ha tudni szeretnéd, én mindig itt vagyok, ha el
akarsz menni valahová.
Bemászok a kocsiba a fellépőn át, és elhelyezkedem. Ha ez
lesz az ürügy, hogy még több időt töltsek Garrett-tel, az teljesen
megfelel. Persze, tudok szexisebb elfoglaltságokat is, mint a
vásárlás.
Gyors, határozott csókot nyom a számra, aztán becsapja az
ajtómat, megkerüli a motorházat, és beül a kormány mögé.
Felettünk panorámatető engedi be a napfényt, Garrett pedig
megragad egy fekete napszemüveget a középkonzolról. Amikor
beindítja a kocsit, zene tölti be az utasteret, de azonnal leveszi a
hangerőt.
A hangjával utasítja a GPS-t, hogy egyenesen a Pike Place
piacra vigyen bennünket. Amikor készen állunk, feltekeri a
hangot, de nem olyan hangosra, mint azelőtt volt.
– Választhatok? – biccentek az érintőképernyő felé.
– Persze. – Hátramenetbe kapcsol, és kinéz a válla felett, majd
kihajt a feljáróról.
Összekapcsolom a telefonomat a rendszerrel, végigpörgetek a
podcastjaimon, amíg meg nem találok egy érdekes sorozatot,
amely valódi gyilkosságokról szól.
Garrett rám pillant, de csak a saját tükörképemet látom a
napszemüvegében.
 – Ehhez mit szólsz? – kérdezem, és megmutatom a képernyőn,
mit választottam. – De beszélgethetünk is. Csak az a helyzet,
hogy már nem igazán hallgatok zenét.
Megragadja a kezem, és a szájához emeli.
– Teljesen jó lesz.

A békesség egészen addig tart, amíg el nem érünk a Pike Place

halpiachoz, a híres standhoz, ahol vidám árusok dobálják a
halat egymásnak. A stand az ikonikus neonfényű Közösségi Piac
órája alatt található, ami az egész hely szívének mondható. A
járdán büszkén húzza ki magát Rachel, a disznó, egy
malacpersely bronzból készült szobra, amit már millióan
lefotóztak. Tömegnyi bámészkodó figyeli és videózza, ahogy
dobálják a fiúk egymásnak a halat. Garrett cipeli a táskámat,
ami már sokkal nehezebb, köszönhetően egy üveg bornak, a
szaláminak, a csonthéjasoknak, a szárított gyümölcsöknek, a
tapenádnak, a rágcsálnivalóknak és a sajtnak. Mindent a csodás
DeLaurentiből szereztünk be. Hozzá még karamellás almát
vettünk a Rocky Mountain csokigyárból, amit étcsokiba
mártottak.
Elvittem a Pike Sörfőzdébe, majd az Átriumba is, ahol
megnéztük a fából készült Nagyláb-szobrot (szegénynek a nemi
szervét látványosan fogdossa mindenki), és az óriási, fémből
készült polipot is, ami a levegőből lóg felette. Elhaladtunk pár
művészeti bolt és egy mexikói kézműves stand előtti is, láttunk
különleges pólókat vicces feliratokkal. Van még ott ázsiai
import holmi, gyógyszertár és minden, amit csak el lehet
képzelni.
Ekkor még minden rendben volt… egészen addig, amíg ki nem
léptünk, és el nem nyelt bennünket a tömeg.
Természetesen azonnal észlelem a nevetgélő gyerekek
tömegét, akik a malacra másznak és gondtalan szüleiket, akik
csak a haldobálást figyelik. A zaj mindent elemészt,
rendeléseket és árakat ordítanak, felette hangos beszéd zaja
rezeg mindenféle nyelven. Valaki a közelben régen nem
fürödhetett, és két férfi a bal oldalamon veszélyesen közel áll
hozzá, hogy ezt meg is jegyezze. Amikor egy édesanya halad el
mellettem, hogy felkapja a gyerekét, a hangjában csak
türelmetlenség és idegesség cseng, mire úgy érzem, nem kapok
levegőt, és a szívem erős ritmusra vált. A torkom elszorul, a
szemem égni kezd.
Hátrálni akarok. Csak pár lépés, és kijutunk ebből a fojtogató
közegből.
De maradok Garrett miatt. Előrenézek, és igyekszem kizárni a
környezetet, miközben arra gondolok, hogyan is fogom tálcára
rendezni a finomságokat, hogyan fogom felszeletelni az olasz
szalámit, melyik sajtot melyikkel fogom párosítani.
– Teagan – Garrett hangja idegesen cseng.
Amikor a fejemet felé fordítom, ráébredek, hogy túl erősen
szorítottam a kezét, és teljesen összeizzadtunk emiatt.
Elszörnyedve el akarom engedni, de Garrett nem hagyja.
Egészen addig, amíg a tekintetem nem siklik az arcára, nem
jövök rá, hogy ő tart ilyen szorosan. Elsápadva Rachelt kémleli…
és a rengeteg gyereket, aki a szobron csüng.
 –  Hé – elfordulok a tömegtől, és átkarolom a derekát. Nem
akarja elengedni a kezemet, a karja így a hátának nyomódik. –
Minden rendben van?
Bólint, de az állkapcsát erősen szorítja össze.
–  Hülye kérdés – motyogom. – Persze hogy nem vagy jól.
Menjünk innen!
– Nem, azt mondtad, hogy szeretnél még máshová is menni.
– Nem fontos. Úgyis csak téged akarlak nézni.
Az őszinteségem nyomán felém néz. Napszemüvegének
tükörképében látom a lelkére telepedő fantomokat.
Becsúsztatom a szabad kezemet a pólója alá, és úgy simogatom
a sima bőrét.
–  Mintha lázas lennél, a szíved is hevesen ver. És egy
lebarnult sráchoz képest sápadt is vagy.
Egy gyerek hangosan felnevet, mire Garrett összerezzen, és
halkan káromkodik.
– Menjünk el innen!
Aggódom, hogy ez nem lesz elég. Megrendít az
összeomlásának látványa. Elindulunk a járdára, ott állunk meg,
ahol Pine-ból már Pike Place lesz. Mindenfelé emberek állnak
körülöttünk. Szigetté váltunk az emberek folyamában.
–  Menjünk vissza a parkolóba! – javaslom. Számomra a
hazamenetel sokkal kecsegtetőbb, minthogy továbbmenjünk.
Előrehajolva Garrett még szorosabban ölel magához. Az arcát
az enyémnek nyomja, mély hangja erőteljesnek hangzik.
– Nehéz… amikor embereket látok a gyerekeikkel. Főleg, hogy
a rossz dolgokra fókuszálnak. Legszívesebben megráznám őket,
és elmondanám, hogy értékeljék ezeket a perceket.
 – Ó, Garrett! – sírni akarok, de nem tehetem.
–  És amikor ennek az ellenkezőjét látom, hogy élvezik a
gyerekeik társaságát, akkor mintha kést forgatnának a
szívemben. És azon gondolkozom, miért kell így szenvednem.
Mivel érdemeltem ki ezt a fájdalmat?
A homlokomat a mellkasának nyomom. Szorosabban ölelem
magamhoz. Bárcsak el tudnám venni a fájdalmát… annyira
mélyen érez. Nagyon jól tudom, hogy ezért képes ilyeneket
festeni, így képes átadni a fájdalmat.
– Annyira nagyon sajnálom.
Valaki elsétál mellettünk, és azt ordítja harsányan nevetve,
hogy menjünk szobára.
Garrett nem is foglalkozik vele, csak szorosan tart, még a
szellő sem tud közénk hatolni. Ahogy telnek a percek, érzem,
hogy a lélegzete egyre szabályosabb lesz. A fülem alatt elkezd
lassulni a szívdobogása. Ráébredek, hogy lassan én is
megnyugodtam.
Végre elenged, és megsimítja a tarkómat.
– Sajnálom!
– Micsodát? Tőlem ne kérj bocsánatot!
–  Kiakasztottalak? – kérdezi, amikor elhúzódik, hogy a
szemembe nézzen. Megérinti az arcomat az ujjával.
– A tömeg akasztott ki, veled minden rendben.
Elfordítja a fejét, és végignéz az átjárón, ami tömve van
turistákkal. Vannak virágosok és gazdák, bőráruk és fűszerek,
ékszerek és mindenféle művészeti tárgy. Az út túloldalán
Starbucks van, eredeti logóval és étlappal, és egy Piroshky
Piroshky, ami híres a különleges tésztáiról. És a kedvencem:
Beecher kézzel készült sajtos helye, ahová el akartam vinni
Garrettet, hogy megvegyük az esti lakoma utolsó darabját: azt a
különleges sajtot, amit az ajándékkosarába is tettem, amikor
beköltözött.
–  Menjünk haza! – mondom hevesen. – Miért tegyük ki
magunkat még több szenvedésnek, ha nem muszáj?
– Mert muszáj. – Visszanéz rám, telt ajkát erőteljesen szorítja
össze. – Az élet megy tovább és mi még mindig élünk – hátralép,
lecsúsztatja a kezét a karomon, és megszorítja a könyökömet. –
Csináljuk!
Egy másik kéz érinti meg a vállamat, mire megfordulok, és a
szívem megiramodik a mögöttem álló csinos szőke látványára.
–  Teagan! Sejtettem, hogy te vagy az! – A szavaiban közép-
európai akcentus bújik meg, a mosolya lányosan bájos. A haja
olyan, mint a napfény, könnyű függönyként omlik le a derekáig.
Sikkes, sportos fekete bakancsot visel, a tetején fekete
szőrmével, ami jól illik a szőrmemellényhez és a szürke
bodyhoz.
– Zaneta! – Már a látványától is megremegek. – Szia!
–  Már nagyon régen találkoztunk! – Azonnal Garrettre néz,
mosolyogva konstatálja, hogy átkarol. – Hát, nem megmondtam,
hogy randizni fogsz újra? Tudtam, hogy ez lesz!
Épp eléggé zavarban vagyok, hogy be se mutassam neki
Garrettet.
– Vannak… – Próbálok nyelni, de a szám kiszáradt. – Vannak
híreid?
A kezemért nyúl, és megszorítja.
–  Itt nem beszélhetünk. Gyere el hozzám! Felhívlak, és
foglalok neked időpontot.
–  Bocsánat – mondja Garrett, és határozottan átkarolja a
vállamat. – De ki maga?
–  Zaneta – nyújtja felé a kezét. – Már egy jó ideje ismerem
Teagant.
– Honnan ismeritek egymást? – kérdezi.
Zaneta a fejét oldalra biccenti, ahogy elgondolkodva méregeti
Garrettet, hosszú haja a vállára omlik.
–  Valami igazán jó dolog fog történni önnel, valami, ami a
munkájával kapcsolatos. Jöjjön el!
Összerándulok, ahogy kotorászni kezd a Louis Vuitton
táskájában, és kiveszi a névjegyét. Garrett kezébe adja, és
visszanéz rám.
– Annyi mindent el kell mondanom, Teagan.
– Most nem tudsz semmit sem mondani? Valami infót?
Ahogy Garrett felnéz az olvasásból, az ujját a derekamra
nyomja.
– Mi most más utakon indulunk el, Zaneta. És soha többé nem
találkozunk.
– Garrett! – Felnézek rá, de csak jeges keménységet látok.
Zaneta kényszeredetten mosolyog.
–  Szkeptikus vagy, azt is megértem, de Teagan el tudja
mondani, mennyit tudtam már segíteni.
–  Hölgyem, ha képes arra, hogy segítsen nekem – mondja
lesajnálóan –, akkor tizenöt hónappal ezelőtt is szólhatott volna.
Ahogy én látom, ön csak egy sarlatán, aki egy sérülékeny nőn
próbál nyerészkedni, és ez annyira felhúz, hogy mindjárt
elveszítem a fejem. Nem akarok semmilyen bajt hozni önre,
higgye el! Szóval, húzzon a picsába!
Zaneta összeszorítja a száját, kék szeme egyre erőteljesebben
csillog, ahogy rám néz.
–  Tudod, hol találsz, Teagan, és nagyon jól tudod, hogy
segítek.
– Ne keressen többet minket! – szól utána Garrett.
Zaneta a középső ujját mutatja neki a válla felett, ahogy
átmegy az utcán. Fogalmam sem volt, hogy kövessem-e vagy
maradjak Garrett-tel. Tudom, hogy őrültség, de ha mondani
szeretett volna valamit…
– Látó? – szisszen fel Garrett. – Most ugye csak viccelsz?
–  Nem. – A vállam megroggyan. – Nem kellett volna így
beszélned vele.
– Te is nagyon jól tudod, hogy kuruzsló, az isten szerelmére!
– És?
–  És? Ez lenne a válaszod? Komolyan engeded, hogy csomó
pénzt kicsaljon belőled?
A lábammal erősen dobbantok a járdán.
– Nem csalja ki a pénzt, és egyébként is meg tudom fizetni.
– Bassza meg, ez nem is a pénzről szól, Teagan! Hanem arról,
hogy kizsákmányol!
– Ne ítélkezz felettem! – fordulok felé. – Annyira elegem van
abból, hogy mindenki megítél!
Összefonja a karját a mellkasa előtt, egyszerre védekező és
támadóállást vesz fel.
– Nem ítélkezem feletted.
– Most meg hazudsz!
– Hagyd már! – csattan fel. – Rá vagyok mérges, és nem rád!
 Kiegyenesedek.
– Azt hiszed, idióta vagyok.
– Úgy hittem, hogy ezen azért átlátsz – javít ki idegesen. – Túl
okos vagy, hogy így lehúzzanak.
– És akkor? Akkor már sosem csinálhatok semmi hülyeséget?
Erre akarsz célozni?
Felnéz az égre, miközben az álla megfeszül.
– Kiforgatod, amit mondtam.
–  Nem, tisztázom a dolgot. – Elsétálok, el kell távolodnom a
tömegtől, a zajtól, a szagoktól.
– Teagan, ne menj el így!
Felgyorsítok, az emberek között lavírozok, ami sokkal
könnyebben megy a kis méretemmel, mint Garrettnek.
– Teagan, basszus!
A hangja távolodik, de én egyre csak gyorsítok, hajt az
adrenalin és a düh. Bekanyarodok a Western sarkán, és
egyenesen a parkoló felé megyek. Garrett elkapja a
könyökömet, mielőtt még odaérnék, és magához húz.
Hogy lehet ennyire szexi, amikor ennyire mérges, és én
ennyire dühös vagyok rá?
–  Hagyd már abba a rohanást! – csattan fel, de még
haragosabb, mint amikor meglátta Zanetát. – Éppen
beszélgettünk, nem sétálhatsz el a kellős közepén! Nem mehetsz
el így! Érted? Éppen próbáltunk megoldani valamit!
Az elhaladó emberek felénk bámulnak.
–  Nem rohanok – köpöm a szavakat. – Csak megkíméllek a
szégyentől, hogy a nyilvánosság előtt alázzalak meg.
– Miért vagy mérges rám? Ennek semmi köze hozzád.
 –  Ó, ezzel kapcsolatban nagyon tévedsz, Frost! Nagyon
tévedsz. Az egyetlen ember, aki nem cseszte el most, az én
vagyok.
A tekintete egyre ködösebb lesz.
– Jobb lesz, ha elmagyarázod!
–  Alig várom, csak előbb jussunk be a kocsiba – vigyorgok
kényszeredetten.
 10

Garrett elindul a kocsi felé, és engem is magával húz.

– Ezt most kifogásként használod, hogy elmeneküljünk innen
ahelyett, hogy maradnánk, és megküzdenénk a helyzettel.
– Itt az ideje, hogy ne szólalj meg! – figyelmeztetem.
Nem beszélünk, amíg el nem érjük a Range Rovert. Garrett
kinyitja az ajtót előttem, és leteszi a majdnem teli vászontáskát
a hátsó ülésre. Magamba szívom a rövid csendet, amíg beül a
vezetőülésbe.
Beugrik, beindítja a kocsit, beprogramozza a navigációt, aztán
rám pillant.
– Majd amikor az autópályára érünk – mondom.
Garrett az ülésem hátuljára teszi a karját, maga mögé néz,
ahogy kitolat, miközben ezt motyogja:
– Most a türelmemet teszed próbára, Teagan. Komolyan.
Elindulunk az egyirányú utcában, aztán felfelé haladunk a
meredek utakon, amik San Francisco lankáival vetekszenek.
Aztán végre elérjük az autópályát.
–  Miért nem beszélsz Roxyval? – Azonnal elkezdi mondani,
ahogy a felhajtóra ér. – Jó barátod, nem? Nagyon jól tudom,
hogy aggódik érted.
Megmerevedek az ülésben.
– Mit mondtál neki?
 –  Semmit – pillant rám. – Észrevette, mennyire be van
biztosítva a házad, hogy mennyire zársz mindent. Azt gondolja,
hogy Kyler bántott, amikor drogozott.
Az exférjem neve keményen leng a levegőben.
Kinézek az ablakon, figyelem az elsuhanó várost, de nem
akarok szót pazarolni a volt férjemre.
– Találkoztál Roxyval az előző vacsora óta?
– Nem, csak integettünk néha egymásnak.
–  Kerül téged – mondom szárazon. – Ha nem így lenne, már
beugrott volna párszor. Így szokta csinálni. Emellett meg
vagyok róla győződve, hogy ki akar kérdezni a munkáddal
kapcsolatban, hiszen ő is művész. Nagyon nem illik a
személyiségéhez, hogy feléd se néz.
– Ezzel mire akarsz utalni? Hogy nem bír?
–  Odáig van érted. De Davidre gondol… – Összekulcsolom az
ölemben az ujjaimat. – Bizonyára kínos neki az egész. Fájdalom,
depresszió, gyász. A legtöbb ember távol akarja tartani magát
ezektől a dolgoktól, és azoktól az emberektől, akik a közelébe
kerültek, még akkor is, ha egyébként nagyszerű barátok
lennének.
–  Most azt akarod mondani, hogy nem kellett volna
elmondanom? – Az ujja elfehéredik a kormányon. – Nem tudok
úgy tenni, mintha a fiam nem létezett volna, Teagan. Az olyan
érzés lenne, mintha újra elveszíteném.
Felsóhajtok.
–  Azt szeretném mondani ezzel, hogy igen, Roxy nagyon
kedves és törődő barát, de elriasztják a kényelmetlen helyzetek,
és én nem akarom Roxyt és Mike-ot is elveszíteni.
 –  Szóval, ehelyett egy látóval dumálsz? Miért nem mész
terápiára? Valakihez, aki tényleg tud segíteni.
– Fogalmad sincs, hányszor bántottál meg az elmúlt órában –
mondom csendesen. – Vagy arról, hogy mindjárt felsikítok, és
csak azt várom, mikor fogsz újra bántani.
–  Teagan. – Garrett felém nyúl, a kezét a térdemre teszi. Az
érintése meleg és száraz, bátorítani akar, de ezzel csak a
szexuális feszültségre emlékeztet. – Nem akartalak bántani. És
őszintén mondom, fogalmam sincs, mi zajlik a fejedben. El kell
mondanod!
– Azt mondtad, nem ítélkezel, de ezt teszed.
– Ez nem…
–  Hagyd, hogy befejezzem! Megkérdezhetted volna, hogy
miért járok Zanetához. Nagyon jól tudom, hogy nincs semmire
igazi válasza. Mindig tisztában voltam vele, amikor kihúzott
belőlem dolgokat, vagy olyan előrejelzéseket tett, amik teljesen
rosszak voltak. Nem számít, mert voltak olyan napjaim, amikor
semmi értelmét nem láttam annak, hogy tovább éljek, és
amikor hamis reményekkel kecsegtetett, az is jobb volt, mint ha
nem is létezett volna semmilyen remény.
Garrett erősebben markolja a combomat.
– Oké, értem.
– Nem, nem érted. Azonnal azt feltételezted, hogy meg vagyok
kattanva, hogy elmentem hozzá, ahelyett, hogy elhitted volna,
hogy tudatos döntést hoztam. És még azt is feltételezted, hogy
kidobom a pénzt az ablakon anélkül, hogy tudnám, mit teszek.
De ami a legrosszabbul esett, hogy automatikusan feltételezted,
hogy rosszul gondolkozom, csak azért, mert úgy kezeltem a
gondot, ahogy te nem tetted volna.
Ez alkalommal meg se próbál a szavamba vágni.
–  Csak azért, mert máshogy kezelem, nem jelenti azt, hogy
nem megfelelően csinálom.
A mellkasa kitágul, gyorsan kifújja a levegőt.
– Nem is gondoltam arra, hogy ezt tettem, sajnálom.
–  Azt javasoltad, hogy egy baráttal vagy terapeutával kéne
beszélnem, mert neked ez a járható út. De tudod, mit, Garrett?
Egyetlen barát vagy terapeuta sem alkotott volna nekem olyan
fantazmagóriát, ami képes lett volna megvigasztalni, ha csak
egy rövid időre is. Én ezért fizettem Zanetának, és úgy
gondolom, ebben tökéletes munkát végzett.
Ahogy elkanyarodik az út, a hófedte Rainier-hegycsúcs
emelkedik ki a látóhatáron.
Garrett levegő után kapkod.
Én is. Teljesen lenyűgöz a hegy nyersessége és a burjánzó
metropolisz ellentéte, ami annyira közel van ehhez a csodálatos
természeti képződményhez. Minden egyes alkalommal
elkápráztat a látványa. A Rainer-hegy a köd és a felhők mögött
rejtőzik. Szinte lehetetlenségnek tűnik, hogy valami ilyen
fenséges és hatalmas el tud bújni az emberi szem elől. Talán
ezért is vonzódom hozzá annyira.
–  Sajnálom, Teagan. Igazad van, hülyeséget csináltam – rám
pillant. – De tanultam belőle. Jobban fogok figyelni, hogy
hogyan reagáljak a jövőben az ehhez hasonló dolgokra.
Elfogadom a bocsánatkérését, egy pillanatra elvarázsol az
arca: állkapcsának férfias vonala, nyakának erőssége.
Visszanézek a hegyre.
 –  Ha tovább beszélsz – folytatja –, akkor még többet tudok
meg rólad, és akkor még jobbak leszünk együtt.
Ráteszem a kezem az övére az ölemben, és megszorítom.

A hazafelé vezető út csendes, de nem kényelmetlenül. Garrett

ujjai már összefonódtak az enyémmel, a másik keze könnyedén
pihen a kormányon. A napszemüveg leárnyékolja a szemét, túl
sokszor nézek felé.
Arra gondolok, amit korábban mondott, és magamba szívom
a hegy látványát. Úgy nyúlik el előttünk az út hazafelé, hogy
tökéletes kilátás nyílik a csodás hegyre.
– Nagyon szeretek itt lenni – mondom hangosan. – Szerintem
csodálatos.
Felém néz, és halványan elmosolyodik.
– Egyértelműen sok szépség van errefelé.
Elhúzom a számat.
– Nem a legjobb beszólás, Frost.
–  A jobb beszólásokat későbbre tartogatom – felhúzza a
szemöldökét a napszemüvege fölé, és én halkan felnevetek.
Amikor elérjük Garrett házát, leállítja a kocsit a garázs előtt,
aztán kiugrik, hogy kinyissa nekem az ajtót.
– Hozzám vagy hozzád vigyük?
– Nekem jó bárhogy.
A csillogás visszatér a szemébe.
– Nálam van a tökéletes kanapé.
Az idegességem ellenére is elmosolyodok.
 – Akkor menjünk hozzád.
Újra megkerüli az autót, kinyitja az ajtaját, és megnyom egy
gombot a tükörnél, ami kitárja a garázs ajtaját. A tekintetem
tágra nyílik, ahogy egy csomó kondigép látványa tárul a
szemem elé. Egy futópad, egy szobabicaj, súlyzótartó és egy
rakás súlyemelő szerkezet tölti be a teret, ahová három autó is
beférne.
Ahogy besétálunk az ajtón, megszólalok.
– Azt hiszem, kipróbálom Roxy edzőtermét.
– Jöhetsz ide is.
–  Már a gondolattól is halálra rémülök. – Ahogy beérünk,
csatlakozom hozzá a konyhában. A szekrény mindenhol fehér,
kivétel a konyhasziget, amit fekete gránittal fedtek le, ami
szürkével keveredik. A felületek annyira üresek, hogy szinte
úgy tűnik, senki sem lakik itt. De van egy kávéfőző a mosogató
mellett és egy profi késkészlet is.
Észreveszem a tőlem kapott fonott kosarat a másik pulton,
egy adag kenyér lóg ki belőle. Megmelengeti a szívemet a
látvány.
– Mi rémiszt meg a garázsban? A felszerelés? Vagy én? Én el
tudok tűnni az útból, ha erről lenne szó – ajánlkozik.
– Igazából minden. Nem vagyok túl kitartó. Roxy azt mondja,
hogy az ő edzőtermében kevesen vannak az órákon és a
szívritmusra is figyelnek, így mindig tudhatom, ha túl
keményen vagy nem elég keményen dolgozom.
– Intervall edzés, mi? – Elfordul, hogy kiszedje az ételeket, és
betegye a hűtőbe.
– Igen. Szeretnéd, ha most készíteném el a kaját? Éhes vagy?
 – Mindig éhes vagyok. És te?
– Most én is.
Garrett hátat fordít, és kiszedi a cuccokat. A becsomagolt
mortadellát és még néhány sajtot kitesz a konyhaszigetre.
– Mi lenne, ha én szeletelnék, te pedig elrendeznéd?
– Rendben van.
A szemembe néz.
– És mi lenne, ha elvinnélek az edzőterembe, és csatlakoznék
hozzád?
– Komolyan? De hát nálad minden helyben van.
–  Ettől függetlenül nem mondhatom, hogy nem élvezném a
helyzetet, hogy együtt izzadjak veled.
– Oké – mosolygok.
Megmossa a kezét a mosogatónál.
–  A poharakat a hűtő bal oldalán találod a
konyhaszekrényben. Van gyümölcslevem, vizem, jegesteám.
Vagy csináljak valami meleget?
– Köszönöm, jó lesz a hideg.
Nekiáll a munkának, ahogy kitöltök egy pohár jegesteát.
Ráébredek, amikor elkezdi kicsomagolni a holmikat, hogy
csomó mindent vettünk.
– Segíthetek? – kérdezem.
– Nem, megoldom.
– Elhozzam a tálcámat otthonról?
– Nekem is van.
– Komolyan?
Felnéz rám, és kacsint.
– Komolyan.
 – Csak azon gondolkozom, mivel tudsz még meglepni.
– Tele vagyok meglepetésekkel, bébi. – Elővesz egy óriási kést
a késtartóról, és elkezdi felszeletelni a szalámit.
Be kell vallanom, ebben nem téved. Folyamatosan meglep
minden egyes nap, mióta megjelent.
– Nem gond, ha körbenézek?
– Én meg se kérdeztelek, amikor végignéztem a lakásodat.
– Én jól nevelt vagyok.
Elvigyorodik.
– Nyugodtan. Az alsónadrágokat a háló felső fiókjában tartom
jobboldalt, ha szeretnél ellopni egyet, hogy a párnád alá rejtsd.
– Honnan szeded ezeket a sületlenségeket, Frost? – Elindulok
a folyosón.
– Teagan.
Hangjának vonzerejétől átnézek a vállam felett.
– Igen?
Garrett leteszi a kést, az arca megfeszül.
– Van pár családi kép a dolgozószobámban. Bezártam az ajtót,
mielőtt átjöttél volna, de természetesen bemehetsz, ha
szeretnél. Ez az egyetlen ajtó, ami be van zárva.
Lassan bólintok.
– Köszönöm.
Elmosolyodik, majd újra visszatér a szeleteléshez.
Végigmegyek a folyosón, az első ajtó Les és Marge
vendégszobája volt, ami most úgy fest, Garrett hálója lett.
Beszívom az illatát. Ezt az ajtót becsukta, amikor áthívott
minket vacsorázni, és akkor azon gondolkoztam, mire
használhatja.
 Az óriási ágyat szürke ágynemű és pléd borítja. A szoba másik
oldalán öltözőszekrény áll, és egyetlen éjjeliszekrény az ajtóhoz
közel. Nincs semmi fém a természetes fabútoron, ami letisztult,
modern vonalakkal rendelkezik. A hatalmas ablakon nincsen
semmi sötétítés, így tökéletes látványt nyújt a szorosra.
Garrett egyik festménye lóg a falon, ezen a karmazsin
homályos árnyalatai keverednek, ami sejteni engedi egy nő
meztelen testének vonalait. Kisebb, mint a nappali festménye,
és leplezetlenül buja. Azonnal elönt a forróság, ha ránézek.
Elfordulok, és meglátom a futócipőjét a sarokban. A szekrény
tetején egy feketén csillogó tartóban egyetlen aranygyűrűt
látok.
A szívem szinte fáj, ahogy kilépek a szobából. Egy elveszett
szerelem visszhangja tölti be a teret.
A vendégfürdő a következő, egyértelmű, hogy Garrett ezt
használja. A vacsora idejére elvitte innen a holmikat, de most az
üvegzuhanyzóban van a borotvája és az egyéb
tisztálkodószerei. Már korábban is odáig voltam a fürdő
Calacatta márványborításáért és a zuhanyért, emellett a réz
berendezési tárgyakért, amik melegséget lopnak a térbe.
Valahogy most még jobban kedvelem, hogy a személyes tárgyai
is itt vannak.
Nem tudom nem magam elé képzelni, ahogy a zuhany alatt
áll, mélyen lebarnult és kitetovált bőre ráfeszül kidolgozott
izmaira… és az az elképesztő pénisz.
Megköszörülöm a torkomat, és gyorsan lekapcsolom a
lámpát, majd visszamegyek a folyosóra.
Az ajtó be van csukva, megállok előtte, elgondolkozom,
benézzek-e. Nem vagyok biztos abban, hogy látni akarom őt a
múltban, miközben épp most ismerkedem az új Garrett-tel.
Félek attól, hogy összehasonlítanám a kettőt, ami valahogy
megtörné a kettőnk között kialakuló finom köteléket.
Ennek ellenére az ujjam az ajtóra kulcsolódik. Elég sokáig
tartom ahhoz, hogy felmelegedjen a fémkilincs. Aztán
visszafogott hangot hallok, és végignézek a folyosón. A
tekintetem azonnal Garrettbe ütközik, aki a falnak dőlve figyel
engem. Elég hosszan nézzük egymást, de az arca nem árul el
semmit. Annyira lenyűgöző, amikor mosolyog, most pedig
szinte gyönyörű. Csendes és komoly.
A kezem lehullik a kilincsről, azt hiszem, felsóhajt, de lehet,
hogy csak képzeltem.
– Felmehetek az emeletre is? – kérdezem.
– Persze.
Balra fordulok, hogy felmenjek a lépcsőn. Tudom, hogy az
egész felső szint egy hatalmas hálószoba, annak ellenére, hogy
még sosem jártam ott. Ahogy a lépcső elkanyarodik, elönti a
világosság a feljárót. Szellő lebeg, és azonnal megérzem a friss
festék szagát. Egy apró forduló van a lépcső tetején, de üresen
áll. Előttem egy duplaajtós bejárat vezet a helyiségbe. Tárva-
nyitva áll, felfedve a kilátást a szorosra, ami hasonlatos a
nappaliéhoz, szinte egy szintben van a másik emelettel.
Egyértelmű, hogy a hálószobából alakította ki a műtermét, és
semmi másra nem használja. Van egy minihűtő a sarokban egy
mikróval, aminek a tetején főzőlap és vízforraló van. A
keményfa padlót teljesen beborította ruhákkal, alatta pedig
újságpapírokkal fedte le a padlót faltól falig. Mindenfelé
alumíniumlétrák helyezkednek el kinyitva vagy összecsukva, a
falnak döntve, rajtuk festékes dobozok. Elszórva ecseteket látok
mindenféle méretben és formában, néhány még a tartóban áll,
mások pedig száradnak egy ipari munkaasztalon a tisztítás
után.
Gyorsan bekukkantok a hatalmas fenti fürdőbe, ahol a dupla
mosdókagylóban csomó befőttesüvegben ecsetek száradnak.
Szándékosan nem akarok Garrett most készülő festményére
pillantani, pedig szinte semmi másra sem tudok nézni. Amikor
végül befogadom a látványt, elakad a lélegzetem.
 11

– Tetszik?
Elbűvölt az alkotás erőszakos szépsége, de megfordulok
Garrett hangjának hallatán. Annak ellenére, hogy ez is egy
absztrakt kép, távol áll stílusban és árnyalataiban a többi
festményétől.
–  Ez… komolyan meg sem tudok szólalni. A gyönyörű nem
lenne megfelelő szó rá. Olyan, mintha mozogna.
És pont úgy néz ki, mint a szoros, aminek nézegetésével oly
sokat töltöttem az időmet az elmúlt években. Mintha belelátott
volna a szívembe, és életre keltette volna.
Az óriási vászon megmutatja a magas, dőlt tetőt, ami a fehér,
a szürke és a fekete árnyalataiban pompázik, a leghalványabb
ködtől a legsötétebb ébenfáig. Az ecsetvonásokkal olyan
színváltozásokat ért el, amelyek egyszerre örvénylő és lüktető
hatást keltenek, a víz csillogása és egy esőtől sújtott tornádó
misztériumával keveredve. A vihar közepén kavargó fehér fény
kiemeli a forgatagot, vékony fénysugárban csúszik fel lentről,
hogy odafent kiszélesedjen. Sápadt rózsaszín emeli ki a fehéret,
ami egyre csak kimagasodik a képből, ezzel nyugalmat és
szépséget sugároz a legádázabb tornádó közepén.
– Ez csodálatos, Garrett. Nagyon megindító. – Kinyúlok, hogy
megérintsem a rózsaszínesen csillogó fehérséget anélkül, hogy
hozzáérnék a vászonhoz.
– Te vagy a fény a sötétségben – mondja csendesen, és mögém
lép, átkarolva a derekamat. – A többi én vagyok.
Könnyek csípik a szememet. A jelentéssel együtt már látom,
hogy a tomboló vihar nem az erőszakról, hanem inkább a
tépelődésről szól. Garrett szenvedése engem is mélyen
megsebez. Az, hogy ezen a képen dolgozott az elmúlt napokban,
ecsetvonásról ecsetvonásra haladt, teljesen elszomorít.
Felé hajolok, érzem a melegségét a hátamon és a támogató
erejét.
–  Én ugyanígy érzek – mondom gyengéden. – Csak épp
fordítva.
A szája sarka mosolyra kunkorodik, érzem a vállamnál a
csupasz bőrömön, mielőtt megcsókolna.
– Pontosan ez volt a célom – mondja piszkálódva.
Csak ennyi kell hozzá, hogy felszívódjon a szomorúság. Ebben
rejlik a varázsereje. Teljesen elképedek, hogy én is képes vagyok
ugyanerre vele kapcsolatban.
A keze becsúszik a felsőm alá, és végigsimítja a hasamat.
–  Meg akarom venni – mondom hirtelen, el se tudom
képzelni, hogy bárki másé legyen.
– Nem eladó.
– Garrett!
–  Sajnálom, doki. Nem minden alkotásomat a közönségnek
készítem. Némelyik csak magamnak van. De te bármikor
átjöhetsz, és megnézheted.
Lebiggyesztem a számat. Remegés fut végig a bőrömön az ujja
ritmikus simogatása nyomán, amivel a mellem alsó ívét
cirógatja. A mellbimbóm megkeményedik, szégyenteljesen
könyörög az érintéséért vagy a nyelvéért.
Az ajkával súrolja a fülemet.
– Én épp olyan kemény vagyok, mint te.
Szaggatottan szívom be a levegőt.
Garrett végre megfogja a mellemet, az ujjaival körbefonja
őket, és óvatosan masszírozza.
A fejem a vállára hanyatlik, és halk nyögés tölti be a
közöttünk feszülő levegőt. Érzem, ahogy a merevedése a
fenekemnek nyomódik.
– Készen állsz arra, ami most jön? – kérdezi rekedtes hangon.
Megfordulva szembekerülök vele. A szeme sötét, az arca
kivörösödött. Az ajkai elnyílnak, és a nyelvének hegye kibukik
közöttük. Annyi mindent imádok az arcán.
– Igen – mondom minden gondolkodás nélkül.
– Akkor gyere! – megfogja a kezemet, és a földszintre vezet.
Hihetetlenül ideges vagyok, a légzésem felgyorsul.
– Nem kéne eltennünk a kaját?
– Már elintéztem.
– Akkor ezt előre sejtetted?
–  Ha rólad van szó, akkor megrögzött optimista vagyok,
Teagan. – Belépünk a hálószobájába, mire a pulzusom
száguldani kezd. Szembenéz velem. – Minden másnál nagyobb
szükségem van rád. Még a festészettel is felhagynék érted, ha
erről lenne szó.
Megrökönyödés veszi át az idegességem helyét.
– Sosem kérnélek ilyesmire.
– Remélem is, hogy nem, de nélküled nem is festettem, és nem
is hiszem, hogy tudnék, ha nem lennél – áthúzza a fején a
pólóját, és oldalra dobja. – Ha választanom kéne kettőtök között,
akkor mindenképp rád esne a választásom.
Az ágy szélén ülve lehajol, hogy levegye a bakancsát, mintha
nem épp most vallott volna színt a szeretetéről és
elköteleződéséről, ami meg fogja változtatni mind a kettőnk
életét. Megremegek, fájdalmas tudatában vagyok, hogy ami
most következik, több mint következő lépés. És teljesen
beletörődöm, hogy megtesszük, sőt. De…
Rámutatok a falon lévő képre.
– Nem hiszem, hogy ezt tudnám adni neked.
Nem is pillant oda, inkább rám néz.
–  Nem azt keresem, amim már megvolt. Túlzottan leköt az,
hogy megkapjam azt, ami épp előttem áll.
Leveszem a tornacipőmet, majd a zoknim felé nyúlok.
– Csak a cipőt és a zoknit vedd le – mondja. – A többiről majd
én gondoskodom.
– Akkor én veszem a nadrágodat és a bokszeredet.
Vadul vigyorog.
– Okés.
A másik bakancsát is a padlóra dobja, és a sarokba taszítja a
párja mellé. A zoknija a következő. Összehajtja őket, és ledobja.
Az egész jelenet valahogy erotikus. Hátának tökéletesen ívelt
vonalai, ahogy előrehajol, behúzott hasizma, ahogy
kiegyenesedik. Megfeszíti meg ellazítja a bicepszét.
– Elképesztően szexi vagy – mondom. – Nagyon-nagyon szexi.
Garrett feláll, és fölém magasodik.
– Nagyon örülök, hogy ezt hallom. Már legalább tudom, hogy
érdemes volt kínozni magam, hogy lenyűgözzelek.
– Ó, istenem! Ne is kezdd!
–  Nem hazudok – megmarkolja a derekamat. – Minden
előnyömet bevetettem nálad, amire csak gondolni tudok.
– Így jó nagy hátrányba kerültem – suttogom.
Megragadja a pólómat, és óvatosan húzni kezdi.
– Akkor egyenlítsünk egy kicsit.
Mély levegőt veszek, a kezemet kinyújtóztatom a fejem fölé. A
felsőm egy pillanatra elfedi előttem a kilátást, amitől még
jobban érzékelem, hogy Garrett légzése megváltozik.
Amikor újra szembekerülünk egymással, a szeme aranylóan
csillog.
–  Na, most én vagyok az, aki nem kap levegőt – mondja
halkan.
Megérintem a nadrágja korcát, remegő kézzel igyekszem
kigombolni. A merevedése kemény és vastag a farmer mögött, a
kezemnek nyomódik.
– Én is ideges vagyok – mondja.
Megrázom a fejem, hitetlenkedem a kijelentésén, és nagy
nehezen sikerül kierőltetnem a gombot a lyukon, aztán
lehúzom a sliccet reszkető kezemmel. Felfedem a bokszeralsót,
a látványos dudor még láthatóbb lesz a fekete vászonnak
nyomódva.
Garrett felemel, leül az ágy szélére és az ölébe húz, hogy
átfoghassam a csípőjét. A mellizma forrón nyomódik a csupasz
mellemnek, mellkasának kevés szőre simogatja a
mellbimbómat. Csodálatos az illata, halvány citrom keveredik a
pézsmaillatba, ami egyszerre frissítő és izgató.
 – Nem fair – panaszkodom. – Megegyeztünk.
–  Tudom, és ígérem, hogy oda is eljutunk. Csak túl izgatott
vagyok, és nem akarom elsietni.
Újra lebiggyesztem a számat, mire elmosolyodik, megragadja
a tarkómat, és szorosan magához von. Lassan kezd el csókolni,
óvatosan izgat a nyelvével.
A szája… Istenem, ez emberfeletti! A helyemen tart, miközben
izgató, tapasztalt csóktudományával bűvöl el. Végigsimítok a
mellkasán, a vállán, masszírozom a kemény izmot, és cirógatom
a feszes bőrt. A tenyerem bizsereg az érintése nyomán,
elektromos kisülések futnak végig a karomon.
A nevét nyögöm. A medencém az övének nyomódik,
elkeseredetten várja az érintést.
Garrett mozgolódik a derekamnál, magához fog, miközben
lassan leenged az ágyra. Újra igyekszem átkulcsolni a derekát,
de lejjebb csúszik, hogy a nyelvével a fájó mellbimbóimat
cirógassa.
Felnyögök, és megfeszülök, ahogy az ágynak nyom.
Ritmusosan szívja az érzékeny pontomat, elképesztő
precizitással nyalogatja a kiemelkedő csúcsot. A hasam
megfeszül, a csiklóm féltékenyen lüktet.
Lihegve nyomom a sarkam a matracba.
– Garrett, kérlek!
A szája a másik mellemre tapad, forrón és erősen szívogat. A
másik mellemet tovább simogatja, óvatosan dörzsöli a
hüvelykujjával a nedves mellbimbómat.
Megdöntöm a csípőmet, nekidörzsölöm magam kockás
hasának, felnyögök a nyomástól, a testem úgy megfeszül, mint
egy ököl. Az ajka a mellem között cirógat, a nyelve végigsimít a
hasamon a lágyékom felé. Köröz a nyelvével, majd még inkább
alámerül.
Felrobbanok, ha tovább folytatja a kínzást. Mondani akarom,
hogy lassítson, hogy lélegzethez jussak, és visszanyerjem az
irányítást a testem felett, de képtelen vagyok összetenni a
szavakat, a gondolataim kimondatlanok maradnak.
A válla után nyúlok, de felemelkedik, és kigombolja a
rövidnadrágomat, majd lerángatja rólam egyetlen erős
mozdulattal.
Amikor a meztelen fenekem hozzáér a takaróhoz, ráébredek,
hogy teljesen meztelen vagyok. Már semmi sem tarthatja vissza.
A térdem alá csúszik a keze, és felnyomja a mellkasomhoz.
Felmordulva a lábam közé helyezkedik, mire libabőr ütközik ki
a testemen.
Felsóhajtok, amikor a nyelve végigsimít a rejtett redőimen, a
hegye a csiklómat cirógatja. A legérzékenyebb testrészem
lüktetését nem tompítja nyelvének simogatása. Felnyögök, és
gyengéden megremegek, amikor a nyelve a hüvelyemnél köröz.
Megfeszül a nyakam, a szememet összeszorítom, a lábamat
még inkább széttárom. A hajába túrok, érzem a nedves
forróságot a hajtöveinél.
Garrett megragadja a combom belsejét. Széttárva tart, hogy
még inkább felfedezzen a szájával. Az ajka a csiklómat
cirógatja, csücsörítve kezdi szívni. Elfojtott sikoly szökik fel
belőlem. A forróságtól izzadságcseppek gyöngyöznek a
bőrömön. Az incselkedő szívás nyomán megfeszül a testem,
elkeseredetten akarom, hogy kitöltsön.
 A keze végigsiklik a testemen, a hüvelykujja végigsimítja a
redőimet. Széttárja a lábamat, felfedve mindent. Felemeli a
fejét, hogy rám nézzen, de a kezemmel takarom el az arcomat.
– Alig várom, hogy benned legyek – mondja, és kéjvágy vegyül
a hangjába. A hüvelykujja benyomul az érzékeny szövetek közé.
Felnyög, ahogy önkéntelenül összeszorítom magam az ujja
körül a behatolás nyomán. – Annyira szűk vagy és nedves.
Nagyot nyelek, és megérintem az arcát.
– Most. Csináld most!
Elhúzódik, és megnyalja az ujját, hogy megízleljen.
– Előbb a nyelvemmel duglak meg – nyög fel. – Annyira édes
vagy, hogy órákig tudnálak nyaldosni.
Tiltakozni akarok, felé nyúlni, de a haja túl rövid, hogy
meghúzzam. Csak figyelem, ahogy lecsúsztatja a fejét, és
megnyalja az ajkát, mielőtt újra elmerülne bennem. Lassan,
kínzóan nyalja végig a redőimet, tapasztalt nyelve belém hatol,
és kegyetlen precizitással nyal belém.
A hátam az ágynak feszül, a testemet a kéj éles hullámai öntik
el. Esztelen éhséggel feszül a belsőm, mindent akarok.
Keményen és mélyen magamban kell éreznem őt. Garrett forró
tenyerével cirógatja a mellemet, megszorítja a megduzzadt bőrt,
a kéjvágy mindjárt szétfeszít. A nyelve be- és kicsúszik, azzal
kecsegtet, hogy mélyebb behatolás következik.
– Garrett, kérlek! – Nem érdekel, hogy könyörgök. Nem bírok
nyugodtan feküdni. Úgy érzem, hogy mindjárt kibújok a
bőrömből, elveszem az állatias vágyban, ami már a
szégyenérzést is eltörölte.
Összecsippenti a mellbimbómat, aztán lecsúsztatja a kezét a
hasamon. A hüvelykujja megtalálja a csiklómat, nyomja és
köröz rajta. Az orgazmus elönti a testemet, megfeszül a
gerincem, miközben a hüvelyem egyre pulzál Garrett behatoló
nyelve körül. Felnyög, ahogy elmegyek, a hangjának rezgéseitől
még jobban megremegek. A derekamat tartva emel fel, és
telhetetlenül, megrészegülten nyaldos.
Fekete foltok nyílnak a látóteremben. Mély levegőt veszek,
ahogy újra erősen megfeszül a testem, és még egy orgazmus felé
közeledek. A forró, nedves szívás nyomán hiperérzékeny a
csiklóm.
Túl sok, nem bírom elviselni. Túl hosszú ideig voltam
érzéketlen. Az érzések fájdalmasan rohannak meg. A szívem
mintha a bordáimnak ütődne, a tüdőm forrón feszül.
Szükségem van a levegőre, a bőrömet mintha milliónyi tű
szurkálná.
–  Állj! – nyögöm, és a hajába markolok. – Istenem, hagyd
abba, kérlek!
Garrett letesz, és elhúzódik, felületes légzése szaporán
hallatszik a teljes csendben. Izzadság csorog végig a nyakamon
a mellem közé. Szétterpesztve, lihegve terülök el előtte, a
puncim izzik. Az összes energiámat felemészti, hogy
összekucorodjak. Olyan régóta megtagadtam már magamtól az
élvezetet, azonban a megvonást Garrett szenvedélyes
elszántsággal zúzta szét.
Erőteljes lábán lehúzza a farmert és az alsót, majd oldalra
dobja. A tekintetem végigsiklik a combján, mire halk nyögés tör
fel belőlem. Annyira kemény és annyira készen áll. Vastag
tövétől egyenesen a lágyékáig ér fel széles farka. Egyenletesen
gyöngyözik belőle a nedvesség, ami oldalt csorog lefelé, követve
a terebélyes, kiemelkedő ér vonalát.
Kihúzza az éjjeliszekrény fiókját, és megragad egy óvszert,
majd magára húzza. Határozottan szorítja össze az állkapcsát, a
tekintete tűzben ég. Folyamatosan engem bámul, nem szakítja
el a pillantását.
Érzékenyen és túlfűtve gurulok a hasamra, az ágy másik
oldalára csúszok, kócos hajam mindenfelé hullámzik. Érzem a
matracon a súlyát, tenyerével lenyomja a bokámat.
Megfeszülök, félek, hogy nem élem túl az elszabadult vágyát.
Aztán a fejem lehajtom, az egész testem ellazul. Egy egyszerű
érintés, egy egyszerű kapcsolat a bőröm és a tenyere között
elég, hogy lenyugtasson.
Behajlik a könyököm, a vállam és a mellkasom a plédnek
nyomódik, miközben felnyomom a fenekem. Garrett végigsimít
a combomon a derekamig, a másik kezével a hasamat fogja.
–  Rendben vagy? – kérdezi elködösült hangon, amivel újra
felizgat.
Bólintok, becsukom a szemem, és széttárom a lábam. Az ajka
a hátamnak nyomódik, a kezével megfogja a combomat, és
széthúzza a lábamat az ágyon. Mellém fekszik, a keze a
hátamon marad, a lába az enyémre kerül. Forró, nedves arca a
vállamnak nyomódik. A farka éhesen és sürgetően feszül a
derekamnak.
Hosszasan magához ölel, a mellkasa hullámzik, a teste
megremeg.
– Garrett? – kérdem zavartan.
– Nem kötelező, Teagan – mondja rekedten. – Tudok várni.
 – Micsoda? – Elcsúszok mellőle, hogy rá tudjak nézni. Szemtől
szembe kerülünk. Az aranyló csillanás eltűnt a tekintetéből. –
Én készen állok, csak egyetlen percre volt szükségem.
A pillantása homályos a visszafogott fényben.
– Nem kockáztathatom meg, hogy elcsesszem. Bármennyire is
akarlak, nem éri meg, hogy elveszítselek.
Megérintem az arcát, végigfuttatom az ujjamat a
szemöldökén.
–  Garrett, én veled akarok lenni. Komolyan. Csak hirtelen
kicsit sok volt, és le kellett nyugodnom egy pillanatra.
Amikor nem mozdul meg, és nem is szól hozzám, az
oldalamra gurulok. Lehúzza rólam a combját, hogy
felszabaduljak a súlya alól, de követem, átkarolom a lábammal
a csípőjét, és magamhoz húzom.
A tekintete óvatos, nagy teste megfeszül a szükség nyomán.
Hasának minden egyes domborulata izzadságtól csillog. A farka
büszkén feszül, dacosan áll közöttünk.
Nagyon akarom őt.
– Azt mondtad egyszer, hogy az enyém lehet – emlékeztetem
–, ha végignézheted, ahogy elveszem.
Garrett nem mozdul, csak a mellkasa hullámzik erősen. Aztán
ágyékának feszült izmai láthatóan elernyednek, tekintetének
keménysége ellágyul, gyengédség és remény szökik belé.
Garrett a kinyújtott lábam közé nyúl, az ujja óvatosan besiklik
a duzzadt szeméremajkak közé.
Remegés fut végig a testemen.
– Túl érzékeny vagyok – suttogom.
– Csak tudnom kell, hogy készen állsz-e.
 – Még sosem álltam ennyire készen.
Feszülten elmosolyodik, a keze újra visszatér a derekamra. A
mosolya pillanatokon belül eltűnik, ahogy a kezembe veszem,
és óvatosan, körkörös mozdulatokkal simogatni kezdem a
farkát a tövétől a makkjáig.
Mély nyögés rezegteti meg a mellkasát.
– Teagan – kapkodja a levegőt. – Én nem…
Közelebb csúszok, a másik kezemet a tarkóm alá csúsztatom,
hogy párnát képezzek a fejem alatt. Garrett csak engem néz. A
másik kezemmel magamhoz húzom a péniszét, úgy helyezem,
hogy kitölthessen. A figyelmeztetése ellenére tovább cirógatom
a farkát a lábam között, a szememet kissé becsukom az elsöprő
extázis nyomán.
Garrett feje hátrahanyatlik, az állkapcsa megfeszül. Izmos
lába megremeg. A kezemet szinte fájdalmasan szorítja, de nem
panaszkodom.
A széles makkot a nyílásomhoz vezetem, amit már annyira
megcirógatott a nyelvével, és előrenyomom a csípőmet. Érzem,
ahogy a nagy makk átfurakszik az érzékeny, duzzadt szöveten,
és azonnal forrósággal önti el a véráramomat. Felemelem a
csípőmet, hogy még mélyebben érezzem magamban a farkát.
Megrészegít a közelsége, az átható nyugalma, miközben én
használom a testét. Végigsimítok a mellkasán, rátalálok és
izgatom a mellbimbójának lapos korongját. A csípőm hullámzik,
a testem kígyózó táncot jár, a hüvelyem fel- és lecsúszik kemény
péniszén, egyre többet és többet követel.
Összerezzenek a szakadó anyag hangjától. Garrett másik keze
a takarót markolja. Izzadság fut végig a mellkasán, és a
lágyékán telepszik meg. Hallom, ahogy összeszorítja a fogát,
miközben magamba fogadom. Elképesztően fel vagyok izgulva
a tekintete vadságától, ami magában hordozza az ígéretet, hogy
hasonlóan meg fog kínozni a jövőben is. Szó szerint majd
széttépi a takarót maga körül, annyira át akarja venni felettem
az irányítást.
Az alsó ajkamba harapok, és visszanézek rá. Annyi mindent
akarok mondani, meg akarom osztani, hogyan is érzek, hogy
mennyire hálás vagyok, hogy megjelent a küszöbömön. De ez
nem a megfelelő alkalom, a torkom túlzottan összeszorult,
képtelen vagyok beszélni.
Csak bólintok.
Garrett hangosan felnyögve a hátam mögé csúsztatja a kezét,
és könnyedén maga alá gyűr. A kezemet a takaróra nyomja, a
másikkal a fenekemet teszi abba a szögbe, ahogy ő szeretné. A
térde az ágyba süpped. Teljesen kiszabadítja magát, majd
keményen döf, egészen a tövéig. Hangosan felnyögök, a hátam
megfeszül.
A fejét lehajtva liheg, a csípőjével esztelenül mozog, egyre
mélyebbre nyomva a farkát.
– Sajnálom.
Összeszorítom a combommal a derekát.
– Hagyd abba a sajnálkozást, és inkább dugj meg!
A tekintete az enyémre siklik, az aranyló fény újra megcsillan
a zöldben. Hátrahúzódik, és még mélyebbre csúszik, ez
alkalommal gyengédebb, sokkal precízebb. A hüvelyem
összeszorul az élvezettől, az érzékeny idegvégződések
táncolnak a mámor nyomán. A teste azonnal felforrósít, a bőre
szinte lángol, ahogy hozzám préselődik. Testének illata még
erősebbé válik, ami ősi birtoklási vágyat ébreszt bennem.
Garrett mozogni kezd, elfordítja a derekát, és még jobban
elmerül bennem. Egyre inkább remegek, ahogy betölt. Az
izzadsága rám csorog.
–  Annyira jó érzés benned lenni – mondja élvezettől elhaló
hangon. – Annyira erősen szorítasz.
– Erősebben. Gyorsabban! – nyalom meg kiszáradt ajkamat.
– Azt akarom, hogy tovább tartson. – Hátrébb húzódik, és újra
lök. Visszahúzódik, majd elmerül bennem. A ritmikus pumpálás
hozzáértő és lassú, egyre jobban felébreszti a tüzet a testemben.
Újra megszorítom a lábamat a csípője körül, belenyomulok a
lassú ritmusba, mire a feszültség egyre nő, végighullámzik a
hüvelyemen, és a csúcs felé sodor. Garrett halkan káromkodik,
és egyre gyorsabb lesz a tempója.
A nyakam megfeszül. Képtelen vagyok racionálisan
gondolkozni. Egész lényem a nedves, forró farkának érintésére
fókuszál.
–  Annyira mélyen vagy… Garrett. Annyira kemény vagy és
vastag. El akarok menni!
Ekkor megtörik, a keze a vállam alá siklik, hogy megtartson,
miközben erőteljesen kezd el dugni. Elmegyek, mielőtt még
mély levegőt vehetnék, a testemben növekvő izgalom hirtelen
tör fel. Garrett felnyög, és tovább döfköd az orgazmusom
hullámai között, a teste megremeg, ahogy eléri a csúcsot.
A körmöm a csípőjébe vág, hangosan nyögök kiszáradt
torkomon át. A csípője tajtékzik, egyre közelebb von magához,
de óvatosan megtámasztja magát. Közelebb húzom, a számat az
arcához emelem. Érzem izzadságának sós aromáját, aztán
ahogy az arca az enyémnek nyomódik, ráébredek, hogy
könnyeket ízlelek.
 12

– Annyira sikkesek vagyunk – piszkálom Garrettet, ahogy mind

a ketten meztelenül ülünk a kék bársonyszófán plédekbe
burkolózva, és puszta kézzel habzsoljuk az összedobott
csemegetálca tartalmát.
– Kibaszottul éhes vagyok – motyogja, miközben egy darabka
sajtot rág, majd gyorsan bekapja az egészet. Túl helyes, hogy
szavakba lehessen önteni, rövid haja imádnivalóan mindenfelé
meredezik. Egy szelet sonkáért nyúl, miközben a takaró
lecsúszik széles vállára, és az ölében gyűlik össze. Meztelen
felsőteste tökéletes műalkotás.
Mögötte az ég vörös és narancs színek robbanása, a nap
továbbra is könnyedén halad a horizont felé. Így akarom látni
őt mindig, magamba zárni örökre ezt a pillanatot.
– Rendelhetünk valami kaját – javaslom.
Megtörli a száját a kézfejével, majd kiegyenesedik.
– Mást szeretnél? Tudok főzni.
– Nem, köszi.
– Csinálhatok bolognait vagy kínai tésztás levest, mármint az
igazit, nem zacskósat. Reggelit is össze tudok dobni. Tojás,
bacon, palacsinta.
– Nekem az itt és most tökéletes. Komolyan – mosolygok.
– Komolyan gondolod? – kérdezi elgondolkodva.
 –  Én akartam ilyet enni, nem emlékszel? – mutatok a tálca
felé, és feltekerek egy szelet mortadellát, amibe pisztáciát tettek,
és azt nyámmogom. – Csak azért javasoltam, hogy rendeljünk,
mert félek, ez nem lesz elég neked.
Nagyon jól tudom, hogy a kidolgozott testének sok tápanyagra
van szüksége.
– Nagyon gondoskodó vagy, doki – vigyorog rám. – Ez tetszik.
Nagyon tetszik.
Megfogok egy darab csípős szalámit, beteszem két szelet sajt
közé, és úgy nyomom a számba.
– Hol van a fényképezőgéped?
– A dolgozószobámban, miért?
A dolgozószobájának említésére azonnal beugranak a
fényképek, és megmerevedek. Megrázom a fejem.
– Mindegy.
– Miért kérdezted?
– Csak úgy szeretnélek lefotózni most, ahogy itt ülsz. Mármint
szívesen csinálnék egy igazán jó képet, amit a telefonom nem
tud.
Úgy hat ez a pillanat, mintha kiléptünk volna a valóságból,
mintha egy varázslatos időszakba repültünk volna, ahol csak a
legszebbet látjuk a másikban, és semmi rosszat nem veszünk
észre. Csak meg akarok örökíteni egy apró darabot ebből a
boldog időszakból, amíg lehet. Merthogy a rossz idők el fognak
érkezni, és bármennyire is reménykedek a legjobbakban, akkor
is a legrosszabbra számítok.
Garrett kimérten pillant rám az elképesztően sűrű szempillái
alól.
 – Akarod, hogy idehozzam?
Megrázom a fejemet, és kinyújtom a lábamat, hogy felálljak.
– Nem, maradj csak itt! Ha te kelsz fel, elrontod az egészet.
Felpillant rám, ahogy felállok.
– Te akarod idehozni?
Elgondolkozva nézek végig a folyosón, és szorosabban fonom
össze magamon a plédet. Annyi minden változott egyetlen nap
leforgása alatt. Mintha én is átalakultam volna. De némely
dolog ugyanolyan maradt.
–  Egyébként sem lenne egyszerű lefotózni – motyogja,
miközben egy adag szalámit majszol. – Mögöttem van a fény.
Értem, mi a gondja, de egy olyan férfinek, aki ért a profi
fotózáshoz és ebből él, tuti, hogy olyan fényképezőgépe van,
ami megoldja ezt a kis malőrt. Ránézek.
– Szeretnéd, hogy elmenjek a fényképezőgépért?
Az ujját lenyalva engem tanulmányoz.
–  Azt szeretném, ha maradnál éjszakára. Nincs semmi más
vágyam.
Magamba szívom a szavait, és bólintok.
– Rendben.
Meztelen lábbal sétálok az előszobafalhoz, és magamhoz
veszem a telefonomat. Visszatérek a kanapéra, megnyitom a
fényképezőgépet, benyomom a kevés fény opciót, és fotózok.
– Na? – kérdezi, és beledob egy olívabogyót a szájába.
Felé fordítom a telefont, és mosolygok.
Felhúzza a szemöldökét.
– Nem is rossz.
– Nem olyan szuper, mint a hús-vér változat, de megteszi.
 Előrehajol, és felém közelít a szájával.
– A hús-vér verzió itt van, bébi – motyogja csók közben. – És
én nem megyek sehová.

Pajzánnak érzem magam, amikor ugyanazokat a ruhákat

veszem fel, mint előző nap, ahogy kilépek a zuhany alól.
Belenézek a tükörbe, és a nedves hajamat kontyba csavarom.
Az ajkam vörös és duzzadt, a szemem alatt karikák virítanak.
Az egész testemben tompa fájdalom ül, és kimerültség önt el.
Emellett még az intim részeim is sajognak. Még nincs kilenc
óra, de máris azon gondolkozom, hogy vissza kéne feküdnöm.
Azonban Garrett készen áll arra, hogy dolgozzon.
– Hát itt vagy – mondja a fürdő ajtajában állva, felém nyújtva
egy bögre forró kávét. Kifakult, festéktől maszatos farmert visel.
A külseje igencsak rendezetlennek hat, de még ez a külső is
tökéletesen illik hozzá.
–  Köszönöm. – Érzem a kávé illatából, hogy pontosan úgy
készítette el, ahogy én szeretem. Belekortyolok, és felnyögök az
élvezettől.
Garrett engem bámul.
– Ilyen hangot nem adhatsz ki csak úgy.
– Miért nem? – mosolygok rá.
–  Tudod, miért nem. A farkam olyan kemény, hogy szöget
lehet vele beverni.
A bizonyíték felé pillantok.
– Lenyűgöző.
 – Örülök, hogy így gondolod. – Nekidől az ajtónak. – Azonnal
visszajössz?
–  Ó, nem hiszem – kortyolok. – Úgy gondoltam, hagylak egy
kicsit dolgozni, aztán megsétáltatom a kutyákat Roxyval, meg
lehet, hogy alszom egy kicsit. Meg talán én is dolgozom.
– Én is szívesen ledőlök veled.
Felhúzom a szemöldökömet.
–  Azt hittem, már egyértelmű, hogy ha egy ágyba kerülünk,
akkor az nem jelent alvást.
– Csak kiengedtünk némi fáradt gőzt – mosolyodik el. – Tudok
viselkedni.
Garrett elképesztő szexuális vágya beférkőzik a
gondolataimba. Azon mélázom, vajon mennyi ideje nem
csinálhatta. De az is lehet, hogy nem is tartott szünetet.
Folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy nincs ehhez
semmi közöm, és nem kell belelátnom semmit.
– Mi a gond? – kérdezi kiegyenesedve.
Basszus, ez a pasi mindent észrevesz. Ez egyértelmű
mellékhatása annak, hogy ennyire figyel rám. Próbálkozom
ehhez igazodni, de már hozzászoktam az elhanyagoláshoz.
– Semmi – erőltetek ki egy mosolyt.
– Az valamit jelent.
–  Nem mindig. Néha a semmi csak semmi. – Témát váltok. –
Nem akarsz elmenni vacsorázni ma este?
– Bárhová elmennék veled.
Kényelmetlen érzésem lesz, hogy túlzottan lelkesedik minden
iránt. Nem dobhatja félre a saját igényeit csak azért, hogy
kielégítse azt, amit szerinte én akarok. Ez a stratégia hosszú
távon semmiképp sem kifizetődő.
–  Ha elfoglalt lennél vagy éppen ihleted lenne… vagy bármi,
akkor szólj! – mondom, mert tisztában vagyok azzal, hogy a
Roxy és Mike-féle vacsorás hercehurcám után semmit sem lesz
képes lemondani, mert fél, hogy megbánt. – Megígérem, hogy
nem leszek mérges, ha azt mondod, ez most nem a megfelelő
alkalom, hogy elszakadj a munkától.
Közelebb lép, elfoglalja az egész helyet a fürdőben.
– Mindig lenyűgözöl, te vagy a múzsám.
A szívem még jobban repesni kezd, de játszom a lazát.
– És én még azt gondoltam, csak a szexre kellek, de úgy fest,
még a hátsó szándékaidnak is vannak hátsó szándékai.
–  Ha valamire szükségem van, Teagan, akkor megszerzem –
átkarolja a derekamat. – Ráadásul az a tervem, hogy én is
pótolhatatlanná válok számodra.
Leteszem a bögrémet, és az arcát kutatom. Amikor az ujjával
végigsimít az arcomon, becsukom a szemem.
– Mondtam már, mennyire imádom a szeplőidet? – kérdezi. –
Annyira örülök, hogy nem próbálod elfedni őket.
– Annyi van, hogy megpróbálni se érdemes.
Garrett megcsókolja az orrom hegyét, és újra a bögrém felé
nyúlok.
– A seggedet is imádom.
Összehúzom a szemem.
– Az ázsiaiak nem híresek a telt idomaikról, és én sem vagyok
kivétel.
– Félig vagy csak ázsiai, és így vagy tökéletes, beleértve ezt is –
megszorítja a fenekemet.
 –  Azért dicsérsz, hogy ne kelljen dolgoznod – mondom
szárazon.
–  Nem igaz, sőt van egy új elképzelésem is, és el is akarom
kezdeni. – A szeme vadul csillogni kezd, ahogy rágondol.
– Akkor hajrá, én nem akarlak visszatartani.
–  Csak hogy ellenkezzek – Garrett újra csodásan felém
mosolyog –, pont te teszel szabaddá.

Garrett minden tiltakozásom ellenére hazakísér.

–  Ha le akarsz pihenni – mondja, és követ befelé –, tudni
akarok róla.
– Megfontolom.
–  Teagan. – Úgy mondja ki a nevem, hogy incselkedő
figyelmeztetés bújik meg a hangsúlyban. – Ha csak otthon fogsz
ücsörögni, akkor gyere vissza!
–  Most menj haza, Frost! – Ledobom a kulcsomat az
előszobaasztalra. – Dolgod van.
– Bizony – vigyorog. – És te vagy az egyik.
– Hülye vagy.
– Pont így szeretsz – elkap, és megcsókolja a nyakamat.
A tenyeremet a csupasz mellkasára teszem.
–  Inkább tervezzük meg a vacsorát! Mondjuk, hét óra?
Elindulhatunk Saltyhoz hatkor, ihatunk egyet-kettőt a bárnál,
mielőtt ennénk.
A játékossága merengéssé változik.
– Mi történik, ha iszol?
 – Sírok. Nagyon sokat.
– És az nem jó?
Mélyen felsóhajtok, és úgy döntök, megnyílok egy kicsit.
–  Az élet számomra a legtöbb nap olyan, mintha víz alatt
próbálnék lélegezni. Ha még könnyeket is adunk hozzá, olyan,
mintha fuldokolnék.
–  Ó, bébi – megcsókolja a homlokomat. – Én nem engedem,
hogy megfulladj, ezt megígérhetem.
A kezem ökölbe szorul a mellkasán. Nem érti, ha valamit
feltör, minden kiszakad belőlem, és akkor csak üres vázat talál.
Megcsókolom a mellkasát, aztán gyorsan megölelem.
– Dolgoznod kell.
Garrett összehúzza a szemöldökét.
– Utállak itt hagyni, nem tűnik helyesnek.
– Hé – elmosolyodok –, én se megyek sehová.
– Szavadon foglak.
Elenged, és megérinti az ajtógombot maga mögött, majd
kitárja a bejáratot. Roxy áll a küszöbön, az ujja éppen a csengő
felé mozdul.
– Jó reggelt, Roxanne! – üdvözli.
Roxy egy pillanatra megrökönyödik, amit meg tudok érteni,
hiszen Garrett félmeztelen. Leejti a kezét a csengőről.
– Garrett, jó reggelt! Hogy vagy?
Abban a percben, ahogy felteszi a kérdést, összehúzza a
szemét. Garrett oldalra lép, hogy beengedje, könnyedén helyet
cserélnek, így Roxy belép a lakásomba.
– Épp időben jöttél. Csak úriember voltam, és hazakísértem a
lányt, erre elkezdett fogdosni meg csókolgatni…
 – Garrett! – tiltakozom, és igyekszem nem elnevetni magam.
– Mindent el fogok mondani, hogyan is szenvedek attól, hogy
a beteges szexuális fantáziája áldozatául estem – folytatja, és
hátrálni kezd. – De hazudnék, mert odáig vagyok érte.
– Fogd be! – Egy lépéssel közelebb megyek hozzá.
Garrett Roxyra kacsint, aztán rám néz.
– Annyira azért ne hiányozzak, doki!
Garrett visszaindul a háza felé, ahogy a nevető Roxy mellé
állok az ajtóban.
– Csak nehogy felbukj a nagy egódban! – kiáltom utána.
Roxy a vállamra teszi a kezét.
– Kicsit sok.
– Túl magabiztos.
– Túl gyönyörű.
–  És végképp túl szexi – folytatom. – És makacs, mint az
öszvér.
– Épp erre van szükséged.
– Ha! Köszönöm. – Becsukom az ajtót, mire észreveszem, hogy
Roxy méreget.
– Csodásan nézel ki – mondja. – Imádom a felsődet.
–  Köszönöm, bár ez a tegnap esti ruhám, szóval, inkább
gyorsan átöltözök. Adj egy percet!
–  Annyira büszke vagyok rád! – ordít utánam. – Nem csoda,
hogy ennyire elégedett magával a pasi.
– Csak ne bátorítsd!
Ledobom a felsőt, és kibújok a rövidnadrágból, majd
mindkettőt a szennyesbe hajítom. Leveszek egy edzőnadrágot a
polcról és egy pólót a vállfáról, gyorsan felöltözöm.
 Amikor visszatérek a nappaliba, Roxy már kávét főz.
Végignéz rajtam, miközben megtölti a bögréjét.
– Beszélnem kell veled!
– Oké.
Újra rám néz.
– Garrettről van szó.
– Sejtettem – bólintok.
–  Igen? – Mélyen felsóhajt, és a hűtő felé fordul. Királykék
caprinadrágot visel, V kivágású felsőt fehér és szürke csíkokkal.
Mint mindig, ma is csodás kiegészítőket választott hozzá:
aranykarikák vannak a csuklóján és hatalmas aranylabdák
lógnak a fülében, amihez sápadtarany félcipőt választott.
–  Nem kerested, mióta átmentünk hozzá vacsorázni –
mutatok rá.
Roxy elfordul a hűtőtől a kezében a kávétejszín dobozával.
Hirtelen levertnek hat.
– Mondott valamit?
–  Nem. Nem is hiszem, hogy észrevette, amíg rá nem
mutattam, de még utána se aggódott. Talán később már zavarni
fogja, ha nem találtok ki valamit.
Roxy felsóhajt.
– Szóval, ő jól van – folytatja –, de én semmiképp.
 13

– Teagan. Nagyon sajnálom. Komolyan.

Roxy mellé állok a konyhapultnál, és kiveszek egy csészét a
szekrényből, hogy magamnak is főzzek egy kávét. Roxy elteszi a
kávétejszínt, aztán visszatér hozzám a mandulatejszínnel.
Már nem érzek haragot vagy csalódottságot, mint előző nap.
Aznap érzelemmentes vagyok, de ennek ellenére kissé
reménykedő. Brutálisan szomorú az a tény, hogy mennyi ember
tűnik el egyszer és mindenkorra az életedből, amikor össze
vagy törve és a legnagyobb szükséged van rájuk. De Roxyra
számítok, hogy mellettem marad.
Leül az asztalhoz.
–  Sosem gondoltam, hogy ilyen gyáva vagyok, de ha arra
gondolok, mi történt Garrett-tel, teljesen összetöri a szívemet. A
fájdalom… kényelmetlenséget ébreszt bennem. Mármint mi
van, ha megpróbálok mondani valamit, de nem is szabadna azt
mondanom?
Próbálnék tanácsot adni, szavakba szeretném önteni, én mit
szerettem volna hallani másoktól, amikor elindultam lefelé a
lejtőn.
Roxy az ajtó felé integet.
–  El sem hiszem, hogy meg mertem tőle kérdezni, hogy van.
Milyen kérdés ez, amikor tudom, hogy min ment keresztül?
 Meg akarom ölelni a figyelmességéért.
–  Egyáltalán nem bánja – mutatok rá. – Mindenki kérdez
ilyesmit. Mintha az időjárásról beszélgetnél, szóval ezen ne
borulj ki.
–  Komolyan nem tudok mihez viszonyítani ezzel
kapcsolatban – mondja Roxy, miközben az ujjával követi a
bögrém tengerészeti motívumait. – Nincsenek gyerekeim,
sosem halt meg még egy kutyám sem. A szüleim, a nagyszüleim,
a tesóim, az apósomék mind-mind jól vannak. Mit is tudhatnék
arról, milyen elveszíteni valakit, akit nagyon szeretsz?
– Annyit bizony tudsz, hogy aggódsz és óvatos vagy. – Annyira
eltölt a megkönnyebbülés, hogy szinte beleszédülök. Rengeteget
jelent, hogy Roxy szíve a helyén van. Néha az emberek csak azt
adják, amit tudnak, fontos erre figyelni, még akkor is, ha épp
nem erre lenne szükséged.
– Ez nem elég – bukik ki belőle. – Mármint, basszus, randizol a
pasival és a barátnőm vagy. Meg akarom ismerni őt, szeretném,
hogy újra együtt lógjunk.
–  Akkor lógjunk együtt – mondom vállat vonva. – Nem is
voltam ott egy hete, amikor boroztatok és nagyon jól éreztétek
magatokat. Csak erre gondolj!
Elkeseredetten néz rám.
– De hogyan? Akkor még csak ő volt a szexi, gazdag, híres pasi
a szomszédból, aki rámozdult a barátnőmre. De most ő lett a
tragikus sorsú művész, aki elveszítette a családját. És basszus,
amikor a fiáról beszélt, úgy nézett… – megremeg a gondolattól.
– Borzalmas volt.
Újra eszembe jut Garrett elködösült tekintete, ami mélyen
belém vágott.
– Tudom.
Roxy lehorgasztja a vállát.
–  Garrett csodás. Komolyan, teljesen odáig vagyok érte. Túl
kell lépnem saját magamon, és valahogy kapcsolatot
teremtenem vele, mielőtt azt hinné, hogy nem kedvelem.
–  Ha itt állna előtted, hidd el, nem is lenne ez olyan nehéz.
Igazán elbűvölő.
–  Az. – Roxy újra a kávéba kortyol, majd leteszi a bögrét. –
Érezted már kínosnak a szitut?
Habozok, aztán mégis megszólalok.
– Nem. De megértem, hogy te miért érzel így. A gyász nagyon
személyes dolog. És ha megtudod, hogy valaki folyamatosan
szenved, mindig visszalopózik a fejedbe a gondolat, ha beszélsz
vele.
– Ami azt jelenti, hogy ő is ezen mélázik.
–  Biztos vagyok benne, hogy mindennap kísérti – kinézek az
ablakon át a szorosra. – Látom a szemében, ha épp arra gondol.
– És hogy bírod?
–  Azt hiszem, kezdem azt gondolni, hogy vele lenni sokkal
jobb, mint nélküle. – Hátradőlök a széken, és igyekszem a
tárgyra térni. – Szeretném, ha te is a barátja lennél, Roxy. Fontos
nekem.
– Én szeretnék. Csak annyira… bénának érzem magam. – Újra
átfogja a bögrét, aztán kifújja a levegőt. – Hogyan bírod ki,
amikor beszél róla?
– Nem beszélünk róla.
– Egyáltalán nem? – kérdezi elkerekedett szemmel.
 –  Nem. Még most… nem is tudom. Óvatosak vagyunk – újra
kinézek az ablakon. – A szexuális vonzalom mind a kettőnket
meglepett, azt hiszem. Engem jobban, mint őt. Abban a percben,
ahogy ráébredt, hogy kölcsönös, ő bele is vetette volna magát,
de én sokkal óvatosabb voltam. Nem igazán jó a renomém
párkapcsolati téren, ahogy azt korábban is említetted.
–  Elmondta, hogy becsengettél, és elszaladtál, de hagytál egy
kosárnyi csemegét – közli mosolyogva.
– Igen – újra vigyorgok. – Úgy képzeltem, hogy zacskós levest
eszik, és dobozokban keresgéli a kaját. De baszki, tévedtem.
–  Na igen, úgy néz ki, mintha évek óta ott lakna, nem hetek
óta. Nagyon összeszedett a pasi, mi?
–  Pontosan. Épp ezért nem fog összeomlani miattad. Néha
elcsendesedik, amikor átjön kávézni, vannak nehéz pillanatai,
amikor mind a ketten mélyre süppedünk, de aztán a felszínre
tör, és halad tovább.
– Lehet, hogy te is segítesz ebben – mondja óvatosan.
Felsóhajtok.
–  Bár tudnék, de ebben egyáltalán nem hasonlítunk. Én
sokkal inkább magamnak való vagyok. Én mindent kielemzek –
talán túlzottan is –, miközben ő összekapcsolja a dolgokat,
megoszt és beszélget. Látom, hogy ezek a különbségek később
gondot jelenthetnek. De szerinte meg tudjuk oldani.
–  Remélem, hogy meg tudjátok. – Kiegyenesedik az ülésen. –
Rendelni fogok pár könyvet, azt hiszem. Valaki bizonyára írt
már arról, hogyan segíthetünk egy barátunknak gyászolni.
– Roxanne – igyekszem visszanyelni a könnyeimet, de érzem,
hogy a szememet marják. – Nagyszerű vagy.
 – Nehogy picsogni kezdj! Tudod, hogy nem bírom.
A piszkálódó hangnemen csak még inkább elmosolyodok.
–  Saltyhoz megyünk vacsorázni, ha szeretnétek, gyertek
velünk!
– Ó, nem akarunk zavarni a randin.
– Nem zavarnátok. Meg egyébként is tudom, mennyire vágysz
egy kis tengeri herkentyűre.
Roxy tekintete felvillanyozódik.
– Egy adag krémes sherryvel és frissen őrült borssal. Istenem,
annyira jó!
– Főleg, ha friss, meleg kenyérrel mártogatod…
–  Oké, meggyőztél! Megyünk. – Megfogja a kezem. – Nagyon
köszönöm.
–  Mit? Még nem is értem el ahhoz a részhez, hogyha
szeretnél, akkor csatlakozhatsz hozzám, amikor Eva Cross
meglátogat Seattle-ben.
– Várj! Micsoda? – Roxy felpattan, és rám mered. – Most csak
viccelsz!
– Nem mernék ilyet tenni, még a végén meggyilkolnál.
– Komolyan idejön? – Ugrálni kezd örömében.
–  Bizony. Bevezetjük az ECRA+ termékeket a Cross hotelek
fürdőiben. Rengeteg sajtóinterjúja van, hogy reklámozza a
tervezett pop-up boltot a Cross Towersben Seattle belvárosában.
Meg akarnak új promófotókat is az új termékeknek.
Roxy visszahanyatlik a helyére, és előredől.
–  Oké, csak előre szólj, hogy kitalálhassam, mit vegyek fel!
Dátum. Időpont. Meg hogy mások miben lesznek – azonnal
izgatott lesz. – Vennem kell valami újat.
 Belekortyolok a kávéba, elrejtem a mosolyomat a bögrével.
Annyi bukkanó van előttünk, szóval igyekszem élvezni a
könnyű vitorlázást, amíg csak lehetséges.

–  Istenem, Teagan! – Garrett a hajamba markol. – A szád… –

Mindkét kezemmel a farkát markolom, simogatom a tövétől
kezdve egészen odáig, ahol a számmal szívom a széles makkot.
Beszívom az ajkamat, hogy erőteljesebben legyen az érzés,
miközben a nyelvemmel a makkot cirógatom.
Egész reggel csak rá tudtam gondolni, a megválaszolandó e-
mailek helyett csak Garrettet láttam magam előtt a stúdiójában.
Elképzeltem, ahogy mezítláb áll, és én átmegyek, lehúzom a
sliccét, és a számba veszem a farkát.
Az elmúlt héten, mióta szexuális szintre emeltük a
kapcsolatunkat, rengeteg mindent tettünk egymással. De még
nem sikerült egyszer sem leszopnom. Végül nem tudtam tovább
várni. Átmentem hozzá, felrohantam a lépcsőn, és elvettem,
amire vágytam.
Garrett keze az oldalára siklik, megragadja maga alatt a
koszos ruhákat.
– Ó, basszus, ez nagyon jó!
A nyelvem a széles makkon köröz, miközben folyamatosan a
szemébe nézek, ahogy magával ragadja az élvezet. Annyira
felizgat, ahogy a hatalmas teste megfeszül az érintésem
nyomán. Minden izma keményen izzik izzadt bőre alatt.
Széttárt combja előtt térdelve érzem, hogyan önti el a forróság a
lábam közét.
Garrett kifehéredett ujjakkal kapaszkodik, miközben a szám
belsejének nyomom a farkát, és ritmusosan szívogatom.
Annyira közel van, hogy meg tudtam ízlelni: farka egyre
síkosabb lett az izgalom nyomán. Megfogom a megfeszült
herezacskóját az egyik kezemmel, érzem, mennyire kemények a
heréi, ahogy felhúzódnak az orgazmus előtt.
Elengedem a nyomást, le- és felcsúsztatom az ajkamat, hogy
végignyaljam a kemény vesszőt, követve a vastag, kiemelkedő
vénát, amely a széles tő és a nagy makk között húzódik. Garrett
felemeli a csípőjét, ösztönösen belém akar hatolni, képtelen
letagadni.
– Szopj még! – nyögi. – Szopd a forró száddal a farkamat, amíg
el nem megyek!
Kemények a szavai, de a keze ugyanott marad. Hiába vált a
vágy erőszakossá, Garrett továbbra is gyengéd.
Forróság önti el a mellkasomat, a szívem sajogni kezd az
érzelmektől, amelyekről úgy hittem, már sosem fognak elérni
hozzám.
Lenyalom Garrett nedvét a számról, és újra a számba vonom.
Buzgón szívni kezdem, a fejem mozog, a kezemmel
masszírozom a heréit, hogy még hamarabb elmenjen.
–  Ez kibaszott jó. – A keze újra a hajamba túr, egy helyben
tart. A dereka felemelkedik a padlóról, és nyomkodni kezdi a
farkát a számba.
A tenyeremmel a törlőkendőkre támaszkodom, miközben
Garrett óvatos, gyengéd döfésekkel hatol a számba.
– El fogok menni – nyögi. – Kibaszottul el fogok menni.
 Garrett háta megfeszül, a farka megrándul, mielőtt egy adag
ondó ömlene a nyelvemre. A derekát felemeli, a teste
megremeg, hosszú pillanatokig tart az orgazmusa, megtölti a
számat, miközben nyelni készülök.
Felnyögve süpped vissza a padlóra, a teste továbbra is remeg.
Mély kortyokban szívom be a levegőt, és visszaülök a sarkamra,
a kezemet a combomon pihentetve.
– Teagan. – A nevem Garrett egyetlen figyelmeztetése, hiszen
azonnal felemelkedik, felkap, és a hátamra fordít a padlón.
Felnyomja a lábamat a mellkasomhoz, a térdemig lerántja az
edzőnadrágomat és a bugyimat, aztán belém nyomja a még
mindig kemény farkát. Felnyögök, meg vagyok rökönyödve, fel
vagyok izgulva az erejétől, és csak pár lökésnyire vagyok az
orgazmustól.
A térdem a fülemnél van, a lábamat lefogja a nadrágom, nem
tudok mozdulni sem. Csak feküdni tudok, miközben Garrett
erőteljesen megdolgoz, belenyomja a nagy farkát a nedves
hüvelyembe. A feszültség egyre növekszik bennem, a
lélegzetem felszínessé válik az izgalomtól, és amikor elönt az
orgazmus, hullámként áraszt el, sietve tör fel, majd minden
érzékemet magáévá teszi mély, lassú pulzálással.
Garrett addig vár, amíg az utolsó rándulásom is elhalkul,
aztán kicsusszan belőlem. Az oldalamra fordulok, úgy érzem,
mintha az összes izmom cserbenhagyott volna, a nadrágom és a
bugyim a térdemre szorult. Garrett összeomlik a padlón
mellettem, a hátára fordul, majd az egyik kezét a derekamra
teszi. A teste olyan gyorsan emelkedik le és fel, mint egy fújtató,
a légzése felületes, de egyre lassul.
 –  Ez bevonul a legjobbak közé – mondja rekedten. – Csak
tudnom kell, hogy jutott ez az eszedbe, hogy újra
megtörténhessen.
Lenyúlok, és megpróbálom magamra rángatni a ruháimat.
Újra elém ugrik a kép, hogy ő bizony teljesen meztelen volt,
ahogy megdugott, én meg majdnem teljesen fel voltam öltözve.
Nagyon erotikusnak találom ezt.
–  Csak jó ötletnek tűnt – mondom, és a hátamra csúszok,
felemelem a csípőmet, hogy felhúzzam a nadrágomat.
–  Csodálatos ötlet volt. – Feltámaszkodik a könyökére,
megtámasztja a fejét az egyik kezével, amíg a másikat a
hasamra csúsztatja. – Csináljuk újra New Yorkban!
Felé kapom a fejemet.
– Mi?
–  Jövő héten kiállításom lesz. Nagyon sok képet hagytam a
városban, amikor ideköltöztem, és most el akarjuk őket adni. –
Az ujjbegyével az orromat simogatja. – Szeretném, ha velem
jönnél.
Lassan kifújom a levegőt, elgondolkodom az ajánlatán. Nagy
változást jelentene mindkettőnknek, ha én kísérném el, és
minden egyes apró változáson aggódom a bimbózó
kapcsolatunkban. De attól is ideges lennék, ha napokig nem
láthatnám.
– Mikor kellene mennünk?
–  Azon gondolkoztam, hogy kedden repülnék, hogy
találkozzak a galériatulajdonossal szerdán. A megnyitó
csütörtökön lesz, aztán egy kis afterparty, de utána
csinálhatunk, amit szeretnénk. A hétvégét a városban
tölthetnénk, és visszajöhetnénk hétfőn.
–  A következő keddre gondolsz? – kérdezem felhúzott
szemöldökkel.
–  Igen, az ügynököm már hetek óta próbál rávenni, hogy
utazzak oda, de még annyira új volt a dolog kettőnk között, hogy
ez lett a legfontosabb. A legtöbb dolgomat egyébként is el tudom
intézni egy videóval vagy e-maillel. A közösségi médiás csapat
intézi a beharangozókat, szóval minden okés.
Ezek után hogy is mondhatnék nemet? De meg kell tennem.
– Bárcsak elmehetnék, Garrett, komolyan. És bármelyik hét jó
is lenne, de már elígérkeztem az ECRA+ bemutatójára Seattle-
ben erre a csütörtökre, és megígértem Roxynak, hogy
bemutatom neki Eva Crosst, mert hatalmas rajongója. Mike azt
mondja, teljesen meg van őrülve a találkozótól.
Garrett összehúzza a szemöldökét, szinte hallom, ahogy
gondolkozik.
–  Oké – megdörzsöli az állát az egyik kezével. – Akkor lesz
videós bemutatkozó a galériás helyett, már volt ilyen, könnyen
megoldom.
– Semmiképp ne tedd! Ez nagy dolog, nagyon jól tudom. Még
akkor is, ha már tucatnyi bemutatód és kiállításod volt,
mindegyik nagy szám, és ott kell lenned. Nem akarlak
visszatartani.
Idegesen szorítja össze az állkapcsát.
–  Már korábban is beszéltünk erről. Már teljesen máshová
helyezem a hangsúlyt.
Felülök, és összefonom a lábam.
–  Értem, és értékelem. Komolyan. De nem kellene mindig
nekem lennem az első helyen. Csak a legtöbbször.
Próbálom elviccelni az egészet szélesen mosolyogva, de
Garrett sötéten pillant rám, ahogy felül meztelenül.
– Nem fogom elcseszni – mondja komolyan. – Te és én. Mi.
– De el fogod cseszni, ha nem mész el New Yorkba.
Most még inkább engem bámul.
– Hogyan?
–  Mert ha teljesen háttérbe szorítod a karrieredet, az hosszú
távon sose működik, Garrett.
– Egyetlen alkalom senkinek se fog fájni – tiltakozik.
– Így szokott kezdődni.
Garrett szeme még makacsabbul csillog.
–  Te vagy a legfontosabb dolog az életemben. Nem akarok
semmi olyat tenni, amiért kételkedhetnél ebben.
Most válnak csak egyértelművé a régi kapcsolatai hegei.
Engem is megsebezve hagytak a kudarcba fulladt kapcsolataim,
beleértve azt a begyógyulatlan sebet is, hogy a munka volt a
férjem igaz szerelme.
– Majd szólok, ha elhanyagolva érzem magam – ígérem. – És
akkor mindent ejthetsz értem.
Hagyja, hogy ez leülepedjen benne, és ellazul. Végül bólint.
–  Akkor szerdán kora reggel repülök, és visszajövök az
éjszakai járattal csütörtökön.
–  Az éjjeli repülők rémesek. Inkább gyere vissza másnap
estére, felveszlek a reptéren, aztán elmehetünk vacsorázni.
– Akkor három napot kell külön töltenünk. – A hüvelykujjával
dörzsölni kezdi az alsó ajkamat. – A csodás szád nélkül.
– Van olyan, amikor nem a szexre gondolsz?
 Garrett elvigyorodik.
–  Elnézést, te törtél rám, miközben dolgoztam, és tépted le
rólam a ruhákat.
Legyintek a kijelentésére.
– Csak két éjszakára mész.
– Oké, de máskor velem jössz.
– Máskor szólj korábban!
– Okés!
Felugrok a lábamra.
– És most vegyél fel valamit!
–  Csak gondolj arra, miket tudunk csinálni, ha nincs rajtunk
semmi! – húzkodni kezdi a szemöldökét.
– Terápiára van szükséged, Frost.
Fél füllel hallgatom, ahogy felöltözik, én közben ácsorgok, és
lesimítom a nadrágomat. Aztán megtorpanok.
Első alkalommal pillantok az épp készülő festményére, és
megmerevedek.
Az új vászna egy festőállványon pihen, sokkal kisebb, mint az
előző, ami illik az intim hangulathoz. Perzselő, őrületes
bíborszín, narancs, sárga váltakozása; a legszebb tengerkék,
zöld és fehér hangsúlyokkal. Először egy szupernova jut róla az
eszembe, briliáns energiarobbanás és erő lüktet benne, de az
alak sokkal inkább földi. Minden kétséget kizáróan erotikus.
Újra eszembe jut a hálójában lógó kép. Az is nagyon érzéki.
Szexi, de hiányzik belőle ennek a festménynek a közvetlensége
és színessége.
Garrett hátulról ölel át.
–  Fogalmam sincs, hogyan fogom még hozzátenni azt is, ami
ma történt. Lehetséges, egy teljesen új képben kell festenem.
Felkapok egy paintball puskát, és szétlövök vele egy vásznát.
Bumm! Ahogy te teszed a fejemmel.
Egy részem nagyon szórakoztatónak találja, amit mond,
megértettem, hogy a kapcsolatunkat festményekkel
dokumentálja. Felfedi a szexuális viszonyunkat, ami különösen
erőteljesen jelenik meg a képeiben, egyszerre pusztító és
felemelő.
Amikor Garrett épp nem dolgozik, mindig velem van. De úgy
tűnik, amikor fest, akkor is velem tölti az idejét, hiszen
folyamatosan a fejében keringek.
– Ezt nem adod el. – Nem kérdezek, kijelentem.
– Nem. – Lehajol, és a vállamra hajtja a fejét. – Majd feltesszük
az ágyunk fölé a saját hálónkban, amikor elérkezik az ideje.
Mély levegőt veszek, és kifújom.
– És mit fogsz csinálni a másikkal?
 14

– Elképesztő, hogy ennyire ideges vagyok? – Roxy szinte suttog,

ahogy követjük a rendezvényszervezőt a hosszú folyosón a
Cross Tower Hotelben.
– Talán csak egy kicsit. Tudod, Eva is ember, pont úgy, mint te
meg én. Fogat mos, van, amikor szörnyű frizurával ébred, és
vannak pattanásai.
– Csajszi, te be vagy szívva! – horkan fel. – Jól nézek ki?
– Még annál is jobban. Ez a ruha csodálatos.
Korallszínű kezeslábast visel fehér blézerrel. A stílusa most is
sikkes és letisztult. Kissé ugyan szokatlan tőle, de nagyon kevés
kiegészítőt vett fel: csak egy gyémánt fülbevalót és a házassági
gyűrűit viseli.
Bemegyünk a bálterembe, aminek három falát ablakok
foglalják el, ami csodás panorámát nyit az Elliott-öbölre. A
seattle-i óriáskerék bal oldalon található. Az elhaladó kompok
jobboldalt úsznak be a látótérbe. A szobát pedig az arany, a
szürkésbarna és a homok különböző árnyalataival dekorálták,
ezzel olyan luxushelyszínt teremtettek, amely még inkább
kiemeli a kilátást, nem kel vele versenyre.
Krémszínű terítők takarják a tengernyi kerek asztalt. A csapat
épp felszereli a fényeket és a fényképezőgépeket a fotózáshoz,
aminek a hátteréül az öböl fog szolgálni. Emellett egy másik,
semleges színű hátteret is felállítanak. A távolabbi sarokban
ruhafogas áll, három rendezőszékkel a hosszú asztal mellett,
amelyet kozmetikumok és fodrászkellékek borítanak.
A közeli asztalnál egy apró szőke nő ácsorog fehér ujjatlan
ruhában, mezítlábasan, mellette egy elegáns barna feszít
királykék nadrágkosztümben, fejét egy rakat felnagyított
felvétel felé fordítja.
Roxy megragadja a kezemet, és erősen megszorítja.
– Ó, istenem! Ott van! Nézd azt a Chanel ruhát!
A szőke nő felkapja a fejét, és elindul felénk, felfedve csodás
arcát. Az örökké változó haja most a leghalványabb szőkében
tündököl, amit elegáns kontyba kötöttek. Emlékeztet a
Hollywood aranykorában játszó hölgyekre: Lana Turnerre és
Tippi Hedrenre, de a szexuális kisugárzása leginkább Marilyn
Monroe-ra hajaz. Neki is hasonló alakja volt.
–  Teagan! – A mosolya azonnal barátságossá varázsolja. –
Annyira örülök, hogy látlak!
Eva felém tart, kezét maga elé nyújtja, hogy megszorítsa az
enyémet. Mögötte, az asztal alatt megpillantok egy zafírszínű
magas sarkút. Hatalmas csillogó kövek hullámoznak a fülében,
szerintem rózsaszín gyémánt lehet, és még egy csodás gyémánt
villan a gyűrűsujján is. Az egyik csuklóján egy Rolex csillog, a
másikon egy Chanel pánt.
–  Hogy lehet, hogy minden egyes alkalommal, amikor
találkozunk, csak még szebb vagy? – kérdezi, és a hideg hangja
megtelik melegséggel. – Szeretnék ennyire csodásan festeni
smink nélkül. Te pedig biztos Roxy vagy!
Roxy megragadja Eva kezét.
 – Annyira örülök, hogy találkoztunk.
– Hasonlóképp érzek. – Eva szürke szeme olyan lágy, mint egy
ködös reggel, de intelligenciától csillog.
–  Odáig vagyok az új termékekért – folytatja Roxy. – Csodát
művelnek. A bőröm évek óta nem volt ennyire rugalmas és
friss!
–  El is felejtettem, hogy Teagan neked is kért egy adagot.
Nagyon örülök, hogy tetszik! Mennyi ideje használod?
– Majdnem egy hónapja.
– Ha nyitott lennél rá, akkor rólad is készíthetünk pár képet.
Persze, akkor le kell szednünk a csodás sminkedet, teljesen
megértem, ha…
– Imádnám! – kiállt fel Roxy izgatottan.
Eva felnevet, gazdagon, mélyről jövően tör fel a hangja, mire
számos ember felé fordul.
–  Csodás. Nagyon jó szórakozás lesz. Ha végeztünk, akkor a
szépségcsapat újravarázsolja a sminkedet. – Újra felém fordul. –
Te így is csodás vagy, Teagan, de ha szeretnéd, akkor téged is
kisminkelnek. Rajtad áll.
– Minden segítséget szívesen veszek.
– Rendben – nevet fel újra, és a fotók felé mutat az asztalon. –
Gyertek, és lessétek meg, hogy eddig mit csináltunk!
Roxy és én követjük, a barátnőm néma mozdulatokkal fejezi
ki az izgatottságát Eva háta mögött. Igyekszem nem hangosan
felnevetni.
Eva bemutatja nekünk Odeyát, a barna hajú lányt
királykékben, akiről kiderül, hogy ECRA+ termékek reklám- és
marketingvezetője Azonnal odahív bennünket a hatalmas fotók
mellé, amelyek a habszivacs táblákon terülnek el. Végignézzük
a rengeteg képet férfiakról és nőkről, akik mindenféle
etnikumba és korcsoportba tartoznak. Mindannyiukat
hátrasimított hajjal fotózták meztelen vállal, sápadt vajszínű
háttér előtt. Néhány modell előtte és utána képeket is vállalt.
Odeya rátér a következő táblára, mire Roxy és én is
elégedetten hümmögünk.
Eva férje, Gideon és a sógornője, Ireland néz vissza ránk a
képekről. A testvéreknek hasonló vonásaik vannak: fényes
fekete haj, sűrű szempillákkal szegélyezett kék szemek, és olyan
tökéletes vonások, amelyek megannyi páciensem
kívánságlistáján szerepeltek. Gideon haja magabiztos
hosszúsággal ér le erős vállaihoz, Ireland frizurája
selyemzuhatagként hullámzik. Gideon Ireland mögött áll egy
régi kocsma előtt, kissé oldalra dől, így fürtjeinek teljes hossza
követi bicepszének erős vonalát.
–  Váó! – Roxy előrehajol. – Itt élőben meg lehet lesni a
genetika működését.
– Tudom – sóhajt fel Eva. – És hozzá sem nyúltak a képekhez.
Még a színeket se javítottuk fel, semmi lágyítás. Ezek ketten
folyamatosan így néznek ki, bár szeretném azt gondolni, hogy
az ECRA+ még hozzáadott a természetes csillogásukhoz.
Roxy rápillant.
– Nagyon szerencsés vagy, csajszi! A pasi szexi.
Eva szája mosolyra húzódik.
–  Ugye? Hét éve vagyunk együtt, de minden reggel meg kell
csípnem magam.
– Ne dicsekedj! – mondja Odeya, és a következő képre lapoz.
 Mosolygok, amikor felismerem azt a nagyon helyes pasit a
képen.
– Itt van Cary.
Roxy halkan tapsol, és ugrándozni kezd.
– Imádom! A neten elképesztő vicces dolgokat posztol!
– Ne is mondd! Ez a pasi nem tudja tartani a száját – mondja
Eva kényszeredetten. – Ő az oka annak, hogy egyszerre dobjuk
piacra a férfi arcápolási szereket is. Cary emlékeztetett rá, hogy
egyetemes kívánság, hogy mindenki szeretne jól kinézni.
Eva legjobb barátja inkább a közösségi médiában való
jelenlétéről híres, mint arról, hogy sikeres modell lenne, ami
nem azt jelenti, hogy nem elképesztően helyes. Egy állatorvost
vett feleségül, ezért folyamatosan hihetetlenül cuki állatos
képeket tesz ki, de leginkább a találó kommentjeiről és csípős
megjegyzéseiről híres. A követőinek száma, hasonlóképpen
Eváéhoz, tízmillió felett van.
A következő képen szintén Cary jelenik meg egy elképesztő
szőke csaj mellett. A páros baromira összeillik. A pasi fekete
haja és zöld szeme csodás kontrasztot alkot a lány aranyló
szépségével. Mind a kettejüknek irigylésre méltó
csontszerkezete van. Hasonlóan pózolnak, mint Gideon és
Ireland, csak ez alkalommal Cary a modell mögött áll.
–  Őt is ismerem – mondja Roxy, és csettint az ujjával, hogy
beindítsa az agyát. – Tatiana Cherlin.
– Bizony – bólint Eva.
Roxy felém néz.
–  Ő az a szőke, akit Garrett házában láttam, miután
beköltözött. Tudtam, hogy ismerős, csak nem tudtam hova
tenni.
Megrökönyödve kapom el a tekintetem Roxyról Tatiana
különleges, egzotikusan szép arcára.
Teljesen elfelejtettem azt a nőt, akit Roxy emlegetett
Garrettnél. Valószínűleg töröltem az agyamból az infót, úgy,
mint Roxy szokásos pletykáit, hiszen akkor még nem is tudtam,
hogy Garrett költözött a szomszédba.
– Valamikor együtt voltak – folytatja Roxy, és a képre mutat. –
Mármint Cary és Tatiana. Volt közös gyerekük is, aki nem élte
túl. Emlékszem, rengeteget cikkeztek róla. Már régen történt,
pár éve.
Ránézek, és teljesen elképedek, hogy tud emlékezni minden
apró mozzanatra más emberek életéből, és hálás vagyok azért,
hogy a hírnevem nem ér fel ahhoz, hogy hasonlókat
pletykáljanak rólam.
–  Nem sokkal azután történt, hogy mi összeházasodtunk –
mondja Eva csendesen. – Még mindig gyötrődnek miatta. Cary
gondoskodik róla, és valószínűleg mindig is fog. Megkért rá,
hogy gondoljam át, hogy ő is részt vehessen a kampányban,
miután a felesége is kipróbálta az ECRA+-t, és nagyon örült,
hogy benne lehet. Tatiana mindig boldog, ha Caryvel dolgozhat.
Odeya továbblapoz a következő képre, amin Tatiana egyedül
van, és megáll egypár másodpercre. Mind a három nő azokról a
felháborító dolgokról beszél, amiket Cary posztolt régebben.
Eddig szándékosan nem is gondoltam Garrett korábbi életére,
arra, mielőtt még megjelent a szomszédban. Kiszorítottam
ezeket a képeket.
Roxy mellett állok, de csak félig fülelek. A gondolataim a felé
a férfi felé kalandoznak, aki éppen egy kiállítást rak össze az
ország másik felén.

Az utazók tömegében a poggyászkiadásra várakozók között

nehéz lenne nem kiszúrni Garrett Frostot. Lazán áll, az egyik
kezében a kézipoggyászát cipeli, a másikban a telefonját tartja,
és a képernyőt nézegeti. Fekete bakancsot visel, fekete
nadrággal és szénszürke pólóval, napszemüveg árnyékolja
helyes arcát.
Nem a ruházata vagy a megkérdőjelezhetetlen helyessége
vonzza a tekinteteket, hanem a teste: a magabiztos testtartása
és az, hogy milyen könnyedén halad előre.
A szám belsejét rágva óvatosan állok be a Range Roverrel a
parkoló autók közé, hogy olyan közel kerüljek, amennyire csak
tudok. Garrett felkapja a fejét, és én készen állok, hogy
kiugorjak a kocsiból. Nem látom a szemét a napszemüveg miatt,
de láthatóan elönti a boldogság, ahogy meglát. Azonnal
megjelenik egy bizalmas, szexi mosoly az arcán. Kissé
megremegek a boldogságtól.
–  Hahó! – kiáltok felé, és megnyomom a távirányítón a
csomagtartó gombját, mielőtt becsukom a vezetőoldali ajtót. –
Hogy ment?
Felém indul, hosszú lábával céltudatosan lépdel, amitől
forróság ébred a testemben.
– Olyan jól ment, amilyen jól csak mehet úgy, hogy nem voltál
ott velem. – Garrett könnyed, kecses mozdulattal húz magához,
hogy megcsókoljon, egyetlen pillanat alatt felfogom, hogy mi is
a szándéka. Kemény ajka az enyémre zárul, a nyelve a számba
tolul. Gyengéd élvezethullámok öntik el a testemet.
– Hiányoztál – mondja rekedten.
– Te még jobban.
Győzedelmes mosolyt villant.
– Az jó. Akarsz vezetni?
– Nem. Ez a kocsi halálosan megrémiszt. Szerintem nem kéne
egy ilyen hatalmas terepjárónak úgy mennie, mint egy
versenyautónak.
Garrett bedobja a bőröndjét a csomagtérbe, aztán lenyom egy
gombot, ami lezárja a tetőt.
– Ötszáztíz lóerő, egy csodás V8-as motorral.
–  Őrület – motyogom, és követem az utasülésre, amikor
kinyitja az ajtót.
Garrett óvatosan megpaskolja a fenekemet, ahogy bemászok.
– Tetszik a farmered, doki. Nagyon.
Elmosolyodok, ahogy megkerüli a motorházat, örülök, hogy
észrevette. Feliratkoztam egy stílustanácsadó oldalra, miután
nekiálltunk szexelni, az első dobozom akkor érkezett, amikor
nem volt itt. Most legalább van pár rucim, amit felvehetek, ha
kimozdulunk. Haladok előre, és ennek nagyon örülök.
Garrett megnyomja az egyik gombot a vezetőülésen, és
megvárja, amíg az ülés lejjebb ereszkedik, és hátrébb húzódik,
hogy be tudjon ülni. Megigazítja a tükröt, és felém pillant.
– Merre menjünk?
– Nem vagy éhes?
– De – néz rám. – És enni is tudnék!
 Megrázom a fejem, és elnevetem magam, ami mintha minden
egyes alkalommal könnyebb lenne.
– Ez rémes volt.
–  De akkor is tetszett, ne tagadd! – A válla felett hátranézve
tolat ki, és távolodik el a járművek kaotikus áradatától.
Rengetegen próbálják felvenni az utasokat. Lassan elhagyjuk a
repteret. – Merre?
– Mit szólnál mexikói kajához?
– Bármikor jöhet.
– Van egy jó kis hely Tukwilában, ami nagyon jó értékeléseket
kapott, vagy van egy a Federal Wayen, ami közelebb van a
házainkhoz. Ott is voltam már, és az se rossz.
– Akkor menjünk a Tukwilába, és próbáljunk ki valami újat.
– Oké, akkor maradj az 518-ason kelet felé.
Garrett sávot vált, aztán a középkonzolon megfogja a kezem.
– Hogy ment a munka?
–  Jól. Roxy teljesen el volt ragadtatva. Eva visszament a
privátgépén New Yorkba még délután. Komolyan
elgondolkoztam rajta, hogy vele menjek, és meglepjelek.
– Miért nem jöttél?
–  Mert csak tizenegyre értünk volna oda. És fogalmam sem
volt, hogy akkor még a bulin vagy-e, vagy elmentél vacsorázni a
barátaiddal – felhúzom a vállam. – Nem akartam elcseszni a
terveidet.
– Nem lett volna gond, Teagan. Egy pillanatra sem.
Egy gyorsuló autó elhalad mellettünk, aztán kivág
vakmerően, hogy dél felé, az ötös útra térjen.
–  Láttam pár képet, amit kitettél – ránézek az összekulcsolt
kezünkre. – Láttam, hogy Tatiana Cherlin is ott volt.
– Igen, mivel a barátom.
– Roxy mondta, hogy Tatiana nálad volt, amikor beköltöztél.
Egy pillanatra beáll közénk a csend.
–  Úgy érzem, mintha épp le akarnál támadni – vesz egypár
mély levegőt. – Csak egy barát. Sosem volt több annál, és soha
sem lesz több, mivel egyértelműen beléd vagyok szerelmes, és
ez nem fog változni ebben az életben.
– Garrett… – Elhagynak a szavak ebben a percben. Egyszerre
önt el a meglepetés, a boldogság és a félelem. Még jobban
megszorítom a kezét.
–  Egy gyerekeiket gyászoló csoportban találkoztunk –
magyarázza. – Még éppen mélyen voltam, ő meg már évekkel
előrébb járt. Az, hogy beszélgettem vele, segített abban, hogy
ráébredjek, könnyebb lesz majd. Hogy meg fogok tanulni együtt
élni a szenvedéssel.
– Örülök, hogy ott volt neked – mondom őszintén. Azt hiszem,
hisz nekem, mivel látom, hogy elpárolog a testéből a feszültség.
– Bárcsak én is ott lehettem volna.
Garrett felemeli a kezemet a szájához.
– Már itt vagyunk egymásnak, csak ez számít.
– Zavar, hogy velem nem tudtál még Davidről beszélni?
Garrett vár egy percet.
–  Megfordítanám a kérdést, mielőtt válaszolok. Zavar téged,
ha beszélek Davidről?
– Nem, csak… én nem vagyok túl beszédes. Jó hallgató vagyok,
de úgy érzem, gondot okozna, ha te megosztanád a gondjaidat,
én meg nem. Aggódom, hogy ez akadály kettőnk között – vallom
be. – Ez egy olyan igény, amit képtelen vagyok kielégíteni.
A hüvelykujjával lassan cirógatja a bőrömet.
– Beugrottam a pszichológusomhoz, amíg a városban voltam.
Nagyon sok minden történt az elmúlt hónapokban. Elköltöztem,
visszatértem az alkotáshoz, újrakezdtem veled. Éreztem, hogy
kell egy kis támogatás.
Garrett letér a kijáraton, és sávot vált.
– Vannak dolgok, melyek hiányoznak a régi életemből, és nem
csak David – mondja csendesen. – De olyan dolgok történnek
most, kettőnk között, ami olyan boldoggá tesz, amilyen még
sosem voltam. És néha bűntudatom van emiatt.
Egy vörösesbarna kisteherautó van előttünk egy baba a
fedélzeten matricával a hátsó ablakán. A táblácska billeg, ahogy
táncol a tapadókorongon.
–  Dr. Petersen azt javasolta, hogy írjuk le a dolgokat, amiket
nem tudunk, vagy nem akarunk egymásnak elmondani –
folytatja Garrett. – Aztán hagyjuk nyitva a naplókat, hogy a
másik elolvashassa. Ezzel a beszélgetést kivonjuk az
egyenletből, mégis nyitva hagyjuk a kommunikációs
csatornákat. – Felém pillant, amikor megállunk a pirosnál. –
Vettem néhány jegyzetfüzetet a reptéren, ahogy visszafelé
jöttem.
A szemem égni kezd, ahogy bólintok.
– Oké, próbáljuk meg!
–  Nagyon jól tudom, hogy nem szeretsz beszélgetni, de dr.
Petersen kínál Skype-terápiát is. Ha másképp döntenél.
Elképzelem, hogy beszélni kezdek az érzéseimről, és
összeszorul a gyomrom. Ennek ellenére bólintok.
 – Van orvosom, de megfontolom az ajánlatodat.
A pláza felé fordulunk. A parkoló tele van kocsikkal. Emberek
és családok mennek be és ki az éttermek és boltok
kavalkádjába. Annyira egyedül éreztem magam régen az ilyen
helyeken, mintha szembehelyezkedtem volna azzal, hogy
mások élete hogy halad előre, miközben az enyém egyhelyben
merevedett meg.
Ránézek a férfira, aki mellettem ül, fogja a kezem, és annyira
keményen dolgozik, hogy működjön a kapcsolatunk. Hálás
vagyok, hogy ebben a pillanatban egyáltalán nem érzem
magányosnak magam. A mindig velem járó szomorúság
elszeparált a világtól, de most úgy fest, hogy Garrett segít újra
kapcsolódni hozzá.
A másik kezemet is ráteszem az összekulcsolt markunkra.
– Egyébként… én is szerelmes vagyok beléd.
 15

– Már évek óta nem voltam itt – mondja Roxy, ahogy besétálunk
a Chihuly Garden and Glass nevű helyre.
– Nem hiszem, hogy változott bármit is – mondja Mike, és az
ajándékbolt felé néz a bejáratnál. – Azt hiszem, ezek a darabok
is állandóak.
–  Nektek nem is kell jegyet venni, hogy újra lássátok –
tiltakozom, persze már túl későn, hiszen már kifizettük a
belépőt a külső kioszknál. – Később is összefuthattunk volna.
– Mi is látni akarjuk még egyszer – biztosít Roxy. – Én csak a
hajókra emlékszem az egészből.
–  Én meg csak a tengeri élet szobára – mondja Mike. – A
medúzák elképesztőek.
– Azok polipok! – javítja ki Roxy.
– Mi? – rázza meg a fejét. – Azok nem polipok.
– Dehogynem, keress rá a neten!
Mike kiveszi a telefonját, és egy pillanattal később megszólal.
– Bassza meg, igazad van!
Garrett átkarolja a vállamat, ahogy várunk a sorban, hogy
felmutassuk a jegyünket. Csodálatos nyári nap süt ránk, végre
meleg van Seattle-ben, de örülök neki, hogy ez közel sem olyan
meleg, mint New York ragacsos forrósága.
Azt a ruhát vettem fel, ami a legutóbbi stílusdobozban
érkezett. Egy fehér farmer rövidnadrágot és egy spagettipántos
felsőt, aminek csodás ázsiai mintája van. Még egy pár
aranykarikát is választottam hozzá, és kifestettem a szememet
füstösre, ami már szinte megszokottá vált. Az elmémben egy
rocksztár menőségű művészhez ilyen perzselő tekintet illik.
Lassan bemegyünk a múzeumba, a tömeggel együtt haladva
ámuldozunk a kiállításon. Elérünk egy hosszú, keskeny
szobába, ahol a kiállított anyagok a fejünk felett lógnak, de
átlátszó válaszfal véd minket. Mindenféle színű üvegszobrok
helyezkednek el, rengeteg formában és méretben, némelyiknek
virágos dizájnja van, mások víziállatokat idéznek. Minden
elszórva helyezkedik el felettünk egymás hegyén-hátán,
összefonódva. A fény beszivárog a szobrok között,
szivárványként törve meg a fényt a fehér falakon.
Hátrahajtom a fejem, és lassan mozgok, hogy mindent
magamba fogadjak.
Garrett hátulról karolja át a derekamat, és suttogni kezd.
–  El kellene mennünk, hogy megnézzük a Bellagióban a
kiállítást Vegasban. Kezdhetnénk ott a mézesheteket, mielőtt
még ismeretlen helyekre is elindulnánk közösen.
Megtorpanok, nem vagyok biztos abban, hogy jól hallottam,
amit mondott. Azonnal felé fordulok.
– Most épp megkérted a kezem?
Csodás szeme szinte ragyog.
– Nem, ha megkérlek, akkor tudni fogod, hogy arról van szó.
Csak gondoltam, megemlítem. Időt adok, hogy hozzászokj a
gondolathoz.
– Talán előbb én foglak megkérni – húzom össze a szemem.
 – Á, szóval ez verseny – vigyorog rám.
– Ti ketten több időt töltötök egymás bámulásával, minthogy
rendesen megnéznétek a művészi alkotásokat – piszkálódik
Mike, ahogy elhaladnak mellettünk egymás kezét fogva.
–  Nem tehetek róla, ha vonz a legszebb dolog ebben a
helyiségben. – Garrett megfogja a könyökömet, és átvezet a
következő szobába.
Előrehajolok.
–  Hogy lehet, hogy minden egyes nappal szexibb és
érzelgősebb leszel?
– Elkötelezettség kérdése, doki. És persze istenadta tehetség –
kacsint rám.
Ahogy halad előre a reggel, meglátogatjuk a seattle-i kilátót is,
fotókat készítünk a tiszta plexiüvegen át, aztán elmegyünk a
MoPop múzeumba, ahol elidőzünk a Prince kiállításon. Ahogy
közösen vándorlunk Seattle központjában, belebukkanunk egy
lengyel fesztiválba, ami az Armory és Mural Amfiteátrumban
található.
A színpadon párok táncolnak színes népviseletben, ugrálnak
az élénk zenére. Kajásbódék helyezkednek el a füvön, ahol a
résztvevők plédeket terítettek le a piknikhez és kinyitható
székeket is hoztak. Egy másik részt is lekerítettek, hogy
sörsátornak adjon helyet. A gyerekeknek kézműves asztalokat
állítottak fel, emellett még pólókat, ajándékokat, művészeti
tárgyakat és minden mást is lehet vásárolni.
– Hozzunk valamit inni! – mondja Roxy, és a sörkert felé néz.
Átmegyünk a fehér kerítésen, ahol azonnal találunk egy üres
asztalt a napernyő alatt, ami egy lengyel sört reklámoz. Roxy és
én leülünk.
–  Hozok sört – mondja Mike Roxynak. – Kérsz? Vagy inkább
bort szeretnél?
– Inkább bort.
– Vizet vagy üdítőt hozzak? – kérdi Garrett.
–  Öö… – elmosolyodok. – Azt hiszem, innék egy pohár bort.
Chardonnayt, ha van.
Roxy tapsolni kezd.
– Itt az ideje, hogy figyelj rá, Garrett. Megvadult!
– Azt hiszem, megbirkózom vele – mosolyodik el.
Ahogy a pasik elsétálnak, Roxy megragadja a karomat, és
előrehajol.
–  Oké, Mike azt mondta, hogy hagyjalak békén, de muszáj
megkérdeznem. Házasságról beszélgetettek a Chihuly
múzeumban?
Élesen ránézek.
– Csak érintettük a témát. Ne legyél túl izgatott!
–  Ó, istenem! – könnyes lesz a szeme. – Annyira boldog
vagyok. Olyan jó lenne, ha boldogok lennétek.
–  Roxy, mit mondtam az előbb? Nem jegyeztük el egymást.
Még mindig ugyanazt csináljuk, mint eddig.
–  Csak előreszaladtam, és annyira boldoggá tesz! Ha arra
gondolok, Garrett min ment keresztül, és végre talált egy olyan
nőt, mint te… Csak azokra a pasikra gondolok, akikkel
próbáltalak összehozni. – Eltakarja az arcát, és könnyesen
felnevet. – Annyira igazad volt, hogy Garrettre vártál!
– Roxy, ne már! – Nem bírom ki, hogy ne nevessek. – Mike ki
fog bukni, ha látja, hogy sírsz.
 –  Tudom – beletúr a válltáskájába, és kivesz egy adag
zsebkendőt. – De reménytelenül romantikus alkat vagyok, mit
tehetnék?
– Mi folyik itt? – kérdezi Mike, amikor visszatér az asztalhoz
egyik kezében borral, a másikban sörrel. A feleségére néz, és a
kezében tartott zsepikre. – Mi a gond?
–  Csak az allergiám. Meg azon viccelődünk, hogy Teagan be
fog rúgni.
Kihúzom a széket Garrettnek mellettem, könnyedén leül,
majd leteszi az italunkat elénk. A kezét a combomra csúsztatja,
megmelengeti csupasz bőrömet.
– Ments meg! – mondom.
– Azon dolgozom – vigyorodik el.

Csak egyetlen pohár bort ittam, de egyévnyi alkoholmentesség

után azonnal a fejembe szállt. Kicsit nevethetnékem van,
könnyedén kacagok. Roxy, Mike és Garrett kettőt ittak, de biztos
vagyok benne, hogy nálam sokkal józanabbak maradtak.
Garrett arcán ábrándozó mosoly ül, ahogy végigvándorlunk
Seattle központján kéz a kézben. Megállunk fagyiért, aztán
haladunk tovább, befordulunk a sarkon, és meglátjuk a
hatalmas szökőkutat. Ahogy közeledünk, zene és gyermeki
kacaj száll a levegőben a csobogó víz hangjával vegyülve.
A gyepen álló szökőkút egy ezüstdómot formál, ami egy nagy
medence közepén található. A látogatók a szélén ülnek, és még
lejjebb is, a lejtős oldalán. Gyerekek és felnőttek egyaránt
bolondoznak a feltörő vízben, néhányan teljesen felöltözve,
mások fürdőruhában vannak.
–  Imádom ezt a helyet – mondja Roxy, a szemét eltakarja a
macskás napszemüveg. – Itt mindig olyan, mintha fel lenne
töltve jó érzésekkel.
A szökőkút szélére vezet minket, és leül, kinyújtja a lábát a víz
felé. Mike mellételepszik. Feszülten nézek Garrettre.
– Rendben vagy?
Bólint, a játszó gyerekek képét tükrözi vissza a hatalmas
szökőkút.
– Jól vagyok.
Felém nyújtja a kezét, megvárja, amíg leülök, mielőtt
csatlakozik hozzám. Egymás mellett ülünk, és esszük a
fagyinkat. A háttérben szálló klasszikus zene ismeretlen
számomra, de könnyedén hallgatom. Garrett csomószor hallgat
zenét munka közben, így egyre inkább újra hozzászokom én is.
Vannak még pillanatok, amikor egy dal olyan emlékeket hoz fel
bennem, amiket fájdalmas felidézni, de ebben is haladok előre.
Napról napra visszafejtem a rétegeket, és új kihívások elé
nézek.
– David!
Az egész testem megfeszül, ahogy egy nő kiejti ezt a nevet a
száján. Garrettre nézek, megbizonyosodom róla, hogy rendben
van. Felém nyúl, hogy megfogja a kezem, mire megszorítom.
A szemem visszatér a szökőkúthoz, kutatok a tekintetemmel.
Látok egy vörös hajú nőt, aki törölközőt terít egy vörös, ötéves
forma kisfiúra, aki egyáltalán nem akar hazamenni.
Nyalogatom a csokidarabos fagyimat, és figyelem az apró
drámát, ami kibontakozik előttünk.
A tömeg ellenére nem érzem rosszul magam, de ekkor egy
újabb kisfiú tűnik fel, aki eddig a szökőkút másik oldalán
rejtőzött. Ez a fiú kissé idősebb, hét- vagy nyolcéves. Sötét a haja
és a szeme, szögletes az álla. Hangosan nevet, és egy kislányt
kerget, aki rózsaszín trikót és tütüt visel. Mind a ketten eláztak
és mezítláb futnak.
Olvadó fagylalt szökik ki az ujjaim között, ahogy bámulok
előre. A kisfiú magas és vékony a korához képest. A szempillája
sűrű, összetapadt a vízben. Lassan megnyalja a vizes száját. A
szemén kívül annyira hasonlít Garrettre, hogy az agyam
képtelen feldolgozni a látványt.
Hevesen dobogó szívvel ugrok fel.
– Doki?
Garrett hangja messzire távolodik, így könnyedén figyelmen
kívül hagyom. Lenézek a szökőkút dőlt oldalára.
Roxy felnevet mögöttem.
– Szerintem ő is bemegy!
Mike mond valamit.
– Teagan! – Garrett hangjába pánik vegyül.
– Láttad? – kérdezem, ahogy közelebb húzódok. – Láttad őt?
– Teagan!
Leérek az aljára. A szél egy adag vizet fúj az arcomba,
benedvesíti az egész testemet. Gyerekek rohangálnak
körülöttem, ahogy fogócskáznak a vízben. A kis balerina elfut
mellettem, a sötét hajú fiú szorosan követi.
–  Elnézést – szólítom meg, de a fiú elrohan, fogalma sincs,
hogy hozzá szóltam.
 Garrett megragadja a karomat, hátrahúz, amikor újra
elindulnék.
– Mi a fenét csinálsz?
– Láttad? Pont úgy néz ki, mint David.
– Menjünk innen! – mondja összeszorított állkapoccsal.
– Ne még!
Megragadja a felkaromat, és kissé megráz. A fagyim leesik a
vízbe a lábamnál.
– Az nem David.
–  Tudom, de meg se nézted! – Megfordítom a fejem, és újra
látom a fiút, így rámutatok. – Látod? Pont úgy néz ki, mint te,
csak az én szememmel. Pont abban a korban van.
Roxy mellénk áll.
– Minden rendben van?
–  Haza kell mennünk! – mondja Garrett határozottan. –
Teagan kimerült.
–  Nem vagyok fáradt – vitatkozom. – Csak beszélni akarok
vele.
–  Nem beszélhetsz azzal a fiúval – csattan fel. – Nem ismer
téged, csak kiakadna, és a szülei is kibuknának. Mennünk kell!
– Garrett, ne…
Garrett felhúzza a napszemüvegét a feje tetejére, könnyes
szeme találkozik az enyémmel.
– Nem a fiunk, Teagan. Ő nem a mi Davidünk. David meghalt.
A szavai lyukat égetnek a mellkasomba. Garrett szenvedő
arcára fáj ránézni. Elhomályosodnak előttem, ahogy forró
könnyek szántják az arcomat.
–  Tudom, hogy meghalt! – ordítom felé, szipogok, amikor
lelocsol még egy adag hideg víz. – Nem kell elmondanod!
Tudom!
Olyan hosszú ideje tartottam vissza a könnyeimet. Most
szabadon csorognak, képtelen vagyok visszafogni őket.
– Tudom, hogy nem ő az! Tudom… Istenem, megőrültem?
–  Gyere ide! – Garrett a karjába von, és elképesztően közel
tart magához.
A könnyeim átáztatják a felsőjét, a teste megremeg, ahogy
szorosan ölel.
 16

GARRETT

Az egyik alagsori hálószoba küszöbén állok Teagan otthonában.

A helyiség látványa is annyira fájdalmas, hogy képtelen vagyok
bemenni.
Itt van David ágya, tökéletesen beágyazva. A könyvespolca és
a játékos doboza. A ruhái továbbra is a szekrényben lógnak.
Bekeretezett fotók sorakoznak a szobában az előző életünkből:
az esküvői képeink, a fotók, amiket David születése után
lőttünk, születésnapok, iskolai fotók és a nyaralásokról készült
felvételek.
Miért nem jöttem le sohase ide azelőtt?
Becsukom az ajtót, és ránézek a másik nappalira az alsó
szinten. Szeretem az emeletet, mivel régi stílusú és teljesen
steril. Csak a hálóban érzékelem a nyomát annak a nőnek, akibe
szerelmes vagyok.
Gyengéd, de célzatos kopogást hallok a bejárati ajtón.
Kettesével szedem a fokokat, hogy felérjek a felső szintre,
kinyitom, mielőtt megszólalna a csengő, és felébresztené
Teagant. Kitárom az ajtót, és egyáltalán nem vagyok meglepve,
hogy Roxanne áll a küszöbön.
– Helló! – üdvözöl csendesen. – Hogy vagy? Teagannel minden
rendben?
Roxy könnyed természete teljesen eltűnt, ezért hangosan
felsóhajtok. Ezt a kapcsolatot is meg kell foltoznunk. A gyász
olyan, mint egy összezúzott tükör, a középről induló repedések
mindenfelé szétterjednek.
–  Alszik. – A konyha felé intek. – Épp inni készülök valamit.
Szeretnél csatlakozni?
– Persze. – Bejön, és körbenéz, mintha valami változott volna
idebent.
A konyha felé indulok.
– Hoztam egy kis skót whiskyt a lakásomból, de van bor is a
hűtőben.
Roxy humortalanul felnevet.
–  Én adtam neki azt a bort, amikor beköltözött. Gondolod,
hogy még jó?
–  Kideríthetjük. – Egy ausztrál borászatból származik,
lecsavarós a teteje. Kinyitom, megszagolom, aztán kiöntöm egy
pohárba, és belekortyolok. – Szerintem jó.
Roxy elveszi tőlem a poharat, hatalmasat kortyol, miközben
egy nagy adagot öntök a whiskyből magamnak. Csatlakozom
hozzá az asztalnál. Roxy engem kémlel.
– Teljesen össze vagyok zavarodva.
– Sejtem. – Nagyot kortyolok, érzem, ahogy az alkohol elönti a
testemet.
– Teagan a feleséged?
–  Az volt. Elváltunk pár hónappal azután, hogy David
meghalt.
–  Ó. – Belekapaszkodik a borospohárba. – Sejtem, hogy ez
sokszor előfordul egy gyerek halála után.
–  Csak mendemonda. – Hallom, hogy milyen kemény a
hangom, de azonnal megbánom. – Bocs.
– Semmi gond.
Folytatom, lágyabb hangon.
–  Csak a párok tizenhat százaléka válik el, és nem a gyász
miatt, hanem mert a dolgok egyébként se voltak már jók, és a
gyerek volt az egyetlen ragasztó, ami egyben tartotta a
házasságot – újat kortyolok. – Nálunk legalábbis így volt.
Roxy is iszik, aztán a pohár szélével játszik.
– Nagyon meglepettnek tűnt, amikor először találkoztatok.
–  Na, igen, én meg még inkább meg voltam lepve, amikor
bemutattad nekem, és ő nem javított ki. Nagyon felbasztam
magam. Úgy éreztem, mintha teljesen kitörölte volna az
életünket, kiradírozott volna. – Újra iszok, forgatom az alkoholt
a számban, mielőtt nyelnék. – De miután kiordibáltam magam a
terapeutámmal, elmagyarázta, hogy ezt elhúzódó gyásznak
nevezik.
– Épp olvastam róla.
–  Akkor megértettem, hogy Teagan nemhogy továbblépett,
hanem még mindig a közepén pocskondiázik. Akkor jöttem rá,
hogy szükségem van rá, és neki is rám.
– Fogalmam sem volt – mondja csendesen.
– Én meg nem mertem elmondani.
Mind a ketten Teagan hangja felé fordulunk. A konyha
küszöbén áll, sápadtnak tűnik, a szeme felpuffadt. Hatalmas
pólót adtam rá, miután levetettük a fagyis ruháit. Picinek és
elveszettnek tűnik bennük, a szeplők még inkább kiugranak a
fehér bőrén.
Felkelek, hogy odalépjek hozzá, kisimítom a haját az arcából.
Hazafelé végig sírt, erőteljesen zokogott, amitől úgy éreztem,
kiszakad a szívem.
– Minden oké – mondja, a kezével a csuklóján köröz.
A sminkje elmosódott, feketén veszi körbe a szemét.
Annyira gyönyörű. Éveken keresztül rajzolgattam az arcát a
jegyzetfüzeteimbe, szalvétára vagy a kidobandó levelekre.
Csukott szemmel is bármikor le tudnám vázolni ovális vonalait,
kiemelkedő arccsontját és szemének mandulaformáját.
– Sajnálom, hogy úgy viselkedtem a szökőkútnál, Garrett.
– Ne kérj bocsánatot! – megcsókolom a homlokát.
–  Fogalmam sincs, mi lelt. – Idegesen felhúzza a vállát. – Le
akarok ülni.
Kihúzom az egyik széket, aztán átmegyek a konyhába, hogy
öntsek neki egy kis üdítőt.
Roxy a felső ajkát rágcsálja, egyértelműen fogalma sincs, mit
tegyen vagy mondjon.
–  Szeretném, ha továbbra is a barátom lennél, Roxy –
magyarázza csendesen. – Annyi barátom felszívódott, miután
elveszítettük Davidet. És senki sem nézett rám már ugyanúgy.
Túl sok volt. A lesajnáló pillantások… Az emberek úgy néztek
rám, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatnék. Senki
sem nevetett többé. Elég nehéz volt még ennek a terhét is
cipelni, amikor már így is össze voltam omolva.
Roxy sír, amikor visszatérek az asztalhoz, és leteszem a
narancslevet Teagan elé.
–  Nem lehetek mérges rád – mondja Roxy, letörli az arcát az
egyik kezével. – Aztán meg végképp nem, hogy még ki is
buktam, amikor Garrett Davidről beszélt. Annyira szomorúvá
tesz, hogy teljesen egyedül laktál itt. Biztosan mondtam bántó
dolgokat, és észre se vettem.
Letépek egy adag papírtörlőt, és a kezébe adom.
Roxy felnéz rám.
–  Köszönöm. Most akkor tényleg újra együtt vagytok, ugye?
Komolyan?
A figyelmem Teaganre irányul. Virágként nyílt ki az elmúlt
pár hétben, és most újra lesüppedt. Ennek ellenére új acélosság
csillog a szemében. Újra reménykedni kezdtem, ahogy kivirult.
És ha még nem is tartunk ott… akkor majd odajutunk. Már
nagyon jól tudom, hogy ennyi is elég.
–  Minden valódi volt, Roxy – mondja őszintén. – Vannak
dolgok, amiket nem tudsz, de minden más a teljes igazság.
Teagan tekintete megtalálja az enyémet egy pillanatra, aztán
visszanéz a barátnőjére.
– Azt hiszem, eleget változtunk, hogy most végre jól csináljuk.
Nem hittem volna, hogy így lesz. Garrett írt nekem, és
megkérdezte, hajlandó vagyok-e újrakezdeni, mire igent
mondtam, mert úgy éreztem, ennyivel tartozom Davidnek.
Annyira összetörtünk, mielőtt elváltunk… kiszerettünk
egymásból valamikor.
–  Én akkor is szerettelek – mondom a konyhasziget mellett
állva, mert képtelen vagyok leülni. Épp elég nehezemre esik
nyugodtan állni. – Azért egyeztem bele a válásba, mert azt
akartam, hogy boldog légy. Már átmentél a poklon is Kylerrel,
amikor találkoztunk. Nem akartam, hogy azt érezd, hogy az
egyik rossz válásból a másik rosszba kerültél.
–  Amikor nem álltál neki harcolni, azt hittem, vége van –
húzza össze a szemöldökét.
Roxy Teaganre pillant, aztán újra rám. Szégyelli magát, de
valahol mégis le van nyűgözve. Engem az sem érdekel, ha az
egész beszélgetésünk alatt marad. Merthogy itt van, Teagan
mellett, és folyamatosan támogatja.
–  Épp eleget veszekedtünk. – Végigsimítok az államon, és
eszembe jutnak azok a sötét, fájdalmas napok. – Amikor végre
egyenesbe kerültem, ráébredtem, hogy nem kellett volna
elengednem téged. Ha nem voltál boldog, akkor még jobban
kellett volna próbálkoznom.
Teagan hosszasan néz.
– Mennem kell. – Áll fel Roxy. – Mike és én nagyon szeretnénk,
ha átjönnétek holnap vacsorázni. Azt üzeni, hogy már nagyon
rég csinált pizzát.
Egy könnycsepp csordul le Teagan arcán.
– Nem hagynánk ki Mike pizzáját.
–  Nagyszerű. – Roxy a mosogató felé veszi az irányt, de
kiveszem a poharat a kezéből.
– Hagyjad!
Megfogja az arcomat két kézzel, és megpuszil.
– Hívj, ha bármire szükségetek lenne!
Teagannel figyeljük, ahogy elmegy, aztán odalépek a
mosogatóhoz, és elmosom a poharát, majd leteszem száradni.
Összerezzenek, ahogy Teagan átkarol hátulról, de aztán
ellazulok az ölelésében. Az arca nekinyomódik a hátamnak.
Megsimítom a karját.
–  Most mi lesz? – kérdezi. A lélegzete lágy és forró, ahogy
érintkezik a bőrömmel.
– Hmmm… Vacsora?
Hátrahúzódik, így szembehelyezkedem vele. Annyit látok a
fiunkból az arcvonásaiban, a sajátos modorában, a
nevetésében. Ráébredek, hogy az elmúlt hetekben a fiunk újra
mellettünk lett az apró és a nagy dolgokban is.
– Én főzök – ajánlja fel.
Érzem, ahogy elpárolog a feszültség.
– Komolyan?
– Csinálok spagettit. Mindig szeretted a spagettimet.
–  Igen, és már várom, hogy újra egyek belőle. – Ezzel ki se
tudom fejezni az örömömet. Hosszasan vágyakoztam rá, hogy
visszautazzak a múltba, még ha egy olyan apró dologról is van
szó, mint egy kedvenc étel, amit Teagan készített a
családunknak. Ezeknek a hiánya fájdalmas lyukat égetett
belém.
Teagan végigsimítja a karomat, a tekintete újra a
mintázatokra siklik.
– Ez biztos fájt.
– Elsősorban ez volt a cél.
Teagan felnéz rám.
– Nagyon szexik a tetkóid.
–  Örülök, hogy ezt mondod. – A szavai nyomán támadó
forróság még jobban megmelenget, mint a whisky.
– Van valami jelentése?
 Bólogatok.
– Útvesztők. Az egyik a szívemnél kezdődik, és ott ér véget. A
másik pedig a jobb csuklómnál, az ütőerénél kezdődik, és oda
fut vissza.
A szeme elkerekedik, ahogy magába szívja a szavaimat. A
tekintetével végigköveti a tetoválás hullámzását.
–  David volt az életerőm – magyarázom. – Te meg a szívem.
Bármit is hozzon az élet, akkor is veletek kezdődik és végződik.
Újra könnyektől csillog a szeme, de nem kezd el sírni.
–  Mindkettőt végig fogom követni – mondja, de a hangja
rekedtes lesz az érzelmektől. Megragadja a karomat, aztán a
lábujjára emelkedik, hogy megcsókolja az államat.
–  Az lehet, hogy eltart majd egy ideig – mutatok rá. – Talán
évekig.
– Nem megyek sehová. – Az arcát a mellkasomon pihenteti.
–  Szeretlek – mondom, a kezem a derekán pihen. A szavak
nem tudják kifejezni az érzelmeimet, lehetetlenség lenne leírni
a mélységüket.
Hátrahúzódva Teagan elmosolyodik, és látom, hogy a
csillogás elűzi az árnyakat a szeméből.
– Én annál is jobban szeretlek – feleli.
–  Ezzel ki tudok egyezni – nekidőlök a mosogatónak, és a
lábam közé húzom, hogy szorosan tartsam. Most már az utolsó
lélegzetemig sem fogom elengedni.
– Csak lépésenként haladjunk – motyogja.
– Oké, doki. Így fogunk tenni. Csak lépésenként.
 Köszönetnyilvánítás

Minden köszönet Hilary Saresnak, aki a vázlatokon dolgozott.

Köszönet az ügynökömnek, Kimberly Whalennek, aki a
kardot forgatta, miközben én a tollat.
Köszönet kedves barátomnak és írótársamnak, Karin Tabke-
nek. Annyi mindenért, hogy azt össze se lehet foglalni.
És köszönet a szerkesztőmnek, Anh Schluepnek, aki
megkörnyékezett, hogy írjak neki. Ez lett a végeredmény.
Teagan és Garrett rengeteget jelentenek számomra. Hálás
vagyok az időért, amit együtt töltöttünk.
 Van a jó és van a gonosz.
Helyes és helytelen.
Csak a szerelemben mosódnak el a határok.
Mindannyian bűnösek vagyunk!
 WILLIAM

Életem a káosz előtt

„Rendőr vagyok, és letartóztatom. Megsértette a

törvényt, amit nem én írtam. Lehet, hogy egyet se értek
vele, de betartatom. Mindegy, ha könyörög, rimánkodik
vagy az együttérzésemre játszik, semmivel sem tudja
meggátolni, hogy börtönbe juttassam, vasrácsok mögé.
Ha elszökik, üldözni fogom, ha rám támad, visszavágok,
ha rám lő, visszalövök. A törvény szerint nem
hunyhatok szemet. Én vagyok a következmény.”
(Az utolsó műszak c. film)

Ez a nap is csak úgy telt, mint a többi. Semmi különleges nem

volt benne. A házunk verandáján a forró kakaóm iszogattam,
mialatt a nap lassan lebukott a horizonton. Hosszan lehunytam
a szemem, és igyekeztem leküzdeni a fáradtságot, ami az utóbbi
időben szinte felemésztett. Pár óra alvás, és indul minden
elölről.
– Liam, hol vagy? Miért nem pihensz egy kicsit? – dugta ki a
fejét az ajtón Joyce, a menyasszonyom.
 – Nem lehet – fújtam ki a levegőt. Pihenés. Ez volt az, amiről
hallani sem akartam, mert tudtam, ha lefekszem, csak még
fáradtabb leszek. A hajsza pedig még nem ért véget. – A tettes
még mindig szabadlábon van, és újabb áldozatok után vadászik
– dörzsölgettem a halántékom.
–  Aha, és te vagy az egyetlen zsaru ebben a városban, aki
megállíthatja – forgatta a szemét. – Mondd csak, néztél ma már
tükörbe? A vízi hulla szalonképesebb nálad – lépett közelebb.
Érdekes hasonlat – vontam fel a szemöldököm.
–  Mert te csak tudod, hogy az hogy néz ki – horkantam fel.
Letettem a bögrém. A vízi hulla gondolatára felfordult a
gyomrom.
–  Olyan vagy, mint egy holdkóros – finomított. – Karikás a
szemed. Frissebb aggyal te is hatékonyabb lennél –
magyarázott. Volt benne igazság, de én nem tudtam volna
nyugodtan aludni, amikor egy gyilkos újabb áldozat után kutat.
Mi van, ha éppen akkor öl újra, amikor én az igazak álmát
alszom? El kell kapnom, mielőtt újra lecsap. – Hidd el, az a
bűnöző várhat még egy kicsit, aludj inkább pár órát –
mosolygott, miközben mellém lépett.
Nem pazaroltam az időm azzal, hogy elmagyarázzam neki.
Ezt ő nem érthette. Valójában senki nem érthette meg, akinek
nem ez volt a hivatása. Nekem addig nem lesz nyugtom, amíg el
nem kapom a gyilkost. De nem tudtam megállni, csak kiszaladt a
számon:
–  Közveszélyes, és minden perccel, amit szabadon tölt, csak
egyre rosszabb lesz. Mentálisan is romlik az állapota.
–  A tiéd is. Kialvatlan vagy, és ingerült – kontrázott. – Nem
szeretném, ha a holnap esti vacsoránál ilyen állapotban lennél.
–  Az már most lesz? – eszméltem rá, hogy utolért a végzet.
Újabb családi összejövetel. – Uram, irgalmazz! – csúszott ki a
számon.
–  Ne légy már ilyen! Jó lesz, majd meglátod. Apa megígérte
nekem, hogy nem piszkál majd téged.
– Úgysem fogja megállni – eresztettem el egy sóhajt. Ismertem
az öreget. Nem hagyott ki egy alkalmat se, hogy szekálhasson.
– Ezért kérlek meg téged is, hogy engedd el a füled mellett a
megjegyzéseit. Ő már csak ilyen. Neki senki nem lehet elég jó.
– Főleg nem egy zsaru – nyögtem megvetéssel a hangomban. –
Egy mezei nyomozó. Számára én vagyok az egzisztenciális
hierarchia legalján. A szemében átlagon aluli vagyok, olyan
ember, aki nem képes neked megadni ezt – böktem a hatalmas
házunk felé, ami amúgy apuci jótékonysági adománya volt.
Nem viselte el, hogy én és Joyce egy bérlakásban tengődjünk. Ez
volt az egyik, amit sosem bocsátott meg nekem.
–  Látod, te sem vagy jobb nála. Te is folyton a szememre
veted, hogy nem születtem szegénynek – fonta mérgesen karba
a kezét. Feltámadt bennem a lelkiismeret-furdalás.
– Ne haragudj! Nem akartalak megbántani – léptem közelebb.
Az egyik karommal átölelem, és nyomtam egy puszit a
homlokára.
–  Semmi baj. Jóváteheted, ha holnap időben, kipihenten
hazaérsz, és erőt veszel magadon, és nem változtatod csatatérré
az otthonunk – vágott vissza ártatlan mosollyal az arcán.
Az ajkamat vékony csíkká préseltem össze.
–  Én? Hiszen az apád provokál folyton – morogtam félig
magamban.
– Ne foglalkozz vele! Nem apámmal élsz együtt, hanem velem.
Ha nekem jó vagy így, ahogy vagy, akkor nem mindegy, mit
gondol az öreg? – kacsintott felém pajkosan.
Igaza van! Le van tojva, mit gondolnak rólam mások.
–  Ideje indulnom – eresztettem el őt. Levette a korlátról a
kakaóscsészémet, majd a mutatóujjával rám bökött.
–  Ne felejtsd el, holnap este hétkor kezdjük. Időben itthon
legyél ám! A szüleim nem bírják a pontatlanságot.
A szülei. Sokkal inkább az apja.
Mély lélegzetet vettem, és reményvesztetten megadtam
magam.
–  Rendben. Alszom pár órát, de hajnalban indulok –
vonultunk be a házba.
Néhány órával később, ahogy azt sejtettem, még kábább
voltam, mint előtte. Az alvás nemhogy nem segített, csak
rosszabb lett. Álmomban is a legutóbbi tett helyszínén jártam,
és csak a rengeteg vért láttam. Jóval az ébresztő csörgése előtt
pattantam ki az ágyból. Lehúztam egy erős kávét,
összeszedelődzködtem, amikor megpillantottam a kikészített
öltönyömet.
Úgy látszik, ezt a ma esti vacsorát már semmiképpen sem
fogom megúszni – ingattam a fejem. Igyekeztem a házból
hangtalanul távozni, de egész úton az őrs felé azon merengtem,
vajon mi baja lehet velem Joyce apjának. Én a jó gyerek vagyok.
Az igazság szolgálatában állok. Soha nem teszek semmi olyat,
amivel szégyent hoznék a lányukra. Ja, persze, tudom, hogy az
állami fizetésből nem lesz milliomos az ember, de nekem jó így.
Nincsenek nagyra törő vágyaim, nem akarok kacsalábon forgó
palotát, amit mutogathatok a felfuvalkodott álbarátaimnak. Nem
vágyom műkapcsolatokra. Nem pazarlom az időmet olyanokra,
akik nem érdemlik meg. Vannak az életemben ennél sokkal
fontosabb dolgok. Momentán az, hogy elkapjam Andy Yugovich
gyilkosát.
Már napok óta dolgoztam az ügyön, de folyamatosan
zsákutcába futottam. Olyan makulátlan volt az a nő, látszólag…
Van valami, amit nem veszünk észre. Mindenki szerette, nem
voltak ellenségei, valaki mégis brutális kegyetlenséggel elvágta
a torkát. A legtöbb gyilkos indítéka könnyen felismerhető:
anyagi javak, bosszú vagy a figyelem elterelése. Ez vajon
melyik? A helyszínen talált kőr ász kártyából én a bosszúra,
valamiféle leszámolásra gyanakodtam. Túlságosan szimbolikus
ahhoz, hogy véletlen legyen. A nőnél volt egy apró tárca, benne
az irataival, telefon a fülhallgatóval, és minden más
értéktárgya, ám az is megeshet, hogy valaki megzavarta a
gyilkosát. Bár a rablógyilkosságok esetében többnyire nem előre
megfontolt emberölésről van szó. Az a kártyalap pedig
egyértelműen arra utal, hogy ezt valaki eltervezte. Csak rá kell
jönnöm, mi volt az indítéka.
A kapitányságon az asztalomhoz léptem, és még egyszer
átfutottam a tanúvallomásokat, a patológiai jelentést és a
helyszínen talált nyomok fotóit. Zsákutca. Az arcom a
tenyerembe temettem. Előttem volt a kép, amikor a szülei
azonosították. Megígértem nekik, hogy elkapom a gyilkost –
szorult ökölbe a kezem.
Már megszoktam, hogy a bűncselekmények olyanok, mint egy
kirakós játék. Ha szerencsénk van, egyes részek tökéletesen
illeszkednek egymáshoz, és az ügy meg is van oldva, de ez
esetben hiányzott a puzzle egy fontos darabkája, mert valahogy
sehogy sem akartak egymásba illeszkedni a részletek.
Kellemetlen érzések kavarogtak bennem. Elhatároztam, hogy
kimegyek a tett helyszínére, és kicsit körülszaglászok, hátha
észreveszek valamit, ami felett korábban átsiklottunk.
Amikor kiértem, még minden csendes volt. Korán van. Az
órámra pillantottam. Körülbelül ilyentájt ölték meg a fiatal nőt
is. Körbepásztáztam a parkban, de semmi érdemlegest nem
láttam. Az egész környék kihalt és csendes volt. Minden
erőfeszítésem ellenére semmi különöset nem vettem észre.
Leültem egy padra, elővettem a helyszínelés fotóit, és
próbáltam rekonstruálni a történteket. Pár órával később
tanácstalanul és csalódottan távoztam. A társamnak, Jacknek
talán igaza lehet: a nő ismerte a támadóját. Szerintem a nő futni
jött, a sportos öltözéke és a lépésszámláló a karján is ezt
bizonyította. A tettes véletlenszerűen csaphatott le Andy
Yugovichra, de ha ez igaz, és az is, hogy nem vitt el semmit,
akkor a gyilkos újra ölni fog. Lehet, hogy paranoiás vagyok. Már
mindenhol sorozatgyilkosokat látok. Tegyük fel, hogy Jacknek
van igaza. A jelek azt mutatják, hogy a nő menekült. A
cipőnyoma egyenletes kocogást mutat, aztán egy idő után egyre
messzebbiek és mélyebbek a nyomok, vagyis gyorsabb tempóra
váltott, menekülni kezdett. De vajon miért menekült a nő?
Azért, mert megijedt? Félt?
A nyomok megtalálása olykor pofonegyszerű. Többször is
lejátszottam magamban az eseményeket. A szemtanúk
elmondása szerint a tettes egyszerűen rávetette magát a futó
nőre, aki lélekszakadva szaladt, majd csapdába került, a
gyilkosa pedig gondolkodás nélkül elvágta a torkát, majd
kereket oldott. Nemcsak az nehezítette a helyzetet, hogy a tanúk
egymásnak ellentmondó történeteket és személyleírásokat
meséltek, de az is, hogy a tetthelyen nem találtuk meg a gyilkos
fegyvert, így a sérülést okozó penge meghatározása szinte
lehetetlen volt. A vágás viszonylag magasan, a fül alatt
kezdődött, onnan ívelt lefelé a torok irányába. A különlegessége
a dolognak viszont az volt, hogy jobbról balra történt a metszés,
ami arra enged következtetni, hogy balkezes az elkövetőnk. Hát
ez is valami.
Igyekeztem gyorsan végigpörgetni a jegyzeteimet a
kihallgatottakról, hátha van köztük gyanús személy, ám itt is
vakvágányra futottam. A francba! Chicago Amerika
gyilkosságfővárosa, itt több vérontás történik, mint a
háromszor népesebb New Yorkban. Évtizedek óta tartanak a
bandaháborúk, aminek eredményeképpen néhány negyedben
bármikor lelőhetik az embert az utcán; de pont itt, a Grant
Parkban? Ráadásul az áldozat egy jól megvilágított, nagy
forgalmú területen tartózkodott. Az elkövető meglehetősen
nagy rizikót vállalt.
Nem. Itt valami nem stimmel. Mégiscsak Jacknek van igaza.
Valakinek az útjában állt az áldozat. Ez nem véletlenszerű
támadás.
Hangosan fújtam ki a levegőt, és csüggedten tébláboltam az
őrsön felállított tábla előtt, ahol ott függött az áldozat arcképe.
–  Bárcsak elmesélhetnéd, mi történt valójában – néztem a
fényképével farkasszemet, amikor megcsörrent a telefonom. –
Keyes – szóltam bele.
Megérkezett a hír, amitől a legjobban tartottam: A gyilkos
újra lecsapott. Hát mégis nekem volt igazam. Sietve indultam az
újabb merénylet helyszínére.
–  Az áldozat neve Samantha Ullman, 28 éves fehér nő –
guggolt a holttest mellett az orvosszakértőnk, Linda Taylor. –
Hasonlóan végeztek vele, mint Andy Yugovichcsal –
tájékoztatott a halottkém. – Nemcsak a körülmények hasonlóak,
de szinte biztos vagyok benne, hogy az elkövető is ugyanaz.
Nézd – mutatott kesztyűs kezével az áldozat nyakára.
–  Ugyanaz a metszés íve. Jobbról balra – biccentettem, hogy
értem a következtetést.
–  És itt van ez is. – Egy kártyalapot mutatott fel, egy kőr
kettest.
–  Több mint hárommillió ember nyüzsög és hangoskodik a
Michigan-tó partján fekvő felhőkarcolók árnyékában, de ez
pont itt csap le az áldozatára – pillantottam körbe. – Lehet, hogy
a tettesünk erre gerjed. Nem fél a lebukástól. Szemtanúk? –
érdeklődtem.
–  Ez esetben is megbízhatatlanok. Az egyik szerint szőke, a
másik szerint fekete, a harmadik pedig azt állítja, hogy kapucni
volt rajta.
Hangosan fújtam magam elé.
– Ha ez így folytatódik, sosem kapjuk el – bosszankodtam.
Sajnos az emberi emlékezet nem megbízható. Amire nem
emlékeznek a szemtanúk tisztán, hajlamosak azzal kiegészíteni,
aminek szerintük történnie kellett. A legjobbak bele is élik
magukat, és tovább színezik az érzelmeikkel,
meggyőződésükkel, előítéleteikkel. A legtöbb esetben nincs
ebben semmi szándékosság, ám ezzel nemhogy segítenék, még
hátráltatják is a nyomozást.
– Van valami jó híred is? – hajoltam közelebb.
–  Van – mosolygott, mint aki csak erre a kérdésre várt. –
Ezúttal hibázott – emelt fel a csipeszével az áldozat ruházatáról
egy hajszálat. – Remélhetőleg ez az elkövetőtől származik –
ejtette egy steril zacskóba a bizonyítékot.
–  Remek – ismertem el. – Ez tényleg jó hír. Dulakodtak is? –
vizsgálódtam én is.
– Igen. Úgy tűnik, nem volt könnyű dolga. A nő feladta neki a
leckét. Nem adta magát könnyen.
– Sajnos így sem járt sok sikerrel – ingattam a fejem.
–  Hamarosan többet tudok majd mondani – intett a
kollégáinak.
–  Csak siess, Linda, ki tudja, mikor csap le újra ez az állat –
sóhajtottam aggodalmasan.
– A türelem keserű, de a gyümölcse édes – kacsintott felém a
végtelen nyugalommal megáldott nő.
Türelem? Ironikus. A mi szakmánkban a várakozás végzetes.
Mégis legtöbben, ha megkérdezték, mi a nyomozók titkos
fegyvere, többnyire azt válaszolták, a türelem. Az idő
köztudottan mindig nekünk dolgozik. Igen ám, de vannak
esetek, melyekben üresen telik az idő – ahogy most is –, és
valaki más ideje vészesen fogy. Bár az is igaz, aki sorozatosan
bűncselekményeket követ el, az előbb-utóbb hibázik. Üldözött
vadnak lenni kíméletlen érzés, mentálisan iszonyatosan
megterhelő, fárasztó. Nem tud már minden esetben
százszázalékosan résen lenni. De nem várhatunk a botlásig,
mert addig is életek forognak kockán, ezért kell nekünk,
zsaruknak megtanulnunk az ellenfél agyával gondolkodni,
megfejteni a következő lépést. Ez ugyanúgy vonatkozik egy piti
bűnöző felderítésére, mint egy sorozatgyilkos kézre kerítésére.
A munkám során egyetlen dolog volt, amiben elszántan
hittem. Mégpedig, hogy véletlenek nincsenek. Minden okkal
történik. MINDEN. A munkám nagy része nem olyan látványos,
mint a mozifilmek rendőr hőseié. Az enyém az íróasztal mögött
végzett feladatokból állt, bizonyítékok értékeléséből,
elemzésekből, a tanúk kihallgatásából és az összefüggések
megtalálásából. A mi munkánkban az a legvalószínűbb, ami
nyilvánvaló. Többnyire. Legalábbis azt hiszem…
 HEATHER

Káosz úrnője

„A büntető törvénykönyv büntetéssel fenyeget, ha nem

vagyunk becsületesek. De nem azért vagyunk
becsületesek, mert félünk a törvénytől. Azért
tartózkodunk a lopástól és gyilkolástól, mert tudjuk,
hogy ezek gonosz tettek. A büntetőjog csak megerősíti
ezt a meggyőződésünket, életvitelünk pedig távol tart
bennünket a bűntettek elkövetésétől.”
(Maria Montessori)

Már egy hete csak az irodám négy falát bámultam. Ki sem

látszottam a munkából. Fogalmazhatnék úgy is, hogy
szerencsére, de lássuk be, a Reese Ügyvédi Iroda elvette tőlem a
magánéletemet. Nem sok időm maradt magammal foglalkozni,
pontosítva, tulajdonképpen semennyi. Itt éltem az életem, a
törvénykezés falai engem is körülzártak, a börtönükben éltem.
Én az ügyvédi pálya mellett tettem le a voksom, vagyis én
vagyok az a személy, aki másokat jogi ügyekben képvisel –
függetlenül attól, hogy az illető bűnös vagy ártatlan, én vagyok
a védelem szószólója. Ez a specialitásom. Na igen. Beszélni,
érvelni, azt mindig is tudtam. Nem volt Chicagóban olyan
ügyész, aki ne hallotta volna már a nevem. A nagyapám mondta
mindig: „A tárgyalóteremben nincs veszélyesebb, mint egy okos
nő, aki nem fél kinyitni a száját.” A pályám során ez a
bölcsesség több szempontból is értelmet nyert.
Az irodám sokféle ügyben jártas volt. Nemcsak védelmet
nyújtottam, de jogi tanácsokat is. Megértettem az ügyfeleinkkel,
hogy nem pusztán szófordulat a „mindent, amit mond,
bizonyítékként felhasználható ön ellen”, és ha már
gyanúsítottként előállították, az én dilemmám volt eldönteni,
tegyen-e beismerő vallomást, vagy inkább hallgasson. Ha úgy
láttam jónak, hogy tegyen, mérlegelnem kellett, milyen
következményekkel jár az, amit mond. Az én feladatom volt
kitalálni, hogyan védekezzünk.
Ám nem volt ez mindig ilyen izgalmas. Akadtak egy ügyvédi
iroda életében unalmasabb munkák is, mint például
szerződéseket készíteni és ezeket ügyvédi ellenjegyzéssel
ellátni. Az én kedvencem, amiből sosem maradhattam ki, a
tárgyalóteremben folyó harc volt. Mióta megörököltem a
nagyapámtól ezt a kis birodalmat, csak ennek éltem. Nem
akartam a halála után sem csalódást okozni. Ő volt a mesterem,
a mentorom.
Szerencsém volt, mert bűnös világunkban ez az iparág
igencsak virágzásnak indult. Szó se róla, mi, ügyvédek
státuszszimbólumok lettünk. Aki meg tudott fizetni egy jó
irodát, csak az számított valakinek. Gyakran előfordult, hogy
egy megbeszélés közepén, amikor ügyféllel voltam és telefonon
hívták, büszkén, fellengzősen jelentette ki:
– Most nem érek rá, ügyvédnél vagyok.
Na igen! Neki telt borsos áron dolgozó ügyvédeket
alkalmazni. Aztán ott volt a másik véglet, aki már csak akkor
fordult jogi képviselőhöz, amikor már nem volt tovább,
vesztésre állt az ügye. A nagy többség utálta az ügyvédeket,
amíg nem volt szüksége rájuk. Ezekben az esetekben
mutatkozhatott csak meg igazán, milyen kreatív munka is az
enyém. Sajnos az, ha valakinek igaza van, kevés. Azt be is kell
bizonyítani. Én azt vallottam, az óvatossággal előrébb
juthatunk, mint túlzott magabiztossággal. A betegséghez tudtam
volna hasonlítani. Ha a megelőzésre helyezzük a hangsúlyt,
nagyobb az esélye, hogy elkerüljük a bajt. Mégis, tudjuk,
mennyien foglalkoznak a következményekkel, ha nincs baj. Hát
persze. Senki. Amíg nincs baj, addig minek, még úgy sem, hogy
tisztában vannak vele, a jogsértés mezsgyéjén lavíroznak. Úgy
gondolják, amíg a hatóságok nem jelentkeznek, minek falra
festeni az ördögöt. Nagy többségük homokba dugja a fejét. Nem
akarnak azzal szembesülni, hogy törvénysértést követnek el.
Úgy vélik, fölösleges ügyvédre költeni a pénzüket, amíg nincs
baj. Nos, ezek az emberek hamar megtanulhatták, aki az
ügyvéden spórol, könnyen pórul járhat.
Itt van példának okáért ez az akta az asztalomon. Az
ügyfelem nem fukarkodott a pénzzel, de ennek ellenében
bizony eredményeket akart. Egy meglehetősen bonyolult ügy
jogi útvesztőjéből próbáltam kijutni. Ez a pasas profi bűnöző
volt. Ő már jól ismerte a leckét. Tisztában volt vele, hogy amit
meggondolatlanul mond, később visszaüthet, súlyos
következményei lehetnek, ám a tényeket ő sem tagadhatta le.
Elmélyülten gondolkodtam, mi lenne az észszerű döntés,
amikor Valerie, az asszisztensem rontott be hozzám. Ő volt a
kapuőr, az első állomás, ha valaki el akart jutni hozzám.
Kemény, éles eszű és profi.
– Heather! Az ügyész keres – közölte határozottan.
– Melyik? – emelkedett meg a szemöldököm.
– Melyik, melyik, hát Justin Ward – forgatta a szemét.
– Justin? – kaptam fel a fejem az iratokból.
Justin Ward neve éppolyan ismert volt, mint az enyém. A
tárgyalótermek falai közt gyakran vívtunk vérre menő csatákat.
Ő, velem ellentétben ügyész volt, aki a vádat képviselte. Az ő
feladata az én legyőzésem volt. Elszántan és mindenáron
bizonyítani akarta az ügyfeleim bűnösségét.
– Mondta, mit akar? – húztam az időt.
– Nem, de nagyon fontoskodott. Kihangsúlyozta, hogy az ügy
nem tűr halasztást.
–  Rendben. Engedd be! – adtam meg magam, mert jól
ismertem Justint. Ha a saját térfelemen nem fogadom, letámad
majd a legváratlanabb pillanatban, és az nem feltétlenül lesz
nekem előnyös.
–  Heather – lépett be az ajtón. Jelentőségteljesen kihúztam
magam, ahogy közelített felém. Meg kell hagyni, helyes pasi
volt. Kócos szőke hajától és csokoládészínű szemétől azonnal
elaléltak a lányok. De nem én! Nekem nem jöttek be a
bájgúnárok, ahogy a szőkék sem. – Nem hívtál vissza – csóválta
a fejét. – Csak nem fájt a legutóbbi vereség? – húzta gúnyos
mosolyra a száját.
 –  Az nem vereség volt. Az ügyfelem velem sem volt őszinte.
Csúnyán hátba szúrt.
– Attól az még az én győzelmeim számát növelte – kacsintott
rám zsebre dugott kézzel.
A tekintetem mélyen az övébe fúrtam. Mit fúrtam, döftem.
–  Mit akarsz? Feltételezem, nem azért jöttél, hogy az orrom
alá dörgöld, hogy nyertél – fontam karba a kezem a mellkasom
előtt.
–  Nem. Dehogyis! Nem vagyok egy hencegő, te is tudod –
pajkosan vigyorgott, ami pofátlanul jól állt neki, de én már
pontosan tudtam, ki is ő a sármos álcája mögött. Alattomos
ragadozó, aki képes a bárány bőrébe bújni, hogy megtévessze
az áldozatát.
–  Hencegő? Te? Ugyan már, Justin! Ahogy az irodád falára
kifüggesztett statisztika sem azért van, hogy lenyűgözz másokat
– tettem szóvá.
–  Azóta, mióta nálam jártál, lett még egy hasonló. A Reese
kontra Ward esetek eredményeit összegzem rajta. Érdekel, mi
az állás? – dobta le magát a velem szembeni székre anélkül,
hogy hellyel kínáltam volna.
– Nem, Justin, nem érdekel. Ez nem verseny, neked sem erről
kellene, hogy szóljon.
–  Nem is azért csinálom. Ez amolyan ösztönzés saját
magamnak – húzta féloldalas mosolyra az ajkát. A fejem
ingattam, mert még engem is, aki jól ismerte, képes lett volna
levenni a lábamról.
– Olyan gyerekes vagy. Mikor tanulod már meg, az igazság az,
ami számít.
 – Heather, nem vagy te olyan naiv kislány. Te is megtanultad
már, hogy nem mindegy, hogy a törvényre, vagy az igazságra
gondolsz. A kettő nem egy és ugyanaz. Engem, ellentétben
veled, nem az igazság érdekel. A törvény eszközeivel élek. Nem
azért tanultam ennyit, hogy az igazság bajnoka legyek –
dörzsölte az állát engem fürkészve. – Talán pont ezért is
élvezem úgy ezeket az összecsapásokat veled. Kemény dió vagy.
Te vagy az első nő a tárgyalóteremben, akinek sikerült térdre
kényszerítenie. Csak hogy tudd: egyelőre te vezetsz, de nem lesz
ez mindig így – szökkent talpra. Vonzó pasas volt, de mégis volt
benne valami, ami nyugtalanított. – Apropó! Jut eszembe, nem
válaszoltál a vacsorameghívásra – lágyult el a hangja.
Ó, ó! Csak ezt ne! Már megint kezdi.
– Nincs időm bájcsevegni, Justin. Ki sem látszom a melóból –
sandítottam az asztalom felé. Nem volt kedvem semmiféle
légyottba bonyolódni az ügyészség csődörével.
– Ha azt hiszed, csakis a tetteidért lehet elítélni téged, és azért
nem, ami alól kivonod magad, akkor tévedsz – indította meg a
Ward-féle offenzívát. Mindig a briliáns elméjével akart
lenyűgözni.
–  Justin! – állítottam le. – Ne raboljuk egymás idejét. Te nem
ismered a romantika, türelem és udvarlás szavakat. Nekem
pedig nem működik ezek nélkül. Ja, és ne küldj nekem ezek
után virágot, allergiás vagyok rá – horkantam fel.
–  Aki itt képmutató, az te vagy, Heather! Azt hiszed, nem
beszélnek már így is rólunk?
– Rólunk? – nevettem fel. – Justin, nem létezik olyan, hogy mi
– szűrtem ki a fogaim közt.
 –  De létezhetne – búgta, és lassan közelített felém. Én is
felálltam. Minél határozottabbnak kellett látszanom.
–  Nem fog – álltam kitartóan a tekintetét. – És most, mivel
nem volt időpontod, ha nem haragszol, készülnöm kell,
hamarosan értekezletem lesz – fordítottam el a fejem.
– Hát jó! Legyen! – indult az ajtó felé, de még mielőtt kilépett
volna, megszólalt: – Tényleg, majd elfelejtettem, amiért jöttem.
Ismered Frank Watsont, igaz?
–  Frank Watson. Igen. Képviseltem annak idején egy
adócsalás ügyében – helyeseltem.
– Amit akkor meg is nyertél – hümmögött.
–  Ahogy mondod. Éles az emlékezeted. Remekül
számontartod a vereségeid – dörgöltem az orra alá, hogy
lenyomtam abban a perben.
–  Ha most is megkeresne, és latolgatnád, hogy elvállalod az
újabb ügyét, nem ajánlom.
A tekintete fenyegetően villant.
Nem ajánlja? Ezzel most mit akar?
–  Tényleg? Mit akar ez jelenteni? Akkor mit javasolsz? –
biccentettem oldalra a fejem.
–  Csak figyelmeztetlek, hogy ebben a perben ne tűzz össze
velem! Tudod, hogy nem ajánlatos velem kezdeni.
– Fenyegetsz engem? – vontam fel a szemöldököm kihívóan.
–  Mr. Watson ez esetben nagy bajban van. Kétség sem fér
hozzá, hogy bűnös. Már zároltattam a bankszámláit is. Hiba
lenne vállalnod a képviseletét.
–  Hát, ezzel a jó tanáccsal sajnos elkéstél. Már elvállaltam –
szisszentem fel.
 – Valóban? Mikor? – kérdezte döbbenten.
–  Körülbelül tíz másodperce. Gratulálok, Justin! Most
szereztél Mr. Watsonnak egy remek ügyvédet – szegtem fel az
állam dacosan.
Néma párbajt vívtunk, majd elismerően bólogatott.
–  Akkor sok szerencsét, ügyvédnő! Jobb, ha nekilátsz a
védelemnek, mert nem lesz gyaloggalopp.
– Köszönöm, ügyész úr… És most, ha megbocsát, szorít az idő
– tessékeltem ki a szememmel. Nem kerülte el a figyelmem a
hamiskás vigyor az arcán. Kétségem sem volt afelől, hogy
csapdába csalt, és én önszántamból sétáltam bele, mert nem
bírok ellenállni a kihívásoknak.
– Valerie – nyomtam le az asztali telefonom gombját, amikor
Justin végre elment. – Hívd fel nekem Frank Watsont! Most!
Pár perccel később már csörgött is a telefonom. Frank volt a
vonal túlsó végén.
–  Miss Reese, nagyon örülök, hogy hallom a hangját –
üdvözölt kedvesen, majd gyorsan bele is vágott a kálváriájába.
Hamarosan kiderült számomra, hogy igaza volt Wardnak:
naiv voltam. Watsont ezúttal nem egyszerű sikkasztással
vádolták, hanem gyilkossággal.
Tekintettel arra, hogy Watsonnak most nem volt védője, bár
Justin tudta, hogy korábban az én ügyfelem volt, mégis
kirendelt neki másik védőügyvédet. Aljas húzás volt ez a
részéről, hiszen jelentős időt vesztettem.
Az anyagát lapozgatva a bizonyítékok birtokában elég
egyértelmű volt a bűnössége, még ha azt vallotta is, hogy nem ő
gyilkolta meg a szeretőjét. Watson megásta a saját sírját azzal,
hogy nem hívott fel, Ward pedig könyörtelenül belelökte a
gödörbe. Felháborított a sportszerűtlensége. Már csak azért sem
hagyhattam cserben az ügyfelem, mert ő volt Ward potenciális
áldozata, hogy engem táncba hívjon. Habár nagy hátránnyal
indultam, az én dolgom az volt, hogy megmentsem az
elföldeléstől. Miután meghallgattam a mondandóját, világossá
vált számomra, hozzám hasonlóan, őt is csapdába csalhatták. A
bizonyítékok mégis ellene szóltak. A számláját pedig nem a
garázdaság miatt, hanem a szökés elkerülése érdekében
zárolták. Halott, esélytelen ügynek tűnt. De nem nekem!
Immáron a bíróság előtt kellett bizonyítanom a védencem
ártatlanságát.
Ward gondos előkészületekkel úgy manipulálta a
körülményeket – de legfőképpen engem –, hogy a végkifejlet
pontosan az legyen, amit ő akart. Tudta jól, hogy Watson
hamarosan felkeres majd – vagy én őt –, hiszen én vagyok a jogi
képviselője, ahogy azzal is tisztában volt, hogy az ügy
anyagának és hátterének teljes ismeretében nem vállaltam
volna az ügyet, így hátulról jött előre. A gőgösségemet fordította
ellenem, én pedig felszegett fejjel nem néztem az orrom elé, és
elegánsan beleestem a nekem ásott verembe. El kellett
ismernem Ward találékonyságát. Briliáns húzás volt.
Rákényszerített Watson védelmére, amivel nem kétséges, hogy
a csúfos megaláztatásom volt a célja. Egyvalamit azonban nem
vett számításba: én győztesnek születtem. Nem adtam fel
egykönnyen. Küzdöttem az utolsó vérig. Tudtam jól, a
legszorultabb helyzetből is van kiút, csak meg kell találnom.
Justin Ward még csak nem is sejtette, kivel áll szemben. Kár volt
felébresztenie az alvó oroszlánt. Ez már nem csupán egy ügy
volt a sok közül. Ez lett az ügy! Nem veszíthettem. Meg kellett
nyerem, ha addig élek is!
A legnagyobb baj csak az volt: kevés idő állt a
rendelkezésemre, hogy bizonyítsam az ügyfelem ártatlanságát.
Ward itt is ügyesen időzített. Neki volt elég ideje a gondos
előkészületekre, míg nekem pár nap alatt kellett kapkodva
felkészülni az első tárgyalásra. Időt kellett nyernem, ami Mr.
Watson megfelelő lelki felkészítésével kezdődött.
–  Mr. Watson, hányszor mondtam már, hogy önnek jogában
áll hallgatni? – kezdtem a kliensem kioktatását. – Nem lett volna
hátrány, ha megőrizzük a legfontosabbat, az információs
előnyünket. Tudhatta volna, ha kinyitja a száját, félreérthetik,
amit és ahogyan mond. Az ügyvédek előnye, hogy mennyit
árulunk el a bírónak és az esküdtszéknek. Ezt már cseszhetjük.
De, Mr. Watson, nagyon kérem, a tárgyalás során ügyeljen arra,
minél többet akarnak majd kicsikarni magából, maga annál
kevesebbet mondjon. Ha valami mégis eszébe jut, utána
megoszthatja velem négyszemközt. Fel kell készítenem magát,
mikor beszélhet, és mikor kell hallgatnia. Ez most nem egy sima
sikkasztási ügy, nagyobb a tét. Ez esetben én leszek a maga őre.
Mentálisan is fel kell készülnie a tárgyalásra. Biztosíthatom,
hogy ezek lesznek élete legkritikusabb órái. Justin Ward
kegyetlen és remekül manipulálja az embereket és az
eseményeket. Nem engedheti, hogy az esküdtek előtt provokálja
magát. Egyetlen esélyünk van csupán: a hidegvér. El kell
érnünk, hogy a rendőrség más tettes után keresgéljen.
Másnap valóban kemény napunk volt a bírósági
meghallgatáson. Ahogy megérkeztem, magabiztosan vonultam
át a tárgyalótermen, rá sem pillantottam Justinra. Még mindig
dühös voltam rá a szinte biztosan vesztes ügy elvállalása miatt.
Amikor bevonult a bíró és megkezdődött a tárgyalás, Justin
megigazította a zakóját, és mielőtt felállt, vetett felém egy
megsemmisítő pillantást. Mély levegőt vett, és belekezdett.
– Justin Ward vagyok, a kerületi ügyész. Azért vagyok itt, hogy
egy bűncselekmény bizonyítékait tárjam önök elé.
Bla, bla – dőltem hátra a székemben.
–  Önök közösen fogják mérlegelni a bizonyítékokat,
megvitatják őket, és eldöntik, bizonyítottnak látják-e a vádlott
bűnösségét – folytatta a szokásos szöveggel. Egy kívülálló
számára ezzel a fellépéssel egy nagyon határozott és markáns
férfit testesített meg, de nem nekem, aki minden áldott nap
láttam őt, és hallottam. Meghaltam az unalomtól. A szememet
forgattam. Nem tudott újat kitalálni. Már láttam is magam előtt
a következő mozdulatát: mindjárt kinyújtja a kezét, és rámutat
Watsonra.
–  Ez az ember… – nyújtotta ki a kezét, majd egyenesen
rábökött az ujjával a védencemre.
Ééés bingó! Naná hogy rámutatott.
– Vádolom ezt az embert… – közölte szigorú arckifejezéssel a
vádpontokat, amitől a védenceim mindig zavarba jöttek, és
fészkelődni kezdtek a székükben. Nem volt ez meglepő. A
pályafutásom elején még sokszor képzeltem magam a vádlottak
padján ülő ügyfelem helyébe. Próbáltam átérezni, milyen lehet
reflektorfénybe kerülni, átélni, ahogy szinte lángoló szavakkal
ostoroznak, érezni a tarkótáji zsibbadást, ráeszmélni, mi is az
igazi félelem. – Minden kétséget kizáróan állítom, Frank Watson
ölte meg Simona Zolát – folytatta Justin. Remekül játszott a
szavakkal, mint macska a fonalgombolyaggal.
–  Tiltakozom – szóltam közbe, mire szúrós tekintettel sújtott.
Legkisebb félelmet sem mutattam. Lágy, gúnyos mosoly
rejtőzött a szám szélén.
–  Még bele sem kezdtem, ügyvédnő – tárta szét a karját
panaszosan.
– Minden kétséget kizáróan? – álltam fel én is. – Magyarázza
el nekem az ügyész úr, mit ért azon, hogy minden kétséget
kizáróan – játszottam az értetlent. – Még nem ítélték el Mr.
Watsont gyilkosságért – helyesbítettem –, így nem is állíthatja,
hogy minden kétséget kizáróan ő követte el, amivel vádolják. Az
ügyész úr befolyásolja az esküdteket – fordultam az érintettek
felé. – Önök azt vállalták, hogy eleget tesznek állampolgári
kötelességüknek. Az önök legfontosabb feladata a tényfeltárás,
az igazság felderítése. Tudom, ez esetben nincs könnyű dolguk.
A bizonyítékok, tanúvallomások zavarosak. Olyan kérdésben
kell most dönteniük, amelyről senki nem tud, vagy senki nem
akar beszélni. A mindennapi életben megtehetik, hogy
rábólintanak egy látszólag ártatlan kijelentésre, de nem itt.
Hadd emlékeztessem önöket, egy másik ember élete a tét –
fejeztem be a kortesbeszédem.
– Elég lesz, Miss Reese! Helyt adok a tiltakozásnak – bólintott
a bíró. – Megkérem a vád képviselőjét, tartózkodjon a hasonló
kijelentésektől – utasította rendre Justint.
Elégedetten ültem vissza a helyemre és dőltem hátra a
székemben. Ki kellett Justint zökkentenem. Ez volt az első és
legfontosabb esélyem.
– Miss Reese – fordult felém a bíró.
– Igen, bíró úr – szenteltem neki a figyelmem.
–  Fogja rövidebbre a tiltakozásait – dorgált meg engem is. –
Ha húzzák az időmet, én is húzom az önökét. Ha kell, éjfélig
bent tartom az esküdtszéket és minden jogászt.
– Igen, bíró úr – fújtam ki a levegőt.
– Folytassa, ügyész úr! – adta vissza a szót Justinnak.
–  Azt ugye senki sem vitatja, hogy valódi bűntény történt –
intézte ő is a szavait az esküdtek felé. – Egy nő meghalt –
fogalmazott visszafogottabban. – Valós tehát az áldozat. Valós a
családja fájdalma. Az önök dolga nem az – pillantott felém –,
hogy megállapítsák, pontosan miért történt. Az emberek
indítékai néha örökre rejtve maradnak – vizslatta az ügyfelem.
Meg kellett hagyni, tényleg jól csinálta. Az érzelmekre
alapozott.
–  Az önök dolga az, hogy eldöntsék, ez az ember – mutatott
újra a kliensemre – mit érdemel. Szabadon bocsátást vagy
börtönt. Ha képtelenek vagyunk ezt eldönteni, mit remélhetünk
az igazságszolgáltatástól – lovalta bele magát.
–  A lényeget, ügyész úr – köszörülte meg a torkát a bíró. Jól
ismert már mindkettőnket és a csatározásainkat is. Tudta jól, ha
nem tartja keményen kézben a dolgokat, itt kő kövön nem
marad.
–  Ez az ügy igen egyértelmű – folytatta. – Minden tárgyi és
közvetlen bizonyíték a vádlott ellen szól. Az ő nevére foglalt
hotelszobában találták meg az áldozatot. A gyilkos fegyver, egy
kilenc milliméteres, hatlövetű pisztoly pedig Mr. Watson nevén
van a nyilvántartásban. Tele az ujjlenyomatával a ravasz –
sandított felém.
– Tiltakozom. Természetes, hogy tele volt az ujjlenyomatával,
hiszen az övé a fegyver. Az ügyfelem azonban a fürdőszobában
volt, amikor eldördült a lövés – álltam fel újra.
– Ez nem bizonyítható. Nincsenek tanúk – bazsalygott.
– Helyt adok – bólintott a bíró.
–  Engedelmével, bíró úr, szólítanám a vád első tanúját, a
nyomozót, aki elsőként ért ki a gyilkosság helyszínére.
Szerencsémre az ő vallomásában is volt mit vitatni, esetleg
megingatni az esküdteket abban a hitükben, hogy a védencem
bűnös. Igyekeztem összezavarni mindent az állandó
tiltakozással, kiigazítással. Ez még kevés volt a győzelemhez, de
elég ahhoz, hogy ne merüljek olyan mélyre, ahonnan már nincs
visszaút. Ám a bíró hamar átlátott rajtam, és gyorsan megunta
az állandó közbevágásaimat.
–  Miss Reese, elég! Hozzám! – intett mindkettőnknek.
Justinnal kelletlenül összenéztünk, majd a bíró pulpitusa elé
léptünk.
–  A tűzzel és az idegeimmel játszik, Miss. Reese – szórt
villámokat a pillantása.
– Bíró úr, Mr. Ward minden szavamat kiforgatja.
–  Ahogy Miss Reese is az enyémet – fordult felém kihívóan
Justin.
–  Fejezzék be ezt a gyerekes viselkedést, mert ha kihúzzák a
gyufát, még olyat teszek, amit magam is megbánok. Kérem,
legyenek felnőttek, és ismerjék el, ostobán viselkedtek. Miss
Reese! Maga is elvetette a sulykot. Azt igyekszik elhitetni az
esküdtekkel, hogy a nyomozó, aki az ügyben eljárt, nem elég
elővigyázatos, és ezért akaratlanul megmásította a
bizonyítékokat.
– Oh, istenem, így hangzott? – tettem a kezem meglepetten a
mellkasomra. – Én? Esküszöm, nem ez volt a célom –
mentegetőztem, habár valóban pontosan azt tettem, amivel
vádoltak. Időt akartam húzni, és sikerült. Elnapolták a
tárgyalást.