A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Tess Wakefield: Purple Hearts, 2017

Fordította GOITEIN ZSÓFIA

Copyright © 2017 by Alloy Entertainment, LLC

All rights reserved, including the right to reproduce this book

or portions thereof in any form whatsoever.

For information, address Atria Books Subsidiary Rights Department,
1230 Avenue of the Americas, New York, NY 10020.
Hungarian translation © Goitein Zsófia, 2022
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2022
Minden jog fenntartva!

Design by Laura Levatino

© Netflix 2022. Used with permission.
A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Kónya Orsolya
Korrektúra: Török Tünde
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5705-79-5
Kyle Jarrow története alapján
Kimnek a CC Klubba
 CASSIE

Ma, augusztus 2-án, este fél hat után négy perccel a South Congress
hídnál – amit sokan South Congress parkolóként ismernek –
elfogadtam a sors akaratát. Letekert kocsiablak mellett, maximális
hangerővel hallgattam a Queen-válogatást, amikor kiderült, hogy
többet nem leszek irodai rabszolga, inkább zenekarvezető, aki
torkaszakadtából énekli a refrént Freddie Mercuryval közösen. Az
előttem haladó kocsik lefékeztek. Követtem a példájukat, de közben
az anyósülésen lévő dobozra tettem a kezem, nehogy leessen. A
dobozban volt egy fénykép, amely ötéves koromban készült rólam,
amikor anya és én Disneylandbe látogattunk. Ezen kívül egy David
Bowie-fényképes bögrét, és három ősrégi granolaszeletet is sikerült
elraktároznom benne. Utóbbit ezer éve találtam a kesztyűtartóban.
Ennyit a személyes holmikról.
Beth, a főnököm fél órája behívott az irodájába. Amikor előrehajolt
a széken, és megfogta a kézfejem, a citromos testápolója
benedvesítette a bőröm. Nem mellesleg azért hívott, hogy kirúgjon. A
sötétkék ruhából kivillanó combomra és az olcsó balerinacipőmre
néztem, és furcsamód ugyanolyan megkönnyebbülést éreztem, mint
minden délután ötkor, az irodából kifelé menet. Elképzelem, ahogy a
nagyfőnök összecsapja a kezét, aztán Beth irodáját látom a stúdió
erős fényében, majd jön a kiáltás:
– Ennyit a jogi asszisztenciáról! Szép munka, Cassie!
Ez volt ma. Talán kezdetét veszi a valódi életem, ahol nem csak az
autóban énekelhetek. Attól eltekintve, hogy Beth tettetett
szomorúsággal előadott „Jaj, bárcsak ne kéne téged elküldenünk!”
dumája miatt elkéstem a másik – a történtek után mondhatom, hogy
egyetlen – munkahelyemről, rájöttem, hogy kifejezetten jó
megszabadulni a Jimenez, Gustafson és Moriarty ügyvédi irodától.
Nem mondom, hogy öröm az ürömben, vagy isteni sugallat, de azt
gondolom, valahol erre vágytam: magam mögött tudni a
megszámlálhatatlan, bélyegnyalogatással és korrektúrázással töltött
munkaórákat, arról nem beszélve, hányszor kellett kilépnem a
YouTube-ról, amikor Beth megjelent a hátam mögött.
Sávot váltottam, és haladtam tovább. Ennyi. Lehalkítottam a
Queent, kihangosítottam a telefont, aztán beraktam a pohártartóba,
és tárcsáztam.
–  Halló! – Hallottam a forgalom zaját a háttérben. Anya
valószínűleg akkor tartott hazafelé a birtokról, ahol péntekenként
takarít.
– Szia! Kirúgtak – mondtam.
Mély csend. Kicsit előrébb mentem a kocsival.
– Kirúgtak?
Mély levegőt vettem, aztán elmosolyodtam.
– Igen.
– Kirúgtak? – ismételte.
– Igen, anya.
– Miért?
–  Azt mondták, nem megy túl jól az üzlet, ezért összevonják a
feladatköreimet Stephanie-éval, és mivel ő van ott régebben,
blablabla… A lényeg: viszlát, Cassie!
–  Sajnálom, kicsim! – Szinte láttam magam előtt az arcát. Ajka
összeszorítva, szemöldöke összevonva. – Nagyon sajnálom. Most
mihez kezdesz?
Eszembe jutott Nora füstös pincéje, Toby, ahogy ül a dobok mögött,
a Craiglisttől kapott régi, fa zongorám, és a tény, hogy soha többet
nem kell este tízkor abbahagyni a zenekari próbát csak azért, hogy
másnap mosolyogva bogarászhassam az Excel-táblázatokat. Végre
megtudom, milyen a valódi zenészélet. Valahányszor felébredek,
mindig tudom, hogy az egész napomat a The Loyal zenekarnak
szentelhetem.
Igyekeztem nyugodt maradni.
– A bár felé tartok, úgyhogy kezdődik a második műszak.
– Majd lesz valahogy.
– Igen – mondtam kicsit szomorúan, mert tudtam, hogy ezt várja. –
Igyekszem.
– Mi lesz az egészségbiztosításoddal?
 Dudálni kezdett egy teherautó, ezért kénytelen voltam
hangosabban válaszolni.
– Van állami támogatás.
– Mi lesz az albérlettel? – vágott közbe anyám. – Aggódom érted!
Valahányszor ezt mondta, biztos voltam benne, hogy litánia
következik. Reméltem, hogy még mindig lassan és óvatosan vezet,
mert ha kiakad, folyton a karjával gesztikulál. Valami végkielégítésről
magyarázott. Mint kiderült, lejárt az államilag támogatott
egészségbiztosítási csomagra jelentkezés határideje, de anya azt
mondta, velem talán kivételt tesznek.
Vártam, hogy elmondhassam, milyen változáson megyek keresztül,
de ő megállás nélkül beszélt. Mély levegőt vettem, és próbáltam
oldani a hasamban keletkezett feszültséget.
Biztosra veszem, hogy sokkal jobban figyelek a bélésem jelzéseire,
mint a legtöbb ember. Muszáj jóban lennünk, mert az utóbbi néhány
hónapban kicsit sok gondot okozott. Elképzeltem, mint valami bölcs,
öreg, ide-oda mocorgó, beszélő tárgyat, amilyet a filmekben is látni.
Leginkább olyan dolgokat kommunikálhatott volna, mint Nem
szeretem a fűszeres csipszet, vagy: Kösz a bablevest, most egy
darabig ücsöröghetünk miatta.
Most inkább olyasmit akart jelezni, mint anyám, csak kedvesebben,
kevésbé ijesztő módon. Cassie! Nem nézel szembe a tényekkel! –
korgott a gyomrom, mire émelyegni kezdtem. Anya még mindig
beszélt.
– Hagyd már abba a pánikolást! – vágtam közbe olyan hangerővel,
hogy a mellettem lévő volkswagenes nő rám nézett. – Ez nagyszerű
lehetőség!
– Igazad van, Cass – mondta anya.
Egy csodás pillanatra együtt voltunk mi hárman: anya, én és a
bélésem. Épphogy araszoltam a forgalomban, miközben a szél
átjárta az autót a nyitott ablaküvegen keresztül.
Aztán anya ismét megszólalt.
– Szabadidőben majd tanulhatsz a felvételire.
Ismét összerándult a gyomrom. Még szerencse, hogy nem mentem
neki az előttem araszoló Hondának. Legszívesebben lefejeltem volna
a kormánykereket.
 Felvételi. A rémes egyetemi felvételi. Nem mintha anya pisztolyt
tartana a fejemhez vagy összetörné a szintetizátoromat, ha nem
megyek felvételizni, de amióta négy éve megszereztem a jogi
asszisztensi szakképesítést, csak a jogi egyetemről tud beszélni.
Minden alkalommal addig forszírozza a témát, amíg szó szerint az
agyamra megy vele. Márpedig én zenélni akarok. Nemcsak úgy bele
a vakvilágba, hanem komolyan. Norával és Tobyval azt tervezzük,
hogy Elton John, Nina Simone és James Blake-stílusban és
színvonalon fogunk alkotni. Engem tényleg csak ez tesz boldoggá.
Csakhogy boldogsággal nem lehet jóllakni. Anya mindig gondosan
emlékeztet erre, valahányszor beszélünk. Most, hogy elvesztettem a
jogi asszisztensi állásomat, végképp nincs más témája.
– Egyetemi felvételi. Persze – mondom mély levegőt véve.
–  Tudom, hogy nemsokára alig lesz pénzed, úgyhogy fizetem az
előkészítőt.
Már nem csak a gyomrom rándul össze.
– Mennem kell!
– Jó. Addig én megnézem, milyen előkészítők vannak.
Nyeltem egy nagyot.
– Igazán nem szükséges.
– Miért nem?
– Szeretlek, anya. Szia!
Egész testem pattanásig feszült, lüktetett, aztán szédülni kezdtem.
Ez sokszor előfordult. Átlagosan kétszer egy nap. Ezért kell annyit
törődnöm a bélésemmel. Folyamatosan azon pörögtem, éhes
vagyok-e, jóllaktam-e, kell-e pisilnem, és így tovább. Maradjunk az
éhségnél! – mondtam a gyomromnak, hátha ezzel sikerül
lerendeznem a dolgot. Fogtam a granolaszeletet, beleharaptam a
száraz magvakba, és igyekeztem összeszedni magam.
Rezgett a telefonom. Azt hittem, anya írt, de Tobytól jött az üzenet.

Van valami terved ma estére?

Mosolyogtam. Aznap ír, amikor nincs próba? Ráadásul ilyen

korán? Ez újdonság. Amikor megállt a forgalom, elkezdtem
válaszolni. Munka után beugrom – végül nem fejeztem be. Úgy
gondoltam, hadd várjon!
 Toby magas, hosszú hajú zenész fazon Austinból. Megszólalásig
hasonlít Cat Stevensre. Biztosra veszem, hogy rajtam kívül jó néhány
csajnak elküldte ugyanezt az üzenetet.
Ismét rezgett a telefonom. Nora volt, akivel a bárban dolgozom.

Hol vagy?

Forgalomban – válaszolom. – Máris odaérek.

Norára visszatérve: én szereztem neki ezt a munkát, ezért nem

tehet úgy, mintha ő lenne a főnök. Ha nem segítettem volna, most a
kanapén ülve cigarettázna, és a Psycho Killer basszusát próbálná
kisilabizálni.
Meg kellett mutatnom anyának, hogy komolyan gondolom. Talán
sikerül kiadnunk egy lemezt. Egyelőre nincs címe. Lehet, hogy valami
szín lesz. Toby javasolta, hogy a macskája után legyen Lorraine.
Először fel is kéne venni a dalokat. A többi – pénz,
egészségbiztosítás – csak ezután jön a fontossági sorrendben.
Gyomrom egyet nem értően megkordult.
–  Mit tudsz te? – kérdeztem tőle hangosan, aztán feltekertem a
hangerőt. – Inkább oszd be magadnak a granolát, és csend legyen!
 LUKE

Fort Hood nem hazudtolta meg önmagát. Minden recsegett-ropogott.

A macskaköves utak kiszáradt pázsithoz, lőtérhez, hetvenes évekre
emlékeztető épületekhez vagy hatalmas vörös kapuhoz vezettek,
ahol a legkülönbözőbb fajtájú és méretű járművek próbáltak ki-be
manőverezni. Ahogy láttam, ezek locsolták a füvet. A sorunk mögött
foglaltak helyet a családtagok és a barátok. Összecsukható széken
ültek, és az ERŐS HADSEREG – feliratú szórólappal legyezték
magukat.
Ma reggel, amikor összecsomagoltunk, nagyon megérintett az üres
laktanya látványa. Mi itt végeztünk. Jönnek az újoncok. Nem mintha
olyan sok mindenünk lenne. A sárga, hadsereglogóval ellátott, székre
terített törülközőm, a Frankie barátnőjéről, Elenáról készült,
bekeretezett fénykép, és a kis jegyzettömb, ahová a futás részidejét
rögzítettem. Ez nem tábor. Még csak nem is bázis. Hanem
gyalogsági kiképzés. Fort Hoodba azért megy az ember, hogy
kikerüljön onnan. És ez így is történt.
–  Élvezzék ki ezt az időt! – mondta Grayson parancsnok. –
Használják okosan! Ne feledjék, hogy önök az Egyesült Államok
harmincnegyedik gyalogsági hadosztályának hatodik hadseregét
képviselik! Ha visszatérnek a szolgálatba, harcolni mennek.
– Ez nem vicc – motyogta mellettem állva Frankie.
Két hét múlva Afganisztán egyik ismeretlen, délnyugati
tartományába utazunk. Terrorelhárítás. Legalább nyolc hónap, de
inkább egy év. Határ a csillagos ég. Mielőtt harctérre küldik az
embert, búcsúzóul mindig elhangzik a „Gratulálunk, sok sikert!”-
szöveg. Tapsoltunk.
A mezőn túl emberek ölelkeztek. Clark felemelte és megpörgette a
kislányát. Mintha egy biztosító reklámját láttam volna. Miután letette a
gyereket, odalépett a feleségéhez, megsimogatta az arcát, és
megcsókolta. Gomez a férje karjába ugrott, és a fickó dereka köré
kulcsolta a lábát. Frankie eltűnt.
Davies megjelent mellettem a sapkáját fogva. Armando is. Az
árvák összetartanak.
–  Van otthon valakitek? – kérdezte Davies. Ő volt az egyik
legfiatalabb közülünk. Nemrég került ki a középiskolából. Egyszerű
volt, mint a faék, viszont jószívű. Még a betűket is alig ismerte fel,
amikor tesztet írtunk.
– A szerelmem és a húgom. Nem tudtak eljönni a munkahelyükről
– válaszolta Armando, és keresztbe fonta a karját.
–  Nekem nincs senkim – mondta Davies. – Ezért utálom ezt a
részt.
A válluk fölött átnézve észrevettem Frankie-t. Egy sárga nyári ruhát
viselő, formás nővel ölelkezett. Elena. Virágot hozott. Jó ég, Frankie!
A szülei egymás derekát kulcsolva figyelték őket.
Armando végigsimított rövid, fekete haján, mire verejtékes lett a
tenyere.
– Én csak egy hideg sörre vágyom.
Már a gondolatra is megnyaltam a szám, aztán figyeltem Gomezt
és a férjét. Összeért a homlokuk, és hangosan nevettek.
– Meg tudom érteni.
– Busszal mész, Morrow? – kérdezte Armando.
– Azt hiszem.
Davies átkarolt mindkettőnket.
– Mit csináltok ma este? Akartok egy jó bulit?
–  Naná! – válaszolta Armando. – Most viszont vedd le rólam a
kezed, Davies! Ez már sok!
Davies rám nézett.
– Gyere, Morrow! Mit fogsz még csinálni?
Megnéztem a telefonom. Johnno még nem hívott.
– Nem tudom.
Armando fejcsóválva rám nézett.
– Te olyan furán csendes fajta vagy, nem?
– Nem – válaszoltam, bár ezzel pont az ellenkezőjét bizonyítottam.
Lehet, hogy furcsa voltam. Na és? Nem önszántamból jöttem
elmebeteg hadgyakorlatokat végezni, hogy aztán a közel-keleti
harctéren lövöldözzek, vagy az én hátsómat lőjék rommá. Nem azért
jöttem ide, mert unalmamban nem tudtam mást kitalálni.
– Ott jön Cucciolo! – kiáltotta Davies.
Frankie és Elena közeledett felénk, mögöttük Frankie szülei. Az
édesanyja kifejezetten szép nő volt. Nagy, barna szeme akár Frankie-
é. Fehér lennadrágot viselt. Édesapja tipikus olasznak látszott fekete,
göndör hajával, sűrű szemöldökével és aranybarna bőrével. Elena
megpuszilta Frankie-t, aki tapsolva lépkedett felénk.
– Akar valaki Austinba menni? Szívesen kirúgnék a hámból.
– Naná! Benne vagyok – mondta Davies.
– Hová megyünk? – kérdezte Armando.
Frankie felém fordult.
– A díler majd megmondja.
– Ebben ne számítsatok rám!
– Cseszd meg!
Jelentőségteljes pillantást vetettem rá.
– Budába kell mennem.
–  Ma este? – Miután nem válaszoltam rögtön, Frankie mosolya
lehervadt. Kicsit halkabban folytatta. – Valami baj van?
– Semmi különös – válaszoltam, miközben éreztem, hogy szorít a
mellkasom. – Családi ügy. Útközben majd keresek valami motelt.
– Motelt? – kérdezte Frankie. – Mi van az öcséddel?
Nem válaszoltam, csak arrább léptem. Frankie követett.
–  Van még néhány elintéznivalóm. Nem akarom… – Igazság
szerint nem kellett volna kifejtenem, mégis folytattam. – Apa és én
nem jövünk ki egymással. Jake-nek felesége van, és gyereke. Nem
akarom őket terhelni.
Amikor legutoljára találkoztam Jake-kel, írtam egy hosszú,
bocsánatkérő listát a St. Joseph’s papírjára. Tíz napot töltöttem
ebben az intézményben rehabilitáción. Az öcsém bevágta az orrom
előtt az ajtót. Még mindig megvan az összehajtott lap. Úgy őrizgetem
egy éve, mintha nem lennék képes újat írni.
– Ugyan! Nemsokára elutazol. Csak elalhatsz valakinél a kanapén
– mondta Frankie. – De amúgy hozzánk is jöhetsz.
– Jó nekem a motel. De azért köszönöm.
Vállat vont.
– A szüleim nagy házban élnek. Külön szobád lenne.
 Felgyorsult a szívverésem. Nem mindegy, hogy a következő két
hetet egy kényelmes, austini házban vagy a Negyvenkilences úton
egy lepukkant vityillóban töltöm, ahol jó, ha nem szakad rám a plafon.
Kézenfekvő volt, hogy az elsőt választom. Ugyanakkor kedveltem
Frankie-t. Barátok lettünk. Nem akartam a saját bajaimmal terhelni a
családját.
Aztán ismét eszembe jutott a nagy, légkondicionált ház.
– Két hétig is ott lehetek?
Ne tűnj nagyon lelkesnek!
– Ameddig akarsz – válaszolta Frankie, és bólintott.
Luke Morrow nem az a fajta fickó, akit csak úgy hazavisz az ember.
Mielőtt ez az egész szarság véget ért, egyáltalán nem voltam az a
kedves, kézfogós, beszélgetős fazon. Nem volt anyám, aki úriembert
faragott volna belőlem, így például soha nem ajánlottam fel senkinek,
hogy vacsora után elmosogatok. Inkább kiültem a teraszra bagózni,
és vártam, hogy mindenki elaludjon.
Csakhogy erről itt senki nem tudott. Már elmosogatok, és
megcsinálok ezt-azt, ha kell. Bárkit tudok hölgyemnek vagy uramnak
szólítani, mert időközben megtanultam. Egy pillanatra hűvösebbnek
éreztem a levegőt. Sóhajtottam.
Felemeltem a kezem, Frankie belecsapott.
– Rendben.
– Morrow beleegyezett! – kiáltotta Frankie.
Megcsörrent a telefon a zsebemben. Gyorsan ránéztem a kijelzőre.
Johnno volt. Lenémítottam.
Nem arról van szó, hogy port szerettem volna szívni egy koszos
pultról. Inkább zenés-táncos estére vágytam, ahol egy pohár ital
mellett a barátaimmal lehetek. Frankie szélesen vigyorgott. A szülei
autója felé vettük az irányt. A többi család is elindult hazafelé.
 CASSIE

Éjszaka közepére nagyjából kiüresedett a Kilincs. Az esti szél befújta

a bár ablakán az utcán terjengő dohányfüstöt. Néhány Lana Del Rey
hasonmás koktéllal a kezében pózolt és szelfizett a halvány fényben,
egy lófarkas fazon a színültig tele boroskancsóval egyensúlyozott a
szókirakót játszó társaság feje fölött, de rajtuk kívül nem volt más
vendég, így pénzre sem nagyon számíthattunk. Mindenki ivott, de
senki nem kért még egy pohárral. Kiszáradt a szám, ezért gyorsan
kortyoltam a Gatorade sportitalból, aztán összefogtam a párától
kócos, fekete loboncomat, amit eddig hajnak lehetett nevezni, végül
megnéztem a szalvétára írt teendőim listáját.

Helyet szerezni Petey-nél

Új erősítőt venni

Többet dolgozni a bárban = kell a lóvé

Nora testhezálló farmerban és kopott, Rolling Stones-os pólóban

suhant el mellettem.
– Mik a nagy tervek?
A listára mutattam.
–  Soha többet nem vállalunk olyan bulit, ahol ajándékutalvánnyal
fizetnek. Komoly színhely kell. Be kell társulni más együttesekhez.
Csak így kereshetünk pénzt.
Körülnézett, és megakadt a szeme a bárszéken ülő, minket figyelő
társaságon.
– Félre ne érts, de…
– Jól van, tudom – mondtam legyintve. Pontosan tudtam, mit akar
mondani.
 –  Túlságosan beleélem magam a lemezkészítésbe. Én is tudom.
Csak el kéne kezdeni! Jobb egy egész album, mint összesen négy,
tökéletesre csiszolt zeneszám, nem?
–  Ezzel egyetértek. – Nora ismét a társaságra nézett. – És most,
hogy…
Befejeztem helyette a mondatot:
– Most, hogy már nem dolgozom az irodában, többet próbálhatunk,
és napközben is kereshetek magunknak koncerthelyszínt. Ezt
akartad mondani?
– Igen, de… – A pult mögé mutatott.
– Nincs több „de”! De amúgy mi?
– Kéne három gintonik és egy Csillagkoktél.
– Vagy úgy!
Három pohárba jégkockát raktam.
– Kicsattansz az energiától, mi? Ez tetszik. A munka nélküli Cassie
nem vesztegeti az időt.
Na igen. Ez vagyok én.
– Csak úgy gondolom, elég a tötyörgésből.
– Főképp, amíg ott a Fleetwood-péntek.
– Persze – mondtam, és viccből keresztet vetettem. Minden péntek
este felvettünk valami kihívó ruhadarabot, és Fleetwood Mac
Rumours című albumának dalait játszottuk. Tekintve, hogy Toby, a
dobosunk hat hónapja csatlakozott, még nem sűrűn társult be a
buliba, noha időnként hajlandó volt ujjatlanban játszani.
Hirtelen hangos nevetésre lettünk figyelmesek. Ahogy közeledtek
az ajtóhoz, erősödött a hang, végül arcok is társultak a ricsajhoz.
Amilyen hévvel és lelkesedéssel fogdosták egymást a pasasok, erős
volt a gyanúm, hogy már alapoztak.
– Tűzoltók? – kérdeztem Norát, miközben töltöttem az italt.
– Szerintem katonák.
–  Parancsoljon, hölgyem! – mondtam kicsit erőltetett hangsúllyal,
aztán a tálcára tettem az italokat. Kicsit halkabban hozzátettem: –
Intézek magunknak egy kis pénzt.
– Hajrá!
– Hahó, srácok! – kiáltottam, és kitártam a karom. – Mit hozhatok?
A katonák szögegyenesen álltak a bárszék mögött. Először rám
néztek, aztán elkapták a tekintetüket, és a tévéképernyőre meredtek.
A SportsCenter adása ment.
– Cassie! – kiáltott egy férfi.
Hátranéztem. Két izmos fickó között állt. Annak ellenére, hogy tüsi
haja és beesettebb arca volt, mint amilyenre emlékeztem, rögtön
felismertem a pasast. Ahogy közelített felém, kitárta a karját.
– Őt ismerem!
Ahogy belenéztem a nagy, barna szemébe, zavaromban nevetni
kezdtem.
Frankie Cucciolo, akivel olyan sokat játszottam annak idején.
Majdnem olyan volt, mintha a testvérem lenne. Anya a szomszéd
házban takarított, miközben mi vízipisztollyal lövöldöztünk egymásra,
és milliószor megnéztük a Szabadítsátok ki Willyt!
Kiléptem a pult mögül, hogy megöleljem. Ugyanolyan krumpliszaga
volt, mint régen, amikor homokot öntött a pólómba.
–  Hogy vagy? – kérdeztem. Mielőtt főiskolára mentem, nagyon
jóban voltunk. Mondhatni, közel álltunk egymáshoz. Aztán évekig a
színét sem láttam.
– Nagyszerűen! Épp eltávozáson – válaszolta.
Megragadtam a vállát.
– Eltávozáson? A hadseregben vagy?
Frankie mint katona. Legszívesebben megkérdeztem volna,
szórakozik-e. Visszamentem a pult mögé.
– Igen. Két hét múlva irány a harcmező.
Ezzel megveregette a két másik fickó vállát, akik időközben leültek
köré. Ahogy elnéztem, összesen lehettek vagy tizenöten. Katonák a
bárban. Igyekeztem mindegyikükkel szóba elegyedni, miközben
próbáltam nem egy barátságos robot benyomását kelteni a
kérdéseimmel.
– Fort Hood? Hú, az igen! Fogalmam sincs, hol van.
– Mi vagyok? Puerto Ricó-i.
Ugyanolyan ember, mint te. Vagy a vallásom érdekel?
– Köszönöm, igazán kedves!
Igen. Szép a felsőm. Főképp, hogy nem lóg ki belőle a mellem.
A csoportosulás végén volt egy alacsonyabb, fiatal, kissé domború
mellkasú, széles arccsontú fazon. A kezét nyújtotta felém.
– Soy Armando – mutatkozott be.
 – Soy Cassandra. Mit isztok? – kérdeztem hangosan, és a mellette
lévő fickóra néztem.
–  Én egy korsó sört kérek – válaszolta, de közben nem rá
figyeltem.
Armando nagyon aranyos volt, és a többiek is, de a mellette ülő
pasas odavonzotta a tekintetem. Széles vállú, sötét, tüsi hajú,
borotvált arcú, hosszú szempillájú, telt ajkú, napbarnított bőrű férfi
volt. Majdnem olyan barna, mint én. Csak ült, mint aki karót nyelt.
Amikor rájött, hogy őt nézem, gyorsan levette a tekintetét a
Rangers-közvetítésről.
– Szia! – mondtam kicsit flörtölő hangon. – Mit adhatok?
– Hm… Nem sört.
– Akkor mit?
A vállam fölött az italok listájára nézett, aztán a sörcsapra.
– Nem tudom. Sajnálom, de rég voltam már józan.
– Mit szeretsz?
– Hm.
A bárpultot nézte, mintha közben a sötét anyag természetét akarná
megfejteni.
–  Tessék! – Ezzel kiraktam három alkoholmentes koktélt. –
Ásványvíz citrommal és gyomorkeserűvel, Shirley Temple koktél, és
fűszeres gyömbér.
Mindegyiket megkóstolta, miközben folyamatosan engem figyelt.
Amikor megitta, végigsimított a poharakon.
– Mindegyik finom.
– Ismerd meg Luke-ot! – mondta Frankie, aztán odajött. Már piros
volt az arca a piától. – Luke! Ő itt Cassie.
Nora Frankie és Luke közé furakodva beállt a pult mögé.
– Ő a basszusgitárosom, Nora – mondtam Frankie-nek, miközben
Nora felé biccentettem, és felkaptam a három, jéggel tele poharat.
– Halihó, Nora! – köszönt kissé ittasan Frankie.
–  Szia, Nora! – köszönt Armando is, miközben észre sem vette,
hogy leraktam elé a sört. – Armando vagyok.
–  Én pedig dolgozom – vágta rá Nora vigyorogva, majd az egyik
könyökével betolta a fiókot. Armando követte őt a tekintetével,
miközben Nora kivitte az italt a többi vendégnek. Aztán odament a
többi katonához, akik elindították a zenegépet, és énekeltek. Csak a
szokásos. 2005-ösnél újabb dalt biztosan nem találni rajta.
Sok szerencsét! – suttogtam, amikor Nora rám nézett. Válaszképp
a szemét forgatta.
Luke legnagyobb örömömre nem mozdult a helyéről.
Frankie és én folyamatosan iszogattunk, miközben töltöttem az italt
a haverjainak.
Amíg hátat fordítottam, hogy készítsek Frankie-nek valami koktélt,
hallottam, hogy Luke mormol valamit, amire Frankie hangosan
válaszolt.
– Cassie? Nem. Ő olyan, mint egy testvér. Cassie-nek amúgy sem
jönnek be a katonák. Középiskolában legalábbis így volt.
Meggyújtottam a gyufát, és fülig pirultam. Középiskolában az
idióták vonzottak.
– Ebbe most ne menjünk bele!
– Akkor kik jönnek be? – kérdezte Luke.
Kezemben a lángoló narancshéjjal megfordultam.
– A mitológiai lények.
– Van itt olyan? – kérdezte felvont szemöldökkel, és körülnézett.
– Nincs – válaszoltam lebiggyedt ajakkal.
– Nora letette a tálcát a pultra.
– Kérhetek még egy kört a csapatnak?
Armando ismét csatlakozott, de ezúttal egy vörös hajú, idétlen
pólós, szemüveges srác is vele tartott.
– Nem jönnek be a katonák – mondta alig érthetően a piától, aztán
a pultra könyökölt. – Védjük a segged, de nem nyúlhatunk hozzá?
– Davies! Haver! – szólt rá Frankie.
Mély levegőt vettem. Ez a fazon a kétezer-háromszázhetvenötödik
seggfej, akivel kétéves bárpultos karrierem alatt találkoztam.
Töltöttem egy pohár vizet.
– Inkább vizet igyál!
–  Menj már! – ordított a vörös hajú, aztán felborította a poharat,
mire kiömlött a víz.
Fogtam egy rongyot, és gyorsan felitattam a tócsát, miközben majd
felrobbantam dühömben.
– Szerintem már épp eleget piáltál.
 – Ugyan már! – Aztán halkabban folytatva így szólt Frankie-hez: –
A barátnőd egy ribanc.
Áthajoltam a pulton, így majdnem összeért az arcunk.
– Kifelé! – mondtam.
Gonosz vigyor jelent meg a képén. Ajka repedezett, szeme vörös
volt, és könnyes.
–  Hűha! – Hátralépett, és vigyorogva feltartotta a kezét. A szeme
kezdett kikerekedni. – Csak… Én csak… Tudod.
Lüktetett az ereimben a vér.
–  Takarodj, vagy szólok a biztonsági őrnek, és kidob! – mondtam
rezzenéstelen arccal.
Armando felállt, és az ajtó felé vonszolta a vörös hajú idiótát.
Felkaptam egy másik rongyot, és úgy tettem, mintha a pultot
takarítanám, de leginkább az volt a célom, hogy a szívritmusom
visszatérjen a normál kerékvágásba. A hajamat is megigazítottam,
mert időközben a számhoz került egy tincs.
– Ezt muszáj volt? – kérdezte Luke.
– Tessék?
Luke vállat vont.
– Nem kellett volna kiraknod. Nemsokára harcolni megy. Neki is ki
kell engednie a fáradt gőzt. Akár meg is halhat a háborúban.
–  Jó ég! – mormoltam. – Nem kértem, hogy álljon be a
hadseregbe. Ami pedig a háborút illeti, nem hiszek benne, úgyhogy
részemről nincs mentsége.
Halál komoly arccal végigmért.
–  Nem kérted rá, mert önként jelentkezett, hogy védje a hazát.
Amibe te is beletartozol.
– Nemcsak nekünk van szükségünk védelemre, de mindegy.
Megadóan feltettem a kezem, és Norát kerestem a tekintetemmel.
Felőlem szövegelhet a fickó, de én szeretnék visszamenni, mert nem
érek rá bájcsevegni. Pénzt is kéne keresni.
Áthajolt a pulton, és így szólt:
– Tudod egyáltalán, mi folyik odaát? – Megfordultam, és ránéztem.
– Az Iszlám Állam rémlik?
Tudtam én valaha, mi folyik az Iszlám Államban?
Úgy kérdezte, mintha nem tudnék olvasni. Nem kellett volna
belemennem a párbeszédbe, de kénytelen voltam. Túlságosan
beleélte magát.
– Az ISIS egy válaszreakció mindarra, amit az USA művelt azzal az
egész régióval, mindezt puszta kapzsiságból – válaszoltam. Tátva
maradt a szája, és egy pillanatig szóhoz sem jutott. – Ti pedig azt
hiszitek, jó megoldás visszamenni, és szórakozni velük. Ez folyik
odaát – tettem hozzá.
Luke felháborodott.
– Nem szórakozunk velük, Cassie.
Ahogy a nevemet mondta, összerándult a gyomrom.
– Valóban, Luke?
–  A hadsereg utakat, iskolákat és kórházakat épít. Megvédjük a
civil lakosságot. Megvédjük a segélyszervezetek munkatársait.
Feltettem a kezem.
– Akkor csak rajta!
Ingerülten kitette a pénzt a pultra.
– Frankie-vel együtt nőttél fel, ugye? – kérdezte, és a zenegépnél
lézengő Frankie felé biccentett.
– Valahogy úgy.
Felállt, és megitta a maradék vizet.
– Akkor mindent értek.
– Ezt mire mondod?
Nagyon nem szívesen néztem fel rá, az pedig kifejezetten
bosszantott, hogy ellenszenvesnek találtam, valamilyen szinten
mégis kíváncsivá tett.
Luke lemondóan legyintett.
– Tetoválás, lökhárító-matrica, indie rock, és így tovább. Talán egy
kocsi, amit a szüleid fizettek.
– Na jó. Először is: nem ismersz. Másodszor: nem személy szerint
téged tettelek helyre. A te dolgod, mit csinálsz a seregben. Azt
viszont nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a haverod ribancnak
nevezzen!
Luke a mondat végére felpattant.
–  Igazad van. Nem ismerjük egymást. Azt már látom, hogy esélyt
sem adtál ennek a kölyöknek, hogy kijózanodjon, bocsánatot kérjen,
és a haverjaival töltsön egy kellemes estét. Mindezt miért? Világbékét
akarsz? – A bárpultra csapott. – Erről van szó? Csak, hogy
tisztázzuk!
 –  Nem érdekel, hogy katona! Itt ocsmányul viselkedett, és nekem
csak ez számít! És felőlem utána mehetsz, ha akarsz! – mondtam
majdnem üvöltve. Kezdtem egyre nehezebben venni a levegőt.
– Rendben! – mondta, aztán hátralépett. – Legyen boldog életed!
Nemsokára az egész csapat kibotorkált. Frankie szomorúan
integetett, ahogy követte őket. Ugrott a busás jatt. Ahhoz képest,
hogy két kört ittak, nem sok borravalót hagytak.
Frankie bekukucskált az ajtórésen, aztán még egyszer búcsút
intett, és távozott.
A francba!
Nora odajött egy színes kiadvánnyal a kezében, aztán ránézett a
Luke által hagyott összegre.
– Megtartod?
–  Igen. Bár legszívesebben semmit nem fogadnék el attól a
seggfejtől.
Alaposan letöröltem utána mindent.
– Hoznál még egy Gatorade-et?
– Persze. Tudod, hányadikat iszod? Ötnél tartasz?
Vállat vontam. Szomjas voltam, ahogy mindig.
–  Ez nekem nem kell. – A kezembe nyomta a kiadványt.
Csatlakozz a sereghez! Sokat nyerhetsz – állt a feliraton. – Armando
adta, miközben megkérte a kezem.
– Feleségül akar venni? Komolyan?
– Olyan komolyan, amilyen egy részeg katona.
Beraktam a kiadványt a kötényembe, és kivettem az összegyűjtött
pénzt.
–  Hány kört kell még felszolgálnunk, hogy vehessünk egy új
erősítőt?
–  Sokat. – Sóhajtott, aztán kitöltötte az italt mindkettőnknek. –
Egészségedre!
–  Dolgozzunk! – Felemeltem a poharam. Koccintottunk, Nora
nevetett. Küldtem egy kis Gatorade-et az alkoholra, és próbáltam
szabadulni a félelemtől, ami nem tudom, miből eredt. Lehet, hogy a
katona miatt, vagy talán akkor esett le, hogy munkanélkülivé váltam.
Eddig elég könnyelműen kezeltem a helyzetet. Úgy éreztem, végre
szabad leszek.
 Ahogy összeszedtem az asztalokon hagyott számlát és a szétázott
poháralátétet, hirtelen kirántottam a kezem a zsebemből, így a benne
lévő papír a levegőbe repült. Az időközben kissé összegyűrődött,
szalvétára írt tennivalóim listája kis híján a szemetesben végezte.
 LUKE

Frankie-ék vendégszobájában ébredtem egy tollpaplan alatt,

mellkasomon a képzeletbeli elefánttal. A csoportvezető a St.
Joseph’s-ben azt mondta, az „elefánt érzés” a félelem jele. Már a
félelem gondolatára is feszült a mellkasom, ezért próbáltam ügyet
sem vetni rá. Leginkább akkor éreztem az elefántot a mellkasomon
„ülni”, amikor olyasmit kellett tennem, ami másnak könnyen megy,
nekem viszont nehézséget okoz. Például kedvesnek lenni, élvezni az
étel vagy ital ízét, hinni a filmeknek, aludni, vagy döntést hozni.
Ezekben soha nem voltam jó. Gyerekként sem működött, és talán
soha nem is fog.
Ugyanakkor, ami másnak nehezen megy, az nekem könnyen. Ilyen
például a korai kelés vagy a futás.
Könnyen megtaláltam Frankie szobáját, mert egy texasi
rendszámtáblára írt FRANKIE felirat jelezte. Kinyitottam az ajtót, mire
nyöszörögni kezdett. A polcán lévő fényképekre néztem.
Frankie az anyukájával és az apukájával a Grand Canyonnál.
Frankie cowboykalapban, totyogóként.
Frankie és egy hasonló korú kislány. Talán az unokatestvére lehet.
Ülnek a homokozóban.
Közelebbről is megnéztem. A kislány arckifejezése ismerősnek
tűnt. Vastag volt a szemöldöke, bőrszíne egy-két árnyalattal sötétebb,
mint Frankie-é vagy az enyém. Cassie, a pultos. Hú! Nem gondoltam,
hogy Frankie ilyen jól ismeri.
– Futni mész? – kérdezte Frankie, amikor szóltam, hogy elmegyek,
aztán bekötöttem a zöld-szürke sportcipőmet.
–  Igen. Hagyd nyitva a hátsó ajtót, jó? – Ezzel kimentem a
szobából. A melegtől függ, mennyit és milyen tempóban futok.
West Lake Hills gyakorlatilag csupa lejtő. Sötét járdák és hatalmas
házak övezik.
 Abban is jó voltam, hogy sokszor jelentéktelen dolgokon járt az
agyam. Mondhatni, megállás nélkül kattogtam valamin. Általában egy
sokszor elhangzott mondat hatására jöttek a gondolatok. Szép lövés,
közlegény! Szép lövés!
A mai nap gondolatát kiváltó mondat: Akkor csak rajta!
Rajta. Az a pultos csaj alaposan felidegesített. Pedig jól éreztük
magunkat. Frankie, Davies, Armando és én gyakorlatilag szembe
kellett nézzünk a halállal, de a csajnak ez semmit nem jelentett.
Ahogy a többi, hozzá hasonló embernek sem.
Azon vettem észre magam, hogy az út közepén futok. Gyorsan
visszatértem a szélére.
Egyáltalán miért érdekel, hogy mit gondol rólam Frankie gyerekkori
barátja? Austin tele van ilyen Cassie-félékkel.
Ahogy haladtam az úton, feltűnt egy bútorbolt, egy antikvárium, és
néhány iskola előtt is elhaladtam. Öt kilométer.
A keskeny úton folytatva a futást egyre nehezebben vettem a
levegőt, és a gondolataim is másfelé terelődtek. Magam előtt láttam
Buda sárgás-barnás épületeit, és lassan az emberek hangját is
hallottam, mintha velem futnának.
Hirtelen apám arcát láttam magam előtt. Te seggfej! Te seggfej! Te
seggfej! – mondta mindig. Mellkasom ennek ritmusára lüktetett.
Nem tudtam megállni, hogy ne hasonlítsam össze Cucciolóék friss,
fűszeres mártását azzal a pici húsgolyóval, amit apám mindennap
elénk vágott vacsorára. Mindig melegen tálalta, és percre pontosan
ugyanakkor fogyasztottuk. Minden este hatkor. Sem előbb, sem
később. Időnként volt hozzá olcsó fehér kenyér, de legtöbbször
semmit nem kaptunk mellé.
– Ez semmi – mondtam apának tizennégy éves koromban, ahogy
elindultam az ajtó felé. Majd hozok valamit a benzinkútról –
gondoltam.
A negyedik kilométernél, amikor a nap már erősen sütött, magam
előtt láttam Jake-et, ahogy minden este kettesben marad apával az
asztalnál, mert én leléptem. Eszembe jutott Mrs. June, a történelem
tanárnő, aki megbuktatott, és Porter a kisboltból.
Elképzeltem, mit szólnának, ha most látnának.
Nagyon megváltoztál, Morrow! Szépen összekaptad magad.
 Jake más téma. A képembe vágta az ajtót. Ha reverendában
érkeznék, és köztiszteletben álló pap lennék, akkor sem hinné el,
hogy megváltoztam. Mondjuk eddig nem is volt miért elhinnie.
Elindultam visszafelé. Felkaptattam az emelkedőn, elhaladtam az
időközben működésbe lépett locsolók előtt, és megelőztem egy
francia buldogot és golden retrievert sétáltató nőt.
Sajgott minden izmom, mégis jóleső érzés fogott el. Azok után,
hogy húszkilós fegyverzettel a hátunkon gyakorlatoztunk, falat
másztunk, kúsztunk, órákig fekvőtámaszoztunk és hányásig
futottunk, ez már meg sem kottyant.
Két légvétel között ismét Jake-re gondoltam.
Már nem akartam, hogy Johnno diktáljon. Tudtam, mi a pálya. Az
emberek bíztak bennem. Tudtam, mit jelent a kockázatvállalás, és
hajlandó voltam mások érdekét a magamé elé helyezni. Tudtam,
hogyan küzdjem le a félelmet, és mindent megtettem, hogy ez
sikerüljön.
Bizonyítsd be! – visszhangzottak a szavai.
Megláttam Frankie házát. Lassítottam, és zihálva az órámra
néztem. Tizenkét kilométer. Két másodperccel megdöntöttem az
eddigi rekordomat. Büszke voltam magamra.
Amint lehet, visszamegyek Budába.
 CASSIE

Olyan volt a Pacsirtában játszani, mintha egy mesebeli házikó

pincéjében zenélnénk. Az egészet sötétvörösre festették. A halvány
diszkófény különböző mintákat vetített a padlóra, a fekete plafonon
színes vezetékek tekergőztek. Nora és én minden borravalót
összespóroltunk, hogy vegyünk egy tűrhetően működő erősítőt.
Petey-éknél játszottunk. A Les RAV menedzsere hozott minket. Az
egyik előzenekaruk az utolsó pillanatban mondta le a fellépést, ezért
gyorsan kellett egy beugró.
Az utolsó előtti számot játszottuk, ami a legújabb szerzeményünk.
Az első, aminek én írtam a szövegét, és nem akartam, hogy vége
legyen a dalnak. Anya is eljött. A hátsó sorban ült, rezzenéstelen
arccal. Táskáját az ölében tartotta, és halál komolynak látszott, de
legalább eljött.
Amikor ötéves voltam, vett nekem egy műanyag Casio
szintetizátort karácsonyra. Megállás nélkül játszottam rajta. Egy évig
könyörgött, hogy fejezzem be, mert szétmegy a feje, utána viszont
átalakította a varrószobáját zenesarokká, hogy szabadon
koncertezzek. A jó hangomat valószínűleg apai ágról örököltem, jó
eséllyel európai vérvonalról. Apámról összesen annyit tudok, hogy
Iowában nőtt fel, szeplős volt, és olyan barna volt a haja, mint az
enyém. A San Juan könyvtár kijáratánál beleszeretett Marisol
Salazarba. Ennyi. Más infóm nincs, mert anya nem hajlandó többet
elárulni. Pedig esküszöm, próbáltam kérdezni, faggatni, vallatni, de
nem jártam sikerrel.
Nora folyamatosan pengette a húrokat, de olyan halkan, hogy a
közönség azt hitte, vége. Aztán egyszer csak hangosabbra vettük, és
folytattuk.
„Adj még! Ez nekem nem elég! Adj, amennyi fér!”
Hátrébb léptem a mikrofontól, és szintetizátorozni kezdtem.
Vakítóbbnak tűntek a fények. Kicsit homályosan láttam. Norára
néztem.
– Ez igen! – kiáltottam, és hónapok óta most először vigyorogtam
fülig érő szájjal.
Aztán sikerült túltolni. Gyomrom figyelmeztetésképp összerándult.
Kirázott a hideg, mégis melegem volt az erős fények miatt. Biztosan
csak rosszul érzékeltem, és szó sincs hidegrázásról.
„Túl sokat adsz!” – énekeltem a szólóra válaszul. „Nem kértem, így
is túl sok vagy nekem, nem kértem, megvan a magamhoz való
eszem, mindent megfizetek.”
Leütöttem a D-dúr akkordot, és vártam Toby dobszólóját. Nora
igazított a húrokon, én pedig egy kis késéssel, de énekeltem tovább,
mint egy visszhang.
A dalszöveget egyébként a számla hátoldalára írtam, amikor egy
este nem tudtam magammal mit kezdeni.
Mire az utolsó részhez értem, azt hittem, végem. Alig tudtam
lenyomni a szintetizátor billentyűjét.
A francba. Ebéd óta csak egy szendvicset ettem. Talán emiatt
éreztem magam ilyen pocsékul. Akartam enni még valamit, de
muszáj volt segítenem kocsiba rakni az erősítőt és a szintetizátort,
így nem maradt időm.
–  Köszönjük! – kiáltottam ziháló mellkassal. Hátraléptem, és
megragadtam Nora csuklóját. – Mindjárt visszajövök.
Nora nyelt egyet, aztán a mikrofonhoz lépett, és beleszólt.
–  Az albumot egyébként meg tudjátok vásárolni az aulában.
Szeretnék köszönetet mondani a Les RAV-nek, hogy itt lehettünk,
és…
Úrrá lett rajtam a pánik. Ahogy elindultam lefelé a színpadról,
szédülni kezdtem. Belekapaszkodtam az egyik oszlopba, hogy
megtámasszam magam, aztán kibotorkáltam az öltözőbe.
– Jól vagy? – kérdezte Toby.
Nem válaszoltam. A lábam felmondta a szolgálatot, ezért durván
térdre estem.
– Hűha! – Toby odajött, és megfogta a vállam. – Mi a baj?
– Nem érzem jól magam – válaszoltam artikulálatlanul, és a falhoz
kúsztam.
–  Szóljak anyukádnak? – Toby letérdelt mellém a világoskék
farmerjában.
 Elöntött a hideg verejték.
– Ne! – Zavartan felemeltem a kezem. – Majd elmúlik. Inkább menj
vissza!
Kinyitottam a szemem. Mikor csuktam be egyáltalán? Láttam, hogy
Toby kétségbeesve néz rám. Olyan, mint egy fehér Jézus –
gondoltam. Hogyhogy eddig nem vettem észre? Barna hajú, vörös
szakállú, kék szemű. Nem is olyan, mint Cat Stevens.
A homlokomra tette a kezét, aztán elővette a telefonját.
– Hívjak mentőt?
–  Ne! Dehogy! – válaszoltam, miközben forgott velem a helyiség.
Nincs rá pénzem. – Csak maradj itt egy kicsit!
Toby mellém térdelt.
A fal túloldaláról hallottam, hogy Nora jó éjszakát kíván a
közönségnek. Mi történt? Úgy tűnt, többről van szó, mint egy
kimaradt étkezés. Nagyobb itt a baj. Legszívesebben elsírtam volna
magam.
–  Hívom a mentőt – mondta Toby. Mindent feketének láttam, és
éreztem, hogy csuromvíz a nyakam. Nem tudtam reagálni.

Anya elkísért a mentővel. Folyamatosan pislogtam, aztán egy kicsit

magamhoz térve sikerült innom a narancsléből. A mentősök szerint
azért lettem rosszul, mert nagyon leesett a vércukrom. A kórházban
várnunk kellett, hogy az orvos megírja a papírokat, és hazaengedjen.
–  Pedig olyan jó evő voltál – mondta anya a sürgősségin.
Hüvelykujjával végigsimított a szemem alatt, miközben a homlokát
ráncolta.
– Még mindig az vagyok.
Szerencse, hogy nem látta a legrosszabbat.
– Olyan a sminked, mint egy holdkórosé.
– Ez nem kedves.
Anya kimaradt a főiskoláról, és Austinba költözött, hogy
összebútorozzon apával. Mivel nem kötöttek házasságot, messze
kevésbé számít katolikusnak, mint a többi, Puerto Ricó-i anya, mégis
mindig megmondja nekem a tutit.
A fülem mögé tűrt egy hajtincset.
– Megbetegíted magad. Stabil munkahelyre van szükséged.
– Azt akarom, hogy a zene legyen a munkám. Ezért hívtalak meg.
 – Jaj, kicsim! Ne csináld! Már rég az ágyban lenne a helyed, nem
az éjszakában mulatozva – mondta fejcsóválva. – Fél tizenegy múlt.
– Csak ennyit tudsz mondani?
Hiába éreztem a közönség lelkesedését és Toby végtelen
törődését, egy szempillantás alatt vége a boldogságomnak.
–  Szívem-lelkem beleadtam a színpadon, és te csak ennyit tudsz
hozzáfűzni?
– Pszt! Ne idegeskedj!
Belépett a nővér, mire mindketten felnéztünk. Aztán továbbment.
Nem hozzánk jött.
– Helyes a dobosotok – mondta anya jelentőségteljes hangsúllyal.
–  Igen – vágtam rá kurtán, nehogy többet mondjak a kelleténél.
Nem éri meg. Anya már így is elkönyvelte magában a zenekart, a
„barátság extrákkal” témakört majd másik alkalommal szeretném
kivesézni.
Toby és én amúgy számtalanszor futottunk egymás karjába.
Gyakran az ágyhoz is közel kerültünk, de ájulásig még nem vittem.
Szerintem nagyon megijedt. Ahogy Nora is.
– Lazítanod kéne – mondta anya, és megsimogatta az alkarom. –
Van eszed. Ez csak egy jó hobbi. Nem jelentkeztél az előkészítőre,
és nem hoztad el a könyveket, amiket vettem neked. Inkább
szétcsapod magad, és kidőlsz, mint egy darab fa. Nem értem, miért,
Cass.
Elhúztam a karom, és rágni kezdtem a hüvelykujjam körmét,
máskülönben olyat mondtam volna, amit magam is megbánok. Végül
odavágtam:
– Azon vagyok, hogy megmutassam, miért.
– Sajnálom. Csak nem értem, miért nem lehet egyszerre énekelni
és előkészítőre járni.
Azon voltam, hogy válaszolok, de bejött egy fehér köpenyes orvos.
Anya mély levegőt vett, és lebiggyesztette az ajkát. Megfogtam a
kezét. Nem voltunk haragtartóak. Folyamatosan berágtunk
egymásra, de nem tudtunk sokáig haragudni. Elvégre nehéz haragot
tartani egy olyan emberrel, aki abban a pillanatban az egyetlen
támaszom volt.
–  Cassandra? – kérdezte az orvos, és ahogy a kartonra nézett,
megigazította a szemüvegét.
 – Cassie – helyesbítettem.
–  Dr. Mangigian vagyok. Azért hozták be, mert eszméletét
vesztette?
– Igen. Remegni kezdtem, aztán minden elsötétült.
– Hm. Ahogy a lapját elnézem… – Szünetet tartott, és rám nézett.
– Tapasztalt mostanában fokozódó vizelési ingert?
Eszembe jutott, amikor a munkából hazafelé menet, vagy a
zenekari próbán, illetve egy beszélgetés közepén tört rám az inger,
és a végén rohannom kellett a vécére.
– Igen. Mindig kicsi volt a hólyagom.
– Érez mérhetetlen éhséget és szomjúságot?
Visszaidéztem, ahogy betoltam két müzliszeletet, és már a
harmadik után ácsingóztam.
– Néha.
Mi a fenéért kérdezi?
– Van a családban cukorbeteg?
Összenéztünk anyával. Ezt nem tudtam megmondani. Anya
végigsimított a hátamon, aztán megválaszolta a kérdést. A
nagyapámnak és a nagyapám testvérének is volt.
– Még várjuk, hogy megérkezzen a labor eredménye – mondta az
orvos, és ránk nézett. – De az a gyanúm, hogy kettes típusú
diabétesszel állunk szemben.
Diabétesz. Hétköznapi nevén cukorbetegség. Akkor ezt jelezte a
bélésem. A plafonra meredtem.
– Ez mit jelent? – kérdeztem, és próbáltam visszatartani a szemem
sarkából kibuggyanó könnyeimet.
– Arról van szó, hogy a hasnyálmirigye nem tud kellő mennyiségű
inzulint termelni, így valószínűleg inzulinpótlásra lesz szükség, hogy
megfelelő legyen a cukoranyagcsere-szabályozás. Csakhogy az
inzulin időnként túldolgozza magát. Figyelnie kell, mit eszik, nehogy
hipoglikémiája legyen. Ma is valószínűleg azért lett rosszul, mert
nagyon alacsony volt a vércukorszintje.
– Ez…? – Sóhajtottam, és próbáltam megnyugodni. – Ez mostantól
mindig így lesz? – Eszembe jutott, ahogy Norára mosolyogtam, és
folyamatosan nyomtam a billentyűket. Azt hittem, enyém a világ,
most pedig mindennek vége.
 –  Még jó néhány nap, hogy megérkezzen az eredmény. Ha
beigazolódik a feltételezésem, megkezdjük a kezelést. Diétával,
sporttal és megfelelő inzulinbevitellel a diabétesz tökéletesen karban
tartható.
Ami a testemet illeti, nem igazán törődtem a karbantartással. Amíg
belefértem a farmerembe és megvolt a kellő orgazmus- és
alvásmennyiség, nem különösebben érdekelt a karbantartás.
Hipoglikémia? Hasnyálmirigy? Azt sem tudom, hol van. Eddig azt
hittem, barátok vagyunk a bélésemmel, erre kiderül, hogy meg akar
ölni.
– Szurkálnom is kell magam?
Az orvos nevetett. Anya és én már kevésbé.
– Időnként. Figyelnie kell a vércukorszintjét. De ahogy említettem,
még egyáltalán nem biztos a diagnózis.
– De nagyon úgy fest, hogy cukorbetegség, ugye? – kérdezte anya
elhaló hangon.
Az orvos bólintott. Anya megszorította a kezem.
–  A nővér mindjárt visszajön, elkéri a biztosítási adatokat, aztán
folytatjuk.
Gombóc nőtt a torkomban. Nincs biztosításom. Ez az én formám.
Ilyen hülye vagyok.
– Zsebből kell kifizetnem.
Anya sóhajtott.
– Szólj a nővérnek, hogy velem intézze a papírokat. Majd én állom
a költségeket.
Felültem az ágyon, és továbbra is szédültem.
– Szó sem lehet róla!
– Semmi baj, Cass. Nincs biztosításod. Mégis mi mást tehetnénk?
– Akkor sem!
Anya folyton kuponnal vásárol, hogy olcsóbban jöjjön ki. Hitelre
vette a kocsiját, azt is törlesztenie kell. Neki ugyanúgy megterhelő
kifizetni a kórházi és betegszállítási költségeket, mint nekem.
– Nem! – ismételtem.
Az orvos megköszörülte a torkát.
– Nyugodtan beszéljék meg! – mondta, aztán otthagyott minket.
–  Van pénzem – mondtam a plafonra bámulva. Azon
gondolkodtam, anya tudja-e, hogy hazudok. Bár még utoljára kaptam
fizetést a cégtől, és befolyt némi pénz a ma esti koncertből, tudtam,
hogy közel sem lesz elég. Hátradőltem, és lehunytam a szemem.
Úgy éreztem, nincs hatalmam a testem fölött. Ahogy hullani kezdett a
könnyem, anya gyorsan letörölte.
 LUKE

Még az autópályán is csak hatvannal mentem a Frankie-től kapott

Lexusszal. Nem kapcsoltam be a légkondit, és zenét sem hallgattam.
Mintha nem egy luxusautóban ülnék. Minél hamarabb sikerül
beszélnem Jake-kel, annál jobban megismerhetjük egymást újra,
mielőtt harcba indulok.
Lekanyarodtam a főútra, és elhaladtam a Bolero patika előtt.
Meglepett, hogy nem látom Timet a hátsó bejáratnál dohányozni,
holott mindig ott szokott lenni. Piros munkamellénye folyton a vállán
csüng, ahogy cigarettázik. Ő csempészte az oxikodont a
gyógyszertári készletből, aztán eladta Johnnónak. A videókölcsönző
helyére AT&T került, de amúgy semmi sem változott Budában. A fű
barnászöld volt az aszálytól. A járdát és a parkolóórát leszámítva
minden westernfilmbe illőnek tűnt. A cirádás tetők és a vörös téglás
épületek nagyon jellemzőek errefelé.
Lehúztam az ablakot, mire a képembe csapott a por.
Jake és Hailey háza csak egy sarokra van a kobaltkék, földszintes
épülettől, ahol felnőttünk. A házunk előtt virágoztak a bugatölcsérek,
a pillangócserjék, és számtalan őshonos növény, amelyről mindent
megtudtunk, amikor középiskolás korunkban egy egész nyarat
tereprendezéssel töltöttünk.
A kert végéből látszott a fából készült hinta. Vasárnap volt, ezért
tudtam, hogy zárva lesz a garázs. Hacsak Jake és Hailey nem
kezdtek gyakrabban templomba járni, mint karácsony és húsvét,
biztosan itthon vannak. Ettől függetlenül szólnom kellett volna, hogy
jövök.
Leparkoltam a házzal szemben, és átsétáltam.
Megborotválkoztam, és vettem magamnak új ruhát. Semmi különös,
csak farmer és kockás ing, utóbbi erősen boltszagú maradt.
Fogtam a Hailey-nek vett virágcsokrot, és a hónom alá szorítottam
a JJ-nek szánt Csillagok háborúja legókészletet. A Jake-nek írt levél
a zsebemben lapult. Így indultam a házuk felé.
A szomszéd gyerekek folyamatosan sikongattak, ahogy
átszaladtak a locsolócső alatt. Egy kutya ugatott. Végigsimítottam az
arcomon, aztán bekopogtam.
Semmi.
Ismét kopogtam. Egy hangot sem hallottam kiszűrődni a házból.
Kicsit távolabb léptem a bejárati ajtótól, és arra gondoltam, hogy a
küszöb alá csúsztatom a cowboy-logó formájú levelet. Aztán
meghallottam JJ kacaját. Magamhoz szorítottam az ajándékokat, és
elindultam hátra, a hang irányába. Amikor a kert végéhez értem,
megálltam. Képtelen voltam továbbmenni. Egy kék gatyás kölyök
rohangált a kertben. Jacob Junior. Úgy megnőtt, hogy alig ismertem
rá.
Hailey utánament. Rózsaszín nyári ruha volt rajta, szőke haját
lófarokba kötötte. Kerek arca alaposan lesült. Felszedett pár kilót,
amióta összeházasodtak az öcsémmel. Amikor észrevett, megállt.
Felemeltem a csokrot.
– Szia, Hailey!
A házra pillantott, aztán rám, végül elmosolyodott.
– JJ! Gyere, üdvözöld Luke bácsit! – kiáltotta.
JJ átölelte a lábszáramat. Megsimogattam a fejét, és egy pillanatra
megnyugodtam.
– Mennyi idős vagy? Harmincöt? – cukkoltam.
Nevetett, aztán elszaladt.
– Négy és fél!
Hailey rám mosolygott.
– Gyere ide!
Testének közelsége gyógyír volt. Olyan melegséget éreztem, miről
már el is felejtettem, hogy létezik.
– Hol voltál? – kérdezte, miközben átöleltem.
– Erre-arra – kezdtem, de ahogy meghallottam a hátsó ajtót nyílni
és csukódni, elhallgattam.
Hailey elengedett, és megszorította a karom.
Jake felé fordultunk. Dühösnek látszott.
– Mi van, Luke?
Sötét haját cowboykalap fedte, napbarnított válla kilátszott a fehér
trikóból. Kicsit húsos alkat. Ő inkább anyám, én pedig apám vonásait
örököltem.
–  Azért jöttem, hogy megbeszéljünk néhány dolgot. Szeretnék
bocsánatot kérni. Szívesen leülnék veled és Hailey-vel, ha van egy
kis időtök.
Jake keresztbe fonta a karját.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
Hailey odament hozzá.
– Szerintem… – kezdte halkan.
– Nem kéne itt lennie! – vitatkozott Jake. – Ezt mondta a segítő. El
kell vágni a szálakat.
Gyanítom, hogy az önkéntesre gondol, aki nem sokkal azután
látogatott hozzájuk, hogy elmulasztottam az esküvőjüket. Ekkor jöttek
rá, milyen komoly a függőségem. Azon a találkozón is részt kellett
volna vennem.
– El kell vágni a szálakat, ha… – Hailey félbehagyta a mondatot, és
rám nézett. – Azt mondta, ha szert használsz, ne lépjünk veled
kapcsolatba.
Jake felé fordult.
– Még esélyt sem adsz neki.
Jake JJ-re nézett, aki minket figyelt.
– Menj be, JJ!
– De én… – Észrevette a legót, ezért rámutatott.
Jake felemelte a hangját.
– JJ! Egy, kettő…
JJ leengedte a karját, aztán elindult, és zsörtölődve becsapta maga
mögött az ajtót.
Közelebb mentem.
– A hadseregben vagyok. Majdnem egy éve tiszta.
Jake összevonta a szemöldökét.
– Akkor miért látom azt a szarházit havonta egyszer az utcánkban?
Próbáltam úrrá lenni a hirtelen rám törő haragon. Nyilván Johnnóra
gondolt. Kicsit kevésbé szorítva a virágot, vettem egy mély levegőt.
– Őrült. Nem tudom, miért járkál errefelé, mert semmit nem veszek
tőle. Ahogy mástól sem.
Jake a fejét csóválta.
–  De benne vagy a szarságban, Luke. Lehet, hogy nem szedsz
semmit, és ha ez így van, gratulálok, de akárhová mész, az a barom
követ minket. Ez így nem mehet tovább. Családos ember vagyok.
– Szóval… – kezdtem, aztán inkább nem fejeztem be a mondatot.
Eszembe jutottak a hívások, a hangüzenetek, de nem Johnnóról
akartam velük beszélni. Az egy más történet.
–  Csak azt tudom mondani, hogy tiszta vagyok. Arra nincs
hatásom, hol járkál ez az alak. Arról nem tehetek.
Jake kifakadt.
– Soha nem tehetsz róla! Pont ez a baj.
Összerándult a gyomrom, de uralkodtam magamon. A zsebembe
nyúltam. A levél majd mindent elmond.
– Felolvashatok neked valamit?
Jake olyan arcot vágott, mintha felképeltem volna.
– Jó ég, Luke! Nem is tudom…
– Nem tart sokáig. Nem kell rá válaszolnod, sem megbocsátanod,
sem… semmit.
Mielőtt ellenvetést tehetett volna, gyorsan elővettem a levelet. A
papír csupa gyűrődés volt a sok hajtogatástól. A tinta majdnem
teljesen elmosódott. Remegett a kezem.
– Sajnálom, hogy pénzt loptam a szervizből és tőled.
Jake-re néztem. Lesütötte a szemét.
Miután kibuktam az iskolából, és nem kaptam több diákhitelt,
elkezdtem húszasokat lopni a családi szervizből, miközben Johnno a
kocsijában várt.
– Sajnálom, hogy lemaradtam a fiatok születéséről.
Hailey huszonegy évesen lett terhes, miután Jake végzett az
Austini Műszaki Főiskolán, ahol nekem is tanulnom kellett volna.
Már a hangom is remegett. Próbáltam visszatartani a könnyeimet.
–  Sajnálom, hogy kiütöttem magam életetek egyik legszebb
napján, az esküvőtökön.
Emlékszem, hogy csörgött a telefon az éjjeliszekrényen, miközben
egy Jen nevű lánnyal oxit szívtam a fürdőszobapultról a csaj
lakásában. Alig értem oda a szertartás utáni fényképezésre.
Felvettem az egyetlen tiszta inget, amit találtam, és kócos hajjal
odaállítottam. A fényképész megkért, fogjam meg az akkor még
totyogó JJ-t, hogy Jake és Hailey átölelhesse egymást.
Erre apám odalépett, és azt mondta:
 –  Szó sem lehet róla! Nem akarom, hogy hozzáérjen az
unokámhoz.
Amikor befejeztem a felolvasást, nagyot nyeltem, hogy
összeszedjem magam. Jake szemébe néztem, aztán Hailey-ébe,
végül ismét Jake-re tévedt a tekintetem.
–  Ezért vállalom a felelősséget. És nem akarok újabb csalódást
okozni.
– Kicsit késő – mondta Jake.
Tettem feléjük még egy lépést, és a házra mutattam.
– Bemehetnénk, hogy nyugodtan beszéljünk? Már csak egy hetem
van.
– Még nem állok rá készen! – vágta rá Jake.
– Mit tehetek?
–  Semmit! Mindig falaztam neked, amikor elmentél, aztán
szétcsaptad magad. Nem dobtalak fel. Tanúm lettél volna az
esküvőn, csakhogy nem jöttél el. Amikor segíteni akarunk,
felszívódsz. Elegem van!
Hailey megsimogatta Jake hátát, hogy megnyugtassa.
– Ezzel egyet kell értenem, Luke – mondta határozottan.
–  Esküszöm, Johnno már nem része az életemnek. Be tudom
bizonyítani. És apa is.
Jake és Hailey összenéztek.
– Beszéltél apával? – kérdezte Jake.
– Még nem.
És kétlem, hogy valaha is fogok. Jake legalább végighallgatott. Ha
apa közelébe mennék, köszönni sem lenne időm, máris egy
járőrkocsiban találnám magam.
Hailey a ház felé pillantott.
– Megnézem JJ-t.
Mielőtt bement, hátranézett, és szomorúan biccentett.
Csak Jake és én maradtunk.
– Egy hét múlva harcba indulok. Találkozunk, ha visszatértem.
Jake meg sem szólalt. A nap folyamán most először éreztem, hogy
nem az ellenségét, hanem a testvérét látja bennem. Aztán a ház felé
fordult.
– Azt majd meglátjuk!
 Ezzel becsukta az ajtót. Ismét egyedül maradtam. Visszamentem a
bejárathoz, aztán letettem a virágcsokrot és a legót.
Hiába próbálok mindent jól csinálni és helyesen cselekedni, nem
sikerül visszatérni a normál kerékvágásba. Hiányzik, hogy csak úgy
beugorjak, és fociról vagy JJ leendő iskolájáról beszélgessünk. Hiába
minden bocsánatkérés.
A kocsi utasoldali ajtajának dőltem.
Valami vészesen hasogatott a mellkasom táján. A gyomrom is
beleremegett.
Robbanásszerűen tört ki belőlem a zokogás. Eszembe jutott Hailey
reményt adó ölelése és JJ mosolya. Hirtelen túl sok kedvesség áradt
felém, és kétlem, hogy valaha is meg tudok lenni nélküle. Arra
gondoltam, fel kell hagynom a próbálkozással, így nem vallok
kudarcot. Véget akartam vetni az egésznek.
Az oxi mindent megad. Az oxikodon mindenen átsegített.
Szárnyaltam és a fellegekben jártam, miközben ügyet sem vetettem a
valóságra. Egyáltalán nem voltam hatással az emberekre. Mintha ott
sem lennék.
Erre vágytam.
Hagytam, hogy magával ragadjon a szer utáni vágy. Újra és újra
megkísértett. Testem minden porcikájában, a zsigereimben, az
ereimben éreztem, hogy kell. Vártam, amíg elmúlik ez az érzés,
aztán a vezetőülés felé vettem az irányt.
Egy Ford Bronco tűnt fel az úton a stoptábla mögül. Nem
gondoltam semmire, csakhogy tett egy U-kanyart a sarkon, aztán
egyenesen a Lexus felé tartott.
Felgyorsult a szívverésem. A francba! Ismerős ez a kocsi.
Kiszálltam, és a Lexus elé álltam. A Bronco nagyot fékezett, a
lökhárító a derekamat érte. Johnno kiszállt a vezetőülésből. Csontos
felsőtestén csak úgy lógott a bő Wu-Tang felső. Caspar, aki
egyszerűen Kaznak szólíttatta magát, követte. Annak idején őt is
láttam néhányszor. Ha nem lett volna akkora, mint egy szekrény,
kerek, kissé babaarca miatt angyalnak látszott volna. Johnno a
kocsira nézett. Aztán felhúzta a pólóját, megvakarta a hasát,
miközben kivillantotta az övére csatolt pisztolyt. Milyen kifinomult.
– Mi a helyzet, Morrow?
 –  Semmi különös – válaszoltam, miközben az egekbe szökött a
pulzusom. Jake házára pillantottam, és imádkoztam, hogy ne
legyenek az ablaknál.
– Hallom, visszajöttél.
– Honnan tudod?
– Mindig mindent tudok.
– Valaki bejelölt – válaszolta Kaz.
Johnno szúrós pillantást vetett rá. Kaz vállat vont. Eszembe jutott
Frankie. Gondolom, posztolt valami képet, amiből kiderült, hogy
szabadságon vagyunk. Basszus, Frankie!
–  Jó néhány dolgot meg kell beszélnünk – mondta Johnno, és
cigarettára gyújtott. Ahogy szívta, még soványabbnak tűnt a képe.
Valahogy soha nem látszott többnek tizenöt évesnél.
– Ne itt!
Johnno Kazra nézett, és bólintott. Nem tudtam, miért, de aztán
láttam, hogy közeledik.
Egy felütés az államra, majd egy a halántékomra. Mindezt olyan
gyorsan, hogy nem éreztem fájdalmat, mielőtt kidőltem.
 CASSIE

– Ez nagy szívás. Ultra nagy szívás, Nora.

Egymással szemben ültünk a földön, bekapcsoltuk a laptopot, és
healthcare.gov-ot bűvöltük. Nora leggingst és térdzoknit vett fel,
körülötte szanaszét a rágcsálnivalói. Csipsz, Oreo keksz,
mézeskalács. Az én nassolnivalóim: háromféle mag.
– Mondtam, hogy nem akarom előtted megenni. Én is rágcsálhatok
magvakat – mondta Nora, miközben végigmérte a finomságait.
– Nem a rágcsáról van szó.
Részben persze arról is. De inkább a papírokkal volt a gond.
Ráadásul kénytelen voltam felhívni az ügyvédi irodát, hogy küldjék el
a kereseti kimutatásomat. Elise, a titkárnő, azonnal felismerte a
hangomat, és megkérdezte, mi újság. Lehetnék jobban is. A szívás
csak fokozódott, amikor nem egyszer, nem kétszer, hanem
háromszor kellett elautóznom a tíz kilométerre lakó bérszámfejtőhöz,
hogy a Kilincsben szerzett mellékjövedelmemről is legyen kimutatás.
Ezeket el kellett küldenem, mint előzetes jövedelembecslést, bár ki
tudja, mennyi lesz a jövő évi keresetem, tekintve, hogy jelenleg nincs
teljes munkaidős állásom.
–  És ez a „kérem, tartsa a vonalat”-zene az agyamra megy.
Letettem a telefont a földre, és kihangosítottam. Amíg várakoztattak,
a Young at Heart szintetizátoros változata ment.
Hirtelen elhallgatott a zene.
– Sajnáljuk! Jelenleg minden vonalunk foglalt. Kérjük, látogasson el
a healthcare.gov-oldalra, vagy tartsa a vonalat, és amint lehet vá…
–  MÁR A HONLAPON VAGYUNK! – ordítottam teli torokból. Erre
ismét a Young at Heart volt a válasz.
Nora csipszet evett.
–  Két hónap múlva sokkal egyszerűbb lenne az élet. Akkor nem
kéne méltányossági kérelmet beadnod.
– Még egy ok, amiért fel kell találni az időgépet – mormoltam.
 Nora még mindig kajált.
– Jut eszembe: hívd fel Tobyt!
Furcsamód összerándult a gyomrom, bár az utóbbi időben elég
gyakran előfordult.
– Miért?
– Most írt nekem.
– Miért nem nekem ír?
És hová tűnt az aggódás? Hová tűntek a légyottok és az
ágyjelenetek?
Legszívesebben ez utóbbiakat is hozzátettem volna, de tudtam,
hogy Nora nem szívesen hallgatja az efféle történeteket, hiába csak
ritkán gabalyodunk egymásba Tobyval.
Nora a folyamatosan zenélő telefonra mutatott.
– Lehet, hogy nem sikerült elérnie.
– Valószínű. Meséld el neki, milyen jól szórakozunk!
Két órán keresztül próbáltam őket elérni. Kiderült, hogy azok, akik
Texasban igényelték az egészségügyi segélycsomagot, november 1.
és január 31. között kellett hogy jelentkezzenek. Szeptember 27-e
volt. Átmenetileg kötnöm kellett egy magánbiztosítást, ráadásul a
méltányossági kérelmemet nem sikerült feldolgozniuk. Nora és én
azért hívtuk őket, hogy megkérdezzük, megkapták-e a nyomtatványt.
Akárhogy is legyen, biztos voltam benne, hogy zsebből kell
kifizetnem a mentőt, a kórházi vizsgálat költségét, valamint a
dietetikus Nancyvel folytatott konzultációt. A hölgy egyébként
idegesítően vidám volt, és minden kijelentése úgy hangzott, mintha
kérdezne.
Még nem ingadozott olyan mértékben a vércukorszintem, hogy
inzulint kelljen rá szedni?
Akkor tervezzük meg az étkezését?
Vannak nagyszerű ételek?
Nassolnivalónak magvakat ajánlanék?
Amúgy ez utóbbi nem volt rossz ötlet. És Nancyvel sem volt baj.
Csak segíteni akart. De az átkozott zöldségek és a teljes kiőrlésű
összetevők miatt háromszor annyit fizettem a boltban.
Ráadásul romlott az inzulintermelésem. Muszáj volt pótolni, hogy
karban tartsam a vércukorszintem. Ami azt jelentette, hogy szükség
volt az inzulininjekcióra. Ami azt jelentette, hogy további kiadásaim
keletkeztek, amelyek emlékeztettek rá, miért eszem unalmas, íztelen
kajákat, mint például lencsét. A hűtőre ragasztottam egy listát a plusz
tételekről, amelyekről mostantól gondoskodnom kell: inzulinampulla,
tű, fecskendő, fertőtlenítő, gézlap, kötés, és egy szemetes, amibe a
tűt és a fecskendőt dobhatom.
– Add ide a tollat, Nora!
Odaadta a kezében lévőt, ami csupa csipszmorzsa volt. A
nadrágomba töröltem, aztán minden tételt leírtam.
A cukorbetegségemnek köszönhetően hatszázötven dollárral nőtt a
havi kiadásom. Ehhez jön még az albérlet. A diákhitel. A Kilincsben
kétezret keresek egy hónapban, ha elég szerencsés vagyok, és sok
borravalót kapok.
Nagyon rosszul állt a szénám. Még ha sikerül is valami olcsó
biztosítást kötnöm, nem vagyok kint a vízből, mert ott a kórházi
fizetendő, amit zsebből kell állnom. És amíg nem kapom meg a
támogatást, havonta több száz dollárt kell költenem inzulinra. Mindezt
azért, hogy normális ember módjára élhessek. Sőt. Még az sem. Élő
ember módjára, aki kénytelen fizetni az adósságait.
Lefeküdtem a földre, és próbáltam nem teljesen kétségbeesni.
Valahol azt olvastam, hogy a káromkodás kémiai hatást gyakorol az
agyra, és enyhíti a stresszt.
–  Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! – kántáltam
folyamatosan.
Nora mellém feküdt, miközben továbbra is hallgattuk azt a
nyamvadt „kérem, tartsa a vonalat”-zenét.
Odaadtam neki a cetlit, amire a költségeket írtam.
Velem szitkozódott, aztán összegyűrte, és a szoba végébe
hajította.
– Mit tegyünk?
– Mivel?
–  Úgy mindennel – először rám nézett, aztán a laptopra, végül a
nappali ablakához támasztott szintetizátorra.
–  Először is: hozzá kell mennem valami gazdag fazonhoz –
kezdtem.
– Akkor rád is kiterjedne az egészségbiztosítása – folytatta Nora.
–  Utána berendezzük a fickó házának egyik szobáját
próbateremnek, és végre nyugodtan zenélhetünk.
 – Ha gazdag lennék, elvennélek – mondta Nora.
Csupasz lábammal végigsimítottam a lábfején.
– Én is téged.
Körülnézett.
– Kicsit azért takaríthatnál.
– Hopp!
Csupa por volt a padló, ahol feküdtünk. Három különböző póló
hevert szanaszét a kanapén, mintha díszpárnák lennének. Régi
újságok sorakoztak a csecsebecsékkel tele polcon. A
felszolgálókötényt a szintetizátorra hajítottam, mire majdnem minden
kiesett a zsebéből. Tényleg össze kéne kapnom magam. Minden
tekintetben.
– Majd igyekszem.
–  Bárcsak lennének gazdag haverjaink, akikhez anyagi érdekből
hozzámehetnénk! – mondta Nora.
– Na igen. Új barátokat kell találni.
Ahogy beszéltünk, ismét a kötényre tévedt a tekintetem. Csak egy
színes kiadvány maradt a zsebében.
A hadsereg prospektusa.
 LUKE

Amikor kinyitottam a szemem, csak a kocsi tetejét láttam. Lüktetett a

fejem. Az autó belseje bűzlött a köhögés elleni tabletta- és
verejtékszag keverékétől.
Négy éve találkoztam Johnnóval, amikor bulit rendezett. Miután az
összes gin és whisky elfogyott, pirulákat osztogatott. Mindig
megjelent az Austini Műszaki Főiskola koleszában, de soha nem
láttuk órán. Senki nem tudta, hány éves. A buli után visszamentem
hozzá. És azután is. Többször.
Soha nem kért pénzt, csak azt mondta, menjek vele ide vagy oda,
vagy én nyissak ajtót, ha jönnek a zsaruk. Akkor romlott meg a
barátságunk, amikor vissza akartam menni a suliba. Azt mondtam,
folytatni akarom a tanulást, mire fegyvert rántott rám, aztán egy újabb
kábszerezés alkalmával viccet csinált az egészből.
Ő már csak seggfej marad. Én viszont ismét a látószögébe
kerültem.
Felültem.
Mielőtt tudatosult volna, hogy Johnno ül mellettem hátul, fejbe
vágott. Orral az előttem lévő, zsír- és fehérpor-foltos ülésnek estem.
Johnno megmarkolta a tarkóm.
–  Azt hitted, csak úgy eltűnhetsz egy pár hónapra anélkül, hogy
visszafizetnéd, amit fogyasztottál? Nem válaszolsz a hívásaimra –
dünnyögte, és hosszú körmét a bőrömbe vájta. – Ennyire hülye vagy,
baszod?
Nem szóltam semmit. Annyira megszúrt a körmével, hogy
akaratom ellenére könnybe lábadt a szemem.
Kaz egyik kezével a kormányt fogta, másikkal a telefonját
bütykölte. Láthatóan unatkozott.
Johnno még erősebben szorította az üléshez az arcom.
– Ha nem beszélsz, szétloccsantom a fejed!
 Kaz horkantásszerű hangot hallatott, és még mindig a telefonját
bámulta.
– Kiképzésen vagyok – mondtam, és igyekeztem nem remegni.
– Egyik nap még javában nézzük a Drótot, aztán hajóra pattansz,
és irány Afganisztán?
Kaz ismét horkantott.
– Afganisztán hajóval… Tudod, hol van Afganisztán, te gyökér?
– Kussolj! – mormolta Johnno, aztán közelebb tolta mentoltól bűzlő
képét. – Tíz.
– Mi? Nem!
– Öt azért, amit elfogyasztottál, és öt a kamat.
Pislogtam, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a fejfájásomat.
– Mennyit akar Tim?
–  Nem Timmel beszélsz, hanem velem! – A szemem sarkából
láttam, hogy Johnno az ölébe teszi a másik kezét. Pont, ahol a
pisztoly van.
– Engedj felülni! – mondtam a lehető legnyugodtabban. – Senkinek
nem szólok.
– Ne szórakozz velem! – mondta határozottan Johnno.
Feltenyereltem. Nincs semmim. Nem jelentek veszélyt. Aztán
bevillant egy gondolat. Vajon ismét megüt? Essünk túl rajta!
Nyugalom! Csak őszintén.
– Nincs pénzem – mondtam végül.
– Ne szívass! Akkor egy heted van, hogy összeszedd.
Ökölbe rándult a kezem.
– Mi van?
– Amikor totál belőtted magad, kisöpörted a készletemet, seggfej!
Csak mert úgy gondoltad, igazságot kell szolgáltatnod.
Lehúztam az egészet a vécén, amíg Orlandóban volt. Arra jött
haza, hogy nincs szer, a cuccaim sehol, és hagytam neki egy cetlit,
miszerint Jól vagyok, soha többet nem jövök vissza.
Johnno az ülésre csapott.
– Térj vissza a földre!
Összerezzentem, és a fegyverre néztem.
–  Jó. D… de egy hetem van? Mi lett hirtelen ilyen sürgős? Tim a
nyomodban van?
– Ehhez kurvára semmi közöd!
 Ami azt jelenti, hogy igen. Pont ugyanezt válaszolta, amikor annak
idején a kanapén heverészve megkérdeztem tőle, hogy Tasha, a
csaj, akivel randizott, dobta-e. Ehhez kurvára semmi közöd, haver! –
mondta, és az ajkába harapott.
Valahogy mégis furcsa volt ez az egész. Megmozgattam az ujjam,
és próbáltam nyugodtan beszélni.
– Öt kiló semmi ahhoz képest, amit Tim keres. Szóval, mi a pálya?
Kaz megköszörülte a torkát, miközben továbbra is a telefonját
bűvölte.
Aztán beugrott, mi lehet a hirtelen pénzszükséglet oka.
– Újabb szarba keveredtél, mi?
Talán valaki másnak is a bögyében van, és rám akarja tolni az
adósság egy részét.
Johnno válasz helyett fogta a Sprite-os üveget, és kortyolt egyet.
Úgy itta, mint más a vizet.
Erősen a tarkómra tenyerelt, mire majdnem lefejeltem az ölében
lévő pisztolyt. A Sprite úgy fröcskölt szét a kocsiban, mint egy
szökőkút. Minden porcikám sajgott.
–  Több időre van szükségem – dünnyögtem pislogva, miután a
Sprite a szemembe fröcskölt. – Komolyan mondom. Felőlem
kinyírhatsz, de akkor sincs ennyi pénzem.
– Ha nincs, majd a családodat is meglátogatom.
A hideg futkosott a hátamon.
– Mit tegyek?
Johnno megitta a maradék italt.
– Amit akarsz. Ez már nem az én gondom.
– A felét három hónap múlva hozom. A másik felét akkor, amikor
visszajövök.
– Jó.
Próbáltam visszatartani a remegést. Johnno résnyire lehúzta az
ablakot, és köpött egyet. Kaz megnyomta az ajtónyitót.
Kikászálódtam a kocsiból, és dőlt az orromból a vér.
Az út túloldaláról ajtónyitást hallottam. Még a lélegzetem is elállt.
Jake kilépett a házból, és JJ is megjelent mögötte. Láttam a szőke
buksiját kikandikálni.
Ahogy Jake meglátott, megállt.
 Menjetek vissza! – jeleztem a tekintetemmel. Jake Johnnóra, aztán
Kazra nézett. Megkeményedtek a vonásai. Tudtam, mire gondol. Bajt
hoztunk a csendes otthonára. Pont úgy tűnt, mintha már megint
valami rosszban sántikálnánk. Mintha belőttük volna magunkat. Jake
megfordult, és bekísérte JJ-t.
Nem ez volt a terv. Szerettem volna bocsánatot kérni, és
bizonyítani, hogy megváltoztam. Most viszont joggal hiheti az öcsém,
hogy a képébe hazudtam. Mintha ugyanaz az idióta barom lennék,
aki eddig voltam.
 CASSIE

Agyonizzadtam a felsőm, és lerágtam a hüvelykujjam körmét,

miközben idegesen járkáltam fel-alá a West Lake Hills-i játszótéren.
Miután Nora elment, egész este pörgött az agyam. Tervezgettem, és
egy órával korábban elindultam, nehogy elszalasszam Frankie-t.
Egyszer vissza kellett fordulnom, mert otthon hagytam a telefonomat,
aztán háromszor szálltam ki a kocsiból és vissza, mert majdnem egy
utcával arrébb parkoltam, mint kellett volna.
Frankie és én rengeteget mászókáztunk, hintáztunk, és szobrosat
játszottunk itt. Házat építettünk a homokozóban lévő
műanyagvárban. Aztán rohangáltunk a füvön, mintha
földönkívüliekkel harcolnánk, és meg akarnánk menteni a világot.
Amíg anya Frankie-ék házában takarított, ő vigyázott rám.
Álltam a sarkon, és vártam. Fájt minden ujjam, ahogy annak idején,
amikor zongorázni kezdtem. Csakhogy ezúttal a vércukormérő volt az
oka. Vártam, és reméltem, hogy Frankie hajlandó lesz velem
másfajta játékot játszani, mint eddig. Gondolatban megkértem a
kezét.
Kérlek, köss velem kamuházasságot!
Mindketten szeretjük a rágcsálnivalót, és Texasból származunk.
Szerintem működne.
Emlékszel, amikor hangyára léptél, és sírtál? Én igen. Ki ismer
téged nálam jobban?
Mielőtt elváltak volna útjaink, Frankie és én a legjobb barátok
voltunk. Aztán a focis haverjaival kezdett lógni, és annak ellenére,
hogy a suliban hanyagolt, a játszótér padján mindig bevallotta, hogy
sokkal jobb fej vagyok, mint a srácok, akikért mellesleg odavoltam.
Gratulált, amikor elsősként megalapítottam a középiskolai jazz-
zenekart, és mindig türelmesen végighallgatta az összes, zenével
kapcsolatos eszmefuttatásomat, még ha időnként érthetetlen is volt a
számára.
 Elmehetek hozzád? Szeretnék veled találkozni – írtam
üzenetben.

Persze! A szüleimnél ebédelek, de aztán hazamegyek –

válaszolta.

A hadsereg honlapja szerint ha Frankie és én összeházasodunk,

havonta kétezer dollárral többet kap lakhatási támogatás és
megélhetési hozzájárulás címén.
Ez azt jelenti, hogy fejenként ezer dollárt kapnánk havonta. Az
egészségbiztosítása rám is kiterjedne, de emellett folytatnám a pultos
melót. Így már ki tudnám fizetni a diákhitelt és a cukorbetegséggel
járó költségeket. Frankie azt csinál a saját részével, amit akar, nekem
viszont nem kéne másik munkát keresnem, így dalszerzéssel
tölthetném a nap nagy részét.
Ami a legfontosabb: ha valami baj történne, például az egekbe
szökik a vércukrom, vagy hirtelen nagyon leesik, és mentőt kell hívni,
az ezerdolláros, biztosító által nem fedezett kórházi tartózkodás
költsége sem lenne akkora érvágás.
Ami magát a kamuházasságot illeti, nem nagy ügy. Frankie és én
elmennénk az anyakönyvi hivatalhoz, és bejelentenénk a házassági
szándékot, mondván, gyerekkorunktól fogva szeretjük egymást. Ez
nem áll távol az igazságtól. Ha valaki, én tudom, milyen
szerelmesnek lenni. Jó párszor megtörtént már.
Frankie volt az első, de az nagyon ártatlan dolognak bizonyult.
Mielőtt világítani kezdtek az utcai lámpák, adtam egy puszit az arcára
vagy az ajkára. Már nem is tudom. Aztán Andy, a zenekar
basszusgitárosa következett. A szombat estéket mindig a kocsi hátsó
ülésén töltöttük, Charles Mingust hallgatva. Szent meggyőződésünk
volt, hogy zenét hallgatva egymás alsóneműjében turkálni sokkal
magasztosabb, mint pusztán egymás lába közé nyúlni. Amúgy ki ne
szeretne bele az első emberbe, aki olyan módon akarja megérinteni?
Azt hittem, a szerelmünk varázslatos. Két jazztehetség, egymásba
gabalyodva.
Csakhogy még gyerekek voltunk. Főleg én. Egyszer majdnem
ötszáz kilométert utaztam, hogy meghallgassam Andy főiskolai
koncertjét. De ahelyett, hogy előadás után sikerült volna meglepnem,
tanúja lettem, ahogy egy karcsú, szeplős fuvolással hetyeg a színpad
mögött.
Már elmúlt fél kettő, de Frankie nem válaszolt, ami furcsa, mert
szinte mindig azonnal visszahív. Legalábbis régen így volt.
Elkezdtem hintázni, hogy múlassam az időt. A hinta lánca alaposan
belevájt a csípőmbe. Rossz ötlet volt.
Andy után felhagytam a zongorázással, és egészen fura zenéket
kezdtem hallgatni. No Wave-et, Kraftwerket, BauHaust, Joy Divisiont.
Egyedül voltam, és örültem neki.
Ezért gondoltam, hogy James tökéletes. Hozzám hasonlóan ő sem
hitt a szerelemben. Ő a tudatos hedonizmus, én a szekuláris
humanizmus híve voltam. Ahogy ő mondta: állat módjára keféltünk,
ezen kívül a kollégiumban elérhető összes szert kipróbáltuk. Aztán
meguntuk, összevesztünk, majd kezdődött minden elölről.
Ugyanazokra az előadásokra jelentkeztünk, így az éjszakákat azzal
töltöttük, hogy jegyzetet cseréltünk, javítottuk egymás házi feladatát,
és olyan heves vitákat rendeztünk, hogy végül a negyedik emelet
könyvtárában lévő tanulószobában szó szerint kivetkőztünk
magunkból, és az összes ruhánkat levettük. Nem hittük, hogy ez
szerelem, pedig nyilvánvalóan az volt.
Lefékeztem a hintát. Megnéztem a telefont, de semmi.
Miután végeztem a főiskolán, meglepett, hogy nem találkoztam
Frankie-vel. Visszaköltöztem anyával, és jogi asszisztensi állásokra
jelentkeztem. Elkezdtem biciklizni. Sütni. Színeket hordani. Órákat
töltöttem azzal, hogy ragtime stílusban játszom Katy Perry és
Rihanna dalait. Jövet-menet folyton Elton Johnt, Billy Joelt és The
Carpenterst hallgattam.
Tyler imádta bennem mindezt. A harmadik randin, miután
megnéztük a moziban a Sabrina című filmet, azt mondta, feleségül
akar venni. A jogi egyetemre járt. Amikor először találkozott anyával,
egy csokor krizantémot vitt neki. Rendszeresen járt fodrászhoz. Én
ajándékot vettem az unokahúga születésnapjára, és száraz náddal
telerakott, hatalmas vázákkal díszítettem a közösen talált
albérletünket. Teljes munkaidős állást kaptam a cégnél, és az volt a
szándékom, hogy én is elvégzem a jogot, miután Tyler letette a
szakvizsgát. Huszonhárom éves voltam. Túl a legvadabb éveimen,
így mindent gondosan elterveztem.
 Aztán valami megváltozott, de a szó jó értelmében. Megtört a jég.
Kezdtem kerülni Tylert. Sokat sétáltam egyedül, miközben egyik
nagylemezt hallgattam a másik után, szerzőtől és stílustól
függetlenül. Minden műfaj érdekelt, csak az volt a fontos, hogy új
legyen.
Rájöttem, hogy leginkább akkor vagyok fáradt, lehangolt és
búskomor, ha az irodában vagy a makulátlanul tiszta lakásban
vagyok. Amikor kiléptem bármelyikből, szabadnak éreztem magam.
Egy héten belül átköltöztem egy tetőtéri kis lakásba.
Ez egy éve történt. Igyekeztem fizetni a diákhitelt, hogy anyámat
boldoggá tegyem, önállóan tanultam énekelni, hogy a nyers
hangomból valami hallgathatót faragjak, szintetizátorkiegészítőket
vettem, heti ötven-hatvan órát dolgoztam, és most megtanulom,
hogyan főzzek olyan ételt, amitől nem fordulok fel.
Azt leszámítva, hogy időnként légyottra hívtuk egymást a
zenekarunk dobosával, gyakorlatilag egyedül voltam. Szörnyen
egyedül, mégis dicséretesen megoldottam mindent.
Most viszont muszáj segítséget kérnem.
Frankie végül válaszolt:

Bocsiii, úton vagyok.

Meg fogja érteni, mert kedves és segítőkész. Elmehet a

tengerentúlra, amíg én itt vagyok, mire visszajön, megoldódik az
anyagi problémám. Ha addig nem sikerül megélnem a zenélésből, és
Frankie a leszerelés után mással szeretne házasságot kötni, majd
elválunk, és kész. Bármikor vállalhatok valami pocsék munkát, amiből
csak olcsó biztosításra telik. Aztán majd úgyis kitalálok valamit. Addig
viszont lehetünk papírforma szerint együtt, a valóságban két,
független személyiségként.
Mély levegőt vettem, és elindultam a házuk felé. Szúrt az oldalam.
Drága quinoát ettem ebédre. Az mindig segít.
Néhány sarokkal arrébb hallottam, hogy a házuk előtt becsapódik
egy autó ajtaja. Valaki nevet.
Ahogy haladtam az úton, már láttam, hogy három ember száll ki a
Lexusból. Frankie, az az idióta Luke a bárból, és egy türkizkék ruhás
nő, aki talán Luke barátnője lehet.
Biccentettem a nőnek, és úgy tettem, mintha Luke ott sem lenne.
 –  Beszélhetnék veled négyszemközt, Frankie? – kérdeztem
kezemben a hadsereg kiadványával, amelyet úgy tartottam magam
előtt, mint valami fegyvert. Szélesen vigyorogtam, miközben nagyon
féltem.
–  Persze, Cass – válaszolta felvont szemöldökkel Frankie. –
Mindjárt megyek! – mondta Luke-nak és a nőnek, akik a ház felé
vették az irányt.
– Először is, szia! – kezdtem zavaromban nevetve.
–  Szia! – mondta Frankie, és ő is nevetett. – Jó téged újra látni
azután az „eseménydús” este után.
– Arról jut eszembe…
–  Sajnálom. Amúgy nyugtass meg, hogy hallunk téged zenélni,
mielőtt elutazunk!
– Persze! Vagyis nem, de részben emiatt jöttem.
– Mi a baj?
– Kiderült, hogy cukorbeteg vagyok, és… – Frankie arcára kiült az
aggodalom. Igyekeztem megnyugtatni. – Semmi baj. Minden rendben
lesz, csak hallgass végig!
– Elég ijesztő – mondta halkan.
–  Az. Ráadásul elvesztettem a főállásomat. – Mielőtt Frankie
tovább sajnálhatott volna, gyorsan hozzátettem: – Elmondom, mire
gondoltam. A szerződéses katonák esetében a házastársak havonta
kétezer dollárral több juttatást kapnak, és a házastársra is kiterjed a
katona egészségbiztosítása. Úgyhogy… – elhallgattam, és
vigyorogtam, mint a vadalma. – Mit csinálsz holnap?
Frankie mosolygott. Aztán leesett neki, amit az előbb mondtam, és
megváltozott az arckifejezése.
– Várj! Ez valami házassági ajánlat?
–  N… nem abban az értelemben – dadogtam. – Bemehetnénk a
hivatalba, hogy megkapjuk a házassági anyakönyvi kivonatot. Én
leszek a törvényes házastársad. Megosztjuk a pénzt.
– Cassie!
Átnyújtottam a kiadványt. Széthajtogatta.
– Nem nagy ügy – folytattam szinte könyörögve. – Még csak nem
is kell színlelnünk, mert amúgy is külföldön leszel.
–  Lakhatási és megélhetési támogatás házasoknak? – kérdezte
hitetlenkedve, aztán a papírra meredt. – Honnan szedted?
 – Armando adta Norának a bárban.
– A francba! – A fejét csóválta. – Cass! Hogy jutott ez egyáltalán
eszedbe?
Kezdtem bánni az egészet. Nem erre számítottam. De ha már így
alakult, folytattam.
–  Lőttek az egészségbiztosításomnak, és ha nagy gáz lesz a
cukrommal, nem fogom tudni fedezni a költségeimet. Főképp, hogy
diákhitelem is van.
Frankie sóhajtott.
– Miért nem keresel másik munkát?
Gúnyosan felnevettem, mert eszembe jutott a kórházban elhangzó
kulcsmondat: Ez csak egy jó hobbi.
– Mintha anyámat hallanám.
– Csak van valami más megoldás.
–  Kifogytam ötletekből, Frankie – mondtam végső
elkeseredésemben. – Szívás. Mindent jól csináltam. Főiskolára
mentem, fizettem a számláimat, vigyáztam magamra. Volt karrierem.
Mindennek ellenére rosszul alakultak a dolgaim. Ennél csak rosszabb
lesz, főképp, hogy beteg vagyok. Ezek után inkább követem az
álmaimat, mint hogy unalmas munkát végezzek, ami semmilyen
szinten nem visz előbbre.
Frankie csak nézett rám. Meg akart szólalni, de aztán nem tette.
Halkabban folytattam.
–  Csak annyit kéne tenned, hogy aláírod a papírokat, mielőtt
elutazol. Amikor visszajössz, elválhatunk, ha akarod.
Frankie visszaadta a kiadványt, és keresztbe fonta a karját
Amerika kapitányos pólója előtt. A házra pillantott, mintha félne
valakitől odabent.
–  Cassie! – sóhajtott, miközben a fejét csóválta. – Nagyon
szeretnék segíteni. Tényleg. Olyan vagy nekem, mint egy jó testvér.
Bármit megtennék érted.
–  Az ilyen szöveg után jellemzően egy határozott „nem” szokott
következni. – Szinte hallottam, ahogy visszautasít. Végiggondoltam,
hogyan foghatnám fel humorosan a dolgot, csakhogy ez egyáltalán
nem volt vicces. Ha az lett volna, nem érezném, hogy könny szökik a
szemembe. A francba! Csalásra kérem csak azért, hogy fizetni
tudjam a betegségem költségeit.
 –  Ha másképp állnának a dolgok, megtenném – mondta, és
megérintette a karom. – Csakhogy most már Elenára is gondolnom
kell.
– Elenára? – kérdeztem, és gombóc nőtt a torkomban.
– Ő a barátnőm – mondta, és a ház felé biccentett.
– Hát persze! – A türkizkék ruhás nő. – Persze.
– Komoly a dolog.
– Érthető. Nagyszerű! – mondtam remélve, hogy őszintének tűnik.
Magas sarkú kopogását hallottam az úton. Megfordultam, és
megláttam Elenát. Nagyjából velem egyidős, fekete hullámos hajú.
Látszott a sminkje, de ízléses volt. Ruhája szép, élénk.
–  Édesem! – mondta lágyan Frankie-nek, aztán bemutatkozott. –
Szia! Elena vagyok.
– Örülök, hogy találkoztunk – hazudtam.
Ahogy kezet fogtunk, úgy éreztem, hatalmas örvény kerít
hatalmába, és egyre csak sodor valami végzetesen rossz felé. Elena
kedves, határozott, szerető nőnek látszott, aki tudatosan tervezi az
életét. Persze, hogy Frankie nem akar neki csalódást okozni.
– Hol találkoztatok? – kérdeztem végül.
Frankie arca felderült.
–  Anyának köszönhetjük. Elena munkaügyben járt erre tavaly.
Mindig szimpatikus volt nekem.
–  Amint Frankie hazatér, összeköltözünk – mondta Elena, aztán
szeretetteljes pillantást vetettek egymásra. – Alig várjuk.
Ahogy megfogták egymás kezét, még jobban éreztem azt a
bizonyos örvényt.
– Nagyszerű! – mondtam ismét. – Gratulálok!
–  Figyelj! Mi lenne, ha kölcsönadnék valamennyit? – kérdezte
Frankie.
Elena kicsit zavarodottan nézett rá.
– Nem! Szó sem lehet róla! – Zavaromban felemeltem a kezem, és
ekkor vettem észre, hogy még mindig a kiadványt szorongatom.
Gyorsan beraktam a táskába. – Mennem kell. Csak, hm… Mindegy.
Majd kitalálok valamit.
– Hé! – szólt Frankie, és ölelésre tárta a karját.
Szorosan hozzábújtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy
visszatartsam a könnyem.
 – Frankie! – suttogtam. – Ez maradjon köztünk, jó?
Bólintott. Elengedtük egymást.
– Örülök, hogy találkoztunk, Cass.
– Én is, Frankie. Örülök, hogy megismertelek, Elena.
Elena integetett, én pedig elindultam a játszótérre a kocsimhoz.
Megindult a könnyem. Patakokban, nagy cseppekben hullt, ahogy
feltört belőlem az eddig felgyülemlett feszültség. Minden reményemet
elmosta.
A korábbiakhoz képest semmi nem változott.
Kezdtem látni a jövőt. Mondjuk nem volt nehéz elképzelni.
Felkelek, és megmérem a vércukrom.
Aztán irány a Kilincs bár, ahol végigtolom a műszakot, aztán
kidőlök, és másnap kezdődik minden elölről.
Közben próbálom híressé tenni a zenekart, amíg bele nem
rokkanok, vagy el nem fáradok, vagy mindkettő egyszerre.
Ha szerencsém van, találok egy új, értelmetlen és unalmas melót,
és utazás közben hallgatom a nálam ezerszer tehetségesebb
zenészeket.
Ha kicsit jobbra fordul a helyzet, talán lesz egy kutyám vagy
macskám, de ha rosszabb lesz, anyámhoz költözöm. Megőszülök,
mire sikerül kifizetnem a kórházi számlákat és a diákhitelt, de az is
lehet, hogy beadom a derekam, és elkezdem a jogi egyetemet.
Ha nem kötök kamuházasságot, legalább nem teszek semmi
törvényelleneset. Minden ugyanaz, mint eddig. Nincs ballépés, nincs
szenvedés.
A játszótérre érve egyáltalán nem volt kedvem beszállni a kocsiba.
A hintára néztem. Olyan magasra mentem vele annak idején, hogy
majdnem száznyolcvan fokot fordult. Kislányként olyan érzés volt,
mintha a fellegekben járnék.
 LUKE

Leparkoltunk a ház előtt. Cassie farmersortban és kikötött Converse

tornacipőben jelent meg. Haja összevissza lógott. Ahogy közeledett,
le nem vette a szemét Frankie-ről. Teljesen más volt, mint a bárban
megismert csaj, aki pontosan tudja, mit csinál, és bárkit kioszt, ha az
illető nem úgy viselkedik, ahogy őnagysága elképzelte. Mostani
állapotában a Frankie szobájában lévő képre emlékeztetett. A
dinnyemintás fürdőruhájú, homokvárat építő kislányra. Valami havi
kétezer dollár plusz juttatást emlegetett. Amint meghallottam, hogy
pénzről van szó, a garázsajtó közelében maradtam hallgatózni.
Fogalmam sem volt, hogyan fogom három hónap alatt kifizetni
Johnnónak az ötezer dollárt, azt viszont tudtam, hogy fogytán az idő.
Azon gondolkodtam, bankhitelt veszek fel, mondván, a ház
foglalójára kell. Mégiscsak egy szegény katonáról van szó, talán
segítenek. Azért a havi ezer dollár pluszért szívesen teszek úgy,
mintha nős lennék.
Ahogy Cassie elindult az úton, rohantam utána a játszótérre.
Elültette a bogarat a fülemben. Miután végeztem a rehabilitációval,
hónapokba telt, mire találtam munkát. Az is minimálbért fizetett, de
legalább hosszú távra szólt. Arra viszont nem volt elég, hogy
fedezzem a kiadásaimat. Részben ezért is jelentkeztem katonának.
Két év tanulmányi képzést kell visszafizetnem, ráadásul Johnno is
visszatért az életembe. Amikor végre utolértem Cassie-t, az arcát
törölgette. Előrehajolt, mint aki be akar szállni az autóba.
– Hé!
Lehajtotta a fejét. Egyik kezével kibányászta a kocsikulcsot, a
másikkal feltartotta a középső ujját. Gondolom, azt hitte, szórakozom
vele.
Gyorsan belekezdtem.
– N… ne haragudj, Cassie!
 Amint közelebb mentem, hunyorított, mintha azon gondolkodna, ki
vagyok.
– Szia!
– Luke vagyok – mondtam kezemet a mellkasomra téve.
Tetovált karjával az ajtónak támaszkodott.
–  Igen. – Tetőtől talpig végigmért, és a tekintetemet fürkészte. –
Futottál?
Bólintottam.
–  Csak azt akartam, hm… – elhallgattam. Közelebbről nézve az
arcát, rájöttem, hogy sírt. – Sajnálom, ami a múltkor a bárban történt.
– Kösz.
A kocsikulcsra nézett.
Elgondolkodtam. Az esküvő miatt jöttem, úgyhogy jobb, ha gyorsan
a lényegre térek.
Frankie csak a kockázatot és a többi lehetőséget mérlegelte. Arra
nem gondolt, hogy előnye is van a dolognak. Gyanítom, ezer dollár
nem jelent sokat, ha az ember tanulmányait a szülei fizetik, és hét
számjegyet ér a családi ház, amiben laknak. Nem mintha Frankie
nem lett volna jószívű és segítőkész, de addig, amíg nem kell azon
aggódnia, mit eszik másnap, mindig lesz egy fal közte és az olyanok
között, akiknek megélhetési gondjaik vannak.
Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki az utóbbi kategóriába
tartozik.
–  Hát akkor… – kezdte szipogva, miközben folyamatosan a
könnyeit törölgette – Szia! Élvezd az útépítést, és ments meg sok
életet!
– Az ajánlattal kapcsolatban szerettem volna kérdezni – vágtam rá
gyorsan. – Amit Frankie-nek tettél.
Lesütötte a szemét, és elfintorodott.
– Hallottad?
– Egy részét.
Mindenhová nézett, csak rám nem.
– Hülyeség volt. Nem tudom, mire számítottam. – Sóhajtott.
– Még aktuális?
–  Ebben a csodálatos propagandakiadványban minden
megtalálható ezzel kapcsolatban. – Átnyújtotta a hadsereg
kiadványát.
 –  Propaganda… Ez egy kicsit túlzás – mormoltam, aztán a
fényképeket látva megcsóváltam a fejem. – Ez ugyanolyan
ártalmatlan, mint egy IKEA-s használati útmutató.
–  Az IKEA útmutatói sem ártalmatlanok – vitatkozott, mire
felnéztem. – Mindenki tudja, hogy a rajzon lévő figura szocialista.
Elmosolyodtam.
– Hahaha.
Átlapoztam a kiadványt, és igyekeztem minél hamarabb megtalálni
a házasok kedvezményére vonatkozó részt. Valahányszor pénzről
volt szó, mindig láttam magam előtt, ahogy aláírom a csekket. Azt is
elképzeltem, milyen jó lesz, amikor Johnno végre leszáll rólam, és
eltűnik az életemből. Elképzeltem, ahogy Jake-kel újra nevetünk, és a
kanapén ülve cowboyfilmeket nézünk. Apa köztünk ülne,
mosolyogna, és végre büszke lenne rám. Nyeltem egyet, aztán
visszaadtam Cassie-nek a kiadványt. Ahogy a nap a szemébe
ragyogott, láttam benne az arany fényt.
– Nagyszerű ötlet.
– Úgy gondolod?
– Ha megtalálod a megfelelő embert, mindenképpen.
Ez lesz az aduászom. Viszlát, Johnno.
Néma csendben álltunk egymással szemben. Lüktetett a fejem.
Végül Cassie szólalt meg.
–  Most ajánlod magad, vagy ez valami nyálas motiváló szöveg
akart lenni?
– Szerintem én jó lennék – vágtam rá gondolkodás nélkül.
Felvonta a szemöldökét. Arrébb lépett, és becsukta a kocsiajtót.
Látszott, milyen izmos a lába.
– Én komolyan gondolom.
– Én is.
Nyomást éreztem a mellkasom táján. Azelőtt reagáltam, hogy
felfognám, mit jelent ez valójában. Egyszerre tűnt ijesztő, ugyanakkor
helyes lépésnek. Úgy viselkedünk, mint az ösztönállatok. Mindketten
a saját életünk csapdájába estünk, és folyamatosan küzdünk, amíg ki
nem szabadulunk.
Lehunyta a szemét, és a fejét csóválta.
– Nem tudom.
 Igyekeztem nyugodt maradni. Azt akartam, hogy újra kinyissa a
szemét.
– Mitől félsz?
–  Először is, egyáltalán nem ismerlek. De szerintem ezt már
megbeszéltük a múltkor.
Na igen – gondoltam magamban.
–  Csak néhány napot kell együtt töltenünk. Nem kell szeretnünk
egymást.
Egymásra néztünk.
A hüvelykujja körmét harapdálta, és halkabban folytatta.
–  Nem úgy értem. Vagyis részben igen. Na mindegy. Honnan
tudom, hogy nem fogsz átverni?
Igyekeztem úrrá lenni az egyre növekvő haragomon, bár tudtam,
hogy nem rá vonatkozik. Inkább az egykori önmagamra voltam
dühös, amiért húszasokkal a zsebemben megléptem otthonról.
– Honnan tudjam, hogy te nem vágsz át engem?
Úgy nézett rám, mint egy hülyére.
–  Az én ötletem volt. Nekem van egy rakás egészségügyi
kiadásom.
–  Jó. – Cucciolóék háza felé biccentettem. – Szólj Frankie-nek!
Majd ő ügyel ránk.
– Jó. És utána?
Vállat vontam.
– Majd… – Elképzeltem, ahogy Jake és Hailey egymás kezét fogva
a templom előtt vár minket. – Összeházasodunk.
Cassie hunyorított.
– Várj! Neked miért fontos ez az egész?
Ismét elképzeltem Jake-et és Hailey-t, a csörgő telefont, és a
pengét, ahogy pirulát vágunk vele. Próbáltam Cassie szemébe nézni,
hogy érezze, komolyan gondolom, és nekem is szükségem van a
pénzre. Jobb, ha minél kevesebb részletet tud, mégis az igazat
mondom.
– Én is szarban vagyok. Nekem is nagyon kell a pénz.
– Miért vagy szarban?
Feszült a mellkasom. Vajon megértené? Nem hiszem. Inkább azt
hinné, megbízhatatlan alak vagyok, és szerre költeném az összes
pénzt.
 – Erről nem szeretnék beszélni.
– Hm. – Összevonta a szemöldökét, és gúnyos mosoly jelent meg
az arcán. – Pedig fontos lenne, Luke.
Próbáltam határozott lenni, és nem izzadni.
– Bízz bennem, és kész!
Jelentőségteljes pillantást vetett rám.
– Ez igen!
– Figyelj! – mondtam egy kicsit arrébb lépve, hogy erőt gyűjtsek. –
Te találtad ki ezt az egészet, viszont ketten kellünk hozzá.
–  Igen. Csakhogy tényleg törvénytelen. Ha kiderül, téged
hadbíróság elé állítanak, és kiraknak a seregből. Mindketten börtönbe
kerülhetünk.
– Tudom.
Amúgy nem tudtam, de ha sikerül kifizetnem Johnnót, mielőtt
rájönnek… Még a börtön is jobb, mint hogy Johnno rászálljon a
családomra.
Elindult. Követtem.
– Mindenkit meg kell győznünk – mondta, és rám nézett.
Kicsit megnyugodtam. Ezek szerint kitart a terv mellett.
– Valóban.
Már egymás mellett sétáltunk.
– Nem lesz nehéz – folytatta. – Nekem nincs túl sok ismerősöm, te
pedig nemsokára elutazol. Bemegyünk az anyakönyvi hivatalba, de
nem csinálunk nagy ügyet az egészből. Miután hazatérsz,
összeveszünk. Mármint, nem igazából, csak a látszat kedvéért.
Kibékíthetetlen ellentét lesz köztünk, vagy nem tudom.
– Mondjuk megcsalhatnál – javasoltam.
Félúton megállt.
– Úgy nézek ki, mint aki megcsalja a másikat?
Zavarodottan ránéztem.
– Nem tudom.
–  Nem vagyok félrelépős típus – mondta, mintha megvádoltam
volna.
–  Hűha! Ez csak egy ötlet volt. Érzékeny téma? – Nem akartam
megbántani, de úgy tűnt, sikerült.
– Mármint, hogy megcsalnak? Igen! – csattant fel.
– Csak azért javasoltam, mert ez a leggyakoribb válóok.
 –  Kizárt – mondta a fejét csóválva. – Nem leszek gonosz egy
szegény, becsületes katonával. Inkább neked kéne szakítást
kezdeményezni.
–  Mégis hogyan és kivel csalhatnálak meg? Valamelyik
katonatársammal? Nem.
– Akkor nincs megcsalás – vágta rá hangosan.
Én is felemeltem a hangom.
– Nem történhet csak úgy a semmiből. Kell valami ok.
– Ne ordíts!
– Nem ordítok! – kiabáltam. – Nem ordítok – mondtam halkabban.
– Amúgy miért beszélünk erről? Még annyi más tennivalónk van –
mondta.
Csendben folytattuk a sétát. Elhaladt mellettünk két nő. Egyikük
babakocsit tolt, miközben folyamatosan beszélgettek. Én meg sem
szólaltam. A kibékíthetetlen ellentét reálisnak tűnt, így nem lesz
nehéz elválni.
– Mindennek dacára ígérem, próbálok veled jól kijönni – mondtam.
– Hm. Akkor próbálkozz egy kicsit keményebben!
Ismét feszült a mellkasom. Cassie goromba, mint a pokróc, de
legalább tudom, mire számíthatok.
–  Jól van – mondta, miután megkerültük a tömböt. – Mikor
csináljuk?
Megkönnyebbültem a kérdés hallatán.
– Akkor ezek szerint még áll az alku?
– Persze. Nem vagyok az a megfutamodós fajta.
Próbáltam nem nagyon vigyorogni.
– Holnap?
– Olyan korán?
–  A látszat kedvéért meg kéne mutatnunk magunkat, mielőtt
elutazom. Így a katonatársaim is tudni fognak róla.
– Na jó. – Grimaszolt. – Amúgy nem vagyok jó színész.
Összeszorítottam a fogam.
– Én sem.
A telefonjára nézett, és felsóhajtott.
–  Most mennem kell. Avasd be Frankie-t! Holnap egész nap
szabad vagyok, úgyhogy mindent lezsírozhatunk.
– Rendben.
 Minden porcikám bizsergett. Tettre kész voltam, és azt akartam,
hogy Cassie is az legyen. Elkértem a telefonját, hogy beírjam a
számom. Egy kicsit elgondolkodott, aztán beszállt a kocsiba.
– Mi a vezetékneved? – kérdezte, és eltakarta a szemét a nap elől.
–  Morrow – válaszoltam, miközben a tetovált karjára, majd a
kocsiban lévő CD-tokra, végül a padlón heverő granola
csomagolására tévedt a tekintetem.
– És a tiéd?
– Salazar – válaszolta mosolyogva.
Furcsa volt a csend. Csak a szellő fújta a játszótéri hintát, ami egy
kicsit lengedezni kezdett. Szívem tele volt hálával, megnyugvással,
illetve nem tudom, mivel, mégis Johnnón járt az eszem. Jake látta
Johnno kocsiját. Ahogy JJ is.
Cassie segíteni fog. Idegesítő, mint a fene, viszont kellőképp
elszánt, így segít megvédeni a családomat. Legszívesebben kezet
ráztam volna vele, vagy legalábbis megköszönöm. Furcsa volt, hogy
minden átmenet nélkül elválnak útjaink. Mintha nem egy életbe
vágóan komoly dologról, csak az időjárásról beszélgettünk volna.
A vállam fölött hátranéztem, és láttam, hogy rákanyarodik az útra.
Bár a napfényben nem láttam olyan jól, úgy éreztem, találkozik a
tekintetünk. Integettem. Felemelte a karját, és viszonozta.
 CASSIE

Valaki kopogott. Felnéztem a szintetizátor mögül. A három,

megmaradt füves cigit letettem magam mellé a tálra, a pisztáciahéjat
viszont a földre szórtam. A pisztácia egyébként nagyon drága,
viszont egyike azon kevés nassolnivalóknak, amit 2-es típusú
cukorbetegként nyugodtan fogyaszthatok.
Eddig folyamatosan azon agyaltam, hogy felhívom Luke-ot, és
megmondom, felejtsük el ezt az egészet. Aztán úgy döntöttem,
inkább leülök a szintetizátorhoz, hátha megnyugszom.
Kinéztem a kukucskálón. Rita állt ott, akitől a kecót bérlem.
Jaj, ne!
Kinyitottam az ajtót.
– Szia!
Kezében tartotta a kutyáját, Dantét, aki megállás nélkül lihegett, és
keresztbe álltak a szemei.
Rita szipogott, és olyan piros volt a szeme a sírástól, mint a
köntöse.
–  Láttam, hogy egész éjjel égett nálad a villany. Csak tudni
akartam, jól vagy-e.
– Persze. Minden rendben.
Ismét szipogott.
– Füveztél?
Az egekbe szökött a pulzusom.
– Nem.
– De igen.
Már készültem valami kifogással, miszerint véletlenül rossz
dohányt vettem, de nem volt szükség mentségre.
– Maradt esetleg?
Nocsak.
– Persze.
 Volt egy ki nem mondott egyezségünk, miszerint nyugodtan
füvezhetek Rita tetőtéri lakásában, amíg nem leszek olyan hülye,
hogy lebukom. Egyébként sok titkos egyezségünk volt. Például, hogy
nem panaszkodom a hangos sírás vagy a bulijai miatt, pedig
legtöbbször állat módjára üvöltöttek a vendégei. Rita cserébe nem
reklamált, ha késtem a lakbérrel, vagy a mélynyomó miatt rengett az
egész ház.
–  Nincs jobb, mint az ébredés utáni füvezés – mondta, és
kényelembe helyezte magát a kanapén.
Reggeli füvezés? A telefonomra néztem. Hat óra. A francba! Nem
vettem észre, hogy ilyen késő lett. Bár nézőpont kérdése. Úgy volt,
hogy egy óra múlva találkozom Luke-kal és Frankie-vel, aztán irány a
hivatal. Írnom kellett volna egy „önéletrajzot” Luke-nak az életem
lényeges elemeiről, hogy legalább egy kicsit képben legyen. Jó ötlet
volt a részéről, hogy gyűjtsük össze magunkról a fontosabb
tudnivalókat. Ő is írt nekem, hogy legyen mit olvasgatnom.
Csakhogy én „önéletrajzírás” helyett inkább dalszerzésbe kezdtem.
Amikor olyasmi történik velem, amit nem értek, vagy nem tudok
feldolgozni – például, amikor fojtogatva éreztem magam a Tylerrel
való kapcsolatban, vagy amikor kiderült, hogy cukros vagyok, illetve
most – a dalban keresem a megoldást.
Dalt írni olyan, mint sétálni az erdőben, és gyűjtögetni. A szélén
kezdi az ember, valahol a C-dúr vagy E-dúr táján. Befelé haladva
egyre színesebb minden, ami inkább Fisz-dúrnak hangzik, de még
így sem tökéletes. Az erdős példára visszatérve, még nem találtunk
rá a megfelelő bogyóra.
Tovább keresgélek, hátha jön a keresett hang. És aztán egyszer
csak meglesz. Ahogy a megfelelő bogyó is az erdőben. Egyre
bátrabban haladok. A szintetizátoron már a G-dúr, végül az F szól.
Még nem sikerült megfelelően lekottáznom, hogy Jogilag
összekötöm az életem
egy számomra ismeretlen személlyel. Túl sok
mindent éreztem. Kétséget. Félelmet. Bizonytalanságot. De valahogy
mégis megtaláltam a remény hangját a gondolatok között. Erre az
érzésre koncentráltam, mert ugyan nem tudtam, milyen a valódi
remény, arra gondoltam, így talán egyről a kettőre jutok.
Egész éjjel zenéltem. Amolyan szertartás előtti szertartást
rendeztem. Nem tudom, miféle erő vagy hatalom sodort a zene
irányába, de szeretem annyira, hogy bármit megtennék érte.
Rita odaadta a cigit, miközben Dante végigsétált az üres
vércukormérős dobozokon, a farmerokon és a fekete felsőkön,
amelyek szanaszét hevertek a földön.
–  Ma megváltozik az életem, Rita – mondtam, miután kifújtam a
füstöt.
– Igen? – Felállt, és füttyentett Danténak. – Jó. Én minden reggel
ezt mantrázom magamnak.
Egy órával később már készen álltam. Megmértem a vércukrom,
és megettem a fűszeres fehérbab salátát krumplival. Kivettem a
telefont a szennyes ruhák alól. Még sminkeltem is. Szempillaspirált
és szájfényt használtam. Csak akkor jöttem rá, hogy valami esküvői
ruha is kéne, amikor majdnem beültem a kocsiba. Addig ugyanaz a
póló, farmersort és Converse cipő volt rajtam, mint előző nap.
Összefogtam a hajam, de tudtam, hogy nemsokára kibomlik.
Gyorsan visszarohantam, és felkaptam a fekete pamut, ujjatlan, V-
kivágású ruhámat. Kicsit kihívó, és sörszaga van, de legalább
nincsenek rajta foltok.
–  Cipő! – suttogtam. Aztán eszembe jutott, hogy van egy piros
tűsarkú cipőm, amit még Halloweenre vettem. Belebújtam, aztán
megnéztem magam az egész alakos tükörben. Na jó. Nem kell copf.
Kibontottam a hajam.
Nem sok kellett, hogy kicsit nőiesebbnek tűnjek.
Ahogy nézegettem magam, a bal mellem fölött kivillant a
szarvasagancs tetoválás.
A védelmező. Talán szükség lesz rá.
 LUKE

A feltupírozott hajú, kissé korosodó pincérnő furcsállhatta, hogy két

öltönyös fazon reggel hétkor Benedek tojást eszik. Egyikük kinyitja az
áruházban vett jeggyűrű dobozát, a másik pedig folyamatosan
fényképezi a gyűrűket, a menüsort, az üres padsort, és magát a
pincérnőt is.
Cassie, Frankie és én minden részletet kidolgozunk az elkövetkező
kilenc hónapra vonatkozóan. Frankie mindent lefényképez, hogy
szükség esetén legyen bizonyíték, ha valamilyen oknál fogva
bizonyítanunk kéne a házasságunk törvényességét Cassie-vel.
– Minden apró részlet számít – mondta Frankie, és megmutatta a
gondosan készített, időbélyeggel ellátott képeket. – A hely, ahol
találkoztatok, az eljegyzés, minden. Én vagyok a tanú. Nézz
„izgatottan”! – utasított, és célba vett a fényképezővel.
Felvontam a szemöldököm, hogy jobban kikerekedjen a szemem.
Frankie megnézte a képet.
–  Azt mondtam, „izgatott” képet vágj, ne olyat, mintha valaki a
seggedbe dugta volna a hüvelykujját!
– Fogd be!
–  Mosolyogj! – Újabb képet készített. Kivettem a bőrnoteszt a
katonai táskámból, és letettem az üres tányér mellé. Készen álltam,
hogy összekössem az életem Cassie-vel. Pontosabban Cassel,
ahogy Frankie szerint szólítanom kell. Nekem mondjuk furán hangzik
így.
Kinyílt az ételbár ajtaja, és megjelent Cassie. Odavonzotta a
tekintem a szarvasagancs tetoválása, amely kivillant a mélyen
dekoltált ruha alól. Fekete, hullámos haja a vállára omlott, a szűk
fazonú ruhában látszott, milyen jó alakja van. Olyan szép volt, hogy
ideges lettem. A szép embereknek csak egyetlen dolgon jár az
eszük. Ezt mindenki megtanulja serdülőkorban, amikor kezd
számítani a külső. A szépeket mindenki előreengedi, csak hogy
gyönyörködhessenek bennük. A szépeknek nem kell
kompromisszumot kötniük, és nem kell harmadik utas megoldást
választaniuk, hogy elérjék a céljukat. Márpedig ez egy harmadik utas
megoldás.
– Mi az? – kérdezte, ahogy közelített felénk. Ekkor jöttem rá, hogy
feltűnőbben bámultam, mint kellett volna.
– Semmi.
Frankie felállt.
–  Cass! – Megpuszilta Cassie arcának mindkét felét, aztán a
fejével biccentett, hogy kövessem a példáját.
Én is felálltam, de egy kicsit fölé tornyosultam, ezért gyorsan
előrehajoltam, és úgy adtam neki puszit. Frankie ezt is lefényképezte.
Leültünk. Frankie és én az egyik, Cassie a másik oldalra.
– Csak kávét kérek. Erőset! – mondta a pincérnőnek, aztán felém
fordult. – Ezt jegyezd meg!
Kinyitottam a noteszt, és gyorsan felírtam. Kicsit röhejesnek tűnt.
– Szerinted ilyen apró részletekre is szükség lesz?
–  Lehet, hogy nem, de ez tényleg fontos – válaszolta Cassie, és
előrehajolt. – Cukorbeteg vagyok. Kettes típusú. Ezért van olyan sok
egészségügyi kiadásom.
Erre emlékeztem.
– Ez mit jelent pontosan? Már ha nem baj, hogy megkérdezem.
–  Lényegében annyit tesz, hogy a hasnyálmirigyem nem tud kellő
mennyiségű inzulint termelni. Figyelnem kell, hogy mit, mikor, és
mennyit eszem, nehogy nagyon leessen a vércukrom. Nem szabad
cukros kaját ennem. – Ezzel a pulton lévő pitére mutatott. – Az is baj,
ha nem eszem rendszeresen, vagy ha a megszokottnál később
fogyasztom el az ételt. Alkoholt csak mértékkel ihatok, és ennem is
kell mellé. És így tovább.
– Hű!
– Sok mindenre kell figyelni, és kénytelen leszek hozzászokni.
– Leírtad ezeket? – kérdeztem, és felemeltem a noteszt.
Ahogy a pincérnő közeledett, elhallgattunk.
Cassie bocsánatkérően mosolygott, miközben elvette a gőzölgő
csészét. Várt, amíg a pincérnő elmegy, és csak utána szólalt meg.
–  Őszinte leszek. – Hol rám, hogy Frankie-re nézett. – Nem
készültem.
 – Ezt hogy érted? – A noteszre tettem a kezem. Egy órát töltöttem
azzal, hogy próbáltam olvashatóan írni. Alaposan végiggondoltam, mi
olyan fontos, hogy lejegyezzem. Azért volt szükség kézzel írni, mert
úgy döntöttünk, az e-mailnek nyoma van, ezért nem szerencsés.
Cassie szomorúan nézett rám.
– Nem írtam le. Sajnálom.
Összerándult a gyomrom.
– Ne már! Ma akarunk összeházasodni. Mi lehet ennél fontosabb?
–  Ne haragudj! – mondta hangosabban. – Egy órája még abban
sem voltam biztos, hogy képes leszek végigcsinálni ezt az egészet.
–  Na jó – mondtam lassan, de némi nehezteléssel a hangomban.
Mély levegőt vettem. Kezdtem dühös lenni, de tudtam, hogy az nem
segít a helyzeten, ezért próbáltam magamon uralkodni.
Frankie evett egy falatot, és tele szájjal így szólt:
– Beszéljétek meg! Ahogy a normális emberek szokták.
Cassie és én egymásra néztünk. Nagyjából ugyanazt érezhette,
amit én. Kösz a tanácsot.
–  Mi lenne, ha felolvasnád, amit leírtál, én pedig hozzátenném a
saját válaszomat? – Ezzel a noteszra és a tollra mutatott. Kitéptem
neki egy lapot.
– Mondd az elsőt!
Megköszörültem a torkom, és elkezdtem olvasni.
– A nevem Luke Joseph Morrow.
Cassie leírta a válaszát, de közben mondta is.
– Cassandra Lee Salazar.
– Lee? Ezt nem is tudtam – szólt közbe Frankie.
–  Azt hiszem, az apai nagymamám lánykori neve volt – mondta
Cassie. Rám nézett, és megkövült tekintettel hozzáfűzte: – Nincs
apám.
– Megtartod a vezetékneved, vagy…?
Összevonta a szemöldökét, és mélyen a szemembe nézett.
– Persze, hogy megtartom.
Megadóan feltettem a kezem.
– Csak kérdezem.
Gúnyos mosoly jelent meg a szája szélén.
– Megjátszom, hogy a feleséged vagyok, de nem fogok otthon ülni
és kötögetni, amíg vissza nem térsz.
 – Nem is mondtam, hogy kötögess.
–  Csak óvatos, Cassie – szólt közbe ismét Frankie, sokkal
kedvesebb hangon, mint ahogy én mondtam volna.
–  Akkor mi lenne, ha te vennéd fel a vezetéknevem? – kérdezte
Cassie.
Nem tudtam, viccel-e, vagy komolyan gondolja.
– Nem szeretném.
Frankie az órájára nézett.
–  Kicsit fel kéne pörgetnünk, ha nem akarunk órákat várni az
anyakönyvi hivatalnál.
Tovább olvastam.
–  Sorkatona vagyok az Egyesült Államok harmincnegyedik
gyalogsági hadosztályának hatodik hadseregében.
Cassie mindebből a következőt jegyezte le: sorkatona.
A kávét kortyolva rám nézett.
–  Szintetizátorozom és énekelek a The Loyal nevű zenekarban,
amelyet én alapítottam Austinban.
Egy kicsit elmosolyodott, és Frankie-re nézett, mielőtt ezt leírta.
A jegyzetemre néztem.
– Kedvenc ételem a szalámi sós keksszel.
Kuncogott.
–  Ne haragudj! Nem tudom, mi ezen olyan vicces. Az enyém a
tembleque, amit anyám készít. Ez egy Puerto Ricó-i pudingféle.
Folytattuk tovább.
Napi tíz kilométert futok.
Havonta kétszer bejelentkezem jógára, de aztán mindig lemondom.
Szeretem a szerepjáték sorozatokat, például a Falloutot.
Szeretek kritikai elméleteket és celebekről szóló újságot olvasni.
Nem szeretek olvasni. A suliban sem szerettem. A Huckleberry
Finn viszont tetszett. És az Ahol a vörös páfrány nő is.
Szeretem a lemezeket.
Én is. Apámnak van egy egész gyűjteménye.
Elmondtam, hogy anyám meghalt, aztán szó szót követett, végül
azt is elárultam, hogy bokszeralsóban alszom, mire Cassie rávágta,
hogy ő ujjatlan felsőben és bugyiban. Aztán megmutatta a
tetoválásait. A jobb alkarján egy szárnyas oroszlánszerűség. Szfinx.
Általában nőként jelenítik meg. A bölcsesség jelképe. A bal alkarján a
holdciklus látható. A jobb felkarján ugyanolyan virágok, amilyenek az
anyukája kertjében nőnek. A bal felkarján pedig egy fekete csillag,
David Bowie tiszteletére.
Megmutattam neki a tarkómon lévő sebhelyet. Elmeséltem, hogy a
véletlen műve, és apától származik. Nem akartam részletekbe
bocsátkozni.
Megbeszéltük, hogy ha bárki gyanakodna, rögtön úgy teszünk,
mintha nagyon szeretnénk egymást. Kéz a kézben sétálunk,
nevetgélünk, suttogunk egymás fülébe. Ez majd elvonja a
kérdezősködő figyelmét. Vagy azt fogja gondolni, milyen aranyosak
vagyunk együtt, vagy elszörnyed, és azért nem firtatja tovább a
házasságunk mibenlétét.
Kéthetente beszélünk Skype-on. Remélhetőleg pont akkor, amikor
valamelyik katonatársam is a közelben van, mert előfordulhat, hogy
tanúskodniuk kell.
Aláírattam Cassie-vel az egészségbiztosításomat. E-mail-címet
cseréltünk.
Megegyeztünk, hogy nyitunk egy közös számlát az austini Credit
Unionnál, és arra utaltatjuk a pénzt. Cassie minden hónap első
napján felveszi a saját részét.
Ahogy ezt megbeszéltük, megmozdult a lába az asztal alatt.
–  És most – kezdte Frankie, és felemelte a fényképezőt – itt a
tökéletes pillanat, hogy lencsevégre kapjam az eljegyzést.
– Itt?
–  Miért ne? Teljesen jó. Nyilvános. Vannak tanúk, de senki nem
hallja a beszélgetésünket. És mondhatjuk, hogy annyira magával
ragadott titeket a hév, hogy azonnal össze akartatok házasodni.
Cassie a műbársony ékszeres dobozra nézett, amit Frankie és én
a közeli áruházban vettünk.
– Jó ég! – mondta, amikor felkapta, és kinyitotta.
–  Ne! – kiáltott Frankie, és félve a pincérnőre nézett, mire Cassie
gyorsan visszatette a dobozt az asztalra.
Frankie rám nézett, és szavak nélkül mondta: gyerünk!
Úgy gondoltam, jó, ha minél kevésbé tűnik színpadiasnak a jelenet.
Ezt sajnos nem tudtuk elpróbálni. Cassie-re néztem, ő pedig az orrát
ráncolta.
 Megfogtam a jéghideg kezét, és felhúztam, hogy mindketten
álljunk. Amikor láttam, hogy a pincérnő a pult mögött várakozik és
figyel, megköszörültem a torkom, és fél térdre ereszkedtem. Cassie
nevetett. Olyan őszintén, hogy rázkódott az egész teste. Én is
nevettem.
– Nézz a szemembe! – suttogtam.
Így tett. Elfojtottam a mosolygást, aztán rájöttem, hogy erre semmi
szükség, mert mosolyognom kéne.
– Cassandra Lee Salazar! Hozzám jössz feleségül?
Igent mondott.
 CASSIE

A hivatal barna téglás, üveges épülete nagyon megtörte Austin

belvárosának látképét.
Frankie leparkolt. Addig fel sem tűnt, hogy megálltunk, amíg el nem
hallgatott a rádió és a kocsi motorja. Megigazítottam az ujjamon a
kissé szoros aranygyűrűt, és próbáltam visszaidézni a hangzást, amit
ma reggel alkottam. Ehhez akartam igazítani a szívverésemet, hátha
megnyugszom.
– Mielőtt bemegyünk – kezdte Frankie, és olyan érzelmes pillantást
vetett mindkettőnkre, mintha elsőbálozók lennénk –, van egy ötletem.
A szüleim is ezt csinálják a párterápián.
– A szüleid járnak terápiára? – kérdeztem.
George és Louise Cucciolo a legszeretőbb pár, akiket valaha
ismertem. Mindig a konyhában édelegtek, amikor besurrantunk
valami rágcsálnivalóért. A házassági évfordulójukat minden évben
Olaszországban ünneplik.
– Igen. És szeretik. Ahogy ők mondják, segít szintet lépni.
Luke és én egymásra néztünk, aztán vállat vontunk. Kíváncsi
voltam, ugyanarra gondol-e, amire én, miszerint könnyű úgy „szintet
lépni”, ha az embernek van felesleges pénze, amit házassági
tanácsadásra és európai utazásokra költhet.
– Na mindegy – folytatta Frankie. – Ha nézeteltérésük van, mindig
azzal kezdik, hogy fél percig egymás szemébe néznek.
– Ne már! Ezt felejtsd el! – csattant fel Luke.
–  Frankie! – kezdtem, és megérintettem a karját. – Nagyra
értékelem, hogy segítesz nekünk. Mindenért hálás vagyok. De legyen
elég annyi, hogy bemegyünk, aláírjuk a papírokat, és csinálsz néhány
képet. Jó?
–  Addig nem szállhattok ki, amíg ezt végig nem csináltátok.
Komolyan mondom. Mi is kipróbáltuk ezt a módszert Elenával, és
kiválóan működik. Bármit meg tudunk beszélni.
 –  Csakhogy nekünk semmit nem kell megbeszélnünk, Frankie –
mormolta Luke. – Kivéve az anyagiakat.
– Mint a jövőbeli ügyvéded…
Erre kis híján kitört belőlem a röhögés.
–  Komolyan! – mondta Frankie olyan szigorúan, hogy mindketten
meglepődtünk. Ezek szerint Luke sem hallotta még így beszélni. –
Vegyétek komolyan! Mert bármi probléma lesz a későbbiekben, a
bíróság kirendelhet egy testbeszéd-szakértőt. Esküszöm.
Néma csend. Eddig fel sem merült a bíróság gondolata. Most
döbbentünk rá, hogy jóval nagyobb a kockázat, mint hittük. Börtön.
Pénzmegvonás. Oda a jövő.
– Na jó – mondtam.
– Ülj hátra Cassie mellé, Luke!
Figyeltem, ahogy Luke kiszáll a kocsiból, és elindul hátrafelé.
Fekete öltönyzakója és nadrágja kissé rövidnek bizonyult, mégis
szépen kiemelte izmos alkatát. Széles vállát, futóhoz illő felsőtestét…
Hosszú lábát folyton felhúzta az anyósülésen. Fás-citrusos illata
gondolom Frankie parfümjének köszönhető.
Külső szemmel nézve érthető, hogy vonzódom hozzá.
– És mire kell gondolnunk? – kérdezte Luke.
– Akármire. Ami az eszedbe jut.
– Például?
Majdnem rávágtam, hogy a szexre, de aztán inkább nem szóltam
semmit. Mégiscsak a hátsó ülésen vagyunk. Alapból vicces beszólás
lehetett volna, ebben a helyzetben viszont nem az. Megmozgattam
az ujjam, és próbáltam koncentrálni.
– Jól van – kezdte ismét Frankie. – Nézzetek egymás szemébe! Ne
törjétek meg a szemkontaktust, és ne nevessetek!
Rögtön kitört belőlem a röhögés, de aztán vettem egy mély
levegőt. Frankie-ért. Anyáért. És az albumért.
–  Egy, kettő, három, négy, öt… – Frankie hangosan kezdett
számolni, de aztán elhallgatott. Egy, kettő, három, négy, öt…
Luke-ra néztem. Emlékeztem a szép kék szemére a múlt heti
találkozásunkról, amikor még normálisnak tűnt. Hosszú szempillája,
finoman ívelt szemöldöke is figyelemre méltó. Szeme alatt lilás
karika. Éreztem a leheletét. Mentolos fogkrém, és valami más
keveréke. Nem kellemetlen, viszont melegséget áraszt.
 Ő is emberből van, mint mindenki más.
Azt mondta, napi tíz kilométert fut. Gyanítom, szereti feszegetni a
határait. Gondolom, megtanulta, hogy a férfitesthez férfias jellem
dukál, ezért tartania kell magát, soha nem mutathat gyengeséget.
Nem irigylem.
A szemem sarkából láttam, milyen nagy a kézfeje. Vaskos ujját
összefűzte maga előtt, és a combjára tette a kezét. Időnként
megfeszült a karja.
Közvetlenül mellette ülve éreztem, hogy valami súlyos teher
nyomja a vállát.
Hidd el, tudok kapcsolódni! – sugalltam szavak nélkül, mélyen a
szemébe nézve.
 LUKE

Huszonnégy, huszonöt, huszonhat…

Miután azon gondolkodtam, micsoda hülyeséget talált ki Frankie,
észrevettem, hogy Cassie bal szeme alatt van egy folt, és az alapból
sötét szemöldökének világosabb a vége.
Ez a kis folt a szeme alatt olyan, mint egy sziget az egyébként
teljesen makulátlan arcbőrén.
Furcsa belegondolni, hogy ha most nem ülök hozzá ilyen közel,
észre sem veszem a foltot, pedig „házasok” vagyunk.
Figyeltem, ahogy pislog, de tartja magát. A fenébe is! Talán
Frankie-nek igaza van, és most, hogy mélyen a csaj szemébe nézek,
talán kezdem hinni, hogy valóban kitart a terv mellett. Aztán bevillant,
milyen szép, ezért jobb, ha minden eshetőségre felkészülök.
Valóban az, de ahogy abban a pillanatban rám nézett, rángatózott
a szemhéja. Mintha idomulni próbálna egy számára teljesen
szokatlan élethelyzethez. Ha tényleg olyan, amilyennek a külső
tulajdonságai alapján látszik, valószínűleg nem lenne ilyen
kényszerhelyzetben. Kedvére ismerkedne, és bárkit megkapna, akit
akar.
Ahogy elnéztem, kezdtem azt hinni, hogy számára sincs más
lehetőség. Egyértelműen itt volt.
 CASSIE

–  Lejárt az idő – mondta Frankie, mire ismét érzékelni kezdtem az

utca zaját. Megtört a varázslat.
Luke megköszörülte a torkát, és megragadta a katonatáskáját.
– Induljunk!
Léptünk visszhangzott a folyosón. Ide mindenki azért jön, hogy
valamit hivatalossá tegyen a kapcsolatán: házasodjon, váljon,
nyilatkozatot tegyen. Gyorsan berohantam az első mosdóba, hogy
megmérjem a cukrom. Ki tudja, mikor lesz rá lehetőségem.
Fogalmam sem volt, mennyi időt vesz igénybe a polgári
házasságkötés. Attól tartottam, hogy olyan lesz, mint Ellis-szigeten,
ahol annak idején kígyózó sorokban haladtak a bevándorlók.
Amikor kiléptem a mosdóból, megálltam, és figyeltem, ahogy
Frankie és Luke sutyorog. Mély levegőt vettem, és odamentem
hozzájuk. A Travis megyei hivatalvezető irodája a második emeleten
van.
Beszálltunk egy nő és egy férfi mellé a liftbe. Nagyjából velünk
egyidősek voltak, elegánsan öltözve. Átkarolták egymást. A nő még
egy csokor százszorszépet is tartott a kezében. Jó ég! Ez a két
ember tényleg összeházasodik. Luke és én úgy álltunk egymás
mellett, hogy még a vállunk is alig ért össze. Frankie halkan dúdolta a
Goodbye Yellow Brick Roadot. Valóságos szemfényvesztés, amit
művelünk.
Ahogy kinyílt a lift ajtaja, a nő felém fordult.
– Ti is házasodtok?
–  Igen! – kiáltottam széles vigyorral az arcomon. – Ezzel az
emberrel! – tettem hozzá, és hátba vágtam Luke-ot.
A francba! A szerelmesek szokták egymást hátba vágni?
–  Igen. Velem fog házasodni – mondta Luke, és hallani lehetett,
ahogy nyel.
 – Meg tudjátok mondani, hol a házasságkötő? – kérdezte Frankie,
ahogy kiszálltunk, és láttuk, hogy kétfelé is mehetünk a folyosón.
– Megvan a házassági engedélyetek? – kérdezte a férfi.
– Jaj, tényleg – mondta Luke, és rám nézett. – Az engedély.
– Az engedély – ismételtem, és visszanéztem rá. A fenébe. Még
nincs. De akkor azt is intézzük.
– Milyen édesek! – mondta a nő. – Idegesnek tűntök. Persze, nem
csoda. Mégiscsak összeházasodtok.
–  Csak úgy adhat össze titeket a pap, ha legalább három nappal
korábban megkapjátok a házassági engedélyt – magyarázta a férfi. –
Maggie és én múlt héten estünk túl az engedélykérésen – tette
hozzá, aztán vigyorogva egymásra néztek.
–  A kurva életbe! – csúszott ki a számon. Luke két nap múlva
utazik.
A pár kuncogása ideges nevetéssé változott, végül elhallgattak. A
nő úgy nézett rám, mintha két fejem nőtt volna. Alaposan végigmért,
aztán szemrevételezte az agancstetoválást, végül Luke-ra tévedt a
tekintete.
Megragadtam Frankie karját. A „normálisak” kiszúrtak minket.
Tudják, hogy nem vagyunk olyanok, mint ők. Segítség! Meneküljünk!
– A katonákra más szabályok vonatkoznak, édes – mondta hirtelen
a nő, és Luke táskájára mutatott. – Szolgálatban vagy?
–  Aktív szolgálatban – válaszolta Luke, és úgy nézett a nőre,
mintha várná, hogy kifejtse a gondolatmenetet.
–  Úgy tudom – kezdte, és a vőlegényére nézett –, a katonákkal
kivételt tesznek, így rájuk nem vonatkozik ez a legalább háromnapos
várakozási idő.
– Tényleg? – kérdeztem.
Megkönnyebbültem, bár a lelkem mélyén szerettem volna pontot
tenni az ügy végére. Jó lett volna egy konkrét akadály, aminek
köszönhetően mégsem tudunk látszatházasságot kötni. Mostanáig
úgy voltam vele, hogy az én fejemből pattant ki ez az őrült ötlet. Ha
nem jön össze, csak megvonom a vállam, és keresek más
megoldást. Mostanra viszont túlnőtt a hatáskörömön. Luke, Frankie,
az összes hivatalnok és ez a vadidegen Maggie is tudja, hogy össze
fogunk házasodni.
 –  Ha megbocsáttok – mondta Frankie a lehető legnyájasabban. –
Köszönjük a segítséget!
Az engedély volt a dolog legkönnyebb része. Üres hely az
adatoknak, a társadalombiztosítási számnak és az aláírásnak.
Cassandra Lee Salazar.
Figyeltem, ahogy Luke aláír. Luke Joseph Morrow.
Frankie készített egy felvételt, ahogy a pult előtt állunk. Most is alig
értünk egymáshoz.
–  Ennyi – mondta Luke-nak, mire bólintott, és egy pillanatra rám
nézett. Egész idő alatt csendben volt. Időnként annyit mondott, hogy
„igen, asszonyom”, vagy „nem, uram”, de ennyi. Folyton a telefonját
figyelte, és a tarkóját vakarta, mintha fájna neki az ittlét.
– Még csak meg sem próbálsz boldognak látszani? – kérdeztem.
– Itt senki nem figyel – válaszolta vállat vonva.
Halkabban folytattam.
– Jó. De nem örülsz, hogy mindjárt túl leszünk rajta?
– Én ugyan nem. Két nap múlva Afganisztánba megyek, Cassie.
Hátraléptem.
– Értem.
A miséző pap valójában a jegyző volt, aki vagy személyesen
ismerte istent, vagy három csésze kávét ivott reggel. Ahogy fölénk
hajolt narancssárga színű pólójában, látszott, hogy erősen
kopaszodik, beszéd közben pedig kilátszott néhány aranyfoga.
Frankie mindent videóra vett.
– Milyen imát szeretnének?
– Parancsol? – kérdezett vissza Luke.
– Zsidót, muzulmánt, keresztényt, pogányt? Van itt, kérem, minden!
Keresztényből természetesen többféle. Még katolikus is.
Vaskos ujján számolt, és úgy sorolta a lehetőségeket, mintha
videójáték-programokat javasolna.
–  Ima a lelki békéért, Üdvözlégy Mária, Miatyánk, „Az Úr az én
pásztorom”, esetleg egy idézet valamelyik zsoltárból? Nagyon
népszerű például Pál apostol korinthusiaknak írt levele. „A szeretet
türelmes, a szeretet jóságos…”
Alig vártam, hogy meséljek Norának erről a fickóról. Aztán
eszembe jutott, hogy még azt sem tudom, miként tálaljam neki a
helyzetet.
 –  Persze nem kötelező, tekintve, hogy állami intézményben
vagyunk. Viszont örömmel állok rendelkezésükre, ha mégis
szeretnének egy imát.
– Jó lesz anélkül – kezdtem.
– Esetleg az Ima a lelki békéért? – kérdezte kicsit elcsukló hangon
Luke. – Anyám nagyon szerette.
–  Rendben – mondtam, és megvontam a vállam. Frankie oldalba
bökött. – Úgy értem, persze, édesem.
Amíg a fickó a Bibliát kereste, eszembe jutott, hogy Luke az
ételbárban azt mondta, elvesztette az édesanyját. El sem tudtam
képzelni, milyen szörnyű lehet. Nekem sincs apám, de mivel soha
nem találkoztam vele, nem volt kit elvesztenem. Egy pillanatra
elszomorodtam, hogy anya nem lehet velem. Látszatházasság vagy
sem, anyám mindig is szerette volna, hogy férjhez menjek.
–  Most, hogy a házasság útjára lépnek… Várjanak! Nem fogják
meg egymás kezét? Nézzenek egymás szemébe, vagy nem tudom…
Frankie bólintott, ezzel bátorítva minket.
Megfogtam Luke kezét. Mosolyogtam, mint egy igazi szerelmes.
Mint aki teljesen biztos a dolgában. Luke is mosolygott. Megijedtem,
hogy ilyen könnyen ment. Mintha az eddig megjátszott szerelem
hirtelen valóssá vált volna.
A fickó teátrálisan kinyitotta, aztán becsukta a Bibliát, mintha a
legelejéről akarná kezdeni.
– Most, hogy a házasság útjára lépnek, az Úr nyugalmat ad, hogy
elfogadják, amin nem tudnak változtatni, bátorságot ad, hogy
megváltoztassák, amin változtatni tudnak, és bölcsességet ad, hogy
meg tudják különböztetni egyiket a másiktól.
– Jól hangzik – mondtam halkan.
Luke megszorította a kezem. Nem tudom, barátságból tette-e, vagy
inkább figyelmeztetni akart.
–  Elfogadja-e hitvesének Luke-ot, Cassie? Ígéri-e, hogy élete
végéig mellette lesz, és szereti, segíti, bátorítja őt minden
tekintetben?
Már mondtam volna, hogy igen, de a fickó folytatta.
–  Ígéri-e, hogy időt szakít a vele való beszélgetésre, meghallgatja
őt, és vigyáz rá? Szerető társként, partnerként, barátként osztozik-e
vele örömében, bánatában?
 Felszegtem az állam, és vártam. Ez elég soknak tűnt egyszerre.
Ha élesben menne az egész, legjobb esetben is csak két dolgot
tudnék egyszerre teljesíteni.
–  Elfogadja-e törvényes hitvesének Luke-ot, míg a halál el nem
választja?
A pasas várakozva nézett rám.
– Igen – feleltem.
Aztán Luke-nak is feltette ugyanezeket a kérdéseket. Luke
lesütötte a szemét, pillája az arcához ért.
– Igen – válaszolta, amikor a pap befejezte.
–  Texas állam által rám ruházott jogkörömnél fogva ezennel
házastársakká nyilvánítom önöket.
Egy pillanatig csak néztünk egymásra, ahogy a kocsiban, csakhogy
ezúttal pontosan tudtuk, mit gondol a másik. A fenébe!
– Rajta! Csókolja meg a menyasszonyt!
A pasas utasította Luke-ot, hogy csókoljon meg. Mintha ettől
kezdve a tulajdona lennék. Csessze meg! Két tenyeremet Luke
arcának két oldalára tettem, ajkát az enyémhez húztam, és reméltem,
hogy átveszi a vezetést. Nyelves vagy nyitott szájas?
Mint kiderült, valahol a kettő között. Ajka puha és kellemes érintésű
volt.
Egy idő után megpróbált elhúzódni, de a hajam beleakadt a zakója
egyik gombjába, aminek az lett az eredménye, hogy a fejbőrömet is
tépte.
– Á! A kurva életbe! – ordítottam.
– Mi történt? – kérdezte Luke, és aznap először megérintett.
– A hajam! Beakadt, és húzza a fejbőrömet!
– Várj! Maradj nyugton! – mondta, és megpróbálta kioldani, de túl
erősen húzta.
– Óvatosan! – korholtam.
– Bocsánat! – csattant fel.
Frankie letette a kamerát, és felsóhajtott. A következő pár és a
barátaik már gyülekeztek a terem előtt. Látszott rajtuk, hogy alig
várják a szertartást. Kuncogást hallottam, mire összevontam a
szemöldököm.
Ez biztosan egy intő jel. Már most elátkozták a házasságom. Vagy
esetleg a hajamat kéne levágatni.
 LUKE

Kiléptünk a városháza kápolnájából. Amint beszálltunk a liftbe,

megcsapott a tömény parfümillat. Miután leértünk a földszintre,
gyorsan elhagytuk az épületet. Olyan erősen fújt a szél az utcán,
hogy a képembe repítette a nyakkendőt, Cassie haja pedig szanaszét
szállt, és belekapott a fülbevalójába. Egyikünk sem szólt semmit. Úgy
tűnt, közeleg a vihar.
Cassie és én nem ellenségesen, de nem is túl kedvesen
pillantottunk egymásra. Leginkább, mintha azt figyelnénk, ott van-e
még a másik.
Aztán hirtelen eszembe jutott a szomszéd gyerek, akivel együtt
nőttünk fel. Nem emlékszem a nevére, mert mindig volt valaki, akivel
Jake és én együtt lógtunk nyaranta, miközben apa a műhelyben
dolgozott. Szóval ennek a Mitchnek, Marknak, vagy nem tudom,
kinek a közelében mindig vigyáznunk kellett, mit mondunk. Valahogy
mindig elkapott egy-egy szót vagy mondatfoszlányt, és addig csűrte-
csavarta, amíg hülyeség nem lett belőle. Nem mondhattuk, hogy
szeretünk valamit, például a Power Rangerst vagy a sós kekszet,
mert ez a nyomorult rögtön rávágta:
– Tényleg? Ha ennyire szeretitek, miért nem veszitek feleségül?
Jake és én mindig mondtuk, hogy ez nem ugyanolyan szeretet,
mint amit egy ember iránt érzünk.
Erre most megházasodom, és amikor a szertartás kedvéért
kénytelen voltam azt mondani, hogy szeretem Cassie-t, holott ez nem
igaz, még mindig háborgott a lelkem, mert vártam, hogy kigúnyolnak.
Ha viszont a szomszéd gyerek logikájával gondolkodom, és
eszembe jut, milyen szép volt Cassie, ahogy kifésülte az arcából a
hajtincsét, simán visszavághatnék a piszkálódásra. Feleségül vettem.
Látod, te gyökér? Összeházasodtam vele.
 CASSIE

Bár a világon semmi szükség nem volt takarításra, odamentünk.

Anya a Zöld Csapatnak dolgozott, ami azt jelenti, hogy kizárólag
teafaolajjal és ecettel takaríthatja a Dell- és IBM-vezetők vécéjét,
nehogy a gyerekeik klórt lélegezzenek be. Azért jöttem el anyával,
hogy beszéljek vele Luke-ról, de úgy tűnt, nem jó az időzítés. A vécé
mellett térdelve mégsem mondhatom el neki, hogy férjhez mentem.
Megcsörrent a telefonom. Már megint Toby. Nem vettem fel.
Mégis hogyan osszam meg az alkalmi kefélőpartneremmel, hogy
férjhez mentem? A francba! Amúgy kell bármit is mondanom Tobynak
ezzel kapcsolatban? Szerintem nem. Különben is: mi a frászért hív a
nap kellős közepén? Ha már dugópajtások vagyunk, szeretne élni a
lehetőséggel? Lenyomna egy gyors menetet még délután? Vagy
most inkább pajtásként kezelne, és felejtsük el a dugás-részt? Nem
tudom, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Épp elég bajom volt
enélkül is.
– Cassie! – szólt anya. – Hogy haladsz?
Felnéztem, és rájöttem, hogy percek óta ugyanazt a mosdófelületet
dörzsölöm.
– Hopp!
Mellettem állt a konyhában, és Florienék kertjét nézte az ablakból.
A kőrisfa árnyékában egy kovácsoltvas asztal és néhány szék állt.
Mögötte pedig egy hatalmas úszómedence.
–  Mi van a vércukroddal? – kérdezte, miközben felhúzta a kék
gumikesztyűjét.
–  Minden reggel mérem – válaszoltam. Gyakorlatilag ez volt a
biztos pont a káosz közepén. Vércukrot mérni. Egészséges ételt
készíteni. Beállítani a telefonon az emlékeztetőt, hogy biztosan egyek
valamit délután. Naponta legalább harminc percet sétálni. Nem
mintha anya elhinné, hogy képes vagyok mindezt megcsinálni, de
kézben tartottam a dolgot.
 – Kinyitottad már a könyveket?
– Nem volt időm. – Felkaptam egy rongyot.
– Mi foglalt le ennyire?
A házasságkötés.
– A zene.
Ki kellett tölteni egy rakás formanyomtatványt a
bankszámlanyitáshoz, aztán Luke ma felhívott, hogy lesz még mit
aláírnom, mert a hadsereg is kér néhány dokumentumot. Aztán maga
az esküvő is időt vett igénybe. Eddig nem volt semmi fennakadás,
minden elég olajozottan ment. Hacsak a Chili’sbe vezető „nászutunk”
nem Észak-Északnyugat-módjára fog elsülni, azt kell mondjam, sima
ügy volt.
Anya felkapta az üvegtisztítót, és elindult a reggelizősarok felé.
– Ha már úgyis csak állsz, legalább sikáld meg a fémeket!
Felkaptam egy villát a mosogató mellől.
– Lehet, hogy megint fellépünk a Pacsirtában.
Anya sóhajtott, aztán felállt a sámlira, hogy elérje a fenti ablakokat
is.
– A te korodban én is egyik bárról a másikra jártam. Kisminkeltem
magam, és megállás nélkül randiztam. Próbáltam neked apát találni.
Látod, mi lett az eredménye.
Megdörzsöltem a vajkést.
– Ez nem ugyanaz.
– A bárban töltött esték. Olyat keresni, ami nincs ott.
– De ott van. Hallottad. Nekem ez a szenvedélyem.
Anya a fejét csóválta, és nevetett, miközben az ablakot pucolta.
– Mi nálad a szenvedély?
– Az, hogy nem akarok mással foglalkozni. És a zene számomra
ilyen.
Leszállt a sámliról, arrébb húzta, aztán megint ráállt.
– Az élet maga a pokol, Cassie. Mindennap azért küzdünk, hogy
elviselhetővé tegyük.
– Ez borzasztóan hangzik.
– Tudom. Ezért nem mondhatod állandóan, ahogy „ezt akarom, azt
akarom”, és nem várhatod a csodát, hogy valami történjen is veled.
Nem kulloghatsz mindig az események után. Olyan hivatást kell
választanod, ahol elébe mehetsz a dolgoknak.
 – Te nem kullogsz az események után? – kérdeztem. – Úgy értem,
ezt akartad csinálni?
Felkaptam a rongyot a pultról, és szemléltetésképp meglengettem.
Megdörzsölte elvörösödött arcát, aztán visszatért az
ablakpucoláshoz.
–  Meg akarok élni a fizetésemből, hazamenni, leülni a kanapéra,
feltenni a lábam az asztalra, olvasni, és MiMivel trécselni.
– Ennyi?
Ha anya és a húga elég messze élnek egymástól,
elválaszthatatlanok. Azért váltottak vezeték nélküli csomagra, hogy
kedvükre beszélgessenek Rosario Ferré regényeiről, a kertről és az
időjárás apró-cseprő változásairól.
Anya ismét leszállt a sámliról.
–  Addig nem tudom megválaszolni a kérdést, amíg nem látom,
hogy a lányom boldogul anyagilag.
A lelkem mélyén ezt a reakciót vártam. Biztosan másra sem
gondol, mint hogy munkahelyet kéne váltania, folytatnia kéne a
tanulmányait, és vissza kéne költöznie San Juanba. Csakhogy akkor
biztosan nem számíthatnék rá. Bármi bajom volt, legyen az lelki vagy
fizikai, mindig támaszkodhattam rá. De ennek most vége. Luke és én
házasok vagyunk. Látszatfrigy vagy sem, lesz pénzem és
egészségbiztosításom. Anya talán pont ezt akarja hallani.
–  Ne akadj ki – kezdtem halkan, mint egy csintalan kislány –, de
már boldogulok.
– Hogyhogy?
Nyeltem egy nagyot, és feltartottam a kezem.
– Férjhez mentem.
– Tessék? – Azon vettem észre magam, hogy ijedtemben hátrébb
lépek, holott anya az államig sem ér. Elvörösödött, aztán feltette a
nagy kérdést: – Kihez?
–  Luke Morrow-nak hívják – dadogtam. – Sorkatona a
hadseregben. Nem vagyunk egymásba szerelmesek. Anyagi
érdekből tettük.
Tátva maradt a szája.
– Komolyan mondod? Mégis mióta tervezted?
Kicsit többet mondtam, mint a valóság.
– Egy hete.
 – Egy hete…
Egy pillanatig csak állt megkövülten, és a földre meredt. Aztán
levette a kesztyűjét.
– Havi ezer dollár, és egészségbiztosítás. Láttad a kórházi számlát.
Horror összeg volt a diabétesz-vizsgálat.
Még nagyobb csend. Ezúttal a pólóját nézegette. Összerándult a
gyomrom.
– Hú, Cassie! – Összeszorította az ajkát, aztán hátat fordított. – Te
mindennap meglepsz.
– Sajnálom, hogy nem hívtalak meg. Tegnap, kutyafuttában történt
minden.
Bedobta a kesztyűt a szemetesbe, aztán rávágta a kukafedelet.
Ijedtemben ugrottam egyet.
– Mégis mi a fenét képzelsz?
– Érted is teszem, hogy ne kelljen segítened.
– Értem annyit tehetnél, hogy találsz végre egy normális munkát!
–  Minden hónapban ezer dollárt kapok, és lesz
egészségbiztosításom. Mostantól. Tudod, mennyi időbe telt, mire
találtam azt a jogi asszisztensi munkát? Aztán három hónap volt,
mire a fizetésen kívüli juttatásokat is megkaptam.
– Átvered a hadsereget, Cassie!
– Ezt jó néhány pár csinálja. Van történetünk…
Keserűen felnevetett.
– Mégis mi? Felszedted a pasast az utcán?
– Frankie haverja.
Anya tett felém egy lépést.
– Frankie Cucciolóé? – kérdezte összeszorított foggal.
Bólintottam.
– George és Louise tud róla?
Anya szökőévente együtt vacsorázik Frankie szüleivel.
Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy igen, mert ha Louise
rábólint a dologra, talán ő is megbékél. Csakhogy nem akartam neki
hazudni.
– Miért mondtuk volna el George-nak és Louise-nak?
– Hála az égnek!
Úgy kezdtem hozzá beszélni, ahogy az orvos hozzám, amikor
diagnosztizált. Mintha meg akartam volna nyugtatni.
 –  Nem tart örökké. Alaposan kiterveltünk mindent. Van közös
bankszámlánk. Ahogy visszajön a tengerentúlról, elválunk.
Egy idő után úgy éreztem, nemcsak anyámat kell megnyugtatnom,
hanem saját magamat is. Eddig soha nem reagált így. Akkor sem,
amikor azt mondtam, Kaliforniába megyek főiskolára. Akkor sem,
amikor megmondtam, mennyi a hitelem, és akkor sem, amikor
közöltem vele, hogy hozzá költözöm, de nem tudok hozzájárulni a
költségekhez, lévén a kritikai elmélet szakon szerzett diplomámon
kívül semmim sincs.
Anya leült a konyhaasztalhoz.
– Ez őrültség!
– Ahogy a hitelben fuldokolni is. Akkor sem éltem jól, amikor jogi
asszisztensként dolgoztam, és nem voltam beteg. Nem
hibáztathatsz, amiért próbálkozom.
Anya a fejét csóválta, és többször is mély levegőt vett, mintha így
próbálná elfelejteni az általam elmondottakat.
– Csakhogy ezúttal börtönbe kerülhetsz.
– Nem fogok.
Ledobtam a rongyot az asztalra, és akkor láttam, hogy
idegességemben összecsomóztam.
–  Csak egy kis segítségre van szükségem. Nem akarom
vesztegetni az időt, anya. Jólesne a támogatás.
– Ebben nem támogatlak!
A tenyerébe temette az arcát, aztán rám nézett.
– Megőrültél. Jó lenne, ha visszatérnél a földre.
– Azt tettem.
A szemét forgatta, aztán felállt.
– Ebből a slamasztikából egyedül kell kimásznod!
Nyeltem egyet.
–  Nem lesz itt semmiféle slamasztika. – Próbáltam magam is
elhinni, amit mondok. – Ez olyan drámai – tettem hozzá, bár nem
tudom, hallotta-e.
Kinyitotta a kertbe vezető üvegajtót, aztán becsukta maga után.
Figyeltem, ahogy tisztogatja az üveget.
Kicsit hangosabban folytattam, hogy hallja.
– Hogyan bizonyíthatnám be, hogy nem vagyok őrült?
Anya összevonta a szemöldökét.
 – Mit tudom én – válaszolta dühösen.
Néztem, ahogy dolgozik, és eszembe jutott, amikor annak idején
pasit keresett. Még nagyon kicsi voltam. Emlékszem, a
macskapisiszagú szomszédasszony, Mrs. Klein vigyázott rám. Mindig
álomba sírtam magam, aztán az éjszaka közepén felébredtem, és
addig zokogtam, amíg a fáradt és dühös Mrs. Klein nem adott egy
pohár gyümölcslevet, és egy marék avas kekszet a köntöse
zsebéből.
Megkönnyebbültem, amikor anya ébresztett. Ahogy rám
mosolygott, magához ölelt és megpuszilt. Lancôme parfümöt
használt, amelynek díszes üvegén aranybetűkkel szerepelt a La vie
est belle felirat. Sokszor ültem a szobájában, és az ujjammal
követtem a betűket.
Anya kopogott az üvegen.
–  Nézd! – mondta, és az úszómedencét övező, hatalmas
fakerítésre mutatott.
Ült rajta egy zöld fejű, fehér begyű madár.
Anya kinyitotta az ajtót, és beengedte a meleg, párás levegőt.
–  Zöld gém! – kiáltotta, némi ingerültséggel a hangjában. – Ezért
az egyért jó medencés házban takarítani.
Ennyit az álmokról és a szenvedélyről. Persze magam sem tudtam,
mire gondolok. Mintha folyamatosan keresnék valamit. Nem ez, nem
az… Nem anya életéről van szó. Nem a jogi egyetemről.
Mégsem tudtam soha rávágni, hogy igen, megvan. A Pacsirtában
éreztem hasonlót a koncert után, ez biztos.
Majd rátalálok.
A gémre mutattam, és anya vállára tettem a kezem.
– Lehet, hogy jó jel.
–  Ne hülyéskedj! – Megtörölte a homlokát a tenyerével, aztán így
szólt: – Ez csak egy madár.
 LUKE

–  Chili’s. Jaj! – mondta Cassie, ahogy közelítettünk a kaktuszokkal

övezett bejárat felé. – Az Egyesült Államok egyik kulináris
mekkájában vagyunk. Miért pont ezt választották a barátaid?
– Nem ínyencek, csak enni akarnak egy jót.
Cassie Subarujával jöttünk. Egész idefelé záporoztak felém a
kérdései és a számomra kellemetlennek tűnő megjegyzései.
Például: Miért nem mondtad, hogy ki kell öltözni? Az összes
katonafeleség úgy néz ki, mint Jackie Kennedy? Szerintetek a
drónbomba elveszi a munkátokat, vagy jó fegyvernek tartjátok?
Nekem is tisztelegnem kell?
Próbáltam minden kérdésére választ adni, bár időnként nagyon
idegesített. Nem gondoltam, hogy az ing nyakig begombolása
kiöltözésnek számít, semmit nem tudtam a drónbombáról, és
kifejezetten kértem, hogy még véletlenül se tisztelegjen.
Megnyugtattam, hogy nem maradunk sokáig. Elmegyünk velük a
reptérhez közeli szállodába, amit Frankie foglalt nekünk és még
néhány párnak, aztán vége.
A Chili’s zsúfolt és zajos volt. Mindenütt érezni lehetett a fajitas
illatát. Egy fiatal hosztesz hatalmas head-settel a fülén fogadott
minket, és feltartotta az ujját, hogy jelezze, várjunk, amíg beszél.
Biccentettünk.
Cassie odahajolt.
–  Szerintem jobb lett volna valami barbecue-s hely – súgta a
fülembe.
Szipogtam.
– Nem vagy jól?
– De igen. Csak a parfümöd irritálja az orromat.
Olyan illat áradt a kocsijában, mintha valaki leszüretelt volna egy
gyógynövénymezőt. Nem volt kellemetlen, csak kicsit erős.
– Nem használok parfümöt. Emlékszel? Mondtam a vacsoránál.
 Jóval dühösebb voltam, mint hogy bármire is emlékezzek a
parfümhasználati szokásaiból, ő ugyanis mindent elfelejtett abból,
amit megbeszéltünk.
– Akkor az autód illata irritálja az orromat.
– Allergiás vagy a szagokra?
– Nem.
Cassie nevetett.
– Ne haragudj! Csak vicces képet vágtál.
Rájöttem, hogy túlságosan feszül az állkapcsom. Próbáltam
lazítani. Mély levegőt vettem, aztán halkan megkérdeztem.
– Menni fog?
– Mi?
– Ez az utolsó benyomás, amit a cimboráimban keltünk, így ketten.
Mondjuk úgy, hogy ez a katonai pillanat. Lévén, katonafeleség vagy.
Szóval…
– Szóval?
Borotvaélen táncoltam.
– Szóval, tudod.
– Mit?
– Ne kérdezz a drónbombákról!
–  Figyelj! Volt már kapcsolatom. Megtanultam szélesen
mosolyogni, tartani magam, és a legrosszabb vicceken is nevetni.
Profi vagyok.
– És tegyél úgy, mintha szeretnél! – tettem hozzá. Összerándult a
gyomrom. Számtalanszor hallottam már ezt a szöveget, csak akkor
vicceltek a pár tagjai.
– Jaj! – mondta Cassie.
Elhallgatott, a hüvelykujja körmét rágta, és a falon lévő fekete-fehér
Marilyn Monroe posztert bámulta. Közeledett a való világ. Éreztem,
hogy ideges.
– Képzeld azt, hogy valami szívdöglesztő zenész vagyok. Mondjuk
Bon Iver.
Összevonta a szemöldökét.
– Nem úgy nézel ki, mint…
– Father Jack Misty.
– Az Father John.
 –  Akkor Father John Misty. David Bowie öltözékben. Gitárral a
kezemben.
– Csak ugratsz – mondta mosolyogva.
Követtük a hoszteszt az étterem végébe, egy ajtóval elválasztott
helyiségbe. Hallatszott a nevetés, aztán észrevettem Armandót.
Kicsit meghízott, mióta véget ért a kiképzés. Gomeznek szájfény volt
az ajkán, Clark pedig vörös szakállat növesztett, amit kénytelen lesz
leborotválni, mielőtt útnak indulunk. Aztán ott volt Hill, a
szakaszvezető, akit alig ismertem. Mellette a felesége. Frankie és
Elena olyan elegánsak voltak, mintha egy ingatlanreklámból
csöppentek volna ide. Üres poharak sorakoztak az asztalon.
Hatalmas nevetésre léptünk be.
– Senki nem szólt neki, hogy vége! – mondta röhögve Armando, és
Frankie-re mutatott.
Clark észrevett minket. Felállt, és a vállamra tette súlyos kezét.
– Morrow! És ő kicsoda?
Mindenki elhallgatott.
– Jó estét! – köszöntem.
– Cassie vagyok. Luke felesége – mondta Cassie.
– Luke felesége? – kérdezte kikerekedett szemmel Gomez.
Cassie átkulcsolta a derekamat. Erre nem készültem fel. Az odáig
rendben, hogy eszünk valamit, és Cassie székére támaszkodva
beszélek vele és róla, de arra nem készültem, hogy ekkora
döbbenetet váltok ki a csapattársaimból. Arra végképp nem
gondoltam, hogy a döbbenetet kételkedés követi. El fogod szúrni, de
senkit nem érdekel. Az itteniek közül senki nem ismer. Ügyet sem
vetnek rád. Ha így lenne, értesítenék a hatóságokat.
Abban a pillanatban jól jött volna egy oxikodon. Gyorsan
elhessegettem a gondolatot.
– Megházasodtál? – kérdezte Gomez.
Az egekbe szökött a pulzusom. Cassie párás szemmel nézett rám,
és megszorította a kézfejem. Nagyot nyeltem, aztán válaszoltam.
– Csak néhány napja.
–  Szerelem volt első látásra – tette hozzá Cassie nevetve.
Egyáltalán nem olyan volt a hangja, mint egyébként.
– Ez csodálatos! – mondta Gomez.
 Armando alaposan végigmérte Cassie-t, aztán megvonta a vállát,
mint aki jelzi, részéről rendben. Jelentőségteljes pillantást vetettem
rá.
Kicsit arrébb húztam Cassie-t, hogy minél távolabb kerüljön
Armandótól. Ahogy leültünk, Cassie közelebb hajolt, és a fülembe
súgta:
– Ne feledd a tervet!
A terv. Persze. A terv. Ha bármikor gyanakvó pillantással
találkozunk, úgy teszünk, mint akik nagyon szeretik egymást.
–  Azért mégsem enyeleghetünk itt mindenki előtt – suttogtam. –
Kínos lenne.
Cassie még közelebb hajolt, és végigsimított a combomon.
– Tudod, mi lenne még kínosabb? Ha dutyiba kerülnénk.
A fejemből hirtelen olyan helyre szállt a vér, ahová akkor és ott
egyáltalán nem kellett volna.
–  Jó – mondtam. Megfogtam a kezét, és felraktam az asztalra,
hogy mindenki lássa.
– Mit hozhatok? – kérdezte egy fiatal, vékony, fülbevalós srác.
– Én vizet kérek – válaszoltam.
– Én is – vágta rá Cassie.
– Komolyan? – kérdezte Hill, a szakaszvezető, és összevonta sűrű,
szőke szemöldökét. – Vizet, közlegény?
– Ugyan, Morrow! – mondta Armando, és felemelte a söröskorsót.
– Ez az utolsó szabad estéd.
Szívesen kiütném magam – gondoltam ismét, és próbáltam
szabadulni tőle. Cassie-re néztem, mintha tőle várnék megerősítést.
– Holnap korán kelünk, édes – mondta mesterkélten.
–  Mindenki korán kel, kedvesem – vágta rá Hill. – Igyanak valami
komolyabbat!
Láttam, hogy Cassie elvigyorodik.
– Nekem jó lesz a víz, uram – mondtam határozottan.
Gomez férje véletlenül felborított egy poharat, mire Hill odanézett.
Arra gondoltam, hogy mivel itt vagyunk tizenegyen, talán nem
velünk foglalkoznak majd a továbbiakban. Cassie közben Clark
feleségének nászutas történetét hallgatta. Folyamatosan álmélkodott,
aztán szörnyülködött, amikor a szúnyogokra terelődött a szó. Közben
megállás nélkül járt a lába az asztal alatt.
 Amíg a többiek rendeltek még egy kört, megkérdeztem, miért
beszél ilyen hangon.
–  Milyen hangon? – Jelentőségteljes pillantást vetettem rá. – Azt
hittem, kedvesen és olyan… „feleségesen” hangzik.
Kis híján kiköptem a vizet a röhögéstől.
Vállat vont, aztán kétségbeesett.
– Mi az?
– Aranyos.
– Ne szívass! – mondta a szemét forgatva.
–  Úgy értem, olyan aranyos, mint a horrorfilmben megszólaló
zenedoboz.
– Kösz!
Egyszer csak a nevemet hallottam az asztal túloldaláról. A fenébe.
Kínos jelenet ígérkezik. Cassie kihúzta magát.
– Aztán itt van Morrow, a romantika atyja – mondta Armando, és
fejcsóválva nézett rám. – Cassie! – folytatta, mire Cassie
összerezzent. – Jól mondom?
– Igen – vágta rá gyorsan Cassie.
– Hogy a fenébe… – kezdte kicsit artikulálatlanul Armando. – Hogy
a fenébe kötöttetek házasságot azok után, hogy összevesztetek a
matt részeg Davies miatt?
Mindenki elhallgatott, és ránk figyelt. Cassie megköszörülte a
torkát. Éreztem magamon Frankie szúrós pillantását. Mintha ezzel
jelezte volna, hogy ideje kitalálnunk valami történetet. Tény, hogy egy
jó sztori sokat lendítene a dolgon. Erről már beszéltünk. Séta a
folyónál…
– Sétáltunk a folyónál.
–  Luke azért jött… – kezdte Cassie, de Armando megzavarta az
álmélkodásával. – Visszajött – folytatta Cassie, és igyekezett nyugodt
maradni –, hogy randira hívjon.
–  Pontosan – vágtam rá olyan hangsúllyal, mint aki most mondja
fel a leckét.
–  És… – Cassie egy kicsit megakadt. Éreztem rajta, hogy próbál
érzelmet vinni a hangjába. Kezét a mellkasára tette, mint egy
szappanopera hősnő, és úgy folytatta. – Mivel nemsokára harcba
indul, szerettük volna bebiztosítani a szerelmünket. Hogy itt legyünk
egymásnak, ha visszatér. Én vagyok a sziklája.
 Eddig a világon semmit nem mondtunk a szikláról.
– Ő a sziklám – ismételtem a lehető leghatározottabban.
Rá sem tudtam nézni Cassie-re, de muszáj volt megerőltetnem
magam. A terv. Cassie csendben mondta, mintha várt volna valamire.
Tudtam, mit kell tennem. Előrehajoltam, és kinyitottam a szám, hogy
megcsókoljam. Csakhogy az ő szája csukva maradt, így gyakorlatilag
nem értem célba. A házasságkötőben ügyesebbek voltunk.
– Hűha! Lassítsatok, gyerekek! – kiáltott Armando. – Illetve ne! Jó
nézni titeket.
Clark megköszörülte a torkát.
– Kétségkívül érdekes.
– Mi az? – kérdezte Gomez, miután szétvált az ajkam Cassieétől. –
Egyik este még egymás torkának estek, másnap eljegyzés?
Clark gyanakvó pillantást vetett ránk. A francba.
– Ezt hívják szenvedélynek – mondtam.
– Persze. Nevezhetjük annak is.
Clark vállat vont.
Cassie megfogta a kezem. Közelebb hajoltam az arcához, és
megpusziltam. Éreztem, hogy feszül az állkapcsa. Biztos, hogy
elcsesztük. Elképzeltem, mennyire visszafogja magát Frankie, hogy
ne rugdosson minket az asztal alatt.
Kihozták az ételt. Ismét elmeséltük a történetet, de ezúttal
magabiztosabban.
Elena egy pohár fehérborral a kezében felállt, mire mindenki
ránézett. Cassie és én sóhajtottunk. Már majdnem túl voltunk az
egészen. Mondhatni, sikerült.
– Csak gyorsan mondanék valamit – kezdte.
– Jó ég! Most jön a tószt – mondta Gomez, és a szemét forgatva a
férjére nézett.
– Nem lesz hosszú – mondta idegesen mosolyogva Elena. – Csak
annyit szerettem volna mondani, hogy mi, feleségek és barátnők…
– És férjek! – kiáltotta Gomez, aztán megsimogatta a férje tarkóját.
– És persze férjek. Mindnyájan hiányolni fogunk titeket. Mindennap
gondolunk rátok, és alig várjuk, hogy épségben hazaérjetek. De
addig is tudnotok kell, hogy mellettetek állunk. Reméljük, teljesítitek,
amit kell, vagyis megvéditek a hazát. Isten áldja Amerikát!
 –  Isten áldja Amerikát! – kiáltották néhányan, és emelték
poharukat. Koccintottak, és büszkén kortyoltak az italból. Én is
emeltem poharam.
– Éljen! – kiáltott Armando.
– Éljen! – ismételtük.
Cassie mosolyogva nézett rám, én viszont annál fagyosabban
viszonoztam a pillantását. Féltem, hogy viccelődni akar, ezért
megcsóváltam a fejem.
Aztán Hill felállt, és rákezdett az indulóra.
– A zászló egyik színe a kék…
– Határ nálunk a csillagos ég! – énekeltük válaszul.
– A zászló másik színe a fehér…
–  Harci kedvünk véget nem ér! – Frankie rám mosolygott,
miközben egyszerre énekeltünk.
Valahányszor Cassie összevonta a szemöldökét, hangosabban
énekeltem. Szívem hevesebben dobogott. Ezt a dalt énekeltük a
kiképzőtáborban minden reggel, futás közben. Ekkor jöttem rá, hogy
ha jól teljesítek, juthatok valahová.
Amikor véget ért a dal, Hill emelte poharát, és hozzátette:
– Szétbombázzuk azokat a szájba vert arabokat!
– Úgy van! – kiáltotta mindenki, és ivott.
–  Atyavilág! – mondta Cassie a szokásos hanghordozásával.
Próbáltam elkapni a tekintetét. Talán fel sem tűnt neki, mit mondott. –
Ez komoly?
A társaim rám néztek, és elhallgattak. Éreztem, hogy kiszárad a
szám.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Ez kurva gáz – válaszolta hangosan.
Hill leült az asztalfőre, és előrehajolt.
– Jaj! Itt a politikai korrektség őre.
–  Csak próbálom feldolgozni a tényt, hogy az öldöklést ünneplik.
Ez mindig így megy?
Cassie rám nézett.
– Hm…
–  Mi van az utak és az iskolák építésével? Annak miért nem örül
ennyire a csapat? – kérdezte, és látszott az arcán a méla undor. Ezt
a kérdést leginkább nekem címezte. – Arról nem beszélve, milyen
mérhetetlenül rasszista ez a hozzáállás.
Égett az arcom.
Hill a felesége székének támaszkodott, és együttérzőn mosolyogva
rám nézett. A nők már csak ilyenek, nem igaz?
–  Ebbe most ne menjünk bele! – kértem Cassie-t. Már majdnem
végigcsináltuk.
Elfordította a fejét, és arrébb tolta a kezem.
– Drágaságom! – kezdte kissé tettetett kedvességgel Hill.
Cassie oldalra hajtotta a fejét.
– A nevem Cassie. Hallgatom.
–  Talán meglepő, amit mondok, de ez a munkánk. Nehéz
megemészteni, de talán sikerülni fog.
A feleségére nézett, aki még mindig a kezében tartotta a sörét.
– Nem könnyű katonafeleségnek lenni. Kérdezze meg Jessicát!
–  Én nem vagyok „katonafeleség” – mondta Cassie gúnyosan,
aztán elhallgatott, és az ajkába harapott.
Összerándult a gyomrom. Pont ezt akartuk bizonyítani. Ezért
jöttünk ide, Cassie viszont lerombol minden illúziót. Ha így folytatja,
menten kiderül az igazság.
–  Cassie! – Zavartan ránéztem, aztán Hillre. – Nem úgy értette,
uram.
Csak az evőeszközök csörömpölését hallottam, ahogy mindenki
egyszerre dobta a tányérba. Valaki, talán Gomez férje azt mondta,
„Ajjaj!”. Frankie megkövülten nézett Cassie-re. Nem volt dühös. Nem
tűnt sértődöttnek vagy meglepettnek. Inkább szomorúnak látszott.
Mintha sajnálna minket.
Cassie felállt, megkerülte a székét, és összehajtotta a szalvétát. Én
is felálltam. Kezem ökölbe szorult. Néma csend támadt. Cassie
szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta, és erőltetett mosollyal az
arcán elindult.
– Elnézést! – mondtam, és követtem.
Kénytelen voltam utánamenni, bár legszívesebben csak figyeltem
volna, ahogy távozik az asztaltól. Ahogy becsuktam az ajtót, ismét
hallottam a társaimat. Pontosan tudtam, hogy bármi is legyen köztük
a téma, biztosan megkönnyebbültek, hogy már nem vagyunk ott.
 CASSIE

Kocsival mentünk a motelig. Továbbra is forrt bennem a düh, de Luke

ebből semmit nem vett észre, ugyanis az anyósülés ablakából
bámulta a többi autót és a benzinkutat. Politikai korrektség őre.
Nekem aztán mindegy, minek nevezik.
Hála nekem, igencsak lehullt a lepel. Megérte? Kérdés, honnan
nézzük. Megér havi ezer dollárt, hogy xenofób, gyermeteg lelkű
emberekkel töltsem az időt? És megérte eldobni az
egészségbiztosítást csak azért, mert beszóltam ennek a sok xenofób,
gyermeteg lelkű embernek? Mindenesetre anyának igaza volt. Ez
őrültség. És hála az égnek, majdnem vége.
–  Bejössz, vagy hivatalos engedélyt kérjünk? – kérdezte Luke,
amikor behajtottam a parkolóba.
Válasz helyett leparkoltam, és kiszálltam, hogy utánamenjek.
Gyorsan felszaladt a lépcsőn.
– 201-es szoba – vetette oda.
Felmentünk a vaslépcsőn a második emeletre.
Dohányzó szobát kaptunk, rettentően koszos, szerintem atkás
szőnyeggel. A falat egy elmosódott Thomas Kinkade festmény
díszítette.
Luke leült az ágyra, és kikötötte a bakancsát.
Azt hittem, két darab egyszemélyes ágy lesz. Arról nem volt szó,
hogy osztozunk.
– Mi a frászért kértél franciaágyat? – kérdeztem.
Kigombolta a felsőjét. Éreztem, hogy zavarba jövök, de közben
forrt a vérem. Kicsit sem örültem az utóbbinak.
– Frankie azt mondta, csak franciaágyas szoba van.
– Na persze.
Levettem a gyűrűt, és az éjjeliszekrényen lévő, régi telefon mellé
tettem. Végre nem nyomta semmi az ujjam.
Luke lerúgta a bakancsot.
 – Igen. Persze. Nyugodtan hibáztass mindenért.
Levettem a cipőt és a zoknit, lekapcsoltam a lámpát, és bebújtam a
takaró alá. Luke befeküdt mellém. Furcsa volt érezni a súlyát, és a
leheletét a nyakamnál.
– Minden jól alakult, amíg nem játszottad… az igazság bajnokát –
mondta néhány perc múlva.
– Nem vagyok az igazság bajnoka.
Leráncigáltam magamról a farmert, és próbáltam a takaró alatt
maradni. – Csak egy józan emberi lény, aki halálra rémült attól az
erőszakos kántálástól, amit levágtatok.
Erre nem szólt semmit, de éreztem, hogy próbál valami ellenvetést
tenni.
– Tudod, nem csak rólad van itt szó. – A karjára támaszkodott, és
felemelte a fejét. – Van egy kis különbség, Cassie.
– Ezt meg hogy érted? – Csend. Majd kiugrott a szívem, és izzadt
a tenyerem. – Áruld el, mi a különbség! Ha elkapnak minket,
mindketten bajba kerülünk.
–  Te otthon biztonságban vagy – válaszolta, miután nyelt egy
hatalmasat.
Ránéztem.
– Nem nevezném biztonságosnak a cukorbetegséget. Amúgy nem
válaszoltál a kérdésemre.
Felült, mire kilátszott a meztelen mellkasa.
– Kaphatnék némi tiszteletet?
Én is felültem, mire a csupasz lábamra tévedt a tekintete. Nem
érdekelt.
– Szájba vert arabok megöléséről kántáltatok. Szerintem kicsit más
fogalmaink vannak a tiszteletről.
–  Nem én mondtam – kezdte lassan, és közelítette az arcát az
enyémhez.
– De hagytad, hogy a többiek ezen szórakozzanak – mondtam az
övéhez hasonló hangsúllyal.
–  Megvan a maguk kultúrája. És én velük megyek harcolni, az
életemet kockáztatva. – Halkabban hozzátette: – Miközben te itthon
maradsz, és felmarkolod a juttatás egy részét. Úgyhogy egy
köszönöm azért jólesne.
Ez volt mindennek a teteje. Megfogtam az arcát.
 – Nagyon hálás vagyok, Luke! – mondtam gúnyosan.
– Elég! – csattant fel, és eltolta a kezem.
Összecsaptam a tenyerem, és imádkozást színleltem.
– Köszönök mindent, amit az emberiségért teszel. Végtelenül hálás
vagyok.
Csendben maradt. A motel neonfénye megvilágította a mellkasát
és a hasát. Kénytelen voltam megállapítani, hogy nézeteltérés ide
vagy oda, kifejezetten vonzó férfi. A sötétben könnyebb volt elfelejteni
mindent, bár még így is láttam, milyen szomorú az arca. Könnyebben
megfeledkezem a vitáról, bármiről is szólt. Ilyenkor kevésbé
nyomaszt a gondolat, hogy voltaképpen mindketten nyakig benne
vagyunk.
Mielőtt bármit mondhatott volna, megcsókoltam. Azt vártam, hogy
elhúzódik, de nem tette. Az egész testem borzongott. Amikor
abbahagytam, láttam, hogy mosolyog. Eddig soha nem láttam
ilyennek az arcát.
– Ez meg mi a fene volt?
Ismét az ajkára néztem.
– Nem tudom.
Ezúttal ő csókolt meg.
Folyamatosan kergetőzött a nyelvünk, miközben addig toltam a
mellkasát, amíg hanyatt feküdt. Kezem a hasára tettem.
Megfogta a lábam, és maga fölé húzott. Éreztem a bőrén Frankie-
ék házának illatát, a drága szappant, és a hűvös, sötét pincehelyiség
illatát, ahol a ruhákat mossák.
Hagytam, hogy megérintsen, de aztán vándorolni kezdett a keze.
Végigsimított az oldalamon, egészen a csípőmig. Megfogtam mindkét
kezét, és a feje fölé emeltem. Ismét egymás szemébe néztünk. Izmai
feszültek. Éreztem a lábam között a kemény hasizmát. Ha akarna,
simán hanyatt fektethetne.
De nem mozdult.
– Ugye tetszik a dolog? – kérdeztem.
Felvonta a szemöldökét.
– Neked nem?
Elengedtem a kezét. Nyelvünk ismét összefonódott. Megfogta a
kezem, és végigcsúsztatta a mellkasán, egészen a hasáig. Ahogy
csókolóztunk, végigsimított a combomon, és megérintette a bugyim
szélét. Arrébb húztam a pamutot, mire az ujja követte az enyémet.
Feljebb kúsztam, hogy elérjem a nadrágja cipzárját.
Jobb kezével felhúzta a pólómat, a melltartóm alá nyúlt,
megérintette a bal mellem, aztán a hüvelykujjával dörzsölni kezdte a
mellbimbómat.
– A kurva életbe! – mondta egyikünk.
Azon volt, hogy teljesen kigombolja az ingét, miközben én az övét
próbáltam kioldani. Mire felnéztem, Luke már felült. Az ölébe húzott,
és újra megcsókolt. Hátát az ágytámlához szorította. Megemeltem a
csípőm, hogy az övéhez érjen. Bár mind a ketten tudtuk, mi
következik, mégis meglepődve néztünk egymásra.
 LUKE

A semmire ébredtem, ami még zavaróbb volt, mintha zaj keltett

volna. Hirtelen bekapcsolt az agyam, mint egy régi hűtő, ami
hangosan lép működésbe az éjszaka közepén. Átkaroltam Cassie-t.
Hosszú fekete haja a mellkasomhoz ért, kezét a hasamon tartotta.
Ahogy a plafonra bámultam, eszembe jutott, mi minden történt
azután, hogy eljöttünk a Chili’sből. Az autóút… Ahogy elvesztem a
türelmem… Aztán egyszer csak az ágyon találjuk magunkat. Cassie
mélyen a szemembe néz, és a fejem fölé emeli a karom.
Ahogy zihálva kikapcsolja a melltartóját…
Az agancsos tetoválásra néztem, aztán a lapockájánál fogva
megemeltem.
A nyakát harapdáltam, ízlelgettem minden porcikáját, aztán
felültettem a fürdőszobapultra, és a lába közé mentem.
Ahogy visszaemlékeztem a pillanatra, minden olyan békésnek tűnt.
Aztán ismét éreztem a képzeletbeli elefánt súlyát a mellkasomon.
Hiába volt mély csend, minden lüktetett. Majd kiugrott a szívem, és
hasogatott a fejem. Alig tudtam gondolkodni. Mintha tűt szúrtak volna
a szemembe. Keserűnek éreztem a nyelvem. Mintha nem a szám
része lenne.
Mennyi az idő?
Kipattantam az ágyból, felkaptam a földön lévő ruhákat, aztán
lehajítottam, mert rájöttem, hogy nem az enyém. Végül megtaláltam a
farmerom és a lemerült telefonomat.
A motel órája szerint hajnali hat volt. Nem hittem el. Mi van, ha
megállt? Reggel nyolcra a reptéren kell lennem.
Cassie forgolódni kezdett.
–  Hol a telefonod? – kérdeztem, kezemben a kabátjával és a
táskájával.
– A táskámban – mormolta.
 Beletúrtam. A kezembe akadt egy öngyújtó, egy újság és egy toll.
Végül megtaláltam a telefont. Hat óra egy percet mutatott a kijelző.
Na jó. Ha most elindulok, még odaérek. Remegő kézzel beadtam a
Google keresőbe, hogy austini taxi. Ezek szerint összesen három
órát aludtunk.
– Mit csinálsz? – kérdezte ásítva.
–  Hívok egy taxit. Már egy órája el kellett volna indulnom –
válaszoltam, miközben hallottam, hogy a diszpécser fogadja a
hívásomat.
Cassie elhúzta a függönyt, beengedve a hajnali napfényt a
szobába. Látszott, hogy száll a por az ágyról, ahol tegnap éjjel
kiéhezve szerelmeskedtünk, és próbáltuk feledni a gondjainkat.
Lehet, hogy lekésem a becsekkolást, bár, ha látják, hogy katona
vagyok, talán még átengednek. Bementem a fürdőszobába,
megmostam a kezem és az arcom, és azon voltam, hogy kiverjem a
fejemből a nyomasztó gondolatokat. Késésben vagy. Lekésed a
gépet. Megint rákattansz a szerre. Ez a nő egyébként utál téged,
csak most össze van zavarodva.
Cassie teljesen felöltözve jött utánam. Látszott a szemén a
kialvatlanság, a haja összevissza állt.
Hirtelen eszembe jutott, ahogy kigombolta a nadrágomat. Nem
tudtam, a vágy, vagy az undor kerít inkább hatalmába.
Ez nem képezte a megállapodás részét.
Kinek az ötlete volt? Ő mászott rám, vagy én rá?
Még normálisan beszélni sem tudunk egymással.
Talán pont ezért történt. A kefélés által akartuk egymást
megkedvelni.
– Kivigyelek a reptérre? – kérdezte ásítva.
– Nem – válaszoltam. – Köszönöm, nem – tettem hozzá gyorsan.
– Nem nagy ügy – mondta, és a tekintetemet kereste a tükörben.
Nem néztem rá.
– Egyedül akarok menni.
– Mikor ér ide a taxi?
– Húsz perc múlva.
– Én… – Úgy tett, mintha az órájára nézne. – Konkrétan ebben a
pillanatban is el tudlak vinni.
 Önkéntelenül nevetni kezdtem. Logikus, amit mond. Arról nem
beszélve, hogy az előbbi gondolataim egy része is szertefoszlott.
Nem fogok elkésni. Cassie nem utál.
– Köszönöm. Talán szerencsésebb, már csak a látszat kedvéért is.
Gyorsan öblögettem egyet a mosdó szélén lévő szájvízzel.
–  Szóval – kezdte, amikor épp a számban volt a víz. – A tegnap
este…
A fejemet csóváltam, és próbáltam tovább bent tartani a szájvizet,
remélve, hogy Cassie ejti a témát. Túl sok rossz gondolat maradt. Ha
akartam volna, akkor sem találok pozitívumot. Mindenki tudja, hogy
hazudsz. Te nem vagy közülük való. Nem lesz senkid. Egyedül
maradsz. Meghalsz. Egyedül halsz meg.
Csípett a szájvíz.
Kiköptem.
–  Nem érzem magam kellemetlenül – mondta, és az ajtónak
támaszkodott. – Mégiscsak házasok vagyunk. A házasok pedig
csinálnak ilyeneket.
– Igen.
Elmentem mellette, és még mindig éreztem az uborkaillatú
samponját. Találtam egy írótömböt az asztalon. Letéptem egy darab
papírt, aztán a hátamra kaptam a táskám.
–  Mondj valamit! – szólt, aztán ő is megfogta a táskáját, és rám
vigyorgott. – Bár a csend többet mond minden szónál.
– Én sem érzem magam kellemetlenül. Csak koncentrálok.
– Értem. Bár nem tudom, milyen lehet most neked, de értelek.
Becsuktam az ajtót, és elindultunk lefelé a lépcsőn. Cassie
előreszaladt, hogy leadja a kulcsot a recepción.
Beszálltunk az autóba, és becsatoltuk a biztonsági övet.
– Tessék! – Ezzel átnyújtottam neki a papírt, amelyre Jacob számát
írtam. – Te vagy a legközelebbi hozzátartozóm.
– Tudom – mondta.
Alaposan megnézte a papírt, aztán zsebre vágta.
– Ha történne velem valami, téged fognak értesíteni.
Cassie mély levegőt vett, aztán kihajtott a parkolóból.
– Rendben.
A reggeli nap besütött a szélvédőn. Rengeteget készültünk erre a
napra, és most eljött az idő. Nincs visszaút. Akár elég bátor vagyok,
akár nem, akár jobb sorsot érdemlek, akár nem, a kocka el van vetve.
Vagy túlélem ezt a kilenc hónapot, vagy nem. De mától új
időszámítás kezdődik.
Frankie és Armando már a reptér bejárata előtt várakoztak, és
alaposan megnéztek minden arra haladó autót. Amikor meglátták a
miénket, odarohantak. Gyorsan kiszálltam.
– A fenébe, Morrow! – mondta Armando. – Már azt hittük, lekésed
a gépet!
– Menjünk, srácok! – szólt Frankie.
Cassie a vezetőoldalon állt.
– Gyere ide, Salazar! – mondta Frankie, mire Cassie megkerülte az
autót. Megölelték egymást, aztán halkan beszélgettek egy kicsit.
Végül elváltak, aztán Frankie és Armando elindult.
Kivettem a táskámat a csomagtartóból, és ahogy elhaladtam
Cassie mellett, vállunk összeért.
– Nos… – kezdtem.
– Szóval Jacobnak hívják a tesódat – mondta, és megtapogatta a
zsebét. – Beszéltél vele arról, mi lesz… hm… vészhelyzet esetén?
Bólintottam, aztán megmarkoltam a táskám pántját.
– Jake intézi a dolgokat.
– Jacob Morrow – mondta. Budában lakik, ugye?
–  Igen. – Közelebb mentem, és a fülébe súgtam: – Elmondhatod,
ami kettőnk között történt. Csak apámnak adj elő valami szép
történetet!
Bólintott.
– Skype-olunk majd?
– Ha lesz hozzáférés, persze.
Jött egy autó, és dudálni kezdett Cassie mögött. Nem törődtünk
vele. Egy galamb Cassie lábához szállt. Mindketten odanéztünk,
aztán egymásra. Észrevettük, hogy Frankie és Armando továbbra is
minket figyel. Armando még mindig elhiszi, hogy férj és feleség
vagyunk. És nemcsak, hogy összeházasodtunk, de majdnem egy
évig nem látjuk egymást. Cassie mély levegőt vett. Még egyszer.
Lehajoltam, lehunytam a szemem, és ezúttal sikerült rendesen
megcsókolnom. Lágyan. Mint az igazi szerelmesek. Cassie megfogta
az arcom. Átkulcsoltam a derekát. Egy pillanatra megszűnt
körülöttünk a világ. Belélegeztük egymás illatát.
 Maradtam, amíg Frankie el nem kiáltotta magát. Hátraléptem, de
még akkor sem akartam elindulni, amikor Cassie beült az autóba, és
elhajtott. Akkor sem, amikor már Texas fölött szállt a repülő, és
mindent madártávlatból láttam.
 CASSIE

Fel-alá járkáltam Nora háza előtt, és zacskóból tömtem magamba a

darált mandulát. Az alkalomhoz illő rojtos vállkendőt és a magas
szárú, fekete csizmát vettem fel. Ami a dolgok valóságtartalmát illeti:
az elmúlt két nap minden történése valóságos, mégsem áll össze a
kép. Olyan, mintha nem illenének egymáshoz a puzzle-darabkák.
Luke és én összeházasodtunk (gyűrű az ujjamon), szerelmeskedtünk
(lásd motel), és itt a zsebemben az általa írt papír, nehogy elfelejtsem
a családnevét. Felébredtünk (láttam a csupasz vállát), kimentünk a
reptérre (repülő piktogram a táblán), és enyelegtem vele a barátai
előtt, mint az a nővér a második világháborús képen, csak én
kevésbé homorítottam. Most már több ezer kilométer távolság van
köztünk, és hosszabb időt töltöttünk külön, mint amennyi ideje
ismerjük egymást. Mi lesz ebből? Csak annyit tudtam biztosan, hogy
Fleetwood-péntek van, és két héten belül a számlán lesz a nekem
járó ezer dollár.
–  Igyekezz, Nor! – mormoltam, és a telefonomra néztem.
Megkértem, jöjjön egy kicsit előbb, mint a próba kezdete, nehogy a
végén azt higgye, azért találok ki efféle történeteket, mert nagyon
lement a vércukrom, és már nem vagyok magamnál. Szerettem
volna, hogy azt mondja, minden rendben lesz.
Kinyitotta a szúnyoghálót, és fingó hangot hallatott. A szokásos
szerelés volt rajta: a Fleetwood-péntekhez illő tunika, és egy jókora
kalap, amely alatt szabadon lógott a hosszú fekete haja. Őt
megelőzve berohantam, és a pince felé vettem az irányt.
Platform cipőjében kicsit lassabban jött, és egy szemceruzával a
kezében trappolt lefelé.
– Mi ez a sietség, Cass? – kérdezte.
Megálltam a pince közepén, és csípőre tettem a kezem.
– Megcsináltam!
 –  Mit? – kérdezte, és a hatalmas csizma miatt kénytelen volt
oldalazva lépni.
Mély levegőt vettem.
– Férjhez mentem egy katonához.
Megállt az egyik lépcsőn.
– Várj! Micsoda?
– „Csatlakozz a sereghez!” „Sokat nyerhetsz” – idéztem a kiadvány
szövegét. – Emlékszel, amikor az az Armando nevű fickó
megkörnyékezett?
– Igen, de…
– Megcsináltam!
Nora dühösen lépdelt lefelé.
– Férjhez mentél ahhoz az Armandóhoz?
– Nem hozzá – vágtam rá, és feltettem a kezem.
– Hála az égnek!
– A másikhoz. Frankie haverjához. Luke-hoz. Tudod, a seggfejhez
a bárból.
Nora leült a legalsó lépcsőfokra, és kikerekedett szemmel bámult.
Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán meggondolta. Nem
tudtam, dühös-e, vagy összezavarodott, netán csodál, vagy
mindhárom egyszerre. Letette a kezében lévő szemceruzát, és
összekulcsolta a kezét.
– Kiderült, hogy nem is akkora seggfej – mondtam. – Ez gáz. Még
most sem hiszem el, hogy bevállaltam.
– Akkor ennyi? Törvényesen házas vagy?
Felemeltem a kezem.
– Bár nincs az ujjamon a gyűrű, de igen.
Összerándult a gyomrom, ahogy Norára néztem. Csak bámult, és
egy szót sem szólt. Pedig ő az, aki mindig lelkesedik és lelkesít.
Amikor találkoztunk a Father John Misty koncerten, és
megkérdeztem, inna-e velem valamit, kicsattant a lelkesedéstől.
Amikor szakítottam Tylerrel, ugrált örömében. Amikor megkérdeztem,
volna-e kedve együttest alapítani, azt mondta, naná. Amikor
megosztottam vele, hogy Toby és én összegabalyodtunk a szüreti
fesztiválon nem sokkal azután, hogy a srác a zenekarunk tagja lett,
bár nem kicsattanóan, de velem örült. Most viszont mindennek tűnt,
csak lelkesnek nem.
 Vállat vont.
– Megőrültél.
Két fontos ember van az életemben, és mindketten azt mondják,
megőrültem.
– Úgy gondolod?
Feltartotta a mutatóujját.
– Amúgy az én ötletem volt. Emlékszel, amikor nálad voltunk, és
arról beszéltünk, milyen jó lenne valami gazdag fickót fogni? Én
vetettem fel a lehetőséget. LuAnn grófnő és Bethenny Frankel lassan
elbújhat mögötted.
Nem tudtam, kikről beszél, de gyanítottam, hogy valami
valóságshow-ban látta őket. Az elmúlt napok eseményei után
hajlandó lettem volna órákig hallgatni az összes valóságshow-
szereplő élettörténetét. Legszívesebben sírtam volna örömömben,
hogy a legjobb barátnőm most is mellettem áll.
– Ez annyira jellemző, Nor.
–  Na jó. Hol történt? Hogyan? Miért nem hívtál meg? És most
mihez kezdesz? Halljam! Ki vele!
Mandulaevés közben mindent elmeséltem. Kezdve attól, ahogy
megfogalmazódott bennem az elhatározás, odáig, hogy kínos
ajánlatot tettem Frankie-nek, amit Luke gyakorlatilag kihallgatott,
aztán részletesen elmeséltem a házasságkötést és a kínos jelenetet
a Chili’sben. Amikor a tegnap éjszakához értem, kicsit elhallgattam.
Igyekeztem nyugodt hangon folytatni.
– Ennyi. Elutazott. Időnként azért fogunk majd Skype-olni.
Nora felállt, összevont szemöldökkel közelített, aztán
elmosolyodott. Utána úgy elvigyorodott, hogy fülig ért a szája.
– Lefeküdtél vele, ugye?
Bekaptam egy marék mandulát, és kis híján megfulladtam tőle,
mert rám tört a röhögés. Folyamatosan köhögtem. Nora gyorsan
megütögette a hátam. Amikor sikerült összeszednem magam,
könnyezve folytattam.
– Honnan tudod, te szakértő?
– Láttalak titeket a bárban. Éreztem a villanást.
Zavarodottan néztem rá.
– Komolyan – tette hozzá, aztán elővette a telefont a zsebéből, és
tükörnek használta a szemfestéshez. – És nem a haragra gondolok.
 Visszagondoltam az előző éjszakára. Eszembe jutott, ahogy a
csúcsra jutva felsikoltottam.
– Szerintem aranyos, de… – Aztán bevillant, milyen lassan vált el
az ajkunk ma reggel. – Mindegy. Furák vagyunk együtt. Állandóan
felbosszantjuk egymást. Ő olyan konzervatív fazon. Lehet, hogy az
ilyenekhez vonzódom.
–  Nekem nem kell magyarázkodnod – mondta, és odadobta a
szemceruzát. Nem kaptam el, ezért leesett a földre.
Na jó. Tényleg az ő ötlete volt. Legalábbis részben.
De a Luke-kal való házasságkötés az én agyamból pattant ki. Más
körülmények között soha többé nem találkoztam volna vele a bárban
töltött estéje után. Lehet, hogy összefutottunk volna Frankie-nél, de
egymás nevére sem emlékeznénk. Most viszont összefonódott a
sorsunk, ami végképp durva.
Hallottam, ahogy fölöttünk nyílik és csukódik az ajtó. Toby. Ideje
próbálni. Kicsit megijedtem.
– Na jó, Nor. Ez hadititok.
– Haha! – Leguggolt a gitárjához, és kinyitotta a tokot. – Persze.
– Esküdj meg!
Halál komoly arccal kezdte idézni a Függetlenségi Nyilatkozatot:
–  „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat…” Szóval
esküszöm, nem fedem fel ezt a szupertitkos információt.
Toby lejött hozzánk. Fehér felsője csak úgy feszült széles vállán,
barna haját lófarokba kötötte, és piros fejkendőt viselt.
–  Nagyon alkalomhoz illő, Mick Fleetwood, Toby – állapítottam
meg.
Vigyorgott.
– Jó ideje nem beszéltünk, Cass.
– Bocs.
Ahogy elkezdtük a próbát, Toby odajött, amikor épp előrehajoltam,
és leütött néhány billentyűt a szintetizátoron.
–  Mellesleg… – Felnéztem. Egy szép, színes, vegán
szakácskönyvet tartott a kezében. – Megláttam, és te jutottál róla
eszembe.
Nora köhögni kezdett. Ahogy odanéztem, csak ártatlanul hangolta
a gitárját. Nem biztos, de mintha azt mormolta volna az orra alatt,
hogy rossz az időzítés.
 LUKE

Letettem a kölcsön-laptopot a zöld bádogasztalra, ami leginkább arra

szolgált, hogy kártyázzunk, körmöt vágjunk, tejcsokit bontsunk, vagy
gyógykenőcsöt és borotvatükröt tároljunk rajta. Időnként előfordult,
hogy az egész napos fegyverhasználat után kicserzett a tenyerünk,
ezért volt szükség a kenőcsre.
Az itteni kiképzőtáborban feleakkora helyünk volt, mint Fort
Hoodban. A lambéria és a szabadon álló csövek miatt semmivel nem
volt jobb idő, mint kint.
Helmand tartományban kellemetlen volt a nappali hőség, de az
éjjeli hideg még rosszabbnak bizonyult.
Frankie-vel és egy Sam Adels nevű sráccal kerültem egy szobába,
akit addig nem igazán ismertünk. Daviesen kívül ő volt az egyetlen
vörös hajú, ezért mindenki Rókának hívta.
Frankie és Róka átmentek a közösségi helyiségbe, ahol olyan
hangosan szólt a zene, hogy remegett a vékony fal. Így nem volt sok
értelme Skype-olni Cassie-vel. Senki nem hallotta, így kár az
erőfeszítésért.
De mivel abban maradtunk, hogy két hét múlva beszélünk, mégis
beléptem a rendszerbe.
Sok szempontból örültem, hogy itt vagyok. Minden reggel józanul
keltem. Tisztán. Vakított a nap. Minden, amitől eddig féltem, távol
került, és már tudtam, hogyan kerekedjek felül.
Felkeltem, ettem, aztán egy hatalmas gép fölé görnyedve figyeltem
Clarkot. Lejegyzeteltem, amit mond, diagramot készítettem, és
követtem az utasításait.
Aztán felpakoltunk, elindultunk a hepehupás úton a faluba, és az
ellenőrzőpontokról egyeztettünk az afgán nemzeti hadsereggel. Az
idősebbek a tolmáccsal beszéltek, ők pedig a parancsnokkal. Takarót
osztottunk a nőknek, gumicukrot az ott szaladgáló gyerekeknek.
Állandóan riadókészültségben voltunk.
 Láttam, hogy Cassie is bejelentkezett. Közelebb hajoltam, hogy
lássam az általa választott képet. Mosolygó férfi, vörös-arany
ruhában. Rájöttem, hogy a Dalai Láma. A világbéke szószólója.
Nagyon vicces, Cassie.
– Szia! – mondta, amikor hallotta a hívást. – Halló!
Kis késéssel érkezett a hang. Vártuk, hogy betöltsön a kép.
– Szia! Most egyedül vagyok – mondtam.
– Rendben.
Ahogy ránéztem, egész másmilyennek tűnt az arca. Hullámos
fekete haja épp az álláig ért.
– Levágattad a hajad?
– Igen – válaszolta, de a hangja kicsit akadozott. – Most pont úgy
nézek ki, mint anyám.
Nevettem.
– Jut eszembe: Nora tud rólunk. Mindent elmeséltem neki.
Kikerekedett a szemem.
– Mindent?
– Igen.
Azon vettem észre magam, hogy visszafojtom a lélegzetem.
Gyorsan kifújtam a levegőt.
– Jó. De miért?
Nem nézett a kamerába.
–  Csak… Mégsem titkolhatom az anyám és a legjobb barátnőm
előtt, hogy férjhez mentem.
Határozottan felnézett.
–  Na jó. Csak talán szerencsésebb, ha… tudod. A lehető
legegyszerűbben kezeljük a dolgot.
Megint az a ruha volt rajta, mint az esküvőn. A fekete, amiből
kilátszik a tetoválás.
– Kiöltöztél?
– Miért ne? Mégiscsak különleges alkalomról van szó – válaszolta,
és jelentőségteljesen kacsintott.
Éreztem, hogy melegség járja át a testem, de igyekeztem úrrá
lenni rajta.
– Komolyan?
– Nem. Randizni megyek.
Egy fickóval? – kérdeztem volna legszívesebben, de nem tettem.
 – Megkaptad a pénzt?
– Igen, köszönöm – válaszolta a hüvelykujja körmét rágva.
Megköszörültem a torkom.
– Amúgy minden rendben?
Bólintott, aztán elmosolyodott. Láttam, hogy kirúzsozta a száját.
Talán tényleg randija lesz.
– Minden rendben. Ha minden igaz, jövő héten is fellépünk.
– Az nagyszerű!
– És veled minden rendben?
–  Igen. Remek szállásunk van – mondtam némi iróniával, és
körülnéztem.
– Ilyen a katonaélet. Kineveztek már tábornoknak?
Próbáltam felvenni a fonalat, ezért ironikus választ adtam.
– Nemsokára. Csak még készítik a jelvényt.
Nevettünk.
Amikor abbahagytuk, Cassie az ujját birizgálta, én pedig felkaptam
egy pakli kártyát, és megkevertem. Aztán halkabban folytattam,
nehogy valaki meghallja.
–  Nem tudom, miről beszélgessek veled. Eddig csak a
látszatházasság volt a téma.
Cassie az ajkába harapott.
– Na igen. Ezt is egyeztethettük volna.
– Mi van, ha most megpróbáljuk?
Hangot hallottam a bejárat felől. Frankie és Róka visszajött.
Cassie gyorsan megszólalt.
– Küldj e-mailt! Írd meg, mit kell tudnom az életedről, mintha élőben
osztanád meg velem. Csak arra vigyázz, nehogy kiderüljön belőle,
hogy egyáltalán nem ismerjük egymást!
Mosolyogtam, mert meglepett az óvatossága. Zavartan
visszamosolygott, aztán vállat vont.
– Jól van – mondtam, és az ajtó felé fordítottam a fejem.
Cassie megköszörülte a torkát. Frankie és Róka nevetve jöttek be.
– Az egyszer biztos, haver! – mondta Frankie.
Róka elhaladt mögöttem, aztán a laptop képernyőjére pillantott.
–  Ha jól sejtem, legközelebb csak jó néhány hét múlva tudunk
beszélni, ugye szívem? – kérdezte kicsit előrehajolva, száját
csücsörítve.
 Pislogtam, és próbáltam laza maradni. Gondolatban készítettem
egy listát a „házas” párbeszédhez, de a legtöbb teljesen átlagos volt,
kivéve, hogy a végére került az „édes” vagy a „drágám” szó.
– Én… Nem akarok olyan sokáig várni, drágám.
–  Jaj! Zavarunk? – kérdezte Róka a szemöldökét húzogatva,
miközben áthajolt a vállam fölött.
–  Cassie vagyok – mutatkozott be a már jól ismert, „feleséges”
hangon.
–  A feleségem – tettem hozzá, és a képernyő felé biccentettem,
mintha Róka még nem látta volna. Idióta vagyok.
– Szia, Cass! – szólt Frankie, és a másik vállamhoz lépett.
Frankie láttán Cassie egy kicsit elfeledkezett a szerepéről, és más
hangon szólt.
– Szia, Frankie! Jól vagy?
– Soha jobban! – válaszolta Frankie, és dobott egy puszit Cassie-
nek.
Kezdett felmenni a vérnyomásom.
– Cassie-nek muszáj mennie. Már több mint egy órája beszélünk.
– Csajos este – mondta, és tapsikolt örömében.
– Szia!
Frankie megköszörülte a torkát, és mintha valami olyasmit suttogott
volna, hogy „szívem”.
– Á! – Felemeltem a kezem, hogy Cassie várjon egy kicsit. Jó ég!
Cassie bal oldala felé néztem, és reméltem, hogy Róka észreveszi,
milyen rajongva bámulom a képernyőt. – Szeretlek!
Egymásra néztünk. Kikerekedett a szeme, és legalább úgy
meglepődött, mint én. Látszott, hogy próbálja visszatartani a
nevetést.
– Én is téged! – kiáltotta, aztán letettük.
Amikor Róka odament a táskájához kivenni valamit, lassan,
megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Ügyes – jegyezte meg kuncogva Frankie.
 CASSIE

Ahogy befejeztem a beszélgetést Luke-kal, elővettem a mobilt, hogy

lemondjam a randit Tobyval. Miután kaptam tőle a szakácskönyvet,
megkérdezte, volna-e kedvem meginni vele valamit, én pedig nem
tudom, miért, igent mondtam. Mégis milyen alapon találkozgatok én
más fickókkal, amikor az előbb mondtam a kamu férjemnek, hogy
szeretem? De amikor elővettem a telefont, és kikerestem Toby
számát, újraolvastam az üzenetváltást.

Mit gondolsz?

Miután először egymásba gabalyodtunk, Toby kijelentette, hogy

nem akar komoly kapcsolatot. Mondtam neki, hogy rendben, nekem
is jó így. Ki nem mondott egyezséget kötöttünk, miszerint próba után
időnként kufircolunk egyet, de semmi több.

Most mi ez a hirtelen romantika?

Azonnal visszaírt:

Csak lógni akarok veled.

Lógni?

Randizni. Találkozni.

Mi lesz, ha rábólintok?

Aztán rájöttem, hogy ez elég flörtölősre sikerült. Ugyanakkor nem

bántam. Már épp elég kiismerhetetlen férfi volt körülöttem, úgyhogy
ennyi jár nekem.
 Mit szólsz a csütörtök estéhez?

Megmentette az életemet. Alapból nem gondoltam, hogy randizom

vele, mert ez így elég gusztustalan a részemről, viszont nagyon
kíváncsivá tett. Miről fogunk beszélgetni? Az albumról? Noráról? Az
ország helyzetéről? Mi még azután sem nagyon beszéltünk, hogy
összefeküdtünk. Attól féltem, kínos lesz a találkozás, mégis
rábólintottam.

Ok.

Király!

Király! – ismételtem kicsit gúnyt űzve belőle.

Hétre ott vagyok. Mit szólsz egy kiadós steakhez, utána egy jó
kis szunyókálással?

Nevettem.

Remek ötlet. Hús és alvás. Te aztán tudod, mitől döglik a légy.

Jó ideje nem randiztam már. Kezdtem elfelejteni, hogyan kell.

Amikor Nora és én pasiztunk, utána mindig beültünk egy thai
étterembe, és tele szájjal beszélve arról fantáziáltunk, milyen
módszerrel nyírjuk ki John Mayert.
Felhívtam Norát. Elsőre felvette.
Amikor elmeséltem, hogy randim lesz, felsikoltott.
– Toby Mastersszel? A dobosunkkal?
– Igen – sóhajtottam.
– Miért?
Magam elé képzeltem a hosszú haját, foghíjas mosolyát, és
eszembe jutottak a bókjai.
– Aranyos. És vicces.
– Ahogy a legtöbb fickó.
– Csakhogy a fickók nagy része nem hív randira.
Nevetett.
– Talán, mert állandóan szintetizátorozol, és csapolod a hadsereg
pénzét.
 – Tudom, nem a legjobb az időzítés, de…
–  Hát nem – vágta rá nyersen. – Most, hogy kamuházasságot
kötöttél, hirtelen rámoccansz a kefélőpajtásodra? Ez ragályos? Mert
akkor kezdek félni.
– Ne már! – mondtam tettetett nevetéssel.
Aztán elhallgattam, és ittam egy kis bort, hátha megszűnik a
gyomorideg. Persze, hogy Luke is közrejátszik. Talán csak meg
akarom nézni, milyen egy normális párkapcsolat, így a
tapasztalataimat bevetve könnyebben rá tudom szedni a katonai
rendőrséget. Tényleg ezért csinálom? Nem. És mi lesz, ha rosszul
sül el? Gyorsan témát váltottam.
–  Miket kérdezzek tőle? Érdeklődjek a kedvenc színe felől? Vagy
kérdezzem meg, milyen a kapcsolata, mondjuk, az anyjával?
– Kérdezd meg, lehozná-e neked a csillagokat!
– Komolyan, Nora!
–  Komolyan, Cassie. Csinálj, amit akarsz! Királynő vagy. Toby
örüljön, hogy az övé leszel.
Mosolyogtam.
–  Még nem vagyok az övé. De amúgy jogos. Végre érzem, hogy
valaki érdeklődik irántam. Úgy igazán.
– Ó!
– Csak kísérletezem. – Éreztem, hogy elpirulok.
–  Akkor sok sikert! De ne szórakozz a dobosunkkal! Komolyan
mondom, Cass. A zenekar az első.
– Tudom.
– Megígéred, hogy jó fej leszel?
– Megígérem.
Elköszöntünk, aztán letettük.
Ellenőriztem a sminkem, aztán megmértem a vércukrom, nehogy
megismétlődjön, ami a Pacsirtában történt. Beraktam Nicki Minajt, és
ahogy folyamatosan rappeltem, észrevettem Toby üzenetét. Írta,
hogy kint vár, ezért gyorsan kikapcsoltam a zenét.
Mosolyogva nyitottam neki ajtót, mire visszamosolygott.
– Jó látni.
–  Téged is – mondtam. Felvettem a sportcipőt, és vártam. Még
mindig az ajtóban állt, és mély levegőt vett.
– Ez nagyon fura.
 Nevettem, és megkönnyebbültem, hogy nem csak én gondolom
így.
– Annyira azért nem, de egy kicsit valóban az.
–  Rögtönözzünk! Ha jól sejtem, kéne valami ajándékot adnom,
ugye?
– Miután elénekeltük a párzási indulót, mindenképpen.
– Hagyjuk a fenébe, és menjünk enni!

Egy órával később már a Lulu B étterem teraszán ültünk, és bahn mit
falatoztunk. Vacsora után pedig elmentünk egy koncertre.
Elmesélte, hogy annak idején a programigazgató véletlenül két
zenekart hívott a helyszínre, és Toby régi zenekarának egy
keresztény rockzenekarral kellett volna egy időben játszania.
– Csak egyetlen dolgot tehettünk. Játszottunk.
– Elküldtétek őket? – kérdeztem röhögve.
– Nem.
– Akkor?
–  Nem voltunk ilyen szemetek – válaszolta, és mosolyogva
félrenézett.
– Senki nem mondta, hogy szemétnek kell lenni.
–  Mivel ők keresztény rockzenekar voltak, mi pedig sima
rockzenekar, úgy döntöttünk, olyat játszunk, amit mindenki ismer.
– És mi volt az?
– Creed.
Úgy kitört belőlem a röhögés, hogy majdnem kiköptem a szendvics
egy részét. A Creed sikerén szerintem még a zenekar tagjai is
meglepődtek. Számomra olyan volt a zenéjük hangzása, mintha Kurt
Cobain székrekedéstől szenvedve próbált volna duettet énekelni egy
kezdő lelkipásztorral.
–  Ne haragudj! – mondtam, és próbáltam összeszedni magam. –
Nem rajtad nevetek.
–  Senki nem meri bevallani, hogy kívülről fújja a With Arms Wide
Opent.
Elkezdtem utánozni Scott Stappet, mire Toby kezdett röhögni.
Alaposan végigmértem, és próbáltam összehasonlítani a szerény,
csendes kis dobosunkat a fickóval, aki meglepően jó randira hívott.
Toby Arkansasban nőtt fel. Apja teherautó-sofőr volt, anyja pincérnő.
Nem sokat törődtek vele. Nem járt főiskolára, inkább úgy döntött,
beáll egy híres szobrászhoz tanulónak. Dobosi karrierje akkor
kezdődött, amikor az egyik kollégája zenekart alapított.
Toby számtalan előnye:
Nem kérdezte, jó lesz-e, ha leülünk a sarkon, hanem előrement, és
kezében a becsomagolt szendviccsel helyet foglalt.
Egy sima, egyszerű farmert is egyedivé tud tenni.
Érdekfeszítően beszél a zenéről. Mivel eddig csak próbáltunk vagy
kufircoltunk, nem tudtam, hogy ilyen lebilincselő.
– Nem azért, mintha baj lenne Jeff Tweedy józanságával, de nem
értem, hogyan képes valaki egy olyan mesterművet készíteni, mint a
Yankee Hotel Foxtrot anélkül, hogy szétcsapná magát. Úgy értem, a
dalok egy része olyan, mintha részeg lett volna a szerző. Közel sem
olyan összeszedett hangzású és mértéktartó, mint a Sky Blue Skyon
található számok…
–  Hm. – Ennyit tudtam tele szájjal hozzátenni. Igaza volt. Vagy
inkább úgy mondom, egyetértettem vele. Az biztos, hogy Yankee
Hotel Foxtrotból nem lesz még egy. Akkoriban más volt a világ. Az
alternatív rock a Nirvanára hajazott.
Toby állítása szerint élete egyik legcsodásabb ötvenhét percét
töltötte, amikor meghallgatta a Portishead Roseland NYC Live
albumát.
– A zenekarral volt teljes a kép. Az együttes önmagában is jó lett
volna, de az a plusz, amit a zenekar hozzátett!
– Nagyon ütős.
– Szerintem is.
Bólogattam, hogy folytassa. Vártam, hogy beszéljen még a
Portisheadről. Vagy Björkről.
Nem akartam úgy tenni, mint aki mindenben egyetért. Nem
akartam bizonyítani, hiszen ismer. Az egyetlen, amivel kapcsolatban
bármit is bizonyítanom kell, a saját zenekarunk. Az utóbbi két hétben
mindennap próbáltunk, és rögzítettünk is néhány dalt.
–  Felkészültél? – kérdezte Toby, miután összegyűrte a
szendvicspapírt. – Durva lesz.
– Alig várom.
Amikor felálltunk, belém karolt, mint egy arisztokrata, mire
mindketten röhögtünk.
 Majdnem egy utcával lejjebb parkoltunk, de már messziről hallottuk
a zenét.
Hellának hívták a zenekart, és leginkább noise rock műfajban
utaztak, amit nem igazán kedveltem, ugyanakkor volt a zenéjükben
valami kellemesen ütemes, dinamikus. Lehunytam a szemem, és a
dob ütemére ringatóztam.
Ez a dobos alaposan bevitt az erdőbe, de ahelyett, hogy meg
akartam volna változtatni a hangzást, egy új világ tárult elém.
Ahogy kinyitottam a szemem, Tobyra néztem, aki csukott szemmel
hallgatta a zenét, átadva magát a varázsnak. Egy pillanatra eszembe
jutott Luke. Kíváncsi voltam, mire gondolhatott, amikor elindult egy
számára ismeretlen, távoli világba.
–  Ez tök jó! – kiabáltam, hogy Toby meghallja a zajban. – Eddig
miért nem csináltunk ilyet?
Láthatóan tetszett neki a felvetés. Megfogta a kezem, a szájához
emelte, aztán megpuszilta.
Amikor lehajolt, éreztem a leheletét a nyakamon. Megborzongtam.
– Ezt neked kell tudnod – válaszolta.
 LUKE

Amikor véget ért az út, és gyalog folytattuk a hegyek felé, sokszor

előresiettem. Lábam a talajba süppedt, mert húsz kiló lőszerrel a
hátamon gyalogoltam. Csak sziklát és bozótot láttunk mindenütt, de
ha az ember elég időt tölt egy helyen, rögtön felfedezi a különbséget
a sötét-, a világosbarna és a vörösesbarna között, a mák és a gyapot
között, valamint a negyvenöt és az ötven fok között is. A várostól
kifelé leggyakrabban dohány-, cukornád- vagy pipacsmezővel
találkoztunk. Láttunk szamarat és tevét az úton, de felbukkant
néhány jármű, amelyek folyton dudáltak. Attól függően, ki vezetett,
vagy ki ült a tevén, az imaidőt mindig kivártuk. Malik, a tolmácsunk
kiszállt, kelet felé fordult, és úgy imádkozott az út szélén.
Nehéz futni, ha az ember mindig felfegyverkezve közlekedik, de
megtaláltam a módját. Napkelte előtt ébredtem, és mindig egy
általam meghatározott úton futottam. Igyekeztem úgy csinálni, mint a
maratonra készülők. Mérték a saját részidejüket, miközben pontosan
ugyanazt a távot tették meg. A versenyen külön pólójuk volt, és
bizonyos időnként vizet is kaptak a frissítőállomáson.
Én inkább egyedül szerettem futni. A nap nagy részében kemény
kiképzés folyt. Hol túl meleg, hol túl hideg volt, és mindig vártuk, mit
találnak ki a feletteseink. Csak akkor tudtam kézben tartani az
irányítást, ha futottam. Annyit mentem, amennyit akartam. Az
álmaimba menekülhettem. Elképzeltem, hogy ismét Texasban
vagyok, és a középiskolai versenyen futok. Azon gondolkodtam,
milyen munkát vállalnék, miközben nem érdekelt, reális-e az
elképzelés. Tűzoltó. Testnevelő tanár. DJ. Levelet fogalmaztam az
öcsémnek, a sógornőmnek és az unokaöcsémnek. Próbáltam
emlékezni rá, hogy könnyebb legyen papírra vetni. Cassie-nek is
írtam gondolatban, aztán ideges lettem, amikor tényleg tollat kellett
ragadnom.
 Tudtam, ha visszamegyek, Frankie Elenával fog Skype-olni, vagy
videójátékot játszik Rókával a közösségi helyiségben, esetleg
összehívják az alakulatot, hogy eligazítást tartsanak. Frankie mindig
hozott nekem pirítóst, és egy palack kissé állott, felmelegedett vizet,
ha már nem volt időm indulás előtt enni.
Olykor egymás idegeire mentünk. Róka horkolt, ezért hozzávágtuk
a párnát. Néha Frankie ordibált velem, hogy csináljak valamit a
szennyesemmel, mert nincs az a ventilátormennyiség, ami
csillapítaná az izzadt ruhák bűzét.
Viszont mindent együtt csináltunk. Ugyanakkor kaptunk
ételmérgezést. Egyszerre hasaltunk a földre, ha robbanást hallottunk.
Együtt mentünk a hindu borbélyhoz Laskargah-ba, és néztük a
lenémított indiai filmeket, miközben a fickó borotvált minket.
Olyanok voltak, mintha a testvéreim lennének. Barátokra leltem.
Mintha most élnék igazán.
 CASSIE

Toby mögöttem lázasan püfölte a 7/8-ot. Nora és én közelebb léptünk

a mikrofonhoz. Ugráltunk, riszáltunk, aztán egymásra néztünk, és
vártuk, hogy beléphessünk. Toby szünetet tartott, 6/8-ra váltott, és mi
a húrok közé csaptunk. Jött a g-moll, és mi felváltva adtuk
egymásnak a dallamot. Kinyitottam a szemem. Olyan erősen szólt az
F, hogy majd kiugrott a szívem. Hónapok óta dolgoztunk rajta,
úgyhogy ment, mint a karikacsapás. Négy hete léptünk fel utoljára, és
megint a Pacsirtában találtuk magunkat, méghozzá a Popoverrel
karöltve.
Kezdett minden kitisztulni. Mindennap felkeltem, és megmértem a
vércukrom. Készítettem valami ehetőt. Például felvertem két tojást
egy kanál tejjel. Meghintettem fokhagymaporral és borssal. Ettem
hozzá egy szelet teljes kiőrlésű pirítóst, amire zsírszegény margarint
tettem.
Volt, hogy egy tál teljes kiőrlésű müzlit ettem alacsony zsírtartalmú
tejjel. (Időnként cukrozatlan mandulatejet vagy szójatejet használtam,
mert alacsonyabb a szénhidráttartalma, mint a normál tejé.)
A müzli tetejére bogyós gyümölcsöt tettem, ha volt időm.
Legalább három kilométert sétáltam naponta a központig, de volt,
hogy az egyetemig mentem. Néha Tobyval, de leginkább egyedül
sétáltam, és zenét hallgattam.
Délelőtt megmértem a vércukrom.
Zenéltem és dalszöveget írtam.
Ebéd, vércukormérés.
Összekevertem a quinoát, a babot, az aprított kaliforniai paprikát, a
répát és a brokkolit, és készítettem egy salátát. Meghintettem
olívaolajjal, citromlével, sóval és borssal.
Vagy konzerv tonhalat ettem light majonézzel, zellerrel, citromlével
és frissen őrölt borssal hintve.
 Vagy a teljes kiőrlésű tortilla tésztába tekertem pirított csirkét,
humuszt, szárított paradicsomot, feta sajtot és némi zöldséget.
Vagy főtt tojást ettem barackkal, ha megfelelő volt a cukorértékem.
Sajtot haraptam hozzá, öt szem – tényleg nem több – teljes kiőrlésű
keksszel.
Zenéltem és dalszöveget írtam.
Délután vércukormérés.
Mielőtt munkába mentem, vércukormérés. Dolgoztam.
Felszolgáltam. Közben rájöttem, hogy estére nem fáradok el úgy,
mint régen. Észrevettem, hogy nem idegesítenek annyira a
vendégek. Hogy tisztább a kocsim. Hogy ismét bőrkeményedés van
az ujjamon a sok vércukormérés miatt.
Toby lefekvés előtt mindig emlékeztetett az evésre. Néha hozott
nekem mandulát vagy nektarint, nehogy rosszul legyek. Nagyon
figyelmes volt.
Ma este olyan feszített tempót diktáltunk, hogy alig szóltunk a
közönséghez a dalok között. Időnként más stílusban játszottunk, mint
eddig, de nem fűztünk hozzá kommentárt, csak zenéltünk, ahogy
kedvünk tartotta. Nem akartuk, hogy rajongjon érte a közönség. Az
volt a cél, hogy mindent kiadjunk magunkból, ami eddig a fejünkben
volt. Ehhez képest az emberek elözönlötték a színpadot, így alig
maradt hely.
– Táncoljatok! – kiáltotta Nora, és megint a 6/8-os ütemre roptuk.
Maga volt a csoda. Tombolt a közönség. Sokan a hajukat rázták, és a
verejtékükkel együtt szanaszét fröcskölték a kezükben lévő italt is.
Tobyra néztem, aki szintén eksztázisba jött. Folyamatosan rázta a
vállát, és megállás nélkül járt a feje. Jeleztem neki, hogy lassan itt a
vége. Rögtön vette az adást. Lassított, így elnyújtottam a hangokat,
és felénekeltem az utolsó mondatot. Igen. Pont így akartam.
A közönség is lelassult, végül már csak ringatóztak. Megköszöntük
nekik a részvételt, mire sikongatni kezdtek.
A színpadról leérve átöleltük egymást. Mindannyian ragadtunk az
izzadságtól.
–  Mi a fene volt ez? – kérdezte zihálva Nora. – Mit műveltünk a
közönséggel?
–  Kinyírtuk őket – mondta Toby, aztán végigsimított a derekamon,
miközben összeérintettük a homlokunkat.
 –  Az biztos! – vágtam rá, és megpusziltam. – Ebből tényleg
nagylemez lesz.
– Igen! – Toby magához ölelt.
– És Cass ezúttal nem dőlt ki – viccelődött Nora.
Nevettünk. Nora hozott egy korsó sört, hogy megünnepeljük a
sikert. Tobby a színpad felé kandikált, hogy megnézze, elment-e már
a közönség, így össze tudnánk szedni a hangszereket.
Leültem az öltöző egyik kopott kanapéjára, és próbáltam felfogni,
ami történt. Nem dőltem ki. Egy percre sem éreztem magam
fáradtnak vagy kimerültnek. Kezdtem azt hinni, hogy ez a
cukorbetegség olyan, mint egy igényesebb növény azokból a drága
fajtákból, amelyekhez beszélni kell, és hol árnyékba, hol a napra
vinni. Csakhogy a diabéteszt illetően nincs választásom, kénytelen
vagyok vele együtt élni.
Toby félig rám, félig a párnára huppant. Csókolóztunk, és még
mindig a koncert járt a fejünkben. Amikor hátradőltünk, nevettünk.
Levett egy hajszálat a felsőmről, de a kelleténél szégyenlősebben.
Még szoknunk kellett a nyilvánosságot, bár kifejezetten jó érzés volt.
Eszembe jutott, ahogy adta az ütemet, és a közönség nőtagjai közül
mindenki őt bámulta. Ismét megcsókoltam.
– Szerintem sínen vagyunk – mondtam.
Tobby bólogatott, de nem szólt semmit. Meghódítottuk a Pacsirta
közönségét. A cukorbetegségem nem tesz tönkre mindent. Kezdtek a
helyükre kerülni a dolgok. Alig vártam, hogy elmeséljem Luke-nak.

Címzett: Cassie Salazar

Feladó: Luke Morrow közlegény
Tárgy: Szia

Szia, Cassie!
Gondoltam, teszek egy próbát. Nem tudom, miért nem megy
át, de furcsa, hogy (cenzúrázott rész) közepéről egy laptopon
írok neked. Ami az internetet illeti, ne tudd meg, milyen hosszú
időbe telt összerakni. Szóval keményen megdolgoztam a
sikerért.
 Itt tudsz elérni, és megbeszélhetjük, mikor Skype-olunk
legközelebb. Nyugodtan küldj nekem dögös képeket. Például a
Tini Nindzsa teknőcös vagy a Happy Days sorozatos jó lesz.
Tudod, mire bukom. Csak viccelek. De mivel a feleségem vagy,
találj ki valamit! Komolyan. Csak viccelek.
Emlékszel, mit mondtam a futással kapcsolatban? Annyira
hozzászoktam az itteni emelkedőkhöz, hogy az otthoni terep már
meg sem kottyanna. Itt az első pár hétben nem igazán futottunk,
mert akklimatizálódnunk kellett. Ami azt illeti, az ételeket még
szokni kell. Pontosabban azok hiányát.
Ha hazaérek, szerintem kiváló kondiban leszek. Talán
elindulok a maratonon. Lehet, hogy ráveszlek, eddz velem. :)

Luke

Címzett: Luke Morrow közlegény

Feladó: Cassie Salazar
Tárgy: Hiányzol!

Luke! Én vagyok, a szerető feleséged. Itt minden a régi.

Megint felléptünk a Pacsirtában, és nagy sikerünk volt. A
közönség a lábunk előtt hevert. Mindenki odavolt a zenénkért. El
nem tudom mondani, milyen érzés. Képzeld azt, hogy futsz, és
bármerre mész, mindenki biztat, és drukkol neked. (Ha a
maraton is ilyen, akkor nem bánom, veled tartok.) Minden
kompromisszum megéri, amit rövid, de annál szenvedélyesebb
házasságunk alatt kötöttünk. Köszönöm, hogy támogatsz. Tudd,
hogy minden szavad, tetted, és segítséged sokat jelent. :)
Arra gondoltam, hogy az új életforma jegyében veszek egy
biciklit, így a helyes táplálkozás mellett garantált a testmozgás.
Biztosan jót szórakoztál volna, ha látod a bénázásom. A
kerékpárüzletben adtak egy bicajt, hogy próbáljam ki, de túl nagy
volt, ezért nem tudtam tartani az egyensúlyt, és az oldalamra
estem. Úgy néztem ki, mint egy letaszított kőszobor. A haverom,
Toby és én (talán még emlékszel a dobosunkra, Tobyra)
hangosan röhögtünk, viszont elég ciki volt a helyzet, úgyhogy
inkább otthagytam a boltot, és nem néztem meg a többi járgányt.
Mindenki hiányol, beleértve Marisolt is (tudom, nem szívesen
hívod Anyunak). Remélem, jól vagy, és minden rendben.
Imádlak, drága férjem.

Cassie

Címzett: Cassie Salazar

Feladó: Luke Morrow közlegény
Tárgy: Hiányzol!

Szia cassie! Örülök a sikereteknek. Alig várom, hogy élőben

halljalak titeket. Legutoljára középiskolás koromban voltam élő
koncerten, amikor még úgy gondoltam, nincs jobb a death
metalnál. Azt hiszem, akkor meséltem róla, amikor kézen fogva
sétáltunk a folyóparton. Azt viszont nem tettem hozzá, hogy
összesen egy hétig tartott a metal-rajongásom, mert kiszakadt a
dobhártyám a koncerten. Apának viszont azt hazudtam, hogy
verekedtem, és amikor megkérdezte, ki bántott, gyorsan
kitaláltam egy nevet. Azt mondtam, Rick Richardson volt.
Richard. Richardson. Nevetnem kell, ha visszagondolok. Apám
végig azt hitte, rivalizálok ezzel a sráccal, holott elég egyértelmű,
hogy kitalált név. Hazamentem, és apa mindig megkérdezte,
bántott-e ez a Richardson gyerek. Én pedig közöltem, hogy már
nem mer velem packázni. Amikor Jake focimeccsére mentünk,
apa még arra is megkért, mutassam meg neki a srácot. Én pedig
találomra rámutattam az első gyerekre, aztán nem győztem
visszatartani apát, nehogy átvágjon a pályán, és leordítsa a srác
szüleit. Képzelj el egy jókora pasast teli torokból üvölteni. RICK
RICHARDSON! NE SZÓRAKOZZ A FIAMMAL! Miközben nem is
így hívják a gyereket.
És mindezt azért, mert nem akartam bevallani, hogy a
koncerten szakadt ki a dobhártyám. Azt hiszed, bolond vagy,
amiért leestél a bringáról? Talán igen. De mindketten azok
vagyunk. Szerintem ez már kiderült a házasságunk során. Soha
nem felejtem el, ahogy a tó partján sétálva elmeséltem neked a
koncertélményemet. Mintha tegnap lett volna. Már akkor tudtam,
hogy feleségül veszlek. :)
Itt minden rendben. Az elején megfáztam egy kicsit, de
Frankie sokkal rosszabbul járt. Fel sem tudott állni a vécéről,
olyan hasmenése volt. Imád a szaráról beszélni, ezért tegyél
nekem egy szívességet: ha legközelebb Skype-olunk, még
véletlenül se kérdezz rá! Már éppen eleget hallottam róla.
Amúgy bocs a helyesírási és fogalmazási hibákért. Nem sok
ragadt rám a suliban, főképp, hogy nem igazán jártam be.
(Mondjuk úgy, hogy papíron több rokonomat temettük el, mint
ahányan valóban léteztek.)

Gondolj rám!
Luke

Címzett: Luke Morrow közlegény

Feladó: Cassie Salazar
Tárgy: Hiányzol!

Szia, Rick!
Bár nem létezel, de nekem nagyon is valóságosnak tűnsz.

Az ellenséged felesége,
Cassandra Salazar

Ui.: Jövő hét kedden a te időd szerint délelőtt tizenegykor

tudunk Skype-olni? Majd mesélek.
 LUKE

Mindennap röplabdáztunk. Itt mindenki szereti. Időnként fociztunk is,

de a röplabda több embert vonzott. A hatéves, Mickey egér pólós
gyerekektől kezdve a szakállas, ősz öreg emberekig mindenki beállt,
ha volt megfelelő terep és háló, amit általában két, egymással
szemközti póznára kötöttünk.
Általában Frankie, én és egy Ahmad nevű nyolcéves srác alkottunk
egy csapatot Majeed, egy főiskolás korú tolmács, Randall brit
parancsnok és Franson ellen, aki a nők táborát képviselte a
seregben. Eddig nem ismertem, csak Frankie-től hallottam róla. Mivel
középiskolában röplabdázott, sok esélyünk nem volt ellene.
Felajánlotta, hogy cserél Majeeddel, Frankie-vel vagy velem.
Ahmad nem igazán beszélt angolul, ezért Franson rámosolygott,
saját magára és rám mutatott, és forgást imitált a kezével.
Majeed tolmácsolt.
Ahmad mosolygott, aztán megragadta az egyenruhánkat, és a fejét
csóválta.
– Nem, nem!
Valamit mondott Majeednek, mire ő tolmácsolt:
– Ahmad továbbra is Frankkel és Luke-kal szeretne egy csapatban
játszani.
Frankie és én egymásra néztünk, vállat vontunk, aztán adtam
Ahmadnak egy pacsit.
–  Lehet, hogy nem leszünk jók, viszont jól szórakozunk – mondta
Frankie.
– Ez azért van, mert mindig Ahmad szervál – viccelődött Franson,
aztán visszament a helyére, és feldobta a labdát.
Majeed nevetett.
–  Morrow és Cucciolo azt sem tudja, hogyan kell szerválni –
jelentette ki Randall.
 – Na jó, haver – kezdte Frankie, és térdet rogyasztott a kezdéshez.
– Vigyázz, mit mondasz, mert Luke beveri a képed!
– Kezdjünk! – mondta Franson, és a vonal mögé lépett.
Szervált. A jobb sarokba ért a labda, mire odarohantam,
átpasszoltam Frankie-nek, aki átütötte a hálón. Randall elkapta,
átütötte Fransonnak, aki olyan erőset ütött, hogy a labda
visszapattant Frankie csuklójáról, és az épület felé szállt. Frankie és
én csak álltunk, és néztük, aztán észrevettük, hogy Ahmad
utánarohan, de alig láttuk a hatalmas portól, mert szürke ruhája
beleolvadt a környezetbe.
– Hajrá, kapd el! – kiáltott Frankie.
– Gyorsan, Ahmad! – kiáltottam én is.
Mosolyogva, mégis kicsit lelombozva jött vissza, kezében a
labdával. Frankie hátba veregette.
Ahmad mondott valamit, és a szemére mutatott.
Majeed fordított.
–  Ahmad azt mondja, majdnem elkapta, de a szemébe sütött a
nap.
Frankie szó nélkül odaadta a napszemüvegét Ahmadnak. A fiú
felvette, nekem viszont muszáj volt visszafogni magam, nehogy
hangosan röhögjek, mert gyakorlatilag az egész arcát eltakarta a
szemüveg.
Ahmad gyorsan visszatért a játékhoz. Feldobta, aztán elkapta a
labdát, mint aki készen áll.
– Így már jobb – mondta Frankie, és rám kacsintott.
Ismét Franson szervált, de ezúttal a játékterületen kívülre ment a
labda, így mi következtünk.
– Ki jön? – kérdezte Frankie, és kíváncsian rám nézett. Egyértelmű
volt, hogy vagy neki, vagy nekem kéne szerválni. Fransonnak igaza
volt. Eddig mindig Ahmad kezdett.
– Nem én! – vágtam rá.
– És nem is én! – jelentette ki Frankie.
Franson és Majeed mosolygott, Randall felcsattant.
–  Egyértelmű, hogy Ahmadé a lehetőség – mondtam, és
odadobtam neki a labdát.
Odament a vonalhoz, miközben egyik kezével próbálta a helyén
tartani a napszemüveget. Folytatódott a játék.
 CASSIE

–  Szóval: ba-da-da-ba-da-da ba duh-duh-duh be-dum be-dum, és

után jövök én – magyarázta Tobynak Nora.
– Aha – mondta Toby, miközben a dobverőt forgatta.
Nevettem, bár Nora nem találta ilyen viccesnek a helyzetet.
Toby folytatta.
– Ba-dada-ba-dada ba duh-duh be-dum be-DUM, és te a DUM-nál
jössz.
–  Magyarázd el te, Cassie! – mondta Nora, és felkapta a
gitárpengetőt.
–  Á! – felemeltem a karom. Tobynak volt igaza, viszont nem
akartam, hogy Nora azt higgye, a srác pártját fogom. – Kezdjük újra,
és majd kitaláljuk!
Elkezdtük, és éreztem, hogy egyre jobban belejövök. A Merlin nem
volt olyan kemény hangzású, de azért nagyot szólt. Keveredett benne
a brazil jazz, a könnyed ritmusok és a staccato. Toby tényleg nagyon
ráérzett. Határozottan adta a ritmust, de rögtön visszavett, amikor
kellett. Ha rosszul játsszuk, leginkább olyan lett volna, mint A Jetson
család főcímzenéje. Még szerencse, hogy minden és mindenki a
helyén volt.
Nora ismét megállt.
–  Nem jó, Toby. Nem tudom felvenni a ritmust. Muszáj a be-dum
után belépnem.
–  Hm. – Toby lenyomott egy gyors train beatet, aztán megállt. –
Akkor felejtsük el mára! Cassie és én úgyis moziba megyünk.
–  Most akarjátok, hogy összehozzuk ezt a dalt, vagy sem? –
kérdezte Nora, és hol Tobyra, hol rám pillantott. Nem mertem a
szemébe nézni, inkább gyorsan kinyitottam egy üveg ásványvizet.
– Jó lenne összehozni, de fáradt vagyok – mondta Toby.
–  Jóságos ég! – mormolta Nora az orra alatt. – Ez most komoly,
Cass?
 – Szerintem is pihenjünk egy kicsit! Csütörtök van.
–  És mi a frász köze van ehhez a csütörtöknek? – Nora a
telefonjára nézett. – Fél nyolc! Csak egy órája vagyunk itt. Nem
hanyagolhatjuk a próbát.
–  Én azt csinálom, amit Cassie mond – jelentette ki Toby, de már
félig felállt, és összeszedte a dobverőket.
– Hm.
Végiggondoltam a lehetőségeket. Meg akartuk nézni A halott
várost a kertmoziban. – Még soha nem láttam A
halott várost, és az
volt a terv, hogy takaróval és egy üveg valamilyen itallal kimegyünk a
parkba.
– Csak semmi puccparádé – viccelődtem, és közben kikapcsoltam
a szintetizátort.
Toby előrehajolt, és átkulcsolta a derekam.
– Főképp, hogy mindig ebből a filmből idézek…
Végigsimítottam a felkarján.
–  Soha nem tudom, hogy a filmből idéz, vagy magától beszél
hülyeséget.
Ránéztem. Kinyújtotta a nyelvét, mire elnevettem magam.
– A hétvégén még finomítunk rajta, Nor – mondtam. – Megígérem.
Csak elég hosszú volt ez a hét.
Toby Norára nézett.
– Ha gondolod, gyere velünk!
– Kösz, inkább fetrengek a saját hányásomban – vágta rá Nora, és
megfogta a hevedert.
– Gyere! – kiáltottam, aztán gyorsan odamentem hozzá.
– Inkább nem.
Kicsit rám mosolygott, aztán a nyakába akasztotta a gitárt.
Elszomorodtam. Éreztem, hogy megvan rólam a véleménye. Talán
nem töltök elég időt vele. Talán úgy érzi, kirekesztjük. Eddig mi ketten
hanyagoltuk a próbákat.
– Cassita! – szólt Toby, és elővette a kocsikulcsot.
– Egy pillanat.
– Addig teszek egy kört a verdával – mondta, és elindult. Megállt a
lépcső tetején, aztán visszaszaladt, és felém tolta az arcát.
Megcsókoltam, és égett a képem, ahogy éreztem magamon Nora
pillantását.
 – Így már jó – jelentette ki Toby, és felment.
– Ne haragudj! – mondtam Norának. – Cuki, de egy kicsit sok.
Nora bólintott, és Toby helyére pillantott.
–  Akkor ezek szerint komoly a dolog? Mármint szó szerint kéz a
kézben sétáltok, randiztok, és egyebek?
Kicsit elmosolyodtam. A próbákat és Luke bejelentkezéseit
leszámítva egész héten arra vártam, hogy Tobyval legyek.
– Igen.
–  Hú! – mondta Nora kicsit zavarodott képet vágva. Aztán
elhallgatott. Kiengedte a haját, és felkapta az üres üvegeket.
– Mi az? – kérdeztem.
Most mi ezen a fura? Azt leszámítva, hogy egyikünk sem gondolta
volna, hogy komolyan járni fogok Tobyval.
Nora kihúzta magát, és felvonta a szemöldökét.
– Nem is tudom – válaszolta gúnyosan. – Gyakran előfordul, hogy
katonafeleségek hippi srácokkal lógnak a szabadidejükben?
Igaza van. Jogi értelemben és technikailag is megcsalom Luke-ot.
– Átgondoltam.
Amúgy tényleg. Két cukormérés, valamint egyéb teendőim között
alaposan végiggondoltam, hogyan lehetnék óvatosabb. Aztán
eszembe jutott az a beszélgetés a játszótéren Luke-kal. Talán
élethűbb lesz a válás, ha tényleg van konkrét ok, és mondjuk
rajtakapnak minket.
Nora folytatta.
– Azt remélem sejted, hogy ha valaki ismeri Luke-ot és téged, és
meglátnak egy másik fazonnal, számíthatsz néhány kínos kérdésre.
– Tudom! – vágtam rá elpirulva, és nyeltem egy nagyot.
– A kérdésekre válaszolni kell, abból jelentés készülhet, és…
–  De Luke-nak és nekem nincs közös ismerősöm, aki most
figyelhetne.
Pont arról panaszkodtam Norának a Chili’s után, mennyire más
körben mozgunk Luke-kal.
Nora vállat vont.
– Valaki mindig figyel. Nem láttad a Kártyavárat?
Elnevettem magam. Részben azért, mert viccesnek találtam,
részben az idegességtől. Márpedig nem akartam félni. Csak feküdni
akartam a parkban a takaró alatt, és hallgatni, ahogy Toby Val Kilmert
és Kurt Russelt utánozza, arkansasi akcentussal.
–  Értem, amit mondasz. Igyekszem óvatos lenni – mondtam
Norának, és próbáltam minél komolyabbnak látszani.
Éreztem, hogy rezeg a telefon a zsebemben. Talán Toby az, és
várja, hogy menjek végre. Még be kell ugranunk egy italboltba. Vele
amúgy is hosszabb ideig tart minden. Állandóan nevetünk, cukkoljuk
egymást, és van, hogy elfelejtjük, mit akartunk venni. Elindultam az
ajtó felé, Nora követett.
–  Akkor tényleg elmentek a parkba? – kérdezte, miközben
felkaptattunk a lépcsőn.
–  Igen. – Tudtam, hogy a gondolataimban olvas, ezért gyorsan
hozzátettem. – Csak szórakozom egy kicsit.
– Jaj, Cassie! – mondta beletörődve, aztán megsimogatta a hátam.
– Te aztán tudod, hogyan kell játszani a tűzzel.
 LUKE

Most egész könnyű volt Skype-olni. Elmeséltem Cassie-nek, amit

Hailey írt az unokaöcsémről. JJ bevitte a Franklin nevű plüssteknősét
az oviba, és gond lett belőle, mert levette a játékpáncélt, és azt
mondta, „meztelen” a teknős. Cassie szerint ebből kár ügyet csinálni,
mert teljesen igaza van a gyereknek.
–  Ez egy vallásos ovi Budában – mondtam, miközben a lyukas
zoknimat stoppoltam. – És amúgy sem volt nagy felhajtás, csak az
óvónő szólt Jake-nek és Hailey-nek.
– Akkor is. Ezen egyáltalán nem kellett volna témázniuk.
Hálaadás környékén három levelet is küldtem, de egyikre sem
kaptam választ. Utána Hailey mégiscsak elkezdett nekem írni. Múlt
héten kaptam meg az első levelét. Mint kiderült, Jake tudja, hogy ír
nekem, és nincs ellenére, de ő nem áll készen, hogy kapcsolatba
lépjen velem. Hailey viszont mindenképp tudni akarta, jól vagyok-e.
Közben megjelent mögöttem Róka, és borotválkozókrémmel
tisztogatta a fegyverét. Cassie elhallgatott egy kicsit, és látszott, hogy
megijed. Amikor Róka bekattintotta a tárat, Cassie ugrott egyet, és
felsikoltott.
Nevettem. Egy hónappal később már ő is így tett.
– Mi történt még? – kérdezte.
Három hete beszéltünk utoljára. Elmeséltem neki a röplabdát.
Még apámnak is elkezdtem írni. Odáig jutottam, hogy Kedves Apa!
Sajnálom…, de aztán áthúztam az egészet, és újat kezdtem, hozzátéve,
hogy Sokat tanulok, és jobb emberré váltam. Veled mi újság?
Rókára néztem, aki fegyvertisztogatás után felüléseket csinált,
természetesen úgy, hogy látsszon a kamerában. Nagyon kis
helyiségben voltunk, így nem csoda, hogy belógott a képbe, de azért
a hörgő-ziháló hangoktól megkímélhetett volna minket.
Cassie-re néztem. Mindketten próbáltuk visszatartani a röhögést.
 –  Szóval – kezdtem, és a jegyzetemre néztem –, mi van
Vadállatokkal? És a zenekarral?
– Szerintem biztos, hogy szakítanak. Esküszöm – kezdte.
Egyre kíváncsibb lettem. Tudni akartam, milyen a saját zenéje.
Miután részletesen elemezte a „se veled, se nélküled” kapcsolatot
valami Pitchforkkal, rákérdeztem.
– És mi van veled? Hogy halad a zenekar?
– Nagyszerűen!
– Hallhatok valamit?
Meglepődve nézett rám, de látszott, hogy örül.
– Persze. Mindenképpen. Máris visszajövök.
Nem vagyok műértő, de ahogy a legtöbb ember, én is szeretem a
zenét. Leginkább a klasszikus rockért rajongtam, mert apa mindig azt
hallgatta a műhelyben. Led Zeppelin. David Bowie. Doobie Brothers.
Moody Blues. Doors. Janis Joplin.
Majdnem felröhögtem, amikor eszembe jutott a levél, amiben Rick
Richardsonról írtam Cassie-nek. Nem hittem, hogy bárkinek is
elmesélem, bár magára az esetre sem gondoltam a történtek után. A
Cassie-vel való beszélgetés-levelezés valahogy kihozta belőlem,
hogy már majdnem elfelejtett dolgokat osszak meg magamról.
Cassie visszajött, miközben dúdolt. Aztán kinyitotta a
jegyzetfüzetét, és leült a kanapéra.
Amikor elővette a szintetizátort, azon gondolkodtam, milyen jó
lenne elmondani neki, hogy annak idején klasszikus rockot hallgattam
a műhelyben. Apa imádta Norman Greenbaumtól a Spirit in the Sky
című számot, ezért felhívtam a kívánságműsort, és ezt a dalt kértem
neki. Annyiszor telefonáltam, hogy felírták a számomat, és amikor
legközelebb csörögtem, már csak felvették, és megkérdezték, ismét a
Spirit in the Sky-t kérem-e.
– Felkészültél? Ez egy kicsit kemény, de nagyon ott van.
– Hallgatom!
Láttam, hogy Róka befejezi a felüléseket, és hanyatt fekszik a
földön. Ő is figyelt.
–  Ez a Zöld gém című szám – mondta Cassie, és elkezdett
szintetizátorozni. – Képzeld hozzá a basszusgitárt és a dobot!
– Jó.
– Jó – mondta Róka a földön fekve.
 –  Amikor megláttalak, egy kerítésen ültél – énekelte
szintetizátorozás közben. – Azt mondták, nem vagy isteni jel. Nem
tudtam, ez mit jelent. De mikor odaléptem hozzád, nem repültél el.
Ezután egy dallamos, kicsit régiesnek tűnő rész következett.
Valahányszor azt hittem, tudom, mi jön, tévedtem, mert másképp
hangzott, mint vártam. De aztán visszatért. Nem volt kellemetlen
vagy disszonáns, mint olykor a dzsessz. Megvolt a maga hangulata.
Amúgy az anyjáról énekelt, és arról, hogy nem tudja, mit tegyen,
mégis megbocsátja magának, hogy nem tudja, mit tegyen. Drámai
volt, és magával ragadó. Hangja leginkább Freddy Mercuryéra és
Billie Holiday-ére emlékeztetett, bár utóbbi kicsit vékonyabb hangon
énekelt. Ami a szöveget illeti, nem sokat rágódik, rögtön megbocsát
magának. Én erre soha nem voltam képes.
– Ez elképesztően jó! – mondtam, amikor befejezte.
–  Tényleg nagyon jó – helyeselt Róka. – Egy kicsit majdnem
sírtam.
–  Mit mondott? – kérdezte Cassie vigyorogva, levegő után
kapkodva. Haját lófarokba kötötte, és mivel jócskán vágatott belőle, a
sok fejrázás miatt majdnem teljesen kibomlott a zene végére.
– Azt, hogy sírt egy kicsit.
– Majdnem! – helyesbített Róka.
–  Hú! Nagyon ügyes vagy. Tényleg. Szívem – tettem hozzá, és a
szemem sarkából Rókát figyeltem.
Cassie arca pirosabb volt, mint eddig.
– Köszönöm.
Vajon csak elpirult, vagy éneklés után mindig ilyen?
– Most mennem kell. Vár a munka.
– Rendben. Még beszélünk.
– Köszönöm, hogy meghallgattad a dalt, Luke. Édes.
Zavarában megvakarta a fejét.
– Igazán nincs mit.
Ennyi. Megint eljött a negédes szavak ideje. Mielőtt a színlelés
jegyében bármit hozzáfűzhettem volna, Cassie írt valamit egy darab
papírra, és feltartotta. Szerintem nagyon ügyesek voltunk.
Elővettem a noteszt, hogy válaszoljak. Szerintem is. Még írok.
–  Ilyenkor a nemi szerveteket mutogatjátok egymásnak? –
kérdezte Róka, még mindig a földön fekve. – Játszani akarok, és a
Skype szétcseszi az internetet.
– Jól van – mondtam, és a szememet forgatva Cassie-re néztem. –
Szeretlek, szívem. – Ezúttal könnyebb volt kedveskedni.
Cassie mosolygott. Majdnem fülig ért a szája.
– Én is téged, bébi.
Ezután bandzsított, és kinyújtotta a nyelvét.
Ahogy befejeztük a beszélgetést, felálltam az asztaltól, és azon
vettem észre magam, hogy mosolygok.

Címzett: Luke Morrow közlegény

Feladó: Cassie Salazar
Tárgy: ŐSZINTÉN. Milyennek találtad?

Tudom, hogy kedves akarsz lenni a katonatársad előtt, és

gondolom ezért kérted a dalt, de tényleg érdekel, mi a
véleményed, ugyanis a zenésztársaimon kívül csak te és a
tornász fazon hallottátok. Nora szerint ez az egyik legjobb, amit
írtam, és Toby is jónak találta. A te véleményed is fontos.
Nemcsak azért, mert a férjem vagy, hanem mert nem sokszor
hallgatsz ilyesmit, és ha TÉNYLEG tetszett, több ilyen dalt írok.
Az a cél, hogy ne csak a Pitchforkosokat szárnyaljuk túl, hanem
tényleg élvezetes zenét alkossunk. (Tudod, a Pitchfork az a blog,
amiről beszéltem, nem valami földön kívüli csoportosulás.)
Ha két röplabdázás között van időd, írj!

Szeretlek.
C.

Ui.: Kérlek, mondd, hogy tapadós gatyában játszol! Ha igen,

küldj róla képet, különben nem hiszem el!

Címzett: Cassie Salazar

Feladó: Luke Morrow közlegény
Tárgy: RE: ŐSZINTÉN. Milyennek találtad?
 Ez volt az egyik legjobb, amit hallottam. Elgondolkodtatott. A
hangod leginkább Billie Holiday és a Queen énekesének, Freddy
Mercury hangjának elegyére emlékeztet. Tetszett, ahogy
változott a lassú és a gyors rész, mégsem volt zavaró az
átmenet. Természetesnek tűnt. Ne hallgass Tobyra! A zene több
mint jó.
Egy ideig nem fogunk tudni Skype-olni, mert felderítésre
megyünk, de küldök neked egy képet, amin Frankie-vel és
Ahmaddal vagyok. Ahmad a világ egyik legjobb nyitójátékosa.
Bocs, hogy ilyen rossz minőségű a kép. Majeed készítette a
mobiljával. #szelfi. Ez így jó?

Szerető férjed,
Luke
 CASSIE

Hamarabb végeztem a bárban, ezért mondtam Tobynak, hogy jöjjön

oda, és találkozzunk a szemközti kajáldánál. Fokhagymás kenyeret
ettünk, és úgy tettünk, mintha értenénk a borokhoz.
Toby intett a pincérnek, hogy hozzon egy újabb üveggel, aztán az
üres poharamra mutatott.
– Iszol velem még egyet?
Bólintottam, és ittam egy korty vizet.
– Szerintem lassan ideje turnézni. Feltéve, ha sikerül egy hónapra
szabadságolnom magam a bárban.
– Részemről oké, csak szólj!
Megfogta az egyik hajtincsemet, és morzsolgatni kezdte.
Időközben úgy megnőtt a hajam, hogy már a tarkóm közepéig ért. Azt
mondják, ha az ember szerelmes, gyorsabban nő a haja és a körme.
Nevetséges. Én nem voltam szerelmes.
–  Meglátjuk, milyen lesz a következő fellépés – mondtam, és
megfogtam a kezét. Rám mosolygott, mire melegség járta át a
szívem.
Ennek ellenére sem voltam szerelmes.
Toby átérezte a lelkesedésemet. Ő már túl van néhány
koncertkörúton, és, gondolom, alig várja, hogy ismét mehessen.
Játszott bárban és templomban is. Volt, hogy odafelé menet
lerobbant az út szélén, és olyan is előfordult, hogy nem pénzzel,
hanem ennivalóval fizettek neki. Ha valaki, ő pontosan tudja, mit
jelent nekem a zene, mert ő is ugyanígy áll hozzá.
Még azt is elintézte, hogy fellépjünk a Sahara Lounge-ban. Ezúttal
viszont nem kell osztoznunk a termen. Egy órán keresztül csak a The
Loyal fog játszani, így a közönség megismerheti az új
szerzeményeinket is.
– Hazaviszlek – mondta Toby, és megsimogatta az arcom.
 –  Hozzám vagy hozzád? – kérdeztem, és bizsergést éreztem a
lábam között.
Megcsörrent a telefonom. Lehalkítottam, mert feltételeztem, hogy
Nora vagy anya keres. Gondoltam, várhatnak másnap reggelig.
– Kártyával fizet? – kérdezte a pincér.
– Igen – válaszolta Toby, és letette a kártyát az asztalra.
– Beleadhatok? – kérdeztem.
A fejét csóválta, aztán elvigyorodott, mire kilátszott a foghíja.
Ismét megcsörrent a telefon. Talán másvalaki hív. Kivettem, és
megnéztem a számot. Ahogy láttam, tengerentúlról érkezett a hívás.
– Ezt muszáj felvennem – mondtam Tobynak, miközben felálltunk.
– Addig kiszaladok a mosdóba.
Elindult, én pedig felvettem a telefont.
– Cassandra Salazarral beszélek? – kérdezte egy női hang.
– Igen.
–  Grayson parancsnok vagyok a harmincnegyedik hadosztályról.
Azért hívom, mert a férje, Luke Morrow szolgálat közben
megsebesült.
A lélegzetem is elállt. Lassan pislogtam kettőt.
– Ott van, asszonyom?
– Igen. Megsebesült?
– A férjét a német katonai egységhez vitték. Két nap múlva kerül a
San Antonió-i katonai kórházba. Nagyon sajnálom, hogy ilyen rossz
hírt kellett közölnöm.
Leültem az első, szabad asztalhoz, és éreztem, hogy könny szökik
a szemembe.
– Felépül?
–  Az állapota már stabil, de súlyosan megsebesült. A töltények
alaposan szétroncsolták a sípcsontját és a térdkalácsát. Nemsokára
szállítható állapotba kerül.
– Értem.
– Amint lesz valami változás, tájékoztatjuk.
– Köszönöm – mondtam, mert semmi más nem jutott eszembe, de
kicsit később gyorsan megkérdeztem, beszélhetek-e a férjemmel.
–  Jelenleg sajnos nincs olyan állapotban, hogy bárkivel is
beszéljen. Amint lehet, kapcsolatba lépünk önnel. Isten áldja!
Viszonthallásra! – Ezzel letette.
 Majd kiugrott a szívem, és forgott velem a világ. Luke említette,
hogy felderítőútra megy. És majdnem meghalt. Jó ég! Mi van Frankie-
vel? Ő vajon megúszta? Meg kellett volna kérdeznem a nőt.
Mindkettőjükről kérdeznem kellett volna.
Eszembe jutott a motelszoba. Luke adott egy darab papírt, amire
telefonszámot írt. A férje – mondta a nő a telefonban. A férjem.
Toby kezét zsebre vágva, fütyörészve jött vissza a mosdóból.
Amikor meglátott, az ő arcáról is lehervadt a mosoly.
– Haza kell mennem – mondtam.
Hazafelé úton megállás nélkül azt hajtogatta, hogy neki bármit
elmondhatok, és segít, csak áruljam már el, mi a baj. Képtelen voltam
megszólalni.
Hol a papír? Hol az az átkozott, nyomorult papírfecni? A
konyhaszekrény fiókjába tettem. Múlt havi internetszámla. Múlt havi
áramszámla. Egy kisebb papír. Ez az? Nem. Egy szájba vert
kajaszámla. Mi a manóért teszek el ilyeneket?
Kiszórtam a fiók tartalmát a földre. Biciklikulcs, amit soha nem
használtam. Aprópénz. Megmaradt kupak, ami már nem kellett Nora
unokahúgának az iskolai gyűjtésre. Még több apró. Egy
ajándékzacskó, amiben anya ügyfele csokit adott nekünk
karácsonyra.
Nem találtam több papírt.
Bementem a hálóba, és átkutattam az éjjeliszekrény fiókját.
Találtam egy bőrkötéses naplót, amibe összesen két sort írtam.
Néhány kondom. Gitárpengető, ami, ha jól emlékszem, Jack White-é
volt, és a The White Stripes Moody színházbeli koncertjén használta.
Három órán keresztül forgattam fel mindent, de nem találtam a
papírt. Hajnali kettőkor még a kanapén ültem, és nagyon rosszul
éreztem magam a csendben. A szintetizátorra néztem. Arra
gondoltam, játszom valamit, hátha kicsit megnyugszom, de még a
billentyűhöz érni is képtelen voltam.
Halk kopogást hallottam az ajtó felől. Kinéztem a kulcslyukon. Rita
volt az, kezében a félig szunyókáló Dantéval. Kinyitottam az ajtót.
– Költözöl? – kérdezte. Rózsaszín, nyitott köntöse alól kikandikált a
nagy méretű, MONDD MEG, HOL A CSOKI, ÉS NEM ESIK BAJOD!
feliratú póló.
 – Nem – sóhajtottam. – Csak egy nyomorult papírdarabot keresek,
mert fontos infó van rajta. Most azonnal meg kell találnom.
– Milyen infó?
– Egy telefonszám. Na mindegy. Bocs, ha felébresztettelek.
– Szívunk egyet?
– Nincs cuccom.
Amikor megállapították, hogy cukros vagyok, nem vettem több
füves cigit. Minden pénzemet a diabéteszvizsgálatokra, megfelelő
kajára és a zenére költöm.
– Nem azt kérdeztem, van-e nálad – mondta, és kihúzott egy cigit a
füle mögül.
– Hála az égnek! – motyogtam.
Leültünk a szokásos helyre, és szó nélkül adogattuk egymásnak a
cigit. Hagytuk, hogy a fűszag belengje az amúgy is szétdúlt szobát.
Beraktam Donovant a lejátszóba.
Egy kis idő múlva Rita megismételte.
– Egy telefonszám. Hm.
– Igen.
– Miért nem nézed meg a Google-ön? – kérdezte, és ahogy kifújta
a füstöt, köhögni kezdett.
Google. Jogos. Elfogott a pánik. Persze, hogy rákeresek.
– Zseni vagy, Rita.
– Ezt mondd meg a munkahelyemnek is, mert kirúgtak!
– A fenébe! Nagyon sajnálom.
Vállat vont, aztán felállt, és nyújtózott.
– Manapság mindenki elveszíti a munkáját. Ez egy ilyen világ.
Felkaptam a laptopot a földről. Morrow. Mi volt a fazon
keresztneve? Megnézem az e-maileket. Luke e-mailjei között
biztosan megtalálom a választ, mert jó néhány nevet
belecsempészett.
– Szólj, ha tudok valamit segíteni! – mondtam Ritának.
– Csak fizesd továbbra is ilyen pontosan a lakbért! – szólt vissza az
ajtóból. – Még találkozunk. Gyere, Dante!
Dante keresztültrappolt a szobán, és elindult Rita után.
Miután elmentek, gyorsan begépeltem a nevet a keresőbe.
Megvan. Morrow műhely, Buda, Texas.
 Most senki nem venné fel nekem a telefont. Ha viszont egy órán
belül útnak indulok, napkeltére ott leszek.
 LUKE

–  Cucciolo! Cucciolo! – kiáltottam, aztán lefeküdtem a földre, és

megszűnt körülöttem a világ. Frankie nem fordult meg, pedig ez lett
volna a helyes, mert folyamatosan lőttek ránk. A dzsip mögé bújtunk,
a támadók pedig lőttek. Róka már a földön feküdt.
Nem láttam a töltényt, de végig hallottam a hangját.
Aztán valami fura oknál fogva ismét apám műhelyében voltunk.
Miért lőnek? Takarodjanak apám műhelyéből! Ebédidő volt. Nincs idő
lövöldözésre. Muszáj felkelnem. Meg kell védenem apát és az
öcsémet.
Róka egy vörös párnán szunyókált a dzsip alatt. Hogyan képes
most aludni?
Nem tudtam felkelni, mert egy hatalmas fa nőtt a lábam helyére.
Jókora, vastag törzsű fa. Folyamatosan nyomott, szúrt, hasogatott.
Felordítottam a fájdalomtól.
– Valaki vágja ki ezt a fát! – üvöltöttem.
Vakítóan sütött a nap. Az emberek furcsán beszéltek. Én is.
Cucciolo. Senki nem figyelt rám.
Valamit az arcomra tettek.
Kék-fehér volt minden.
Hatalmasra nőtt a fa. Ordítottam.
– „Jú! Jú!” – mondogatták. – „Mingyá jú lesz.”
– Nem jó! – kiáltottam, de hiába. – Frankie!
Frankie. Nem jó. Valaki vágja ki ezt a fát!
Frankie!
 CASSIE

Valahogy sosem jöttem ki jól az apákkal. Nekem nem volt, nem is

akartam, és nem is volt rá szükségem. Nem szerettem őket, amikor
negyedik általánosban beszólongattak nekem focin, nem szerettem
őket, amikor leitták magukat az ünnepségeken, nem szerettem,
amikor a szemüket forgatták, ha megtudták, mit tanulok a főiskolán.
Már csak azért sem én vagyok az apukák álma, mert sokszor
éjszakai életet élek, és füvezem a lakástulajjal.
Keresztülhaladtam Buda utcáin. Már alig volt benzin a tankban.
Elhajtottam néhány bolt előtt, ahol majdnem akkora teherautók
parkoltak, mint az épületek nagy része. Alaposan megnéztem a
házakat, és a neten látott piros-fehér jelzést kerestem.
Amikor megtaláltam, kiszálltam, és felkészültem a találkozásra
Luke öccsével. Úgy képzeltem, hogy Luke-ra hasonlít, csak
kedvesebb és fiatalabb. Olyan lehet, mint az egyik szerelő a
Pomádéban. Jó eséllyel a kisfiát is látni fogom, ahogy az apja
nadrágjába kapaszkodva követ minket. Talán bekísér a bőrszékes
irodába, ahol már várja őt a felesége. Meghallgatnak, és kitalálják,
mit tegyünk.
Ehelyett zárva volt a műhely. Csak egy kézzel írt feliratot találtam
az ajtón. Kimentem kávéért, öt perc múlva jövök. Vészhelyzet esetén
megtalál a Mortsban.
Vártam. Vártam öt percig. Aztán még ötig. Hívtam a számot, amiről
tegnap kerestek, és reméltem, hogy megtudok valami újat Luke
állapotáról, de senki nem vette fel. Megigazítottam a ruhám, leültem
egy gyomnövényekkel körülvett aszfaltrészre, és figyeltem a max
harminccal közlekedő, feltuningolt kocsikat az úton. Az anyukák
babakocsiban tolták gyerekeiket, és próbálták messzire fújni a
cigifüstöt, miközben mobiloztak, és arról panaszkodtak, hogy valaki
átvágta őket. Küldtem egy üzenetet Tobynak. Megírtam neki, hogy
sajnálom, és nemsokára hívom.
 Aztán megláttam Luke apját, ahogy papírpohárral a kezében
közelít felém az úton. Nyakigláb, kemény arcvonású, ősz hajú, kicsit
hajlott hátú ember volt. Összetéveszthetetlen.
Először arra gondoltam, hogy felpattanok, és szó nélkül itt hagyom.
Luke azt mondta, az öccse a műhelyben dolgozik, ezért azt hittem,
vele fogok találkozni. Feltételeztem, hogy az apjuk háttérmunkát
végez, mondjuk könyvel, vagy ilyesmi.
Emlékezetem szerint Luke a testvére számát adta meg. Azt kérte,
először neki szóljak.
–  Miben segíthetek, hölgyem? – kérdezte a férfi, és elővette a
kulcsot. Vaskos karját dús, ősz szőrzet borította.
Miben segíthet?
– Szóval… Nos… – kezdtem.
Megnyomta az ajtó szélén lévő kart, és kinyitotta a hatalmas
bejárati ajtót.
– Az az ön kocsija? – kérdezte, és a Subarura mutatott.
– Honnan tudta?
–  Buda elég kicsi város – válaszolta, és a kocsim felé vette az
irányt.
– Uram! Nem az autó miatt jöttem.
– Hanem? – Kiakasztotta a motorháztetőt. – Akkor miért álldogált a
műhely előtt?
Ismerős volt a járása. Luke is ugyanígy járkált fel-alá a szobában.
Mintha rajta kívül senki nem lenne ott. Nem tűnt veszélyesnek.
Agresszív volt, de nem az a dühöngő fajta. Inkább olyan határozott,
nyers típus, akinek mindig kell valami elfoglaltság, hogy elemében
legyen.
Hagytam, hogy munkához lásson, aztán mély levegőt vettem, és
megosztottam vele a sokkoló tényt.
– Hozzámentem a fiához, Luke-hoz, uram.
Olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy bevágta a motorháztetőbe.
– Tessék? – kikerekedett szemmel nézett rám, aztán megtörölte a
homlokát.
–  Cassie Salazar vagyok. Luke felesége. A fia súlyos sebesülést
szenvedett a tengerentúlon.
Rögtön három dolgot is sikerült a tudtára adnom. Már csak azért is
jó, hogy nincs apám, mert így nem ismerem a tőlük való félelmet.
 Leengedte a karját, és tett felém egy lépést.
–  A tengerentúl azt jelenti, hogy a katonaságnál szolgál? Luke
Morrow a seregben?
Csípőre tettem a kezem, és szinte láttam magam, ahogy ott állok
kócos hajjal, kilátszó tetoválással.
– Igen, uram. Lövés érte a térdkalácsát.
Egy pillanatig nem szólt semmit. Mintha láttam volna megfeszülni
az állkapcsát, de nem vagyok benne biztos.
– Hazajön?
– Igen. Holnap.
Alaposan végigmérte a műhelyt, ahol rajtunk kívül egy lélek sem
volt, aztán elővett egy régi Nokia telefont, és a padlóra köpött.
– A kurva életbe!
 LUKE

Háromféle fájdalom létezik. A fizikai fájdalom, amelynek nincs

ritmusa, viszont éles, szúró, hasogató, és mindig jelen van. Mintha
kést vájnának az élő húsba, aztán alaposan megforgatnák benne. Ezt
éreztem útban München felé, miközben figyeltem az orvosokat a
halvány fényben.
Amikor Frankie és én kiléptünk a dzsip mögül, csupa vér volt
körülöttem minden. A töltények alaposan szétroncsolták a térdem és
a sípcsontom. Véres húscafatnak éreztem magam, de hajtott a
fájdalom. Még erősebben markoltam a fegyvert, és próbáltam
megállni az ép lábamon.
–  Az északnyugati hegység felől jönnek értünk – mondogatta
minden kör után Clark.
Minden elcsendesült. Csak a NATO zászlót fújdogálta a szél.
– Menjünk vissza, és keressünk egy jobb állást!
– Nem lehet. Valószínűleg tele van aknával.
Mindenki hangosan lélegzett. Egyszerre, egyenletesen vettük a
levegőt. Átnedvesedett a zoknim, és összegyűrődött a bakancsban.
Nem kellett volna lenéznem. Volt, akinek leesett a bakancs a lábáról,
és teljesen vörös volt. Bakancsok és szétroncsolt emberi testek
hevertek szanaszét.
Ismét elkezdtek lőni.
Aztán volt az a kín, amelyet ébredéskor éreztem az amerikai
katonai kórházban. Betakart, mint egy paplan. Alvásra csábított,
hívogatott, és negédes hangon suttogta a fülembe: Már nem kell
aggódnod, csak annyi a dolgod, hogy szenvedj. Ne kelj fel! Ne küzdj!
Csak tűrd a fájdalmat!
Hallottam, hogy egy nő texasi tájszólással beszél telefonon. A
hordágy rácsát markoló kézfejre néztem. Minden körmén apró
télapóminta volt.
 A fizikai fájdalom és a kín között, vagy azokon felül van egy
harmadik. Ez a lelki fájdalom, amit állítólag eltárol az agy valamelyik
része, de ettől még az élet megy tovább.
Nem. Valahányszor arra gondoltam, mi lesz velem ezután, elfogott
a kétségbeesés. Visszagondoltam a táborra, aztán arra, ami velem
történik.
Ami velem történt: előző nap harminc kapocs került a lábamba.
Nem tudtam, meddig leszek kórházban. Láttam a parkolót.
Ami a táborban történt: aznap reggel Gomez megmutatta a brit
tiszteknek, hogyan kell rendesen mosogatni. Az lett a vége, hogy
szappannal fröcskölték egymást.
–  Lehet, hogy fog tudni járni, lehet, hogy nem – jelentette ki az
orvos, mire a másik két ember hol az orvosi kartonra, hol a lábamra,
hol ismét a kartonra nézett.
Most már biztosan üres a szoba, ahol repedezett az amúgy is
ócska lambéria, ahol a zöld fémasztalon állt a borotválkozótükör, ahol
kiálltak a falból a vezetékek, és ahol katonás rendben, összehajtva
sorakoztak a törülközők a sarokban.
Frankie is elment.
Egy német katonai nővér mondta, hogy meghalt. Kopogtak az
ajtón.
Róka is meghalt. Új játékosok kellenek a röplabdacsapatba.
Itt a biztonság kedvéért mindig nyitva hagyják az ajtót.
Ahmad, a nyolcéves kis srác, aki mindig szervált helyettünk, most
biztosan azt kérdezi, hol vagyunk.
– Morrow közlegény.
Oldalra fordítottam a fejem. Egy ősz hajú ember állt az ajtóban.
– Igen, uram.
–  Ray Yarvis alezredes vagyok az orvosi szakszolgálattól.
Üdvözlöm a Brooke-ban!
A kevésbé fájó karommal tisztelegtem, mire viszonozta.
– Minden új páciens kap egy gondozót. Én leszek az öné.
Leült, aztán a lábam fölé hajolt, és alaposan megnézte a
sebesülést. Ajka és világoskék szeme körül mély ráncok húzódtak.
Hangja alapján legalább két doboz cigit szív naponta, akárcsak a
lottóárus a budai kisboltban. Az alezredes volt az első, aki a
szemembe nézve beszélt hozzám.
 – Azért végzem ezt a munkát, mert voltam az ön helyében. Kétszer
is szolgáltam Vietnámban, jelenleg titánlábon járok. – A bal
lábszárára mutatott. – Ha bármi olyat szeretne kérdezni, amit az
orvosoktól nem mer, szóljon! Dühös a hadseregre? Velem
megoszthatja. Nekem kiventilálhatja magát.
Próbáltam összeszedni magam.
– Mondták önnek, fogok-e tudni járni?
– Szerintem igen.
– Jó, de…
Feltartotta a kezét.
–  Ha azt mondták, nem biztos, azzal csak a hátsójukat védik. Jó
néhány, önéhez hasonló esetet láttam már. Az alapján fogadok, hogy
néhány hét múlva járni fog.
Egy pillanatra megnyugodtam.
– Az jó.
– Még beszélünk, de vannak kint néhányan, akik látni akarják.
– Kik?
Reménykedni kezdtem. Hülyeség, de azt reméltem, hogy a
csapatból valaki. Grayson parancsnok. Kiderül, hogy Frankie
mégsem halt meg.
– A családja. – Az ajtó felé biccentett. – Az öccse és a többiek.
– Ó! Az jó.
– Biztos benne? Szólhatok nekik, hogy túl sok morfint kapott, ezért
nem fogadóképes.
– Nem szükséges – mondtam nevetve.
Felállt, és megköszörülte a torkát.
– Bejöhetnek!
Először Hailey lépett be, aztán JJ, az anyja lábába kapaszkodva.
Egyik cipőjével Hailey szandáljára lépett, úgy haladt. Aztán
következett Jake, kezében egy Dr Pepper itallal, és egy képes
sportmagazinnal.
Nem tudtam, örüljek, vagy inkább színleljek alvást. Még nem
készültem fel a találkozásra. Gondolatban még Afganisztánban
jártam. Frankie-t és a sérült lábamat láttam magam előtt.
–  Hoztam egy Dr Peppert – mondta Jake. – Ezen kívül csak
szénsavas narancs lett volna.
 Jake hozott nekem inni. Nem elég, hogy eljött Budából San
Antonióba a feleségével és a fiával, még az italautomatát is útba
ejtette miattam. Azon gondolkodtam, szánalomból teszi-e, vagy
békülni akar, netán mindkettő.
Elvettem tőle a hideg üveget, és ahogy kinyitottam, rájöttem, hogy
ez életem legfinomabb Dr Pepper itala.
–  Köszönöm – mondtam, és reméltem, hogy látszik a mosoly az
arcomon. – Jó, hogy itt vagy.
– Nagyon furán nézel ki. Fogadok, hogy dögcédulád is van, mi?
– Tegnap volt egy újabb sebészeti beavatkozás.
A töltények majdnem teljesen szétroncsolták a lábam.
Fémlemezzel és csavarokkal tudták egyben tartani a térdem.
Aztán észrevettem, hogy Cassie is besurran a szobába. Szemét
lesütve a falhoz simult, és úgy markolta a táskáját, hogy elfehéredett
a kézfeje. Odajött az ágyhoz, és lehajolt, hogy megpusziljon.
Mellkasunk összeért.
– Sajnálom – suttogta.
Amikor hátrébb lépett, feltűnt még valaki.
Apám Jake és Hailey között állt. A bocsánatkérésből kiindulva
feltételeztem, hogy Cassie szólt neki. Nem értem, miért tett így, de
mindegy. Aztán eszembe jutott, hogy apa talán csak az alkalomra
vár, hogy az orrom alá dörgölje, tartozom neki. Vékonyabbnak és
sápadtabbnak tűnt, mint amikor utoljára láttam. Szotyolát rágcsált, a
héjat pedig egy papírpohárba köpte. Ismét hülyének és
haszontalannak éreztem magam, főleg így fehér köntösben, sérült
lábbal az ágyon fekve.
– Szia, apa! – mondtam, mintha rágó lenne a számban.
–  Luke! – Egy szempillantás alatt végigmért, aztán a fejem fölött
lévő tévéképernyőre meredt.
– Találkoztunk a… – Hailey levette a kezét JJ fejéről, hogy Cassie-
re mutasson. – A feleségeddel.
– Igen! – mondta Cassie mesterkélt hangon, és bőszen bólogatott.
– Örülök, hogy végre találkozunk. Luke sokat mesélt rólatok.
–  Mi viszont lópikulát sem tudunk rólad – vágta rá Jake halvány
mosollyal az arcán.
– Szívem! – dorgálta Hailey.
 – Mi az? – Jake megvonta a vállát, és úgy nézett rám, mintha azt
kérdezné, mi a frász ez az egész. – Nekem leginkább olyan, mintha
Luke kényszerházasságot kötött volna. Kicsit sem lepődnék meg,
mert nem a megfontoltságáról híres.
Összenéztünk Cassie-vel.
– Az ember tudja, mikor jön el az ideje. – Cassie Hailey-re nézett,
és oldalra hajtotta a fejét, mintha így akarná kifejezni tiszteletét. –
Nem igaz?
Amikor felém fordult, jelentőségteljes pillantást vetett rám.
Gyerünk! Mondj valami romantikusat!
Semmi nem jutott eszembe. Az utóbbi negyvennyolc óra maga volt
a pokol. Üssön agyon bárki, de nem igazán jöttek a romantikus
gondolatok. Nyirkos volt a tenyerem.
Felkaptam az asztalon lévő italt, és a lehető legkedvesebben
Cassie-re néztem.
– Kérsz, édesem?
– Kösz, drága – vágta rá összeszorított foggal.
Jaj, bocs. Ez nem volt a legjobb ötlet.
Elvette az üveget, és lenyalta az üveg szélén lévő, apró cseppet.
Ekkor jutott eszembe, hogy cukorbeteg. Én hülye.
–  Még mindig nagyon fáradt vagyok – mondtam. Akármennyire
szerettem volna beszélni Jake-kel, ahhoz túlságosan kimerült voltam,
hogy még színleljek is Cassie-vel. Éreztem, hogy ő sem bírja sokáig.
– Akkor hagyunk pihenni – mondta Hailey, aztán elindult Jake-kel
az ajtó felé.
Apa újabb héjat köpött a pohárba, és köszönés nélkül lépett ki az
ajtón. De legalább eljött. Ez is valami.
–  Majd… – kezdtem, mire Jake megállt az ajtóban. – Még
visszajöttök?
Hailey Jake-re nézett.
–  Örülnék, ha máskor is meglátogatnátok – tettem hozzá, és
próbáltam nem nagyon sóvárgónak tűnni.
–  Igen. De azért ne reménykedj! – válaszolta Jake, és összevont
szemöldökkel nézett Cassie-re. – Nem cserélgetem az ágytáladat.
– Ezt nem is vártam.
– De amúgy jövünk még – mondta, mire Hailey bólogatott. – A tény,
hogy kis híján kinyírtak… – kezdte, és nyelt egy nagyot –, más
megvilágításba helyezi a dolgokat, nem igaz?
Hailey súgott valamit JJ-nek.
– Köszönöm a legót! – kiáltotta az unokaöcsém.
Majd kiugrott a szívem, amikor elmentek, mégis reménnyel töltött el
a látogatás.
Cassie még mindig a falnak támaszkodott. Mélán bámult maga elé,
de amikor a családom távozott, kicsit felderült az arca. Az ágyam
mellé húzta a székét.
– Van híred Frankie-ről? – kérdezte.
A válaszom után mindkettőnk arcáról lehervadt a mosoly.
 CASSIE

Pár napja tértem haza San Antonióból, ahol igyekeztem a lehető

legkevesebb időt tölteni Luke családjával. Nem volt nehéz. Még
mindig nem tudom, ki hogyan viszonyul a másikhoz, de az
egyértelmű, hogy nem az a bőbeszédű társaság.
Frankie meghalt. Csak erre tudtam gondolni. Amikor egy kicsit
megfeledkeztem volna róla, valamiről mégis bevillant ez a szörnyű
tény. Most éppen a csipsz miatt gondolok rá. Az egyik pillanatban úgy
érzem, minden rendben, boldog vagyok, aztán egyszer csak kitör
belőlem a zokogás. Frankie-nek mindig krumpliszaga volt, mert az
anyukája azt adott neki ebédre. Ahelyett, hogy egyszerre megette
volna, inkább az ételtároló zacskóban hurcolta körbe-körbe. Aztán
egymás után tömködte a szájába, és egyet kint hagyott, mintha
kacsacsőre lenne.
–  Ezt figyeld, Cassie! – mondta, mire odanéztem, bár igencsak
lefoglalt a homokvárépítés. Frankie mindennap eljátszotta velem
ugyanezt, ezért egy idő után már nem találtam viccesnek a
produkciót, inkább a szemem forgattam, ha ránéztem.
Most viszont örökre távozott az élők sorából. Valahányszor
eszembe jut ez a tény, kiborulok, mintha most hasítana belém a
felismerés.
Letöröltem a könnyem Toby melegítőfelsőjének ujjával, miközben a
lakása padlóján feküdtem.
– Hé! Jól vagy? – kérdezte, ahogy lenézett.
– Csak gondolkodom – válaszoltam, és igyekeztem visszatartani a
további könnyeket.
– Már megint valami családi ügy?
– Olyasmi.
Még nem találtam ki, hogyan mondom el Tobynak ezt az egészet.
Úgy voltam vele, hogy ha beszélek Frankie-ről, akkor Luke-ról is
beszélnem kell, bár ez most részletkérdésnek tűnt. Tisztában voltam
vele, hogy bűntudatom kéne legyen, amiért hazudok, de én csak
veszteséget éreztem. Frankie előtt még soha nem vesztettem el
senkit.
– Gyere! Hadd vidítsalak fel!
Szipogva felálltam.
Harangszó visszhangzott a szobában, mire Toby rám nézett. A
telefonom.
– Azt hittem, otthon hagytam.
Kimentem az előszobába. A bejárati ajtónál, a kulcstartó asztalkán
találtam meg a telefont. A kijelzőre néztem, de nem volt ismerős a
szám. Valami történt Luke-kal. Összerándult a gyomrom.
Ökölbe szorítottam a kezem.
– Halló!
– Cassie? – szólt egy ismeretlen férfihang.
– Igen – válaszoltam, és kezdtem a legrosszabbra gondolni.
– Josh van Ritter vagyok a Wolf kiadótól.
Wolf kiadó? Próbáltam felfogni. Akkor ezek szerint nem Luke miatt
keresnek. Nem rossz hír. Sőt. Jó. Nagyon jó.
– Jó napot! – mondtam, és próbáltam nyugodt maradni.
– Ismerős a név?
Hogy ismerős-e az egyik legnagyobb, indie rockzenei kiadó neve?
Még szép!
–  Igen. Nagyon is. Rajongójuk vagyok – mondtam, és gyorsan
bementem Tobyhoz. A telefonra mutattam, szélesen vigyorogtam,
aztán kihangosítottam a készüléket.
–  Todd Barker, a LES Rav menedzsere átküldte nekem az önök
anyagát. Kíváncsi vagyok, van-e még valami a tarsolyukban.
Toby felült az ágyon, aztán közelebb jött, és beleszólt.
–  Jó napot! Toby Masters vagyok, szintén a The Loyal tagja.
Remélem, nem bánja, hogy Cassie kihangosította a telefont.
– Üdv, Toby! Úgy látom, kislemezük már van néhány. Középlemez
is várható?
–  Igen. És vannak új szerzeményeink is – válaszoltam, aztán fel-
alá járkáltam a szobában. – Elküldöm az első kislemezünket. Újév
után nekiállunk az új albumnak.
– Év végéig teljesen tele a naptáram, és amúgy is az élő találkozás
híve vagyok, úgyhogy megnézem önöket a koncerten. Márciusban
odamegyek, és találkozunk a…
– Sahara Lounge-ban – egészítette ki Toby.
–  Igen. Eljátsszák az összes dalt, ami az albumra kerülne, utána
mindent megbeszélünk. Mit szólnak?
Ahogy megadtuk az elérhetőségeinket, boldogan köszöntünk el
egymástól. Úgy mentem ki a konyhába, mintha a fellegekben járnék,
miközben próbáltam feldolgozni ezt az egészet.
Toby követett.
– A Wolf kiadótól hívtak – mondtam neki. – Felhívtak!
Toby egy oktávval feljebb folytatta.
– Cassie! Ez az a Wolf kiadó, amire gondolok? A kurva életbe!
– Igen. Ők azok. – Mosolyogtam, és még mindig nem hittem el.
Toby nevetett, aztán rögtön tervezgetni kezdett.
Hirtelen, ahogy az utóbbi két napon majdnem mindig, visszatértek
a borús gondolataim. Alig tudtam mozogni, arra pedig gondolatban
sem voltam képes, hogy kiálljak az emberek elé játszani.
Szipogtam, de próbáltam tartani magam.
– Adj egy pár perccet! – mondtam végül Tobynak.
– Rendben – vágta rá bambán, és a lemezek között kotorászott. –
Mindjárt megtalálom.
Úgy nyújtotta felém az albumot, mintha a szent könyv lenne.
–  Tudod, hányan odaadnák a fél karjukat, hogy felfedezze őket a
Wolf kiadó?
Sóhajtottam, és a szemem elé szorítottam a felső ujját. Azt
kívántam, bárcsak elnyelne Toby hatalmas melegítője, így a sötét,
meleg semmibe burkolózhatnék.
– Igen. Tudom.
–  Rajtuk kívül kevés olyan indie rock kiadó létezik, amely
slágerlistás dalokat forgalmaz. Nagyon értik a dolgukat, és minket
akarnak!
– Tudom! – kiáltottam. – Tisztában vagyok vele.
Tátott szájjal nézett rám. Kibuggyant a könnyem. Próbáltam
visszatartani. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki
megbetegszik a házibulin, és elrontja a többiek örömét. Mély levegőt
vettem, és még mindig azon voltam, hogy visszatartsam a zokogást,
de valahányszor az elmúlt napokra gondoltam, kiborultam.
 Toby kitárta a karját. Odamentem hozzá. Toby macskája, Lorraine
nagyon megértőnek bizonyult. Odajött hozzánk, és a lábunkhoz
simulva dorombolt.
– Emlékszel a haveromra, aki beállt a hadseregbe?
– Igen – válaszolta Toby, és éreztem, hogy minden izma feszül.
– Frankie meghalt.
– Jó ég! Nagyon sajnálom, Cass. Nem tudtam – suttogta.
– Kiskorunk óta barátok voltunk.
Toby nem szólt semmit, csak a hajamat simogatta. Visszaidéztem,
milyen volt Frankie, amikor utoljára láttam a repülőtéren. Milyen
csodálattal nézett Elenára. Visszagondoltam, milyen volt az első
találkozásunk. Power Rangers póló volt rajta, amiből kilátszott a
hasa.
Mély levegőt vettem, de már nem bírtam tovább. Számomra a
padló, a cica és Toby vigaszt nyújtó mellkasa volt a biztos pont.
Szorosan Tobyhoz bújtam, és hagytam, hogy kitörjön belőlem a
zokogás.
 LUKE

Valaki ült az ágyam mellett. Felébredtem a szék nyikorgására, ahogy

végighúzza a padlón. Éreztem valami meleget a lábamnál. Nem
hunytam le teljesen a szemem, így beszűrődött némi fény, de nem
láttam, ki van a kórteremben. Ezek szerint látogatási idő van. Ha
Tara, a nővér, akkor felhúzza a takarót, hideg kezével megfogja és
felemeli a lábam, aztán a fiáról, az autójáról, vagy saját magáról
beszél, hogy elterelje a gondolataimat a tényről, miszerint segítségre
van szükségem az ágytálazáshoz, így a világon mindent lát belőlem.
Aki bejött, néma csendben volt. Talán aludt.
Azon gondolkodtam, apám-e. Ő simán megcsinálta, hogy leült,
lehunyta a szemét, és már aludt is. Sokat dolgozott a műhelyben, és
egyedül nevelt kettőnket, ezért nem csoda, hogy kidőlt.
Lehunyva tartottam a szemem. Vajon ki bírja tovább?
Nem kérdeztünk, mert úgy gondoltuk, ezt vagy azt már tudnunk
kell. Tudtam, hogyan cseréljem az öcsém pelenkáját, miért kék az ég,
hogyan kell fogat mosni, villanykörtét cserélni, hogyan melegítsem
elő a sütőt, mennyi sampon kell a hajmosáshoz, ki a Rangers
ellensége, hogyan kell borotválkozni, a kocsiban váltani, és azt is
tudtuk, miért halt meg anyánk.
Ha valamit mégsem tudtunk, kussoltunk, és hallgattunk, amíg meg
nem tanultuk.
A széken ülő fazon megmozdult, és hangosan szuszogva vette a
levegőt.
Bocsánatkérésre soha nem került sor. Ha eltörtünk valamit, nem
kértünk siránkozva elnézést, hanem vagy megjavítottuk, vagy
szereztünk egy másikat. Ha nem sikerült pótolni, mint abban az
esetben, amikor karategyakorlás közben levertem az istennő szobrot,
amit apa hozott anyának Vietnámból, jó ideig bűnhődtünk.
A megbocsátás egy „Rangers megy a tévében” szöveggel indult,
vagy apa megmutatta, hogyan bánjunk el a betörővel, amíg ő nincs
itthon: berohanunk a szobába, és az ajtó mellett várunk. Amikor a
betörő kinyitja, tökön vágjuk a vasrúddal. Apa hagyta, hogy Jake és
én rajta gyakoroljunk, de csak párnával. Ez talán egyike volt azon
kevés alkalmaknak, amikor nevetni láttam.
Soha nem emelt ránk kezet. Elengedett minket kirándulni. Eljött a
focimeccsekre, eljárt szülői értekezletekre, és elvitt minket a
születésnapi bulira.
Nem tudtam vele megosztani, hogy már tiszta vagyok, és
elutasítom az erősebb fájdalomcsillapítót, pedig az orvos azt mondta,
a gerincem épségét is kockáztatom, ha tartósan ilyen mértékű
fájdalmat kell elviselnem.
Talán az, hogy idejött, egyenlő a megbocsátással. Még a végén
együtt sörözünk majd a tévé előtt, és megkér, hangosítsam fel, hogy
jobban hallja a műsort.
Legszívesebben megkérdezném, hogy van.
Kinyitottam a szemem, és sóhajtottam. Bár ne tettem volna!
Johnno megfordult, és felszegte az állát. Éreztem a cigiszagú
leheletét.
– Jó reggelt, Morrow!
A kurva életbe!
Felállt. Suhogott a széldzsekije, és egyre intenzívebben terjengett
az olcsó cigaretta bűze. Majd kiugrott a szívem.
– Üdv itthon, közlegény! Boldog új évet! Még a Budai lapokban is
szerepeltél. Kitöröltem vele a seggem.
– Mit keresel itt? – kérdeztem álmosan.
Összevonta a szemöldökét.
– Mit gondolsz? A pénzért jöttem.
Kár, hogy nem volt elég nyál a számban, mert azt mind a képébe
köptem volna. De a kezdeti rémületet leszámítva nem féltem tőle.
– Már fizettem. A bank utalt.
– A felét.
– Azt mondtuk, a másik felét kilenc hónap múlva kapod.
– Azt mondtuk, akkor, amikor hazajössz.
–  A végkielégítésre még várnom kell. Hónapokba telik, mire
megkapom.
– Baszd meg!
A lábamra mutattam.
 – Mégis mit csináljak?
–  Tudom, hogy van pénzed. Előre lezsíroztad. Nem tudom, mit
csináltál, de tedd ugyanazt, és kész!
Meg akartam ragadni a kabátját, de elvétettem. Röhögve
hátralépett.
Hátranézett a nyitott ajtóra, aztán odament, és becsukta.
–  Esküszöm, ha bármi olyat teszel, ami… – kezdtem
fogcsikorgatva.
Csakhogy nem voltam elég gyors. Egyik kezével arrébb tette a
hívót, a másikkal megnyomta a lábam. Először óvatosan, aztán egyre
durvábban, amíg szó szerint csillagokat láttam a fájdalomtól.
Megpróbáltam elkapni a karját, de odament az ágy végéhez, és
erősebben nyomta a sebesülést.
–  Egy hónapon belül kifizeted a maradék felét, a másik részletet
pedig egy hónappal azután!
– Á! – ordítottam, és éreztem, hogy könny szökik a szemembe.
Johnno egy kicsit elengedett, és hátranézett. Mivel nem nyílt az
ajtó, ismét erősebben megnyomta a lában. Már abban sem voltam
biztos, hogy nyitva a szemem. Szúró, hasító, égető fájdalmat
éreztem.
Végül abbahagyta. Visszatért a látásom. Johnno kivette a
kabátzsebéből az újságot, rásandított, és úgy állt az ágyamnál,
mintha ő lenne a hóhér.
–  „Megsebesült, miközben a pakisztáni határnál harcolt a
harmincnegyedik gyalogsági hadosztály alakulatában” – olvasta
hangosan. – „Morrow bátorságáért és önfeláldozásáért megkapja a
Bíbor Szív érdemérmet.” – Egy pillanatra szünetet tartott, aztán
negédesen elmosolyodott, és folytatta. – Gratulálok, Morrow
közlegény!
– Takarodj a picsába! – ordítottam mérgemben, és a fájdalomtól.
–  Tudod, mi áll még a cikkben? Hogy van egy feleséged. Valami
egzotikus csajszi? Arra gondoltam, felkeresem.
Nem volt erőm válaszolni. Lehunytam a szemem, és reméltem,
hogy Johnno eltűnik, mint egy rossz álom. Amikor kinyitottam a
szemem, már nem volt ott, a fájdalom viszont duplán velem maradt.
Folyamatosan lüktetett és szúrt.
 Jól mondta. Érdemérmet kapok. Hogy életem végéig emlékezzek a
napra, amikor láttam Frankie-t meghalni, és vérnyomot hagytam az
úton. Az a bizonyos harmadik-féle fájdalom mindig velem lesz. Soha
el nem múlik.
Tara megérkezett rózsaszín köpenyében, frissen dauerolt hajjal.
Felhúzta a gumikesztyűt, és mesélni kezdett valami katonatisztről.
– Tara! – kezdtem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni az arcokat,
akikkel félkörben ültünk az anonim kábítószerfüggők találkozóján
Austinban. Pedig nagyon kedvesen mosolyogtak rám. Azt mondták,
legyek erős.
– Mi az, kedvesem? – kérdezte, és behajlította az ép térdem.
– Nem elég a fájdalomcsillapító. Valami erősebbet szeretnék.
 CASSIE

George és Louise Cucciolo a Szent Mária székesegyházban tartotta

Frankie temetését. Körülbelül ötvenen lehettünk. Luke a gondozók
segítségével tudott csak közlekedni. Nem terhelhette a sérült lábát,
ezért kerekesszékre volt szükség.
Érte mentem San Antonióba, és néma csendben utaztunk a
temetés helyszínére. Mintha egyikünk sem tudta volna, mit mondjon.
Nem igazán tudtam elképzelni, milyen lesz, ha hazatér. Erre pedig
egyáltalán nem számítottam.
A székesegyház egyetlen akadálymentesített bejárata hátul volt, és
nagyon hangosan lehetett csak feljutni a farámpán. Amikor nagy
nehezen felértünk, rájöttünk, hogy nem oda vezet az út, ahol a többi
gyászoló várakozik, hanem a szószék mögé. Ezek után sikeresen
bekerekeztük magunkat az imádság közepébe. Meg kellett kerülnünk
a koporsót, és a Frankie-ről készült hatalmas fényképet, miközben a
többi gyászoló könnyes szemmel és felettébb furcsán nézett ránk.
Szerintem Frankie jót röhögött volna, ha ezt látja.

Ahogy visszaültünk a kocsiba, Luke levette a lábszárvédőt, amit

időnként hordania kell, aztán megkért, adjam oda a
fájdalomcsillapítót. Ez már a második adag volt, legalábbis a
találkozás óta.
– Biztos, hogy ilyen gyakran kell szedni?
– Azt írják, szükség szerint, nem?
– De.
– Akkor add ide!
– Így akarod csillapítani a fájdalmat? – kérdeztem viccelődve.
– A lábam fájdalmát – válaszolta, és kibámult az ablakon.
– Rendben.
 Sokszor viccelődtünk komoly helyzetekben, mert csak így tudtunk
aránylag normálisan kommunikálni. Ezúttal viszont nem jártam
sikerrel.
– Most komolyan – kezdtem. – Hogy vagy?
Ezt a kérdést magamnak is feltehettem volna.
Frankie hozott minket össze. Beszélgetni akartam az egyetlen
olyan emberrel, aki Frankie elvesztése kapcsán ugyanazt érezhette,
mint én. Tudni akartam, van-e még bármi közös pont azok után, hogy
a közös barátunk távozott az élők sorából.
Luke-ra néztem. A kézfejére támasztotta az állát, és a semmibe
révedt.
– Luke!
– Hm? – Pislogott. – Nagyon szomorú, ami történt.
Nagyon szomorú?
– Ennyi?
Luke hirtelen dühösnek látszott. Még nem láttam ilyennek.
–  Mi van? Azt várod, hogy sírjak? Ez nem egy szabályozható
dolog. Nem így működik a gyász.
–  Tudom. Frankie nekem is a barátom volt. Ezért… Megértelek.
Hidd el!
Ismét kibámult az ablakon.
– Nem hiszem. Nem voltál ott.
Ez a mondat felért egy késszúrással. Fizikailag nem voltam ott. De
lélekben igen. Beszéltünk. Írtam neki. Mégiscsak tanúja voltam az
eseményeknek. Ha nem is hites feleségként, de jó barátként
mindenképpen.
Mondani akartam valamit, de aztán meggondoltam. Jobbnak láttam
csendben maradni. Megértettem. Lehet dühös. Fortyoghat. Most
haragudhat rám, ha úgy könnyebb neki, bár segíteni szeretnék.
Viszont nem viselkedhet így örökké.
A szertartás után a városi temetőben helyezték örök nyugalomra
Frankie holttestét. Luke állkapcsa pattanásig feszült, ahogy a
kerekesszékben ült. Összerezzent, amikor eldördült a díszsortűz.
Elena a sírba helyezte türkizkék nyakláncát, amelyet Frankie adott
neki, mielőtt harcba indult. Louise a FRANKIE feliratú rendszámtáblát
és három szál fehér rózsát tett mellé. George odahelyezte a Marvel
képregények nagy részét, miközben zokogott.
 Egy hete múlt karácsony. Arra gondoltam, Frankie többi barátjához
hasonlóan én is mondok egy rövid beszédet Frankie-ről. Elmeséltem
volna valamelyik kedves, gyerekkori történetet, de sajnos egyik sem
állt volna meg önmagában, ezért el kellett volna mesélni még párat,
hogy értelme legyen a beszédnek. Például, ha a Barbie autóról
meséltem volna, az 1995-ös karácsonnyal kellett volna kezdenem, ha
pedig arról beszélek, a tavalyi karácsonnyal kellett volna párhuzamba
hoznom, amikor anya megint rajtakapott minket, hogy Frankie
szüleinek ruháit próbálgatjuk.
Az ápoló, aki elvitt minket a temetésre, a kocsiban várt. Hol
kicsatolta, hol becsatolta Luke-ot, mint egy gyereket, miközben
pattogatott kukoricát majszolt. Gyanítom, vigyorgott, amikor látta,
mennyit küszködöm, hogy áttoljam Luke kerekesszékét a temető
füvén.
– Szemétláda! – mormoltam.
Luke vagy nem hallotta, vagy csak úgy tett, mintha nem hallaná.
Két óra múlva Yarvis alezredes köszöntött minket a kórház
bejáratánál. Hűvösen biccentett az ápoló felé, miután leengedte
Luke-nak a rámpát.
–  Az a fickó egy szörnyeteg – mondta, amint hallótávolságon
kívülre kerültünk.
Yarvis ezek után rögtön belopta magát a szívembe.
–  Szóval – kezdte az alezredes, aztán leült velünk szemben egy
székre. – Mióta házasok?
– Négy hónapja – válaszoltam.
– Öt hónapja – mondta ugyanebben a pillanatban Luke.
–  Augusztus közepén házasodtunk – mondtam, és miután
megfogtam Luke kezét, a tenyerébe vájtam a körmöm. Úgy tűnik,
ezzel sikerült felébreszteni. Szedd össze magad, te nyomorult!
Nekem is pocsék napom volt, de muszáj kitartanunk!
Megköszörülte a torkát.
Yarvis hol rám, hol Luke-ra nézett.
–  Gondolom, nehéz volt az elválás. A feleségem és én
elválaszthatatlanok voltunk a házasságunk elején. Egyértelmű, hogy
Cassie látogatása nagyon sokat segít önnek a gyógyulásban.
–  Jövök, amikor tudok – mondtam, remélve, hogy témát váltunk.
Igazság szerint nem jöttem túl gyakran. Egy és háromnegyed órás az
út, de ha mégis meglátogattam Luke-ot, nem szóltunk egymáshoz. Ő
a tévét nézte, én pedig egy újabb dalon dolgoztam a GarageBand
program segítségével.
Luke és én próbáltunk egymásra mosolyogni, de inkább olyan volt,
mintha a fogunkat húznák.
Yarvis a kartonjára nézett.
–  Sokat haladt, Morrow közlegény. Az orvosok szerint lassan
hazamehet.
Néma csendben ültünk egymás mellett.
Haza. Jó. Kis időbe telt, mire felfogtam, ez mit jelent. Luke-nak
nem volt hová mennie, ezért az otthon az én lakásomat jelenti. Mégis
hol máshol lakna? Házasok vagyunk. Nem véletlenül házasodnak az
emberek. Jól jön az állami támogatás. Bár a legtöbb ember legalább
szereti a másikat annyira, hogy osztozzon vele a lakáson.
Olyan nagy volt a csend, hogy Luke megköszörülte a torkát.
– Hű! Szóhoz sem jutunk.
–  Így igaz! – vágtam rá, és széles vigyort magamra erőltetve
összecsaptam a kezem.
–  Minden héten megnézem, mennyit javult – mondta Yarvis. – És
persze csinálnia kell a fizioterápiát. Most viszont próbáljon minél
kevesebbet mozogni!
– Rendben – mondta Luke.
–  Még jó pár nap, hogy elbocsássák. Először megnézzük, mi a
helyzet, és segítünk az átmeneti időszakban.
– Világos! – vágta rá kissé üveges tekintettel Luke.
– Most magukra hagyom önöket, és szólok az orvosnak.
Amikor Yarvis becsukta maga mögött az ajtót, Luke elengedte a
kezem, és a homlokához kapott.
– A francba.
–  Pontosan – mondtam egyetértően, miközben összerándult a
gyomrom.
–  Mehetek az öcsémékhez is – javasolta, de megcsóváltam a
fejem. Mindketten tudtuk, hogy ez hülyén venné ki magát, hacsak
nem megyek én is vele, ami természetesen kizárt. Austinban
dolgozom.
– Amúgy sem jó ötlet az apád közelében élni, ha azt vesszük, hogy
katonai nyomozó volt. Amúgy mikor akartad velem megosztani ezt az
információt?
Kihallgattam, amikor Yarvis Vietnámról beszélget Luke apjával.
Yarvis megkérdezte, milyen beosztásban volt. Mint kiderült, a
Bűnügyi Nyomozó Osztályon dolgozott, így van tapasztalata a
hadseregen belül elkövetett törvénytelenségeket illetően. Ilyen
például a jogtiprás, a szabályszegés, valamint a látszatházasság
kötése.
– Teljesen elfelejtettem. Komolyan – válaszolta, és vállat vont.
Sóhajtottam, és megdörzsöltem az orrnyergem.
– Mit akarsz tenni?
Luke a tenyerébe támasztotta az öklét.
–  Megvárjuk, hogy meggyógyuljon a lábam, megkapom a
végkielégítést, és kitaláljuk, hogyan váljanak el útjaink. Sima ügy.
Menni fog.
Egy pillanatra úgy tűnt, egyetértünk. Mintha ugyanabban a
dimenzióban mozognánk.
Aztán eszembe jutott Toby. A drága, kedves Toby, aki órákat töltött
nálam, főzött, fürdővizet engedett nekem, és most épp a korai
kilencvenes évek hiphop korszakát éli.
– Mi az? – kérdezte Luke az arckifejezésemet látva.
– Amíg nem voltál itt, találkoztam valakivel.
Keresztbe fonta a karját.
– Van pasid?
– Féltékeny vagy? – kérdeztem önkéntelenül. Aztán eszembe jutott
az utolsó éjszakánk. Elpirultam. Nem válaszolt, ezért próbáltam kicsit
világosabban fogalmazni. Ahogy megérintettem a karját, éreztem,
hogy befeszül.
A kezem helyére nézett, és a szemét forgatta.
–  Nem vagyok féltékeny, de ha az emberek látják, hogy van
barátod, aztán látnak a „férjeddel”, kérdezősködni kezdenek.
–  Igen, tudom. De nyilván nem ugyanoda megyek veled, mint
Tobyval.
– Toby? Ez inkább kutyanévnek tűnik.
– Ne legyél gonosz!
Megköszörülte a torkát, és hátradőlt.
– Ezek szerint komoly a dolog.
Majdnem rávágtam, hogy igen, de aztán finomítottam rajta.
 – Elég komoly, hogy ne szakítsak vele csak azért, mert egy ágyban
alszom a kamuférjemmel.
Luke feltette a kezét.
– Ugyan! Majd alszom a kanapén.
Elpirultam.
–  Dehogy. Tiéd az ágy. Kényelmesebb, mint a kanapé. Jobb a
lábadnak.
– Majd feldobunk egy érmét.
Feldobtuk. Luke veszített. Egy kicsit rosszul éreztem magam, de
aztán eszembe jutott, hogy gúnyolódott Toby nevén. Csak ültünk
szótlanul, és valószínűleg ugyanarra gondoltunk. Osztoznunk kell a
fürdőszobán. Az életen. Ezúttal tényleg minden megváltozik. Ez
maga a valóság. Meg kell osztanom vele az időmet, amit eddig a
zenekarommal és az igazi pasimmal töltöttem. Azt sem tudtam,
mihez kezd nálam Luke. Nem tudtam, kibírom-e. Ha továbbra is úgy
viselkedik, mintha még életünkben nem találkoztunk volna, biztosan
megbolondulok.
Luke megtörte a csendet.
– Megmondod neki?
Mély levegőt vettem, aztán lassan kifújtam.
–  Talán. Ha eljön az ideje. Viszont egy darabig kerülni kéne a
lakásomat.
–  A francba, Cassie! – Luke a fájdalomcsillapító után nyúlt, és
halványan elmosolyodott. – Mégis mi a frászt mondasz?
 LUKE

Miután elengedtek, lementünk Cassie-vel a büfébe kávét inni. Fogtuk

egymás izzadt kezét, és figyeltük Yarvist, dr. Rosent, a
sebészorvosomat, valamint Fernt, a szemüveges, kontyos fiatal nőt,
aki az Életminőség Alapítványtól jött.
Ma reggel bevettem egy oxikodont, és megálltam, hogy ne vegyek
be még egyet, holott csontig hatoló fájdalmat éreztem a lábamban a
gyógytorna és az orvosi vizsgálat miatt. Az orvos megtapogatta a
lábam, hogy lássa, megfelelően gyógyul-e. Próbáltam nagyon
odafigyelni arra, amit mond. Csakhogy az orvosi szakzsargon
meghaladta a képességeimet. Az olyan kifejezések, mint a sípcsont
disztális beillesztése, szárkapocscsont vagy a roncsolt patella
számomra homályosak.
–  Sikerült egyben tartani a térdkalácsot, ezért úgy néz ki, nincs
komolyabb idegsérülés vagy combizomsorvadás. Valószínűleg a porc
is stabilan tartja a térdet. A rugalmasságot illetően is látok fejlődést,
ezért úgy tűnik, ezzel sem lesz gond a későbbiekben.
Az utolsó részt megértettem, főképp, hogy Yarvis hozzátette:
– Ügyes!
–  Most, hogy a térdkalács elkezdett gyógyulni, a statikus
combgyakorlatokról áttérünk a térdhajlításra. Az elején támasz mellett
terheljük, aztán szépen, fokozatosan növeljük a terhelést, ha a
tizenkettedik heti röntgenen látjuk a csont körüli hegképződést.
–  Heg… micsoda? – kérdeztem, és már bántam, hogy nem
figyeltem jobban, amikor megmutatták az első röntgenfelvételt.
– A hegszövet a sérülés helyén képződő szövet. Per pillanat egy
kocsonyás anyag tartja össze a csontokat. Azt szeretnénk, hogy a
csont gyógyulásával ez az anyag eltűnjön.
– Ha ez bekövetkezik, már nem lesz szükség a kerekesszékre?
– Attól függ. – Mindig ezt mondták. – Szeretnénk, ha kiszállna, de
nem szabad túlzott mértékben terhelni ezt a lábat. Csak fokozatosan:
huszonöt, ötven-, hetvenöt, végül százszázalékos terhelést adunk, de
először bottal kell járnia.
Bottal? Mint az idősek? De legalább a saját lábamon fogok járni.
– Összesen mennyi idő lesz még?
–  Első körben tizenkét hétre tippelünk, főképp, hogy nemcsak a
lábszár és a szárkapocscsont, hanem a térdkalács is sérült.
Hálaadás után jött, ugye? Akkor a hatodik héten járunk. Aztán még
nyolc hét a fizioterápia, biztos ami biztos. Ne feledje: ha cukorbeteg,
netán dohányzik, a gyógyulási idő elhúzódhat, de… – a kartonomra
nézett – úgy tűnik, önnél egyik sem áll fenn.
– Leszoktam – mondtam, de nem néztem a szemébe.
–  Én vagyok az egyedüli cukorbeteg a háztartásban – mondta
keserű mosollyal Cassie. Az orvos nem díjazta a tréfát.
–  Nagyszerű. Leírtam, de elmondom, ha már mind a ketten itt
vannak, mert nagyon fontos. Természetes, hogy a térde el akar majd
mozdulni a helyéről, de muszáj egyben tartanunk az összekapcsolt
részeket, amíg gyógyulnak. Hogy megelőzzük az elmozdulást, még
véletlenül se próbáljon több súlyt helyezni az érintett területre, mint
amit megbeszéltünk! Valahányszor megerőlteti, fájdalmasabb lesz.
Dr. Rosen kopogni kezdett az asztalon.
–  Ami pedig a fájdalomcsillapítót illeti: szedje továbbra is az
oxikodont, de ne lépje túl az előírt mennyiséget!
–  Persze – vágtam rá. Dr. Rosen rám nézett. Összerándult a
gyomrom. Talán túl gyorsan reagáltam.
–  Egyrészt függőséget okoz, másrészt tudni kell, hol a
fájdalomhatár. A fájdalom jelzi ugyanis, ha el akar mozdulni a térd.
A fájdalom garantáltan mindig jelzett. Ha felébredtem, fájt. Ha
mozdultam egyet, fájt. Ha gondolkodtam, nemcsak testi, hanem lelki
értelemben is fájt.
– Megértettem, doktor úr.
Kezet fogott mindkettőnkkel, aztán sok szerencsét kívánt. Yarvis és
Fern felé fordultunk, akik közben egy papírhalom előtt ülve
beszélgettek.
Yarvis bólintott, mire Fern kezdett beszélni, méghozzá nagyon
gyorsan.
–  Egy kicsit mesélnék magunkról. Miután a család kitölti a
jelentkezési lapot, és mindenki megadja az elérhetőségét, a
veteránokkal foglalkozó helyi vezető…
– Ön az? – vágott közbe Cassie, és Yarvisra nézet.
–  Nem. Én a kórháznak dolgozom. Regisztrálniuk kell a hölgynél,
és az ő dolgozóik közül kerül ki az önök segítője.
–  Így van – folytatta Fern. – Megnézzük a pénzügyi helyzetüket,
ezután kijelölünk egy támogatásért felelős koordinátort, aki felveszi a
kapcsolatot a családgondozóval, és megnézi, mit tehetnek önökért.
– Kerestek már gondozót? – kérdezte Yarvis.
Cassie és én összenéztünk.
– Olyat, mint a nővér? – kérdezte Cassie.
– Nem – válaszoltam.
– Még nem – tette hozzá Cassie.
– Mindenesetre jól hangzik.
Nyeltem egyet, és reméltem, hogy ezt a mondatot várták.
Fern bólintott.
–  Aztán megnézzük, milyen kormányzati, nonprofit és helyi
támogatásokat vehetnek igénybe. A támogatásért felelős koordinátor
felméri a család helyzetét, megnézi, milyen megoldás jöhet szóba, és
közbenjár, hogy valóban megkapják az önöknek járó támogatást.
Hű! – mondtam kis híján. Lassítsunk!
–  Körülbelül mennyi időt vesz igénybe a folyamat? – kérdezte
Cassie.
– Attól függ, milyen gyorsan reagálnak az érintett szervezetek. De
San Antonióban ez nem tart sokáig. Általában egy hónap.
Egy hónap? Addigra lehet, hogy nem is kell segítség.
– Mi Austinban leszünk. Az baj?
Fern Yarvisra nézett.
– Egyáltalán nem. Kinyomtatom az austini szervezetek listáját.
Hátrament a számítógépekhez, és bekapcsolta a nyomtatót. Mély
levegőt vettem, és Cassie-re néztem. Csak reméltem, hogy biztatóan
hat rá. Válaszképp rám mosolygott. Fern talán csak a biztonság
kedvéért mondott ilyen hosszú időt. Lehet, hogy sokkal hamarabb
kapunk segítséget. Fern széles mosollyal az arcán tért vissza.
Átnyújtotta a listát, aztán elköszönt.
–  Csak kettőre megyek egy pácienshez, addig az irodámban
leszek – mondta Yarvis. – Szóljon, ha szüksége van rám, és ott
leszek. Tudja… segítek eligazodni.
 Felállt, kortyolt egyet a kávéból, aztán elment.
Cassie maga felé húzta a listát, utána elém rakta. Ekkor tűnt fel,
hogy élénkpirosra lakkozta a körmét, ami hosszabbnak látszott, mint
eddig. Egyedül a hüvelykujján rágta továbbra is. Nem csoda.
–  Egy hónap. És addig… – Vállat vontam. – Szóval? – a papírra
sandított.
Elkezdtem olvasni.

A Million Thanks
Able Forces – Executive Level Jobs
African American Post Traumatic Stress Disorder Association
After Deployment
Aggie Veterans – Texas A&M University
Air Compassion for Veterans
Air Force Sergeants Association South Central Divisions
Airlift Hope

Az A betűs szervezetekkel kezdtem, aztán megnéztem a B és C

betűvel kezdődőeket is, végül egészen a lap aljáig elolvastam a listát.
– A legtöbb nem nekem való.
Cassie sóhajtott.
–  Mi… – kezdtem, de aztán nem fejeztem be. Mit csináljunk?
Cassie-re néztem. Ő is átfutotta a listát, és teljesen összezavarodott.
Folyamatosan járt a lába az asztal alatt. Amikor megállapodtunk, nem
arra vállalkozott, hogy nővér lesz, és ő fog engem elszállásolni,
valamint gyógytornára vinni.
– Szerinted mit csináljak?
Vállat vont, és megint a körmét rágta.
– Te vagy a veterán.
– Igen, de a te házad.
– Lakás – helyesbített.
– Jó.
Reméltem, hogy lesz ott elég hely legalább megfordulni a
kerekesszékkel. Legszívesebben rákérdeztem volna, bár a lényeg
szempontjából mindegy. Így is, úgy is ott kell laknunk.
Ismét a listára nézett, aztán rám.
– Nem biztos, hogy tetszeni fog, amit mondok.
– Miért?
 Közelebb húzta a széket. Éreztem az uborkás samponja illatát.
– Szerintem kerüljük a papírozást, ha lehet.
– Folytasd!
Átnézett a válla fölött, aztán visszafordult.
– Ha neked az jó, majd én mindent megcsinálok, amire szükséged
van, amíg nem tudsz önállóan mozogni. A gyakorlatok is megvannak
az anyagodban.
Elültette a bogarat a fülemben.
– Önjáróak leszünk.
– Pontosan. Így nem szakad a nyakunkba egy újabb adag papír, ha
el akarunk válni. Ha például kitöltjük a nő által említett doksikat,
engem a házastársadként regisztrálnak.
Legyintett, mintha ez részletkérdés lenne, de nekem még mindig
összerándult a gyomrom, ha bárki, Cassie-t is beleértve férjként és
feleségként hivatkozott ránk. Kicsit elpirult.
– Ráadásul, ha lepapíroznánk ezt az egészet, mindig lenne valaki
a házban. Előtte is meg kéne játszanunk magunkat. Ha elválunk,
kezdhetjük az újabb papírmunkát.
Feltartotta a listát.
–  Arról nem beszélve, hogy sok lehetőség eleve kizárt az
esetedben.
Hangosan kimondtam, amit eddig csak gondoltam:
–  Sőt, az is lehet, hogy mire elfogadják a jelentkezésemet, lábra
állok, és nem lesz szükségem a segítségükre.
–  Így igaz! Azt mondom, hagyjuk őket a fenébe! Átvészeljük a
következő hónapot, vagy ki tudja, mennyit, amíg helyre jössz, aztán
szétválnak útjaink. Ha továbbra is kell a segítség, még mindig
jelentkezhetsz valamelyik programba.
Bólintottam, és végiggondoltam, amit mond. Még szerencse, hogy
nem vettem be még egy fájdalomcsillapítót, máskülönben nem
forogtak volna így az agytekervényeim.
–  Persze. Minek vonjunk bele még több embert és intézményt,
akiknek hazudni kell?
– Bingó!
Cassie hátradőlt, és elégedetten mosolygott.
– Örülök, hogy közös nevezőre jutottunk. Tudsz te jól hallgatni. Ha
akarsz.
 Próbáltam nem mosolyogni, nehogy elbízza magát.
– Ezt még sosem mondták.
– Talán, mert eddig nem… – Cassie nem fejezte be a tréfálkozást,
csak megbökte a karom.
Felállt, mire ösztönösen megfeszültek az izmaim, hogy én is
felálljak.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogy sebesült vagyok.
– Bolond.
– Ha te mondod, édes – cukkoltam.
Az összes közül ezt a megszólítást utálta leginkább, amikor
mindenféle nevekkel piszkáltuk egymást. Ezúttal viszont csak
mosolygott.
–  Már nem is olyan gáz, ha így szólítasz. Már semmit nem érzek
kínosnak azok után, hogy láttam a sípcsontodat.
Önkéntelenül mosolyogni kezdtem.
 CASSIE

Luke és én otthagytuk a büfét. Még részt kellett vennie a gyógytorna

foglalkozáson, csak utána engedték haza. A másik épületszárnyba
kellett eljutnunk, utána fel a harmadikra. Miután befejeztük a
viccelődést, kicsit elkomolyodott. Próbálta saját maga hajtani a
kerekesszéket, de egy idő után levegőt is alig kapott, ezért gyorsan
mögé léptem, és tolni kezdtem.
Ahogy a lifthez értünk, végképp búskomorrá vált. Eddig vidámnak
tűnt, de úgy látszik, tényleg nagyon változik a hangulata. Amikor
kinyílt a liftajtó, azt mondta, nem kell vele mennem.
– Dehogynem. Látnom kell a gyakorlatokat, ha segíteni akarok.
Erre nem reagált. Futó volt – emlékeztettem magam. Szörnyű lehet
neki, hogy nem mozoghat kedvére, és nem ura a saját testének.
Szerettem volna rávilágítani, hogy nem olyan tehetetlen, mint hiszi.
Mielőtt elfáradt, hihetetlen gyorsan fordult a kerekesszékkel, és olyan
tempósan hajtotta, ahogy más gyalogol. Az afganisztáni éghajlatnak
köszönhetően továbbra is napbarnított volt a bőre. Azt leszámítva,
hogy kicsit beesett az arca, ugyanolyan helyes volt, mint eddig.
Jake várt minket a harmadikon. Itt akart lenni, amikor Luke-ot
kiengedik.
– Jó estét, közlegény! – mondta, és csípőre tette a kezét. Olajfoltos
farmert és Bruce Springsteen-es felsőt viselt. Csak egy-két
apróságból látszott, hogy testvérek. Az állkapcsuk és a szemöldökük
ugyanolyan volt, bár Jake kicsit gömbölyűbb, mint a bátyja. Enyhén
pocakos, a combja is vaskosabb, a haja göndör.
Luke vállára tettem a kezem. Éreztem, hogy kicsit megnyugszik.
Minél barátságosabb volt vele Jake, annál boldogabbnak látszott.
– Szia, Trükkös! – köszönt Luke.
Jake felhorkant, és kínos pillantást vetett rám.
–  Jó ideje nem szólítottál így. Hailey mindjárt jön, csak felhoz
valamit a kocsiból.
 A folyosón végighaladva benéztünk egy-egy üvegablakon, és
láttuk, ahogy a páciensek gimnasztikai labdákon ülnek, vagy
kezükben kifeszített gumikötéllel egyensúlyoznak a gerendán.
– Talán, mert nem trükköztél egy ideje – vágott vissza Luke.
– Mivel trükközött? – kérdeztem.
– Összevissza mozdult a pályán, hogy megtévessze az ellenfelet –
válaszolt Luke a válla fölött. – Édes – tette hozzá olyan hangosan,
hogy Jake is hallja.
Luke-ot már várta a rövid hajú, sportcipős gyógytornász. Bekísérte
a terembe, és mutatott neki pár nyújtógyakorlatot. Az orvos mondta,
hogy Luke bal lába két centivel rövidebb a másiknál, de ha
szorgalmasan végzi a gyakorlatokat, teljesen visszanyerheti a
mobilitását. Jake és én az ablakból figyeltük.
– Mindent megbeszéltetek a gondozóval? – kérdezte.
A nő leültette Luke-ot a földre, aztán behajlította és kinyújtotta a
lábát. Valahányszor láttam Luke arcán a kínt, elfordítottam a fejem.
Épphogy kilencven fokig tudta hajlítani a térdét.
– Javarészt igen – válaszoltam Jake-nek.
–  Szívesen mondanám, hogy Hailey és én segítünk, de… – kicsit
elhallgatott, aztán sóhajtott. – Ezt most nem tudjuk felvállalni. Ott a
kisfiunk. És ahogy te is tudod, Luke-nak egyéb problémája is van a
sérülésen kívül.
Cinkosan rám nézett, mintha osztoznánk valami titkos információn.
Megfagyott az ereimben a vér. Nyilván nem véletlenül célozgat, de
fogalmam sincs, miről beszél. Biztosan olyan dolog, amiről tudnom
kéne. És most már nincs mentségünk, mert hivatalosan majdnem fél
éve házasok vagyunk Luke-kal. Jobban kéne ismernünk egymást.
Igyekeztem meggyőzően Jake-re nézni, és egyetértően
bólintottam.
– Amúgy nem volt mindig ilyen…
Azt a jelzőt használtam, amit magam is megtapasztaltam Luke-kal
kapcsolatban.
– Szeszélyes?
–  Világéletében szeszélyes volt, akárcsak az apánk. De sokkal
többször volt jó kedve, mint rossz. Miután anya meghalt, nagy
felelősség hárult rá. Nyilván apára is, de ő gyakran egyedül hagyott
minket, így javarészt Luke nevelt fel.
 – Ezt nem is mondta.
Ennek hallatán egy kicsit ellágyult a szívem. Bár sokszor
kiakadtam Luke-ra, elképzeltem, ahogy fogja a kisöccse kezét, és
átkíséri az úton.
– Sok mindent be kell pótolnunk.
– Ti ketten… – Jake nem fejezte be a mondatot. – Most kezdődik a
java, nem igaz?
– De igen.
Amikor Luke egy nővér segítségével a rúdba kapaszkodva felállt,
ámulattal néztem rá. Összeszorította az ajkát, de végigcsinálta.
Hihetetlen akaratereje van.
– Úgy tűnik, boldog veled – mondta Jake, miközben a tekintetemet
követte.
–  Tényleg? – Kicsit későn vettem észre, milyen meglepődötten
kérdeztem vissza. Még szerencse, hogy Jake-nek nem tűnt fel.
–  Nézd! – Luke felé biccentett, aki éppen visszanézett ránk, és
megkönnyebbülten mutatta, hogy már csak öt perc van hátra a
tornából.
– Köszönöm, hogy gondját viseled.
Vállat vontam.
– Ez a dolgom. És persze örömmel teszem – vágtam rá gyorsan.
Ahogy belegondoltam, mi vár ránk a következő néhány hónapban,
belesajdult a szívem.
Mondjuk bárpultosnak lenni majdnem olyan, mint nővérnek –
gondoltam. Már hozzászoktam a különféle igényekhez és a furcsa
emberekhez.
De ahogy elnéztem Luke gyötrődő tekintetét és az agyonkaszabolt,
sebhelyes lábát, már biztosan tudtam, hogy nehéz időszaknak
nézünk elébe.
 LUKE

Miután Cassie elment, Jake és Hailey segített összekészülni, aztán

kikísértek. Pont akkor dobtam a gyógyszeres üveget a táskába,
amikor hallottam, hogy jönnek. Hála a magasságosnak, az esti
fájdalomcsillapító minden pillanatot megszépített.
–  Abba tettem a holmim – mutattam a katonai táskámra. – Ha
odaadod, felakasztom a kerekesszékre.
– Majd én hozom – ajánlotta Hailey, és a vállára vette.
– Köszönöm.
Mi van, ha megtalálják benne a pirulát? Azt hiszik, megint
rászoktam a szerre. Bár a fájdalomra szedett gyógyszer nem bűn,
Hailey és Jake azt feltételezik, hogy teljesen tiszta vagyok. Azóta
nem beszéltünk erről, de gondolom, meggyőződésük, hogy végleg
leszoktam. Máskülönben szóba sem állnának velem.
Ha viszont teljesen józan lennék és nem szednék semmit,
egyszerűen nem lenne egyetlen fájdalommentes pillanatom sem.
Arcom eltorzulna a kíntól, márpedig azt nem akarom, hogy olyan
szomorúan és szánakozva nézzenek rám, mint gyógytorna közben.
Azt már végképp nem bírnám elviselni. Az oxinak köszönhetően az
emlékek megszépültek, és a fájdalom is alábbhagyott. Még Yarvis is
azt mondta, szedjek fájdalomcsillapítót.
Egyszerre csak egyet! – mondta mindig, miután végeztem a
gyógytornával, és csatakosan tértem vissza a kórterembe. Oxi nélkül
több dolog is bevillant egyszerre. Johnno kinyír. Cassie gyűlölni fog.
Apa már most is utál. Frankie meghalt.
Az oxi mindent leegyszerűsített.
Egyszerre csak egyet.
Levágatni a hajam.
Beülni a kisteherautóba.
Helyet találni Cassie lakásában.
 Elérni, hogy tudjak sétálni. Elérni, hogy tudjak futni. Segít, hogy
más emberré váljak.
Egyszerre csak egyet.
Egyik énem a fellegekben járt. Ez az énem szabad volt, és kedves,
mint egy gyerek. Nem volt szükség részletekre. Ez az énem tudta,
hogy minden rendben lesz. A józanabbik énem erre képtelen volt. Ez
minden apróságon kiakad, és folyton parázik. Nehéz időkben
szükségem volt a fellegekben járó énemre, hogy a dolgok szebbnek
és egyszerűbbnek tűnjenek, mint a valóságban, így nem kell folyton
aggódnom. Ha nem aggódtam olyan sokat, az emberek is jobban
szerettek.
– Mikor fogsz tudni újra járni? – kérdezte Jake.
Józanabbik énem ki nem állhatta ezt a kérdést, mert nem tudtam a
választ. Attól függ, mennyire hat az otthoni gyógytorna. A fellegekben
járó énem rögtön közbelépett.
–  Remélem, hamarosan – válaszoltam. – Adtak egy botot arra az
esetre, ha már fel tudok kelni a székből.
– Ezt jó hallani.
– Ki tudja. Talán leszek olyan jól, hogy nemsokára kosarazhatok is.
– Meglátjuk – mondta Jake.
Hailey elhozta a hajnyírót, és hozzálátott a frizurakészítéshez.
Jólesett, ahogy a fejbőrömhöz ért. Jake nem jelentette ki
kategorikusan, hogy nem kosarazhatunk. A hajam is rövidebb lesz,
ahogy akartam. A fellegekben járó énem működik.
Most már tudom, hol rontottam el. Azért váltam függővé, mert
mindig a fellegekben akartam járni. Márpedig az ember nem lehet
mindig szabad és gondtalan, mert úgy könnyen megfeledkezik a
szeretteiről, és nem törődik velük. Szeretem az öcsémet és a
sógornőmet. Szeretem az unokaöcsémet, JJ-t. Még apámat is. Még
mindig szükségem van a fellegekben járó énemre, csak nem
hagyom, hogy mindent uraljon.
Amikor Jake és én gyerekek voltunk, fogtuk a kosárlabdát,
bementünk a légkondis tornaterembe, és folyamatosan gyakoroltunk.
Én soha nem voltam igazán jó, Jake viszont kiválóan kosarazott,
ezért beneveztem őt néhány bajnokságra. Végül annyit játszottunk a
teremben, hogy kezdtünk fázni. Kimentünk a szabadba, és ott
folytattuk. Ezt bármikor megtehettük, hiszen semmi mást nem vártak
tőlünk, mint hogy hatra legyünk otthon vacsorára. A fellegekben járó
énem mindig emlékeztet a gyermekkori szabadságomra. A futásra.
Nem kell konkrét célt kitűznöm, csak futni, amerre akarok. Egyik lábat
a másik elé tenni. Ilyen egyszerű. Nem jól, nem rosszul, csak úgy
önmagáért.
– Várod, hogy a feleségedhez költözz? – kérdezte Hailey.
Józanabbik énem rögtön ideges lett volna ettől a kérdéstől és
Cassie említésétől, mert én nem tudom magam olyan ügyesen
megjátszani, mint ő. Józanabbik énem egyáltalán nem tudott volna
mit mondani.
– Igen. Csodálatos nő. Zenél – mondatta a fellegekben járó énem.
– Hű! Ezt nem is tudtam. Mindig olyan szégyenlősnek tűnt.
– Nagyon ügyes.
Jake kitolta a kerekesszéket az utcára, aztán a kisteherautó felé
vettük az irányt, ahol már várt a gondozó, aki elvisz Cassie-hez.
Józanabbik énem pánikba esett.
– Találkozunk pár hét múlva? – kérdeztem. Jake megint úgy megy
haza, hogy nem tudtunk igazán beszélgetni, ezért nem sikerült
megosztanom vele a gyógyulás utáni terveimet. Bár igazság szerint
még ki kell találnom valamit, mert nem igazán van tervem. Arra
számítottam, hogy a sivatagban töltött kilenc hónap alatt minden
körvonalazódik.
– Esetleg értem jössz, és elmegyünk a Medvék meccsére?
Ez a középiskolai kosárlabdacsapat neve, amelyben mi is
játszottunk annak idején.
–  A Hondában nem fér el a kerekesszék – válaszolta Jake
feszengve.
– Akkor béreljünk kisteherautót! – javasolta Hailey.
Fellegekben járó énem próbálta meggyőzni a józanabbikat, hogy
minden rendben lesz. Ugyanakkor nem tudtam nem arra gondolni,
hogy milyen lesz egyedül maradni Cassie lakásában. Még a
szomszédokat sem ismerem, ráadásul muszáj magyarázatot találni
az ottlétemre.
– Nemsokára úgyis felépülök – vágtam rá optimistán.
Reméltem, hogy tényleg így lesz.
– Vigyázz magadra! – mondta Jake. Kezet ráztunk, Hailey átölelt.
Kinéztem az ablakon, és integettem.
Amikor felébredtem Kelet-Austinban, és elmúlt az oxikodon hatása,
lüktetett a fejem, és minden porcikám sajgott. A táskámba túrtam,
hogy bevegyek egy újabb fájdalomcsillapítót, de mire megtaláltam
volna az üveget, Cassie elhúzta a kisteherautó ajtaját.
– Szia! Segítek!
Az a szemétláda gondozó kiszállt, végigmérte az épületet, aztán
leengedte a rámpát. Két bejárata volt a háznak. Az egyiket A-val, a
másikat B-vel jelölték.
– Az elsőn laknak? – kérdezte Cassie-t.
– Nem. A másodikon – válaszolta bizonytalanul Cassie.
– Mármint legfelül? – kérdeztem.
Nem tudtam öt percnél többet gyalogolni, mert összeestem a
fájdalomtól. Ráadásul itt lépcsőzni is kell. Cassie ezt nem mondta.
Éreztem, hogy pattanásig feszül az állkapcsom. Minden
önmérsékletemre szükség volt, hogy ne ordítsam le a fejét.
– Igen. Már mondtam.
Hú! Lehet, hogy nem figyeltem eléggé. A francba.
A gondozó a második emelet felé biccentett.
– Segítsek felvinni?
– Köszönöm, nem. Majd megoldjuk – válaszoltam.
–  Ahogy gondolja – mondta, aztán visszatette a rámpát a
teherautóba. Cassie döbbenten nézett rám, aztán a gondozóra, aki
közben visszaült a járműbe, gyorsan becsukta az ajtót, és elhajtott.
Cassie feltette a kezét.
– Hogy érted azt, hogy megoldjuk?
Nem akartam, hogy az a fazon hozzám érjen, és úgy vigyen fel az
emeletre, mint egy ócska zsákot. Talán pont arra volt szükségem,
hogy legyen egy kis kényszer a sétára. Amolyan seggberúgásféle.
– Menni fog. Láttad, milyen voltam tornán. Lehet, hogy egyedül is
feljutok.
A hátára vette a táskámat, és áttolt az úton.
– Viccelsz?
Cassie megállt az ajtónál, és amikor rám nézett, egy kicsit
ellágyult. Saját magára mutatott. Talán kétharmad akkora, mint én.
–  Nézz rám! – Az ajtó felé fordult, és bekopogott az A-ba. – A
biztonság kedvéért hívok segítséget.
– Várj, Cassie! – Dühömben megmarkoltam a kereket.
 Egy középkorú nő nyitott ajtót. Szőke, zsíros haj keretezte kissé
pufók arcát. Leopárdmintás leggings és egy ÉBRESSZ FEL, HA
VÉGE! feliratú felső volt rajta.
Úgy legyen.
Kíváncsian rám nézett, mire köszönésképp biccentettem.
– Szia, Rita! – mondta széles vigyorral az arcán Cassie. – Ő Luke,
az új férjem, akiről meséltem.
A lépcsők minden energiámat felemésztették. Csak félúton jártunk,
de már legalább tíz perce küzdöttem, miközben patakokban folyt
rólam a verejték. Egy ugatós kutya őrizte a lépcső alján hagyott,
összecsukott kerekesszékemet, tetején a táskával.
–  Egy, kettő, három! – számoltak, én pedig próbáltam
elrugaszkodni az ép lábammal. Ők ketten kétfelől támasztottak, aztán
a levegőbe repítettek, így eljutottam a következő lépcsőfokra. Sérült
lábamat úgy húztam magam után, mintha nem is az enyém lenne.
Még volt hat lépcsőfok.
– Ez rossz ötlet – mondtam ötödször is. – Hívjuk fel a kórházat, és
visszamegyek.
Legutóbbi alkalommal megnéztem magam a gyógytornaterem
tükrében. A térdrögzítő miatt úgy mozogtam, mint egy robot. A
csípőmet forgattam, és a karomat lendítettem, így valamelyest
tudtam haladni ezzel a hasznavehetetlen végtaggal. Időnként jobban
rá tudtam nehezedni, de ma este a tízkilós terhelés is elég lett volna,
hogy kidőljek a fájdalomtól. Annyi biztos, hogy a testsúlyom
negyedénél kevesebb terhet raktam rá.
Cassie-nek és a gondozónak igaza volt, és pontosan ezért
haragudtam rájuk. Egyedül nem tudtam volna felmenni.
– Menni fog – mondta Cassie kivörösödött arccal, miközben róla is
csurgott a víz.
–  Benne vagyok – mondta Rita zihálva. – Húsz éve nem voltam
ilyen közel ötven év alatti férfihoz.
Minden lépés nehezebb volt az előzőnél. A végén láttam, hogy
Cassie-nek a könnye is kicsordul. Többször előfordult, hogy teljes
súlyommal a lábára léptem.
Amíg Cassie és Rita visszament a kerekesszékért, leültem a
lépcsőre.
 Remegett a lábam, és égett az arcom a szégyentől. Ilyet nem
várhatok el tőlük. És egyelőre magamtól sem. Ha ez egy jel a jövőre
nézve, akkor vagy Cassie lakásában maradok, vagy olyan leszek,
mint egy nagyra nőtt csecsemő, aki mindig hisztizik, ha ki kell szállnia
a kocsiból.
Amikor felértek a kerekesszékkel, félig sikerült felhúznom magam
ülő helyzetbe, így be tudtak ültetni a székbe.
–  Most megyek – mondta Rita, és jégkockát szorított a
homlokához. – Köszönjük, hogy a hazát szolgálja.
Erre végképp nem tudtam mit mondani. Ahogy a sérült lábamra
néztem, legszívesebben elhánytam volna magam.
– Sikerült! Kérsz egy pohár vizet?
Kiszáradt a szám, de még véletlenül sem akartam, hogy
kiszolgáljon.
– Kösz, nem.
– Fel a fejjel! Leírtam neked a napirendemet, úgyhogy tudni fogod,
mi a pálya.
Amíg Cassie a konyhában volt, odakerekeztem a földön lévő
táskámhoz, és gyorsan az ölembe vettem.
Gondoltam, hogy az a kék kanapé lesz a fekhelyem, amire Cassie
egy összehajtott takarót, és egy párnát tett, rajta a kézzel írt, Cassie
napirendje feliratú papír.
Gondosan elolvastam a dőlt betűs írást. Reggel kilenc: felkelek, és
nagyjából két órát gyakorlok. Bocs, mindig ugyanazt a dalt játszom.
Kilencedikén orvos. Minden kedden és csütörtökön zenekari próba.
Bevettem egy fájdalomcsillapítót, és lehunytam a szemem.
Reméltem, hogy mire Cassie elmegy, teljesen kiüt a gyógyszer.
 CASSIE

– Ez gyakorlatilag olyan, mintha szobatársak lennénk – magyaráztam

Tobynak.
Leültem a földre törökülésben, és megmértem a vércukrom.
Mondtam Luke-nak, hogy írjon, ha felébred, és szüksége van
valamire, aztán elmentem zuhanyozni. Amikor Toby megkérdezte,
mivel töltöttem a napot, már nem akartam tovább titkolózni. Luke-ot
hurcoltam a lakás egyik pontjából a másikba, természetesen nem ok
nélkül. Tobynak tudnia kell, hogy az együttesünkért teszem. Ő az
igazi pasim, és a The Loyal egyetlen olyan tagja, aki még nem tudott
Luke létezéséről, ezért időszerű volt, hogy beavassam a részletekbe.
Egy idő után egész ügyesen adtam elő a történetet, bár sokszor
elfelejtettem, miért kezdtem bele, olyan hétköznapi dolognak tűnt.
Nekem. A történet egyébként az egészségbiztosításra és az
anyakönyvi hivatalra korlátozódott, bár ennél kicsit többről volt szó.
Tudtam, hogy előbb-utóbb haza kell mennem, és a látszat kedvéért
magamhoz kell ölelnem azt a másik férfit.
Tony többször körbejárta a nappalit, és folyamatosan birizgálta a
haját, Lorraine pedig árnyékként követte.
–  Persze. Egy szexi katona szobatárs, aki nem mellesleg a
törvényes házastársad!
A mérőre cseppentettem a vért, és vártam az eredményt. Nyolc. Az
jó. Bár hónapok óta csináltam, még mindig úgy figyeltem az értéket,
mint a lottószámokat. Itt általában nyerő számaim voltak, de ha
mégsem, rögtön elfogott a rettegés.
– Nem szexi – nyugtattam Tobyt, és rögtön bevillant a kép, ahogy
Luke oldalra hajtott fejjel, lebiggyedt szájjal alszik. Óvatosan a falhoz
toltam a kerekesszékét, és a feje alá tettem anya egyik régi párnáját.
Először arra gondoltam, hogy a kanapéra fektetem Luke-ot, de
egyedül nem sikerült volna, csak ha ébren van, és együttműködik.
– És különben is: alig ismerjük egymást.
 Aztán eszembe jutottak a Skype-on folytatott beszélgetések és az
e-mailek, és rájöttem, hogy nem teljesen igaz, amit mondok. Főleg,
ha belegondolok, mi történt az utazása előtti éjszakán… Viszont ezt a
mostani Luke-ot, aki órákig bámul kifelé az ablakon, alig beszél, és
elhúzódik, ha közeledem felé, tényleg nem ismerem.
– Akkor nem értem, miért bízol benne.
–  Nagyon eltökélt voltam. Láttad, milyen, ha lemegy a vércukrom.
Bármikor előfordulhat, és nem engedhetem meg magamnak az újabb
sürgősségi látogatást, vagy az efféle ketyeréket. – A vércukormérőre
mutattam.
Toby nem szólt, csak felkapta Lorraine-t, és dobolni kezdett a cica
hátán.
– Igen, emlékszem – mondta maga elé bámulva.
– Neki is szüksége van a pénzre, csak nem tudom, miért.
– Hogyhogy nem tudod?
–  Úgy gondoltam, jobb, ha nem kérdezek túl sokat. Várj! –
feltartottam a mutatóujjam, mert Toby közbe akart szólni. – Akkor
még nem tudtam, hogy együtt kell élnem vele.
Összevont szemöldökkel nézett rám.
– Tehát nem tervezted, hogy vele élj.
– Dehogy! Már mondtam, hogy csak a látszatot akarjuk fenntartani,
amíg hivatalosan is leszerel. Ez az egész nemcsak rólam, hanem
rólad és Noráról is szól – tettem hozzá.
– Mert így több időd marad a zenekarra? – kérdezte Toby.
– Pontosan.
– Nem tudom, Cassie. Kettőnk kapcsolata komoly, nem?
– De igen. És nagyon örülök neki.
Mosolygott. Tudtam, hogy ő is így érez.
Letette Lorraine-t a földre.
– Őszintén. Őszintén árulj el valamit!
–  Őszintén – mondtam, és közelebb húzódtam hozzá a kanapén.
Most végre csak rá tudtam figyelni. Úgy tűnt, erre van szüksége.
Kicsit olyan volt, mint egy gyerek.
–  Összeházasodtál vele – kezdte. – Most pedig nálad lakik, és a
kanapédon alszik. Komolyan azt várod, hogy elhiggyem, a világon
semmi nincs köztetek?
 Összerándult a gyomrom. Semmi. Jó, egyszer összefeküdtünk.
Aztán láttuk egymást orvosi beavatkozás közben, és alaposan
összeszólalkoztunk a barátunk temetésekor. Ha akarnánk sem lenne
köztünk semmi.
– Nincs. A világon semmi. Ezt mégis hogyan magyarázzam még?
– Bárhogy. Kérlek, adj valami magyarázatot, mielőtt odamegyek, és
agyonütöm a fickót!
–  Nem egy bonyolult történet – vágtam rá, bár tudtam, hogy az.
Ugyanakkor bármit mondtam volna, Toby félreérti. Nyeltem egy
nagyot.
– Téged akarlak, és kész – zártam rövidre magyarázkodás helyett.
Felálltam, átkulcsoltam a nyakát, és szenvedélyesen
megcsókoltam, hogy elfelejtse ezt az egészet.
 LUKE

Zöldellő hegyeken futottam, aztán sík terep következett. Fel-le, fel-le.

Jake a völgyben várt, és egy takarón hevert Hailey-vel és JJ-vel.
Megállás nélkül biztattak. Fuss! Fuss! Gyerünk!
Jake hirtelen akkorát ordított, hogy még a távolból is tisztán
hallottam:
– Az északnyugati hegység felől jönnek értünk!
–  Melyik az? – kiáltottam, aztán lövést hallottam a közvetlen
közelemben.
Kinyitottam a szemem.
Cassie kanapéján feküdtem.
Még sötét volt. Kitapogattam a kanapé mellett lévő asztalt. Éreztem
a kör alakú hamutartót, a cigarettacsipeszt, a gitárpengetőt és a
diabetikus cukorka papírját. Innen már könnyen elértem a
lámpazsinórt.
Muszáj volt elterelnem a gondolataimat. Muszáj volt csillapítanom a
szívverésem.
Cassie a kanapé mellé tett néhány újságot. A SPIN címlapján egy
kiálló fogú, copfos lány szerepelt. Ezen kívül találtam egy
szeptemberi, egy augusztusi, egy júliusi és egy júniusi Rolling Stone-t
is. Belelapoztam. Többet megtudtam David Bowie karrierjéről, mint
amennyire kíváncsi voltam.
Magam mögé gyűrtem a párnákat, és átlendítettem a sérült lábam,
hogy fel tudjak ülni. Már egy hete laktam ott, és mindennap sikerült
egyedül beülnöm a kerekesszékbe.
Magam elé görgettem a széket, és rögzítettem a kerekét. A
sebhelyem csak úgy kacsingatott rám. Úgy nézett ki, mint egy soha
nem gyógyuló seb, ráadásul sötét lyukak is voltak körülötte a kapocs
helyén. Megmarkoltam a kerekesszék hátulját, és elrugaszkodtam az
ép lábammal. Egy pillanatig úgy tűnt, sikerül akkora lendületet
vennem, hogy a csípőm segítségével célt érjek. Egy kicsit kifordult a
bokám, ezért visszatért a mérhetetlen fájdalom. Ismét éreztem a
lábszáramat szaggató töltényeket. Szúrt, hasogatott.
A földön feküdtem, és próbáltam megfordulni. Csurom víz volt az
arcom. Megállás nélkül hasogatott a lábam, a fájdalom egészen a
csontomig hatolt. Hallottam a lövést.
Ez nem valós.
Léptek.
Cassie letérdelt, aztán fölém hajolt. Éreztem a haját az arcomon.
– Leestél?
–  Nem – válaszoltam, és el akartam magyarázni, mi történt, de
annyira fájt mindenem, hogy képtelen voltam ép elmével
gondolkodni. Csak a piros pöttyöket láttam magam előtt a homokban.
A bakancsokat. Magam felé húztam őket.
Nem.
Nyisd ki a szemed!
– Egy, kettő, három! – suttogta, majd egyszer csak arra eszméltem,
hogy egy halom újság mellett ülök a földön.
Cassie szeme félig lehunyva, hálópólójának egyik pántja a vállára
csúszott.
– Vissza tudsz feküdni a kanapéra?
– Nem – válaszoltam, és kerültem a tekintetét.
A hónom alá nyúlt. Olyan közel volt, hogy az arcomhoz ért a melle.
Elfordítottam a fejem, és éreztem, hogy lüktet benne a vér.
Felkönyököltem a kanapéra, hogy lendületet vegyek.
– Rosszat álmodtál?
– Nem.
Tudtam, ha elárulom, mit láttam álmomban, csak még jobban
megrémül. Mindig ez a kép fogadott, ha az álom és az ébrenlét
határán voltam, de időnként akkor is, ha aludtam, vagy teljesen éber
voltam.
– Na jó – dünnyögte. – Egy, kettő, három!
Amikor visszafeküdtem a kanapéra, Cassie rám mosolygott, és
leült a padlóra.
– Visszamehetsz – mondtam.
– Nem megyek – vágta rá, és megdörzsölte a szemét.
– Miért nem?
 Kicsit megbántódva nézett rám. Biztosan a hangsúlyom miatt. A
francba! Nem akartam durva lenni. Ha nem hatott az oxi, a fájdalom
uralta a mondataimat, ezért nyersebben fogalmaztam, mint szerettem
volna.
Vállat vont.
– Ha jár az agyam, úgysem tudok aludni. A metformintól álmosnak
kéne lennem, de úgy tűnik, rám nem hat. Azt azért remélem, hogy a
cukromat illetően segít.
Metformint szedett a diabéteszére. Szerdán, amikor bementem
kezet mosni a fürdőszobába, láttam a gyógyszertartó szekrényben.
Összesen hétféle gyógyszert kell szednie. Még az én
egészségbiztosításommal is nehéz fedezni. Sokba kerül, de szedni is
sok.
Szerettem volna kedvesebb lenni.
– Sajnálom, hogy felébresztettelek.
– Te… Szóval észrevettem, hogy… – kicsit elgondolkodott, mint aki
szeretné megválogatni a szavait. – Luke! Nagyon sokszor zajt csapsz
alvás közben. Mintha ordítanál. – Lassan folytatta. Minden szavánál
egyre kellemetlenebbül éreztem magam. – Szerinted nem kéne
újragondolni a tervet? Nem lenne jó, ha segítséget kérnénk?
Ennek hallatán cserben hagyott minden kedvességem. Mintha
reflektorfényben állnék. Miért vagyok ilyen kiszolgáltatott? Cassie
még mindig álmosan pislogott. Szelíden szólt, de ha nála ez a
kedvesség, akkor nem kérek belőle. Ez már inkább a szánalom
kategória.
Próbáltam higgadt maradni, de nem sikerült.
–  Már mondtam, hogy sajnálom. Nem akartalak felébreszteni. Mit
mondjak még? Ha változtatni akarsz a terven, tedd azt!
– Hékás! – Cassie felállt. – Csak egy ötlet volt.
– Mondd, mit akarsz, és megteszem.
–  Jó. – Felkapta a párnát a földről, és mellém hajította. – Nem
vagyok a főnököd, sem az anyád. Csak arra szerettem volna
rávilágítani, hogy valami nem oké.
Égetett a pillantása. Bármit akartam mondani, csak úgy cikáztak a
gondolataim, és nem tudtam, mihez kezdjek velük. Leginkább dühöt
éreztem, mert így volt a legkönnyebb. Nem ez az érzés volt az
egyetlen, csak a többit maga alá temette a rémálmom.
 Jake, Hailey és JJ a takarón hevert. Miért nem hívott Jake? Mi van,
ha Johnno ismét felbukkan Budában? Vajon ezért nem jelentkezett
az öcsém?
Futás. Nem. Kerekezés. Bicegés.
A lövés igazinak tűnt. Frankie bakancsa a véres földön…
– Erről most nem akarok beszélni.
– Király! – mondta a válla fölött. – Visszamegyek, de úgysem fogok
tudni aludni. Kösz!
– A kurva életbe – mondtam, és a tenyerembe temettem az arcom.
Megint bocsánatot kéne kérnem. Sürgősen össze kell szednem
magam. Szükségem lett volna a fellegekben járó énemre, de
alábbhagyott a fájdalom, így nem kellett a gyógyszer. Ettől
függetlenül bevettem.
 CASSIE

–  Na jó. Amikor George Harrison Pattie Boyddal élt, megírta a

Somethingot és az If Not for Yout – mondtam Norának a félkész
pincében a szintetizátor előtt ülve, miközben a füves cigi után
nyúltam. Toby mellettem ült egy tejesládán.
Nora átadta a cigit, és a füstöt a szájában tartva csóválta a fejét.
–  Nem, nem! – helyesbített. – Az If Not for You Bob Dylan
szerzeménye. George csak feldolgozta.
– Norának igaza van – mondta Toby.
– Persze, hogy igazam van – vágta rá Nora, de nem nézett Tobyra.
Szívtam egy slukkot, miközben Nora fodros mellényét néztem.
Fleetwood-péntek volt, de Toby és én megfeledkeztünk róla. Nora ott
állt teljes díszben, miközben én Toby melegítőfelsőjét viseltem. Eddig
soha nem feledkeztem meg a Fleetwood-péntekről.
Kezdtem érteni, miért jegyezte meg Nora, hogy a zenekar tagjainak
összemelegedése káros lehet a munka szempontjából.
Mondjuk egyetlen elfelejtett Fleetwood-péntek még nem jelenti,
hogy Toby egyenlő Yokóval. És arra is fel akartam hívni Nora
figyelmét, hogy Yokót egyáltalán nem érdekelte a Beatles-tagok
viszonya. Ő csak más irányba akarta terelni a zenét.
Toby és én ezzel szemben fontosnak tartjuk a zenekar egységét,
és nem akarjuk, hogy a kapcsolatunk bármit is tönkretegyen.
Aki viszont lassan minden életerőmet elszívja, az Luke. Még
mindig nyomaszt a tegnapi veszekedésünk. Folyton felébredni a
kiabálására… Érezni a dühöt minden szavában… Tudom, hogy nem
mind nekem szól. Viszont nem vagyok hajlandó céltáblaként
szolgálni. Mielőtt elindultam a próbára, egy szót sem szóltam hozzá,
ami nagy teljesítmény, ugyanis szó szerint nekem kellett
támasztanom, amikor kibotorkált a fürdőszobába.
Toby a combomra tette a kezét, és egy kicsit megszorította.
 –  George és Dylan együtt dolgozott rajta – mondtam köhögve
Norának. – És különben is a kreativitás a lényeg. Az pedig nem
változik.
Toby megköszörülte a torkát.
–  Főleg, ha a művész, hm… párja is ugyanabban az együttesben
zenél. Jótékonyan hatnak egymás munkájára.
–  Mutass nekem egy nőt – kezdte Nora, és leült az erősítőre. –
Mutass olyan női előadót, akit nem darált be a párkapcsolat. Nézd
meg, mi lett Joanna Newsommal, amikor randizni kezdett azzal a
fazonnal. És hogy ne csak zenész példát mondjak: gondolj Frida
Kahlóra és Diego Riverára!
Miközben a próbaterem falán lévő egyetlen dekorációt, a Patti
Smith posztert néztem, azon gondolkodtam, hogy itt Luke a probléma
forrása, nem Toby. Luke az én hibám. Már majdnem hangosan
kimondtam, aztán inkább csendben maradtam.
– És mi van Kathleen Hannával és Adam Horowitzcal? – kérdezte
Toby. – A Bikini Kill egyre jobb lett, pedig Kathleen együtt élt a
Beastie Boys egyik tagjával.
– Lehet, hogy vannak kivételek – mondta Nora, és jelentőségteljes
pillantást vetett Tobyra.
– Játsszuk el a Rhiannont! – javasoltam, remélve, hogy lezárhatjuk
a témát.
– Mondok még valamit – szólt ismét Nora, és feltartotta gyűrűkkel
teleaggatott ujját. – A legtöbb művészpár kapcsolata maga lesz a
téboly, ha a nő tehetségesebb a férfinál. A pasas megpróbálja…
lepipálni, aztán a saját képére formálni a párját.
Egyre nőtt a feszültség.
– Azt akarod mondani, hogy tehetségesebbek vagyunk Tobynál? –
kérdeztem végül.
Nora hangosabban folytatta.
–  Csak azt mondom, a The Loyal volt az első, és… Most, hogy
végre egyenesbe jönnénk, ti szépen összekuszáljátok a dolgokat. –
Toby felé fordult: – Jó lett volna, ha nem hívod randira.
Toby elnézéskérően mosolygott Norára.
– Nem tehetünk róla, hogy kedveljük egymást.
– Meg ne sértődj, Toby – kezdte Nora, de tudtam, hogy bántó lesz,
amit mond. – Felőlem úgy szerethetitek vagy kedvelhetitek egymást,
ahogy akarjátok. De ha szétmentek, és ezért nem fogunk fellépni
életünk legfontosabb koncertjén, kinyírom mindkettőtöket.
– Miért nem szóltál, hogy ez a gond? – kérdezte Toby.
–  Tényleg tudni akarjátok? – Nora hol rám, hol Tobyra nézett,
miközben ide-oda lengedezett a copfja. Egyikünk sem válaszolt. –
Mert nem feltételeztem, hogy Cassie komolyan gondolja.
– Miről beszélsz? – kérdezte Toby.
Éreztem, hogy lüktet a fejem, és elvörösödöm.
–  Toby száz százalékban odateszi magát a zenekarban, és már
azelőtt voltak fellépései, hogy mi bármit letettünk volna az asztalra
zeneileg. Mit akarsz csinálni? Kirúgod, hogy randizhassak vele?
– Már sokat áldoztam az együttesre, Nora. Bármi lesz is a jövőben
Cassie és köztem, a zenekar mindig fontos marad – mondta Toby, és
rám nézett.
– Jó – vágta rá Nora.
Összeszorította az ajkát, és rezzenéstelen arccal nézett rám. Nora
mellettem volt, amikor szakítottam Tylerrel, amikor elkezdtem
komolyabban zenélni, és amikor úgy döntöttem, megalapítom a The
Loyal együttest, amelynek először csak mi ketten voltunk a tagjai.
Saját teret akarok – hajtogattam neki folyton. Csakhogy randizni a
dobosommal, miközben osztozom a kanapén a kamuférjemmel, nem
igazán jelent saját teret.
Nora elkezdte hangolni a gitárját.
– A miheztartás végett: Cassie-nek már jeleztem, hogy nem tetszik
a dolog. Már az elején szóltam.
– Miért nem nekem? – kérdezte Toby.
–  Mert nem vagyunk olyan jó barátok – válaszolta Nora, aztán
bocsánatkérő pillantást vetett rá. Toby feltartotta a kezét.
Nora kezdett paranoiás lenni. Addig mondogattuk egymásnak,
hogy a zene az első, hogy már el sem tudja képzelni, mi lesz, ha
valami – vagy valaki – más ugyancsak fontossá válik. Márpedig miért
ne lehetne egyszerre több dolog is fontos?
–  Majd később megbeszéljük, Nor – mondtam, és leütöttem a
Green Heron kezdőhangját. – Ne haragudj, hogy megfeledkeztem a
Fleetwood-péntekről!
Nora nem nézett ránk, csak a nyakába akasztotta a gitárt.
– Jó. Akkor játsszunk!
 – Green Heron. Toby nagyon sokat gyakorolta velem a bridge utáni
váltást.
Nora megpengette a húrokat.
– Ezt nem kétlem.
Toby kuncogott, miközben ütni kezdte a dobot.
–  Ne csináld, Nor! Most ne azon agyaljunk, mi mehet tönkre!
Inkább élvezzük a zenét!
–  Lássuk, milyen sikeres volt a gyakorlásotok! És ha lehet, ne a
Sahara-fellépés előtt szakítsatok!
Toby rám nézett, és kacsintott.
– Nem fogunk – suttogta.
Összerándult a gyomrom. Fogtam az öngyújtót, és erősen Norához
vágtam.
 LUKE

Két hete laktam Cassie-nél. Csak ültem Rita mellett, és dobáltam a

teniszlabdát a falhoz. Munkát kerestünk. Csakhogy minden állás,
amit Rita nézett Cassie laptopján, vagy főiskolai diplomát igényelt,
ami nekem nincs, vagy nehéz súlyokat kellett volna emelni, amihez
nem volt erőm.
Johnno folyamatosan hívogatott, hiába mondtam, hogy még nem
kaptam meg a végkielégítést. A végén annyira elegem lett belőle,
hogy kikapcsoltam a telefont. Figyeltem a napfényt, és a nap
állásából már tudtam, mennyi az idő. Ha bevilágított a fürdőszobába,
és láttam a fényt a matracon, reggel nyolc óra volt.
Most, hogy Johnno nem ér utol, megszabadultam a félelemtől, ami
rögtön belém hasított, amikor megjelent a neve a kijelzőn. Még
szerencse, hogy nem tudja, hol lakik Cassie, így legalább ő nem
keveredik bele.
Időnként azért megpróbáltam felhívni Jake-et. Egyszer
visszahívott, és amikor megint kikapcsoltam a telefont, hagyott
hangüzenetet. Annyi hátulütője volt a telefon kikapcsolásának, hogy
valószínűleg több hívását elszalasztottam, de szerencsére minden
bűntudatom, keserűségem és félelmem elszállt, ha a gyógyszer
megtette hatását. Ma már négyet bevettem.
Ha a nap a szoba másik felére és a kanapéra süt, nagyjából három
óra van. Most éppen a falat és a növényeket süti.
–  Meg tudom mondani, mennyi az idő. Pontosan tizenegy óra
ötvennyolc perc. Nézd meg!
– Tizenegy ötvenkettő. Majdnem.
– A fenébe.
Rita jelenleg munkanélküli, ezért Cassie megbízta, hogy heti száz
dollárért „felügyeljen” rám. Olcsóbb és egyszerűbb volt ez a
megoldás, mint nővért fogadni. Így Cassie-nek sem kellett attól
tartania, hogy nem lesz, aki segít felkelni a kerekesszékből, ha ő
később ér haza a munkából. Ráadásul így több időt lehet a pasijával.
Majdnem mindig letéptem a fejét, ha segíteni akart, ezért egyre
gyakrabban volt a fickónál. Ha kicsit alábbhagyott a fájdalom, és
képes voltan normális ember módjára beszélni, meséltem Ritának
Jake-ről és JJ-ről, miközben azt kívántam, bárcsak Cassie-vel is
tudnék így kommunikálni. Aztán úrrá lett rajtam a bűntudat, és
bevettem még egy fájdalomcsillapítót.
Rita mesélt nekem a fiáról, aki nagyjából velem egyidős,
Louisianában él, és szakács szeretne lenni. Aztán csendben ültünk
egymás mellett, és A pokol konyháját néztük. Rita szezámos csirkét
rendelt brokkolival. Nem noszogatott, hogy végezzem a
tornagyakorlatokat, így nem erősödött a fájdalmam, de már így is
elég volt. Valahogy sikerült mindig meggyőzni magam, hogy a
fájdalomcsillapítónak hála jobban viselem a dolgokat, de ez nem
igaz.
Valahányszor terhelni akartam a lábam, mindig azt mondogattam,
hogy elmozdulhat a térdem, és a gyakorlatok csak rontanának a
helyzeten.
Rita behozta nekem a konyhából a megmelegített ételt.
– Hol a tiéd? – kérdeztem.
– Elegem van a kínai kajából.
Lépteket hallottam.
Cassie hazaért. Lerúgta a sportcipőjét, levette a zokniját, és
miközben a telefonján lévő zenét hallgatta, dúdolt. Hozta magával a
friss levegőt. Kicsit izgatott lettem. Azon gondolkodtam, Cassie-nek
örülök-e, vagy inkább annak, hogy reggel sikerült lecsapnom egy
legyet, így volt valami történés a nap folyamán.
– Kérsz szezámos csirkét? – kérdeztem.
Megállt a hálószobája felé félúton, aztán ijedten rám nézett.
–  Tessék? – kivette a fülhallgatót a füléből, én pedig ezredszer is
rájöttem, hogy személyesen minden sokkal bonyolultabb. Eszembe
jutott a levelezésünk, és ahogy viccelődtünk. Rejtjelesen
kommunikáltunk, ugrattuk egymást, de rögtön visszavettünk, ha
láttuk, hogy a másiknak rosszulesik.
– Azt kérdeztem, kérsz-e kaját. Szívesen adok belőle.
– Nem ehetek ilyen szarokat – vágta rá, aztán bement a szobába.
Jogos. Mindig elfelejtem. De mégis honnan kéne tudnom? Mondjuk
onnan, hogy utánanézel, te gyökér.
– Mennem kell – szólt Rita. – Magatokra hagylak titeket.
– Kérlek, ne!
–  Nyugodtan maradj még, Rita! – mondta velem egy időben
Cassie.
– Nem. Muszáj kivinnem Dantét. Később találkozunk.
Amikor becsukta maga mögött az ajtót, néma csend támadt. A
szoba másik végéből is hallottam Cassie zenéjét, olyan hangosra
tette. Végül a nyakába tette a fülhallgatózsinórt, leállította a zenét, és
szó nélkül kiment a konyhába.
Evés közben hallottam, hogy kivesz valamit a hűtőből, aztán vágni
kezdi a deszkán. Mióta beköltöztem, figyelem a rezdüléseit. Mostanra
sikerült kiigazodnom rajta. Ha kimérten lép, teavizet forral és dúdol:
vagy zenélt, vagy Tobyval szexelt, aminek a gondolata is dühített. Ha
gyorsan jött-ment, és levágta a táskáját az asztalra, vagy késésben
volt, és emiatt idegeskedett, vagy keresett valamit. Utóbbi gyakran
előfordult, mert általában az éjjeliszekrényen hagyta a telefonját. Ha
lassan jött, fáradt volt, vagy a következő dalon agyalt.
Az ölemben tartottam az üres tányért. Arra gondoltam, félreteszem,
de aztán eszembe jutott, hogy Cassie azt fogja hinni, vele akarom
kivitetni és elmosatni. Rita általában erre is ügyelt. Fellegekben járó
énem azt súgta, bizonyítsam be, hogy nemcsak enni és aludni
vagyok képes. Józanabbik énem szerint viszont semmi más nem
megy. Még Frankie-re sem tudtam vigyázni. Magamról sem tudok
gondoskodni. Miből gondolom, hogy nem fogom megint elcseszni?
Ép lábam segítségével betoltam magam a kerekesszékkel a
konyhába, egyik kezemben a tányért és a villát tartva. Gyerünk!
Próbáld meg! Lássuk, mi lesz!
Cassie paradicsomot vágott, és csak a feladatra koncentrált.
Mintha összement volna a konyha. Egy kézzel nagyon nehezen
sikerült bekormányoznom a széket. Izzadtam az erőlködéstől és az
idegességtől, mégsem szóltam. Aztán végre sikerült eljutnom a
konyha közepéig, néhány lépésre Cassie-től. Pont
szemmagasságban volt a feneke. Nagyszerű.
Vagy meg kell várnom, hogy befejezze a szeletelést, vagy
megkérem, álljon arrébb, hogy betehessem a szennyest a
mosogatóba.
 Lassan forogtak az agytekervényeim. Pont ez a gond az
oxikodonnal. Körülbelül három percbe telt, mire egyik gondolattól a
másikig jutottam.
Szükségem lett volna a fellegekben járó énemre, hogy udvarias
legyek.
– Odamehetek?
Megfordult, aztán a tányérra és a villára nézett.
– Csak add ide! – mondta, és kinyújtotta a karját.
– Nem, majd én! – vágtam rá, és nem hagytam, hogy elvegye.
– Nem éred fel a csapot, Luke.
Megint a tányér felé nyúlt, és rámarkolt. Lazítottam a fogáson, mire
a tányér leesett a földre, és kettétört.
– A francba! – mondtuk egyszerre.
Cassie leguggolt, hogy összeszedje.
–  Hadd segítsek! – mondtam, és hirtelen nagyobbnak tűnt a
konyha. Ismét lövéseket hallottam, pedig semmi különös oka nem
volt. Bevillant a zászló suhogása. Az északnyugati hegység felől
jönnek értünk. Hangom eltorzult, aztán remegett, de ezúttal nem a
harag miatt. Valami más oka volt, de ugyanúgy zsigeri, mint a düh.
Cassie mintha megérezte volna, felállt, és odébb lépett.
Előrehajoltam a kerekesszékben, és próbáltam összeszedni a
tányér széthullott darabjait.
Egy ilyen apró-cseprő dolog miért akasztott ki ennyire? Miért nem
hagyom, hogy haladjon az életem a maga útján? Mivel soha nem
tettem ki a lábam Cassie lakásából, mindig tanúja volt, ha
leblokkoltam.
A konyhapult mellé kerekeztem, és letettem a törött
tányérdarabokat az avokádó mellé.
– Vagy dobjam inkább a szemetesbe?
– Hagyd csak ott, jó lesz úgy.
Aztán elviharzott mellettem.
– Kell most a fürdőszoba? Lezuhanyoznék.
A falra meredtem, de éreztem, hogy Cassie átvág a szobán. A
kurva életbe, Morrow! Ezt jól megcsináltad.
Pont ez volt a baj a józanabbik énemmel. Miatta voltak még nappal
is rémálmaim. Úgy döntöttem, innentől kezdve a fellegekben járó
énem veszi át az irányítást. Mindenki azt hiszi, hogy szeretem az
oxikodont, pedig szó sincs róla. Nem ez a lényeg – gondoltam
magamban.
– Luke! Hallod, amit kérdeztem?
–  Nem kell a fürdőszoba – válaszoltam, miközben próbáltam
megküzdeni a gondolataimmal. Jó lenne, ha egy másik Luke-ká
változnék. – Mármint köszönöm, nem – helyesbítettem, és nyúltam
az újabb piruláért.
 CASSIE

Tovább maradtam a zuhany alatt, mint szoktam. Forróra állítottam a

vizet. Luke mindig a közelemben volt. Megtörte a kellemes csendet,
és olyan volt, mint egy fekete felhő az amúgy csodaszép kék égen.
Sajnáltam, hogy Ritára bíztam, de két hét után éreztem, hogy átragad
rám Luke melankóliája. Szomorúbb dalokat kezdtem írni, holott nem
ez volt a terv. Végre szóba áll velünk egy neves lemezkiadó, és lát
bennünk fantáziát, ezért muszáj előrukkolnunk néhány vidám, pozitív
üzenetet hordozó dallal. Már Toby is kezdett kiakasztani. Kicsit olyan,
mintha rajta vezettem volna le a Luke miatt kialakult feszültségemet.
Anya mindig tudta volna, mit mondjon vigasztalásképpen, de jelen
esetben nem sok együttérzést tanúsított. Amikor felhívtam, fagyosan
kedves volt. Mintha nem is a lányától, hanem a postástól kérdezné,
hogy van. Mielőtt bármit mondhattam volna Luke-ról, gyorsan talált
valami kifogást, és letette a telefont. Csak annyit tudott róla, hogy
megsebesült, ezért hazaküldték. Arról már fogalma sem volt, milyen
komoly dolgok történtek vele. Szinte hallom anyát, ahogy azt mondja,
magamnak kerestem a bajt, egyedül kell kimásznom a gödörből.
Fájt a hátam és a karom azok után, hogy folyton tartanom kellett
Luke súlyát. Elvileg egy kicsit terhelheti a lábát, de még mindig csak
úgy tud kimenni a vécére, ha segítek neki az ajtónál, mert nem fér a
vécébe a kerekesszék. Ma reggel elcsúsztam a nedves kövön, és
majdnem bevágtam a fejem a mosogató szélébe. Jobban kell
vigyáznom.
Aztán eszembe jutott a törött tányér. Inkább neki kéne
óvatosabbnak lennie. Mindennap kétségeim támadtak, de gyorsan
eloszlattam őket. Arra gondoltam, ha ilyen nehéz egymásra figyelni,
amikor senki nincs a közelünkben, mennyivel durvább lenne
megjátszani a szerelmes házaspárt egy nővér jelenlétében.
Viszont továbbra is szükségem van az egészségbiztosítására, és
az ezer dollár plusz juttatásra.
 Belegondoltam, milyen furcsa, hogy eltelt két hét, és egyszer sem
kért tőlem semmit. Csak azt ette, amit elé raktunk. Mindig ügyelt,
hogy soha ne használja a laptopomat, amikor hazaérek. Nem szólt,
hogy vegyek neki valami ételt, ruhát, vagy hozzak el valamit Budából.
Talán ez a gond.
Csak annyi tere volt, amennyit biztosítottam neki. Csak a
könyveim, a lemezeim és a poros csecsebecséim vették körül, amiket
anyával hoztunk a nyaralásról. Arra gondoltam, veszek neki valami
virágot, hogy Ritán és rajtam kívül legyen valami élet körülötte.
Kiléptem a fürdőszobából, és láttam, hogy az ablak mellé
kerekezett. Megfordult, de rögtön levette rólam a tekintetét, és
megmarkolta a kezében lévő teniszlabdát. Gyorsan felöltöztem, és
elindultam dolgozni. Mondtam Luke-nak, hogy korábban kell
beérnem, mert leltározzuk az italokat.
A szoba felé menet furcsa dologra lettem figyelmes a párnán. Két
narancssárga pöttyöt láttam rajta, ami eddig nem volt ott. Közelebbről
is megnéztem, aztán felkaptam. Pici, hengeres, szivacsból készült.
Füldugó.
Elmosolyodtam.
Luke szerzett nekem füldugót. Vagy inkább megkérte Ritát, hogy
vegyen. Végre fogok tudni aludni, és nem ébredek fel, ha Luke
álmában nyöszörög.
Hirtelen tovaszállt minden neheztelésem. Nem az ő hibája, hogy
fájdalmai vannak.
Kifelé menet láttam, hogy lehajtotta a fejét. Biztosan elaludt.
– Luke!
Semmi válasz.
Odamentem, és megérintettem a vállát. Még mindig kemény volt a
csuklyás izma, mert rámarkolt a kerékre. Láttam, hogy megnőtt a
haja. Ráférne egy vágás. És talán segíthetnék neki a gyógytornában.
– Luke! – suttogtam, de nem mozdult.
Hirtelen nagyon megijedtem, és folyamatosan az járt a fejemben,
mi van, ha…
Mi van, ha túl sok fájdalomcsillapítót vett be? Aztán
olyasmi jutott eszembe, ami könnyet csalt a szemembe. Mi van, ha
szándékosan csinálta?
– Luke! – mondtam hangosabban, és megráztam a vállát.
Felébredt, de nem nézett rám.
 – Mi az? – kérdezte mogorván.
–  Nos, hm… – Hátraléptem, és egy kicsit megkönnyebbültem.
Szívesen mondtam volna, hogy aggódtam érte, de inkább nem
tettem. – Csak szerettem volna megköszönni a füldugót – mondtam
végül.
– Jó. – A tenyerébe temette az arcát.
– Ne haragudj, amiért sokat vagyok házon kívül.
Álmosan rám nézett.
– Nem kell bocsánatot kérned.
–  Tudom, de… – Szerettem volna tudatni vele, hogy valami nem
stimmel. Talán segítene, ha beszélne valakivel. Rita viszont nem a
legjobb beszélgetőpartner. – Hogy halad a pszichoterápia?
– Köszönöm, nagyon jól.
Mi ez a hirtelen udvariasság? Esküszöm, jobban szeretem, ha
mogorva. Az közelebb áll hozzá, mint ez a megjátszott kedvesség.
Azon gondolkodtam, magam felé fordítom a kerekesszéket, hogy
kénytelen legyen végig rám nézni.
– Rita egyedül is tud segíteni, vagy szükség lenne mindkettőnkre?
– Jó így – vágta rá, és hajigálni kezdte a teniszlabdát.
– Ma reggel volt a terápia?
– Igen – válaszolta egy kis szünet után.
– Sikerült beszélned az öcséddel?
– Néhányszor. De nem akartam meghívni a lakásodba.
– Ha szeretnéd, nyugodtan hívd ide.
Luke sóhajtott, mintha fáradt lenne a beszélgetéshez.
– Rendben. Kösz, hogy felajánlottad.
Ismét kezdtem kijönni a béketűrésemből. Próbálkoztam.
Igyekeztem megkönnyíteni a dolgát, mire az a válasz, hogy eltaszít.
– Valami baj van? – kérdeztem végül.
– Nincs. Minden rendben. Köszönöm.
Már megint ez az udvariasság. Mintha palástolna valamit.
– A pénzről van szó?
– Nem – vágta rá.
Nem mintha úgy ismertem volna, mint a legjobb barátomat, de a
mostani Luke teljesen más volt, mint az, aki mindenféle történetet
mesélt nekem Skype-on, akivel a kórházi büfében ültünk és
beszélgettünk a lehetőségekről, és aki lelkesen hallgatta a
felvetésemet. Úgy tűnt, maximálisan egyetért a javaslatommal.
– Akkor mi a baj? – Miután nem válaszolt, felemeltem a hangom. –
Mi kell?
Dünnyögve felém fordult.
– Leginkább nem kellett volna ilyen helyzetbe hoznom magam. Jó
válasz?
– Ezen nem tudok segíteni.
Felkaptam a táskám a kanapéról, és elindultam az ajtó felé. Muszáj
itt hagynom ezt a melankóliát, mert lassan felemészt. Ezek szerint én
vagyok a helyzet.
– Nem rád értettem.
–  Jó! Kellemes savanyodást! – csúszott ki a számon, mielőtt
bevágtam volna az ajtót.
Ahogy letrappoltam a lépcsőn, nem tudtam, a bűntudat miatt
kavarog-e a gyomrom, vagy a dühtől. Mérhetetlenül gonosz voltam.
Sokkal rosszabbat szóltam, mint az ő hallgatása. Tudtam, hogy
akármit mondok, és akárhogy reagál mérgében, mindig előnyösebb
helyzetben vagyok, mint ő. Én magam mögött tudom hagyni a
problémát, mert a szó szoros értelmében kisétálok, és eltávolodom
tőle, ha akarok. Neki erre nincs lehetősége.
 LUKE

Cassie megint ugyanazt a dalt játszotta. Mindig egy bizonyos részt

gyakorolt, ahol nagy volt a hangok közti ugrás. Ezek után nehéz volt
Yarvisra koncentrálnom, holott velem szemben ült a kanapén, és pont
oda tette a lábát, ahol nyolc órája összevizeltem magam.
– Van valami kikapcsolódási lehetősége? – kérdezte.
Bum bum bum be dun, ba ding. Ba DING. Ba ding ding DING.
– A francba! – csattant fel Cassie a másik szobában.
Nem tudtam, mire gondol. Itt nincs tévé. Akadozik az internet. És
ha még lenne is lehetőségem sportműsort nézni, felbosszantana a
futó és ugráló emberek látványa.
– Nincs.
Yarvis azért jött, hogy megnézze, mi újság velem. Három hete
kellett volna jönnie, ráadásul az érkezése előtt egy órával szólt, hogy
idelátogat, így ennyi idő alatt kellett elraknunk a párnát és a takarót a
kanapéról, arrébb tenni a cuccaimat, és kihajítani az összes gatyát,
amit összevizeltem, mert nem sikerült kiérnem a vécére. Most már
helyezhetnék egy kis súlyt a lábamra, csakhogy nem végeztem a
tornagyakorlatokat, így a súlyom egy százalékát sem tudnám
megtartani, és rögtön elesnék. Ilyenkor nagyon utáltam a fellegekben
járó énemet. Józanabbik énem tudta, hogy segítséget kellett volna
kérnem Cassie-től. A fellegekben járó énem viszont azt súgta,
éjszaka ne ébresszem fel, minden rendben lesz.
Bum bum be dun dun.
Nem így történt. Összevizeltem magam. Ez volt a baj a fellegekben
járó énemmel. Túlságosan nyugodt volt.
Ba ding DING ding.
– A francba!
–  Cassie! Jössz, vagy mi lesz? – kérdeztem kicsit erélyesebben,
mint szerettem volna.
 – Máris! – válaszolta. Ugyanaz a póló volt rajta, mint tegnap. Haja
félig kibomlott a lófarokból. – Jó napot! – mondta, és úgy kapkodta a
levegőt, mintha futott volna. – Elnézést, hogy csak most jöttem be!
Jó, hogy eljött.
Yarvis hol rám, hol Cassie-re nézett, aztán egy kicsit arrébb
húzódott, hogy Cassie is elférjen a kanapén.
– Hogy vagyunk?
Kötelességből megfogtam Cassie kezét, aki csak tartotta
petyhüdten.
– Jól – válaszoltam.
– Nagyszerűen! – vágta rá erőltetetten Cassie.
–  Örömmel hallom – mondta mosolyogva Yarvis. – Azért jöttem,
hogy megnézzem, mennyit haladt Luke. – Elővett egy dossziét, majd
folytatta. – És elhoztam önöknek a következő gyógytorna feladatsort,
mivel nem jelentek meg a rendelésen.
Cassie mocorogni kezdett, elengedte a kezem, és a hüvelykujja
körmét rágta. Nem nézett Yarvis szemébe.
– Máshol kértek segítséget? – kérdezte Yarvis.
–  Igen – mondtam, remélve, hogy nem kell részletekbe
bocsátkoznom.
Cassie abbahagyta a körömrágást, és összevonta a szemöldökét.
–  Mármint megteszünk minden tőlünk telhetőt. Az kicsit odatett,
hogy ön nem jött az első héten.
Yarvis gondterhelten sóhajtott.
– Sajnálom. Ketten vagyunk több száz családra.
Cassie előrehajolt.
– Ilyen nagy kórháznak csak két gondozója van?
Yarvis meglepett arckifejezése láttán Cassie gyorsan megfogta a
kezem, és kihúzta magát.
Yarvis folytatta.
–  Sajnos szűkösek az erőforrások. Ahogy már mondtam, én az
önök pártján állok. A veteránokat elsőbbség kéne, hogy megillesse.
Ha nem kapnak megfelelő segítséget, több generáció szenved
komoly testi és lelki egészségkárosodást. – Előrehajolt, hogy
nyomatékot adjon a szavainak. – Ehhez viszont igyekezet és kitartás
szükséges az önök részéről is.
Cassie-re néztem, aki szúrós pillantást vetett Yarvisra.
 – Minimálbért kapok. Naponta nyolcszor kell vércukrot mérnem, és
sem Luke-nak, sem nekem nincs annyi pénzem, hogy vegyünk vagy
béreljünk egy kisteherautót, amivel odavihetném a… hogy is hívják?
Veterán egészségügyi központ? Szóval, oda. – Cassie kiborult. Mély
levegőt vett, hogy lehiggadjon, aztán mosolyt erőltetett az arcára. –
Ön szerint mit kéne tennünk? – Aztán egy kis szünet után gúnyosan
hozzátette. – Uram?
Az egyéves katonai kiképzés alatt sokszor kellett magamban
tartanom a véleményem. Talán emiatt tört most felszínre sok minden,
és azelőtt szólaltam meg, hogy felfogtam volna, mit mondok:
– Ne csináld, Cassie!
– Rendben, közlegény!
Megszorítottam a kezét, mire viszonozta. Egyrészt tiszteletlenül
beszélt az egyetlen olyan emberrel, aki segíteni akar, másrészt félő
volt, hogy lebukunk. Nem olyanok voltunk, mint egy szerető
házaspár. Folyamatosan civakodtunk. Látszott, hogy Cassie-nél
mindjárt betelik a pohár.
–  Semmi baj, Luke – mondta Yarvis, és Cassie-re nézett. –
Sajnálom. Tudom, hogy ez mindkettőjüknek nehéz. Nem akartam
kioktatni.
Cassie kicsit megenyhült, de még mindig nagyokat lélegzett.
– Igen. Nagyon nehéz.
Yarvis felém fordult.
– Az alapgyakorlatokat azért elvégezte?
– Persze – hazudtam.
Éreztem Cassie pillantásán, hogy azon gondolkodik, mit mondjon.
Kérlek, ne feszegesd a témát! Kérlek! Így hamarabb szabadulunk.
–  Még szoknom kell a terhelést – folytattam, és igyekeztem nem
Cassie-re nézni.
Mintha a gondolataimban olvasott volna, hozzátette.
– Így van. De nem kell sok idő, hogy végleg talpra álljon.
– Szegények. Látszik a szemükön, hogy fáradtak. Higgyék el, egy
idő után könnyebb lesz!
–  Mindjárt visszajövök – mondta Cassie. – Hozhatok önnek
valamit? Te mit kérsz, édesem?
– Köszönöm, nem kérek semmit – mondta Yarvis.
 A fejemet csóváltam. Másra sem vágytam, csak a
fájdalomcsillapítóra. Ez túl sok volt egyszerre. A zsebembe nyúltam,
mert ott tartottam néhányat.
–  Figyeljen! – szólalt meg Yarvis, és közelebb hajolt. Mélyen a
szemébe néztem. – Mi a gond?
– Semmi, uram. Csak fáradt vagyok.
Az egekbe szökött a pulzusom.
–  Szűk a pupillája. Ópiátot szed? – kérdezte rekedt, dohányos
hangon.
Gyorsan kivettem a kezem a zsebemből, és a térdemre
csúsztattam.
– Fájdalomra.
Felvonta bozontos szemöldökét.
– Az előírt mennyiségben?
– Csakis az előírt mennyiségben.
Hirtelen eszembe jutott, mit mondott az orvos.
A fájdalom egy jelzés. Lehet, hogy azért estem el, mert elmozdult a
térdkalács, de nem éreztem semmit.
– Láttam már sebesült katonát megindulni a lejtőn. Ön ne térjen le
a kijelölt útról! – mondta, és a két szemem közé mutatott. – Ha nem
hiszi, hogy teljesen felépülhet, nem is fog. Tegye meg érte! – ezzel a
konyhában lévő Cassie felé biccentett.
Fellegekben járó énem kis híján elnevette magát. Mintha Cassie
azt akarná, hogy bármit is tegyek érte. Főleg, hogy négykézláb
kússzak-másszak a lakásban. Szerintem ő csak egy dolgot akar: egy
időgépet, aminek segítségével hipp-hopp eljön a pillanat, amikor
kilépek az életéből.
Cassie vizet kortyolva tért vissza. Yarvis visszaült, és
elmosolyodott.
– Tudják, mire lenne szükségük?
– Cselédre? – kérdezett vissza Cassie.
– Kutyára.
Cassie felhorkant. Amikor Yarvis felállt, hogy kimenjen a
fürdőszobába, kivettem egy pirulát a zsebemből, és gyorsan
lenyeltem, amíg Cassie másfelé nézett. Yarvisnak igaza volt velem
kapcsolatban, de már késő. Letértem az útról, és elindultam a lejtőn.
De nem baj. Ahogy kijutok innen, tudom, mi vár rám.
 Miután a fellegekben járó énem átvette a vezetést a józanabbik
felett, kellemesebben folytattuk a beszélgetést. Mosolyogtam. Olyan
lettem, mint egy szobanövény.
–  Hú! – mondta Yarvis, amikor kinézett Cassie ablakán. – Nem
tudom, mit keres itt ez a Bronco.
–  Micsoda? – kérdeztem suttogva. Azt kívántam, bárcsak jobban
kiütne a fájdalomcsillapító, így nem lüktetne úgy az ereimben a vér.
–  Akkor is itt cikázott, amikor megérkeztem, és még mindig nem
tűnt el – mormolta Yarvis.
Cassie odalépett mellé az ablakhoz.
– Még soha nem láttam.
Johnno. Megtalálta Cassie házát. Nincs pénzem. Miért nem képes
felfogni? Amíg nincs pénz, nem tudom kifizetni. Csakhogy Johnnót
soha nem érdekelték a tények. Nem láttam ki az ablakon, de
elképzeltem a cigarettázó képét, ahogy Kazzal együtt kiszáll a
kocsiból, hogy leszámoljon.
Bármikor idejöhet. Bánthatja Cassie-t.
– Elmegy – jelentette ki Yarvis.
Megmarkoltam a kerekesszéket, és pattanásig feszült a karizmom.
Ha Johnno visszajön, és kezet emel ránk, nem fogom tudni
megvédeni magunkat.
 CASSIE

– Mmm – Toby a nyakamat csókolgatta, miközben próbáltam leütni a

megfelelő hangot. – Muszáj megint gyakorolnod? Így is éppen eleget
próbálunk.
– Persze, hogy muszáj. Ezt nálad jobban senki nem tudja.
Miután Yarvis elment, Luke telefonnal az ölében kerekezett körbe-
körbe a lakásban, és magában motyogott. Valahányszor észrevett,
csendben maradt. Azon gondolkodtam, felhívom anyát, és átmegyek
hozzá vacsorára, de inkább Tobyhoz jöttem.
– Jobban szereted a szintetizátorodat, mint engem? – kérdezte, és
végigsimított a nyakamon az ajkával. – Csak vicceltem – tette hozzá.
Rögtön az jutott eszembe, hogy akkor minek tette fel a kérdést.
– Most nehéz otthon gyakorolni.
– Akkor költözz ide! – vágta rá, és felállt.
Mosolyogtam.
– Na persze.
–  Komolyan mondom. Igaz, hogy csak néhány hónapja jöttünk
össze, de majdnem két éve ismerjük egymást – mondta mosolyogva.
Meglepődve néztem rá. Képtelen voltam palástolni a döbbenetet.
Vállat vont, aztán próbált laza maradni.
– Mindig együtt lehetnénk. Szerintem jó buli lenne.
Hirtelen kisebbnek éreztem a szobát.
– Szeretek idejönni. És nagyon kedvellek – kezdtem tapintatosan,
miközben Toby a nyakamat simogatta –, de te is tudod, hogy nem
költözhetek ide.
Szótlanul masszírozott tovább. Megbántottam. Mindig megsértem
valakinek az érzéseit. Ügyes vagy, Cassie! Eszembe jutott, milyen
kedves velem mindig. Tudom, hogy támogatni akar, de ismét beugrott
Nora sokatmondó pillantása.
Toby a vállamat kezdte masszírozni. Félrehúzódtam, és felálltam.
– Ugyan, Toby! Mintha csak úgy ideköltözhetnék.
 Feltartotta a kezét, és kiment a szobából. Mély levegőt vettem.
–  Ne haragudj! – kiáltottam utána. – Tudod, hogy muszáj
fenntartanom a látszatot Luke-kal.
–  Persze. Fenn kell tartanod a látszatot Luke-kal. Vagyis a
férjeddel.
Csörömpölést hallottam a konyha felől. Sóhajtottam, aztán utána
mentem. Ahogy rám nézett, megkeményedtek a vonásai.
Megálltam az ajtóban.
– Mindent beleadok, hogy egyről a kettőre jussak. Így sem könnyű,
nem akarom tovább bonyolítani a helyzetet.
–  Ha nem akarod magad elkötelezni mellettem, rendben. De ne
tegyél úgy, mintha miattam bonyolódna az életed! – mondta, és
olívaolajat öntött a serpenyőbe. – Én vagyok a jó dolog az életedben.
Az igazi. Nem egy megjátszott idiótaság, mint amit Luke-kal művelsz.
Elindultam felé.
–  Nem azt mondom, hogy nem jó együtt. Csak… – Már képtelen
voltam bármiben is hazudni. Tényleg aggódtam Luke miatt.
Megváltozott. Nem kellett volna törődnöm vele, mégis aggasztott.
Nem akartam nagyobb távolságot kettőnk közé, mint ami eddig is
volt. Luke-nak és nekem együtt kell végigcsinálnunk ezt az egészet.
Legalábbis meg kell próbálnunk. – Csak nekem jó így, ahogy most
vagyunk.
–  Nem értem – mondta, és beletette a fokhagymagerezdet a
serpenyőbe. – Mindig azt mondod, értem és az együttesért teszed,
de amikor szeretném megkönnyíteni a dolgod, visszautasítod a
segítséget.
Eszembe jutott Nora fojtogatást imitáló kéztartása a Fleetwood-
pénteken. Toby meg akar fogni magának.
–  Jobb lenne, ha senki nem ajánlana semmit. Szeretném magam
megoldani a problémát.
Feltekerte a gázt, és a lángot figyelte.
– Ez esetben sok sikert!
Betelt a pohár. Luke. Yarvis. Az együttes. A munka. Az
egészségügyi problémák. Anya. Minden. Toby megkapta tőlem a
figyelmet és a törődést, mégis többre vágyott. Erre már nem volt
kapacitásom.
– Ne feszítsd tovább a húrt!
 – Nem akartam… – kezdte Toby, de már a nappaliban voltam, hogy
becsomagoljam a szintetizátort. Muszáj tökéletesítenem a dalt.
– Mennem kell! – mondtam hangosan, hogy túlkiabáljam a sercegő
olajat. Toby nem kísért ki.
 LUKE

Cassie beviharzott a lakásba, miközben folyamatosan beszélt

valakivel telefonon. Bevágta maga mögött az ajtót, aztán lerúgta a
cipőjét, és levette a szintetizátortáskát a hátáról. Rám nézett, és
nyilván sejtette, hogy pont ugyanabban a helyzetben fog találni, mint
ahogy itt hagyott.
Semmi mást nem csináltam, csak agyaltam. Eszembe jutott, ahogy
lecsuktam Frankie szemhéját. Eszembe jutott az anyám. Az alakja.
És minden, amit elveszítettem.
Ráadásul Johnno visszatért. Simán lehet, hogy valaki más volt, de
anélkül, hogy láttam volna Broncót, biztosra veszem, hogy Johnno
jött ide. Nemcsak azt nem fogta fel, mi jelen esetben a végkielégítés,
hanem azt sem volt képes befogadni az a tyúkesze, hogy amíg nem
szerelek le hivatalosan, nem kapom meg az összeget, így neki sem
tudok fizetni. Johnnónak nem számít az idő, ahogy mások élete sem.
Hacsak nem függ tőle a sajátja. Eljött, hogy kioltsa Cassie-ét és az
enyémet.
– Lehet, hogy igazad volt Tobyval kapcsolatban – mondta Cassie a
telefonba, és amint észrevett, halkabban folytatta. – Csak nem
tudom, mi legyen a Saharával. Ott lesz az a fickó a Wolf kiadótól.
Nem akarom veszni hagyni a lehetőséget.
Hallottam Cassie barátnőjének hangját a telefon túlvégéről.
–  Jó – mondta Cassie, és letette a táskáját a földre. – Igen. –
Letette a kulcsot az asztalra. – Rendben. Én is szeretlek, Nora. Szia!
– Ezzel letette.
Hallottam, hogy kicsomagolja a szintetizátort a szobájában.
Az új gyógyszerdózisnak köszönhetően ismét a fellegekben járó
énem volt az erősebb. Cassie veszekedett Tobyval. Nem tudom,
miért örültem ennek ennyire, de majd kicsattantam a boldogságtól.
– Minden rendben veled és Tobyval? – kérdeztem.
Cassie kidugta a fejét a szobából.
 – Szia, Luke! Magamra hagynál egy kicsit?
–  Nincs szükségem semmire. Csak gondoltam, hátha szívesen
beszélgetnél.
–  Ó! Előtört belőled a figyelmesség? Ne szórakozz! – vágta rá
keserűen nevetve.
Kezdtem bánni a dolgot, mégis tovább próbálkoztam.
–  Eddig nem viselkedtem valami kedvesen. – Kijött a szobából. A
késő délutáni fényben ragyogott az aranybarna szeme. – Sajnálom.
– Csak hogy tudd, Toby felajánlotta, hogy költözzek hozzá.
–  És mit mondtál? – Úgy csúszott ki a kérdés a számon, mintha
egy idegen mondatta volna velem. Fellegekben járó énem rögtön
megnyugtatott, hogy ez így volt helyes.
Cassie rám nézett, és láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát.
Nagyon szép volt.
– Nemet mondtam.
– Miattam igazán nem kellett volna.
– Ez az otthonom.
– Tudom.
Visszament a szobájába, és elkezdett játszani. Az otthona.
Jó ég! Mi van, ha Johnno betör? Ha kezet emel rá? Józanabbik
énem azonnal működésbe lépett. Semmit nem tehetsz ellene, mert
hasznavehetetlen vagy – sugallta.
–  Cassie! – kiáltottam kicsit artikulálatlanul, de nem érdekelt. –
Gy’re! Kérlek! Csak egy kcsit, aztán békén hagylak.
Fellegekben járó énem rögtön visszahúzott. Cassie szobája felé
kerekeztem, aztán megálltam.
Mi lett volna, ha nem találkozunk? Mi lett volna, ha nem hallgatom
ki a Frankie-nek tett ajánlatát? Mi lett volna, ha nem találkozom
Frankie-vel? Akkor mással került volna egy szobába. Mással ült volna
egy dzsipben a pakisztáni határnál. Olyasvalakivel, aki azt mondta
volna, maradjanak a kocsiban, így Frankie és Róka is túléli a
támadást.
Mi lett volna, ha nem jelentkezem a seregbe?
Mi lett volna, ha soha nem szabadulok meg a fellegekben járó
énemtől?
Mi lett volna, ha soha nem helyezem előtérbe a fellegekben járó
énemet?
 Mi lett volna, ha nem lett volna rá szükségem?
Mi volt a fellegekben járó énem előtt?
Mielőtt megtanultam kicserélni az öcsém pelenkáját, és mielőtt
folyton azt kérdeztem, miért kék az ég, és léteznek-e szellemek.
Mielőtt betelefonáltam a kívánságműsorba, hogy apának kérjem a
Spirit in the Sky című számot. Amikor anya még élt. Amikor még
tudtam, hogyan kell szeretni. Amikor még tettem valamit az
emberekért, és nemcsak gyűlöltem magam a tehetetlenségemért.
Cassie kijött, és a hajába túrt. Már a válláig ért. Elég régóta
ismertük egymást ahhoz, hogy feltűnjön az ilyesmi.
Ahogy leült a kanapéra, már nem éreztem magam egyedül.
–  Szeretnék jobb lenni – kezdtem, és próbáltam artikuláltan
beszélni. – Szeretnék segíteni a ház körül.
Csak bámult maga elé, aztán sóhajtott, és a hátamra tette a kezét.
Próbáltam kihúzni magam. Kezdett összemosódni minden.
Bár mellettem ült, olyan volt, mintha a távolból beszélne.
– Össze kell szedned magad.
Így igaz. Lehetnék jó barátja Cassie-nek. Megvédhetném.
Megszabadulhatnék Johnnótól. Megvédhetném az öcsémet és a
családját. Csakhogy még felállni sem tudok. Csak emlékezni és
gondolkodni voltam képes.
Gyerünk, fellegekben járó énem! Ébresztő! Csinálj valami épkézláb
dolgot is!
Elegem volt saját magamból. Elegem volt a fellegekben járó
énemből, a józanabbik énemből, és főképp abból, hogy állandóan
csatáztak. Mindezt a képzeletem szüleményeiként.
Egy, kettő, három.
Felkelni!
 CASSIE

Másnap reggel, amikor bementem a nappaliba, láttam, hogy Luke áll.

Patakokban folyt róla a víz, és félig kilátszott a feneke a nadrágból,
de felkelt, és a kanapé támlájába kapaszkodva dülöngélt. Közben
magában beszélt, mint Macbeth felesége.
Először nem szóltam semmit.
Talán így a legjobb mindkettőnknek. Mintha ott sem lenne a másik.
Eddig legalábbis így volt neki jobb.
Nem, mintha én puszta jószívűségből tenném a dolgom. Még
mindig az ő biztosítását használom, és kapom a neki járó juttatás
felét, ezért jobb, ha a békés egymás mellett élés taktikáját folytatjuk.
Én beadom neki a nedves, beszappanozott törülközőt a
fürdőszobaajtó résén, hogy megmosakodjon, ő pedig elfordítja a
fejét, amikor kilépek a zuhany alól. Ez is a napi rutin része.
De néha olyan fájdalmai voltak, hogy szinte a zsigereimben
éreztem. Legalább naponta egyszer rám tört. Annyira szenvedett,
hogy nem tudtam elvonatkoztatni. Amikor meg akarta igazítani a
párnát. Amikor lehajolt, hogy felvegyen valamit a földről. Amikor
rémálmában kiabált.
Néztem, ahogy áll, és önkéntelenül megtapsoltam.
 LUKE

Ziháltam, de nem érdekelt. Megmarkoltam a kanapé támláját, és

tettem egy lépést. Megmozgattam a lábujjam, és éreztem a talpam
alatt a parkettát. Kicsit terhelhetem a lábam. Még nem tudtam
teljesen magamtól járni, de használtam az izmom.
– Hihetetlen, hogy egyedül felálltál! – mondta Cassie, és szélesen
vigyorgott. Többször végigmért. Talán azért, mert rég látott teljes
magasságomban.
Még egy óvatos lépés. A padló úgyis megtart.
Éreztem a fájdalmat, de már nem hasogatott. Piszkált, bökdösött,
mint ahogy mi ugrattuk egymást Jake-kel a boltban, amikor tudtuk,
hogy bajba kerülünk, ha nyilvánosan szívatjuk egymást.
– Jó ég! – Próbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot.
Amikor a nap felkelt, és a képembe világított, éreztem, hogy
kiszárad a szám. A pohár víz után nyúltam, de rájöttem, hogy a
szoba másik végében lévő polcon, a lemezeknél hagytam.
Folyamatosan káromkodtam magamban, és átkoztam a haszontalan
testem, amiért képtelen vagyok kimenni vízért, ráadásul a gyomrom
kifordult a gondolattól, hogy ugyanaz a nadrág van rajtam, mint
tegnap.
Olyan erősen támaszkodtam a lábamra, hogy azt hittem, leszakad
a padló. Rettentően fájt, de nem érdekelt.
Bassza meg! – mondtam hangosan a második próbálkozásra. A
dohányzóasztalra támaszkodtam, és majdnem elestem, de
szerencsére a térdem nekiütközött az asztal szélének, és megtartott.
Megfeszítettem a combizmom, ahogy annak idején, amikor súlyt
emeltünk fociedzésen, de éreztem, hogy remegek. Amikor már azt
hittem, feladom, valahogy mégis erőre kaptam. Megerősödött a
lábam.
Cassie felém nyújtotta a karját, mintha tudta volna, hogy körbe
akarok menni, el a kanapétól, kicsit messzebbre.
 Lassan, határozottan sétált mellettem.
Szinte ragyogott. Melegség járta át a szívem.
–  Ha nem akarsz, nem kell itt maradnod. Gondolom, van más
dolgod.
– Nincs. Gyere! – Ezzel a lejátszóhoz kísért. – Tegyünk be valami
zenét! Mit szeretnél?
Először nem tudtam, de aztán szinte éreztem az olaj szagát, és
magam előtt láttam apámat, ahogy felnyitja a kocsi motorháztetejét,
és megvizsgálja a motort.
–  Szeretném kérni – kezdtem, és tettem még egy lépést. Cassie
karja ezúttal a derekamnál volt – Norman Greenbaumtól a Spirit in
the Sky című számot.
 CASSIE

Kellemes, napos idő volt, ezért kinyitottam az ablakot, és olyan

hangosra tekertem David Bowie Rock and Roll Suicide című számát,
hogy remegtek a falak. Úgy döntöttem, várok, amíg anyának
alkalmas a találkozás, így személyesen oszthatom meg vele az
együttessel kapcsolatos örömhírt. Éreztem, hogy jól indul a nap. Luke
egy ideje magától kel fel, és már sétálni is tud. Most kiment Ritával a
kertbe, hogy tegyen néhány kört a friss levegőn.
Kilenc nap és fél óra volt a fellépésig, ami a lemezszerződésnek
előfeltétele. Alig vártam, hogy ezt megosszam anyával. Végre
bebizonyíthatom, hogy alkalmas vagyok a zenei pályára.
Amikor anya megállt a ház előtt, figyeltem, ahogy kiszáll a kocsiból,
felveszi a napszemüvegét, és a hóna alá csapja a Rosario Ferré
könyvet. Mosolyogtam, és amikor hallottam közeledni a lépteit,
lehalkítottam a zenét.
– Ki nyírja nálatok a füvet? Kész dzsungel van odakint – jegyezte
meg, abban a pillanatban, hogy kinyitottam az ajtót.
–  Az ilyesmit Rita intézi – mondtam, és előrehajoltam, hogy
megpusziljam.
– Koszos a pólód. Napok óta ugyanazt a farmert hordod. Szörnyű.
Lebiggyesztettem az ajkam, és legszívesebben kiosztottam volna,
de aztán gyorsan emlékeztettem magam, hogy ez egy jó nap.
Helyrehozzuk kettőnk között a dolgokat. Bár gyanítom, ha azt
mondanám, Nobel-díjat nyertem, anyának akkor is az lenne az első
reakciója, hogy vigyázzak, nehogy azt a gótos fotót tegyék ki rólam,
mert az borzasztó.
Talán sikerül változtatnunk.
– Szóval, anya…
–  Hová üljek? – A kanapéra nézett, amelyen Luke párnája és
takarója hevert összegyűrve. Jó eséllyel büdös az izzadságtól.
Égett az arcom.
 Felkapta a takarót, és összehajtotta.
– Jön a gondozó?
– Rita jön. Lejön hozzá, amikor felszolgálok vagy próbálok.
Anya leült a takaró mellé, aztán felkapta, és kiporolta a párnát.
–  Hm. És meddig akarjátok ezt csinálni anélkül, hogy rendesen
megfizetnétek Ritát?
Figyeltem, ahogy tevékenykedik, és azon gondolkodtam, mit
mondjak, hogy megnyugodjon.
–  Reméljük, nem sokáig lesz rá szükség, mert Luke hamarosan
felépül. Amúgy valamit el szeretnék mondani.
– Ki vele! – mondta, aztán ledobta a párnát, és elmosolyodott.
Összerándult a gyomrom. Hevesen vert a szívem, és azon
gondolkodtam, büszke lesz-e rám.
– Nem biztos, hogy ezt akarod hallani, de jó hír.
Kifésülte a hajtincset az arcomból.
– Köze van a zongorázáshoz?
Mintha képen törölt volna.
– Zongorázás? Anya! Megőrülök, amikor így beszélsz a zenéről.
– Mégis mit kéne mondanom?
– A karrieremről van szó.
–  A karrieredről. – Amikor ránéztem, a halántékát masszírozta,
mintha már most fájna a feje. – Ügyet sem vetettél arra, amit
mondtam, és feleslegesen tettem érted bármit is.
– Jó. Felejtsd el! – mondtam, és a könnyeimmel küzdve indultam a
konyha felé. – Kérsz ebédet? Azt hiszem, jobb, ha erről nem
beszélünk többet. Elegem van.
– Miért? – Megálltam, és a fejemet csóváltam. – Nem tetszik, amit
mondok?
Megfordultam, hogy a szemébe nézzek.
– Azért hívtalak ide, hogy megosszam veled az eddigi legjobb hírt,
amit életemben kaptam. Erre te hatalmas ívben teszel rá, mert nem
illik a képbe! Nem úgy alakul az életem, ahogy te elképzelted!
Erre csendben maradt.
–  Akkor ezek szerint nem azt fogod velem megosztani, hogy
jelentkezel a jogi egyetemre?
Hatalmasat sóhajtottam.
– Nem. Kurvára nem.
 – Ne káromkodj!
–  Lehet, hogy sikerül leszerződnöm a Wolf kiadóhoz. Tudod, mit
jelent ez?
Mindketten elhallgattunk.
– Gyanítom azt, hogy a zenét helyezed a biztonság elé.
Semmi gratuláció. Persze, hogy semmi. Elismerés nuku. Még csak
meg sem játszotta, hogy örül.
Igyekeztem normális hangon folytatni.
– Azt jelenti, hogy turnézni fogok, lesz pénzem, és minden.
Egy pillanatra rémültnek látszott. Aztán felsóhajtott, és drámai
hangon így szólt:
– Isten legyen veled! És Luke-kal!
– Anya! – Összeszedtem Luke szanaszét heverő ruháit a földről, és
begyömöszöltem mindet a táskájába. – Talán arra is gondolhatnál,
mit teszek a világért, ahelyett, hogy azon siránkozol, mit nem úgy
csináltam, ahogy te elképzelted a kis lakásodban ücsörögve!
–  Etettelek. Felneveltelek abban a kis lakásban, de nem azért
küzdöttem, hogy tanulás helyett haknizz!
– Haknizzak? Ne fárassz!
Ismét úgy éreztem magam, mint kamaszkoromban, amikor a
szobám ajtaján túlról feleseltem.
–  Itt hagyod Luke-ot, hogy gondoskodjon magáról? Ő mit szól
ehhez az egészhez?
– Luke. Nem… bánja.
Valójában nem tudtam, mit gondol az együttesről. De nem is ez volt
a lényeg. Anya egy percig sem tudott büszke lenni rám vagy örülni a
sikereimnek anélkül, hogy kritizált vagy számonkért volna.
–  Ez nem haknizás. Nem utcai zenész vagyok, aki egy kalapot
maga elé téve várja, hogy aprót dobáljanak neki. Te is tudod, hogy az
életem nagy részét zenéléssel töltöttem.
– Tudom – mondta halkan.
–  Akkor miért utasítasz el mindent ezzel kapcsolatban? Főleg,
amikor már látszik az eredmény! – kiáltottam olyan hangerővel, hogy
a madarak ijedtükben szanaszét rebbentek a párkányról.
–  Mert féltelek! – válaszolta, és a hasamra, aztán Luke
fájdalomcsillapítójára mutatott, ami szanaszét hevert az asztalon.
Hirtelen zavarba jöttem a tudattól, hogy ilyen koszban és
rendetlenségben élünk.
– A te félelmed, a te dolgod!
– Nemcsak az enyém. Mit szól a hadsereg? Mit fog csinálni Luke?
–  Kap végkielégítést. Kap oktatási segélyt, amint képes lesz
iskolába járni. Hónapok óta rendben van a cukrom. Főzök. Vigyázok
magamra. A magam módján.
– Akkor is aggódom. Ehhez jogom van.
– Már nincs.
Keresztülmentem a szobán, és jelzésképpen kinyitottam a bejárati
ajtót.
Anya sóhajtott.
– Nem foglak tudni lebeszélni, ugye?
Az ajtó felé mutattam.
–  Beszélni sem fogsz tudni velem addig, amíg nem vagy képes
tiszteletben tartani a döntéseimet. Pont.
– Akkor megyek.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a gyomrom rezdülését. Még soha
nem váltunk el ilyen haraggal.
Felkapta a könyvét, felvette a napszemüvegét, és keserű mosollyal
az arcán elhaladt mellettem. Tudtam, hogy a lelke mélyén ő is
szomorú. Terelgetni akart. Kedves akartam lenni. Csakhogy elegem
lett. Úgy tűnik, továbbra sem tett le arról, hogy a szerinte jó irányba
tereljen.
Mija – mondta. Mi hija.
Nemcsak lány, hanem lányom. Azt hiszi, birtokolhat. Csakhogy én
nem vagyok a tulajdona.
 LUKE

Ahogy mostanában minden, ez is a székben ülve kezdődött.

Eszembe jutottak a gyakorlatok. Csak annyi volt a feladat, hogy
nyújtva tartom a lábam és felemelem, de Cassie lakásában nem volt
elég hely, hogy behajlítsam az ép lábam, és kitegyem a kezem
támaszba, ezért megkértem Ritát, hogy segítsen le a lépcsőn, és
figyeljen, hátha túlzottan megerőltetem magam.
Amilyen lassan tudtam, lementem.
Mire leértem, ziháltam, de itt legalább volt elég hely. Már tisztán
láttam. Nem volt velem a fellegekben járó énem. Csak egy –
mondogattam magamnak. Csak egy, és vége.
Olyan mérhetetlen fájdalmat éreztem a kórházban, hogy azt
képzeltem, a lábam egy fa. A farönkről eszembe jutott, milyen fiatal
és boldog voltam Budában, amikor terepet rendeztünk az öcsémmel.
Magam előtt láttam, ahogy a rönk másik oldalát fogja. Vigyük el az
útból! – mondtam neki. Egy, kettő, három!
Felemeltem, aztán leraktam.
Fájt, de már elviselhető mértékben. Hol itt, hol ott éreztem jobban.
Úgy tűnt, jó módszer a testem működéséhez valami kerten kívüli
tárgyat és kellemes pillanatot társítani.
Képzeletben a katonai bázisunk összetákolt garázsában álltam, és
a kezemet a dzsip ajtajára téve figyeltem, ahogy Clark ellenőrzi a
motort.
Képzeletben futottam.
 CASSIE

Miután anya elment, fel-alá járkáltam a lakásban. Ez az én

háztartásom. Én vagyok érte a felelős, és nekem jó így. Szívesen
hordtam ugyanazt a ruhát másnap is, és az sem zavart, hogy az
újságok szanaszét hevernek a földön. A vércukormérés-emlékeztetőt
pedig nem véletlenül programoztam az Archies Sugar Sugar című
számára.
Igen. Kicsi, koszos, egyszobás lakásban lakom, a bérleti díjat a
felszolgálásból és a hadsereg támogatásából fizetem, de a magam
ura vagyok, és a magam módján rendet tartok. Mindennek megvan a
saját kupaca. Egy a fekete ruháknak. Egy a többi színnek. Egy pedig
Luke ruháinak. Van egy lemezkupac. És van egy azoknak a
dolgoknak, amelyeket Luke használt, vagy később lesz rá szüksége,
és a kanapéról kényelmesen eléri.
Az bennem is felmerült, hogy fura szag van. Konkrétan izzadt
emberszag. Amúgy azzal sincs bajom, de most már kezd sok lenni.
Na jó. Gondoskodom magamról, csak hogy bizonyítsam, képes
vagyok rá. De a legdurvább tisztítót használom, felteszem Yoko Ono
ordibálós lemezét, és házimunkavégzés közben azt fogom hallgatni.
Betettem a ruhákat és Luke lepedőjét a mosásba. Kivittem a
koszos edényeket a konyhába, aztán felsöpörtem, felmostam a
padlót, kisikáltam a kádat és a mosdót. Felmostam a fürdőszoba
padlóját, letisztítottam a sütőt, kinyitottam az ablakot, és lesöpörtem a
párkányt. Még szépítkeztem is: megmostam a hajam,
szőrtelenítettem a lábam és a bikinivonalam, és kiszedtem a
szemöldököm.
Luke kinyitotta az ajtót, és rám mosolygott. A régi nadrágja és egy
foltos Medvék-póló volt rajta. Az utóbbi időben egyre többet mozog,
aminek következményeképp jobban izzad, és érezni a szagát. Amióta
beköltözött, még nem fürdött rendesen.
 Most viszont fog. Legalábbis akkor, ha összedolgozunk, és sikerül
beültetni a fürdőkádba.
Próbáltam nem a meztelen testét nézni, amikor megkapaszkodott a
kád szélében, és beült a gőzölgő vízbe. Először arra gondoltunk,
hogy zuhanyozni fog, de aztán féltünk, hogy megcsúszik, a székek
közül pedig egyik sem fért a zuhany alá, így végül a fürdést
választottuk. Az volt a gond, hogy kénytelen voltam megtartani a
mellkasánál, nehogy az ép lába megcsússzon, és kifröcskölje a vizet
a padlóra, vagy ami még rosszabb, a kád oldalába üsse a sérült
lábát.
– A francba!
Végigcsúsztattam a kezem a mellkasán.
– Mi az?
– Lassabban!
– Próbálom.
A szememmel követtem a vízsugár útját, ahogy a combjához, majd
a csípőjéhez ér.
Jó ég, Cassie!
Nem tehetek róla. Hirtelen magam előtt láttam, ahogy a motel
fürdőszobájában szexelünk. Aztán az ágyban. Aztán az ágy melletti
széken. ELÉG.
Ne feledd, hogy ugyanez az ember vizelt maga alá a lakásodban!
Végre sikerült beülnie.
Ráadásul felizgult. Eddig nem vettem észre, mert a saját
libidómmal foglalkoztam.
– Na jó – mondtam, és éreztem, hogy elvörösödöm.
–  Igen – vágta rá Luke, és gyorsan eltakarta. – Bocs. Rég
mutatkoztam nő előtt meztelenül.
Gyorsan kerestem egy mosdószivacsot.
– Ez a biológia – mondtam, miután nem jutott jobb az eszembe.
Nem néztem oda, csak bedobtam a szivacsot a vízbe, felálltam, és
elindultam az ajtó felé. Furcsa érzés fogott el, de nem azért, mert rég
lettem volna meztelen egy férfi előtt. Nem tudtam az okát.
– Hol a szappan?
– A csap fölötti tartóban.
– Áu! A kurva életbe – ordított fel néhány másodperc múlva. – Nem
érem el.
 – Pedig pont mögötted van – mondtam a falat bámulva.
– Nem megy.
Megfordultam, letérdeltem, és láttam, hogy erőlködik. Ahhoz, hogy
elérje a szappant, a kád széléhez kellett préselnie a lábát, és úgy
megfordulni.
– Megcsinálom – mondtam végül.
Ahogy beszappanoztam a szivacsot, a kád végére hajtotta a fejét,
és mélyeket lélegzett. Kimerült, és még mindig nagy fájdalmai voltak.
Ösztönösen előretoltam egy kicsit a törzsét, hogy lemossam a hátát a
szivaccsal, főképp azon a területen, amit nehezen ér el.
– Hol mossalak még? – kérdeztem.
– Hm? – kérdezett vissza, miután kinyitotta a szemét.
– Midet nem éred el?
– Ne fáradj! – A szivacsért nyújtotta a kezét.
– Hadd segítsek!
Megmarkoltam a szivacsot, és rögtön alábbhagyott ez a különös
érzés. Hála az égnek, Luke semmit nem érzékelt a furcsa
viselkedésemből, és még nagyobb szerencse, hogy csak ketten
voltunk, így senkinek nem kellett magyarázkodnom.
Luke végül hagyta, hogy fürdessem. A hátával kezdtem, aztán a
nyakával folytattam, és a füle mögött is megdörzsöltem. Először
furcsa volt, aztán… jó. Jó volt látni, hogy most épp nincs fájdalma, és
jó volt megérinteni. Mintha a fél évvel ezelőtti estén lennénk. Illetve
most jobb, mert egyikünk sem részeg, dühös vagy félénk.
– Köszönöm – mondta, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ez
nagyon… – kezdte, aztán megborzongott, amikor a hónaljához
értem. – Nagy segítség.
– Szívesen.
A combjával, a térde alatt, és a vádlijával folytattam.
Hirtelen megszólalt a Sugar Sugar a zsebemben. Luke egy kicsit
összerezzent, és véletlenül lefröcskölt. Nevettem, aztán felálltam, és
kivettem a szekrényből a vércukormérőt, a tesztcsíkot, és a lándzsát.
– Nem baj, ha itt csinálom?
–  Nem – vágta rá Luke, és rám nézett. – Mindig kíváncsi voltam,
hogyan működik.
– Nem túl izgi – mondtam kézmosás közben.
 Megszúrtam a lándzsával a mutatóujjamat, és láttam, hogy
kiserken a vér. Ahogy Luke-ra néztem, feltűnt, milyen érdeklődve
figyel.
–  Most – kezdtem, és felemeltem a vérző ujjam – megérintem a
csíkot, és várok.
Csak úgy szállt a gőz. Fogtam egy vattapamacsot, és az ujjamra
szorítottam.
– 3,6. Kicsit alacsony. – Bekaptam egy glükóztablettát. – Ezt azért
veszem be, hogy ne legyen vészhelyzet – magyaráztam az üvegre
mutatva. – Vészhelyzet-tasak – mutattam a doboz felé, ahol ezeket
tároltam.
– Miért van tasakokban?
Azon gondolkodtam, mit mondjak, hogy ne ijesszem meg.
– Ha olyan rosszul lennék, hogy nem tudom lenyelni.
Hallottam, ahogy ismét mocorog, mire csobogni kezdett a víz.
Kinyitottam a szekrényt, elővettem a füzetet és a tollat, aztán felírtam
az eredményt.
– Füzetbe írod a vércukoreredményt?
Bólintottam.
– Én a futás részidejét írtam fel. – Megköszörülte a torkát. – Miután
végeztem a futással. Tudod, mire gondoltam? Holnap tényleg
elkezdem a gyógytornát. Ha belepusztulok is, szeretnék majd futni.
Visszadobtam a szivacsot a vízbe, és sóhajtottam.
– Komolyan?
– Komolyan.
A lábára néztem. Még mindig tele volt sérüléssel és heggel. A jobb
térde alatt közvetlenül egy sötétebb, töltény nagyságú sebhelyet
láttam.
–  Nem hiszed? – kérdezte, aztán felkapta a szivacsot, és
lefröcskölt.
– De igen – válaszoltam, és visszafröcsköltem.
 LUKE

Kezdtem aggódni, mert Jake még mindig nem ért ide. Azon sem
lepődtem volna meg, ha végül kihátrál. Egy hete beszéltünk, és
annak ellenére, hogy bekapcsolva hagytam a telefont, nem keresett
azóta. Johnnóról sem hallottam, ezért azt hittem, nem működik a
mobilom. Kicsit hűvös volt odakint. Száraz volt a fű, a járda viszont
nedves, mert Rita nemrég locsolta a virágokat. Az elhaladó autók
felverték a port, a madarak szanaszét repültek. Azok után, hogy
hetekig be voltam zárva Cassie lakásába, a házból kilépve sokkal
nagyobbnak és színesebbnek tűnt a világ.
Napokig csak körbe-körbe sétáltam a lakásban, és most először
próbáltam egyedül lemenni a lépcsőn a kórházban kapott botra
támaszkodva.
A kínok ellenére is vágytam a futásra. Visszagondoltam az utolsó
napra, mielőtt Frankie, Róka és én a pakisztáni határhoz mentünk
volna. Amíg ők aludtak, fogtam magam, és elmentem futni. Közben
két dolgot tudtam biztosan: az egyik, hogy itt minden nagyon nehéz,
a másik, hogy minden rendben lesz.
Csakhogy ez utóbbi nem jött be.
Ismét agyalni kezdtem. Ha nem szállunk be a dzsipbe, ha nem
akadályozom Frankie-t, ha, ha, ha… Kezdtem hiányolni a fellegekben
járó énemet, mert szerettem volna kitörölni a szörnyű emlékeket.
Próbáltam elvonatkoztatni. Ne most, ne itt. Ma csak egyetlen
fájdalomcsillapítót vettem be.
Megkértem Ritát, segítsen betartani az előírásokat, és akkor se
engedjen napi kettőnél többet bevenni, ha könyörgök. Megértette.
Néhány másodperc múlva Jake leparkolt a ház előtt.
– Segítsek beszállni? – kérdezte a nyitott kocsiablakon keresztül.
Odabicegtem hozzá.
– Kösz, nem kell.
– Nézzenek oda!
 Budáig alig szóltunk egymáshoz, csak a sportműsort hallgattuk,
ahol megtippelték a meccs eredményét. Azt mondták, az eddigiek
alapján a Medvék tűnnek esélyesebbnek.
Késtünk. Pont, amikor próbáltam magam a helyünkre vonszolni, és
úgy húztam magam után a sérült lábam, mint egy zsák krumplit, a
karmester megkocogtatta a pálcáját. Mindenki felállt, és a szívére
tette a kezét, felkészülve a himnuszra.
Puff. Annyira koncentráltam a következő lépésre, hogy észre sem
vettem, milyen nagy lett a csend.
Csak a bot kopogott, és mindenki a hang irányába nézett.
– Szegény – hallottam. – Morrow fia. Veterán.
A karmester hazafi lévén megvárta, hogy csigalassúsággal a
zászló felé forduljak.
Ezután mindenki rákezdett a himnuszra.
– Add át a helyed, Carl! – mondta valaki.
Jake és én csak bámultunk magunk elé. Senki helyét nem akartam
elfoglalni. Legszívesebben belőttem volna magam. Másra sem
vágytam, csak a fájdalomcsillapítóra. Nem érdemeltem meg a helyet.
Aznap ezredszer kívántam, hogy ismét a fellegekben járó énem
kerekedjen felül. Na ne!
Az első negyedidő után sikerült találnunk két, egymás melletti
szabad helyet a harmadik sorban.
– Jól vagy? – kérdezte Jake, és megfogta a karom, hogy segítsen
leülni.
– Igen. Csak ne kérd, hogy hozzak neked valamit a büféből!
Jake nevetett, én pedig kezdtem feloldódni.
A Medvék egyik játékosa elkapta a labdát. Vonalon kívülre került,
ezért a bíró megfújta a sípot.
– Ügyes próbálkozás!
– Kicsit szétszórtak mostanában – állapította meg Jake.
Folytatódott a játék.
Nem tudom, mit vártam előző este, amikor behívtam Cassie-t, hogy
megmutassam, mennyit haladtam, de arra pontosan emlékszem, mit
akartam. Jobbnak lenni. Jake nem az a beszédes fajta, ezért
egyértelműnek tűnt, hogy kezdeményeznem kell.
–  Emlékszem… Nehéz elhinni, hogy ez ugyanaz a hely, ahová
annak idején kosarazni hoztalak.
 – Ha meccset nézek, sokszor eszembe jut az az időszak.
– Te is jó voltál.
– Inkább tűrhető. Abba kellett hagynom a munka miatt.
A fejemet csóváltam. Eszembe jutott, amikor apával együtt jött
haza a műhelyből. Még csak tizenöt éves volt. Ha épp nem lőttem be
magam, és nem voltam házon kívül, találkoztam velük. Jake gatyája
mindig foltos volt a motorolajtól.
– Túl hamar nőttél fel.
– Ahogy te is.
A bíró szabálytalanságot állapított meg a Medvéknél. Jake
felemelte a kezét, és felháborodva kiabált a többiekkel együtt. – Ne
már!
– Igazi seggfej voltam.
–  Igen. De azelőtt. – Jake meccs helyett a térdét nézte. – Miután
anya meghalt.
– Hogyhogy emlékszel arra az időszakra?
Még kisbaba volt.
– Te hogyhogy nem? – kérdezte kicsit elcsukló hangon. – Anyára
nem emlékszem. De néhány évvel később apa rád bízott, hogy vigyél
bölcsibe. Haza is te hoztál.
Én öltöztettem. Javarészt a kinőtt cuccaimat hordta. A Batman póló
miatt bosszankodtam, mert rám már nem volt jó. Olyan régen történt
mindez, hogy teljesen elfelejtettem.
– Az utca végén volt a bölcsi – mondtam vállat vonva.
A Hegyi Oroszlánok elvétették a dobást. A tömeg ujjongott. Jake
hátradőlt, és mosolygott.
–  Miután hazaértünk, mindig felmásztál a sámlira, és levetted a
hűtő tetejéről az állatos kekszet. Aztán leültünk a tévé elé, és Power
Rangerst néztünk, amíg apa haza nem jött.
– Aztán kint eljátszottuk, amit a tévében láttunk. Miközben apa azt
a pocsék hamburgert készítette.
Jake nevetett.
–  Azt mondtad, a Pink Ranger férfias, és a rózsaszín a
legférfiasabb szín. Emlékszel?
– Jó ég! Már akkor is milyen haladó szelleműek voltunk.
–  Én is ezt mondom JJ-nek. Hogy rendben van a rózsaszín, és
bármi, amit szeret. Hailey örül.
 – Gondolom.
Megállt a játék, minket pedig megrohantak az emlékek.
– Figyelj, Luke! – kezdte Jake, de aztán félbehagyta, mert felállt két
ember, és lementek a büféhez, miközben az italárakról beszélgettek.
– Gyerekkoromban egyedül te voltál mellettem. Persze, ott volt apa
is, de nem tudom, akart-e egyáltalán gyereket. Mindent megtett, ez
tény. De te voltál az igazi támaszom.
Gombóc nőtt a torkomban. A cipőmre néztem. Folytatódott a
meccs.
– Amikor eljártál hazulról, és mindenféle hülyeséget csináltál, olyan
volt, mintha egy szülőt vesztettem volna el.
Letaglózott, amit mondott. Alapvetően két lehetőségem volt. A
menekülés vagy a maradás. Emlékszem, amikor másnap
kopogtattam Johnnónál egy újabb adag oxiért. Kis híján
megfutamodtam, mielőtt ajtót nyitott volna. Majdnem visszafordultam.
Az öcsém szemébe néztem. Olyan, mint anyáé volt.
–  Szerintem… – kicsit elhallgattam. Igyekeztem megválogatni a
szavaimat. – Ez nem mentség, de szerintem anya halála így
csapódott le nálam. Jóval később, mint ahogy történt.
– Gyanítom.
Jake a meccset figyelte, miközben egy pillanatra megérintette a
vállamat.
Ismét megnyugodtam.
– Többet nem teszek veled ilyet – mondtam kicsit határozatlanul.
–  Helyes – mormolta Jake. – És eszedbe ne jusson még egyszer
jelentkezni a hadseregbe, miután meggyógyult a lábad! – Tíz
másodperc maradt a félidő végéig. Két ponttal kevesebb volt a
Medvéknek. – Mr. Bíbor Szív.
Ránéztem. Gondolom, az újságban olvasta, ahogy apa is. Eddig
senkivel nem beszéltem róla. Valahányszor eszembe jut a saját
kitüntetésem, rögtön magam előtt látom Frankie véres csizmáját.
– Meglátjuk.
– Gyerünk! Adjatok nekik! – ordította Jake.
Hét másodperc volt hátra. Az irányítónál volt a labda, és bedobásra
készült.
– Igyekezz! – kiáltotta állva a tömeg. Jake is felállt.
 Erősen a botra támaszkodtam, hátha nekem is sikerül. Nagyon fájt,
de nem adtam fel. Nem jelentkezem újra a seregbe – gondoltam
magamban. Más dolgom van. Szeretnék tiszta maradni, és tanulni.
Mire sikerült végre felállnom, az irányító bedobta a labdát. Nagy
küzdelem árán leültem. Ahelyett, hogy bosszankodtam volna, Jake-re
mosolyogtam, aki segített egy kicsit az utolsó néhány centinél.
– Van gondozótok? – kérdezte.
Összeszorítottam az ajkam, és megmarkoltam a botot.
– Kéne.
Jake a fejét csóválta.
– Hagyod, hogy mindent Cassie csináljon?
– A szomszédja is segít. Közösen döntöttünk így.
– Ez igen! – mondta álmélkodva.
– Tudom, Nagyon rendes.
Eszembe jutott, milyen boldog volt Cassie, amikor elkezdtem járni.
Megfogta a karom, és segített körbejárni a szobát. Megköszöntem
egyáltalán, hogy ilyen rendes volt? – Csodálatos nő – tettem hozzá,
és komolyan is gondoltam. Annak ellenére, hogy veszekedtünk,
mindig segített, ha szükség volt rá.
–  Gondolom, időnként azért panaszkodik. Én a helyében biztosan
kiakadnék.
– Nem sokat. Nekem legalábbis nem.
Jake egy pillanatra nem a játékot figyelte, hanem engem.
– Jól választottál, Luke. Ez a nő tényleg aranyat ér.
Megszólalt a berregő. Jake felállt, és nyújtózott.
– Kérsz valamit?
Egyszer csak egy élénk narancssárga pólós fazon lépett a pályára,
kezében egy vezeték nélküli mikrofonnal.
– Jól van, emberek! Ki szeretne Gino’s pizzát nyerni?
A tömeg őrjöngeni kezdett.
– Mi a fene? – kérdezte nevetve Jake.
Mielőtt bármit mondhatott volna, egy szőke nő, ugyancsak élénk
narancssárga pólóban odalépett a fickó mellé. Egy piros cédulákkal
tele üveget tartott a kezében.
– Ebben az üvegben van a jegyük másik fele. A szerencsés, akinek
kihúzom az ülésszámát, egy egész éven keresztül ingyen pizzát kap,
ha félpályáról a kosárba talál.
 – A francba! – mondta Jake, és felvont szemöldökkel rám nézett. A
szememet forgattam.
–  A szerencsés hely… – A nő benyúlt az üvegbe, és kihúzta az
egyik papírdarabot. – C sor, tizenegyes szék!
Körülöttünk mindenki forgolódni kezdett, aztán rám néztek. A
székem számára pillantottam. Igen. Enyém a C sor tizenegyes szék.
A francba!
Másodszor bámul rám mindenki a közönség soraiból. Várandós
nők, akik közül néhány a barátnőm volt, tanárok, akik annak idején
meg akartak buktatni, hajdani edzők, akik nem tudtak megizzasztani,
egykori barátok és a szüleik, akik láttak vodkától részegen tántorogni,
és az a legszebb az egészben, hogy az ő boltjukból loptam a piát.
Mindenki azt figyelte, mit fogok csinálni.
Felemeltem a botot, megcsóváltam a fejem, és olyan megalázónak
éreztem ezt az egészet, hogy legszívesebben a föld alá süllyedtem
volna. Jake próbálta leinteni őket. Udvariasan mosolyogva mindenkit
megkért, csillapodjon le, mert én biztosan nem megyek a pályára.
–  Jake! Menj ki helyettem! – mondtam hirtelen, ahogy eszembe
jutott ez a lehetőség.
– Tessék?
– Ne viccelj! Milliószor betaláltál félpályáról a kosárba.
Gyerekkorában úgy dobta a hárompontos kosarat, mintha ez lenne
a világ legtermészetesebb dolga.
Jake-re mutattam, és nem tudom, mi ütött belém, de kántálni
kezdtem. Talán felszínre tört a katona-énem. Szerettem egyszerre
lépni és énekelni a többiekkel. Futáskor vagy bevártam őket, vagy
biztattam, hogy minél előbb célba érjenek.
– Jacob! Jacob! Jacob! – kiáltottam.
Mindenki bekapcsolódott. Zengett a lelátó.
Jake elvörösödött, aztán feltartotta a kezét.
– Jól van.
Figyeltem, ahogy kettesével veszi lefelé a lépcsőfokokat. Nem
bosszankodtam, és nem voltam dühös, amiért fele olyan gyors nem
leszek, mint ő, ráadásul megint éreztem a fájdalmat. Alig vártam,
hogy hazaérjek, bevegyek egy oxit, és elfelejtsem ezt a kínlódást.
Jake megkapta a labdát a narancssárga pólós fazontól.
Többet nem teszek veled ilyet – mondtam neki az előbb.
 Pedig tudtam, hogy lesz még akkora fájdalmam, amin csak a
gyógyszer segít, és nem bánom, ha elkábít a fájdalomcsillapító. De
azt is tudtam, hogy fájdalmasabb lesz a felismerés, hogy ismét függő
vagyok.
Jake rám nézett. A Power Rangerst utánoztam a helyemen ülve. A
szemközti büntetővonalhoz állt, elrugaszkodott, és eldobta a labdát.
 CASSIE

Luke az anyósülésen ült, botját a kocsiajtónak támasztotta.

Lehajoltam, hogy eltakarítsam az üres palackot és a granolaszelet
papírját, ami ott tornyosult a lába alatt. Eltakarítás alatt értendő, hogy
a hátsó ülésre tettem őket.
– Bocs! – mondtam ásítva.
– Nem gond.
Kicsit nevetett, aztán az üres Queen, Natalie Cole, David Bowie és
Patsy Cline CD-tartókat stírölte.
El akart menni a folyóhoz, hogy a szabadban végezze a
gyógytorna feladatokat. Örömmel kivittem, és felajánlottam, hogy
később visszamegyek érte, valamiért mégis tartottam ettől az
egésztől. Olyan hosszú ideig volt a lakásban, elzárva a külvilágtól,
hogy arra gondoltam, védtelenné vált. Kicsit úgy éreztem, mintha
visszavinnék egy sérült oroszlánt a szavannába.
Amikor elindultunk, hangosan szólt a Portishead. Kicsit
lehalkítottam, és bocsánatkérő pillantást vetettem Luke-ra.
– Nem vagyok hozzászokva, hogy más is ül az kocsiban.
Kivéve Tobyt, aki folyamatosan a zenéről beszélt, ha nem
bömböltettem eléggé a dalokat. Pont ezért volt vicces, amikor
elmentem vele koncertre. Még a hangzavart is képes volt túlordítani.
Luke letekerte az ablakot.
– Nyugodtan hallgasd, ahogy neked jó! – mondta, és hagyta, hogy
a szellő érje az arcát.
Jól van, Cassie, nyugi! Luke nem egy érzékeny hallású kisbaba.
Ezek után feltekertem a hangerőt, és együtt énekeltem Beth
Gibbonsszal, mert máskülönben is így tettem volna. Luke ütemre
bólogatott, és láthatóan elmerült a gondolataiban.
Amikor a folyóhoz értünk, úgy vezetett az egyik parkrészhez, mint
aki jól ismeri a helyet.
– Jártál már itt?
 –  Igen – válaszolta szűkszavúan. Szívesen megkérdeztem volna,
mi keresnivalója volt erre, bár nem tudom, miért voltam ilyen kíváncsi.
– Kösz, Cassie.
Felemelte a sérült lábát, letámasztotta a bot végét a járdára, feltolta
magát az ülésről, aztán integetett.
–  A telefonod, Luke! – kiáltottam, miután észrevettem, hogy az
ülésen maradt, és megcsörrent.
Luke felkapta, a kijelzőre nézett, aztán elfintorodott.
– Nem kell. Ugyanide gyere értem, kérlek! Köszönöm.
Ezzel a padlóra hajította a készüléket, hogy ne is lássuk.
– Rendben. Szia! – kiáltottam a nyitott kocsiablakon keresztül.
Figyeltem, ahogy elbiceg. Egyedül a fák sűrűjében. Erről jutott
eszembe: nem vettem neki növényt.
 LUKE

Cassie öt napja mindig kitesz a folyónál, amikor munkába megy, Rita

pedig elhoz. Tizenöt perc gyakorlással kezdtem. Ha tizenöt perc
torna, és tizenöt térdhajlítás ment, következő nap hússzal folytattam.
Tizenöt perc alatt a szemetet is ki tudom vinni.
Húsz perc és húsz bokakörzés után ment a huszonöt perc, ami
elég ahhoz, hogy lemenjek a sarki boltba tejet, kenyeret és tojást
venni.
Ha fél órát is kibírok a gyakorlással, megpróbálhatok egyedül
beülni a kádba, és kilépni belőle.
A tegnapi gyakorlás után megkértem Cassie-t, vigyen el a házához
közeli templomba. Ott volt az Anonim Kábítószerfüggők találkozója.
Nem hiszem, hogy tudta, miért megyek oda, ahogy azt sem, miről
szól egy ilyen találkozó, mert soha nem beszéltünk ilyesmiről.
Ma már negyven percet gyakoroltam, de nem tudtam, milyen
feladatot kössek hozzá. Gyűjtöttem annyi erőt, hogy megírjam
Johnnónak, nemsokára megkapom a végkielégítést, mire azt
válaszolta, hogy Készpénz kell, te faszfej! Most legalább nem
fenyegetőzött. Arra gondoltam, lesz egy kis időm a folyóban
gyönyörködni. Apa mindig idehozott minket Jake-kel, ha Austinba
kellett jönnie a könyvelőhöz.
Jake most eljött velem. Fogta a botot, miközben én a fának
támaszkodtam, és több mint százhatvan fokban hajlítottam a térdem.
Megkértem az öcsémet, áldozza rám a szombatot, és segítsen egy
kicsit a gyakorlásban. Igent mondott azzal a feltétellel, hogy
kiképzőtiszt módjára bánhat velem.
Ez leginkább annyit jelentett, hogy minden mondat végére odatette:
féreg. Nála ez volt a motiváció és a biztatás.
– Ügyes vagy, féreg! – kiáltotta.
Ismét felemeltem a lábam, aztán megpróbáltam kinyújtani. Egy ép
testű embernek ez meg sem kottyan. Olyan, mintha átlépné a cipős
dobozt.
– Egy Rocky Balboa veszett el bennem.
Jake végigment az ösvényen, minden fát alaposan megnézett,
aztán visszajött.
–  Láttál valamit? – kérdeztem, aztán megpróbáltam átlépni egy
sarasabb részt. Kizárt, hogy Johnno idejön – gondoltam magamban.
Még a szám is kiszáradt, ezért nyeltem egyet.
– Semmit – válaszolta Jake, és halványan elmosolyodott.
Miután végeztem, folytattuk a sétát. Lassan mentem, és újra
felfedeztem a világot. A köveken lévő neonzöld mohát. A fák melletti
fehér kavicsos utat. Aztán feltűnt egy golden retriever, és egyenesen
felém tartott.
Megszagolta a lábam, és ide-oda ugrándozott, aztán körbeszaladt,
és megnyalta a kezem.
– Szia, öregfiú! – mondtam. – Mizu?
– Szuka kutya! – hallottam a hátam mögül.
Cassie állt a kőlépcsőn, és ahogy elindult lefelé, csak úgy lobogott
a haja. Mögötte a lófarkas, kicsit sápadt barátnője, Nora.
Hol Cassie-re, hol Jake-re néztem. Várakozva méregettek,
miközben fülig ért a szájuk.
– Mi az?
A kutya csóválta a farkát, lihegett, és kíváncsian figyelt négyünket.
– Bocs. Fel akartalak hívni, de otthon hagytam a telefonomat.
– Te? Otthon hagytál valamit?
A szemét forgatta, és mosolygott.
– Luke! Ő Kesztyű. A tiéd.
–  Az enyém? – Megsimogattam a kutya bársonyos fejét. –
Hogyhogy az enyém?
– Ez egy program – mondta Jake. – Kutyát a veteránoknak.
– Te is tudtál róla? – kérdeztem, és oldalba böktem.
–  Jake! Arról volt szó, hogy azt mondjuk, egy ősi szentélyben
találtuk, ahol az alattvaló kutyáknak parancsolgatott.
–  Nem az a királynő-típus – mondta Jake, és oldalra hajtotta a
fejét. – Inkább udvari bolondnak való.
Kesztyű azonnal a szájába vette az első faágat, amit talált, és úgy
hordozta körbe, mint egy állati tetemet. Közben számtalanszor
oldalba bökte magát.
 – Vagy a falu bolondja – mondta Nora.
– Amúgy Nora ötlete volt.
Nora szégyenlősen rám mosolygott.
– Arra gondoltam, kicsit feldobna.
– Köszönöm – mondtam a szemébe nézve. – Neked ez rendben?
– kérdeztem Cassie-t.
Cassie lakása egyre szűkebb és büdösebb lett.
Soha nem voltam egy állatmániás, bár nagyon szerettem a
kutyákat. Apa viszont soha nem vett nekünk háziállatot, mondván, ott
vagyunk mi. Afganisztánban voltak kóbor kutyák, de azok folyton
döglött patkányt tartottak a szájukban, így nem sok bizalmat
ébresztettek. Ráadásul nem tetszett a gondolat, hogy saját magamon
kívül más élőlénnyel is törődjek. Már így is éppen elég volt
magammal foglalkozni.
Talán pont ez a lényeg.
Cassie lehajolt.
–  Persze, hogy rendben – mondta, és megvakarta Kesztyű
selymes fülét. – Valld be, hogy szerinted is cuki. Nézd ezt az édes kis
pofiját, a nóziját és a ragyogó szemét!
Még soha nem láttam Cassie-t ilyen kedvesnek. Még akkor sem
beszélt ilyen szeretetteljesen, ha feleséget játszott, vagy Tobyval,
netán az anyjával beszélt telefonon. Elnevettem magam. Kesztyű
odaült a térdemhez, mintha egyetértene.
– Mi az? – kérdezte Cassie, és elpirulva rám nézett. – Szerintem ő
és Dante jó barátok lesznek.
– Simán megeszi Dantét reggelire.
Öten mentünk tovább az úton. Én vigyáztam Kesztyűre, ő pedig a
szájában lévő ágra.
– Reméljük a legjobbakat! – mondta Cassie.
 CASSIE

Yarvis megint eljött. Hozott magával croissant-t, amit letettem a

dohányzóasztalra magunk elé, miközben Yarvis helyet foglalt velünk
szemben.
Ezúttal mindketten kitettünk magunkért. Lezuhanyoztunk, Luke
felvett egy inget, én pedig a konszolidáltabb nadrágomba bújtam. A
fertőtlenítőnek hála, citromillat volt a lakásban.
–  Nincs jobb, mint a frissen sütött croissant – jelentette ki Yarvis.
Luke és én összenéztünk. – Összeszedettebbnek látszik, Luke.
Milyen a zenei élet, Cassie?
– Fél óra múlva mennem kell próbálni.
Pont azt a dalt fogjuk gyakorolni, amelyet Frankie-ről írtam. Már
csak három napunk volt a fellépésig.
– Gyorsak leszünk.
– A mondat közepén fog itt hagyni minket – figyelmeztette Yarvist
Luke.
–  Valóban? Miért olyan nehéz megérteni, hogy nekem ez a
munkám? Senki nem neheztelne, ha az irodába mennék. Ez is
munka. Valódi munka.
Próbáltam lecsillapodni, mert rájöttem, hogy kissé elragadtattam
magam. Mintha anyához beszélnék.
Amúgy Toby is rákezdett. Játszotta a sértődöttet, mert nem a
pasimként bántam vele a próbákon, ugyanis elvonta a figyelmemet,
és felbosszantotta Norát. Mindig azt hitte, dühös vagyok. Addig
kérdezgette, amíg tényleg begurultam, és alaposan felhúztam
magam.
Luke vállat vont.
– Csak úgy mondtam, édes.
– Á!
Érdekes. Pedig szerintem Luke nem az a fajta, aki a levegőbe
beszél.
 – Kösz, szívem!
Yarvis megnézte, mennyit haladt Luke a gyógytornával.
–  Nos… – kezdte, aztán közölte, hogy játsszunk valami
szerepjátékot, mielőtt elindulna. Amikor elnézést kért, és kiment a
mosdóba, Luke felé fordultam.
– Mi a frász ez? Valami házassági gyakorlat?
– Tudod, már elmúltak azok az idők, amikor két kecskéért eladták a
lányt, és kész.
Oldalba böktem. A Skype-beszélgetéseink óta most először
viccelődtünk egymással feszengés nélkül. Olyanok voltunk, mint két
régi jó barát. Házas jó barát.
–  Jól van – mondta Yarvis, és vett még egy croissant-t. – Az a
lényeg, hogy a másik bőrébe bújnak, és megköszönnek valamit a
másiknak. Cassie!
Kesztyű Yarvis lábánál feküdt, csóválta a farkát, és a croissant-t
szuggerálta.
– Luke vagyok, és köszönetemet fejezem ki Kesztyűért – mondtam
Mickey egeret utánozva. Luke körülbelül annyira szerette, ha
elváltoztatom a hangom, mintha széket nyikorgattam volna a padlón.
Ha nem tudnám, hogy csodás énekhangod van… – mondta múltkor.
– Jó. Pont így szoktam beszélni – vágta oda nyersen Luke.
– Hagyjuk a minősítést, rendben, Luke? – mondta Yarvis.
Luke halál komolyan folytatta.
–  Cassie vagyok. Örülök, hogy a férjem csak fenyegetőzött, és
nem keresztelte át Rambónak a kutyát.
A szememet forgattam.
– A Rambóra nem hallgatna.
– De igen, ha szalonnát adnék neki – vágott vissza Luke.
– Jó, elég. Cassie!
–  Luke vagyok, és örülök, hogy nem hagyott el a feleségem –
viccelődtem. Luke-ra néztem, és azt vártam, hogy nevet, de csak ült
összevont szemöldökkel, és a telefonját nézte. Gyakran csinált ilyet.
Tudtam, hogy a családdal vagy a pénzügyekkel kapcsolatos az
aggodalma, de egyikben sem tudtam segíteni. Gyorsan oldalba
böktem.
– Luke! – szólt Yarvis. – Figyeljen!
– Elnézést! – Luke letette a telefonját.
 –  Luke vagyok – kezdtem ismét. – Hagytam, hogy az egóm
felülkerekedjen az érzéseimen.
Ezúttal nem vicceltem. Sokszor visszautasította a segítséget, nem
árulta el, mik a rémálmai, ezért meglepődtem, hogy pont ezen a
kijelentésen mosolyog.
Átkarolt, és így szólt:
– Ez rád is vonatkozik, édes.
Mindketten nevettünk. Luke jóval okosabb, mint hinné. Kifejezetten
jó megfigyelő, és kellemes beszélgetőpartner tud lenni, ha feloldódik.
– Látják? – kérdezte Yarvis mosolyogva, evés közben. – Mondtam,
hogy idővel könnyebb lesz.
 LUKE

–  El tudod kapni, Kesztyű? – Egy neonrózsaszín, Buda Tűzoltóság

feliratú frizbit érintettem Kesztyű orrához.
– Kapasd el vele! – kiáltott vidáman JJ.
– Luke bácsi pontosan ezt szeretné, kicsim – mondta neki Hailey.
– Ha türelmesen várunk, talán sikerül – mondta Jake, és leguggolt
a fia mellé.
– Mindjárt kész a hamburger! – szólt apa a grillsütő mögül.
–  A saláta pedig… máris kész! – mondta Cassie, és alaposan
megnézte a tálat, aztán belerakta a Cézár-öntetet.
Apám kertjében gyűltünk össze sütögetni. Jake és Hailey állították,
hogy apa ötlete volt, de szerintem inkább az öcsémé és a
sógornőmé.
Sütött a nap, tiszta kék volt az ég, Kesztyű lázba jött a frizbitől.
Olyan erősen csóválta a farkát, hogy a hátsója is beleremegett. A
kerítés felé hajítottam a frizbit, és mielőtt földet ért volna, a kutya
felugrott, és a levegőben elkapta.
Mindenki ujjongott.
A sípcsontomtól a csípőmig éreztem a fájdalmat, de most, hogy
izmosabb lett a lábam, nem estem össze, csak felszisszentem, ha
belenyilallt.
– Ügyes kislány! – mondtam, és megvakartam a kutya füle tövét.
Három éve nem láttam józanul ezt a kertet. Kesztyű pont annál a
bokornál sertepertélt, ahová Jake elől rejtőztem, miután fütyiket
rajzoltam a képregényébe. Vártam, hogy az öcsém kijöjjön, és
megdobhassam kavicsokkal. Oda pisáltam, amikor keresztbe álló
szemmel hazajöttem valami buliból, és nem akartam a benti vécét
használni, nehogy zajt csapjak. Talán még cigarettacsikk is van a
földben abból az időszakból, amikor Johnnótól jöttem haza, és a
babtól a bolognai szószon át mindent kicsempésztem a házból, ami a
kezem ügyébe került.
 Amikor utoljára itt jártam, apa bejött, miközben mikróban
melegítettem a burritót. Közölte, hogy fizessek vissza mindent, amit
Johnno és én lenyúltunk a garázsból, különben hívja a rendőrséget.
Száz vagy kétszáz dollár lehetett. Fellegekben járó énem csak
röhögött. Apa fogta a vezeték nélküli telefont, és tárcsázott. Eldobtam
a kaját, és rohanni kezdtem.
Jól van! Menj csak! Takarodj, te gyáva! – ordított apám.
Johnno az utcasarkon várt. Amikor apa látta, hogy a Bronco felé
tartok, kezében a telefonnal utánam rohant. Luke! Cserben hagytál!
Cserben hagytad anyádat! Cserben hagytad Jake-et!
Olyan erősen vágta hozzám a készüléket, hogy felrepedt a fejem.
Még mindig megvan a nyoma.
Ez nagyjából Jake és Hailey esküvője előtt egy évvel történt. Apa
akkor mondta ki utoljára a nevem.
Ma Cassie csengetett, amikor ideértünk. Annak idején egy
karaterúgással kinyitottam a tengerészkékre festett ajtót, aztán
levettem a sáros cipőm, és rávetettem magam a legközelebbi
bútorra.
Nem vettem észre, hogy remeg a kezem, de Cassie igen.
Megfogta, és egy kicsit megszorította a kézfejemet. Körülnéztem,
hátha valaki figyel minket, de senki nem volt a környéken.
Kinyílt az ajtó. Apa jócskán megöregedett, mégis lágyabbnak
tűntek a vonásai. A kórházban nem tűnt fel, hogy ennyire látszik rajta
az idő múlása. Jó ég! Mikor lett ilyen idős?
Felé nyújtottam a szabad kezem.
– Fiam! – mondta, és kezet fogott velem.
Próbáltam nem nagy ügyet csinálni a dologból, de gyanítom, hogy
fülig ért a szám.
Amíg Cassie és apa tálalt, Jake, Hailey és én figyeltük, ahogy JJ
Kesztyűt kergeti, aztán a hátára ül, és meglovagolja.
– Óvatosan! Vigyázz, nehogy fájjon neki! – szólt Hailey.
–  Hallottam, hogy apával a katonaságról beszéltetek – mondta
Jake.
Elmosolyodtam.
– Igen.
– Na ugye! – mondta az öcsém, és hátba veregetett.
Hailey ránk nézett.
 – Azért nem kell jelenetet csinálni – jegyezte meg szarkasztikusan.
Evés közben az egyre gyengébb filmsorozatokról, a műhelyről és
Cassie közelgő fellépéséről beszélgettünk. Kesztyű mindenkitől kaját
koldult.
–  Látjátok? – kérdezte apa, miután Jake és én azzal cukkoltuk,
milyen fasírtszerűek voltak a hamburger húsok, amiket készített. –
Kesztyűt nem érdekli a hús formája. Tudja, mi a jó.
Miután JJ elénekelte nekünk az ábécé-dalt, Cassie elmesélte az
esküvőnket, némiképp feltupírozva a történetet. Utánozta a pasast,
aki összeadott minket, és ugyanúgy számolt az ujján, mint a fazon a
házasságkötőben.
–  Mintha az étterem kínálatát sorolná. „Ima a lelki békéért,
Üdvözlégy Mária, Miatyánk, Az Úr az én pásztorom, esetleg egy
idézet valamelyik zsoltárból? Nagyon népszerű például Pál apostol
korinthusiaknak írt levele…”
Hailey és Jake nem bírta tovább röhögés nélkül. Még apa is
elnevette magát. Ez volt a hatodik alkalom, hogy nevetni hallottam,
és ezt Cassie-nek köszönhetem. Mielőtt felfogtam volna, mit csinálok,
előrehajoltam, és megpusziltam az arcát.
Tovább nevetett, és ugyan rám nézett, de folytatta a beszélgetést.
Estefelé megkérdeztem apát, felmehetünk-e Cassie-vel a padlásra.
A székében ülve bólintott, miközben focimeccset nézett.
Cassie-nek és a botnak hála öt perc alatt feljutottam.
– Feleennyi idő alatt is felérek.
– Ne hazudj! – viccelődött Cassie.
Apa régi bádogkofferja a fotóalbumok és a karácsonyi égők között
hevert. Hetek óta foglalkoztatott a gondolat, és most, hogy Jake
meghívott minket, úgy döntöttem, feljövök, és megkeresem. Kicsit
leporoltam a koffer tetejét.
– Mi az? – kérdezte Cassie.
Kinyitottam a reteszt. Emlékeztem a Batman pizsamára, és Jake-
re, ahogy anya ölében gügyörészik. Mindketten frissen megfürödve
vigyorgunk a fényképen. Megtaláltam apa egyenruháját,
mellényzsebén a Morrow felirattal. Alatta volt egy faláda. Apa Bíbor
Szív érdemérme.
Boldogan kivettem, és megmutattam Cassie-nek. Kicsit távolabb ült
a padlón, keresztbe tett lábbal, ezért hunyorogva nézte.
 –  Hű! Az a… Komoly! Nem is tudtam, hogy apádnak Bíbor Szív
érdemérme van.
És most nekem is lesz. El sem tudtam hinni. Eddig úgy gondoltam,
apa kitüntetése csak a világ legfontosabb emberének jár.
– Miért kapta?
–  Két találat érte Vietnámban. – Megeredt a nyelvem. –
Emlékszem, egyszer felhúzta a pólóját, hogy megmutassa a
sebhelyet. Ahogy megérintettem a két kis rózsaszín dudort, arra
gondoltam, micsoda szuperhős az apám. Sőt. Még annál is több,
mert az apám. Ő a legyőzhetetlen.
Cassie nevetett.
–  Tudod, mert túlélte a két lövést. Most itt vagyok én, és egy-két
horzsolás miatt nyöszörgök, miközben apa olyan, mint a cowboyok a
tévében, akiket félig kinyírnak, de a szemük sem rebben. Apa is teszi
a dolgát, mintha mi sem történt volna. Én is ilyen szerettem volna
lenni.
– Ilyen vagy – mondta Cassie, és finoman megérintette a lábam.
– Ez nem ugyanaz – mondtam.
Én nem éreztem magam legyőzhetetlennek. Leginkább olyan volt,
mintha másik ember lennék. Ma volt az első olyan nap, hogy ezt nem
bántam.
– Persze, hogy nem. Tényleg más, ha az ember szüleiről van szó.
–  Amikor anya meghalt, úgy tettünk, mintha legyőzhetetlenek
lennénk – mondtam egy kis gondolkodás után.
Soha nem beszéltem Cassie-nek anyáról, de most szerettem
volna. Mindent meg akartam vele osztani.
–  Mindenki tette a dolgát. Nem gyászoltunk, nem beszéltünk róla,
ami nem tisztességes.
– Veled szemben?
–  Anyával szemben. A legfontosabb ember volt az életünkben,
mégis úgy tettünk, mintha nem létezett volna.
– Hány éves voltál?
–  Öt. Anya petefészekrákban halt meg. Alig emlékszem rá. Egy
néni mesélte a templomban, hogyan halt meg anya. Amikor
rákérdeztem apánál, azt mondta, ne bolygassuk a témát, anyánk
nyugodjon békében, és kész.
 – A fenébe! – Cassie az egyenruhám gallérját igazgatta, aztán rám
nézett. – Amúgy milyen a kapcsolatod apáddal?
Sóhajtottam.
– Hosszú történet. Mindent megtett, amit tudott.
– Ahogy most is. Mindent megtesz, amit tud.
– Igazad van.
Kezdtem tisztelni Cassie-t. Annak ellenére, hogy csak néhány
hónapja ismerem, a kapcsolatunk hazugságra épül, ráadásul a
legrosszabb periódusomban lát, még mindig itt van.
–  Köszönöm – mondtam gyorsan, mert tudtam, hogy nemsokára
lemegyünk, és visszatérünk a való világba. – Köszönök mindent, amit
az elmúlt néhány hónapban tettél.
Mosolygott.
– Szívesen. Tudod, ha végig ilyen sokat meséltél volna, könnyebb
lenne az életünk. Jobban megértenélek.
– Azért ne szokj hozzá!
– Pedig szeretnék – mondta, aztán zavarba jött, és gyorsan felállt.
Visszaraktam mindent a kofferbe. Már nem volt sok idő, hogy
leszereljenek. Mindketten tudtuk, mégis kezdtünk egymáshoz valódi
házastársként viszonyulni. A család is így tekintett ránk. Amikor
Cassie JJ-vel játszott, Hailey rögtön megkérdezte, szeretnénk-e
gyereket a közeljövőben.
Cassie lazán, minden megjátszás nélkül fogta a kezem, mielőtt apa
ajtót nyitott. Én ugyanilyen természetesen pusziltam meg az arcát.
Büszke voltam az én vicces, kreatív kamufeleségemre.
Tudtam, hogy ez csak illúzió, amelyet a vágy szült. De abban a
pillanatban valóságosnak tűnt.
 CASSIE

A sütögetés másnapján, és jó néhány órával az együttes utolsó

próbája előtt elmentem Tobyhoz. Bevetésre készültem.
Luke teljesen természetesen megpuszilta az arcom, én pedig
egyre jobban megkedveltem az „édes” becenevet, ráadásul azt
mondtam, szeretnék hozzászokni, hogy ennyit mesél magáról. Nem
tudom, mi történhetett. Szerintem ez csak a felszín, csak bonyolítja a
képet, hogy láttam őt meztelenül. Mindehhez társult egy cuki kutyus,
egy aranyos kisgyerek és annak kedves szülei, valamint egy jó fej
apa, aki hamburgerhúst süt. Az egész olyan volt, mint egy jól sikerült
máz. Mozifilmben lát ilyesmit az ember.
Toby ezzel szemben a maga teljes valójában létezik, ahogy a
kettőnk kapcsolata is. Nem azt mondom, hogy Luke nem valós, csak
a körülmények más megvilágításba helyezik a kettőnk dolgát. Ezek
után összezavarodtam, így nem arra figyeltem, akire valóban kéne.
Ez nem azt jelenti, hogy ne törődnék Luke-kal, sőt. Most már egyre
inkább érzem és tudom, hogy képes vagyok a gondoskodásra és a
törődésre. Itt az idő, hogy valakivel megosszam a saját kis
életteremet. Egy olyan emberrel, aki nem botorkál ki az életemből,
hogy csak az üres fájdalomcsillapítós fiolák, az ételes dobozok, és a
kutyaszőr maradjon utána.
És az a valaki nem más, mint Toby. A srác a hézaggal a fogai
között, akinek egy egész zenei lexikon van a fejében, még álmában
is dobol, és már egy éve mellettem van.
Amikor ajtót nyitott, azonnal megcsókoltam.
– Szia! – mondta, amikor levegőhöz jutott.
–  Nemsokára elválok – jelentettem ki. – Ahogy Luke leszerel,
szétválnak útjaink.
– Tudom.
–  Azt hiszem… – kicsit elgondolkodtam. – Szerintem meg kéne
próbálnunk azt az együttélés-dolgot.
 – Várj! Komolyan?
–  Komolyan. – Összevonta a szemöldökét, aztán kikerekedett a
szeme, és elvigyorodott. Olyan cuki volt. Megérintettem a vállát. –
Logikus lépés, nem? Jó ideje ismerjük egymást.
– És nem kéne albérletet fizetned – tette hozzá.
A kezemet nézte, ahogy kigombolom az ingét.
– Most ne beszéljünk ilyen gyakorlatias dolgokról!
Kigomboltam a nadrágját, mire a térdéig csúszott. Ideje
megmutatni, hogy nem leszünk olyan unalmas pár, akik elmennek
kajálni, aztán csendben finganak a tévé előtt, hébe-hóba kefélnek
egyet, aztán kidőlnek, mint egy darab fa.
–  Együtt fogunk lakni – mondtam, és felhúztam a pólóm. – Csak
akkor hagylak itt – folytattam, miközben megszabadultam a nadrágtól
–, ha elmegyek dolgozni.
Toby még mindig csak állt, térdig letolt gatyával, és figyelt.
Bementem a fürdőszobába.
–  Azt akarom, hogy itt és most megrakj! – mondtam elszántan,
aztán felültem a mosdópultra, és széttettem a lábam.
– Várj!
Tobyra néztem. Az elmúlt egy évben soha nem gondolkodott, ha
vetkőzni kezdtem.
–  Úgy érzem, ez különleges alkalom – mondta, aztán kilépett a
nadrágból, és mosolyogva odajött hozzám.
Rendben. Ezek szerint nem akar több pajzán célzást hallani. Úgy is
jó, ha nem beszélünk. Toby a padlón állva csókolgatott a
fülcimpámtól a vállamig haladva.
A derekánál fogva magam felé húztam, hogy belém jöjjön, és ekkor
vettem észre, hogy nem áll fel a farka.
–  Sajnálom – mondta, és hátralépett. – Nem beszélhetnénk meg
nyugodtan a jövőt?
Próbáltam visszaterelni. Az inge alá csúsztattam az ujjam, és
bociszemekkel néztem rá.
– Később!
– Kicsit furcsa lenne úgy szexelni, hogy a tükörrel szemben állok –
mutatott a hátam mögé. – Ráadásul nagyon koszos a pult.
– Annál izgatóbb, nem?
Felkapta a fejét.
 – Nem vagyok elég részeg, hogy bevállaljam.
– Na jó – mondtam, és lepattantam a pultról.
–  Ne haragudj! – Végigsimított a derekamon. – Nem lenne gond,
ha most nem a kefélésről szólna a találkozónk?
–  Ugyan már! – Próbáltam leplezni a csalódottságomat. – Érthető
részedről az igény.
– Akkor ezt megtárgyaltuk.
Ezzel puszilgatni kezdte a nyakam.
– Meg – mondtam az ágy szélén ülve.
–  A francba, Cass! – Végigsimított a hajamon. – Legközelebb
tényleg kipróbáljuk ezt a fürdőszobai szexet. – Hanyatt feküdtünk az
ágyon. Toby átkarolt, aztán közelebb húzott. – Még rengeteg időnk
van – suttogta.
 LUKE

Miután Cassie elment Tobyhoz, megkérdeztem Ritát, kölcsönadná-e

a kocsiját. Elmentem Johnnóhoz, remélve, hogy otthon találom.
Kopogtam a libafosszínű ajtón, és a készpénzzel teli sporttáskát a
botra akasztva vártam, hogy végre kinyissa. Bent üvöltött a zene. A
kuka mellett halomban álltak az üres energiaitalos és sörös dobozok.
A kukucskáló alatt egy felirat: látlak.
Milyen humoros fiú ez a Johnno. Még hangosabban kopogtam.
Kaz cigivel a szájában nyitott ajtót. Már el is felejtettem, milyen
magas. Én száznyolcvankilenc centi vagyok, és a mellkasáig érek.
– Tessék! – mondtam, és felemeltem a táskát.
Minden fillért félretettem, amit eddig kaptam, és készpénzre
váltottam az eddigi megtakarításomat, de még így is csak
huszonötezret tudtam összeszedni. Fogalmam sem volt, honnan lesz
újabb huszonötezrem egy hónapon belül, de ez egy másik történet.
Kaz elvette a táskát.
– Mondd, hogy jöjjön be, és megszámoljuk! – ordította Johnno.
– Annyi. Amúgy is tudod, hol találsz, ha mégsem.
Rita kölcsönkocsijával jöttem, amit időre vissza kellett vinnem,
hogy el tudjon menni fodrászhoz.
Kaz megragadta a vállam, és betessékelt.
Három perccel később Johnno bólogatott, hogy megvan a pénz. A
kanapén henyélt, ölében a pisztollyal, lábát a dohányzóasztalra téve.
Amikor elindultam kifelé, Kaz utamat állta.
– Még nem végeztünk.
– Egy hónap múlva megkapod a többit, ahogy megbeszéltük.
–  A birtokunkba jutott néhány información – mondta Johnno,
miközben kipöccintette a koszt a körme alól.
– Mi?
Johnno felemelte a pisztolyt, és úgy szegezte rám, mintha vallatni
készülne.
 –  Milyen kapcsolat van közted és Ms. Cassandra Salazar között?
Ki vele!
Nyeltem, és egy pillanatra megremegett a kezem a boton.
– Házastársak vagyunk.
Johnno megforgatta a pisztolyt.
– Tovább!
Nem mondtam semmit. Inkább körülnéztem, hátha találok valami
fegyvert.
– Rajtad tartjuk a szemünket, haver. Nehogy véletlenül köddé válj.
Most, hogy ez a Cassie is képbe került, könnyű dolgunk lesz.
A sérült lábamra helyeztem a súlyt, remélve, hogy a fájdalom
elnyomja a félelmet, ami hirtelen a hatalmába kerített.
– Egész nap a kocsiban ültök, és figyelitek az embereket?
Kaz a telefonját bámulta, miközben odavágta:
– Néha beülünk a Buffalóba kajálni. Az jó hely.
– Fogd be! – mondta neki Johnno.
Kaz Johnnóra nézett, aztán rám, végül folytatta.
– Tudjuk, hol dolgozik a csaj, és azt is, hol lakik az anyja.
–  Mondtam, hogy kussolj! – ordította Johnno. A fenyegetőzései
ellenére olyan volt, mint egy hisztis gyerek. – Tudjuk, hogy mindig
egy másik fazonnal kavar.
– Miért hagyod, hogy a bolondját járassa veled, haver? – kérdezte
Kaz együttérzőn.
Johnno feltartotta a mutatóujját.
– Szerintem tud róla.
Kaz rám nézett.
– Tudsz róla?
–  Te és Cassie érdekházasságot kötöttetek. A hadseregtől kapott
plusz juttatások miatt vállaltátok be. Ne is tagadd!
A tenyerembe csaptam az öklömmel, nehogy elragadtassam
magam, és képen töröljem Johnnót a bottal. Tudtam, hogy utóbbi
esetben Kaz rögtön elintézne.
– Nem hagytál sok választást.
–  Íme a választási lehetőség – mondta Johnno, aztán felült, és
megmarkolta a pisztolyt. – Vagy fizetsz ötvenezer dollárt, vagy
jelentjük az esetet a katonai rendőrségnek.
 –  Neked elmentek otthonról! – Ahogy ráordítottam, Kaz rögtön
elém állt. Még a mellkasunk is összeért. – Ha akarnék, sem tudnék
ennyi pénzt összeszedni!
–  Mindig ezt mondod – vágta rá Johnno, és a pénzhalomra
mutatott. – Aztán valahogy mégis összejön.
–  Menj az anyádba! – mondtam Johnnónak, aztán Kaz felé
fordultam. – Menj arrébb!
Johnno bólintott, mire Kaz elállt az útból.
–  Ötvenezer! – ordított utánam Johnno, aztán köhögni kezdett. –
Kerítsd elő a lóvét!
– Felejtsd el! – kiáltottam vissza, és bevágtam az ajtót.
Ahogy kiértem, kapkodtam a levegőt, és forgott velem a világ.
Látlak. A botra támaszkodtam, és reméltem, hogy nem esem össze.
Ha azt hiszik, össze tudok szedni ötvenezer dollárt, biztosan nem
ölnek meg, legfeljebb kárt okoznak. Viszont már tudják, hol lakik
Cassie, és tartok tőle, hogy nem érik be ennyivel. Azt is tudják, hol
lakik Jake, és hol van apa műhelye. Így vagy úgy, de muszáj fizetnem
Johnnónak, bár esélyem sincs egyedül előteremteni ezt a hatalmas
összeget.
 CASSIE

Anya babot és rizst főzött nekem, és a szokásos módján adta

tudtomra.
– Maradt egy kis rizses bab – közölte, amikor telefonon hívott.
– Akkor miért nem teszed el későbbre? – kérdeztem.
– Gyere át, és edd meg!
A múltkori veszekedés óta nem beszéltünk. Hiányoztak a napi
SMS-ei a színészekről, akiket ugyan felismer, de a nevükre már nem
emlékszik. Nem kaptam hangüzenetet azzal kapcsolatban, nőnek-e
rendesen a virágai, és nem hívott, hogy „takarítsuk együtt a
gazdagok budiját”. Miután egyáltalán nem keresett, sokszor
rákattintottam a nevére a listában, de aztán eszembe jutott, hogy ő is
megsértődött, így biztosan nem akar velem beszélni.
Ő a jogászhallgatóval vagy a jogi asszisztenssel szeretne
párbeszédet folytatni, nem velem.
Amikor hívott, hagytam csörögni a telefont, és csak azelőtt vettem
fel, hogy hangpostára váltott volna. Közben majd kiugrott a szívem.
Ültünk a konyhában a gőzölgő vörös bab fölött, amihez rizst,
sonkát, sofritót és sáfrányt adott. Beszéltünk a melegről, az általa
olvasott könyvekről, az új edényekről, amiket nemrég vett, és
elmesélte, mi újság MiMi nénivel San Juanban. Minden olyan
idegennek tűnt, pedig ugyanazon a széken ültem, ahol anya az
összegubancolódott hajamat fésülte gyerekkoromban. Amikor nem
bírtam tovább, és elsírtam magam, bekente a kezét kókuszolajjal, és
addig masszírozta a fejbőrömbe, amíg megnyugodtam, és elaludtam
a széken.
Alkalomhoz illően öltöztem. Fekete ruhát vettem térd fölé érő
zoknival és egy konszolidált, lapos sarkú cipővel. Anya nem szólt
semmit az öltözékemhez, így feltételeztem, hogy nincs kivetnivalója.
Amikor végeztünk a vacsorával, már felkészültem. Ismertem anya
észjárását. Nem érdemes tönkretenni a jó vacsorát egy kellemetlen
beszélgetéssel.
Mindkettőnknek töltött teát, végül megtörte a csendet.
– Érted, mi volt múltkor a gondom?
Rajta kívül csak a ketyegő, kaktusz formájú óra adott hangot.
Mély levegőt vettem, és próbáltam nyugodt maradni.
– Igen. És pont ezért akadtam ki rád.
– Mi volt a baj?
Eddig tartott a nyugalom.
Megérezte, ezért visszakozott.
– Tudom, hogy te úgyis a saját fejed után mész. Mindig független
voltál. Ezért nem értem, miért borultál ki ennyire a véleményem és a
tanácsom hallatán.
Igyekeztem megválogatni a szavaimat.
– Ha tudtad, hogy nem változtat semmin, miért akartad mindenáron
elmondani?
A mögöttem lévő pultra bámult, és elgondolkodott.
– Mert törődöm veled.
Letettem a csészét.
–  Én is. Pontosan ezért bosszantott fel annyira. Főképp, miután
Luke-ot is belekeverted.
–  Csak a tényeket mondtam – szabadkozott. – Luke a te
felelősséged.
–  Tudom, anya. De nincs mindig szükségem arra, hogy
szembesítsenek a tényekkel.
Nyeltem egyet, és megfogtam a kezét. – Abban a pillanatban csak
arra vágytam, hogy büszke legyél rám. – Hirtelen elszomorodott, és
összevonta a szemöldökét. – Lehet, hogy működik a dolog Luke-kal,
lehet, hogy nem. A te támogatásod számít igazán. – Először
rámutattam, aztán magamra. – Te és én. Mindörökké.
– Ó, Cassie! – halványan elmosolyodott, aztán remegni kezdett az
ajka. Könny szökött a szemembe, ezért gyorsan letöröltem. – Nagyon
büszke vagyok. Annyira, hogy fáj. Talán… Rájöttél már, mija? –
kérdezte, és felkapta az üres tányérját.
– Mire?
Kinyújtotta a karját, hogy elvegye a tányéromat.
– Hogy ki az apád.
Odaadtam neki.
 – Nem.
–  Zenész volt – mondta nekem háttal, miközben mosogatott.
Megdermedtem. Hát persze. Aztán elnevette magát. – Mondjuk ő
nem volt ilyen jó. Esküszöm, te sokkal tehetségesebb vagy.
Sok kérdés felmerült bennem, mégsem tettem fel, csak ízlelgettem
anya szavait. Nem azért, mert érdekelt a nem létező apám. Hanem
mert anya osztotta meg velem a tényt.
–  Jó lenne, ha tudnék róla képet mutatni, de szerintem mindet
elégettem.
Nevettem.
–  Nem baj – mondtam, mire felém fordult. – Tényleg nem baj.
Nekem csak rád van szükségem, Mamita.
Kitárta a karját, mire átöleltem. Nem mozdultunk.
– Sajnálom, hogy nem mondtam, milyen büszke vagyok rád.
– Én is rád. Mindenért.
– Nem akarlak rábeszélni a továbbtanulásra.
– Egyelőre.
– Egyelőre.
–  Akkor elfogadod? – kérdeztem összeszorult mellkassal. –
Mármint azt, hogy nem jelentkezem a jogi egyetemre? Mert egy turné
és egy lemezkiadás pénzt jelent, anya. És ha jól csinálom, még több
lemezt adunk ki, és szabadidőmben taníthatok zenét…
– Mindig tudtam, hogy ez lesz a hivatásod.
A szememet forgattam.
– Nocsak!
–  Nemcsak amiatt aggódtam, hogy nem fogsz tudni vigyázni
magadra – mondta, és megszorította a vállam. – Attól tartottam, hogy
végleg elhagysz.
Megsimogattam a fejét, és éreztem, hogy ismét könny szökik a
szemembe.
– Soha nem hagylak el.
–  Ha híres zenész leszel, akkor igen. Elköltözöl Los Angelesbe,
vagy nem tudom. Azt mondod, éljem az életem, de én attól tartok,
hozzá kell szoknom az egyedülléthez. Na jó. Azért ott van MiMi.
Elengedtük egymást. Mélyen a szemébe néztem, aztán nagy
levegőt vettem.
– Anya!
 – Igen. Én vagyok az anyád – mondta felvont szemöldökkel.
Jó, hogy visszatértünk a normális kerékvágásba.
– Eljössz a holnap esti koncertre? Van egy dal, amit szeretném, ha
meghallgatnál.
– Persze, hogy elmegyek.
Széles mosollyal az arcomon a mosogatóhoz léptem, és
segítettem neki. Ahogy a meleg víz a kezemet érte, minden izmom
ellazult, és tovaszállt az eddig érzett feszültség. A levendulás
mosogató illata és a vaskos agyagedények formája mind a
gyerekkoromat idézte.
Nagyobbnak éreztem magam, mint amikor megérkeztem, és
nemcsak azért, mert tényleg alacsonyabban volt a konyhapult és a
mosogató, mint annak idején. Anya azt mondta, büszke rám, és ez
mindennél többet jelentett.
 LUKE

A nagy csendben hallottam a csörgést. Felültem a kanapén.

Rájöttem, hogy a konyhából jön a hang. A telefonom a kanapé
támláján volt, ezért gyanítottam, hogy Cassie-é szól. Ezek szerint itt
hagyta, amikor átment Tobyhoz. Abbamaradt a csörgés.
Összeszedtem magam, bementem a konyhába, és felkaptam a
telefonját.
Öt nem fogadott hívás az anyjától. Mindezt hajnali két óra tizenhat
perckor. Ez nem jó jel.
Megcsörrent a telefon a kezemben.
Felvettem.
– Asszonyom!
– Mija! – szólt kétségbeesve az anyja.
– Luke vagyok.
– Cassie ott van? – kérdezte remegő hangon. Kihúztam magam.
–  Ő… – Tobynál van – motyogtam. – Nincs itthon. Minden
rendben?
– Valaki bejött a lakásba, és betörte az ablakot.
Megmarkoltam a telefont.
– Hívta a rendőrséget?
– Húsz perce. De még mindig nem jöttek ki. Én odakint vagyok, és
félek, hogy az illető még mindig a lakásban tartózkodik.
–  Jól van – mondtam, és az egekbe szökött a pulzusom. Nem
maradhat egyedül. – Hol lakik? Odamegyek, ahogy tudok.
Úgy elnyomta az adrenalin a fájdalmat, hogy gyorsabban mentem
le a lépcsőn, mint eddig bármikor az életem során. Rita egy szót sem
szólt, amikor elkértem a kocsit. Leakasztotta a kulcsot a szögről, és a
kezembe nyomta.
– Igyekezz! – sürgetett.
Cassie telefonjáról felhívtam Tobyt, és végig azon izgultam, milyen
kínos lesz a beszélgetés. Cassie álmos hangja rögtön élesre váltott,
ahogy beleszóltam.
– Máris indulok! – mondta, aztán szétkapcsolt a vonal.
Amikor negyed órával később odaértem, Cassie anyja egy Camry
mellett kuporgott, kezében a kulccsal.
– Marisol! – Ahogy kimondtam a nevét, ugrott egyet.
Az ajkához emelte az ujját, és a kétlakásos ház felé mutatott.
Hasonló, mint Cassie-é, csak ez sárga, és virágok veszik körül. –
Cassie körülnéz – suttogta.
– Ideért?
– Ebben a pillanatban.
–  Cassie! – szólítottam halkan. A ház oldala felől jött, kezében
baseballütővel. Ahogy meglátott, szaporázta a lépteit. – Hála az
égnek!
Gondolkodás nélkül magamhoz öleltem. Cassie szorosan hozzám
bújt, és a hátamba kapaszkodott.
– Jól vagy?
–  Igen – válaszolta még mindig hozzám bújva. Egy pillanatra
megszűnt körülöttem a világ.
Rajtunk kívül egy lélek sem volt az utcán. A gyerekek szanaszét
hagyták a bicikliket a Marisol háza mellett álló társasház kertjében.
Az utca végén halványan világított a lámpa.
– Bemegyek – mondtam.
– Én is jövök.
Cassie sápadtabbnak tűnt, mint eddig.
–  Ne! Maradj itt az anyukáddal! – Végigmértem az utcát. – Nem
hiszem el, hogy még mindig nem jöttek ki a rendőrök.
Cassie keresztbe fonta a karját, és reszketett.
– Nem ezt a környéket helyezik előtérbe.
Marisol odaadta a kulcsot.
– Földszint. A legnagyobb kulcs. Felső zár.
Cassie megszorította a kezem.
– Köszönöm.
Miután elfordítottam a kulcsot, az ajtóhoz tapasztottam a fülem,
hátha mocorgást hallok. Semmi. Az ajtó széléhez húzódtam,
felemeltem a botot, és kinyitottam az ajtót, aztán vártam, hogy
megjelenjen az illető, és gyomorszájon vágjam a bottal, ahogy annak
idején apa tanította.
 Még mindig semmi.
Egyik kezemet a villanykapcsolóra tettem, a másikkal a botot
markoltam. Sajgott a lábam, de nem érdekelt. Csak a feladatra
koncentráltam.
Egy törött üvegdarabra léptem. Az utcai fény megvilágította a
padlót, így láttam, hogy szanaszét hevernek a szilánkok a földön. A
keletre néző ablakot törték be. Festmények és fényképek lógtak a
falon, és a konzol fölött világosabb volt a fal, mint a többi részen.
Elvitték a tévét.
Megálltam a szoba közepén, és azon gondolkodtam, biztosan nagy
zajjal járt a betörés, ha ennyi üvegdarab hever szanaszét.
Balra néztem. A két kisebbik ablak is megrepedt. Mintha rálőttek
volna. A kurva életbe! A betörőnél fegyver van.
Hirtelen zajt hallottam. Harangszó. Kis híján megállt a
szívverésem.
Aztán rájöttem, hogy a telefonom. Az az átkozott telefon.
Ránéztem.

Igy jarsz ha nem fizetsz – szólt az üzenet.

Johnno.
Úgy elöntött a zsigeri düh, hogy az egész testemben éreztem. Ezt
nem ússza meg.
Hallottam a szirénát a távolban, aztán egyre közeledtek a
rendőrök, végül megálltak a ház előtt.
Amikor kiértem, Marisol éppen az egyikükkel beszélt. A villogó
fénye kék-pirosra színezte a ház falát. Néhány kíváncsi szomszéd
kinézett az ablakon. A szemköztiek még a bejárati ajtót is kinyitották,
hogy lássák, mi történt.
Odamentem Cassie-hez.
– Mi tartott ezeknek ilyen sokáig?
A füle mögé tűrt egy tincset, és láttam, hogy még mindig
halálsápadt.
– Örülj, hogy fehér vagy, máskülönben a földön feküdnél, miközben
a hátadra térdelnek.
Bólintottam, de még mindig forrt bennem a düh.
– Szeretném kifizetni az anyukádnak a tévét és az ablakjavítást.
Cassie zavarodottan nézett rám.
 – Nem így értettem. Erre igazán nincs szükség.
– Tudom, de mégis.
Vállat vont, ásított, aztán megremegett.
– Fáradt vagyok, hogy megsértődjek a szánakozásodon.
– Fázol?
– Igen – válaszolta félig lehunyt szemmel.
– Hazavigyelek? Rita autójával vagyok.
Nem úgy tűnt, mintha vezetni akarna. Szerintem másra sem
vágyott, csak egy kiadós alvásra.
–  Ne. Még itt maradok egy kicsit anyával. Később találkozunk –
válaszolta, és integetett.
Kicsit elgondolkodtam, aztán beültem Rita kocsijába. Ahogy lassan
elindultam, még figyeltem Cassie-t és az anyját, miközben a
rendőrautók fénye stroboszkópként világított a szemembe. Ahogy a
sarokra értem, már csak két, sötét emberalakot láttam.
Bekanyarodtam, és magam mögött hagytam, amit Johnno – és én –
okoztam nekik.
 CASSIE

Miután a rendőrség elment, anya és én bedeszkáztuk az ablakokat.

Megkérdeztem, maradjak vagy átjön hozzám, de ő csak legyintett.
– Menj haza, és aludj, mija! Nem lesz baj – mondta.
Megmarkoltam a kormányt, és éreztem, hogy zsibbad az ujjam.
Nem akartam visszamenni Tobyhoz, ezért a saját lakásom felé
vettem az irányt, miközben nagyokat ásítottam. Rajtam kívül senki
nem volt az úton, a jelzőlámpák sárgán villogtak. Elhomályosult a
látásom, és hideg verejték csurgott végig a testemen.
Hajnali fél négy volt. Biztosan a fáradtság az oka. Aztán rájöttem,
hogy ennél többről van szó. Ennem kéne. Otthon hagytam a
telefonomat, így nem volt, ami jelezzen. Még szerencse, hogy csak
tíz percre voltam hazulról. Azzal nyugtattam magam, hogy annyit
simán kibírok. Elterelésképpen gondolatban összeraktam a
zeneszámok sorrendjét a másnapi koncertre.
A Sólyommal kezdünk, mert az jól ráhangol. Romantikusnak ott a
Nyugalom, ami után Nora rögtön a húrok közé csap, és indul a
Háborgó patak.
Kicsit zsibbadt a fejem, miközben letértem jobbra. Megmozgattam
a nyakam, és próbáltam a vezetésre figyelni. Na jó. Hirtelen azt sem
tudtam, hol vagyok.
Túl sok. Aztán egy lassabb, a Frankie. Rezgés. Utána a közönség
kedvence, a Lucy. A Zöld gémmel zárjuk. Ezt szánom anyának.
Mire leparkoltam Rita háza előtt, teljesen elzsibbadt az ujjam, és
jéghideg volt a homlokom. Muszáj mielőbb beérnem, hogy gyorsan
megegyem a granolát, amit vészhelyzet esetére tartogattam. Még
nem szálltam ki a kocsiból.
Na jó. Mély levegő. Fel a lépcsőn. Menni fog. Muszáj elindulni!
Mire az ajtóhoz értem, remegett a térdem, miközben a granolát
kerestem a táskámban.
Luke még ébren volt.
 – Jól vagy?
Leültem mellé a kanapéra, és még mindig a táskámban
kotorásztam.
– A kurva életbe! Ez a táska egy öngyilkosság.
Egyre jobban remegtem. Kezdett elsötétülni a világ. Eddig olyan
szépen szinten tartottam – biztattam magam. Gyerünk!
– A francba! – Észre sem vettem, hogy már nem mozog a kezem.
Jéghidegen, ernyedten tartottam a táskában.
– Cassie!
Egyre nehezebbnek éreztem a fejem. Hol előre, hol hátra
bicsaklott, és olyan érzésem támadt, mintha le akarna esni.
Luke felkelt. Hallottam, hogy keres valamit a fürdőszobában.
Aztán filmszakadás.
Minden elsötétült.
Éreztem a glükóztasakot az ajkamon.
–  Tessék – mondta Luke. – Nyújtsd ki a nyelved, Cass! Csak
nyugodtan.
Éreztem a hűvös gélt, ahogy szétárad a számban. Nyeltem egyet,
mire kezdett tisztulni a látásom.
– Ennyi – mondta. – Maradj velem!
–  Itt vagyok – mondtam, és megmozgattam a nyakam, hogy
kényelmesebb helyzetben legyen. Végül Luke vállára hajtottam a
fejem. Kesztyű a kezemet nyalogatta. Éreztem a meleg, ragacsos
nyálát.
– Mennyi idő, hogy hasson?
– Körülbelül húsz perc. Egy kicsit lepihenek itt, jó?
– Persze. A te kanapéd.
– Na igen – mondtam, és nevettem egy kicsit. Éreztem Luke heves
szívverését. – Jól vagy?
–  A tekinteted olyan… üres volt. Halálra rémisztettél. –
Végigsimított a hajamon, aztán az arcomon.
Felültem, hogy ránézzek.
Olyan félelmet láttam a szemében, ami több volt, mint aggodalom.
Mintha attól tartana, hogy elveszít egy újabb, számára fontos embert.
Ismertem az érzést, mert ugyanez munkált bennem, amikor először
ment egyedül sétálni. Féltem, hogy elveszítem azt az embert, aki…
Mi? Pontosan miért aggódtam annyira?
 A mellkasára hajtottam a fejem, és szembenéztem a félelemmel.
Ha az ember egy éjszaka alatt kétszer is közel kerül a halálhoz, úgy
érzi, nincs vesztenivalója. Aznap éjjel anya és magam miatt is
halálosan aggódtam.
– Ott voltál, amikor Frankie meghalt?
Néma csend támadt. Kesztyű Luke combjára hajtotta a fejét.
– Igen.
Mondta, hogy Frankie-t eltalálta a lövedék, és ugyanoda
vezényelték őket, de nem tudtam, mennyire voltak egymáshoz közel,
így az is kérdés, mennyire származik első kézből a Frankie-vel
kapcsolatos információ.
Luke folytatta.
– Úgy érted, láttam-e a holttestét?
–  Igen. Ez a kérdés. Vagy ez nagyon durva? Nem kell róla
beszélned.
Nem tudom, miért voltam ilyen kíváncsi. Talán még most sem
sikerült elfogadnom Frankie halálát. Időnként az utcán járva olyan
érzésem támad, mintha őt látnám szembejönni. Nem lehet, hogy
megszökött a seregből, és valahogy hazajutott?
– Minden olyan csendes volt. A Pokémon kártyákról beszélgettünk.
Nem emlékszem szó szerint, de a lényeg megvan.
– Komolyan a Pokémonról beszélgettetek?
–  Igen. Ültünk a dzsipben, és a szokásos felderítést végeztük.
Róka azt mondta, Charizard a legjobb, mire Frankie vitatkozni
kezdett. Szerinte Lugia, mert ő a tenger őre. Aztán ránk lőttek. Valaki
– már nem emlékszem, ki volt – jelzett, hogy szállunk ki. Ami
hülyeség. Nem lett volna szabad kiszállnunk.
Ahogy Luke beszélt, zihált a mellkasa. Szinte azelőtt hallottam a
szavait, hogy kimondta őket.
– Aztán mi történt? – kérdeztem.
– Én a dzsip mögött voltam, Frankie és Róka pedig tőlem jobbra és
balra. Engem a lábamon ért a lövés, őket viszont rögtön leterítette.
Nedvességet éreztem a hajamon. Megtörölte az orrát. Csendben
maradtam.
–  Leguggoltam, és magam felé húztam Frankie testét, hogy
meggyőződjek róla. Megnéztem a pulzusát. Aztán lecsuktam a
szemhéját.
 Szerencsés vagyok, hogy utoljára nevetni láttam Frankie-t, és nem
olyan állapotban, mint Luke.
– Nem tehettél semmit.
– Tudod… – kezdte, és egy kicsit nevetett – ezek voltak az utolsó
szavai: – Lugia a legjobb Pokémon, mert őrzi a tengert.
Luke-kal nevettem, és éreztem, hogy kezd visszatérni az erőm.
– Ez annyira jellemző Frankie-re.
–  Igen. – Mély levegőt vett, aztán remegő hangon folytatta. – Azt
kellett volna mondanom, hogy ne szálljanak ki. Csakhogy egyszerű
közlegényként az ember nem adhat utasítást. Azt kell tenned, amit a
feletteseid mondanak.
Felszegtem az állam, hogy ránézzek.
– Te csak azt tetted, amit tenned kellett.
– Talán.
Szemében és szempilláján megcsillant néhány könnycsepp. Azon
gondolkodtam, mindig ilyen-e, ha sír.
Közelebb hajolt. Tudtam miért. Ajka lassan az enyémhez ért.
Lehunytam a szemem. Biztonságban vagyok. Mellette biztonságban
érzem magam.
Elfogott a vágy. Megragadtam Luke vállát, és közelebb húztam.
Nem ellenkezett. Átkulcsolta a derekamat, és megmarkolta a
felsőmet.
A nyakamat, a mellkasomat, végül a mellemet csókolgatta.
A lábához csúsztattam az enyémet, ő pedig megmarkolta a
fenekemet, aztán a pólóm alá nyúlt. Ahogy a bőrünk összeért,
mindketten megborzongtunk. Hallottam, hogy felsóhajt. Megálltam.
Eszembe jutott Toby, aki most Lorraine-nel a mellkasán az igazak
álmát alussza. Eszembe jutott a neki tett ígéretem. Akkor tömény
hazugságnak éreztem, mégsem kerített hatalmába a bűntudat, pedig
jogos lett volna. Még mindig nem jutott el a tudatomig, mit tettünk.
Pontosabban én. Csak azt tudtam, hogy többre vágyom.
Luke rám nézett.
Felültem. Kapkodtam a levegőt, aztán letöröltem a nedvességet az
ajkamról.
Ő is próbálta rendezni a légzését. Egyáltalán nem láttam a
szemén, hogy megbánta volna, ami az előbb történt.
 Rámosolyogtam. Hol meglepődve, hol szemrebbenés nélkül
vettem tudomásul, hogy pont ugyanazt érzem, mint amikor rátalálok a
megfelelő hangra. Ez az érzés mindig is jelen volt, csak néha
elnyomtuk, néha felszínre tört.
 LUKE

Miután meggyőződtem róla, hogy Cassie elaludt, lekapcsoltam a

lámpát a nappaliban, és felvettem a cipőmet. Kesztyű felugrott, és a
farkát csóválta.
– Ne most, Kesztyű! Mindjárt visszajövök – suttogtam.
Égtem a tettvágytól, de nem a fellegekben járó énem miatt. Épp
ellenkezőleg.
Még mindig nálam volt Rita kocsikulcsa. Rögtön azután akartam
elintézni Johnnót, hogy megkaptam az üzenetét, de jobb így, hogy
tudom, Cassie biztonságban van, Johnno pedig otthon.
Végigmentem az autópályán, és úgy nyomtam Rita Volvójának
gázpedálját, ahogy csak tudtam. Közben figyeltem, vannak-e
rendőrök az úton, de rajtam kívül szinte senki nem volt a pályán.
Johnno ezúttal túl messzire ment. Ez már nem a pirulákról, a
pénzről vagy az egójáról szól. Addig próbálkozik, amíg végképp
kiforgat minden pénzemből, és a végén kénytelen leszek nála
kuncsorogni, miközben olyan üres és elcseszett lesz az életem, mint
az övé. Másról sem szólnak a napjai, mint hogy felkel, galibát okoz,
és mindenkit elintéz, aki az útját állja.
Most, hogy lassan kikerülök a látószögéből, rájöttem, hogy szívat.
Csak azért csinálja, hogy tönkretegye a napjaimat. És akárki kerül az
életembe, ugyancsak a szívatás áldozata lesz. Ha valós, amit Cassie
iránt érzek, vagy őt, vagy Johnnót kell kizárnom az életemből a
mocskos trükkjeivel, és a követelőzéseivel együtt.
Cassie mellett döntöttem. Még szép, hogy őt választottam.
Eszembe jutott, amikor Cassie feltűnt a baseballütővel a kezében,
Marisol pedig az autó mellett rejtőzött. Soha többet nem kerülhetnek
ilyen helyzetbe. Fújtattam. Nem tudtam, miért pont most jutottam el
idáig, de amikor elképzeltem, hogy Johnno figyeli őt alvás közben,
netán kezet emel rá, mást sem akartam, mint eltüntetni a fickót a föld
színéről.
 Bekanyarodtam az utcájába, lekapcsoltam a világítást, és nagyon
lassan ráhajtottam a háza előtti gyepre.
Zárva volt az ajtó. Elővettem a régi, lejárt hitelkártyámat, és
végighúztam a résen, aztán egy kicsit ráfeszítettem a zárra, mire
kioldott. A sors fura fintora, hogy ezt a trükköt épp Johnnótól
tanultam.
Berúgtam a lakás ajtaját, és felkapcsoltam a villanyt.
Egy szál bokszeralsóban, összekuporodva, lábára csavart
lepedőben feküdt az ágyon. Két poszter lógott a falán. Az egyiken két
meztelen tinilány szerepelt madártávlatból, a másikon A nagy
Lebowski.
– Ébresztő! – mondtam.
Vártam, hogy felüljön az ágyon, és megüthessem a bottal. Kicsit
összegörnyedt.
Cassie sápadt arcát láttam magam előtt. Gyenge volt, és élettelen.
Szöges ellentéte a határozott, karakán, magabiztosan zongorázó
nőnek, aki, ha látta, hogy valamit nem érek el, rögtön segített.
Magam előtt láttam az érdeklődő tekintetét, amikor Frankie utolsó
perceiről meséltem. Amikor belegondoltam, hogy Johnno halálra
rémisztette a hülyeségével, miközben Cassie a világon semmiről nem
tehet, a mérhetetlen düh elnyomta minden lábfájdalmam. Tenni
akartam valami kézzel foghatót Cassie-ért.
Johnnónak még a bordája is kilátszott. Alaposan hátba vágtam,
mire visszacsuklott az ágyra.
– Először is: ha még egyszer a családom közelébe mész, kinyírlak!
Komolyan mondom.
A szemem sarkából láttam, hogy benyúl az ágy alá. Ahogy
megfogta a pisztolyt, ráléptem a kézfejére, és éreztem, hogy
megroppan a csontja. Felkaptam a pisztolyt.
– Másodszor: egy centet sem fizetek többet! Elég volt.
A füléhez tartottam a pisztolyt.
– Világos?
Johnno nem válaszolt, csak kapkodta a levegőt.
A térdéhez szegeztem a pisztolycsövet.
–  Tudod, szívesen szétlőném a térdkalácsodat. Azt kérdeztem,
világos?
– Igen, a kurva anyád! – mondta elcsukló hangon. – Takarodj!
 Nem akartam kockáztatni, hogy elsüljön a fegyver, és a végén még
én járjak pórul, ezért kiürítettem a tárat. Johnno közben a jobb
lábamhoz ért, ezzel hatalmas fájdalmat okozva.
Mielőtt bármi egyebet tehetett volna, fejbe vágtam a pisztollyal.
Felordított. Még az orrából is dőlt a friss, élénkpiros vér. A fejéhez
kapott, és fetrengett a fájdalomtól.
A botra támaszkodva, kezemben a fegyverrel indultam az ajtó felé.
Ahogy beszálltam Rita kocsijába, lüktetett a mellkasom. Gyorsan
gázt adtam, és egy éles kanyarral, csikorgó gumikkal hagytam el
Budát. Ahogy távolodtam, egyre kisebbnek látszott a város. A kis
fenyőillatú légfrissítő ide-oda himbálózott a hűvös szélben. A nap már
félig besütött a kocsi ablakán.
Amikor megláttam a texasi temető felé vezető kijáratot,
lekanyarodtam. A rádióban épp a Space Oddity ment Bowie-tól. Úgy
feltekertem a hangerőt, ahogy Cassie szokta, és egészen a temetőig
bömböltettem a zenét.
A kapuhoz érve remegni kezdett a kezem. Alábbhagyott a lendület,
és lassan kezdtek kitisztulni a gondolataim. Még soha, senkit nem
ütöttem meg ilyen durván.
A fekete betonútról a csendes, zöld füves temetőbe léptem.
Frankie sírját szépen gondozták. Sárga rózsa, fehér rózsa,
százszorszép, szegfű és krizantém hevert rajta. Valószínűleg az
édesanyja hozta őket. Kicsit arrább toltam mindet, hogy lássam a
sírfeliratot.
– Szia, Frankie! – Megálltam a fejfánál. – Hiányzol. Bár gondolom,
jól érzed magad, bárhol is vagy. Igazad volt. Lugia a legjobb
Pokémon. – Leültem. – Cassie jól van. Igazi túlélő. Nem tudom, miért
hittél a kettőnk dolgában, de örülök, hogy biztattál. Sokat gondolok
rád. Főleg mostanában. Jószívű voltál, és rendes. Sok embernek
segíthettél volna.
Azon vettem észre magam, hogy beszéd közben tépkedem a füvet,
és már két maréknyi van a kezemben.
– Elnézést! – mondtam az összes léleknek, aztán hagytam, hogy a
szél elsodorja a fűszálakat. – Azt hiszem, érzek valamit Cassie iránt –
mondtam, miközben kerestem a megfelelő szavakat.
Érzek valamit Cassie iránt. Jól hangzik. Mint egy dal.
 –  Csókolóztunk – folytattam. Ez még jobban hangzott. Mi
csókolóztunk. Mit mondtam?
Magam előtt láttam Cassie-t. A fekete haját. A természetességét.
Hallottam a hangját. Éreztem a combjának érintését. Eszembe jutott,
milyen arcot vágott, amikor a számítógép előtt ült. Ha a közelében
vagyok, minden értelmet nyer. Azt sem bánnám, ha egész hátralévő
életemben hallgatnom kéne, ahogy énekel. Örömmel tenném.
–  Mit hadoválok itt neked, Frankie? Te vagy az érzelmek
szakértője.
Felálltam, és megérintettem a fejfát. Rájöttem, hogy mindezt az
érintett személlyel kéne megbeszélnem.
 CASSIE

Arra ébredtem, hogy Kesztyű az arcomba liheg, és néz. Nagyon

furcsa álmom volt. Álltam a nappaliban a kanapéval szemben. A nap
már melegen sütött a kertre nyíló ablakon át. Eltűntek a cserepes
virágaim. Csak a száraz levelek hevertek a padlón. A parketta
réseiből szőlőindák tekeredtek, és beterítették a falat. Csupasz
lábamnál hervadt virágok hevertek. Furcsa volt, mégis
megnyugtatónak éreztem. Melegséget árasztottak.
Felültem az ágyon. Zenét hallottam a nappaliból, és egy kissé
hamis énekhangot. Led Zeppelintől a Going to California szólt,
amelyet Luke lelkesen énekelt.
Megsimogattam Kesztyűt, aztán gyorsan felvettem egy nadrágot és
egy felsőt.
A nappaliban minden olyan volt, amilyennek képzeltem, leszámítva
a virágokat, amelyek sokkal egészségesebbnek tűntek, mint eddig.
Csak álltam, és figyeltem. Sütött a nap. Luke a konyhában volt, és a
tűzhelynél tüsténkedett. Éreztem a rántotta illatát.
– Jó reggelt! – kiáltottam.
A hangos zenétől és a saját éneklésétől nem hallotta a
köszönésemet. Próbáltam visszatartani a nevetést, és intettem
Kesztyűnek, hogy maradjon. Luke háttal állt nekem, és a serpenyőt
kapirgálta a spatulával.
– Jó reggelt! – kiáltottam újra.
Megfordult, így láttam a meztelen mellkasát.
– Á! Jó reggelt! Én csak…
– Rántottát készítesz?
Most, hogy már nem használ kerekesszéket, látszik, milyen nagy a
konyhámhoz képest a maga több mint száznyolcvan centijével.
Hirtelen eszembe jutott az előző este. Ahogy összeért a testünk.
Azon gondolkodtam, miért nem fogtuk vissza magunkat, mielőtt ilyen
messzire megyünk. Aztán az jutott eszembe, miért hagytuk abba idő
előtt. Megköszörültem a torkom.
A tűzhelyre mutatott.
– Rántottát készítek, és egy kicsit dolgozom a hangomon.
– Nagyszerű. Lassan alapíthatnál egy Led Zeppelin emlékzenekart.
Nevetett.
– Igen. Shed… Dead…
–  Semmi nem rímel a Zeppelinre – mondtam, és töltöttem egy
pohár vizet. – Hidd el, próbáltam megfelelőt találni!
Otthagytam a tűzhelynél, de a fürdőszoba tükrében láttam, hogy
mosolyog. Azon gondolkodtam, mi ez a hirtelen érdeklődés a zene
iránt. Nem ma volt az első nap, hogy felrakja valamelyik CD-met.
Saját bevallása szerint klasszikus rock rajongó, de ha valami
számára ismeretlen rockzenét tettem fel, mindig kíváncsian figyelt.
Pont ugyanakkor lettünk kész. Én az arcmosással, ő a reggelivel.
Leültünk a nappaliban. Még mindig gőzölgött a tojás és az
avokádókrémes pirítós. Legutóbb egymás támaszai voltunk itt. Luke
életet lehelt belém, én pedig felfogtam a könnyeit a hajammal. Most
csak néha ért össze a könyökünk. Luke igyekezett a szájába
egyensúlyozni a pirítóst, és ügyelt, hogy a kenyérmorzsa ne a
térdrögzítőjére, hanem az asztalra hulljon.
– Mit csinálsz ma? – kérdezte tele szájjal.
Nevettem.
– Tojásrántottát eszem avokádós pirítóssal.
– Igen? – Harapott még egyet. – Jól hangzik.
– És te?
Lenyelte a falatot.
– Tojásrántottát eszem avokádós pirítóssal.
– Ki hinné?
Kesztyű lihegve betrappolt. Gyorsan arrébb tettük a tányérunkat,
nehogy elérje. Felálltam, kikapcsoltam a Led Zeppelint, és felraktam
Xenia Rubinostól a Hair Receding című számot. Luke összevonta a
szemöldökét, és egy kicsit elmosolyodott.
– Tudtam.
– Mit?
– Ez az új arcod. – Úgy tettem, mintha körvonalaznám.
– Az új arcom?
 –  Az új arcod. Valahányszor ki kell lépned a komfortzónádból,
mindig ezt az arcodat látom. Emiatt látom rögtön – mutattam a két
szemöldöke közötti ráncra. – Akkor is ilyen, amikor a Dirty Projectorst
hallgatom. És amikor édesburgonyát ettél.
Ő is odaérintette az ujját, aztán vállat vont.
– Szerintem a közeledben mindenkinek lesz hasonló.
– Hékás!
Kicsit közelebb húzódtam hozzá, és oldalba böktem. Nem ment
arrébb.
– Ez nem rossz – mondta vigyorogva.
– Tényleg nem.
Néma csendben reggeliztünk tovább.
Közösen. Bár nagyon lefoglalt a zenekar, a növények szó szerint
kivirultak. Mindezt Luke-nak köszönhetem, mert locsolta őket.
Eszembe jutott az álmom, és rögtön hálát éreztem. Megkérdezte, mit
csinálok aznap, és rájöttem, hogy leginkább békére és nyugalomra
vágyom, méghozzá Luke közelében. Tegnap próbáltam úgy tenni,
mintha mi sem történt volna. Azzal magyaráztam, hogy előzőleg túl
fáradt voltam, összezavarodtam, és mélyen érintett a Frankie-vel
kapcsolatos beszélgetés, ezért vigasztalásra vágytam.
– Jól vagy? – kérdezte. Bólintottam, de képtelen voltam a szemébe
nézni. A kézfejét bámultam.
Most, hogy itt ülünk jóllakottan, kipihenten, már tudom, hogy
tegnap este nem pusztán vigaszt kerestem. Azt akartam, hogy ő
legyen a támaszom.
 LUKE

Cassie összekuporodott mellettem a kanapén. Kilátszott a háta a

felső alól. Nyugodtan lélegzett, fekete hajfürtje a tarkójára lógott. Már
a puszta látványa is gyengédséget váltott ki belőlem. Amióta
visszajöttem a temetőből, folyton azon gondolkodtam, mit jelent
nekem Cassie, mit jelentünk egymásnak, és főképp: hogyan öntsem
szavakba a gondolataimat. Próbáltam aludni egy kicsit, mielőtt
felébred, de nem sikerült. Inkább lezuhanyoztam, feltettem a zenét,
és addig hallgattam, amíg sikerült megtanulnom a szövegét.
Készítettem neki reggelit.
Semmi másra nem vágytam, mint hogy a végtelenségig a
karomban tartsam, és a meztelen mellkasomhoz öleljem. Addig
viszont nem akartam közeledni, amíg nem tudtam, ő is ugyanazt érzi-
e, amit én, és tegnap nemcsak azért kerültünk közelebb egymáshoz,
mert mindketten társaságra és vigaszra vágytunk.
– Kérdezhetek valamit?
Bólintott, miközben az állát a térdére támasztotta, és maga elé
bámult.
– Amikor tegnap este beszélgettünk… – kezdtem.
Hirtelen kihúzta magát, és mélyen a szemembe nézett.
Viszonoztam a pillantását.
Most, hogy figyel, és nemcsak úgy általánosságban figyel, hanem
vár valamire, tudtam, hogy igen nagy a tét. Márpedig kizárt, hogy
képes leszek mindent úgy mondani, hogy ne zavarodjak bele. Lassan
kezdtem.
– Sokat jelentett, hogy beszéltünk Frankie-ről. Nagyon köszönöm.
– Nekem is sokat jelentett, és…
–  És… – ismételtem majdnem fölé tornyosulva. Vártuk, hogy a
másik kezdje, aztán kitört belőlünk a röhögés.
– Kezdd! – mondta.
– Inkább te.
 – Na jó – mondta, és nyelt egyet. – Eszembe jutott, amit apádéknál
mondtam sütögetéskor. Pontosabban a padláson. Amikor azt
mondtam, könnyebb lenne az életünk, ha mindig annyit beszélnél.
Tisztán emlékeztem. Akkor mutattam meg neki apa érmét.
– Igen.
– Szerencsére azóta beszédesebb vagy.
– Próbálkozom.
– Megváltoztál – mondta, aztán feltette a kezét, és a fejét csóválta.
– Nem mintha eddig bármi baj lett volna veled… – mentegetőzött.
– Pedig volt.
– Hogy érted ezt?
Még egy lépés az igazság felé. Hirtelen a levegőt is nehezebben
vettem. Az őszinteség új érzés volt számomra. Mintha jéghideg
vízben mártóznék. Jó eséllyel ugyanazt az új arcot vágom, amelyet
Cassie említett. Próbáltam nyugodt maradni, és visszanyerni a
normál légzésemet.
–  Eddig csak a pénz miatt csináltam, de most már nemcsak arról
van szó.
Úgy csúszott ki a számon az igazság, hogy magam is
meglepődtem. Felfrissültem. Kitisztultak a gondolataim. Nagyon
szerettem volna megfogni a kezét.
– Na igen – mondta kicsit feszengve. – Igen. Nálam is ez a helyzet.
– Felgyorsult a szívverésem. Láttam, hogy a szeme sarkából a
dohányzóasztalon lévő telefonjára pillant. Talán Toby járhat a fejében.
Valószínűleg óvatos. Ismét rám nézett. – Most, hogy már ilyen jó
barátok vagyunk… – kezdte. Ez a barátság szó úgy hatott, mintha
felképelt volna, bár nem kellett volna megbántódnom. – Azon
gondolkodom, mire kellhet neked a pénz. Milyen adósságot kell
törlesztened?
– Na jó.
Az igazság ezen része jóval kínosabb. Eszembe jutott Johnno
recsegő csontja a talpam alatt. Ahogy az ágyon kuporgott. –
Sajnálom. Ezt már rég el kellett volna mondanom.
–  Semmi baj. Nem kell most megosztanod velem, de valamikor
azért áruld el, miről van szó!
– Szeretném, hogy tudd – kezdtem, és reméltem, hogy nem látszik,
mekkora fájdalmat érzek. Ez a rész nagyon nem illett az eddigi
képbe. Szerettem volna elmondani Cassie-nek, hogy szeretem, de
sokkal nagyobb baj van velem, mint hiszi. Konkrétan bűnöző voltam.
Mielőtt megjátszottuk volna a házasságot, függő voltam. Tolvaj.
Megbízhatatlan gyerek, és szörnyű testvér.
– Nyugodtan elmondhatod. – Tenyérrel felfelé kinyújtotta a karját a
kanapén. Megfogtam a kezét, és próbáltam nem nagyon
megszorítani.
Ha elmondom az igazat, miszerint most azért kell fizetnem, mert
annak idején lehúztam egy csomó pirulát a vécén, azt is el kell
árulnom, hogy fogalmam sem volt, mit teszek, és előtte két nappal
Johnno mosott fel a padlóról, mert sört ittam az oxira, és Johnno
szavaival élve úgy néztem ki, mint aki megmurdált. Aztán el kéne
mondanom, hogy éveken keresztül használtam a szert. Porrá
zúztam, aztán vagy felszívtam, vagy italba tettem. Igen rutinos voltam
a témában.
Nyilván érdekelné, miért tettem, és kénytelen lennék bevallani,
hogy nem tudom. Csak abban voltam biztos, hogy jobb Johnnónál
kiütni magam, mint otthon, mert apa már így is gyűlöl. Akkor Cassie
megkérdezné, miért gondolom, hogy apa gyűlöl, mire az lenne a
válaszom, hogy fogalmam sincs. Azt pontosan tudtam, milyen a
gyűlölet. Sokkal többször éreztem, mint a szeretetet, ezért abban is
biztos voltam, hogy amit Cassie iránt érzek, az a szeretet, ezért
boldog lennék, ha elnézné nekem a múltat.
–  Luke! – megszorította a kezem, aztán elengedte, és mélyen a
szemembe nézett.
– Egy régi barátomnak tartoztam – kezdtem. Ahogy úrrá lett rajtam
a bűntudat, képtelen voltam szavakat formálni. Lehunyta a szemét,
és elhúzta a kézfejét. – Én… Elvesztettem valami nagyon értékeset,
ami az övé volt. Sokáig nem tudtam neki fizetni, ezért kamatot
számolt. Tetemes összeg lett belőle.
Ez legalább nem színtiszta hazugság. Cassie bólintott, és
elgondolkodott.
– Mit vesztettél el?
–  Dolgoztam neki, és… orvosi kiegészítőket árultam. –
Félrenéztem. Cassie nem buta. Eddig jó volt őszintének lenni, most
már inkább kellemetlen. – Nagyon kínos, hogy elvesztettem. Hülye
voltam. És a hülyeségemnek köszönhetem a tartozást. Nem szívesen
beszélek róla.
–  Értem – mondta, és óvatosan megérintette a térdem. – Akkor
nincs több kérdésem.
–  Már visszafizettem – mondtam gyorsan, de nem akartam, hogy
elfelejtse, honnan indult a beszélgetés.
Lassan felállt, és halványan elmosolyodott. Egyszer, ha kicsit
távolabb kerülünk ettől az egésztől, és már nem mindig látom magam
előtt Johnno vérző képét, és Cassie-nek sem kell az édesanyja
épsége vagy a Sahara-fellépés miatt aggódnia – utóbbira hónapok
óta készülnek –, netán a fickója is kikerül a képből, akkor az elejétől a
végéig mindent elmondok neki. Feltéve, ha még van esély közös
jövőre.
–  Cassie! – kezdtem, miközben olthatatlan vágyat éreztem, hogy
megkérjem, üljön vissza, és amíg a combunk összeér, simogatom a
hátát.
Megfordult, és kibontotta a haját a lófarokból. Ez végképp odatett.
– Mi az?
– Nagyon jó lesz a koncert.
Széles mosoly jelent meg az arcán, de én nem tudtam ugyanilyen
őszintén viszonozni. Cassie-nek joga van tudni az igazságot, és
előbb-utóbb muszáj lesz mindent elmondanom. Akkor is, ha emiatt
elveszítem.
 CASSIE

A koncert napján elkísértem Luke-ot a folyóhoz. Amíg ő végezte a

tornagyakorlatokat, megsétáltattam Kesztyűt. Hagytam, hogy
megszagoljon minden falevelet, növényt és lábnyomot. A tegnapi
reggeli után Luke rögtön elaludt, én pedig elmentem Norához
próbálni. Utána Toby kért, hogy menjek fel hozzá, és maradjak nála.
Rábólintottam, nehogy a végén gyanút fogjon, ráadásul amúgy is
bűntudatom volt. Teljesen összezavarodtam, ezért kifejezetten jó volt
eljönni otthonról. Ha Luke a közelemben van, nem tudom nyugodtan
átgondolni, mit érzek, mert minden kavarog. Kellett egy kis távolság,
hogy beazonosítsam az érzéseimet, és kitaláljam, hogyan tovább.
Csakhogy az érzéseim folyamatosan követtek. Akkor is velem
voltak, amikor Toby mellett feküdtem az ágyon, most pedig az a nap
jár a fejemben, amikor Luke megkapta tőlem Kesztyűt. Teljesen
megváltozott az arca. Ellágyultak a vonásai. Ahogy hallottam a
kutyához beszélni, mindig melegség járta át a szívem. Amikor a
jövőmön gondolkodtam, valahogy mindig Luke szerepelt benne.
Véget ért az út, ezért visszasétáltunk Luke-hoz.
–  Kinek van a legcukibb képe? – kérdezte, és lehajolt, hogy
összeérjen az orra Kesztyűével. – Ki a legcukibb? Szia! – köszönt
oda nekem is, miközben a kutya füle tövét vakargatta.
Vigyorogtam, és visszaköszöntem.
Együtt sétáltunk vissza az autóhoz, aztán lehúzott ablakkal
hajtottunk hazafelé.
Luke mögött haladva bandukoltam fel a lépcsőn. Ahogy az ajtóhoz
értünk, felém fordult.
– Beszélhetünk?
Majd kiugrott a szívem.
– Persze! Örülök, hogy… Igen. Szerintem is beszélnünk kéne.
Letettem a kulcsot az asztalra, és a kanapé felé vettem az irányt.
Mielőtt leülhettem volna, Luke megfogta a kezem. Csak álltam és
vártam, miközben lángolt az arcom.
–  Szeretnék mondani valamit. Már régóta tervezem, de képtelen
voltam… – A fejét csóválta, aztán mély levegőt vett, mint aki
felkészül. – Teljesen őszinte akarok lenni hozzád.
– Rendben – mondtam, és zavaromban nevettem. – Félnem kéne?
–  Nem. De megértem, ha dühös leszel – válaszolta olyan
komolyan, ahogy még soha nem hallottam. Összekulcsoltam a
kezem. – Mondtam, hogy tartoztam egy régi barátomnak. Ami igaz,
de nem mondtam el mindent.
Bólintottam, és vártam, hogy folytassa. Nem vagyok hülye. Kicsit
zavaros volt a dumája, és tudtam, hogy nem véletlenül hadovál.
Gondolom, az én érdekemben próbált ködösíteni. Elvégre üzlettársak
vagyunk, nem bizalmasok. Legalábbis eddig így volt.
Luke kereste a szavakat, és amikor nem tudta kifejezni magát,
mélyen a szemembe nézett.
– A fickó a dílerem volt.
– Mit árult? – kérdeztem kikerekedett szemmel.
– Oxikodont. Vagy más ópiátot, amihez hozzájutott. Vicodine-t. De
leginkább oxyt.
Sejtettem, hogy a hangulatingadozásai nem természetesek. Végig
tiszta akart maradni, miközben folyamatos volt a kísértés a
fájdalomcsillapító miatt. Emlékszem, amikor füldugót vett nekem, és
arra is, ahogy a vállára lógott a feje alvás közben.
– Mennyi ideig szedted?
Megrándult az arca, és próbálta visszatartani a könnyeit.
Megszorítottam a karját, aztán a vállára tettem a kezem.
–  Sajnálom. Nagyon nehéz. Kamaszkoromban a bulik kedvéért
fogyasztottam. Aztán két éve rájöttem, hogy függő vagyok. Mégsem
tudtam leállni. Amikor végre kitisztultam, jelentkeztem a hadseregbe,
és… most itt tartok.
–  Miért nem mondtad rögtön az elején, hogy ez a helyzet? –
kérdeztem, miközben azon gondolkodtam, hogyhogy nem vagyok rá
dühös, amiért nem osztotta meg velem ezt a fontos információt. De
ahogy láttam Luke-ot a botra támaszkodva összegörnyedni, mint aki
veszekedésre készül, egyszerűen nem tudtam rá haragudni. Csak a
férfit láttam benne, aki átélte a poklot.
 –  Nem gondoltam, hogy szeretnél olyan emberrel lenni, akinek
ilyen előélete van.
–  Úgy érted, nem mennék hozzá feleségül? – kérdeztem
mosolyogva.
– Igen.
– Nos… – összeugrott a gyomrom. – Jó lett volna, ha őszinte vagy,
de…
Először halványan, aztán egyre szélesebben mosolygott.
– Nem vagy dühös?
–  Nem örülök, de… – Megvontam a vállam. – Számomra sem
ismeretlenek a parti drogok, mert volt hozzájuk szerencsém a
főiskolán. Bárkivel megeshet. Az ópiátok… Vagy ilyesmik… Nem
irigyellek. – Sóhajtottam, aztán nyeltem egyet. – És most?
– Visszaadtam neki a pénzt, úgyhogy végeztünk.
Luke közelebb lépett.
Valamiért kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Talán egy
megkésett reakció. Vagy azért, mert a díleréről kezdett beszélni. Még
mindig nem ismertem az egész történetet, és nem voltam benne
biztos, hogy szeretném hallani.
„És most?” alatt a józanságát értettem, de főképp a kettőnk dolga
érdekelt a továbbiakban.
–  A dílerem volt. A kulcsszó itt a volt. Úgyhogy próbálok józan
maradni. Tiszta, mint a… – ismét a megfelelő szót kereste.
–  Patyolattiszta? – kérdeztem. Próbáltam mosolyogni, és
megmozgattam a karom, mintha így akarnám elhessegetni a rossz
előérzetemet. – Most nem igazán tudok elmélyedni a témában, de a
koncert után mindent tudni akarok. És persze nagyon szeretnék
segíteni.
– Jó. Csak… ezt mindenképpen el akartam mondani.
Kicsit elhallgatott, és megcsóválta a fejét. Valamiért egyre rosszabb
érzésem támadt.
– Többet nem fog zaklatni.
Azon voltam, hogy magamhoz ölelem, de valahogy nem állt össze
a kép. Egyszerűen nem hagyott nyugodni ez a mondat.
– Hogy érted azt, hogy „többet”?
Luke kinyitotta, aztán becsukta a száját. Látszott, hogy nem így
akart fogalmazni, csak véletlenül kicsúszott. Dadogni és hadoválni
kezdett.
– Tudod, te és én…
– Micsoda?
Éreztem, hogy van még valami, amiről tudnom kell. Aztán bevillant.
Ezért volt olyan mérhetetlenül dühös, amikor két napja eljöttünk
anyától. Ezért ajánlotta fel, hogy kifizeti a tévét.
Elfogott a hányinger.
– Nem. Az nem lehet! Ugye nem?
– Mi?
– Mindjárt hányok.
Luke közelebb jött.
– Cassie!
–  Ne gyere közelebb! – Éreztem, hogy ökölbe szorul a kezem.
Legszívesebben alaposan mellbe vágtam volna. – A dílered
szórakozott anyával? Miattad került ilyen helyzetbe az anyám?
Mondd meg az igazat!
Luke próbált szemkontaktust tartani, de nem sikerült. Eltakarta az
arcát.
– Igen. Ő volt.
– Az anyámmal! – ordítottam.
Az én szépséges anyám. A mindenem. Az egyetlen családtagom,
aki az autója mellett kuporgott. Még a pizsamanadrágja is koszos lett
a sártól. Annyira félt, hogy spanyolul beszélt a rendőrökkel, mert
másképp nem tudta volna rendesen kifejezni magát.
– Vége – mondta Luke, és leengedte a karját. – Hidd el!
– Mégis hogyan bízhatnék benned ezek után?
Halkabban folytatta.
– Gondom volt rá, Cassie. Komolyan mondom. Biztonságban vagy.
Ez volt számomra a legfontosabb, főleg most.
– Nem érdekel.
Most. A tegnapról, a tegnapelőtt éjszakáról és a régebbi időkről
beszélt. Az érzéseiről, amiket kész lettem volna viszonozni. Bedőltem
neki, pedig az orromnál fogva vezetett.
–  A múltbeli tetteimen nem változtathatok, de vállalom értük a
felelősséget.
Gúnyos nevetésben törtem ki.
 – Felajánlod, hogy kifizeted a tévét, és úgy gondolod, ezzel a dolog
lerendezve.
Anya ablaka betört. Egy üvegszilánk megvágta a lábát.
–  Nem gondoltam, hogy megteszi. Tegnap este majdnem
kinyírtam, Cassie.
Nem szóltam semmit.
– Nem szívesen tettem, de érted újra képes lennék rá.
Megint láttam rajta, hogy ezt sem akarta elárulni. Úgy nézett rám,
hogy közben alig pislogott. Még a légvételét is hallottam.
–  Ha el akarod felejteni, ami kettőnk között történt, és Tobyval
akarsz lenni, rendben. De tudnod kell, hogy valódi érzéseket táplálok
irántad. Ezért vagyok veled őszinte. Mindent elmondok. A múltkori
csókot is komolyan gondoltam.
–  Ne! – Olyan dühös lettem, hogy ezt is alig tudtam kimondani.
Most próbál megpuhítani, és el akarja mismásolni ezt a borzalmat.
Pont ezen a napon. Életem legfontosabb napján.
– Megyek. Még hátravan a hangpróba.
Az ajtó felé vettem az irányt.
Aztán megálltam. A padlót nézve, hűvösen így szóltam:
–  Menj el, Luke! És ne gyere el a koncertre! Ide se gyere vissza!
Majd felhívlak a válás miatt.
–  Várj! – szólt utánam. Éreztem a hangján a fájdalmat és a
szenvedést. Gyorsan lerohantam a lépcsőn, és bevágtam magam
mögött az ajtót, hogy minél távolabb kerüljek tőle.
 LUKE

Nem voltam hajlandó beletörődni, hogy ez a vége. Miután Cassie és

Toby elment, hátamon a katonai táskával, egyik kezemben Kesztyű
pórázával, a másikkal a botra támaszkodva álltam a házzal szemközti
kőrisfa alatt. Tudtam, hogy ennek nem így kellett volna végződnie.
Lehet, hogy Cassie nem érzi ugyanazt, amit én, vagy csak
megijedt, de nem fejezhetjük így be. Lehet, hogy ezután barátok sem
leszünk, holott mindketten sokat küzdöttünk, hogy eljussunk idáig a
kapcsolatban, és nem engedhetjük, hogy Johnno mindent
tönkretegyen.
Abban biztos voltam, hogy összeköt a sorsunk. Nem tudtam, mikor,
és milyen formában, de úgy képzeltem, hogy lesz egymással
dolgunk.
Talán mégis rosszul gondoltam.
Ez a jó egy függő elméjében. Ügyesen becsapjuk magunkat. A
végtelenségig képesek vagyunk magunknak hazudni.
Mint például most, amikor azt gondolom, jó lenne, ha a fellegekben
járó énem irányítana.
Olyan érzésem támadt, mintha a szívem helyén hatalmas űr
tátongna. Fellegekben járó énem viszont ügyesen betemeti ezeket.
Aztán eszembe jutott Jake. Eszembe jutott, mit tettem vele, amikor
először adtam át magam az oxi hatásának, és megpróbáltam
elszökni.
A mai nap sem rosszabb a többinél. Ha jobban belegondolok,
minden egyes nap maga a pokol. Mindennap új űr keletkezik a
szívemben. Van, hogy kettő, három is. Kezdem azt hinni, hogy ettől
kezdve olyan lesz az életem, mintha egy léket kapott csónakból
menekülnék. Amint egy lyukat befoltozok, jön egy újabb.
De most legalább nem vagyok egyedül.
–  Igaz, Kesztyű? – kérdeztem a kutyát, és megvakartam a füle
tövét.
 Kesztyű ugatott.
– Hová menjünk?
Nem tudtam. Ugyanis nem volt hová. Csak az út várt ránk. Talán,
ha elindulok, és teszek egy kört a háztömb körül, Cassie közben
hazaér, és megvár. Átölelhetném, és onnan folytatnánk, ahol
abbahagytuk.
Letettem a táskám a fa tövébe, és az oldalának támasztottam a
botot. A kézfejemre csavartam Kesztyű pórázát, hogy ne menjen
messzire, aztán bekötöttem a cipőm, és elindultam.
Olyan gyorsan mentem, hogy teljesen ráterheltem a sérült lábamra.
Minden lépés újabb űrt hagyott maga után, és pokolian fájt.
Miután megszűnt a fájdalom, egyre gyorsabban haladtam.
Lendületből. Éreztem, hogy felgyorsul a keringésem. Nem tört el
egyetlen csontom sem. Minden úgy működött, ahogy kell.
Tudod, hogy a test csodákra képes, Kesztyű?
Egyik házat hagytam el a másik után, és bár visszatért a fájdalom,
nem érdekelt.
Kesztyű lógó nyelvvel loholt mellettem.
Kiszáradt a torkom, és alig kaptam levegőt, de most éreztem
igazán, hogy élek.
Már nem kellett más tárgyakhoz vagy olyan helyszínekhez
társítanom a fájdalmat, ahol békére lelek. Ugyanis itt találtam
nyugalomra.
Futottam.
 CASSIE

–  Próba egy! – kiáltottam az üres bárban késő délután, a halvány

neonfényben úszó színpadon. Máskor diadalként élném meg ezt a
napot, és elképzelném a közönséget, ahogy átadja magát a zene
élvezetének. Csakhogy Luke keserű arca még mindig kísértett.
Gyógyszer, félelem, anya betört ablaka. Luke combja az enyémhez
ér. Folyik a nyál az ópiáttól ernyedt szájából. A rémálmai. A
tornagyakorlatok. Ahogy leengedte a karját, amikor elmondta nekem
az igazat. Bármerre megy, kísértetként követi őt mindenki, akinek
hazudott. Bevonzottam az átkot. Ahogy Luke ajkára gondoltam,
borzongani kezdtem. Hasonló érzés volt, mint amikor lemegy a
vércukrom, vagy nem tudom kifizetni a lakbért.
Csakhogy a lakbért rendeztem, és a vércukrom is rendben.
– Cassie! – szólt Nora. – Jó lesz így a hang?
A szintetizátor fehéren világított. Lenyomtam az egyik billentyűt,
mire visszatért belém az élet. Luke bármikor beléphet. Féltem, hogy
bejön, és attól is, hogy nem. Egy fickó nevetésének hallatán ugrottam
egyet, aztán rájöttem, hogy csak a pultos. Folyamatosan lengedezett
mögötte a csapóajtó, aztán megállt. Miért voltam csalódott, hogy nem
Luke-ot látom? Persze, hogy nem ő. Lehunytam a szemem, hogy
még véletlenül se lássam magam előtt, ahogy nevet. Inkább azt
képzeltem, hogy magatehetetlenül fekszik a földön. Jó. Maradj csak
ott, hogy mindig szem előtt legyél! Így tudom, hogy nem vagy odakint,
és nem fogsz megint bántani. Leütöttem még egy billentyűt, hogy
eltereljem a gondolataimat Luke-ról.
Nora felé fordultam, aki megállt mögöttem.
– Így tökéletes.
Telt az idő, aztán lekapcsolták a fényeket, és felvillant a neon. Az
emberek folyamatosan érkeztek, én pedig a sarokban várakoztam, és
a combomon zongoráztam, hogy elfoglaljam magam.
 Nora kérdezgetett. Nem, nem vagyok ideges. Na jó, egy kicsit
izgulok, de nem vagyok ideges. Minden rendben lesz. Bár most
legszívesebben kirobbantanám ezt a helyiséget az űrbe. Igen, jó a
világítás. Tetszett, hogy egy hatalmas vérnarancsszínű kör közepén
vagyunk. Szerintem hányan vannak? Fogalmam sincs. Gyanítom,
hogy telt ház lesz. Igen, hallottam a Wolf kiadós pasasról. Ma reggel
érkezett a gépe. Azt nem tudom, hogy néz ki.
A francba! Nem mondtam túl hangosan?
Csak most hasított belém a felismerés.
–  Bocs – mondtam Norának, miután egy szertárféleség felé
ráncigált. – Teljesen kivagyok.
– Még szerencse, hogy viszonylag csendes voltál, Cassie.
Nora sötétlilára rúzsozta a száját, ezáltal két vonzó szilvára
emlékeztettek az ajkai.
–  Úgy nézel ki, mint azok a tizennyolcadik századi tébécés nők a
képeken. Biztosan jól vagy?
–  Persze. Csak… – kezdtem, de ahogy hangosabbra vettem,
megrohantak az érzelmek. Az ajkamba haraptam, és próbáltam
összeszedni magam a koncert kezdetéig.
– Nem kell fellépnünk, ha nem érzed jól magad.
– Dehogynem!
Muszáj fellépnünk. Ez egy nagyszerű lehetőség, hogy szintet
lépjünk. Arról nem beszélve, hogy ha annyira kiborít a
kamuházasságom bármely történése, hogy képtelen vagyok
normálisan zenélni, nem érdemelem meg, hogy valaha is szóba álljon
velem egy lemezkiadó. Nem hagyhatom, hogy az érzelmeim
diktáljanak. Azért zenélek, mert szeretem. Ennyi. Ha tovább akarok
lépni, itt a helyem. Mindegy, mi történt, ahhoz túl sokat dolgoztunk,
hogy veszni hagyjunk egy ilyen lehetőséget.
Megfogtam Nora fekete ruhájának gallérját, és magam felé húztam.
– Készen állok. És te?
Nora megfogta az arcom, és megpuszilt a két szemöldököm között.
Nem töröltem le a rúzsfoltot.
Kimentünk. Tobyra néztem, aki kacsintott, és bemelegítésként a
dobot püfölte. Eddig sikerült elkerülnöm. Nem tudtam, mit mondjak
neki, mert fogalmam nem volt, mit érzek. Azt sem tudtam, mi lesz
velünk. De mindez várhat.
 Végigmértem a tömeget. A sarokban megpillantottam anyát, ahogy
a sötétkék táskáját a bárpultra téve ácsorog. Rita két pohár
fehérborral a kezében tért vissza, egyet anyának adott.
Elkaptam anya tekintetét. Mosolya megnyugtatott, és minden
kétségem elszállt. Ez az első olyan fellépés, ahol nem akarja, hogy
abbahagyjam a zenélést, és keressek magamnak valami „rendes”
munkát.
Nora felkapta a gitárját, és még gyorsan vetett egy pillantást a
kottára.
A szintetizátorhoz léptem. Akármilyen intrót játszottak a
Saharában, a tömeg ujjongott.
Hirtelen úgy éreztem, hatalmas űr keletkezett a szívemben. Úgy
gondoltam, ez jelen esetben csak annyit jelent, hogy több hely marad
a zenének.
– Hölgyeim és uraim! Köszönjük, hogy eljöttek ma este! – szóltam
a mikrofonba. A szintetizátor billentyűi olyan ismerősek voltak az
ujjamnak, mint a Casióé, amit kislány koromban kaptam. Mélyen
anya mosolygós szemébe néztem. – Ez itt a The Loyal együttes.
 LUKE

Amikor végeztem, kivörösödött arccal, a levegőt kapkodva,

fájdalommal kevert boldogságot érezve tértem vissza Cassie
háztömbjéhez Kesztyűvel.
Ahogy közelítettem, láttam, hogy két alak ácsorog a fánál, ahol a
táskámat és a botot hagytam. Egyenruhások.
Rögtön eltűnt a boldogság, és már csak a fájdalom maradt.
Fájdalom, és egy hatalmas gombóc a torkomban.
Tőlem néhány lépésre a magasabb fickó felmutatta az
igazolványát.
Bűnügyi Nyomozó Osztály. Rögtön felismertem, mert apának is
ilyen jelvénye volt. Most már tisztán emlékszem. Majd kiugrott a
szívem. Johnno. Ezek szerint tényleg feljelentett minket. Kijátszotta
az utolsó kártyát.
– Ön Luke Morrow közlegény?
Azon gondolkodtam, letagadom. Megnézem, milyen gyorsan futok,
és nyerek pár perc szabadságot, mielőtt bevisznek. Legszívesebben
felröhögtem volna, bár semmi vicces nem volt a helyzetben.
Próbáltam higgadtan válaszolni.
– Én vagyok.
– Velünk kell jönnie!
– Miért? – kérdeztem, bár pontosan tudtam a választ.
– Letartóztatjuk.
Folyamatosan Cassie házát figyeltem. Ha ott van, talán segít
kimagyarázni, és bebizonyítjuk, hogy nem csaltunk, legalábbis nem
abban az értelemben, ahogy ők feltételezik. Együtt talán sikerül
kitalálnunk valami ütőset. Csakhogy nem láttam a kocsiját.
Elengedtem Kesztyűt, hogy feltartsam a kezem, aztán
megkérdeztem, bevihetem-e a kutyát a szomszédhoz.
Kesztyű hol rám, hol a két fickóra nézett, mintha ők is haverok
lennének.
 A magasabb bólintott.
Beletúrtam a zsebembe a pótkulcsért, mert eszembe jutott, hogy
Rita is Cassie koncertjén van. Nekem is ott lenne a helyem. Ott
akarok lenni. Kesztyű úgy nézett rám, mintha tudná, miért viszem a
házba. Éreztem, hogy minden izmom ellazul, aztán lassacskán
elernyed. Tizenkilenc éves koromban ismertem meg Johnnót. Azóta
most először fordul elő, hogy nem kell veszélytől tartva átnéznem a
vállam fölött. Johnno a legrosszabbat hozta ki magából. Kesztyű
biztonságban van. Rita és Cassie is biztonságban van, mert távol
kerültek tőlem. Minden mocsok elkerült az útjukból, engem viszont
csúnyán beterít. Szörnyű, és túl sok egyszerre, de nem érdekel. Nem
akartam úgy lavírozni a hátralévő életemben, hogy a tetteimnek nincs
következménye. Odafent már úgyis mindegy lesz.
A magasabb fickó felkapta a táskámat, miközben az alacsonyabb
erősen a hátamra tette a kezét. Ez nagyon kellemetlen volt.
Viszont a táskában nem volt pirulásüveg, mert mind a szemközti
ház kukájába került.
Áramlott körülöttem minden. A járda, a fa, a megerőltetésből
származó verejtékcseppek, a csuklómra tett hideg bilincs, a jó és a
rossz. Minden együtt volt.
Hagytam, hogy a kocsihoz vezessenek.
 CASSIE

– A kurva életbe! – ismételte folyamatosan Nora, miközben elhagytuk

a színpadot. Csak úgy szakadt rólunk a víz. – A kurva életbe! A kurva
életbe!
Még vissza is tapsoltak minket. Már nem volt mit előadnunk, mert
mindent eljátszottunk a közönségnek.
Még a színpad hátuljától is hallani lehetett az ovációt.
Toby közéjük ugrott a végén, és megölelte az egyik haverját. Végül
kivillantotta fogközös vigyorát, és búcsúképp integetett a kiabáló
tömegnek. Ahogy megérintette a vállam, nevetve ide-oda
ringatóztunk. És most képtelen vagyok úgy viszonozni az ölelését,
hogy közben ne gondolnék összeszorult gyomorral Luke-ra. Még
mindig magam előtt látom az arcát. Seggfej. Átkozott seggfej. Nem
jött el.
– Szerződni akarnak velünk – suttogta Toby.
Kibújtam az öleléséből, és ránéztem.
– Micsoda?
–  Micsoda? – kérdezte Nora is, miközben kikerekedett szemmel
bámult Tobyra.
– Szerződni akarnak! – kiabálta Toby, és írást imitált az ujjával. – A
haverom hallotta, hogy a fickó a Sahara tulajdonosával beszél. Sőt:
mi leszünk az egyik kedvelt együttesük előzenekara.
– Turnézunk! Megyünk turnézni! – kiáltotta Nora.
– Még itt van?
Nora és Toby megfogta egymás kezét, és ugrálva ismételgették,
hogy megyünk turnézni.
Nevettem.
–  Gyorsan! Kapd elő a telefonodat! – mondta Toby, ügyet sem
vetve a kérdésemre, aztán betuszkolt az öltözőbe. – Lehet, hogy
most hív.
 Nem telt el egy perc, és megcsörrent a telefonom. Megkocogtattam
mindkettőjük vállát, és a telefonra mutattam.
Átkarolták egymást, miközben engem figyeltek.
– Halló!
– Cassie?
Ez nem úgy hangzott, mintha Josh van Ritterrel beszélnék New
Yorkból. Inkább texasi akcentusnak tűnt.
– Én vagyok – válaszoltam, és egy kicsit arrébb mentem.
– Jacob Morrow vagyok. Luke apja.
– Üdvözlöm! – köszöntem döbbentem.
– Rossz hírem van. Luke-ot letartóztatták.
Átkozott seggfej – gondoltam ismét, és rögtön elsírtam magam.
 LUKE

A hivatalos vád csalás és lopás. Egész éjszakára egy akkora

cellában tartottak, amekkora szobán osztoztam Frankie-vel és
Rókával a kiképzőtáborban. Egy lepedővel beterített pad szolgált
ágyként. A vécé kiállt a falból. A folyosón őrök sétálgattak, és
valahányszor elmentek a cellám előtt, mindig bekukucskáltak.
Úgy elnyomott az álom, és olyan mélyen aludtam, hogy azt sem
tudtam, reggel van, vagy este.
Amikor felébredtem, ugyanúgy próbáltam megállapítani a pontos
időt, ahogy Cassie-nél. Amikor a kerekebb, kopaszodó őr behozott
nekem valami sárga, kör alakú, gumiszerű ennivalót, amiről kiderült,
hogy tojás, rájöttem, hogy reggel kilenc van. Aztán megjelent egy
sötét bőrű, szemüveges fazon, aki bolognai szendvicset hozott
poshadt kukoricacsipsszel, ami delet jelentett.
Ezek szerint megfeledkeztek a vacsoráról. Csak egy metszett állú
pasas jött el a cellám előtt, de a telefonját babrálva nem vette észre,
hogy bent vagyok.
Kitaláltam, mihez kezdek, miután kiengednek, bár nem tudtam, ez
mikor lesz.
Hetente kétszer eljárok anonim találkozóra. Főiskolai diplomát
szerzek. Minden héten elolvasok egy könyvet. És ami a legnehezebb,
mégis a legfontosabb, bár nem tudom, mennyire leszek rá képes,
mert mindig ő jár a fejemben: békén hagyom Cassie-t.
Nem sokkal azután, hogy a kopaszodó, kerekebb fazon behozta a
harmadik, sárga, gumiszerű valamit, azt mondták, késő délután
érkezik a bíróság által kirendelt ügyvéd.
Már rájöttem, hogyan működnek itt a dolgok. Legfeljebb három
kérdést lehet feltenni, utána elvesztik a türelmüket, vagy azt hiszik,
feszegetem a határaimat és megkérdőjelezem a tekintélyüket.
Úgyhogy jobb, ha az ember csendben marad, és az ő szabályaik
szerint játszik.
 Először megkérdeztem, Cassie-t is behozták-e.
– Erről nincs információnk, közlegény.
Második kérdésem a tárgyalás időpontjára vonatkozott.
– Majd idejében megtudja.
Lett volna egy harmadik kérdésem is, de felmerült bennem, hogy
felesleges feltenni. Kötve hiszem, hogy apa Austinba jön, hogy lássa,
megint elcsesztem az életem. De ha esedékes a vád alá helyezés, és
senki nem teszi le értem az óvadékot, végig őrizetben leszek, aztán
lecsuknak. Nem tudtam, mikor lesz alkalmam apával beszélni. Azt
akartam, hogy itt legyen. Mindent meg akartam magyarázni.
 CASSIE

A Mozart kávézó fedett teraszán ültünk, és vártuk, hogy

megbeszélhessük a lemezszerződés feltételeit. Miután Luke apja
elmesélte, mi történt, felírtam a tenyeremre a fontosabb tudnivalókat,
és szélsebesen távoztam a Saharából a fellépés után. Jake szerint
az a legjobb, ha a vád alá helyezésig távol maradok, hacsak nem
hívnak be. Attól függően, mit vall Luke, még ennél is rosszabbul
járhatok. Simán letartóztathatnak. Múlt éjjel mondtam Norának és
Tobynak, hogy Luke-ot letartóztatták. Rosszullétre hivatkozva
gyorsan hazamentem, bezártam az ajtót, és csak feküdtem
álmatlanul a sötétben.
Most végre találkoztunk Josh van Ritterrel a Wolf lemezkiadótól.
Két véglet. A jó és a rossz. Ez a kettő lebegett a szemem előtt. Hozzá
sem nyúltam a teához.
Éreztem, hogy vihar készülődik, csak azt nem tudtam, mekkora
kárt okoz. Nem tudtam, milyen következményekkel vagyok kénytelen
szembenézni. Nem tudtam, hogyan működik ez az egész. Fogalmam
sem volt, mikor hívnak. Behívnak egyáltalán? Vagy csak egyszerűen
bevisznek? A barátaim előtt fognak bilincsbe verni, akik végignézik,
ahogy a kocsiba tuszkolnak?
– Van valami hír? – kérdezte Nora, és a kávéját kortyolva átnyúlt az
asztalon, hogy megfogja a kezem.
– Még semmi.
Nem volt újabb hír. Másnap reggel írtam Jake-nek, de nem
válaszolt.
Luke mindenét összepakolta, és elment. Kesztyű egész éjjel fel-alá
sertepertélt a lakásban, és minden sarkot megszagolt, hátha
megtalálja Luke-ot. Valahányszor kidőltem, arra ébredtem, hogy
kopog a kutya lába a parkettán. Közben vártam, hátha meghallom
Luke hangját, ahogy Kesztyűhöz szól. Csak rá gondoltam. De elment.
Gyűlöltem, ugyanakkor megbocsátottam neki. Azért gyűlöltem, mert
megbocsátottam, és legszívesebben bocsánatot kértem volna tőle,
amiért gyűlölöm. Az igazat megvallva hiányzott. Hiányoltam, pedig
hazudott. Ezért gyűlöltem, mégis hiányzott.
Toby a székem háttámlájára támaszkodott.
Ahogy elment előttünk egy rendőrautó, összerezzentem.
Josh kávéval a kezében tartott felénk. Hatalmas szemüveget viselt,
és szakálla volt. Kicsit másnaposnak látszott.
–  Üdv, Cassie! Kerestelek a koncert után – mondta, és leült. A
kezét nyújtotta, de én leintettem.
– Kicsit rosszul voltam a fellépés előtt, aztán végképp kijött rajtam
valami kórság. Nem akarlak megfertőzni.
– Semmi gond.
Kezet rázott Tobyval és Norával, akik úgy vigyorogtak, mint a
vadalma.
– Na jó – kezdte Josh, és mindkét kezét az asztalra tette. – Nincs
sok időm a következő járat indulásáig, de annyit gyorsan leszögezek,
hogy nagyon jók voltatok.
– Köszönjük.
Egy kicsit kihúztam magam. Éreztem, hogy lassan visszatér az
életkedvem.
– Az a kérdés, hogy egy helyett húsz fellépést is tudtok-e vállalni.
– Persze! – vágta rá Toby.
Én is meg akartam erősíteni a választ, de pont ekkor láttam, hogy
üzenet érkezett. Felugrottam. Nem akartam udvariatlan lenni, de
tudtam, hogy Jake írt.
Josh folytatta.
– Szerintem nagyon illenétek a Dr. Doghoz, akik hatvanas évekbeli
brit popzenét játszanak. Ti hasonlóak vagytok, csak modernebb
kiadásban. Rátok inkább a női dominancia, és a letisztultabb játék
jellemző.
–  Ez jól hangzik. Mindig is nagy hatással voltak ránk – mondta
Toby.
– Így van! Ugye, Cass?
– Igen – vágtam rá, és próbáltam kordában tartani az érzéseimet,
amelyek nem hagytak nyugodni. Egyfelől madarat lehetett volna
velem fogatni, amiért a kemény munka végre megtérült, mehetünk
turnézni, és jóval nagyobb közönség előtt játszhatunk, mint eddig.
Ezek szerint tényleg van tehetségem és kitartásom, hogy valóra
váltsam az álmom.
Viszont minden esély megvolt rá, hogy mindent tönkreteszek,
mielőtt tényleg beindulna a zenei karrierünk.
Nora megfogta a kezem az asztal alatt.
–  Szóval… – Josh felállt, és rám nézett. – Sajnálom, hogy
megbetegedtél.
Igyekeztem mosolyogni.
– Beszélünk, ha meggyógyultál. Addig is figyeljétek az e-maileket,
mert küldöm a szerződést! Nagyjából egy hét múlva lépnétek fel a Dr.
Doggal Galvestonban. Mit szóltok?
–  Nagyszerű! – kiáltotta lelkesen Nora, aztán kezet rázott a
pasassal.
Ahogy Josh elment, megnéztem Jake üzenetét.

Luke és apa ma találkozik az ügyvéddel. Írok, ha kiderül,

lecsukják-e a bátyámat.

– A kurva életbe!

Megmutattam az üzenetet Norának és Tobynak.
Toby lassan így szólt.
–  Azért jó lenne, ha legalább egyszer a jó dolgot helyeznénk a
rossz elé. Ébresztő! Az a fickó, aki most elmegy, lemezszerződést köt
velünk! – mondta, és eksztázisban dobolt az asztalon.
Közel sem tudtam úgy örülni ennek a jó hírnek, mint ő. Nekem
ugyanis a börtön járt a fejemben. Milyen lesz ott Luke-nak? És
nekem? Büntetés. Magány. Elzárva mindenkitől. Szinte magamon
éreztem Luke szenvedését. Ahogy a zenésztársaim és a langyos tea
mellett ültem, elfogott a remegés.
– Hozok neked forró vizet – mondta Nora összevont szemöldökkel,
aztán elindult.
– Ugyan, Cass! Ez Luke tárgyalása, nem a tiéd. Nyugi!
– Házasok vagyunk. Úgyhogy engem is érint a dolog, Toby.
Toby megcsóválta a fejét, és magabiztosan mosolygott.
– Ő rosszabb helyzetben van. Feldobta a dílere? Azért ez szar ügy.
Simán mondhatod, hogy manipulált.
Ökölbe szorult a kezem.
– Ilyet soha nem tennék.
 – Azért gondold meg! – Toby nyelt egyet, aztán átnyúlt az asztalon,
hogy letörölje a könnyem. – Turnézni akarunk, Cass.
A telefonomon lévő SMS-re mutattam.
–  Lehet, hogy zenekar sem lesz. Ugyanis hazudtam. Ugyanúgy
csaltam, mint ő.
Toby kereste a szavakat, aztán zavarában összevonta a
szemöldökét, és közelebb hajolt.
– Csak úgy feladod magad?
– Nem adom fel magam csak úgy! De muszáj őszintének lennem.
– Akkor legyél őszinte! – mondta, és az asztalra csapott. – Legyél
kurvára őszinte!
Feltartottam a kezem.
– Mit akarsz? Szerinted mit kéne mondanom?
– Szerelmes vagy bele! – ordította felvont szemöldökkel Toby.
Nora egy kis teáskannával a kezében tért vissza. Az ajkába
harapott, és óvatosan leült.
Toby lassan kifújta a levegőt. Kicsit ellágyultak a vonásai, de
szomorúnak látszott. A füle mögé tűrt egy hajtincset, aztán hátradőlt.
–  Azért vagy ennyire kiakadva, mert szereted. Tudtam, hogy
szerelmes vagy bele. Végig tudtam, csak próbáltam figyelmen kívül
hagyni.
Szóhoz sem jutottam. Sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudtam,
amit mond. Ráadásul minden érzelmem alanya pont nem volt
mellettem.
Hirtelen olyan fáradt lettem, hogy a fejemet is alig tudtam
megtartani. Felkaptam a teáskannát, és öntöttem egy kis vizet a
csészébe. Éreztem magamon Toby pillantását. Mélyen a szép,
szomorú szemébe néztem.
– Sajnálom – mondtam, és komolyan is gondoltam.
Pattanásig feszült az állkapcsa.
– Ezt kurvára nem hiszem el! Muszáj innom valamit.
Nora közénk ült, és átkarolta mindkettőnk vállát.
–  Először is: adunk valamit Cassie-nek enni. Aztán elmegyünk a
Kilincsbe. Bármi történik, ez a banda összetart. Együtt
szomorkodunk, együtt ünnepelünk, és kész.
– Mindkettőt, egyszerre? – kérdeztem, és próbáltam visszatartani a
sírást.
– Igen – válaszolta Nora.
 LUKE

Egy feleakkora, fémfalú szobába kerültem, mint a cellám. Nem volt

benne más, csak egy asztal és két szék. Amikor kinyílt az ajtó,
lehajtottam a fejem, és a megbilincselt kezemre néztem. Motorolaj,
só és napraforgómag illatát éreztem. Felnéztem.
– Nos – kezdte apa, és leült velem szemben. – Elvileg nem lehetne
látogatód.
– Nem.
–  Mondtam nekik, hogy korábban én is a Bűnügyi Nyomozó
Osztályon dolgoztam, és szeretném letenni az óvadékot, úgyhogy
beengedtek. Amúgy elég gyakori a színlelt házasság. Kidobott pénz.
Észrevettem, hogy ugyanúgy ülünk, mert mindketten a jobb
felünkön sérültünk meg.
– Nem kell letenned az óvadékot. Csak azt akartam, hogy… – Apa
szigorúan leintett, ezért nem fejeztem be a mondatot. – Köszönöm.
– Jake szólt Cassie-nek, ahogy kérted.
A neve hallatán összerándult a gyomrom.
– Mit csi… – kezdtem.
Apa feltartotta a kezét.
– Mondtuk neki, hogy ne jöjjön, amíg nem muszáj.
– Értem. Szóval nem tartóztatták le.
– Nem. Legalábbis eddig.
– Nyomorult Johnno.
A nyelvemre haraptam, mire kiserkent a vér.
Apa összefonta a karját, és magyarázatot várt.
Hosszú történet. Mindig is az volt. Bonyolult. Semmi jó nincs
benne. Apa hunyorogva nézett rám, aztán összevonta a
szemöldökét. Mintha azon gondolkodna, hogyan lehet neki olyan fia,
mint én.
– Tudod, milyen csalódottnak lenni, fiam?
– Igen.
 Mindennap érzem.
–  Nem hiszem. Sokszor azon gondolkodom, tudod-e egyáltalán,
mit jelent maga a szó. Mert ha tudnád, nem hoznál megállás nélkül
bajt a körülötted élőkre.
Attól féltem, felpattan, és elmegy. Másodszor fog kilépni az
életemből, és ezt nem akartam.
–  Pontosan tudom – mondtam. – Én is csalódtam magamban.
Tudom, hogy hibáztam.
– Egyetlen hiba még nem gond, Luke. Az a baj, hogy olyan életet
élsz, amibe ez simán belefér. Ha az életed nem más, mint hibák
végtelen sora, egyetlen ballépés már fel sem tűnik. És a tiéd ilyen.
– Apa! – kezdtem ökölbe szorított kézzel.
Szükségem van rád.
– Azt hittem, megváltoztál.
– Így is van. Beszélek Jake-kel. Járok találkozókra.
Eszembe jutott, amikor azt mondtam, szembe akarok nézni a
tetteim következményével. Nincs mit vesztenem.
– Anya halála nagyon odatett. És te is hiányoztál. Szeretlek.
Megköszörülte a torkát, és zsebre vágta a kezét.
– Nem dicsőséggel fogsz leszerelni, az biztos.
– Nem érdekel, amíg Cassie-vel nem történik semmi.
– Ezt nem lehet garantálni.
– Lehet. De egy próbát megér.
– Hogy érted ezt?
Pont ekkor érkezett az ügyvéd. Nagyjából velem egykorú, ázsiai
beütésű, rövid, fekete hajú, műanyagkeretes szemüveges, kék
öltönyös fazon.
– Jó napot! Henry Tran vagyok, az ön kijelölt védőügyvédje.
Kezet fogott mindkettőnkkel, aztán leült velem szemben, apa mellé.
–  Szóval – kezdte, és kitett néhány lapot az asztalra. – A vád
szerint ön látszatházasságot kötött, hogy jogtalanul felvehesse a
házasoknak járó lakhatási támogatást és a megélhetési
hozzájárulást, ezzel megszegve a honvédelmi törvény
százharminckettedik paragrafusát.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott. Apa meg akart szólalni, de
gyorsan megelőztem.
– Házasságot kötöttünk. Ezt mindenki tudja.
 –  Értem, Morrow közlegény. De a Honvédelmi Minisztérium
hivatalos álláspontja szerint a házasság jogi cselekmény, amely a
felek szabad akaratából jön létre. Az már nem tartozik a bíróságra,
hogy pontosan milyen szándék áll a házasságkötés hátterében. Itt az
a kérdés, tudja-e hiteles okirattal igazolni, hogy önök házasságot
kötöttek.
Elmosolyodtam. Apa a homlokát ráncolva nézett rám. Nem
törődtem vele, csak elkezdtem számolni az ujjamon, hányféleképpen
bizonyíthatjuk, hogy házasok vagyunk. Közben eszembe jutott
Frankie, aki minden apró részletre ügyelt.
– Van házassági anyakönyvi kivonatunk. Van fényképes bizonyíték
az eljegyzésről. Van tanú, aki látott minket párként az esküvő előtt és
után…
Apára néztem, ő pedig az ügyvédre. Kicsit felvonta a szemöldökét,
mint aki meglepődik a felkészültségemen.
Henry elgondolkodott.
–  Tudja a vád bizonyítani, hogy a házasságkötés időpontja
egybeesik a pénzügyi helyzetük romlásával?
Nyeltem egy nagyot. Igen. Ha jobban a mélyére ásnak, találnak rá
bizonyítékot. Megnézhetik a bankszámlámat, ami jókorát csappant,
miután kifizettem Johnnónak a tartozást. Láthatják, hogy Cassie-t is
akkortájt rúgták ki a munkahelyéről. De talán elejét vehetem a
vizsgálódásnak, ha… Az asztalra tettem a kezem, és előrehajoltam.
– Van rá esély, de nem mérvadó. Ha találnak valami bizonyítékot, a
vallomásomban kijelentem, hogy szerelemből házasodtunk, és
persze anyagilag is segíteni akarjuk egymást. Ahogy ön mondta, az
már nem tartozik a bíróságra, hogy pontosan milyen szándék áll a
házasságkötés hátterében.
Apa megmozdult a széken. Nem vagyok benne biztos, de
gyanítom, hogy alig láthatóan bólintott.
– Amit még felhozhatnak ön ellen, az a „megtévesztés szándéka” –
mondta Henry, miután megköszörülte a torkát. – Említették, hogy Ms.
Salazar részéről házasságtörésre került sor. Ez pedig nem arra
enged következtetni, hogy önök szerelmi házasságot kötöttek.
Eszembe jutottak Kaz szavai, és Johnno gúnyos vigyora. Miért
hagyod, hogy a bolondját járassa veled, haver?
 –  Ha nem… – kicsit elhallgattam, és próbáltam nem kiakadni a
gondolattól, hogy Cassie és a dobos együtt vannak. – Akárki akármit
látott, én nem tekintem házasságtörésnek. És ezt hajlandó vagyok a
bíróságon is kifejezni.
Éreztem, hogy apa néz.
Én viszont az ügyvédre figyeltem, és folytattam.
–  Cassie mellettem állt, amikor Afganisztánban voltam, és éjjel-
nappal gondoskodott rólam, amikor sebesülten tértem haza. Erre is
van bizonyíték. Ilyen egy jó feleség.
Az ügyvéd láthatóan kicsit megnyugodott. Megint elővette az aktát,
fellapozta, majd nem sokkal később a hóna alá kapta, és bólintott.
– Valószínűleg néhány nap múlva lesz a tárgyalás. Javaslom, hogy
ne feledje, amit most mondott! Gondolja át, kik azok a személyek,
akik igazolni tudják, hogy Ms. Salazar is elkötelezett volt a házasság
mellett! És ami a legfontosabb: állítsa határozottan, hogy nem bűnös!
Miután meséltem neki Jake-ről, Ritáról és a képekről, Henry
megnyugtatott minket, hogy ha az ügyész nem erősködik a
bűnösségemet illetően, nem kell beidézni a tanúkat.
Felállt. Mielőtt elindult, hol rám, hol apára nézett.
–  Volt már ilyen ügyem. Annak alapján, amit hallottam, nekem
valósnak tűnik ez a kapcsolat.
Melegség járta át a szívem, amikor eszembe jutott, hogy két napja
megcsókoltam Cassie-t. Az tényleg őszinte volt. Még egy idegen is
valósnak látja a viszonyunkat.
Apa az ajtó felé fordult, aztán hallottuk a fickó lépteit a folyosón.
Aztán rám nézett, és nagyon halkan így szólt:
–  Jó, hogy azt mondtad, vallomást teszel. Így nem rángatod bele
Cassie-t. Még a lehetőséget sem vetetted fel, hogy kihallgassák.
– Szeretném, ha ő kimaradna ebből.
Apa felszegte az állát.
– Tényleg törődsz vele.
–  Naná! – vágtam rá. Még soha nem voltam ennyire biztos a
dolgomban.
– Jól van – mondta apa, aztán felállt, és rám nézett. – Ideje, hogy
kivigyelek innen.
Van egy fénykép apáról, ahogy az újszülött Jake-et tartja a
kezében. Olyan rajta az öcsém, mint egy pólyába bugyolált, lila
focilabda, apa mégis fülig érő szájjal, szemében csodálattal néz rá és
anyára.
Egyszer az a furcsa gondolatom támadt, hogy apának önhibáján
kívül nem volt lehetősége ugyanezt átélni az én születésemkor. Talán
azért csalódott bennem folyton, mert soha nem kötődtünk
egymáshoz, és nem tudtam, mit vár tőlem.
De amikor most egymásra néztünk és kiment a szobából, felmerült
bennem, hogy tévedtem. Lehet, hogy volt közöttünk egy jó apa-
gyerek kapcsolat, csak elfelejtettük. Mivel eddig soha nem láttam az
arcán csodálatot, megértést vagy elismerést, a mai nappal
újjászülettem.
 CASSIE

A padlón ültem, és minden szanaszét hevert körülöttem. Amikor

megcsörrent a telefonom, és Luke nevét láttam a kijelzőn, megfagyott
az ereimben a vér. Ismét csörgött. Nem vettem fel.
Jake tegnapi üzenete óta semmit nem hallottam róla. Josh van
Ritter viszont állta a szavát, és elküldte nekünk a szerződést. Az első
turnéállomásunk holnap lesz, Galvestonban. Egy úti bögre, két váltás
fehérnemű, és néhány Bruce Springsteen CD hevert mellettem a
földön. Ezeket mind Tobytól hoztam el.
Ő alkoholt kért, én vizet, és Nora tanácsára bevallottam neki, hogy
lefeküdtem Luke-kal. Hűvös öleléssel váltunk el egymástól, de talán
lesz még jobb is.
Mondjuk az lenne a legtutibb, ha nem csuknának le. Újból csörgött
a telefon, és megint Luke nevét láttam a kijelzőn. A sok csörgésnek
köszönhetően úgy kopogott a telefon a padlón, mint a harkály a fán.
Mi van, ha rám is kiterjed a nyomozás? Mi van, ha csak azért hív,
hogy szóljon, úton van a rendőrség? A találgatás rosszabb, mint ha
megtudom, ezért végül úgy döntöttem, felveszem a telefont.
– Lent vagyok – mondta Luke.
Szívem a torkomban dobogott.
–  Nyitva – vágtam rá, és nem telt el néhány másodpercnél több,
már hallottam a lépteit. Próbáltam megnyugodni.
Ha mindkettőnket csalással vádolnak, előbb-utóbb börtönben
végezzük. Olyan emberek közé kerülök, akik kárt okoztak másoknak,
és el kell őket zárni a világ elől. Mi több: én is egy leszek közülük. Az
együttest azelőtt kirakná a Wolf kiadó, hogy akár csak egyetlen dalt is
játszanánk a turnén. Nora és Toby elesnének a nagy lehetőségtől.
Elszakítanának mindentől és mindenkitől, ami és aki fontos a
számomra. Anyától, a barátaimtól, és a zenétől. Amúgy is nehéz
munkát találni, nemhogy börtönviseltként. Most kéne itt hagynom
Luke-ot, és elmenekülni.
 Kinyitottam az ajtót. Ahogy megláttam őt teljes valójában, olyan
érzésem támadt, mintha álmodnék. Kisimultak a vonásai, és
egyáltalán nem voltak olyan feszesek az izmai, mint eddig. Még a
szemöldökránca is halványodott.
– Szia!
– Szia!
Csendesek voltunk, pedig nem volt rá okunk.
–  Bejöhetek? – kérdezte. Szavak nélkül kommunikáltunk.
Gondolatban ismét Frankie kocsijában ültünk, és azt a képtelennek
tűnő szemkontaktus-gyakorlatot végeztük. Aztán eszembe jutott,
ahogy a házasságkötőben állunk egymással szemben, és a
narancssárga inges pasas elzengi nekünk az Imát a lelki békéért.
Magam előtt láttam az apja kertjében rendezett sütögetést.
Nevettünk, amikor JJ megpróbált felmászni Kesztyű hátára. Mit
műveltünk a másikkal? Mi történt velünk?
– Attól függ.
– Hogyhogy?
Zavarba jöttem.
– Úgy értem, mi lesz velünk? Mi a büntetés?
Mosolygott.
– Elmagyarázhatom a küszöbön állva is, ha úgy jobb neked.
– Na jó, gyere be! – mondtam, és félreálltam. Leültünk a kanapéra.
–  Milyen volt a fellépés? – kérdezte, mintha csak egy baráti
beszélgetésre jött volna.
Maga volt a csoda. Sajnálom, hogy nem voltál ott. – Szívem szerint
ezt válaszoltam volna, de annyira féltem, hogy képtelen voltam
szavakba önteni.
– Nagyszerű! – mondtam végül. – Mi lesz velünk, Luke?
Közelebb húzódott, és rám nézett.
– Az ügyvéd szerint van esélyem, hogy nem ítélnek el. Nem vallom
magam bűnösnek.
–  Nem vallod magad bűnösnek – ismételtem. – Várj! Csak rólad
van szó? Én…? – kezdtem. – Na jó. Kezdd elölről! Miből jöttek rá,
hogy le kell tartóztatniuk?
Az eddigi diadalittas pillantása hirtelen elkomorult.
– A dílerem dobott fel.
 –  Miért? – kérdeztem hangosan, aztán gyorsan hozzátettem: –
Mindent mondj el!
Luke bólintott, és mélyen a szemembe nézett.
– Így lesz.
Elmesélte, hogyan ismerte meg Johnno Lernert. Először haverok
voltak, de aztán Luke új életet akart kezdeni. Lehúzta a vécén a
pirulát, aztán menekült az adósság elől. Azt hitte, simán meglép
Afganisztánba, de Johnno valahogy rátalált. Luke pedig rám.
–  Az ügyvédnek főleg ezt hangsúlyoztam. Hogy mindegy, mit
gondolnak mások egy házasságról, mert azon a két emberen múlik
minden, akik benne vannak. Ha a hivatalos verziót nézzük, miszerint
„gazdagságban-szegénységben, egészségben-betegségben”, és így
tovább, mi ezt teljesítettük. Jók voltunk együtt. Vigyáztunk egymásra.
– Fájdalommal az arcán kicsit elfordította a fejét, aztán sóhajtott, és
hozzátette: – Szóval ennyi. Az ügyvéd szerint jók az esélyeink, mert
valódinak tűnik a házasságunk.
– És azt kell mondanod, hogy nem vagy bűnös.
–  Igen. Neked valószínűleg nem is kell vallomást tenned. Ha
mégis, akkor…
– Az a lényeg, hogy tényleg törődünk egymással.
– Pontosan – mondta kicsit szomorúan.
Csendben ültünk egymás mellett. Ez máskor is előfordult, most
mégis más volt ez a csend. Talán ez volt az első, amit nem kellett
hazugsággal megtörni. Nem tudom. Azt nem feltételeztem, hogy
Luke hazudik, ahogy akkor sem voltak kétségeim, amikor azt mondta,
érzéseket táplál irántam. Bár akkor sem feltételeztem hazugságot,
amikor azt mondta, egy régi barátjának tartozik. Ha most azt
mondanám a bíróságon, hogy minden valós, ami kettőnk között
történt, vajon hazugság lenne? Magamban rögtön meg is válaszoltam
a kérdést.
– Szívesen megerősítem a vallomásodat – mondtam halkan. – Ha
kell. Én is azt mondom, hogy minden valós. Legalábbis azzá vált –
helyesbítettem.
– Ez sokat segítene.
– Szólsz, ha tudod a tárgyalás időpontját?
Muszáj valahogy hazajutnom, bárhol is leszünk éppen. Egy darabig
úgyis Texasban maradunk.
 Luke bólintott. Olyan csend támadt, hogy hallottam a légvételét.
– Most mi lesz? – kérdeztem.
– A meghallgatásig nem válhatunk el. Nyilván.
– Ó!
Nem is gondoltam válásra. Most, hogy itt van, úgy érzem magam,
mint korábban.
–  Gondolom, ezt akarod, nem? – kérdezte Luke oldalra hajtott
fejjel, a homlokát ráncolva.
Mit akarok? Leginkább óvatosnak lenni. Különböző érzések
kavarogtak bennem. Tudtam, ha nem vigyázok, megint uralni fognak,
azt pedig még véletlenül sem szerettem volna.
– Nem tudom – válaszoltam a padlót bámulva. – Te mit szeretnél?
– Én sem tudom.
–  Nekem tetszett, ami köztünk volt. Kivéve a hazugságot és a
földre vizelést – mondtam, mielőtt uralkodtam volna magamon. Luke
nevetett. Az ajkára néztem. – Szerintem a csókot is kihúzhatjuk a
listáról.
– Vagyis azt szeretnéd, hogy barátok maradjunk?
– Igen, de… – Kicsit összerándult a gyomrom.
–  Vagy megeszed a sütit, vagy meghagyod. A kettő együtt nem
megy.
– Nem ehetek sütit. Pont. Ugyanis diabéteszem van.
Luke-ból kitört a röhögés. Én is nevettem.
– Mi újság veled és Tobyval? – kérdezte, és próbált rezzenéstelen
maradni.
Gyorsan a padlón heverő tárgyakra néztem.
– Vége.
–  Sajnálom. – Amikor a szemébe néztem, úgy tűnt, mintha
reménykedne. Halványan elmosolyodott, aztán gyorsan
elkomolyodott. A fejét csóválta. – Ami a kapcsolatunkat illeti – kezdte,
aztán elhallgatott. Úgy tűnt, mintha nem lenne ínyére, amit mondani
fog. – Nem vagyok biztos a kettőnk dolgában. A legfontosabb, hogy
biztonságban és egészségben éljünk, ami azt jelenti, hogy te is
folytatod az életed, és én is. – A mosolya valódinak tűnt, ezért arra
gondoltam, csak vesztegetjük az időt. – Talán jobb lesz külön – tette
hozzá.
– Talán… – mondtam, és még jobban összerándult a gyomrom.
 Mélyen a szemembe nézett. Láttam, milyen karikás az övé. Aztán
az ajkamra pillantott, és így szólt: – Majd meglátjuk, jó? Megnézzük,
mi lesz a tárgyalás után.
– Jó.

Ez az összevissza hadoválás az egészségről és a biztonságról, meg

a javaslat, hogy mindenki élje a saját életét, szöges ellentétben áll
azzal, amit két napja mondott. Talán megbánta. Lehet, hogy mérges
lett, mert amikor legutoljára találkoztunk, kiraktam az utcára.
Közben azt is mondja, hogy a házasságunk valódi, holott én véget
akartam vetni az egésznek, aztán elbizonytalanodtam, és tudni
akartam, ugyanazt érezzük-e.
Pontosan mit? Azok után, hogy hazudott, képes vagyok ugyanazt
érezni, mint előtte? Lehet, hogy csak az adrenalin teszi? Mondjam
meg neki, hogy megbocsátok? Megbocsátok egyáltalán?
– Tudod, mit? – kérdezte kikerekedett szemmel, boldogan.
– Mit?
– A családom szervez nekem egy Bíbor Szív-ünnepséget. Holnap
tartjuk, hogy még a tárgyalás előtt sor kerüljön rá. Tudod… Biztos,
ami biztos.
–  Ez nagyszerű! – mondtam mosolyogva. Ő is mosolygott.
Melegség járta át a szívem.
– Yarvis is ott lesz. Nem sokan jönnek, de szép lesz. – Ijedten rám
nézett. – Van kedved jönni? Nem kötelező. De nagyon boldog lennék,
ha látnálak. – Megköszörülte a torkát. – Úgy értem, örülnék, ha
jönnél.
Kicsit elpirultam, mert kellemetlenül éreztem magam.
– Holnap Galvestonba utazunk. Turnéra. Tegnap megállapodtunk a
lemezkiadóval.
–  Ne! – kiáltotta olyan kitörő lelkesedéssel, ahogy még nem
hallottam. – Ez csodálatos!
–  Igen. Mondhatni, hihetetlen – vágtam rá, miközben zavartan
vigyorogtam.
Megszólalt a telefonja. Ránézett, aztán rám.
– Jake kint vár JJ-vel a kocsiban, úgyhogy…
Felálltam. Ő is feltápászkodott.
– Sajnálnom, de valószínűleg nem tudok elmenni az ünnepségre.
 – Semmi baj – válaszolta visszafogottan. – Akkor találkozunk…
– A bíróságon?
– Igen.
Leengedtem a karom. Luke ökölbe szorította a kezét. Ahogy az
ajtóhoz értünk, a botra támaszkodott, aztán elindult.
A lépcsőn állva visszafordult, és jó darabig nézett. Tartottam a
szemkontaktust.
– Szia, Cass!
– Szia, Luke!
Ismét hatalmas űrt éreztem. Hallgattam az egyre távolodó lépteit.
Kicsit ellazultak az izmaim, ahogy reménykedni kezdtem. Talán
sikerül megúsznunk a büntetést. Lehet, hogy Luke többet nem akar
látni, mégis megnyugtattak a szavai. Látszott, mennyire igyekszik
mindent helyrehozni.
– Figyu! – hallottam lentről, kicsit tompán.
Ijedtemben odarohantam az ajtóhoz, miközben majd kiugrott a
szívem. Luke felnézett a lépcső aljáról, és két kézzel kinyitotta az
ajtót.
– Mi az? – kérdeztem nevetve. – Megijesztettél.
– Sajnálom. Elfelejtettem mondani, de megcsináltam! – kiáltotta. A
sérült lábára mutatott, amihez a botot támasztotta, mire
felsóhajtottam, mert tudtam, mire gondol.
Bólintott.
– Futottam! Elmentem futni!
Mielőtt gratulálhattam volna, becsukódott az ajtó, és Luke elment.
 LUKE

Gondolatban még mindig abban a szobában voltam, ahol Cassie

ücsörgött. Fehér, gombos felsőt viselt, ami közel sem volt olyan jó,
mint azok a puha pólók, amiket egyébként hord. Összevissza
dadogott, és úgy nézett rám, ahogy eddig soha. Nem hittem volna,
hogy a válás után is tartani akarja velem a kapcsolatot, ami nem
feltétlenül barátság, nem is házastársi, hanem a mostanihoz hasonló
viszony.
Aztán emlékeztettem magam a főszabályra, amit a letartóztatásom
után alkottam magamnak: békén hagyom Cassie-t.
Most megenyhült irányomban, mert jó hírrel szolgáltam, miszerint
van esélyünk elkerülni a büntetést. De ez csak egy dolog. Nemsokára
eszébe jut minden, amivel tönkrevágtam az életét. Bármit is érez
most, még van ideje meggondolni magát.
Lassan haladtam Jake kocsija felé a szikrázó, verőfényes
napsütésben, és hallottam, ahogy kiárad a zene Cassie nyitott
ablakán. Szerettem volna minél tovább hallgatni a szintetizátort, ezért
megálltam egy kicsit a kocsiajtónál, és nem nyitottam ki rögtön.
Örültem, hogy Cassie még közel van hozzám, és kellek neki.
 CASSIE

Másnap reggel leparkoltam anya háza előtt a kocsival, aztán

kiszálltam, és csak álltam egy darabig a jól ismert úton.
A házhoz érve kopogtam a bejárati ajtón. Amikor nem jött válasz,
benyitottam.
– Anya! – kiáltottam a keleti ablakok felől érkező halvány fényben,
amelyet zöldre festett a sok növény.
Anya kijött a nappaliba, nyakában az olvasószemüveggel. Nem
mondtam semmit, csak átöleltem, aztán magamhoz szorítottam.
–  Megfésülsz, mielőtt elmegyek? – kérdeztem még mindig ölelve
őt. Túlságosan felszabadult voltam, hogy kínosnak érezzem a kérést,
pedig utoljára kamaszkoromban álltam elő ilyesmivel.
– Persze.
Leültem a konyhaszékre, és a kaktusz formájú órát néztem. Ahogy
anyám a fejemhez ért, melegséget éreztem.
– Magam mögött hagyom ezt a felfordulást.
– Mármint a lakásodat?
Nevettem, aztán rögtön abbahagytam, amikor húzni kezdte a
hajam. Még a könnyem is kicsordult a fájdalomtól.
– Ne haragudj! Csak ez elég nagy gubanc.
– Nem baj. Amúgy nem csak a lakásról van szó.
Anya ismét meghúzta a hajam. Már patakokban hullt a könnyem.
Mély levegőt vettem.
– A házassággal kapcsolatban.
Elmeséltem, mire jöttem rá Luke kapcsán. Bevallottam, hogy
lefeküdtem vele, aztán rögtön beleszerettem Tobyba. Meséltem neki
a sebesülésről, Frankie haláláról, és arról, milyen nehéz volt
megjátszani, hogy Luke és én szeretjük egymást, de a végén már
megjátszani sem kellett.
Mire a történet végére értem, anya simára fésülte a hajam.
Valahányszor megállt a fésűvel, amikor beszéltem, azon
gondolkodtam, hogy lehajítja a kefét, és alaposan fejbe vág. Nem
tette.
–  Most viszont teljesen összezavarodtam. Tudom, hibáztam, de
rengeteget tanultam belőle. És nem tévesztettem szem elől a célt.
Nem tudom, milyennek kéne lennie a kapcsolatnak Luke-kal, de van
köztünk valami mélyebb… Nem is tudom… Egy szavad sincs?
Csendben maradt. Hátrahajtottam a fejem, hogy ránézzek.
Alaposan végigmérte az arcom, aztán megsimogatta az államat.
–  Jaj, mija! Életedben először azt kell mondjam, nem tudok
tanácsot adni.
– Semmit? – Bár a torkomban dobogott a szívem, elmosolyodtam.
– Legfőbb kritikusomként sem szólsz semmit?
–  Nem. Ez nem az én asztalom. És tudod, mit? Azok után, hogy
ilyen sokat veszekedtünk, csak annyit mondok, felnőtt ember vagy,
tedd, amit a legjobbnak látsz!
Igaza van. Ha független akarok lenni, nekem kell kitalálnom,
hogyan tovább.
–  Ami engem illet, bocsánatkéréssel tartozom – folytatta. –
Látszatházasságot kötöttél a pénzért, én pedig haragudtam rád, de
ahogy most elhallgatlak, nekem valódinak tűnik a dolog.
Valódinak. Még anya számára is. Rámosolyogtam.
– Komolyan mondod?
–  Persze. Gondoskodtál róla, ahogy ő is rólad. Annak ellenére,
hogy nehéz volt mindkettőtöknek. Felnőttél.
–  Legközelebb… – kezdtem, de magam sem tudtam, mit akarok
mondani. Legközelebb ezt is elrontom? Nem így akartam fogalmazni.
Nem akartam, hogy legyen legközelebb. – Legközelebb, ha bajba
kerülünk, első és legfontosabb, hogy segítünk egymásnak, és csak
utána jönnek a szemrehányások.
– Tetszik a gondolat.
Felálltam. Kénytelen leszek újból meghallgatni a Young at Heartot,
ugyanis meg kell érdeklődnöm, hogyan kaphatok végre államilag
támogatott egészségbiztosítást, ezen kívül ideje próbálni, mielőtt
turnéra indulunk.
– Majd hívj, ha úton vagytok!
– Szeretlek, anya!
– Te amo, Cass. Ügyesek legyetek!
Egy óra múlva már a Fleetwood-péntekre készültünk. Ez most
különleges volt, mert Nora és én úgy döntöttünk, ezüst konfettit és
gyertyát is készítünk, hátha szerencsét hoz. Kitapétáztuk a falat a
pincében talált, áttetsző anyaggal, amit még annak idején egy
áruházi leértékelésen vettünk. A csövekre gyöngyfüzért aggattunk.
Mielőtt aláírtuk a kinyomtatott szerződést, mielőtt megkezdtük volna
profi zenei karrierünket, és kibéreltünk volna egy hangszerszállító
teherautót, úgy döntöttünk, játszunk, amit akarunk, és úgy, ahogy
nekünk jó. Ezért aztán akármilyen ittasak is voltunk, végigtoltuk a
Rumourst.
Nora három üveg pezsgőt hozott, így mindenkinek jutott egy.
Rögtön kibontottuk, meghúztuk, aztán nekiláttunk a zenélésnek.
– Kezdhetjük? Vagy akartok néhány percet kettesben? – kérdezte
Nora.
Tobyra néztem, aki a szemét forgatva, a szükségesnél
hangosabban próbálgatta a dobot.
– Lehet, hogy több időre lesz szükség, de nem most – válaszoltam.
Nora felvonta az egyik szemöldökét, de látszott, hogy örül a
válasznak.
–  Nem lesz gond – mondta Toby két dobpergés között. –
Játsszunk!
Gyújtottam egy füves cigit, és úgy néztem ki a számban lógó
cigarettával, mint Marlon Brando. Próbáltam hangot társítani a Nem
lesz gond, minden rendben lesz gondolatok köré, de nem találtam a
megfelelőt. Sokkal erősebb érzés kerített hatalmába, és mindent
uralt. A zenekar rendben lesz. És én? És Luke?
Toby hármas ütemmel adta a ritmust, Nora mollban játszott.
Ahelyett, hogy szavakkal kommunikáltunk volna, felidéztük volna a
sikerhez vezető út minden nehézségét, és szóban fejeztük volna ki
az örömünket a jövővel kapcsolatban, inkább zenéltünk közösen egy
jót.
 LUKE

–  Felkészültél, Kesztyű? – Hülye kérdés. Feltartottam a

neonrózsaszín, Buda Tűzoltóság feliratú frizbit, mire a kutya a frizbit
stírölve csóválni kezdte a farkát, aztán felugrott. Persze, hogy
felkészült.
–  Gyerünk! – Elhajítottam a frizbit, és reméltem, hogy ezúttal
átmegy a kerítésen.
Kesztyű szinte rögtön elkapta, mintha beprogramozták volna.
Csodakutya. Az én csodakutyám.
Apám kertjében voltunk. Jake és Hailey gyorsan bevitték JJ-t, hogy
lemossák a pólójáról a brownie-foltot. Apa Yarvis alezredes mellett
állt, a régi egyenruhájában. Kezét összefogta maga előtt, és figyelte,
ahogy Kesztyű körbe-körbe rohangál. Én is az egyenruhámat vettem
fel.
Furcsa volt megint viselni. A kiképzőtábor utolsó napján, és
különleges alkalmakkor hordtam az afganisztáni bázison. De a
táborban, Frankie-nél, vagy utazáskor mindig Frankie egyenruhája
mellé akasztottam.
A családja levélben kapta meg Frankie Bíbor Szív érdemérmét.
–  Itt vagyunk! – szólt Hailey, miközben hátán JJ-vel visszatért a
kertbe. – Légy szíves, ne rugdosd a ruhámat! – kérte az
unokaöcsémet.
– Jól van, Yarvis! Felkészültem.
Kiderült, hogy a büntetőeljárás alatt álló katonák is megkaphatják a
kitüntetést, csak kicsit kevésbé ünnepélyes keretek között. Nekem
teljesen jó lesz így. Főképp, hogy amúgy sem rajongok a hivatalos
ünnepségekért.
Csak az bántott, hogy Cassie nincs ott.
A kert közepére gyűltünk, és apa levette JJ-t Hailey hátáról.
– Várj! – szólt Jake. – Elveszem a kamerát.
 Csendben álltunk, csak JJ dünnyögött. A ház előtt elrobogott egy
motor. Valaki barbecue-t sütött a szomszédban.
Yarvis rám nézett.
–  Gondolkodott már azon, mihez kezd, miután túl lesz ezen az
egészen?
– Még nem tudom biztosan.
Apára néztem, aki csak bámult maga elé a semmibe. Attól féltem,
csak azért vállalta a rendezvény házigazdájának szerepét, mert Jake
megkérte.
Eddig nem sokat szólt hozzám, azt is nyersen. Mintha megint attól
tartana, hogy elszúrok valamit.
Lesz bármi gond az összejövetelen, amit Jake szervezett neked?
Tudod, milyen
csalódottnak lenni, fiam?
Nem vártam mást. Hiába tudtam, hogy nem igazán hisz bennem,
reméltem, hogy ez változik. Mindenesetre nem adom fel.
Yarvis felé fordultam.
– Azt mondta, mindössze két gondozó jut több száz családra. Jól
emlékszem?
Yarvis bólintott.
– Sajnos igen.
– Akkor talán szükség van még néhányra.
Már a fogdában is gondolkodtam ezen, de csak most
körvonalazódott igazán.
Yarvis vigyorogva megveregette a hátam.
– Kiváló ötlet!
– Talán foglalkozhatnék olyanokkal, akik függőséggel küzdenek.
Yarvis egyetértően bólogatott, és javasolt néhány intézményt,
amelyekkel érdemes lenne felvennem a kapcsolatot. Apa még mindig
maga elé bámult, de biztos voltam benne, hogy hallgatózik.
–  Jól van! – szólt Jake, aztán öltönyben, fényképezőgéppel a
kezében visszaszaladt a kocsitól a kertbe.
Yarvis megköszörülte a torkát, és kivette a zsebéből a kis,
négyszög alakú dobozt.
–  A Bíbor Szív érdemérmet olyan katonák kapják, akik szolgálat
közben megsebesülnek, vagy hősi halált halnak. Ez a kitüntetés a
bátorság és az önfeláldozás szimbóluma. A mai napon Luke Morrow
állományban lévő – nemsokára tartalékos – tizedes is részesül a
kitüntetésben, mint az Egyesült Államok harmincnegyedik gyalogsági
hadosztályának tagja.
Yarvis kivette az érmet, aztán átnyújtotta Hailey-nek a dobozt.
– Egymás között szólva, Luke: a harctértől távol sokszor elveszti az
eszét.
Jake horkantott egyet, aztán eltakarta a száját, nehogy felröhögjön.
–  Ez persze nem von le a harctéren folytatott bátor küzdelme
értékéből. Büszke vagyok, hogy kitüntethetem.
Ezzel feltűzte az egyenruhámra. Jake és Hailey tapsolt, én pedig
megállás nélkül mosolyogtam. Egy aranyszív csüngött a bíborszínű
szalagon, a közepén George Washington profiljával. Az önfeláldozás
és a bátorság jelképe. Kemény munka árán adnak ilyet. Annak
ellenére, hogy romokban hevert az életem, az érem bizonyította,
hogy nemcsak kudarcot kudarcra halmoztam. És egyszer talán
minden jóra fordul.
– Hurrá! – kiáltotta JJ. – Együnk még brownie-t!
– Csináljunk még néhány képet! Nem bánja, Yarvis?
Jake odaadta neki a fényképezőgépet. Összébb húzódtunk. Én az
egyik szélén, mellettem Hailey, JJ, Jake és apa. A ház mögött álltunk,
a lenyugvó nappal szemben.
– Nagypapa mellé akarok állni! – mondta JJ.
– Jó. Állj inkább elém! – mondta apa, mire JJ odament. – Luke?
Odafordultam. Apa ugyanúgy tűzte az egyenruhájára hímzett
vezetéknév mellé az érmét, ahogy az enyém állt. Csak úgy csillogott
a fényben a kitüntetés. Apa jobbra lépett, hogy helyet csináljon Jake
és közte.
– Miért nem állsz ide mellém?
 CASSIE

Megtaláltam. Frankie már rég elküldte az esküvőről készült

felvételeket. Letöltöttem, és arra gondoltam, hogy amikor túl leszünk
ezen az egészen, csinálok egy remixet a narancssárga inges fazon
szövegéből. Zsidót, muzulmánt, keresztényt, pogányt? Van itt kérem
minden! – Ezt biztosan dalba keverem.
Ültem az ágyon. A Fleetwood-péntek után minden olyan volt, mint
egy álom. Megkötöttük a szerződést. Toby dobfelszereléséhez
utánfutót béreltünk, amit a kocsimra szereltünk, de hála a Dr. Dog-
féle turnénak, a végén megengedhettünk magunknak egy
kisteherautót.
A tegnapi találkozás óta számtalanszor gondoltam rá, hogy
felhívom Luke-ot, de fogalmam sem volt, mit mondjak. Egyfelől még
mindig nehezteltem rá a tárgyalás miatt, másfelől viszont különféle
érzések viaskodtak bennem, így a végén megenyhültem.
Arra sincs garancia, hogy anyával minden rendben lesz, bár azóta
senki nem zaklatta, és Luke is megesküdött, hogy nem lesz több
ilyen. Azt hiszem, bíznom kéne benne.
Még mindig látom magam előtt az arcát, ahogy próbálja leplezni a
csalódást, amiért nem veszek részt a családi ünnepségen. És itt
nemcsak arról van szó, hogy furdal a lelkiismeret. Tényleg szeretnék
ott lenni. De amikor azt mondta, csak a szűk család lesz jelen,
rájöttem, hogy talán már nem is tartozom közéjük. Pedig
megkedveltem a helyes kis unokaöccsét, a vicces öccsét, a
határozott sógornőjét, és az apját is, aki elsőre kemény, mint a kő, de
ha sikerül közel kerülni a szívéhez, nyert ügye van az embernek.
Szívesen találkoznék velük, hogy elnézést kérjek minden
kellemetlenségért. Szívesen megmondanám Luke apjának, hogy jó
ember a fia. Bátor.
De mégsem hívhatom fel Luke-ot, hogy ezt megmondjam.
 A közösségimédia-generáció, amelynek én is tagja vagyok, nem
szóban közli az érzéseit. Inkább felrak néhány képet vagy videót, és
ezáltal közvetít. Persze. Nekem nem volt fényképem Luke-ról, csak
az esküvői videó, amit Frankie készített az anyakönyvi hivatalban.
Elindítottam a felvételt.
Most már emlékszem, hogy Frankie az elején elfelejtette
megnyomni a Felvétel-gombot, ezért elölről kellett kezdeni a
szertartást.
A miséző pap belenézett a kamerába, kinyitotta a Bibliát, és úgy
tett, mintha most először csinálná.
Most, hogy a házasság útjára lépnek, az Úr nyugalmat ad, hogy
elfogadják, amin nem tudnak változtatni, bátorságot ad, hogy
megváltoztassák, amin változtatni tudnak, és bölcsességet ad, hogy
meg tudják különböztetni egyiket a másiktól.
Jól hangzik – mondtam halkan.
Látszik a képen, ahogy Luke megszorítja a kezem, én pedig
próbálom nem elröhögni magam.
Ahogy az egyik képet néztem a másik után, mindig tudtam, mi
következik.
Elfogadja-e hitvesének Luke-ot, Cassie? Ígéri-e, hogy élete végéig
mellette lesz, és szereti, segíti, bátorítja őt minden tekintetben?
Tök jó volt! – kiáltotta Luke, amikor Skype-on keresztül lejátszottam
neki a felvételt. Akkor először láttam igazán lelkesnek.
A mondat közepén fog itt hagyni minket – mondta Yarvisnak, én
pedig azt hittem, gúnyolódik velem. Tévedtem. Csak úgy mondtam,
édes – tette hozzá. Elfogadott. Elfogadta, hogy a munka az első.
Soha nem akart elvonni a zenétől.
Már mondtam volna a felvételen, hogy igen, de a fickó folytatta.
Közben Luke másfelé nézett.
Ígéri-e, hogy időt szakít a vele való beszélgetésre, meghallgatja őt,
és vigyáz rá?
Eszembe jutott, ahogy belép anya házába, és támadásra készen
felemeli a botot a bejáratnál, hogy megvédjen minket. Aztán, amikor
a vészhelyzet-tasakot az ajkamhoz érintette, és hagyta, hogy a
vállára hajtsam a fejem. Ahogy összegörnyedt, amikor a hátát
mostam a kádban. Mindig megköszönte a segítséget.
 Szerető társként, partnerként, barátként osztozik-e vele örömében,
bánatában?
A kanapén ülve éreztem, hogy a könnye a hajamra hull. Utána
csókolóztunk. Biztonságban éreztem magam. Még akkor is tudott
nevetni, amikor azon aggódtunk, hogy elítélnek minket. A közös
bűntett miatt.
Igen – feleltem.
Igen – felelte Luke.
Texas állam által rám ruházott jogkörömnél fogva ezennel
házastársakká nyilvánítom önöket.
Ebben a pillanatban néztünk igazán egymás szemébe.
Rajta! Csókolja meg a menyasszonyt!
Megcsókoltuk egymást. Akkor még úgy gondoltam, csak az ajkát
szeretem.
Á! A kurva életbe! – ordítottam.
Hangosan felröhögtem a szállodai ágyon, amikor a hajtépős jelenet
jött. Az a torz fej, amivel megpróbálom kioldani a hajam Luke
gombjáról…
Mi történt?
Luke próbált segíteni.
Azóta olyan sok minden történt. Számtalanszor sérültünk, de
megerősödtünk.
Visszatekertem az elejére.
…az Úr nyugalmat ad, hogy elfogadják, amin nem tudnak
változtatni, bátorságot ad, hogy megváltoztassák, amin változtatni
tudnak, és bölcsességet ad, hogy meg tudják különböztetni egyiket a
másiktól.
Bátorságot, hogy megváltoztassam, amit tudok. Még van néhány
óránk, mielőtt elindulunk Galvestonba.
Már tudom, mit tegyek.
 LUKE

Furcsa ismét apa kertjében lenni. Néhány hete voltunk itt Cassie-vel,
mégis egész másképp érzem magam. Kicsit olyan, mintha alaposan
megrágtak és kiköptek volna, mégis erősebb lettem. Kevésbé érzem
azt a bizonyos szorítást a mellkasomon. Kevesebbet kételkedem, bár
ha Cassie-re gondolok, folyamatosan kavarognak bennem a
kérdések. Rájöttem, hogy ez így működik. A nagy kérdésekre kurta
válasz jár, vagy nem lehet megválaszolni a kérdést. Csak
reménykedhet az ember, hogy a válasz-foszlányok valamikor
összeállnak egy kerek egésszé, amivel már lehet valamit kezdeni.
Apa és Jake sörrel a kezükben tértek vissza.
– Aztán Luke elkezdett kántálni – mesélte Jake. – Végül a tömeg is
a nevemet ordította. Jacob! Jacob! Jacob! – utánozta a közönséget,
és úgy ugrált, mint ők.
–  Egy év ingyen pizzát megér – mondtam nevetve. –
Megmutathattad, mit tudsz.
–  Leszámítva, hogy a Gino’s pizza olyan, mint a zsírba mártott
kartonpapír – jelentette ki apa.
Jake a fejét csóválta.
– A te bajod, hogy nem sütötted elég ideig.
Apa fújtató hangot hallatott, aztán elhajított egy napraforgómagot,
ami Jake felé szállt. Aligha volt ez véletlen. Jake felemelte a karját,
hogy kivédje, miközben nevetett.
Aztán elhallgattunk, és figyeltük, ahogy JJ visítva szaladgál Hailey
körül, aki a fűben ülve issza a sört.
Jake kivette a telefont a zsebéből, ránézett, aztán gondterhelten írt
valamit.
JJ-re néztem. Bár reméltem, hogy ejtik a vádat, felkészültem a
legrosszabbra, ahogy Cassie is. Kénytelen voltam megbarátkozni a
gondolattal, hogy akármennyire szeretném látni Cassie-t, ő jó eséllyel
nem akar tőlem semmit. Kidolgoztam egy új módszert, hogy
könnyebb legyen. Gondolok valamire, amit szerettem benne, aztán
behelyettesítem valami konkrét, kézzelfogható dologgal, ami elérhető
számomra.
Például: hiányzik az illata. Behelyettesítés: frissen vágott fű, vagy
az apa által készített grillhús maradéka.
Hiányzik, ahogy Cassie zokniban csoszog a parkettán, és még
véletlenül sem emeli fel a lábát, mondván „Tök jó így. Olyan, mintha
koriznék”. Behelyettesítés: Jake motyogó hangja, miközben a
telefonját nézi. Ez utóbbi a jelen, amiben biztos lehetek.
Hiányzik, ahogy Cassie énekel. Behelyettesítés: erre még nincs
ötletem.
Jake megköszörülte a torkát.
– Figyelj, Luke!
– Tessék!
– Menj már ki a ház elé!
Furcsálló pillantást vetettem rá, de ő csak a vállát vonogatta.
Elindultam, miközben a bejárat felé sandítottam. Egy autó állt meg a
ház előtt. Hogy pontosabb legyek: egy régi, fehér Subaru.
 CASSIE

Amikor közel jártam Budához, írtam Jake-nek, már csak azért is,
nehogy megfutamodjak. Olyan gyorsan mentem, hogy a húszperces
utat negyedóra alatt tettem meg, és valahányszor megfordult a
fejemben, hogy visszakanyarodom, erősebben nyomtam a gázt.
Mégis mit akarok csinálni? Berontok az apja kertjébe, és adok egy
hollywoodi csókot Luke-nak?
Ezt nem gondolod komolyan…
Jó ég! Azt fogják hinni, hogy bolond vagyok. Ezzel a viselkedéssel
csak megerősítem az érzelmes nőkkel kapcsolatos sztereotípiát.
Őrült, nincs egy racionális lépése, és fittyet hány a szabályokra.
Gondolok itt a sebességkorlátozás betartására, valamint hogy nem
megyek be csak úgy valakinek a magánbirtokára, hogy szerelmet
valljak.
Csakhogy nekem fontos mondanivalóm van, és ezt Luke-kal is
meg akartam osztani. Ennyi. Aztán csinál a kapott információval, amit
akar. Segítettem neki mosakodni. Az a legkevesebb, hogy
végighallgat.
Ahogy közeledtem, lassítottam, aztán megálltam a kocsifeljárónál.
Mély levegőt vettem, és kiszálltam. Remegő kézzel indultam a bejárat
felé.
– Üdv mindenkinek! – kiáltottam a kert felé, miközben eltakartam a
szemem a nap elől.
Luke-nak tátva maradt a szája. Az egyenruhája volt rajta, amiben
még vonzóbb volt. Amellett, hogy jóképű, nagyon boldognak látszott.
Jake eltakarta az arcát, és próbált nem röhögni. Luke apja úgy nézett
rám, mint egy őrültre.
Csesszék meg!
Odamentem Luke-hoz. Még mindig mosolygott. Ez jó jel. Hallottam,
hogy Jake és a felesége sutyorog.
– Szia! – mondtam, és zsebre vágtam a kezem.
 – Szia!
Kínos pillanat következett. A kert sarka felé biccentettem, mire
Luke odament a közeli bokorhoz.
–  Sajnálom, hogy lemaradtam az ünnepségről – kezdtem. – De
mindenképpen el akartam jönni. Sokat gondolkodtam azután, hogy
beszéltünk.
– Én is.
Kicsit megnyugodtam.
– Komolyan?
– Komolyan. Folytasd!
Szorosan megmarkoltam belülről a zsebem, és próbáltam
összeszedni magam. A talpam alatt lévő gyepet néztem. – Tudom,
nem túl bölcs dolog a történtek után találkozni. De szeretném, ha
tudnád… – Kínos volt, hogy a talajhoz beszélek, ezért Luke-ra
néztem. – Szeretlek.
Felvonta a szemöldökét, aztán csak pislogott meglepetésében.
Nem válaszolt. Na jó. Legalább tudattam vele.
– És nem a szó elcsépelt értelmében gondolom. Nem úgy, ahogy a
Disney-filmek hősnői, vagy a tinik, akik sokszor csak azért mondják
ezt a másiknak, hogy lefeküdjenek velük.
Luke nevetett.
– Minden kétséget kizáróan szeretlek. Ahogy az idősek, akik kézen
fogva járnak az utcán. Érdekel, mi van veled, és mindig érdekelni fog.
Szeretlek, és várok rád, ameddig kell.
– Cassie! Én… – kezdte, aztán mély levegőt vett, de nem nézett a
szemembe.
Mondj már valamit!
Ismét a régi barátomra, a gyepre néztem.
– Én is szeretlek.
Felkaptam a fejem.
Kinyújtotta a karját. Egy kicsit elgondolkodott, aztán a vállamra
tette a kezét.
– Szeretlek.
– Tényleg? – kérdeztem, miközben melegség járta át a szívem.
– Tényleg.
Ugyanabban a pillanatban mozdultunk. Átkulcsoltam a nyakát, mire
összeért az ajkunk. Határozottan, mégis gyengéden csókoltuk
egymást. Luke végigsimított a derekamon, aztán a hátamon, én
pedig szorosan hozzábújtam. Még sosem ölelkeztünk ilyen őszintén.
–  Bárhogy is alakul a tárgyalás, folytatjuk? – kérdezte, miután
elengedtük egymást.
–  Igen – feleltem. – És győzni fogunk. Bár addig keményen kell
küzdenünk.
– Az biztos! – vágta rá, aztán szorosan magához ölelt.
A családjára néztem, és kicsit esetlenül integettem nekik. Jake és
idősebb Jacob elfordult, aztán úgy tettek, mintha a grillel
foglalatoskodnának. Hailey köhögéssel próbálta leplezni a mosolyát,
JJ viszont szemérmetlenül bámult minket, miközben majdnem
kiejtette a kezéből a játékautóját.
Luke felé fordultam, aztán az órámra néztem. Délután öt. Kilenckor
kezdünk.
– A francba! Mennem kell, mert este koncert.
– Rendben.
Egymás mellett haladtunk a kocsi felé. Siettünk, hogy időben
odaérjek. Ahogy mentünk, Luke megfogta a kezem. Könny szökött a
szemembe.
– Cassie! – mondta váratlanul.
– Igen?
– Nem tudom, mi lesz velünk. Nem látok a jövőbe, csak azt tudom,
hogy szeretlek. – Elengedtem a kezét, és beszálltam a kocsiba. Az
ablakon keresztül folytatta. – Innen megyünk tovább.
Bólintottam, mert képtelen voltam bármit is mondani. Ahogy
kitolattam, Luke integetett. Viszonoztam.
Igaza volt. Nem tudjuk, mi lesz velünk. Csak azt tudtuk, hogy nem
vagyunk olyan rosszak, amilyennek gondolnak minket. Nem vagyunk
bűnözők, drogfüggők, hazugok és csalók, de nem tudjuk, mi jön
ezután. Talán jobb is így. Első és legfontosabb, hogy szeretjük
egymást. A többit majd meglátjuk.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönettel tartozom Lanie Davisnek, Annie Stone-nak, és az Alloy

Entertainment csapatának. Hálás vagyok Emma Colónnak, hogy időt
és fáradságot nem kímélve ellenőrizte a vázlatot. Köszönöm Aimee-
nek, Ondrea Stachelnek és Kim Rossnak, hogy megosztották velem
a diabétesszel kapcsolatos tapasztalataikat. És végül, de nem
utolsósorban hatalmas köszönet Kyle Jarrow-nak az ösztönzésért, és
Emily Bestlernek, hogy megismertette a Bíbor szíveket a világgal.
 1. fejezet

Lucy Green egy szakadék szélén táncolt.

Valójában egy bárszéken ült, és az italát bámulta, miközben
barátjára, Calebre várt, aki megint sokáig dolgozott. Ha nem fogja
lemondani az estét, rendelnek még egy kört, felmennek a fiú
lakására, szexelnek egy elég közepeset, aztán Lucy úgy alszik majd
el, hogy közben a barátja fogcsikorgatását hallgatja, mert Caleb nem
volt hajlandó éjszakai fogvédőt hordani. Lucy így töltené húszas
éveinek utolsó éjjelét.
De ez teljesen rendben volt. Lucy rendben volt. Minden rendben
volt.
– Kérsz esetleg valami mást? – kérdezte a csapos.
– Tessék? – pillantott fel a lány, és egy sármos arc nézett vissza rá.
Amikor bejött ide, nem igazán vette észre a férfit, csak rendelt egy
italt, aztán rögtön csekkolta is az e-mailjeit, mert már húsz perce
kilépett az irodából, annyi idő alatt pedig meg bármi történhet a
hírességek világában.
A férfi úgy festett, mint a legtöbb pultos L. A.-ben: magas,
kisportolt, akár még színész is lehet. Kivéve, hogy a ma estiből nem
közöny áradt, hanem meleg érdeklődés, mely arra késztette Lucyt,
hogy kihúzza magát, és figyelmét a csapos felé fordítsa. A férfi nagy
kezében egy rongyot gyűrögetett, majd a lány poharára mutatott.
– Nem úgy tűnik, mintha ízlene az italod. Szeretnél valami mást?
Lucy lenézett a Martinijére, és látta, ahogy két olívabogyó pislog
vissza rá, mint nyársra húzott szemgolyók. Főnöke, Joanna kedvelte
ezt az italt, Lucy pedig szeretett volna olyan kifinomult lenni, mint ő.
– Jó lesz ez, köszönöm.
A csapos felkacagott.
–  Ugyan már, nem igaz. Épp csak belekortyoltál. És elég jó
Martiniket készítek – hajolt közelebb, mintha egy titkot osztana meg.
Lucy elhúzta a száját, és rájött: valójában nem kedveli a Martinit.
Bár szeretett volna egy nap olyan stílusos lenni, mint Joanna, akit
mélyen csodált, talán nem az italválasztásával érheti ezt el. Nem
akart berúgni. Nem tehette meg. A holnapi nap túlságosan fontos
lesz, valószínűleg az előléptetésére is sor kerül. De azért talán jól
jönne egy másik ital.
– Oké, akkor tölts valami mást! – tolta a férfi felé a poharat.
A csapos megfogta a gondosan elkészített koktélt, és egy laza
csuklómozdulattal a bárpult alatti mosogatóba öntötte.
–  Ahogy szeretnéd – villantott Lucyra sorozatba illő mosolyt.
Vállára vetette a konyharuhát, és megfordult.
Lucy a bárszéken az ajtó felé fordult, és leste, jön-e Caleb.
A tengerparti stílust idéző bárnak nagy üvegfala volt, rézlappal
ellátott fehérmárvány bárpultja, a falakról, a bárszékekről és a
székekről pedig türkiz és barackszín részletek köszöntek vissza.
Inkább hívogató volt, mint lehangoló, amilyennek Lucy a legtöbb bárt
találta. Nyitott volt, és szellős, nem rejtegetett titkokat a sötétben.
Caleb még mindig nem jött.
Lucy újra ránézett a telefonjára, de a fiú húsz perccel ezelőtti
üzenete óta nem érkezett új.
Késni fogok.
Lucy feljebb tekert a beszélgetésükben, hogy megnézze a
szelfijüket, melyet a lakás előtt készítettek, ahol bérleti szerződést
írtak alá. Két hét múlva fognak összeköltözni. Lucy már számolta a
napokat, és várta, hogy végre ne kelljen dobozokon bukdácsolnia a
lakásában, és végre a barátjával élhessen. Caleb kedves volt, okos,
ambiciózus, melegszívű – néha Lucy el sem hitte, hogy ennyi
kritériumnak megfelelt. Az a típusú férfi, akivel Lucy el tudta képzelni,
hogy összeházasodnak és a külvárosba költöznek, ahol majd egy
nap a két gyerekük a medence körül kerget egy kiskutyát. Két év
járás után készen állt arra, hogy igent mondjon, ha a fiú térden állva
álmai jegygyűrűjét kínálja neki, és ha lehet hinni Hollywoodnak, akkor
holnap, a születésnapján, meg is teszi.
Bárcsak időben oda tudna érni egy randira!
Hogy elterelje figyelmét a várakozásról, inkább a közösségi médiát
kezdte nézegetni, mert furdalta a kíváncsiság, jól viselkednek-e a
sztárok. Ez volt a legjobb forrás, hogy értesüljön az ügyfelei
legfrissebb drámáiról. Először saját problémás kliensére, Leo Ashre
keresett rá. Leót Lucy megörökölte, amikor junior PR-os lett cégénél,
a J&J Publicnál. Leo a húszas évei végén járó rocksztár volt, aki
tinikorában lett híres, és már végeláthatatlan mennyiségű botrányt
tudott a háta mögött. Ezután jött Lucy főnökének egyik sztárkliense,
Ms. Ma, egy női rapper, aki másnap fog kiadni új videoklipet, mely
biztosan lángra lobbantja majd a zeneipart.
Botrány jele egyik fronton sincs.
– Tessék – mondta a csapos. – Valami más.
Lucy elé csúsztatott egy martinis poharat, töltve levendulaszínű
folyadékkal. Apró buborékok kígyóztak a közepéből, mintha pezsgő is
lenne benne. A pohár szélére egy szelet citromot helyeztek.
–  Mi ez? – kacagott fel Lucy. Közelebb húzta magához, és cukor
illata csapta meg az orrát. – Úgy néz ki, mint amit egy pomponlány
rendelne a huszonegyedik szülinapján.
– Lehet – vigyorgott a férfi. – De fel fog vidítani.
– Ki mondta, hogy ne lennék vidám?
– Te magad. Azzal, ahogy nézegeted a telefonod, az ajtót lesed, és
olyan italokat rendelsz, amiket nem is szeretsz.
Lucy arcát forróság öntötte el. Úgy érezte, teljesen kitárulkozott,
meztelenül áll egy idegen előtt. De a pultos mogyoróbarna tekintete
nem kegyetlenségről árulkodott. Csak megfigyelt.
– Valakinek nagyon jó a szeme – mosolygott rá Lucy.
–  Ezért fizetnek – vetette át újra a mosogatórongyot a vállán. –
Ezért, és a sorsfordító koktéljaimért.
Gödröcske jelent meg a férfi arcán, és Lucy könnyedén el tudta
képzelni, hogy ragyogóan nézne ki szmokingban a vörös szőnyegen.
Lenézett a poharára, és a játékos lila pezsgéstől ahhoz támadt
kedve, hogy kívánjon valamit. Helyénvalónak tűnt egy ilyen
mérföldkövet jelentő születésnap előestéjén. Ráadásul jól is jönne
némi szerencse a nagy napon.
Lucy mosolyogva a csapos felé billentette poharát.
– Nos, holnap van a születésnapom, úgyhogy egészségedre!
Ahogy a pezsgő buborékok elérték a nyelvét, majd az ital lágyan
legördült torkán, magában azt kívánta, a másnap legyen tökéletes.
– Milyen? – kérdezte a csapos.
– Pont olyan. Sorsfordító.
A férfi helyeslően bólintott.
– A munkám itt véget ért. Boldog szülinapot holnapra!
 2. fejezet

Bár valamiféle földrengésre, vagy legalábbis valami jelre (fájó csípő,

szőrszál az állon, fojtogató bűntudat, amiért eredményei ellenére
mégsem ért el semmit) számított annak kapcsán, hogy éveinek
száma immár hármassal kezdődik, Lucy születésnapja úgy indult,
mint egy bármilyen átlagos nap.
Egyedül ébredt az ágyában, mert Caleb végül nem jelent meg a
bárban. Bocsi, bébi, nem fogok tudni odaérni. Találkozunk holnap
este. Lucy, bár nem lepődött meg, azért csalódott volt. Felpillantott a
púderkék mennyezetre, melyet tavaly nyáron festett át, hogy
felfrissítse a kis lakást – egy Így frissítsük fel kis életterünket című
cikkben talált ötlet adta az inspirációt. Sóhajtott egyet. Nagy nap volt
a mai. Igen, egyrészt a harmincadik születésnapja, másrészt pedig
ma kellett bebiztosítania előléptetését a J&J Publicnál, a hollywoodi
cégnél, ahol dolgozott. Az előléptetésért munkahelyi ősellenségével,
az elviselhetetlen Chase McMillannel vetélkedett.
Chase gyorsan felmászott mellette a szamárlétrán: először
gyakornok volt, majd junior asszisztens, asszisztens, végül junior PR-
os – emiatt Lucy és a hozzá közel állók csak „kis törtetőnek”
gúnyolták. Be kellett látni, Chase tehetségesnek számított a
munkában, ugyanakkor elég érzéketlen alak, és gyakran elhappolt
olyan dolgokat Lucy elől, melyeket a nő érdemelt volna meg. Azért
versengtek, hogy megkapják a nemrég megüresedett vezető PR-os
pozíciót, és Lucy átkozott pocsékul fogja érezni magát, ha nem az
övé lesz.
Iszonyatosan várta, hogy megkapja a pozit. Az aznap esti
ünneplést is várta, a Perch étterem tetőteraszára szervezett
születésnapi bulit.
Ahol megünnepli az előléptetését is.
Először is a munkaebéden kell remekelnie, ahova Joannával és
Lily Chúval megy, a legkapósabb hollywoodi sztárocskával, akiről már
azt suttogták, biztos megkapja az Oscart egy független filmbeli
alakítása miatt, ami nagyot robbant. Lucynak nem volt ismeretlen
terep, hogy hírességekkel ebédeljen – gyakorlatilag szerepelt a
munkaköri leírásában. A J&J Public, fél Hollywooddal egyetemben,
azért versengett, hogy magához csábítsa Lilyt, és Lucy érdeme lesz,
ha ez majd sikerül. Lily & Lucy: már a neveik csengése is nagyon
tetszett neki. Tudta, hogy meg tudja nyerni maguknak a színésznőt.
És ha Lily Chút megnyeri, azzal az előléptetését is elnyeri.
Lucy magában számba vette aznapi teendőit.
1. Megnyerni a cégnek Lily Chút.
2. Bebiztosítani az előléptetést.
3. Kecsesen átlibbenni életének csodálatos harmadik évtizedébe.
4. Eget rengető születésnapi bulit tartani Los Angeles egyik
belvárosi tetőteraszán, ahol a barátja majd végre megkéri a kezét.
Készen állt. Készen állt. Csak ki kellett másznia az ágyból, és
elkezdenie a napját.
Karjával feje fölé nyújtózott. Roppant egyet a könyöke, de ez
máskor is előfordult, nem az öregedés jele volt. Ledobta magáról a
paplant, az ágy szélére ült, és látta, hogy az anyja telefonon hívja.
Igazából már volt egy nem fogadott hívása és két sms-e az anyjától
– ezeket azért nem hallotta, mert a szülinapján megajándékozta
magát azzal, hogy lenémított telefonnal aludt.
Felvette mobilját az éjjeliszekrényről, és az anyja nevére pillantott a
kijelzőn. Eltűnődött azon, hogy azzal is megajándékozza magát: nem
veszi fel. Kétség sem fért hozzá, a beszélgetés a szülinapi
jókívánságokon kívül azt is jelentené, hogy édesanyja az orra alá
dörgölné, hogy Lucy immár a harmincas éveibe lépett, még mindig
nem házasodott meg, és nincs gyereke – amit ő, Maryellen Green
már huszonhét évesen kipipálhatott.
Lucy egyke volt, úgyhogy tőle függött a család vérvonalának
fennmaradása, így Maryellen gyakran tette szóvá mindenki előtt,
hogy lánya bal gyűrűsujján még mindig nem díszeleg gyémánt,
ezenkívül pedig nagy erőbedobással kötögetett babaruhákat és
takarókat. Általában, amikor telefonáltak, ha Lucy jól hegyezte a fülét,
biztos lehetett benne, hogy kötőtűk zaját hallja a háttérben, miközben
anyja a füle és a válla közé szorított telefonba beszél – képtelen volt
beismerni, hogy a kihangosító sokkal könnyebbé tenné az életét.
 Lucy ámult azon, hogy már az anyja nevének puszta látványától
képes őt elönteni a bűntudat. Megadta magát, és felvette a telefont.
– Szia, anya!
Klikk, klakk, klikk, klakk. Menetrendszerűen.
– Boldog szülinapot, Lucy drágám!
– Köszi!
Mivel haladnia kellett a napjával, Lucy kikerült egy könyvekkel
telezsúfolt dobozt, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Mindig
előrelátó volt, így elkezdte elpakolni azokat a dolgokat, melyek nem
tűntek nélkülözhetetlennek a költözés előtti két hétben. Lakásában
mindenfelé dobozok díszelegtek, akár egy garázsvásáron. A
dobozokban műtárgyak, edények, cipők véletlenszerű egyvelege állt.
Lucy hatékonysága hosszú távon biztos meghozza gyümölcsét,
azonban napi rutinjából némileg akadályversenyt varázsolt.
–  Gondolom, készülsz a nagy napra, ugye? Láttam azt a filmet
Lilyvel, és egész egyszerűen fantasztikus benne. Remélem, jó
benyomást teszel rá – folytatta az anyja.
Lucy kezdett ingerült lenni. Az anyja szeretett bennfenteskedni, és
mindig képben lenni azzal, mi történik, mintha Lucy nem tudná maga
irányítani az életét. Nem is emlékezett, hogy mesélt volna az
anyjának Lilyről, Maryellen pedig még azt is tudta, melyik nap fognak
találkozni. Ráadásul a keresztnevén emlegette őt, mintha ismerné.
– Igen, ez a terv, anya.
Klikk, klakk, klikk, klakk.
A kötőtűk beszűrődő zaja olyan volt, mint a felrobbanni készülő
bomba ketyegése. Lucy szerette az anyját, tényleg, de tudta, merre
tart a beszélgetésük, és őszintén szólva, nem igazán volt türelme
hozzá a nagy napján.
–  Remek. És mi van veled és Calebbel? Tudod, jobb, ha minél
előbb összeházasodtok, hogyha szeretnétek gyer…
– Azt sem tudom, akarok-e gyereket, anya! – csattant fel Lucy, és
közben maga is meglepődött. Nem azon hökkent meg, hogy a
szülinapi köszöntés röpke tíz másodperc alatt átcsapott a
gyerektémába, hanem azon, ahogy ő maga reagált. Még ha ő is
mondta ki a szavakat, a vallomás szinte arcon csapta, még össze is
rándult közben. Mindig ott volt agya egy zugában a gyerekvállalás
kérdése, egyfajta sejtésként, jövőbeli reményként, de soha nem
foglalkozott a témával igazán mélységében – mivel, őszintén szólva,
nem volt rá ideje.
A világ szerint akarnia kellett gyereket, és minden ezt sugallta neki
már a játékoktól kezdve – babák, babaházak –, melyekkel kislányként
játszott. Aztán jöttek az esti mesék és a díjnyertes filmek az anyai
szeretet csodálatos és halhatatlan erejéről. Úgy kábé mindenki
szerint ennek kellett lennie élete céljának. Különben valami biztos
nincs rendben vele, selejtes, önző, egy nap biztos úgyis meggondolja
magát – már minden szólamot hallott.
–  Ez nevetséges, Lucy, persze hogy akarsz gyereket! – vágott
közbe az anyja mintegy végszóra. – És most már harminc vagy,
szóval…
–  Szóval mi?! Elértem valamiféle határidőt? – Lucy úgy érezte,
magával ragadja valami. Valami láthatatlan, ami egyszerre volt bénító
és felszabadító. Mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának,
kibuggyantak belőle azok az érzések, melyekről soha nem beszélt.
–  Tudod, ez elég igazságtalan. A húszas éveinket azzal töltjük,
hogy próbálunk nem teherbe esni, aztán pont, amikor elkezd felfele
ívelni a karrierünk, ketyegni kezd az óra, és ott lesz rajtunk a nyomás,
hogy gyereket szüljünk még harmincöt előtt, mert akkor már hopp, túl
öregek leszünk! Röhejesen kicsi ez az időablak egy ekkora
döntéshez. És akkor elvárják, hogy gyereket akarjak – hogy minden
nő gyereket akarjon! Lehet, hogy egyszer akarok, de kaphatnék
legalább időt arra, hogy gondolkodjam rajta?
A mondat vége kiáltásba fordult, és visszhangként verődött vissza
a fürdőszobatükörről. Lucy pislogva nézett a tükörből visszatekintő
kipirult nőre, és azon tűnődött, vajon honnan a pokolból került ide.
Anyja a telefon másik végén szóhoz sem jutott.
Lucy nem tudta, még mit mondhatna, így csak ennyit tett hozzá: –
Megyek, készülődnöm kell spinningórára, anya.
Letette a telefont, és a tükörképére bámult. A kitörésén kívül,
mintha egy idegené lett volna, minden olyan volt, mint máskor: kék
szemek, szőke haj pár milliméternyi lenövéssel, napcsókolta bőr.
Sötét kis karikák ültek a szeme alatt, de azok már azóta ott voltak,
hogy elkezdett junior PR-osként dolgozni. Úgy viselte őket, akár egy
kitüntetést. És persze minden reggel jó alaposan elfedte őket egy kis
Bobbi Brown korrektorral, hogy senki más ne láthassa kimerültségét.
 Akire rábámult, ő maga volt, Lucy Green, nem valami imposztor.
Azok az imént pedig a saját, őszinte gondolatai. Nem tudta, akar-e
gyereket, legalábbis most még nem. És tényleg a nagy napján kell
válaszolni erre, amikor annyi dolga van?
Úgy döntött: nem, és megkönnyebbült, hogy az anyja nem hívta
azonnal vissza választ követelve.
Megragadta a mosdókagyló szélét, hogy kicsit összeszedje magát
a kiabálás után. A középiskolás évek alatt elkövetett csínyekhez
hasonló felszabadító érzés öntötte el, amikor rádöbbent, hogy még
soha nem beszélt így az anyjával.
Ettől egy kicsit megszédült.
Ragyogó fehér fürdőszobája csak úgy csillogott körülötte. A falakról
rézkaspókból pozsgás növények lógtak. Lucy bemászott a
fürdőkádba, hogy kinyissa az ablakot, hátha segít a friss levegő.
Ahhoz képest, hogy Los Angelesben volt, Santa Monica levegője
frissnek számított. Kinyitotta az ablakot. Fürdőszobájába levegő
áramlott, melyben narancsvirág és só illata keveredett egy csipetnyi
kipufogógázzal. Lucy nagyot szippantott belőle, hogy kicsit kitisztítsa
a fejét. De nem időzhetett tovább a kádban. Legjobb barátnője, Nina
nemsokára megjön, hogy azután együtt menjenek spinningre.
Lucy besétált a gardróbba, közben kikerült egy rakás dobozt,
melyekben a téli kollekciója pihent – erre így tavasz vége felé már
nem volt szükség. Megkereste a maximum tartást biztosító
sportmelltartóját. Sokféle sportmelltartója volt, a puha, merevítés
nélküli daraboktól kezdve a kényszerzubbonyra emlékeztető,
merevítős, elöl cipzáras melltartóig, amitől az edzés végére tele lett
piros nyomokkal a bőre, de ez a darab legalább nem engedte, hogy
összevissza ugráljon a melle. Hát igen, lehetett választani, mi a
kényelmetlenebb: ha ugrál a mellünk, vagy ha valami összeszorítja.
De mivel Lucy tudta, hogy edzőjük, Troy úgyis addig fogja izzasztani
őket, míg a combizmaik lángolni nem kezdenek, a lehető
legszorosabb opciót választotta.
Belenyúlt a melltartóba, és kisimítgatta a kivehető párnázást, azon
tűnődve, egyáltalán miért mozdult el, amikor a mellbimbója egy
helyben maradt. Karjain áthúzta a melltartó pántjait, és jó szorosra
húzta. A merevítés a bordáiba nyomódott, ahogy összekapcsolta.
Nagy levegőt vett, hogy felkészüljön a cipzár felhúzására. Azonban
az félúton felfelé megakadt.
–  Jaj, ne! – nyögte, és attól tartott, bekövetkezett a rettegett
„elakadt cipzár” forgatókönyv, amihez türelemre és időre volt
szükség. Neki egyik sem volt, ha tartani akarta a spinningedzés-
zuhanyzás-reggeli-munkába indulás szigorú menetrendjét. Óvatosan
meghúzta, és lazán ide-oda igazgatta a kis műanyag cipzárat, erre a
már becipzárazott rész szétnyílt, és az anyag két oldala, mint két
levél kunkorodott fel. A cipzár megakadt középen, és se lefelé, se
felfelé nem volt hajlandó moccanni.
Tanácstalanul pillantott le a melltartóra. Mivel az egész szerkezet
szorította, Lucy bennrekedt egy mindenfelé szétálló göncben, ami
röhejesen nézne ki a pólója alatt. Már azt fontolgatta, ollóhoz
folyamodik, de aztán úgy döntött, Ninát hívja segítségül, úgyis
bármikor betoppanhat. A két lány főiskola óta elválaszthatatlan volt,
fogták egymás haját hányás közben, egymás összetört szívét
gyógyítgatták, és rengeteg, öltözködéssel kapcsolatos vészhelyzetből
mentették ki a másikat, beleértve azt az esetet, amikor Lucy beszorult
egy ruhába, karjaival a feje felett, és semmit sem látott.
Lucy felvette a leggingsét és a zokniját, majd elindult megkeresni
az edzőcipőjét. Az edzőtáskájában tartotta a gardróbajtó mellett, de a
fekete nejlontáska üres volt. Talán a legutóbbi pakolászása
alkalmával véletlenül bepasszírozta egy dobozba, gondolta, és
beletúrt a Sálak feliratúba. Nem talált mást, csak egy halom puha
nyakravalót, melyek a dél-kaliforniai időjáráshoz illettek – műselyem
és selyemsálak, melyek inkább csak laza színfoltként díszelegtek az
ember nyakán, mint meleget adtak. Lucy átfésülte a cipős polcát is,
de csak több sor színes magas és lapos sarkú cipőt talált. Épp a
Kabátok feliratú doboz felé nyúlt, amikor csengettek.
Összevonta a szemöldökét. Ninára nem vallott, hogy csengetett
volna, mindig kopogott.
Lucy átvágott kis lakásán, még több dobozt kikerült, és közben a
Calebbel közös új lakásra gondolt, majd kilesett a kukucskálón.
Egy szemmagasságban lengedező virágcsokor nézett vissza rá a
másik oldalról.
A lány kitárta az ajtót. Friss liliom és rózsa illata csapta meg.
– Bol-dog szü-li-na-pot! – énekelte Nina a csokor mögül.
 Lucy arrébb lépett, és beengedte. – Virágot hoztál nekem? –
kérdezte csodálkozva, mert egyetlen olyan alkalomra sem emlékezett
tizenkét éves barátságuk alatt, amikor Nina virágot vett neki. Talán ez
valami olyasmi, amit a harmincasok csinálnak.
– Nem én hoztam – felelte Nina. Belépett, és a csokrot egy vázába
állította Lucy étkezőasztalán, mely a bejárati ajtótól alig pár méterre
volt. A kis szobát azonnal be is töltötte a virágillat. – Csak pont az
ajtónál álltam, amikor jött a futár.
Lucy az üdvözlőkártyát kereste.
Boldog szülinapot! Bocsi a tegnapiért. – Caleb
Elolvasta az üzenetet, és érezte, bár csökken a barátja miatt érzett
ingerültsége, nem szűnik meg. Értékelte a gesztust, de azon
tűnődött: ha minden a terv szerint halad, akkor vajon örök életre egy
munkamániás férjhez láncolja magát, aki maga helyett virágokat
küld?
– Caleb küldte? – kérdezte Nina.
– Ühüm.
Nina végighúzta ujját egy liliom szirmán.
– Bocsánatot kér, amiért egy újabb randit hagyott ki?
–  Boldog szülinapot kíván – felelte Lucy, aki persze kihallotta az
ítélkezést Nina hangjából.
– Akkor miért áll itt az, hogy „Bocsi a tegnapiért”? – ragadta meg
Nina a kártyát.
– Csak elfoglalt – vette vissza Lucy a kártyát.
– Te is elfoglalt vagy, mégis szánsz rá időt – vont vállat Nina.
Ezzel Lucy nem tudott vitatkozni.
Nina felvonta a szemöldökét, és végre észrevette, mi a helyzet
melltartóügyben.
– Mi folyik itt? – mutatott Lucy félig bekapcsolt sportmelltartójára.
– Beszorultam. Túl szoros, hogy áthúzzam a fejemen. Segítenél?
Lucy Nina felé tolta a mellkasát, barátnője pedig habozás nélkül
bevetette magát.
A lány föl-le rángatta a makacs cipzárat, közben beharapta az ajkát
és hümmögött.
– Húzd le! – utasította Lucy.
– Azon vagyok.
– Próbáld meg srégen.
 – Azon vagyok.
Nina összevonta sötét szemöldökét. Ugyanolyan színű haját vállig
érő fonatokban viselte. Lucyt megcsapta a frissen mosott
sportnadrágjának és mentolos dezodorának illata, olyan közel álltak
egymáshoz. Nina nyakigláb, nyúlánk lány volt, jó tíz centivel
magasabb Lucynál.
– Fogd az alját! – utasította Lucyt.
Lucy engedelmeskedett, és közben azon ámult, hogy két ember
kell ahhoz, hogy kiszabaduljon egy fehérneműből.
Nina agresszíven nekitámadt a cipzárnak. Erősen megragadta, és
rántott egyet felfelé. A cipzár engedett, a rántás erejétől Nina keze
Lucy orráig szaladt egy éles ütéssel.
– Aú!
– Jaj!
Lucy az arcához kapott, és valami nedveset és meleget érzett.
Szeme rögtön megtelt könnyel.
–  Jaj, istenem, annyira sajnálom! – kért bocsánatot Nina, és
berohant a konyhába, magára hagyva a kábult Lucyt.
Apró csillagok jelentek meg Lucy homályos, nedves látóterében.
Elemelte kezét az arcától, és látta, hogy tenyerét vér pöttyözi.
Valamilyen oknál fogva ez nevetésre késztette.
–  Orrba vágtál, és most vérzik az orrom! Mindezt egy melltartó
miatt!
Nina visszarohant, kezében egy rakás zsebkendővel és
konyharuhába csavart jégkockákkal. Az egészet Lucy arcához
nyomta, majd leültette egy konyhai székre. – Fogd ezt, és csípd
össze az orrod!
– Köszönöm – felelte Lucy orrhangon, és hálás volt, hogy barátnője
ápolónőként dolgozott, és pontosan tudta, mit kell tenni, még ha ő
maga is okozta a sérülést.
Lucy nyugton ült, és megvárta, amíg a fémes íz elhagyja a torkát.
Régebben is volt, hogy vérzett az orra, de mindig száraz levegő vagy
nyomáskülönbség, vagy nagyon-nagyon erős megfázás váltotta ki.
Soha nem az, hogy arcba vágták.
Lucy ismét nevetésben tört ki.
– Nem hiszem el, hogy vérző orrot kaptam tőled szülinapomra!
Nina szégyellte magát, de ő is nevetett.
 – Ígérem, nem ez az ajándékod!
Lucy letette a zsebkendőket és a jeget egy kis asztaldíszként
szolgáló florárium mellé, melyet még egyszer Ninával egy borozós-
alkotós est során készítettek, amikor Caleb lepattintotta őt. Szipogott
egyet, majd megnézte az időt. – Talán ez egy jel arra, hogy ma nem
kéne spinningre mennem.
– Egy jel? Az, hogy orrba vágtalak?
– Igen, és az, hogy beszorultam a melltartómba, és nem találom a
spinningcipőmet.
– Ott van.
Lucy követte tekintetével, amerre Nina mutatott, és látta, hogy a
cipő ott hever az orra előtt, a kanapé és egy olyan doboz mellett,
melyen a Nappali – könyvek felirat díszelgett. Kétszer is elment
mellette, és nem vette észre. Ettől a felismeréstől azon kezdett
tűnődni, hogy vajon ezek a jelek nem inkább tudatalatti erőfeszítések
voltak arra, hogy szabotálja az edzést?
Elkezdett általánosságban a spinningedzéseken gondolkodni.
Mindig korán kelt emiatt, közben úgy érezte, majd kipurcan, de azért
meggyőzte magát, hogy élvezi. Tény, remek testmozgás volt, de
vajon tényleg arra volt szüksége, hogy az első dolog reggelente az
legyen, hogy valaki üvöltözését hallgassa? És vajon tényleg
szüksége volt arra, hogy egy olyan formába kényszerítse a testét,
ami nem is volt a természetes állapota, ami néha őszintén fájt, és
amiért foggal-körömmel küzdenie kellett, csak hogy főként esztétikai
okokból meg tudja tartani?
A spinningóra egyetlen előnye az volt, hogy így legalább minden
reggel találkozott Ninával. De akkor ennyi erővel egy laza futásra is
elmehetnének reggelente. Hirtelen kiviláglott előtte ez az egész.
– Nem akarok többé spinningre járni! – közölte.
– Micsoda? De hát mindennap megyünk! – rökönyödött meg Nina,
mintha valami szentségtörést hallott volna.
–  Tudom, és utálom. Mindig fáj, és hangos, Troy meg kábé
elmebeteg.
– Mi van? Azt hittem, bírod Troyt!
Lucy elméjét betöltötte a spinningedzést tartó Troy képe: a férfi úgy
nézett ki, mint egy életre kelt Ken baba. Tökéletes kar és láb,
filmsztármosoly, napszítta, szőke haj. A csávó kemény, megszállott
volt, és ha Lucy egynél többször megállt pihenni, leüvöltötte a lányt.
– Miért, te bírod Troyt?
Nina habozott, hosszú ujjai összecsíptek egy liliomszirmot. – Hát,
tudom, egy kicsit kemény, de ez része a csomagnak. Motiváló.
– Az lenne?
Némán egymásra bámultak, az igazság ott lógott a levegőben.
Lucy gyomra kordult egyet, és a görög joghurtra gondolt, amit
edzés után szokott enni, és elhatározta, hogy most inkább kipróbálja
azt a kávézót az utcában, ahol friss, meleg, olvadó sajttal, tojással és
sonkával megpakolt bagelszendvicseket lehet kapni. Sokkal jobban
hangzott.
– Mi lenne, ha helyette reggeliznénk egyet?
Nina gyanakvóan méregette barátnőjét, de végül lazán megvonta a
vállát.
– Végül is, neked van szülinapod.