Fordította

Kürthy Ádám András

 Federica Bosco

VIGYÁZZ RÁM,
ANGYAL!

Libri Kiadó
Budapest
 © Federica Bosco, 2012
©Newton Compton editori s.r.l., 2012
Hungarian translation ©Kürthy Ádám András, 2013

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

II mio angelo segreto
Newton Compton editori, Roma, 2012
Az életem összes angyalának
 Egy

Aznap, amikor az iskolában megnézették velünk azt

a klinikai halálesetekről szóló filmet, amiben „fehér fény-
alagútról” meg „lebegésről” beszéltek azok, akik átélték,
meg békességről és jó érzésről, én mást sem csináltam,
csak ásítoztam, bámultam ki az ablakon reménykedve,
hogy valamelyik gyengeelméjű az osztályból betelefonál,
és bombariadót rendelnek el.
De most már egy kicsit másképp álltak a dolgok.
Nemcsak hogy láttam azt a megnyugtató és vonzó
fényt - ami úgy tűnt, mintha hívogatott volna -, de a Pat-
rick halálát követő hónapok után először éreztem végre
békét és nyugalmat.
Végigmentem az alagúton, és visszatértem belőle.
Egyedül.
És most ott voltam egy idő és álmok nélküli helyen,
ahol már nem féltem, és semmiféle fájdalmat nem ész-
leltem többé.
És őszintén szólva, a lehető legkevésbé sem állt szán-
dékomban felébredni.
Egyes pillanatokban azt a kellemes bágyadtságot érez-
tem, mint amikor korán reggel henteregsz az ágyban, és
valami jó kifogáson gondolkodsz, hogy ne kelljen isko-
lába menni, máskor meg szó szerint azt éreztem, hogy
kilépek a testemből, és ott lebegek a szobában.
Nem mintha képes lettem volna tenni bármit is, akár
csak megszólalni (különben megkértem volna anyuká-
mat, hogy ne kelljen már tovább hallgatnom az Oasist!),
de ez olyan, teljesen új távlatot nyitott előttem, ami ko-
rábban fel sem merült bennem: megnézhettem, milyen
volt az élet nélkülem.
És szívet tépő volt figyelni anyukámat meg Pault,
ahogy ott sírnak az én törékeny, tehetetlen kis testem
mellett, felváltva, éjjel és nappal, hogy sose hagyjanak
egyedül - én pedig semmit sem tehettem értük.
Anyukám simogatta a hajamat, és szorongatta bal
kezemet, a szív kezét, és órákon át mesélt nekem arról,
hogy amikor még kicsi voltam, balettes videokazettákat
tett be, hogy meg tudjon etetni, és amíg én elvarázsoltan
figyeltem a balerinákat, ő gyorsan a szájamba adta az
ételt. Vagy arról, amikor letörölhetetlen filctollal rajzol-
tam fel a falra képzeletbeli barátaimat, vagy pedig arról,
amikor az áruház bejáratánál egy másik anyuka kocsijába
szálltam be, mert Ő nem akart nekem csokit venni.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, pedig
alig volt több tíz évnél - hihetetlennek tűnt, hogy a vi-
lágba érkezésem után ilyen kevéssel már saját bőrömön
tapasztaltam meg, mit is jelent az a szó, hogy halál.
Néha beugrottak meglátogatni az osztálytársaim:
megálltak az ágy mellett, riadt és tétova arccal, biztatva,
hogy ne adjam fel.
Az egész olyan képtelen és hihetetlenül szomorú volt:
esküszöm, bármit megtettem volna, hogy felébredjek,
csak azért, hogy ne lássam őket ilyen boldogtalannak,
de annyira rettegtem, nehogy újra meg kelljen éreznem,
amint a fájdalom, akár a kiéhezett kutya, lassan bele-
mélyeszti fogait a szívembe, hogy inkább választottam
a nem-életet egy kórházi ágyon, mint azt a véghetetlen
szenvedést.
Undorító, tudom, önző meg minden, de ez az igaz-
ság, és egyszerűen elviselhetetlen volt a gondolat, hogy
akár egyetlen napot is el kelljen töltenem úgy, hogy csak
nézek a semmibe, Patrickre gondolok, és a gyötrelemtől
meghasad a szívem.
Meg aztán most, hogy Nina meggyűlölt, és eljátszot-
tam a lehetőséget a felvételire a Royal Ballet Schoolban,
nem is volt rá komoly okom, hogy visszatérjek az életbe.
Az volt a legérdekesebb ebben a vegetatív állapotban,
hogy kivétel nélkül mindenki, akit ismertem, ellenállha-
tatlan késztetést érzett arra, hogy bocsánatot kérjen tő-
lem valamiért, amit tett velem, vagy amit elmulasztott
megtenni.
Paul, anya élettársa, a legjobb dolog egész életünkben,
és a legutolsó, aki okolhatta magát bármiért is, bocsá-
natot kért, hogy betört az életterembe azzal, hogy hoz-
zánk költözött; meg azért, hogy egyszer kiabált velem a
kocsiban, amikor csúnyán szóltam vissza anyukámnak;
és azért is, hogy nem állt eléggé mellettem, amikor a leg-
nagyobb szükségem lett volna rá.
Anya is kétségbe volt esve, amiért nem tett eleget
azért, hogy bekerüljek a Royal Balletba, és vádolta magát,
hogy dolgozhatott volna többet is, hogy ki tudja fizetni az
ellátási díjat; vagy legyőzhette volna büszkeségét, és kér-
hetett volna pénzt Olga nagymamától; Bettynek viszont,
anya legjobb barátnőjének azért nem volt nyugta, mert
elmesélte nekem az álmát, amiben Patrick elmondta neki
a karkötőbe vésett mondatot.
Szerettem volna szorosan átölelni őket, és megmon-
dani nekik, hogy egyáltalán semmiért nem kell hibáztat-
niuk magukat, hogy ők a legjobb emberek a világon, és
annyira szerettem őket, hogy jobban már nem is tudtam
volna, és hogy ha valaki makacsul és önzőn viselkedett,
az én voltam, mert másra sem gondoltam, mint magamra
meg a meghallgatásra, mintha a világon semmi fontosabb
dolog nem volna.
Csak a Jóisten tudja, mennyire rossz volt látnom,
hogy az én hibámból ennyire szenvednek - ez úgy meg-
rendített, hogy nagy könnycseppek gördültek végig az
arcomon, amit egy érzéketlen orvos persze megfelleb-
bezhetetlenül csak „feltétlen reflexnek” titulált.
Szerettem volna felpattanni és rákiabálni: „Egy fenét
feltétlen reflex!” aztán visszazuhanni mély álmomba.
Aki viszont nem ismert, felhatalmazva érezte magát,
hogy a saját dolgairól meséljen nekem, de azzal nem is
törődött, vajon érdekelhet-e engem vagy sem - pedig
engem a klasszikus táncon kívül alig érdekelt valami,
legalábbis a tragédia előtt.
És az a legrosszabb, hogy olyan dolgokról meséltek,
amiket soha, de soha nem is akartam volna hallani. In-
dokolatlan kínzás volt ez, ami ellen nem lázadhattam föl.
Könnyű úgy beszélni valakihez, hogy csak hever ott
mozdulatlanul és védtelenül, és még válaszolni sem
tud, vagy ellenkezni, ahogy már az összes barátod meg-
tette!
A legelviselhetetlenebb Ellie volt, a fiatal ápolónő,
aki naponta egyszer megmosdatott, és lecserélte az
ágyneműmet. Abban a fél órában, amely kitágult idő-
képzetemben egy örökkévalósággal ért fel, Ellie mindig
tájékoztatott, hogyan áll éppen a románca egy másik
részlegen dolgozó ápolóval, bizonyos Roberttel - akiről
azt hitte, hogy szerelmes belé, csupán azért, mert műszak
elején mindig vitt neki meleg croissant-t, és ő emiatt azt
fontolgatta, hogy otthagyja a férjét meg a gyerekeit.
Azon ismeret hiányában is, hogy az említett ápoló az
éjszakai műszakos Nancyvel is lefekszik, a napnál vilá-
gosabb volt, hogy Ellie az évszázad baromságát hajtaná
végre, ha elhagyná a férjét - nem is értettem, hogy lehet
nálam is agyatlanabb, pedig én kómában voltam.
Más részről Janine, a fizioterapeuta szerint Robert
egyetlen nő iránt sem érzett úgy, mint őiránta - de ezt
mindig azután mondta neki, hogy megmasszíroztatta
vele a hátát.
A végén már nehezebb volt követni a sok fejleményt,
mint megérteni a Gazdagok és szépek sorozat egy részét.
Valójában azt hiszem, hogy az egyetlen ok, ami miatt
felébredek a kómából, az a kimerültség lesz.
Amikor azonban Carl jött látogatóba, minden rémisz-
tőén szomorúvá és valóságossá vált.
Legutóbb Patrick temetésén találkoztunk, emlékszem,
hogy épp csak egymásra néztünk távolról, nem is jött
oda, talán félt, hogy még jobban kiborítja Ninát, vagy
talán azért, mert túl nagy volt nekünk az a fájdalom.
Nem lenne szabad, hogy tizenhat évesen ilyen dolgok
történjenek veled, tizenhat évesen csak arra kellene gon-
dolnod, hogy boldog legyél, és megvalósítsd minden ál-
modat, nem lenne szabad végignézned a barátod halálát,
aki a világ legédesebb, legkedvesebb és legnagylelkűbb
embere, és azért fullad vízbe, hogy megmentse a ku-
tyádat.
Hogy lehet ilyen értelmetlen halála valakinek, aki any-
nyira szerette a tengert és a hazáját, hogy még húszéves
sem volt, amikor a Brit Királyi Haditengerészet kötelé-
kébe lépett.
Nina engem tartott felelősnek, és hogy is ellenkez-
hettem volna vele?
Én is felelősnek éreztem magam Patrick halála miatt,
ezért is döntöttem úgy, hogy ugyanabban a jéghideg víz-
ben akarom végezni én is, ami őt elnyelte, de láthatólag
nem sikerült, és ottmaradtam, vagy legalábbis a lelkem
csapdába esett ebben a mozdulatlan testben, amely nap-
ról napra emészti föl magát.
Carl azt mesélte, újra összejött Ninával, de a lány
családja összeroppant, nem tudtak kiszabadulni a leír-
hatatlan fájdalom szorításából: Nina mindig csak bátyja
pulóvereit hordja, anyja ki sem teszi a lábát a szobájából,
csak sír naphosszat.
Az apja viszont titokban iszik, és egy este, amikor Carl
hazaindult, látta, ahogy ott ül a kanapén, és bámulja a
kikapcsolt tévét. Aztán dülöngélve fölkelt, hogy kikísérje
Carlt.
Ez volt az a valóság, amellyel nem akartam többé
szembenézni.
Szerettem volna szólni Carlnak, hogy hagyja abba, és
ne is jöjjön vissza soha többé, mert én voltam ott azon az
átkozott februári napon, azon az átkozott tengerparton,
én néztem tehetetlenül és hitetlenkedve a sötét hullá-
mokat, én imádkoztam, hogy egyszer csak meglássam,
amint fölbukkan, a percek meg csak múltak, de ő nem
tért vissza, én meg torkom szakadtából kiáltoztam a ne-
vét, miközben ruhástul bementem a vízbe, a kíváncsis-
kodók meg odagyűltek, hogy megnézzék, mi történik.
Hogy meg ne zavarjam Nina belső egyensúlyát - a vi-
lágon mindennél jobban szerette a bátyját -, eltitkoltam
előle a végtelen szerelmet, amit egész életemben éreztem
Patrick iránt; én, aki egyszer és mindenkorra eljátszottam
a lehetőséget, hogy felvegyenek a Royal Balletba, mert
túlságosan feldúlt voltam hozzá, hogy részt vegyek a fel-
vételin; én, akit Nina a gyötrelemtől elvakultan ütlegelni
kezdett a temetés napján.
Mindez csupán azért történt, mert Patrick meg akar-
ta kóstoltatni velem „a világ legjobb fish and chipsét” a
skegnessi tengerparton, mielőtt együtt töltöttük volna
az első éjszakánkat.
Nem.
Carlnak nem volt joga hozzá, hogy Nina és családja
fájdalmáról beszéljen nekem.
Neki ugyan nem, azok után, hogy összetörte Nina szí-
vét: megcsalta az iskola legtaplóbb lányával, mert arra
szottyant kedve.
Nina volt mindig is a legjobb barátnőm, sőt a nővé-
rem - ahogy pár hónappal azelőttig mondtuk.
De az életünk most már visszafordíthatatlanul meg-
változott, és elképzelésem sem volt, mi jöhet még ki
belőle.
Egyszer sem látogatott meg, és biztos voltam benne,
hogy nem is tenné meg soha.
Számára már azelőtt meghaltam, mielőtt tényleg pró-
báltam volna meghalni - már akkor, amikor eltitkoltam
előtte, hogy együtt vagyunk Patrickkel.
 Akkora hülyeség volt ez az egész.
Az én nézőpontomból az egész történet annyira ne-
vetséges volt, hogy nem is értettem, hogyan juthattunk
el egészen odáig.
Ha már a legelején megmondtam volna az igazat,
vagyis hogy már hároméves korom óta szeretem Pat-
ricket, hogy a megelőző hónapokban egyre gyakrabban
beszéltünk, és hogy végül ő is belém szeretett, akkor nem
kellett volna titkolódznunk, és aznap sem kellett volna
magammal vinnem Yorkot, hogy ne ugasson otthon
magányosan, és Patrick sem halt volna meg azért, hogy
megmentse őt, és még most is együtt lennénk valahol,
szerelmesebben, mint bármikor.
És minden hepienddel végződött volna.
Mindent el lehetett volna rendezni.
Mindent.
Csak a halálunkat nem.
Még nem tudtam, hogyan és ki vitt ki a partra.
Néhány arrajáró talált meg a parton, félig dermed-
ten, miközben édesanyámnak, aki hazatérve nem talált
otthon, ahol büntetésben hagyott, mindez csak annyit
jelentett, hogy háromig számoljon, aztán felhívja a rend-
őrséget meg a kórházakat, biztos lévén abban, hogy majd
megnyugtatják: nemsokára úgyis hazaérek.
Soha el sem tudta volna képzelni, hogy az általa adott
személyleírás megfeleljen annak a kislányénak, aki élet és
halál között hever egy több mind kétórás autóútra lévő
kórházban.
Ő és Paul azonnal rohantak hozzám, úgy hajtottak
az autópályán, mint az őrült, meg is állította őket egy
járőröző rendőrcsapat, de anyukám megfenyegette őket,
így végül még azt is felajánlották neki: elkísérik, hogy
gyorsabban odaérhessen.
Soha ne becsüld alá egy pánikban lévő olasz anya
meggyőzőkészségét.
Anyu úgy ölelt át, mint egy törékeny babát, és egész
éjjel dajkált: azokat a toszkán gyerekdalokat énekelte,
amiket annyira kedveltem.
Egészen addig, míg Paul fel nem váltotta, hadd pihen-
jen egy kicsit az ágyam melletti fotelban - megsemmisül-
ten és végtelenül szomorúan egyre csak azt mondogatta:
„az én kislányom, az én kislányom”
Paul pedig erős karjaiba vett, óvatosan és gyengéden,
vállára támasztotta a fejemet, mintha a lánya lennék.
Az én jóságos óriásom - úgy szerettem volna, ha egy
napon papának szólíthatom.
Maradt a karkötő rejtélye.
Éppen a baleset napján ajándékoztam Patricknek,
amíg ott üldögéltünk a parton, a láthatárt néztük, és
tervezgettük a jövőnket - és sehogy sem értettem, hogy
lehet az, hogy most már az én jobb csuklómon van.
És hogy miért nem tud senki latinul?
Ez volt belevésve: „Serva me. Servabo te”: Ments meg
engem. És én megmentelek téged. - igazán nem olyan
nehéz!
A következőnek, aki azt mondja, „biztos spanyol”
legszívesebben azt mondtam volna: „Ez latin, basszus!”
Carllal választottuk ki, és ő föl is ismerte rögtön, ami-
kor bejött meglátogatni, de azt nem tudhatta, hogy köz-
ben odaadtam Patricknek.
Csak Betty, anya barátnője, aki néha kártyát vetett
nekem (és meggyőződésem, hogy az egészet látta előre),
álmodta meg, hogy Patrick ezt a mondatot mondja neki,
de ő aztán igazán nem tudhatott róla.
Azután döntöttem el, hogy itthagyom ezt a világot,
miután elmesélte az álmát - meg akartam keresni Patet,
biztos voltam benne, hogy vár rám valahol. Azért, hogy
örökre vele maradhassak, távol a sötét és fojtogató fájda-
lom mélységes kútjától, melybe belezuhantam.
Apám is eljött meglátogatni feleségével, Libbyvel, meg
az ikrekkel.
Kedveltem Libbyt, nagyon hasonlított anyukámra, és
akármilyen szörnyű is volt az alkalom, kettejük számára
jó lehetőség, hogy eltemessék a régi sérelmeket.
Apám - akinek egész életében fogalma sem volt, miről
is kéne beszélgetnie velem a részvénypiaci változásokon
kívül - szokatlanul beszédes volt, talán az bátorította fel
annyira, hogy feleselésemmel nem tudtam folyamatosan
megerősíteni benne, hogy apaként kudarcot vallott, így
el merte mondani mindazt, amit valószínűleg már réges-
rég el akart.
Vagyis azt, hogy hiába volt távolságtartó, mamlasz és
ügyetlen, attól még szeret.
Ha tudtam volna, hogy elég élet és halál közé kerülni
ahhoz, hogy hallhassam, amint ezt kimondja, már sokkal
régebben színleltem volna valami balesetet.
Amikor Libby került sorra az ikrekkel, a hangjából
azonnal rájöttem, hogy közte meg apám között nincs
minden rendben.
Már csak azért is, mert apám közben kiment anyu-
kámmal beszélni ahelyett, hogy visszatartotta volna Se-
bet és Adriant, azt a két csirkefogót, akik megpróbálták
elzárni az infúzió csapját, és teljes erejükből csipkedték
a nagylábujjamat, hogy csináljak már valamit; meg azért
is, mert szegény Libby szipogva azt mondta, hogy „a sze-
relem sosem olyan, mint várnád, még ha mindent meg is
teszel, hogy működjön a dolog’!
Ha tudtam volna válaszolni, megkérdeztem volna tőle,
hogy amikor megismerkedtek, részeg volt-e, vagy szem-
ellenző volt-e rajta, mert ha volt valaki, aki egész életében
egy percre sem változott meg, az az apám - a legnagyobb
különcség, amit művelt, az volt, hogy egyszer szilveszter-
kor foltozott könyökű kávészínű kardigánt vett fel.
Úgy tűnik, volt valami titokzatos és számomra ért-
hetetlen vonzereje - majdnem olyan, mint Károly
hercegnek.
Csak azt reméltem, nem válik el tőle is, mert szeret-
tem Libbyt, és nem akartam, hogy szenvedjen.
Az igazgatónőm, Mrs. Jenkins is meglátogatott, na-
gyon várta, hogy időben visszamenjek az iskolába, hogy
le tudjak vizsgázni.
De lehet, hogy Mrs. Jenkins nem mérte fel jól a hely-
zetet.
Vagy csak így akarta oldani a feszültséget.
Claire, a volt tánctanárom viszont egy reggel beho-
zott egy CD-t azokkal a variációkkal, amiket hónapokig
tanultunk - meg volt győződve róla, hogy ha milliószor
meghallgattatja velem, biztosan felébredek.
Mindenki azt hitte, hogy az ébredésem kulcsa az,
hogy megtalálják a helyes szót, ami majd megtöri a go-
nosz boszorka átkát, és életre kelt, mintha én lennék
Csipkerózsika.
Egyfajta verseny alakult ki, hogy ki lesz az első, aki fel
tud ébreszteni.
 Mindegyikük érezte, hogy zenével, történetekkel, sza-
vakkal sikerül majd megnyomni egy bekapcsológombot
az fejemben, és így ki lehet rángatni engem a futó-
homokból.
Valójában ez kevés volt, kellett volna hozzá az én köz-
reműködésem is, de én nem voltam rá hajlandó.
Nem akartam felébredni, és rettegtem, mert nem tud-
tam, milyen állapotban van a testem.
Elképzelhető volt, hogy lebénultam, hogy már nem
tudok beszélni, mozogni, hogy nem vagyok többé képes
ellátni magam.
Ez pedig azt jelentette volna, hogy soha többé nem
táncolhatok.
Egy szerelem és tánc nélküli élet pedig nem érdemes
arra, hogy megéljék.
Tehát nem.
Elhatároztam: nem ébredek fel többé.
Ott akartam maradni, elrejtőzni a testemben, ki tudja,
meddig.
Ha nem lett volna az a másik hang.
Az egyetlen, ami nem lehetett valódi, és nem tudtam
rájönni, honnan jön.
Ez a hang szüntelenül ott sustorgott a fejemben attól
kezdve, hogy kómába estem, de csak akkor hallatszott,
amikor nem volt mellettem senki más.
Patrick hangja volt.
Az én Patrickemé.
Ez pedig csak egyetlen dolgot jelenthetett: az állapo-
tom súlyos.
Pat meghalt, ezt pontosan tudtam, de időnként hal-
lottam őt, mintha a megfelelő frekvenciát kereste volna,
hogy felvegye velem a kapcsolatot, olyankor egyre csak
azt ismételgette: „Mia, Patrick vagyok, hallasz engem?”
Hogyne hallottam volna, hangosan és tisztán!
De az is világos volt, hogy ő nem hall engem, és ötle-
tem sem volt, hogyan tudassam vele, hogy hallom - úgy-
hogy egyre bosszantóbb lett hallgatni, ahogy mikrofon-
próbát tart a fejemben.
És minthogy biztos volt benne, hogy nem hallom,
mondott mindent, ami csak eszébe jutott, és amikor elfog-
ta a csüggedés, gyakran énekelgetni kezdett, pedig aki csak
ismerte Patricket, mind tudta, mennyire hamis a hangja.
Egy este, miután Ellie szokás szerint beszámolt a Ro-
berttel kapcsolatos fejleményekről (a férfi megkérdezte,
milyen sampont használ, hogy ilyen lágy és selymes a
haja, ez pedig Ellie szerint a szerelem cáfolhatatlan bi-
zonyítéka), és végre egyedül maradtam, meghallottam
Patrick hangját, amint édesen azt énekli:
You’re beautiful... you’re beautiful... you’re beautiful
it’s true...
És hiába szólt úgy, mint egy macska, akinek épp a
farkára csapták az ajtót, olyan valódinak tűnt, és olyan
szép volt, hogy a szívem nyilván beleremegett vagy vala-
mi hasonlót csinált, mert egy gép, amire rá voltam kötve,
sípolni kezdett, Ellie meg szaladt, hogy odahívja Nancyt,
nézze meg, mi történik.
Nancy lekapcsolta a riasztót, megnyomott néhány
gombot, sztetoszkóppal meghallgatott, és közölte a diag-
nózisát: „Biztos a feszültség esett le.”
A feszültség, na persze!
Csordultig voltam érzelemmel, ez meg itt a generátort
okolja?
 Szívből reméltem, hogy Robert otthagyja.
- Biztos vagy benne, hogy nem valami más történt? -
kérdezte Ellie.
- Nem, nem hiszem, néha megesik, de semmiség,
a lány úgy alszik, mint a bunda.
- De talán mégsem, hátha valami szépről álmodott,
talán a barátjáról! Szerinted nem lehetséges?
Kezdtem megkedvelni Ellie-t.
- Ugyan már! Nem álmodnak ezek, még egy uborkát
is egyszerűbb volna újraéleszteni - gúnyolódott a másik.
- Biztos vagyok benne, hogy hall minket, én folyton
beszélek hozzá, és néha mintha megértene. Tudod, hogy
híres balerina volt? És a szerelme miatt akart meghalni,
olyan szomorú történet, mint a Rómeó és Júlia...
- Hát, most már nem hiszem, hogy valaha is táncolni
fog, amilyen nyeszlett, nem maradt egy izma sem, amikor
fölemelem a karját, az a karkötő is egészen felcsúszik rajta.
MICSODA? Mit mondott ez a szemét? Hogy nekem
nem maradt izmom? Ó, hogy szerettem volna fölpofozni,
hogy meglássa, maradt-e izmom!
- Tényleg, a karkötő - folytatta Ellie -, én azt mon-
dom, a barátjától kapta, ott van rajta az a spanyol felirat,
vajon mit jelenthet?
Az latin, basszus!
- Hogyhogy ilyen romantikus vagy? Csak nem szerel-
mes lettél, Ellie? - érdeklődött Nancy savanyúan.
Te jó ég, csak nem mondja el neki, ugye nem?
- Hogy én szerelmes? Ne viccelj, Nancy - felelte
zavartan.
- Naa, Ellie, mondd már meg, ki az? Csak nem az új
betegszállító fiú?
 Ne, Ellie, nehogy megmondd neki!
- Nem - nevetett nem ő az.
- A menzás fiú! Az, aki a hasábburgonyát süti?
- Nem, nem is ő - nevetett tovább.
- Ellie, nagyon jól tudod, hogy bennem megbízhatsz,
ugye?
Ellie, ne, csitt, kérlek, maradj csöndben, ne bízz benne!
Teljes erőmből kiabáltam magamban.
- Hanem...
Ellie, ne, ne, ne!!
- Hanem... Robert az, egy ápoló a férfirészlegen -
felelte diadalmasan, egy csipetnyi büszkeséggel a hang-
jában.
Na tessék...
- KICSODAAAAA? - visított fel élesen Nancy.
- Robert! Tudom, hogy tetszem neki, a tudomásomra
hozta...
- Na és vajon hogyan tudatta veled? - érdeklődött
Nancy cseppet sem barátságos hangnemben - Jelnyel-
ven?
- Ó, sokféleképpen: ajándékokat ad, folyton bókol, és
mindig imádnivaló velem.
- Imádnivaló, mi? Na és halljuk, mióta is tart ez
a történet?
- Pár hónapja!
- Pár hónapja? És lefeküdtél már vele?
Lalalalalalalalala, elég, elég, nem akarok semmi töb-
bet hallani!
- Lefeküdni? Még nem, de... már nem sok hiányzik.
- Hogy érted, hogy nem sok hiányzik? Robert két hó-
napja velem van, és csakis velem fekszik le!
 Ha-hóó! Nem veszitek észre, hogy itt van egy kiskorú
is?
- Ho... hogy veled? Mit értesz azon, hogy „veled van”? -
kérdezte Ellie hitetlenkedve.
- Azt, hogy együtt vagyunk, és kész, mi nem világos
neked ebben a mondatban?
- De hát én nem tudtam, nekem nem szólt erről egy
szót sem, különben sosem...
- Azért nem szólt neked egy szót sem, mert minden-
ki tud róla, nem? Kivéve téged, mert te csak a The Sun
pletykarovatát olvasgatod egész nap, meg azokat az ócska,
haszontalan kis könyveidet! Talán le kéne állnod, és körül
kéne nézned magad körül, mert szerintem kezded össze-
keverni a valóságot a képzelettel! - fejezte be megvetően.
- De esküszöm neked, hogy nem is sejtettem, csak
azt hittem... - válaszolta Ellie lesújtva.
- Akármit is gondoltál azzal a bogaras kis buksiddal,
az mind képzelődés, tehát nem létezik, ahogy a spanyol
karkötő története sem.
Az latin, basszuuuuus!
- De én azt hittem, hogy ő... vagyis, hogy mi... - he-
begte.
- Jól nézz a szemembe, Ellie! Egy olyannal, mint te,
Robert csak fogadásból járna, szóval verd is ki a fejed-
ből! - ezzel távozott, magára hagyva a feldúlt Ellie-t.
Micsoda szemét ez a Nancy, még az Eastenders-ben
sem ennyire gonoszak a gonoszok.
Ellie szipogva ült az ágyamon.
Annyira szerettem volna megölelni, és megmondani
neki, hogy jobb is így, hogy nem vesztett semmit, és hogy
a férje meg a gyerekei úgyis túl sokat szenvedtek volna,
ha otthagyja őket.
Ó pedig ráérzett a gondolataimra.
- Mia, a férjem évek óta megcsal. Hazajön, evés köz-
ben a tévét nézi, aztán lemegy a kocsmába, majd hajnali
háromkor hazaállít csatak részegen, és úgy, ahogy van,
ruhástul elalszik. A fiaim meg nem hajlandóak dolgoz-
ni, és úgy bánnak velem, mint egy cseléddel. Érted már,
miért álmodozom nyitott szemmel, és miért olvasom el
azt a sok szerelmes regényt? Mert az álmaimhoz legalább
senki nem nyúlhat hozzá, és legalább elképzelhetem
magamnak azt az életet, amit szeretnék, és közben úgy
teszek, mintha szép és boldog lennék, mintha szeretne
valaki... így amikor Robert észrevett engem, épp ő, aki
az összes nőnek tetszik, hirtelen úgy tűnt, az életem egy-
szer csak megváltozhat. Hogy talán ő majd elvisz engem
innen, és boldogok lehetünk... de csak áltattam magam.
Mit gondoltam, hogy ő majd tényleg beleszeret egy ilyen
nőbe, mint én? Éppen engem választott volna, aki kövér
vagyok, jelentéktelen és ostoba? Nancynek igaza van,
csak fogadásból járna olyan nővel, mint én - és megint
sírva fakadt, még keservesebben.
Borzasztó szomorú voltam. Majd megszakadt a szí-
vem, mégsem tehettem érte semmit.
És az igazat megvallva nem is voltam abban a helyzet-
ben, hogy bárkit is meggyőzzek arról, hogy az élet szép,
és megéri élni.
- Te kislány, az élet undorító, tudod? Lehet, hogy jobb
is neked ott messze, ahol most vagy. Talán az a spanyol
felirat se jelent az égvilágon semmit...
 Az lat... na jó, feladom.
Amikor elment, és teljesen egyedül maradtam, akkor
kezdtem csak hallani, hogy nevet...
Úgy nevetett, mint az őrült, egyre hangosabban, úgy,
ahogyan azelőtt még sohasem hallottam, és magamban
én is nevetni kezdtem.
- Mia, ugye hallasz engem?
- Igen... hallak, Pat - feleltem az örömtől meghatot-
tam
- Végre, drágám, végre, ez a két féleszű nő kellett hoz-
zá, hogy átéld a megfelelő érzelmeket, a szükséges adag
dühöt, hogy reagálj, én már nem is tudtam, mit tegyek.
- Korábban is hallottalak, Pat, csak azt nem tudtam,
hogyan válaszolhatnék!
- Hallottad, ahogy énekeltem?
- Hallottam, ahogy énekeltél, ahogy felsoroltad a cso-
mók, a szelek meg a hét törpe nevét, és ahogy Dewey-t
utánzód a Family Guyból!
- Tudtam, hogy ki nem állhatod! Mia, el sem tudom
mondani, mennyire szeretlek, és hogy mennyire hiányoz-
tál: azt hittem, belebolondulok!
- Te, megbolondulni? Én bolondultam bele abba,
hogy nap nap után csak egy fehér falat bámultam, raj-
ta a te pulóvereddel. Nem tudok nélküled élni, Patrick,
megpróbáltam, hidd el, de ennek a világnak nincs értel-
me nélküled, nincs értelme az életemnek sem, én utánad
akartam menni... ezért vagyok most itt.
- Tudom kicsim, tudom, olyan erősen hívtál, hogy
most itt vagyok veled.
- Pat, mi történik? Mondd meg az igazat, álmodom...
vagy meghaltam?
Nem, kincsem, te nem haltál meg, bár a határon
vagy.
A határon? Na és te... te meghaltál?
Hosszú csönd következett.
- Igen, Mia. Én meghaltam.
Olyan volt, mintha villám hasított volna a sötétségbe,
és a villanás szilánkokra tépte volna a lelkem.
Már megint.
- Nem, Pat... ez nem lehet igaz, nem haltál meg, hisz
én hallak!
- Szerelmem, nem sikerült, pedig mindenemmel azon
voltam, de túl erős volt az áramlat, és túl nagy a hideg, de
te... neked még sikerülhet, neked kell, hogy sikerüljön!
- Nem, Pat, én nem akarom, mire volna jó nélküled
élni? Már próbáltam, és nem érdekel.
- Kell, hogy érdekeljen Mia, vissza kell térned az
életbe, én majd segítek neked kijutni ebből a mocsárból,
bármit megteszek azért, hogy meggyőzzelek, meg kell
tenned. És tudod jól, hogy képes vagyok rá!
- Pat... hallak téged, még mindig hallom a hangodat,
nem is tudom, mennyi idő után, és akkor is, ha csak a
képzeletem az, vagy hallucinálok, nekem jó így, sőt ez
még egy ok arra, hogy ne ébredjek fel.
Megint éreztem, hogy egyre erősebben szorongok, és
ez összezavarta a nemrég elért egyensúlyt.
- Mia, előtted áll az egész élet, ki kell élvezned, tán-
colnod kell, vissza kell térned azokhoz, akik szeretnek!
- Nem! Én befejeztem az életet aznap, ott a parton,
már nem érdekel a tánc, nem akarok visszatérni az előző
élethez, mindent elvesztettem: téged, a felvételit, Ninát,
és... nem, Patrick, nem megyek vissza a felszínre, itt aka-
rok maradni veled, most, hogy újból rád találtam. Látod,
hogy igazam volt abban, hogy utánad akartam jönni?
- Nem Mia, ez így nincs jól, és nem így működik,
sőt hogy őszinte legyek, magam sem tudom pontosan,
hogyan működik, csak azt tudom, hogy éreztem: szük-
séged van rám, és mindent megtettem, hogy visszajöjjek
és megmentselek.
- Serva me. Servabo te.
- Igen, szerelmem, ments meg. És én megmentelek.
- A karkötő, amit adtam neked... de hogyhogy most
rajtam van?
- Mert fontosabb volt, hogy rajtad legyen.
Hallgattam egy ideig.
- Pat... te látsz engem?
- Igen kicsim, látlak.
- És... hogy nézek ki?
Felsóhajtott.
- Eljött a pillanat, hogy lépjünk, kincsem, nem hever-
hetsz tovább az ágyban, mint egy hulla, mert nem vagy
az, legalábbis nem te - viccelődött.
- Pat, ne mondj ilyet! - mérgelődtem.
- Bocsánat, igazad van, hülye vicc, de sajnos igaz.
- Azt akarod mondani, hogy meghaltál, és én mégis
hallak?
- Igen, így van.
- Lehetetlen, akkor teljesen megbolondultam.
- Nem is tudod, mi minden lehetséges itt, több, mint
amit el tudsz képzelni.
- És hol vagy most?
- Itt vagyok veled, az ágy mellett térdelek, az államat
a jobb válladra támasztom.
 - Viccelsz? Á, nem hiszem el!
- Leírnám neked, milyen ruha van rajtad, de nem
tuhatod, úgyhogy csak azt mondhatom: gyönyörű vagy,
még úgy is, hogy borzas a hajad, kék karikák vannak
a szemed körül, száraz az ajkad és áttetsző a bőröd.
- Undorító lehetek... - feleltem szomorúan.
- Nem vagy az, de minden nappal egyre rosszabbul
leszel, pedig te balerina vagy, a tested szent, az az, ami
képes röpíteni, én már csak tudom, láttalak táncolni! -
kezdett felidegesedni.
- Elég, Pat, nem akarok erről többet beszélni - zár-
tam rövidre.
Képtelen helyzet: kómában vagyok, és veszekszem
Patrick kísértet-, szellem- vagy mittudomén milyen
változatával. Ez persze jellemző rá.
Majd’ szétvetett a boldogság - még akkor is, ha ez
egyáltalán nem volt összeegyeztethető katatón állapo-
tommal, és azt sem tudtam, elhiggyem-e vagy sem -, és
a tény, hogy Patrick újra velem van, a legnagyobb ajándék
volt, amire csak számíthattam.
És hogy igaz-e vagy sem, végül is már nem is volt
gond.
- Oké, most ne beszéljünk róla többet... de csak most! -
felelte.
Órákon át viccelődtünk és nevetgéltünk, visszaemlé-
kezve magunkra, az iskolára és az együtt töltött hihetet-
len pillanatokra - mint amikor belém botlott, miközben a
defektes biciklimet toltam éjjel, jó messze otthonról, mert
őt követtem; vagy amikor meglátta, amint épp titokban
próbálom a szólómat a tornateremben, meg az első fél-
szeg telefonbeszélgetésekre; arra a napra, amikor nekem
ajándékozta a mobilját, meg arra, hogy mennyire megsér-
tődtem az első randink estéjén, mert nem csókolt meg.
Aztán mindenről beszélgettünk, amire csak vissza
tudtunk emlékezni a tragédiával kapcsolatban.
Végül hagyta, hadd pihenjek.
Persze... mintha szükségem lett volna rá.
Másnap reggel megjött anyukám.
A kórház túl messze volt a lakásunktól, és hogy velem
lehessen, egy-két napba kellett belesűrítenie az egész heti
találkozóját.
Úgy beszélt hozzám, mintha hallhatnám, és kitalálta
magának a válaszokat.
Ő mindenki másnál jobban meg volt róla győződve,
hogy hallom - és igaza is volt.
Zsebkendővel benedvesítette az ajkamat, hajkefével
megfésülte a hajamat, aztán elkezdett mesélni a napjáról.
- ...lehet, hogy sikerült eladnom a Leicester melletti
házat, tudod? Igen, azt, amit teljesen föl kell újítani. Azt
mondták, még átgondolják, de úgy tűnt, eléggé biztosak
benne! Tudod, már több mint hetvenévesek, de csak két
hete házasodtak meg, hihetetlen, nem? Épp most jöttek
vissza egy hajóútról a Kanári-szigetekről, látnod kellene
őket, olyan tüneményesek! Az a gond, hogy be kell sze-
reltetniük a lépcsőliftet, hogy fölmehessenek az emeletre,
tudod, mi az? Az a szék, amit a kapaszkodóra szerel-
nek, hogy fölvigyen. Persze, tudom, hogy tudod, mi az
a lépcsőlift. Olga nagyanyád mindig azt mondta: ha egy
napon szüksége lesz egy ilyen szerkentyűre, nyugodtan
lelőhetjük!
Én néha megtettem volna lépcsőlift nélkül is! Jaj, de-
hogy, csak viccelek...
 Csillagom, annyira hiányzol... tudod, mit mondott
Paul ma reggel? Hogy olyan szép lenne, ha idén nyáron
együtt elmennénk a tengerhez. Visszamehetnénk Olasz-
országba, az az igazi tenger, nem is ezek a fagyos helyek,
mint Bath vagy Brighton. Mikor kicsi voltál, mindig For-
te dei Marmiba vittelek, emlékszel? Ott is tanultál meg
úszni... holnap elhozom a fényképeket, azokat, amiken a
sárga ruhácska van rajtad, amit annyira szerettél. Persze,
hogy eltettem őket, azt hitted, majd kidobom? Kétéves
voltál, kis rosszcsont, három pár szem is kevés lett volna,
hogy odafigyeljen rád. Igen, ott volt papa is, meg a nagyi.
Hogy veszekedtek-e? Mindig, mindig veszekedtek! Csak-
ugyan, az volt az utolsó nyár, hogy együtt voltunk apád-
dal. Biztos vagyok benne, hogy a tengeri levegő és a nap
jót tenne neked... Gondold csak át, majd megmondod.
Felkelt, hogy kivegyen valamit a táskájából.
- Figyelj csak, kincsem, nem tudom, helyes-e, amit
teszek, de beszéltem róla Bettyvel, sőt az igazat meg-
vallva az ő ötlete volt, és úgy döntöttünk, megpróbáljuk.
Tudod, milyen ő, nem? Kicsit különc meg minden, de
teljes szívéből szeret téged, és el van keseredve amiatt
az álom-dolog miatt, amiben látta Patricket. Óriási ba-
romság volt, hogy elmondta neked, és ha Paul nem lép
közbe, ott helyben agyonütöttem volna, de később rájöt-
tem, hogy anélkül is megtetted volna. Újra akartad látni
Patricket, ebben senki és semmi nem gátolhatott volna
meg. Mindig is önfejű és makacs voltál, és te vagy az én
kislányom, akit a világon mindennél jobban szeretek...
igen, bocsánat, bocsánat, Mia, tudom, megígértem, hogy
nem fogok sírni többet, de néha olyan nehéz... itt látni
téged, ahogy élet és halál között lebegsz...
 Elsírta magát, és borzasztóan nehezére esett, hogy
abbahagyja. Kifújta az orrát, és folytatta.
- Szóval, csillagom, épp arról beszéltem, hogy
Bettynek az az ötlete, hogy hozzam el egy pár balettcipő-
det, és húzzam fel a lábadra... várj, hadd fejezzem be! Az
Oasis is az ő ötlete volt, és nem működött, az igaz, na
de ki hallgatna tizenhat évesen Oasist, nem így van? Jut
eszembe, meg is kértem Carlt, hogy töltsön fel néhány
zenét az Ipododra. Most kinevetsz, mi? A te anyád, aki
még mindig kazettán hallgatja a Dire Straits-et, és arról
beszél, hogy „zenét tölt fel az Ipodra” amiről azt se tu-
dom, mi lehet! De arra gondoltunk, biztos érzed majd a
balettcipőt a lábadon, és hátha megint megjön a kedved
a tánchoz, igen, mint abban a szörnyű filmben a piros
cipellőkről. Igazad van, nagyon rossz a vége, és különben
sem a legjobb példa, de az ötlet nem rossz, na, mit szólsz,
kincsem? Megpróbáljuk?
Finoman kioldotta a szalagokat, felhajtotta a paplant,
és föltette a lábamra, mint a herceg Hamupipőkének.
Észre sem vettem ugyan, de nagyon nagyra értékeltem
a gesztust.
Leült, és várta a reakciómat.
De az nem jött.
- Jól van, drágaságom, ne érezd azt, hogy erőlte-
tünk... Ráérsz, aztán ha megjön a kedved, majd szólsz,
jó, kicsinyem...?
Kitört belőle a sírás, és kiszaladt.
Szörnyetegnek éreztem magam.
Hogy tehet valaki ilyet a saját anyjával?
De hogyan élhettem volna valaki másért, ha saját ma-
gamért sem akartam?
 Egy perc sem telt el, és meghallottam Patrick hangját.
Állati dühös volt.
- Mia, felfogod te egyáltalán, mit teszel édesanyád-
dal??? - magán kívül volt.
- Pat, azt mondtad, nem beszélünk erről többet - til-
takoztam.
- Hogyne beszélnék már egy ilyen dologról? Talán
nem veszed észre, hogy rámegy az életed, a jövőd és min-
denkié, aki szeret téged? Biztosíthatlak, Elena bele fog
őrülni, elveszti majd a munkáját és az otthonát, előbb
vagy utóbb Pault is, ő meg már nem fog tudni segíteni
rajta, a testvéreid meg szomorúan fognak felnőni, mert
a nővérük meghalt, és minden karácsonykor készítenek
neked ajándékot, és elviszik a sírodhoz! Nina, a húgom,
miután elvesztett engem, téged is el fog, és akkor me-
het anyukád után a pszichiátriára, a tánc világa pedig
örökre elveszíti egy csillagát, te pedig sosem tudod meg,
átmentél volna-e azon az átkozott felvételin, amire egész
életedben készültél! - Most már kiabált.
- Elég, Patrick, azt mondtam, elég! Fejezd be, nem
beszélhetsz így velem! - üvöltöttem én is.
- Éjjel-nappal így fogok beszélni veled, és ha nem
vagy hajlandó meghallgatni, tudod, mit teszek? Egysze-
rű: eltűnök, soha többé nem hallasz majd, és akkor ott
maradsz egyedül, hogy életed utolsó napjáig tengődjél,
bár nem hiszem, hogy az sokára lesz!
- Nem, ezt nem teheted velem, Pat, épp most, mikor
újra rád találtam! - Teljesen pánikba estem.
- Már hogyne tehetném?! Annak semmi értelme,
hogy itt álljak egy öngyilkos halálos ágya mellett! Én sze-
rettem volna élni, Mia, tudod, mennyire szerettem volna,
szolgálni akartam a hazámat, be akartam utazni veled
a világot, gyerekeket akartam, nagyapa szerettem volna
lenni, szerettem volna minden ilyen közhelyes és csodá-
latos dolgot, amikben már soha nem lehet részem, de te
bezzeg fütyülsz rájuk. Van merszed leköpni a legszebb
ajándékot, amit valaha is kaptál, az egyetlen ajándékot,
amit soha senkinek nem szabadna visszautasítania, mert
mindig van miért élni, mindig van legalább egy ok. Ne-
ked meg aztán sok okod is van rá, még akkor is, ha nem
vagy hajlandó észrevenni őket. Lehetséges egyáltalán,
hogy ennyire feldühítesz? Nekem már örök nyugalomra
kellett volna térnem, kastélyokat kellene feldúlnom, vagy
spiritiszta szeánszokon kellene megjelennem, ehelyett
itt vesztegetem az időt a legönzőbb emberre, akit valaha
ismertem!
- Nem vesztegeted velem az idődet, és nem vagyok
önző, már elmagyaráztam neked, hogy nincs okom visz-
szatérni az életbe, és...
BAROMSÁG! ÓRIÁSI BAROMSÁGOKAT hordasz
össze! Neked csak jó okaid vannak rá, hogy visszatérj az
életbe, és ha tehetném, most jól fenékbe rúgnálak, mint
akkor, amikor nem akartál többé visszamenni a Sinclair-
hez táncórára, mert olyan rosszul bánt veled!
- Nem lehet, Pat, nem lehet, annyira félek!
- Á, szóval akkor... azonkívül, hogy önző vagy, még
gyáva is! Tudod mit? Kezdek kételkedni benned, nem az
voltál, akinek hittelek, az a Mia, akit én ismertem, ma-
kacs és határozott lány volt, nem veszett el a hülyeségek
között, és nagy tervei voltak a saját jövőjével és a közös
jövőnkkel is. Ha egy kis hülye diszkós, csetelős csajjal
akartam volna lenni, találtam volna százával. Nagy csaló-
dás vagy, tudod, Mia? És szerintem ezzel el is mondtunk
mindent, nem? Nem is zavarok tovább!
- NE! - kiáltottam őrjöngve magamban. - Ne, kérlek
ne, ne hagyj itt, szeretlek, te vagy az egész életem, ne
hagyj itt megint, kérlek... - Kétségbe voltam esve.
- Ha elmegyek, mit csinálsz... hagyod, hogy meghalj?
Hát nem ezt tennéd amúgy is?
Nem feleltem.
- Mia, tudod, hogy kerültél ide? Tudod, hogy miért
nem fulladtál meg azon a napon, amikor elhatároztad,
hogy véget vetsz mindennek? Azért, mert időben odaér-
tem, mert meghallottam, hogy hívsz, és átöleltelek, amíg
te süllyedtél lefelé, csak süllyedtél, meg sem próbáltál
úszni, nem is moccantál. Én viszont rögtön odasiettem
hozzád, mert semmiképp sem akartam, hogy úgy végezd,
ahogy én, mert ahhoz túlságosan szeretlek, és mindig is
szeretni foglak, kicsim, érted?
Csak úgy peregtek a könnyeim.
- Pat... Én nem...
- Mia, próbálj meg visszaemlékezni: víz alatt voltál,
a hőmérséklet nulla fok alatt volt, és az áramlat magával
sodort téged, a hullámok betemettek, lesüllyedtél, és inni
kezdtél, süllyedtél tovább egészen odáig, ahol már nincs
fény, szinte leértél a fenékig, és ott láttalak meg a halál
mosolyával az arcodon, a jéghideg vízben, mintha másra
se vártál volna, mintha már semmi és senki más nem
érdekelt volna, csak az, hogy meghalj.
Kezdtem visszaemlékezni, újból megéreztem a hide-
get, meg a vizet is, ahogy áztatja a csontomat.
 Újra láttam magamat, ahogy fáradtan gyalogolok
a parton, magamhoz szorítom Patrick pulóverét, a szél
fagyosan az arcomba fúj, a lábam belesüpped a homokba.
Éreztem, ahogy a víz kúszik fölfelé a lábamon, ahogy
egyre beljebb megyek a tengerbe, mintha csak először
lépnék fel egy színpadra, kecsesen és határozottan, mint-
ha a halál gondolata egyenesen felajzana.
Simogattam a vizet, mintha meg akarnám nyugtat-
ni, aztán rögtön folyékony karjai közé ragadott, és elvitt
magával messzire, ahol béke és csönd van, a világ végére.
Csak süllyedtem, félelem és sietség nélkül, Patre gon-
doltam, csakis Patre, olyan vadul összpontosítottam,
hogy észre sem vettem, hogy már nem is lélegzem...
- Pat, ne is emlékeztess erre, nem akarom.
- ... és amikor elkezdtél kapálózni, és a tüdőd már
majd’ szétdurrant, amikor akaratod ellenére egész tested
vonaglott, akkor öleltelek át szorosan, te meg rám néztél,
emlékszel? A szemembe néztél, és meg sem lepődtél...
Meg sem lepődtem: tudtam, hogy ott van, hogy ott
kellett lennie.
Az idő pedig megállt, amikor megláttam a felszínről
beszűrődő kékes fénysugáron át, a haja lágyan hullám-
zott, csodálatos szeme olyan nagy és szürke, mint a ten-
ger, még akkor is, ha most már gyűlölöm ezt a hasonlatot.
- ... kezeim közé fogtam az arcodat, emlékszel? Szá-
mat a szádra szorítottam, hogy lélegeztesselek, és úszni
kezdtem, hogy felszínre hozzalak...
Újból megéreztem ajkát az én ajkamon, még ha hideg
is volt, természetellenes és képtelen, újból megéreztem
az élet leheletét, de még nem elég erősen ahhoz, hogy
megint hozzá akarjak tartozni, utána meg úszni kezdett
a fényalagútban, nem is tudtam neki ellenállni, csak
úszott a felszín felé, egyre gyorsabban, és egyre följebb.
- ... és te nem mozdultál, nem úsztál, csak feküdtél
ott elhagyottan a karjaim között, mint egy riadt kis állat-
ka, aki meg sem mer moccanni, és emlékszel, mit mond-
tam neked, Mia? Emlékszel?
Szorosan átöleltem, arcomat a melléhez szorítottam,
szememet behunytam, rettegtem, hogy újból elvesztem
őt, megbénított a félelem, biztos voltam benne, hogy
már meg is haltam. Nem is próbáltam tenni semmit,
ráhagyatkoztam sorsomra, amit végső elhatározással
választottam magamnak.
- ... azt mondtam: „Ússz, Mia, ússzál! Neked élned
kell, élned kell énértem, miértünk, vissza kell térned a
világodba, nem adhatod meg magad, nem szabad meg-
adnod magad! Még akkor sem, ha most nehéz, de még
nem jött el a te időd, még csak a kaland kezdetén tar-
tasz, ami szép lesz és nagyon hosszú. És én is ott leszek,
szerelmem, örökre virrasztani fogok fölötted, megígé-
rem...”
Most már kezdtem rá emlékezni.
- ... táncolj, Mia, értem táncolj, ha táncolsz, rajtad
keresztül én is élni fogok tovább, és együtt leszünk to-
vábbra is.
Most már minden tiszta volt.
Ő hozott föl gyorsan a felszínre, és azt ismételgette,
ne adjam fel, csináljak már valamit, mert nincs jogom
ahhoz, hogy csak így meghaljak, és ő soha nem is enged-
né meg, mert szeret, és nem tehetek vele ilyet. Így hát
elkezdtem mozgatni a lábamat, úsztam vele együtt, egyre
sebesebben, mintha éppen én menteném ki őt, mintha
visszaugrottunk volna arra az átkozott napra, és én tíz
körmömmel próbálnám kitépni a halál markából.
- ... jól van, drágám, ússz velem, mintha táncolnánk,
még egy kis erőfeszítés, és már meg is van, tudtam, hogy
megcsinálod, Mia, örökre szeretni foglak, ezt sose feledd.
És egy pillanattal azelőtt, hogy visszaadott volna az
életnek, levette a karkötőt, és rátette a jobb csuklómra.
- Így majd emlékezni fogsz rám - mondta mosolyog-
va.
És egy utolsó, elkeseredett lendülettel elértem a víz
felszínét, egyedül, képtelen görcsbe rándulva kitátottam
a számat, mintha élve temettek volna el.
Levegő után kapkodtam az ágyban, tágra nyílt sze-
mekkel.
A rémülettől anyukám magára öntött egy pohár extra
méretű forró kávét.
 Kettő

Magamhoz tértem.
Győzött a túlélési ösztön.
Pat győzött.
És most teljesen egyedül voltam.
Egyedül és rettegve, akár egy teknős a páncélja nélkül,
készen az élveboncolásra.
A másodperc töredéke alatt öt pár kéz került elő és
kezdett matatni a testemen, hogy sztetoszkóppal meg-
hallgasson, ellenőrizze a reflexeimet, megnyomkodja
a körmömet, hosszasan kopogtassa a szemöldökömet,
megmérje a vérnyomásomat és az életfunkciókat, eköz-
ben hangosan kiáltozták a nevemet, édesanyám meg a
hátuk mögött hajtogatta hangosan, örömkönnyek között:
„Tudtam! Tudtam, hogy a cipőcske majd segít!”
Megrázó volt és megalázó: azt sem szerettem, ha
a családtagjaim hozzám érnek, hát még, ha köpenyes és
maszkos idegenek, akik ráadásul úgy bántak velem, mint
egy újszülöttel.
Az orvosok izgatottságukban egymást ordibálták túl,
és úgy tapogatták a testemet, mintha nem is hozzám tar-
tozott volna, a neonlámpa fénye meg bántotta a szeme-
met - tehetetlen voltam, szorongtam, féltem és fáztam.
 Alattomos és átható hideg árasztott el, nem hagyott
gondolkodni sem, pedig egészen addig a gondolkodás
volt az egyetlen, ami még ment.
Nem tudtam azt sem, hol vagyok és miért.
Tekintetem elveszetten és aggódva ugrált egyik arcról
a másikra: vigasztalást és válaszokat kerestem, de nem
jöttek - mintha mindenki pontosan tudta volna, mit kell
tennie, kivéve engem.
Ez a sok ember, ahogy engem bámult, a nevemet
kiáltozta, és kérdezgetett, ellenállhatatlanul sírásra
késztetett, de annak ellenére, hogy teljes erőmből pró-
bálkoztam, egy hang se jött ki a torkomon.
Pánikba estem.
Nem volt hangom, egyetlen izmom sem engedelmes-
kedett, a saját testem lett a koporsóm.
Úgy rákiabáltam volna mindenkire, hogy hagyjanak
békén, ne nyúljanak többé hozzám, mert nincs hozzá jo-
guk, csakis anyukámnak, egyedül őneki - de akármilyen
kétségbeesetten próbáltam is ezt tudtukra adni, senki
sem hallgatott rám többé.
Kellett, hogy legyen egy varázsszó, ami visszaröpít
oda, ahol voltam, Patrick sem tűnhetett el csak úgy, ott
kellett lennie valahol, nem hagyhatott el már megint.
Kiabáltam, minden sejtemből reménytelenség, féle-
lem, zavartság, lázadás és káosz kiáltott.
Mindhiába.
Átvittek egy másik szobába, és ott folytatták a meg-
alázó vizsgálatokat.
Felismertem Ellie hangját a többieké közt, és észrevet-
tem, hogy éppen úgy néz ki, ahogy elképzeltem: negyven
év körüli, egyszerű, elhanyagolt nő, de nagyon kedves,
a haja pedig csakugyan puha és selymes - ugyanakkor
a kolléganőjére is elég volt csak egy pillantást vetnem,
aki olyan elnyűtt, mint egy külvárosi bár sztriptíztáncosa,
hogy rájöjjek: az utálatos Nancy az.
Nancy úgy beszélt hozzám, mintha egy nagyothalló
és komplett idióta külföldi lennék, többes szám első sze-
mélyt használt, és úgy mosolygott, mint egy gyogyós, aki
egy aranyhalhoz beszél az akváriumnál.
- Na, fölébredtünk végre, mi? Milyen kis álomszuszé-
kok vagyunk, igaz-e?
Álomszuszék?
Szórakozni akar velem, vagy mi?
Válaszul sajnos nem tudtam mást tenni, mint hogy
mereven néztem rá, és ezzel megerősítettem az elkép-
zelését, hogy teljesen kész vagyok.
- Hogy vagyunk? Tudunk még mozogni? Gyerünk,
hisz vissza kell térnünk a tánchoz!
Ha azt hitte, megfeledkezem arról, amit az izmaimról
mondott, míg eszméletlen voltam, nagyon nagyot téve-
dett, meg már annyira az agyamra ment a rózsaszín kör-
meivel, a gyomorforgató parfümjével meg a kigombolt
köpenyével együtt, hogy legszívesebben lefejeltem volna.
A düh, amit ez az idióta felkeltett bennem, elég volt
ahhoz, hogy mérgemben felnyögjek: „Mmmmuuaa...”
- AZT MONDTA, MAMA! - kiáltott fel édesanyám.
Az orvosok elővigyázatosságból távol tartották: attól fél-
tek, úgy összecsókolgat, hogy megfulladok. - Azt mond-
ta, mama! Kifelé mindenki, a lányom engem akar!
Ezt olyan hangon mondta, hogy nem tűrt ellentmon-
dást.
- De hát igazából... - próbált ellenkezni Nancy.
 - Igazából az én lányom, és mára már eleget fogdos-
ták. Mindenki kifelé! - fejezte be, és közben az ajtó felé
taszigálta a nőt, aztán rácsukta az ajtót.
Visszaült az ágyra, és megfogta a kezemet.
- Drágaságom... életem - a fejét ingatta: még mindig
nem tudta elhinni, csak folyt a könnye, és összefoltozta
a takarót.
- Egyetlen kincsem, én napsugaram... visszatértél...
visszatértél anyához...
Vigasztalanul zokogni kezdett, nem is tudta abba-
hagyni, annyira megkönnyebbült, de félt is, mert nem
tudta, mi maradt belőlem - olyan szorosan ölelt át, hogy
az a hideg szép lassan enyhülni kezdett, míg langyme-
leggé nem oldódott a sok haj, a könnyek és az ölelések
között.
Az én anyukám volt az, felismertem az illatát, azt,
ahogy szagolgat, ahogy simogat, ahogy néz, és ahogy át-
ölel, mint egy anyaoroszlán a kölykét.
Hazatértem, visszatértem hozzá, és annyira boldog
voltam, hogy újra láthatom: végtelenül megindított, le-
vegőt is alig kaptam, de a sírás helyett csak rekedt nyö-
gésekkel kísért grimaszokat sikerült vágnom.
Maga volt a pokol.
Semmit sem tudtam kontrollálni.
Neki kellett kitalálnia mit akarok.
- Nyugalom, kincsem, nyugalom, minden rendben,
most már itt vagyok veled, itt van veled anya, minden
rendben... - mondogatta, simogatta tovább a hajamat,
és olyan szorosan ölelt át, mintha attól félne, hogy valaki
újból elragadhat engem.
 Hosszasan öleltük egymást, szerintem órákon át, amíg
meg nem érkezett Paul a munkából, hogy leváltsa.
Óriási karjaival átölelte anyát meg engem, és mind-
hárman sírva fakadtunk.
Olyanok voltunk, mint egy földrengés vagy hajótörés
túlélői.
És így is volt, bár még mindig nem egészen fogtam fel,
de én szabadítottam el az összes fájdalmat, énmiattam
kerültek ilyen állapotba.
Soha egy percig sem gondoltam rá, milyen szenvedést
okozok majd azoknak, akik itt maradnak - egyedül csak
az érdekelt, hogy véget vessek az én szenvedésemnek.
És kész.
Undorodtam attól, amit tettem, és szörnyű bűntu-
datom volt, de még jobban rettegtem a következő ébren
töltendő óráktól.
Az éjszaka pedig még ennél is rosszabb.
Csapdába estem, és jól tudtam, nem szabadulhatok.
Ez a büntetés azért a rosszért, amit a családomnak
okoztam: arra ítéltettem, hogy beszéd- és mozgásképte-
lenül éljek, a tudatom viszont maradjon tiszta, és hátra-
lévő napjaimban folyton Patrick halálára meg a miattam
romba dőlt életekre gondoljak.
Ha képes lettem volna rá, zokszó nélkül kiugrottam
volna az ablakon, de a végzetet nem lehet kétszer kiját-
szani, mert odafigyel, és olyan helyzetbe hoz, hogy nem
is tudod többé átejteni.
Egyszerűen még nem jött el az én órám, és nem is
hozhattam előrébb sehogyan, hacsak nem tartom vissza
a lélegzetemet.
 Estefelé megérkezett apám egy csokor virággal meg
az ikrek rajzával, amin ott állok az ágyon balettcipőben,
és a karomból kiálló két infúzióval tűzsugarakat lövök,
és megölöm az ápolókat.
Inkább Transformers-figurának néztem ki rajta, mint
a nővérüknek.
Talán így akarták kifejezni, hogy most már én vagyok
az ő szuperhősük.
Paul magunkra hagyott, kiment kávézni.
Kíváncsi voltam, milyen lesz látni, ahogy a szüleim
együtt ülnek az ágyamnál, most, hogy már nincs tejfogam.
Anya töviről hegyire beszámolt a történtekről: a ci-
pőcskékről, a kiöntött kávéról, a válaszomról Nancynek,
és amíg mesélt, engem is bevont a beszélgetésbe, mintha
igazat tudnék adni neki, minthogy már úgyis ott vagyok.
Valójában csak annyira voltam ott, mint a váza virág
az éjjeliszekrényemen, de ezt ő mintha észre sem vet-
te volna - vagy inkább nem volt hajlandó szembesülni
azzal, hogy az ő kislányából nem maradt más, csak egy
távoli emlék, ezért állandóan nógatott: meg-megérintett,
és mindenféle kérdéseket tett föl.
Én viszont megmaradtam változatlan csöndembe
zárva - megrémített a gondolat, hogy többé nem tudok
beszélni, sem mozogni, és csak néztem ki az ablakon:
Patricket kerestem.
Elképesztően dühös voltam azért, amit velem művelt.
A beszélgetéseink túl valóságosak voltak ahhoz, hogy
ne legyenek valódiak: nevetgéltünk és viccelődtünk, az-
tán rákényszerített, hogy cselekedjek, és másodszor is
visszavitt a felszínre, azzal fenyegetett, hogy különben
eltűnik, de aztán ugyanúgy eltűnt.
 Lehet, hogy az egész csak képzelgés volt?
Valószínűleg igen: még nem láttam be, hogy túljutot-
tam azon a könnyű fátyolon, ami elválasztja a valóságot
minden mástól, és nem térhettem vissza veszteség nélkül.
És még sohasem kívántam úgy vissza mindent, ahogy
akkor, mindent, amit addig nem tudtam értékeim, mert
azt hittem, jár nekem.
Vissza akartam kapni az életemet, az iskolát, a bará-
taimat és a táncot, nem akartam többé csalódást okozni
az anyukámnak, azt kívántam: bárcsak sose veszekedtem
volna Ninával, és bárcsak élne még Patrick.
Talán még mindig álmodtam, még mindig kómában
voltam, és ez csak a legrosszabb forgatókönyv volt, ami
akkor várt volna rám, ha továbbra is rosszul viselkedem.
De aztán majd valóban felébredek, és rájövök, hogy
az egész csak rémálom volt, mint Dickens Karácsonyi
énekében, és onnantól kezdve megjavulok.
Rendben, most már megtanultam a leckét, és készen
álltam rá, hogy tényleg felébredjek: kinél kell jelentkez-
nem?
Egy göndör vörös hajú doktornő jelent meg az ajtó-
ban.
Talán tündér, akinek az a feladata, hogy visszajuttas-
son a valódi életbe, nekem meg csak követnem kell, ő
majd kitárja a szárnyát, és együtt repülünk el egészen
hazáig.
A szüleim felkeltek és elébe mentek, anya a fülébe sú-
gott valamit, közben többször rám pillantott, a doktornő
pedig bólintott, és odajött hozzám.
Egyenesen a szemembe világított, egy tollal megko-
cogtatta a körmömet, néhány próbát végzett a kezemen
és a lábamon, aztán leült mellém, és nagyon kedvesen
rám mosolygott.
- Szervusz, Mia, Rosie Anne Flynn doktornő vagyok,
ideggyógyász, én fogok foglalkozni veled, meglátod, min-
den rendben lesz.
Teljes bizalommal mosolyogtam rá vissza, bár nem is
tudtam miért, talán azt vártam: a köpenye ujjából előke-
rül egy varázspálca.
- Tudod, hol vagy?
Persze, hogy tudom, egy félelmetes kórházban, ami egy
cseppet sem hasonlít arra, amit a Dr. House-ban látni,
ahol az ápolónők úgy kezelnek, mint egy komplett idiótát.
- Tudod, mióta vagy itt?
Na, hát ez nehéz kérdés, lehetnek hónapok vagy akár
évek is, nem adtak tükröt, és ami engem illet, tőlem tud-
tomon kívül akár már nagymama is lehetnék.
- Majdnem megfulladtál, és tizenhárom napon át
kómában voltál.
Csak tizenhárom nap? Esküdni mertem volna, hogy
hónapok teltek el. Csodálatos! Akkor most jöhetnének
a jó hírek, nem? Most jön az a rész, hogy odaadják a
csokipudingot, és azt mondják: „van neked egy meglepe-
tésünk”, aztán bejön Patrick meg Nina, megölelnek, aztán
Patrick karjába vesz engem, feltesz fehér lovára, és elvisz
a kastélyába.
- Most még nem tudjuk, pontosan hogyan fog reagál-
ni a tested, de szeretném, ha tudnád, hogy ha most még
nem sikerül néhány dolog, ami korábban könnyen ment,
az teljesen normális, idő kell hozzá, és mi azért vagyunk
itt, hogy segítsünk neked felépülni.
 Hogy mit nem tudok én rendesen csinálni? Az agyam
nagyszerűen működik, kérdezzen csak bármit irodalom-
ból, egyenletekből vagy akár franciából is...
- Most még nem lehet megmondani, idő kell hozzá
és nagy türelem, de mi mindig veled leszünk, jó, kicsim?
Hát hogyhogy nem viszel magaddal, te szép, vörös hajú
tündérke? Itt kell maradnom ebben a hülye ágyban, és
bámulni a semmibe? Nem, Rosie, ezt nem teheted velem,
nem hagyhatsz itt, már majdnem éjszaka van, nem aka-
rom, hogy lekapcsoljátok a lámpát, nem akarok mindent
pillanatról pillanatra újra átélni, nem akarom többé...
kérlek...
Bensőmben minden kiáltozott, de az arcomon ezt
semmi sem volt képes elárulni a könnyeken kívül, amik
lefolytak az orromon, hogy aztán elakadjanak a szájam
sarkában.
- Ne sírj, Mia - mondta, és keze közé fogta az államat
ne sírj, mert tudom, én tudom, rendben?
Felkelt, és visszament a szüléimhez, aztán távozott,
és otthagyta anyámat, apámat és Pault, ezt a zavarban
lévő hármast, akik csak bámulták a padlót zsebre dugott
kézzel.
A fenébe, Paul, egy kis bátorság! Csak nem azt akarod
mondani, hogy most alsóbbrendűnek érzed magad apám-
nál? Az matematikailag lehetetlen. Nézz csak magadra!
Két méter magas vagy, a kezed, mint egy péklapát, mo-
solygós vagy, nyájas és érzékeny, remek szakács, és több
hajad is van, mint neki; az apám csak egy szürke tőzsde-
ügynök, aki már tizennyolc évesen is öreg volt, csak egyet-
len viccet ismer, azt is csak karácsonykor meséli el, amikor
már teleitta magát tojáslikőrrel. Gyerünk, Paul, húzd ki
magad, tedd meg a kedvemért.
De nem volt mit tenni: megadta magát, és kiment,
hogy igyon egy kávét, már vagy a tizediket, és magukra
hagyta őket.
Anyukám beszélt, apám meg karba tett kézzel hintá-
zott a cipője sarkán. Az együttérzés szobra.
Egész éjjel a folyosó lilás fényét bámultam, hallgattam
a szívem dobogását, és harapdáltam a szájam belsejét, ha
éreztem, hogy elnyomna az álom.
Anya a szomszéd ágyon aludt, most először több órán
át, megszakítás nélkül.
Figyeltem mély és nyugodt légzését, a végre kisimult
arcát.
Ki tudja, hány éjen át virrasztott mellettem, és hall-
gatta az én lélegzésemet - most pedig rajtam volt a sor,
hogy virrasszak mellette.
A félhomályban ki tudtam venni csontvázszerű csuk-
lómat.
Nancynek igaza volt, amikor azt mondta, nincs is már
izmom - csakugyan, a karkötő is úgy nézett ki a keze-
men, mint egy derékszíj.
Arcomhoz emeltem, és megszagoltam.
Vanília- és bőrillata volt. Elszorult a szívem.
Pat bőrének illata volt, akárhol felismertem volna,
még bekötött szemmel is.
Őt kerestem a sötétben, magamban szólongattam, de
ő nem válaszolt többé.
És ez még csak az első volt a napok hosszú folyamá-
ban, amit ezzel a fájdalommal a szívemben kell majd
leélnem.
 Nem menekülhettem többé a kiéhezett kutya harapá-
sától, akkor már jobb, ha belenyugszom.
A takaró hullámain át figyeltem a lábaim, olyanok vol-
tak, mint két seprűnyél: sosem tudtak volna megtartani,
semmire sem voltak már jók.
Fájdalommal gondoltam vissza arra a Miára, aki úgy
akart táncolni, mint Zakharova, arra, aki a Royal Ballet
végtelen termeivel álmodott, aki órákon át kínozta a lá-
bát meg a hátát a próbákon, hogy tökéletesítsen egy-egy
lépést, napról napra, hónapról hónapra, évről évre, több
mint tíz éven át.
És most minden elveszett.
Ha akartam volna, se tudtam volna visszaszerezni, és
különben sem akartam már.
Túl nehéz volt a lelkem ahhoz, hogy ismét röpüljek,
és már maga a gondolat is taszított, hogy újból fel kelljen
vennem a balettcipőt.
Az a Mia már nem létezett, Patrickkel együtt halt
meg.
Az új Mia már azzal is megelégedett volna, ha életben
marad, hogy örömet okozzon az övéinek, és hogy meg-
kapja büntetését a bűneiért, de semmi több.
Ez volt a legtöbb, amit tehettem.
Az álmosság kezdett felülkerekedni rajtam, a szem-
héjaim olyan nehezek voltak, mint két sziklatömb.
Hogy ébren maradjak, mélyebbre nyomtam az infú-
ziós tűt a karomban.
Istenem, hogy megváltoztam, tényleg úgy néztem ki,
mint a kislány A körből.
A testem, amit mindig szentélyként szerettem és
tiszteltem - nem ittam és nem is dohányoztam soha -,
mozgásképtelen kolonccá vált, amit legszívesebben meg-
kínoztam volna.
Éveken át dolgozol a testeden, hogy rugalmasabbá
tedd, hajlékonyabbá és kecsesebbé, de amint egy pilla-
natra nem figyelsz oda, máris bosszút áll rajtad, és meg-
szakít mindenféle együttműködést: olyan lesz, mint egy
hasznavehetetlen, üres zsák.
És én utáltam, ahogy utáltam volna bárkit, aki emlé-
keztetni próbál arra, milyen ügyes és tehetséges voltam.
Ki akartam törölni az összes, tánccal kapcsolatos em-
lékemet, és ha anyám megint megpróbálta volna feladni
rám a balettcipőt, a fejéhez vágtam volna, nem tudom,
hogyan, de megtettem volna.
Hajnalban, mikor már azzal töltöttem az időt, hogy
elnevezgettem az ablak előtti liliomfán gubbasztó mada-
rakat, anya felébredt, és amint meglátta, hogy ráncolom
a homlokomat, a szemem pedig véreres az ébren töl-
tött éjszakától, szaladt, hogy hívjon valakit: attól tartott,
visszaestem éber kómába.
Rosie Anne doktornő rögtön hozzám sietett, és
megint azt az utálatos dolgot kezdte el, hogy a körmö-
met nyomogatja azzal a tollal - gyorsan visszarántottam
a kezem, és felmordultam a fájdalomtól. Ennek mintha
megörült volna.
- Jól van, Elena, ne aggódjon, természetes, hogy más-
képp reagál, mint amihez hozzá van szokva... megmond-
tam, idő kell hozzá... - magyarázta, miközben anyám
kezére tette a kezét, és rámosolygott.
Anya viszonozni akarta a mosolyt, de látszott rajta,
hogy csalódott.
 Nem akarta, hogy a lánya szusipálcikára emlékeztesse,
vissza akarta kapni az ő Miáját, méghozzá rögtön, meri
anya sosem volt az a türelmes fajta.
Amint Rosie Anne megkérte őt, hogy próbáljon meg-
itatni egy szívószállal, majd távozott, anya egyenesen
a szemembe nézett.
- Ide figyelj, tudom, hogy itt vagy, Mia, túl jól ismer-
lek, én szültelek, tudom jól, hogyan is működik az a ke-
mény kobakod, és rajtad tartom a szemem! - mondta,
és felemelte mutatóujját.
Ez most fenyegetés volt, vagy mi?
Hát nem kedvesnek, megértőnek és érzékenynek kel-
lett volna lennie? De huszonnégy óra sem kellett hozzá,
és máris kijött a béketűrésből.
Kiment, hogy igyon egy kávét, az ajtóban pedig meg-
jelent Ellie, hogy megmosdasson, és kikísérjen a mos-
dóba.
Mint mindig, jókedve most is éktelenül bosszantott.
- Milyen jó ébren látni, Mia - mondta, miközben fi-
noman leszedte a takarót, és fölfedte a szörnyű katétert,
ami annak kell, aki nem képes uralkodni a hólyagján.
Érezve zavaromat, így folytatta:
- Ezt most kivesszük, mert már nincs rá szükséged -
majd egy gyors mozdulattal kiszedte, és bedobta a sze-
metesvödörbe. Aztán, mint egy mágus, aki a semmiből
varázsol galambokat, behúzta a folyosóról a kerekes-
széket, és azt mondta: - Akarsz tenni egy kört ezen
a gyönyörű kabrión?
Ellie, kérlek, nem vagyok fogyatékos, még akkor se, ha
a látszat csal...
 Karjába vett, óvatosan beleültetett a kerekesszékbe,
éreztem a bőrülés hidegét a lábamon, és megborzongtam.
- Biztos voltam benne, hogy sötét a szemed, tudod?
Éreztem... Akkor is, ha az igazat megvallva olyan, mintha
már jó ideje ismernélek: mindig beszéltem hozzád, amíg
aludtál, micsoda unalmas, mi?
Ne is emlékeztess rá...
- Mindig beszélek az altatott emberekhez, úgy kép-
zelem, valamiféle előszobában vannak a mi világunk és
a másik között, ahol nagy, puha, jól kipárnázott ágya-
kon alszanak, de amíg nem állnak készen, nem térhetnek
vissza. Viszont ha beszélsz hozzájuk, és érezteted velük,
hogy fontosak, hamarabb visszatérnek...
Nem éppen fontosság kérdése...
- ...ki tudja, mi lehet ott, senki sem tudja igazán meg-
magyarázni, van, aki fényről beszél, mások azt mondják,
hallanak mindent, ami körülöttük történik, megint má-
sok viszont semmire sem emlékeznek... különben meg
nem is nagyon számít, előbb-utóbb úgyis mindannyian
megtudjuk, nem? A főorvos mindig azt mondja, hogy az
a dolog a fehér fénnyel az agy stratégiája, oxigénhiányra
adott kémiai reakció vagy a retina mechanizmusa, sosem
jut eszembe, most nem is tudnám megmondani neked,
a lényeg, hogy egyáltalán nem hisz benne. Én viszont
hiszek.
A főorvos? Az a marha, aki azt mondta, hogy a köny-
nyeim csak feltétlen reflex? Na, csak várja meg, amíg ta-
lálkozunk, elmagyarázom én neki, mi az a feltétlen reflex!
Ellie bevitt a vécébe, újból felemelt, hogy rátegyen az
ülőkére, aztán várta, hogy magamtól pisiljek, közben csak
beszélt tovább, mintha mi sem történt volna.
 Nem sikerült és ez átkozottul frusztráló volt.
- Nyugalom, még nem ittál semmit, majd meglátod,
később menni fog, egy óra múlva megint megpróbáljuk.
Ismét karjába vett, mintha a kedvenc babája volnék,
visszaültetett a „kabrióba”, és a motor zúgását utánozta.
Nem emlékszem, hogy éreztem-e valaha ennél jobban
megalázva magam.
Kicserélte a lepedőt az ágyamon, elrendezte a párná-
kat, és odaültetett.
- Tudod... a nővérem is ebben a kórházban feküdt,
nagyjából olyan idős volt, mint te. Elütötte egy autó, mi-
kor az iskolából jött hazafelé, de ő többé nem tért magá-
hoz. Mindig azt gondoltam, hogy nem beszéltem hozzá
eleget, nem voltam elég meggyőző, és nem találtam meg
a kellő szavakat. Összevesztünk egy szoknyán, amit az
engedélye nélkül vettem föl, és összekoszoltam. Soha
nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Susan talán úgy
halt meg, hogy haragudott rám... - letörölt egy könny-
cseppet. - Bocsánat, nem lett volna szabad... olyan hülye
vagyok... de te emlékeztetsz rá egy kicsit... - keze közé
fogta az enyémet - ... Nézd csak meg, milyen soványka
kezeid vannak...
Vett egy kevés vazelint a tégelyből, és bedörzsölte vele
a kezem.
- Így ni, már jobb is, nem? ...holnap hozok neked
kakaóvajat is.
Sírhatnékom támadt.
Elmosolyodott, és amint meglátta anyámat az ajtóban,
kiment.
Legszívesebben erősen magamhoz szorítottam volna
Ellie-t.
 Sajnáltam, hogy rosszul ítéltem meg őt, aki minden
tőle telhetőt megtett, hogy előrehaladjon, elviselve egy
elégtelen és megaláztatásokkal teli életet, mint bűnért
való vezeklést, mosollyal az arcán.
Sose ítéld meg az embereket anélkül, hogy ismernéd
őket - Patrick mindig ezt ismételgette nekem -, és ha
ismered őket, akkor sincs jogod, hogy rájuk erőltesd a te
választásaidat a te tapasztalataid alapján.
Erre emlékeznem kellett volna.
És emlékeztetni akartam volna rá anyámat is, aki ott
állt az ajtóban, és engem figyelt.
Az volt az érzésem, hogy minden mozdulatomat lesi
(mintha meg tudtam volna mozdulni!), és ettől úgy érez-
tem magam, mint valami kínpadon.
Úgy tűnt, csak arra vár, hogy rajtakapjon, mintha a
távollétében felpattantam volna és ugrálni kezdtem volna
az ágyon.
Mint az a mozgássérült az Angolkák szkeccsében!
Nem volt hajlandó elfogadni a valóságot, és nem szán-
dékozott békén hagyni, amíg úgy nem reagálok, ahogy
ő akarja.
Kemény harc várt rá.
Janine, a fizioterapeuta mentett ki anya vizslató tekin-
tete alól, azért jött, hogy megtornáztasson.
Majd'meghaltam a kíváncsiságtól, hogy megtudjam,
mi történt azóta Roberttel, de sejtettem, hogy nem mesél
róla most, hogy bámulom.
Megfogta és többször behajlította, majd kinyújtotta
jobb lábamat, szép lassan.
Ha látott volna melegíteni a balettrúd mellett, csak
néhány hónappal korábban, megdöbbent volna: meg tud-
tam csinálni a spárgát a falnál, ahogy Vishnevától láttam,
a lábfejemnek olyan íve volt, mint a madarak szárnyá-
nak, hogy a hátamról ne is beszéljünk: úgy hajlott, akár
a nádszál.
És most ott voltam egy passzív mozgásterápiás ke-
zelés foglyaként, anyám meg csak nézett, mintha azt
mondta volna: „Na? Mire vársz? Kelj fel, és mutasd meg
neki, ki vagy!”
Anya, ez nem olyan egyszerű.
Ez volt az első ébren töltött napom, és nem tudtam,
mi van még műsoron. Mintha egy turistafalu animáto-
rait vártam volna, akik azért jönnek, hogy rábeszéljenek:
gyere te is játszani a medencébe.
Csakhogy ez nem volt szórakoztató.
- Aranyom, nézd ki van itt... - mondta anyám, és úgy
engedte be Carlt, mint aki csodára vár.
Carl félszegen lépett be a szobába, egyik kezében óriá-
si csokor virág, a másikban meg az Ipodom.
Ha még egy szál virágot hoztak volna nekem, elhá-
nyom magam.
- Magadhoz tértél - mondta anélkül, hogy rám nézett
volna.
Ja...
- Akkor erre már nincs szükség - mondta, és felmu-
tatta az Ipodot anyának.
- Hogyne lenne, jót tesz neki, ha hallgat egy kis zenét -
felelte, hogy oldja Carl zavarát. - Egyelőre nem beszél,
de hamarosan megint fog... igaz, kincsem? - kérdezte
olyan hangon, hogy azt burkolt fenyegetésnek vettem.
- Magatokra hagylak, legalább mesélsz neki egy kicsit
az iskoláról, jó?
 Kiment, és otthagyott Carllal, hogy bámuljuk egymást.
- Jó látni, hogy magadhoz tértél - mondta, és még
mindig egy meghatározatlan pontot nézett a takarón.
Igazán kezdtem vágyakozni egy tükör után.
- Mindannyian aggódtunk érted... az iskolában más-
ról se beszélnek, számíts rá, hogy a napokban mindany-
nyian bejönnek hozzád!
Már alig várom...
Sóhajtott egyet, és leült a fotelbe.
- Az igazgatónő kirándulást szervez Londonba, egy
hónap múlva... három nap, jó mulatság lesz, talán el
tudsz majd...
Megakadt, és beletúrt a hajába.
- ...basszus, Mia, nehéz hozzád ilyen állapotban be-
szélni... te voltál, te vagy... a legjobb barátnőm, és nézd
meg, mi lett belőled, egy... egy...
Egy micsoda, Carl? Gyerünk, mondd csak!
- ...basszus, csak vegetálsz... - motyogta elcsukló
hangon - ...és csak nézel rám elbutultan... vissza akarom
kapni a barátnőmet, akibe veszettül szerelmes voltam,
aki iszonyúan feldühített, mégis mindig tele volt élettel.
Nem tudom elhinni, hogy örökre elveszítettem, képtelen
vagyok... ne haragudj...
Nem haragszom, Carl, nem haragszom.
- Szar barát voltam, nem álltam melletted, amikor
a legnagyobb szükséged lett volna rá... az én bűnöm is,
ha most ennyire készen vagy.
Nem, Carl, nem tehettél volna semmit, akkor már el-
döntöttem.
- Azt gondoltam, Ninának nagyobb szüksége van
rám, mint neked; azt hittem, erősebb vagy, ezért magadra
hagytalak. Ő most úgy tesz, mintha jól lenne, mintha mi
sem történt volna, mintha soha nem ismert volna téged,
mintha sosem lett volna bátyja. Szerintem abszurd az
egész, de én már nem tudom követni, mintha az egészet
elfojtaná... most meg aztán, hogy az anyukája kórházban
van, ő törődik mindennel: a házzal, az apjával... biztos
vagyok benne, hogy te észhez tudnád téríteni.
Nina úgy tesz, mintha nem ismert volna, és mintha
Patrick sosem létezett volna? Lehetetlen, nem is Nináról
beszél, nem az én Ninámról, a világ legkedvesebb és leg-
érzékenyebb lányáról...
- Játssza a nagylányt, nem sír sosem, és ha része-
gen találja az apját a fotelban, sértésekkel bombáz-
za. A helyzet elkeserítő, Mia, és képzeld, mennyire el
vagyok keseredve én, ha itt beszélek hozzád, te meg
csak üres tekintettel bámulsz rám, és még csak nem is
látsz.
Látlak, Carl, látlak, és hallak is... sajnos.
- Emlékszel, milyen boldogok voltunk azon a hétvé-
gén, amikor elmentünk Bathba karácsonykor?
Persze hogy emlékszem, életem legrosszabb isiásza jött
rám, mert a kanapén aludtam.
- Én, te, Nina és Alex... emlékszel Alexre? Megtaní-
tottad táncolni az iskolai Mamma Mia előadásra... még
most is emlegeti, azt mondja, csak egy varázsló moz-
gathatott úgy meg egy olyan bénát, mint ő... mindig
megkérdezi, hogy vagy... én meg mondom neki, hogy
gyógyulgatsz, ő pedig azt feleli, kemény csaj vagy, és
hogy nagyon tetszettél neki.
Persze hogy emlékszem Alexre, még ha úgy is tűnik,
hogy egy egész élet telt el azóta... emlékszem rá, mennyire
gondtalanok voltunk és vidámak... Sosem gondoltuk vol-
na, hogy szembe kell néznünk a halállal...
- ... Lehet, hogy legközelebb elhozom őt is, ki tudja,
hátha egy új arc eszedbe juttat valamit.
Tegyél egy szívességet, Carl, menj innen a fenébe, és
ne is gyere többet vissza, csak kínzol itt engem, pedig
nem érdemlem meg, már így is túl magas árat fizetek, nem
gondolod?
- ...Bár az az álmom, hogy egyszer sikerül elhoznom
Ninát ide hozzád... biztos vagyok benne, hogy ő meg
tudna mozgatni benned valamit... - Fölkelt, közelebb
jött, és a vállamra tette a kezét: - ...bátorság, Mia, nem
tudom elhinni, hogy véged, én még mindig hiszek ben-
ned... én... annyira szeretlek... - mondta, és letörölt egy
könnycseppet.
Aztán gyorsan homlokon puszilt, fogta a dzsekijét, és
odaadta az Ipodot.
- Gossipot és Crystal Castles-t töltöttem rá... szerin-
tem kicsit... élénkebbek, mint a Pink Floyd.
Rám mosolygott, és kisietett.
Ha ilyen hatást váltok ki, jobb, ha többet senki sem
látogat meg.
A délelőtt nagy részében egyedül maradtam, ami
jelezte, hogy talán nem is vagyok olyan fontos; de az
megvigasztalt, hogy legalább nem kell magamat mások
szomorúságán keresztül viszontlátnom, bár így állandóan
harcolnom kellett a hirtelen rám-rámtörő álmossággal,
és ezért állandóan alattomos félálomban voltam - nem
tudtam, ez vajon hová vezet.
Féltem, hogy visszasüppedek a kóma iszapos homok-
jába, és nem tudok majd kijönni belőle, főleg hogy Pat-
rick hangja is semmibe veszett, és egyre biztosabb voltam
abban, hogy az egészet csak álmodtam.
Talán a főorvosnak igaza volt, talán valami kémiai do-
log indult be az agyban, nincs semmi romantikus vagy
varázslatos, csak szemét, megbolondult neuronok.
Jobban kellett volna figyelnem biológiaórán.
Anya Nancy társaságában tért vissza, aki úgy kicsípte
magát, mintha a Díva szereplőválogatására jött volna:
Hello Kitty-árnyalatú rózsaszín rúzs, szemein húsz deka
szempillaspirál csomókban, hollófekete haja lófarokban
szorosan összefogva.
Azon a héten ő foglalkozott velem, és ezt úgy akarta
tálalni, mint valami jó hírt.
- Itt van a mi kis balerinánk, na és mikor táncolunk
megint?
Anya tekintete villámlott, de nem úgy tűnt, mintha
Nancy törődne vele, csak jött, és megigazította az infú-
ziómat.
- A doktornő azt mondta, el kell kezdenünk etetni,
mert túl sovány... - Aztán hozzám fordult: - Hű, milyen
éhesek lehetünk, igaz? Jól jönne most egy kis almapüré,
mi? Nyami, nyami!!
Nyami, nyami?
Anya, könyörgök, öld meg ezt a nőt, nem tudja, mit
beszél!
- A lányom utálja az almapürét, könnyen lehet, hogy
visszaköpi az arcába.
- Akkor egy jó kis pudingot, nos? Szereted a pudin-
got? Fogadok, hogy igen, a pudingot minden gyerek sze-
reti.
Anyaaaaaaa!!
 - Halgasson ide! Azonkívül, hogy a lányom egy ideje
elmúlt már hároméves, biztosítom, hogy akkor sem ette
meg a zabkását, sem a főtt almát, és ha tudná, meg is
mondaná magának...
- ...asszonyom, csak nem ehet szalonnás tojást - fe-
lelte ingerülten, és odament az étkezőtálcáért.
Valójában sokkal szívesebben ettem volna szalonnás
tojást.
Leült mellém, belemártotta a kiskanalat az almakrém-
be, és bedugta a számba.
- Látja? így kell csinálni... egy szép púpos kanál, aztán
várja meg, míg lenyeli, nem szabad kiköpnie...
- Ide figyeljen, tudom jól, hogyan etessem... - felelte
anya csípősen. - Ha akarja, még berregek is hozzá, mint
a repülő.
- Ha az kell... miért ne? - felelte Nancy ingerülten.
A nyálkás, ízetlen, meleg alma lecsúszott a torkom-
ba, és ugyanazzal a lendülettel jött is vissza - én pedig
kihasználva szerencsétlen, elbutult állapotomat, telibe
köptem Nancy kigombolt dekoltázsát.
- Én megmondtam - jegyezte meg anyám gunyoro-
san.
- Ez görcs - zárta rövidre Nancy, miközben szalvé-
tával törölgette magát -, annak a jele, hogy még nem áll
készen... egy orr-nyelőcső szondát fognak betenni neki,
ha nem kezd enni.
Ugye, tudod, hova dughatod a szondádat, kedves Nancy?
Adj egy hamburgert, és meglátod, eszem-e!
- Értesítenem kell a doktornőt.
- Hagyja csak, inkább adja ide azt a kanalat, meglátja,
meg tudom-e etetni a lányomat vagy sem, fel... menjen
odébb - mondta édesanyám, Nancy meg kelletlenül fel-
állt.
Fintorogva szedett egy kanál pépet, és mielőtt a
számhoz emelte volna, a fülembe súgta: „Ha lehet, ne
hagyj szarban, drágám! Egyél egy kicsit ebből az izéből,
különben ez a szemétláda csövet tetet az orrodba, ami
lemegy majd egészen a gyomrodig, és hidd el nekem, ha
mondom: azt nem bírnád elviselni, jó?”
És rám kacsintott.
Mély lélegzetet vettem, és felkészültem a gyötrelemre.
Még csak nem is köhintettem, és majdnem az adag
felét megettem, Nancy éber és ideges felügyelete alatt.
- Látja? - kérdezte tőle anyám. - Ismerem a lányo-
mat! Én ismerem!
Nancy fogta a tálcát és kivitte.
Anya elégedetten nevetett, felszabadult, cinkos ne-
vetéssel, aztán lelkesülten fölemelte jobb kezét, és azt
mondta:
- Adj egy pacsit!
Pár pillanatra megállt a keze a levegőben, aztán le-
eresztette, és elfordította a fejét.
- Na jó, ezen még dolgozunk...
 Három

Miután három napig le sem hunytam a szemem, hallu-

cinálni kezdtem.
Hoztak egy tévét a szobámba - ez a többiek számára
kicsit elviselhetőbbé tette kifejezéstelen tekintetemet.
Egyébként nem volt semmi látható javulás, a stabil
életfunkcióktól eltekintve.
Rosie Anne naponta kétszer látogatott meg, hogy el-
lenőrizze állapotomat, és halkan sugdolózzon anyával,
mintha nem akarnák, hogy meghalljam őket.
Egyre erősebb volt az az érzésem, hogy ezek ketten
forgatnak valamit a fejükben.
Olyan volt, mintha szövetkeztek volna, hogy újból
mozgásra és szóra bírjanak.
Azt hitték, szórakozásból fekszem ott egész nap, hogy
kertészeti és főzőműsorokat nézzek?
Talán nem tértem volna vissza szívesebben bármilyen
más életformához, ami méltó arra, hogy életnek nevezzék?
Az igazság az, hogy nem ment, képtelen voltam rá -
valami biztos eltört bennem, és már nem lehetett meg-
javítani.
Ninának volt igaza, hogy mindent elfojtott - ha tud-
tam volna, hogyan kell, én is megtettem volna: elfelejtet-
tem volna mindent, hogy a nulláról kezdjem újra.
 Ha nem emlékszel fájdalmad okára, semmi sem aka-
dályoz meg abban, hogy visszatérj az életbe.
De az én emlékem olyan élénk és jelenvaló volt, hogy
egy percre sem hagyott magamra, és ha véletlenül mégis
sikerült néhány pillanatra kiverni a fejemből, visszatérve
olyan erősen csapott le rám a valóság hulláma, hogy
halálra rémültem, és nem is akartam elhinni.
Ennél még az is elviselhetőbb volt, hogy megtanuljak
együtt élni a fájdalommal: ha napi adagokban kaptam
volna, az ellenállóbbá tett volna a magánnyal, a szomo-
rúsággal és az elhagyatottsággal szemben.
Patrick halálosan hiányzott.
Erőlködtem, hogy elképzeljem őt a mennyországban,
vagy bármi más szép helyen, fehér fénnyel, virágokkal és
báránykákkal körülvéve - de nem ment.
Erősebb volt nálam: sosem hittem a halál utáni élet-
ben, és nem is volt rá okom, hogy túl sokat gondolkodjak
rajta, most mégis nagyon világosnak tűnt, hogy nincs
utána semmi, és az élet - aszerint, hogy milyen a lap-
járás - egy pillanat alatt undorítóvá válhat úgy, ahogy
van.
Abszolút undorítóvá, menekülési útvonal nélkül.
Anya száműzte a virágokat a szobámból: kitett az ajtó-
ra egy papírt, ami megtiltotta, hogy bárki is hozzon még
- annak ellenére, hogy ilyen állapotomban nem nagyon
lehetett nekem mást ajándékozni.
Az elfonnyadt virágok édeskés illata émelyítővé vált,
és a szoba egyre inkább Diana hercegnő mauzóleumához
hasonlított: tele volt plüssállatokkal meg képeslapokkal.
De akkor is Nancy parfümje maradt a leggyomor-
forgatóbb az összes közül.
 Ellie mindent megtett, hogy elkerülje, én viszont ti-
tokban reméltem, hogy találkoznak, csak hogy valami
érdekesebb szórakozásom is legyen, mint a tévé.
Nancy viszont mintha szó szerint örömét lelte volna
abban, hogy provokálhatja, és szánt szándékkal kínozta.
- Tegnap este vacsorázni mentünk Roberttel - mond-
ta, miközben megigazította az infúziómat, fájdalmat
okozva vele.
- Csakugyan? - kérdezte Ellie tettetett közömbös-
séggel.
- Igen, egy hihetetlenül édes és nagyon romantikus
helyre, eddig még sosem voltam ott...
Nancy, ez sárgalapos hiba!
- Örülök nektek... - felelte Ellie remegő hangon.
- Na, és te mit csináltál? A férjecskéd levitt a kocsmá-
ba, és dartsozás közben leittátok magatokat?
Nancy...
- Nem... egyedül ment le... - felelte, és tovább irkálta
a számokat egy adatlapra.
- Micsoda öröm! De hát soha nem visz el sehova? -
folytatta Nancy azon a fülsértő hangján.
- Mindig sokáig dolgozik, és én is, ezzel a beosztás-
sal... - felelte Ellie, és karjába vett, hogy áthúzza az ágyat.
- Hát, meg kéne kérned, sőt egyszer elmehetnénk
valahová négyesben is, nem? Mókás lenne!
Igen, annyira, mintha forró olajat öntenétek maga-
tokra.
- Na szóval, ahogy mondtam, tegnap este elmentünk
ebbe az édes kis romantikus étterembe, van ott egy fic-
kó, aki tarot-kártyát vet, és azt mondta, sok dolgot lát
a jövőnkben: házasságot, gyerekeket...
 - Jól van... örülök - felelte Ellie láthatólag leverten.
- Tudod, ez egy olyan étterem, ahol vannak szobák is.
Nancy, te egy igazi szemétláda vagy, megérdemelsz
egy másik sárga lapot, még egy, és akkor már ki is vagy
állítva...
- ...hát ne tudd meg, milyen zavarban voltunk más-
nap a reggelinél... - és ostobán elnevette magát.
- Jó, ha megmondod a nevét, legközelebb én is meg-
nézem - próbált meg Ellie könnyedén felelni.
- Queen Victoriának hívják - ejtette el végül.
Beleborzongtam ebbe a névbe.
- Igen, hallottam már róla - felelte Ellie, miközben
visszatett az ágyba.
- Közel van a parthoz... ahol rátaláltak a balerinára... -
mutatott rám Nancy.
Menj a picsába, Nancy, menj a picsába, te átkozott
szemétláda, az az a hely, ahol el kellett volna töltenünk
az első éjszakánkat Patrickkel!
Megmerevedtem, mint egy farönk Ellie karjai között,
és dühödt, vad hangokat kezdtem hallatni.
- Na de Mia, mi baj, valamit rosszul csináltam? - kér-
dezte, és finoman visszaültetett a székre.
Nancy csípőre tett kézzel méregetett, olyan mosollyal
az arcán, mintha őrült lenne.
- Biztos az fájt neki, ahogy a karodba vetted - mondta.
- Ugyan, nagyon odafigyeltem, mindig így veszem
föl.
- Nem tudsz te megcsinálni semmit, Ellie, nézd meg,
hogyan kell - nekirugaszkodott, de erősen ellenálltam,
olyan nehéz lettem, mint a szikla, úgyhogy megint le kel-
lett tennie.
 - Talán nem akar veled menni - mosolygott Ellie.
- Na persze, szerinted tud is ez bármiről... - vágott
vissza Nancy a második kísérlet közben.
Majd’ felrobbantam a dühtől, teljes szívemből gyűlöl-
tem Nancyt, legszívesebben megrugdostam volna, nem
akartam, hogy hozzám érjen, de akárhogy próbálkoztam,
valamiféle rövidzárlat volt az agyamban, ami meggátolta
az információ eljutását a címzettekhez.
Minden erőmet összpontosítottam, és mikor elég kö-
zel voltam a füléhez (azt is legszívesebben leharaptam
volna), a lehető legérthetőbben odasúgtam neki: „Hülye,
szemét kurva!”
Úgy dobott le az ágyra, mint a forró krumplit.
- Hallottad, mit mondott nekem? - kérdezte Nancy
felháborodva.
- Nem! - felelte Ellie.
- Szemét kurvának nevezett - válaszolta elképedve.
Ellie jóízűen fölnevetett, és miközben kiment, hal-
lottam, ahogy azt mondja: „Bárcsak tényleg azt mondta
volna!”
Attól a pillanattól fogva Nancy is gyanakodva nézett
rám.
A düh hatására sikerült megszólalnom, még akkor is,
ha olyan volt a hangom, mint az ördögűzőnek, de azután,
hogy lement az adrenalin, megint néma lettem, mint a
hal, ő meg ahányszor csak a közelembe jött, mindig oda-
súgott valami utálatosat, mint például: „Tudom jól, hogy
tudsz beszélni, járathatod a bolondját mindenkivel, de
velem aztán nem, tudod?” - aztán belecsípett a karomba,
hogy lássa, reagálok-e.
Annyira gyűlöltem!
 Előbb vagy utóbb megfizet mindezért.
Közben az elalvás elleni küzdelmem tarthatatlanná
vált, mintha a függönyök hullámzottak, a padló meg le-
begett volna.
Még ha a testem csaknem két hétig készenléti üzem
módban volt is, iszonyú szükségem lett volna a pihenés-
re, és az, hogy ilyen erőszakos voltam magammal, csak
rontott az állapotomon.
Rosie Anne nagyon aggódott értem, abból jöttem rá,
hogy sokszor meglátogatott, és nem azért, hogy a Big
Brother legutóbbi részét kommentálja.
Nagyon szép nő volt, mintha egy hajdúsító sampon
vagy egy immunerősítő joghurt reklámjából lépett volna
ki - külseje valamennyire ellensúlyozta, hogy minden
más olyan szürke és átlagos volt, mintha színes filmkocka
lett volna egy fekete-fehér filmben.
Szokás szerint kiégette a pupillámat a lámpájával -
úgy éreztem magam, mint egy macska, aki kiesett az
ablakból, és épp egy szadista állatorvos vizsgálja.
De még mielőtt ismét megnyomkodhatta volna a kör-
mömet, ökölbe szorítottam a kezemet, és rámeredtem -
amikor ezt észrevette, elmosolyodott.
Leült mellém.
- Jobban érzed magad, Mia? Tudom, hogy nem tudsz
válaszolni, de ahogy elnézlek, az az érzésem, hogy a féle-
lem tart fogva odabenn, nem pedig valami ideggyógyá-
szati probléma. A vizsgálati eredményeid jók, a CT nem
mutatott ki semmit, de tudom, hogy az ilyen esetekben
sosem lehet tudni. Van az emberi elmének egy olyan ré-
sze, amit senki sem ismerhet, ezt nevezem én „varázs-
doboznak”, ez az a rész, ahová nem lehet bejutni - ott
vannak az emlékeink, félelmeink, érzéseink, az álmaink...
és ehhez a dobozhoz egyedül neked van kulcsod... csak te
döntheted el, mikor nyitod ki újból. Mi, orvosok minden
mást rendbe tudunk hozni, de a te varázsszód nélkül az
a doboz sosem fog kinyílni, ahhoz pedig akaraterő kell,
ugyanolyan, mint amivel táncoltál.
Közelebb húzta székét az ágyhoz, és folytatta.
- ...anyukád olyan sok mindent mesélt rólad, hogy
úgy érzem, mintha mindig is ismertelek volna... elmond-
ta, milyen ironikus, erős és makacs vagy, elképesztő a
szenvedélyed a tánc iránt, hogy mennyire haragudott,
amikor későn értél haza, ő meg nem tudta, hogy csak
kilyukadt a biciklid kereke, hogy egyszer hazudtál neki,
milyen tárgyak kellenek a vizsgára az iskolában, meg
hogy egyszer titokban megkérted a nagymamádat, hogy
fizesse ki az kollégiumi díjadat a Royal Balletnak, meg
hogy egyszer...
Okééééééé, mást nem mesélt neked anya??? Ennél még
az is jobb volt, amikor a körmömet nyomogattad.
Létezik rosszabb annál, hogy egy Nicole Kidman-
hasonmás csámcsog a dolgaidon, amiket édesanyád egy
gyenge pillanatában óvatlanul elmondott neki, és még
csak válaszolni sem tudsz?
Esetleg a naplómat is elolvastatta vele?
- ...mesélt a barátságodról is Ninával, és... Pat-
rickről...
Ez nem tisztességes, ehhez nem volt joga.
- Gondolom, nagyon-nagyon szeretted...
Igen, kedves Rosie, annyira szerettem, hogy annál job-
ban nem hinném, hogy lehetne, de ez nem tartozik rád,
sem rád, sem anyámra, és ha mindig is titokban tartot-
tam, jó okom volt rá, most pedig szeretném, ha magamra
hagynál, ez a beszélgetés már egyáltalán nem szórakoztat.
Alig észrevehetően ökölbe szorítottam a kezem, és
erre fölfigyelt.
- Bocsáss meg... nem kellett volna belemásznom az
életedbe, de azt akarom, hogy tudd: a harag, amit oda-
benn érzel a történtek miatt, ugyanaz, mint ami segíteni
fog neked a túlélésben - egészséges harag ez, ami átlendít
ezen a blokkolt fázison, és egészen addig fog kínozni,
amíg meg nem adod magad, és ki nem veted magadból.
Hogy mikor és hogyan, azt még nem tudjuk, de ez az
egyetlen út, hogy visszatérj az életbe, Mia...
Mit tudsz te arról, hogy milyen vagyok, mi? Mit tudsz
te? Úgy nézel ki, mint akinek még soha semmi nehézség
nem adódott az életében, aki ideggyógyász, de nyugodtan
lehetne akár modell vagy színésznő is.
Mit tudsz te a „blokkomról”, vagy hogy is hívod? Mit
tudsz te arról, miben vagyok most, és milyen poklon me-
gyek keresztül, miközben se mozdulni, se szólni nem tu-
dok? Hagyjál békén, Rosie Anne, menj, és gyötörj valaki
mást, koszi.
- Mia, én jól tudom, mit érzel, nagyon is jól tudom...
Persze, az, hogy tanultál róla, még nem jelenti, hogy
meg is érted, mit érzek.
- ...Amikor huszonegy éves voltam, egy buliból
mentünk hazafelé a barátaimmal... kicsit többet ittunk
a kelleténél, ahogy a bulikban lenni szokott, de a barátom
jól bírta az alkoholt, ráadásul csak félórás autóút volt...
boldogok voltunk és szerelmesek, kacagtunk, és torkunk
szakadtából énekeltünk... nyár volt, és előttünk állt az
egész élet... senki sem számított rá, hogy elbóbiskol, és
lesodródunk az útról... Egyik pillanatban még csodálatos
és tökéletes az életed, a következőben pedig már meghalt
a barátod, te fejjel előre kirepültél a szélvédőn, a legjobb
barátnődnek meg amputálni kell a lábát, mert beszorult
a fémlemezek közé... Érted már, miért mondom, hogy
én jól tudom, Mia?
Megragadta a vállamat - a tekintete megrémített.
- Teljesen eltorzultam, tele voltam belső vérzéssel...
hallottam, amint az orvosok azt mondják édesanyámnak,
hogy csak a csoda menthet meg... és amilyen állapotban
vagyok, talán jobb is, ha nem élem túl...
De én nem akartam meghalni, és nem tudtam elhinni,
hogy eljött az én órám. Csak ennyi. Folyton imádkoztam,
és azt ismételgettem, hogy nem akarok meghalni, hogy
nem halhatok meg, mert még annyi mindent kell csinál-
nom, és a családom sem tudta volna elviselni a halálo-
mat, még az sem érdekelt, ha lebénulok, csak éljem túl...
és abban a pillanatban biztos voltam benne: ha túlélem,
onnantól az életem egészen más lesz...
Összeráncolta homlokát, és ekkor észrevettem a
nyomokat az arcán, amiket vastag alapozóréteg takart
el: az üvegszilánkok számtalan kisebb-nagyobb sebhelyet
hagytak - úgy folytak egymásba, mint egy sűrű pókháló
a szeme körül, az arcán, az orrán és az ajkán.
- Tudod, mit értek akaraterőn, Mia? Egyedül voltam
mindenkivel szemben, kómában voltam, és menthetet-
lennek tartottak, de úsztam, hogy visszatérjek a felszínre,
mert annyira akartam...
Elbűvölten néztem, az én nyelvemet beszélte: ő tudta,
hol jártam, ismerte azt a szín és hang nélküli helyet, ké-
pes volt megérteni... ő is elvesztette a barátját...
 - Nem kevesebb mint tizenhat plasztikai műtétet
végeztek el rögtön rajtam, ha nem lenne az arcomon ez
a kilónyi alapozó, úgy néznék ki, mint Frankenstein...
mosolyodott el keserűen. - ...Fél szememre vak vagyok,
kivették a lépemet, és mivel a hasnyálmirigyem bevérzett,
idővel cukorbeteg lettem, de szerencsére van egy rakás
hajam, hogy elfedje a sebeket a fejemen, és egy fodrász
barátom azt tanácsolta, fessem tűzvörösre, mert így a
hajam vonja magára a figyelmet, nem pedig az arcom!
Teljesen elképedtem, valósággal hódolatot kezdtem
érezni Rosie Anne iránt, szinte máris a bálványommá
vált.
- Nem azért mondom el neked mindezt, hogy meg-
sajnálj, hanem csak azért, hogy megértsd: át lehet jutni
a poklokon, sőt egész jól ki lehet jönni belőle... A baleset
idején ígéretes teniszező voltam... megértheted, hogy a
megrepedt nyakcsigolyáimmal nem folytathattam to-
vább, és hogy ez halálosan bántott, de legalább túléltem,
és másfél év rehabilitáció után úgy döntöttem, folytatom
a tanulást. Beiratkoztam az orvosira, és ideggyógyász let-
tem, aztán férjhez is mentem, született két kisfiam, nézd,
mutatok neked képeket. - Előszedte mobilját köpenye
zsebéből, és megmutatott két kamaszfiút. - ... A kis-
fiaimnak hívom őket, pedig már nagyok - mosolyodott
el ismét, és amint felkelt, megsimogatta a homlokomat.
Követtem őt a tekintetemmel.
- ... akármilyen helyzetben legyél is most, akaraterő-
vel legyőzheted - és nem mondom, hogy könnyű lesz,
de ki fogsz jutni belőle, én pedig itt leszek és várok rád,
amíg készen nem állsz, rendben?
Rendben, Rosie, köszönöm...
 ... csak még egy dolog, Mia... - komolyan nézett
rám ...ne aludj, az nem segít semmit. Csak ha szembe-
nézel a félelmeiddel, akkor tudod megmutatni magadnak,
hogy nem is valósak, és nem árthatnak neked...
Magamra maradtam, és elgondolkoztam a szavain.
Iszonytató volt a története, biztosan szörnyűbb, mint
az enyém, de volt egy alapvető különbség: ő akarta folytat-
ni, én viszont épp hogy véget akartam vetni az egésznek.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, de erre min-
den örvényleni kezdett, mint a víz a lefolyóban, és ez az
örvény magával ragadott.
Gyorsan kinyitottam a szemem, és próbáltam mélyen
lélegezni.
Halálra rémültem, és nem mondhattam el senkinek.
Senki sem léphetett be az elmémbe, és senki sem ért-
hetett meg.
Csak annyit mondtak volna: normális, hogy így van,
még sok idő kell neki.
De többé már semmi sem volt normális.
Mint ahogy az az erős eperillat sem, ami elárasztotta
a szobát egy perccel azelőtt, hogy belépett volna Betty,
anya barátnője.
Vagy tíz másodpercig állt ott, és nézett: nem tudta,
felvisítson-e, vagy odaszaladjon és átöleljen.
És ahogy az Bettytől várható volt, először felvisított,
majd odaszaladt és átölelt.
Erősen magához szorított.
Afrikai sállal összekötött hullámos haja csiklandozott.
Örültem, hogy látom, még akkor is, ha legutóbbi
találkozásunk döntötte el, hogy egyszer s mindenkorra
elhagyom a hajót.
 Betty mindig is ügyes kártyavető volt (anya összes
balul elsült, katasztrofális románcát megjósolta Paul
érkezése előtt), és amikor megkértem, hogy nekem is ol-
vasson belőlük, minden, amit mondott, be is következett.
Carl belém zúgott, összejöttem Patrickkel - még azelőtt,
hogy álmodni mertem volna róla -, aztán az iskolai bot-
rányokat, a veszekedéseket anyával és a nagyival, na és
persze - bár mindig titokban tartotta előttem - Patrick
halálát is.
Ő mindvégig tudta - ahányszor csak felfordította a
kártyákat, mindig az Angyal és a Torony jött ki, minden
átkozott alkalommal, ő pedig csak összeszedte őket, és
annyit mondott, hogy semmi fontosat nem jelentenek,
nem kell törődnöm velük.
Ha elárulta volna, talán tehettem volna valamit. Bár
végül is ő csak azt látta, mit tartogat a végzet, és abba
senki sem szólhat bele.
Nem haragudtam rá. Már nem.
Nem haragudtam már senkire, csak saját magamra,
hogy még mindig ott vagyok.
Betty hosszan mosolygott rám, mélyen a szemembe
nézett, és közben megigazította a hajamat, simogatta az
arcomat.
- Anya azt mondta, hogy még nem beszélsz, de en-
gem nem érdekel, nekem elég csak a szemedbe néznem,
hogy tudjam, hogy vagy és hogy tudjam, itt vagy-e... és
látom, hogy itt vagy... - mondta széles mosollyal -, látom
a ragyogó intelligenciádat, a szívedet és a humorérzéke-
det... tudom, hogy még itt vagy, és nem szabad törőd-
nöd azzal, mit gondolnak mások... nem szabad elsietned,
csak azt tedd, amit érzel, hogy tenned kell.
 Keze közé fogta a kezemet, megpuszilta, és az arcához
szorította.
- Meleg a kezed, Mia, nem úgy, mint legutóbb, amikor
eljöttem hozzád... most már élsz, odabent is élsz... olyan
boldog vagyok, hogy nem is tudom szavakba önteni... de
biztos vagyok benne, hogy érzed.
Igen, éreztem.
Éreztem, hogy hihetetlen energia árad ki forró kezé-
ből, és úgy szalad végig a testemen, akár az áramütés.
- ...anya magán kívül van, képzelheted, és apukád is
nagyon aggódik, de te csak azzal törődj, hogy meggyó-
gyulj és erőt gyűjts, és semmit se tegyél meg csak azért,
mert mások nyomást gyakorolnak rád.
Szent szavak, Betty, ha akarsz a szóvivőm lenni, hálás
lennék, mert ez már itt olyan, mint egy körmenet!
- Mia, még mindig egy rakás szarnak érzem magam
azért, amiért kártyát vetettem neked, és elmondtam,
hogy Patrickkel álmodtam a halála után, legszívesebben
kivágtam volna miatta a nyelvemet, viszont azt soha, de
soha nem gondoltam volna, hogy megteszed... amit meg-
tettél... azt gondoltam, helyes, amit teszek, mert hiszek
a túlvilágban, mindig is hittem benne, és amikor Patrick
megjelent az álmomban, olyan valóságosnak tűnt...
Tudom, kár, hogy nem az...
- Sokáig gondolkoztam, mielőtt idejöttem, elmond-
jam-e, de tudom, hogy most nem fogsz őrültséget el-
követni - az ablak felé fordult -, ... és szerencsére itt
vannak rácsok is...
Elnevette magát.
- Mia, ezen a héten négyszer is álmodtam Patrickkel,
ő kért meg, hogy jöjjek el hozzád - folytatta komolyan.
 Éreztem, ahogy borzongás fut végig a tarkómon, és
erősebben kezd verni a szívem.
- Azt mondta, ő mentett ki a vízből, és azóta is min-
dig melletted van, és kért, hogy mondjam meg: nem ment
sehová, hanem elkeseredetten igyekszik kapcsolatba lép-
ni veled, de képtelen rá, ha nem alszol.
Pat igyekszik kapcsolatba lépni velem?
- Van értelme annak, amit mondok? ... az a fontos,
hogy te tudd a választ, nekem nem kell semmit monda-
nod, csak gondolkodj el... azt mondja, mióta magadhoz
tértél, megváltozott a... frekvencia, de ő állandóan itt van
melletted. Egyfolytában.
Jól van, Betty, ezt valaki másnak meséld.
- Azt üzeni, itt volt, amikor Carl meglátogatott és
sírt, itt volt akkor is, amikor bedühödtél arra az ápoló-
nőre... Nancyre, meg amikor a doktornő nyomkodta a
körmödet. Ezt üzente velem. Nem tudom, számodra
van-e ennek bármi értelme, számomra ugyan nincsen, de
érzem, hogy nem tévedek, és... ahogy látom... - megra-
gadta a csuklómat, és meglátta rajta a feliratos karkötőt -
...korábban sem tévedtem.
Nem tévedsz, Betty, ennyi mindent nem tudhatnál, én
legalábbis senkivel sem beszéltem ezekről!
Kiborultam.
Tehát akkor nemcsak én képzelődtem: tényleg ott
volt. Pat még mindig velem volt.
Éreztem, ahogy könnyek égetik a szememet.
- Az egyetlen dolog, amit most tenned kell: próbálj
ellazulni, és engedd, hogy megpróbálja felvenni veled
a kapcsolatot. Nem maradhatsz ébren egész életed-
ben, igaz? Teszünk egy próbát? Én itt maradok, itt ülök
melletted, te meg becsukod a szemed, és megpróbálsz
elaludni. Én fogom őrizni az álmodat, és el sem moz-
dulok innen, ha pedig félsz, csak megszorítod a kezem,
én meg elűzöm az összes rossz álmot, na, megpró-
báljuk?
Aggódva néztem rá.
- Most hunyd le a szemed, és lélegezz mélyen...
Kezét a homlokomra tette, és finoman lecsukta a sze-
memet, aztán halkan énekelni kezdte a Gartan mothert,
egy régi ír altatódalt, ami tücskökről, tündérekről és ko-
boldokról szól.
Amint kieresztettem a feszültséget, mélységes, ellen-
állhatatlan álomba merültem, a félelmeim a hajamnál
fogva rángattak, bele a kétségek és a zavar kútjába.
Olyan volt, mint az Alice csodaországban varázsüve-
gen keresztül.
Viszontláttam olyan dolgokat, amiket már elfelejtet-
tem: egy törpenyulat, amit kislánykoromban ajándékoz-
tak nekem, hogy rávegyenek: szokjak le a cumizásról;
Patty Smith lemezeit, amiket anyám hallgatott, meg a
kelta cédéket, amiket apám hallgatott, a kifestőket, a ró-
zsaszín mályvacukrot, a rózsaszín tütüs lány képét, amit
a nagymamámtól kaptam, az első házunkat Leicesterben
azzal a sárga tapétával, láttam Ninát is, amint gombostű-
vel próbálja kifúrni a fülemet, a narancssárga biciklimet,
Patricket, amint lelocsol, magamat, amint egyik fouettét
csinálom a másik után Claire-nél, az első tánctanárom-
nál, és tükröket, rengeteg tükröt, amik viszont olyan
képet mutattak rólam, amit nem ismertem fel.
Olyan voltam, mint egy csontváz, a szemem karikás,
a bőröm szürke, a szemem meg kiguvadt.
 Megijedtem saját magamtól, el sem tudtam hinni,
hogy én vagyok az.
Hirtelen a hálószobámban találtam magam, fel is-
mertem az ágyamat, az íróasztalomat, a ruhásszekrényt,
meg a falra ragasztott Sylvie Guillem-posztert, amin épp
développét csinál.
Lenéztem, és láttam, hogy a balettcipőm van rajtam,
de nem tudtam lábujjhegyre állni: mintha a gipsz helyén
ólom lett volna.
Víz kezdett beszivárogni az ajtó alatt, gyorsan el is
érte a bokámat.
Már a hálóingem is kezdett átvizesedni, én viszont
mozdulni sem tudtam, fáztam, sötét volt, és oly sok idő
után először halálfélelmem volt.
A fekete és jeges víz már elérte a derekamat, a melle-
met, a vállamat, én meg a padlóhoz cövekelve ott kapá-
lództam, de nem tudtam sem kiszabadítani magam, sem
segítséget hívni.
Egyetlen dologra tudtam csak makacsul gondolni:
„Serva me”, Patrick. „Serva me” - és közben hagytam,
hogy beteljesüljön a sorsom.
Mígnem egy hang kezdett szólongatni, távolról hallat-
szott, de hangosan, megnyugtatóan, ismerősen.
Patrick hangja volt az.
Az izgalmam félelemmel és megkönnyebbüléssel
keveredett, sírtam és nevettem, tapogatóztam utána
a sötétben, de nem találtam.
Most már nem a saját szobámban voltam, hanem egy
vízzel teli kút mélyén.
Patrick hangja egyre közelebb ért, én meg közben
kétségbeesetten másztam fölfelé, a nyálkás kövek közé
mélyesztve a körmeimet. „Fogd meg a kezem, Mia, fogd
meg!” - biztatott folyamatosan, egyre hangosabban.
Rémülten másztam fölfelé, csúszkálva és vissza-
visszaesve, vérző kezekkel, őrjítő rettegésben.
De minél közelebb értem a fényhez, a hang annál tor-
zabban és felismerhetetlenebbül szólt.
Még a kútban láttam meg a felém nyúló kezet, de az
már nem Pat keze volt, és a hang sem az övé.
Kinyitottam a szememet: Betty fogta a kezem, és rá-
zogatott, hogy felébresszen.
- Ébredj fel, kincsem! Reszketsz, és vacog a fogad...
nyugodj meg, már elmúlt, bármi is volt az, vége van, most
már itt vagyok, nyugodj meg...
Letörölte a homlokomat.
- Olyan vagy, mint egy rémült kis borjú, gyere ide... -
erősen átölelt.
Ez így nem mehet tovább.
Ez kész kínszenvedés: már nem bírok ébren maradni,
de elaludni sem tudok anélkül, hogy ne egy Tim Burton-
filmben találnám magam.
Az agyam - vagy az, ami maradt belőle - készült da-
rabokra hullani.
- Na de mégis, láttad őt? Láttad Patricket? - kérdezte
aggódva, mint egy kezdő varázsló, aki a saját kutyáját
hipnotizálja egy darab kekszet lengetve.
Bátortalanul és fáradtan néztem rá.
Hogyan magyarázhattam volna el, amit láttam?
Hogyan hihettem el akár én magam is, amit a saját
fejem láttatott velem?
De legfőképpen: mi az ördög történt velem?
Magamon kívül voltam a dühtől és a csalódottságtól.
 Lehetetlenné vált, hogy alkalmazkodjak ehhez az új
élethez (ha lehet életnek hívni egyáltalán), ami csöndből,
képtelen látomásokból, búskomorságból és félelemből állt.
- Ide hallgass, Mia, nem tudom, mit láttál vagy mit
éltél át, de akármi legyen is az, semmiképpen sem árthat
neked. Rettenetes traumát éltél át, és az elméd igyekszik
magyarázatot találni az egészre, logikus és ésszerű ma-
gyarázatot. Tudod, hogy BA-s diplomám van pszicholó-
giából, ugye? Szóval bízzál bennem! Csak feldolgozol, és
ami Patrick üzeneteit illeti, egyszerűen fogadd el őket,
tárd ki a szíved, bízz meg benne, és hallgasd meg, mit
akar mondani. Nem kell mást tenned, csak pihenj... Pat-
rick szeret téged, és biztosan nem akar neked rosszat.
Nagyon biztosnak tűnt abban, amit mondott, de én
túl jól ismertem ahhoz, hogy ne vegyem észre, csak tet-
teti, hogy tudja, hova akar kilyukadni - a pszichoanalí-
zis-diplomáján kívül volt neki egy másik színészetből is!
Mindenesetre az ő értelmezése legalább megnyugta-
tott, kevésbé éreztem magam labilisnak és egyedül.
Betty volt az egyetlen, aki tényleg igyekezett megér-
teni engem, mert nem volt hajlandó elhinni a racionális
magyarázatokat azoktól, akik nem hiszik, hogy utána
lenne bármi is.
Elfogadta az élet utáni élet lehetőségét, mert olyan
teljhatalmat tulajdonított a szeretetnek, amit nem tün-
tethet el pusztán a testünk halála.
Betty számára a szeretet hegyeket képes megmozgat-
ni, és e láthatatlan, varázslatos érzelem, mely ősidők óta
jó és rossz tettekre ösztökéli az emberi nemet, gyökere-
sen átformálva ezzel saját létét, mely elképesztő dönté-
sekre sarkall, háborút hirdetve és bármilyen áldozatnak
alávetve magát - elképzelhetetlen, hogy ez a létfontos-
ságú energia ne tudna túlélni egy egyszerű átlépést két
valóság között.
És csak mert képtelenek vagyunk ellátni odáig, még
nem jelenti azt, hogy nincs is ott semmi más.
És a mi szerelmünk is túl erős volt ahhoz, hogy ilyen
egyszerűen megadja magát egy olyan hétköznapi dolog-
nak, mint a halál.
Talán az egyetlen kiút ebből a rémálomból, ha ragasz-
kodom az őrült elméleteihez, mert égető szükségem volt
rá, hogy higgyek valamiben, aminek bármi értelme van.
Korábbi életem már nem létezett, most már a máso-
dik lehetőséggel kezdtem szembenézni, az újjászületés-
sel, amihez nem járt használati utasítás - ezt mindenki
csodának tekintette, de senki sem tudta nekem megma-
gyarázni, egyszerűen azért, mert senki sem tudott róla
többet, mint én.
Az ő elméleteik ezernyi különböző eset megfigyelésé-
ből származó statisztikákon alapultak, a tüneteket listába
szedték (a biosztanár is mindig ezt tanította), abban a
reményben, hogy mind többet értenek meg a kóma tit-
kaiból, de végül az egész inkább a kétségbeesett család-
tagoknak szolgált vigaszul, semmint nekünk, túlélőknek.
Nem tehettem mást: bíznom kellett az ösztöneimben
és a szívemben.

Később bejött anya is, hogy elvégezze a szokásos étkezési

szertartást.
Olyan volt, mintha még mindig kétéves lettem volna
az etetőszéken ülve, micimackós előkében - miközben
ő rózsaszín kiskanállal etetett.
 Tekintetéből szeretet áradt és hála azért, hogy ma-
gamhoz tértem: az volt az érzésem, kezdi meggyőzni
magát, hogy elég leszek neki így is - élve.
Betty nem mesélt neki a kísérletéről, de biztos voltam
benne, hogy majd kigondol valami mást, azon sem cso-
dálkoztam volna, ha hazamegy és rítusokat meg varázs-
szavakat kezd keresgélni az interneten, hogy kapcsolatba
léphessen a túlvilággal.
Betty és anyu két rendkívüli nő, különbözőek, mégis
pontosan ugyanolyan határozottak, erősek és zűrösek.
Egyikük olasz, önfejű és büszke, aki szerelemből le-
mondott minden előnyről, ami azzal járt volna, hogy
Olaszországban marad, és betartja Olga nagyi játék-
szabályait, másikuk Új-Guineából származik, szen-
vedélyes és álmodozó, szerelemből szült fiút tizenhét
éves korában, ezzel „megbecstelenítve” családját, akik
ez után megkérték, hogy többé ne térjen vissza hoz-
zájuk.
Nem volt szerencséjük az anyjukkal, meg is esküd-
tek rá, hogy nem fogják ugyanazokat a hibákat elkövet-
ni velünk, a gyerekeikkel - mindig ezt ismételgették,
ha egy kicsit becsiccsentettek, de aztán amikor valami
durva dolgot műveltem (és azért ez egyre gyakrab-
ban fordult elő), anyukám rögtön azzal fenyegetőzött,
hogy elküld, lakjak csak apámnál vagy a nagyanyám-
nál.
„Ebéd” után anya és Betty kimentek elszívni egy cigit.
Anya azóta nem dohányzott, mióta terhes lett velem,
de ez az alkalom keményen próbára tette akaraterejét.
Később megérkezett Nancy, hogy megnézze, hogy
vagyok.
 - Flynn doktornő azt mondja, nem alszol, úgyhogy
utasított, hogy adjak be neked egy nyugtatót, mert most
kizárólag alvásra van szükséged.
Nyugtatót? De hát miért? Nyugodtabb nem is lehet-
nék!
- Teszek belőle egy adagot az infúzióba, így majd el-
lazulsz, és alszol egy jót...
Nem, nem, basszus, Nancy, hívd ide Rosie Anne-t,
majd vele megbeszélem, nem engedélyezhette, hogy ezt
tedd. Ő megért engem.
Belecsöpögtette a nyugtatót az infúziós zacskóba.
Első gondolatom az volt, hogy kihúzom a tűt, de több
réteg leukoplaszt takarta, így túl nehéz lett volna meg-
tenni az én szinte teljesen korlátolt mozgásommal: alig
tudtam mást, mint pislogni.
Csak nyöszörögtem magamban: kérlek, Nancy, ne tedd
ezt velem, nem állok még készen, hogy egyedül tegyem meg
ezt az utat, nem, csak ha Betty védelmez, ne hagyj itt a
szörnyek prédájául, félek, túlságosan is félek, nem akarom
megint a kút... alján... vé...
Ez volt az utolsó, ami eszembe jutott, mielőtt mély-
séges mély álomba zuhantam volna.
Márpedig erre az álomra csakugyan óriási szüksé-
gem volt, ha továbbra is úgy akartam tenni, mintha nem
lenne.
De ami ezután történt, azt soha nem fogom elfeledni,
mert egy olyan út kezdete volt, ami örökre megváltoz-
tatott.
Amint lehunytam a szemem, ismét éreztem az átható
eperillatot, de nem tudtam, honnan jöhet, mert akárhol
is voltam, mindenfelé csak fehérség vett körül.
 Emlékszem, minden teljesen fehér volt, lehetett egy
kórházi szoba, egy űrhajó belseje, vagy a Funeral for a
Friend egyik klipje, de akármi is volt ez a hely, úgy volt
megtervezve, hogy egyetlen részletét se lehessen megje-
gyezni annak érdekében, hogy csak az üzenetre lehessen
összpontosítani.
Egyfajta előszoba volt, ahova azért kerültem, hogy
megvárjak valakit vagy valamit.
Nagyon jól emlékszem, hogy nem féltem, nem is
fáztam, és főleg - nagy megkönnyebbülésemre - észre-
vettem: víz nincs sehol, csak az érett eper illata, amitől
összefutott a nyál a számban, majd néhány pillanat múlva
az ő csodálatos hangja, amivel megszólított.
- Mia, drágám...
- Pat?
- Igen, szerelmem, itt vagyok, látsz engem?
Megpördültem, és ott láttam őt: éles ellentéteként a
kétségbeejtő ürességnek - akár egy rózsaszirom a fehér
papírlapon.
Az én Patrickem még szebb volt, mit amilyenre em-
lékeztem, mosolya elbűvölő, szeme pedig mély, szürke,
élénk és átható.
Patrick ott állt előttem, ugyanabban a ruhában, mint
azon a napon, és mosolygott rám, hitetlenkedve, akár-
csak én.
A meglepetéstől megbénultam, mozdulni sem tud-
tam, még kérdezni sem, elakadt a lélegzetem, elámultam,
összezavarodtam, szám elé kaptam a kezem, hogy elfojt-
sam az örömkiáltást.
Nem is lehetett igaz, de ez már egyáltalán nem ér-
dekelt.
 Lehetett az altató hatása is, a fáradtságé, vagy beteg
elmém játéka, de nem is az én dolgom megállapítani: az
ott előttem Patrick volt.
- Csakugyan... te vagy? - kérdeztem remegő hangon.
Bólintott, és türelmetlen mosollyal felém fordult.
- Ne, ne gyere közelebb, Pat! - kiáltottam.
Zavartan megállt.
- Félek, hogy semmivé válsz, mint a szivárvány, hogy
csak valami hologram vagy... emlékszel? Kinyújtom a ke-
zem, és nincs ott semmi, az egész csak optikai csalódás!
- Nem tűnök el, Mia, megígérem: azután, amit meg-
tettem, hogy visszatérhessek hozzád, eszemben sincs
eltűnni.
Futni kezdtem felé, kacagva és teli tüdőből kiabálva
a boldogságtól.
Mintha végtelen távolság választott volna el minket,
mintha az egész idő, amíg távol voltunk egymástól, abban
a pillanatban eltörlődött volna, amint megjelent előttem.
Nyakába ugrottam, körülfontam a lábaimmal, ő pe-
dig nem tűnt el, mint a délibáb, hanem pörögni kezdett
velem, és közben olyan szorosan ölelt át, hogy majd’
megfulladtam.
Csak zokogtunk, és kétségbeesetten öleltük egymást,
körmeinket a másik bőrébe mélyesztettük a félelemtől,
hogy megint el kell válnunk.
- Szeretlekszeretlekszeretlekszeretlekszeretlek... -
egyre csak ezt ismételgettem suttogva, Patricknek meg
közben potyogott a könnye, és simogatta az arcomat,
mint egy vak, aki épp csak hogy visszanyerte a látását.
Csak ölelt és szorított magához, de nem tudta abba-
hagyni a sírást.
 Megőrültünk a boldogságtól: a szadista végzet puszta
kedvtelésből elszakított bennünket egymástól, hogy kí-
sérletezzen szívünk tűrőképességével.
- Mia, Mia, Mia, örök szerelmem. Átkeltem a vég-
telenségen, hogy visszatérjek hozzád, ne is kérdezd, ho-
gyan, csak annyit tudok, hogy sosem nyugodtam volna
bele, hogyha így kell itt hagynom magadra...
- Pat... - mondtam a szemébe nézve -, én... nem
bírtam volna ki nélküled, nélküled nem bírom ki.
- Tudom, kincsem, tudom, minket arra teremtettek,
hogy együtt legyünk, és semmi sincs, ami elválaszthatna
bennünket. Nem hagylak el többé, megígérem.
Keze közé fogta arcomat, és szájon csókolt.
A szívem majd' szétrobbant.
Soha többé nem akartam felébredni, nagyon is jó volt
így, talán szívrohamot kaptam, és Pat jött el értem, hát
akkor meg, van ennél szebb halál?
Könnyeink íze keveredett sóhajainkéval, felismertem
a bőre illatát is, a keze melegét és finom szájának édességét.
Pat valóságos volt, Pat élt, és ami közben történt, az
csak rossz álom volt.
A szerelem, amit éreztünk, olyan erős volt, hogy nem
is lehet elmondani: szó nélkül hagyott bennünket, csak
a mozdulatok maradtak.
Csókoltuk, simogattuk és öleltük egymást, nem is
tudtunk szétválni, csak mosolyogtunk és sírtunk tovább.
Ez volt az abszolút szerelem, valami olyasmi, amit
nem lehet tapintani, látni vagy leírni, de a kedvéért gon-
dolkodás nélkül tűzbe vetnéd magad.
Valami olyan erős, hatalmas és varázslatos, hogy
visszaadott minket az életnek.
 Az örökkévalóságig vele akartam maradni.
- Mia, el kell magyaráznom pár dolgot - mondta el-
komolyodva.
Riadtan néztem rá.
- Hogy érted ezt?
- Mia, ugye megértetted, hogy meghaltam?
- Kérlek, Patrick, nem akarok erről beszélni!
- Beszélnünk kell róla, Mia, meg kell értened... aznap
kimentettem Yorkot, de aztán nem bírtam tovább, túl
erős volt a sodrás, a víz meg jéghideg, a lábamat meg-
bénította a görcs, elvesztettem az irányítást, és a tenger
elragadott...
- Ne, Pat! - kiabáltam befogva a száját. - Nem aka-
rom hallani, ahogy arról beszélsz, hogy szenvedtél, és
azért haltál meg, hogy megmentsd a kutyámat! Fejezd be!
- Nem, Mia, nem, hallgass végig, ezerszer is megten-
ném, mert ilyen vagyok, ez nálam ösztönös: ha meglátok
valakit, akár egy állatot is, hogy bajban van, segítségére
sietek, és nem gondolok semmi másra... nem éreztem
semmit, észre sem vettem, olyan volt, mint elaludni, és
mielőtt elmerültem volna, te voltál az utolsó gondola-
tom... dühös voltam, hogy magadra hagylak, iszonyúan
dühös! Túl korán volt még, semmire sem volt még
időnk, nem volt igazságos... előttünk állt még az egész
élet...
Újból zokogni kezdtem.
- Pat, nélküled én... nem...
- Mia, hallgass rám, az csupán a testem volt, a szívem
viszont még itt van, itt van veled, érzed...? - kezébe fogta
a fejemet, és a mellkasához húzta a fülemet: szíve erősen
és megnyugtatóan dobogott.
 - ...a szerelmem... az mindig élni fog, és virraszt fö-
lőtted, amíg csak szeretsz engem.
- De hát én mindig szeretni foglak, Pat...
- Én foglak mindig szeretni téged, Mia, mert úgy hal-
tam meg, hogy szerettelek, és örökre ezt is fogom tenni,
te meg továbbra is látni fogsz az álmaidban, amíg... sze-
relmes leszel belém.
- Pat, miért mondasz ilyeneket?
- Mert tudnod kell, egy napon előfordulhat, hiszen
hosszú és csodálatos életed lesz, milliónyi dolgot kell
majd tenned, minden olyat, amit nekem már nem si-
került véghezvinnem, én meg majd segítek, hogy meg-
valósítsd. Vissza kell térned a tánchoz, és mindenkit le
kell pipálnod a Royal Balletnél, utaznod kell, tanulnod,
szórakoznod, és egy napon... remélem, az még jó messze
lesz, de találsz majd egy nálam jobb srácot... és újból
szerelmes leszel.
- Az lehetetlen...
- Én is azt hiszem – nevetett -, de előbb-utóbb meg-
történhet... és úgy igazságos, hogy ezt elmondtam neked,
de most már ne gondoljunk erre, most, hogy te meg én
ismét egyek lettünk.
Elvesztem karjai közt, tekintete elbűvölt, továbbra is
mosolyogtunk és egymás szemébe néztünk, ölelkeztünk
és csókolóztunk, ott, azon az időn kívüli, színek nélküli he-
lyen, ami egyszer csak a világ legotthonosabb helye lett, az
a hely, ahol álmaimban örökkön örökké találkozni fogunk.
- Pat... miféle hely ez?
- Egy köztes vidék, olyan hely, ahová mindketten el-
jöhetünk anélkül, hogy bajunk esne, biztonságos, és csak
a miénk.
 Ránéztem gyöngéden és megsimogattam az arcát.
Kezébe fogta az én kezemet, és azt is hozzászorította.
- Igen, igaz, még akkor is, ha nem egészen így ter-
veztük...
- Tudom, kincsem... tudom.
Csak ölelkeztünk tovább, mint egy film plakátján,
tekintetünk egymáséba veszett, halk lélegzetünk volt
a filmzene és a fehér fénysugár, ami uralta ezt az egész
valószerűtlen jelenetet.
- Ne felejtsd el átadni üdvözletemet Bettynek, ő meg
fog érteni, és hisz majd neked, az utóbbi napokban elég-
gé kikészítettem, de ő volt az egyetlen, aki segíthetett.
Olyan képességei vannak, amikről még csak nem is tud...
- Na de most én... mi... hogyan működik ez? - kér-
deztem gyámoltalanul.
- Akkor látsz majd, amikor alszol, és hallani fogsz,
amikor ébren vagy. Mindig veled leszek... Mint egy őr-
angyal.
- Egy őrangyal? Szárnyakkal meg minden?
- Nem, szárnyak már nincsenek, az a retró kiadás! -
kacagott. - Ja és persze csak akkor, ha azt akarod... ha
nem akarod, hogy ott legyek körülötted, én nem erőltet-
hetem rád magam!
- Ha azt akarom? - és belecsíptem. - Hát te meg-
őrültél?
- Au! - jajdult fel a karját dörzsölgetve. - Most ezt
mondod, de ha állandóan veled leszek, akkor nem hi-
szem, hogy olyan boldog leszel!
- Te buta kis kezdő őrangyal! Te vagy az életem értel-
me, egyedül te tehetsz boldoggá, és soha nem lesz elég
belőled! Szeretném, ha emlékeznél rá, hogy ÉN szeretlek
téged, amióta csak megismertelek pontosan hároméves
koromban, NEKED meg kellett valamennyi, úgy tizenki-
lenc év, hogy észrevegyél, aztán meg mit művelsz? Gon-
dolsz egyet, meghalsz, és itt hagysz magamra!
Gyászosan és képtelenül hangzott, de igaz volt.
- Mindent megteszek, hogy megbocsáss nekem, es-
küszöm.
- Azt jobban is teszed! - fenyegettem meg.

Amikor anyu és Betty belépett a szobámba, és megláttak

az ablak előtt állva, leesett az álluk.
Mosolyogva fordultam feléjük.
- Anya... Képzeld, tudok beszélni Patrickkel! Ami-
kor meg alszom, láthatom is. Hát nem királyság? - aztán
Bettyhez fordultam: - Ja, és azt üzeni, sokszor üdvözöl!
 Négy

Nem kellett sokat várni a „csevegésre” a pszichiáternővel,

akit Rosie Anne által rendelt.
Igazából elég naiv voltam, hogy elmeséltem nekik,
mi történt velem, de annyira boldog voltam, hogy nem
bírtam ki, hogy meg ne osszam mindenkivel.
Nagyon is képes lettem volna frissíteni az állapotomat
a Facebookon, valahogy így: „Épp most tértem magam-
hoz a kómából, beszéltem Patrickkel”.
És alá: „Tetszik”
A fájdalom és a szomorúság eltűnt az életemből, épp-
úgy, ahogy korábban megjelent. Egy angyal szárnyának
szele fújta el őket, a legszebb őrangyalé, akit csak el le-
het képzelni, és most már másra se vágytam, mint hogy
álmomban és ébren is csak vele beszélgessek.
De sem anyám, sem az orvosok nem osztották a vé-
leményemet.
Számukra hivatalosan megbolondultam.
Mindenki számára, Bettyt kivéve, aki - hogy fenn-
tartsa a látszatot - a többiek előtt úgy tett, mintha
nem hinne nekem, négyszemközt viszont töviről he-
gyire elmeséltetett velem mindent, és elárasztott Pat-
ricknek szánt kérdésekkel, ő meg őrülten jól szórakozott
ezen.
 Még nem kerültünk összhangba, és még nem tanul-
tam meg, hogy visszafogottan válaszoljak neki, úgyhogy
akármikor mondott nekem valamit, azonnal hangosan
válaszoltam, még akkor is, ha épp valaki mással beszél-
gettem, és hogy még mókásabbá tegye a dolgot, folyton
idétlen kérdéseket tett fel, főleg a pszichiáter előtt, aki
egyre inkább meg volt győződve róla, hogy semmiképpen
sem volna szabad kiengednie onnan.
- Te látod... Patricket? - kérdezte Radcliff doktornő
fél órán belül hetedszer, és csak ráncolta a homlokát, meg
jegyzetelt.
Már túl késő volt hozzá, hogy azt mondjam: csak vic-
celtem - és Patrick sem könnyítette meg a dolgom.
- Én... izé, nem látom... ébren nem... de hallom -
feleltem némileg nemtörődöm hangon, és közben egy
műanyag tépőzárral játszottam: a tolószék karfájáról
lógott, amibe beleültettek.
- Hallod?
- Igen.
- És mit mond?
- Attól függ.
- Attól függ... - ismételte, kifejezéstelen tekintettel
nézve rám.
Pat nevetett.
És ettől nekem is nevetnem kellett.
- Ilyen vicces vagyok? - kérdezte ingerülten.
- Nem, nem ön az... - továbbra is lesütöttem a sze-
mem.
- Hát akkor ki? Ő?
Szerinted nem hasonlít egy kicsit Elton Johnra?
Erre aztán a képébe röhögtem.
 - Mi olyan vicces, Mia? - kérdezte türelmetlenül.
- Semmi, komolyan semmi, csak mondott valami
vicceset.
- Valami vicceset?
- Igen...
- Megtudhatnám, mi az?
- Inkább nem.
De most tényleg, nézd csak meg! Szerinted hajátülte-
tése volt?
- Pat, kérlek, fejezd be! - mondtam halkan.
- Pat? - kérdezte kimeredő szemmel.
- Bocsásson meg neki, vagyis nekem, mostantól ko-
moly leszek... esküszöm - megköszörültem a torkom. -
Hol is tartott?
Kérdezd meg, nem énekel-e neked valamit...
- Na de Pat! - suttogtam eltakart szájjal.
- Mia, most már fejezd be!
- Igen, bocsánat - feleltem, és minden erőmmel azon
voltam, hogy komoly maradjak.
Még valamit felírt a jegyzettömbjébe.
Nikita! Kérd meg, hogy énekelje el a Nikitát, az a leg-
unalmasabb dal az egész világon!
- Jaj, tényleg, ki nem állhatom azt a dalt! - kiáltottam
föl, és ismét nevetni kezdtem.
- Miféle dalt? - kérdezte Radcliff.
- Miféle dalt? - ismételtem, és valami hihető kibúvót
kerestem, de már képtelen voltam féken tartani magam,
majd' megpukkadtam a nevetéstől.
- Rendben, szerintem ma már nincs értelme folytatni,
egyértelmű, hogy ezek az adagok nem hatnak.
Nikittaaaaaaaaaa!
 - Elég, Patrick, el ne kezdj énekelni, borzasztó hamis
vagy! - szóltam rá, és már a könnyeimet törölgettem, azt
hittem, összepisilem magam.
Hónapok óta nem nevettem, minden szomorúság
távozóban volt.
Az a fájdalomból, szenvedésből és halálból álló
katyvasz készült elhagyni a lelkemet, és átadta helyét
a reménynek.
Mit bántam én, ha bolondnak néznek is!
Ha ez az ára, részemről teljesen rendben van - a világ
összes kapszulája sem távolíthatná el tőlem Patricket.
A doktornő magamra hagyott, így zavartalanul foly-
tathattuk a beszélgetést.
Jobban oda kell figyelnünk, Mia, különben Elton be
fog záratni!
- De hát csakis a te hibád, ha nevetek, én próbáltam
komoly maradni, te meg énekeltél!
Annyira jó látni, hogy ismét nevetsz, szerelmem, és
nem is tudod, mennyire fáj látni, ha szenvedsz.
- Olyan jó újból nevetni ennyi sok sírás után...
Beszéd közben nyugodtan gesztikuláltam, úgyhogy
akárki látott volna odakintről, azt gondolhatta volna: még
mindig a képzeletbeli barátaimmal beszélgetek.
A fájdalom emléke már olyan távolinak tűnt, mint
egy szörnyű betegség: ha már túl vagyunk rajta, jobb el-
felejteni.
Úgy tűnt, mintha sosem lett volna részem benne,
talán tényleg csak álmodtam az egészet.
Vagy talán most álmodom, de mit számít az, végül is
az egyetlen igazán fontos dolog örülni annak a hihetetlen
lehetőségnek, ami megadatott nekünk.
 Anya nem egészen így gondolta.
Hogy... érzed magad, kincsem? - kérdezte, és úgy
nézett rám, mint egy absztrakt festményre. - Biztos,
hogy jól vagy?
- Hogyne lennék jól, anyu, mondjuk, jobban lennék,
ha kimehetnék, és ehetnék csokis kekszet vagy chipset,
de egyébként tényleg jól vagyok - feleltem mosolyogva.
Úgy nézett rám, mintha meg sem ismerne, mintha
valaki más lépett volna a lánya helyébe. Ki ez a látnok,
aki úgy beszélget a halott barátjával, mintha ott lenne
mellette?
Na és vajon melyiket kedvelte jobban: az eszement
paranoiást, vagy a lélektelen kómást, akiről gondoskodni
kell?
- Mia... annyira össze vagyok zavarodva... olyan fur-
csa újra hallani a hangodat, egyik pillanatról a másikra,
mintha mi sem történt volna... - térdemre tette a kezét.
- Kegyetlen pillanatokat éltem át a depressziód alatt,
meg amiatt... ami azután történt. Azt hittem, megőrülök
a fájdalomtól, bármit megtettem volna, hogy visszahoz-
zalak, imádkoztam, gyertyát gyújtottam a templomban,
rítusokat hajtottunk végre Bettyvel, szakértőket kerestem
fel, és közben egyre csak átkoztam magamat, hogy nem
álltam eléggé melletted, meg apádat is, mert... olyan,
amilyen. Veled együtt mentem pokolra, Mia, és egyik
rettenetes valósághoz alkalmazkodtam a másik után:
először ott volt az elviselhetetlen fájdalmad, aztán az,
hogy eldöntötted: meghalsz, a kóma, az ébredésed ab-
ban az állapotban... - könnyei a pulóverére potyogtak -
...egy anya számára az a gondolat, hogy a saját kislánya
el akarta dobni magától az életet, az a legszívettépőbb
dolog, ami csak lehet... te, te ezt nem értheted... még
csak el sem tudod képzelni - keresett egy zsebkendőt a
táskájában, és kifújta az orrát - ...sosem törődtem bele,
hogy elvesztelek, átéltem, ahogy élénk és lázadó lányból
a fájdalom betegévé válsz, aztán azt, hogy kómában vagy,
és senki sem tudja, milyen mély is lehet, és... te nem is
tudod, mit jelent, ha egész nap a gyermekedet bámulod,
és a végkimerülésig beszélsz hozzá úgy, hogy nem is tu-
dod, felébred-e majd egyáltalán, és ha igen, mikor, de
főleg hogyan! Találkoztam kómás gyerekek szüleivel, és
mindannyian, mindannyian azt mondták: soha ne adjam
fel, és tegyek meg bármit, bármit, hogy tartsam veled a
kapcsolatot, mert hallasz engem... és ezért jutott eszem-
be, hogy feladjam rád a balettcipőt...
- Anya... én...
- ...ne, várj, hadd fejezzem be... - folytatta, és igye-
kezett megnyugodni - ...amikor magadhoz tértél, örö-
mömben annyit sírtam, hogy annyit nem is lehet! Úgy
tátottad ki a szádat, és úgy nyitottad ki a szemed, mint
amikor kis korodban meg akartad dönteni a merülési
rekordot a fürdőkádban! Visszatértél hozzám, a balett-
cipő bevált... aztán jött az újabb hideg zuhany: ahelyett,
hogy rám mosolyogtál volna és beszéltél volna hozzám,
olyan lettél, mint valami mozdulatlan bábu, nem reagáltál
semmire, és nem is mozdultál. Akkor összegyűjtöttem a
bátorságom... már megint... és azt mondtam magamnak,
legalább életben vagy, ennek is örülnöm kell, mert más
szülőknek nincs olyan szerencséjük, hogy a gyerekeik
felébredjenek, úgyhogy ezt a helyzetet is el kell fogad-
nom... minden fájdalommal együtt, amit okozhat. Képes
lettem volna rá: úgy tettem volna, mintha régen sem lett
volna másképp, és arra figyeltem volna, ami megmaradt
belőled. Újból megtanultam volna, milyen anyának lenni,
segítséget kértem volna, csak és kizárólag veled foglal-
koztam volna, szabadságot vettem volna ki a munkából,
akár egyedül is... igyekeztem elfogadni ezeket a vérfa-
gyasztó kilátásokat, aztán... egyszer csak felpattansz,
mintha mi sem történt volna, és teljes nyugalommal
számolsz be arról, hogy Patrickkel beszélgetsz... - elzo-
kogta magát. - ...Bocsáss meg, bocsáss meg... de én...
olyan feldúlt vagyok... tegnap még ott feküdtél abban az
ágyban, még enni sem tudtál egymagad, csak bámultál
a semmibe, és mintha föl sem ismertél volna senkit, ma
meg... beszélsz, nevetgélsz, felkelsz... nekem meg cafa-
tokban vannak az idegeim... - tenyerébe temette arcát.
- Anyu... anyu, nézz rám...
Rám emelte duzzadt szemét.
Csakugyan romosan nézett ki, és tanácstalannak lát-
szott.
Összekulcsoltam ujjaimat az övéivel.
- ... anyu... tényleg nagyon szeretnék visszamenni az
időben, és megváltoztatni mindent. Nagyon szeretném
kitörölni az utóbbi hónapokat, sőt... az utóbbi éveket,
szeretnék olyan kislány lenni, mint az összes többi: aki
ügyes az iskolában, megelégszik azzal, hogy szombat
délután elmegy a kávézóba a barátnőivel, és nem ra-
gaszkodik olyan megszállottan a tánchoz. Sőt, ha tud-
nám, kitörölném az életem háromnegyedét, csak hogy
ne kelljen átélned azt, amit átéltél. Szörnyetegnek érzem
magam, hogy ekkora fájdalmat okoztam neked, egyetlen
szülő sem érdemel ilyen lányt...
- Mia...
 - Ez így van, anyu, undorítóan viselkedten, soha sem-
miért nem lehettél rám büszke, most meg még ezt is ösz-
szehoztam, de kérlek, hidd el, az volt az egyetlen vágyam,
hogy ne érezzem többé Patrick hiányát. Bár még tizenhat
éves sem vagyok, és még semmit sem láttam a világból,
egyvalamit tudok, amit te nem: azt, hogy milyen érzés
látni, amint hirtelen eltűnik az, akit minden másnál job-
ban szeretsz, úgy, hogy nem tehetsz érte semmit, csak
a nevét kiáltozod, és beugrasz a vízbe, hogy megkeresd,
míg valaki meg nem ragad és el nem cipel onnan. Nem
tudod, milyen rettenetes az az érzés, amikor megfagy
benned a vér és rájössz: nem álmodsz, közben az agyad
pedig mindent megtesz, hogy ésszerű magyarázatot
találjon, pedig olyan nincs. Aztán, amikor mindennek
vége, és magadra maradsz, el kell számolnod azzal a nagy
ürességgel, és ha próbálsz is menni tovább, képtelen vagy
kiverni a fejedből, hogy végül is nem halt volna meg, ha
te otthon maradtál volna büntetésben. Anyu... Ninának
igaza van: Patrick az én hibámból halt meg!
- Mia... nem, ne mondj ilyet, baleset volt... nem vagy
egyedül, kincsem, én pontosan értem, mit érzel, én is
majdnem elvesztettelek téged!
- Anya, te nem vesztettél el: én még mindig itt va-
gyok, de Patrick már nincsen. És most próbáld meg ezt
elmagyarázni az anyjának vagy Ninának!
Nem felelt.
Nem is nagyon volt mit mondani.
Ez a kegyetlen igazság: én életben maradtam, Patrick
meg nem.
Mia, soha többé ne beszélj így édesanyáddal!
Patrick úgy mennydörgött, hogy összerázkódtam.
 Borzasztó rosszul volt, el sem tudod képzelni, mennyi-
re! Éjjel-nappal melletted volt, és imádkozott, hogy ma-
gadhoz térj, és még most is fel van dúlva. Képzeld csak el,
milyen lehet berohanni a kórházba, és ott találni a saját
kislányodat úgy, hogy nem tudod, magához tér-e valaha!
- Ő nem érti, Pat! - feleltem az égnek.
Dehogynem érti, és tiszteletben kell tartanod a fáj-
dalmát!
- Épphogy ő nem tartja tiszteletben az enyémet! -
fakadtam ki.
- Mia, kivel beszélsz? - kérdezte anyám zavartan.
- Semmi, csak Patrickkel, bosszant!
- Hogy... Patrickkel?
Azért bosszantalak, mert kimondom a dolgokat úgy,
ahogy vannak!
- Nem vagy elfogulatlan, ez két teljesen külön dolog! -
tiltakoztam.
- Te... Patrickkel beszélgetsz? - hebegte tanácstalanul.
- Igen anya, a te pártodat fogja, de semmit sem ért!
Anya nyelt egyet.
Te nem értesz semmit, teljesen normális, hogy még
sokkhatás alatt van!
- Na és velem mi lesz? Már megbocsáss, de más
dolgom sem volt, mint lebegni a testem fölött! Te talán
megszoktad, hogy utazz az időben, és belemássz más
emberek álmába, de én nem - feleltem ingerülten.
Anya közben csak nézett körbe, hogy rájöjjön, vajon
kihez beszélek.
Nem mászok be „más emberek" álmába, Mia, csak
a tieidbe!
- Annál kevésbé kéne így kötekedned!
 Hogy én kötekszem? Nem hiszek a fülemnek!
- Mia, megyek, hívom a doktornőt, addig... te... ma
radj nyugton, jó? Anya rögtön jön vissza! - ezzel fölkelt,
de én észre sem vettem, annyira lefoglalt a vita.
- Bocs, azt akarod mondani, hogy szerinted anyám
többet szenvedett, mint én?
Hát persze hogy nem, csak annyit mondtam, hogy igye-
kezned kéne megérteni őt, és amúgy sem lenne szabad
ilyen csúnyán felelned neki, főleg nem azok után, amiket
átélt...
- Most épp veszekszünk? - kérdeztem.
Vitatkozunk!
Kitört belőlünk a nevetés.
- Istenem, mennyire szeretlek!
Ne nekem mondd, meghalok, annyira szeretnélek át-
ölelni, de nem tehetem!
- Csak egy kis türelemre van szükségünk.
- Türelemre? Mihez? - kérdezte Radcliff doktornő,
amint anyám kíséretében berontott a szobába.
Vigyázat, itt van Elton!
- Türelemre... ahhoz, hogy meggyógyuljak, doktor-
nő... - sóhajtottam.
Ügyes vagy, Mia!
- Kösz, Pat!
- Hogyan?
- Semmi - feleltem sietve.
- Azt mondtad, hogy „kösz, Pat”?
Hevesen megráztam a fejem.
Anya aggódva nézett rám.
- Tartsa szemmel - mondta neki halkan Radcliff, de
közben le se vette rólam a szemét -, velem is ezt csinálta,
olyan, mintha egy beszélgetés foglalná le, valaki mással,
és annyira biztos benne, hogy úgy tesz, mintha valós len-
ne, pedig az egész csak a fejében zajlik.
- Ön szerint még sokáig fog tartani?
- Nehéz lenne megmondani, tovább emelem majd
az ideggyógyszeradagját, az biztos javulást hoz majd a
tünetekben, de csak idővel derül ki, milyen állapotban
van a feje.
Nagyon is jól volt a fejem, és semmilyen készítmény
nem hathatott rá, ebben teljesen biztos voltam.
Hagytak pihenni, de csak rövid ideig.
Mióta magamhoz tértem, állandó volt a jövés-menés
a szobámban, talán azért, mert híre ment csodálatos éb-
redésemnek, vagy talán azért, mert mindenki kíváncsi
volt Pattel folytatott beszélgetéseimre.
Elsőként véletlenül épp Robert tolta oda a képét, Nan-
cy, Ellie és Janine szőke hercege.
Kicsit felnőttebbnek képzeltem, nem pedig Jacob
Black rusnyább változatának zöld köpenyben - egyből
elviselhetetlennek találtam.
- Szia, én Robert vagyok, te meg biztosan Mia, igaz?
Mintha nem tudta volna nagyon is jól.
Beleegyezően felhúztam a fél szemöldökömet, és úgy
tettem, mintha tovább nézném a garázdaságokról szóló
műsort a tévében.
Keresztbe tett kézzel rátámaszkodott az ágy támlájá-
ra, és igyekezett beszélgetést kezdeményezni.
- Mit nézel?
Utálom a hülye kérdéseket.
- Egy sakkpartit...
- Ugye, csak viccelsz?
 Egy pszichiátriai osztályon mindig félreértik a szarkaz-
must.
- Nyugi, persze, hogy csak viccelek.
Idióta.
- Te lettél az osztály híressége, tudod?
- Csakugyan? - kérdeztem minden lelkesedés nélkül.
- Hogyne! Mert hát nem gyakori, hogy valaki csak úgy
felkel és beszélni kezd, miután két hetet kómában töltött.
- Akarsz rólam feltenni egy videót a Youtube-ra?
- Tudod, hogy igazán rokonszenves vagy? - kérdezte
nevetve, miközben leült az ágy szélére.
- Már a baleset előtt is az voltam, te meg szétnyomod
a lábamat!
Arrébb ült, közelebb hozzám.
- Ne gyere túl közel, nem szeretném, hogy Nancy,
a barátnőd álmomban megfojtson egy párnával!
- Nancy nem a barátnőm!
- Ő nem éppen így gondolja, abból ítélve, amit szél-
tében-hosszában terjeszt.
- Nekem nincs barátnőm, Nancy meg különben is
túl öreg hozzám.
- És ezt ő is tudja?
- Persze, hogy tudja, az elejétől fogva nagyon világos
voltam.
- Akkor biztos Ellie-vel és Janine-nel is világos voltál!
- Honnan tudsz ilyenekről? Ki mondta el neked? -
kérdezte riadtan.
Megvontam a vállam.
Még közelebb jött.
- Biztosíthatlak, hogy nem vagyok együtt semelyi-
kükkel se - folytatta negédesen -, mindegyikükhöz
kedves vagyok, de, hogy is mondjam... még keresem az
igazit...
Ismét megéreztem az eperillatot.
Most nyomulni próbál nálad, vagy tévedek?
- Ó, na végre, Pat, azt hittem, már sosem jössz meg -
mondtam a plafonnak mosolyogva.
Soha nem gondoltam volna, hogy egy ápoló ilyen po-
fátlanul bepróbálkozna egy betegnél, meg akartam várni,
meddig megy el, ez aztán a kretén!
- Szóval mégis igaz, hogy beszélgetsz a barátoddal? -
kiáltott fel Robert elégedetten.
- Hogyne, és más fura dolgokat is művelek, például
kórházakat gyújtok fel.
Összeráncolta a homlokát.
- Viccelek...
- Ugyan, Mia, nem is hiszek neked, csak a bolond-
ját járatod velem, azért csinálod, mert azt akarod, hogy
menjek el, de én már hozzászoktam a furcsa dolgokhoz,
te pedig túl csinos vagy ahhoz, hogy őrült legyél!
Megérintette a karomat.
Hé, pöcsfej, el a kezekkel!
- Nyugalom Pat, majd Nancy úgyis leszedi a fejét!
- Már megint ez a Nancy, esküszöm, hogy...
Pontosan ebben a pillanatban lépett be Nancy, mint
a kopó, aki épp kiszagolta a nyulat.
- Robert! Már kerestelek, te meg csak itt csapod
a szelet... a pácienseknek... - mondta csípősen.
- Csak beugrottam, hogy megnézzem az osztály
hírességét. Ugye, ismered Miát?
Felhúztam az orromat, mintha izzadt teniszcipőt
szagoltam volna.
 - Hogy ismerem-e? Másról sem beszélnek idebent.
- Örülök, hogy végre megismerhetem a barátodat,
Nancy. Már olyan sokat meséltél róla... - vetettem
oda.
Nancy a feje búbjáig elvörösödött.
- Nancy nem a... - szólt közbe Robert, de elhalt
a száján a mondat, amint meglátta az érkező Ellie-t.
- Vagy Ellie volt a barátnőd? Sosem tudom meg-
jegyezni!
- Nem, igazából... - próbált magyarázkodni.
És ekkor beállított Janine is a fizioterápiára.
Nem is választhatott volna jobb pillanatot.
- Ó, Rob, szia drágám - köszönt, és csókot dobott
neki a szobán keresztül -, együtt vacsorázunk a műszak
végén?
- Szóval akkor Janine a barátnőd! - kiáltottam fel,
mintha egy másodfokú egyenletet oldottam volna meg.
A négy ember kérdőn nézett egymásra.
Pat kacagott a fejemben.
Ezt jól csináltad, Mia!
- Robert épp egy perce magyarázta itt, hogy még
keresi élete nőjét, de én biztos vagyok benne, hogy már
legalább kettőtöktől hallottam, hogy a barátnője, vagy
tévedek? Különben meg ne is törődjetek azzal, amit mon-
dok: még mindig össze vagyok zavarodva - intéztem el
egy vállrándítással.
Nancy először Janine, majd Robert felé fordult.
- Mi ez az egész história, Robert?
Robert meghátrált.
- Én és Robert együtt vagyunk, és ezt mindenki tudja -
szólalt meg Janine.
 - ÉN vagyok együtt Roberttel már két hónapja, és ezt
mindenki tudja - vágott vissza Nancy.
- Igazából... - szólt közbe Ellie félénken - én vagyok
együtt Roberttel öt napja... legalábbis ő ezt mondta ne-
kem...
- MICSODAAA?! - sikított fel Nancy megragadva
Janine haját, aki megfordult és egy óriásit könyökölt Nan-
cy bordájába.
Mindketten ráhemperedtek az ágyamra, visítoztak és
karmolták egymást, mint két macska.
Ellie kihasználta a helyzetet, és a kartotékkal minden
erejével rácsapott Nancy fenekére, miközben így kiáltott:
„Micsoda elégtétel, ezt már olyan rég meg akartam tenni!
Ezt neked, te rusnya szemét!”
Észrevettem, hogy Robert a falhoz simulva az ajtó felé
tart, ezért felkiáltottam: „Vigyázzatok, megszökik!”
Nancy a köpenyénél fogva tartotta vissza. „Mit gon-
dolsz, mégis hová mész, te büdös kis korcs?” aztán mind-
hárman ütni-vágni kezdték.
Pattel őrült jót mulattunk.
Egy kisebb tömegnyi kíváncsiskodó gyűlt oda, hogy
megnézze, mi történik.
Rosie Anne és anyám futva érkezett, hogy véget ves-
sen a dulakodásnak.
Anya hozzám sietett, hogy megnézze, nem esett-e
bajom, de mikor meglátta, hogy nevetek, velem együtt
kezdett nevetni.
Én, ő és Patrick annyira nevettünk, hogy nem is tud-
tuk abbahagyni.
Az élet talán már kezdődött is újra.
Vagy így, vagy úgy.
Később Paulon volt a sor.
A csodálatos Paulon, anya élettársán - már nagyon
nagyon hiányzott. Szélesre tárt karokkal és hatalmas
mosollyal fogadtam, anya viszont nem maradt velünk,
hanem szokás szerint a kávéra hivatkozott, és kiment.
- Anyu, ez ma már a kilencedik, nem lesz ez egy kicsit
sok? - kiáltottam fel.
- Mi az, már meg szemmel tartasz? - kérdezte kifelé
menet.
- Rám haragszik, Mia... - vallotta be Paul szomorúan,
amint anya kiment.
- Na, mesélj! - válaszoltam, és mutattam, hogy üljön
le mellém.
Súlyától az ágy jobbra billent.
- Hát... nem is tudom, Mia, olyan furcsa látni, hogy
magadhoz tértél, nem hiszem, hogy most ilyen dolgokról
kellene hallanod.
- Miért ne? Csak gyógyszerekről és kórházakról hall-
hatok? Tizenhat éves vagyok, már nagy vagyok! - tilta-
koztam.
- Tudom, hogy nagy vagy, de nagyon sokat szenved-
tél, úgyhogy nem szívesen beszélek neked arról, hogy
milyen gondjaink vannak édesanyáddal.
- Hát akkor kivel szeretnél beszélni róla? A volt fe-
leségeddel? Vagy a lányaiddal, akik látni sem akarnak
többé? Hidd el, most nincs nálam jobb választásod -
elmosolyodtam összefonva karjaim.
- Ez hihetetlen, Mia - mondta egyenesen a szemem-
be nézve -, azonkívül, hogy ilyen sovány vagy, és rád
férne egy kis napozás, olyan, mintha mi sem történt
volna. Kész csoda...
 Az egész az én érdemem...
- Még hogy a te érdemed? - kérdeztem kimeredő
szemmel.
- Nem, nem mondtam, hogy az én érdemem - felelte
Paul zavartan.
- Nem, Paul, nem neked mondtam, hanem...
- ...akkor... Patricknek...? Anya mondta... de nem
szólok neki egy szót sem, nyugodj meg.
- Igen, azt hiszem, az jobb lesz, nem viseli igazán jól
ezt a történetet.
- De... csakugyan hallod?
- Igen - feleltem derűsen.
- Áh...
- Nem hiszel nekem?
- Dehogynem hiszek, Mia, az életben vannak jóval
különösebb dolgok is, tudod? Vannak, akik földönkívü-
lieket látnak, mások fákkal beszélgetnek, valamelyik este
a tévében meg volt egy olyan fickó, aki szarvakat akart
műttetni a homlokára. Tessék, ez megdöbbentene, de ha
te beszélsz Patrickkel, és emiatt tért vissza a mosolyod,
hát ennek csak örülni tudok!
- De tényleg hiszel nekem, vagy bolondnak tartasz?
Felsóhajtott.
- Figyelj, Mia, én csak egy szakács vagyok, nem
az én feladatom eldönteni, hogy valaki bolond-e vagy
sem, de mondok valamit: szerintem rosszabb az, ha
valaki megesküszik neked, hogy élete végéig szeretni
fog, aztán megcsal, elveszi tőled a lányaidat és kitesz
az utcára, mint ha valaki még mindig azzal beszélget,
akit szeretett, úgyhogy minden tiszteletem a tiéd -
fejezte be.
 - Rendben, akkor most mondd el, mi a baj közted és
anya között - kértem mosolyogva, elégedetten a megerő-
sítéstől, hogy Paul milyen nagyszerű ember.
- Mia, tényleg nem gondolom, hogy jó ötlet lenne
beszélni neked erről...
Paulnak igaza van, nem hiszem, hogy ez rád tartozna,
Mia!
- Nem hagynád abba, hogy mindenbe beleszólsz?
Jogom hozzá, hogy tudjam, mi történik a családomban!
- Persze hogy van hozzá jogod, de... ja! Patrickhez
beszéltél, igaz? - kérdezte óvatosan Paul.
- Igen, neked ad igazat, és folyton a ti pártotokat fog-
ja, ez kiborító!
Elmosolyodott.
- Mindig kedveltem Patricket! Na, most itt hagylak,
biztos megérkezett már... az apád - mondta elbátorta-
lanodva.
- Szóval ezen veszekedtek anyával? Az apám miatt? -
eszembe jutott, mennyire zavarban volt, amikor odébb-
állt, hogy magukra hagyja őket.
Mia, elég, szörnyű vagy!
Paul lesütötte a szemét.
- Az az érzésem, hogy még mindig szereti... - vallotta
be félszegen, és végigsimította a homlokát.
- UGYAN MÁR, Paul! - kiáltottam fel, és rácsap-
tam óriási combjára. - Benned meg az apámban nincsen
semmi közös!
- Hát épp ez az! Olyan kellemetlenül érzem magam,
amikor pénzügyekről meg politikáról szónokol... fara-
gatlan tuskónak érzem magam mellette.
- De Paul, ő nem is tud másról beszélni, csak újságot
olvas és kész, még egy répát sem tudna meghámozni!
Nem érezheted magad megalázva csak azért, mert ki-
nyögte valami tőzsdei művelet nevét: hát ha ti ketten
hajótörést szenvednétek egy lakatlan szigeten, ő két órán
belül éhen halna!
- Tényleg?
- Hát persze! Csak kemény tojást tud főzni, azt is csak
azért, mert addig is, amíg fő, visszaülhet a fotelba, és
olvashatja tovább az újságot!
- De anyád mintha csüggne minden szaván.
- Az csak optikai csalódás: anya rövidlátó, és nem
szereti feltenni a szemüvegét, úgyhogy amikor figyel,
hunyorít, és így olyan, mintha nagyon érdekelné, mit
mondanak neki - veled is ezt csinálja.
- Azt mondod?
- Persze! Ne is figyelj oda. Anya fülig szerelmes beléd!
- Akkor nem kell aggódnom?
- Persze hogy nem! Sőt, menj is oda hozzá, és öleld
át jó erősen!
Láthatóan felbátorodva állt föl, és megölelt.
- Legközelebb hozok neked egy nagy szelet marha-
sültet jó sok borsópürével, ahogy szereted!
- Meg cseresznyetortát tejszínhabbal!
- Megígérem! - ezzel fölkelt. - Ja és... üdvözlöm Pat-
ricket - tette hozzá, és integetve körbenézett.
Szia, Paul!
- Ő is üdvözöl téged!
Paul újból megvakarta a fejét, és elindult kifelé, de az
ajtóban összeakadt az apámmal, és egy pillanatig egyszer-
re lépkedtek jobbra meg balra, se be, se ki nem jutottak.
Tökéletes komikuspáros lett volna.
Apám kardigánja zsebébe dugott kézzel jött be.
 - Hogy érzed magad, Mia?
- Voltam már jobban is, de nem panaszkodom.
- Anya említette azt a kis problémát... – megkocog-
tatta a halántékát.
Anya szája már megint eljárt.
- Miféle kis problémát?
- A hangok... amiket hallasz.
- Nem hallok semmiféle hangokat! - válaszoltam
felháborodva.
- Ó... pedig úgy értettem, hogy hallasz.
- Félrevezettek.
- Hát, jobb is így.
- Ja.
A beszélgetésnek itt vége volt, ő a jegygyűrűjével ját-
szadozott, én meg csatornát váltottam a lenémított tévén,
nem volt semmi mondanivalónk egymásnak.
Hihetetlen, hogy még a lánya kéthetes kómája sem
keltette föl az érdeklődését, abban viszont biztos voltam,
hogy halálosan kíváncsi lenne, meg tudja-e mondani Pat-
rick, hogyan fog nyitni a tőzsde.
Az új Nintendo reklámja feldobta a labdát.
- Hogy vannak az ikrek?
- Jól, rubeolájuk volt, de most már jól vannak.
- És Libby?
- Libby is jól van. Üdvözöl!
Anyukám tálcán hozta a vacsorát.
Az volt a benyomásom, hogy izgatott, mintha zavar-
ban lenne.
- Ó, Jiles, te is itt vagy? Akarsz itt maradni velünk egy
kicsit? Mia még nem tud egyedül enni, segíthetnél egy ki-
csit - mondta, és letette a tálcát az ágy melletti asztalkára.
 - De én jól tudok egyedül e...
Nem volt időm befejezni a mondatot: máris ken-
dőt kötött a nyakamba, és egy teli kanál pürét tömött
a számba.
Ellenszegültem.
- Anya! Egyedül is megcsinálom, már nem vagyok
kétéves! - mondtam, ezzel kitéptem a kezéből a kanalat,
és egy jókora adag krumplit tömtem a számba.
- Látod? - mondtam tele szájjal, és véletlenül egy kis
pürét köptem apám kardigánjára.
- Jajistenem, mit csináltál? - fogott egy kendőt, és
gyorsan letörölgette a pulóvert. - Bocsánat, Jiles, tudtam,
hogy még nem megy neki.
Bocsánat, Jiles?? Hát megőrült? Patrick meg miért
nem szól közbe soha, amikor szükségem volna rá?
- Semmiség, már hozzászoktam... tudod, az ikrek.
- Csakugyan, az ikrek - felelte anya, mintha hirtelen
eszébe jutott volna, hogy apámnak már évek óta másik
családja van.
- És... jól vannak?
- Igen anya, rubeolájuk volt, de most már remekül
vannak, igaz, apa? És Libby is remekül van - kihang-
súlyoztam, hogy remekül.
Lehet, hogy cafatokban voltak az idegei, vagy sokkha-
tás alatt állt, ahogy Patrick mondta, de az soha sem en-
gedtem volna, hogy apámmal flörtöljön: az ő történetük
meghalt, már el is temették.
Paul meg miért nem jön vissza, hogy magához vegye,
ami az övé?
Esküszöm, nem értettem - hát nem olyan bonyolult,
ugye?
 Szeretsz valakit? Maradj vele! Már nem szereted7
Hagyd ott!
Ezt már azelőtt is tudtam, hogy kómába estem volna,
nem kell hozzá diploma vagy két elszúrt házasság, hogy
rájöjj.
Felbosszantottak, és Patrickkel akartam lenni, egy
rakás megbeszélnivalónk volt.
- Anya, apa, fáradt vagyok, szeretnék most pihenni.
- Persze, kicsim, de előbb vedd be a gyógyszereket,
úgy majd jobban alszol.
- Mik ezek?
- Nem tudom, a pszichiáter adta a... hangos dolog
miatt.
- Szóval mégis hallasz hangokat! - kiáltott fel az
apám.
- Már nem hallom őket, eltűntek, egyik pillanatról
a másikra, most örültök?
A szüleim döbbenten néztek egymásra.
- Azért csak vedd be őket, szerintem jobb lesz úgy.
- Tedd le oda, majd később beveszem.
- Nem, most - szólt közbe Radcliff, mintha az egész
napot azzal töltötte volna, hogy az ajtó mögött hallga-
tózzon.
Basszus, Elton!
- Basszus, Elton! - kiáltottam.
- Elton? - kérdezte a homlokát ráncolva.
Még van mit fejlődnöm...
- Gyerünk, nyeld csak le őket, akkor majd elalszol,
nehéz napod volt, mióta magadhoz tértél, olyan a szo-
bád, mint a Buckingham-palota, csak a lovak meg a skót
dudák hiányoznak.
 Adott egy kis pohár vizet, meg két fehér kapszulát,
én meg úgy tettem, mintha lenyelném, de a nyelvem alá
szorítottam Őket, hogy kiköpjem, amint lehet.
Rettegtem, hogy talán tényleg kitörlik belőlem Pat-
ricket, és azt nem bírtam volna elviselni.
- Jól van, akkor ne vedd be, ezek szerint majd injek-
ciót adunk.
Mély gyűlölettel és megvetéssel néztem rá.
Nem tudom, miért ilyen arrogáns, talán túl sok időt
töltött már eszement betegek közt, attól vált ennyire ke-
ménnyé és érzéketlenné, de ettől még nem lenne szabad
mindenkivel ugyanúgy bánnia.
Minden erőmmel igyekeztem ellenállni az álmosság-
nak, de akárhogy próbálkoztam, nem sikerült: gyorsan
gyógyszeres álomba zuhantam, ahova szerencsére Pat-
rick is hamarosan utánam jött.
Találkozóhelyünk már kezdett családiassá válni.
Az a fehérség sem volt már olyan steril és idegen, tu-
lajdonképpen még biztonságot is adott, akár egy fészek
tejszínhabból.
Szorosan átöleltem.
- Pat, ugye soha nem hagysz el? - suttogtam.
Nem, drágám, nyugodj meg, el sem mozdulok innen,
hiába a világ összes kapszulája.
 Öt

Carl egy csokor rózsaszín és fehér virággal jelent meg

az ajtóban - meglepődött, hogy jókedvűnek és mosoly-
gósnak lát.
Olyannyira, hogy kiment és visszajött, hogy megnéz-
ze, nem tévesztette-e el a szobát.
- Mia, tényleg te vagy az?
- Csont és bőr valómban - viccelődtem.
Hozzám futott, és átölelt.
Anyukád felhívott, hogy szóljon a... csodáról, de nem
gondoltam volna, hogy így talállak... ennyire...
- Ennyire...
- Ennyire életben! Nagyon sokat javultál, megint van
színed, mosolyogsz, még a hajad is megnőtt.
- Csak lezuhanyoztam, ennyi az egész - feleltem,
a csokrot szagolgatva.
- Fel tudsz kelni... szóval képes vagy rá? - kérdezte
óvatosan.
- Még csak nehézkesen, és rögtön el is fáradok, de
elvihetsz egy körre azzal, ha tolni akarsz - mutattam rá
a kerekesszékre.
Segített beleülni.
A lábaim bosszantóan gyengék voltak: szinte nem is
maradt rajtuk izom, és folyton begörcsöltek.
 Janine - akit csak azért nem rúgtak ki, mert nem ta-
láltak helyette mást - elégedetten mesélte, hogy most
már szabad a pályája Robertnél.
Meg sem fordult a fejében, hogy az az ember, aki ké-
pes egyszerre három nővel kavarni, komplett idióta, és
jobb lenne elkerülni.
Ellie-t nagyon sajnáltam, ő jó, talán kicsit túl naiv, de
biztosan nem azt érdemli, hogy egy idióta miatt veszítse
el az állását, akinek van képe testi sértés miatt feljelen-
teni.
Carl kivitt a kertbe.
A tavasz hivatalosan is beköszöntött, a tél elviselhe-
tetlen hidege átadta a helyét a langyos napsütésnek.
Carl egy csodálatos liliomfa alá, egy pad mellé állította
a tolószéket, és leült mellém.
- Jól vagy? Nem fázol? - kérdezte, miközben eligaz-
gatta a takarót a lábamon.
Nem fáztam többé. Most már nem.
Az a rettenetes fagy, amit átéltem, olyan embertelen
és csontig hatoló volt, hogy biztos voltam benne: soha
többé nem fogom érezni, és meg is lepődtem, hogy va-
lami halvány jóérzés töltött el - ez biztosított róla, hogy
már túl vagyok a legrosszabbon, amit az élettől kaphatok.
Ez a bizonyosság pedig tudatosabbá és erősebbé tett.
- Tudod már, mikor engednek ki?
- Nem, nem tudom, igazából... a hangoktól függ -
mosolyogtam.
- Igen, anyukád mondta...
Már megint! Van még valaki Leicesterben és egész
környékén, akinek nem mesélte el, vagy esetleg még egy
pólót is akar nekem adni ezzel a felirattal: Nem magam
ban beszélek, hangokat hallok!?
Csakugyan ennyire súlyos?
- Nem látszik olyan komoly problémának, ugye?
kérdeztem, és nyeglén megvontam a vállam.
- Nem tudom, engem nem zavar... de nem is vagyok
pszichiáter - felelte, és kabátja belső zsebéből elővett egy
doboz cigit.
- Ja...
Elhallgattunk, igyekeztünk elkerülni a fő témát, ami
ott lebegett fölöttünk, akár egy sötét, fájdalommal teli
felhő.
Nina.
Összeszedtem a bátorságom.
- Hogy van?
Felsóhajtott.
- Mindenki a maga módján reagál a fájdalomra, és
nincs olyan, hogy jó vagy rossz, de annyi biztos, hogy ti
ketten elég szélsőséges módszereket választottatok: te
még mindig beszélgetsz Patrickkel, ő meg említeni sem
akarja...
- Na de én azért beszélek vele még mindig, mert
létezik! - háborogtam.
- Igen, persze, ahogy akarod, én is szívesen hallanám
a barátnőm vagy a nővérem hangját, ha már nem lenne
velem...
- Szóval nem hiszel nekem.
- Most mit mondjak, Mia... azt, hogy hiszek? Ha-
zudnék, de nem probléma, azok után, amit átéltél, nem
úszhattad meg veszteség nélkül.
 Sértve éreztem magam a szavaitól: nem jó dolog, ha
nem hisznek neked - de hát mi mást várhattam volna?
Mit gondolnék valakiről én, őszintén, aki egy halottal
beszélget?
Csakugyan képtelenség volt azt gondolni, hogy a töb-
biek hihetnek majd nekem, és erre csak ekkor kezdtem
rájönni.
Végül is az én dolgom, csak az enyém.
Vagyis a miénk.
A mi szerelmünk nem tűrte, hogy bekebelezze a halál,
ez pedig nem a többiek gondja, hanem csak a kettőnké.
Akkora szerencsénk volt, hogy átélhettük az egyet-
len, tökéletes és teljes szerelmet - talán épp ezért kaptuk
a büntetést is.
A szüleimtől kezdve senki sem élt át soha olyan hatal-
mas és csodálatos szerelmet, mint a miénk, hanem már
a legelején mind megelégedtek valami tökéletlennel és
hiányossal, ami pedig idővel véglegesen és javíthatatlanul
eltörött.
Nekünk viszont szerencsénk volt: milliárdnyi em-
ber közül is fölismertük egymást - mégis csak egy kis
kóstoló jutott nekünk abból, hogy milyen lehetett volna
az életünk, és ez a látomás is egy ezredmásodperc alatt
szertefoszlott.
- Na jó, Carl - mondtam, és közben máshová néztem -,
ha attól jobban érzed magad, nevezz csak bolondnak.
- Nem érzem tőle jobban magam, Mia, rohadtul
nincs semmi ebben a történetben, amitől jobban érez-
ném magam! - felelt, és dühösen elnyomta a cigit. - Nem
igazságos, hogy így alakultak a dolgok, nem velünk kellett
volna megtörténnie, egy ilyen tragédiának aztán nem.
Zsebünkben volt az egész világ, ott volt neked a lánc, én
és Nina, a jövő, Patrick... és mi maradt mindebből? Te
úgy nézel ki, mint az ideális jelölt egy agyműtétre, Nina
pedig játssza a Gladiátort! Jó bogaras kis páros vagytok!
- Hé, Carl, senki sem kérte, hogy személyesen is érin-
tett legyél! Akkor szállsz ki a játékból, amikor csak akarsz,
nincs nekem szükségem arra, hogy ahányszor csak látsz,
rám okádd a dühödet. Korábban az volt a bajod, hogy
vegetálok, most meg az, hogy visszaszólok! Próbálj már
dönteni, mert ez talán inkább a te bajod, mint a miénk!
Rágyújtott még egy cigire.
Végtelenül elcsigázottnak látszott: szakálla gondozat-
lan, a haja lenőtt, pedig amikor megismertük, Bennek
neveztük, annyira hasonlított Ben Barnesra, most viszont
inkább úgy nézett ki, mint egy rab a börtön udvarán.
- Túl sokat dohányzol, Carl... a dohányzás öl, a végén
még a te hangodat is hallani fogom.
Egymásra néztünk, és harsogó kacagás tört ki belő-
lünk, kieresztettük a dühöt és a frusztrációt.
Átkarolta a vállamat, és egy darabig így maradtunk -
figyeltük a többi beteget meg a családtagjaikat.
Ki tudja, kiengednek-e valaha?
Egy részem azt remélte, hogy nem.
- De te tényleg szereted Ninát? - kérdeztem hirtelen
a szemébe nézve.
- Igen, nagyon szeretem, de erre az egészre nem vol-
tam felkészülve.
- Erre senki sem volt, Carl...
- De én még kevésbé, és most nem tudom... - el-
bizonytalanodott.
- ...hogyan mászhatnál ki belőle?
 - Nem erről van szó, még ha néha önzően azt gondo-
lom is, bár soha ne ismerkedtünk volna meg, hogy ne ke-
rüljek ebbe a helyzetbe. Ha szeretsz valakit, azt gondolod,
hogy mindig minden tökéletes lesz, hogy nem lesz semmi
fájdalom vagy szenvedés, különben senki sem alapítana
családot... aztán egy vihar kellős közepén találod magad,
ami sosem akar véget érni... de attól érzem legrosszabbul
magam, hogy egyáltalán semmit nem tudok tenni, hogy
segítsek: se rajtad, se rajta, se a szülein.
Felsóhajtottam.
- Ők voltak a legjobb család a világon, tökéletesek
voltak: ott volt az a csodás házuk, mindig mindenki előtt
nyitva állt, meg az a mosolygós jókedv... egyszer sem
hallottam őket veszekedni. Ha valami bajod volt, mind
a négyen összefogtak, hogy meg tudják oldani. Amikor
meghívtak vacsorára, elbűvölve figyeltem, hogyan vicce-
lődnek, és milyen nyugodtan vitatkoznak, még a hang-
jukat sem emelik fel soha... viszont ha a saját szüleimre
néztem, náluk mindig zűr volt, és nem volt egy fillérjük
sem, úgyhogy arról álmodtam, hogy Dewayne-ék egy
szép napon örökbe fogadnak, még ha ez azt is jelentette
volna, hogy Patrick húgává válok.
- Nem voltak tökéletesek, Mia, bár az elején én is azt
hittem. Ha most látnád őket, rájuk sem ismernél.
- Szerinted eljönnek egyáltalán meglátogatni?
- Laetitia nincs jól, nem beszél, és ki sem lép a házból,
hacsak nem a temetőbe megy, Clark keményen italozik,
Nina pedig... Nina... megváltozott.
- Hogyan változott meg?
- Már nem is önmaga: rideg, sosem nevet, és a Pat-
rick nevet kitörölte a szótárából. Nem beszél róla azóta.
Amikor elmondtam neki, hogy meglátogattalak, és el-
meséltem, hogy vagy, egyszerűen csak annyit válaszolt,
hogy számára ennek a fejezetnek vége, és nem akar róla
többé beszélni. Csak így, mintha egy régi, elcsépelt tör-
ténetről lenne szó. Pontosan ezt mondta: „Nem akarom
soha többé hallani sem Patrick, sem Mia nevét, nem is
léteztek soha"; és milyen fagyos tekintettel mondta!
Nem hittem a fülemnek: Nina nem akarhatta elfelej-
teni Patricket, biztos csak így akart védekezni.
Reméltem, hogy Patrick nem hallja ezt a beszélgetést.
- Meglátod, majd idővel megváltozik - mondtam
kevés meggyőződéssel.
- Persze, ahogy te sem fogsz majd Patrickkel beszél-
getni, igaz?
- Ennyire bosszant a dolog?
- Igen, nem szeretem a kísértethistóriákat, szeret-
ném, ha legalább te normális lennél.
- Basszus Carl, befejeznéd? - fakadtam ki.
- Bocs, jó, bocs, hülye vagyok, hogy így beszélek ve-
led, de egyedül te maradtál nekem, hogy emlékeztess
arra, milyenek voltunk azelőtt, érted, amit mondok?
Hogy értettem-e? Fél karomat odaadtam volna, hogy
visszamehessek az időben, mielőtt még életünk belesüly-
lyedt volna a teljes káoszba.
Patrick elvesztése szó szerint romba döntött minket.
- Nem is tudom már, hogy volt-e egyáltalán azelőtt! -
könnyek áztatták az arcát. - Már akkor is bűntudatot
érzek, ha elnevetem magam! Tudod, hogy vannak napok,
amikor gyűlölöm Patricket? Annyival jobb lett volna, ha
egy hóhányó ripők, egy lúzer, egy barom, aki igazán sen-
kinek se hiányzik, viszont ő tökéletes volt, utolérhetetlen,
egyedi, és akárki beszél róla, olyan, mintha magáról Jézus
Krisztusról szólna! Vele szemben senki nem állja meg a
helyét! Egyszerűen hihetetlen! Senki! - fejezte be, az égre
emelve kezét.
- Tudom, Carl, tudom, hogy tökéletes volt, talán ép-
pen ezért... maradt velem.
- Persze, Mia! - kiáltott fel elkeseredetten. - Mert
ő angyallá lett, ugye? Egy őrangyal, hosszú fehér szár-
nyakkal! Mia, ne csináld!
- Nincsenek szárnyai, de csakugyan ő lett az én őr-
angyalom! - mondtam csökönyösen.
Dühösen nézett rám.
Felhúztam a szemöldököm.
- Gyerünk, tegyél csak próbára! - mondtam kihívóan.
- Jól van: most éppen mit mond neked?
- Most nincs itt!
- Á, persze, nahát...
- Nincs itt, amikor nem akarom száz százalékig, hogy
itt legyen, és jobb is, hogy nem hallja, amit a családjáról
beszélünk!
- Mia, ugye tudod, hogy ez csak a te fejedben van, és
azt mesélsz nekem, amit akarsz?
- Akkor ezt mivel magyarázod? - megmutattam neki
a karkötőt. - Emlékszel rá, ugye? Veled együtt vettem
neki ajándékba.
- Nem adtad oda, ennyi az egész!
- Tévedsz, épp a baleset napján adtam oda neki, rá-
húztam a csuklójára, és amikor a kórházban magamhoz
tértem, rajtam volt: nem furcsa ez egy kicsit? - vágtam
vissza.
 - Biztosan megtalálták a homokban, és valaki utánad
hozta.
- Ez az, csak így tovább, találj csak mindenre ésszerű
magyarázatot, látom, hogy az ésszerűség nagyon meg
nyugtat!
- Jól van, akkor ő hozta vissza neked azt a karkötőt,
most örülsz?
- Tudod, mi a különbség kettőnk között, Carl? Ha te
mesélnél nekem valami hasonlót, én elhinném!
- Mia, nézz a szemembe, nekem óriási szükségem
van valami kis minimális normalitásra, és te vagy a maxi-
mum, akit találhatok! Térden állva könyörgök, ne beszélj
nekem többet se a hangokról, se Patrickről, se angya-
lokról, egyszerűen csak ne beszélj róluk, így nem kell
majd azon aggódnom, hogy kétségbe vonjam az elméd
épségét, és az enyémet sem! Cserébe megteszek mindent,
amit akarsz. Mindent! Ennél rosszabbul már úgysem
mehetne! - kacagott fel hisztérikusan.
- Elfogadható ajánlatnak tűnik, mert most éppen te
vagy az egyetlen barátom, aki megmaradt, majd szólok,
mit tehetnél értem.
Térdemre tette a kezét.
- Mikor szándékozol újrakezdeni a táncot?
Újból elkomorodtam.
- Hogy jön most ide a tánc?
- Úgy, hogy ha a hangoktól még hallod a zenét, nem
látom be, miért kellene tovább vesztegetned az időt.
- Carl, én befejeztem a táncot, ezt a témát nem aka-
rom többet érinteni! Ugyanúgy, ahogy te sem akarod,
hogy Patrickről beszéljek!
 - Mia, mi köze a táncnak az angyalokhoz? Rendkívüli
táncos vagy, ezt te is jól tudod, mind jól tudjuk, mert
mind láttunk táncolni, és ez a te életed, ez a te jövőd,
nincs kibúvó! Időre van szükséged? Oké, de ne várj túl
sokat, különben még megbánhatod!
- Most már vigyél vissza a szobámba, fázom! - szól-
tam nyersen.
- Ahogy akarod, de mondok még valamit: mivel már
nincs semmi vesztenivalóm, nem fogok leszállni rólad,
egészen addig nem hagylak békén, amíg be nem fejezed
a bolondozást! Mert az még nem súlyos, hogy hangokat
hallasz, de az, hogy eldobnál magadtól egy elsőrangú
balerinakarriert, az bizony elmebeteghez illik! - már
kiabált.
Aztán visszavitt a szobámba, anélkül, hogy akár egy
szót is szólt volna.
Égető szükségem volt rá, hogy beszéljek Patrickkel, de
már csak akkor akartam, amikor teljesen egyedül vagyok.
Nem akartam tovább rontani a helyzetemen.
- Most mennem kell, de jól jegyezd meg, amit mond-
tam, és ha az angyalod ott van a közeledben, tudd meg:
én egyenesen rád tapadok majd!
Végre kiment, és magamra hagyott.
Bekapcsoltam a tévét, és szólítottam Patricket.
Azonnal megéreztem az eperillatot.
Mia, egész délelőtt nem tudtam beszélni veled, mi
történt?
- Azért nem tudtál, mert nem engedtem.
Valóban?És miért? Máris eleged lett belőlem?
- Nem, Carllal voltam, és nem akartam, hogy aggódj
a családodért.
 Történt valami?
- Pat... - kerestem a megfelelő szavakat - ...mind-
nyájuknak nagyon nehéz, de azon vannak, hogy tovább
lépjenek - hazudtam.
Hogy vannak? Hozott híreket anyáról és Nináról?
- Megvannak...
Mia, hazudsz nekem? Vigyázz, mert azt észrevenném!
- Pat, kérlek, higgy nekem, nincs mit mondani, csak
annyit, hogy próbálják támogatni egymást, és... Nina
természetesen látni sem akar.
De miért, miért nem akar látni? Te vagy a lehető leg-
jobb barátnője!
- Mert engem tart felelősnek, Pat.
Nem igaz! Neked semmi közöd hozzá, magamtól
ugrottam be!
- Ismered a történetet, Pat... - feleltem keserűen. -
Ha nem mentünk volna oda, ha nem viszem el a kutyá-
mat, és ha...
Siránkozással nem lehet előrejutni, ezt úgy szeretném
elmondani neki.
- De te nem tudod, milyen nélküled, Pat. Túlélni egy
gyereket, egy testvért, te nem tudod, milyen az, mert
te kerültél át a túloldalra, és nem értheted, mennyire
hiányzik az, aki nincs többé... nem tudod, milyen az,
ha be akarod ütni a mobilszámát, hátha fölveszi, hogy
aztán keservesen sírva fakadj, és közben megszakadj a
fájdalomtól, minden nap azt reméled, hogy meghalsz,
mert már nincs értelme az életednek: látod a szánakozást
azoknak a szemében, akiket barátodnak hittél, de most
magadra hagynak, mert nem tudják, mint mondjanak,
mások meg türelmetlenek, mert azt akarják, hogy mi-
előbb térj vissza korábbi életedhez. És észre sem veszik,
hogy az már lehetetlen... Ezt te mind nem érted, szá-
modra megváltoztak a dolgok, te már nem szenvedsz,
mi viszont mást sem csinálunk...
Mia, hallgass rám, a dolgok csakugyan megváltoztak;
igaz, hogy azt sem tudom, hogyan kerültem ide, de az nem
igaz, hogy már nem szenvedek. Szenvedek, mert én vagyok
az oka minden fájdalmatoknak, és ez a legkegyetlenebb
büntetés, amit csak kaphatok.
- A fájdalmunk egyenesen arányos a szeretettel, amit
éreztünk irántad. Carlnak igaza van: könnyebb lenne nél-
küled élni, ha mondjuk bűnöző lettél volna, te viszont...
tökéletes voltál...
Miket beszélsz? Még hogy én tökéletes? Még a tisztes-
ségest sem közelítem meg...
- Pat, talán csak nem veszed még észre.
Ahogy beszéltem ott a semmibe, az fájóan tudatosí-
totta bennem testi hiányát.
A puszta hang kezdett kevés lenni számomra, ennek
ellenére szerencsésnek kellett tartanom magam, mert én
voltam az egyetlen, aki még láthatta és hallhatta.
Én hallottam a hangját, Nina és szülei viszont csak azt
a rémisztő ürességet hallhatták, amit maga után hagyott.
Azt az esztelen, visszapillantásokból, makacsul visz-
szatérő érzésekből és képekből álló ürességet, ami min-
den erődet elszívja, és lehetetlenné teszi, hogy hátralévő
életedet nélküle képzeld el.
És lehetetlen visszatérni a rendes kerékvágásba, mivel
egész életünket átjárta a jelenléte.
Minden hely, tárgy, dal és illat hordoz magában vala-
mit, amit nem lehet elválasztani tőle.
 Nincs menekvés.
Mindannyian arra ítéltettünk, hogy ottragadjunk a
pokol tornácán, és örökre a szorongás és a beletörődés
között hánykolódjunk.
Talán ha megmondanád Ninának, hogy tudsz beszélni
velem, és hogy még mindig itt vagyok, attól jobban lenne.
- Nina felpofozna, ha bármi ilyet mondanék, Nina
még a nevedet sem akarja kiejteni!
Rögtön meg is bántam, hogy ezt kimondtam.
Hogy érted, hogy „a nevemet sem akarja kiejteni”?
- Hogy egyelőre nem hajlandó rólad beszélni -
legalábbis Carl ezt mondta.
Na látod, hogy rejtegettél előlem valamit?
- Pat, a helyemben ugyanezt tennéd, én is meg akar-
lak védeni téged. Mindenki a maga módján reagál... Nina
is.
De ezt ne...
Hallottam, hogy elcsuklik a hangja - ő is elbátortala-
nodott és levert lett, és ebből hirtelen rájöttem valamire:
ő sokkal inkább egyedül maradt, mint mi, akik összefog-
hattunk, és együtt nézhettünk szembe a fájdalommal,
Patnek viszont odaát nem volt senkije, aki elmagyaráz-
hatta volna neki, mit hogyan csináljon.
- Pat, megígérem, hogy megpróbálok beszélni vele
valahogy, még nem tudom, hogyan, azt sem, hogy mikor,
de valahogy majd megoldjuk.
Hihetetlen volt, hogy én vigasztalom, és hogy neki
van rám szüksége.
- Mia!
Rosie Anne hangjától összerezzentem.
- Minden rendben?
 - Igen, persze, minden - feszengve válaszoltam, zseb-
re dugtam a kezem, és csak bámultam a cipőm orrát.
Ha legalább Patrick szólt volna, amikor valaki meg-
láthatta, hogy magamban beszélek - egy csomó kínos
helyzetet megúszhattam volna.
Rosie Anne odajött hozzám, én meg önkéntelenül
a hátam mögé rejtettem a kezem. Féltem, hogy megint
kedve támad megnyomorgatni a körmömet.
- Hogy van Patrick? - kérdezte mosolyogva.
- Jól, vagyis hát... most épp egy kicsit elcsüggedt,
mert szeretne a családjával lenni, de nem teheti.
- Tehát még mindig hallod? - kérdezte, és összerán-
colta a homlokát.
- Persz... ig... nem - nyökögtem.
Csak blöffölt, én meg bedőltem neki!
- Mia... gyere csak, üljünk le - mondta, és megfogott
egy széket.
Na tessék... újabb csevegés.
- A te ragaszkodásod Patrickhez teljesen normális,
meg az is, hogy hallani akarod, és azt akarod hinni, hogy
még életben van. Ki ne akarná közülünk? Mindannyian
boldogabbak lennénk, ha úgy tudnánk, a halál nem lé-
tezik, és hogy a szeretteink láthatatlan angyalként még
mindig itt állnak mellettünk, hogy segítsenek és támo-
gassanak, de a fontos az, aranyom, hogy ne feledd: még
csak most kezdődött el az életed, itt vannak a szüleid, a
barátaid, az iskola, a tánc és számtalan dolog, amit még
fel kell fedezned. Ezt se hanyagold el, rendben?
Megsimogatta a hajamat.
- Radcliff doktornő növelni akarja a gyógyszeradago-
dat, szerintem viszont csak egy kis időre van szükséged.
 - Úgy érted, hogy Patrick csak a fejemben létezik?
Megvonta a vállát, elmosolyodott, és tovább simo-
gatta a hajam.
Úgy éreztem magam, mint egy földönkívüli, aki elme-
séli, hogy másik bolygóról jött, és mindenki csak bólogat
neki, hogy ne zaklassa fel - aztán viszont degeszre tömik
gyógyszerekkel, hogy elfeledtessék vele az egészet.
Kár, pedig azt hittem, Rosie Anne érzékenyebb ennél -
azt gondoltam, ha már megjárta azt a poklot, nyitottabbá
válik más lehetőségekre is.
Biztos voltam benne, hogy hisz nekem és megért,
ezzel szemben megint ésszerűvé és rideggé vált, mint
mindenki más.
Nem jött rá valami alapvetőre: nem vette észre, hogy
csakis azért tért vissza az életbe, mert valaki vagy valami
segített neki, hogy visszatérjen a pokolból, mert valaki
vagy valami meghallgatta kétségbeesett segélykérését, és
közbelépett, nehogy olyan hamar hagyja itt ezt a világot.
Valami, amit ő akaraterőnek hívott, én viszont már
angyalnak.
Bólintottam - és közben biztos voltam benne, hogy
soha többé nem beszélek neki Patrickről, sem semmiről,
aminek köze van hozzá.
Színlelni fogok mindenki előtt, aki újból „normális-
nak” akar látni: színlelni fogok Carl, a szüleim, és főleg
Radcliff doktornő előtt.
Bettynek talán el lehet mesélni az igazságot, hacsak
a harmadik pohár bor után el nem kottyint valamit anyá-
nak.
Rosie Anne elment, hogy más betegeknél is viziteljen,
és magamra hagyott.
 Halálosan kezdtem már unatkozni - nem tudtam,
mikor fognak kiengedni.
Az volt a tervük, hogy néhány kilót felszedetnek ve-
lem, és ha megbizonyosodnak róla, hogy már nem hal-
lom a hangokat, hazaengednek. Csak azt nem tudták:
pontosan attól félek, hogy haza kell mennem.
Pánikba estem már a puszta gondolattól is, hogy
viszont kell látnom a szobámat.
Jobb lett volna, ha anya közben elköltözik, vagy tűz-
vész pusztítja el a házat - el sem tudtam képzelni, hogy
visszamenjek oda.
Az a dívány, amin Ninával egész estéken át néztük
a filmeket és ettük a pop-cornt meg a kakaóvajat; a kony-
ha, ahol olvastuk anyuval az újságot vasárnap reggelente,
és a tükör, ami előtt gyakoroltam a tánclépéseket órákon
át, és a szobám, ahol állandóan arról fantáziáltam, hogy
Patrickkel szeretkezünk.
Szó sem lehetett róla: inkább választottam volna
a kórház névtelenségét, egyhangú és megnyugtató ritmu-
sával - és tudomást sem vettem volna arról a valóságról,
amit amúgy is mindenáron el akartam felejteni.
Kimentem, hogy sétáljak egyet.
Lassan mentem, gyakran nekitámaszkodtam a falnak.
Még ha a fejem újra működésbe is lépett, a testem
másként gondolta, és csak nagy nehezen tartotta vele
a lépést.
Egyesével vettem a lépcsőfokokat, agyonhajszolt
ápolónőkkel és pizsamás betegekkel találkoztam.
Elhaladtam a kávéautomata előtt - anyának legalább
kétszáz fontja lehetett benne -, meg a csokiautomata
előtt is - abban meg legalább háromszáz aztán túlju-
tottam a főfolyosón, és az intenzív osztály előtt találtam
magam.
Lassan betoltam az ajtót, és beléptem: olyan volt.
mint egy régi sci-fi film - a valószínűtlen csöndet csak
a lélegeztetőgépek ütemes zaja törte meg.
Mintha nem is ott hevert volna az a sok ember az
ágyban, csövekkel az orrában meg a torkában, hanem va-
lahol máshol - várva, hogy testüket helyrehozzák, majd
egészségesnek nyilvánítsák.
Mint amikor az autódat szerelik.
Volt ott mindenféle korú beteg, fiatal és idős is, volt,
aki egyedül, volt, aki mellett egy rokona vagy barátja
olvasott könyvet vagy beszélt hozzá, vagy éppen imád-
kozott.
Megálltam, hogy megfigyeljek egy fiatal anyukát, aki
épp egy dalocskát dúdolt a fia fülébe - a gyerek feje tel-
jesen be volt kötözve.
Anyukám jutott eszembe, és az, mennyire elveszett-
nek érezhette magát, ahogy ott látott engem mozdulatla-
nul, és elkeseredetten kereste a módját, hogy akárhogyan
is, de visszahozzon az életbe - és egy percre sem vesz-
tette el a reményt.
A nő fölnézett rám, és elmosolyodott.
Odamentem az ágyhoz.
- Hogy hívják?
- Kevinnek - felelte az anyuka, közben le sem vette
róla a szemét, mintha félne, hogy lemarad arról, ahogy
magához tér.
- Mi történt vele?
 - Elütötte egy autó - ingatta a fejét, mintha még min-
dig nem tudná elhinni-, érte kellett volna mennem az
iskolába, de elkéstem, ő meg labdázni kezdett a többi gye-
rekkel, aztán a labda kigurult az útra... - elsírta magát.
Megsimogattam a vállát.
- Hall téged, tudod? - kérdeztem. - Hall téged, tudja,
hogy itt vagy, és hogy sosem hagyod magára, de főleg azt
szeretné, hogy tudd: nem szenved.
- Biztos vagy benne? - kérdezte, és közben törölgette
a könnyeit zsebkendőjével, és bizakodva nézett rám.
- Igen, biztos vagyok - feleltem mosolyogva - nyu-
godt, és nem szenved, csak a megfelelő pillanatot várja,
hogy visszatérjen, hidd el.
Először beszéltem ilyen ünnepélyes és tekintélyt pa-
rancsoló hangon egy felnőttel; nem voltam az a fajta, aki
csak úgy odamegy egy vadidegenhez - főleg nem azért,
hogy a kómában levő fiáról beszélgessen - de a készte-
tés erősebb volt nálam: gondolkodás nélkül beszéltem
neki arról a helyről, amit én is jól ismerek. Soha nem
tettem volna, ha nem vagyok tökéletesen biztos abban,
amit mondok.
Hirtelen megölelt - hálás volt, amiért valaki legalább
egy kis vigasztalást nyújt, nem pedig statisztikákról meg
valószínűségről beszél.
Megmagyarázhatatlan módon sokkal kellemesebben
éreztem idelenn az első szinten, a túlvilág közelében le-
begő lelkek mellett, mint odafönn a sok okostojás kö-
zött, akik úgy tettek, mintha tudnák, hogyan működik
a fejem.
Jól tetted, hogy megszólítottad, pontosan azt adtad
meg neki, amire szüksége van.
 Így szólt Patrick, miközben mentem kifelé.
- Anyukámnak is erre lett volna szüksége, de senki
sem adta meg neki.
Senkinek sincs a leghalványabb elképzelése sem arról,
mi is történik, amikor valaki öntudatlan, úgyhogy nincs
mit tenni, csak várni lehet és remélni.
- Igen, de te tudod, mi történik, Pat, te átélted, hát
akkor miért nem lehet kikiáltani széltében-hosszában,
hogy nem vagyunk egyedül, és a lélek egyik világból a
másikba jár át? Ha nem vagyok bolond, és csakugyan
létezel, miért ne tudhatná meg mindenki?
Mert ha ezt terjesztenéd, soha nem engednének ki,
drágám.
- Hát ez baromság! Óriási baromság - kiáltottam,
amint befordultam a sarkon, és beleütköztem Robertbe.
- Hé! Kire dühöngsz? - kérdezte, ahogy megállított.
Na, itt a kretén!
- Senkire - mentem volna tovább.
- Ej, de sietsz, na, hová tartasz, mi szép helyre, el-
kísérhetlek?
Hát én ezt komolyan megfojtom, ha nem áll le!
- Buliba, nem látszik? Föl is vettem az alkalomhoz illő
pizsamát! - feleltem gunyorosan.
- Látom, nagyszerűen gyógyulsz - mondta, és csep-
pet sem szakmai jelleggel mért végig. - Visszajött a hu-
morérzéked, és látom, a megfelelő helyeken jönnek vissza
a centik is...
Megölöm, kinyírom, tüntessétek el a szemem elől,
különben kinyírom!
- Viszont úgy látom, neked meg minden mosással
összébb megy az agyad...
 - Ugyan, ne légy már ilyen gonosz velem, hát mit ár-
tottam én neked? Ennyire ellenszenves vagyok?
Igen! Igen! Igen! Igen!
- Nem kedvellek, ennyi az egész, nem elég?
- Te vagy az első, aki ilyesmit mond nekem! - felelte
meglepődve.
- Talán én vagyok az első, aki ki is mondja, de bizto-
san nem az első, aki így gondolja! Nem maradt más, akit
kínozhatnál most, hogy Ellie-t és Nancyt a te hibádból
rúgták ki?
- Kicsodát?
- Nem érdekes, de nincs neked munkád? Nem kéne
kötöznöd a betegeket vagy kicserélni egy infúziót?
Esetleg kiöblíteni az ágytálakat?
- Nem, épp van egy szabad félórám csak neked!
Istenem, nem állok jót magamért!
- Na és miért nem azzal töltőd, hogy valami haszno-
sat teszel a világnak, mondjuk, hogy felakasztod magad?
- Ne legyél ilyen durva! Tudod, mit szoktak mondani?
Aki lebecsül valamit, az meg is veszi... - és továbbra is
elállta az utamat.
Pofozd fel, Mia, kérlek, tedd meg értem, felhatalmazlak
rá, törd be az orrát azzal a kartotékkal, könyörgök!
- Verték már be az orrodat kartotékkal?
- Nem, miért?
- Mert mindent el kell kezdeni valamikor! - feleltem,
ezzel kitéptem a kezéből az irattartót, és teljes erőből
a képébe vágtam.
- Jelents csak fel, most! - zártam le, és távozóban még
megfenyegettem az ujjammal.
 Robertnek elállt a szava, Patrick viszont egyre csak
kiáltozott: „Zseni vagy!”
Megint a régi Mia voltam: az, aki nem viseli el a túl-
kapásokat meg a Robert-féle idiótákat, akik nem tiszte-
lik a nőket, és azt gondolják, bármit megengedhetnek
maguknak.
Szeretlek Mia, SZE-RET-LEK, te vagy a legjobb, jól
megadtad neki, te...
- Elég, Pat, megfájdul a fejem! - siránkoztam, amint
kimentem a kertbe, hogy leüljek egy padra.
Az életem egyáltalán nem egyszerű, de tényleg, egy-
általán nem az.
Azt kérdeztem magamban, vajon nem változtatott-e
meg engem is ez az út: egyszer csak nem féltem többé
tetteim következményétől, sétáltam volna a síneken, akár
ejtőernyőztem is volna, és megtámadtam volna bárkit,
aki ravaszkodni próbál velem.
Ez az előnye annak, hogy „majdnem” meghaltam: már
nem féltem a haláltól. Úgy éreztem magam, mint egy
szuperhős, aki még nem egészen fedezte fel képességeit,
vagy mint a Kívülállók beilleszkedésre képtelen szereplői
- talán már van is létfontosságú célom, már csak rá kell
jönnöm, mi az.
Egy hosszú, fekete hajú lány ült le mellém, félelme-
tesen sovány volt, az arca beesett, szeme kiguvadt, sá-
padt, vékony bőrén átlátszottak a kék erek - halántéka és
járomcsontja körül olyanok voltak, mint a rácsozat.
Cigarettára gyújtott, és engem is megkínált.
Visszautasítottam.
- Új vagy? Még sosem láttalak - szólított meg.
 - Nem igazán... de mostanában nem jártam ki túl
sokat.
- Ja, persze... kényszergyógykezelés!
- Hát, ha így akarod nevezni...
- Én két hónapja vagyok itt, ez a harmadik kezelésem,
de nem is olyan rossz, előbb-utóbb hozzá lehet szokni.
- Igen, most, hogy kezdek hozzászokni, már nem is
annyira akarok hazamenni - vallottam be.
- Megértelek: jobb itt, mint a szülőkkel, akik folyton
csak stresszelnek téged egész nap.
- Ja, aztán mindenki kattantnak tart... itt legalább egy
vagy a sok közül, és senki nem akad ki rajtad.
- A kinti világ rettenetes, utálok iskolába járni, utá-
lom az osztálytársaimat, folyton kényelmetlenül érzem
magam. Más vagyok, mint a többiek, akik jól elvannak,
járnak a fiúkkal, mennek mindenfelé, én viszont mindig
egyedül vagyok, velem senki sem áll szóba, senki sem ke-
res vagy hív meg sehová. Itt legalább van néhány barátom.
- Igen, az iskolában engem is mindig kizártak a
körből, de volt egy nagyon jó barátnőm, olyanok vol-
tunk, mint két nővér... de aztán összevesztünk, és nem
beszéltünk többé.
- Egy fiú miatt?
- Igen, egy fiú miatt... bizonyos értelemben.
- És aztán betegedtél meg?
- Igen... mondjuk, hogy aztán betegedtem meg.
- Én is abba betegedtem bele, hogy igyekeztem tet-
szeni egy fiúnak, de aztán egészen megszerettem itt -
nevetett fel riasztóan. - Jut eszembe, Veronika vagyok
- nyújtotta felém csontos kezét.
 - Mia.
- Figyelj, nekem most vissza kell mennem a szobám
ba... de ha hashajtóra van szükséged, van egy barátom,
aki tud szerezni, ha akarod, kérhetek neked is.
- Hashajtó? - Nem, köszönöm, nincs rá szükségem.
- Akkor mégis hogy csinálod, ha itt benn még hányni
sem hagynak? Á, értem, te is olyan vagy, aki éjjel-nappal
járkál, hogy elégesse... na mindegy, ha kell, csak füty-
tyents, az 511-es szobában vagyok... ha mi nem segítünk
egymáson... - rám kacsintott, és mosolyra villantotta
foltos fogsorát, aztán lassan fölkelt, összehúzta magán
kabátját, és távozott.
Elgondolkoztam ezen a képtelen beszélgetésen.
- Pat, ez anorexiásnak nézett, vagy tévedek?
Úgy néz ki, annak.
- Ennyire sovány volnék? - kérdeztem bizonytalanul.
Hát, azért csakugyan nem vagy éppen csúcsformában,
drágám, olyan sokat voltál ágyban.
- Na de csúnya vagyok?
Csodálatos vagy.
Felnevettem.
- Nem is mondhatnál mást, különben szóba se állnék
veled többé!
Tudom, durcás kisasszony!
Már egy örökkévalóság telt el azóta, hogy legutóbb
durcás kisasszonynak hívott - elpityeredtem az emlé-
kétől.
- Pat, miféle élet vár rám mostantól? Nem akarok
hazamenni, ötletem sincs, mihez kezdjek, azt sem tudom,
ki vagyok és mit akarok! - mondtam az ég felé fordulva.
 Majd eszünkbe jut valami, nyugodj meg. Én itt vagyok
veled.
Szomorúan, leverten tértem vissza a szobámba.
Most, hogy véget ért a rehabilitációs időszak, meg
az ébredésem utáni egész káosz, új egyensúlyt kellett
kialakítanom - de ez nemcsak rám tartozott, hanem
mindenkire, aki körülöttem élt.
Mindenkinek új távlatot kell találnia életében, meg új
emlékeket, hogy helyettesítsék azokat, amikről többé már
nem tudtunk beszélni, meg új embereket, akik semmit
sem tudnak arról, milyenek voltunk, na meg lehetőleg
új életet egy olyan helyen, ami semmire sem emlékeztet.
Ledőltem az ágyra - a fejem majd’ szétdurrant.
Az egyre-másra kérdezősködő emberek és Patrick
hangja között egy perc nyugtom sem maradt.
Radcliff szokás szerint kihasználta az alkalmat, hogy
bekábítózzon.
Biztosan örömet okoz neki, hogy vegyszerek adago-
lásával befolyásolhatja mások életét, és dönthet arról,
mikor legyenek maguknál, és mit gondoljanak - mintha
kísérleti nyulak lennénk.
Ettől a cucctól csakugyan furcsán éreztem magam,
elváltam és távol éreztem magam saját magamtól, de
leginkább úgy éreztem: a legkevésbé sem érdekel semmi.
Patricken kívül.
- Tessék, vedd be ezeket - nyújtott oda két rózsaszín
kapszulát.
- Doktornő, kérem, várhatnánk legalább addig, amíg
megérkezik édesanyám? Ezelőtt még fájdalomcsillapítót
sem szedtem soha, még a menstruációra sem, olyan furán
kábultnak érzem magam. Nem túl erős a szer, amit ad?
 - Ó, nagyon is enyhe, ne ellenkezz - zárta rövidre
- De már nem is hallom a hangokat! - nyöszörögtem
- Hogyne hallanád, Flynn doktornő mondta!
- Flynn doktornő hazudik! - tiltakoztam.
- Na, gyerünk, nyeld csak le - erősködött.
- Nem hallom a hangokat, esküszöm, nem hallok sen-
kit! Na és ha hallanék is, mit zavarja az magát? Nagyon
halkan fogok beszélni, észre sem fogja venni: azért még-
sem Napóleonnak öltözve járkálok, vagy a kabátomat
nyitogatom az emberek előtt a parkban, nemde?
Kiugrottam az ágyból, hogy elmeneküljek előle.
- Mia, be kell szedned őket és kész, most már fejezd
be, ne ellenkezz már! - próbált utolérni, de fürgébb vol-
tam nála.
Radcliff elég kövér volt, hihetetlenül nehezen moz-
gott, akár egy fáradt elefánt - még az első emeletre is
lifttel járt fel.
Őrülten izzadt, az alapozó csak úgy csurgott le a kö-
penye gallérjára.
- Kérem szépen, hozzon inkább egy jó nagy csomag
Oreo kekszet vagy pedig Twixet!
- Vedd be ezeket, és jobban leszel!
- Már így is jobban vagyok!
Patrick megállás nélkül hahotázott, és én is: mintha
a Glee egyik részében lettünk volna, és Elton John játsza-
ná a gonosz pszichiáternőt.
- Abbahagynád a nevetést, Pat? Ez képes, és kényszer-
zubbonyba rakat.
- Mia, kivel beszélsz?
- Senkivel, Mrs. Radcliff, esküszöm, hogy senkivel! -
már könnyeztem, annyira nevettem.
 - Na ugye, hogy hallod a hangokat, mi? Na ugye? -
lihegte céklavörösen.
Megjelent az ajtóban egy szép, magas, napbarnított
hölgy elegáns Burberry esőköpenyben:
- Az unokám hangokat hall? Na és? Én egész életem-
ben hallottam őket!
 Hat

Olga nagyi megjelenése a küszöbön egyfajta förgeteget

indított, mintha tornádó kerekedett volna a szobámban
- Eltonnal mindketten kővé dermedtünk. Már legalább
tíz éve nem láttam, de millió közül is felismertem volna.
Jadisre emlékeztetett, a fehér boszorkányra a Narnia
krónikáiból: szoborszerű volt, kifinomult, magabiztos,
és teljesen eszement.
- Na de... na de kicsoda maga? - dadogott Radcliff;
úgy összehúzódott, mint egy 90 fokon kimosott gyapjú-
szvetter.
- Én vagyok a nagyanyja. Na és maga hol tanulta
a szakmáját, egy birkanyírónál?
A nagymamád zseniális! - mondta Patrick.
Helyeslően bólintottam, de még mindig teljesen le-
döbbenve.
- Mia, szedd össze a holmidat, vár a taxi, én addig
aláírok néhány haszontalan papírt.
- Na de... hová megyünk?
- Firenzébe, természetesen!
- Na és anya tudja? - kérdeztem zavartan.
- Hát persze, hogy tudja, épp most hívtam fel.
- És mit mondott?
 - Ötletem sincs. Letettem, mielőtt még válaszolhatott
volna!
És távozott a színről - nekem tátva maradt a szám,
Radcliff pedig esetlenül elszaladt, hogy szóljon Rosie
Anne-nek.
Úgy látom, ez az a megoldás, amire úgy vártunk... de
honnan került elő?
- Szerintem... egy filmből.
Kinyitottam a szekrényt, de észrevettem, hogy nin-
csenek ruháim, mivel a szüleim kidobták őket, meg most
már amúgy is túl bő lenne rám mind.
Megláttam Patrick kabátját, amiben kihalásztak: csak
lógott ott mozdulatlanul, szomorúan - összeszorult
a gyomrom.
Egy egyszerű tárgy, amit pár hónappal korábban észre
se vettem volna, most hatalmas fájdalmat okozott.
Finoman leszedtem a fogasról, és arcomhoz szorítot-
tam - erőlködtem, hogy ne sírjam el magam, és közben
elkeseredetten kutattam Patrick illata után a kabát gal-
lérján, a mandzsettáján, a bélésében, bárhol, ahol még
élőnek és jelenlévőnek érezhettem; addig-addig, hogy a
szenvedéstől összecsuklott a lábam, lecsúsztam a padlóra,
nem kaptam levegőt, és elszorult a szívem a fájdalomtól.
Drágám, kérlek, ne csináld ezt, nem bírom elviselni.
- Pat... én nem viselem el, hogy már nem vagy itt,
nem tudom elviselni, nem bírom ki - mondtam zokogva.
Szerelmem, tudom, tudom, én sem bírom elviselni,
ahányszor csak így látlak, dühöngök, mert nem térhetek
vissza, nem ölelhetlek át, és nem védelmezhetlek, de kérlek,
Mia, tedd meg értem, csinálj valamit, vannak szép dolgok
a világon, és a te szemeden keresztül még én is láthatom
őket. Tégy úgy, mintha én lennék a kabát, és én átölellek
és meleget adok, így majd közelebb érezhetsz magadhoz.
A végén már csak suttogni tudott, pedig bátorítani
próbált.
Össze kellett szednem magam, nem volt más válasz-
tásom, tartoztam neki ezzel.
Miattam tért vissza, hogy ne hagyjon egyedül, végte-
len világokon és óceánokon kelt át csak azért, mert olyan
elkeseredetten igyekezett megmenteni.
Serva me. Servabo te, Mia.
- Serva me. Servabo te, Patrick.
Megesküdtünk.
Ez volt a mi fogadalmunk.
Felkeltem, rávettem a kabátot a pizsamára, betettem
a fehérneműmet meg néhány magazint egy táskába, és
elhagytam a szobát.
Mia, nem nézed meg a fiókban, hogy nem felejtesz-e
itt valamit?
Visszamentem, és amint kihúztam, megláttam a balett-
cipőt, amit anya hagyott ott, miután magamhoz tértem.
Habozva vettem kezembe, megérintettem rajta a sza-
lagokat, aztán visszatettem.
- Ezt itt hagyom.
Nem, Mia, ez anyukád ajándéka, el kell vinned.
- Majd ő elviszi.
Nem, te viszed el, MOST! - rendelkezett Patrick.
- Oké! Azért ne kiabálj! - ellenkeztem, de azért meg-
fogtam a cipőt, és kelletlenül bedobtam a táskába.
Tényleg hihetetlenül makacs vagy, szerelmem, mindig
csak a magad feje után mész. Nem próbálnál néha engem
is meghallgatni?
 - De hát mást se csinálok!
Úgy értem, hallgatni arra, amit tanácsolok, hogy leg-
alább egy kis elégtételt szerezz nekem - mondta elbátor-
talanodva.
Grimaszoltam egyet a plafonra, aztán elmosolyodtam.
Aztán leoltottam a villanyt, de kifelé menet még visz-
szafordultam, hogy megnézzem magamnak a szobát -
még egyszer, utoljára.
Tudtam: hiányozni fog.
Össze voltam zavarodva, és egyáltalán nem álltam
készen a távozásra, de a nagyi nem hagyott más válasz-
tást - az igazat megvallva máris lenyűgözött, delejesen
vonzott, húzott maga után, akár a mágnes.
Egyébként meg valahol tényleg újra kellett kezdenem.

Amíg a liftre vártam, meghallottam, hogy a folyosó végé-

ről Rosie Anne szólít a nevemen.
Megfordultam, és láttam, hogy szalad felém.
- A nagymamád óriási patáliát csap, hogy elvigyen
innen - mondta lihegve, ahogy odaért. - Azzal fenye-
getődzik, hogy felhívja az egészségügyi minisztert (úgy
tűnik, nagy barátok) meg vagy még egy tucat másik em-
bert is, akit nem is ismerek! Szerintem nem volna szabad
elmenned, de nem tehetek ellene semmit, ha a családod
aláírja, hogy elbocsássanak.
- És anya...?
- Már jön, siet, jobb, ha megvárod.
Leültem egy székre a folyosón - néhány perc múlva
odajött a nagyi is, mobiljával a fülén.
- Még beszélnem kell anyáddal, a szokásos hisztériá-
ját adja elő, pár perc múlva megérkezik. Tessék, vegyél
magadnak egy csokit meg egy szendvicsei az automatá-
ból. Annyira sovány vagy, nálam minden nap sült húst,
sonkát és vörösbort kapsz majd!
Adott egy húszfontost - én inkább összetekertem és
zsebre raktam.
Esküszöm, már semmit sem értettem - olyan volt az
egész, mintha valaki kapcsolgatott volna a fejemben a
Grace klinika, a Big Brother, a Döglött akták és a Harry
Potter között.
Míg ott ültem várakozva, és lóbáltam a lábamat, meg-
láttam Ellie-t, amint kijön az egyik irodából: rozsdabarna
felöltő volt rajta, válltáska, szoknya és mokaszin - hi-
hetetlenül szomorúnak, bánatosnak tűnt, és sokkal idő-
sebbnek nézett ki a koránál.
Megszólítottam.
Megfordult: meglepődött, hogy ott lát.
- Mia! Már jársz is! Mit csinálsz itt, elmész?
- Eljött értem a nagymamám, elvileg nemsokára
indulok.
- Örülök: ez azt jelenti, jobban vagy - mondta, és
megsimogatta az arcomat, de olyan kedvesen, hogy meg-
hatódtam tőle.
Lenéztem a borítékra, amit a kezében tartott.
- Azért jöttem, hogy átvegyem a végkielégítést -
mondta, és megforgatta a borítékot a kezében -, új mun-
kát kell keresnem, de tudod, mit, Mia? Nem bánom, mert
talán épp azt jelzik a történtek, hogy lapoznom kell egy-
szer és mindenkorra, és mivel is lehetne jobban kezdeni,
ha nem a munkával?
- Örülök, hogy jól vagy, azt hittem, tényleg elhagyod
a férjedet Robert miatt.
 - Eldöntöttem, hogy mindenképp elhagyom a férjemet,
de nem Robert kedvéért. Nem. Rájöttem, hogy jobban
kell szeretnem magamat - mondta fanyar mosollyal -, ha
magunkat nem szeretjük, más sem fog minket, nem igaz?
Bólintottam.
- Hát akkor... sok szerencsét - mondtam, és meg-
öleltem.
- Neked is sok szerencsét, kicsi Mia - felelte, ahogy
erősen magához szorított.
- Ellie... - a szemébe néztem -, azt akartam még mon-
dani, hogy a nővéred, Susan nem haragszik rád, soha nem
is haragudott, azt a szoknyát meg nem is szerette igazán!
Megdöbbenten nézett rám, és szája elé tette a kezét.
- Te... Hát te...
- Nem. Nem én... Patrick - mutattam fel a plafonra.
Nagy kő esett le a szívéről - néhány könnycsepp csor-
dult végig dundi arcán.
- Köszönöm, Mia - mondta, és újból átölelt -, áldjon
meg az Isten! - Homlokon csókolt, fürtjeimet finoman
a fülem mögé simította, közben szipogott, sírt és mo-
solygott tovább.
- Jobb, ha megyek, különben elkésem... a fiúk várnak
ebédre.
Távozóban többször is visszafordult és integetett.
- Aztán vigyázz magadra! - kiáltotta messziről.
Mia, úgy nézem, szép lassan belőled is angyal lesz.
- Jó a mesterem! - mondtam a távolodó Ellie-t figyelve.
Pár perccel később a folyosó végén az ellenfényben
két sziluett tűnt fel: az egyik menetelt és ütötte a ritmust
magassarkújával, a másik igyekezett utána, de csak nagy
nehezen tudta vele tartani a lépést.
 A nagymamám olyan volt, mint az amerikai elnök
felesége hivatalos látogatáson: szikár, hamvasszőke haja
gondosan fésülve, karján pedig méregdrága kinézetű tás-
ka - anyukám pedig ott caplatott mögötte, melegítője
gyűrött, haja kócos: mintha ő lett volna a félszeg titkárnő.
Épp kellő távolságban álltak meg, hogy ne hallhassam
őket.
Távolról úgy látszott, a nagyi árnyéka vagy harminc
centivel anyáé fölé magasodik.
Mintha épp azért teremtené le, mert nem írta meg
a házit, vagy mert megszökött otthonról.
- Pat... most mit tegyek? Nem akarom egyedül hagy-
ni anyát, de nem is akarok visszamenni Leicesterbe.
Én azt mondom, el kéne menned, ha itt maradnál,
azzal semmi sem változna, pedig igazán nagy szükséged
van egy nyaralásra.
Odaértek hozzám, és mindketten csípőre tették a ke-
züket.
Akármilyen különbözően néztek is ki, jól látszott,
hogy anya és lánya.
- Csakugyan el akarsz menni a nagyanyádhoz? - kér-
dezte anya valahol a hisztiroham és a gyilkos őrjöngés
között félúton.
- Persze, hogy el akar jönni, micsoda kérdés?!
- Tőle kérdeztem! - ripakodott rá anya.
- Nem tudom, anyu, szerintem jót tenne nekem, de
ha nem akarod... - vontam meg a vállam.
- Ne akarj önző, gonosz anyának beállítani! Szeret-
nélek emlékeztetni, hogy azok után, amiken átmentél és
amin még most is mész, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne
olyan messzire menni az otthonodtól!
 Kihangsúlyozta, hogy az én otthonom.
- Miért, Firenze talán nem az „otthona”? - kérdezte
a nagyi, és ujjával mutatta az idézőjelet. - Tíz éve nem
láthattam ezt a kicsi lányt, most viszont a nagyanyjára
van szüksége!
- Mit tudod te, mire van szüksége Miának?
- Ki fizette volna ki az ellátási díjat a Royal Ballet-
nak, mi, Elena? Talán te? Na és mégis milyen pénzből?
A nyelviskolai olasztanfolyaméból?
Anya elvörösödött, jobb szempillája rángani kezdett:
elérkezett béketűrése végső határára.
Dühösen ökölbe szorította a kezét.
- Csak a pontosság kedvéért: most egy ingatlanügy-
nökségen dolgozom, és nagyon, de nagyon ügyes vagyok,
még ha te lehetetlennek gondolod is, és egy-két éven be-
lül nyugodtan ki is tudtam volna fizetni a kollégiumi díjat!
- Egy-két év múlva már rá se néztek volna, már most
túlkoros, az a zsugori apja meg biztos egy fityinget sem
költött volna rá.
- Annak a zsugori apjának van két másik gyereke is,
akit el kell látnia!
- Csak arra a két másikra gondol, Mia eszébe se jut
soha, ne is mondd, hogy nem így van!
- Mama, ne ártsd bele magad olyan dolgokba, amik-
hez nincs közöd! Ezt nem engedem!
- Elena, évek óta egyáltalán semmi kedvem beleártani
magam az életedbe, és azt hiszem, ezt be is bizonyítot-
tam. Egyedül az érdekel, hogy a kislánynak ne kelljen
megfizetnie olyan bűnökért, amiket nem ő követett el!
- Ide figyelj, Miának semmi sem hiányzik, mi ketten
mindig nagyon jól megvoltunk!
 - Látom! Olyan jól, hogy tengerbe vetette magát!
Ez már tényleg sok volt, túlzásba esett.
Anya hitetlenkedve meresztette rá a szemét, felemelte
mutatóujját - csak úgy fortyogott a dühtől:
- Na ide hallgass, te rohadt k...
Paul óriási kezével épp időben fogta be a száját, aztán
felkapta és elvitte, ő meg közben rugdalódzott, és olaszul
szórta a szitkokat.
Mielőtt befordultak volna a sarkon, tíz körömmel
megkapaszkodott a falban, és visszakiáltott:
- Csinálj amit akarsz, Mia, de ne mondd, hogy én
nem szóltam előre!
Magunkra maradtunk.
- Nagyi, nem kellett volna így beszélned vele, anyának
semmi köze ahhoz, amit tettem, de tényleg semmi.
- Ha jobban melletted állt volna ahelyett, hogy reg-
geltől estig dolgozik, hogy kifizethesse a lakbért, akkor
biztos nem jutsz el ide - jegyezte meg keserűen.
- Nem, nagyi, nem ismered a helyzetet, semmit, de
semmit nem tudsz, és különben sincs jogod így beszélni
anyámhoz, főleg nem a saját lányodhoz - mondtam neki
habozás nélkül, egyenesen a szemébe.
Csendben maradt - talán rájött, hogy tényleg túlzásba
esett.
- Nos akkor, unokám, van kedved velem tartani vagy
sem? - kérdezte a körmét nézegetve.
Összehasonlítottam azt a képet, amin Leicesterben
ülök a szobámba zárva, és sírdogálok a kabátban, meg
azt, amin a nagyi házában vagyok Firenzében, és nem
volt kétség.
- Mikor indulunk?
 - Rögtön! Ma este megy a repülőnk Londonból, és
odáig még hosszú az út.
- De nincs semmi, amit felvehetnék ezen a pizsamán
kívül.
- Azt majd később elrendezzük, először menjünk
innen, ki nem állhatom a kórházakat!
Megfogta a táskámat, és a lift felé indult.
Aztán megfordult.
- Én előkészülök, addig te csak köszönj el anyádtól,
a parkolóban megtalálsz.
Ezzel eltűnt a záródó ajtó mögött.
A folyosó ablaka felé fordultam, és megláttam anyát,
ott ordibált, és közben dohányzott meg őrülten geszti-
kulált, Paul pedig hiába igyekezett megnyugtatni - már
csak tanácstalanul törölgette homlokát.
Lementem az udvarra.
Anya magán kívül volt a dühtől, és ahogy meglátott,
alig állta meg, hogy ne vágjon sértéseket az én fejemhez is.
Nagyot sóhajtott, és igyekezett visszanyerni önuralmát.
- Mia, hallgass ide, őszintén szólva nem is tudom, mit
mondjak, nem tudom, nem tilthatom meg, hogy elmenj
vele, de ha tudni akarod: fáj, de kutyául fáj, hogy elmész!
- Anya, nem akarom, hogy ilyen állapotba kerülj mi-
attam: ha ilyen súlyos a helyzet, inkább nem megyek.
- Nem is te vagy az oka! - vágta oda. - Nagyon is
boldog lennék, hogy elmész a nagymamádhoz, ha nem
lenne ilyen átkozott szemétláda! Hallottad, miket képes
mondani azok után, hogy tíz évig nem is látott? Éveken
át mondogattam, hogy durva, manipulatív, beképzelt és
önző, és ez csak néhány ok arra, hogy miért nem akartam
kölcsönkérni tőle a Royal Ballet díjára, de te gondoltál
egyet, és titokban kértél tőle! Nagyanyád tönkretette az
életemet: a születésemtől fogva állandóan elítélt, pocs-
kondiázott és megalázott, mert más voltam, mint ő, aki
szép, magas, elegáns és sikeres. És most mit csinál? Elviszi
tőlem az egyetlen jó dolgot, amit életemben csináltam...!
Paul meg akarta ölelni, de ő kibújt előle.
- Csinálj, amit akarsz, nem tilthatom meg, és nem is
akarom. Biztos jól fog bánni veled, nem sajnálja a pénzt,
ha le akar nyűgözni valakit, gondolom, erre már rájöttél.
Igyekeztem úgy ránézni, hogy abból minden szerete-
tem rá sugározzon.
Anyu, mondtam magamban, az az igazság, hogy
őrülten félek attól, hogy vissza kell térnem abba a házba,
mindentől félek, nem akarok az ágyamban aludni, nem
akarom, hogy eszembe jusson a múlt, már a gondolatba is
beleszédülök, olyan lenne, mint visszamenni egy kísértet
lakta házba.
Mondd meg neki, Mia, most.
- Nagyon szeretlek anyu, halálosan - és erősen át-
öleltem.
Megrökönyödött. Soha nem mondtam neki ilyet -
nem volt hozzászokva, hogy kimutassam az érzéseimet.
- Én is, drágaságom, én is - mondta, magához szorí-
tott, és a hajamat puszilgatta. - Figyelj csak, miattam ne
aggódj, igazad van, jobb, ha új környezetbe kerülsz, szük-
séged van rá... mindjárt elmúlik, nálam mindig elmúlik!
- De tényleg, anya, ha nem akarod, nem megyek se-
hová.
Keze közé fogta az arcomat.
- Dehogy is, kicsim, annyi mindenen vagy már túl, mi
az neked, ha nyaralsz egyet a nagyinál? És azt is mindig
elfelejtem, hogy te nem én vagy. Anya most nehéz idő-
szakban van, de mire visszatérsz, olyan leszek, mint akit
kicseréltek, megígérem, ne is aggódj miattam. Csak arra
gondolj, hogy szórakozz, imádni fogod Firenzét. Ja, és
költsd el egy halom pénzét!
- El is fogom! - mosolyogtam.
Megöleltem Pault.
- Szervusz, Mia - mondta, és átölelt -, majd én meg-
védem anyát, ne aggódj miatta, itt leszek mellette.
- Köszönöm Paul, ha te nem lennél, el sem indulnék...
- Csak egyetlen szívességet kérek.
- Mondd csak!
- Hozz nekem egy szép darab parmezánt, abból a jó-
féléből!
- Egy egész gurigát hozok, megígérem!
Megfordultam, hogy elköszönjek anyától, de már
apámmal beszélt telefonon.
Ezt abból olvastam ki, ahogy a jó Paul szeme csaló-
dottan villant fel.
Némán mentem át az udvaron: az új életem felé -
amiről nem tudtam, mit hoz majd. Orvosok, betegek és
rokonaik mellett mentem el, de ők rám se hederítettek:
kicsi voltam és láthatatlan, a hatalmas kabát meg úgy
fogott körül, mint két szárny.
- Pat, félek... mintha újból meg kellene tanulnom jár-
ni, nem is tudom, menni fog-e - álltam meg hirtelen az
udvaron, éppen félúton a múlt és a jövő között.
Tudom, szerelmem, tudom, de együtt megcsinálhatjuk,
meg is fogjuk csinálni, esküszöm, én mindig itt leszek veled.
A nagyi a taxiban várt, mutogatott, hogy siessek már.
Kinyitottam az ajtót, és befészkeltem magam mellé.
 De amint beindult a motor, meghallottam, hogy valaki
szólongat.
A nagyi türelmetlenül horkant fel, amint meglátta,
hogy Rosie Anne szalad a kocsi felé.
Ez a búcsú már kezdett egy kicsit túlontúl könny-
fakasztóvá válni az én ízlésemnek.
- Elmentél volna köszönés nélkül? - kérdezte, amint
vörös fürtjeivel behajolt az ablakon.
- Elraboltak! - mosolyogtam.
- Nyaralj egy jót, aztán ha visszajöttél, gyere be hoz-
zám vizsgálatra, várlak!
- Miféle vizsgálatra? Az unokámnak egyedül arra
van szüksége, hogy kiverje magukat a fejéből, nevetsé-
ges, haszontalan kóklerek! Annyit értenek maguk az em-
beri elméhez, mint ez a kulcstartó itt! - csörgette meg
a kulcscsomóját.
Rosie Anne elmosolyodott.
- Tessék, ez a tied. Nem hiszem, hogy működne, de
úgy helyes, hogy nálad legyen.
Ezzel odaadta Pat mobilját, amit azért adott, hogy
minden este beszélhessünk, amíg ő a portsmouthi ten-
gerészeti támaszponton tartózkodik.
Az a kis darab fekete, ártalmatlan műanyag újabb tőrt
döfött a szívembe.
Újra láttam Patet, amint aznap este leszáll a motorjá-
ról, kissé zavartan túr bele a hajába, és felém indul, hogy
odaadja a telefonját, mielőtt elindulna, és arra kér: ne fe-
lejtsem a táskámban, az átizzadt harisnyanadrág mellett,
ahogy mindig szoktam. Újra láttam, ahogy ott ölelkezünk
a szállingózó hóban, és megőrülök a szerelemtől, de még
nincs bátorságom, hogy bevalljam neki.
 Talán nem kellene megtartanod, Mia.
- Köszönöm, Rosie Anne - mondtam, a nagyi meg
intett a sofőrnek, hogy induljon.
Forgattam a kezemben a telefont, úgy tartottam, mint
egy értékes ereklyét.
Nem kapcsolt be, akárhogy próbálgattam - megtelt
könnyel a szemem. A nagyi észrevette, és hátrafordult
hozzám:
- Holnap elvisszük Francóhoz, ő egy barátom, kom-
puterzseni, mindent be tud indítani, még a régi Brionvega
tévémet is!
Zsebre tettem, és igyekeztem nem gondolni rá többet,
bár néha úgy éreztem, hogy megrezzen.
A nagyit figyeltem: kifelé nézegetett, olyan volt, mint
Jane Fonda a ránctalanítóreklámban.
Az első szó, ami eszembe jutott róla, a határozottság
volt, a második az úthenger.
Mintha semmitől se félt volna, és ha valamit eldön-
tött, rögtön meg is akarta valósítani - jaj annak, aki az
útjába kerül.
Nem tűnt különösebben kedvesnek, sem olyannak,
aki agyondicséri az embert - nem úgy, mint anyukám,
aki folyamatosan csak kényeztetett volna, ha tizenhárom
éves koromban hivatalosan meg nem tiltom neki.
Megértettem, hogy rengeteget szenvedhetett egy ilyen
rideg anya miatt, de ő maga is kiemelte, hogy én nem
vagyok ő - én pedig mindig nagyra értékeltem azokat az
embereket, akik erősek, és képesek békén hagyni engem.
A legfontosabb mégis az volt, hogy a nagyi nem az
anyám - és hogy engem sosem lesz képes megsebezni
úgy, mint őt.
 Útközben is dolgozott: a fél világ összes aukciósházát
felhívta, és vázákra, képekre meg tizenhatodik századi
puttókra alkudott. Én meg csak bámultam ki az ablakon,
és visszatartottam a könnyeimet, ahogy a tengerparton
haladtunk.
Késő délután értünk a Heathrow-ra.
Nem tudom, mennyit fizethetett a taxisnak a három-
órás útért, de nem is mertem megkérdezni - bár abban
biztos voltam, hogy napidíjra fogadta fel, és azzal kérke-
dett, miféle évtizedes kapcsolatai vannak a közlekedési
minisztériumnál!
A repülőút az első osztályon olyan volt, mint egy
álom: a nagyi által összegyűjtött rengeteg mérföldnek
hála úgy bántak velem, mint egy hercegnővel - meg-
tehette volna akár azt is, hogy kibérli az egész repülőt
kettőnknek.
Az utaskísérő (a nagyi a nevén szólította) hozott neki
egy pohár pezsgőt, nekem meg egy narancslevet, ami
igazán kitűnőnek tűnt ahhoz képest, amit a kórházban
adtak.
Azt mondom, jól döntöttünk, hogy eljöttünk!
- Döntöttünk? - kérdeztem mosolyogva.
- Hogy mondod? - kérdezte a nagyi, de oda se for-
dult.
- Azt mondtam: indulunk?
- Igen, már csak egy pillanat - mondta, és tovább
jegyzetelt.
Kinéztem, és elernyedtem abban a hatalmas, pihe-
puha ülésben. A rózsás napnyugtában szálltunk fel - és
én azon gondolkoztam, vajon hol ülhet Patrick?
 Hét

Késő este érkeztünk meg a firenzei repülőtérre - nagyi

indiai házvezetője jött ki értünk.
- Ez itt Sunil, húsz éve dolgozik nálam: a lehető leg-
jobb örökség, amit csak Osvaldo nagyapád hagyhatott.
Több mint családtag, ha nem viselkedsz jól, mindenemet
őrá hagyom.
- Mindig ezt mondja, de nem igaz. Úgy fogja itthagyni
Sunilt, ahogy találta: egy szál gatyában!
Felnevetett, elvette a táskámat, és kezet fogott velem.
Rendkívül nyugodtnak és békésnek tűnt - az is kel-
lett, hogy legyen, ha húsz éven át képes volt elviselni
a nagyanyámat.
Beültünk a kocsiba, és a nagyi máris osztotta az uta-
sításokat szegény Sunilnak, ő meg csak bólogatott tü-
relmesen.
Keresztülhajtottunk a városon, és elindultunk felfelé
Fiesole zöld dombjain - ott volt a nagyi óriási villája,
anya rengeteget mesélt róla, mikor kislánykori képeit
mutogatta.
Azt mondta, mindig kényelmetlenül érezte magát
benne, mintha túl sok lett volna neki - én viszont hatá-
rozottan úgy éreztem: jól megleszek majd benne.
 Kétszintes kőépület volt, előtte hatalmas rét, meg egy
nagy terasz kerek asztalokkal és kovácsoltvas székekkel.
Tátva maradt a szám, nem szoktam hozzá ilyen lu-
xushoz: a plafonon nagy gerendák, a hatalmas szobákban
boltívek, kőkandallók, fehér bőrkanapék, réges-régi szé-
kek, meg láthatólag igen értékes festmények.
Szó sem lehetett róla, hogy csak úgy lerúgjam a sáros
cipőmet a nappaliban, mint otthon.
Talán épp ettől irtózott anya, hiányzott neki az egy
szerűség, ami pedig a lételeme, és egyike azon dolgoknak,
amit mindig is nagyon szerettem benne.
Sunil felkísért a szobámba, ott aztán még jobban
meglepődtem: nem rózsaszín kis szobácska volt, mint
amilyen addig, hanem felnőtt méretű szoba baldachinos
faággyal, vörös ágytakaróval, gyönyörű fürdőszobával
meg hatalmas zuhanyzóval.
Az íróasztalon pedig egy Mac állt.
Vadonatúj pizsama volt kiterítve az ágyamra, meg egy
pár frottírpapucs szép rendben - akár egy szállodában.
- Tetszik, Mia kisasszony?
Nagyon király! - mondta Patrick.
- Tényleg nagyon király!... vagyis... nagyon szép! -
feleltem gondolataimba merülve.
- Ha éhes, a konyhában készen áll egy kis harapni-
való; mivel ilyen késő van, gondoltam, inkább valami
könnyűt enne.
- Muszáj magázódnod?
- Igen, különben a nagymamája kirúg!
- De legalább amikor magunk között vagyunk, za-
varba jövök tőle, hisz én még csak tizenöt éves vagyok!
 - Nem, nem, inkább ne, kérem szépen! - mondta tá-
vozóban, és ezzel be is csukta az ajtót.
Kinéztem az ablakon, és elakadt a lélegzetem a ki-
világított kert látványától: tele volt olajfával meg ciprus-
sal, ilyen csak a mesékben létezik.
És anyukád ezt mind itthagyta, hogy elmenjen
Leicesterbe az apádhoz?
- Ne is mondd, Pat, egyszerűen nem is értem! Anya
kötözni való bolond! Ez a hely a világ teteje!
Hallod, milyen csönd van?
- Igen, őrület: nem szól se egy mentőautó, se ordibá-
lás, se a szomszéd tévéje.
Hozzá tudnék szokni, hogy itt éljek!
- Én is!
Lementem a konyhába: a nagyi krémszínű köntösben
kortyolgatott egy pohár vörösbort, és egy szelet sajtot
majszolt uborkával.
Az asztal nagyon ízlésesen volt megterítve: ezüst evő-
eszközökkel és szövetszalvétákkal - még ha csak éjszakai
harapnivalóról volt is szó.
Egy pillanatra eszembe jutott, ahogy anyával esszük a
konyhában a hagymás hot dogot, és közben összekenjük
magunkat mustárral meg ketchuppal.
Az én kis harapnivalóm egy csirkés, szárítottparadi-
csomos, avokádós, spenótos, majonézes triplaszendvics
volt, hozzá óriási tányér hasábburgonya, egy pohár kóla,
meg még egy szelet csokitorta.
- Nem tudom, jót készítettem-e, kisasszony, ha nem
ízlik, Sunil cseréli.
- Tökéletes! Jobbat nem is remélhettem volna, a szend-
vics meg a pizza a két kedvencem.
 - Mert az anyja nem tud mást csinálni neki!
- Mostanában megpróbálkozott néhány mikrós kajá-
val, nem is lettek rosszak - mondtam mosolyogva, hogy
oldjam a feszültséget. - ...de mióta ott van Paul, minden
megváltozott.
- Tényleg, ki ez a Paul? Állandó vagy csak átmeneti?
Kezdett felidegesíteni: apámra mondhatja, hogy zsu-
gori, önző és unalmas, vagy ami csak eszébe jut, de Pault
hagyja békén, különben harapok.
- Paul rendkívüli ember, nagyi, te nem ismered, és el
sem tudod képzelni, milyen kedves és jóindulatú, és ha
azt kérdezed magadban, miért is választott olyan nőt,
mint anya: hát azért, mert ő még Paulnál is rendkívülibb!
Ezt mind egy szuszra mondtam el, még csak nem is
pislogtam közben.
Nyugalom,, szívem...
- A nagy szart nyugszom! - mormoltam magamban,
de közben rámosolyogtam a nagyira.
Legszívesebben felkeltem és otthagytam volna, de úgy
éreztem, csak provokál, hogy meglássa, meddig mehet
el velem.
- Akkor jó neki, itt lenne az ideje, hogy elrendeződjön.
- Na és te, nagyi? A két férged... jaj, férjed után nem
gondoltad, hogy el kéne rendeződnöd?
- Ó, te kis ravasz! Szeretem, ha valaki tudja tartani
velem a lépést. Egyébként rólad már akkor is tudtam,
amikor anyád háta mögött hívtál fel, hogy fizessem ki
a kollégiumi díjat.
- Nem volt más választásom, nagyi, még a meghall-
gatás előtt bizonyítani kellett, hogy képes leszek fizetni,
és egyedül te segíthettél rajtam!
 - Tudom, tudom, na és mikor akarod bepótolni
a meghallgatást? Már legalább háromszor felhívtam őket,
hogy megerősítsem: amint felgyógyulsz, kész leszel rá.
- Akkor hívd fel őket negyedszer is, hogy szabadítsák
fel a helyet valaki másnak, mert engem már nem érdekel.
- Á, nem? És miért?
- Mert nem, és kész.
- Szép kis válasz, de mégis mit akarsz akkor csinálni?
A tanéved már elúszott, most a karrieredet is eldobnád?!
Igazából ez a kérdés már bennem is felmerült...
- Te csak fogd be a csőröd - mondtam bosszankodva.
- Hogy mit mondtál, már bocsánat?! - kérdezte
a nagyi hitetlenkedve.
- Nem, nem te, nagyi... csak... Patrickkel beszéltem.
- Na, erről majd mesélsz részletesebben is, mert iga-
zán érdekel, egyébként meg nem ártana, ha elkezdenél
gondolkodni, mert nincs túl sok időd - mondta a pirítóst
rágcsálva.
Megint a régi lemez: soha semmire sincs időm. Elő-
ször azt kellett eldöntenem, milyen tárgyakból vizsgá-
zom (hogy hasznos legyen a jövőmhöz, anya pedig azt
remélte, annak semmi köze nem lesz a színpadhoz), most
meg - hiába döntöttem el, hogy a világon semmit sem
csinálok - megint siettetnek.
Szinte még jobban megrémített az, hogy vissza kelljen
menni az iskolába, mint az, hogy hazamenjek; az embe-
rek ott csak kérdezősködnének, meg úgy néznének rám,
ahogy az őrültekre: együttérzéssel és sajnálkozva.
- Ha belépsz a Royalba, az iskolában akkor is le kell
vizsgáznod, ha viszont nem mész el, akkor sem adhatod
fel csak így, még csak tizenöt éves vagy, valamit csinálnod
kell, a jövőd forog kockán.
- Nagyi... semmi kedvem sincs visszamenni az isko-
lába, és a tánchoz sem: túl nagy és túl friss nekem ez
a megrázkódtatás, ezt te nem értheted...
- Nem, igazad van, Mia, nekem sem kellett végigél-
nem a háborút... alig voltam idősebb, mint te, amikor
az amerikaiak lebombázták a házunkat, és kiirtották az
egész családomat egy szempillantás alatt - ezzel felkelt,
hogy betegye a tányérokat a mosogatógépbe.
- Bocsánat, erre nem gondoltam.
- Ugyan! Jól teszed, ha nem gondolsz rá. Már én sem
gondolok, különben rég belepusztultam volna valami
szeretetotthonban!
Szégyenkezve sütöttem le a szemem.
- Mia! Az élet kegyetlen, és sokszor igazságtalan is, és
szerettem volna, ha az a szörnyűség, amit átéltem, nem
történik meg senki mással, főleg nem az unokámmal, de
a végzet veti a kockát, mi meg nem tehetünk mást, mint
hogy elfogadjuk, ami jön. Tudom, hogy az óta a nap óta
más ember lettél, ez így normális: senki sem lehet többé
olyan, mint azelőtt, ha a te korodban, ilyen erőszakosan
kell szembenéznie a halállal. De szeretnélek megtanítani,
hogyan lehet győztesen kijönni belőle.
- Elmehetek lefeküdni? - kérdeztem szárazon.
- Persze. Nyolckor ébresztő. Sunil elvisz, vesztek új
ruhákat.
- Igenis, parancsnok - tisztelegtem.
Idegesen, dühösen szaladtam fel a szobámba: mégis
mit gondol, ki ő, hogy mindenről dönthet?
 Hogyne, persze a háború! Talán nem élte át az összes
felnőtt? Az én esetemnek viszont köze sem volt a hábo-
rúhoz: csak egy nyugodt délutánnak indult a tengernél,
aztán a lehető legnagyobb tragédiával végződött.
Mi köze ehhez a bombázásoknak?
Mia, bocs, hogy beleszólok, tudom, hogy amikor ilyen
vagy, jobb messziről elkerülni, de meg kell mondjam: tel-
jesen egyetértek azzal, amit Olga nagyi mond.
- Na ne mondd! Kétségem sem volt, Patrick! Te min-
dig másokkal értesz egyet, mintha direkt csinálnád!
Dehogy csinálom direkt, Mia! De ha úgy látom, hogy
nagyanyádnak igaza van, nem tagadhatom le!
- Tehát akkor mit javasolsz? Hogy menjek vissza az
iskolába, és folytassam az életemet, mintha mi sem tör-
tént volna? Gratulálok! - tapsoltam.
Ez az, amit őszintén szólva minden másnál jobban
szeretnék.
- Patrick, én ki vagyok készülve, azt sem tudom, mii
keresek itt, rosszul vagyok, a pokolban vagyok, hogy le-
het, hogy nem érted? Rád van szükségem, hiányzol, és
napról napra küzdők a túlélésért, ráadásul mindennek
a tetejébe még bolondnak is tartanak, mert beszélgetek
veled!
Kopogtattak az ajtón.
- Minden rendben, kisasszony?
- Igen Sunil, köszönöm, csak telefonáltam... Látod,
miket kell csinálnom? El tudod képzelni, mit éltem át
abban a rohadt kórházban? Orvosok, nyomorult ápo-
lók, anya, az agyament Carl meg Paul között, aki meg
azt gondolja, hogy anya megcsalja apámmal? Szerinted
nyaraltam? Pat, ez teljesen más, érted?
 Persze, hogy értem, nem vagyok fogyatékos, de ez
a legjobb, ami történhetett a tragédia után! Szerinted
én nem aggódom halálosan a családom miatt? Vagyis...
nem aggódom szörnyen? Szerinted nekem nem lett volna
jobb, ha otthon maradsz? Akkor legalább kicsit közelebb
lehetnék hozzájuk. Ezzel szemben itt vagyok, és szurkolok
neked, mert tudom, hogy jobb így.
- Veszekszünk? - ragadtam meg a pizsamámat.
Én nem, te igen.
- Az idegeimre mész, Pat! - mondtam, ahogy vetkőz-
ni kezdtem. - És most fordulj el légy szíves, szégyenlős
vagyok.
Pe... persze, hogyne, bocsánat... - felelte zavartan.
De azért este találkozunk a szokott helyen? - kérdezte
csüggedten.
- Nem tudom, majd meglátjuk!
Ezzel átfordultam a másik oldalamra.

Nem jött álom a szememre, egyre csak forgolódtam.

Nyilván volt hozzá valami köze annak is, hogy egyik nap-
ról a másikra álltam le a gyógyszerekkel, de szerintem a
fő ok az a nagy csönd volt, ami úgy borított be mindent,
akár a dunyha.
Hallottam az éjjeli madarak hangját, a távolból jövő
kutyaugatást, meg a harangütést minden órában.
Rájöttem: sosem tudnék hozzászokni egy ilyen csen-
des vidékhez.
Amikor végre sikerült elaludnom, és Patről álmod-
tam, már fel is kellett kelnem, úgyhogy csak nagyon
röviden találkoztunk.
Még mindig haragszol rám? - kérdezte, ahogy átölelt.
 - Igyekszem, de nem hagysz: még ha meg is harag-
szom, elolvadok, amint meglátlak.
Én is elolvadok, amint meglátlak.
Lágyan megcsókolt - szinte felröpített az égbe szen-
vedélyünk és hatalmas szerelmünk szárnyán.
Puha ajkának érintésétől elandalodtam, és egészen
megfeledkeztem magamról.
Testemnek másra sem volt szüksége, mint hogy levet-
kőztessék, simogassák, és egész éjjel ringassák.
Annyira akartam volna vele szeretkezni, hogy az már
szinte fájt.
- Pat, tudunk mi...?
Nem tudom, Mia, de őrületesen szeretném...
Ez volt az utolsó, amit mondott - Sunil erőteljesen
kopogtatni kezdett.
Mire leértem a konyhába, a nagyi már el is ment.
Hagyott egy cédulát a csészém mellett: emlékeztetett,
hogy vacsoránál találkozunk, és ha bármire szükségem
van, forduljak csak nyugodtan Sunilhoz.
Kimentem a terrakottával borított teraszra, leültem
egy nyugágyra, és kortyolgatni kezdtem a kávémat.
Sütött a nap, nekem nagyon melegnek tűnt Leicester-
hez képest - hiába volt Sunilon súlyos polárfelső, és hiá-
ba aggodalmaskodott, nehogy megfázzak.
Mélyen beszívtam a részegítő levegőt, és figyeltem
a gyorsan vándorló felhőket az égen.
A kert hatalmas volt, tele növényekkel, mindenfelé
dézsák álltak, bennük citromfák meg rózsaszín virá-
gok.
Levettem a papucsom, hogy mezítláb sétáljak a ned-
ves pázsiton.
 A pihenés és a szabadság rendkívüli érzése öntött el,
mintha a föld energiája töltötte volna fel a testemet.
Mezítláb sétálgattam a ház körül, a margarétákkal teli
réten, és hátul felfedeztem egy szép úszómedencét - még
rajta volt a ponyva, tele falevelekkel - meg a melléképü-
letet, ahol Sunil lakott.
A nagyinak ugyancsak jó dolga volt.
Igen gazdag volt, szép dolgokkal vette körül magát,
de alig állt meg egy-egy pillanatra, hogy kiélvezze, mert
máris a következő tervén gondolkodott.
Éhezett az életre és a lehetőségekre.
Pontosan ez volt az, ami belőlem hiányzott ebben
a pillanatban.
Sunil bevitt a városba, azokba az üzletekbe, amiket
a nagyi összeírt: mind iszonyú drága volt, és az én ízlé-
semnek túl trendi.
- Nincs valami piac, ahol bevásárolhatnánk... ahogy
a normális emberek?
- Piac? Kisasszony, nagymamája utálja piacot, élve
megnyúz, ha nem oda viszem, ahova ő küld.
- Na de én nem öltözhetek Pradába vagy Armaniba,
hát nézz csak rám! Tíz éve járok melegítőben, az isko-
lában pedig egyenruhát hordtam. Kinéznének onnan,
elküldenének, mert azt gondolnák, koldulok!
- Ez igaz, de ott tudják, ki ön, a nagymamája telefo-
nált, jól fognak bánni önnel!
- Sunil, én soha nem fogok fehér farmert meg sárga
hasítottbőr mokaszint felvenni, csak hogy a nagyi ked-
vében járjak! - feleltem elszontyolodva.
- Kössünk alkut: ön vesz csinos ruhákat, és úgy tesz,
ahogy nagymama akarja, én pedig aztán elviszem San
Lorenzóba, ott az ön akcentusával és az én képemmel
negyed óra alatt megkopasztanak.
- Akkor megegyeztünk!
A délelőtt végére vettem két „rendes” nadrágot, meg
egy szoknyát néhány hozzá illő inggel, meg egy pár
„csinos ruhát”, hogy ne járassam le a nagyit az éttermi
vacsorákon.
Cserébe a San Lorenzo piacon teletömtem a táskámat
rémes „I love Florence” feliratú pólókkal, farmerokkal,
kapucnis pulóverekkel, színes szemüvegekkel meg három
pár vietnami papuccsal, aztán végül a sikeres küldetés
megkoronázásaként Sunil vett nekem egy óriási négy-
gombócos fagyit egy halom tejszínnel.
Jól éreztem magam, bár minden új volt, és szinte va-
lószerűtlen.
Sunil adott egy új mobilt, nagyi ajándéka volt - és
alighogy bekapcsoltam, már csörgött is.
- Na, kicsi lány, jól szórakozol?
- Igen nagyi, Sunil csodálatos!
- Igen, tudom, de mondd meg neki: ha elvisz a San
Lorenzóra, megvonom a fizetését.
Felnevettem.
- Beszéltél már anyáddal?
- Még nem.
- Hívd fel azonnal, különben azt fogja gondolni, meg-
tiltottam, hogy beszélj vele, és kimostam az agyadat.
Rögtön felhívtam.
Néhány csöngés után fel is vette - olyan vidám és
élénk volt, hogy rögtön rájöttem: nagyon rosszul van.
- Na, és milyen Firenze?
- Nagyon szép!
 - Tudtam, hogy tetszeni fog, voltál már vásárolni
Sunillal? Fogadok, hogy igen, az az ember olyan türel-
mes, hogy néha már azt hiszem, süket! Vitesd el ma-
gad az Uffizibe meg a Ponté Vecchióhoz is. Milyen az
idő? Süt a nap? Vigyázz, nehogy leégj, olyan sápadt
a bőröd...
Elárasztott kérdésekkel, mintha el akarná kerülni,
hogy én kérdezzem őt - de végül félbeszakítottam.
- Átadnád Pault? Szeretnék köszönni neki!
Szünetet tartott.
- Paul most nincs itt, a mobilján éred el.
Ebben az időben Paul mindig otthon volt, ez volt az
ő „csendes órája” ahogy nevezte - ilyenkor lazított egy
kicsit: megivott egy sört és újságot olvasott, mielőtt be-
ment volna az étterembe.
Még könnygázzal se lehetett volna elűzni otthonról -
ha nem volt ott, az csak egyet jelenthetett: anya már
megint lecsapott!
Csomagokkal megrakodva tértünk haza a megbízatá-
sokból, amiket a nagyi rótt szegény Sunilra: metszeteket
kellett elhoznia, el kellett mennie a megbízható élelmi-
szereshez meg a húsboltba, a patyolatba és a bankba,
hogy csak néhányat említsek.
Viszont Sunil állandó közelsége miatt nem beszélhet-
tem Pattel.
- Tényleg húsz éve dolgozol már a nagyinak? - kér-
deztem, hogy beszélgessünk egy kicsit.
- Már huszonkettő.
- És hazalátogatsz még néha?
- Évente egyszer, de most már itt élem az életem.
- Ismerted a nagyszüleimet?
 - Osvaldo úr, édesanyja apja, jó ember volt, nyugodt
és vidám, nagyon hasonlított önre, Olga asszony máso-
dik férje, Pietro úr is nagyon kedves volt, mindkettejüket
nagyon kedveltem.
- Olga nagyit senki sem éli túl, mi?
Ezen elnevette magát.
- Sunil nem mondhat semmit nagymamájáról.
- Na, legalább azt áruld el, találkozgat-e valakivel
mostanában? - bátorítottam kíváncsian.
- Sunil nem tudja, és nem beszél!
- Na, gyerünk, esküszöm, hogy nem mondom el sen-
kinek! - szívemre tettem a kezem.
- Nagymamája néha találkozik, de én nem mondtam
semmit, különben leszedi a fejemet.
- Tudtam! Hátha bemutatja egyszer!
- Mmm, nagymama nem hoz haza szeretőt. Szálloda!
No nézd csak a nagyikát!
- Csönd! - mosolyodtam el.
- Igen, Sunil csöndben, de kisasszony is csöndben!
- Nem mondom el s..., ne is törődj vele.
Nevetnem kellett a gondolatra, hogy a nagyanyám-
nak hetvenegy évesen, két férj után még mindig titkos
kapcsolatai vannak - és imádtam emiatt.
Elképzeltem egy magánrepülő fedélzetén, amint
egy őszülő, szmokingos, sálas úriemberrel kortyolgatja
a pezsgőt, mint a ’80-as évek régi filmjeiben.
Olga nagyi egyre kíváncsibbá tett - nem volt mit tenni.
Hazamentem, és rögtön bekapcsoltam a számítógé-
pet.
Sosem volt még új gépem, főleg nem ilyen szép - oly
annyira, hogy alig mertem hozzányúlni.
 Nem köszöntem el se Carltól, se Bettytől - és ezt na-
gyon sajnáltam.
Carl számára én voltam az egyetlen, akivel megoszt-
hatta a múltat, és szabadon beszélhetett Nináról, és most
egyedül maradt, hogy a fájdalomtól szétbombázott család
romjai között kutakodjon.
Felmentem a Facebookra, hogy írjak neki, és a profi-
lomon látható balettcipős kép ismét lesújtott.
Van valami kegyetlen abban, ahogy hirtelen előjönnek
olyan tárgyak és képek, amik újra megkínoznak, ahány-
szor csak lazítanál egy kicsit: mintha nem engedhetnéd
meg magadnak, hogy kikapcsolódj, vagy legyen egy békés
pillanatod.
Az emlékek csapdát állítanak, és folyton lesben állnak:
úgy tűnik, mintha összenevetnének, valahányszor csak
elérik céljukat.
Végignéztem annak a pár embernek a listáját, akiket
az iskolából vagy táncról ismertem, és még ott volt kö-
zöttük Patrick Dewayne is.
Rámentem a profiljára: a világ minden részéről ér-
kezett részvétnyilvánítás, annyi, hogy meg sem lehetett
számolni.
„Szia, Patrick, csodálatos lélek hagyott itt minket”.
„Még mindig nem tudom elhinni”. „Pat, együtt kellett
volna elutaznunk Mexikóba”. „Nem jutok szóhoz”. „Jó
utat, barátom”. „Mindig segítettél, amikor szükségem
volt rá”. „Veled az utolsó úriember távozott közülünk”.
„Borzasztóan hiányozni fogsz”. „Képtelen vagyok megér-
teni, végtelen űrt hagytál magad után”. „Kellett nekik egy
angyal a mennyországban!” „Pat, a mosolyod, a figyelmes-
séged és a kedvességed örök”. „Miért nem vagy többé?”
 Százával érkeztek: barátaitól, iskolatársaitól, a tenge-
részeitől, és mindenkitől, akinek csak volt szerencséje
ismerni akár csak kis ideig is, akit lenyűgözött a szemé-
lyisége, és sokkolt a halála.
Végtelen szomorúsággal vettem tudomásul, hogy ha
kitörlöm az ismerőseim közül, onnan már nincs visszaút.
Törölj ki, Mia, ez csak fölösleges szenvedés.
- Nem akarom, Pat, ha látom a fényképedet, olyan,
mintha még itt lennél: elképzellek a hajón, amint egy
messzi ország felé tartasz, a látóhatáron is túlra, és hogy
még létezel attól függetlenül, hogy nem látlak.
Drágaságom...
Nina már nem volt az ismerőseim között.
Úgy tette hivatalossá döntését, hogy törölte a barát-
ságunkat egy ostoba közösségi oldalról, hogy világgá
kiáltsa gyűlöletét, és egy kattintással végleg kitöröljön
az életéből.
A húgom megbolondult...
- Pat, a húgod elképzelhetetlenül sokat szenved, adj
időt neki.
Bárcsak beszélhetnék vele...
- Mégis hogyan? Spiritiszta szeánszon?
Nagyon szellemes...
- Bocsánat, hülye vicc volt.
Hosszú levelet írtam Carlnak, bocsánatot kértem tőle,
hogy nem hívtam fel az elutazásom előtt, de megmond-
tam, jobb, ha szünetet tartunk egymás közt és a múlttal
is, hogy igyekezzünk jobban lenni, és próbáljunk lépé-
senként előrejutni.
Attól féltem, nem fog megérteni, és azzal vádol majd,
hogy gyáva vagyok, elmenekülök, őt meg otthagyom
egyedül, ami talán így is van, de vajon mivel kellett volna
még szembenéznem azok után, amiken keresztülmen-
tem?
Fölhívtam Bettyt - nagyon örült, hogy hallja a han-
gom.
- No, kiscsibém, milyen a nagyi? Csakugyan olyan
sárkány, ahogy anyu mondja?
- Hát, kemény, egy pillanatig sem hagy nyugton, de
egyelőre mondjuk, hogy túlélem.
- Na és Patrickkel mi újság? Még mindig ott van?
- Rosszabb, mint a nagyi, egy pillanatra sem hagy
békén!
Hé, tartsd tiszteletben a halottakat!
- Igen, nem is álmodtam vele többet, ez is annak
a jele, hogy nyilván ott van veled valahol.
- Folyton itt van a fejemben, Betty, olyan hihetetlen:
sosem álltunk még ennyire közel egymáshoz, mint most!
- Tudod, Mia, már rengeteg furcsaságot tapasztaltam
az életben, de biztosíthatlak, hogy ez mindenen túltesz!
- Szeretném tudni, mit kell tennem. Most, hogy túl
vagyok a hitetlenkedésen és a félelmen, hogy megbolon-
dultam, azt kérdezgetem magamban: van-e oka annak,
hogy ez az egész pont velünk történik.
- Szerintem mindig van oka annak, ha valami éppen
azzal a személlyel történik meg, nem pedig mással; de
hogy megértsd, ahhoz ki kell zárnod az ésszerűséget, és
rá kell bíznod magad a lelki szemeidre, azoknak sosem
kell logikus magyarázat arra, hogy mi történik.
- Na de a gyakorlatban...? - kérdeztem tanácstalanul.
- Szeretnéd, ha vetnék neked kártyát a telefonban?
- Meg tudod csinálni?
 - Hogyne tudnám!
Hallottam, ahogy felkel, fennhangon beszél a kutyák-
hoz, belebotlik egy székbe, szitkozódik egy kicsit, aztán
végre visszaül, és megkeveri a kártyákat.
- Hihetetlen...
- Mi a hihetetlen? - kérdeztem riadtan.
- Az, hogy a kártyák mindig mindent tudnak!
- Mit látsz?
- Hát, épp a Nőpápát meg a Császárnőt.
- Anya és nagyi?
- Pontosan, virrasztanak fölötted, és meggyőződésük,
hogy tudják, mi a jó neked. Az egyikük érzelmesebb és
indulatosabb, a másikuk határozottabb és erőteljesebb,
de mindkettőjükön a büszkeség és az irántad érzett sze-
retet uralkodik.
- Úgy civakodnak rajtam, mint két kutya a csonton.
- Imádnak téged, Mia, Elena el van veszve nélküled,
a nagyanyád meg helyre akarja hozni az elhanyagolt kap-
csolatot.
- Folytasd, Betty, de ez alkalommal ne tarts titokban
semmit, nincs rá szükség.
- Nem, kincsem, és csakugyan itt is van a Torony meg
az Angyal, de most itt a Halál és a Hold is, ennél nem
is lehetne rosszabb. Hirtelen változások, nehéz idősza-
kok, konfliktusok, gyász, fájdalmas összeomlás, változás,
zavar... úgy tűnik, teljes a kép...
Felsóhajtottam.
- ...de a kártyákat legtágabb értelmükben kell ol-
vasnunk, és mindig pozitívan: látom is a Napot meg a
Csillagokat, ezek sikert, reményt és derűlátást jeleznek.
- Nem csak azért mondod, hogy egy kicsit felvidíts?
 - Fel akarsz hívni Skype-on, hogy meglásd, hazu.
dok-e?
- Nem, megbízom benned... Patrickről nem látsz
semmit?
- ...itt van ez a Remete meg a Szekér, ezekről olyan
valaki jut eszembe, aki úton van, hogy elérjen egy má-
sik dimenziót... talán spirituálisát... olyan valaki, aki el-
tökélten keres, nem nyugszik, és kitartó...
- A kötekedés lapja is ott van? Mert egyébként pon-
tosan Patricket jellemzed!
Hé!!! - ezen felkapta a vizet.
- Viccelek!
- Itt vannak a Szerelmesek, ők a vonzást, a szenve-
délyt és az életen-halálon átívelő szerelmet jelzik... telje-
sen világos, Mia, még mindig én vagyok a legjobb, nincs
mit tenni! - fejezte be elégedetten.
- Tehát továbbra is így leszünk együtt, két valóság
között...
- Tudod, drágám, én határozottan hiszek az angya-
lokban, és a te angyalod Pat, ő védelmez, és jobban szeret
mindenki másnál. A te szerelmed tartja életben, és az
adja neki a szükséges erőt ahhoz, hogy itt maradjon ve-
led, és ez a lehető legnagyobb bizonyítéka a szerelmének:
ennek pedig örülnöd kell.
- Jobb lett volna, ha kevésbé szeret, de itt marad hús-
vér valójában.
- Nyilvánvalóan létezik egy fölsőbb szándék, csak
nekünk egyelőre nem adatott meg, hogy megismerjük.
- Bet, neked van őrangyalod?
- Igen, van, az édesanyám. Váratlanul halt meg, ami-
kor húszéves voltam.
 - És beszélsz is hozzá?
- Minden nap beszélek hozzá, folyamatosan.
- És ő válaszol?
- Mindig! A maga módján teszi: jelekkel, beszélge-
tésfoszlányokkal, amiket véletlenül hallok meg az utcán
vagy a tévében... én kérdezek tőle valamit, ő pedig min-
dig megtalálja a módját, hogy válaszoljon!
- Tehát szerinted nem olyan furcsa, hogy hallom Pat-
rick hangját?
- Egyáltalán nem, szeretném, ha nekem lenne ilyen
szerencsém, nem is tudod, mit meg nem adnék, hogy
még egyszer hallhassam anyu hangját!
Viszont erre nagyi hangja szólalt meg: a földszintről
hívott, nagyon is tisztán és hangosan.
- Elköszönök, Bett, megjött a Parancsnok, és ha el-
kap, fogkefével kell kitakarítanom a vécét!
- Szia, aranyom, üdvözlöm Patet.
Leszaladtam a lépcsőn, és közben máris bűnösnek
éreztem magam valami olyasmi miatt, amit el sem követ-
tem - magamban végiggondoltam, milyen vétség lehet:
rendetlenség, csalódást okozó shopping, vagy ki tudja,
talán csak tinédzser-túladagolása lett.
- Mi baj, nagyi? - kérdeztem zihálva.
Megfordult - sugárzott, és nagyon elegáns volt, mint
mindig: selyeminge a második gombig kigombolva, fehér
nadrág és nyakán selyemkendő, csípőjén pedig keskeny,
aranyozott öv.
Ez nem lehet az én nagyanyám. Nyilván elhibáztak
valamit az anyakönyvi hivatalban.
- Itt az idő egy kis aperitifhez, kicsi lány - mondta, és
odament az italos zsúrkocsihoz. - Mit iszol?
 - Egy kólát.
- Magában?
- Azt hiszem, igen, nagyi.
Jó hangosan kiáltott Sunilért, aki azonnal meg is jelent
egy tálca csipegetnivalóval meg a nagyinak előkészített
pohárral.
Fogta, és odatette az üvegasztalra, mely minden bi-
zonnyal kihalt állatok lábainak kusza sűrűjén állt, és le-
ültetett maga mellé a kanapéra.
- Ezt nálatok úgy hívják, screwdriver: vodka és na-
rancslé. Egy időben magában ittam a vodkát, de azok
még tényleg más idők voltak... azok a bulik Bagno
Annettában, Forte dei Marmiban, a kártyázással töltött
éjszakák a Capanninában, az Azúr-part...
Csak forgattam a poharat a kezemben, nem is tudtam,
mit mondjak: ha le akart nyűgözni, az biztos sikerült,
egyet sem ismertem ezek közül a helyek közül, de egyál-
talán nem is akartam megismerni.
- Anyád biztosan mesélt róla, vagy mégsem: ő más,
nem szereti a léhaságot. - Gunyorosan elnevette magát,
és közben egy olajbogyót tűzött fel ezüstvillájára.
- Anya egyszerű ember - feleltem, tudván, hogy ezzel
felidegesítem.
- Anyád fafejű, büszke és mindig neki kell, hogy igaza
legyen, ennyi.
- Kicsit olyan, mint te, nem? - nevettem.
- Annyi a különbség, hogy nekem tényleg igazam van,
ő pedig csak azt hiszi, aztán végül mindig saját maga
miatt jár pórul!
- Nagyi, nem akarom veled kibeszélni anyát, ez a ti
problémátok, én mindkettőtöket szeretlek.
 Elmosolyodott: tetszett neki a hízelgő válasz.
- Te kis diplomata, jobban hasonlítasz rám, mint
gondolnád!
Kiürítette poharát, és felkelt, hogy elvegye a mási-
kat, amit Sunil időközben szép csendben odakészített
az asztalra.
- Azt gondolod, hogy különc nőszemély vagyok, és
könnyű életem volt, tele sikerélménnyel, de vigyázz, mert
gyakran tévesen ítélkezünk. Épp ezért akartam igazán,
hogy itt legyél, hogy személyesen is megismerhess. Aztán
úgy is dönthetsz, hogy nem kedvelsz, és eltűnhetsz, de
azt akarom, hogy legalább az is a saját döntésed legyen,
ne pedig anyádé.
Bólintottam.
- Ráadásul azt hiszem, akárkinél jobban tudom, mit
jelent elveszteni a szeretteinket.
- Tényleg elvesztetted az egész családod?
- Az egészet. Kivéve egy nővéremet. ’43-ban, a szep-
tember 25-i bombázásban. Egyik pillanatról a másikra
egyedül maradtunk a világon. A nagyapád, Osvaldo ásott
ki a romok közül három nappal később. Azt hittem, én
is meghalok ott a romok alatt, és hányszor gondoltam
is később, hogy jobb lett volna: amikor láttam, hogy a
házunk helyén csak romhalmaz áll, az emberek pedig
üvöltöznek és tépik a hajukat, puszta kézzel ásnak, hogy
megpróbáljanak kimenteni valakit, aki segítségért kiált.
Még mindig az orromban van az égett testek szaga...
de össze kellett szednem a bátorságomat, mindannyi-
an összeszedtük, tartoztunk ennyivel a halottaknak és
mindenkinek, aki azért harcolt, hogy felszabadítson ben-
nünket. Egy év múlva összeházasodtam nagyapáddal.
Nagyon szorgalmas ember volt, ő is mindenkijét elvesz-
tette. Hozzáláttunk, hogy megadjuk gyermekeinknek azt
a biztonságot, ami nekünk hiányzott. Nyitottam egy kis
antikváriumot, aztán, mivel Osvaldónak jó orra volt az
üzlethez, utazgatni kezdett szerte a világban, hogy ritka
darabokat keressen, és engem is vitt magával, hogy be-
avasson a szakmába. Tőle tanultam mindent. Így aztán
szép lassan megismertük azokat a firenzei családokat,
akik számítanak valamit, és kialakult egy tehetős bará-
ti körünk, de a múltat egész életünkben a szívünkben
hordoztuk. Nem volt nap, hogy anélkül tértünk volna
nyugovóra, hogy nem jutott eszünkbe az a gyalázatos
nap, és minden szeptember 25-én virágot is vittünk oda.
- Ahogy az évek múltán kezdtek jobbra fordulni a
dolgok, ideköltöztünk. Ezt a házat Osvaldo építette
első pénzéből, nem kért hozzá senkitől semmit, mert ő
is büszke ember volt. Aztán megszületett anyukád, és
a többit nagyjából már tudod.
Osvaldo tizenöt éve halt meg, én meg néhány évvel
később hozzámentem Pieróhoz. Őt nem ismerted, mert
anyád nem volt hajlandó eljönni az esküvőre. Aztán Piero
is meghalt, és most itt vagyok egyedül, békésen és bol-
dogan. Dolgozom, utazom, és senkinek sem tartozom
számadással.
A nagyi egyre jobban lenyűgözött: csodálatra méltó
volt és bátor - talán anya tévedett vele kapcsolatban.
Megitta második vodka-narancsát is, rágyújtott egy
cigarettára, és nekilátott a harmadik pohárnak is.
- Gyerünk, most rajtad a sor, hogy vallomást tegyél,
de kérlek, ne azt a szénsavas, meleg löttyöt idd hozzá - és
szólt Sunilnak, hogy hozzon egy proseccót.
 - Nagyi, én nem iszom - ellenkeztem.
- Tudom, kisunokám, nem csinálsz semmit: nem
iszol, nem dohányzol, nem eszel, nem táncolsz, nem
szórakozol... biztosan tizenöt éves vagy te? Még nálam
is öregebbnek tűnsz!
- Én mindig és kizárólag csak táncoltam, őszintén
szólva nem sokat gondoltam másra, most viszont, hogy
már a tánc sincs, nem maradt semmi, ami érdekelne.
- Úúúú, csillagom, de unalmas vagy! Magad dön-
tötted el, hogy felhagysz a tánccal, nem kényszerí-
tett rá senki! Tessék, igyál, úgy majd nem leszel ilyen
merev!
Odaadta a proseccós poharat, és összekoccintotta
a sajátjával.
A hűs kis buborékoktól köhögnöm kellett, viszont
kellemes volt az a kesernyés íz, és hogy megmutassam
a nagyinak, mégsem vagyok olyan nyápic kis álszent, az
utolsó cseppig kiittam a poharat.
A nagyi felkacagott.
- Üdvözöllek a világomban! Majd meglátod, nem öl
meg! Csak a Jóisten tudja, mekkora szükséged van egy
kis lazításra, kicsikém.
Kellemesen kótyagosnak éreztem magam, és megjött
a kedvem, hogy megosszam a titkaimat: válogatás nélkül
mesélni kezdtem minden addigi élményemről - táncról,
iskoláról, Patrickről.
A nagyi lenyűgözve figyelt - romantikus és boldog-
talan szerelmünk története úgy lázba hozta, mintha egy
film cselekményét meséltem volna neki, bár ennek sajnos
nem lett boldog vége.
 - Szóval akkor hallod őt? - kérdezte meglepődés nélkül.
- Igen, hallom.
- Állandóan?
- Igazából csak akkor, amikor akarom: ha nem aka-
rom, nem is hallhat.
- És most itt van? - kérdezte, mert egyre kíváncsibb
lett.
Mély lélegzetet vettem.
- Amikor a közelben van, eperillatot érzek, nem tu-
dom, ez puszta véletlen-e.
- Na és most érzed?
- Az igazat megvallva nem.
Csalódottnak tűnt.
- Pat?
Az illat rögtön elárasztotta orromat.
A nagyi szinte önkívületben volt ettől a Discovery
Channelbe illő kísérlettől - már a markomban tartottam:
volt valami olyanom, amiből neki nem jutott.
Szerelmem, itt vagyok melletted, jól vagy?
- Nagyon is jól, Pat, bemutatom a nagymamámat.
Tiszteletem, Olga asszony.
- Üdvözöl.
A nagyi vidáman mosolygott.
- Tudod-e, hogy Osvaldo nagypapa szelleme is itt van
a házban? - suttogta. - Néha halljuk, hogy pizsamában
átmegy a szobáján, nem igaz, Sunil?
- Így igaz, kisasszony, Sunil látta Osvaldo nagypapát,
Sunil nagyon ijedt!
- Talán ismerik is egymást, kérdezd meg, látta-e mos-
tanában.
 - Hall téged, te is beszélhetsz hozzá!
Közben Sunil ismét teletöltötte a poharamat.
Mia, meghibbantál, mit művelsz? Hogy jutott eszedbe,
hogy mindent elmondj a nagyanyádnak?
Elnevettem magam, és az ég felé emeltem a második
kelyhet.
Mia, részeg vagy!
- Azt hiszem, igen - nevettem fel újból.
- Most hozzá beszélsz?
- Igen!
- Hát ez csodálatos, szerinted tudna nekem segíteni?
Meg kellene becsülni egy falikárpitot. Egy bírósági árve-
résen szereztem, de nem igazán meggyőző.
Mia, nem is tudom, hármunk közül ki a legőrültebb!
Egyre hangosabban nevettem, és a nagyi is nevetett
velem.
- Istenem, ha anyád ezt látná!
- Nagyi, részeg vagyok!
- Kisunokám, esküszöm, így milliószor rokonszen-
vesebb vagy.
Mia, azonnal nyomás az ágyba!
- De olyan jól szórakozom!
Azt mondtam, azonnal!
- Ne, ne, várj még egy kicsit!
Nyomás!
- Jaaj... - keltem fel vonakodva.
- Most meg hová mész?
- Lefekszem, Patrick berágott!
A nagyi ismét felkacagott.
- Jó éjszakát, Patrick, örülök, hogy megismerhette-
lek - ragadta meg újból a poharát.
 Nagy nehezen fölmentem a lépcsőn Sunil kíséretében,
aki vigyázott, nehogy leguruljak. Patrick továbbra is csak
papolt.
Félúton megfordultam, és visszakiáltottam a nagyi-
nak:
- Jut eszembe, ki az a fickó, akivel szállodákban talál-
kozgattok?
- SUNIIIIIIL! - kiáltott fel a nagyi. - Megöllek!
Beléptem a szobámba, és arccal előre bedőltem az
ágyba.
Egész életedben soha nem ittál, mit gondoltál, mi lesz,
ha éhgyomorra megiszol két pohár bort?
- Jaj, de unalmas vagy, Patrick, néha neked is kellene
innod, tudod? - feleltem kásás hangon. - Persze csak ha
odafent megengedik...
Két pohár? Láttad, mekkora poharai vannak a nagy-
anyádnak? Mintha virágosvázák lennének!
Egy csapásra elaludtam úgy, ahogy voltam, ruhában,
s egy pillanattal később már Pat is belépett az álmomba,
hogy folytassa a témát.
Ott, a mi helyünkön se tudtam egy helyben megáll-
ni, és az egész fehérség csak úgy örvénylett körülöttem.
- Pat, ne mozogj már, rám hozod a szédülést - nyö-
szörögtem.
Nem én forgok, hanem a te fejed, te buta!
- Pat, kérlek, hagyj aludni, menj el az álmomból.
Addig nem, amíg nem mondok még egy-két szót...
Mia... Mia!... Hallasz egyáltalán?
 Nyolc

Az évszázad fejfájásával ébredtem.

Mintha ünnepnap lett volna, és a fejemben zúgott volna
a Szent Pál-katedrális összes harangja.
Patrick hangja viszont mindenen túltett.
Na végre! Ilyenkor kell felkelni? Már tíz óra is elmúlt!
- Pat, kérlek, beszélj halkabban, rosszabb vagy, mint
egy légkalapács.
Az pont jó lesz neked, legalább megtanulod, hogy ne
igyál ennyit!
- Pat... kegyelem... legalább reggeli utánig kínozz
valaki mást...
Lassacskán felkászálódtam, aztán kinyitottam az ab-
lakot.
A napfény és a hatalmas kert látványa ugyanúgy meg-
lepett, mint elsőre, de még annál is jobban megdöbben-
tem, hogy ott látom a nagyanyámat macskanadrágban
és fekete tornaruhában, amint épp piláteszórát vesz egy
csupa izom, fekete fürtös személyi edzőtől.
Határozottan jobb formában volt, mint én!
A nagyanyád valóságos energiabomba.
- A nagyi fog eltemetni mindnyájunkat... hopsz...
bocsi!
Semmiség kezdek hozzászokni a morbid humorodhoz...
 Lementem hozzá a kertbe köszönni.
Amint meglátott, talpra ugrott, akár egy atléta.
Mintha ő lett volna Madonna anyja!
- Itt van az én kicsikém! Jól aludtál? - kérdezte, közben
megtörölte az arcát, és ivott egy korty kék Gatorade-et.
- Mint a bunda...
- Bemutatom Massimót, ő a personal trainerem, sőt,
hogy témánál maradjunk, az őrangyalom! Ez itt az uno-
kám, Mia, balerina.
- De nagyi...
- A nagymamád sokat mesélt rólad - mondta, ahogy
kezet ráztunk.
Összeráncoltam a homlokomat, és a nagyira néztem.
Ő megrázta a fejét, hogy megnyugtasson.
- Miért nem viszed el valahova ma este? Ehetnétek
egy fagyit vagy egy pizzát - kérdezte habozás nélkül, és
közben folytatta a felülést.
ELMENNI? Miért kéne nektek elmenni bárhova is?
Meg aztán a fagyi még bele is fér, de a vacsora szóba sem
jöhet!
- Nagyon szívesen - felelte Massimo némileg zavar-
tan.
- Massimo, bocsáss meg a nagymamámnak, nem is-
mer mértéket.
- Mondtam valami furcsát? Az élet rövid, nincs mire
várni - felelte, miközben megfordult, hogy fekvőtáma-
szozzon.
Bölcs szavak, Olga, csak kár, hogy a barátnőmről van
szó.
- Köszönöm, de tényleg nincs rá szükség, elmehetek
egyedül is vagy Sunillal.
 - Tessék, Massimo, ez itt Mia száma, így nem játsz-
szátok tovább a szendét! Hát honnan jöttetek ti, egy Jane
Austen-regényből? És ti lennétek a jövő? Jaj nekünk! -
mondta, és közben SMS-ben elküldte a számomat.
- Nagyi, beszélhetnénk egy percre? - morogtam, miköz-
ben megragadtam a könyökét, és beráncigáltam a házba.
- Nekem már van barátom! - mondtam, mintha
a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Igen, de meghalt! - emelte égre szemét a nagyi.
- Tudom, nagyi, de már elmagyaráztam: csak a teste
halt meg, a hangja még mindig itt van velem!
- Mia, nagymama kincse, még azt is elhinném neked,
ha azt mondanád: földönkívüli vagy, és csak kirándulsz
egyet a Földön, de azért mégsem tagadhatod meg ma-
gadtól a szórakozást hátralévő napjaidban! Különben be
kellene lépned egy zárdába, és apácának kellene állnod!
Na, végre egy értelmes ötlet!
- Nagyi, nem tudok, és nem is akarok találkozgatni
senkivel! - feleltem komolyan.
Jól van, Mia, így kell ezt!
- De ez még nem „találkozgatás" csak... egyszer talál-
koznátok - válaszolta fejét ingatva. - Tudod, milyen az?
Szépen felöltözöl, kisminkeled magad, elmentek vacsoráz-
ni, beszélgettek egy kicsit egy pizza mellett, ennyi az egész!
- De nincs kedvem hozzá, hajlandó lennél megérteni?
Nem akarok vacsorázni menni se vele, se mással!
- Na és akkor mégis mi lesz, Mia? Életed végéig gyá-
szolni akarsz, ahogy a régi szicíliai özvegyek? Fejedre
akarsz tenni egy fekete kendőt, és élve befalazod ma-
gad? Csináld csak, ha ezt akarod! De szerintem szörnyű
pazarlás. Szörnyű! - kiabálta, és becsapta az ajtót.
 Lerogytam egy zsámolyra.
- Engem senki sem ért meg! - sóhajtottam elcsigázottan.
Én megértelek, Mia, de magamat is megértem, szó-
val... egyetértek a nagyiddal abban, hogy megint eljár-
hatnál ide-oda, csak épp... ne fiúkkal!
- Szerinted mit csináljak? Nem fog békén hagyni,
amíg azt nem teszem, amit ő akar!
Menjünk el hárman! Részemről egyáltalán nem gond! -
felelte elégedetten.
Elképzeltem, ahogy motorjának támaszkodik, kereszt-
be teszi a karját, és mosolyog azzal a csodálatos, elbűvölő
mosolyával.
Hogy magyarázhattam volna el a világnak, hogy az
én boldogságom már velem van, és nem kell hozzá senki
mással járnom vagy találkoznom, mert szívem-lelkem el
van telve a szerelemmel, és semmi sem hiányzik?
Természetesen ez nem volt igaz.
Túlságosan is sok minden hiányzott, de figyelembe
véve, hogy nekem is meg kellett volna halnom, úgy vél-
tem, már ez is jelentős előrelépés...
A délelőtt hátralévő részét az ágyamon heverészve
töltöttem, gondterhelten, tanácstalanul bámultam a pla-
font, és azt kérdeztem magamtól: vajon jól döntöttem-e,
hogy idejöttem.
Minden túl gyors volt, a hangulatom pedig nem en-
gedte, hogy bárminek is örüljek, és már amiatt is kezdtem
lelkiismeret-furdalást érezni, hogy egy toszkán dombon
fekvő villában gyógyulgatok.
A klinikán kellett volna feküdnöm, vagy valami más
neonfényes helyen, ahol az egyetlen szórakozás a napi be-
szélgetés a pszichiáterekkel, meg az Eastenders a tévében.
 Mit keresek én itt? A nagyanyám túszaként, aki úgy
viselkedik, mintha folyamatosan Redbull hatása alatt áll-
na, és mindenképpen szórakoztatni akar engem, a félénk
és magányos kisunokát, akinek új barátokat kell szerezni?
Hülye ötlet volt. Rájöttem, mielőbb beszélnem kell
vele, és haza kell mennem.
Fáradtnak éreztem magam és elbátortalanodtam,
mintha törött lábbal eredtem volna futásnak, csak hogy
meggyőzzem magam: nem is törött el. Sebeim azonban
még nyíltak voltak és jól láthatóak a mintás tapaszok el-
lenére, még mindig csak úgy ömlött belőlük a vér.
Nem álltam még készen erre, és anyukám is őrülten
hiányzott.
Szükségem lett volna az ölelésére, a kényeztetésre,
a kedvességre és a védelmezésre: ő kellett nekem, meg
Betty, és Paul, amint tésztaroládot készít, és azt akartam,
hogy sírva fakadhassak bármikor anélkül, hogy valaki
megkérdezné, miért teszem.
A nagymamám nyilván rendkívüli asszony, és ezt az
életben elért sikerei bizonyítják is, de érzékenységben
sokat tanulhatott volna anyától - ebben a pillanatban
mindennél jobban szerettem volna hazamenni.
Eldöntöttem: meg is mondom neki, amint hazaér
a munkából.
Bekapcsoltam a gépet - Carl válasza várt.

Helló, Mia,
örülök, hogy írtál.
Anyukád mondta, hogy Firenzébe mentél, azt hiszem, jól
tetted, itt nincs mit csinálnod, legalábbis egyelőre.
Minden változatlan, az újrakezdésünk csak látszat.
 Lefújtam az összes tervet, hogy informatikai tanács-
adó irodát nyissunk Alexszel, nincs rá se időm, se agyam:
Nina és családja teljes állású meló.
Laetitia minden nap eljár a templomba, talált valami
csoportot, és naphosszat velük imádkozik. Clark beleve-
tette magát a munkába, mást sem csinál, csak utazik ide-
oda, két hete nem is láttuk, elvileg Franciaországban van
egy konferencián, de nem tudjuk pontosan.
Egyik éjjel Nina felkelt, és tűzbe vetette Patrick ösz-
szes cuccát. Laetitia felriadt, és lement, hogy megnézze,
mi történik. Amikor meglátta a tüzet, az összes ruhával,
könyvvel meg fényképpel, és hogy a fiának mindene hamu-
vá lett, sikoltozva odarohant, hogy megmentse a lángok
közül, amit csak tud. Nem sikerült időben megállítanom,
úgyhogy megégette magát.
Szívet tépő jelenet volt: ő ott zokogott, a karja tiszta
seb, Nina meg lehülyézte, mondván, hogy azok csak ha-
szontalan dolgok, és örökké csak őrá emlékeztetnének,
szóval az egyetlen mód a továbblépésre az, ha meg-
szabadulnak mindentől...
Másodfokú égési sérüléseket szerzett, én meg Nina
vigyázunk rá otthon felváltva, mert senki mást nem
fogad el, mi meg attól félünk, hogy valami őrültséget
művel.
Nina úgy döntött, a vizsga után abbahagyja a ta-
nulást. Mondtam neki, hogy baromság, mert még csak
tizenhat éves, és kitűnő eredményeivel egyértelmű-
en tovább kell mennie a következő két évre, aztán meg
érettségizzen le, és menjen egyetemre, ahogy mindig
is akarta - de ő hajthatatlan, én meg már nem bírok
vele.
 Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy feleségül aka-
rom venni? És hogy te erre bedühödtél, mondván, hogy a
házasság szerinted túlértékelt hülyeség? Most már értem,
mire céloztál, amikor azt kérdezted, hogy Nina-e az „én
emberem”, merthogy a szerelem, amit az igazi iránt érzel,
az egyedülálló, különleges, és úgy ölel körbe, akár a jó
meleg takaró. Most már tudom: nagy baromság lett volna
ilyen hamar elvenni feleségül.
Ha túl leszünk ezen az egészen, akkor majd talán
összeházasodhatunk, de talán nem is kell.
Ez a történet úgyis eléggé összekötött már minket, nem
kell hozzá papírokat aláírni.
Cinikus vagyok, ez igaz, de már hónapok óta nem ne-
vettem, nem pihentem, és nem úgy kelek fel reggel, hogy
bármi szépet várhatnék az élettől, ráadásul továbbra is
azt gondolom, hogy meg sem érdemelném.
Tudom, hogy nem kéne neked ilyeneket írnom, de azt
kérdezted hogy vagyok, és mivel barátok vagyunk, elmon-
dom neked az igazat, azt az igazságot, amit csak veled
tudok megosztani.
Ha akarod, rendszeresen értesítelek, mi van éppen
Ninával, ha nem akarod, nem. Viszont szeretném, ha
megtennél nekem valamit: írj Ninának, írj akkor is,
ha nem válaszol, írj neki igazi leveleket, amiket elégethet,
ha akar, de nem veheti őket semmibe azzal, hogy beteszi
a spamek közé.
Szeretlek, barátnőm,
Carl
U.I: Patricket üdvözlöm! ©
Elviselhetetlen volt elképzelni, ahogy Laetitia a máglyára
veti magát, hogy megmentse Patrick dolgait, és ezt neki
semmiképp sem volt szabad megtudnia.
Képtelenség, képtelenség az egész, főleg Nina visel-
kedése. Gyilkos harag öntött el, ha elképzeltem, ahogy
elégeti Patrick egész életét.
Szemétláda. Mocskos szemétláda! Még hogy levelet
írni?! Fölpofoztam volna, ha a kezem közé kerül!
Hogyan engedhetett meg magának ilyen tiszteletlen
és jóvátehetetlen dolgot? Nem volt hozzá joga, őt kellett
volna gyógykezelni, nem engem vagy az anyját, minket
csak iszonyú fájdalom emésztett, és ez egész létünket
meghatározta.
Laetitiának írtam volna szívesen, nem pedig Ninának.
Kétségbeestem, a tehetetlenség és a harag meg csak
tovább rontotta a helyzetet.
Tehettem volna valamit, ha ott vagyok?
A válasz: nem. Nem állhattam volna elő Patrickkel
folytatott csevegéseim történetével: azzal csak zavart,
szenvedést és hitetlenkedést okoztam volna. Jobb, hogy
távol voltam, különben túl erős lett volna a kísértés, hogy
elmenjek hozzájuk.
Azt válaszoltam Carlnak, hogy egyelőre nem írok Ni-
nának, mert túlságosan haragszom rá azután, amit tett,
és így már nekem is jó okom van rá, hogy utáljam.
Felhívtam anyát.
- Szia, csillagocskám, hogy vagy?
- Jól, anyu, na és te?
- Jól kincsem, nagyon hiányzol.
- Te is hiányzol nekem, meg Paul is, nagyon.
- Te is hiányzol neki...
 - Otthon van? Szeretnék köszönni neki.
- Figyelj, kincsem, épp egy fontos üzlet kellős köze-
pén vagyok, majd nyugisabb időben beszélünk, jó? Ugye,
tényleg jól vagy?
- Igen, anyu... mondjuk, hogy igen.
Letette.
Már megint ugyanazt csinálta - már túl sokszor lát-
tam tőle ezt: amint talál valakit, akivel megéri együtt len-
ni, csap valami balhét, és kidobja a férfit, vagy kidobatja
magát vele.
Felhívtam Pault.
- Hercegnőm! Milyen jó, hogy hallak! - már az első
csöngés után felvette, derűs volt a hangja.
- Mit csinálsz most?
- Az étteremben vagyok, készítem estére a burgo-
nyalevest.
- Anyával mi a helyzet? - kérdeztem a nagyi gyors-
vonat-stílusában.
Elhallgatott.
- Paul? Itt vagy még?
- Igen, itt vagyok...
- És...?
- Azt mondta, szünetet akar tartani.
Hirtelen felültem az ágyban.
- Szünetet? Miben?
- Kettőnk közt, Mia... - mondta gyászos hangon.
- Ugyan mikor mondott volna ilyet? És főleg: miért?
- Azt mondja, nehéz pillanat ez most neki, hogy
elmentél és magára hagytad, úgyhogy inkább egyedül
maradna.
- De hát ez nevetséges ellentmondás!
 - Tudom, de ő akarta így.
- És most hol laksz?
- Egy barátomnál.
- Megvárta, hogy elmenjek, mert tudta, hogy úgysem
engedném.
- Mondtam én neked, hogy furcsa az a sok hívás
apádnak...
- Paul, lehetetlen, hogy azért akarjon szünetet tarta-
ni, hogy újból megpróbálja apámmal, két egyszerű oknál
fogva: már nem szeretik egymást, és apának van felesége!
- Nem tudom, hogy elég erős indokok-e ezek...
- Hangja egyre mélyebbre csúszott a csalódás és
a kétely kútjában.
- Paul, nyugodj meg! Biztosíthatlak, nincs köztük
semmi!
- Mia, legutóbb is ezt mondtad, de most már az
a gyanúm, hogy tévedsz.
- Ebben nem tévedhetek, ha kell, szólok a nagyinak,
hogy menjen el Leicesterbe és fenekelje el, mert ő leg-
alább annyira utálja apámat, mint az antialkoholistákat!
- Mia, Elena nélkül nekem végem... - sóhajtotta.
- Na, Paul, ne légy már ennyire lesújtva, ne feledd,
hogy épp én szorulnék rá, hogy jobb kedvre derítsenek!
- Ne haragudj, igazad van, teljesen hülye vagyok,
mindig elfelejtem, hogy nem kéne neked ilyenekről be-
szélnem, de végül mindig behúzol a csőbe!
- Paul, ez az egész egy csata, ha ő válságban van, ne-
ked erősebbnek kell lenned, és meg kell hódítanod, ne fe-
ledd, hogy egészen addig más stratégiát kell használnod,
amíg úgy nem állnak a dolgok, ahogy te akarod!
- Ezt te találtad ki?
 - Egy pólón olvastam.
Letettem, aztán levetettem magam az ágyra - csak
úgy lüktetett a fejem.
Láttam magam, amint visszazuhanok a magányba és
az apátiába - miután néhány pillanatig örültem, hogy
újra láthatom a családomat és csak szomorú szívvel
járkálok fel-alá a házban, a kísérteties csendben, és hiá-
ba próbálom megoldani a nálam nagyobb problémákat.
- Pat?
Eperillat.
Mondd, szerelmem...
- Anya azon gondolkozik, hogy otthagyja Pault.
Hogyhogy? De hát Paul fantasztikus!
- Tudom, de anya a „menekülés a biztonság elől”
bajnoka. Amint talál valakit, akivel nyugodtan megvan,
pánikba hajszolja magát. Ne kérdezd, miért!
Remélem, hogy ebben nem hasonlítasz rá, és... ha már
itt tartunk, nem bánod, ha szóba hozom őt?
- Kicsodát?
Massimót!
- Á, Massimót. Jó - vetettem oda hanyagul.
El akarsz menni vele vacsorázni?
- Ha ilyen féltékeny vagy, akkor igen - cukkoltam.
Nem vagyok féltékeny, de képzeld csak magad a he-
lyembe!
- Pat!
Oké, hülye párhuzam. De már attól is megőrülök, ha
azt látom, hogy a barátnőm egy ökörrel találkozik, aki-
nek akkora a bicepsze, mint egy kókuszdió, én meg nem
tehetek semmit!
- Talán nem bízol bennem?
Benne nem bízom. Egyáltalán! Láttam, hogy néz rád!
- Miért, hogy nézett?
Mint egy... mint egy ravasz róka, egy olasz róka.
- És miből jöttél rá erre? Összesen ha két szót be-
széltünk!
Férfi vagyok, vagyis az voltam, és ha megengeded, értek
az ilyen dolgokhoz!
- Pat, ha el is mennék vele vacsorázni, akkor is csak
azért, hogy ne a szobámban kérőddzem az összes tragé-
dián, ami a családjainkban történik.
Na és nem tudnál, mondjuk, lányokkal találkozni?
- Hol találok én lányt? Nem ismerek itt senkit.
Ugyanebben a pillanatban kaptam SMS-t a mobilomra.
Ő az, érzem.
Megnyitottam az üzenetet.
„Helló, Mia, ha van kedved, elugrom érted este, ehet-
nénk egy jó kis pizzát.”
Ajkamba haraptam.
- Mondd meg az igazat: nem látsz véletlenül a jö-
vőbe?
Mia, már megmondtam: egyszerűen férfi vagyok!
- Mit mondjak neki?
Azt mondasz, amit akarsz - felelte bosszúsan.
- Most megsértődtél, vagy tévedek?
Ugyan már, menj csak, nem tilthatom meg neked!
- De te úgyis eljössz velünk, szóval nem tudom, mi
a gond - ingereltem tovább.
Köszönöm, micsoda elégtétel! Különben meg, ha na-
gyon nyomul, úgyis közbelépek.
- Rendben, és mégis hogyan szeretnél közbelépni?
Énekelni fogok!
 - Pat, tudod, hogy a saját életemnél is jobban szeret-
lek, és ezt nem is mutathattam volna ki egyértelműbben.
Elmagyaráznád, miért borulsz ki attól, ha eszem egy piz-
zát egy pasival?
Mert az az egyetlen vágyam, hogy én legyek ott a he-
lyében, de nem lehet! - kiabálta.
Elhallgattunk.
Igaza volt: akármennyire adtuk is elő, hogy fesztelenül
elfogadjuk ezt a megmagyarázhatatlanul extrém helyze-
tet, magunk előtt nem színlelhettünk.
Egyedül csak a hangja maradt nekem, semmi se volt
már olyan, mint korábban.
- Pat, ölelj át.
Már ölellek.

Később meghallottam a nagyi hangját: a földszintről kia-

bált.
- Szervusz, Mia! Szia, Patrick! Én elmegyek, érezzétek
jól magatokat a vacsorán!
A nagymamád hihetetlen - suttogta.
Készülődni kezdtem, de Patrick nem könnyítette meg
a dolgomat.
Nem túl rövid ez a ruha?
- Nem, Pat!
Muszáj kisminkelned magad?
- Igen, Pat!
És ha fura gondolatai támadnak?
- Majd én elfeledtetem vele őket.
Pontban hét órakor csöngettek.
Hallottam, hogy Sunil üdvözli Massimót, aztán felsza-
lad a lépcsőn, és eszelősen kopogtatni kezd az ajtómon.
 Kinyitottam neki, nehogy széjjelzúzza az ujjait.
- Massimo úr eljött önért, kisasszony - jelentette be
izgatottan.
Lementem Sunil nyomában, és megláttam Massimót,
amint ott áll az ajtóban egy csokor virággal, és félszegen
mosolyog.
Ne mosolyogj vissza túlságosan, még elbízza magát.
- Patrick... - szóltam rá összeszorított fogakkal.
Komplett öltöny volt rajta, zakó és nadrág - kicsit
túlzás ez egy pizzához, megfordult a fejemben, hogy Pat-
ricknek talán mégis igaza van.
Na látod? Mit mondtam? Szerinted pizzériába való
öltözék ez?
- Hagyd már abba!
- Gyönyörű vagy - szólalt meg Massimo mosolyogva.
Gyönyörű vagy - ismételte Patrick gúnyolódva.
Nagyon nehéz dolgom volt: kordában kellett tarta-
nom Patrick féltékenységi rohamát úgy, hogy közben ne
látsszak flúgosnak.
Massimo megpuszilt, és odatartotta a karját.
Egy pillanatra az az este jutott erről eszembe, amikor
Carllal mentünk színházba. Londonba utaztunk, hogy
megnézzük a Sylviát a Royal Opera House-ban. Csodá-
latos este volt.
Rengeteg idő telt el azóta.
Sunil végig ott állt az ajtóban, figyelte hogy távolodunk,
integetett és bugyután vigyorgott, de amint villámló te-
kintettel néztem vissza rá, leolvadt a szájáról a mosoly.
- Arra gondoltam, első firenzei estéden egy egyszerű
pizzéria túl hétköznapi lenne, úgyhogy arra jutottam, el-
viszlek egy jó kis halétterembe.
 A baleset óta utáltam a halat, főleg a sültet.
- Hal? - kérdeztem tanácstalanul.
- Nem szereted?
- Allergiás vagyok a... rákokra - hazudtam.
- Ó, sajnálom, ezt nem mondta a nagymamád.
Nem mondta a nagymamád?!
- A fenébe, hát ez nem hiányzott - mondta szégyen-
kezve de foglalhatok valahol máshol is, csak mondd
meg, mit szeretnél enni.
- A pizza tökéletes, tényleg.
Csalódottnak tűnt, de nem akart ellenkezni.
Beültünk a kocsiba, és egy pizzázó felé vettük az
irányt, amit rögtön fel is hívott, hogy biztosan legyen
asztalunk.
Elég komikus volt, ahogy beállított egy egyszerű, fapa-
dos, sárga szalvétás kis vendéglőbe abban az esküvőhöz
illő öltözetben, és hiába próbált fesztelenül viselkedni,
úgy nézett ki, mint egy próbababa, akit rossz kirakatba
tettek.
Váltottak néhány szót a tulajjal a fociról, aki aztán
előadott egy kis színázi jelenetet, biztosítva arról, hogy
a világ legjobb pizzáját kapom majd.
Amikor legutóbb valaki a világ legjobb bármijét aján-
lotta, az nagyon rosszul végződött.
Massimo annyira kényelmetlenül érezte magát abban
a szűk ruhában, hogy megsajnáltam.
- Nem túl kényelmes, mi? - mutattam rá a zakóra.
- A ruha? Hát, őszintén szólva elég gyilkos! - vallotta
be, és meglazította a nyakkendőjét. - Egész évben rövid-
nadrágban meg pólóban vagyok, nem szoktam hozzá
ehhez.
 - Tudom, milyen egész nap melegítőben lenni, én
a magassarkút nem bírom elviselni.
Ne legyél túl barátkozós, ha csak a kisujjadat nyúj-
tod. ..
Megköszörültem a torkomat, hogy elhallgattassam.
- Koccintunk? - kérdezte, és megtöltötte a poharakat
a ház borával.
- Én inkább nem, jó lesz a kóla is!
Egyre csalódottabbnak tűnt.
Tényleg másmilyen estére számított.
- Tegnap este leitatott a nagymamám, egész nap ágy-
ban voltam!
Felnevetett.
- Egyszer engem is leitatott az étvágygerjesztős
trükkjével. Megittam egy pár koktélt, míg ő felhajtott
majdnem két üveg fehérbort, aztán másnap reggel hét-
kor olyan friss volt, mint a rózsa, én meg rongy voltam.
Azóta is ezzel cikiz.
- Talán Sunil babrálja meg a koktélokat.
- Sunilnak gőze sincs az adagokról. Egyszer a szü-
letésnapján láttam, ahogy teljesen összevissza töltöget
a poharakba mindenféle átlátszó folyadékot! Mindenki
berúgott, és másnap Landucci grófra a fészerben akadtak
rá, ott aludt.
Nem tud úgy beszélni, hogy nem hadonászik ennyit?
Az agyamra megy!
- A nagyi azt mondja, túl kimért vagyok az ízlésének -
ismertem be, miközben egy grissinóval játszadoztam.
- És igaza van?
- Különbözőek vagyunk...
Egy pillanatra megint elhallgattunk.

194
 - A nagymamád azt mesélte, táncolni tanulsz.
- Tanultam. Már abbahagytam - feleltem, és elnéz-
tem másfelé.
- Miért?
- Hosszú történet.
- És nem akarod elmesélni, igaz?
- Inkább nem, ha lehet.
Csak nem akart beindulni a beszélgetés, és én nyilván
nem könnyítettem a helyzeten.
Szerencsére megérkezett a bruschetta, hogy meg-
mentsen.
- Régóta ismered a nagyit? - kérdeztem a kenyeret
rágcsálva.
Ne ösztönözd a beszélgetést, Mia, hagyjad, hadd egyen,
akkor gyorsan végeztek, és szépen hazavisz.
- Pár éve. Hihetetlen asszony.
- Több mint hihetetlen!
- Tudod miért vett fel? Hogy kiszúrjon egy barátnőjé-
vel, akivel összeveszett. Képtelen összeget ajánlott, csak
hogy minden reggel őhozzá járjak, pont akkor, amikor
azelőtt a barátnőjéhez!
- És belementél?
- Ismered a nagyanyádat, megfenyegetett, hogy el-
lehetetlenít, biztos meg is tette volna, olyan kicsi ez a
város... így aztán ott is kellett hagynom a barátnőjét,
csak ezzel elégedett meg! Most aztán háromszor any-
nyit dolgozom, mint korábban, főleg mióta mindenkinek
Kylie Minogue volt személyi edzőjeként mutat be, nem
is mondom, micsoda stressz! A nagymamád barátnői
pontosan olyanok, mint ő, mind hiperaktívak, és annyi
az energiájuk, mintha huszonöt évesek lennének!
 - Ez az, ami leginkább lenyűgöz, de bosszant is ben-
ne: meg nem állna, amíg el nem éri, amit akar, és a leg-
kevésbé sem érdekli, mit éreznek a többiek.
- Igen, nagyon erős asszony, sokat tanultam tőle -
mondta lelkesen -, csak az a gond, hogy ha nem tar-
tod magad a szabályaihoz, véged van, úgyhogy az igazat
megvallva szívesebben vagyok az alkalmazottja, mint
a rokona!
- Hát igen, ő és anya csak akkor beszél egymással,
ha muszáj.
- Nagyon kár, pedig úgy is erős lenne, ha nem akarna
folyton mindent és mindenkit irányítani, néha úgy tűnik,
mintha az is tőle függne, merre forog a Föld! Képzeld
el, edzés közben is ott a fülén a bluetooth, még fekvőtá-
maszozás közben is telefonál, egy pillanatra sem lazít.
Egyszer meg is próbáltam neki megmondani, erre úgy
beszélt velem, mint egy utolsó balfékkel, életemben nem
aláztak meg úgy.
- És mit csináltál utána?
Kétszáz felülést?
- Felmondtam, és elmentem. Erre felhívatott Sunillal,
a titkárával és az ügyvédjével is, de rendíthetetlen voltam:
visszautasítottam minden ajánlatát, amíg bocsánatot
nem kért. Azóta valamivel jobban tisztel.
De a fizetésemelést azért elfogadtad, mi?
- Addig provokálja az embert, amíg vissza nem vág.
És ha rátalál egy gyenge pontodra, habozás nélkül ki is
használja. Vagy minden lepereg rólad, vagy összeomlasz,
nála nincs középút.
- Te biztos nem vagy az a fajta, aki megadja magát,
látszik, hogy határozott lány vagy, és tudod, mit akarsz.

196
 Erre miből jöttél rá, abból, hogy milyen pizzát válasz-
tott? Te barom!
- Befejeznéd? Ez már tényleg túlzás, tűnj innen! -
fakadtam ki hirtelen.
Massimo majd’ leesett a székről.
- Jesszusom, megsértettelek? Azzal, hogy azt mond-
tam, határozott vagy? Ez inkább bók akart lenni... -
mondta sápadtan.
- Nem, nem, Massimo, esküszöm, hogy nem veled
van bajom... - feleltem szégyenkezve.
Rájöttem, ha nem fejezem be ezt, hogy fennhangon be-
szélek Patrickhez, soha többé nem lesz egyetlen barátom
se, és úgy mutogatnak majd rám, mint a falu bolondjára.
Zavartan nézett rám.
- Biztos, hogy jól vagy?
- Igen, igen, ne haragudj, az a helyzet, hogy Angliá-
ban, ha valakinek fáj a feje, azt mondjuk, hogy egy pimasz
kobold miatt van, aki kalapáccsal ütögeti a halántékodat,
és hogy elmulaszd, durván el kell küldened - mondtam
szenvtelen arckifejezéssel.
Istenem, micsoda ostobaság!
Ha elhitte, zseni vagyok, vagy ő a legbénább a világon.
- Micsoda fura babonák, mi? Mégis mindig van vala-
mi igazságalapja a népi mondásoknak, képzeld, a nagy-
apám is mindig azt mesélte...
Két óriási pizza érkezése mentett meg a nagyapja
anekdotáitól - rendes srácnak tűnt ez a Massimo, de
nagyon reméltem, hogy Patricknek nincs igaza, és nem
akar kikezdeni velem.
Nagy meglepetésemre az én pizzám szív alakú volt.
Felvontam a szemöldökömet.
 - Mia, nincs semmi közöm hozzá, esküszöm! - tar-
totta fel a kezét. - A szakács barátom vicceskedik, hidd
el! - még a füle is belevörösödött, a pizzakészítő meg
csak vihogott ott a kemence mellett.
- Ne aggódj, ennek ellenére nagyon szép.
A pizza viszont csakugyan a világ teteje volt, végül is
megérte, hogy elfogadtam a meghívást.
Egyik lépés a másik után, mint amikor színpadra
lépsz, és még nem tudod, mi vár rád, de hagyod, hadd
vezessen az ösztönöd.
Fura, hogy a tánc jutott eszembe.
Átvillant az agyamon egy kép, ahogy Giselle kosztü-
mében haladok lábujjhegyen a színpad közepe felé, és
a reflektorok mind rám irányulnak.
Épp csak annyi ideig tartott, míg felismertem, aztán
gyorsan el is hessegettem, hogy másra figyeljek.
Mondjuk, egy hatalmas adag tiramisúra.
Az este hátralévő részében azon versenyeztünk, ki tud
kínosabb dolgot mondani a nagyiról.
- Egyszer telefonon beszélt egy galériatulajdonossal,
le kellett volna zárniuk egy óriási üzletet. Azt hitte, hogy
már letette, és olyanokat kezdett rá mondani, hogy ne
tudd meg.
- Anya egyszer azt mesélte, hogy valami ünnepségen
a koreai nagykövet feleségéről azt hitte, hogy egyenruhás
pincérnő.
- Egyszer írt egy e-mailt, amiben lehülyézett egy fic-
kót, akitől fillérekért készült megvenni egy marha drága
képet, de tévedésből épp neki küldte el!
- Egyszer egy szélroham felkapta a szoknyáját, és nem
volt rajta bugyi!

198
 - Ne, ezt csak kitaláltad!
- Talán! De biztosíthatlak: soha nem is szégyellte,
és nem is mentegetődzött. Ő ilyen: vagy szereted, vagy
gyűlölöd.
- Te szereted, az látszik.
- Hogyne szeretném, és most szeretnék is kicsit job-
ban hasonlítani rá.
- Hasonlítasz rá, ne félj, de biztos nagyon hasonlítasz
anyukádra is. Nem ismerem, de akaratom ellenére több
tucat telefonhívását hallgattam végig, és hálát adtam,
hogy nem vagyok a helyében, rossz volt hallgatni! Bizto-
san nagyon kedves...
- Igen, talán túlzottan is, mindig a szeretet vezérelte,
talán ezért is hibázott annyit.
- Szerintem sosem követhetünk el hibát, ha valakit
őszintén szeretünk, aztán ha nem működik, legalább el-
mondhatjuk, hogy megpróbáltuk.
- És aztán minden alkalommal szedegessük összetört
szívünk darabkáit? Szerinted egy adott életkorban nem
kellene megtanulni a leckét, hogy megvédhesd magad?
Nem akartam nagyon kötekedni, de huszonöt éves
létére Massimo zavarba ejtően naivnak tűnt.
- De a szerelem mindig kiszámíthatatlan, nem gondo-
lod? Ha nem engeded meg magadnak, hogy egészen át-
éld, honnan tudhatnád, hogy épp az-e az igazi vagy sem?
- Mert ha az igazi, azt rögtön megérzed, nem kell
meglátnod, milyen. Ez olyan... természetfeletti, varázs-
latos, csak tudod, és kész, mert olyan, mintha mindig is
ismerted volna azt az embert, és csak hirtelen felismer-
néd őt a tömegben!
- Mintha ezt tapasztalatból mondanád.
 - Így van - feleltem a kiskanállal játszadozva.
- Bocsánat, nem akartam tolakodó lenni.
- Nem, én kérek bocsánatot, csak olyan... érzékeny
vagyok a témára - zártam le mélabúsan.
A visszaút csendben telt.
Csak néztem ki az ablakon, és szívtam a nyári levegőt.
Észrevettem, hogy pillanatról pillanatra élek, nem ag-
gódok terveken, a holnapon, vagy azon, hogy minden-
áron igazam legyen.
De a baleset óta bátrabb is lettem, és amikor vala-
ki közhelyekben beszélt a halálról és a szerelemről úgy,
hogy egyiket sem tapasztalta meg, azt nem tűrhettem
ellenkezés nélkül.
- Ha nem bánod, mielőtt hazavinnélek, megmutatok
még egy helyet.
Massimo kedves volt, még ha nem is valami remek
társaság az este nagy részében, úgyhogy szívesen bele-
egyeztem - bár azért készen álltam rá, hogy segítségül
hívjam Patet.
Megérkeztünk Fiesole csodálatos főterére, és lepar-
koltunk.
- Ha van kedved sétálni egy kicsit, megmutatom
a világ legszebb kilátását.
Rettentő hosszú és meredek útnak indultunk neki -
meg is bántam, hogy engedtem neki.
Az út a román kori falaktól körülvett sárga falú házak
felé kanyargóit, a kandeláberek rávetítették az utcakö-
vekre a ciprusok árnyékát - minden olyan hihetetlenül
lenyűgöző és titokzatos volt, mintha filmforgatáson let-
tünk volna.
Csöndben sétáltunk, lassan, lehajtott fejjel.

200
 Kezdtem magam sebezhetőnek érezni, túl távol vol-
tam a biztonsági zónámtól.
- Nagyon messze van még? - kérdeztem. - Ne feledd,
hogy még lábadozom.
- Már majdnem ott vagyunk, de ha akarod, felveszlek!
Már csak büszkeségből sem fogadhattam el az ajánla-
tot, ám a fáradságért Firenze szó szerint lélegzetelállító
panorámája kárpótolt.
Az egész város ott hevert alattunk ezernyi szikrázó
fényével.
Néhány pár a mellvéden ült és csókolózott, mások
meg ölelkezve és egymásra vállára hajtott fejjel figyelték
a látványt.
Annyira romantikus és megindító volt, és Massimóval
annyira nem illettünk oda, hogy lelkiismeret-furdalásom
is támadt.
Beszélnem kellett Pattel.
Azonnal.
- Tetszik? - kérdezte reménykedve, ahogy leült a mell-
védre.
- Igen, tényleg csodálatos, de fáradt vagyok, és sze-
retnék hazamenni.
- Jól van, bár nem gondoltam volna, hogy ennyire
kikészít ez a séta - felelte érezhető sértettséggel a hang-
jában.
Ezt megérdemeltem: megsértettem a büszkeségét.
Szó nélkül mentünk vissza a kocsihoz, és hazafelé
végig 120-szal hajtott, hogy éreztesse csalódottságát.
Amikor megláttam a nagyi házának kapuját, meg-
könnyebbülten felsóhajtottam.
 - Hát, köszönöm az estét, Massimo... nagyon jól
éreztem magam.
- Én köszönöm - felelte szárazon, aztán sebességbe
tette a kocsit, és padlógázzal el is indult, alig volt időm
becsukni az ajtaját.
Teljesen kimerültén mentem fel, és ledőltem az ágyra.
Egy perc sem telt el, és a nagyi máris bekopogott.
- Na, milyen volt az este? - kérdezte kíváncsian.
Szóra sem méltattam.
- Na? Nem mesélsz semmit?
- Nincs mit mesélnem, nagyi.
- De hát Massimo olyan kedves, nem?
- Igen nagyi, nagyon kedves - mondtam úgy, hogy az
épp az ellenkezőjét jelentette.
- Azt akarod mondani, hogy udvariatlan volt?
- Nem, nagyi, de ha egy fiú vacsorázni visz egy lányt,
mindig a vacsora utáni rész érdekli, ahogy te is tanítottad!
- Na és mi a rossz abban, Mia, te már úgyis el vagy
jegyezve, nem? - kérdezte gunyorosan.
- Pontosan!
- És akkor?
- És akkor a jövőben ne szervezzél nekem vakran-
dikat, jó?
- Micsoda unalmas egy unoka vagy te! Pont, mint az
anyád! - és ezzel becsukta az ajtót a háta mögött.
- Ezt bóknak veszem! - kiáltottam utána.
Nagyot sóhajtottam.
A nagyival lakni állandó harc: egy pillanatra sem lazít-
hatsz, különben álmodban támad rád, mint egy nindzsa.
Patrick vigasztalását vártam.

202
 - Pat?
Csönd.
- Pat?
Megint csak csönd.
Erősen kezdett verni a szívem.
Miért nem felel már? Hol van?
Elment?
- Pat? Légy szíves, válaszolj, hol vagy? - szólítottam
riadtan.
Itt vagyok - felelte kifejezéstelen hangon.
- Majd' meghaltam a félelemtől, ilyet soha többé ne
csinálj!
És akkor én mit mondjak, Mia?Én keringek itt a sem-
miben, nem hallhatlak és nem is láthatlak, közben pedig
te vagy az egyetlen ok, ami miatt itt maradtam - mondta
szomorúan.
- Pat, én... igazad van, de nem ülhettem ott úgy, hogy
őt próbálom hallgatni, te meg megállás nélkül beszélsz
hozzám.
Mia, egy másik fiúval randiztál!
- Pat, nem randiztam egy másik fiúval, hanem meg-
ettem egy pizzát a nagyi personal trainerével, ráadásul a
nagyi kényszerítette rá, hogy meghívjon.
És képzelem... mennyire jól szórakoztál!
- Nagyon jól! - mondtam, és keresztbe fontam kar-
jaim.
Tényleg? - kérdezte aggódva. - Mégis mit csináltatok?
- Először elvitt pizzázni, aztán ajánlott egy roman-
tikus sétát!
Stop! Nem akarok semmi többet hallani, lalalala-
lalalala - kezdett énekelni.
 - ...felmentünk a tetőre, hogy megcsodáljuk a fiesolei
kilátást, és...
Elég, elég, nem bírom elviselni, hagyd abbaaaa!
- Aztán...
Lalalalalalllllalalala!
- ...hé, te buta, rögtön hazahozattam magam!
Na és egyáltalán nem is próbálkozott? Nem hiszem
el! - mondta kétkedve.
- Mondjuk, hogy azt remélte, a kilátás hatására a kar-
jaiba borulok.
Na látod, hogy igazam volt? Na és te mit léptél? Meg-
mondtad, hogy van egy barátod, a szellemfiú? - nevetett.
- Meg kellett volna mondanom.
Mia, ugye tényleg nem csókolt meg, meg semmi ilyes-
mi? Elmondanád, ugye?
- Pat?
Igen?
- Fogd be a csőröd!

204
 Kilenc

Kedves Nina!
Már vagy tízszer újrakezdtem ezt a levelet, hiába pró-
bálkoztam újra és újra, úgyhogy a szobámban mostanra
valóságos szőnyeg lett a papírgalacsinokból.
Volt idő, amikor bármiről gond nélkül beszéltem volna
neked, mert bátorítottál, noszogattál, vagy akár korhol-
tál volna, ha arra lett volna szükség, de végül mégis azt
mondtad volna: „Nyugalom, Mia, majd én megoldom!”
És én biztonságban éreztem volna magam, mint
amikor tízévesen el akartam szökni otthonról, te meg
az ágyad alatt rejtegettél két napig, és felhoztad nekem
a vacsora maradékát.
Ha belegondolok, mi mindent csináltunk együtt, és mi
lett belőlünk mostanra, az olyan, mintha azt nézném.,
hogyan ég el egy régi közös fényképünk, amin mosoly-
gunk.
Ettől szörnyű gombóc nő a torkomban, és meg kell
erőltetnem magam, hogy eltereljem a gondolataimat,
nehogy sírva fakadjak.
Olyanok voltunk, mint két nővér, jobban is szerettük
egymást, mint a vér szerinti testvérek, bármi áldozatot
azonnal meghoztam volna érted, és tudom, hogy te is
értem.
 Emlékszel, amikor azt kérted, hogy a matekleckéért
cserébe vállaljam a büntetést, mert szabadon eresztetted
a kutyát?
Meg amikor azért bújtál el a fán lévő házikóban, mert
nem akartál a szüleiddel Bathba menni, hogy inkább
velem tölthesd a nyarat?
Az volt Nina meg Mia, az elválaszthatatlan páros, aki
arra készült, hogy megváltoztatja a világot: a prímaba-
lerina meg az emberijogvédő ügyvéd.
Annyira hiányzik mindez, hogy rosszul vagyok. Hi-
ányoznak a nevetéseink, az álmaink és a cinkosságunk.
Tudom, hogy teljes szívedből gyűlölsz, és örültél volna, ha
én halok meg a bátyád helyett, de hidd el, Nina, bizto-
síthatlak, én is jobban örültem volna, meg is próbáltam,
de nem sikerült.
Egész életemben hordozni fogom a bűntudatot, mert
nem mondtam el neked, mennyire szerelmes vagyok belé,
és ha most meg kéne indokolnom, miért is titkoltam előled:
már nem is tudom - csak vártam a megfelelő pillanatot,
hogy elmondhassam, nem akartalak megsebezni, nem
tudtam, mit szólnál hozzá, és igazából sosem gondoltam,
hogy Patrick bármikor is viszonozni fogja az érzéseimet.
Nina, utolsó napjaimig szemem előtt lesz az a jelenet,
amint Patrick eltűnik a tenger fagyos, szürke habjai
között, és nem látom többé.
Én is meghaltam abban a pillanatban. Aki ezt írja
neked, nap nap után együtt él a pusztító, végtelen fáj-
dalommal, és kéri, hogy - ha nem is bocsátasz meg neki
- legalább próbáld megérteni.
Sosem leszünk többé Nina és Mia, a két elválaszt-
hatatlan nővér, ami történt, mindkettőnket örökre

206
megváltoztatott, de szeretném, ha nem törölnéd el azt,
hogy milyenek voltunk, mert én az emlékekhez kötődöm
leginkább, és Patrick elvesztése után téged is elveszíteni:
ezt a büntetést már túl nehéz lenne elviselni.
Talán idáig már el sem jutottál az olvasásban, és már
szét is tépted a papírt, de tudd, hogy nagyon-nagyon
hiányzol, és mindig szeretni foglak, mégha életem hátra-
lévő részében ez egyirányú is marad.
Mia

Lesétáltam a faluba, hogy feladjam a levelet.

Búslakodtam, és rossz volt a hangulatom: semmi kedvem
nem volt részt venni a nagyi őrületeiben.
Felhívtam anyát.
- Na, mi lett azzal a nagy üzlettel?
- Miféle... nagy üzlettel, drágám? - kérdezte meg-
lepetten.
- Azzal, amit... áh, hagyjuk.
Anya borzasztó rosszul hazudott.
- Paullal minden rendben?
- Ezt hogy érted? - úgy hangzott, védekezik.
- Sehogy, csak kérdezem!
- Beszéltél vele?
- Nem!
- Mondd meg az igazat!
- Csak köszönni akartam neki, és olyan szomorúnak
hangzott.
- Ugyan, dehogy szomorú, biztos a munkája miatt
aggódott - zárta rövidre viszont van egy nagyon ko-
moly dolog, amin hamarosan el kell gondolkoznunk, ez
pedig az iskolai helyzeted, Mia.
 Mintha gyomorszájon vágtak volna.
- Ne, anya, csak az iskolát ne, kérlek!
- Mia, tökéletesen megértem, hogy nem vagy jól, és
nyomás alatt érzed magad, de az igazgatónő folyton hí-
vogat, hogy megtudja, mihez kezdjen veled: engedjen-e
vizsgázni, vagy megismételtesse veled az évet, de ez...
csakis rajtad múlik.
- Mondd meg neki, hogy nem érdekel!
- Mia, kell, hogy érdekeljen, a jövődről van szó!
- A jövőm, a jövőm! Egyáltalán nem érdekel a jö-
vőm, mindenki folyton azzal nyaggat, hogy döntsék
már! Miért nem gondoltok inkább a saját döntéseitek-
re? Szerinted te eddig jó döntéseket hoztál, mi, anya?
Vagy a nagyi, a nagyvilági hölgy, aki nem hajlandó
megöregedni, ő jó döntéseket hozott? Miért nem men-
tek tudjátok hova ahelyett, hogy itt kínoztok? Tudod
mit, anya? NEM AKAROK választani, mondd csak meg
Jenkinsnek!
Letettem.
Remegett a kezem.
Nem bírtam már ezt a képtelen nyomást.
Az, hogy túlestem az apátián, még nem jelenti, hogy
minden olyan lett, mint régen. Van valaki, aki hajlandó
ezt egyáltalán észrevenni, vagy mindenki azt reméli, hogy
elfelejtem a múltat, és így visszatérek az életükbe?
Felszálltam a városközpontba tartó buszra, és talá-
lomra leszálltam egy megállóban.
Nem akartam ismerős arcokat látni, legszívesebben
belevesztem volna a szűk utcákba, és csak hagytam volna,
hogy átjárjon az az időn kívüli légkör, mintha egy turista
lennék a sok közül.

208
 Megálltam a Ponte Vecchión, hogy elnézzem, hogyan
úsznak le a csónakok a folyón.
Mia, csak semmi őrültség, jó?
- Na, Pat, ne viccelj, az az utolsó dolog, amit akarnék,
hogy beleugorjak ebbe a mocskos vízbe!
Egy hónapja még másképp gondoltad volna!
- Rengeteg minden megváltozott egy hónap alatt!
Igaz, Mia, kezdesz visszatérni az életbe.
- Igen, de mintha folyton mellényúlnék. Régebben
azt hittem, tudom, mi a jó és mi a rossz, most viszont
csak igyekszem megbújni, ennek ellenére akármit csi-
nálok, az mintha mindig zavarna valakit: ha nem me-
gyek találkozni, az a baj, ha elmegyek találkozni, az a baj,
ha nem folytatom az iskolát, az is baj... ha táncolok, ha
nem táncolok, ha nem hagyom magam megcsókolni...
menjetek már a picsába!
Folytak a könnyeim.
Mia, kincsem, csak az a fontos, hogy te mit akarsz!
- Dehogy fontos, senkinek sem az, én meg már nem
is tudom, ki vagyok.
Szomorú voltam és gyámoltalan - felzokogtam.
Egy idős amerikai hölgy odajött, hogy adjon egy papír
zsebkendőt, és megkérdezte, mi a baj.
- Semmi - feleltem, ahogy kifújtam az orromat -,
csak elhagyott a barátom... egy másik lányért.
- Micsoda disznó! Hallod ezt, Rupert? Egy ilyen ara-
nyos lányt?! Ne aggódj, aranyom, velem is megesett: a
barátom elhagyott Debbie Dupreé-ért, de ha nem ha-
gyott volna, sosem találkozom Ruperttel, márpedig most
ünnepeljük az aranylakodalmunkat! - mosolyogott, és
megsimogatta az arcát.
 Rupert olyan szerelmes tekintettel nézett rá, mintha
még mindig a húszéves lányt látná benne.
Azt akartam, hogy Pat is így nézzen rám, de nemcsak
az álmomban, hanem akkor, ott, azon a csodálatos hídon:
mi is otthagytunk volna egy lakatot örök szerelmünk tisz-
teletére - eközben meg attól féltem, hogy hetvenévesen
bolondos öregasszony leszek, aki macskákkal beszélget,
miközben eteti őket.
Figyeltem, ahogy egymásra támaszkodva eltávolod-
nak - ettől még szomorúbb és bánatosabb lettem.
- Tessék, Pat, látod? Még az öreg párok is jobban
vannak, mint én.
Menjünk, drágám, meghívlak egy fagyira!
Akárhogy is próbáltam volna szomorkodni, Pat szü-
net nélkül megnevettetett azzal, amilyen megjegyzéseket
tett a járókelőkre - és amennyire könnyű volt a kórház-
ban elcsüggedni, annyira nehéz volt ugyanezt tenni
Firenze utcáin sétálva.
Végigjártuk a központot, nagyon figyeltünk, hogy
egyetlen palotát se mulasszunk el, meg egyetlen szobrot
vagy a legapróbb részletet se - amikor valami szépet lát-
tam, megmutattam Patricknek, mintha ott lenne velem.
Sokat gyalogoltunk, úgyhogy végül nagyon elfárad-
tam, és leültem egy padra egy fával szegélyezett terecskén.
Annyira szerettem volna, ha rajtam is vietnami
papucs van.
Odamentem egy kúthoz, hogy megmossam az arco-
mat.
Hallod ezt a zenét?
- Nem igazán hallok semmit, Pat - feleltem, de még
a szememet se nyitottam ki, csak áztattam a nyakamat.

210
 Dehogynem, a zongora! Nem hallod?
Körülnéztem, és fülelni kezdtem.
Csakugyan zongora szólt, de nem élőben játszottak,
inkább CD-nek tűnt, és valami olyan zene, amit már hal-
lottam, ki tudja, hol.
Felkeltem, és elindultam a hang irányába, akár a pat-
kány a csodálatos furulyás után abban a régi mesében,
amit anyukám mesélt nekem elalvás előtt.
Átmentem a téren, és beléptem egy járda nélküli, szű-
kös sikátorba, fény is alig szűrődött be oda, olyan közel
álltak egymáshoz az épületek, és még a szárítókon lógó
ruhák is beárnyékolták.
- Innen jön - mondtam, és megálltam egy résnyire
nyitott ajtó előtt. A névtáblán ez állt: „Aurél Ionescu”
balettiskola.
Na, menj be!
- Hülye vagy? Eszemben sincs - feleltem hátrálva.
Belöknélek, ha tudnálak! Gyerünk, mozgás! - rendel-
kezett.
Határozatlanul léptem be, nem is tudtam, miért te-
szem - aztán végigmentem a félhomályba burkolódzó
folyosón, és eljutottam a teremig, ahonnan a zene szólt.
A tanár épp a balettrúdnál tartott órát haladó lányok-
nak és fiúknak.
A gyanta, a parkett és a fáradtság szagától forogni kez-
dett velem a világ. Visszatért a fejembe az összes emlék,
akár egy tűzijáték: láttam magamat Claire-rel, ahogy a Fe-
kete Hattyú szólójának fouettéit gyakorlom, meg az Esme-
ralda részletét Sinclaire-rel, és csak úgy csorog rólam az
izzadság, már holtfáradt vagyok, de hihetetlenül boldog.
 A falnak támaszkodtam, nehogy elveszítsem egyen-
súlyomat a szédüléstől, aztán megfordultam, és futásnak
eredtem, de beleütköztem mindenbe, ami csak az utamba
került.
- Ki jár ott? - hallottam a kiáltást.
Nem feleltem.
- Ha betörő, innen nincs mit lopni, csak használt
cipőket!
A gyerekek nevettek, a tanár meg kijött a teremből,
hogy megnézze, ki lehet az.
- Elnézést, láttam, hogy nyitva az ajtó, és bejöttem,
nem akartam zavarni, már megyek is! - mentegetődz-
tem, és próbáltam kinyitni az ajtót. Hiába.
Annyira ostobának éreztem magam - már csak mene-
külni akartam a lehető leggyorsabban, és jól leteremteni
Patet ezért a csúnya tréfáért.
- Maradhatsz, ha akarsz: ma már ettem, és különben
is túl sovány vagy - ezzel kétszer rácsapott óriási, feszülő
pocakjára.
- Nem, nem, tényleg, már megyek is - válaszoltam,
és közben teljes erőmből rángattam az ajtót.
- El akarod vinni? A bejárat nem eladó, de ha ragasz-
kodsz hozzá...
Közben a kíváncsi tanítványok is kijöttek, hogy meg-
nézzék, vajon mi történik. Nevetgéltek és egymást bök-
dösték - én meg úgy szégyelltem magam, hogy a fejem
búbjáig elvörösödtem.
Mia, miért nem maradsz? Csak tíz percet...
- Te csak maradj csendben, mert ha elkaplak... -
mondtam.

212
 - Mi rosszat tettem? Még meg se házasodtunk, és
máris így bánsz velem? - viccelődött; erős román ak-
centusa volt.
- Elnézést, nem önnek mondtam, csak nehéz napom
volt...
- Hát akkor gyere, és vezesd le az idegességet nálunk,
majd meglátod, milyen ügyesek ezek! A Bolsoj hozzájuk
képest vándorcirkusz! - mondta, és tapsolni kezdett,
hogy mindenkit visszaküldjön a terembe.
Tekintélyes és magabiztos ember volt, de nem keltett
félelmet, csak nagy-nagy tiszteletet.
A fiúk és a lányok visszatértek a helyükre, és bal ke-
züket finoman a rúdra helyezték.
Leültem a sarokba.
- Hol is tartottunk? - kérdezte egy magas, csíkos tri-
kós lánytól.
- A jeténél, maestro - felelte.
- Nagyon jó, Nikita! Akkor most csináljatok két
battement tendut előre... - mondta, miközben gyorsan
feljegyezte a gyakorlat elemeinek sorrendjét - három
battement tendut második pozícióban... ismétlés há-
tulról, aztán megint második pozícióban... soutenu en
tournant, aztán ugyanez a másik oldalról, mutasd meg,
Boris! - kért meg egy apró termetű, nagyon rövid hajú
lányt.
Ő kuncogott egyet, aztán igyekezett összpontosítani,
de az első két tendu után összezavarodott.
- Ki vagy rúgva! Gyerünk, mutasd meg, Macskaszem!
Őmiatta festetted így ki magad? - mutatott rá egy fiúra.
Macskaszem elvörösödött, aztán elnevette magát,
majd hibátlanul hajtotta végre a gyakorlatot.
 - Még jó, hogy néna valaki idefigyel... - aztán hoz-
zám fordult - ...direkt csinálják, a többi tanárnál nagyon
ügyesek, aztán idejönnek, és mindent elfelejtenek! Na,
gyerünk, kezdjük!
Bekapcsolta a lejátszót, és elindította a zenét.
Ugyanaz a CD volt, mint Claire-nél, amire végtelen
sokszor végeztem el a bemelegítést.
Elöntött az emlékek áradata.
A zene mindennél erőteljesebb volt, nem hagyta, hogy
ne figyeljek oda rá, magával sodort, akár egy fékezhetet-
len erejű folyó, amint átszakítja a gátat.
Az emlékképek őrült vágtában kergették egymást,
hiába próbáltam elterelni gondolataimat, a múltam erő-
szakkal visszatért.
Már nem is láttam a többieket a teremben, csak maga-
mat, amint konokul, makacsul ismétlek a végkimerülésig:
grand jeté, attitude, pirouette.
Ösztönösebb részem ott akart volna táncolni a terem
közepén, de a sérült részem, amely a múlthoz, a fájda-
lomhoz és az emlékekhez kötődött, azonnal összekap-
csolta a táncot a félelemmel és a halállal.
Soha nem táncolok többé, még ha akarnék sem.
A tánc csak időpocsékolás, balerinaként a jövőm lezá-
rult Patrick halálával, és azzal, hogy utána akartam menni.
Csak az táncol, akinek van jövőbe vetett reménye, és
sikerre tör - én már egyiket se mondhattam el magamról.
Míg én a gondolataimba merültem, Aurél mester
megkérdezte, melyik gyakorlat következik az után, amit
épp végigcsináltak. Szinte észre sem vettem, hogy vála-
szolok: „Petit battement sur cou-de-pied” - válaszoltam
gondolkodás nélkül.

214
 - Szóval kém vagy, aki azért jött, hogy megnézze, jól
végzem-e a dolgom? Ki küldött ide, a feleségem?
A gyerekek felnevettek, és én is elnevettem magam.
- Á, szóval néha mosolyogsz is, Véznaság? Már azt
hittem, képtelen vagy rá. De nem is baj: mi itt dolgozunk,
de néha nevetünk is, különben főbe lőhetnénk magunkat,
igaz-e, Vörös? - kérdezte egy rezes fürtű fiútól.
- Igaz - felelte félénken.
- Hogyan?
- Igaz, maestro! - helyesbített.
- Ez az! Így már jobb! Tiszteletlenek ezek... - só-
hajtott fel színpadiasai! - ...nos akkor plié, envelope,
développé, porté, tendu, jeté...
Ismét kezdtem átélni a múltamat, pillanatról pilla-
natra.
Láttam Claire-t, aki kiskorom óta figyelemmel kísért, ő
ültette el bennem az igazi szenvedélyt a tánc iránt - a te-
remben nem volt engedékeny, de amikor szerda esténként
meglátogattam, úgy bánt velem, mintha a lánya lennék.
Ő ismertette meg velem a nagy orosz balerinákat:
Zacharovát és Szemjonovát, meg Cojocarut is, és biztos
volt benne - egy pillanatig sem kételkedett -, hogy én is
az ő nyomdokaikon fogok járni.
Meg láttam azt a dagadék Sinclaire-t is, ő készített
fel a Royal-féle meghallgatásra - utáltam, mert folyton
csak kritizált és megalázott, de azért még így is kihozta
belőlem a legjobbat. Valami hullámféle dagadozott ben-
nem, olyan szükség, ami magára vonta a figyelmemet, és
akárhogy próbáltam, nem tudtam elnyomni.
Az órának egy szempillantás alatt vége is lett, és a
gyerekek, bár keményen dolgoztak, egy percre sem
veszítették el a mosolyukat és a jókedvüket; a maestro
végig noszogatta és figyelte őket az elsőtől az utolsóig,
ugyanazzal a törődéssel, mindegy volt, milyen szinten
állnak.
Sosem hittem volna, hogy a klasszikus balett és a vi-
dámság kifejezés megférhet egyetlen mondatban.
Az utolsó meghajlás előtt felálltam, hogy ne kelljen
magyarázkodnom, de a maestro utamat állta az ajtóban.
- Menekülsz? Talán köröznek? Nem hívtam ki a rend-
őröket!
- Nem... csak késésben vagyok, haza kell érnem
a nagymamámhoz.
- Hát akkor te Piroska vagy! Mostantól így hívlak.
Csütörtökön háromkor találkozunk, az óra nem kerül
sokba, kommunista vagyok: alacsony árat mindenkinek!
A tanítványok felnevettek, de közben kíváncsian mé-
regettek is engem.
Elfogyott körülöttem a levegő.
- Sajnálom, de... nem tudok jönni, mert... elutazom -
hebegtem.
- Kár - felelte, ahogy elpakolta a CD-ket -, pedig
végre volt valaki ígéretes... hát akkor, jó utat - búcsúzott,
és jó erősen megszorította a kezem.
Mia...
Elmosolyodtam, lesütöttem a szemem, és kisiettem
a tánciskolából.
Amint kiértem, futásnak eredtem, mintha az életem
forogna kockán.
Mia, miért menekülsz?
- Kussolj, Patrick, hallani sem akarlak! - fogtam be
a fülemet.

216
 Azt már nem, végig kell hallgatnod: meg kell csinál-
nod, nem menekülhetsz el sem a múltad, sem pedig a
természeted elől! Ez a te életed, Mia, a tánc, ez hívogat
téged, ez szólítja mega lelkedet...a véredben van a tánc, a
szívedben van, benne van a bőrödben, még a lélegzetedben
is, hiába próbálod tagadni!
- Elég, Pat, kérlek! Elég! - könyörögtem, és hirtelen
megálltam az út közepén.
Mia, letagadhatod bárki előtt, de magad előtt soha. Az
az érzés, amit átéltél odabenn, na az - valódi.

Zaklatottan állítottam haza, Sunil azt hitte, megpróbáltak

kirabolni.
Patrick már nem beszélt hozzám - szinte sokkban
voltam.
Igazat mondott: az volt a legfőbb vágyam, hogy szín-
padon táncoljak fehér tütüben és spicc-cipőben.
Azt akartam, hogy az emberek meghatódjanak, ahogy
néznek engem, és állva tapsolják le a bőrt a kezükről,
kiabálva, hogy brava.
Mindig is kizárólag ez volt a célom: a tökély, a maxi-
mum - soha nem is gondoltam más útra.
Csakis a tökéletességére.
Ebben a pillanatban mintha nem is vágytam volna
másra, nem is lett volna más szenvedélyem, kivéve azt,
ami már úgysem lehetett az enyém - haszontalannak és
üresnek éreztem magam.
Felmentem a szobámba, és magamra zártam az ajtót.
Levettem a cipőmet, odaálltam a tükör elé, rátá-
maszkodtam a székre, és megpróbálkoztam egy plié-
vel.
 A térdem ahelyett, hogy a lábujjam hegyének irányát
tartotta volna, inkább befelé hajlott, és a bokám sem volt
olyan erős, mint régebben.
Elég volt néhány hónap tétlenség, hogy egy egész élet
munkáját semmivé tegye.
A csípőm rugalmassága, a combnyakam mozgékony-
sága, a rüsztöm... minden elveszett, és én majd’ meg-
őrültem a dühtől.
Olyan vadul és határtalanul dühös lettem az átkozott
végzetre, ami így gúnyt űzött belőlem!
Teli torokból rikoltozni kezdtem, szétfeszített a fájda-
lom, mert mindent elvesztettem, ami igazán fontos volt.
Olyan igazságtalan az egész: egy színész, egy író, egy
festő vagy egy zenész egész életében annak tekintheti
magát, még ha nem is csinál már semmit, de amint egy
táncos abbahagyja a táncot, máris örökre „volt” lesz, és
mindenki csak sajnálkozva és részvéttel néz rá.
Felkaptam a széket, és teljes erőmből a tükörhöz vág-
tam - ripityára is tört az üvege -, aztán földhöz csap-
tam a laptopot, a könyveket, a csészémet, a hajszárítót
és mindent, ami csak a kezem közé akadt.
Minél több tárgyat zúztam szét, annál jobban éreztem
magam.
Aztán végül kimerültén lerogytam a földre, és csilla-
píthatatlanul zokogni kezdtem - a nagyi emelt fel fino-
man, mintha én is egy törött váza volnék.
- Ne aggódj, kicsikém, a nagyi is mindent széttör,
amikor feldühítik, kérdezd csak meg Sunilt - mondta,
közben megölelt, és a kezével törölgette a könnyeimet -,
azok csak tárgyak, épp azért készültek, hogy összetörjük
őket, aztán újat vegyünk helyettük.

218
 Nemsokára megérkezett Pat is, szemtől szembe talál-
koztunk a helyünkön.
Szia, kedvesem, bocsánat, hogy ilyen kellemetlenül
viselkedtem. Mintha mást se csinálnék, csak folyton fel-
dühítenélek.
- Nem, Pat, én kapom fel mindenen a vizet - mond-
tam, és odaszaladtam, hogy átöleljem.
A bőre, az illata, és megnyugtató, erős ölelése miatt
megint azt kívántam, bárcsak sose ébrednék fel többé.
Ez az érzelmi hullámvasút minden nappal egyre rosz-
szabb lett.
Mia, csak teérted vagyok itt, és hiába olyanok a mód-
szereim, mint a Haditengerészetnél, tényleg csak a te
javadat szolgálja, hogy még élek.
- Tudom, Patrick, de azt hiszem, eljutottam a tűrő-
képességem határára.
Keze közé vette az arcom, és fájdalmas szomorúsággal
nézett rám.
Megrázta a fejét, és újból átölelt.
Tudtam, mire gondol.
Ugyanazt a kérdést tette fel magában, amit én a nap
minden percében, meg mindenki más is, akinek olyan
rettenetesen hiányzott: miért haltál meg? Annyi bűnöző,
gyilkos, rossz ember között miért pont te, te csodálatos
angyal?
- Pat, a mennyországban vagy?
Én... nem is tudom, drágám, nem látok fehér szárnyú
angyalokat, se felhőket, se rácsos aranykapukat, csak azt
mondhatom, hogy nem szenvedek.
- De egyedül vagy?
Itt vagy nekem te.
 - De nincs ott más... olyan, mint te?
Még nem találkoztam senkivel.
- Jobb is így, aztán még összetalálkoznál egy szép,
szőke, kék szemű angyallánnyal, és akkor én féltékeny -
kednék.
Nem vagy veszélyben, szerintem még annál is jobban
szeretlek, mint amikor életben voltam. Mintha tovább
nőne a szerelmem irántad. Most, hogy rajtad keresztül
élek, és ismerem a gondolataidat meg az érzéseidet, egyre
inkább úgy érzem, te vagy az én lelki társam, és nem is
tudod, mennyire kiborít, hogy nem lehetek ott veled.
Összeszorította az állkapcsát, hogy el ne sírja magát,
de hiába.
Erősen átöleltem.
Ez annyira igazságtalan, Mia, de annyira...
- Tudom Pat, tudom.
Cirógattam a haját.
Mindketten belevesztünk abba a kezdet és vég nélküli
fehérségbe.
A határtalan szerelem tartott össze bennünket.
- Együtt túljutunk ezen az egészen, Pat. Időre van
szükségünk, hogy hozzászokjunk és megértsük. Ha te itt
vagy, én meg ott, annak is kell legyen valami oka.
Azt nem tudom, mi lehet itt az én szerepem: segíteni
senkin sem tudok, beragadtam, csak azon igyekezhetek,
hogy megakadályozzalak, nehogy tönkretedd az életedet,
de még te sem hallgatsz rám. Sokkal hasznosabb lehetnék,
ha életben maradtam volna.
- Talán mi lehetünk az elsők, akikkel ez megtörtént,
és majd filmet forgatnak rólunk - próbáltam oldani
a feszültséget.

220
 Nem tudom, mit tegyek, Mia - hajtotta vállamra
a fejét senki sem magyarázott el nekem semmit, úgy-
hogy nem tudom.
- Pat, talán csak várnunk kell, hogy meglássuk. Annyi
biztos, hogy semmi hatalmunk sincs a többiek döntései
fölött. Akkor se, ha csakis a javukat akarnánk.
Anyára és Ninára gondoltam.
Majd’ meghaltam a vágytól, hogy elmondjam, mit
tett Nina, de túl kényes és tragikus volt náluk a helyzet,
úgyhogy még csak nem is utalhattam rá.
Mia...
- Mondd, Pat.
Félek...
- Tudom Pat, tudom.
Szorosan magamhoz öleltem, és halkan dúdoltam
neki a Canzone del pescatorét.
 Tíz

Másnap reggel a nagyi hozta be a reggelizőtálcát.

Csendben elhúzta a függönyt, és felém nyújtott egy bögre
tejet meg egy brióst.
- Jó reggelt, álomszuszék, tegnap este nem is vacso-
ráztál, ki tudja, milyen éhes lehetsz! - lerakta a bögrét az
éjjeliszekrényre, és megsimogatta a homlokomat.
Lassan felültem.
- Hogy érzed magad, kiscsibém?
Elmosolyodtam.
- Jobban, nagyi, jobban. Nagyon sajnálom a tegnapit.
- Semmiség, kicsikém, a haragot ki kell adni magunk-
ból, mert ha bennmarad, megöl. Szerinted miért nyúzom
még a hátamat gimnasztikával az én koromban?
- Mert hiú vagy, és mindig szebb akarsz lenni a ba-
rátnőidnél - feleltem a briósba harapva.
- Nézzenek oda, micsoda éles nyelve van! - válaszol-
ta, és benyúlt a takaró alá, hogy megcsikizze a lábamat.
- Vigyázz, vagy hazaküldelek, tudod? Becsomagollak, és
visszaküldelek a feladóhoz!
- Ne, nagyi, elég, elég, csak a csikizést ne! - kacagtam,
és közben szanaszét köpködtem a briós morzsáit.
- Szóval így lehet megnevettetni! - mondta, és csiki-
zett tovább a nyakamon, az oldalamon és a hónom alján.

222
 Abba sem tudtam hagyni a nevetést.
- Elég, nagyi, könyörgööööök! - kiabáltam, és meg-
dobtam a párnámmal.
- Szóval háború! - mondta a nagyi meglepetten,
ahogy megigazította összekócolódott haját.
Fogott egy másik párnát, és odacsapott vele a hát-
sómra.
- Hé, nagyi, ez így nem ér, te erősebb vagy!
- Arra mérget vehetsz! Nem véletlenül eszem húst,
iszom bort és piláteszezem! - nevetett, és közben ala-
posan elfenekelt.
- Jól van, megadom magam, megadom magam -
már könnyeztem a nevetéstől bármit megteszek, amit
akarsz, csak hagyd abba!
- Bármit?
- Bármit, nagyi, esküszöm! - mondtam, és megcsó-
koltam keresztbe tett mutatóujjaimat -, csak Massimóval
ne kelljen megint randiznom!
- Jaj, szegényke, mi rosszat tett?
- Semmit, nagyi! Csak unalmas és öreg!
- Mi az, hogy öreg?! Huszonöt éves.
- Hát épp ez az! - nevettem.
- Te kis szemtelen! - mondta, és megcsipkedte a fe-
nekemet.
- Nem mondott neked semmit a kis romantikus
esténkről? - kérdeztem fintorogva.
- Nem, de tényleg, egész reggel rosszkedvű! Rögtön
rájöttem, hogy elvitt megnézni azt a kilátást, de nem jött
össze, amit akart volna!
- Nagyi! Hát mit akart volna?! Ne feledd, hogy még
kiskorú vagyok!
 - Nyugodj meg, ha csak egy ujjal is hozzád nyúlt vol-
na, már Solliccianóban csücsülne az új csíkos egyenru-
hájában, hogy a lábával emelgesse a súlyokat!
- Szegényke, kedves, de olyan nehézkes!
- Hallgass ide, kisunokám, majd én keresek neked új
barátokat, hogy eljöjjenek a szülinapi bulidra, de meg kell
ígérned, hogy nem leszel ilyen merev.
- Miféle szülinapi buli? - kérdeztem meglepetten.
- Az, amit jövő héten szervezünk a születésnapodra,
vagy nem?
- De.
- Tizenhat évet meg kell ünnepelni!
- Na de én...
- Na de te még gyászban vagy, nagyon is jól tudom!
Ne aggódj, veszek majd neked egy fekete ruhát, és meg-
ígérem, mindenki szomorú lesz, és senki sem érzi majd
jól magát.
Felkacagtam.
- De tényleg! Nem lesz se zene, se ajándék, se torta,
csak magányosan, lesütött szemmel üldögélő emberek!
- Micsoda béna ünnep, nagyi! - nevettem.
- Nem akarom, hogy túl jól érezd magad, még a végén
megártana!
- Hát akkor... oké - feleltem tettetett érdektelenséggel.
- Mi oké?
- Oké... a buli - játszadoztam tovább a takaró szé-
lével.
- Biztos vagy benne?
- Aha.
- De ne nagyon éld bele magad, Lady Gagának már
máshol van fellépése!

224
 - Megelégszem Jamie Collummal is.
- Meglátom, mit tehetek, de most öltözz fel, a világ is
felkelt már jó ideje, aztán tegyél rendet ebben a szobában,
úgy néz ki, mintha bombát robbantottak volna benne.
- Igenis, kapitány! - szalutáltam.
Amint felkeltem, megláttam a Mac maradványát: ott
hevert a terrakotta padlón.
- Na, ezt még Franco sem szereli meg - mondta
a nagyi fejét ingatva.
Talán jobb is volt így, hogy nem kaphattam újabb be-
számolót Carltól, és nem várhattam hiába Nina válaszát
- tisztában voltam vele, hogy úgysem érkezik meg.
Talán a tudatalattim szólított arra, hogy szakadjak el.
Akármennyire is teljesen új és ismeretlen helyen kó-
boroltam anélkül, hogy bárki kapaszkodót vagy segítséget
nyújtott volna, különös módon mégis telve éreztem ma-
gam energiával - mintha attól, hogy újra megéreztem a
tánc illatát, hogy kidühöngtem magam, és hogy megvi-
gasztaltam Patricket, élőbbnek éreztem volna magam -
rájöttem, milyen lehetőségeim vannak. Azt gondoltam,
talán mégsem vagyok olyan haszontalan, mint hittem.
A kertben Massimo éppen a guggolást gyakoroltatta a
nagyival - amint meglátott, kényszeredett mosolyra húz-
ta a száját, aztán még hangosabban magyarázott tovább.
Rá se hederítettem, fogtam egy kertészeti magazint,
meg a narancslevet, amit Sunil készített, és egyenesen
a nyugágyhoz mentem.
Massimo még hangosabban beszélt, rendkívül szak-
szerű és formális módon, minden adandó alkalommal
biztatta a nagyit, és nem győzte dicsérni, milyen jó for-
mában van.
 - Nagyszerű, Olga, te aztán tényleg örömet okozol!
Bárcsak a mai nők között is lennének ilyenek! - mondo-
gatta, és úgy tett, mintha ott se lennék.
Patrick örült volna.
Én viszont egyre csak anyára gondoltam.
Menekült előlem, és titkolódzott, de attól, hogy én
nehéz időszakon mentem át, neki még nem kellene.
Otthagytam Massimót és a nagyit, hadd nyújtsanak
csak, bementem, és felhívtam Bettyt.
- Mit művel anya? - kérdeztem rögtön, nem is hal-
lóztam.
- Semmit... azt hiszem - felelte habozva.
- Bet, körülbelül annyira tudsz hazudni, amennyire
én nyúl formájúra metszeni a sövényt!
Felnevetett.
- Mondd meg, légy szíves, mi történik közte meg Paul
között!
- Paul már nem lakik nálatok, és anyukád... azon van,
hogy visszahódítsa apádat.
A hír bombaként csapott le.
- MICSODAA?! - kiáltottam.
- Most mit mondjak, Mia? Azt mondta, mindvégig
szerelmes volt belé, és mindent fel akar tenni egy lapra.
- Betty, ezt most nem mondod komolyan!
Beleborzongtam a gondolatba, hogy a szüleim két
családot is szétszakítanának csak azért, hogy megpró-
báljanak helyrehozni valamit, ami sosem működött.
De annál is rosszabb lett volna látni, ahogy apám
a Financial Times mögé bújik a nappaliban, a fotelban,
a konyhaasztalnál és még a vécén is.
Ez nem lehet igaz.

226
 Muszáj volt megakadályozni, beszélnem kellett
Libbyvel vagy valami ördögűzővel, hogy elkerülhessük
a katasztrófát.
Mégsem hívhattam fel apám feleségét, hogy tartsa
távol anyámtól.
- Pat, mit tegyek?
Kérj segítséget a nagyidtól, ha neki nem sikerül, akkor
senkinek!
Leszaladtam, és megláttam, ahogy ott ül Massimóval
törökülésben, lehunyt szemmel, és kezeikkel a térdükön
ismételgetik: Óm.
- Nagyi, anya megint össze akar jönni apuval! - kiál-
tottam teli tüdőből.
- Óm... Szűzanyám! - pattant fel kimeredő szemmel.
- Na de Olga, még nem végeztünk - tiltakozott
Massimo -, még hátravan a lazítás!
- Lazítsd el magad te! Nekem sürgős dolgom van! -
ezzel megragadta a kezem, és berángatott a konyhába.
- Mondj el mindent, amit tudsz, gyerünk! - biztatott.
- Már egy ideje furcsán viselkedett... a kórházban is
különösen élénk volt, amikor ott volt ő is, de azt hittem,
csak azért, hogy ne aggódjon annyira - mondtam.
- Ugyan már, apád csak a tőzsde állása miatt aggó-
dik...
- Párszor hallottam, hogy Libby sír, de nem tudtam
pontosan, miért.
- Egy hisztériás ikerpárt felnevelni tényleg nem lehet
leányálom, főleg, ha még apádat is odatesszük melléjük! -
jegyezte meg.
- Néhány napja Paul azt mondta, anya szünetet akar
tartani. Úgy érezte, anya újra akarja kezdeni apámmal, de
én azt hittem, ez lehetetlen, még ki is gúnyoltam, hogy
ezt mondja. Viszont Betty épp most közölte, hogy anya
meg mindent elkövet, hogy visszahódítsa!
- És amilyen hülye, még össze is jönne neki! - menny-
dörgött a nagyi.
- Mit tegyünk?
- Meg kell akadályoznunk, hogy elkövessen még egy
hibát! Hát létezik ilyen? Szakasztott olyan bolond, mint
a nagyapád, Osvaldo: a nagy romantikus!
- Nem azt mondtad, hogy nagyon talpraesett volt? -
ráncoltam a homlokomat.
- Az üzletben igen, de egyébként túl szentimentális,
ezért is halt meg olyan fiatalon! - egyenesen a szemem-
be nézett, és megragadta a vállamat. - Soha ne kövesd
el azt a hibát, amit az anyád, világos? Soha ne helyezz
senkit az életed középpontjába, megértetted? Nem az
emberek tesznek boldoggá minket! Mi magunk teremtjük
meg az alapot ahhoz, hogy jól érezzük magunkat! Ha
egyszer már szilárdan megvan a középpontunk, akkor
bárkit kiegyensúlyozottan szerethetünk, de amíg nem
vagy erős, csak rácsimpaszkodsz, és nem teszel mást,
csak őt is lehúzod... - megköszörülte a torkát - ...de ezt
már úgyis tudod.
- És most?
- Hadd beszéljek Paullal. Azonnal!
Felmentünk a szobámba.
- Szia, hercegnőm, hogy vagy? - szólt bele Paul
szipogva.
- Mi az, Paul, csak nem sírsz?
- Nem... csak hagymát hámozok... - hazudta.
- Add ide! - tépte ki a nagyi a telefont a kezemből.

228
 - Na szóval, meg lehetne tudni, mit csinálsz? ...
mi az, hogy nem is tudom? Csak így meg akarod adni
magad? Mi az, hogy nem ismerem a lányomat? Ő hoz-
zám tartozik! Én hoztam a világra Elenát! ...mi az, hogy
vége... hagyd már abba a sírást, az agyamra mész! Nagy,
hatalmas, meg a tököm! Persze, hogy visszatér... Nyil-
vánvaló... hát hogyne lenne tervem?! - rám nézett, és
megvonta a vállát. - Igen, majd én hívlak, te meg addig
szerezd vissza az önuralmadat, légy szíves!
Letette.
- Tényleg van terved, nagyi?
- Nem, de a lehető leggyorsabban ki kell találnunk
egyet, különben anyád elköveti az évszázad balfasz-
ságát...
- Na de nagyi...
- Bocsánat, kicsúszott a számon...
- Most mi a teendő? - kérdeztem.
- El kell érni, hogy ne találkozzanak, de ha találkoz-
nak is, a dolgok a lehető legrosszabbul menjenek.
- Nagyi, emlékeztetlek, hogy háromórás repülőút
választ el tőlük.
- De vannak szövetségeseink is, nem? Ott van Paul,
Libby, meg a barátnője, Betty, ő pedig előre tájékoztathat
minden lépésükről, és így szabotálhatjuk őket - mondta
hunyorgva, a terv pedig már formálódott is a fejében.
- Nagyi, ördögi vagy!
- És még semmit sem láttál! - felelte a körmét néze-
getve. - ...Jut eszembe, mindjárt bejelentelek a kozmeti-
kusomhoz, olyan a hajad, mint a fecskefészek, a körmöd
lerágva, és ha nem gyantáztatod le magad, előbb-utóbb
szőrcsimbóknak fognak nézni!
 Két óra múlva már ott feküdtem egy szál ágyékkö-
tőben, és a plafont bámultam, miközben Luisa mézes
viasszal kenegette a vádlimat.
Új frizurával, friss manikűrrel és egy meleg olajos
masszázs után határozottan újjászülettem.
Ezek voltak azok a dolgok, amiket anya sosem csinált,
ő az a fajta, aki szupermarketben veszi meg a borotvát
és a habot. Én voltam a legboldogabb, hogy nincs oda a
kozmetikai meg hasonló kezelésekért, de ha nem került
volna szándékosan mindent, amit csak a nagyi csinált,
akkor rájöhetett volna, hogy azért néha jólesik egy kis
kényeztetés.
Szerelmem, szívdöglesztő vagy - mondta Patrick,
amint kiléptem a kozmetikustól, a hangja félig lelkes,
félig aggodalmas.
- Tetszik az új frizurám? - kérdeztem, fürtjeimet
csavargatva.
Szeretem, ahogy szeretem az orrodat, a szemedet és
a szőrös lábadat is!
- Szóval ezelőtt majomnak néztél, csak nem mondtad!
Ha ilyet mondtam volna, többet szóba sem állsz velem,
de azt reméltem, ez majd távol tartja Massimót!
- Igaz is, ő rajong a szőrtelenítésért, nincs egy szál
szőr sem az egész testén!
Hát ezt meg honnan tudod?
- A nagyi mondta!
Na de szerinted... Massimo mega nagyanyád...
- Jesszusom, erre gondolni sem akarok, de miért, te
azt mondod...
Én azt mondom, igen, és tudod, hogy csak ritkán
tévedek.

230
 - Fúj! Ez undorító! - mondtam, miközben kinyitot-
tam Sunil kocsijának ajtaját, és beszálltam.
- Kisasszony nagyon szép - villantotta mosolyra hó-
fehér fogait és a köztük lévő rést.
- Köszönöm, Sunil!
- Biztos nagyon tetszik Patrick úrnak is - mondta
nagy komolyan.
- Ó... hogyne! Nagyon tetszik - feleltem némileg
zavartan.
Már mindenki családtagként tekintett Patre.
Mondd meg neki, hogy ő is nagyon szimpatikus nekem.
Átadtam neki.
- Ó, köszönöm! - mosolygott Sunil pironkodva.
Otthon a nagyi a nappaliban várt az aperitifes szer-
tartással, ami számomra baracklére változott egyetlen
csepp proseccóval.
„Nem bízom meg abban, aki nem iszik!” - szólt a na-
gyi egyik kedvenc mondása.
Térdig érő palackzöld ruha volt rajta, magassarkú cipő
meg krémszínű pasmina.
Ahogy ült ott a fehér bőrkanapén az őt és Osvaldót
ábrázoló festmény alatt, teljesen olyan volt, mint egy
fénykép azokból az újságokból, amik gazdag emberek
házairól szólnak - a gazdagok meg úgy tesznek, mintha
mindennap farkasvadászathoz öltöznének.
Intett, hogy üljek le mellé.
- Amíg te odavoltál, beszéltem Bettyvel, és akkor már
vettettem magamnak kártyát is, de nem mondott sem-
mi olyat, amit már ne tudtam volna addig is! Úgy tűnik,
Paul egy hete nem lakik ott. Elena akkor kezdte hívogatni
apádat, amikor a kórházban voltál, és istenemre mon-
dom, ez ellen még egy szót sem szólnék, a baj az, hogy
azután is tovább hívogatta, hogy kijöttél, és ez ellen már
nagyon is van mit mondanom! - tájékoztatott, miköz-
ben egy ezüst kiskanállal kiszolgálta magát földimogyo-
róval.
- Omega 3! - magyarázkodott, miközben bekapott
egy maréknyit.
- Na és... apám?
- Ő meg olyan, hogy inkább fehér inget vesz, csak
hogy ne kelljen a színek között válogatnia. Különben is,
biztosíthatlak, hogy előbb-utóbb bármelyik férfi megadja
magát, ha jól megkörnyékezed. De ezt csak akkor fogod
megérteni, mikor annyi idős leszel mint én, most ne is
foglalkozz vele.
- És szegény Libby?
- Libby nem szólhat semmit, mert a kettejük lánya
vagy, de szerintem nagyon is jól megértette, hová akar
kilyukadni anyád.
- Szerinted őt is figyelmeztetnünk kell?
- Majd a maga idejében, de addig is elmondtam
Bettynek, mit csináljon: először is kártyavetéskor figyel-
meztetnie kell Elenát, hogy a múlthoz való visszatérés
balszerencsét hoz, és minél jobban közeledik apádhoz,
annál több katasztrófa történik majd. Egyszóval, ha talál-
kozni akar vele, gondoskodunk róla, hogy balul süljön el.
- Mesélj - kíváncsiskodtam.
- Holnap a szüleid vacsorázni mennek, anyád azt
mondta apádnak, hogy beszélni akar vele. Ő nem sejt
semmit, azt hiszi, rólad lesz szó, anyád viszont majd meg-
tartja a kis beszédét...
- Miféle beszédet?

232
 - Hát nem tudod? Mindvégig szerelmes voltam beléd,
van egy lányunk, miért nem próbáljuk meg újra...
Befogtam a fülem.
- Nagyi, kérlek, ezt meg kell akadályoznunk!
- Így van, és meg is fogjuk - ezzel fogta a telefont, és
felhívta a titkárnőjét.
- Clara, ne haragudj, hogy ilyenkor hívlak, de sürgő-
sen szükségem van egy szívességre. Meg kéne keresned
egy éttermet Leicesterben, a neve Babilonia, és foglalnod
kellene egy asztalt két főre, holnap este nyolcra.
Nagyot néztem.
- És ki lesz ott?
- Paul meg egy barátnőm lánya, fiatal és nagyon
szép! - mosolygott aljasan, és közben kortyolt egyet
a screwdriveréből.
- Haha! Nagy vagy, nagyi! Adj egy ötöst! - emeltem
fel a kezem, és a nagyi mindjárt bele is csapott.
- De itt még nincs vége, nagyi szeme fénye! Ahogy
mennek vissza az autóhoz, sajnálatos módon észreveszik,
hogy lyukas az egyik kerék. Tudod, megesik az ilyen,
arrafelé sok a huligán - úgyhogy szegény apád kikészül,
és felhívja Libbyt, hogy megmondja, késni fog, mert vo-
nattal kell hazamennie - és az este már el is van rontva.
- És Paul?
- Paul véletlenül épp arra jár, és megkérdezi, nincs-e
szükségük egy fuvarra. Anyád nemet mond majd, Jiles
viszont igent, úgyhogy Paul elviszi őt a vasútállomásra
anyáddal meg a fotómodellel együtt - fejezte be, miköz-
ben cigarettára gyújtott, és elégedetten szippantott belőle
egyet.
Teljesen lenyűgözött.
 - És ki lyukasztja ki a kereket?
- Betty egyik barátja, már anyád házától követni fogja
őket!
- Nagyi, nem jutok szóhoz, rosszabb vagy, mint egy
titkosügynök!
- A második nagyapád tábornok volt a csendőrségnél,
tőle is eltanultam jó néhány dolgot!
- Nagyi, szerinted anya miért nem tud sose boldog
lenni?
- Anyád meg van győződve róla, hogy én vagyok az
oka minden bajának. Mindig az ellenkezőjét csinálta
annak, amit mondtam, még akkor is, amikor egyébként
egyetértett velem. Annyira dühítő...
- Sosem kedvelted az apámat, igaz?
- Szegény Jiles, nem vele van a baj, csak az egy szem
lányomnak egy kicsit karakteresebb valakit szerettem
volna. Tudtad, hogy Elena egy Corsinivel járt, amikor
megismerte apádat?
- Mindig azt mesélte, hogy te azt akartad, menjen
hozzá Corsinihez, ő meg azt, hogy hálózsákkal baran-
golja be a világot!
- Anyukád nagyon romantikus alkat, de sosem volt
túl előrelátó. Nem jutott volna messze, ha nyakláncokat
meg horgolt sapkákat árul.
- De talán épp arra vágyott igazán, és ha hagytad vol-
na, hogy maga döntse el, mit akar, akkor talán visszajött
volna, és hozzámegy Corsini grófhoz!
- Soha, de soha nem tudta világosan, mihez is kezdjen
a jövőjével. A képzőművészeti egyetemen akart tanulni,
aztán két hónap után otthagyta, beiratkozott politológi-
ára, de egy év után onnan is eljött, aztán eszébe jutott,

234
hogy szeretne nyitni egy bárt, de később már abban sem
volt egészen biztos, és végül olaszt kezdett tanítani kül-
földieknek, ott ismerte meg apádat.
- Igen, de te beleavatkoztál minden döntésébe, moz-
gósítottad az ismeretségeidet, ő meg akárhogy próbált
megfelelni neked, végül mindig azt érezte, hogy nem vagy
elégedett vele.
- Én csak az ő javát akartam, igyekeztem megkönnyí-
teni a dolgát. A szülők mindig igyekeznek megvédeni a
gyerekeiket a saját hibáiktól, de ők nem hajlandóak meg-
érteni, és végül csakis ők fizetnek rá. Csak egy életünk
van, és az időt nem lehet visszafordítani.
- De apuba legalább szerelmes volt.
- Ebben sem vagyok olyan biztos, Mia. Szerintem
csak bebeszélte magának, hogy szereti, de csakis azért,
hogy engem bosszantson. Esküszöm, amikor először ha-
zahozta, leesett az állam. Sajnálom, hogy ilyet kell mon-
danom, de apád őszintén szólva már harmincévesen is
öregember volt: úgy öltözött, mint egy könyvelő, min-
dig kimérten viselkedett, Elena pedig olyan helyes volt
a szőke fürtjeivel meg a zöld szemével, mindig derűs és
vidám. Reméltem, hogy tévedek, még mondtam is ma-
gamban: ez a Jiles biztosan csak zárkózott, olyan, mint a
tipikus keménykalapos-esernyős angol férfi a viccekben,
de azért majd csak boldoggá teszi... de végig olyan ma-
radt, mint egy farönk: se egy mosoly, se egy bók, semmi,
még neked se...
- Ő ilyen, nagyi, nem rosszindulatból csinálja, csak...
- Képtelen szeretni!
- Figyelmetlen - ismertem el -, de amikor eljött meg-
látogatni a kórházba, akkor aranyos volt.
 - A lánya élet és halál között lebeg, és ő aranyos?!
Nézd... hogy remeg a kezem!
- Nem is tudom, mit mondjak, nagyi, apaként so-
sem volt valami nagy szám, de akkor is ő az én apám,
és szeretem őt, ahogy anya is szeret téged, még ha nem
is hibátlan.
- Ezt ő mondta neked?
- Nagyon megszenvedte a hiányodat, csak túl büszke
ahhoz, hogy bevallja neked!
- Na, ezt tőlem örökölte.
- De előbb-utóbb ugye kibékültök?
- Én nem haragszom rá!
- Nagyi...
- Kisunokám, meg ne próbálj ravaszkodni itt nekem,
beszéljünk inkább a te jövődről, most, hogy így megeredt
a nyelved. Mit szándékozol tenni az iskolával meg a tánc-
cal? - kérdezte, és kezébe vette a következő előkészített
poharat.
Egy pillanat alatt elkomorodtam.
- Nem tudom, nagyi, de most nem is akarok ilyenekre
gondolni.
- És mégis mikor méltóztatsz gondolni rájuk?
Nem feleltem.
- Mia, hadd mondjam el, hogy néha hihetetlenül
érettnek tűnsz a korodhoz képest, máskor viszont rosz-
szabb vagy, mint egy ötéves kislány.
Felhorkantam, és az ablakoz mentem.
Leszállóban volt az est, az eget rózsaszín-szürke
ecsetvonások díszítették.
- Ugye, tudod, hogy én meg tudok szervezni neked
egy második meghallgatást?

236
 - Tudom, nagyi, és nagyon köszönöm, de nem érde-
kel - feleltem neki háttal.
- És mégis mi érdekel?
- Semmi, egyelőre semmi.
- És tudod már, mennyi ideig akarsz stand by-ban
maradni? Egy hónapig, egy évig vagy kettőig...? Tudod,
csak azért, hogy tudjam, mire számítsak.
Gyűlöltem a szarkazmusát.
- Számít ez valamit, nagyi? - néztem egyenesen
a szemébe.
- Ugyan, aranyom, egyáltalán semmit, csakhogy ami-
kor felhagysz azzal, hogy játszod az áldozatot, visszasírsz
majd minden napot, amit önsajnálattal töltöttél ahelyett,
hogy tanultál vagy táncoltál volna. Ebben a percben is
valaki másnak adod meg az esélyt, hogy elfoglalja a he-
lyedet!
- Azt hiszed, érdekelnek engem mások? Na és szerin-
ted mást nem is tudnék csinálni? - kérdeztem csípősen.
- Akarsz nálam dolgozni? Kezdhetsz akár már holnap
is, leltároztatok veled, és rendbe kell tenned az ügyin-
tézést, de továbbra is azt hiszem, jobban illik hozzád a
Royal Ballet. Mindenesetre ha ezt akarod, nem ellenke-
zem. Hagyd csak ott az iskolát, menj haza, és dolgozz
egy bevásárlóközpontban, semmi rossz sincs abban, ha
igazán azt akarod.
Megsértette az önérzetemet, ezért semmiképp sem
akartam igazat adni neki, bár a szívem mélyén tudtam,
neki van igaza.
- Pusztán kíváncsiságból, Mia, Patrick mit gondol
a döntésedről?
 Teljes mértékben egyetértek önnel, Olga, de ez a fafejű
nem akar meghallgatni!
- Patrick!
- Ahogy sejtettem: úgy gondolja, ahogy én! Bravó, Pat-
rick, egészségedre! - emelte poharát a mennyezet felé.
Egészségére!
- Nagyi, elviselhetetlen vagy, anyának igaza van!
- Persze, amikor bebizonyítom neked, hogy hibát
követsz el, akkor elviselhetetlen vén boszorka vagyok,
amikor viszont az kollégiumi díjra kell összekaparni a
pénzt, akkor én vagyok az imádott nagyika. Legalább egy
hangyányit próbálj ravaszabb lenni. Egész életedben ott-
hon akarsz lebzselni? Csak tessék, parancsolj, de nem itt:
menj haza, ha anyád megengedi!
- Te most kirúgsz innen? - kérdeztem megrökönyödve.
- Dehogy! Nyaralni vagy itt, és azt akarom, hogy la-
zíts, és térj magadhoz a szörnyű megrázkódtatásból, de
elengedhetetlen, hogy legyen elképzelésed a jövődről,
és legyenek konkrét terveid, hogy amikor hazatérsz, új
életet kezdhess!
- Ezt vegyem fenyegetésnek, nagyi? - kérdeztem
mosolyogva.
- Persze! Különben hagyom, hogy a szüleid újra
összejöjjenek!
- De nagyi, ez már zsarolás!
- Teljes mértékben, kincsem, viszont ha nem bánod,
a szupernagyinak most találkája van, úgyhogy magadra
kell hagynia.
- Kivel találkozol? - kérdeztem a szememet mere-
getve.

238
 - Hehejj...! Aki kíváncsi, hamar megöregszik... - fe-
lelte, miközben felkelt, és cuppantott arcomra egy puszit.
Sunil odanyújtotta a táskáját, a kocsikulcsot meg
a rúzst.
Figyeltem, ahogy sminkeli magát a tükörben.
Rám kacsintott, és távozott.
Az ablakból néztem, ahogy beszáll a kocsiba, és már
beszél is a headsetjén - olyan szép és magabiztos volt,
mint a régi idők színésznői.
Megvárta, míg kinyílik a kertkapu, aztán eltűnt az
alkonyi fasorban.
- Pat, tényleg azt gondolod, hogy neki van igaza?
Hónapok óta ezt ismételgetem. Még mindig itt vagyok
veled, és nincs okod rá, hogy mindenről lemondj.
- Hónapok óta?
- Kisasszony, vacsorája elkészült, ha akarja, önnel
tartok - jelentette be Sunil.
- Ha neked nem kellemetlen, örülnék, ha velem
maradnál.
- Dehogy kellemetlen, sőt!
Megterített kettőnknek a konyhában, és bekapcsol-
ta a tévét - az A place in the Sun ment, sokkal inkább
magával ragadott, mint az Eastenders.
- Nagymamája azt mondta, táplálóan kell enni. Ezért
főztem tésztát, sültet, burgonyát és tortát.
- Már ne is haragudj, Sunil, de hányán leszünk? - azt
vártam, egyik pillanatról a másikra besereglik az egész
családja.
- Én, kisasszony és barátja - és úgy elkezdett haho-
tázni, mintha az évszázad poénját sütötte volna el. - Bo-
csánat... - szegte le aztán a fejét, és tálalta a spagettit.
 - Sunil, hová ment a nagyi?
- Sunil hallgat, mint sír!
- Ne már, nem mondom el senkinek, esküszöm - kö-
nyörögtem.
Válaszul mindössze felhangosította a tévét.
- Rendben, ha nem mondod el, elmesélem a nagyi-
nak, hogy lovakra fogadsz, és takarítás helyett órákat
lógsz a telefonon!
- Ezt ki mondta kisasszonynak? - kérdezte megret-
tenve.
- Patrick! - vontam meg a vállamat, és rákacsintot-
tam.
- Kisasszony, ez zsarolás!
- Tudom - mondtam, és jó bőven megszórtam par-
mezánnal a tésztát.
- Meg kell esküdni, hogy soha semmit nem mond
nagymamájának!
- Esküszöm!
- Egy... fiatal fiúval mutatkozik - mondta félénken.
- Egy fiatal fiúval? Na de ki az?
- Ezt már tényleg nem árulhatom el!
Lefogadom, hogy Massimo az!
- Massimo?
- Én nem tudok semmit, kisasszony!
- Hát ez fantasztikus! Tudtam!
- De kisasszony megesküdött - siránkozott.
- Nyugalom, bennem megbízhatsz, egy szót sem ejtek
ki a számon!
- Reméljük... - felelte a sültet szeletelve.
Jóízűen ettem, visszatért a régi étvágyam, kezdett
visszajönni az erőm - később a szobámban elégedetten

240
állapítottam meg, hogy már nem nézek ki zöld arcú ano-
rexiásnak.
Papírt meg tollat ragadtam, és ledobtam magam az
ágyra, hogy ismét írjak Ninának.

Kedves Nina!
A nagymamám házában vagyok Firenzében.
Örületes egy hely, a kert óriási, van medence is, tudom,
hogy neked is nagyon tetszene.
Emlékszel, amikor azt mondtad: szeretnéd, ha együtt
jönnénk el ide a vizsga után? Meg hogy majd én megta-
nítalak olaszul, te pedig végigvezetsz a múzeumokon, és
együtt töltünk egy felejthetetlen nyarat?
Remélem, egyszer majd tényleg meg is tesszük, még ha
csak öreg korunkban is! 
A nagyi okés, képzeld, a huszonöt éves pilátesz-
edzőjével jár! Esküszöm, nem viccelek, Massimónak
hívják, és szimpi, de azért eléggé uncsi.
Egyik este elvitt pizzázni (a nagyi ragaszkodott hoz-
zá), és feszülős öltönyt vett fel, mintha esküvőre öltözött
volna. Azt hiszem, le akart venni a lábamról. Tudod...
a külföldi lány nyaral... El is vitt, hogy megmutassa
a kilátást, és amikor megkértem, hogy vigyen haza,
nagyon megsértődött, már napok óta nem szól hoz-
zám.
Ki érti a férfiakat? Ha meg a nagyival van, mit akar
tőlem?
Pat azt mondja,
Ha már kavarásról van szó: jól kapaszkodj meg, mert
az év legelképesztőbb hírét mondom: anya megint be akar
próbálkozni apámnál! Tudom, hogy hihetetlen, de ez az
igazság, Betty mondta, tudod, hogy anya mindent elmesél
neki.
A nagyi már ki is dolgozott egy tervet, hogy ne jöjje-
nek össze megint, tisztára olyan, minta 007-es. Őrületes,
imádnád, és ő is imádna téged! Egy pillanatra sem áll le,
mindig van B-terve is - azt hiszem, most épp utál engem,
mert nekem aztán semmiféle tervem sincs a jövőre.
Él a nagyinál egy házvezető is, Sunil, indiai, és nagyon
jól főz.
Esténként a nagyi megiszik egy italt a nappaliban,
illetve igazából legalább három vodka-narancsot, és azt
akarja, hogy tartsak vele, míg az életéről mesél. Millió
dolgot csinált már, mindenfelé utazgatott, egy rakás fon-
tos emberrel jár össze, csomó nemest ismer, elég felvennie
a telefont, és már meg is kapja, amit akar.
Legalább egy kicsit szeretnék rá hasonlítani...
Most már valamivel jobban vagyok, bár halálosan
hiányzol, és folyton rád gondolok.
A mi életünk örökre egybefonódott jóban-rosszban,
legalábbis számomra biztosan, mert a nővérek akkor is
nővérek maradnak, ha összevesztek.
Erősen ölellek, és nagyon szeretlek.
U.L: Ha hazamegyek, viszek neked egy állati finom
sajtot!

Összehajtottam a levelet, és betettem egy borítékba.

Carlnak igaza volt: jót tett, ha írtam Ninának.
Olyan volt, mintha megint beszélgetnék vele, és ha le-
hunytam a szemem, még a válaszait is el tudtam képzelni.
És ha csak egy pillanatig úgy tettem, mintha mi sem
történt volna, elfelejtve a múltat, azon igyekezve, hogy

242
kizárjak minden fájdalmat az agyamból, akkor már lát-
tam is magam előtt, amint vidáman és mosolyogva azt
mondja: „Hé, Mia, ne legyél már ilyen mogorva!” - és
megint magunk voltunk, boldogok és gondtalanok,
és előttünk állt az egész élet.
Amikor később elaludtam, megérkezett Pat.
- Jobban vagy már, drágám? - kérdeztem, és a nya-
kába vetettem magam.
Igen, kicsim, csak egy pillanatra zavarodtam össze,
most már jobb. Alig várom, hogy lássam, mit hoz össze
a nagyid Elenával és az apáddal!
- Igen, be kell vallanom, hogy ez a nő néha már meg-
rémít!
Massimóra gondolsz?
- De belegondoltál? A fia lehetne! Ez hajmeresztő!
Massimóra nézve még hajmeresztőbb, vagy nem? ...
brrrr, bele sem akarok gondolni! - nevetett, és fintorogva
megvonta a vállát.
- A nagymamáknak nem szexelniük kellene, hanem
almatortát sütni, meg az unokáikkal sétálniuk a parkban!
A világ változóban van, szerelmem, nézz csak ránk...
Kezei közé fogta az arcomat, és szájon csókolt.
Túlságosan szép volt, és túlságosan valóságos.
Becsuktam a szemem, és elernyedtem a karjai között.
Felemelt, és az ölébe ültetett.
Csókolózni kezdtünk, és simogattuk egymást, ke-
zünkkel és szájunkkal új útvonalakat kerestünk, harap-
dáltuk egymás ajkát, fülét és nyakát, testünk minden
szegletét felfedeztük, és vetkőztetni kezdtük egymást.
Beleszédültem bőre ízébe, teljes valómmal és őrülten
vágytam Patrickre.
 Mia, szeretkezni akarok veled! - mondta a szemembe
nézve.
- Én is, Pat - suttogtam nagyon-nagyon akarom.
Magához szorított.
Testünk már oly régóta hívta, óhajtotta, kereste és
várta a másikét.
Pat finoman becsúsztatta a kezét a pólóm alá, a mel-
lemet simogatta, és vadul csókolt.
Erősen vert a szívem, új érzéseket éreztem - meg-
rémültem és izgalomba jöttem tőlük.
Meztelenül lenni Patrick karjai között: ez a legéde-
sebb és legcsodálatosabb dolog, ami csak lehet - az első
alkalom csakugyan álomszépnek ígérkezett.
Patrick, miközben vetkeztetett, úgy nézett rám, mint
a világ legszebb dolgára, és közben végtelen finomsággal
folyamatosan simogatott.
Rám feküdt, türelmetlen volt és izgult, cinkosan mo-
solygott, és közben ujj begyével simogatta az arcomat.
Behunytam a szemem, és erősen átöleltem - vártam
rá.
De valami nagyobb és erősebb volt nálunk és a vá-
gyunknál, és amivel még szembe kellett néznünk - fé-
lelmetes szélviharként csapott le ránk, és szó szerint
kiszakított minket egymás karjai közül.

244
 Tizenegy

Másnap szörnyű hangulatban keltem.

Nem értettem, miért választottak el egymástól ilyen hir-
telen és durván.
Annyi biztos, hogy nem az én vágyam tette, és ha az
övé sem, akkor kié?
A nagyi viszont nagyszerű hangulatban volt, vidáman
dudorászott telefonhívások és a kerti növények öntözése
közben.
Zsebre dugott kézzel és kifejezetten zabosan mentem
le hozzá.
Hogy lehet, hogy a nagyanyám (a nagyanyám!) hi-
peraktív szexuális életet él, nekem meg még álmomban
sem jött össze?!
Ha tilos, miért nem szólt nekünk erről senki?
Később Massimo is megérkezett, ő is remek hangulat-
ban, olyannyira, hogy még puszit is nyomott az arcomra,
miután a nagyi fülébe súgott valamit - ő pedig láthatóan
nagyon mókásnak találta.
- Csatlakozol hozzánk, Mia? Egy kis pilátesz neked
is jót tenne! - szólt oda Massimo, miközben levette
a melegítőjét, és piros rövidnadrágban maradt.
- Nem, köszönöm, ma reggel meg akarom nézni az
Uffizit, azt mondják, nagyon szép.
 - Várj csak, felhívom az igazgatót, és foglaltatok
jegyet, különben egész nap sorban állhatsz! - vágta rá
a nagyi, és már nyomkodta is a telefont.
- Nem kell, nagyi, köszönöm, nem sietek, kivárom,
mint mindenki más - zártam le ellentmondást nem tűrő
hangon.
Egyedül kellett maradnom Pattel, és átgondolni, hogy
megint a végzet szúrt-e ki velünk, és miután kegyetlenül
és gonoszul megtagadta tőlünk, hogy együtt éljünk, ál-
munkban sem fogja megengedni azt.
Felszálltam a buszra, és leültem hátul.
Már kezdtem kevésbé feltűnő lenni - fülhallgatóval és
mikrofonnal beszélhettem volna hozzá akár fennhangon
is.
- Pat, szerinted mi történt?
Nem tudom, szerelmem, olyan volt, mintha elszakí-
tottak volna minket egymástól. Mintha egy örvény szívott
volna magába, rémisztő volt. Olyan volt, mintha egyre
csak zuhantam volna a sötétbe. Szólongattalak, de nem
feleltél.
- Az első éjszakánk... sosem fog összejönni - mor-
moltam vigasztalanul naivak voltunk, hogy azt hittük,
ilyen egyszerű lesz: te halott vagy, és a halottak nem sze-
retkeznek - mondtam keserűen.
Ha csak ez aggaszt: a holtak nem beszélnek, nem ka-
cagnak, nem adnak bölcs tanácsokat, és nem is jelennek
meg annak az álmában, akit eszeveszettül szeretnek.
- Mit akarsz mondani ezzel?
Azt, hogy majd megoldjuk, talán még nem állunk rá
készen, de megtaláljuk a megoldást.
- Vagy talán az angyalok nem is szexelnek!

246
 Hát akkor miért vágynék rád ennyire?
- Tényleg, miért?
Nyugalom, Mia, ez nem gond, legalábbis számomra
nem az.
Kinéztem a buszból, és felsóhajtottam.
A fával szegélyezett utak békésen tekeregtek alattunk,
mi pedig csak ereszkedtünk tovább a város felé.
Bánatos voltam, és egyedül éreztem magam, de leg-
inkább képtelen voltam hozzászokni hirtelen hangulat-
változásaimhoz.
Egyik pillanatban jól éreztem magam, a következőben
pedig legszívesebben bedőltem volna az ágyba, és fel sem
keltem volna többé.
Borzasztó fáradt voltam a gonosz sötétség ellen ví-
vott, folyamatos hadakozástól meg a lelkemet megfer-
tőző, tompa fájdalomtól.
Ha egyszer beszívtad a halál illatát, nincs többé gyó-
gyulás.
Legfeljebb együtt élhetsz, alkudozhatsz és esetleg
alkut köthetsz vele annak reményében, hogy - legjobb
esetben - idővel egy kis enyhülésben lesz részed.
Felhívott Betty.
- Elmesélte a nagymamád, hogy mi a terv ma estére?
Egy rakás szarnak érzem magam, de anyádnak mosta-
nában elment az esze, gatyába kell rázni egy kicsit. Nem
szólsz neki semmit, ugye? Ha megtudná, hogy alkut
kötöttem az ördöggel, megölne.
- Nem vagyok én akkora bolond! Legalább annyira
szeretném, hogy visszamenjen Paulhoz, mint te, de leg-
alábbis azt, hogy ne álljon össze megint apámmal. Egy
napon még megköszöni nekünk!
 - Reméljük, de bevallom, hogy összetojom magam,
ha valami balul sül el...
- Ugyan, a nagyi mindent kézben tart, sosem bíz
semmit a véletlenre, ha tehetné, még poloskákat is be-
szereltetne... sőt, furcsa, hogy nem kérte meg valamelyik
barátját a Scotland Yardnál, hogy kerítsen neki!
- Jobban vagy, kicsikém?
- Néha úgy érzem, igen, aztán megint minden kial-
szik.
Szünetet tartott.
- Azt akartam mondani, hogy ma éjjel Patrickkel ál-
modtam - mondta óvatosan.
- Tényleg?
- Láttam, ahogy zuhan a semmibe, és egyre csak
szólongat téged... úgy tűnt, retteg, nagyon sajnáltam,
de nem tudtam segíteni rajta.
Megborzongtam.
- Bet, fura dolog történt az éjjel... szóval mi... épp
elkezdtük volna... nagyon akartuk, de az utolsó pillanat-
ban hirtelen eltűnt.
- Szóval ezért...
- Miért, Bet? Nekünk nem lehet? Mi... szóval... ez
bűn, vagy mi?
- Nem hiszem, hogy emiatt lenne, azt hiszem, ebben
a pillanatban az energiák még nem összeegyeztethetőek.
- Mit beszélsz, Betty? Mi az, hogy az energiák nem
összeegyeztethetőek? - kérdeztem zavartan.
- Az, hogy különböző dimenzióban vagytok, és amíg
nem lesztek azonos energiaszinten, nem hiszem, hogy
összejönne... Érted, neki... nincs már tényleges teste,
neked viszont van...

248
 - Azt akarod mondani, hogy csak akkor egyesülhe-
tünk, ha már én is meghaltam? - kérdeztem cérnavékony
hangon.
- Nem tudom, Mia, remélem, hogy nem, talán téve-
dek is, sőt biztos, hogy tévedek... jesszusom, elegem van,
hogy mindig én adom át a rossz híreket! Mia, felejtsd el,
amit mondtam, szokás szerint nem gondolkodtam, mi-
előtt beszéltem. Majd tájékozódom, utánaolvasok, meg-
kérdezek egy papot, kitalálok valamit, biztosíthatlak, de
egyelőre figyeljünk a mai estére, és fohászkodjunk, hogy
minden a terv szerint menjen.
Letettem.
- Hallottad ezt, Pat? Nem vagyunk ugyanazon az
energiaszinten... - ironizáltam.
Mia, szerelmem, imádom Bettyt, de a túlvilágról egy
kukkot sem tud!
Leszálltam a központban, és céltalanul bolyongani
kezdtem, beleveszve sötét gondolataimba.
Hol az otthonom? Hol a szívem? Miért nincs már ér-
telme vagy célja az életemnek? Miért vált csupán napok
egymásutánjává, amit valahogy muszáj eltöltenem?
Elszorult a torkom attól az érzéstől, hogy ez vált az
én valóságommá, a múltamat pedig végleg eltemették.
Nem gondolhattam, hogy úgy kell újrakezdenem,
mintha nem éltem volna le az előző tizenhat évet, és
nem hihettem azt sem, hogy egy napon majd minden
emlékem bekerül egy dobozkába a lelkemben, és örökre
ott is marad.
A nagyira gondoltam, aki egyszerre veszítette el
mindenkijét, de még erősebben jött ki az egészből - én
viszont nem ő voltam, és nem is akartam ő lenni.
 Én nem háborús országban élek, és nem igazságos,
hogy ez épp velem történt meg. Nem ezt érdemeltem:
csodálatos élet állt előttem, de mostanra valamiféle sód-
ródó hajóronccsá váltam.
És egyedül kellett szembenéznem mindennel.
Mert helyettünk végső soron senki sem veheti magára
fájdalmainkat és gondjainkat.
Nem is vettem észre, hogy a lábam (vagy talán Pat-
rick) visszavitt Aurél mester tánciskolája elé.
Már majdnem három óra volt, a kapu nyitva, ő meg
valószínűleg már odabent készült az órára.
Jól van, kincsem, nem fog megártani, sőt talán ez az
egyetlen gyógyír a telkednek.
Úgy támolyogtam be, akár egy alvajáró.
Amint a maestro meglátott, szélesen elmosolyodott.
- Jé, Piroska, hogy van a nagymama?
- A nagymama jól van.
- De hát te nem utaztál el? Lekésted a repülőt? - kér-
dezte, és közben felvette a balettcipőt.
- De igen... bizonyos értelemben.
- Akkor hát eljöttél táncolni?
- Nem, maestro, ha nem bánja, ma is inkább csak
leülnék és figyelnék.
- Na de miért? Nincs nyolc euród? Gyűjtést szerve-
zünk, ha akarod! - nevetett.
- Még cipőm sincs, és igazából... mindegy is.
- Ahogy akarod - fordított hátat, és megpróbál-
ta bekapcsolni a lemezjátszót, de az hallani sem akart
a dologról. - A fenyőbe! - kiáltotta, ahogy nagy öklé-
vel rácsapott a CD-játszóra. - Itt soha semmi sem
működik!

250
 - Megengedi, maestro? - kérdeztem félénken. - Ta-
lán, ha... szóval ha megnyomja ezt a gombot...
A hangszóró teljes erővel kezdte bömbölni a Monta-
gue-k és Capuletek szvitjét Prokofjev Rómeó és Júliájából.
Még a fal is beleremegett a robajba, mintha a hang-
szórók előtt álltunk volna egy ravepartyn.
Befogtam a fülem, a maestro meg teljes erejéből ki-
rántotta a dugót a konnektorból.
- A fene egye meg! Mindig ez van!
Lassanként beszállingóztak a tanítványok - egymás
közt nevetgéltek és viccelődtek.
- Jó estét, maestro! Gond van a lejátszóval? - vicce-
lődött a vörös hajú fiú.
- Most meg mit poénkodsz? Na, majd mindjárt le-
rendezlek!
Felismertem a Boris meg a Macskaszem nevet vise-
lő lányokat, három másikat viszont korábban még nem
láttam.
Volt, akin balettcipő volt, volt, akin csak frottírzokni.
Mind elfoglalták a helyüket a rúd mellett, és elkezdték
a bemelegítést: előrehajolgattak, és a lábfejüket nyújtották.
- Hé, Lófarok, adj kölcsön egy nadrágot ennek a Kis
Gyufaár uslánynak.
Az említett Kis Gyufaáruslány én voltam, Lófarok
pedig Macskaszem, csak éppen átkeresztelve.
- Máris, maestro! - válaszolta lelkesen, és már szaladt
is a táskájához, hogy elővegyen egy melegítőnadrágot.
- Nem, tényleg, nincs rá szükség - szóltam közbe.
- Az én órámon csak az néz, akinek eltört a lába, de
ahogy látom, neked semmid sem tört el! Gyerünk, késés-
ben vagyunk, ezek meg a végén még megtúlóráztatnak,
és akkor ki áll oda a feleségem elé?!
Kelepcébe kerültem - nekidőltem a falnak, mindenki
engem nézett, és rám várt, hogy elkezdhessük az órát.
Menekülni akartam, de mintha odaszögezték volna lá-
bamat a padlóhoz.
Maradj, Mia, ez csak egy egyszerű balettóra, hogy
visszanyerd a formádat, tegyél úgy, mintha csak gim-
nasztika lenne, és semmi több, tedd meg a tested kedvéért.
Kelletlenül elindultam az öltöző felé.
- Basszus, Patrick, ezért még megfizetsz, tudod, hogy
nem akarom! - dünnyögtem.
Nem igaz, hogy nem akarod, Mia, teljes szívedből aka-
rod, csak félsz, hogy már nem vagy rá képes, de az egyetlen
mód, hogy erről meggyőződj az, ha megpróbálod!
- Fogd be a csőröd, Pat! - feleltem határozottan.
- Akkor... kezdjük. A rúd felé, tendu, demi-pointe,
pointe, félspicc, spicc, hajlítás, nyújtás, második pozíció,
zárt plié, ugyanez balra és hátra, soutenu második pozí-
cióban, temps lié, cambré, jobbra és balra, aztán az egész
elölről. Vörös, mutasd be!
A vörös hajú fiú bemutatta a gyakorlatot.
Bár a mozdulatsor nagyon is egyszerű volt, számomra
bonyolultabbnak tűnt, mint megmászni egy hegycsúcsot -
míg a többiek beálltak első pozícióba, én ott maradtam a
rúdnál, és zavartan, riadtan bámultam a tükörképemet:
nem tudtam, mit csináljak.
Megszólalt a zene - könnyek csordultak végig az ar-
comon.
A maestro odajött hozzám.

252
 - Talán nem vagyok olyan szép és fiatal, mint a Vörös,
de azért nincs ok a sírásra! Nem fogod elhinni, de régen
én is nagy táncos voltam!
Jólnevelten elmosolyodtam, de továbbra is csak bá-
multam magam elé, és olyan erősen szorongattam a ru-
dat, hogy elfehéredtek tőle az ujj aim.
A maestro nagy nehezen lefejtette a kezemet a rúdról.
- Ez az... jól van, ez akkor is ott marad, ha nem mor-
zsolod szét! - mosolygott tovább kedvesen és türelme-
sen. - Tudom, hogy unalmas gyakorlat, de csináld meg
egy ilyen őskövület kedvéért.
Úgy szorongattam nagy kezét, mintha egy épület
párkányáról próbálna leereszteni, apránként engedne
lejjebb, nem hagyva, hogy lenézzek.
- Na, már meg is van... soutenu második pozícióban,
jobb lábbal, grand.plié, temps lié... látod, hogy semmiség?
Olyan, mint a biciklizés: ha egyszer megtanultad, többé
nem felejted el!
Elmosolyodtam, és lesütöttem a szemem, de amint
megláttam kettőnk között feszülő óriási pocakját, ne-
vetnem kellett.
- Szóval nevetséges a hasam? - közelített tettetett
fenyegetődzéssel.
- Nem, nem, maestro, egyáltalán nem!
- Vigyázz, mert megeszlek, hallod? A legutóbbi rosz-
szalkodó balerinát megettem ebédre!
Úgy kísért vissza a rúdhoz, mintha egy öregasszonyt
segítene át az úton, aztán meggyőződött róla, hogy biz-
tonságban érzem-e magam.
- Kérsz egy pohár vizet? Vagy valami erősebbet?
- Nem, köszönöm, már jobban vagyok.
 - Itt maradok, nem megyek sehová, ha szükséged van
rám, csak szólj.
Aztán odafordult az egyik lányhoz:
- Nem lettél féltékeny, ugye?
- Nem, maestro, már van barátom - nevetett.
- Na, jobb is az! Mi a következő gyakorlat? - szegezte
neki hirtelen a kérdést.
- Fondu, plié, zárt relevé, dupla fondu hátra, fél kör, és
elölről - felelte habozás nélkül.
- Ez aztán a stréber! - kacsintott rám.
Olyan volt, mintha újra meg kellene tanulnom járni:
a testem pontosan tudta, mit csináljon, de az agyam el-
lenkezett - a kettejük közötti harc pedig kimerített.
Nem tudtam elhinni, hogy a tükörben látható lány
a kölcsönkapott nadrágban és ceruzával összetűzött haj-
jal - aki pár héttel korábban még kómában feküdt egy
kórházi ágyon - már egy ronde de jambe-ot igyekszik
végrehajtani egy ismeretlen firenzei tánciskolában.
Képtelenség.
Egyszerűen képtelenség.
A lábam valami alapvető ösztönnek engedelmeske-
dett, magától hajtotta végre a gyakorlatot, nem is kellett
gondolkodnom - és ugyanígy a kezem is: olyan össz-
hangban jártak egymással, mintha láthatatlan szálak
mozgatták volna őket.
De a bennem lakozó szigorú bíró azonnal kiszúrta
a hónapokig elhúzódó mozdulatlanság és depresszió
okozta tökéletlenségeket.
És a harag megint felülkerekedett bennem.
A helyzet rengeteget romlott, amint a terem közepén
kellett bemutatni a gyakorlatokat.

254
 Olyan volt, mintha bedobtak volna a mélyvízbe:
a mentőmellény - a balettrúd - nélkül el voltam veszve.
Igyekeztem megjegyezni a mozdulatsort, de elvesztet-
tem a fonalat. Ekkor a maestro újból segítségemre sietett.
- Ti ketten, gyertek ide előre - mondta a két legügye-
sebb lánynak -, és tökéletesen hajtsátok végre a felada-
tot, így a Véznaság követhet titeket, és ha hibázik, az a
ti hibátok, szóval... jól figyeljetek! - mondta, miközben
szitkok és egy pár ökölcsapás kíséretében próbálta be-
indítani a zenét.
Mély lélegzetet vettem, összeszorítottam a fogam, és
belekezdtem a mozdulatsorba.
Nem nehéz, nem nehéz - ismételtem magamban,
és annyira összpontosítottam, mintha épp egy bom-
bát hatástalanítanék: hunyorogtam, és összeráncoltam
a homlokom.
A maestro bólogatva figyelt, egy-két apróságot kivéve
nem is nagyon szólt bele, mivel ez volt az első órám.
A két lány védelmében egyre magabiztosabb lettem,
minden lépéssel feljebb szegtem a fejem, és egyenesebb
lett a hátam, a lábfejem megtalálta természetes ívét,
a lábam pedig egyre könnyedebben fordult kifelé.
Talán tényleg csak berozsdásodtam, és idővel megint
lehet esélyem.
- Oké, de most ismételjük meg vidámabb bokával!
Újrakezdtük - ez alkalommal nyugodtabbnak és ma-
gabiztosabbnak éreztem magam.
Megingás nélkül ismételtem el a variációt, két
pirouette-tel fejeztem be a gyakorlatot relevéből, majd
hirtelen jobbra fordultam, ám elvesztettem az egyen-
súlyomat, és földre zuhantam, akár egy zsák krumpli.
 Szörnyen megalázó volt.
Mindenki engem nézett.
Ez volt a büntetés elbizakodottságomért, hogy tépett
kis szárnyaimmal magasba próbáltam repülni.
Az, ami máskor olyan egyszerű volt, mint ahogy meg-
ittam egy pohár vizet, most lehetetlennek tűnt.
Beütöttem a térdemet, ami fájni kezdett, de a meg-
aláztatás mindennél jobban égetett.
- Össze akarod itt törni nekem a padlót? - kérdezte
a maestro, amint felsegített. - A takarítónők azt hiszik,
hogy ez itt egy tekepálya! Ha nem hagyják abba a viaszo-
zást, mind úgy fogunk bukdácsolni, mint a kuglibábuk.
A gyerekek bólogattak, és lábukkal megpiszkáltak
egy-egy kis darab gyantát.
- Maestro, ez kedves öntől, de a padlónak semmi köze
hozzá, magam hoztam össze - feleltem szemlesütve, és
a kezét szorongatva feltápászkodás közben.
- Ki mondta, hogy válaszolhatsz?
- Senki!
- Kinek van igaza?
- Önnek, maestro!
- Na, így már jobb!
Újból kézen fogott, és középre vezetett.
- Figyelj, amikor en dehors forogsz, a bal kezed hajt,
nem a jobb, így... - imitálta a mozdulatot, hogy meg-
mutassa, mit hibáztam el - ...a fej pedig mindig oldalra
nézzen, és utoljára induljon el - fogta meg a tarkómat
erős ujjaival.
Megpróbáltam, de a félelem leblokkolt, és fél kör után
megálltam.
- Mitől félsz, mi? - kérdezte komolyan.

256
 - Nem tudom, nem tudom, hogy mitől félek - felel-
tem nyersen, a szemem pedig megtelt könnyel.
- Bátorság, olyan ez, mint a lovaglás: ha leesel, azon-
nal vissza kell ülnöd. Fáj a térded?
- Nem.
- Kár, úgy jobban megjegyezted volna. Gyerünk, pró-
báld újból, és ne feledd, a bal kar hajt.
Megpróbáltam még néhányszor, de fél kör után min-
dig megálltam.
- Gyerünk, megfoglak, ha elveszted az egyensúlyodat,
de ha nem sikerül, jössz 20 euróval!
Elnevettem magam - a feszültség feloldódott.
Erős keze megadta a kellő bátorságot ahhoz, hogy
újból megpróbáljak forogni. Meg is tettem két és fél
kört.
- Na, látod, fafej? - kérdezte, és összeborzolta a ha-
jamat.
Szégyenlősen és hálásan mosolyogtam rá.
Hosszú út állt még előttem - túl hosszú ahhoz, hogy
el ne bátortalanodjak.
- Gyerünk, mindenki középre, meghajlás a maestro-
nak. Jól van, egy szép, hazug mosolyt... viszlát csütörtö-
kön - csapta össze a kezét.
A két lány bemutatkozott az öltözőben.
- Szia, Laura vagyok, azaz Boris.
- Én meg Macskaszem, Lófarok, meg mi is voltam
múlt héten? Ja, igen, Fernando!
- Örülök, én meg Mia, Piroska, Véznaság és Kis
Gyufaáruslány vagyok.
Felnevettünk.
- Régóta tanultok a maestrónál?
 - Pár éve. Amint van időm, eljövök hozzá, csodálatos
ember! - mondta Serena.
- Én egymás után kétszer felvételiztem a Scalába,
remélem, felvesznek, különben kinyírom magam! És te?
Régóta táncolsz?
- Táncoltam, aztán abbahagytam - feleltem tétován.
- De hát nagyon ügyes vagy, láttam a developpéidat
meg az arabesque-eket, látszik, hogy sokat tanultál már.
- Béna vagyok, még el is estem - feleltem szégyen-
kezve.
- Ezen a parketten előbb-utóbb mindenki elesik, csú-
szósabb, mint egy jégtömb.
- Na, mentek már, vagy sem? Ha nem, bezárlak, hogy
kitakarítsatok! - kiáltott át a maestro a másik teremből.
Sietve átöltöztünk, és kimentünk az utcára, hogy el-
búcsúzzunk egymástól.
A maestro megpróbálta bezárni a kaput, de a zár
mintha defektes lett volna.
- A fenyőbe! Sose sikerül!
- Várjon, segítek - és ezzel behúztam a kaput.
A zár bekattant.
- Szóval te egy kis varázsló vagy?
- Otthon se csukódik be soha az ajtó! - mondtam
távolodva.
- Hé! - kiáltott utánam -, üstökös vagy, vagy vissza-
jössz még?
Egy pillanatra megálltam gondolkodni.
- Szerintem visszajövök! - feleltem, és már szaladtam
is tovább.
El sem hittem, hogy megcsináltam.
Részt vettem egy táncórán.

258
 Bár levertnek, frusztráltnak és bátortalannak éreztem
magam, erősen megnőtt a bizalmam a maestro felé, és
úgy éreztem, talán segíthet rajtam.
Bravó, szerelmem, ez az, már nem is bírtam tovább
csendben maradni!
- A fenét bravó, elestem, mint egy nyomi, micsoda
szar teljesítmény!
Na és? Tudod, hogy az a fontos, hogy felkelj! Mia Foster
Bonelli, mérhetetlenül jó voltál, bátor és gyönyörű!
- Mindig túl jó vagy hozzám.
Mondtam valaha, hogy hagyd abba, amikor meg vol-
tam róla győződve, hogy nem szabad?
- Nem!
Emlékszel, amikor kiabáltam veled, hogy menjél vissza
Sinclaire-hez, pedig te abba akartad hagyni?
- Igen!
És amikor hajnali háromig fennmaradtunk, hogy meg-
írjuk az irodalomtételeket?
- Anyukád meg folyton bejárkált a keksszel!
És amikor lebeszéltem Elenát arról, hogy megbüntessen
azért, mert titokban felhívtad a nagymamádat Ninával?
- Arra is - helyeseltem.
Na látod? Nem csak azért mondok dolgokat, hogy
tetsszenek neked.
- Pat - mondtam keserűen -, te mindig ott voltál,
amikor szükségem volt rád, nélküled rég elvesztem volna.
Éppen ezért nem távolodhattam el tőled túlzottan, és
úgy látszik, valaki meghallgatta a kérésemet.
Tudtam, ha egyik pillanatról a másikra elhallgatna,
megőrülnék - igyekeztem nem is gondolni ilyenekre, de
mástól sem rettegtem jobban.
 - Jaj, mit nem adnék, ha itt lehetnél mellettem!
Itt vagyok, szerelmem, itt vagyok.

A nagyi titkosügynökhöz méltó felszereléssel várt rám

otthon.
Három kihangosított mobil hevert előtte, afféle
telefonkonferenciát tartott Paullal és Bettyvel, hogy
tökéletesítsék az utolsó részleteket is.
Már majdnem hét óra volt, apám nem indult késve
felvenni anyát, és attól a pillanattól kezdve a hadművelet
hivatalosan is életbe lép.
- Gyere ide, kisunokám, szükségem van rád: beszélj
Bettyvel, én majd Paullal törődöm, szükség esetén itt
van a harmadik telefon is, ha, mondjuk, autómentőt
vagy egyszerű mentőt kellene hívnunk, vagy mit tudom
én!
- Nagyi, ugye biztos vagy benne, hogy működni fog?
- Működnie kell! - ragadta meg a poharát, aztán ala-
posabban megnézett magának. - Úgy megváltoztál, mit
csináltál?
- Semmit, csak jártam egyet, lazítottam.
- Ennyi? Csillog a szemed, pedig általában olyan ádáz
és sötét a tekinteted, mint egy hollónak.
- Balettórán voltam - mondtam enyhe büszkeséggel
a hangomban.
- Komolyan? - kiáltott fel a nagyi kiguvadt szemmel.
Bólintottam.
- Na és hol?
- Egy tánciskolában, a városközpontban, van ott egy
menő tanár, román, és jól éreztem magam.
A nagyi nem akart hinni a fülének.

260
 - Kicsikém, annyira büszke vagyok rád! - külön ki-
hangsúlyozta, hogy büszke. - Olyan boldoggá teszel,
nagymama kincse! - folytatta párásodó tekintettel.
Megcsörrent az egyik mobil, megszakítva ezzel a va-
rázslatos pillanatot.
Betty volt az, bejelentette, hogy apám megérkezett
a házunk elé, lesben álló barátja már fel is hívta őt, hogy
közölje: készen áll a követésükre.
Paul eközben megérkezett az étterembe Nicole-lal,
a nagyi barátnőjének lányával, a modellel és színész-
jelölttel - sosem volt még ilyen ideges.
A másik telefon is megcsörrent.
- Olga, nem tudom, képes vagyok-e erre - nyavaly-
gott Paul.
- Hogyne lennél rá képes, Paul, hisz csak egy vacsora
az egész! - válaszolt a nagyi.
- De nekem nem való az ilyen taktikázás, egyszerű
ember vagyok, nem tudok hazudni, rögtön rajtakap-
nak.
A nagyi felsóhajtott, és a fejét csóválta.
- Megrendelted már a bort?
- Még nem!
- Na, akkor rendeld a legdrágábbat, úgyis én fize-
tem, és az ég szerelmére, nyugodj meg egy kicsit, és add
Nicole-t!
Nicole bele is szólt.
- Szervusz, kedvesem, gondolom, rájöttél, hogy re-
ménytelen eset, ugye? Tegyél úgy, mintha szereplőválo-
gatáson lennél, és kérlek, légy nagyon türelmes. El kell
játszanod, hogy szerelmes vagy belé, oké? Amikor meg-
látod, hogy Elena belép, kezdd el simogatni Paul arcát,
és ragadd meg a kezét, nézz mélyen a szemébe, megér-
tetted? Tedd meg nekem ezt a szívességet, és elintézem,
hogy szerepelj Woody Allen következő filmjében! Most
pedig add vissza Pault! - rendelkezett.
- Halló! - szólt bele Paul.
- Iszol?
- Igen!
- Kiváló. Lélegezz mélyeket, és ne feledd, hogy ami-
kor meglátod Elenát, ne tégy úgy, mintha vártad volna,
tűnj meglepettnek, megértetted? Úgy nézz rá, mintha azt
akarnád mondani: „Nézzenek oda, micsoda véletlen, hát
te is itt?!”, de ne állj le beszélgetni vele, ne is állj fel, meg
semmi hasonló, csak nézz rá, ints egyet, aztán beszélgess
tovább Nicole-lal!
- És ha nem sikerül?
- Ha nem sikerül, Elena ma este lefekszik az exférjével,
és ég veled, Paul! Most örülsz? - kiabálta.
- Jaj, Istenem, csak ezt ne!
- Na, hát akkor szedd össze magad!
Nagyon szórakoztató volt.
- Micsoda fajankó! - tátogott a nagyi. - Betty, van
valami újdonság? - szólt bele a másik telefonba.
- A barátom a nyomukban van, épp parkolóhelyet
keresnek.
- Remek, akkor nincs más hátra, mint várni - felelte
a nagyi, és rágyújtott egy cigire.
- Nagyi, ez egy vagyonba fog kerülni - mondtam.
- Semmi gond, az egészet a cég költségeként számo-
lom el.
Tíz perccel később anya és apa belépett a Babilóniába,
amit anya biztos valami híres útikönyvből választott ki,

262
mivel apám akkor végre lázba jött, amikor kinyitotta az
étlapot.
Nem véletlen, hiszen csak akkor érezte jól magát, ha
bebújhatott valami mögé, amivel nem kell párbeszédet
folytatni - mondjuk, egy napilap, étlap vagy számítógép
mögé.
Ha valaki egy jót akar csevegni, jobb, ha a mikrosütő-
höz fordul.
- Most mennek be - tudatta Betty.
Paulnak az utasítás szerint az asztalon kellett hagynia
a telefont úgy, hogy mi is hallhassuk a beszélgetést. Szinte
láttam, ahogy ott ül az asztalnál, rágja a körmét, és úszik
a verejtékben, Nicole meg úgy tesz, mintha ellenállhatat-
lannak találná.
- Elena, micsoda véletlen egybeesés, hát te is itt? -
hallottuk Paul hangját.
Keresztbe font ujjakkal, összeszorított szemmel druk-
koltunk.
- Igen - mondta anya kifejezéstelenül.
- Hát, izé... ez itt Nicole, egy ismerősöm... akartok
ideülni hozzánk? - makogta félszegen.
- Ostoba barom! - fakadt ki a nagyi. - Szerencsétlen
ökör!
- Nem, köszönjük, foglaltunk asztalt.
- Tényleg, üljetek csak ide, van bor is... Chateau
Lafitte, nagyszerű évjárat, ízlene neked, Elena, várj egy
kicsit, töltök kóstolót.
- Jesszusom, Paul, mit csinálsz, leöntötted a szok-
nyám! - kiáltott fel anya ingerülten.
A nagyi égre emelte a kezét.
- Na, jó, ez egy kretén, kész - jelentette ki.
 Feldőlő székek zaja hallatszott, meg Paul hangja,
ahogy a lehető legalázatosabban kéri az elnézést.
- Ugyan, hagyd, nem kell, hogy kitisztítsd, majd én.
Hagyd abba, mondtam már, hogy hagyd azt a szalvétát! -
folytatta anya, és elképzeltem, ahogy próbálja kitisztítani
kedvenc világoskék szoknyáját.
Amint odébbálltak, Paul felkapta a telefont.
- Olga, bocsásson meg, nem bírtam!
- Reménytelen nyomoronc vagy, Paul, megérdemled,
hogy visszatérjen ahhoz az egysejtűhöz, te balfék, te Maci
Laci, te Mr. Bean, te komplett balek! - bömbölte bele
a nagyi a telefonba.
Bettyvel szakadtunk a nevetéstől.
- Most mit tegyünk? - nyögött fel Paul panaszo-
san.
- Te ne csinálj semmit, már ez is bőven elég volt, nem
gondolod? Add ide Nicole-t, és mondd meg neki, hogy
menjen odébb, egymás közt kell beszélnünk.
- Nicole, látod, milyen reménytelen eset, ugye? Szóval
csak rád számíthatok, hogy féltékennyé tedd a lányomat,
bár nem lehet egyszerű féltékenykedni egy ilyen pojácára.
Simogasd az arcát, mosolyogj folyton, de meggyőzően
ám, jó, kedvesem?
A nagyi megadó sóhajjal fordult felém.
- Mit mondjak, megtalálja magának az összes ilyet -
sóhajtott lemondóan.
- Olga, Mia - szólt közbe Betty -, Elena épp most
küldött SMS-t, azt írja: „Épp most futottam össze Paullal
az étteremben. Egy szőkével van. És még azt mondta,
nem tud nélkülem élni... Hamar talált vigasztalást. Mi-
csoda szemetek ezek a férfiak!”

264
 - Talált, süllyedt! - örvendezett a nagyi, és töltött
magának még egy pohár bort.
Innentől csak Nicole-ra kell bízni.
- Szerinted miről beszélnek? - kérdezte Paul Nicole-t.
- Arról, hogy húst egyenek-e vagy halat, Paul, mint
mindenki, csak nyugodj meg, és igyál... - felelte Nicole
anyáskodva.
- Ugyan már, bemegyek a mosdóba, és segítek kitisz-
títani a szoknyáját.
- Hallgass rám, és hagyd békén, a nők a mosdóban
úgyis nagyszerűen megvannak egyedül.
- Micsoda hülye voltam, most mekkora baromnak
fog gondolni?!
- Korábban is annak gondolt, efelől nincs kétségem -
szúrt oda a nagyi.
- Olga asszony, kérem, ne dühöngjön - esedezett Paul.
Amíg a pincér kiszolgálta őket, Betty újra hívott.
- A barátom épp most szúrta ki a két hátsó kereküket -
nyöszörögte -, rettenetesen érzem magam!
- Rettenetesen érzem magam... - gúnyolta a nagyi. -
Hagyja már abba mindenki ezt a lelkifurdalósdit, előbb
kellett volna gondolkodni, most már túl késő, és külön-
ben is, az eredményre kell összpontosítani, megértetté-
tek? - igyekezett rendezni a sorokat.
- Hadd szeljem fel én a bifsztekedet - mondta Nicole
csábító hangon.
- Ez a lány még sokra viszi - mondta a nagyi elége-
detten -, bármit is csinál majd, sokra viszi!
- Jött még egy SMS, lányok - szólt közbe Betty. - így
szól: „El sem tudom hinni, az a szőke a szájába adja az
ételt, hát ez szánalmas!”
 A nagyi összecsapta a kezét.
- Istenem, mennyire jól ismerem a nőket, nyithatnék
egy házasságközvetítőt, sőt talán nyitok is egyet! - kiál-
tott fel elégedetten.
Később a szüleim felkeltek, Paul pedig újból pánikba
esett.
- Figyelj ide, Paul, most ne csinálj semmit, csak mo-
solyogj, köszönj, de ne is mozdulj, különben odamegyek,
és szétrúgom a segged, világos?
- Igen, Olga asszony - felelte leverten.
- Amint kimennek a helyről, várjatok pontosan öt
percet, aztán menjetek ki ti is, és induljatok el jobb felé,
az ő kocsijuk is ott áll néhány méterre az étteremtől, el
sem téveszthetitek. Jiles füstölög majd a kerekek miatt,
te meg odamész, és megkérdezed tőle, hogy segíthetsz-e
valamit, megértetted? Őt kérdezed meg! Majd meglátod,
azt mondja: vidd haza Elenát, őt meg a vasútállomáshoz.
Értetted? Pofonegyszerű, egy négyéves gyerek is képes
lenne rá.
A nagyi ezt összeráncolt homlokkal mondta - nem
volt benne biztos, nem túl merész-e a párhuzam?
Elképzeltem Pault, ahogy kikészülve úszik az izzad-
ságban, a lehető legkellemetlenebb helyzetben, amiről
- akár rémálmában - valaha is álmodott.
- Hát akkor szia, Elena! - hallottuk, ahogy felpattan,
és ledobja a telefont az asztalra.
- Megölöm - nyögött fel a nagyi elkeseredve -, saját
kezemmel tekerem ki a nyakát!
Hallottuk, hogy Nicole azt kéri tőle: segítsen feltenni
a nyakláncát.
- Miféle nyakláncot? - kérdezett vissza Paul.

266
 - Te kis butus, hát azt, amit épp most kaptam tőled -
válaszolta.
- Oscart neki!Nicole Oscar-díjas - derült fel a nagyi.
- De hát én nem is ajándékoztam neked semmiféle
nyakláncot - felelte Paul megtörten.
- Hát már hogyne, nem is emlékszel? - kérdezett
vissza Nicole összeszorított fogakkal.
- Na jó, szia, Paul! - zárta rövidre anya.
- Na de... - habozott.
- Paul, gyere ide! - dörögte Nicole. - Ez parancs!
Hallottuk, ahogy a székre rogy.
- Paul, Mia vagyok, hallasz?
- Mia, sajnálom, nem való nekem az ilyen, rettene-
tesen érzem magam, el sem tudod képzelni, mennyire.
- Szerintem viszont el tudom!
- Jaj, bocsánat, micsoda idióta vagyok, nem úgy ér-
tettem... vagyis... én...
- Paul! Paul! Nyugalom, semmiség, minden rend-
ben - próbáltam megnyugtatni -, mindannyian veled
vagyunk, a nagyi tudja, mit csinál, most csak várj néhány
percet, aztán menj ki, a nehezén már túl vagy!
- Jól van, Mia, mindjárt megnyugszom.
- Igyál, Paul, az ég szerelmére, igyál már! - könyör-
gött a nagyi.
Néhány perccel később hallottuk, ahogy felkelnek,
hogy fizessenek, és végre távoznak.
- Olga asszony - szólalt meg Paul kis idő után -, nem
is tudom, hogyan mondjam el, de nincs senki idekinn.
- Mi az, hogy nincs ott senki? Hol vagytok?
- Ahol ön mondta, az étterem előtt, van is itt egy lyu-
kas kerekű kocsi, ők viszont sehol.
 A nagyi szótlanul meredt rám.
- Még egy idióta... - morogta ilyenekkel vagyunk
körülvéve!
Egy perccel később meghallottuk, ahogy Betty le-
teremti a barátját.
- Mi az, hogy „csak egy pillanatra tévesztettem őket
szem elől”? Te nyomoronc, hát kinek a kerekét lyukasz-
tottad ki akkor?
Rögtön jött is a válasz.
- Rohadt szemetek! Ebben a hónapban már harmad-
szor csinálják, a szomszéd étteremből jönnek, na de most
már rájuk küldöm a pénzügyőröket meg az egészség-
ügyet!
- Elvigyem esetleg? - kérdezte Paul.
A nagyi elkeseredetten lerakta.
- Nem jutok szóhoz! És aztán még panaszkodnak,
hogy a nők túl rámenősek. Ilyen puhány, nyámnyila ala-
kok mellett nem is nehéz!
Betty jelentkezett.
- Rettentően sajnálom, Olga.
- Nekem mondod?
- Felolvasom Elena utolsó SMS-ét: „Hazafelé tartunk,
kívánj sok szerencsét!”
- Jaj, istenem! Ez aztán nem hiányzott! - esett kétségbe
a nagyi. - Ezt most már magunktól kell megoldanunk.
Felkelt, és rágyújtott egy cigire.
- Hát jól van, ha minden kötél szakad... Betty, mondd
meg annak a balek haverodnak, hogy hívja a tűzoltókat, és
mondja azt, hogy füstöt látott felszállni Elena házából, az-
tán hívd fel a Pizza Expresst, és vitess oda egy duplasajtos,
paprikás óriáspizzát, meg egy doboz csokis-tejszínes fagyit.

268
 - Minek a pizza, nagyi?
- Elena mindig eszik, amikor ideges, így legalább
megvigasztalódik egy kicsit a bénán sikerült este után,
mi meg addig kigondoljuk a következő lépést. Na, és a
te szellembarátod nem tudna segíteni nekünk valahogy?
Nem is tudom, mondjuk, csapkodhatná az ajtókat, vagy
cibálhatná a függönyöket.
Olga, maga rémes!
- Nagyi, rémes vagy!
- Anyád is mindig ezt mondja!
Ölébe hajtott fejjel aludtam el - azt álmodtam, hogy
négy pirouette-et megcsinálok.
 Tizenkettő

A kanapén ébredtem, puha takaró alatt - a kismadarak

dalolásztak nekem.
Legutóbb Ninánál aludtam kanapén, Bathban, és utá-
na egy hétig mozdulni sem bírtam.
De ez Olga nagyi háza, és ő sosem hagyná, hogy
kemény kanapé legyen a nappalijában.
A ház lusta csöndbe burkolódzott.
A fény épp csak hogy átszüremlett a sötétítőfüggö-
nyön, és visszaverődött a fekete-fehér képek ezüst ke-
retéről - az összes képen a nagyi volt: az elsőáldozás
napján, biciklin a nagypapával, rózsaszín kabriójában,
nagy pocakkal, mosolygósán a kismamafürdő közben,
a bulikon Versiliában, a hegyekben és Kenyában.
Őrületes élet, hollywoodi dívákhoz illik - a nagyi
mindig mosolygott, és uralta a környezetét.
Talán tőle örököltem a színpad iránti vonzódásomat,
elvégre egész életében reflektorfényben játszott szerepet,
a könnyeit pedig csendben sírta el - sosem adta meg
azt az elégtételt a végzetnek, hogy legyőzöttnek láthassa.
Sosem futamodott meg, mindig olyan határozottan
ment előre, mint a vágtázó rinocérosz, és végül a saját
fegyverével győzte le a sorsot.
Ezt a leckét akarta nekem is megtanítani az első nap-
tól kezdve, amint betettem a lábam a házába - ha össze-

270
szorított fogakkal is, de mennem kell előre, nap nap után
meg kell erőltetnem magam, és ha csak egy napot is ki-
szedek a fájdalom és az emlékezés karmai közül, az már
győzelem, pluszpont az életnek.
A nagyi számítógépe bekapcsolva maradt a dohányzó-
asztalon.
Kihasználtam az alkalmat, hogy megnézzem az
e-mailemet.
Ahogy sejtettem, Carl megint írt.
Tudtam, hogy fájni fog, egy pillanatra meg is kísértett,
hogy olvasatlanul töröljem ki, de mégsem hagyhattam
cserben.
Túlságosan szerettem őt is meg Ninát is, sosem hagy-
tam volna el őket, még ha ez azzal is jár, hogy sokkal
lassabban tudok csak meggyógyulni.
Vagy egyáltalán nem gyógyulok meg.

Kedves Mia!
Itt megy az újabb értesítés.
Mintha ebben a családban vége-hossza nem lenne a ka-
tasztrófáknak. A legutóbbi hír: Nina apja azt mondta
Laetitiának, hogy szünetet akar tartani.
Fel tudod fogni? Mintha nem lenne elég a tragédia,
amit az a szegény nő átélt, most még a férje is otthagyja.
Mintha fel sem fogta volna, vagy nem érdekelné túlzot-
tan, mert csak annyit mondott rá: „tegyél, amit akarsz,
nekem el kell mennem a templomba”.
Szóval, a férje most szállodába költözött, mi meg to-
vábbra is vergődünk a fájdalom szorításában, ráadásul
igazából senki sem akar kijutni belőle.
 Nina - ahogy korábban is írtam - úgy tesz, mintha
mindig is egyke lett volna, Laetitia viszont úgy beszél,
mintha Patrick még mindig a tengerészetnél volna, és
várná, hogy hazajöjjön.
Háromnaponta kimossa és kivasalja az ingeit, készít
neki ennivalót, és minden este felveszi a kedvenc tévé-
műsorait.
Nem élet ez.
Ha el kellene mondanom, hogyan is érzem magam
ebben a pillanatban, nem is tudnék válaszolni.
Azt sem tudom, mit keresek itt, de érzem, hogy nem
mehetek el - most még nem.
Minden nappal egyre inkább csapdában érzem ma-
gam, és rögtön furdalni kezd a lelkiismeretem, amint ez
eszembe jut.
Tudom, hogy senki sem kényszerít rá, hogy itt marad-
jak, de nem hagyhatom el Ninát.
Még mindig szeretem azt a Ninát, akit együtt ismer-
tünk meg, de nem azt, aki mostanra lett belőle: ezt gyű-
lölöm, és nincs is semmi közös bennünk - de továbbra is
azt remélem, hogy egy napon megint úgy néz majd rám,
ahogy régen: mély és jóságos tekintettel, meg azzal a bi-
zakodó, lelkes mosolyával.
Ez a fő ok, hogy miért bírom még ki itt. Tudom, hogy
valahol még ott van ez a része, és egy napon, amikor si-
kerül lerombolnia a védősáncot, készen kell állnom, hogy
összeszedjem a darabjait.
Ölellek, és kérlek, írj neki, akkor is, ha szerinted hülye
ötlet.
Carl

272
Szóval Nina már nyilván elégette a leveleimet, és nem is
szólt róluk Carlnak.
De nem érdekelt, mert már eldöntöttem, hogy
továbbra is írok, mert jót tesz nekem.
Lustán nyújtóztam egyet, és élveztem a reggeli csen-
det - azon tanakodtam, belekukkantsak-e a nagyi leve-
lezésébe vagy sem, hogy legalább valamit megtudhassak
arról a titokzatos szeretőről.
Ő biztos megtette volna - de amint odajutottam az
Outlook ablakához, Sunil fütyörészését meghallva letet-
tem szándékomról.
- Jó reggelt, kisasszony, nagyon korán, máris ébren
van? Készítek reggelit!
Szívesebben készítettem volna magamnak, de Sunil
úgy védelmezte a konyhát, mint kutya a csontját.
Az előző este olyan hihetetlen volt, hogy el sem tud-
tam volna mondani.
Ráadásul Patrick ki nem állhatta az ilyen dolgokat,
ezért aztán szinte teljesen ki is hagytam belőle.
Majd’ meghaltam a kíváncsiságtól, hogy megtudjam,
hogyan hangzik anya változata, de még annál is jobban
vártam Betty beszámolóját.
Ennek azonnal eleget is tett, amint bekapcsoltam
a telefonomat.
- Küldetés teljesítve: apád hazament Libbyhez, anyád
meg hajnali egykor felhívott, hogy együk meg a pizzát.
Bevégeztünk fél kiló L Bet fagyit.
Ezt a menetet pusztán szerencsével ugyan, de meg-
nyertük - viszont a végtelenségig nem akadályozhattuk
meg, hogy találkozzanak, úgyhogy reméltem, a nagyinak
van más terve is, méghozzá jobb, mint az előző esti.
 De volt nekem sokkal súlyosabb gondom is: hogyan
beszélhetnék Patrickkel a családjáról.
Igaz, eltitkolhattam volna előle, de nem volt értelme:
ha egyek voltunk, és ő részemmé vált, a gondolataim ré-
szévé, akkor nem hazudhattam neki ilyen fontos dolog-
ban. Különben is úgy véltem: ő a maga kifinomultságával
és empátiájával képes lehet megtalálni a kulcsot, amivel
Ninát és az anyját ki lehetne mozdítani tompa elszige-
teltségük börtönéből.
Megvártam, míg Sunil alaposan letisztítja a főzőlapot
meg az asztalt, aztán elköszön, és megy füvet nyírni -
utána rögtön hívtam Patricket.
- Pat?
Mondd, szerelmem!
- Nagyon haragszol a tegnapi balhé miatt?
Nem haragszom. Mondjuk, hogy nem értem ezt a nagy
erőlködést, hogy megakadályozzátok, két olyan ember talál-
kozóját, akik évekig házasok voltak, és van egy közös lányuk.
- Na, igen, de elfelejted, hogy apám otthagyta anyát,
mert beleszeretett egy másik nőbe, akit aztán el is vett, és
tőle meg két gyereke lett. Bocs, hogy kiemelem azt, ami
amúgy is egyértelmű - feleltem, amint egy kétszersültet
kenegettem vajjal.
Oké, azt nem is mondom, hogy újra össze kellene jön-
niük, egyszerűen csak megint szóba állnak egymással, és
ez szerintem nagyon szép dolog.
- Persze, a te nézőpontod a valóságról teljesen ro-
mantikus és megkérdőjelezhetetlen! Itt viszont továbbra
is minden ugyanolyan: senki sem tesz semmit úgy, hogy
aztán ne nyújtanák be neki érte a számlát! - feleltem
a késsel hadonászva.

274
 De hiszen a szüleidről van szó!
- Tudom! És náluk rosszabb párosítást a világon nem
találsz, olyanok, mint... a pizza meg az ananász, vagy a
bor meg a szénsavas limonádé. Ezt ők is jól tudják, ezért
próbálom megóvni őket és magamat is a fölösleges idő-
pocsékolástól - válaszoltam, és közben olyan hevesen
haraptam bele a kétszersültbe, hogy egy megvajazott
darab lepottyant a pólómra.
Mia, kedvesem, a szerelemnek rengeteg sok oldala van,
nem lehet csak úgy kitörölni egész embereket az emléke-
zetedből, főleg, ha közös gyereketek van!
- Nem azt mondom, hogy törölje ki, de azt sem, hogy
nyitogassa ki a bezárt kapukat! Megtudhatnám, kinek az
oldalán állsz?
Mindig a józan ész oldalán!
- És kész?
Meg a tiéden!
- Azt akarod mondani, hogy mindig jó viszonyban
maradtál az exeiddel?
Persze!
- Mi az, hogy persze? Miért, hány exed volt? - kér-
deztem hitetlenkedve.
Hát... néhány... - felelte ködösen.
- Néhány hány, Pat? - fenyegetőztem levegőbe
meredő késsel.
Egy pár...
- Egy Pár?
Talán három...
- Talán három?! - rikoltottam.
Kicsim, muszáj mindent elismételned, amit mondok?
 - Azt akarod mondani, hogy arra sem emlékszel,
hányán vannak?
Négyen.
- NÉGYEN? Pat! Adj hálát, hogy meghaltál, különben
most kinyírnálak! - feleltem tajtékozva, és olyan dühöd-
ten kezdtem neki újból a pirítósok megvajazásának, hogy
sorra törtem szét mindet.
Mia, így csak madáreleségnek lesz jó.
- Törődj a magad dolgával! Hűtlenekkel nem állok
szóba!
Hogy én, hűtlen? Viccelsz?
- Négy lány? NÉGY BARÁTNŐD VOLT, felfogtad?
És még csak tizenkilenc éves voltál! Megmondanád, hon-
nan volt ennyi időd?
Mia, négy lánnyal jártam három év alatt, legfeljebb né-
hány hónapig szerintem ettől... mégnem vagyok playboy!
- Ezt hadd döntsem el én!
Mia, most tényleg haragszol rám?
- Még kérdezed? Fogadjunk, hogy mind a néggyel le
is feküdtél!
Nem mind a néggyel...
- Szóval be is ismered? - üvöltöttem csípőre tett kéz-
zel a hűtőnek.
Mit ismerek be?!
- Hogy nem én voltam az első! Azt gondoltam, neked
is az lett volna az első alkalom! - háborogtam.
Hát nem... azt hittem, tudod, de egyébként veled olyan
lett volna, mintha az első alkalom lenne, egyikükbe se
voltam annyira szerelmes, mint beléd!
- Ne akarjál itt hízelegni nekem, ahhoz már túl késő!

276
 Csak az igazat mondom, drágám!
- És ne nevezz drágádnak! Hallani sem akarlak töb-
bet! Sőt, tudod mit? Szakítok veled!
Nem szakíthatsz, Mia, hiszen szeretsz engem!
- Most már nem, vége van!
Mia... próbálj meg gondolkodni egy kicsit, idősebb
vagyok nálad, és normális, hogy legyen már egy kis...
tapasztalatom.
- Na és te mit szólnál, ha más fiúval is lefeküdtem
volna?!
Ugye, nem történt ilyen? - kérdezte aggódva.
- Persze, hogy nem! De látod, hogy bosszant?
Persze, hogy bosszant... Mia, zavarba hozol, nem aka-
rok erről beszélni veled.
- Hát akkor mégis kivel szeretnél? Na és mikor szán-
dékoztál volna elmondani nekem?
Elmondtam volna, ha meg nem halok, most viszont
már nem lett volna értelme!
- Persze, most, hogy már nem lehetnek újabb kaland-
jaid, velem is megelégszel!
Megőrültél?Mi az, hogy megelégszem?A világon sen-
ki másra nem vágytam! Hát hogy lehet, hogy nem hiszel
nekem?
- Hogyan hinnék már azután, hogy bevallottad: négy
lánnyal is lefeküdtél!
Mia, nem feküdtem le négy lánnyal!
- Hát akkor mennyivel?
Kettővel, Mia, csak kettővel feküdtem le!
- Kik azok?
ÁÁÁÁÁ! Megőrjítesz! Az egyik Christine volt - ta-
lálkoztál is vele aznap este, amikor segítségedre siettem
a motorral, és ha visszaemlékszel, őt egy barátommal
küldtem haza, hogy téged vihesselek... a másik sokkal ré-
gebben volt, egy osztálytársam, valamilyen Mary... már
nem is emlékszem.
- Szóval már a vezetéknevére sem emlékszel? Azt
legalább még tudod, hogy hívnak engem?
MIA, FEJEZD BE!
- Te ne emeld fel itt nekem a hangodat!
- Szabad tudni, mi ordítoznivalód van ilyen korán?
- szólt közbe a nagyi, amint belépett a konyhába kön-
tösében.
- Semmi, nagyi, csak épp most tudtam meg, hogy
a barátom életében össze-vissza kefélt!
Mia!
- Jó neki!
- Na de nagyi!
- Kisunokám! Most mit mondjak? - kérdezte, miköz-
ben kitöltötte magának a kávét a csészéjébe. - Jóképű
volt és fiatal, mit kellett volna tennie?
- Hűségesnek kellett volna lennie hozzám!
Na de Mia, én hűséges voltam hozzád!
- Te csak maradj csöndben!
A nagyi elképedten meredt rám.
- Mia, biztos, hogy jól érzed magad?
- Nem! Most, hogy megtudtam, két lánnyal is le-
feküdt! - hadonásztam két ujjal a nagyi orra előtt.
- Miközben együtt voltatok?
- Még jó hogy nem, korábban!
- Hát akkor meg mit siránkozol? - kérdezte kávéját
kevergetve.
Ó! Köszönöm, Olga nagyi, végre valaki a védelmébe vesz!

278
 - Mit kellett volna tennie? Bezárkózni egy üvegko-
porsóba, és várni, hogy eljöjjön érte a Barbie-hercegnő?
- Én sose feküdtem le senkivel, még ha volt is rá al-
kalmam!
- Azt remélem is, hisz kislány vagy még - mondta,
ahogy kinyitotta a hűtőszekrényt.
Bravó, nagyi!
- Hogy jön ez ide? Szerinted nem kéne, hogy bosz-
szantson?
- Mia, jól figyelj ide - felelte, miközben bedobta
a koszos kiskanalat a mosogatóba. - Mondjuk... öt év
múlva, vagyis mikor már kaptál egy kis ízelítőt abból,
hogy milyenek a felnőttek közötti kapcsolatok, megint
üljünk le beszélgetni erről. Biztosíthatlak, akkor magad
is kineveted majd azt, amit most mondasz!
- Nem, nagyi, én sosem fogok megváltozni, ebben
rendíthetetlen vagyok!
- Jaj! Te kislány - válaszolta -, amikorra már csaltál
meg valakit és téged is megcsaltak, hagytál el valakit és
téged is elhagytak, mikor már meg is házasodtál néhány-
szor, és lesznek gyerekeid, el sem tudod képzelni, addigra
mennyire rugalmassá válnak majd a nézeteid!
- Azt nem hiszem - fontam össze a karom duzzogva.
Hidd el, amit a nagyi mond, Mia, és bízz bennem!
- Veled nem állok szóba többet!
Akkor majd szóba állok veled én, és elmondom: az
fáj legjobban, hogy úgy haltam meg, hogy nem szeretkez-
hettem veled, mert tudtam, hogy te vagy életem nője, és
veled olyan különleges lett volna, hogy az minden mást el-
töröl...
- Na és akkor Christine? Vele jó darabig együtt voltál!
 De nem ő volt számomra az igazi, és szakítottunk is -
ennél nem lehetek őszintébb!
- Ti most veszekedtek? - kérdezte a nagyi a csészék
kiöblítése közben.
Nem!
- Igen!
Feleltünk kórusban.
- Megbolondultatok - csóválta a fejét, és ezzel ki is
ment a konyhából.
Nem sokkal később felhívott anya.
Éreztem, hogy ideges - nem is kellett sok, hogy meg-
találja az indokot a veszekedésre.
- Na, gondolkodtál már az iskolán?
- Nem igazán, anya.
- Mégis mire vársz? Hogy véget érjen az év?
- Talán.
- Mia, ne legyél ilyen szemtelen, már annyiszor be-
széltünk erről; nem akarom, hogy évet kelljen ismé-
telned, és az igazgató is megmondta, hogy hajlandóak
engedni neked.
- Anya, két hónapot kihagytam az iskolából, és sem-
mi kedvem hozzá, hogy megint biológiát, történelmet
meg hasonló értelmetlen baromságokat tanuljak!
- Mia, vigyázz, mit beszélsz! Akkor mégis mit akarsz,
van jobb ötleted? Inkább megbuknál? Csak tessék, de
aztán ne mondd, hogy nem szóltam!
- Egyáltalán nem érdekel, anya.
- Mi nem érdekel?
- Az, hogy mit fogok csinálni - feleltem pimaszul.
- Nagyszerű, akkor megmondom Jenkinsnek, hogy
mivel nem tudod, mit akarsz, inkább megismétled az évet.

280
 - Tégy úgy, ahogy gondolod, nem bánom, de szerin-
tem te legalább annyira nem tudod eldönteni, hogy mit
akarsz... - ezt máris visszaszívtam volna.
Fagyos csend állt be.
- Hogy mit mondtál, Mia? - sziszegte.
- Semmit, nem mondtam semmit, bocsi.
- Mia, látom, egyáltalán nem tesz jót, hogy a nagyi-
nál vagy, még a korábbinál is szemtelenebb vagy! Nem
engedem, hogy így beszélj velem, megértetted?
Tényleg haragudott, én meg szokás szerint túllőttem
a célon.
- Igen anya, bocsánat, csak rosszul aludtam.
- Akkor menj és sétálj egyet, attól majd lenyugszol!
Huszonnégy órát adok, hogy döntsél, aztán a te gondod,
én mosom kezeimet.
Letette.
Utálatos voltam, de anya is rossz passzban lehetett,
ha így reagált.
Nagyon jól tudta, min mentem keresztül, és nem te-
hetett úgy, mintha mi sem történt volna.
Nem voltam már ugyanaz, aki korábban, és énnekem
is kijárt egy kicsivel több megértés és kedvesség.
A nagyi újból lejött, hogy elmondja, miket tudott meg
éppen Bettytől.
Anya biztos volt benne, hogy a tűzoltókat Paul hívta
ki, meg a pizzát is ő küldte - és mivel egyébként nem
volt valami briliáns kezdeményező, ez titokban hízelgett
is anyának, de azon nem változtatott, hogy vissza akar
térni a volt férjéhez.
- Most megvárjuk a következő lépést, és aszerint kell
cselekednünk. Kibékültél már a barátoddal?
 - Nem!
Igen!
Megint kórusban feleltünk - kitört belőlünk a ne-
vetés.
- Nagyszerű! - mondta mosolyogva. - Minthogy
most a holnapi ünnepség cateringjével kell foglalkoz-
nunk.
- Hogy mivel?
- A cateringgel meg az egész szervezéssel. Nagysza-
bású dolgot akarok, zenével, étellel-itallal meg egy gyö-
nyörű tortával! Csak egyszer tizenhat éves az ember, és
mostanáig nem volt valami szórakoztató életed, kincsem.
Ebben aztán igaza volt, de ugyanolyan igaz az is, hogy
sosem kedveltem az ünnepségeket, csak épp nem tud-
tam, hogyan mondjam meg neki.
A szülinapomon legfeljebb egy pizzériába mentünk
el anyuval meg Bettyvel, aztán otthon ettünk egy tor-
tát - egy buli amúgy is túl nagy falat lett volna csekély
társalgási készségemnek, meg egyébként sem ismertem
senkit Firenzében, hacsak a nagyi nem akart barátokat
is bérelni.
Egész délelőtt csak loholtam a nyomában, mint egy
kiskutya, ő meg hívogatta a rendezvényszervezőket, kivá-
lasztotta a szalvétát, az üléshuzatot, a zenekart és a DJ-t.
Én meg közben mást sem csináltam, csak bólogattam,
mivel sosem tudtam volna eldönteni, hogy levendula-
vagy mályvaszínű szalvéták kellenek-e.
Szabad kezet adtam neki a torta kiválasztásában is,
mivel amúgy sem szeretem az édességet - ráhagytam:
sokszorosan díjazott cukrász barátja chantillykrémes
mille-feuille-e biztos tökéletes lesz.

282
 Letaglózva tértem vissza a szobámba - még mindig
nagyon dühös voltam Patrickre.
Természetesen rájöttem, hogy nevetséges lenne adni
a sértődöttet, de ha igaz volt, hogy együtt vagyunk, ez
volt az első szerelmes veszekedésünk.
Még ha nem is volt valóságos.
Lezuhanyoztam, aztán ledobtam magamat az ágyra,
és felhívtam Pault.
- Hogy vagy, öregem?
- Darabokban, Mia, tiszta fogyatékosnak érzem ma-
gam, az önbecsülésem romokban, életem legszörnyűbb
formáját hoztam, meg is érdemlem, hogy elveszítsem
Elenát!
- Lassan a testtel, miket beszélsz? Mondjuk, hogy
a stresszhelyzetek nem a legtöbbet hozzák ki belőled,
de hol van ez még attól, hogy megérdemelnéd, hogy el-
veszítsd?!
- Olyan béna vagyok - nyöszörögte.
- Csak túl jószívű vagy, meg aztán nem is könnyű
a nagyi távirányítását elviselni! Szerintem ügyes voltál,
nem mindenki bírta volna végig!
- Tönkretettem a szoknyáját a borral, ráadásul azt
gondolja, Nicole-lal járok!
- Az jó, legalább azt hiszi, nagy hódító vagy!
- Még hogy nagy hódító! Fizetnék érte, hogy a kana-
pén egymást átkarolva nézzünk végig egy filmet.
- Akkor csak bízd a nagyira, és majd meglátod!
- Biztos vagy benne?
- Persze! - vágtam rá túlzott lelkesedéssel.
- Szerinted felhívjam?
- Hmm, mit mond a nagyi?
 - Azt, hogy ne.
- Hát akkor ne hívd, várd ki, hogy ő tegye meg az
első lépést.
- Mit tudsz te az efféle dolgokról?
- Mondjuk, hogy lassan megtanulok egyet s mást -
fordultam az odaképzelt Patrickhez.
Eldöntöttem, egy darabig nem érintkezem vele, csak
addig, amíg rájön, hogy velem nem lehet játszadozni, és
nem lehet elfeledkezni egy olyan fontos dologról, hogy
elmondja: már két lánnyal is lefeküdt (KETTŐVEL!).
Éreztem, hogy a féltékenység rág belülről - ilyen ed-
dig még volt: mintha Patrick még mindig életben lett
volna, ott mellettem.
Dühöngtem, és bosszút akartam állni.
Már támadt is egy ötletem, hogyan csináljam.
Kihúztam a fiókot, hogy tiszta fehérneműt vegyek elő,
és megláttam a balettcipőmet - mintha csak rám várt
volna.
Kivettem, és leraktam az ágyra.
Bármennyire is szerettem volna tagadni, gyönyörűnek
találtam.
Az orra kopott, a megfelelő helyen puha - és hosszú
szalagok voltak rajta, anya varrta rá nekem őket.
Ellenállhatatlan késztetéstől hajtva felvettem a cipőt.
A lábam kicsit nehezen szokott hozzá, nem voltam
edzésben, az ujjaim meg a kemény orrnak nyomódtak,
és majd’ felrobbantak.
De ez a fájdalom ismerős volt, és jó szívvel emlékeztem
vissza a szódabikarbónás lábfürdőkre, a vízhólyagokra
meg a belapult körmökre.
Bokám köré kötöttem a szalagokat, és felkeltem.

284
 Hajlítgattam kicsit a lábfejemet, és köröztem a bo-
kámmal, hogy megtaláljam a megfelelő állást, és amint
elkészültem, felemelkedtem.
Az ujjaim nagyon fájtak, de sikerült megőriznem az
egyensúlyomat.
Próbáltam néhány passét meg relevét, sőt még egy
pirouette-et is csinálni, ahogy a maestro tanította.
Működött. Kicsit még bizonytalan voltam, de mintha
a lábam tudta volna, mit csináljon, mint az elvarázsolt
cipőről szóló filmben.
Levettem a balettcipőt, és betettem a táskámba - hát-
ha előbb-utóbb hasznát veszem egy órán.
Hátha.
Szándékosan semmibe vettem Patricket, amíg meg
nem hallottam Massimo hangját, amint a nagyival beszél.
A saját fegyverét akartam ellene fordítani.
- Pat?
Végre, már azt hittem, én vagyok a dzsinn a csodalám-
pában: ha nem dörzsölöd meg, nem jöhetek elő. Elvisel-
hetetlen vagy, amikor a sarokba állítasz!
Lementem, és amint megláttam Massimót, kitártam
a karomat.
- Szia, Massimo, hogy vagy? - kiálltottam a nyakába
borulva.
Egészen megdöbbent, és körülnézett, hogy tényleg
hozzá beszélek-e?
- Szervusz, Mia! Micsoda készülődés, nem igaz?
- A nagyi őrületes bulit szervez, mint a Super Sweet
Sixteen az MTV-n, ugye, eljössz?
Mia, most féltékennyé akarsz tenni?
- Ha meghívsz, persze, hogy eljövök!
 - Persze, hogy meghívlak, te leszel a lovagom - szo-
rítottam meg a karját.
Mia, ez sportszerűtlen, és egy kicsit szemét is tőled!
- Ebből majd tanulsz! - szűrtem át a fogamon.
A nagyi kijött a teraszra, és mosolyogva indult felém.
- Unokám, eljött az ideje, hogy megnézd, hol dolgozik
a nagyanyád. Gyerünk, elviszlek a boltba!
- Akkor holnapután találkozunk, jó, Max? - kiabál-
tam vissza és integettem neki távozás közben.
- Max? - kérdezte a nagyi.
Max? - ismételte Patrick.
- Max... na és? - vontam meg a vállam.
A nagyi felnevetett.
- Mia, eredeti vagy, tiszta nagyanyád!
Sunil előhozta a kocsit, és nagyival kettesben bemen-
tünk Firenzébe.
A galéria a Via Maggión volt, ez volt a nagyi igazi
birodalma.
Az üzlet dugig tömve csodálatos tárgyakkal: székek,
brokátok, puttók, lámpák, márványtárgyak, festmények,
asztalok, sakk-készletek, ingaórák, ezüstneműk, képke-
retek, szobrok és babák. Végtelen sok értékes, ízlésesen
elrendezett dolog, a fények játéka tette őket még szépsé-
gesebbé - ez meghitt és barátságos hangulatot kölcsön-
zött a helyiségnek.
A nappalija meghosszabbítása volt ez, csak félhomály-
ban.
Az iroda a folyosó végén állt, egy belső udvarra nézett,
és telis-tele volt dossziékkal, cédulákkal, jegyzetekkel,
újságokkal, könyvekkel, iratokkal, fényképekkel meg teli
hamutartókkal.

286
 Ide csak a nagyi tehette be a lábát - nagy kitüntetés
volt, hogy beengedett.
Leült egy fotel kopott bőrülésébe, és öntött magának
a likőrből, amit az asztal alatti kisszekrényben tartott.
- Nos, Mia, ezt mind a nagyapáddal hoztuk létre,
rengeteg munka van benne, és most, hogy a kínaiak is
beszálltak a versenybe, még többet kell dolgozni, de
a nagyit kemény fából faragták, tudod?
- Igen, nagyi.
- És te nagyon hasonlítasz rám, kicsim, ez pedig azt
jelenti, hogy téged is kemény fából faragtak, és biztos
vagyok benne, hogy minden akadályon túljutsz!
- Remélem... - sütöttem le a szemem.
- Persze, hogy megcsinálod, ha én megcsináltam, te
is meg fogod! Előrejutsz, szép életed lesz, tele sikerekkel.
Mi mindketten túlélők vagyunk, és most már semmi sem
győzhet le.
Ezt úgy mondta, hogy a szemembe nézett - sőt:
a lelkembe.
Pontosan tudta, mit láttam, és milyen fájdalmat éltem
át, de azt akarta, hogy lépjek túl rajta, és eljött a pillanat,
hogy ismét kezembe vegyem az életemet.
Döntést kellett hoznom.
Bármilyen döntést, ami az újjászületés felé indíthatott.

Azon az éjjelen megint láttam Patricket.

Őrjöngtem, és megvolt rá minden okom.
Mia, még mindig haragszol? Kérlek, beszéljünk róla!
- Szerintem nem nagyon van mit beszélni, ami történt,
megtörtént, nem? - kérdeztem bosszankodva.
 De én nem tettem ellened semmi rosszat, azért nem
beszéltem azokról a kapcsolatokról, mert cseppet sem lett
volna tapintatos veled szemben, hogy meséljek, és az az
igazság, hogy veled számomra minden más semmivé lett,
és ha ezt sem hiszed el, nem is tudom, mit találjak ki!
- Azt akarod elhitetni velem, hogy ha én titokban tar-
tottam volna előtted két kapcsolatomat, téged az nem
zavart volna?
Ingerült mozdulatot tettem.
Hát... persze, hogy zavart volna, de az nem ugyanaz.
- Szerintem viszont teljesen ugyanaz!
Nem, Mia, te még...
- Bla-bla-bla - fogtam be a fülem.
...nem hiszem el... Hát hogyan értessem meg veled,
hogy azokba a lányokba nem voltam olyan szerelmes,
mint beléd?!
- Hogyan feküdhettél le két lánnyal is, ha még szerel-
mes sem voltál beléjük? Én sosem lennék képes ilyesmire!
De ha egyszer azt sem tudtam, mit jelent szerelmesnek
lenni! Meddig akarjuk még ismételgetni ugyanazt?
- Amíg el nem múlik, és még nem múlt el! Most pedig
hagyd el az álmomat, pihennem kell, mert holnap hosszú
és kimerítő napom lesz! - háborogtam.
Persze, Massimóval!
- Pontosan, Massimóval! - öltöttem ki a nyelvem.
Egy pillanatra sem hagylak egyedül vele.
- Ez fenyegetés?
Saját magamra esküszöm!

288
 Tizenhárom

Patrick ébresztett, azt énekelve: Boldogszülinapot, herceg-

nőm! Saját maga szerezte a dalt, külön erre az alkalomra.
Nem bírtam ki, hogy el ne kacagjam magam, sosem
tudtam haragudni rá, bár ha belegondoltam, még mindig
mardosott a féltékenység.
Jó reggelt, szerelmem, szeretnélek megajándékozni, de
nem találtam jobbat ennél a dalnál.
- Jó ez így, Pat, csak kérlek, most már hagyd abba!
Ásítottam és megdörzsöltem a szemem - arra gon-
doltam, hogy tizenhat éves lettem.
Sosem érdekeltek a születésnapok, csak gyorsan fel
akartam nőni, hogy függetlenebb lehessek, de ez a tizen-
hat év hirtelen nagy dolognak tűnt.
Nem tizenöt volt - akkor még mindenképp csak kis
taknyosnak tekintenek. Tizenhat évesen már nagy vagy,
dönthetsz a jövödről, és már nem lehet szó nélkül elmen-
ni a véleményed mellett.
Arra a kérdésre, hogy „hány éves vagy?" azt válaszol-
ni, „tizenöt”, még olyan, mintha ötöt mondanál. Viszont
a tizenhat már a tizennyolc felé húz.
Belenéztem a tükörbe, és így köszöntöttem saját kép-
másomat: „Szervusz, Mia vagyok, tizenhat éves!”
Istenem, de jól hangzott!
 Kinéztem az ablakon, és láttam, hogyan dirigálja a na-
gyi az előkészületeket az esti ünnepségre: Sunillal a kert
egyik végéből a másikba cipeltette a hosszú asztalokat,
utasítgatta a terítéssel foglalkozó pincéreket, akik fel-alá
szaladgáltak, hogy elrendezzék az ezüst evőeszközöket,
a poharakat meg a székeket.
Láttam, jobban teszem, ha az ünnepségig eltűnök, és
hagyom, hadd kínozza a személyzetet.
Lementem köszönni, de a nagyi szinte észre sem vett,
annyira lefoglalta, hogy mobilon keresztül sértegesse a
rendezvényszervezőt, mert nem megfelelő alakú szalvé-
tát küldött.
Bementem a városba, hogy vegyek egy órát a maestró-
tól: a szokásosnál magabiztosabb voltam - ez talán rész-
ben a nálam lévő varázscipő hatása volt.
Útközben felhívott anya.
- Isten éltessen, kincsem! - mondta enyhe nosztal-
giával a hangjában.
- Köszönöm, anya! Ez az első, amit nem együtt töltünk.
- Tudom, és sajnálom is nagyon, meg azt is, hogy teg-
nap kiabáltam veled. Kicsit fáradt vagyok, és könnyen
felmérgesedem.
- Semmi gond, anya.
Nagyon hiányolni kezdtem, el is ment minden ked-
vem attól, hogy felnőtt legyek: csak azt akartam, hogy
vele lehessek, és kényeztessen meg védelmezzen.
- Jól vagy, kicsim? Eléggé elkényeztet a nagyi?
- Túlságosan is, ma estére partit szervez nekem.
- Sejtettem! Minden ürügyet megragad a tivornyázás-
ra! Olga nagyi a partik királynője, majd meglátod, milyen
jól fogod érezni magad!

290
 - Anya, hiányzol! Úgy szeretném, ha itt lennél!
- Tudom, anya kiscsibéje, én is szeretném, de meglá-
tod, hamarosan találkozunk, és itthon is ünneplünk egyet
Bettyvel meg Yorkkal, ahogy mindig.
- York hogy van?
- Jól! York, köszönj Miának! - és már hallottam is az
ugatását.
- Paul is eljön majd?
- Nem kincsem, Paul nem.
Egy pillanatra elhallgattam.
- Szakítottatok?
Szünetet tartott.
- Igen, drágám, szakítottunk.
Elszorult a szívem.
Szakítások, halálesetek és válások -más sem történt
már körülöttem.
Ez a felnőni szó valódi értelme: lassan rájössz, hogy
azok, akikről úgy gondoltad, mindig melletted lesznek,
szép sorban elhagynak, és végül magadra maradsz.
Ajkamba haraptam, nehogy elsírjam magam.
- Na, de... miért?
- Mert már nem működött a dolog kettőnk között.
Nem igaz, tudtam, hogy hazudik: csak neki nem műkö-
dött, de ezt talán még saját magának sem merte bevallani.
- De hát Paul nagyon szeret téged - válaszoltam.
- Tudom, Mia, talán már én nem szeretem.
Tessék, bevallotta - ilyenről pedig nincs mit tovább
beszélni.
Ha többé már nem szeretsz valakit, az olyan, mintha
eltörölnéd életed egy részét - ezt még én is tudtam, pedig
egyedül Patricket szerettem.
 Elképzelésem sem volt, hogyan lehet egyik napról
a másikra kiszeretni valakiből. Ez nem olyan, mint le-

szokni a dohányzásról vagy a csokiról - ez azt jelenti:

már nem azért a valakiért élsz, már nem látod azt a fényt
a szemében, már nem ver őrülten a szíved, nem bor-
sódzik a hátad, nem szorul össze a gyomrod, már nem
lelkesedsz, és életed hátralévő részét sem vele összeölel-
kezve képzeled már el.
Lehetetlen csak úgy kiszeretni valakiből, akinek ko-
rábban már odaadtad a szívedet - ezt nem lehet tárgya-
lóasztal mellett eldönteni, hacsak nem része ez is annak
a rugalmasságnak, amiről a nagyi beszélt.
- De azért találkozhatok még vele?
- Persze, miért ne? Kettőnk között van a baj, neked
semmi közöd hozzá, Paul nagyon szeret téged.
Apámról is ugyanezt mondta, de ő később sosem
keresett, aztán egy idő után már én sem őt.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire bántani fog,
ha anya szakít Paullal.
De nyilván semmit sem tudtam még a felnőttek kö-
zötti kapcsolatokról.
És csak a lehető legkésőbb szerettem volna megtudni
bármit is.
Természetesen arról egy szót sem szólt, hogy talál-
kozott apámmal, és arról sem, akar-e még. Titokban azt
reméltem, hogy lemondott róla - de Betty épp az ellen-
kezőjét jelentette be nem sokkal később.
- Szia, szépségem! Hogy van az én kedvenc little
sweet sixteenem?
- Jól, Betty, bár épp most beszéltem anyával, és azt
mondta: közte meg Paul között mindennek vége.

292
 - Nem hiszem, hogy mindennek vége lenne, főleg
nem úgy, hogy újra összejön apáddal - ahhoz az én holt-
testemen meg a nagyidén kellene átgázolnia.
- Szerinted megint fognak találkozni?
- Tudom, hogy néhány napon belül meg akarja lepni
az irodájában, mivel Libby konferenciára utazik. Valami
piknikfélét akar.
- Pikniket? Mondtad már a nagyinak?
- Amint megtudok további részleteket, megmondom.
Jut eszembe: mi újság Patrickkel? Sikerült...?
- Nem, és egy darabig még nem is fog: épp kiderült,
hogy korábban már kétszer is közösült.
- Hát, egy ilyen szívtipró nehezen is maradhatott
volna szingli!
- Betty! Miket beszélsz? Egyidős a fiaddal!
- Na és aztán? Elismerem, szeretem a friss húst!
- Szégyelld magad, te vén disznó! - nevettem.
Talán maradt még egy halvány reménysugár.
Ahogy anyámra rájött, hogy megint összeköltözzön
apámmal, ugyanúgy el is múlhat neki, amint eszébe jut,
milyen is vele élni.
Kezdtem megismerni Firenzét - különlegesnek és
talpraesettnek éreztem magam attól, hogy tájékozódni
tudok egy idegen városban.
Tudtam, hogy az ilyen jó pillanatokat megannyi sötét
időszak követi, de már kezdtem hozzászokni ingadozó
hangulatomhoz, és igyekeztem kiélvezni minden percet.
Megérkeztem a táncórára; a maestro széles mosollyal
fogadott.
Nem vettem elő a balettcipőt a táskámból, de bizton-
ságban éreztem magam a tudattól, hogy ott van velem.
 Megjött Laura és Serena, majd a Vörös is - megtud-
lám, hogy igazából Ducciónak hívják.
A rúd melletti melegítéssel kezdtük, aztán a terem
közepén folytattuk a gyakorlatokat.
Jó kedvem volt, és ezt a maestro is észrevette.
- A Véznaság mosolyog! Csak nem szerelmes lettél?
Érzed a tavaszt? Ki a szerencsés, tán csak nem a Vörös?
- Nem, Maestro! - feleltem elvörösödve.
- Nem tetszik? Pedig szép fiú!
- Persze, de esküszöm, nem vagyok szerelmes belé!
- Kár, pedig attól talán ő is jobban táncolna, igaz? -
kérdezte, és akkorát csapott a vállára, hogy nyugodtan
eltörhetett volna bele a lapockája. - Olyan erősnek, mél-
tóságteljesnek és impozánsnak kell lenned, mint a 300
egyike. Ismered azt a filmet? Olyan harcosnak, aki emelt
fővel halad előre, hogy megvédje hazáját! Mi történik, ha
egy harcos lesüti a szemét?
- Nem is tudom, maestro... elesik?
- Nem, megtalálja az elveszettnek hitt kontaktlencsé-
jét! Vörös!! Ébresztő! Ha lesüti a szemét, végeznek vele,
érted? És ottmarad még másik 299, készen arra, hogy
a helyébe lépjen, világos?
- Igen - sütötte le a szemét.
- Hogyan?
- Igen, Maestro!
- Na tessék, így mindjárt más! Ilyen ez a szakma: nem
lehetsz ügyeske, ha sikeres akarsz lenni, nagyon ügyesnek
kell lenned! Én is az voltam - kacsintott rám.
Felnevettem.
- Mit nevetsz? Nem hiszed el, hogy nagyon ügyes
voltam?

294
 - De igen, maestro!
- Nézzenek oda, kutyába se vesz! - emelte égre kezét
színpadias mozdulattal. - Na gyerünk, dolgozzuk le azt
a nyolc eurót... saut de basque en dehor, sissonne, fondu,
chassé, chainé, chainé, a végén oldalsó érkezésbe.
Összecsapta a kezét, és szokás szerint elviselhetetlen
hangerővel indította be a zenét.
Fel voltam töltve, és minden lépéssel egyre biztosabb-
nak éreztem magam - minél biztosabban ment, annál
inkább ösztökélt a maestro.
Ez az, Mia, így a jó, ez az én igazi Miám!
A variáció legnehezebb részénél mosolyodtam el, és
negyedik pozícióban fejeztem be a gyakorlatot - egyetlen
pillanatra se bizonytalanodtam el, fél kezem a magas-
ban.
Patrick tapsolt, a lányok meg mosolyogtak, és könyö-
kükkel böködték egymást.
- Na tessék, akkor gyere, és vedd át a helyemet, ha
már úgyis itt vagy - szólalt meg a maestro.
- Nem, nem, maestro, én csak hagytam, hogy magá-
val ragadjon a zene - igyekeztem megmagyarázni, miért
tettem más lépéseket.
- Mi az, még elnézést is kérsz? Csak figyelj a karodra
forgás közben, túl sok a jobb kéz! - mondta, és mutatta
is a piruettet - és helyezz több súlyt a lábadra a második
pozíciós pliénél, meg amikor felmész relevébe.
Nem is hittem el, hogy megint táncolok, azt meg az-
tán sosem gondoltam volna, hogy épp a tizenhatodik
születésnapomon kezdem újra.
Néhány hónappal korábban még azt sem gondoltam
volna, hogy megérem a tizenhatodikat.
 Óra után az öltözőben megkérdeztem a lányokat,
van-e kedvük eljönni a bulimra.
- Nagyon szívesen - felelte Serena. - Elhozhatom
a barátomat is?
- Persze, minél többen vagyunk, annál jobb. A nagy-
mamám nagyban gondolkodik, én viszont rajtatok kívül
senkit sem ismerek Firenzében.
- Hol is laksz? - kérdezte Laura, miközben leoldotta
cipőjét.
- Fiesoléban.
- Az igen! - nekem úgy tűnt, ezt kissé pimaszul
mondja. - Nem rossz kis hely!
- Nem az én házam (bárcsak az lenne!), én Londontól
két órára lakom egy apró kis lakásban az anyámmal -
már megint mentegetődztem, bár nem is értettem, miért:
mit tehetek róla, ha a nagyit felveti a pénz?
Távozóban meghívtam a maestrot és Ducciót is.
- La multi ani, kedvesem! - válaszolta a maestro. -
Isten éltessen! Akkor elviszem az én jó öreg feleségemet
is.
- Én viszont egyedül jövök - mondta Duccio enyhén
szégyenkezve.
Megadtam nekik a címemet, és futva a buszmegálló
felé indultam. Boldog voltam, hogy új barátokat találtam
- a nagyi is büszke lett volna rám.
Míg vártam a buszra, felhívott Libby, apa felesége.
Felszökött a vérnyomásom - nem akartam felvenni,
de muszáj volt.
- Boldog szülinapot, Mia! - mondta erőltetett vidám-
sággal.
- Köszönöm, Libby, örülök, hogy hallak. Hogy vagy?

296
 - Jól, elég jól. Na és te? Hallom, javultál, ennek örülök.
Hogy tetszik Firenze?
- Nagyon! Hihetetlenül szép a város, a nagyi meg el-
kényeztet.
- Apáddal is Firenzében voltunk nászúton... Varázs-
latos hely, az ételek meg aztán... Három kilót híztam,
míg ott voltunk.
Az összes hely közül épp Firenzébe vitte nászútra?
Micsoda úriember!
- Az ikrek jól vannak?
- Igen, hol fülgyulladás, hol bárányhimlő, hol kéztö-
rés jön közbe, de azért nődögélnek... Alig várom már,
hogy annyi idősek legyenek, mint te. Szerencsére két nap
múlva konferenciára megyek Glasgow-ba, úgy teszek
majd, mintha nyaralnék.
Meg akartam mondani, hogy el ne menjen, hanem
maradjon és védje meg a családját anyám ostoba, roman-
tikus ötleteitől - de tudtam, ez nem az én feladatom.
Így hát csak elköszöntem tőle, és drukkoltam, hogy
legyen sztrájk a repülőtéren.
- Pat, te mit tennél?
Felsóhajtott.
Sajnos, nincs mit tenni, és a nagymamád tervei is bu-
kásra vannak ítélve. Ha a szüleid úgy döntenek, hogy újra
összejönnek, akkor össze is fognak jönni.
- De hát ez hülyeség, és én nem szeretném!
Tudom, de ezt hívják szabad akaratnak, és én ezt itt
már nagyon is jól megértem.
- Ezzel meg mit akarsz mondani?
Azt, hogy nem tehetünk semmit, amikor valaki meg-
hozott egy döntést, csak várhatunk.
 - De ha egyszer hibát követ el!
Ezt te mondod, mi mondjuk, de neki megvan az oka,
hogy azt tegye, amit tesz, és abban is biztos vagyok, hogy
számára ez az ok a lehető legmeggyőzőbb.
- Most meg az ő pártját fogod?
Nem, már megmondtam: igyekszem a józan ész párt-
ján állni. És ha jól ismerem Elenát, biztos alaposan átgon-
dolta a dolgot, mielőtt belefogott volna egy ilyen öngyilkos
küldetésbe. Legalábbis remélem. Ha nem tette meg, meg-
fizeti a következményeit. Apád ellenállhatatlan fickó
lehet!
- Körülbelül annyira ellenállhatatlan, mint az akciók
a Harrod's-ban - jegyeztem meg vigasztalanul.
Otthon zajlottak az előkészületek, a káosz teljes volt,
de a nagyi mintha tökéletesen elemében érezte volna
magát.
Felállítottak egy kis színpadot a zenekarnak, meg
számtalan pavilont, azok alá rakták az asztalokat az ita-
loknak meg a szülinapi falatkáknak.
Az egyik szegletben egy japán szakács sürgölődött
a szusival, máshol hús sült, egy külön rész mindenféle
mozzarellának volt fenntartva, egy másik meg a felvágot-
taknak, amiket a nagyi külön erre az alkalomra rendelt
egy calabriai barátjától.
Legalább tíz agyonhajszolt pincér futkározott fel-alá,
hogy végrehajtsa az utolsó simításokat - a nagyi meg
egyre csak osztotta az utasításokat.
A medencét kinyitották, kitisztították, és gyertyával
rakták végig a szegélyét.
Tettek néhány lámpást az olajfák mögé is, és az egész
kertben halk háttérzene hallatszott.

298
 A nagyin ujjatlan selyem felsőből és palazzonadrág-
ból álló szürke kosztüm volt, a vállán meg könnyű kis
organdiszövet sál.
Gyönyörű volt.
A sikeres nő megtestesülése.
A végsőkig bosszantó, amíg meg nem szerzi, amit
akar, de sosem arcátlan, és mindig mindent uralma alatt
tart.
Tudod, hogy hasonlítasz rá?
- Mégis miben, Pat? Ugyanazt a fagyit szeretjük?
Erős vagy és makacs, akár csak ő, és ezt vedd bóknak!
Amint Olga nagyi észrevett, tárt karokkal jött oda
hozzám.
- Ó, az én imádott kisunokám! Gyere ide a nagyihoz! -
ezzel erősen átölelt. - Gyerünk, öltözz át, mindjárt meg-
érkeznek a vendégek!
- Izé... nagyi, nincs semmi elegáns ruhám, amit fel-
vehetnék - mondtam tanácstalanul.
- Van egy doboz az ágyadon - mosolyodott el -, meg-
látod, tetszeni fog, az az én ajándékom.
Felszaladtam a szobámba, ahol egy nagy fekete dobozt
találtam az ágyamon.
Kinyitottam, finoman kiszedtem a fehér selyempapírt,
és megláttam a legszebb ruhát, amit csak kívánni lehet.
Egy bizonyos Emilio Pucci rövid ruhája volt, krémszí-
nű és türkiz, meg egy cipő is hozzá, csillámmal és színes
kövecskékkel díszített magassarkú szandál.
Pár hónappal korábban nem is értékeltem volna egy
ilyen ruhát - ez is azt jelezte, hogy változnak a dolgok.
Felvettem a ruhát, és megnéztem magam a tükörben.
Lélegzetelállító vagy - mondta Patrick meghatódva.
 - Még le kell zuhanyoznom, Pat, nézd meg, hogy néz
ki a hajam! - igyekeztem eligazgatni a kezemmel.
Úgy nézel ki... mint egy nő.
- Úgy nézek ki? - mosolyogtam.
Nem... vagyis úgy értettem, hogy... az vagy, álomszép
nő!
Belenéztem a tükörbe.
Már nem azt a fiús, kamasz, mindig durcás Miát lát-
tam, hanem Miát, a lányt, a hattyút, aki elfoglalja a rút
kiskacsa helyét.
Egy pillanatra a tükörképem úgy mozdult meg és
torzult el, mintha a víz verné vissza - és a hátam mö-
gött megláttam Patricket, amint édes arcával végtelenül
szerelmesen mosolyog rám.
Megpördültem.
De nem volt ott senki.
- Pat... - szólítottam meg halkan, és közben könny-
cseppek gördültek végig az arcomon. - Pat... istenem,
mennyire hiányzol - és hozzáértem a tükörhöz, szinte
azt reméltem, keresztül tudok menni rajta.
Leültem az ágyra, kezembe temettem az arcom, és
felzokogtam.
Úgy szerettem volna, ha ott van, szerettem volna
kéz a kézben lemenni vele, és bemutatni mindenkinek,
úgy táncoltam volna vele összeölelkezve, és szerettem
volna, hogy a nagyi is megismerje, és csodálatosnak
találja.
Halkan kopogtattak.
- Kisasszony, elnézést a zavarásért.
- Semmiség, Sunil, mondd csak - feleltem könnyei-
met törölgetve.

300
 - Ez ma érkezett, fogadhatja szülinapi ajándékomként,
nagyon remélem, hogy tetszeni fog - mondta kedvesen.
Patrick mobilját nyújtotta át.
- Nehéz volt rendbe hozni, de most úgy működik,
mint új! - mondta bólogatva.
Hitetlenkedve vettem kézbe, és rögtön az üzeneteket
kezdtem nézegetni.
Ott volt az összes.
Minden, amit csak történetünk kezdetétől fogva ír-
tunk egymásnak, amikor Angelként mentettem el a szá-
mát a telefonomba, nehogy gyanúba keveredjek.
Látnoki tett volt.
Most, hogy rád találtam, nem hagylak többé elfutni!
Hát lehetséges, hogy megőrülök Durcás kisasszonyért?
A tenger még végtelenebbnek és még hidegebbnek tűnik
most, hogy nem vagy itt mellettem.
Annyira szerelmes vagyok, hogy legszívesebben világgá
kiáltanám a parancsnoki hídról.
Amint hazaérek, elviszlek, hogy együtt megkóstoljuk
a világ legjobb fish and chipsét.
Mintha újra megleltem volna egy kincset, az ő szavait,
az utolsó emléket, ami életéből maradt, és ez az érzés
torokszorító volt.
Egy egyszerű kis tárgy, ami tartalmazza szerelmes
szavainkat pontos dátummal és idővel.
Éppen olyanok, mint a levelek, amiket most írnék
neki.
Sunil nyakába vetettem magamat, aki ettől zavarában
kővé dermedt, nem is tudta viszonozni az ölelést.
- Köszönöm, Sunil, ez tényleg gyönyörű ajándék,
nagyon köszönöm!
 Sunil összetette két kezét, enyhén meghajolt, és az
ajtó felé fordult. De mielőtt távozott volna, megszólalt.
- Kisasszony gyönyörű!
Újraolvastam minden üzenetet az elsőtől az utolsóig -
egyszerre sírtam és nevettem.
- Pat, Pat, látod? A te telefonod - dadogtam könnyek
között.
Tudom, szerelmem, tudom, de... biztos... szóval biztos
vagy benne, hogy jót tesz ez neked?
- Minden jót tesz, ami veled kapcsolatos, már csak
a kabát meg ez a karkötő maradt meg nekem - mondtam
a csuklómra mutatva -, még fényképem sincs rólad, és
most, hogy Nina mindent elégetett, már nem... - ezt
legszívesebben azonnal visszaszívtam volna.
Hogy érted, hogy Nina mindent elégetett?
- Sehogy, Pat, bocsánat, nem ezt akartam mondani.
Mia, van valami, amit nem mondtál el?
- Nem, Pat, tényleg semmi lényeges.
Mia, kérlek, ne titkolózz előttem. Tudom, hogy védeni
akarsz, de már nincs értelme... ugye, megérted?
Sóhajtottam, hogy összeszedjem a bátorságom.
- Carl azt mondta, Nina elégette a dolgaidat a kertben.
Na de... miért...
Nem mondhattam meg neki, hogy a húga úgy tesz,
mintha sosem létezett volna. Akárhogy állította is, hogy
már nem szenved, biztos voltam benne, hogy csak a tes-
tére mondja, és a lelke még mindig ugyanolyan iszonyú
érzékeny, mint életében volt.
- Mert azt mondja, hogy a szívében fogsz élni örökké,
nem pedig a tárgyakban, és nagyon rosszul érzi magát,
ha a te dolgaid veszik körül.

302
 Megértem... és anya...
- Ő is egyetértett vele, valami rítusféleséget hajtottak
végre, máglyát állítottak, imádkoztak érted, a hamut meg
szétszórták a kertben.
Rettenetes hazugság volt, de reméltem, elhiszi.
Annyira hiányoznak, és nem szeretném, ha miattam
szenvednének.
- Szenvednek, de mennek tovább, tudod, hogy erősek.
Igen, igaz. Nagyon erősek, és összetartanak...
Semmi sem állt távolabb az igazságtól. Családja,
a bátorság, a szeretet és az egység mintaképe összedőlt,
akár a kártyavár.
És ezt nem mondhattam el neki.
Meglátogatod őket, amikor hazamész?
- Igen, Pat, megígérem.
Ez viszont nem volt hazugság.
Elkészültem, és lementem, hogy csatlakozzam a na-
gyihoz, aki már pezsgővel a kezében szórakoztatta a ven-
dégeket.
Óriási mosolyt villantott rám, átkarolta a vállamat,
magához szorított, és nagy büszkén bemutatott a bará-
tainak.
- Gyerekek, ez itt az unokám, Mia!
Mind megtapsoltak, és sok boldogságot kívántak.
Elkékültem, annyira zavarba jöttem, és a nagyi fülébe
súgtam:
- De nagyi, kérlek!
Ő viszont nem is felelt, csak mutatta be egymás után
a vendégeket.
Egy rakás Frescobaldi, Antinori és Corsini után végre
elterelődött rólam a figyelem, és meghúzhattam magam
egy sarokban, hogy megfigyeljem a többieket, és elke-
rüljem a szokásos kérdéseket, mint például „hányadikos
vagy?” meg hogy „van már barátod?”
Megláttam, hogy a nagyi egy foltos, szürke öltönyös,
tántorgó emberkét támogat - a férfinak borospohár volt
a kezében.
Még fél óra sem telt el, és már részeg - ha ma este is
Sunil csinálja a koktélokat, az lesz ám a móka!
- Mia, ez itt régi barátom, Landucci gróf, ezer éve
ismerjük egymást - harminc éve vertem el először
pókerban, azóta elválaszthatatlanok vagyunk.
- A nagyi igazi ász, mindig is nyerő volt!
- Ami azt illeti, még most is nyerő vagyok. Nézd, Mia,
megjött Massimo - ezzel oda is intett neki.
Massimón ugyanaz az öltöny volt, mint első este.
A varrások mintha még jobban feszültek volna rajta.
Talán túl sokat súlyzózott.
- Szervusz, Mia - adott át egy rózsaszín papírba cso-
magolt dobozkát -, ezt neked hoztam!
Ezt neked hoztam - majmolta Patrick -, mi az, szte-
roid?
Kinyitottam. Kis lánc volt benne, rajta ezüst golyóbis.
- Azt mondják, lehet vele hívni az angyalokat: megrá-
zod, és már ott is terem az őrangyalod, hogy megvédjen.
Meglepetten néztem rá, aztán háromig számoltam,
és...
HAHAHAHAHA! Micsoda óriási baromság, nem
akarom elhinni! Gyerünk, csengesd meg, Mia, hátha jön-
nek még angyalok, és akkor mi is pókerezhetünk!
- Gyerünk, rázd meg, lássuk, mi történik - biztatott
Massimo.

304
 Megcsengettem a golyóbist, és közben elképzeltem,
ahogy Pat hétrét görnyed egy felhőn a nevetéstől.
Itt vagyok, itt vagyok, jövök már - folytatta a hülyéske-
dést -, épp csak kitárom a szárnyam, és már ott is termek!
- Ki tudja, talán már meg is érkezett - mondta Massi-
mo.
- Igen, valószínű.
- Vajon milyen lehet? Magas, szőke és kék szemű?
- Szőke, de nem magas - csúszott ki a számon.
Ennél biztosan magasabb vagyok! - vágott vissza Pat-
rick felháborodva.
- Gyere, Massimo, menjünk, koccintsunk az angyal
egészségére - kacsintottam az ég felé.
Később megérkezett Serena és Laura is, mindketten
a barátjukkal, aztán Aurél mester is a feleségével: töré-
keny asszony volt, haja kontyba fogva, arca akár a por-
celán - régen ő is táncos lehetett.
Duccio egyedül jött, és egy csokor virágot hozott.
Mindenki eljött új barátaim közül, büszke voltam,
hogy miattam gyűltek össze.
De attól voltam a legboldogabb, hogy Aurél mester
is eljött.
Sosem volt egyszerű a kapcsolatom a tánctanáraim-
mal, mert egyikük sem használt más módszert, mint a
szigort és a durvaságot. Végre találtam valakit, aki képes
volt figyelmesen és szenvedélyesen tanítani anélkül, hogy
erőszakos vagy bántó lett volna.
Rögtön be is mutattam a nagyinak; két szó után már
úgy festettek, mint két régi barát.
A régi orosz iskoláról beszélgettek, meg arról, meny-
nyire túlbecsült darab A hattyúk tava, sőt még arra is
rájöttek, hogy vannak közös barátaik Londonban, meg
hogy mindketten találkoztak Balanchine-nal és Nurejev-
vel.
Aztán odébbálltak, de továbbra is úgy csevegtek, mint
két régi barát.
Egyedül maradtam Duccióval, és igyekeztem meg-
törni a jeget.
- Régóta táncolsz? - kérdeztem.
- Nem nagyon, csak későn fedeztem fel ezt a szen-
vedélyemet, ezért piszkál annyit a maestro, azt akarja,
hogy hozzam be a lemaradást. Te viszont biztos nagyon
hamar kezdted.
- Négyévesen - ismertem el.
- Látszik is, olyan hajlékony a tested, akár a macskáé.
Fogd vissza magad, barátocskám, tartsd távol magad
attól a testtől!
- Jók voltak a tanáraim.
- Na és, valamelyik komoly londoni iskolában tanulsz?
Gondolom, a te tudásoddal oda jutsz be, ahova akarsz.
- Nem, igazából sosem gondoltam rá, inkább a tanu-
lásra szeretnék koncentrálni.
Hogyne, arra, hogy megbukjál!
Türelmetlenül felsóhajtottam, mindenáron témát
akartam váltani, de mintha se Duccio, se Patrick nem
akart volna leszállni róla.
- Miért nem próbálod meg a Royalnál? Én is szeret-
ném megkérdezni a maestrotól, de nem hiszem, hogy
elég jónak tartana hozzá. Laura is próbálkozott már egy-
szer a Scalában, de nem vették fel.
- Nehéz bejutni az ilyen iskolákba, ráadásul nagyon
drágák is...

306
 - Na de vannak ösztöndíjak, te meg olyan ügyes vagy,
miért nem próbálod meg?
Tényleg, miért?
Kezdtem elveszíteni a türelmemet - utálom, ha sa-
rokba szorítanak, különösen úgy, hogy az egyik beszél-
getőtárs láthatatlan.
- Mit szólnál, ha ennénk valamit? - javasoltam, hogy
végre témát váltsunk.
Igyekeztünk odaférkőzni a svédasztalhoz, de a külde-
tés reménytelennek látszott, mindenki könyökölt, hogy
hozzájusson a sült zsályához meg a bivalytejből készült
mozzarellához, mintha hetek óta egy falatot sem ettek
volna.
Karon ragadtam Ducciót, és becibáltam a konyhába,
ott aztán teleraktuk a tányérunkat sonkával, parmezán-
nal meg lepénnyel, aztán átmentünk a medencéhez és
leültünk egy-egy nyugágyra.
Aztán nekem ne panaszkodj, ha ő is bepróbálkozik!
Kimeresztettem a szemem, és felmordultam, de köz-
ben teletömtem a számat kenyérrel.
- Régóta laksz itt?
- Csak néhány hete.
- És meddig maradsz?
- Igazából még nem is tudom.
- És iskolába nem jársz?
Jesszusom, mennyi kérdés! Nem balettosnak, hanem
rendőrnek kellene mennie!
- Szünidő van.
- Áprilisban?
- Igen, áprilisban.
 Megláttam Laurát meg Serenát, és azt reméltem,
megmenekülök; intettem nekik, hogy jöjjenek oda, de
rögtön rájöttem, hogy ez sem volt valami bombaötlet.
- Megzavarjuk ezt a varázslatos pillanatot? - kérdezte
Laura rosszmájúan.
- Nem, sőt épp azon tanakodtunk, vajon hol lehettek -
vágtam rá.
- Megverekedtünk egy kis szusiért, de a pesztós
lasagnára esélyünk sem volt, mintha sáskák lennének -
szólalt meg Serena.
- Hű, gratulálok az étvágyadhoz, Mia, látszik, hogy
nincs gondod a súlyoddal - mondta Laura púposra
pakolt tányérom láttán.
Nem gondoltam, hogy mesélnem kéne neki kórházi
tartózkodásomról, meg arról, micsoda fáradsággal álltam
talpra és jöttem rendbe - inkább hagytam, hadd higgye,
hogy ilyen szerencsés alkat vagyok.
- Hát, kihasználom az alkalmat: otthon leginkább
gyorsfagyasztott kaját eszem.
- Igaz is, ti angolok csak fish and chipset esztek.
Pontosan... az a kedvenc ételem.
Mekkora szemét ez egytől tízig?
- Tizenegy - mormoltam a fogam között.
Csendben ettünk tovább, mígnem Duccio előállt egy
váratlan kérdéssel.
- Hol képzelitek el magatokat öt év múlva?
- Jó nehéz kérdés - vonta meg a vállát Serena.
- Én a Scala tánckarában, arra várva, hogy én legyek
a prímabalerina - felelte Laura olyan magabiztosan, hogy
az már szinte gőgösen hangzott.

308
 - Én őszintén szólva anyaként is el tudom képzelni
magam - mosolyodott el Serena -, ha táncosként nem
futok be, van még egy rakás dolog az életben, amivel le-
het foglalkozni, nem igaz? - kérdezte, támogatást keresve
tekintetünkben.
- Na és te, Mia?
- Hát... én... nem is... - haboztam.
- Ő a Párizsi Opera vagy a RAD csillaga - felelte
Laura.
- Még nem döntöttem el, tényleg, gőzöm sincs -
védekeztem.
- Nem hiszem el, hogy gőzöd sincs! Az olyan lenne,
mintha nem is tudnál a tehetségedről, márpedig abból,
amit láttam, úgy tűnik, nagyon is tisztában vagy vele.
Nem tetszett ez a hangnem, ráadásul rühellem, ha
valaki azt hiszi, jobban tudja nálam, mit gondolok.
Ezenkívül azt sem értettem, miért pikkel rám Laura,
mikor alig néhány szót váltottunk.
Szerencsére megláttam Massimót az italos asztalnál,
és valami ürüggyel odamentem hozzá.
Most az egyszer megbocsátom, hogy szóba állsz
Massimóval, nem bírtam már ezt a csipkelődést!
Massimo épp próbálta elmagyarázni Sunilnak, ho-
gyan kell adagolni az Americano nevű koktélt, de ő ki-
tartott amellett, hogy „két ujjnyi mindenből”, mert úgy
nem lehet elrontani.
Azonnal rájöttem, miért nem vesz fel a nagyi profi bá-
rost: így biztos lehetett benne, hogy mindig erőset iszik.
- Na, megérkeztek már az angyalok? - kérdezte
Massimo.
- Egyelőre még nem, de nem adom fel.
 Vigyázz, én végig itt leszek, egy pillanatra sem hagylak
egyedül titeket!
- Figyelj, lesz egy koncert a Santa Croce téren, lenne
kedved eljönni velem?
Naná, hogy nem lenne!
- Naná, hogy lenne! - feleltem, csak hogy bosszant-
sam Patricket, és közben hirtelen Christine meg Mary
nemtudomki jutott az eszembe.
A zene hirtelen elhallgatott, és Landucci gróf ragadta
meg a mikrofont - jól leizzadt már, és láthatóan becsípett -,
a nagyit konferálta fel.
Ő úgy tett, mintha meglepődne, és színpadiasan visz-
szautasította a felkérést, hogy énekeljen, de közben az
összes vendég tapsolt, és noszogatta, hogy menjen csak
fel a színpadra.
Miután már eleget kérette magát, és eleget mente-
getődzött, hogy nincs is hangja, a zenekar felé fordult,
és megkérte, játsszák a Parole, parolét a-mollban, aztán
Massimóra mutatott, és leültette egy székre a színpad
közepén.
Mindannyian ámulva néztük, úgy énekelt, mintha
mást se csinált volna egész életében - Massimót meg
a nyakkendőjénél fogva tartotta, és úgy járkálta körbe-
körbe.
Született díva, senki sem vehette fel vele a versenyt.
De mélységesen megértettem anyát: nagyon nehéz
lehetett neki egy ilyen túlságosan nyomasztó és ön-
tömjénező szülő mellett.
A performansz végén szerényen meghajolt a közön-
ségnek, és megtapsolta Massimót, aki válaszul átnyújtott
neki egy rózsát, amit az egyik asztalról szedett.

310
 A nagyi megszagolta, aztán arcon puszilta Massimót,
és a fülébe súgott valamit.
Eztán Aurél mestert szólította, ő meg felment a szín-
padra, és magához vette a mikrofont.
- Jó estét, barátaim! Talán nem is hiszik el, de régen
nagy balett-táncos voltam... miért nevet, hölgyem? Hogy
mondja? A hasam? Tetszik önnek a hasam? Tudom, min-
den nőnek tetszik!
Mindenki felkacagott.
- Amint mondtam, még a hasam előtt nagy balett-
táncos voltam: felléptem Oroszországban, Romániában,
Amerikában és Franciaországban, aztán tanítani kezd-
tem, természetesen van honlapom is! Ma este itt van
néhány tanítványom, akik már alig várják, hogy ízelítőt
adjanak tudásukból, és főleg az én türelmemből!
Végigfutott a hideg a hátamon - nyilván a nagyi keze
volt a dologban, ez egy teljesen hülye és alkalomhoz nem
illő ötlet.
- Gyerünk, Boris, Lolita és Gladiátor, a színpadra...
nagy tapsot nekik!
Erre mindenki el is kezdett tapsolni.
Megfordultam, és láttam, hogy Laura, Serena és Duccio
leszegett fejjel közeledik, és mindhárman kiborulva.
- Talán megőrült a mester? Hiszen cipőnk sincs, és én
farmerben vagyok! - mondta Duccio.
- Kinek jutott eszébe ez a zseniális ötlet, a nagy-
mamádnak? - kérdezte Laura.
Tanácstalanul vontam meg a vállam.
- Jól van na, srácok, tegyünk úgy, mintha órán len-
nénk. Csak nem fog megölni, ha bakizunk, nem? - bá-
torított Serena, és kézen fogott.
 - Nem, én nem! - tiltakoztam, és elrántottam a ke-
zem.
- Hogyhogy nem? - kérdezte meglepetten. - De hi-
szen te vagy a legügyesebb!
- Nem, nem akarok közönség előtt táncolni!
- Akkor minek táncolsz egyáltalán? - kérdezte
Laura, és már ment is fel a színpadra, Landucci gróf meg
nagyban tapsolt neki, mert már egyáltalán nem tudott
magáról.
- Gyerünk, csináljuk meg a múltkori variációt: chassé,
assemblé, sissonne ouvert és arabesque, emlékeztek rá?
Laura bólintott, és rögtön be is állt az első sorba, ötö-
dik croiséba, utána Serena, aki mindig megnyugtatott a
tekintetével. Én hátul álltam meg - kétségbeesett és ide-
ges voltam.
Megszólalt a zene - próbáltam arra gondolni, hogy
egyedül vagyok.
Fölösleges erőszaktétel volt ez, és én nem akartam
elszenvedni. Az meg végképp feldühített, hogy a nagyi
fejéből pattant ki, ráadásul ilyen alattomosan. Majd' meg-
őrültem tőle.
Azt mondtam magamban: a nagyi egy rohadt szemét-
láda, és ezt akár a szemébe is mondtam volna.
Elképzeltem, hogy magányosan táncolok, mint ak-
kor, amikor Patrick meglátott a tornateremben, és sem-
mi másra nem gondoltam, csak hagytam, hadd vezessen
a zene. A lépések jöttek maguktól.
Tudta a testem, merre kell mennie, hiába volt nagyon
kényelmetlen a ruha - még el is mosolyodtam, bár leg-
szívesebben megfojtottam volna a nagyit.
Talán épp ettől jöttem bele.

312
 Már nem is a nagyanyám kertjében voltam egy csöpp-
nyi kis színpadon, hanem a Royal Opera House-ban,
a Marinszkijben, a Metropolitanben.
Laura észre is vette.
Gyilkos tekintetet villantott rám, és a színpad köze-
pére lépett, hogy teljesen eltakarjon.
Nem szoktam hozzá, hogy meg kelljen küzdenem
a helyemért, ritkán táncoltam mással, és különben is,
mindenki tiszteletben tartja a másikat - de úgy láttam,
Laura számára ez élet-halál kérdéssé vált.
„Csak tessék - gondoltam foglalj csak el annyi he-
lyet, amennyit akarsz, engem aztán nem érdekel”. De érez-
tem, hogy mégsem így van - érdekelt, de még mennyire.
Egyik részem a legkevésbé sem akarta megadni magát.
Amint vége lett a variációnak, gondolkodás nélkül
fouetté en tournant-t csináltam negyedik pozícióból:
egyet, kettőt, hármat, négyet, ötöt, tizennyolcat, huszon-
ötöt, harmincegyet és harminckettőt - tapsvihar fogadta
a produkciót.
Serena is tapsolt, Duccio feltartotta a hüvelykujját,
Laura viszont elsápadt dühében, de úgy tett, mintha nem
is érdekelné.
Lementem a színpadról, és a nagyi keresésére indul-
tam, jólnevelten elkerülve azokat, akik gratulálni akartak
volna.
Egy dolog a színpadon lenni egy párhuzamos, elérhe-
tetlen világban, a reflektorok védelmében, és nagyon más
lemenni a sokaság közé, ahol elárasztanak kérdésekkel,
és megfogdosnak, mintha azt akarnák megtudni, valódi
vagy-e.
 Sehol sem találtam a nagyit, még a gróf sem tudta,
hol lehet - biztos kámforrá vált, mert érezte, hogy túllőtt
a célon.
Nem volt a konyhában, sem a dolgozószobájában, sem
a medencében, de még a fürdőszobában sem.
És akkor észrevettem, hogy Massimo sincs sehol.
Megfordult a fejemben, hogy felhívjam anyát, és be-
lekiabáljam a telefonba, hogy együtt érzek vele, és hogy
megesküszöm, hogy ettől a pillanattól kezdve hallani sem
akarok a nagyiról.
Megláttam, hogy Sunil házában ég a villany, így hát
berontottam hozzá, hogy megtudakoljam, melyik szál-
lodában kötött ki a nagyi - esküszöm, ha csak halvány
sejtésem is lett volna, hogy meztelenül találom az ágy-
ban Sunillal, esküszöm, hogy nemcsak kopogtam, hanem
még telefonáltam is volna előtte.
Na, ez aztán...
Csak bámultunk egymásra mindhárman, és majd' el-
süllyedtünk szégyenünkben.
Eltakartam a szemem és felvisítottam, de már túl késő
volt: erre a vérfagyasztó jelenetre egész életemben em-
lékezni fogok.
Sunil bebújt a lepedő alá, és rákezdett valami hindi
litániára, valami rózsafüzérfélének képzeltem. A nagyi
viszont csak egyszerűen odanyúlt az éjjeliszekrényhez,
fogta a cigisdobozt, és megkínált belőle.
- Nagyi, nem dohányzom...
- Tudom, Mia, nem dohányzol, nem iszol... nem...
- És nem fekszem le házvezetőkkel... én nem! -
fakadtam ki.

314
 - Kisasszony, vigyázz a szádra! Ráadásul, ha tudni
akarod, te kis kedves, makulátlan erkölcsű képmutató,
tudd meg, hogy nagy szerelem a miénk!
Az összes lehetséges válasz közül ez volt a legőrüle-
tesebb.
Otthagytam őket, hadd szedjék össze magukat: visz-
szamentem a kertbe, de ez az egész sokkal jobban meg-
rázott, mintha Osvaldo nagypapa pizsamás szellemét
láttam volna.
- Pat, van rá mód, hogy elfelejtsem, amit láttam?
Ha rátalálsz, mondd meg, mi az, mert ez engem is
sokkolt!
A nagyi tíz perc múlva jött elő új ruhában - friss volt,
mint a rózsa, és még szebb, mint korábban.
- Na, akkor felszeleteljük azt a tortát vagy sem? -
csapta össze a kezét.
A tortát Sunil tolta oda zsúrkocsin, jópár pincér kí-
séretében.
Amint találkozott a tekintetünk, lesütötte a szemét.
Az összes vendég együtt énekelte, hogy Boldog szü-
nnapot, a nagyi meg odajött mellém, és meggyújtotta
a gyertyákat.
- Na, elmúlt már a sokk, hogy a nagyanyád még
szexei az ő korában?
Nevettem.
- Gyerünk, kívánj valamit, kincsem, de aztán nagy
legyen, óriási, végtelen! Ne félj nagyot kívánni!
Mintha megint láttam volna Patet - most a sokaság
közt mosolygott -, aztán megdörzsöltem a szemem, és
jobban megnéztem, de már nem láttam.
 Azt kívántam, bárcsak visszatérne hozzám, bárcsak
álmodtam volna az egészet, és reggel a szállodában éb-
rednék Skegnessben, hogy őrült szerelemmel ölelhessük
át egymást.
És azt kívántam, hogy táncoljak.
Nagy levegőt vettem, és teli tüdőből fújtam egyet.
Azonnal kialudt mind a tizenhat gyertya, a zenekar
meg rázendített a Happy birthday to youra.
- Ügyes vagy, Mia - súgta a fülembe, szorosan át-
ölelve -, nagyon! - ezzel szeletelni kezdte a tortát, aztán
Sunil segítségével szét is osztotta.
Aurél mester is odajött.
- Hé, Véznaság, ma este mindenkit letáncoltál!
- Bocsánat, maestro, kicsit túlzásba vittem, tudom,
hogy nem kellett volna.
- Miért mentegetődzöl mindig, hogy ügyes vagy?
Nem kell pökhendinek lenned, de ne is kérj elnézést
a tehetségedért: ez olyan adomány, amit mindenki elfo-
gadna. Van, aki egyenesen ölni tudna érte! - rám kacsin-
tott. - Gyere el holnap délután, rád fér egy kis ostorozás!
- De hát holnap délután nincs is óra!
- Magánóra, tíz euró! Van annyid? Ha nincs, majd
kérsz a nagymamádtól! - mondta távozóban.
- Nem is várja meg a desszertet?
- Jobb is, ha nem - csipkedte meg pocakját a felesége.
- Ó, asszony! Milyen jó, hogy itt vagy! Öregségem
támasza!
Egymásra mosolyogtak, és karon fogva távoztak.
Serena megölelt, és szívből megköszönt mindent,
Laura kényszeredett mosollyal integetett, Duccio pedig

316
megint megkért, hogy gondolkodjak el, és próbálkozzam
meg valamelyik híres balettiskolánál.
Kezdtem már holtfáradt lenni a sok érzelemtől meg
a kérdésektől, sok kép halmozódott fel a fejemben, de az
összeset elhomályosította az, ahogy a nagyi Sunillal kefél.
Massimo is előkerült a semmiből a zenekar énekesnő-
jével - nyilván éjszakai piláteszórát tartott neki.
Már csak le szerettem volna venni a cipőmet, és ágyba
bújni, de Landucci gróf még mindig pörgött, és kiáltozni
kezdett az utolsó vendégeknek:
- Spiritiszta szeánsz! Tartsunk spiritiszta szeánszot!
Gyerünk, szóljatok Olgának, hogy tartsunk spiritiszta
szeánszot!
Tökéletes! Nem is lehetett volna jobb befejezése egy
ilyen totál szürreális estének.
Ezt nem tudom elhinni, még spiritiszta szeánsz is lesz?
- Volna kedved felvenni egy lepedőt?
Bárcsak felröpíthetném az asztalt!
A nagyi, Landucci gróf meg három másik matuzsálem
körbeült egy asztalkát a nappaliban, és mindenki meg-
fogta a mellette ülő kezét.
- Van kedved beszállni, Mia? - kérdezte a gróf.
- Nem, köszönöm, ebben az évben már így is elég sok
minden történt velem.
Leültem egy fotelba a sarokban, és azon tűnődtem,
vajon történik-e bármi is.
A nagyi kezdte el a kérdezősködést.
- Ha van szellem a szobában, kérlek, adj jelt magadról!
Hát a gróf aztán marha szellemes!
Felnevettem - az összes jelenlévő villámló tekintettel
meredt rám.
 - Bocsánat!
- Kopogj kettőt, ha igen; és egyet, ha nem.
Két koppanás hallatszott a távolból.
- Itt van! Itt van! - jött lázba a gróf.
- Te vagy az, Osvaldo?
Megint két koppanás.
Osvaldo?! De hiszen nem is látom!
- Csakugyan te vagy az? - kérdezte megint a nagyi.
Két koppanás.
Mindenki tágra nyílt szemmel bámult.
Én meg csak összehúzódtam, és ott kuporogtam
a fotelban.
A felnőttek néha határozottan hülyén tudnak visel-
kedni.
- Itt vagy köztünk?
Két koppanás.
Pat fékezhetetlen kacagásban tört ki.
Épp csak száz kérdést szeretnék feltenni neki.
- Jól vagy? Békében vagy?
Két koppanás.
Meghiszem azt! Képzeld, micsoda békében lehet
a nagyanyád nélkül!
- Van valaki, akinek szeretnél üzenni valamit?
Két koppanás.
- Nekem?
Egy koppanás.
- A grófnak?
Egy koppanás.
- Ferri márkinénak?
Egy koppanás.
- Velem akarsz beszélni? - szóltam közbe.

318
 Két koppanás.
Azt hittem, menten belőlem is szellem lesz.
Mindenki rám nézett, és sutyorogni kezdett.
- És... Patrickkel kapcsolatban? - kockáztattam meg.
Két koppanás.
Baljós hideg áradt szét csontjaimban.
Már Patrick sem nevetett.
Arra gondoltam, ez biztosan valami hülye vicc, talán
Sunil kopogtat valahol, de a Patrickkel folytatott beszél-
getéseim, meg az, hogy hittem a túlvilági életben, na-
gyon is elképzelhetővé tette számomra ezt a helyzetet is.
És ha Osvaldo nagypapa épp Patricknek akar üzenni
valamit?
Megköszörültem a torkom, és kerestem a megfele-
lő kérdést, amire igennel vagy nemmel lehet válaszolni.
- Nagypapa, Patrick meghalt?
Két koppanás.
- Átmeneti helyen van?
Két koppanás.
Mia, kérlek...
- Eléri a békét egy napon?
Két koppanás.
- Amikor... már nem fogom szeretni?
Két koppanás.
Fájdalmas volt ezt megtudni, és nem is akartam elhinni,
mégis éreztem: egy napon még szembe kell néznem vele.
Betty is megmondta, bár biztosítéka nem volt rá, Pat addig
lesz velem, amíg szerelmes vagyok belé, mindaddig pedig
beszorult egy átmeneti helyre, két ismeretlen valóság közé.
És ha Pat még nem ért el végleges helyére, az részben
az én hibám volt, de nem érdekelt, nem mondhattam le
arról, hogy szeressem - egyedül abban voltam biztos,
hogy életem végéig szeretni fogom.
Közben teljes lett a csend.
A gróf elsápadt, a nagyi meg remegett.
Egyedül a márkiné karkötőjének csilingelése hallatszott.
Mia, fejezd be, nem akarok többet hallani.
- Azt hiszem, eljött a lefekvés ideje, ugye? - szólalt
meg a nagyi. - Egy utolsó pohárral, gróf úr?
- Tudod, hogy sosem mondok nemet!
Felgyulladtak a lámpák, a még mindig zavarodott ven-
dégek pedig feltápászkodtak, hogy elköszönjenek tőlem
és a nagyitól.
Szomorúság fátyolozta el a szívemet - ki tudja, talán
csak így zárulhatott egy ilyen őrületes estély.
Még mindig volt, aki a táncmutatványhoz gratulált
- ezt félszeg mosollyal fogadtam, aztán végre én is el-
búcsúzhattam, és felmehettem a szobámba.
Pat hallgataggá vált.
- Szerintem az egész csak vicc volt.
Na de milyen hülye vicc.
- Tudod, hogy sosem fog megtörténni. Hát akkor
meg mit aggódunk? Az elején még épp te nyugtatgattál
engem, emlékszel?
Ez igaz, de most már kezdesz visszatérni az életbe.
Attól félek, egy napon majd elhagysz.
- Sosem hagylak, Pat, anyámra esküszöm! Mindennél
jobban szeretlek, ezt tudod jól.
Tudom, Mia, de amióta ilyen közel vagyunk egymás-
hoz, és napról napra jobban megismerlek, egyre inkább
belátom, hogy csodálatos nővé fogsz érni, és tudom, hogy
nem fogsz örökre egyedül maradni.

320
 - Pat, minket egymásnak teremtettek, nincs a világon
még két ilyen rokon lélek. És ha elvesztettem a rokon lel-
kemet, az azt jelenti, hogy a végzetnek valami más terve
van velem.
Hihetetlen, hogy most már te bátorítasz engem.
- Pat, fárasztó esténk volt... természetes, hogy össze
vagyunk zavarodva.
Ledobtam a cipőmet a sarokba, kibújtam a ruhámból,
felvettem a pizsamát, és kimentem fogat mosni.
Ahogy kiléptem a fürdőszobából, észrevettem az asz-
talomon egy fehér borítékot. Ez volt ráírva: „Ajándék
a jövődhöz. Nagyi”
Felvettem és méregetni kezdtem a súlyát - találgat-
tam, mennyi pénz lehet benne.
- Szerinted mennyi lehet?
Azt mondom, ezer vagy talán kétezer font.
- Talán háromezer, végül is én vagyok az egyetlen
unokája - mondtam, ahogy nyitogattam a borítékot.
Akkor már legyen kerek összeg: ötezer!
Még egy tízezerfontos csekk sem borított volna ki
annyira, mint az, amit a borítékban találtam: behívólevél
a Royal Ballet School következő felvételijére.
 Tizennégy

- Van rajtad ruha, nagyi? - kiáltottam teli torokból, és

közben úgy kopogtattam az ajtaján, akár a megszállott.
- Igen, Mia, gyere csak be!
Úgy léptem be, mint egy cowboy a kocsmába - körül-
néztem, mert attól tartottam, Sunil cipője kandikál majd
ki a függöny mögül.
- Nyugalom, egyedül vagyok - mondta, és nyugodtan
kenegette tovább a kezét. - Mit akarsz mondani?
- Szerinted mégis mit akarok mondani, nagyi? Nem jut
eszedbe? - üvöltöttem, a nyakamon kidagadtak az erek.
- Mia, így köszönöd meg a születésnapi ünnepséget?
- Nem a szülinapi ünnepségre gondolok, hanem erről
beszélek! - lobogtattam meg a levelet.
- Na és? - közben felvette a szemüvegét, és kezébe
vette a távirányítót.
- Nagyi, hát hogy lehet, hogy nem érted? Hogy jut-
hatott ilyen az eszedbe?
A nagyi megmasszírozta a halántékát, és felsóhajtott.
- Te aztán semmit sem tudsz tragédiázás nélkül el-
fogadni, mi? Elmondanád, mi bajod? Mert magamtól
képtelen vagyok megérteni.
- Az a bajom, hogy nem akarok elmenni a felvételire,
és nincs jogod beleavatkozni az életembe!

322
 - Nem is avatkozom bele, csak nem hagyom, hogy
eldobd magadtól a jövődet. És mivel azt hiszed, hogy
mindig mindent tudsz, de közben még csak kislány vagy,
szükség van rá, hogy egy felnőtt lépjen közbe, és meg-
akadályozza, hogy elkövesd életed legnagyobb hibáját!
És ne beszélj már úgy, mint az anyád, nem áll jól neked!
- Nagyi, nincs jogod dönteni helyettem, nincs jogod
anyám helyett dönteni, és nem engedheted meg többé
magadnak, hogy beleavatkozz az életünkbe! Nem tudod,
hogy nekünk mi a jó és mi a rossz! - magamon kívül
voltam a dühtől, a szemem megtelt könnyel.
Nem akartam elsírni magam előtte, úgyhogy ki-
szaladtam, és tárva-nyitva hagytam az ajtaját.
Levetettem magam az ágyamra - felzokogtam az ide-
gességtől és méregtől.
Nem akartam elmenni a felvételire, nem akartam
már a Royalba menni, és utáltam a nagyit, hogy a hátam
mögött ilyet tett velem.
Teljes szívemből megértettem anyát: megértettem,
miért menekült olyan messzire, és miért ment hozzá egy
olyan férfihoz, akit a nagyi nem kedvelt - talán éppen
azért, hogy bosszantsa, és bebizonyítsa, hogy téved. Bár
az idő aztán a nagyit igazolta.
Megértettem, mit jelent az, ha folyton megfigyelnek,
irányítanak és befolyásolnak, és főleg az, ha sosem hall-
gatnak meg, ha figyelembe se vesznek. Olyan, mintha
egy hangszigetelt szobában üvöltöznél az üveg mögött.
Ez az érzés kísérhette végig anya egész kamaszkorát.
Nap nap után érezhette, ahogy egyre inkább eltörpült
emellett a nyomasztó és felsőbbséges alak mellett, míg
végül teljesen eltűnik, és nem maradt számára más, mint
hogy csakugyan felszívódjon, hogy visszanyerhesse saját
magát és saját életét.
És akármilyen keményen, rendkívüli erővel és ha-
tározottsággal dolgozott és harcolt is meg azért, hogy
boldoguljon egyedül, a nagyi számára mindig az a ta-
nácstalan, esetlen lány maradt, aki mindent elront, amibe
csak belekezd.
De én nem az anyám vagyok, nem hagyhattam, hogy
egy nagyzási hóbortban szenvedő, kontrollmániás öreg-
asszony a fejemre taposson.
A nagyi kopogás nélkül jött be a szobámba.
Látni sem akartam, azt pedig végképp nem, hogy ilyen
állapotban lásson engem.
Odanyújtotta a zsebkendőjét.
- Na, most már ne sírj.
- Nem miattad sírok, ne aggódj!
- Remélem is. Majd csak a temetésemen fogsz, mert
rájössz, hogy mindvégig igazam volt, és akkor nagyon
fogok hiányozni.
- Akkor majd tartok egy szeánszt Landucci gróffal.
Felnevetett.
- Hallgass ide, és higgy annak, aki sokkal többet élt
nálad - mondta, miközben leült mellém az ágyra. - Tu-
dod, hogy szokták mondani? Jobb, ha furdal a lelkiisme-
ret, mint ha visszasírsz valamit. Tudod, mit jelent ez?
- Nem - feleltem orrfújás közben.
- Azt jelenti, hogy jobb, ha megteszel valamit és el-
rontod, mint ha meg sem próbálod, aztán egész életedben
azon bánkódsz, hogy nem tetted meg, mert akkor már
nem mehetsz vissza. Érted, mit akarok mondani?
- Igen, de akkor sem dönthetsz helyettem, nagyi!

324
 - Mia, ez esetben muszáj helyetted döntenem, mert
nem is tudod, micsoda kárt okozol magadnak azzal, hogy
le akarod beszélni magad a balettozásról.
- Nem akarom lebeszélni magam, egyszerűen csak
nem érdekel.
- Fejezd már be, Mia, ennek senki sem dől be! Látta-
lak ma este a többi tanulóval: ők is bájosak és kedvesek,
de te egy szinttel fölöttük vagy, és Aurél mester is ezt
állítja.
- Szóval még a maestrot is kikérdezted? Hogy te-
hetted ezt? - vágtam rá a tőlem telhető legnagyobb fel-
háborodással.
- A maestro pontosan úgy gondolja, ahogy én. Azt
mondja, tehetséges vagy, és ez egy adomány. De kemé-
nyen kell dolgozni veled, mert érzékeny korban jársz, és
ha most abbahagyod, elfelejtheted a nagy tánciskolákat.
- Miért vagy úgy oda a nagy tánciskolákért? Mintha
inkább rád tartozna, mint rám, hogy bejussak egy nagy
balettiskolába. Mit érdekel téged, hogy a Royalban tán-
colok-e vagy az aluljáróban? Fogd már fel, hogy nem
mindenki akar olyan lenni, mint te!
- Jól tudom, hogy nem akar mindenki olyan lenni,
mint én, de biztosíthatlak: akik nem olyanok, azok ha-
lálosan irigyelnek. És pontosan tudom azt is, hogy te is
legalább annyira be akarsz jutni abba az iskolába, mint
amennyire én akarom, hogy bejuss. De neked kényelme-
sebb, ha úgy teszel, mintha már nem is akarnál. így majd
egész életedben kesereghetsz, ahogy elnézed, hogy olyan
kis töpszlik vannak a helyeden, mint Laura.
A gondolat, hogy Laura belép a Royalba, úgy hasított
belém, akár egy nyílvessző.
 - Nagyon jól emlékezhetsz rá, milyen izgalommal
hívtál fel, miközben Sinclaire-rel készültél a felvételire.
Hozzá is én küldtelek el, és meg is köszönted, mert az
volt a legjobb dolog az életedben. És az nem volt más,
csak egy egyszerű külvárosi tánciskola! Jobban ismerlek,
mint hinnéd, kislányom, és nem ijedek meg a hisztériáid-
tól. Félsz, és ezt meg is értem, de a félelmet akaraterővel
lehet legyőzni, meg úgy, ha kapsz egy szép nagy rúgást a
hátsódba, mert ha most nem győzöd le, nem fogsz többé
élni, csak túlélni, és hidd el... az lassú halál lesz napról
napra, ez történik anyáddal is!
A szavai úgy érintettek, mintha lövedék találta volna
telibe a mellkasomat.
Igaz, hogy a balesetig a világon minden másnál job-
ban vágytam arra a felvételire, de Pat két nappal azelőtti
halála mindent elsöpört.
- Megmondanád, mit veszíthetsz, ha elmész a felvé-
telire? A legrosszabb, ami történhet, hogy nem vesznek
fel, de én tudom, hogy felvesznek, mert az én unokám
vagy, és ugyanolyan kemény fából faragtak, mint engem.
Mikor ezt mondta, józan megszállottság csillant
a szemében.
Mia, a nagyinak igaza van: mibe kerül tenni egy pró-
bát? Korábban másra se vágytál, most meg úgy teszel,
mintha nem is tartozna hozzád a balett. De te is tudod,
hogy nincs így. Ez olyan, mintha visszatartanád a léleg-
zeted, hogy ne vegyél többé levegőt - egy adott ponton
úgysem bírnád tovább.
- Ezért akar a maestro különórát adni nekem holnap?
- Persze, beszéltem vele, és egyetért velem - rög-
tön kiszúrta, hogy különleges tehetséged van, és hogy

326
valami igazán súlyosnak kellett történnie, ha lemondtál
egy olyan karrierről, mint ami előtted állt. Talán nem is
veszed észre, de a tested beszél helyetted: láttuk abból,
ahogy mozogsz, amilyen egyenes a hátad, ahogy jársz.
Előbb kezdtél táncolni, mint járni, és nem határozhatod
el csak úgy, hogy nem leszel balerina. Olyan ez, mintha
úgy döntenél, nem vagy angol: lehetetlen!
Ráncoltam a homlokom, és ingerülten összeszorítot-
tam a szájam.
Utáltam, hogy mindig a saját feje szerint cselekszik,
és aztán azzal indokolja, hogy a javadra tette, és még azt
is elvárja, hogy igazat adj neki.
Bezzeg ő senkinek sem engedte volna, hogy akár csak
a körömlakkját is kiválassza helyette.
- Nagyi, hagyj most aludni, el sem tudod képzelni,
mennyire fáradt vagyok.
- Aludj rá egyet! Majd meglátod, holnap mindent
rózsaszínben fogsz látni.
Magamra hagyott.
Kezembe vettem a Royal Ballet School levelét.
Már a második volt, amit tőlük kaptam - a nagyi nyil-
ván minden követ megmozgatott, hogy még egy sanszot
kaphassak.
A dátum szokás szerint eszeveszettül közeli volt: csak
pár hónapom maradt a felkészülésre, arról nem is szólva,
hogy harmadszor kezdtem elölről az egészet.
Először Claire-rel, aztán Sinclaire-rel, most meg Aurél
mesterrel - és nyilván ő is valami mással szándékozott
odaküldeni.
Nem akartam bevallani magamnak az igazat - hogy
a baleset előtt egyetlen kép lebegett a szemem előtt: a Royal
színpadán táncolok, és rám irányulnak a reflektorok.
Mással nem is foglalkoztam, hacsak nem azzal, honnan
lesz rá pénzem, hogy oda járhassak.
Nem létezett számomra más akadály - mintha elő-
jogom lett volna arra a helyre, és másra se várnának ott,
mint hogy kitárják előttem az aranykaput. És aztán már
egész életemben csak táncoltam volna.
Most viszont sebezhetőnek éreztem magam, és na-
gyon is jól láttam, milyen nehézségek várnak rám: ver-
sengés, áldozatok és csalódások.
Ez a félelem hangja volt.
Patrick kézen fogott, és magához ölelt.
Vállára hajtottam a fejem - lassú táncot jártunk: én
meg ő, ketten a világegyetemben, a szívünk ritmusára,
a tizenhatodik születésnapomon.

Másnap reggel Sunil becsúsztatott egy cédulát az ajtó

alatt, hogy a reggelis tálca odakint vár rám.
Én is nagyon zavarba jöttem volna, ha találkozunk -
egyedül csak a díva érezte magát kényelmesen. Viszont
úgy döntöttem, egy darabig még durcás leszek vele.
Felhívtam Pault, de nem vette fel - aggasztott, hogy
fel sem köszöntött.
Attól tartottam, hogy az éttermi szerencsétlenkedés
annyira lesújtotta, hogy valami ostobaságra szánta el
magát, például, hogy szerzetesnek áll.
Felhívtam Bettyt, hogy megkérdezzem, mi újság vele.
- Nem tudom, hol van, de majd mindenképp meg-
keresem. Anyád viszont már elindult Londonba, apád
munkahelye felé a piknikes kosárral meg egy üveg borral,
hogy meglepje!

328
 - Miket beszélsz? Anya utálja a pikniket!
- Azt mondta, apád viszont imádja.
- Apám csak a Blackberryjét imádja, semmi mást!
- Úgy tűnik...
- Jól van, adom a nagyit, most inkább semmiről sem
akarok tudni!
Lementem, és megláttam, hogy megint a guggolást
gyakorolja.
Elfintorodtam, de odaadtam neki a telefont.
Közben Massimo odajött, hogy emlékeztessen más-
napi találkozónkra.
Teljesen elfeledkeztem róla, de kihasználtam az al-
kalmat, hogy hangsúlyozzam: láttam kijönni a bokrok
közül az énekesnővel.
- Félreérted, csak beszélgettünk - védekezett.
- Gondolom, a szolfézsről - vágtam vissza csípősen.
- Nem, a proteindús étrendről, meg az egyes test-
részekre irányuló feszesítő gyakorlatokról.
Mia, ha elhiteteted vele, hogy féltékeny vagy rá, többé
nem száll le rólad. Hát hogy lehet, hogy még az udvarlás
legalapvetőbb szabályaival sem vagy tisztában?
- Mert te aztán nagyon tisztában vagy velük! - felel-
tem Patricknek.
Mia, ilyenek vagyunk mi, férfiak...
- Hát, tornaedző vagyok, ez a munkám! - vágta rá
Massimo.
- Na és? Azt hiszed, ettől már mindent megenged-
hetsz magadnak?
Csak nem akarod újrakezdeni már megint? Már el-
mondtam, hogy sokkal azelőtt történt, hogy veled össze-
jöttem volna.
 - Nem, de megfizetnek azért, hogy tanácsokat adjak.
- És aztán? Nem akartam, hogy más lányokkal is le-
gyél, én akartam lenni számodra az egyetlen!
De hát te vagy számomra az egyetlen, és mindig is az
maradsz, a többi meg nem is olyan fontos.
- Hát, Mia, hízelgő, hogy ennyire érdekellek, de...
szóval... én nem akarom magam ennyire elkötelezni,
vagyis hát... végül is csak egy pizzát ettünk meg együtt! -
felelte zavarodottan.
- Nekem viszont nagyon is fontos!
Ezt most fejezzük be, kérlek, nem akarom újrakezdeni.
- Jesszusom, Mia, azt hiszem, félreértés történt: nem
is sejtettem, hogy ennyire komolyan gondolod, talán
mert még fiatal vagy. De jobb, ha befejezzük, és inkább
csak barátok maradunk, rendben?
- Jó, fejezzük be, és ne is beszéljünk róla többet! -
vágtam vissza, de közben a nagyi már meg is ragadott,
és szokásos katonatiszt-stílusában beráncigált a házba.
- Libby Glasgow-ba ment három napra, anyád meg
el akarja vinni apádat piknikezni a Barbican Centerbe.
- Nagyi, nem akarok belefolyni ebbe az egészbe.
- Majd belefolysz, amikor felkérnek, hogy táncolj szó-
lót második esküvőjükön.
- Mit kell tennem?
- Betty megkéri majd azt az idióta barátját, hogy hívja
fel az ikrek óvodáját, és mondja be, hogy bomba van náluk.
- Megőrültetek? Ezért le fogják tartóztatni!
- Ugyan már, szerinted mit lehet csinálni, ha egy
kabinból intéz egy két másodperces hívást?!
- Nagyi, csodálkozom rajtad. Már lejártak azok az
idők, hogy a rabló pénzes telefonfülkéből követeli a vált-

330
ságdíjat: ma már egy pillanat alatt megtalálnak. Sosem
nézted még a Helyszínelőket?
- Csak annyit mond: „bomba van nálatok”, aztán lete-
szi, és már ünnepelhet is a barátaival egy bárban! A gya-
nú miatt viszont kiürítik az óvodát.
- Nagyi, most órára kell mennem, különben sem aka-
rom, hogy bűnrészesség miatt letartóztassanak.
- Menjél csak, kincsem, majd később tájékoztatlak.
A buszon megragadtam az alkalmat, hogy befejezzem
a beszélgetést Pattel.
Soha többé nem beszélek veled erről, úgyhogy ne is
próbálkozz.
- Már hogyne próbálkoznék, még be sem fejeztem!
Én viszont igen, és annak is nagyon örülök, hogy sike-
rült leráznod azt a majom Massimót.
- Hogy leégettél! Most azt fogja gondolni, bolondulok
utána!
Mókás volt; láttad, milyen képet vágott, amikor azt
mondtad: „én akartam lenni számodra az egyetlen”?
- De hülye vagy! - kacagtam fel.
A sofőr furcsán nézett rám a visszapillantóból.
Intettem neki, hogy elnézést, aztán hátradőltem, és
a balettórára kezdtem összpontosítani.
Aggódtam, milyen lesz egy magánóra a maestroval:
még nem nagyon ismertem, és azt sem tudtam, mit
mesélt neki a nagyi - reméltem, hogy nem egy rakás
szerencsétlenségnek állított be.
Amint leszálltam a buszról, eleredt az eső - először,
amióta Firenzében voltam. Mire a teremhez értem, már
bőrig áztam.
 - Mi az, kenuval jöttél át az Arnón? - kérdezte a
maestro, és odadobott egy törölközőt. - Inkább rút kis-
kacsának tűnsz, mint fekete hattyúnak! - viccelődött.
- Köszönöm, maestro - feleltem elkeseredve, ahogy
levettem a cipőm, és bementem az öltözőbe.
Nyugtalanított, hogy egyedül vagyok ott.
Szívesen csevegtem volna egy kicsit a többiekkel,
hogy legalább oldjuk a feszültséget - de már nem volt
választásom: beteljesült a nagyi akarata.
- Szóval, kiskacsa, ha hattyúvá akarsz válni, kemé-
nyen kell dolgoznod, ugye, tudod?
- Igen.
- Hogyan?
- Igen, maestro!
- Hmm, így már jó. Nagyon kevés időnk van, szóval
teljes erőnkből bele kell fognunk, világos?
Bólintottam, és odamentem a rúdhoz, hogy be-
melegítsek.
Rögtön rájöttem, hogy velem nem lesz olyan elnéző,
mint a többiekkel, és nagyon kemény menet vár rám - de
furcsa módon mindig akkor ment a legjobban, amikor
nyomás alatt voltam. Különben sem lehetett rosszabb,
mint Claire vagy Sinclaire egy-egy nehéz napján.
Lélegzethez sem hagyott jutni, minden egyes részletet
folyton kijavított: a karom, a lábfejem, a térdeim távol-
sága, a fejem meg az egyensúlyom - és ez még csak a
bemelegítés volt. Amikor a terem közepe felé indultam,
hogy elkezdjem a variációt, annyira utálatos és elvisel-
hetetlen volt, hogy többször is megfordult a fejemben,
hogy faképnél hagyom.

332
 De jól tudtam, senki sem fog megvigasztalni, úgyhogy
félretettem a büszkeségemet, lenyeltem a könnyeimet, és
másfél órán át hagytam, hogy darabokra szedjen.
Az óra végére kikészültem, leizzadtam és kivörösöd-
tem - egy jó meleg fürdőre, masszázsra meg fagyira lett
volna szükségem.
A maestro mintha olvasott volna a gondolataimban.
- Tudom, hogy most utálsz, de másképp nem lehet
ilyen rövid idő alatt formába jönni. Tegyél úgy, mintha a
Szombat esti lázban lennél. Találkozunk holnap ugyan-
ekkor.
És ez nem kérdés volt.
Kivánszorogtam - a vádlim és a lábujjhegyem is be-
görcsölt.
Az ajtóban összeakadtam Laurával, Serenával és
Duccióval - mintha rajtakaptak volna valamin.
- Eltévesztetted az időt? - kérdezte Serena.
- Nem, csak órám volt a maestroval... később nem
értem volna rá - hazudtam, de közben furdalt a lelki-
ismeret.
- Á, szóval magánórákat is veszünk, a középszint már
nem elég jó, mi? - kérdezte Laura.
- Nem, tényleg, én csak... szóval láttátok, milyen
a nagyanyám, ő ragaszkodik hozzá.
- Persze, jól teszed, mondtam is neked, hogy vala-
melyik nagy balettiskolába kellene járnod - szólalt meg
Duccio.
- Miért, talán mi bénák vagyunk? - háborgott Laura.
- Ugyan már, dehogy, viszont ha megvan a lehetősé-
ge, jól teszi, hogy kihasználja, nem? Na menjünk, külön-
ben a maestro dühbe jön!
 - Már dühbe is jöttem! - mennydörgött a maestro
odabentről.
A többiek beszaladtak az öltözőbe, én meg lassan elin-
dultam a megálló felé, de néhány lépés után észrevettem,
hogy a cipőmet bennfelejtettem az öltözőben.
Besettenkedtem, nehogy megint mindenkinek kö-
szönni kelljen, de kifele menet meghallottam, ahogy
Laura és Serena rólam beszél.
- El sem tudod képzelni, mennyire idegesít! Mégis,
mit gondol magáról? - szólalt meg Laura.
- Ugyan már, csak egy kislány, mit zavar?
- Kislány? Nem láttad tegnap este? Képes lenne ölni
érte, hogy mindenki rá figyeljen! Elkényeztetett kis féreg,
és még gazdag is, mint a szemét! Harminckét fouetté! És
még úgy tett, mintha évek óta nem táncolt volna. Mi-
csoda kis kurva!
- Eltúlzod az egészet, Laura, meg amúgy is te vagy
a jobb!
- Az tuti, de most már ő a maestro új kis kedvence,
a csodagyerek, akit mutogatni kell az ünnepélyeken.
- Szerintem nincs mitől tartanod, kicsit olyan, mint
az idomított kutya: hamar ráunsz arra, ahogy ugrál.
Felnevettek.
Kővé meredtem ott az ajtó mögött, hogy ennyi
gonoszságot hallottam.
Korábban két vadidegen még sosem beszélt ki ilyen
alaptalanul a hátam mögött - amit Laurától hallottam, az
meg sem lepett, de Serena szavai halálosan megsebeztek.
Mi szokatlant csináltam? Szerényen viselkedtem,
semmit sem meséltem a múltamról, még a szülinapom-
ra is meghívtam őket.

334
 Mintha megint az iskolában lettem volna, ahol Ninán
kívül senki sem akart velem barátkozni.
Azt gondoltam, biztosan szörnyű ember lehetek.
Könnyes szemmel távoztam, de nem látott meg sen-
ki - megint a busz felé indultam, a szívem darabokra
hasadt.
Édesem... ne is törődj velük, ne emészd magad miattuk.
- Te könnyen beszélsz, nem tudod, milyen az, ha
megaláznak. Téged mindenki kedvelt, a Facebook-falad
még mindig tele van üzenetekkel.
Kincsem, te lány vagy, nálatok nemzeti sport a mási-
kat szidni!
- A húgodat is mindenki kedvelte, pedig ő is lány,
méghozzá csodaszép!
Mia, te meg haláli ügyes vagy, és ezt a pályatársaid
sosem fogják megbocsátani!
- Na de én azt hittem, barátokat szereztem - feleltem
vigasztalanul.
Egy verseny kellős közepén lehetetlenség barátokat
szerezni, akkor is megölnének, ha minden nap hordanád
nekik az ebédet.
- Pat... szerinted ez mindig így lesz?
Ha balerina akarsz lenni, akkor szerintem mindig.
Mindannyian az elérhetetlen tökéletességre törekedtek,
és amint megláttok valakit, akiben megvan valami, ami
bennetek nincs, utálni kezditek.
- De hát én nem is utálok senkit! - tiltakoztam.
Egyelőre nem, de ha te lennél a maestro kedvence, és
hirtelen megjelenne valaki, aki elhalássza a helyedet,
és magára vonja a tanár minden figyelmét, ne mondd,
hogy az nem zavarna!
 Ezen egy pillanatig elgondolkodtam.
- Hmm, asszem, nagyon is zavarna.
Na látod. Szóval, két lehetőség van: keresel magadnak
nem balettos barátokat, vagy átállsz a focira!
Ahogy hazaértem, nagyi beszámolt róla, hogy
Bettyvel úgy döntöttek: egy óvodában mégsem túl ked-
ves dolog bombariadót okozni, viszont apám pénzügyi
cégénél könnyen előfordulhat ilyen eset. Sőt, ahogy az
ez évi befektetések alakulnak, szinte meg is érdemlik.
Így aztán anya felment az ötödik emeletre a piknikes
kosárral, de amint kinyílt a lift ajtaja, vagy ötven alkal-
mazott gázolta le - menekültek kifelé, és ő is pár pillanat
alatt kinn találta magát a felhőkarcolóból - kitaszigálták
a rendőrök és a bombaszakértők.
Anya az idegösszeomlás szélére került, és elszaladt
Bettyhez, aki kártyát vetett neki - persze az jött ki be-
lőle, hogy ne akarjon újrakezdeni halott és eltemetett
kapcsolatokat.
De mivel anyám keményfejű, elszánta magát egy utol-
só próbálkozásra, mielőtt még Libby hazatérne Glasgow-
ból: meghívta apámat vacsorára hozzánk - Betty meg
pánikba esett, hogy újra FBI-nyomozót kell alakítania.
Szerintem viszont leginkább attól tartott, hogy megint
a nagyival kell szövetkeznie.
Felmentem a szobámba, hogy lezuhanyozzak és be-
áztassam a lábamat egy lavór szódabikarbónás meleg
vízbe - már most szétment, pedig a spicc-cipőt még fel
se vettem.
Halk kopogást hallottam, és láttam, hogy valaki be-
csúsztat egy cédulát az ajtó alatt.
„Kisasszony, vacsora itt van kinn.”

336
 Nem tudtam, mennyi ideig akar még Sunil elkerülni.
Megettem a sajtos szendvicsemet, aztán aludni pró-
báltam, de Laura és Serena szavai egyre csak ott du-
ruzsoltak a fejemben - nem tudtam elaludni, így hát
felgyújtottam a lámpát, és írni kezdtem.

Kedves Nina!
Megint elkezdtem balettórára járni.
Találtam egy iszonyú jó tanárt itt Firenzében, román, és
óriási a pocakja, de ő a legjobb, akivel eddig dolgom volt.
Képzeld, még nevetni is szoktunk az órán, el sem hinnéd!
A nagyi tegnap estélyt adott a tiszteletemre, meghívta
egy rakás ismerősét, csupa dögunalmas fickót, ráadásul
úgy vetették rá magukat a svédasztalra, mintha az összes
szupermarket bezárni készülne.
Meghívtam két lányt is, együtt járunk balettra. Az
egyik végig szemétkedett és tette a megjegyzéseket, de az-
tán a maestro a színpadra szólított, hogy mutassunk be
valamit (persze a nagyi ötlete volt), és akkor kiütöttem.
Jó, oké, nem akartam, hiszen ismersz, nem vagyok az
a fajta, de kiprovokálta!
Nem, nem azt akarom mondani, hogy felpofoztam,
vagy ilyesmi, hanem csak csináltam néhány pirouette-
et. Ma meg hallottam, ahogy engem szidnak - borzasztó
szarul esett.
Azt mondták, elkényeztetett kis féreg vagyok, meg
idomított kutya, érted?
Én meg még azt hittem, a barátaim!
Te biztos előbb rájöttél volna, én viszont mindig félre-
ismerem az embereket. 
Nem hiszem, hogy valaha is szóba állok velük.
 De nem ez a bombahír! Ülj le, mert ez minden figyel-
met megérdemel: a nagyit kerestem, azt hittem, a személyi
edzővel bújtak össze, erre mikor benyitottam Sunil laká-
sába, találd ki, mit láttam!!!!!
A nagyit Sunillal az ágyban!!!!!!!!!
Iiigen, esküszöm, hánynom kell, nem tudom kiverni
a fejemből, legszívesebben elektrosokkolnám magam,
Patrtck-is teljesen
A másik őrületes hír: a nagyi intézett nekem egy máso-
dikfelvételit a Royalnál, de bevallom, nem örülök, hanem
rettentően félek.
Fizikailag nem állok készen rá. Teljes bolondság, kész
öngyilkosság!
Nagyon szeretném, ha tanácsot adnál. Nagy szüksé-
gem van rád,
Szeretlek!
Hiányzol!
Mia

Kopogtattak.
- Alszol? - kérdezte a nagyi, ahogy belépett.
- Szeretnék, de olyan ideges vagyok.
- Egészséges fáradtság, csak jót tesz neked.
- Csak ezt akartad mondani? - kérdeztem ásítozva.
- Nem, a tegnap estéről akartam beszélni.
- Nagyi, ne is beszéljünk róla, úgy teszek, mintha nem
láttam volna semmit, és ha el is mesélném valakinek, úgy-
se hinné el, úgyhogy nyugodj meg, lakat van a számon!
- Én viszont el akarok mondani valamit. Örülök, hogy
rajtakaptál minket, mert ez a történet már több mint
tízéves, és akarom, hogy tudd: nagyon szeretjük egymást.

338
 - Hát akkor miért tartjátok titokban?
- Mert ő így akarja: a családja nem bocsátaná meg
neki, úgyhogy rejtőzködünk. Hát nem hihetetlen? A mi
korunkban!
- Nagyi, meg kellene írnod az önéletrajzodat!
- Már dolgozom rajta, az lesz a címe, hogy Az első
hetven év! - mondta kifelé menet, és még dobott nekem
egy puszit.
 Tizenöt

- Halló, Paul, megtudhatnám, hová tűntél? Aggódom

érted!
- Mia, bocsáss meg, tegnap megfeledkeztem a szüli-
napodról. Tényleg reménytelen eset vagyok! - siránko-
zott.
- Mi bajod, még mindig annyira kétségbe vagy esve?
- Igen, Mia, nekem végem, egész nap csak nézege-
tem a fényképeit, olvasgatom az üzeneteit, meg Depeche
Mode-ot hallgatok, mintha veled lennék egykorú!
- Paul, én nem hallgatok Depeche Mode-ot.
- Na tessék... igazi balfék vagyok!
- Ha azt gondolod, azért lett vége anyával, mert bal-
fék vagy, miért nem mész el egy autószerelőhöz, hogy
megjavítson?
- Szerinted azt kéne tennem?
- Szerintem végre tovább kellene már lépned!
- Képtelenség, magam alatt vagyok.
- Magad alatt? Akkor van egy ötletem: a metró alá is
ugorj be csúcsidőben, úgy legalább csinálsz valami fel-
tűnőt, és anya is örökre emlékezni fog rád. Meg azok az
utasok is, akik miattad késnek el a munkából.
- Ez nem szép tőled. Én nem mondtam ilyeneket,
amikor te voltál rosszul.

340
 - Azt próbáltad volna meg, te buta, anya nem halt
meg! - feleltem keserűen.
- Bocsánat, Mia, mindig beletrafálok.
- Megbocsátok, mert le vagy lombozva, és azt se
tudod, mit beszélsz.
- Te legalább jól vagy?
- A nagyinál vagyok, nekem nincs időm búslakodni!
Majd akkor fogok, mikor hazaérek, és ott találom apámat
a fotelban.
- Mia, belehalok, ha ilyeneket mondasz!
- Bocsánat, Paul, de ha ez vigasztal, mindketten két-
ségbe vagyunk esve.
- Tudod, mikor találkoznak legközelebb?
- Azt hallottam, ma este nálunk vacsoráznak, de én
nem szóltam neked egy szót sem.
- Én meg nem hallottam egy szót sem.
Kicsiben már én is kezdtem aljas lenni.
Mondhatok valamit, Mia?
- Nosza!
Szerintetek nem túlozzátok el ezt a dolgot a szüléiddel?
Mintha csoportos hisztéria kapott volna el benneteket.
Miért nem próbálsz meg kimaradni belőle?
- Mert most már nyakig benne vagyok!
Miért nem tanulsz inkább a vizsgára?
- Talán csak nem akarsz kioktatni?
De igen, mert azt hiszem, egyedül nekem maradt még
valamennyi józan eszem, és azt gondolom, hogy barom-
ságokra fecsérled az idődet!
Elevenembe talált.
Ha már akaratom ellenére elfogadtam, hogy újból
megpróbálkozom a felvételivel, nem maradt kifogásom
az év végi iskolai vizsga ellen - hirtelen óriási félelem és
bűntudat öntött el.
- Jesszusom Pat, ha nem vizsgázom le, évet kell
ismételnem...
Nahát...
- És ha nem vizsgázom le...
Nem juthatsz be a Royalba, még akkor sem, ha egyéb-
ként felvesznek.
Ezt mindig is tudtam, de úgy tettem, mintha nem ér-
dekelne - viszont attól a pillanattól fogva, hogy visszatér-
tem az életbe, minden felelősségemet egyszerre kezdtem
újra érezni. Aprócskának éreztem magam, és végtelenül
megrémültem.
A nagyi és Betty játszmáira vesztegettem az időmet,
a legalapvetőbbet viszont, a továbblépésre feljogosító
kisérettségi vizsgát elhanyagoltam - pedig anélkül mun-
kát sem lehet találni!
Hát mégis hol járt addig a fejem?
Miért nem nyaggatott valaki?
Felhívtam anyát.
- Kicsikém, végre méltóztatsz figyelembe venni anyád
hiábavaló szavait!
- Miket beszélsz, anya? Miért nem kényszerítet-
tél?
- Mia, egyszerűbb rávenni egy öszvért arra, hogy röp-
labdázzon, mint téged bármire is!
- Anya, rettegek, nem bírnám ki, hogy évet ismétel-
jek. Ott nem is ismerek senkit... az maga lenne a pokol -
nyöszörögtem.
- Már megmondtam neked: az igazgatónő legalább
tízszer hívott, hogy megtudja, mik a szándékaid. Én igye-

342
keztem húzni az időt, de szerintem most már meghozták
a maguk döntését!
Sírhatnékom támadt - a valóság olyan súlyosan sza-
kadt rám, akár egy színházi függöny.
Hiába is próbálkoztam volna a felvételivel, ha a vizs-
gán nem megyek át: úgy nem vesznek fel senkit a Royalba
- a következő évben meg már túlkoros lennék.
Leírhatatlanul dühös voltam saját magamra.
Beláttam, hogy hiába vesztegettem napjaimat a sem-
mibe bámulva, az elveszett napok nem térnek vissza töb-
bé - szomorúan vettem tudomásul, hogy a kudarc oka
egyes-egyedül én magam vagyok.
Most, hogy Patrick állandó jelenlétének köszönhetően
jobban éreztem magam, attól a tudattól estem pánikba,
hogy elszalasztok egy ilyen rendkívüli lehetőséget.
Nem sértődött volna meg az a fájdalom, ha a jövőm
érdekében egy kicsit elhanyagolom.
És most, hogy rájöttem, mi mindent kockáztatok,
eszembe jutott anya, nagyi, Patrick meg Carl, ahogy azt
ismételgeti, mennyire fontos, hogy folytassam az isko-
lát - én meg mindvégig túlságosan is el voltam foglalva
azzal, hogy sajnáljam magam.
- Anya, beszélnem kell Mrs. Jenkinsszel! Azonnal! -
mondtam nagyihoz méltó határozottsággal.
- Na végre, kislányom! - sóhajtott fel.
Meghunyászkodva vártam, hogy az igazgatónő fel-
vegye.
Mindig is féltem tőle, telefonon meg még sosem be-
széltem vele - de tudtam: ezt a dolgot én, és egyedül csak
én hozhatom helyre.
Harmadik csengésre vette fel.
 Nyeltem egyet.
- Mrs. Jenkins, Mia Foster vagyok.
- Á, kedvesem, micsoda meglepetés! Hogy vagy?
- Jobban, sokkal jobban, pedig... azt sem hittem vol-
na, hogy valaha talpra állok.
- Nagyon örülök! Épp tegnap beszélgettünk rólad
Mrs. Meyerrel, és azon tanakodtunk, vajon mi lehet veled.
- Firenzében vagyok a nagymamámnál. Jót tett, hogy
egy kicsit eljöttem Leicesterből!
- Meghiszem azt! De szerintem most már meg-
nyugodhatsz, és kényelmesen elkezdhetsz felkészülni
a jövő évi vizsgádra!
Na, ettől a mondattól mindennél jobban féltem.
- De én... igazából azt reméltem, még idén levizs-
gázhatok...
- Kincsem, már késő, minden tárgyból nagyon lema-
radtál... megmondtam anyukádnak is. Most már nem
tudom, hogyan segíthetnék.
- Be tudom hozni a lemaradást, végül is csak humán
tárgyakból vizsgáznék, és irodalomból meg franciából
nem is voltam olyan rossz.
Rövid csend állt be.
- Mia, azt hiszem, most már csak jót tenne neked, ha
megismételnéd az évet!
- De Mrs. Jenkins, a nagyi intézett nekem egy második
felvételit a Royalnál. Viszont ha nem vizsgázom le, nem
mehetek oda akkor sem, ha felvesznek! - igyekeztem min-
den nyugtalanságomat belesűríteni ebben a mondatba.
Mrs. Jenkins ismét felsóhajtott.
- ...figyelj... Mia, ma délután lesz értekezlet az osztá-
lyodról. Igyekszem beszélni a többi tanárral, és megvizs-

344
gáljuk ezt a... különleges esetet. Nem ígérek semmit...
de majd felhívlak, hogy értesítselek.
- Kérem, kérem, kérem, Mrs. Jenkins, esküszöm,
hogy nem fogok csalódást okozni!
- Később még beszélünk. Add át üdvözletemet
a nagymamádnak.
Jenkinst is lenyűgözte a nagyi lendülete, amikor ki-
nevezte magát gyámomnak, és hívogatni kezdte, hogy
tájékozódjon, és ízelítőt adjon neki híres ismerősei név-
sorából.
Nagyon reméltem, hogy ez is segít megpuhítani
a tanári kart, különösen Mrs. Meyert, az irodalomtanárt,
aki utált engem, és híres volt arról, hogy senkivel sem
kivételezik. Főleg nem egy öngyilkosjelölttel.
Lementem a konyhába, és belebotlottam Sunilba -
ő erre kinyitotta a hűtőt, és beledugta a fejét, mintha
keresne valamit.
- Sunil, meddig akarsz még kerülgetni?
- Sokáig, kisasszony, sokáig!
- Sunil, hidd el, nem is láttam semmit.
- Sunilt megöli szégyen, Sunil nem nézhet kisasszony
szemébe!
- Ez nevetséges! Sajnálom, az én hibám, kopognom
kellett volna, de azért ti is kulcsra zárhattátok volna az
ajtót!
- Siva istennő megbüntetett!
- Ugyan már, dehogy büntetett meg... megesik az
ilyen, tényleg. Örülök, hogy szeretitek egymást a nagyi-
val. Gyerünk, bújj már elő onnan, különben még meg-
fázol!
 Sunil becsukta a hűtőt, és leszegett fejjel felém fordult.
Kitört belőlem a nevetés, erre ő már nyitotta is az
ajtót, hogy visszabújjon.
- Bocsánat, csak olyan vicces vagy! Nem szoktalak
szomorúnak látni. Megígérem, hogy egy szót sem ejtünk
róla többé: úgy teszünk, mintha meg sem történt volna,
kitöröljük azt a napot, rendben?
Mivel nem volt más választása - hacsak nem akart
egész életében kerülgetni engem -, kezet ráztunk, aztán
sóhajtozva szeletelte tovább a répát.
A nap halálosan hosszúnak ígérkezett, és a tudat, hogy
a jövőm Mrs. Meyer kezében van, cseppet sem segített.
A nagyi lejött, hogy köszönjön, aztán ment is be dol-
gozni. Azért észrevette, milyen levert vagyok.
Elmeséltem neki, mi történt.
- Ha odateszed magad, menni fog, efelől nincsenek
kétségeim. Akarod, hogy felhívjam Jenkinst?
- Nem, nagyi, köszönöm, már így is eleget segítettél,
most rajtam a sor! - mondtam bátran, akár egy tisztelgő
sorkatona.
- Ez az, picikém, ilyennek akarlak látni, hogy küzdesz,
és lendületes vagy!
De a lendület az órák múlásával alábbhagyott.
Ki kellett dolgoznom egy B-tervet, de nem lehet más
megoldásra gondolni azonkívül, ami a születésed óta
kizárólagos vágyad.
Ha megismételtetnék velem az évet, és nem venné-
nek fel a Royalba, másik balettiskolát kellene keresnem,
de egyik sem olyan jó, úgyhogy depresszióba esnék, és
túlsúlyos, internetfüggő tinédzserré válnék...

346
 Felkészültem a táncórára.
Rosszul lettem a gondolattól, hogy újra találkoznom
kell Serenával és Laurával.
Úgy kellett volna tennem, mintha nem hallottam vol-
na őket, de a dühöm és a csalódottságom lázadozott ez
ellen.
Ezzel szemben véletlenül Duccio várt rám a bejárat-
nál.
- Nem bánod, ha megnézlek?
- Ne tőlem kérdezd, hanem a maestrótól - feleltem
türelmetlenül.
Biztosan összebeszélt a két lánnyal, és nyilván csak
kémkedni akart, hogy aztán hármasban kitárgyalhassa-
nak.
Ezt undorítónak találtam.
Az előző napi fáradtság és a Mrs. Jenkins hívása utáni
izgalom miatt az óra rettenetesen sikerült.
- Hol hagytad az eszed? Otthon? Mit mondtam már
el milliószor? Ha így tartod a karodat, az gusztustalan!
Mi vagy te, denevér? Nem! Nem! Nem! ÉS NEM! Elég,
tartsunk szünetet!
A maestro már nem viccelődött - ezek szerint ko-
molyra fordult a helyzet: ha nem szedem össze magam,
mindent kockára teszek.
Mit nem adtam volna érte, ha a néhány hónappal ko-
rábbi formámban vagyok - de a testem fütyült az óha-
jaimra, és megkövetelte, hogy várjam ki az idejét. Erről
pedig jelen esetben szó sem lehetett.
Még megalázóbb volt, hogy Duccio előtt hordanak le.
Már szinte láttam is, ahogy szalad Laurához meg
Serenához, és elújságolja, milyen pocsék voltam,
a maestro meg mennyire elégedetlen, úgyhogy nevet
hetnek rajtam egy jót, és meglehet a hülye elégtételük.
- Holnap spicc-cipőben próbálunk, de ha megint így
jössz órára, kupán váglak, ai preceput?
Bátortalanul, megszégyenülten bólintottam - a
maestro észre is vette, és a maga módján vigasztalni
kezdett.
- Tudod, hogy az igazán ügyesekkel sosem szabad
jól bánni? Sőt, minél ügyesebb valaki, annál rosszabbul
bánok vele, igaz, Vörös? - kérdezte, és kiosztott neki egy
tockost.
- Most menj szépen haza, és gondold végig, mit
csináltunk, aztán holnap megint találkozunk.
- Megint?
- Ellenszenves vagyok?
- Nem, maestro.
- Van barátod?
- Nem, maestro.
- Akkor meg kettőkor itt. Majd pihensz, ha túl vagy
a meghallgatáson, és küldesz egy képeslapot a tenger-
partról: „Köszönöm, maestro, ön nélkül sosem jutottam
volna be a Royal Balletba!”
- A Royal Balletba? - Laura úgy visított fel az ajtó-
ban, mintha egy rózsaszín elefántot látott volna meg
a teremben.
Jesszusom, már csak ez hiányzott! Biztos voltam ben-
ne, hogy attól a pillanattól megkeseríti majd az életemet,
és csakis a legrosszabbra számíthatok tőle - talán még
arra is, hogy borotvapengét csempésszen a cipőmbe.
- Ez az, Mia! - csapta össze a kezét Duccio. - Ugye,
majd eszedbe jutunk akkor is, amikor híres leszel?

348
 Ezt az ostoba mondatot mindig is utáltam, de el kell
ismernem, hogy nem rosszaságból mondta.
Legalábbis azt hiszem.
Laura viszont porrá zúzott a tekintetével, úgyhogy
inkább fogtam magam, gyorsan összeszedtem a cuccom,
és kisiettem.
Odakinn már lógott az eső lába.
Fenyegető felhők sötétlettek az égen, a szél meg dü-
hösen fújt, csak úgy rázta a fákat.
Egyszerű tavaszi viharnak tűnhetett - de valójában
előjel volt.
Épp egy perccel azelőtt értem haza, hogy leszakadt
volna az ég.
Nappal volt, mégis a villámok világították be a házat.
Sunil nagy sajnálatára dobolt az eső az ablakokon - épp
előtte tisztította meg őket.
A nagyival behúzódtunk a konyhába, megettünk egy
gyorsfagyasztott pizzát, és vártuk Betty hívását, hogy
értesítsen a fejleményekről.
Mrs. Jenkins egyelőre nem jelentkezett - már egészen
összeszorult a gyomrom.
Étvágytalanul csipegettem a pizzát, és egyre csak
bámultam a néma mobilomat.
Aztán egy fülsiketítő mennydörgéstől hirtelen össze-
rezzentünk, a villany pedig kialudt.
A nagyi odanyúlt egy fiókhoz, hogy előszedjen két
gyertyát - meggyújtotta őket, belecsöpögtette a viaszt a
hamutartóba, és beleállította a gyertyákat.
Meleg, reszketeg fény világította be arcunkat - jó
érzéssel gondoltam vissza arra, hogy anya vihar idején
mindig bejött a szobámba, és hogy megnyugtasson,
elmagyarázta: a mennydörgés csak annak a zaja, hogy
a felhők ütközősdit játszanak, úgyhogy nincs mitől
félnem.
Betty hívása pontosan ebben a pillanatban érkezett.
Láttam, hogy a nagyi vidáman veszi fel, megkérdezi,
mi a legújabb terv, aztán fokozatosan elkomolyodik.
Anya annak rendje és módja szerint meghívta apámat
vacsorázni, és ő el is ment.
De Libby - mivel korántsem volt ostoba - egy nappal
előbb tért haza Glasgow-ból, és csak az anyósát találta
otthon az ikrekkel.
Arra a kérdésre, hogy hol van Jiles, szegény asszony
csak megvonta a vállát. Így aztán Libby rögtön felhívta
apámat és - mivel ki volt kapcsolva - anyámat is, de
ő meg nem vette fel.
Ekkor hatodik érzékétől vezetve valósággal kilőtt
Leicester irányába - és ott találta Pault a ház lépcsőjén,
egy üveg sörrel a kezében.
Túljutott Paulon, becsöngetett, és - bár mindig is jó-
zan, nyugodt nő volt - látván, hogy anyám jólfésülten,
kisminkelve nyit ajtót, elszakadt nála a cérna: akkora
pofont kevert le neki, hogy csak úgy visszhangzott.
Ekkor apám is megjelent az ajtóban - Libby szó nél-
kül, méltóságteljesen galléron ragadta, és berángatta a
kocsiba. Paul és anya kővé dermedt a döbbenettől.
Anya büszkeségét megsértették - ezt Paulon vezette
le: azt mondta neki, takarodjon, mert látni sem akarja.
Válaszul Paul közölte vele az igazat, vagyis hogy az egész
éttermi balhét tűzoltóstul-pizzástul Betty meg a nagyi
szervezte, hogy megakadályozza, hogy anya meg apa újra
összejöjjön.

350
 Anya becsapta az ajtót Paul orra előtt, és már szaladt
is, hogy felhívja Bettyt - ahogy tőle várható volt, ordí-
tozva hordta le, mielőtt még magyarázatot kért volna:
fejéhez vágta, hogy nem jó barát, hanem mocskos áruló,
és hogy soha többet ne kerüljön a szeme elé.
Aztán Betty is felhívta Pault, hogy leteremtse, de ő
- miután magához tért - kétségbeejtő állapotba került.
Csak sírt és sírt megállás nélkül, és vagy tizenötször el-
mondta Bettynek a történteket, szóról szóra.
Betty nem értette, honnan tudhatott Paul a szüleim
vacsorájáról, mivel ő nem szólt neki róla, és az étter-
mi jelenet után amúgy is titokban akarták tartani előtte
a dolgot.
A nagyi rám meredt, aztán fenyegetően rám mutatott,
és ezt tátogta: „talán csak nem te voltál?”
Túl nagy lendülettel ráztam meg a fejem ahhoz, hogy
hihető legyen - amint a nagyi letette, mindketten tudtuk:
bajban vagyunk.
A nagyi felhívta Pault, aki időközben hazaért.
- Kedves Paul, megbántódsz, ha azt mondom: nagy
kretén vagy? Fejezzed már be a bőgést, te hoztad össze
ezt az egész szörnyűséget. Persze, tudom, hogy meg akar-
tad bántani, de nem jutott eszedbe, hogy ezzel minket
is bajba keversz? Épp ezért nem akartalak beavatni az
éttermi eset után: nem bírod el a nyomást! Ha otthon
maradtál volna, lemész a kocsmába vagy a parkba, akkor
Libby hazaviszi a férjét, én meg Betty tiszták maradunk,
mint a friss hó, Elena távoltartási parancsot kap, és nem
követi el az év legnagyobb baromságát, te meg, ha
nem vagy ott, talán még hiányoztál is volna neki. Így
viszont el sem tudod képzelni, micsoda bajba sodortál
minket, te szerencsétlen ökör!
Lányok, én megmondtam, hogy túlzásba viszitek...
- Pat, kérlek, ne most.
Hogy még jobban aggódjak, Mrs. Jenkins továbbra
sem jelentkezett - ez csak egyetlen dolgot jelenthetett:
az értekezlet nem hagyta jóvá, hogy letegyem a vizsgát.
Keseregve, bánkódva mentem lefeküdni: negyed óra
leforgása alatt megszakadt a barátság anya, Betty, Libby,
apám és Paul között, én meg elvesztettem az esélyt, hogy
felvegyenek a Royal Ballet Schoolba. Gondoltam, hogy
anya pocsékul lehet, és az egész az én hibám volt: én
szóltam Paulnak a vacsoráról, de csak úgy, gondolkodás
nélkül. Sosem hittem volna, hogy ilyen ostobaságot követ
el - legfeljebb, hogy becsönget és elszalad, vagy előadja
a tébolyultat, és telefonbetyárkodik egy kicsit. Na de azt
nem, hogy bemártja nagyit meg Bettyt, mint egy dühös
óvodás, aki bosszúból kipukkasztja a labdát, hogy senki
se játszhasson vele többet.
Nem maradt más hátra, mint hogy kérelmezzem az
olasz állampolgárságot - biztos voltam benne, hogy soha
többé nem mehetek haza.
Esetleg én is megpróbálhattam volna felvételizni
a Scalába.
A vihar egész éjjel tombolt - le sem tudtam hunyni
a szemem.
A felvételire gondoltam, meg arra, hogy Jenkins nem
hívott vissza, és anyára, hogy olyan dühös, mint a hiéna,
aztán a zokogó Paulra, és Libbyre, ahogy megszorongatja
apám golyóit. Ez aztán nem hiányzott: most, épp, hogy

352
kezdett kialakulni valamiféle egyensúly, valóságos bomba
robbant.
Mia, megmondtam, hogy nem sülhet el jól: nagyanyád
terve őrültség volt.
- Megmondtam, megmondtam! Kibírnád, hogy nem
mondogatod folyton, hogy megmondtad? Semmi hasz-
na sincsen! Inkább vidítanál fel valamivel ahelyett, hogy
még lejjebb dorongolsz! Épp ma, amikor úgy döntöttem,
mégis folytatom a tanulást!
Mia, ez nem a te dolgod, te csak a saját célodra figyelj!
- Pat, ne beszélj már úgy hozzám, mint a kadétokhoz
a szakaszodban!
A szokás hatalma...
- Azt sem tudom, hogyan keveredtem bele ebbe, rá-
adásul nagyon jól tudod: ha anya dühös, képes rá, hogy
hetekig szóba se álljon velem. Azok után, ami történt,
szerintem sose hallom többé a hangját!
Igazi olaszok vagytok: verhetetlenek a drámázásban!
- Hát igen, három nemzedéknyi hisztériás nőszemély,
aki nem bír megtartani egy férfit sem: vagy ő ijeszti el,
vagy a férfi hal meg... bocs, Pat.
Nem tesz semmit, édesem.
Anya nem hívott fel. Nyilván magán kívül volt, és en-
gem is cinkosnak gondolt ebben a nyomorult tervben
- ezt mindenképpen tisztáznom kellett, úgyhogy hiába
múlt már el hajnali kettő, felhívtam Bettyt.
- Mennyire dühös anya?
- Arra nincs mértékegység, kincsem, még dühösebb,
mint legutóbb. Egyáltalán nem hiszem, hogy szóba állunk
még egymással. Megengedhetetlen dolgokat vágott a fe-
jemhez - mondta szomorúan.
 - Legutóbb is ugyanezen vesztetek össze.
- Igen, de akkor csak megpróbáltam lebeszélni ar-
ról, hogy bepróbálkozzon Jiles-nál. Képzelheted, mi van
most, hogy a legádázabb ellenségével szűrtem össze
a levet...
- Tudja, hogy én is be voltam avatva?
- Ezt nem kérdezte meg tőlem. Túlságosan lefoglalta
az aljas barátokról szóló monológ. Hagytam, hadd be-
széljen, aztán megadtam magam, és azt mondtam, amit
hallani akart. Aztán szokás szerint lecsapta, csak hogy
övé legyen az utolsó szó.
- Tipikus anya. Na és Paul?
- Olyan, mint a kivert kutya: nem képes feldolgozni
az ügyet. És ami a legrosszabb, a barátja, akinél lakik, már
nem bírja elviselni, mert egész nap csak bőg, és pizsa-
mában lézeng a lakásban. Szóval udvariasan megkérte,
keressen másik szállást.
- Jesszusom, és még a nagyi is jól lehordta! Kegyetlen
állapotban lehet. Nem gondolod, hogy elkövethet valami
szörnyűséget?
- Mondjuk, hogy sampont iszik? Amíg itt van, addig
biztos nem; folyamatosan figyelem, és eltettem az összes
gyógyszert a fürdőszobából, még a szájvizet is.
- Paul nálad van?
- Ha nem nálam lenne, akkor a híd alatt, Mia. Tudod,
hogy minden kóbor dolgot hazaviszek.
- Hű, ha ezt anya megtudja!
- Azt gondolja majd, hogy összeesküvés az egész,
és joggal mondhatja, hogy mocskos, törtető élősködő
vagyok... de ha most nem kér őszintén bocsánatot, én
tényleg befejeztem!

354
 Ninára gondoltam, meg arra, mennyire dühös volt
rám - és bele se gondolt a következményekbe.
Hát lehetséges, hogy valaki számára a dolgok kizárólag
feketék vagy fehérek legyenek? És hogy aki nem ért egyet
velük, azt kitörlik az ismerőseik névsorából? Se Nina,
se anya nem törődött azzal sosem, hogy megnézze az
érem másik oldalát is, és meg sem próbálta más helyébe
képzelni magát, hogy megértse az indokait.
Végül is anya nem valami nemes ügyért harcolt, és ha
már az egész családja ellenezte, talán elgondolkodhatott
volna, miért.
De nem, ha ő egyszer valamit eldönt - akár jó, akár
rossz -, mindvégig kitart mellette, aki pedig ellenkezik,
az esküdt ellensége lesz.
- Na és most?
- Várjunk, és lássuk mi lesz: bármi megtörténhet.
Négy óra körül aludtam el, de hétkor már kopogtatott
is Sunil.
- Kisasszony, fontos hívás önnek, adhatok telefont?
Felpattantam és ajtót nyitottam. Sunil átadta a ké-
szüléket.
- Mia, Mrs. Jenkins vagyok, tegnap próbáltam hívni
édesanyádat, de ki volt kapcsolva, a te számod meg nem
volt meg, úgyhogy a nagymamádat hívtam.
Nekidőltem az ajtónak.
- Mondja, kérem, Mrs. Jenkins...
- Két órán át egyeztettem a tanáraiddal. Kényes, ne-
héz és példa nélküli az eseted. Az énektanár, Mrs. Patel
és a tornatanár, Mr. Davies gond nélkül levizsgáztatna,
meg Mills tanárnő is, de Southern és Meyer tanárnő még
mindig bizonytalan.
 - Na de az úgy három a kettő ellen... - kockáztattam
meg.
- Mia, a torna meg az ének nem ér annyit, mint az
irodalom meg a matek.
- Mrs. Jenkins, magunk között szólva... ha a továb-
biakban balettozni fogok, nem is kellene matekzseninek
lennem...
- Mia, ez nem kifogás, és nem szabadna ilyen arcát-
lannak lenned, hogy ezt hozod fel előttem érvként. Vi-
szont az igaz, hogy én is ezt mondtam nekik, vagyis, hogy
tekintsenek téged magántanulónak, és ne akadékoskod-
janak túl sokat, meg vegyék figyelembe azt is, hogy min
mentél keresztül.
- Szóval a válasz: nem...
- Mondjuk, hogy igen is meg nem is... egyedül Meyer
tanárnő tiltakozik továbbra is: le kell adnod neki nyolc
házi dolgozatot. Meg van győződve róla, hogy nem fog
menni, de ha mégiscsak menne...
- Menni fog, Mrs. Jenkins, esküszöm arra, ami a leg-
drágább nekem! Éjjel-nappal tanulni fogok, meglátja,
büszke lesz rám.
- Ne esküdözz, kincsem, én meg már így is büszke
vagyok rád! Holnap elküldetem neked a tananyagot a
titkárnőmmel, és... szóval, ha lenne valaki, akivel együtt
tanulj, az jobb lenne. Például Nina...
- Mrs. Jenkins, Ninánál senki sem akar kevésbé velem
tanulni - fejeztem be szomorúan.
Lapos és unalmas életem néhány óra alatt felrázódott,
és tele lett határidőkkel.
Nem is tudom, az életre éheztem-e, vagy csak a ha-
láltól akartam-e eltávolodni. Csak annyit tudok, hogy fel

356
sem fogtam igazán, mekkora munka vár rám, és micso-
da szorgalomra lesz szükségem az elkövetkező néhány
hétben.
Én itt vagyok veled - szólalt meg Patrick hirtelen.
Megborzongtam.
Mintha ott állt volna mellettem.
Az egészet azért csináltam, mert ő támogatott -
a hangja éjjel-nappal betöltötte a lelkemet és a tudatomat.
Az ő hangja támogatott, az segített talpon maradni,
az bátorított, az adott tanácsot, és az kötelezett rá, hogy
mindennek ellenére éljek tovább.
Ha az ő hangja nincs, sosem keltem volna fel a kórházi
ágyból.
Nem lett volna miért.
Úgy kellett nekem, akár a lélegzetvétel - és már biz-
tosra vettem, hogy örökké mellettem marad; de ha el-
méláztam azon, hogy egyedül csak én tarthatom vele a
kapcsolatot - ráadásul ezt kizárólag Bettyvel oszthatom
meg, mert sajátos felfogása van a világról -, akkor el-
öntött a félelem.
- Pat, ha te nem segítesz, nincs is értelme belekez-
denem.
Veled leszek, majd súgok neked mindent, és együtt ké-
szülünkfel, ahogy régen nálunk, emlékszel?
Meglepett az emlékkép, ahogy az ágyán csókolózunk,
vigyázva, nehogy Laetitia meghallja.
Becsuktam a szemem, és újból a karjai között éreztem
magam, ahogy küzdöttünk a farmerral, hogy megérint-
hessük egymás bőrét. Öleltük és csókoltuk egymást, amíg
csak lélegzettel bírtuk.
- Pat, esküdj meg, hogy örökké velem maradsz!
 Esküszöm, szerelmem!
Másnap a nagyival képtelenek voltunk megbeszélni,
mi is történt.
Anya nem jelentkezett, mi meg - bár bevallani nem
mertük egymásnak - elég hülyén éreztük magunkat.
- Jól aludtál? - kérdezte a cappuccinóját kortyolgatva.
Megvontam a vállam.
- Én sem hunytam le a szemem, esős éjszakákon
sosem alszom jól, előjönnek az emlékek.
- Most mihez kezdjünk, nagyi?
Felsóhajtott.
- Várjunk. Annyi biztos, hogy sikerült szétválaszta-
ni őket, de anyád most gyűlöl minket. Mármint engem,
Pault meg Bettyt. Azt a három embert, aki őszintén sze-
reti, rajtad kívül persze.
- Tényleg úgy gondolod, hogy anya mindent megtesz
azért, hogy ne legyen boldog?
- Elena engem akar megbüntetni. Az egész élete ar-
ról szól, hogy megmutassa: méltatlan, önző és erőszakos
anya vagyok. Bárcsak megértette volna, hogy egyedül az
ő javát akarom...
- Talán másképpen kellett volna kimutatnod...
- Akármit csináltam is, sosem volt jó. Végül is arra
a következtetésre jutottam, hogy szándékosan döntött a
boldogtalanság mellett, hogy bűntudatot ébresszen ben-
nem, hogy hibásnak, lelketlennek és gonosznak érezzem
magam... örültem volna, ha nekem van ilyen anyám,
mint én... - mondta keserűen.
- Nagyi - fogtam meg a kezét, és nagyon megválogat-
tam a szavaimat -, azt hiszem, anya talán kevesebb anya-
gi előnnyel is megelégedett volna, ha többet lettél volna

358
mellette. Én csak kis ideje vagyok itt, nagyon jól érzem
magam, és imádom ezt a helyet, de bevallom: örülök,
hogy anya nem piláteszezik egy huszonöt éves edzővel,
nem partikirálynő, és még annak is, hogy nem ül nyakig
a pénzben, mert így csak az enyém lehet, és senki mással
nem osztoznom rajta.
A nagyit ez mintha megérintette volna. Először for-
dult elő ilyen.
Szerintem nem mondtam neki semmi rendkívülit, de
annyira egyértelműnek látszott, hogy anya számára ez a
világ, úgy ahogy van, idegen, és minden lázadási kísér-
letével csak erre akarja felhívni a figyelmet.
- Mia, ha nekem lettek volna olyan lehetőségeim,
mint neki, tudod, hol lennék most? Talán az angol tró-
non! Túl kicsi vagy még ahhoz, hogy megértsd. Más
korban is születtél, de biztosíthatlak, mindent megtet-
tem, hogy sose kelljen meghoznia azokat az áldozatokat,
amiket én elviseltem. Ő nem is emlékszik rá, hogy az
apjával éheztünk, és hogy egész életünkben épp azért
dolgoztunk, mint a güzü, hogy neki semmiről se kelljen
lemondania! Anyád a legjobb iskolákba járhatott, bár-
merre mehetett volna a tanulmányaival, azt csinálhatta,
amit akart, és cserébe senki sem kért tőle semmit, csak
egy picike hálát - mondta sértődötten.
- Igen, de... - próbáltam közbeszólni.
- Mintha mindig csak rosszat tettünk volna vele: ál-
landóan ingerültnek tűnt, a nyári fotókon is láthatod:
sohasem mosolygott!
- Talán... - próbálkoztam újból.
- Elena, miért nem tanulsz nyelveket? Akkor utazhat-
nál! Hogy szerettem volna, de hát az én időmben háború
volt. Elena, miért nem tanulsz meg teniszezni? Akkor
játszhatnánk együtt. Elena, miért nem tanulsz jogot? Se-
gítek beindítani az irodádat, olyan kapcsolataim vannak!
Elena, miért nem jársz már egyszer egy tehetősebb fic-
kóval a sok munkanélküli helyett? Mást sem tettem, csak
az ő javát kerestem a tanácsaimmal, de ő semmibe vette
az összesei, kivétel nélkül. És a végén még én vagyok
a gonosz! - a dühtől remegett a jobb szeme, akárcsak
anyának.
- De anya azt mesélte, hogy ilyeneket is mondtál:
„Elena, miért öltözöl ilyen trehányul? Nézd meg, milyen
elegánsak a barátnőid!” „Elena, miért eszel annyi csokit?
Nézd, milyen karcsúak a barátnőid!”, „Elena, miért nem
tanulsz többet? Nézd meg a barátnőidet...”
- Ezek építő kritikák voltak, Mia! - dörögte a nagyi.
- Nem, nagyi! Egyszerűen csak kritikák, méghozzá
elég szemetek, ha megengeded!
A nagyi egy pillanatra elbizonytalanodott, amíg ke-
reste a megfelelő választ.
Úgy láttam, mintha félrenyelte volna a cappuccinóját.
- Ebbe nem szólhatsz bele, amíg nem lesz saját gye-
reked!
- Ez gyenge kibúvó, anya is mindig ezzel jön, amikor
nem tud mást mondani! Milliónyi módja van annak, hogy
felnevelj egy gyereket, nem gondolod? Én, amikor nem
jön össze egy tánclépés, keresek helyette más megoldást!
- Honnan ez a nagy mellény, kisasszony?
- Nagyszerű tanáraim voltak! - mondtam tovább,
miközben kiöntettem magamnak a narancslevet. - Azt
se felejtsd el, hogy az is megérdemli a szeretetet, a tisz-
teletet és a kedvességet, aki nem éhezett, és nem élte át

360
a háborút, és ha nekem lesz gyerekem, nagyon oda fo-
gok rá figyelni, hogy meg is adjam neki! - csaptam le
a poharat az asztalra.
A nagyi eltátotta a száját: a csészéjét sem tudta le-
rakni, és visszavágni sem tudott semmivel - talán most
először, több mint hetven év után.
 Tizenhat

A délutáni balettóra tele volt meglepetéssel.

Laura, Serena és Duccio leült a terem egyik sarkába, hogy
végignézzék a különórámat - ez bosszantott, és el is von-
ta a figyelmemet.
- Hogyhogy mind itt vagytok? Nincs jobb dolgotok? -
kérdezte a maestro.
- Csak meg szeretnénk nézni, hogyan készül egy nagy
balerina - mondta Laura csípősen.
- Most még kicsi, de ha szorgalmasan csinálja, tény-
leg nagy lehet - felelte Aurél mester meggyőződéssel.
Úgy tettem, mintha nem is rólam beszélnének - csak
gyantázgattam a cipőmet a fadoboznál.
Semmiképp sem akartam megint elesni, főleg az első
spicc-cipős napomon.
Olyan volt, mintha másodszor tanultam volna járni -
de éreztem, hogy nem lesz könnyű megint hozzászokni
ehhez a kínszenvedéshez. A fájdalom időnként elviselhe-
tetlen volt, de mindent megtettem, hogy ne foglalkozzak
vele - hihetetlen szintű mazochizmus kell hozzá, hogy
el tudjuk érni a fejünkben élő eszményt.
Felemelkedtem relevébe, hogy kipróbáljam az egyen-
súlyomat - amikor már elégedett voltam, a terem kö-

362
zepe felé indultam, hogy bemutassam a maestronak
a Sinclaire-rel betanult szvitet az Esmeraldából.
Legalább hatszázszor néztem meg videón Natalja
Oszipovával meg Tamara Rój óval, hogy hozzáadhassak
a szólómhoz egy csipetnyi nőies rafinériát.
Hiába különböztek teljesen - egyikük törékenyebb és
kecsesebb, másikuk szenvedélyesebb és hevesebb - attól,
ahogy a csörgődobbal bántak, meg a született tehetségük
miatt pofonegyszerűnek tűnt a darab. Sokkal nőiesebbek
voltak nálam - én még csak próbáltam kitörni a lázadó
kamaszlány bábjából.
Nehéz darab, de teli van szenvedéllyel, az a lüktető
zene meg valósággal beszivárog az ember vérébe.
- Ha úgy akartok ott ülni, mint a moziban, akkor ki
kell fizetnetek a jegyet! - szólt oda a maestro, és nekem
nem úgy tűnt, mintha viccelődne.
Laura le sem vette rólam a szemét, és igyekezett min-
den helyesbítést meg javaslatot úgy megjegyezni, mint-
ha neki szólnának. Serena SMS-ezgetett a telefonján,
Duccio pedig mintha el lett volna varázsolva, mintha
álmodozott volna.
Ilyen közönség előtt lehetetlenség összpontosítani, de
ezt a maestro mintha észre sem vette volna.
Talán csak kezdtem paranoiássá válni.
- Figyelj a piqué, soutenu, passé mozdulatsorra,
a karmozdulat legyen szélesebb, mintha adományt ad-
nál, érted? Több szenvedély, nagyobb hév kell! Gondolj
a barátodra!
Hogyne, hisz’ mást se csináltam! Mégsem állhattam
le magyarázni neki, hogy csak az álmaimban jelenik meg!
A különórám után részt vettem a közösön is.
 Rengeteget kellett dolgoznom, a nap huszonnégy órája
sem lett volna elég.
Jöttek más tanítványok is, a maestro melegen üdvö-
zölte őket - korábban még sosem láttam őket, de elegáns
és magabiztos tartásukból rájöttem: ők igazi táncosok.
Az összes közül egy gesztenyebarna hajú, áttetsző
bőrű, nagy barna szemű lány bűvölt el leginkább.
Formás és kecses volt, minden mozdulata harmonikus
és a legapróbb részletekig kidolgozott, mintha tökélete-
sen uralma alatt tartaná a teret meg a saját testét - és
mindezt a fáradság legkisebb jele nélkül. Még csak nem
is izzadt - én pedig mintha ruhástul estem volna bele
a medencébe.
A maestro vele is viccelődött, de másképpen, egyen-
rangúan - látszott, hogy nagyra becsüli.
- Ti, hárman, kontárok, meg te is, Esmeralda, vegye-
tek példát róla, ő tudja, mi az, hogy tánc.
A lány épp csak hogy elmosolyodott, nem zavartan és
nem is nagyképűen - egyszerűen tudatában volt annak,
milyen ügyes.
Ekkor már én tűntem álmodozónak. Egészen addig
csak akkor esett le az állam, ha Zacharovát, Szemjonovát
vagy persze Roberto Bollét néztem, de egyikük sem volt
hozzám ennyire közel.
Most már olyan akartam lenni, mint ő.
Szerettem volna, ha csak csettintek egyet, és máris
olyan idős meg tapasztalt leszek, mint ő, ugyanannyira
elismer és megbecsül a tanárom és minden kollégám,
nem pedig csak egy nyamvadt táncostársam irigykedik
rám.
De mégis, mennyi idő kell még ehhez?

364
 Le sem vettem róla a szemem egy pillanatra sem -
a maestro meg is kérdezte, nem kérek-e látcsövet, hogy
még jobban megfigyelhessem.
Fejembe véstem azokat a jeté entrelacékat, a port de
bras-it meg az attitude-jeit, és legszívesebben millió kér-
dést tettem volna fel neki, de a teremben nem volt szabad
beszélgetni.
Az óra után a lány szóba elegyedett a maestroval, így
maradt időm, hogy átöltözzek, és a kapu előtt lesben állva
várjam, akárcsak egy orvvadász.
Láttam, hogy a sarokba megy, hogy felszedje a táskáját
- nyújtott lábbal hajolt le érte, hogy rendbe tegye, aztán
fogta az üveg vizét, a kéztörlőjét meg a cipőjét, és enyhén
csoszogva, kifelé fordított lábbal indult meg a kijárat felé -
mint aki világéletében csak táncolt.
Egy napon én is olyan szerettem volna lenni, mint ő:
hátrakötött hajamból egy-egy lázadó tincs lóg csak ki, nya-
kamon használt póló, hogy meg ne fázzak, viseltes ha-
risnyanadrág emeli ki lábam karcsúságát és izmosságát, a
törékeny külső pedig rendkívüli erőt és állhatatosságot rejt.
Serena továbbra is kedvesen szólt hozzám, mintha
mi sem történt volna, Laura viszont úgy viselkedett,
mintha attól tartana, megrabolom, vagy valami ördögi
tervet szövögetnék ellene - minden kérdése célzott és
alattomos volt.
- Kérdeznem kell valamit a maestrótól.
- Már megint?
- Igen, már megint - dühöngtem. Nem akartam,
hogy ott legyenek, amikor a bálványommal beszélgetek.
- Meg akarsz ismerkedni Liával? Szinte felfaltad
a tekinteteddel.
 - Miért, talán tilos? Törvény tiltja? - feleltem idegesen.
- Nem, de szerintem nincs rád vesztegetni való ideje,
Párizsban táncol, csak azért jön el ide néha, mert nagy
barátok a maestroval.
Lia.
Ez a sors jele - még a nevünk is majdnem megegyezik.
Duccio is előkerült, és aminek csak egyszerű beszél-
getésnek kellett volna lennie, számomra lassan nyilvános
kihallgatássá vált. Már csak a fényképezkedő japán turis-
ták hiányoztak...
- Beszélhetnék veled egy percre? - kérdezte Duccio.
- Pont most? - kérdeztem vissza, és továbbra is befelé
tekingettem: attól tartottam, hátha valami hátsó ajtón
mennek ki.
- Na jó, mi megyünk - mondta végül Serena, Duccio
viszont meg sem mozdult.
Lia meg a maestro nevetgélve jött elő - éreztem, hogy
a szavak elhalnak a számon. Még az is jobb lett volna, ha
jegyzettömbbel és tollal ácsorgok ott, hogy aláírást kérjek.
- Még mindig itt ácsorogtok? Árvák vagytok, vagy
mi? Még haza is kísérjelek?
- Nem, maestro, én igazából őrá vártam... - mutat-
tam Liára.
- Ja, jó. Ha rám már semmi szükség, csak szólj, és
akkor bevonulok egy szeretetotthonba.
Lia rám mosolygott.
Kezet nyújtottam neki, hogy bemutatkozzam.
- A nevem Mia.
- Az enyém Lia.
- Az enyém meg apám fia... hadd menjek haza, már
vár a feleségem!

366
 Duccio kellő távolságban álldogált, nem tűnt úgy,
mintha távozni akarna.
Összeszedtem a bátorságom.
- Gratulálni szeretnék, nagyon-nagyon ügyes vagy!
- Köszönöm, Mia, te is nagyon ügyes vagy. Régóta
tanulsz a maestroval?
- Nem, szinte csak most kezdtük, és csak átutazóban
vagyok. London közelében lakom, és... szóval szeretnék
bekerülni a Royalba.
- A Royalba? De jó! Egy ideig én is tanultam a Royal-
ban, aztán éveken át az Opera Garnier-ben dolgoztam,
most viszont a saját társulatomban táncolok. Szeretem
a szabadságot, hogy lehet új dolgokat alkotni; ha néhány
évig folyton ugyanazokat a szerepeket táncolod, a végén
már szeretnél új világokat is felfedezni.
Szabadság.
Sosem gondoltam, hogy a balett világában lehet valaki
szabad.
Számomra a balettozás mindig is azt jelentette, hogy
egy napon a legfontosabb szerepeket táncolom el a világ
leghíresebb színpadain, de a szabályokra meg a sémákra
sosem gondoltam.
Ha bekerülök a Royalba, úgy táncolok majd, ahogy
a Royalnál elvárják, és talán egész életemben nem is csi-
nálok majd mást. Ott megtanítanák, hogyan gondolkod-
jak, hogyan mozogjak, hogyan vegyem a levegőt - és
talán egy napon kaphatnék egy kitüntető szerepet, de azt
is csak odabenn, abban az arany kalickában.
Ez a gondolat összezavart.
- Hány éves vagy, Lia?
 - Huszonnégy.
Tessék: nyolc év múlva én is pontosan ilyen akartam
volna lenni.
Nagyon mély kedvesség sugárzott a szeméből, de ott
volt benne a bánat fátyla is - ez olyan ismerősnek tűnt.
Mintha hosszú harcot folytatott volna, amit végül
megnyert, és azóta számára a tánc az élet, a szónak nem
a nyomasztó értelmében: nem volt szüksége rá, hogy hí-
res színpadokon lépjen fel, hanem elég volt neki, hogy
a tánccal kifejezhesse önmagát.
Már-már zavarba ejtően odavoltam érte.
- Holnap indulok vissza Párizsba, de ha akarod,
megadom a számomat. Így ha szükséged van valamire,
tanácsra, javaslatra, felhívhatsz, amikor csak akarsz.
Zene füleimnek, nem is kívánhattam volna többet.
Elbúcsúztunk - úgy néztem utána, mint a szerelmes
az első randevú végén: egészen addig, amíg be nem for-
dult a sarkon, és el nem tűnt.
Ahogy visszafordultam, Duccio szemében is ugyanezt
láttam, csak ő éppen rám nézett.
- Még mindig itt vagy? - kérdeztem félig zavartan, fé-
lig bosszankodva. Új múzsám annyira magával ragadott,
hogy Duccióról egészen meg is feledkeztem.
- Igen, ha nem bánod, elkísérlek a megállóig.
- Nem bánom.
Én annál inkább...
- Mondani akartál valamit?
- Igen, őszintén szólva igen, bár most már nem is
tudom, honnan kezdjem.
Na, tessék...

368
 - Tényleg nagyon ügyes vagy, tudod? Ahogy korábban
figyeltelek, azt mondtam magamban: ennek a lánynak
veleszületett tehetsége van!
- Köszönöm... kedves tőled - feleltem, de a fejemben
még mindig Lia járt.
- Nem, tényleg, ezt őszintén mondom, nem csak
bókolni akarok.
- Hát... köszönöm.
- Figyelj, szólni akartam, hogy Laura nem túl kedves
dolgokat mond rólad.
- Ja, igen, jól tudom, épp tegnap hallottam belőle íze-
lítőt az öltözőben - feleltem sokatmondó fintorral.
- Tényleg?
- Igen, de nem vettek észre.
Még mindig bántottak azok a szavak, főleg az idomí-
tott kutya.
- Serena nem gonosz, csak hagyja magát belevinni.
Laura viszont tényleg egy rakás szar.
- Azt vettem észre. Ezt akartad mondani?
- Meg még azt is, hogy nekem semmi közöm ahhoz,
amit ők beszélnek, még akkor sem, ha bele is akarnak
rángatni. Szerintem nagyon ügyes vagy... és szép is - állt
meg hirtelen.
Mia, befogom a fülemet, szólj, ha túl vagy rajta!
Megértettem, hogy ez nemcsak egy bók, hanem a
bók - amit életem lehető legalkalmatlanabb pillanatá-
ban kaptam.
- Jaj, túl kedves vagy, meg sem érdemlem.
- De még mennyire, hogy megérdemled, szerin-
tem különleges ember vagy, és akartam, hogy ezt tudd
is.
 Rendben, most, hogy már tudja, köszi és viszlát!
Lesütött szemmel elmosolyodtam - reméltem, hogy
a vallomás már véget ért.
- Azt szeretném kérdezni, hogy volna-e kedved talál-
kozni velem valamelyik este?
Nem szabad egyetlen estére sem, sajnálom, majd
a következő életedben próbálkozz.
- Duccio, nagyon köszönöm, de...
- Már foglalt vagy - zárta le tömören.
- Hát igen...
- Gondoltam, de azt mondtam magamban... abból
még nem lehet baj, ha megkérdezem.
Ha meglenne még a testem, meglátnád, micsoda baj
lehetne belőle, te Vörös!
Nevetnem kellett.
- Tudom, nevetségessé teszem magam.
- Jaj, dehogy is, sőt kedves voltál.
- De... nincs mit tenni.
- Nincs mit tenni.
- A barátod Londonban van?
- Igen - hazudtam.
- Biztos nagyon hiányzol neki.
Egy pillanatra elképzeltem, hogy csakugyan otthon
vár rám, míg én meglátogatom a nagyit.
Miért nem lehet tényleg így?
- Szerencsés srác.
Ez igaz, nagyon szerencsés voltam.
- Én vagyok a szerencsés - feleltem meghatottan.
Szomorúan, búslakodva tértem haza.
Túlságosan is éreztem Patrick testi hiányát - illetlen
és tiszteletlen dolog volt úgy beszélni róla, mintha élet-

370
ben lenne, csak azért, hogy ne okozzak csalódást egy
fiúnak, aki randevúra hívott.
De nem volt más választásom.
Mit kellett volna tennem: bevallani, hogy a szívem
a tenger egyik fagyos szegletébe van eltemetve?
Otthon néma csönd fogadott - kihasználtam az al-
kalmat, hogy bekapcsoljam a nagyi gépét, és megnézzem
az e-mailemet.
Mrs. Jenkins titkárnőjének levele villant fel először -
hét csatolmány is volt hozzá: a vizsgatárgyak teljes tan-
anyaga, beleértve az elmaradt dolgozatokat is.
A csoda is kevés lett volna.
Carltól is jött egy üzenet.

Kedves Mia!
Tegnap találkoztam anyukáddal. Pontosabban majdnem
elütött a biciklijével.
Mintha önkívületben lett volna: azt sem vette észre,
hogy a piroson megy át.
Aztán felismert, elnézést kért, és már tekert is tovább.
Biztos, hogy minden oké vele?
Csak mert már kezdek szakértője lenni az őrültségnek.
Lassan elmehetek szociális munkásnak... ott aztán lenne
mit csinálni.
Ninával mindketten készülünk a vizsgáinkra, bár
ő fenntartja, hogy utána abbahagyja. Nekem viszont
eszembe jutott, hogy beiratkozzak az egyetemre, valami
gazdasági szakra.
Nem tudom, hogy ez csak válasz-e az ő tervére, túlsá-
gosan is benne vagyok ahhoz, hogy tisztán lássak. Csak
azt az egyet tudom, hogy arra lenne szükségem, hogy
a barátaimmal ökörködhessünk - ehelyett kettejükre
vigyázok, mint valami bébiszitter.
Ez már túlzás, ugye?
Bocsánat, de úgy érzem, neked szabadon elmondha-
tom, mit gondolok, anélkül, hogy elítélnél.
Na és te mit csinálsz? Le akarsz vizsgázni, vagy évet
ismételsz?
Ha segítségre van szükséged, csak szólj: én már mind
megcsináltam azokat, ráadásul a Meyer odavolt értem,
mert mindig sokat jegyzeteltem, és mindig hozzá is szól-
tam az órájához, mint valami stréber.
Igazi talpnyaló vagyok, de a végén meg is kaptam
a dicséretes ötöst!
Gyere haza hamar, már nagyon hiányzol. Amikor
megjössz, elviszlek megnézni a Rómeó és Júliát a Ro-
yalba (feliratkoztam a hírlevelükre!), de most vonattal
megyünk!
U.I.: Persze ez kettőnk titka marad.
C

A kis Carl - feloldhatatlanul összekötött minket valami,

a barátságunkon túlmenően is.
Carl pótolta számomra a testvért - erre rögtön az
első csókunk után rájöttem: szép volt, különleges volt, de
nem csilingeltek a csengettyűk, sem a föld nem szaladt ki
a lábam alól - nem úgy, mint Pat esetében.
Rengeteg időbe telt, mire megértette, hogy nem egy-
másnak lettünk teremtve. Még azt sem zárom ki, hogy
rajtam akart bosszút állni, amikor összejött Ninával. De
aztán rájött, hogy ez a jó választás, és onnantól kezdve
igazán jó barátokká váltunk.

372
 A tragédia meg még inkább összekovácsolt bennünket.
Kinyomtattam az összes csatolmányt, és sorba raktam
őket az asztalon.
Most, hogy a kezembe vehettem őket, hirtelen való-
ságossá váltak.
- Ezt sosem fogom tudni megcsinálni - sóhajtottam
fejemet ingatva.
Dehogynem fogod tudni, csak néhány héten át kell
odatenned magad, és csakis a legfontosabb dolgokra fi-
gyelni. Nyilván nem fogsz mindent megjegyezni, de elég
lesz megtanulni a nélkülözhetetlen dolgokat, meg beadni
a dolgozatokat, aztán majd meglátod, hogy a tanárok is
szemet hunynak majd neked.
- A Meyer ugyan semmijét sem fogja behunyni.
Mia, egyedül lesz mindenkivel szemben, és ha meg-
szakad, akkor sem ismételtetheti meg veled az évet, ha
a többiek nem egyeznek bele.
- Pat, miért látsz te mindig mindent egyszerűnek?
Mert néha a dolgok megoldhatatlannak tűnnek, de
ha jobban megnézed, olyan egyszerűek, hogy nem tudsz
rájönni, miért is vesztegettél rájuk annyi álmatlan órát,
időt meg energiát. Most, hogy nem vagyok ott, és úgy lá-
tom az életet, ahogy van, már sajnálom, hogy nem töl-
töttem több időt azokkal, akiket szerettem, és hogy nem
álltam eléggé mellettük. Hónapokat töltöttem a tengeren
ahelyett, hogy veled vagy a szüleimmel lettem volna: ké-
szültem a gyakorlatokra, éjjelente meg tanultam, mert én
akartam lenni a legjobb, mert ezt várták el tőlem. Most
már azt kérdezem magamban: az én vágyam volt-e vagy
az apámé, hogy belépjek a Haditengerészetbe? Akárhogy
is próbálkozom, már nem emlékszem rá.
 - Pat, te mindig készen álltál, hogy segítsd a többie-
ket, egy pillanatig sem haboztál, ha meg kellett védeni
valakit. Aznap is, ha csak egy pillanatra elgondolkodtál
volna ahelyett, hogy beleveted magad a fagyos vízbe...
Mia, az az igazság, hogy újból megtenném. Csak azt
nem tudom megmagyarázni, miért...
- Hát ez az, miért?
Azon gondolkodom, megbecsültem-e eléggé az élete-
met. Ha csak egy kicsit is önzőbb vagyok, nem szorultam
volna be ide két idegen világ közé, boldogan élhetnék ve-
led, és talán hatvan év múlva a saját ágyamban halhat-
nék meg az unokáim körében.
Megtörtént az elkerülhetetlen: Patrick kezdett elcsüg-
gedni és szenvedni. Sokat tűnődtem azon, mikor fog ez
bekövetkezni.
Nemcsak mi estünk kétségbe az ő elvesztésén, hanem
ő is elveszített minket, egyedül maradt, és tele volt meg-
válaszolhatatlan kérdésekkel.
- Pat, különleges voltál. Senki sem volt olyan, mint
te. Talán épp ezért vagy most ott, ahol vagy.
Ha lenne oka, azt most már tudnám, de az igazság az,
hogy néhány dologra nincs magyarázat, csak megtörténik
és kész.
- Azt akarod mondani, hogy csak azért vagy itt ve-
lem, mert az utolsó pillanatban felszabadult egy őrangyali
állás? - kérdeztem ingerülten.
Nem, kincsem, de nem értem, miért kell így élnünk!
Én veled akartam élni, és másra sem tudok gondolni,
mint hogy más döntéseket kellett volna hoznom az élet-
ben, kicsit lázadnom kellett volna, és kevésbé tartanom
magam a szabályokhoz. Mindig csak azt csináltam,

374
amit mondtak nekem, azon viszont sose gondolkodtam
el, mit is szeretnék valójában. Apám folyton a műtőben
volt, nagyapám mega légierő parancsnoka, mindkettejük
szobája tele volt kitüntetésekkel, díjakkal meg emlékér-
mekkel. Születésemtől fogva folyton csak azt hallgattam,
hogy a Haditengerészetben kell karriert csinálnom - az
első játék, amit kaptam, egy anyahajó modellje volt.
- Azt akarod mondani, hogy visszagondolva nem is
vagy benne biztos, hogy te így akartad?
Nem tudom felidézni a pillanatot, amikor erre vágy-
tam volna. Mindenkinek örömet akartam szerezni, és azt
akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, de arra
sosem gondoltam, vajon engem mi tenne boldoggá. Egé-
szen addig, amíg meg nem ismertelek.
- Pat...
Ez az igazság, Mia, irtó dühös vagyok, mert nem jö-
hettem rá, ki is vagyok és mit akarok csinálni az életben!
Talán mérnök, autószerelő, esetleg Greenpeace-aktivista
is lehettem volna, az viszont biztos, hogy nem akartam
volna húszévesen meghalni úgy, hogy még szemernyit sem
láttam a világból!
- Pat, mindenben ügyes voltál, amihez hozzáfogtál,
semmit sem hagytál félbe, és mindig habozás nélkül
bátorítottad a többieket is. Született győztes voltál!
De Mia, mindent a velem született kötelességtudatból
csináltam tökéletesen, nem pedig szenvedélyből. Otthon
sosem létezett középút: ha második lettem egy úszóverse-
nyen, apám azt kérdezte: „Miért? Első hely nem volt?”. So-
sem álltam meg elgondolkodni, csak arra figyeltem, hogy
folyton pörögjek, és még többet meg még jobbat érjek el. És
aztán? Aztán már túlzásba is estem, és tessék, itt vagyok...
 - Pat, azt akarom hinni, hogy nem hiába haltál meg,
hanem mert alapvetően fontos küldetést kell teljesítened
odaát.
Mint például? Angyalszitterkedni? Mia, egyedül va-
gyok, és semmit sem tudok csinálni azon kívül, hogy téged
követlek, amikor megengeded!
Dühös volt, csalódott és frusztrált - meg is értettem.
Boldog voltam és hálás, hogy nap mint nap hall-
hatom a hangját, de én továbbra is életben voltam, és
kapcsolatban maradtam azokkal, akiket szeretek. Na
de neki milyen élete lehetett? Vagy inkább milyen nem-
élete?
Csakugyan arra ítéltetett, hogy örökké az álmaimban
bolyongjon?
Hacsak nem történik valami előreláthatatlan dolog.
Önző módon azt akartam, sose hagyja el fejemnek azt
a szegletét, ahol van, de hirtelen felismerései felzaklattak.
Sosem hallottam még ilyen határozottan és világo-
san beszélni - korábban mindig pozitív és derűlátó volt,
sosem vesztette el a jókedvét.
Ha valami bajod volt, biztos lehettél benne: Patrick
majd valahogy megoldja.
Na igen, de az ő baját... ki oldotta volna meg?
Pat (és ebből adódóan Nina is) egész életében köte-
lességének érezte, hogy mindenkinél jobb legyen, hogy
megőrizze a család becsületét, és senkinek se okozzon
csalódást, de ez a túlzott önzetlenség végül a halál karjai
közé lökte.
Csakugyan hősként halt meg?
Lehet valakit hősnek tekinteni azért, mert egy kutya
megmentéséért halt meg?

376
 Ezt a kérdést sosem mertem feltenni magamnak, de
a válasz most úgy villódzott előttem, mint a vészjelzés
az autópályán: NEM.
Ostoba halált halt - ezt már ő is kezdte belátni, és
ezért emésztette a düh.
Az egésznek a mélyén ott volt az a kérdés, amin egyre
csak rágódtam: lehetséges, hogy ha szándékosan megfe-
lelsz a szüleidnek vagy fellázadsz ellenük, az még egyál-
talán nem segít, hogy rátalálj saját életedre?
Mi a helyes? Örökre elmenni, vagy teljesen alkalmaz-
kodni? Úgy éreztem: akármit is próbál tenni a szülő vagy
a gyerek, végzetes kudarcra van ítélve - úgyis bűntudatot
fog érezni a végén.
És a kiáltozás, amit a földszint felől hallottam, töké-
letesen megerősítette ezt az érzést.
- Jöjjön, kisasszony, jöjjön le, világvége tört ki! - csap-
ta ki Sunil az ajtót kopogtatás nélkül. Ilyet még tűzvész
esetén sem tett volna.
Leszaladtam a nappaliba - a földön és a falon ripityá-
ra törő tányérok zaja felé. Belépve megláttam anyámat,
amint szó szerint széjjelzúzza a nagyi nappaliját, ő meg
egy fotel mögé menekülve kiáltozik, hogy mindegyik
darab különleges.
Anyára nem lehetett ráismerni: céklavörös volt
a feje, haja kusza, a szeme kiguvadt, a nyakán kida-
gadtak az erek - mintha nem is „értelmesen akar-
na beszélni” az anyjával, hanem inkább egy patkányt
üldözne.
- Gyere elő onnan, te aljadék! Különben lerombolom
a házadat! - vágott a földhöz egy XIV. Lajos korabeli
abat-jourt.
 - Állj le, vagy kihívom a rendőrséget! - felelte a nagyi.
- Én hívom ki a rendőrséget, és nekem adnak igazat!
Bűnöző vagy, tisztességtelen, kóros hazudozó, dög, vipe-
rafaj zat! Tönkretetted az életemet! Gyűlöllek! - üvöltötte,
és megragadott egy súlyos kristályvázát.
- Ne, a Rosenthalt ne! - könyörgött a nagyi.
- A Rosenthalt de! - kiáltott anya, és hozzávágta
a falhoz.
- Te nyomorult! Egy vagyont fizettem érte! Nem is
tudod, mit teszel!
- Már hogyne tudnám?! Tessék, vigyed a Fabergé-
tojásokat is - vagdosta oda egyesével az összeset.
- Nee!! A tojások! - siránkozott a nagyi. - Az a nagy-
apád gyűjteménye volt, te állat! Hívom az elmegyógyin-
tézetet, és kényszerzubbonyba tesznek!
- Hívd csak ki! Biztos van külön részlegük az olyan
nőknek, mint én, akiket az olyan anyák tettek tönkre,
mint te! De te biztos azok közt is egyedül vagy, mert ne-
ked a világon nincsen párod!
- Gonosz vagy! Hálátlan, aljas némber vagy, lányom,
soha nem szerettél senkit sem!
- Téged csak a Sátán imádói bírnának szeretni! Ször-
nyeteg vagy, bármit megtennél, hogy te lehess a figyelem
középpontjában! - kiáltotta anya, és közben egy óriási
hamutartót ragadott meg, aztán azt is földhöz vágta.
Úgy tűnt, minden egyes ripityára törő tárggyal egyre
elégedettebb és megkönnyebbültebb.
- Anya! - szólítottam meg.
- Mia! Drágaságom, gyere, segíts szétzúzni Olga na-
gyi egóját! - mondta összeszorított fogakkal. A szeme
őrülten csillogott.

378
 - Mia, nagyi kedvence, fékezd meg az anyádat, kü-
lönben megöl!
Sunilra néztem - ő csak megvonta a vállát.
- Anya, nagyi, miért nem beszéljük meg inkább egy
pohár bor, egy screwdriver és egy óriás csomag chips
mellett?
- Inkább innék vizet ciánnal! - hörögte anya.
- Mindig is utáltál! Nem emlékszik, milyen áldozato-
kat hoztam érte kiskorában!
- Persze! Az volt az áldozat, hogy egyszer eljött az év
végi előadásunkra, és akkor is azt mondta a végén, hogy
a padtársam ügyesebb, mert jobban mutat a színpadon.
- Ez csak építő kritika volt, Elena - sipította a nagyi.
- Egy fenét építő, mama! Még csak hétéves voltam!
- Mindig arra biztattalak, hogy találd meg a saját uta-
dat! Ezt nem tagadhatod le!
- Biztattál, mi? Azzal, hogy megkérted a barátaidat,
vegyenek fel egy ilyen agyalágyult lányt, csak hogy csinál-
jak valamit, ők meg meghálálják a parti- és koncertmeg-
hívásokat? AAAHHHH!!!!!!! - vicsorgott anya, és falhoz
vágott egy széket.
- Csak azért, hogy szerezz egy kis tapasztalatot, amíg
nem találsz valami olyat, amit igazán szeretsz! Egyébként
meg sose szerettél semmit!
- Semmit se szerettem, amit te, mama! Hát hogy le-
het, hogy meg sem értetted, hogy a jólszituált álbarátaid,
akikkel egész estéket pletykáltál át, engem a legkevésbé
sem érdekeltek? És azt sem, hogy azért nem akartam For-
te dei Marmiba menni, mert rajtam kívül mindenki szép
és karcsú volt? Meg azt sem, hogy utáltam teniszezni,
bridzselni, golfozni, meg az apácákhoz iskolába járni?
 - Elena, nem az én hibám, ha ilyen nehéz a termé-
szeted!
- NEHÉZ, MAMA? AZ ÉN TERMÉSZETEM?
Biztos voltam benne, hogy menten szívrohamot kap.
- Nem volt nálam könnyebb természetű kamasz!
kiabálta. - Mást sem akartam, csak összekenni nutellával
a szájam meg a kezem, mint minden más gyerek. De te
sosem hagytad, mert olyan kifogástalannak kellett len-
nem, mint a tököm tudja, milyen grófnék kikent-kifent
kölykei, és mindenkinek azt mondtad, ne kínáljanak meg
semmivel, mert túl kövér vagyok. Úgyhogy a többi rohadt
gyerek azzal kínzott, hogy az orrom előtt tömte magába
a fagyit, és közben azt énekelgette, hogy „a dagadék nem
kaphat!” És ez még csak a kezdet volt! - mondta, ahogy
felrúgott egy zebrabőr puffot.
- Elena, mindig is hajlamos voltál az elhízásra, ezért
akartam, hogy sportolj. Egyébként meg látod, Barbieri lá-
nya kosárlabdaedző lett, Rosannának meg, akivel együtt
jártál gimnáziumba, mostanra már saját filmes cége van.
Egyszóval: egy szülő mindig a legjobbat akarja a gyereké-
nek, és a legjobb döntések meghozatalára biztatja!
- Biztatja, és nem MEGALÁZZA! Amikor meg fel-
olvastam egy dolgozatot, amire jó jegyet kaptam, annyit
mondtál, hogy aranyos. Érted? ARANYOS! - üvöltött,
és két kézzel földhöz csapott egy tányért az üvegasztalká-
ról.
- Hiábavaló lett volna hamis reményeket táplálni ben-
ned, Elena. Az élet már magától is elég nehéz. Ha még
ábrándokat is keltek benned, az még rosszabb lett volna.
- Látod, micsoda nőszemély ez? Mi? LÁTOD? - kér-
dezte végsőkig elkeseredett tekintettel. - Egyetlen szíves-

380
séget kérek csak, kislányom. Egyetlenegyet! - folytatta
lihegve. - Ha a csillagok fura állása miatt egy napon én
is olyanná vélnék, mint ő, kérlek, ölj meg, Mia! Meg-
értetted? Lőjél tarkón!
A nagyi kidugta a fejét a fotel mögül, és megbizonyo-
sodott róla, hogy semmi vaskos nem repül felé.
- Elena, azért ne ess túlzásba! Csak azt tettem, amit
minden más anya is megtenne a saját lányáért.
Anya gyilkos tekintettel fordult a nagyi felé, erre ő
gyorsan visszabújt rejtekhelyére.
- Elképzelésed sincs arról, mit jelent anyának lenni!
És ne merészelj többé a lányom közelébe menni, vagy
esküszöm, hogy letépem a fejed!
Ezzel kézen ragadott, és rám parancsolt, hogy
csomagoljak össze.
Megdöbbentem és összezavarodtam.
Nem akartam, hogy így érjen véget. Még egy csomó
dolgot kellett volna csinálnom, el kellett köszönnöm sok
mindenkitől. Még nem álltam készen arra, hogy vissza-
térjek Leicesterbe, de anya megingathatatlan volt, úgy-
hogy leszegett fejjel felmentem a lépcsőn.
Gyorsan megvolt a csomag: Patrick kabátja, néhány
ruha, néhány könyv meg a baletthoz használt dolgok.
Anya odakint várt a terasz alatt és cigizett, Sunil meg
söprögette össze a törmeléket.
Könnyes szemmel búcsúztam el a nagyitól.
- Kisunokám, sajnálom, hogy végig kellett nézned ezt
az egészet - mondta, de azért próbálta magát összeszed-
ni -, ne feledd, hogy a nagyi imád téged, és bármire van
szükséged, csak kérned kell, jó? És kívánom neked, hogy
legyen nagyobb szerencséd a gyerekeiddel!
 Nem is tudtam, mit feleljek, de azt azért nem gondol-
tam, hogy ez szerencse kérdése volna.
Anya kézen fogott, és együtt elindultunk a kijárat felé.
A kertkapu zárva volt - ettől még zabosabb lett, mint-
ha vissza kéne mennie a színpadra a finálé után.
Megkért, hogy nyittassam ki én - amint visszamen-
tem, meglepetten láttam, hogy Sunil átöleli a nagyit,
ő pedig zokog.
Nesztelenül kisurrantam.
Elsétáltunk a főtérre az autóbuszhoz - több mint egy
órát kellett várni rá.
Anyának nem ugyanaz volt a mércéje, mint a nagyi-
nak: nem várt ránk taxi, hogy elvigyen a reptérre, és ott-
hon sem volt sofőrünk, hogy hazafuvarozzon.
Kétcsillagos szállóban szálltunk meg, a tévének még
távirányítója sem volt, a zuhany meg csöpögött. Egy-egy
pizzaszeletet vacsoráztunk valami étkezdében.
Nagyszerű lett volna, ha anya legalább egy szót szól
hozzám, de annyira szomorú volt és elkeseredett, hogy
csak egy-egy félszót bökött ki.
Pat aggódott értem.
Tudta, hogy nem állok készen, és hogy nehéz lesz
visszatérnem Leicesterbe.
Egymást átölelve aludtunk el a nagy ágyban a tévé
előtt.
Reggelinél megkérdeztem, elköszönhetek-e a bará-
taimtól.
A repülő késő délután indult, és mindenképpen akar-
tam még találkozni a maestroval.
Anyának nem volt ellenvetése, sőt kihasználta az
alkalmat, hogy megnézzen egy pár régi helyet.

382
 Felhívtam a maestrot, és megkértem, hozzuk előrébb
az órát.
- Minek nézel te engem, pizzafutárnak? Hogy csak
úgy felhívsz, és már rohanok is?
- Maestro, kérem szépen, vészhelyzet van!
- Ha szépen kérsz, akkor jó, fél óra múlva találkozunk
a teremben.
A lépcsőn ültem, amikor megérkezett.
- Megszöktél otthonról? - kérdezte.
- Bizonyos értelemben...
Bementem és átöltöztem, a maestro meg csapkodta
a lejátszót, és románul szitkozódott.
Minden mozdulatra nagyon odafigyeltem a rúdnál,
és amikor ki kellett állni középre, hogy elpróbáljuk a va-
riációt, a maestro észlelte is a haladást.
- Szóval csak hallgattál rám, Esmeralda? - kérdezte
elégedetten.
- Maestro, sajnos ez az utolsó órám.
- Hogyhogy? - kérdezte őszinte meglepetéssel. - Le-
nyomozott a titkosszolgálat?
- Anya ma este hazavisz, és még el akartam jönni egy
utolsó órára önhöz.
- Azért még nem halok meg! - kiáltott fel. - Le-
kopogom!
Elmosolyodtam.
- Átadja az üdvözletemet a többieknek?
- Persze! Te meg majd küldjed a jegyeket az első fel-
lépésedre, rendben?
Összeszedtem a cuccomat az öltözőben, és a tükörre
ragasztottam egy rövid búcsúüzenetet - biztos voltam
benne, hogy Laura széttépi majd.
 Amikor utoljára megöleltem a maestrot, kicsordult
a könnyem.
- Ne sírj, különben lehasallak, hé! - mondta párás
tekintettel.
Kézfejemmel letöröltem a könnyeimet, aztán átnyúj-
tottam neki az óradíjat.
- Hagyd csak, a ház ajándéka! De aztán szét ne kür-
tőid, mert még tönkremegyek.
Utoljára mentem végig azon a szűk folyosón - hirte-
len rádöbbentem: többé sosem lesz ott órám.
Egyik búcsú a másik után - véget ért egy újabb fejezet.
Ahányszor csak beleszoktam egy új helyzetbe, és meg-
szoktam az új embereket, elszakítottak tőlük, vagy őket
tőlem.
Talán többé nem lett volna szabad megkedvelnem
senkit.
- Hiányozni fog, maestro - fordultam vissza utoljára.
Te is hiányozni fogsz neki.
Visszamentem anyához a szállóba.
A recepció melletti kanapén ült, egy magazint olvas-
gatott. Szomorúan mosolygott rám.
Rájöttem, mennyire egyedül van - mindenkivel meg-
szakította a kapcsolatot: a papával, Libbyvel, Bettyvel,
Paullal, és most már nagyival is.
Nekem pedig szembe kellett néznem a múltammal.
Mindent az elejéről kellett újrakezdenünk. Együtt.
- Na, kincsem, elköszöntél a barátaidtól?
Bólintottam.
- Készen állsz az indulásra?
- Igen, anyu, itt az idő, hogy induljunk.

384
 Tizenhét

Késő éjszaka értünk csak Leicesterbe.

Az út hosszú volt és kellemetlen, egy rakás átszállással
vonaton meg buszon.
Amikor a taxi megállt a házunk előtt, esett az eső.
Míg anya kifizette a taxist, én kiszálltam, csak áztam,
és bámultam a házunkat - gombóc nőtt a torkomban.
Eljött hát a pillanat: nem lehetett tovább halogatni,
szembe kellett nézni a való élettel.
Lélegezz, drágám, lélegezz mélyeket. Az emlékek csak
képek, semmit sem árthatnak.
- Gyerünk, Mia, holtfáradt vagyok - mondta anya, mi-
közben a szomszéd ház függönyei felé intett. - Mrs. Fan-
cher folyton ott leskelődik, és azt hiszi, nem tudom.
Csakugyan: egy pillanattal később véletlenül épp ki-
jött, hogy kidobja a szemetet.
- Ó, micsoda meglepetés, visszatért a kicsi Mia is!
Hogy érezted magad a nagyinál?
- Nagyon jól, jó éjt! - nyögtem ki, de anya már be is
taszigált a házba.
Néhány pillanatra megálltam az előszoba sötétjében,
és megrohantak a régi, ismerős szagok: a nyirkosság, az
égett pirítós és York szőrének szaga keveredett - vissza-
repítem az időben.
 Egy ezredmásodpercig ismét boldognak éreztem ma-
gam a múltban, láttam, amint gondtalanul és vidáman
szaladok le a lépcsőn a balettcuccommal, York meg pró-
bálja tartani velem a lépést, de anya nevetve visszafog-
ja, közben odanyújtja a tízórais zacskót, és futtomban
megpuszil.
Egyetlen szempillantásig tartott csak: amint a fény
felgyulladt, felkapcsolódott a valóság is.
Hazatértem.
Leicesterbe.
Úgy tűnt, mintha anya rá se hederítene elveszett-
ségemre, legalábbis úgy tett. Csak odament a hátsó ajtó-
hoz, hogy beengedje Yorkot.
Meghallottam, ahogy karmával kopog a padlón, és
láttam, hogy majd’ megőrül örömében, ugat, sír, nyüszít,
hempereg és maga alá pisil az izgatottságtól.
Az én kis szőrös, kócos, mókás Yorkom - a balesetem
napja óta nem is láttam.
Nyalogatni kezdte az arcomat, odadugta a pofácskáját
a nyakam meg a hónom alá - teljesen magán kívül volt.
Szorosan átöleltem, úgy beszéltem hozzá, akár egy kis-
gyerekhez: elmondtam neki, mennyire hiányzott és meny-
nyire szeretem - anya közben felmérte a károkat, amiket
távollétében okozott a kutyus: széttépett egy párnát,
összekarmolta az ajtót, és cafatokra szedte a szőnyeget.
Anya készített egy-egy csésze tejeskávét, adott hozzá
kekszet is, hogy megédesítse a hazatérést, ha már a ku-
tyán kívül senki sem várt minket.
Legalábbis ez volt az ő indoklása - azóta, hogy körül-
belül harminc évvel korábban felfedezte: az evés sokkal
inkább megvigasztalja, mint a nagyi.

386
 Igyekeztem minél tovább húzni az időt, hogy ne kell-
jen visszamennem a szobámba, de végül már nem bírtam
több kekszet magamba tömni. Anya rám mosolygott, és
kézen fogott.
Szinte ünnepélyesen vonultunk fel a szobámba: én,
anya meg York.
Az óta a nap óta nem tettem be a lábamat a szobámba,
és legszívesebben soha nem is tettem volna be többé.
Az egész szobát átitatta a fájdalmam - a padlósző-
nyeg, a falak meg az ablakok magukba szívták kiáltása-
imat, könnyeimet, elkeseredett hallgatásomat és üres
tekintetemet; az egész úgy vibrált körülöttem, mint egy
sötét, baljós hang.
Riadtan, megrémülve néztem rá anyára, erre ő hir-
telen átölelt.
- Kincsem, holnap mindent kidobunk innen, megígé-
rem, és új szobát rendezünk be neked, amit csak akarsz,
amit csak akarsz...
Lefektetett, homlokon csókolt, és velem maradt, amíg
el nem aludtam.
A fáradtság részben altatóként is működött, amint le-
hunytam a szemem, zaklatott álomba merültem. Semmit
se láttam: se Patet, se a helyünket. Megvakultam.
Előrenyújtott kézzel, páni félelemben botorkáltam, és
torkom szakadtából kiabáltam Patrickért.
Itt vagyok, drágaságom, itt vagyok előtted, gyere csak,
gyere tovább! - bátorított.
- Pat, nem látlak, nem látok semmit, félek! - sirán-
koztam.
Fogd mega kezem, fogd meg, kedvesem!Látod?Itt van!
 - Hol vagy, Pat? - kinyújtott kézzel, kiguvadó szem-
mel mentem tovább abban a teljes, képtelen sötétségben.
Valósággal megbénított a rettegés. - Segíts, Pat, segíts,
kérlek!
Mia, Mia... nyugalom, minden rendben... - ismétel-
gette Pat. - Itt vagyok, most már itt vagyok... csak álom
volt - hangja összemosódott anyáéval.
- Mia, kincsem, ébredj fel, csak rosszat álmodtál.
Igaz, York? - mondta, és közben dédelgette a hajamat.
York pofikája bukkant fel mellettem: megnyalta az
orromat - jó büdös volt.
Sürgős fürdetésre volt szüksége.
- Gyere, aludj velem a nagyágyban, mostanában én
is folyton rosszat álmodom.
És megint álomba ringatott a kellemes múlt, a nosz-
talgia, az, amit mindig magától értetődőnek vettem, amíg
oda nem veszett - onnantól kezdve meg visszasírtam.
Könnyes szemmel aludtam el.
Másnap reggel egyedül ébredtem.
Anya elment dolgozni, engem meg hagyott tovább
aludni.
Fülsiketítő volt a csend - gyorsan véget akartam vetni
neki, úgyhogy bekapcsoltam a tévét, a rádiót, és meg-
eresztettem a zuhanyt.
Rátaláltam az ösztönös mozdulatokra és a régi tár-
gyakra: a fürdőköpeny az ajtó mögött, a kilincs leválik,
a zuhanyzó tele hajszállal.
Mintha soha ki sem tettem volna onnan a lábam. Ta-
lán az egész csak álom volt: Firenze, a nagyi, a parti, Aurél
mester, Lia, Massimo - talán az egészet csak álmodtam.

388
Mint ahogy Patrick halálát is, azt is, hogy meg akartam
halni, azt is, hogy anya megint össze akar jönni apával,
meg azt is, hogy összeveszett a világon mindenkivel, és
magunkra maradtunk.
Most, hogy véget ért a vakáció, és elmaradtak az új-
donságok, amik elvonták a figyelmemet, visszazuhantam
a kétségek közé, a félelembe.
Hiába döntöttem el, hogy folytatom a tanulást meg
a balettot, most, hogy otthon voltam, megint elhagyott
a lelkesedés és az akaraterő.
Nem is lehetett volna másképp, a ház és a város min-
den egyes szeglete emlékeztetett valamire a múltunkból,
és ez minden alkalommal sebeket szakított fel, és vért
fakasztott belőlük.
Ha ott maradok, ezt kellett volna kibírnom életem
végéig.
De az adott pillanatban nem volt más választásom.
- Pat.
Csönd.
- Pat.
Aggódva néztem körül.
- Patrick, itt vagy?
Általában még halványan éreztem az eperillatot, ami-
kor szólítottam, de most semmiféle illat nem volt.
York idegesnek tűnt, nyüszített, és a kanapé mögé
bújva szűkölt.
Ölembe vettem, de hadakozott, meg akart harapni, és
végül vissza is bújt a vackába.
Mia, a kutya érez engem...
- Pat, már attól féltem...
York érzi a jelenlétemet, és fél.
 - De hát ez lehetetlen! - közben keresni kezdtem.
York bebújt a párnák meg az elnyűtt takarók közé, és
meg sem moccant.
- Gyerünk, te bolhazsák, gyere már ki onnan! - a far-
kánál fogva húztam ki.
Megint hadakozni kezdett, és acsarkodva vicsorított
az ég felé.
Látod?
- De... de hiszen te mentetted meg az életét ennek
a kutyának, te... te érte haltál meg, nem fogadhat így! -
mondtam elszoruló torokkal. - Ez képtelenség...
Rá sem ismertem, a kedves, aranyos kis keverék he-
lyett inkább veszett korcsnak nézett ki, olyannak, amilyet
láncon tartanak a dokkokban.
- York! Elég! Fejezd már be! - kiabáltam rá durván.
Mia... nem tudhatja...
A kutya egyre hangosabban ugatott, mintha megbo-
londult volna, már befogtam a fülem, és úgy kiabáltam,
hogy hagyja abba, de ő csak ugatott tovább önkívület-
ben.
Először, életemben legeslegelőször őszintén azt kíván-
tam: bárcsak York halt volna meg Patrick helyett.
Teljes szívemből meggyűlöltem, nem bírtam elviselni
az ugatását, csak egy hálátlan kis szarkupac, aki összehu-
gyozza a padlót és szétszedi a foteleket, hiába mentettük
meg a menhelyről - most meg a második megmentőjét
ugatja, aki életét áldozta érte.
- ELÉG, YORK! FEJEZZED MÁR BE! - visítottam
torkom szakadtából. Már könnyek között térdeltem a
földön, ő meg csak folytatta, mint valami megszállott:
meredt a semmibe, és habzott a szája.

390
 Teljesen kiborultam. Dühödten megragadtam egy új-
ságot, összecsavartam, és teljes erőmből ütlegelni kezd-
tem a kutyát.
- Rossz! Rossz kutya vagy... Neked kellett volna
meghalnod, nem neki! Érted? Neked kellett volna meg-
halnod... - sikoltoztam zokogva és megsemmisülve
elhagyott az erőm. Elkeseredetten zokogtam, összegöm-
bölyödtem a sufni padlóján, kísérteties fájdalom szag-
gatta a lelkem. - Nem igazság... nem igazság... nem
igazság... - ismételgettem kifulladva, arcomat a földhöz
nyomtam, a tüdőm majd’ szétszakadt.
Megszólalt a csengő, és el sem hallgatott - York el-
szaladt, és bebújt az ágy alá.
Hallottam, hogy Mrs. Fancher engem szólongat.
Attól tartottam, felhívja anyámat, neki meg már
amúgy is megvolt a maga baja. Erőt vettem magamon,
négykézláb elmásztam a bejáratig, és megmondtam
neki: ne aggódjon, mindjárt lehalkítom a tévét, egyéb-
ként meg meg vagyok fázva, és nem szeretném meg-
fertőzni.
Ez a kifogás elég volt neki, vagy legalábbis úgy tett,
mint aki elhiszi.
Ismét beállt a csend.
Reszketett a kezem - úgy éreztem magam, mintha
átment volna rajtam egy autó.
Felkeltem, hogy megnézzem magam a tükörben.
Megint olyan lettem, mint az út előtt: a fájdalom is-
mét kezdte belemélyeszteni fogát a szívembe, a szenvedés
meg az üresség sosem engedett el, csak visszahúzódott,
és várt a megfelelő pillanatra, hogy annál mélyebbre váj-
hassa bennem karmait.
 Mia, ez így nem mehet tovább, meg fogsz őrülni ide-
benn.
- Nincs más választás, ez az otthonom.
Akkor most hagyjuk itt, egy csomó emberrel kell, talál-
koznod, szóval nyomás, most rögtön. Ez parancs! Külön-
ben úgy végzed, mint Sonny A démonok házában!
Akaratlanul is elmosolyodtam.
Pat odavolt azért a filmért, és megígérte, hogy együtt
is megnézzük, és akkor meg fogok halni félelmemben.
De tudtam, soha többé nem fogok elátkozott házakról
szóló filmet nézni. Elég volt nekem a sajátom is.
Hívtam Yorkot, hogy béküljünk ki, de persze nem jött
elő.
Korábban még sosem ütöttem meg, és szörnyen érez-
tem magam miatta.
Azonnal el kellett mennem onnan.
Gyorsan felöltöztem, és megkerestem a biciklimet.
A garázsban találtam meg - ponyva fedte, a gumija
leeresztett.
Felfújtam a kerekét, letisztítottam, hogy kinézzen va-
lahogy - ez egy kicsit lehiggasztott. Akkor is, ha Patrick
elvesztése még valószerűtlenebbnek tűnt így, hogy újból
a saját környezetemben voltam, és állandóan hallottam
a hangját.
Összeszedtem a bátorságom, és kimentem az utcára.
Hónapok óta nem ültem biciklire. Különös érzés volt:
mintha nem is tudnám pontosan, merre menjek - nem
volt már pontos célom.
Korábban az iskola, a balettórák, a Ninával áttanult
délutánok adtak ritmust az életemnek, meg a maradék
idő, amiben Patrickre gondoltam.

392
 Most viszont senki sem keresett, nem is hiányoztam
senkinek - vagy csak mindenki túl óvatos és tapintatos
volt ahhoz, hogy felhívjon.
Amint megfogalmazódott bennem ez a gondolat,
SMS-t kaptam Carltól: „Amint hazaértél, beszélnem kell
veled. Sürgős!”
Felsóhajtottam.
Ha Carllal találkozom, az azt jelenti, hogy Ninával is
szembesülnöm kell - erre pedig még nem álltam készen.
Az túl sok lett volna egyszerre a valóságból.
Gondoltam, majd pár nap múlva beszélek vele, addig-
ra már kellően megkeményednek a csontjaim.
Lassan pedáloztam, és nézelődtem körbe: kezdtem
felismerni az utcákat, a színeket, a hangokat meg az
arcokat.
Sok kép volt életem része ezek közül, bár korábban
észre sem vettem: egy virágbolt sárga meg vörös tulipá-
nokkal, egy cukrászda édességgel teli kirakata, a tököket
halomba rakó zöldséges, a cigarettára gyújtó postás, egy
babakocsit toló lány, egy kocogó öregúr, a buszok, a srá-
cok a Starbucksban - minden olyan volt, mint régen.
Ennek a képnek én is része voltam. Akár tetszik, akár
nem, még mindig része voltam ennek a folyamnak.
Letettem a biciklit Claire balettiskolájának udvarán,
és belestem az ablakon.
Épp magánórát tartott egy nálam fiatalabb lánynak.
Nagyon tehetséges és lendületes volt, Claire pedig szo-
kása szerint pálcázta a lábát, és tucatszor újrakezdette
vele a gyakorlatot.
Enyhén belém hasított a féltékenység - de hát azt
mégsem remélhettem, hogy ne találjon senkit, miután
otthagytam. Azért mégis fájt, hogy már nem én vagyok
a kedvence.
Fegyelmezetten kivártam az óra végét, és amint a lány
eltűnt az öltözőben, bementem köszönni.
Néhány pillanatra megdermedt: nem is mosolyodott
el vagy ilyesmi, mintha fel sem ismert volna, vagy szel-
lemet látna.
- Claire... Mia vagyok - mosolyodtam el.
Claire sosem volt az a fajta, aki könnyen elragadtatja
magát, talán ha egy vagy két alkalommal puszilt meg,
amikor igazán lenyűgöztem - de ez egyszer a szeme
megtelt könnyel, ki is csordult neki, végig az arcán, egye-
nesen a pólójára. Úgy szaladt oda átölelni, mintha a lánya
lennék.
- Mia... nem is tudom elhinni, mutasd magad... hisz
ez kész csoda: még szebb vagy, mint régen - mondta,
ahogy átölelt. És mindezt olyan érzelmi kitöréssel, hogy
valósággal lubickoltam korábban soha nem látott ked-
vességében és melegszívűségében.
- Gyakran érdeklődtem anyukádnál, hogy mi újság
veled. Tudtam, hogy a nagyinál vagy.
- Igen, jót tett egy kis levegőváltozás... tudod, itt...
olyan nehéz...
- Úgy örülök, Mia, nem is tudod, milyen sokat gon-
doltam rád. Tudtam, hogy magadhoz térsz, kemény lány
vagy te, nagy harcos, jól ismerlek. Elenának is azt mond-
tam: meglásd, csak légy türelmes, képes lesz rá!
Hálásan elmosolyodtam.
A lány visszajött elköszönni Claire-től: gyorsan meg-
hajolt, de Claire kihasználta az alkalmat, hogy össze-
ismertessen minket.

394
 - Ez itt Mia, meséltem neked róla, a valaha volt leg-
jobb tanítványom.
Elpirultam.
- Igen, madame, mindig emlegeti. Megtisztel, hogy
megismerhetem, Miss Mia.
Madame? Miss Mia? Miket beszél?
- Szólíts csak egyszerűen Miának, vele meg ne is tö-
rődj: ugat, de nem harap.
A lány újból meghajolt, majd távozott.
- Szóval most már Madame-nak hívatod magad?
A Mrs. Claire már nem volt elég? - kérdeztem vicce-
lődve.
- Betöltöttem a hatvanötöt, és előléptettem magam!
Na és mondd csak... a Royal?
Felsóhajtottam.
- Egy hónap múlva megpróbálom.
- Na, hát ez jó hír, nem?
- De igen, bár összetojom magam tőle!
- Az jó jel! Ki készít fel?
- Passz - vontam meg a vállam-, talán Sinclaire,
talán senki. Tudod milyen az, amikor a nagyi közbelép.
- Ha segítségre van szükséged, csak hívj fel, jó?
Ne szerénykedj! Tudod, mióta a kis Chestert felvették
a Royalba, valamennyire megbecsülnek ott engem...
- Felvették a kis Chestert? Azt a kis... gyíkot? Azt
az elviselhetetlen cirkuszi akrobatát? - majd' megevett
az irigység.
- Na, azért ennyire nem volt ellenszenves! Talán egy
kicsit tudálékos, de... micsoda sikerélmény! - mondta
a körmét tisztogatva.
 - Madame! Ön lenyűgöz! - feleltem. - Azt hittem,
nem kedveli a taknyosokat.
- A taknyosokat nem is, hanem az apjukat...! -
nevette el magát.
Megváltozott, már nem volt olyan rideg és kishitű,
mosolygós és kipihent volt, fiatalabbnak is látszott.
- Claire! Nem jutok szóhoz!
- Negyvenhét éves, és nagyon aranyos!
Ez a bizonyítéka, hogy az élet mindig megy tovább,
akár döntéseid ellenére is.
Az összes ember közül, akit valaha ismertem, Claire-re
fogadtam volna először, hogy magára marad tárgyai és
bánkódása között.
Ezzel szemben a szerelem az ő ajtaján is kopogtatott.
Vacsoráig elbiciklizgettem, kiélveztem a tavaszi le-
vegőt, és azon gondolkodtam: minél hamarabb fel kell
hívnom Carlt, pedig nem is igazán akarom.
Anya csirkés-sajtos enchiladát készített, vagyis me-
legített fel Sainsbury s-féle mexikói rizzsel, és az új, szí-
nes szalvétával terített meg - ez annak volt a jele, hogy
hosszú, beszélgetős este elé nézünk.
Amikor beléptem és megéreztem a csirke illatát, majd
meghallottam anya hangját, amint engem hív, neki kellett
támaszkodnom a falnak, annyira meghatódtam.
Életemnek ez a része legalább érintetlen maradt.
Arra gondoltam, mi lenne, ha őt is elveszíteném - és
halálra rémített a csöndbe burkolódzó ház képe, ahol
senki sem vár engem.
Beszaladtam a konyhába, hogy megöleljem, és kitört
belőlem a sírás.

396
 A meglepetéstől megzavarodott - egyik kezében fa-
kanál, a másikban a rizses tepsi.
Megértettem. Hirtelen megértettem, micsoda fájdal-
mat okoztam neki, és különös módon azt is, miért akarta
visszaszerezni apámat.
A boldogság emléke a legkegyetlenebb csapda: le-
hetetlenné teszi, hogy elfogadd a változásokat és meg-
próbálj továbbmenni.
Pedig mindkettőnknek ezt kellett tennie, mindenáron.
A múlt már nem létezett, Pat már nem létezett, meg
a korábbi énem sem álmaimmal és reményeimmel - de
én még megvoltam, és anya is. Kötelességünk volt azon
igyekezni, hogy boldogok legyünk.
Én Patnek tartoztam ezzel, ő meg saját magának.
- Gyere, kicsi csillagom, még kihűl - mondta, és
pulóvere ujjával megtörölgette a szemét. - A mai este
grand gourmet lesz! - mosolygott, ahogy kitöltötte
a bort.
Nem volt könnyű megszólalni, de biztos voltam ben-
ne, ha egyszer belevágunk, sosem fejezzük be.
- Anya... - fogtam meg a kezét -, bocsáss meg azért,
amit tettem. Végtelenül szeretlek.
- Tudom, kincsem - felelte, de nem nézett rám -,
nagyon jól tudom, és tudom azt is, hogy a fájdalom ret-
tenetes dolgokra késztet. Életed legmegrázóbb élményét
élted át, én meg nem tudtam eléggé melléd állni, és ezt
sosem bocsátom meg magamnak. Hidd el: az, hogy újra
itthon látlak, olyan, mint egy álom.
Jól mondta, olyan volt, mint egy álom.
De sajnos, míg számára nagyjából minden visszatér-
hetett a régibe, számomra már semmi sem.
 - Mia, nagyon sok mindent el kell magyaráznom,
amit biztos hülyeségnek gondolsz majd - mondta.
- Nem, anyu, ha van valami, amiben biztos lehetsz,
az az, hogy én már semmin sem lepődöm meg.
- Nagyon szerettem Pault, sőt még mindig, és jól is
mentek a dolgok, az utóbbi időben... szóval azelőtt, hogy
megtörtént, ami történt. Paul jó ember, kedves, segítő-
kész, nagylelkű, csupa olyan, ami apádban nincs meg,
ez igaz. De abban a pillanatban, amikor mindnyájan ott
voltunk körülötted, ahogy ott feküdtél az ágyban tele
csövekkel, és senki nem tudott nekünk semmit monda-
ni... szóval, abban a pillanatban apádat akartam magam
mellé, azt a férfit, akivel a világra hoztunk téged a magad
jó és rossz tulajdonságaival együtt. Nem puszta szeszély
volt, és nem is Libby bosszantására csináltam. Bár azt
csak a Jóisten tudja, mennyit szenvedtem, amikor apád
elhagyott miatta, meg amikor megszülettek az ikrek. De
ezen sikerült túllépnem, sikerült feldolgoznom.
Sosem utáltam igazán Libbyt. Na jó, talán az elején,
de aztán olyan sok év telt el... lapoztam, mentem előre...
de abban a pillanatban bekattant valami: rájöttem, hogy
te meg ő vagytok az én családom, amit én választottam
magamnak, amiért eljöttem otthonról. Nyugodtan ne-
vezz bolondnak, de onnantól kezdve másra sem tudtam
gondolni, csak arra, hogy megint együtt legyünk, és új-
ból azokká váljunk, akik az első években voltunk: egy
fitying nélkül, mégis boldogok. Hajlandó lettem volna
mindent elfelejteni, kitörölni a múltat, csak hogy újra
velem legyetek.
Nem tudtam elképzelni az életemet Paullal. Olyan
volt, mintha a válás óta eltelt idő csak helyrehozható

398
tévedés volna, és biztos is voltam benne, hogy menni
fog: ahogy én is túltettem magam rajta egyszer, majd
Libby meg Paul is ugyanígy túlteszi. Nem is tudom, hogy
ugyanezt éreztem volna-e, ha nem történik veled semmi.
Talán nem. Talán most is itt vacsoráznánk Paullal, és
Jiles eszembe se jutna. De tényleg azt hiszem, hogy ab-
ban a pillanatban történt ott valami, hogy kinyílt egy régi
doboz, és nekem muszáj volt belenéznem, és eltökélten
kívánnom, hogy visszatérhessek oda, mert akkor még
boldog voltam, később pedig már nem.
Tökéletesen megértettem, amit anya akart mondani,
a nap minden percében ezzel szembesültem én is, mégis
létfontosságú volt, hogy menjünk tovább. És nem szabad
semmilyen dobozba belenézni - ez az egyetlen mód arra,
hogy sose forduljunk vissza.
- És most... mi lesz Paullal?
- Ó, azt nem tudom. Mióta mindannyian összeszűr-
ték a levet a nagyanyáddal, majd’ felrobbanok a dühtől,
ha csak rá vagy Bettyre gondolok. Hogy lehetnek ilyen
nyomorultak, hogy mindezt képesek voltak a hátam
mögött megtenni? Szeretném hallani, mit szólnának
a helyemben.
- Szeretnek téged, anya, csak meg akarták akadá-
lyozni, hogy szenvedj. Szerinted a papa visszajött volna
hozzánk? Válaszolj őszintén: szerinted az a fajta, aki csak
úgy otthagy mindent?
- Egyszer már megtette...
- De akkor azért tette meg, mert Libby terhes volt,
és már az első találkozásuktól kezdve szorosan körbe-
fonta. Aztán az apósod pecsételte meg az egészet azzal,
hogy ugyanannál a cégnél talált állást apának. Tudod,
mennyire szeretett volna a „befektetési alapok csodálatos
világában” dolgozni, nem?
- Ja, de most már talán tudott volna választani.
- Anya, te is tudod, hogy az egyetlen dolog, amit ki
tud választani, az az étterem!
Elmosolyodott.
- Igen, azt hiszem, jó nagy mesét szőttem itt magam-
ban!
- A mesében épp az a jó, hogy nem valódi. De gon-
dold csak meg: tényleg azt akartad volna, hogy most itt
legyen velünk, ki se nyögjön egyetlen szót sem, hacsak
nem azt, hogy más márkájú fagyasztott kajára váltottál-e,
aztán meg átüljön a foteljába újságot olvasni? Hogy soha
ne vigyen el sehova, és csak akkor lelkesedjen, amikor jön
a híradó, meg amikor kinéz, hogy megmondja: eső lesz?
Ugyan már anya, ezt nem tudom elhinni!
Anyából kitört a nevetés.
- Jesszusom, Mia, ne, ennyire szörnyű volt?
- Igen, anya, mindig is ilyen volt, és nagyon jól tudod,
hogy ez csak rosszabb lesz, ahogy öregszik: elalszik akár
a fotelban is, miközben Libby porszívózik!
- Majdnem hihetetlen baromságot követtem el, mi?
- De tényleg hihetetlent, anya. Viszont még mindig
nem akkorát, mint én: kévésén múlott, hogy ne tudjak
legyek itt ma este, és ezt a nagyszerű fagyasztott kaját
megkóstolni! - tömtem tele a számat rizzsel.
Anya elragadtatottan nézett rám.
- Te vagy az én mindenem az életben, ezt sose feledd!
- Nem fogom, anya, megígérem.
- Na és mondd csak... még mindig hallod Patrick
hangját?

400
 Megfordult a fejemben, hogy nemet mondjak, de mi-
nek hazudtam volna? Tényleg része lett az új életemnek,
és neki köszönhettem, hogy talpra álltam, hogy folytat-
tam a balettot meg a tanulást, és ilyen beszélgetésekben
vehettem részt.
- Igen, anya, még mindig hallom.
- Jó, akkor mondd meg neki, hogy köszönöm: az
ő érdeme, hogy visszakaptam az én csodálatos lányomat.
Felkeltem, hogy segítsek neki elmosni a tányérokat -
ezen nagyon meglepődött.
- Mia, biztos, hogy jól érzed magad? Tizenhat év alatt
egyetlen tányért sem mostál el.
- Anya, most már felnőtt nő vagyok - mondtam, és
csettintettem egyet.
Nevettünk, és összefröcsköltük egymást vízzel - ilyet
még sosem csináltunk.
Igazat mondtam, nem voltam már kislány, és anya
most először beszélhetett velem úgy, mint nő a nővel -
ezt pedig el kellett raktározni azok közé az emlékek közé,
amiket előszedsz egy hideg téli napon.

Másnap reggel azzal keltett, hogy elvisz egy bútoráru-

házba.
- Ez lesz a szülinapi ajándékod! Az összes holmit le-
visszük a kertbe, és elégetjük!
- Anya, megbolondultál? - ez a válasz méltó lett
volna a nagyihoz, de muszáj volt felhívnom a figyelmét.
- Igen, kincsem, nem szabad magunkat rossz emlé-
kekkel körülvenni, na meg nem is bírlak már nézni ebben
a rózsaszín ágyikóban, a lila tapéta meg az alsós író-
asztalod mellett!
 Igaza volt, ez már nevetségesen nézett ki, és valahol
el is kellett kezdeni.
Rögtön le is vittük a matracot, az ágyat, az íróasztalt,
a ruhás- meg az éjjeliszekrényt, és felsorakoztattuk őket
a hátsó kertben.
Yorkot azóta sem láttuk, nyilván a pakolászás közben
sem jött volna elő.
Mrs. Fancher viszont becsöngetett, hogy megtuda-
kolja, mi történik.
- Semmi, ne aggódjon, csak tavaszi nagytakarítás -
nyugtatta meg anya.
- Na, és Mia meggyógyult már? Tegnap azt mondta,
influenzás!
- Köszönöm, makkegészséges vagyok! - szóltam köz-
be gyorsan.
Az öregasszony képes lett volna ránk hívni a rend-
őröket még azelőtt, hogy becsöngetett volna hozzánk.
A padlószőnyeg és a tapéta kiebrudalása maga volt
a pokol.
De anya teljesen belefeledkezett a romboló munkába.
Amióta megtapasztalta, micsoda felszabadító érzés
szétrombolni Olga nagyi házát, mindig lelkesedés ült ki
az arcára, ha összetörhetett valamit.
Végül a tükrön kívül már mindent levittünk a kertbe,
úgyhogy anya odaadta a gyufaskatulyát.
- Téged illet a megtiszteltetés, Mia!
Fogtam, meggyújtottam egy gyufát, de aztán vissza-
fordultam anya felé:
- Nem gondolod, hogy a padlószőnyeg túlságosan
gyúlékony?!
Anya összeráncolta a szemöldökét.

402
 - Talán igazad van, jobb lesz, ha holnap hívok valakit,
hogy vigye el ezt az egészet - ezzel el is fújta a gyufát.
Jól van, lányok, így kell ezt csinálni...
Nekiindultunk küldetésünknek.
Jobban tetszett a bútorvásárlás, mint a ruhavásárlás -
ez volt a lehető legjobb ajándék, amit csak anya kigon-
dolhatott nekem.
Felejthetetlen délutánt töltöttünk együtt: próbálgat-
tuk a matracokat, és válogattunk a lepedők meg a párnák
között.
Elmúlt a delfines ágytakarók ideje, kijárt már nekem
egy rendes egyszínű, felnőtthöz illő.
A költségvetésbe ezenkívül belefért még egy kis fotel,
egy sötét faasztal, egy fiókos szekrény meg egy csodás
másfél személyes ágy. Anya estére szállíttatta haza az
egészet, hogy ne tegye próbára Mrs. Fancher beteges
kíváncsiságát.
- Az a nő előbb-utóbb el fog onnan üldözni - mondta
anya vaníliafagyit eszegetve.
- Ha elüldöz, majd elmegyünk máshova - feleltem,
és megemeltem a magam fagyikelyhét.
Azelőtt utoljára Carllal, Ninával meg Alexszel jártam
ebben a bevásárlóközpontban, és halálra untam magam,
mert Nina minden üzletbe bement felpróbálni a ruhákat.
Ez alkalommal viszont mást sem akartam anyával,
csak nézegetni a kirakatokat.
Biztosan ez volt a tizenhat év mellékhatása.
- Most már szóba hozhatom az iskolát? - kérdezte
anya enyhén csipkelődve.
- Persze anya, kérdezz csak, amit akarsz, érett vagyok
és felelősségteljes!
 - Beszéltem az igazgatónővel: azt mondta, meg
próbálsz levizsgázni.
- Így van.
- Olyan büszke vagyok rád, hogy el sem tudom mon-
dani!
- Várd csak meg, hogy a Meyer odaláncolja magát az
iskolához, tiltakozásul az ellen, hogy átengednek!
- Meyernek akkor velem gyűlik meg a baja, meg-
ígérem. Annyi mindenen mentünk már keresztül, hogy
most már senki se álljon az utunkba, főleg ne egy olyan
megrögzött vénkisasszony, mint Meyer.
- Na de anya, Meyernek öt gyereke van!
- Az még nem jelent semmit! Nem attól leszel szülő,
hogy gyereket szülsz, hanem attól, hogy rájössz, milyen
eszméletlenül szereted őt, és harcolsz azért, hogy bol-
doggá tedd.
Átkaroltam.
- Büszke vagyok rád, anya!
- Én is rád... lányom!
Felkacagtunk.
Olyan volt, mintha barátnők lennénk, tökéletes volt
az összhang kettőnk között. Kezdtem újra megismerni -
vagy talán először ekkor ismertem meg igazán.
Ahogy mentünk a parkoló felé, a mozgólépcsőn meg-
láttam Carlt jönni az ellenkező irányból.
Épp időben ragadtam meg anya kezét, és rántottam
magammal, gyorsan leguggoltunk.
Nem vett észre minket, de én jól láttam őt: karikás
szeme sok mindent elárult.

404
 Tizennyolc

Betty a háza előtt várt - szélesen mosolygott, a szeme

csillogott.
Rögtön felhívtam, amint anya elindult a munkába.
Úgy hiányzott, mintha a nővérem lett volna, és örül-
tem, hogy megállapíthatom: ő legalább nem változott meg.
Paulról nem mondhattam el ugyanezt: köntösben és
papucsban ülve fogadott a kanapén, a nappaliban.
Betty épp csak résnyire nyitotta az ajtót, a tévé kékes
fénye világította meg Paul nyúzott, bánatos arcát a szoba
sötétjében.
- Szervusz, Mia! - intett oda nekem.
Meg sem lehetett számlálni az üres pizzás- meg
müzlisdobozokat, ráadásul a levegőtlen szoba nyomasztó
szaga még lehangolóbbá tette az összképet.
- Ez mi...? - kérdeztem suttogva Bettytől.
- Kész roncs, ki sem mozdul, nem is tudom, mit
tegyek - felelte lemondóan.
- Hívtál hozzá orvost?
- Minek? Hogy teletömje váliummal, és még vécére
se menjen ki?
Hihetetlen volt.
Paul közel sem élte át azt, amit én, Nina vagy anya,
mégis úgy döntött, hogy így nincs értelme leélnie az
életét - idejekorán nyugdíjba vonult. Csakhogy anya
mindössze néhány háztömbre lakott, és ha Paul nem
ilyen ostoba és nyámnyila, hogy hozzánő a kanapéhoz,
anya még vissza is fogadta volna.
Nagyon dühített, de reménytelen hozzáállása egyál-
talán nem könnyítette meg, hogy rávegyem, térjen ma-
gához, és ne adja fel a harcot.
Ebben a pillanatban rájöttem, nem mindenki képes
feltámadni hamvaiból, és akinek nem sikerül, azt sem
kell lenézni.
Egy erős ember könnyen beszél, hogy kapd össze ma-
gad: a nagyi például még akkor is megtette volna, ha már
se keze, se lába. De a nagyi körülbelül annyira érzékeny,
mint egy hiéna - Paul viszont a világon a lehető legsze-
lídebb és legérzelmesebb ember.
Ezért élt vele anya, és ezért szerettük mindannyian.
De ha nincs meg benned az az egészséges önzés és ön-
védelem, kiszolgáltatod magad mások döntéseinek - és
a végén sosem kelsz fel a kanapéról.
Bementem hozzá, és leültem mellé.
Épp csak rám nézett, le sem vette a szemét Gordon
Ramsay főzőműsoráról, aki épp egy tönk szélére került
étterembe próbált életet lehelni.
- Iszonyú ügyes. A csőd szélén hívják oda, ő meg oda-
megy, és megmondja nekik, mi a hiba, aztán egy éjszaka
alatt felújítja a helyet.
- Veled ilyen nem történhetne: te istenien főzöl és
a te konyhádban nincs csótány - mondtam undorodva,
amint egy romlott étellel teli hűtőszekrényt mutattak.
- Mióta nem mentél be az étterembe?
- Úgy tíz napja.

406
 - Na és meddig akarsz még itt ülni? Amíg ki nem nő
a gomba?
Elmosolyodott.
- Nem tudom, Mia, amíg Betty engedi.
- Ha Betty helyében lennék, már hívtam volna a
bútorszállítókat, és a kanapéval együtt kivitettelek volna
az út közepére.
- Nem vagyok jól, Mia. Nagyon szeretném, de kép-
telen vagyok rá. Szégyellem, hogy ezt mondom neked,
mert te aztán sok mindent átéltél, mégis mosolyogsz,
és igyekszel felvidítani, de én más vagyok: teljes kudarc.
- Paul... - megfogtam a kezét. - Semmi baj nincs
azzal, hogy szenvedsz attól, hogy elhagytak. Mindenki
másképp szenved, és te tényleg nagyon szereted anyát, de
mégsem sajnáltathatod itt magad örökké! Így aztán esélyed
sem lesz visszamenni hozzá, vagy bárki máshoz. Egyszer
csak össze kell szedned a bátorságod, és fel kell kelned,
különben bekebelez a kanapé, mint a Rémálmokban'.
- Mia, komolyan képtelen vagyok rá - ezt úgy mond-
ta, mintha nem lenne lába.
- Tudod, Paul, én is ugyanezt hittem, és mindenki
szép frázisokat mondott az életről, a fiatalságról meg
arról, hogy mi mindent mulasztok el, ha csak fekszem
az ágyban és lesem a plafont. És ha ez még nem lett vol-
na elég, mindenki kötelességének érezte, hogy elmesélje
legszörnyűbb élményeit: autóbalesetek, lábtörések meg
bombázások... én meg egyedül csak arra tudtam gondol-
ni, hogy Patrick nincs többé, és már sosem láthatom...
Paul megértően és szomorúan nézett rám.
- ...de tudod, mit, Paul? - folytattam határozottan.
- Nem arról van szó, hogy te vagy-e rosszabbul vagy
én vagy anya. A maga módján mindenki rosszabbul van
a másiknál. De az élet őrületes ajándék, nem dobhatjuk
csak úgy el! Egyetlen elvesztegetett napot sem lehet visz-
szahozni. Amíg Mr. Ramsay betegre keresi magát azzal,
hogy olyan nyomikat sérteget, akik még a hűtőszekrényt
sem tisztítják ki, te a vécén húzod le a tehetségedet azzal,
hogy idebent kuksolsz. Pontosan úgy, ahogy én tettem
a tánccal. És ha nekem van bátorságom elmenni arra a
rohadt felvételire, ahol majd valószínűleg alaposan fenék-
be rúgnak, akkor neked is kötelességed, hogy felkelj, be-
menj a Boboliba, és megfőzd azt a csodálatos carbonarát,
amiért sorban állnak az étterem előtt. Magadért, értem,
anyáért, de főleg a lányaidért!
Pat tapsolt, vagy talán Betty volt az - biztosan egy
ajtóra szorított pohárral hallgatódzott.
Amikor kijöttem, Paul megkönnyebbültnek látszott.
Ez volt a jó abban, hogy megjártam a poklokat: min-
denki komolyabban vett, és előttem nem nagyon sajnál-
tathatták magukat.
A csodában bízva távoztam Bettytől, és elbicikliztem
Sinclaire tánciskolájához.
Nem voltak szép emlékeim sem a helyről, sem róla,
kicsit olyan volt, mintha fogorvoshoz mennék.
A fogadtatás természetesen meg sem közelítette
Claire-ét.
Nem sokszor találkoztunk, számára nyilván csak egy
voltam a sok közül - amúgy sem voltunk jó kapcsolatban.
Bejelentkeztem a recepción, és vártam, hogy fogadjon.
Több mint fél órát vártam a díványon ülve, réges-régi
táncmagazinokat lapozgattam, mígnem végül méltóz-
tatott fogadni.

408
 Még kövérebb volt, mint korábban, de a fuksziacsíkos
lila tunika sem slankította éppen.
Muffinillat terjengett az irodájában - uzsonnaidőben
zavartam, ez pedig sosem ígért sok jót.
- Nahát, te még élsz?! - hangzott első, nem túl sze-
rencsés mondata.
- Hát, tényleg nem sokon múlt...
Intett, hogy üljek le, aztán helyet csinált az asztalán az
újságok, szórólapok, könyvek meg folyóiratok között, és
félrerakta a kávéscsészéjét meg a morzsás csészealjat is.
- Szóval, mi szél hozott? Eleged van a Royalból?
Rájöttem, hogy nem is hallott semmiről, de nem volt
kedvem elmesélni neki az egészet.
Nem voltunk barátok, és azt sem akartam, hogy a tör-
téntek miatt legyen elnézőbb velem.
- Egy időre Olaszországba utaztam... családi problé-
mák... nem tudtam elmenni a felvételire. De a nagyma-
mám, biztosan emlékszik rá is, minden követ megmoz-
gatott, és sikerült betetetnie a következő alkalomra.
- Nagyon is jól emlékszem a nagyanyádra, Olgára,
folyton hívogatott, hogy megtudakolja, hogy haladsz.
Aztán egyszer csak felhívott, és azt mondta, nem jössz
többé. Úgy hallatszott, nagyon szomorú, de nem akar-
tam kérdezősködni - mondta, és közben rágyújtott egy
cigarettára.
- Igen, nehéz időszakon vagyunk túl, de most már
jobb a helyzet, és ha megengedi, örülnék, ha megint ön-
nel készülhetnék.
Alaposan megnézett magának - mindig ezt csinálta.
Minden mozdulata színpadias kellett, hogy legyen,
mindig el kellett bizonytalanítania - a végén aztán el-
fogadta, amit mondtál, de úgy tett, mintha az ő ötlete
lenne.
Szadista volt, cseppet sem rokonszenves, de hozzá-
értő, sokkal jobb, mint Claire - még ha ezt fájt is beval-
lanom.
- Nem is tudom, Mia, mostanában nincs időm. Itt
vannak a tanfolyamzáró vizsgák meg az előkészítendő
bemutató... nehéz lesz.
Tudtam, hogy könyörögnöm kell bár teljes szívemből
szerettem volna felpattanni, kimenni és jól becsapni az
ajtót.
Igazad volt, ez aztán a dagadék...
- Mrs. Sinclaire, nem kérnék ilyet, ha nem lennék
benne teljesen biztos, hogy ön az egyetlen, aki segíthet
nekem - mondtam, és szemüvege mögött már csillant is
fel az önelégültség. - Jó ideig nem gyakoroltam, a testem
meg is érezte, de aztán Firenzében újrakezdtem, és... szó-
val a tanár azt mondta, szerinte lehet esélyem.
- Hogy lehet esélyed? Ki mondta ezt neked, ki? A lo-
vakra fogad, és kiegészítésként balettórákat tart?
- Aurél Ionescunak hívják, nagyon jó tanár - feleltem
hűvösen.
Sinclaire felkapta a fejét.
- Aurél Ionescu? Tanultál Aurélnál?
- Igen.
Döbbenten meredt rám.
- Tudod, hogy ő volt a ’70-es évek egyik legjobb
balett-táncosa? Turnéztunk is együtt! Valahol kell, legyen
egy közös fotónk!
Felkelt, és turkálni kezdett régi albumok meg újság-
kivágások között, aztán talált is egy képet, amin együtt

410
táncolják a Csipkerózsikát; meg egy másikat egy nemzet-
közi gáláról Margot Fonteynnel.
Olyan fiatalok, szépek és karcsúak voltak, hogy alig
ismertem fel őket - bár a tartásuk és tekintetük büszke-
sége cseppet sem változott.
Egy balett-táncos karrierjének vége mindig nagyon
fájdalmas lehet.
Tudni, hogy az az utolsó nap, hogy kifested magad,
hogy színpadra lépsz, akkor kapsz utoljára virágot, és
amint vége az előadásnak, már nincs is más dolgod, mint
hogy leszedd a képeidet az öltöződ tükréről, kivedd a
fiókból a kabaládat, még egyszer utoljára megöleld az
öltöztetőt, aztán hazamenj, és az úton azoknak a kese-
lyűknek a szele kísér, akik készen állnak, hogy lecsapja-
nak a helyedre.
Sinclaire-t annyira elragadták a fényképek, hogy már
oda sem figyelt rám.
Gyanakodtam, nem volt-e köztük valami.
Krákogtam egyet, hogy észbe kapjon - amikor rám
nézett, párás volt a tekintete.
- Tud valaki mást ajánlani esetleg, hogy segítsen? Ta-
lán az egyik asszisztensét...
- Dehogy is! Még hogy asszisztens! Én magam készí-
telek fel: ha Aurél azt mondja, van rá esélyed, akkor meg
is fogod csinálni!
Felbátorodva jöttem ki, másnap délutánra beszéltük
meg az első találkozót.
Már csak haza kellett mennem, hogy nekiálljak ta-
nulni az új, felnőtthöz illő szobában, és várnom, hogy
megjöjjön a bátorságom, és visszamenjek az iskolába.
Amint York észrevett, már iszkolt is, és jól elbújt.
 Fogtam egy szelet szalámit, és megpróbáltam kien-
gesztelni vele.
Negyed órán át magyaráztam neki halkan, hogy akkor
magamon kívül voltam, de rám se nézett - mintha tö-
kéletesen megértette volna minden szavamat, és ez még
a verésnél is jobban fájt volna neki.
Ha nekem mondott volna ilyet anyám, a világ minden
kincséért sem bocsátottam volna meg neki, nemhogy egy
szelet szalámiért.
Felmentem a szobámba, szörnyen éreztem magam,
de reméltem, hogy előbb-utóbb megért.
A szoba gyönyörű lett - a régire szinte már nem is
emlékeztem.
Modern volt, barátságos, és sokkal tágasabb, igazi
felnőttnek való szoba.
Bekapcsoltam a régi számítógépet, és felmentem
a netre, hogy megnézzem az e-mailemet, meg Pat profil-
ját, bár már megígértem, hogy nem nézem többé, mégis
nehéz volt megállni.
Két újabb levél jött Mrs. Jenkins titkárnőjétől további
csatolmányokkal (nyilván az a szadista Meyer akarta így),
meg egy üzenet Carltól.

Mia, miért nem válaszolsz?

Sürgősen beszélnem kell veled, csakis személyesen.
Ne szívass már, jelentkezz, nem csak neked van bajod.
C.

Ez az utolsó mondat felbosszantott.

Persze, hogy nem csak nekem van bajom, de szerintem
én sosem öntöttem őt nyakon a gondjaimmal, az ő mailjei

412
viszont hosszú monológok voltak arról, milyen fojtoga-
tóvá vált az élete Nina mellett.
Talán nem értette, hogy senki sem bünteti meg, ha
otthagyja, csak a saját lelkiismerete. Ninának meg való-
színűleg úgyis elege van belőle, és ugyanolyan kellemet-
lenül érzi magát, hogy ki akarja dobni.
Ahogy én láttam, ez nem igazi probléma.
De ez csak az én nézőpontom.
Beléptem a Facebookra, de a maroknyi ismerős között
nem találtam Patet.
Többször is végignéztem a listát, beütöttem a nevét
a keresőbe, de sehol sem találtam. Kitörölték a profilját -
csak Nina tehette.
- Basszus, Pat! Ez nem igazság! - háborogtam.
Mia... nem volt már rá szükség, ezt annyiszor meg-
beszéltük.
- Nekem nagyon is volt rá szükségem! Így azt gon-
dolhattam, hogy még itt vagy valahol. Jót tett, hogy el-
olvashattam azoknak az üzeneteit, akik szeretnek téged!
Utálom a húgodat! Utálom! Érzéketlen szemétláda! -
fakadtam sírva.
Édesem, előbb-utóbb be kellett következnie, nem jó
megtartani olyannak a profilját, aki már nem él!
- Csak a magad nevében beszélj! Mit tudod te? Bele-
gondoltál már, hogy ha ismerősnek akarnálak jelölni, már
nem is tudnál visszaigazolni? Tudom, hogy hülyeség, de
ez is a halál egyik oldala a huszonegyedik században!
Mia, ha csak ez a baj, az SMS-eidre vagy az e-mail-
jeidre sem tudnék válaszolni...
- Hogy jön ez ide? Ez is segített életben tartani az
emlékedet: gondolatokat lehetett megosztani, meg fény-
képeket rólad - ez így működik, de Ninának akkor sem
volt joga hozzá!
Mindig meghat, ha látom, hogy ennyire szeretsz. Nem
is hiszem, hogy megérdemlem. Most már nem, hogy sem-
mire sem vagyok jó.
Felé fordultam - biztos voltam benne, hogy a szemébe
nézek.
- Serva me. Servabo te. Ebben egyeztünk meg, sose
feledd. Megmentetted az életem, és ez feloldhatatlanul
összeköt bennünket. Rajtam keresztül fogsz élni, és raj-
tam keresztül folytatod azt, amihez a legjobban értettél,
így fogsz segíteni azokon, akiket szeretsz. Ez a te külde-
tésed. Ez az angyalok dolga: hogy jobbá tegyék a nehéz
helyzetben lévő emberek életét.
Megborzongtam.
- Milyen hideg lett hirtelen - néztem a csukott ablak
felé.
Mindig megborzongsz, amikor rád mosolygok!
- Még sosem vettem észre.
Ahogy már az eperillatot sem érzed, pedig az mindig
van, amikor szólítasz.
- Miért pont eper?
Mert imádtam az epret, ennyi az egész!
- Én meg téged imádlak. Holnap megyek, és beszélek
a húgoddal.
Biztos vagy benne? Nincs még ahhoz túl korán?
- Nincs. És te is velem jössz.

Egész délután tanultam.

Elszoktam már tőle, lehetetlennek tűnt, hogy mindent
sikerüljön megjegyeznem.

414
 Olvastam, aláhúztam, ismételtem, újraolvastam, de
a küzdelem egyenlőtlen volt.
Kevesebbet kellett fáradozni a tánccal, mint az iroda-
lommal, a történelemmel, a franciával, a kémiával meg
a biológiával!
Fogtam a fejem: tudtam jól, hogy erre nem leszek
képes.
A vizsgabizottság jóindulatán kívül csoda is kellett
volna hozzá.
Felhívtam a nagyit.
- Na, végre méltóztatod felhívni öreganyádat. Már
meg is feledkeztél rólam?
- Nem, nagyi, de gondolj bele, nem volt egyszerű
hazatérni.
- Képzelem, kicsim. Itt meg mintha hurrikán pusztí-
tott volna, lehet kidobni mindent, milliós a kár... mind
kifizettetném anyáddal, ha nem tudnám, hogy egy lírája
sincsen!
- Nagyon remélem, hogy egyszer még szóba álltok.
Titeket szeretlek a legjobban a világon, és annyira rosszul
esik, hogy utáljátok egymást.
- Most mit mondjak, Mia? Majd ha lesz gyereked,
megtanulod: akármit teszel is, hogy megóvd őket attól,
hogy hibázzanak, szinte mindig kudarc a vége.
- Talán azért, mert hagyni kell őket hibázni?
- Ha hagyod őket, akkor azért fognak utálni, mert nem
állítottad le őket. Nincs megoldás, vereségre vagy ítélve!
- Szeretlek, nagyi! Üdvözlöm Sunilt és Massimót.
- Tárt karokkal várunk, kicsikém.
Hiányzott Firenze meg a nagyi: túl hirtelen és durva
véget ért ez a kitérő, de ettől még örök emlék marad.
 A parti, a délutánok a városban Sunillal, az étvágy-
gerjesztők a nagyi sztorijaival, a délelőtti lustálkodások a
teraszon, a nagyi hóbortos barátai: ezek az emlékek mind
bevésődtek az emlékezetembe, és tudtam, átsegíthetnek
a legnehezebb pillanatokon is.
Megnyugtatott a tudat, hogy van egy hely a világon,
ahol szeretnek, és úgy kényeztetnek, akár egy hercegnőt.
Főleg most, hogy a dolgok félelmetesre fordultak.
Amikor már majd’ szétdurrant a fejem, felkeltem, és
végeztem egy kis bemelegítést: plié, grand plié, rond de
jambe, grand battement - bármit, csak hogy mozogjak
egy kicsit.
A lábam elég jól felépült, de azért az ideális állapottól
még messze voltam, és tudtam, hogy ezt Sinclaire nyilván
az orrom alá is fogja dörgölni.
Egyedül az nyugtatott meg, hogy csak rövid ideig lesz
így, aztán megint megszabadulok.
Szabad leszek.
Ismét beférkőzött a gondolataimba ez a szó, és rögtön
Lia jutott eszembe róla.
Szép, magabiztos, mégis szerény és tisztelettudó,
olyan, aki után megfordulsz, hogy megnézd: biztonságot,
bizalmat és kiegyensúlyozottságot sugárzott.
Megőrültem volna azért, hogy felhívhassam, de szé-
gyelltem magam, meg nem is akartam megzavarni, nyil-
ván nem emlékezett már rám.
SMS, írj neki SMS-t.
Megírtam neki, hogy hazaértem, hiányzik Firenze, és
hogy Sinclaire fog felkészíteni a felvételire.
Három perc sem telt el, és már hívott is vissza.
Zavarba jöttem, de azért ez hihetetlenül hízelgő volt.

416
 - Szervusz, Mia, épp rád gondoltam, hogy vagy?
- Hát, megvagyok, szóval hazaértem, tanulnom kell
a vizsgára meg a felvételire is, szóval kicsit nagy rajtam
a nyomás.
- Képzelem, borzasztó stresszes lehet. Csodálatra
méltó vagy.
Elvörösödtem.
Még hogy én csodálatra méltó?
Ha tudta volna, micsoda lelkiismeretlen bolondságot
követtem el, és ráadásul még a szellemekkel is beszél-
getek!
- Párizsban vagy?
- Igen, készülök egy előadásra, jövő héten lesz a be-
mutató, van benne egy elég nehéz pas de deux-m, éjjel-
nappal dolgozunk rajta, de megvan az összhang.
- Lia, azt szeretném kérdezni... hogy érezted magad
a Royalban?
- A Royalban? Hát... kétszer is elmentem felvételizni,
de nem vettek fel. Tudod, nagyon pontos kritériumaik
vannak, és én nem feleltem meg nekik, de igazán sosem
tudtam, miért. Elmentem a nyári tanfolyamaikra, aztán
utazgatni kezdtem. Azt hiszem, a táncot az életben lehet
igazán megtanulni, nem pedig úgy, hogy napi kilenc órá-
ra bezárkózol egy terembe - nevetett -, de biztos vagyok
benne, hogy téged felvesznek: igazán tehetséges vagy,
és megvan benned az a je ne sais quoi, ezt ők is biztos
észreveszik.
Egyértelműen Lia volt a kedvencem.
- Ismered Mary Sinclaire-t?
- Hmm, hallottam már róla, de hirtelen nem tudom,
honnan.
 - Lehetséges, hogy volt valami közte meg Aurél mes-
ter között?
- Hát persze! Iszonyú zűrös történet tele veszekedés-
sel, megcsalással és kibéküléssel. A maestro a maga idejé-
ben nagy tombeur de femmes volt! Tudod, nagyon hálás
vagyok neki, végig mellettem állt a betegségem idején.
- Ó, sajnálom, nem tudtam...
- Ne is törődj vele, most már jól vagyok, és amíg kor-
dában tartom a szörnyet, nem árthat nekem, meg aztán
nagy küzdő is vagyok ám! - nevetett bátran.
Hát ez volt az a fájdalmas fátyol a tekintetében. Hát
ezért találtunk egymásra.
- Voltál már Párizsban? - kérdezte.
- Nem, nem sokat utaztam még.
- Mindenképpen el kell jönnöd, bele fogsz szeretni,
illik hozzád Párizs: szenvedélyes vagy, erős és határozott.
Biztos vagyok benne, hogy szép karrier áll előtted.
- Bár úgy lenne... egy napon szeretnék úgy táncolni,
mint te.
- Mia, úgy kell táncolnod, ahogy csak te tudsz. Min-
denki a saját élettapasztalatán és élményein keresztül
táncol, ezért nem lehet igazán senkit megtanítani tán-
colni. Meg lehet tanítani a technikát, de a többi a szív,
a fájdalom és az érzelmek dolga. Nem lehet ugyanazt
a darabot kétszer ugyanúgy eltáncolni.
Ez alatt az öt perc alatt többet tanultam tőle, mint az
iskolában hónapok alatt!
- Szerinted nehéz lesz a felvételi? Már a gondolatától
is összetojom magam!
- Nem lesz nehezebb, mint egy óra a maestroval, az-
tán megjön a darab, amit viszel. A többi miatt ne aggódj,

418
az az ő dolguk: elég, ha magadat adod, azzal lehengereled
őket!
Ez a beszélgetés visszaadta a jókedvemet, megint bi-
zakodó voltam. Lia az egyetlen általam ismert táncos, aki
nem magát gondolja a legjobbnak, és aki nem akarja rád
erőltetni, hogy azt csináld, amit ő mond. Gyakorlatias,
bölcs és hihetetlenül emberi - ez pedig az összes kollé-
gája fölé emeli egy szinttel, akár híresebbek, akár nem.
Visszaültem a házi dolgozatomhoz, a Ne bántsátok
a feketerigót! volt a témája, de vele egy időben írtam egy
másikat is A legyek uráról, pedig egyiket sem olvastam.
Később kaptam egy SMS-t Bettytől: „Nem tudom, mit
mondhattál neki, de carbonara spagettit főz!”
 Tizenkilenc

Gyerünk, csöngess már be!

- Nem vagyok rá képes! - panaszkodtam.
Csak egy egyszerű csengő, Mia!
- Nem csak egy egyszerű csengő, nagyon jól tudod, a te
házad csengője! - úgy hátráltam, mint macska a víztől.
Bátorság, előbb-utóbb úgyis meg kell tenned!
- Inkább utóbb!
Mia...
Felsóhajtottam.
Mitől is féltem? Hogy Nina felpofoz majd? Ilyet nem
tett volna, legfeljebb becsapja az ajtót az orrom előtt -
eljött az ideje, hogy szembesüljek vele.
Becsengettem és vártam.
Minden másodperc egy évszázadnak tűnt.
Csöngess megint.
Megint csengettem.
Vártam, de senki sem nyitott ajtót, úgyhogy sarkon
fordultam - de a harmadik lépcsőfokon meghallottam
az ajtó csikordulását.
Nina...
Emlékszem, hogy elámultam, amint megláttam ott
a küszöbön.

420
 Már nem úgy öltözött, mint egy transzvesztita:
megint visszafogott, egyszerű ruhákat hordott - nagyon
jól álltak neki.
Lassan emeltem fel rá a tekintetem, mintha attól tar-
tanék, hogy meglátom, a fájdalom visszavonhatatlanul
megváltoztatta.
Bézs színű lenvászon nadrág volt rajta, rózsaszín póló
meg egy hosszú kardigán, ami még lerágott körmeit is
eltakarta.
A haja megint természetes szőke volt, a válláig ért.
Sápadt bőre és finom, hosszú nyaka még mindig ugyan-
olyan - amint a szemébe néztem, észrevettem, hogy
lélegzetelállítóan szép lett. De volt benne valami zord,
minden kedvességét elvesztette.
Arca beesett volt, járomcsontja kiállt, ettől vadnak és
szigorúnak nézett ki.
Húszévesnek is elment volna.
Ajkamon elhaltak a szavak.
Úgy éreztem magam, mint a házaló, aki rossz pilla-
natban csönget.
Az első gondolatom a menekülés volt, de Pat segített
összeszedni a bátorságot, hogy megszólaljak.
Ne feledd, miért jöttél... ne gondolj semmire, csak
beszélj hozzá...
- Miért tetted, Nina? Miért törölted el Patricket
a föld színéről? A te fájdalmad az én fájdalmam is... tu-
dod, hogy egyedül én érthetlek meg. Leírhatatlan hóna-
pokat éltem át, küzdöttem a halálvágy ellen. Hagytam a
fenébe az iskolát, a jövömet, a családomat, mert Patrick
nélkül nem élet az élet. Minden nap azt reméltem, hogy
jelentkezel, akár SMS-ben vagy telefonon, hogy meg-
oszthassuk ezt a terhet. Emlékszel? Mindig azt mond-
tad: jobban lehet bírni a terhet, ha megosztod valakivel.
Minden egyes percben rád gondoltam, az én magányosan
szenvedő barátnőmre, meg arra, hogy mennyire felelős-
nek tartasz a bátyád haláláért, én meg mennyire rohadtul
hibásnak érzem magam reggelente, amikor felkelek, és
esténként, amikor lefekszem. Kétségbeesett szükségem
volt rád. Megtanultalak megérteni, tisztelni, és megta-
nultam értelmezni a hallgatásodat is De nem bírom ki a
barátságod nélkül. Nem akarlak téged is elveszteni, most
hogy már ő sincs! - ezt egy szuszra mondtam el, közben
peregni kezdek a könnyeim. - Hidd el, olyan rossz itt
állni előtted úgy, hogy azt érzem, már arra se emlék-
szel, ki vagyok, és már a mi barátságunkat is eltörölted.
Nagyon hiányzol, Nina! - szipogtam, és azt reméltem,
megölel.
Hosszasan nézett rám - a nap belesütött résnyire
összehúzott szemébe.
- Terhes vagyok - bökte ki, és ezzel be is csukta az
ajtót.
MIAFRANCOTMONDOTTAHÚGOM?
- Nyugodj meg, Pat, nyugodj meg, ne izgulj - ismé-
telgettem, és közben repesztettem a biciklivel.
NE IZGULJ? NE IZGULJ? EZ AZ IDIÓTA TERHES,
ÉS NE IZGULJAK? MEGÖLÖM!
- Talán nem is az, csak azért mondta, hogy cukkoljon.
Tudod, milyen!
Dehogy tudom, egyáltalán nem ismerem már! Nina,
az én kishúgom, a csodás kislány, mindig osztályelső, a
jólneveltség és az udvariasság mintaképe TIZENHAT
ÉVESEN TEHERBE ESIK? A FRANCBA!

422
 - Pat, kérlek, hadd beszéljek Carllal, ő... biztos tud
valamit a dologról.
CARL?
- Igen, már napok óta keres. És most már tudom is,
miért!
Felhívtam.
- Jesszusom, Mia, ha egy bangladesi börtönben len-
nék, és egyetlen hívásom lenne, már meghaltam volna,
tudod? Hová tűntél?!
- Carl, hazajöttem. Sajnálom, hogy nem hívtalak
előbb, épp most tudtam meg...
Néma csönd.
- Ki mondta el neked?
Add ide! Add ide!
- Csönd, Pat, nem lehet - suttogtam.
- Mia, ki mondta el neked? Azt ne mondd, hogy Pat-
rick, mert nem vagyok mókás kedvemben!
Még viccelődik is! Istenem, mennyire megrugdosnám!
- Nina mondta el úgy tíz perce.
- Nina elmondta neked, hogy terhes?
- Igen, nem is mondott semmi mást. Kezdésnek kicsit
erős...
- Na, ez aztán... - sóhajtott.
- Mióta tudjátok?
- Ma reggel óta. Tegnap elmentem és vettem neki
egy terhességi tesztet. Ma reggel lett meg az eredmény.
Csináljatok még egyet! Mondd meg neki, hogy csinál-
janak még egyet! Ne is egyet! Tízet!
- Csináltatok többet is?
- Kettőt. Mindkettő pozitív, Nina pedig pontos, mint
a svájci óra.
 Mit tud ez a húgom menstruációjáról?
- Volt már nőgyógyásznál?
- Holnap délután megyünk.
- Na és... mit akartok tenni? - kérdeztem óva-
tosan.
- Már eldöntötte: megtartja.
Kamaszkorunk már amúgy is komoly próbákon ment
keresztül, de Nina döntésével egyszer s mindenkorra vé-
get ért.
Így már értettem azt a határozott, felnőttes, komor
tekintetet: döntött, és nem fog megfutamodni - azóta
anyának érzi magát.
Ez a hír úgy hatott rám, mintha lelőttek volna.
Nina még csak tizenhat éves volt - sosem gondoltam
volna, hogy leányanya lehet belőle.
Élete Patrick halála után több mindenben is drámai-
an megváltozott, de a többi döntés módosítható, például
később is lehet még továbbtanulni. Ez viszont vissza-
vonhatatlan.
- Mit tehetek én, Carl?
- Ne hagyj magamra, Mia, félek.

Délután nem sok hasznosat tudtam csinálni.

Kiborított a hír.
Tizenhat évesen még nem is gondolhatsz arra, hogy
gyereked legyen: épp csak megtanultál megállni a lába-
don, semmit sem értesz a világból - a természetnek nem
lenne szabad megengednie ilyet!
Próbáltam elképzelni magam pocakkal az iskolában:
a többiek mennek ide-oda, kirándulnak, buliznak, én
meg mehetek haza szoptatni, vagy ami még rosszabb,

424
megyek a felvételire, anyám kint vár a babával a karján,
az meg bőg, mert tisztába kell tenni.
Nem, ez őrültség: biztosan csak tévedtek, és a nő-
gyógyász majd meg is cáfolja.
Pat órák óta nem szólt már hozzám, nekem meg nem
volt hozzá bátorságom, hogy megkérdezzem, hogy van.
Ennél már nem is érezhette volna magát tehetetle-
nebbnek.
Azon morfondíroztam, vajon miért mondhatta el
nekem Nina.
Végül is csak pár órával korábban tudta meg - nem
kellett volna feltétlenül tájékoztatnia, elég lett volna, ha
becsapja az ajtót az orrom előtt.
Azon tanakodtam, vajon segítségkérés rejlett-e sza-
vaiban, vagy csak meg akarta látni, milyen hatása van
a hírnek, hogy ezzel is szoktassa magát a fogadtatás-
hoz.
Felfogta vajon, minek néz elébe? Esetleg direkt csi-
nálta? Ő, a világ leglelkiismeretesebb és legpontosabb
embere, aki mindig két ébresztőt állított be, hogy el ne
felejtse bevenni a tablettát?
Csak játszadoztam a tollal egy-egy matek- meg fran-
ciadolgozat felett, de nem tudtam odafigyelni: a balettóra
miatt is aggódtam, tudtam, hogy Sinclaire egyetlen hibát
sem bocsát majd meg.
De mégis csak közöm volt ehhez, így már rám is tar-
tozott, még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy valami
fura módon újra össze is hoz minket.
Ahogy sejtettem, Sinclaire egyáltalán nem volt elnéző,
sőt ilyen mondásokkal próbált bosszantani: „Aurél biztos
megbolondult, hogy azt hitte, lehet esélyed.”
 Már megfeledkeztem korábbi tanáraim utálatosságá-
ról, de sajnos semmit sem tehettem, amíg olyanná nem
válók, mint Lia: amíg nem tisztel és csodál mindenki.
Egyelőre csak csendben tűrhettem a kínzást ennél a ki-
bírhatatlan, dagadt csoroszlyánál.
Tudtam, hogy nem megy olyan rosszul, de úgy kellett
tennem, mintha a lehető legelégedetlenebb lennék, csak
így érezhette magát olyan nagylelkűnek, hogy megossza
velem értékes tanácsait.
Micsoda szemétláda!
Minden egyes lépésemet folyton javítgatta, így meg-
akadályozta, hogy befejezzem a variációt. Ezért nem
tudtam koncentrálni, és képtelen voltam egyben látni
az egészet.
Egy ravasz és érzéki cigánylányt kellett eljátszanom,
aki képes elcsavarni bárkinek a fejét - de így csak lépé-
senként haladhattam, és nem tudtam beleélni magam
a szerepbe.
Biztos voltam benne, hogy csak fel akar idegesíteni.
A terem ablakában két ismerős arcot láttam meg, mo-
solyogva integettek.
Bryan és Corinne volt az, ott ismertem meg őket az
első órán: imádni való pár, remek táncosok - rögtön
össze is barátkoztunk.
Bryan végighúzta hüvelykujját a torka előtt, Corinne
meg eljátszotta, hogy felakasztja magát.
Muszáj volt nevetnem, pedig már hasogatott a láb-
fejem.
- Nem tudom, mi nevetnivalód van! Reménytelen
a helyzet, lehet, hogy jobb, ha el se mész, de semmiképp
se az én nevem alatt!

426
 - Tanárnő annyira jó, hogy az is sikerül, amiben má-
sok kudarcot vallottak! - mondtam hamis mosollyal, mé-
zesmázos hangon, de mintha ez fel sem tűnt volna neki.
A kínzás végeztével már szaladtam is Bryanékhoz.
- Annyira hiányoztál, Mia! Folyton azon tanakod-
tunk, vajon merre járhatsz.
- Felvettek a Royalba?
- Ó, ugyan, még csak most készülök a felvételire, szó-
val most vagy soha.
- Nagyon lefogytál - jegyezte meg Bryan. - Beteg
voltál?
- Sajnos igen, volt... mononukleózisom, úgyhogy...
- Ááá! A csókbetegség! - bökött meg Bryan a könyö-
kével.
- Na, és veletek mi van? Már fix párt alkottok? - kér-
deztem, hogy eltereljem a témát.
- Ta-damm! - emelte fel Corinne jobb gyűrűsujját
gyűrűstül.
- Két hónapja volt az eljegyzés - mondta Bryan büsz-
kén A rosszul őrzött lány pas-de-deiix-je közben kér-
tem meg, meglepetésében beleakadt a szalagba, és vége
volt mindennek!
- Sinclaire majd’ megpukkadt mérgében!
- Milyen jó látni legalább egy boldog párt! - csúszott
ki a számon.
- Miért? Ha jól emlékszem, neked is volt barátod -
felelte Bryan.
- Ja, annak már vége, semmi komoly - válaszoltam,
és biztos voltam benne, hogy mindjárt érkezik Patrick
szokásos sértődött visszavágása. De nem érkezett.
Zuhanyzás után gondolataimba merülve tértem haza.
 Corinne és Bryan is nagyon fiatal, ők is eljegyezték
egymást, és amint nagykorúak lesznek, össze is házasod-
nak majd.
Van valami, ami csak engem került el?
Már megint az a szükség, hogy odaláncold magad,
hogy tartozz valahová?
Tökéletesen biztos voltam benne, hogy Pat örökké
hozzám tartozik, és nincs az a gyűrű, ami ezt szorosab-
bá tehetné.
Carl megint felhívott, hogy találkozzunk vacsora után.
Nem tagadhattam meg tőle, bár úgy kellett volna ta-
nulnom, mint a güzü.
Anya megint jókedvű volt, mikor hazaértem, ott du-
dorászott a konyhában, és héjában sült krumplit készí-
tett, amiért odavagyok.
Nem tudom, az lepett-e meg jobban, hogy dudorászik,
vagy az, hogy főz. De annyira örültem, hogy mosolyogni
látom, hogy egy pillanatra el is felejtettem a friss hírt.
De az arcom valószínűleg így is sok mindent elmon-
dott, mert amint anya meglátott, megkérdezte, mi a baj.
Vívódtam, hogy elmondjam-e vagy sem, de előbb-
utóbb úgyis rájött volna, és már úgyis annyi mindenen
mentünk keresztül, hogy nem maradt félnivalóm.
Megbizonyosodtam róla, hogy Pat nincs a közelben,
és elmeséltem anyának a Ninával folytatott képtelen és
tragikus beszélgetést.
Anya nagyot nyelt.
- Terhes?
Szájára tette a kezét, és lehuppant egy székre.
- Na és ő... Laetitia... az apja... jesszusom, azok után,
amin túlvannak...

428
 - Csak Carllal beszéltem, de úgy tudom, Nina meg
akarja tartani.
- De hát olyan fiatal még...
- Nem is tudom, anya, látnod kellett volna a szemét,
tényleg megváltozott. Mind megváltoztunk - mondtam
komoran.
- Na persze... - csattant fel keserűen-, nem mintha
nem mondtuk volna el, hogyan lehet elkerülni bizonyos
dolgokat! Az internettel meg mindennel amúgy is sokkal
többet tudtok, mint mi a ti korotokban! A nagyanyád
tizennégy éves koromban beszedette velem a tablettát,
csak hogy ne kelljen megtartania a hírhedt „anya-lánya”
beszélgetést!
- Te sem tartottad meg nekem sose azt a hírhedt
anya-lánya beszélgetést! - igyekeztem oldani a hangu-
latot.
- Mert téged csak a balett érdekelt, és azt gondoltam,
nem lesz rá szükséged. De kérlek, mondd, hogy tudsz vé-
dekezni, különben megveszem neked a könyvet a kutyás
meg méhecskés rajzokkal!
- Anya... mit tennél, ha én lennék terhes?
- Esküdj meg, hogy nem vagy az! - mondta fenye-
getően.
- Esküszöm, vagy sose egyek többé ilyen krumplit!
Elzárta a tűzhelyet, megkereste a cigisdobozt, és rá-
gyújtott.
- Ha teherbe esnél, Mia, akkor nagyon sajnálnálak,
mert felelősséget kellene vállalnod valaki másért, pedig
még saját magadért sem tudsz. Fájna, hogy nem tudnád
kiélvezni a korodhoz illő gondtalan örömöt, és hogy fel-
nőtté válnál, mikor még nem is vagy az. Megszakadna
a szívem, mert abba kellene hagynod a balettot és a ta-
nulást, a gyerek teljesen lefoglalna, aludni sem tudnál, és
nem maradna időd magadra.
Egy csomó kellemetlen dolgot kellene megtanulnod:
pelenkázni, büfit takarítani, éjjelente felkelni, szaladni a
gyerekorvoshoz minden gyomorrontás után. Nem lenne
már meg az a szabadságod, ami korábban. A barátaid
meg egy idő után megunnák, hogy másról se beszélsz
nekik, csak a gyerekről. És ez még csak a gyakorlati része.
Aztán meg kellene tanulnod szoptatni, csak néznéd, hogy
a melled háromszorosára nő, hízol vagy tíz kilót és kijön
az aranyered. Legalábbis velem ez történt... Arról nem
is beszélve, hogy rájössz, áldott tudatlanságodban egy
védtelen lényt hoztál világra, aki teljesen tőled függ. És ha
el is veszi az idődet meg a levegődet, képtelenség, hogy
ne szeresd jobban a saját életednél is. Emiatt pedig hátra-
levő napjaidban furdal majd a lelkiismeret, ha egyszer is
magára hagyod. Mindemellett, és ez még csak az egész-
nek szemernyi kis része, én ott lennék melletted, hogy
segítsek. Haragudnék, csalódott és elkeseredett lennék,
de egyetlen pillanatra sem hagynálak magadra. Egy szép
napon pedig, úgy tizenöt évvel később, visszatekintenél,
és azt mondanád, újból végigcsinálnád az egészet, mert
a gyerek a legszebb dolog, ami az életedben történhet.
Rámosolyogtam.
- Anya, köszönöm, hogy ilyen vagy!
- Jól figyelj ide, Mia: feltételes módban beszéltem!
Ne kényszeríts, hogy feloldjam a tablettát a tejeskávéd-
ban! Ha ilyet csinálsz, megöllek, túl fiatal vagyok én még
nagymamának!
Később megérkezett Carl is.

430
 Mintha évszázadok teltek volna el azóta, hogy jól-
fésülten, kiöltözve jött el értem, hogy elvigyen a Royal
Opera House-ba balettet nézni.
Az a Carl nem létezett már: a helyére egy fáradt srác
lépett háromnapos borostával meg egy óriási herpesszel
az alsó ajkán.
Anyát keresztnevén szólította, mintha a szülők iránti
tisztelet gátjait már lerombolta volna, mert már magát
is szülőtársnak tartja.
Bementünk a nappaliba, anya meg jött utánunk: ne-
kém narancslevet hozott, maguknak meg egy-egy pohár
bort a már említett okokból.
Ki kellett zárnom Patet, nehogy az járjon a fejemben,
hogy fel-alá korzózik a szobában.
- Hogy van Nina? - kérdezte anya.
- Reméltem, azt kérdezed meg, én hogy vagyok!
- Éljen a lovagiasság! - felelte anya.
- Csak nézi a tévét, hozzám se szól.
- Az anyja tud róla?
- Még nem, nem is tudom, mit szólna hozzá.
- Na, és te hogy vagy? - tettem rá a kezem a térdére.
Riadtan nézett rám, és megrázta a fejét.
- Kétségbe vagyok esve, de tényleg. Ez nagyon nem
hiányzott, épp most...
- Épp most mikor?
- Hogy eldöntöttem: otthagyom.
Valami azt súgta, megint túl későn fontolta meg
a szavaimat.
Ilyen az élet, minden időzítés kérdése: anya és apa,
én meg Patrick, Nina meg Carl - egy perc ide vagy oda,
ennyi a különbség szerelem és háború, élet és halál, öröm
és katasztrófa közt.
Úgy néztünk rá, mintha épp most zuhant volna rá egy
zongora a vadiúj kocsijára.
- Carl, egy gyerek csodálatos dolog - mondta anya,
erre én lesújtó tekintettel néztem rá. - Oké, talán nem
jössz rá azonnal, de aztán majd meglátod, milyen szép,
amikor felnő, és ilyen kicsi lesz közietek a korkülönbség.
- Elena, tizennyolc éves vagyok, és az utolsó dolog,
ami eszembe jutna az az, hogy egy babával játszadozzak
a hátsó kertben! Még vártam volna vele vagy tizenöt évet!
Nem volt semmi, amivel jobb kedvre lehetett volna
deríteni.
Csak idő kérdése volt, hogy ez a valóság sírás és vi-
sítás formájában is megmutatkozzon - Carl pedig nem
tehetett mást, mint hogy elfogadja.
Javasoltam neki, hogy jöjjön fel velem a szobámba.
Ha anyát látja, az úgyis csak emlékeztette volna
közelgő felelősségére, de előtte még szüksége volt egy
pillanatnyi önfeledtségre.
Meglepődött, ahogy meglátta az új szobát, és gratulált
a színválasztáshoz.
Beszélgettünk az iskoláról, megmutattam neki a tan-
anyagot meg a beadandókat, meséltem neki a balettról
meg mindenről, aminek nem volt köze az újszülöttekhez.
De akármiről beszéltünk is, minden e körül az újdonság
körül forgott, amit én magam is nehezen dolgoztam fel.
- Mia, én nem akarok apa lenni, nem akarok, főleg
most, hogy rászántam magam: beszélek vele, és meg-
mondom neki, hogy kettőnk kapcsolatának vége. Egye-

432
temre akartam járni, és gazdasági mesterszakot akartam
végezni Amerikában. Csapdába estem, basszus! -
panaszkodott könnyes szemmel.
Testvériesen átöleltem - bizonyos értelemben a test-
vérem is volt.
Mi mást mondhattam volna azonkívül, hogy igaza
van? Hogy Nina döntése az ő életét is örökre befolyá-
solja? És hogy nem utazhat el csak úgy fél évre vagy egy
egészre? Meg hogy dolgoznia kell majd, hogy el tudja
tartani? Ez mind igaz volt, de nem mondhattam meg
neki. Egyelőre nem.
- Carl, ne gondolj most ilyenekre, majd meglátod,
gyönyörű lesz, Nina is meg fog érteni. Talán azért akarta
ezt a gyereket, hogy betöltse a Patrick után maradt űrt.
De ez nem jelenti azt, hogy vége az életednek, vagy, hogy
már nem utazhatsz el. Nina meg fog érteni, erős lány ő,
és ott áll mögötte a családja...
- Miféle család?! Laetitiának elment az esze, és el-
ment a férje is! Az egyetlen jó az, hogy van pénzük, abban
nincs hiány. Remélem, ez legalább részben pótolja majd
a hiányzó szeretetet.
- Na de neked is szép nagy családod van, testvérek
meg nővérek: majd ők is segítenek.
- Hát nem érted, Mia? Nem akarom, hogy segítsenek,
mert nem helyes, hogy feldúljam a nyugdíjas éveiket egy
babával, akit nem is tudok ölbe venni. És nem is akarom
ölbe venni! - kiabálta. - ... Bocsánat, nem akartam ennyi-
re kijönni a sodromból, és nem is veled van bajom, de az
az igazság, hogy rettenetesen hibásnak érzem magam, és
tudom, hogy félelmetes ilyet gondolni, de magamnak nem
hazudhatok. Nem állok rá készen, Mia, most még nem.
 Komolyan néztem rá, tekintetemben árnyéka sem volt
az ítélkezésnek.
- Rád sem ismerek, Carl. Emlékszel még arra, amikor
szerelmes voltál Ninába? És most, hogy rosszra fordul-
nak a dolgok, te menekülsz el elsőként. Hát tudod, mit
mondok neked? Az én anyám egyedül nevelt fel engem,
Nina is képes lesz rá nélküled.
Hirtelen nem is látta olyan kecsegtető lehetőségnek.
- Na igen, de akkor is az én gyerekem... azt nem aka-
rom, hogy ne is láthassam.
- Ez tőled fog függeni, de az sem helyes, ha eltűnsz
tíz évre, aztán előbukkansz, mikor már úgy érzed, készen
állsz. Lehet, hogy a gyereked nem örülne neki.
- Na látod? Akárhonnan nézed is, nincs megoldás
a problémára.
- Azért nincs rá megoldás, mert nap nap után kell
vele szembesülnöd, és nem tudhatod előre, hogy tetszik-e
vagy sem, képes vagy-e rá vagy sem, egészen addig, amíg
meg nem próbáltad.
- Hogy lehetsz ilyen bölcs, Mia?
- Farkasszemet néztem a halállal - feleltem epésen.
Carl rám nézett, vállamra tette a kezét, és megcsóválta
a fejét:
- Azon a napon rontottam el az egészet, amikor
összejöttem vele - mondta keserűen.
- Nem. Akkor rontottad el, amikor rájöttél, hogy nem
szereted, de mégis lefeküdtél vele. Ez tisztességtelen volt.
- Miért, szerinted ő szeret engem?
- Honnan tudjam? Valamikor még azt hittem, nővé-
rek vagyunk.
Kikísértem - már sötét éjszaka volt.

434
 Anya már lefeküdt, nekem meg még be kellett fejez-
nem egy fejezetet történelemből - az orosz forradalom-
nál kinyitott könyvön aludtam el.
Pat már ott várt rám, mérges volt, mint a kígyó, füstöt
hányt az orra, a homlokán kidagadt egy kéklő ér.
Egész nap ezen gondolkozom, de egyszerűen kép-
telen vagyok feldolgozni! Hát hogy lehet, hogy ennyire
meghülyült? Meg csak tizenhat éves! Hogy jut ilyen az
eszébe?
- Pat, ahogy Carlnak is mondtam - próbálkoztam
meg óvatosan -, talán azért tette, hogy betöltse az álta-
lad hagyott űrt.
Gyönyörű kép meg szavak, filmbe illenének, de a va-
lóság egészen más. Annyi ideje lett volna gyereket csinál-
ni diploma után, mikor már talált egy jó állást. Majd
akkor bánja meg, amikor ráébred: nem élheti többé
azt az életet, amit akart volna. Teljes állású anya lesz
majd, aztán egy napon csalódottan és frusztráltan ébred
majd fel, aztán valami esti kurzuson tanul tovább. Meg-
mondanád, miért?
- Nem tudom, miért, csak azt tudom: gyanítom, hogy
szándékos volt, és tényleg teherbe akart esni!
Hát akkor teljesen hülye! - fakadt ki.
- Talán ő így boldog!
Hogy mondhatsz ilyet? Azt sem tudja, mit jelent bol-
dognak lenni! Biztosan azért csinálta, hogy ne kelljen
többet a halálra meg minden másra gondolnia, és ezt
még meg is értem. De miért nem utazott el Indiába, vagy
hozott létre egy alapítványt a pénzemből a szegény gye-
rekek javára?Na de engedelmeddel: gyereket csinálni egy
másik kiskorúval, hát ez elmebajoshoz illik!
 - Akkor most mindent visszavonok: tévedés volt.
Megesik az ilyen, nem?
Nem! Legszívesebben mindjárt beverném Carl képét.
Sosem illett Ninához, és nagyon is jól tudom, hogy mie-
lőtt összejött volna vele, beléd volt zúgva. Pedig nincs két
nálatok különbözőbb ember!
- Na, igen, de aztán megváltoztak a dolgok, és tényleg
egymásba szerettek!
Túl romantikus vagy, Mia. Ne feledd, hogy a gyerek
egész életére Carlhoz fogja kötni Ninát, hiába múlik el
közben a pillanatnyi fellángolás!
- Miért gondolod, hogy pillanatnyi fellángolásról van
szó? - kérdeztem komolyan.
Mert még túl fiatal!
- Pat, Nina egyidős velem.
Az más - fordította félre tekintetét.
- Azt akarod mondani, hogy az én pillanatnyi fellán-
golásom is elmúlhat?
Aggódva nézett rám, majd lehajtotta a fejét.
Nem tudom, megtörténhet.
- Pat, bármi megtörténhet - fogtam kezembe az arcát-,
nézd csak meg, mi történt velünk: mindennek ellenére
még mindig szeretjük egymást, minden ésszerű határon
túl. Szerinted ez nem csoda?
Ez aztán nem hiányzott, Mia, nem is tudom, mit fog-
nak szólni a szüleim.
- Ki fognak kelni magukból, mint ahogy minden szülő
tenné, aztán majd elfogadják, ahogy minden szülő.
Apám borzasztó nehezen fogja viselni. Nagy tervei
voltak a gyerekeivel, és most tessék: az egyik meghalt,
a másik meg leányanya lett!

436
 - És ha inkább leülnénk, és igyekeznénk megérteni
Ninát? - kérdeztem szelíden.
Összeráncolta a homlokát.
- Végül is örülnünk kell, ha születik valaki, miután
már annyit sírtunk valaki más után, aki meghalt.
Na, igen, de...
- Pat, képzeljük el, hogy velünk történik meg: én esem
teherbe, te meg meghalsz. Szerinted mit tettem volna?
Megtartottad volna a gyereket?
- Hát persze! Minden teketóriázás nélkül, és egy pil-
lanatra sem bántam volna, még akkor sem, ha egyedül
kellett volna szembenéznem a világgal. Aztán egy szép
napon, úgy tizenöt évvel később rájöttem volna, hogy
újból végigcsináltam volna az egészet, mert a gyerek
a legszebb dolog, ami az életben történhet.
 Húsz

Semmi okom nem volt már rá, hogy ne menjek vissza

az iskolába.
Bár az órák már majdnem mind véget értek, de ha
azt akartam, hogy legyen valami esélyem, legalább meg
kellett mutatnom magam a tanároknak.
Nehéz volt visszatérni a Leicester College-ba. Olyan
hosszú idő után léptem át a küszöbét, hogy idegennek
éreztem magam, mintha a világ ment volna tovább, én
meg elmulasztottam volna egy rakás jó viccet, csínyt meg
emlékezetes kalandot, és rólam is mindenki megfeled-
kezett volna.
Nem mintha korábban olyan népszerű lettem vol-
na, de azért teljes ismeretlenből legalább valamennyire
ismertté váltam azzal, hogy betörtem Thomas orrát a
spicc-cipőmmel (mert lefeküdt Ninával, aztán viszont
rá sem akart nézni), meg azért, mert szólót táncoltam
a The winner takes it allra az év végi előadáson.
Természetesen a népszerűség csúcsát tudtomon kívül
értem el a történtekkel, de valószínűleg erről senkinek
sem lett volna kedve cseverészni velem, hacsak nem be-
teges kíváncsiságból.
A szokásos oszlophoz kötöttem ki a biciklim, és le-
hajtott fejjel léptem be a főfolyosóra.

438
 Határozottan az volt az érzésem, hogy mindenki en-
gem figyel, böködi a társát, és ezt mondogatja: „Nézd
már, ki van itt!”
Meztelennek és védtelennek éreztem magam, iszo-
nyúan vágytam rá, hogy elmeneküljek.
De nem volt más választásom: összeszorított fogakkal,
de mennem kellett előre.
Pat viszont olyan rosszkedvű volt, hogy egyáltalán
nem tudott segíteni.
Bekopogtattam Jenkins igazgatónő irodájába.
Mosolyogva fogadott szokásos szürke kosztümjében -
a gombok majdhogy le nem pattogtak róla -, és erősen
átölelt.
Kedélyes, derűs nő volt, és nem mondhatom, hogy
nem tett meg mindent azért, hogy segítsen.
- Nos, Mia, készen állsz, hogy beugorj az oroszlánok
vermébe? - nevetett saját szellemességén.
A hasonlat nem tűnt a legfényesebbnek ebben a hely-
zetben, de azért elmosolyodtam.
- Őszintén szólva nem egészen, Mrs. Jenkins...
- Ugye, nem akarod feladni most, hogy már a cél-
egyenesben vagy?
- Nem, de sajnos tisztában vagyok vele, milyen hiá-
nyos a tudásom.
- Hát, kedvesem, a tisztánlátás mindig fontos kiindu-
lópont az életben. Te csak igyekezz a legjobbat nyújtani,
a többit majd mi megoldjuk. Mindig is ügyes voltál, és
nem szeretném, ha még több nehézség érne.
Kicsikét felbátorodtam - kimentem a mosdóba, hogy
szusszanjak egyet és megmossam az arcom.
Ez nem is ment olyan rosszul, ugye?
 - Nem, de jobban örültem volna, ha akkor adsz vala-
mi életjelet, amikor hívtalak...
Nem akartalak zavarni, de főleg nem akartam össze-
találkozni a húgommal.
- Nem hinném, hogy itt van, de amúgy sem számít:
ő nem lát téged.
Jó, de még mindig olyan dühös vagyok rá, hogy inkább
nem futnék össze vele.
- Mi az, most meg magadban beszélsz? - szólalt meg
mögöttem egy hang.
Megpördültem, és megláttam a két lányt, akit általá-
ban csak Szardashian-nővéreknek hívtunk: Bibit és Delit,
az iskola két legnagyobb trampliját. De ők voltak a leg-
gazdagabbak és a legutálatosabbak is, úgyhogy még azt
is megúszták, ha az igazgatónőt sértegették.
Régebben csomószor megszívattak engem meg
Ninát: például meghívtak a bulijukra, de azt nem mond-
ták meg, hogy tematikus lesz, ezért aztán kizártak róla.
De a legidegesítőbb az volt, hogy lefeküdtek Thomas-
szal meg Carllal, épp azon az estén, amikor Carl szakí-
tott Ninával, mert megrémült a gondolattól, hogy ő lesz
a felesége.
- Igen, néha megesik - magyarázkodtam, de igazából
féltem tőlük: ezek képesek belenyomni a fejed a vécébe,
és halálosan megfenyegetni, hogy el ne mondd senkinek.
Többször is csináltak már ilyet.
- De hát nem te vagy az... aki azzal az őrülten dö-
gös pasival járt, azzal, aki meghalt? - kérdezte Dell, és
cinkosan rákacsintott Bibire.
- Ja, de már nem is emlékszem, hogy elütötték-e, vagy
kiesett-e az ablakból - felelte Bibi.

440
 - Nem, talán éppen disznólkodott egy csajjal a stran-
don, és elsodorta őket egy hullám.
- Vízbe fulladt - ragadtam meg Bibi gallérját, és úgy
a falhoz vágtam, hogy mukkanni sem tudott-, vízbe ful-
ladt, hogy megmentsen egy kisgyereket meg a kutyámat.
Most örülsz, te mocsok, szemét seggfej? És ha még egy-
szer szóba hozod azzal a picsa száddal, esküszöm, hogy
kiverem az összes fogadat!
Kirohantam, és nyitva hagytam magam mögött az
ajtót - őrjöngtem, könnyes volt a szemem.
Mia, ne is törődj velük, csak két kis szemétláda, tudod.
- Ehhez nincs semmi joguk, érted? Semmi joguk
sincs hozzá, hogy a szájukra vegyenek téged! Ezt nem
fogom hagyni!
A szekrényemhez mentem - reméltem, hogy nem
adták oda másnak -, kinyitottam, és bedugtam a fejem,
hogy nyugodtan sírhassak.
Úgy éreztem, mindenki figyel, és biztosan azt gon-
dolja, labilis bolond vagyok, és nyilván igazuk is volt, de
mindaz, amin keresztülmentem, túl súlyos volt ahhoz,
hogy egyedül megbirkózzak vele.
Nem kellett volna visszamennem, jobb lett volna évet
ismételni, és teljesen ismeretlen osztályban kezdeni újra,
ahol senki nem tud semmit rólam meg Patről.
Valaki megérintette a vállamat - összerezzentem.
Megfordultam, és Alexet láttam meg, Carl barátját,
akit megtanítottam táncolni az előadáson.
Szorosan átölelt, még fel is emelt egy kicsit.
- Hát visszajöttél! De jó látni. Hiányoztál!
Nem mondott igazat, de úgy tettem, mintha elhin-
ném.
 - Készülődsz a vizsgára?
- Igyekszem, bár nagyon félek tőle.
- Tudod, hogy matekzseni vagyok! Emlékszel az
egyezségünkre? Matekórák táncórákért cserébe!
- De hát te nagyon is jól táncoltál!
- Persze, bohócnak elmentem volna! Na gyerünk,
elkísérlek a termedig, azt akarom, hogy lássanak veled.
Az egynyolcvannál is magasabb Alex mellett sétálni -
ez megadta azt a védelmet, amire szükségem volt.
Mintha kiterjesztette volna fölém védelmező szárnyát,
a többieknek meg azt üzente volna: „Vigyázzatok, hogy
bántok vele, mert jóban vagyunk!”
Lehajtott fejjel mentem be az osztályba, reméltem,
hogy észre sem vesznek. Legszívesebben láthatatlanná
váltam volna. Nem akartam magyarázkodni sem, meg
aztán ki tudja, milyen pletykák terjengtek rólam meg Pat-
rickről az előző néhány hónapban.
Körém meg Nina és Carl köré ködfolt ereszkedett,
mintha érinthetetlenek lettünk volna. Vagy talán inkább
szennyezettek: olyan pusztító fájdalom fertőzött meg
bennünket, hogy a többiek attól féltek, ők is elkapják
tőlünk.
Ki kellett tartanom, hogy levizsgázzak, aztán el-
mehessek onnan.
Abban a pillanatban még jobb helyen sem akartam
lenni, csak valahol messze, ahol új életet kezdhetek.
Még a balett sem érdekelt: szívesen osztogattam volna
szórólapot egy fodrászat előtt, csak lettem volna sok ezer
mérföldre az iskolától.
Azon gondolkodtam, ha Londonba mennénk, ott sen-
ki sem ismerne bennünket, mit sem tudnának szomorú

442
történetünkről, meg arról, milyen nehéz nap, mint nap
megküzdeni ezzel az emésztő űrrel.
Leültem az egyik hátsó padba, jólnevelten viszo-
noztam a mosolyokat, és felszínes válaszokat adtam a
kérdésekre, mint például „jobban, köszönöm” „történe-
lemből, irodalomból és franciából”, meg „igen, növesz-
tem”.
Mrs. Bowen melegen üdvözölt, és mindenkit megkért,
hogy adja kölcsön nekem a jegyzeteit - én meg úgy tet-
tem, mintha nagyon örülnék neki.
Mindig is vacakul jegyzeteltem, az meg aztán végképp
fölösleges volt, hogy megpróbáljam kibogarászni máso-
kéit, viszont sosem volt még ennél nagyobb szükségem
lelki támogatásra.
Mentőcsónakom sodródott az árral, és óriási szüksé-
gem lett volna egy mentőmellényre is.
Hosszú és kimerítő nap volt.
Igyekeztem nem ásítozni, és rábírni az agyamat, hogy
összpontosítson, de olyan sok minden volt, hogy amint
megragadtam egy fogalmat, jött másik három, amit fel
sem fogtam.
Míg magányosan ettem egy szendvicset az udvaron,
a fal mellett, Mrs. Patel és Mrs. Mills is odajött köszönni.
Őszintén aggódtak értem, és azt mondták, szívesen
korrepetálnak, ha kell.
Ez a figyelmesség és törődés megmelengette a szívem:
talán mégsem vagyok annyira egyedül, mint hittem.
Próbálj segítséget kérni, Mia! Másra sem várnak, csak
hogy jelt adj nekik. Mindenki tiszteletben tartja a fájdal-
madat, és senki sem akar tolakodó lenni. Nem kerülnek,
hanem védelmeznek téged.
 - Erre még sosem gondoltam, Pat - feleltem, miköz-
ben nyitottam a biciklim lakatját.
Hirtelen úgy tűnt, a valóság csakis attól függ, milyen
szemmel tekintünk rá.
A dolgokat fel lehet fogni egyféleképpen, és tökélete-
sen ellentétesen is - aszerint, hogy pozitívan vagy nega-
tívan tekintesz-e rá.
Az én életemet is lehet teljes csődtömegnek tekinteni,
melyet örökre megpecsételt az a szerencsétlenség, amin
sosem fogom túltenni magam, vagy válhatok erősebb és
pozitívabb emberré is, aki soha nem hátrál meg semmi
előtt, és még a többieken is képes segíteni.
Talán ha egy kicsit kinyíltam volna, hogy kérjek támo-
gatást, többen szívesen meg is adták volna - úgy pedig
minden egyszerűbbé vált volna.
Olyan kábán értem haza, mintha végignéztem volna
az egész Lostot.
Sinclaire órái meg a vizsga előtti rengeteg bepótolan-
dó feladat között legszívesebben elaludtam volna, hogy
egy másik korban ébredjek fel.
Carl azt ígérte, délután megmondja a nőgyógyásznál
tett látogatás eredményét - bár biztos voltam benne,
hogy semmi sem fog változni.
Felhívtam apámat, csak hogy tudjam, nem zárták-e
be egy toronyba, vagy kötözték-e hozzá egy székhez,
szigszalaggal a száján.
- Mia, ugye nem Elena kért meg, hogy hívjál fel? -
kérdezte riadtan.
- Nem, papa, néhány éve már önálló vagyok.
- Csak tudod, Libby nem örül, ha vele beszélek... -
mentegetődzött.

444
 - Vajon miért?
- Mostanában olyan gyanakvó, folyton ellenőrzi
a mobilomat, és még a zsebeimet is kiüríti.
- Na de neked nincs mitől tartanod, nem? Vagy ti-
tokban van még egy családod Dorsetben? - próbáltam
ékelődni.
- Nem, ez is elég, nem vagyok az a fondorlatos fajta.
- Kérdezhetek valamit?
- Mondd csak.
- Sosem fordult meg a fejedben, hogy újból összejöjj
anyával?
- Ezt ő mondta, hogy kérdezd meg?
- Nem - sóhajtottam -, ez az én kérdésem.
- Nem, ilyenre sohasem gondoltam - felelte, mintha
csak azt kérdeztem volna, le akarja-e cserélni a kocsiját.
A csalódottságtól összerándult a gyomrom - ezt igye-
keztem megkönnyebbülésként értelmezni.
Ez a válasz egyértelműen rám is vonatkozott: úgy
éreztem, ezzel engem is elutasít - de végül is ehhez már
hozzászokhattam.
- Miért kérded? - hangzott hihetetlen kérdése.
- Mert úgy tűnt, megint közelebb kerültetek egymás-
hoz, együtt vacsoráztatok, eljöttél hozzánk is... szóval
lehetett akár úgy is értelmezni.
- Anyád sosem célzott effélére, nem is kérdezett rá
nyíltan, különben kerek perec megmondtam volna neki,
hogy nem.
- Azt akarod mondani, hogy észre sem vetted, ho-
gyan öltözött meg fésülködött, és hogy az étterem, ahova
elmentetek, az egyik kedvenced, na és hogy kihasználta
Libby távollétét is, hogy meghívjon magához?
 - Hát, én azt hittem, csak rólad akar beszélni. A tör-
téntek után kerültünk kapcsolatba, de nem gondoltam,
hogy ennél többről is szó van, bár Libby is ugyanezt
mondja.
Szegény anya: szerintem ez a legkétségbeejtőbb do-
log, ami csak történhet. A volt férje még csak rá se he-
derít, még csak észre sem veszi, mintha valami távoli
rokona, mondjuk nagynénje lenne, vagy valami munka-
társa.
Ő meg bemesélte magának, hogy első szerelme örökre
visszatér majd hozzá.
Anyámnak ugyancsak nagy a fantáziája - nem kellett
volna abbahagynia művészeti tanulmányait.
Amint beértem a tánciskolába, tájékoztattak, hogy
Mrs. Sinclaire rosszul lett és hazament.
Talán valaki tényleg szeretett odafent - Paten kívül -,
nagy-nagy örömmel vettem részt a közös órán Corinne-
nal és Bryannel. Egy normális órán, ahol senki sem dör-
göli az orrod alá, hogy reménytelen vagy, hogy elölről
kéne kezdened az egészet, vagy, hogy csak időpocsékolás
veled dolgozni.
Utána elmentünk fagyizni meg kinyújtóztatni a lá-
bunkat.
- Szerintetek mi baja Sinclaire-nek? - kérdezte Bryan.
- Biztos gyomorrontást kapott - mélyesztette bele
Corinne a kanalat a tejszínbe.
- Most még kövérebb, mint három hónapja. Vagy
tévedek?
- Szerintem felszedett még vagy tíz kilót: mást sem
csinál, csak eszik. Akárhányszor megyek be a szobájába,
mindig épp zabál valamit!

446
 - Gondoljatok bele: az előadásairól készült fényké-
peken, amiket mutogatott, még olyan karcsú volt, mint
a nádszál.
- Mindenkivel ez történik, amikor abbahagyja a ba-
lettozást! - vonta le Bryan a következtetést.
- Nem is igaz! Csak egy kicsit oda kell figyelni. Bár-
kiből elefánt lenne, ha folyton tortát meg sütit eszik -
vágott vissza Corinne, és bizalmatlanul méregette
fagylaltkelyhét.
- Mikor majd negyvenévesen befejezitek a baletto-
zást, és gyereket szültök, meglátjátok, úgy felfúvódtok
majd, mint a léghajó. Hacsak nem éltek meg pár szem fű-
szerezetlen rizsen meg egy marék lencsén, mint Gandhi!
- Miért, ti, férfiak talán nem híztok? - kérdeztem
felháborodva.
- Dehogynem, csak éppen sokkal méltóságteljeseb-
ben, meg aztán a pocak alatt is megmarad az izomzat és
a tartás, nektek viszont csak a háj!
- Tudjátok mit? - néztem rá Corinne-ra. - Találkoz-
zunk harminc év múlva, és nézzük meg, ki hogy áll!
- Áll az alku! - felelte Corinne. - Sőt, fel is írjuk erre
a szalvétára. - Fel is írta: Harminc év múlva nem leszek
olyan, mint Mery Sinclaire, különben tengerbe vetem ma-
gam!
- Ha nem bánod, hagyd ki a tengeres részt. Elég, ha
azt írod, nem leszünk olyanok és kész! - helyesbítettem.
Mindig is nagyon érzékeny voltam arra, ha valaki az
öngyilkossággal viccelődött.
Harminc év hirtelen már nem is tűnt olyan soknak -
hazafelé ezen gondolkodtam.
 Egy szép napon felkelsz, és ráncos vagy, tele harag-
gal és megbánással, mint anya vagy Betty vagy Paul, és
azon kaphatod magad, hogy igyekszel becserkészni az
exférjedet, vagy minden egyes kalóriát, amitől azért fosz-
tottad meg magad, hogy kecses maradj.
Elméláztam: vajon velem is ez fog történni?
Abban a pillanatban nem láttam más kiutat, hacsak
azt nem, hogy keményen nekiállok tanulni, aztán a taná-
rok jóindulatára bízom magam, hogy a maradék erőmet
a felvételire fordítsam, és bízzak a csodában.
Nem tehettem úgy, mintha minden maradt volna
a régiben - akkor saját magamnak is hazudtam volna.
A mélabú és a szomorúság hűséges útitársként kísért,
soha többé nem is hagyhattam otthon egyiket sem.
Néha ugyanazon az ülésen utaztak, mint én, máskor
másik kocsiban, de mindig ugyanazon a vonaton.
Hazamentem, hogy leüljek ejtőzni a régi díványra
anya mellé: ott nézte a tévét.
Kényeztetésre és kedvességre volt szükségem.
Megfogta a lábfejemet, és ölébe vette, hogy meg-
masszírozza - mindig így csinált a balettóráim után.
Régebben magától értetődőnek vettem, most viszont
könnyekig meghatódtam tőle.
Egy pillanatra elképzeltem anyát, amint egyedül ül
a nappaliban a balesetem utáni napokban, néz a semmi-
be, a fájdalom szorongatja a fejét, de olyan erővel, ahogy
az oroszlán darabokra tépi a gazellát - úgy, hogy már
sírni sem tud többé.
Egy pillanatra elképzeltem, hogy meghaltam, és ő sem
kel fel többé onnan, hanem lassacskán elemészti magát,

448
mint Patrick anyja, és nap nap után kérdezgeti, miért,
választ viszont sohasem kap.
Megint megöleltem - a nagy lendülettel levertem
a távirányítót.
Meglepődött a kitörésemen.
- Kincsem, hát mennyit ölelkezel! Nem vagyok hoz-
zászokva, még a végén beleszédülök!
- Anya, esküszöm, hogy soha többé nem csinálok
olyan hülyeséget, esküszöm!
- Tudom, kicsim, tudom.
Basszus, de boldog voltam, hogy élek!

Nem sokkal később Carl hívott fel - hallgatása csak meg-

erősítette, amiben már biztos voltam.
Nina már a második hónapban tartott, az ultrahang
nem hagyott kétséget. Carl viszont nem tudott szeretetet,
örömet, de még kíváncsiságot sem érezni az iránt a kis
szürke pont iránt.
- Mondd csak ki, Mia, egy nagy rakás szar vagyok!
- Carl, nem vagy rakás szar, ne hibáztasd magad.
Anya mindig azt mondja, a férfiak akkor válnak apává,
amikor először meglátják a babát, de néha még tizenhat
évvel később sem, szóval... időd az van bőven! - próbál-
tam enyhíteni a feszültségét.
- Én vittem el Ninát az orvoshoz kocsival, de egy szót
sem váltottunk, csak kiszállt, én meg leparkoltam, az-
tán utánamentem a váróba. Ő valami magazint kezdett
olvasgatni, kis idő után viszont behívta az asszisztens,
erre bement, és fél óra múlva kijött az eredménnyel,
örökbefogadási prospektusokkal, meg egy fekete-fehér
fényképpel a méhéről. Visszaültünk a kocsiba, megkér-
deztem, mit mondtak neki, erre azt felelte, hogy az nem
tartozik rám.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy nem akarja, hogy
foglalkozz vele?
- Ha nem akarok, nem muszáj, egyedül is boldogul.
- De mégis hogyhogy? Mármint sosem lenne rá ké-
pes!
- Én is ezt mondtam neki, főleg amilyen állapot-
ban az anyja van, de ő csak szó nélkül bement a házba.
Szerintem ma este fogja elmondani otthon.
- Na és te elmondtad már a szüleidnek?
- Még nem, nem is tudom elhinni, na meg... azt is
olvastam, hogy sok terhesség magától véget ér még a
harmadik hónap előtt, bár amilyen az én szerencsém...
ikrek lesznek.
- Tényleg, mint a nővéreid!
- Vagy mint apád gyerekei!
- Carl, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb rend-
be jönnek a dolgok, még ha most lehetetlennek tűnik is.
- Mia, örökre megváltozott az életem: hátralévő nap-
jaimban olyan felelősség terhel majd, amit nem én válasz-
tottam! A barátaim a vizsgák után leisszák magukat,
marháskodnak, meg Ibizára mennek nyaralni, nekem
viszont egy újszülöttel kell majd otthon ülnöm, meg egy
olyan lánnyal, akit már nem is szeretek, ráadásul muszáj lesz
segítséget kérnem anyámtól! Hát szerinted igazságos ez?
Szerintem nem volt az, de nem is volt kiút belőle.
- Mit mondott az örökbeadásról?
- Hallani sem akar róla: bizonyos londoni rokonait
emlegette, meg a tanulmányaira szánt takarékszámlát,
amit az apja nyitott, amikor megszületett.

450
 - Ki tudja, mit fog szólni az apja? Patrick azt mond-
ja... - megtorpantam - ...azt mondta, hogy nagy tervei
voltak vele...
- Na, igen, és ki tudja, mit szól hozzá Patrick - mond-
ta félig viccesen, félig kihívóan.
- Magán kívül van.
- Tényleg?
- Legszívesebben a saját kezével fojtaná meg Ninát!
- Te most szórakozol?
- Nem! - feleltem komolyan.
- Én vagyok itt az egyetlen épeszű!

Anya vacsorázni hívott.

Már alig vártam, hogy beszélgethessek vele, mert most
már sokkal jobban ment, már nem kritizált folyton, és ha
nem értett egyet velem, akkor sem durcáskodott napokig.
- Milyen volt az első nap az iskolában? - kérdezte,
miközben a borsót tálalta.
- Nincs valami tartalék kérdésed, anya?
- Ennyire rossz volt?
- Úgy éreztem magam, mint egy kirakatban vagy
a mikroszkóp alatt.
- Ne is törődj velük, csak a saját terveidre figyelj!
Majd meglátod: ha nem figyelsz oda, csak mindenkivel
udvarias és jólnevelt vagy, a dolgok hamarosan vissza-
térnek a rendes kerékvágásba. Egyszer én is egy teljes
hónapot hiányoztam az iskolából, amikor az egyik osz-
tálytársam robogójával mentem, és eltörtem a kulcscson-
tomat. A nagyanyád ugyanis nem akart nekem robogót
venni, azt mondta, nem érdemlem meg. Emlékszem,
amikor olyan hosszú idő után visszamentem az osztály-
ba, még inkább kívülállónak éreztem magam, mint az-
előtt - mondta, és öntött magának egy kis bort.
- Igaz, nem vagy már benne semmiben, nem hív-
nak oda, mindenki elvan a maga kis csapatában, és csak
a kockák hajlandók befogadni.
- Én apácákhoz jártam magániskolába, és mind csak
lányok voltunk. Az osztályképeken folyton a szélre állí-
tottak, mert középen állt a menő csajok csoportja, ők vol-
tak a népszerűek: pasiztak, bulizni jártak, és szünetben
a vécében dohányoztak. Nem is kell mondanom, sosem
tartoztam közéjük, a nagyanyád pedig sosem tudta meg-
bocsátani, hogy nem épültem be a firenzei elitbe, és így
szégyent hoztam rá.
- Hát, anya, én láttam a barátnőit, és te sokkal, de
sokkal jobb vagy náluk!
- Biztos, de abban az időben teljesen nyominak érez-
tem magam! - kiáltott fel a fejét rázva.
- Arra jöttem rá, hogy a nagyi csak akkor szimpatikus,
ha nem vagy a lánya. Azt hiszi, mindent és mindenkit
birtokolhat, és nem hagy még lélegzethez sem jutni -
mondtam.
Anya döbbenten nézett rám.
- Na, végre, hogy észreveszed! - hátradőlt a széken. -
Éveken át magyaráztam neked, hogy ha vele vagy, az
ördöggel kötsz alkut!
- Most már értem. Mániája, hogy ellenőriz, és ha úgy
dönt, valamit meg kell tenned, akkor valahogy meg is
csináltatja veled, hogy aztán hallhassa, amint bevallod,
hogy neki volt igaza. És mindig mindent tud, mintha
valami orákulum lenne - mondtam, miközben szedtem
magamnak a csirkesalátából.

452
 - És ez még nem elég: ha kialakul rólad a vélemé-
nye, azt már sosem fogja megváltoztatni! Meggyőződé-
se, hogy még mindig képtelen vagyok beágyazni magam
után, hogy egy csekket sem tudok aláírni, meg hogy nem
vagyok képes egy rendes férfit sem találni magamnak!
- Ebben azért van is valami - gúnyolódtam.
- Nincs, ha figyelembe vesszük Pault.
- De őt kidobtad!
- Na és aztán? Arról beszélünk, hogy találok-e rendes
férfit, nem arról, hogy megtartom-e.
- A nagyi viszont megöli az övéit! - summáztam, mi-
közben kitunkoltam a szószt.
- Szegény apu, szegény Piero: kikészítette őket! Egy-
szer apu azt mondta nekem: remélem, én halok meg
előbb, akkor legalább néhány év nyugalmam lesz, aztán
ha jön ő is, odaát is vége lesz a békének!
- Most viszont ott van neki Sunil - ejtettem el.
- Sunil? - kiáltott fel tele szájjal.
- Már évek óta együtt vannak!
- Csak viccelsz, ugye?
- Az jó lenne, de rajtakaptam őket! Ha csak rágondo-
lok, hánynom kell!
- Na de... az ő korukban! És Sunil még mindig a ház-
vezetője?
- Azt mondja, ez valami kasztkérdés...
- Ugyan már, még hogy kaszt! Olga élvezi, ha igában
tarthatja a férfiakat. Meg is találta a tökéletes megoldást:
egy tető alatt élnek, fizeti, de kötöttség nincs, sőt szerin-
tem még az adót se fizeti be utána!
- Anya, azért ne legyél gonosz! Amikor visszamentem
kinyitni a kertkaput, a nagyi zokogott.
 Egy pillanatra elfintorodott.
- Meghiszem azt: imádta a Rosenthalt!
- Én azt mondom: a kemény külső alatt érző szív
dobog!
- Nem, Mia, azok után nem, amit velem tett. Táv-
irányította az életemet, befolyásolta a barátaimat, csak
azért, hogy megmutassa, tévedek! - felkelt, hogy meg-
keresse a cigijét.
- Anya, ez igaz, nem volt szép dolog tőle, de nem
csak az ő meggyőződése volt, hogy hibát követsz el: én is
ezt gondoltam, és Betty meg Paul is. Ő már a kórházban
megsejtett valamit.
- Azt mondod?
- Persze, én is rögtön észrevettem, és nem azért, mert
természetfeletti képességeket fejlesztettem ki.
Tekintete elfátyolosodott.
Rágyújtott.
- Paul csodálatos volt.
- Még mindig az. És, bár nagyon értékelem konyhai
próbálkozásaidat, nem lehet egy lapon említeni az ő főzt-
jével.
- Még jó, ő igazi szakács.
- Nem csak szakács: érzékeny, segítőkész, szeretetteli
férfi... - mondtam ravaszul somolyogva -, és nem kell
kellemetlen meglepetésekre számítanod tőle, mert tökre
megbízható!
- Mi az, te lettél a mentora?
- Szeretem őt és hiányzik: sokkal inkább viselkedett
velem apaként, mint a volt férjed!
- Emlékszel, mikor úgy küldted be a tanárokhoz
fogadóórára, mintha ő lenne az apád?

454
- Szegényke! Nem akarta volna, de értem megtette.
- És amikor kigúnyoltad, mert nem vette a poénokat?
- Ami azt illeti, azóta sem veszi!
- Egyébként meg sosem tartott haragot, utálta, ha
durcáskodtam, és addig beszéltetett, amíg el nem múlt.
- Na és a szenteste Bettyvel? Emlékszel, mennyi min-
dent sütött? A pásztorpitéje fenomenális volt!
Betty neve hallatára elkomorodott.
- Bettynek még a nevét se akarom hallani!
- Paulét miért igen, és Bettyét miért nem?
- Mert ő világéletemben ismert, és tudta, milyen
a kapcsolatom a nagyanyáddal! Tőle ez övön aluli volt,
rettenetes árulás - kihangsúlyozta, hogy rettenetes.
- Anya, én árultam el a nagyinak, hogy megint össze
akarsz jönni apámmal!
Összeráncolta a homlokát, úgy nézett rám.
- Te?
- Igen, Betty mondta el nekem, mert aggódott érted,
én meg nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék, sőt az iga-
zat megvallva Pat ötlete volt...
Kifújta a füstöt.
- Gyerünk, szakítsd meg velem a barátságot, tar-
tóztass le, zavarj el itthonról, válj el tőlem! - mondtam,
odatartva a csuklómat.
Akaratlanul is elmosolyodott.
- Mondom, így történt, hogy a nagyi felvette a kap-
csolatot Bettyvel, ők dolgozták ki ezt az idétlen tervet,
nehogy összejöjjetek, ennyi az egész.
És képzeld, az amerikai titkosszolgálathoz méltó kü-
lönítmény dolgozott az ügyön! - ezzel felkeltem, hogy
leszedjem az asztalt.
 - Szóval nem tudtad lenyelni, hogy megint találkoz-
gatunk, mi?
- Úgy tűnik, ezt senki sem tudta lenyelni!
- Borzasztó stílusban beszéltem vele! - mondta bűn-
tudatosan.
- El tudom képzelni.
- Amikor elvesztem a fejem, nincs, aki megállítson.
- Hát igen... ezt is el tudom képzelni - nyitottam meg
a mosogató vízcsapját.
- El kell mennem Bettyhez, hogy bocsánatot kérjek.
Nem is tudom, ajtót nyit-e nekem.
- Az ő házát is leromboltad?
- Nem, azt telefonon intéztem.
- Akkor talán még van esélyed.
Elmosolyodott, és elnyomta a cigit a tányérba.
- Paul utálta, ha látta, hogy a tányérban oltod el.
- Igaz... azt hiszem, tőle is bocsánatot kell kérnem.

456
 Huszonegy

Muszáj beszélned anyámmal, Mia, aggódom érte, meg aka-

rom nézni, hogy van - mondta Patrick fogmosás közben.
- Drágám, nem tudom, jó ötlet-e most odamenni.
Láttad, milyen ellenséges velem Nina! Nem akarom
tovább rontani a helyzetet.
Szerinted lehet még rontani rajta?
- Jesszusom, dehogy, talán rontani már nem lehet -
ismertem el.
Akkor meg kérlek, iskola után menjünk el hozzá! Na-
gy on fontos nekem, hogy lássam!
Ezt olyan édesen és szelíden mondta, hogy elolvadtam
tőle.
- Oké, meglátogatjuk.
Egész délelőtt azon izgultam, hogy találkoznom kell
Laetitiával.
Ha Ninával találkozni nehéz volt, Pat édesanyjához
elmenni még fájdalmasabb próbatétel, és olyan nyugal-
mat meg érettséget kívánt, amilyen nekem biztosan nem
volt még.
Carlnak megírtam SMS-ben, mire készülök, és meg-
kérdeztem, mikor találom egyedül Laetitiát.
Azt válaszolta, általában kettő és négy között van ott-
hon, mielőtt elmenne a templomba vagy a csoportjába.
 Ha elmegyek, és nem találom otthon, nem hiszem,
hogy még egyszer megpróbáltam volna.
Esett az eső, és erős szél fújt, de már megígértem.
Megismétlődött a legutóbbi jelenet: csak álltam ott
a lépcsőn, ronggyá áztam, és drukkoltam, hogy ne nyis-
sanak ajtót - de Laetitia ajtót nyitott.
Illetve az, ami Laetitiából maradt.
Először azt hittem, Nina nagyanyja az, de aztán rájöt-
tem, hogy Laetitia - iszonyú picinek tűnt, és rémisztőén
öregnek.
A háta meghajlott, a kézfeje eltorzult, őszült, tekintete
üres - kopott pulóver volt a hátán: rögtön felismertem,
hogy Patrické. Nem akartam, hogy így lássa.
Korábban tele volt élettel, mindig ment előre, imádta
a családját, viszonyítási pont és példakép volt az egész
közösség számára.
Legalább is én ezt hittem.
A fia elvesztésének fájdalmától elemésztett nő állt
ott előttem - talán csak arra várt, hogy hamarosan
kövesse.
Anya...
- Szia, Laetitia - köszöntem, de nem is tudtam,
hogyan folytassam.
- Mia? - kérdezte, mintha kábulatból tért volna
magához.
Bólintottam.
- Mia - csapta össze a kezét. - Köszönöm, Istenem,
köszönöm, Istenem! Minden áldott nap imádkozom ér-
ted, minden nap. Gyere, gyere be, kérlek. Teljesen eláztál -
kézen fogott, és berántott.
Hátrahőköltem.

458
 Nem akartam betenni a lábam ebbe a házba. Ott töl-
töttem gyerekkorom nagyobbik részét: Ninával játszot-
tunk, elképzeltük a jövőnket, én meg úgy tettem, mintha
Pat nem is érdekelne, de titokban beosontam a szobá-
jába, ha nem volt otthon. Ez volt az a család, ahol élni
akartam, amikor láttam, milyen szomorú az enyém, ide
menekültem, ha összevesztem anyámmal, és Laetitia vi-
gasztalt meg, amikor rosszat álmodtam, hozott egy pohár
tejet, itt kötöttük meg a vérszerződést Ninával, és ennek
a háznak a rózsával teli hátsó kertjében szerettem volna
összeházasodni Patrickkel.
Anya...
- Kérlek, Mia, gyere be, csak egy percre.
Beléptem.
Fullasztó volt a szag, a bezártság szaga.
A ház elhanyagolt állapotban volt, por lepte be a bú-
torokat, és a sok ablak mind be volt csukva.
A kandallón szentképek sorakoztak, meg az összes
szekrényen is - de sehol egy fénykép Patrickről.
- Kérlek, ülj le, hozok egy pohár vizet.
- Nem, köszönöm, Laetitia, épp balettórára megyek,
csak röviden tudok maradni.
Csalódottnak tűnt, de igyekezett palástolni.
- Hogy vagy, Mia, felépültél? Tudom, hogy nagyon
rosszul voltál - cirógatta meg az arcomat.
- Már jobban vagyok, de nagyon nehéz.
Kiolvastam a fájdalmat kifakult kék szeméből, de nem
akartam túl hosszan figyelni, nehogy visszazuhanjak
a csapdába.
Mint Medusa történetében, amit az iskolában olvas-
tam.
 Olyan volt, mintha kétségbeesetten úsznék a felszín
felé, de amikor már közel vagyok hozzá, egy kéz vissza-
ránt a bokámnál fogva.
Anya, kérlek, ne csináld ezt, hisz még itt vagyok.
Elhallgattunk, és egy olyan csatornán érintkeztünk,
ami csakis a túlélők számára létezik.
- Fel akarsz jönni egy kicsit? - kérdezte aztán.
Nem is feleltem, csak némán követtem lépcsőfokról
lépcsőfokra, akár egy alvajáró.
Kinyitotta a kulcsra zárt ajtót.
- Nina nem akarja, hogy bejöjjek ide, de van máso-
latom a kulcsról - mutatta fel, mintha valami értékes
kincs volna.
Neki kellett támaszkodnom a falnak, hogy össze ne
essek. Elárasztott az emlékek kavalkádja, meg Patrick
illata, ahogy előtört onnan.
Minden úgy maradt, ahogy emlékeztem, és a ház töb-
bi részétől eltérően ez a szoba makulátlanul tiszta volt.
- Tudod, Mia - hajolt oda a fülemhez -, ő idebent
van, folyton beszélgetek vele.
Megdöbbentem.
Anya, ez nem igaz, nem is igaz...
- Beszélgetsz... vele?
- Igen, nap mint nap hosszasan beszélgetünk. Min-
dig elmeséli, mit csinál az égben, mesél a barátairól is.
Mostanában nagyon elfoglalt az iraki háború miatt:
békemissziós angyal - mondta ünnepélyesen.
Mia, mondd meg neki, hogy én most is itt vagyok ve-
led, és azt akarom, sőt megparancsolom, hogy ne játssza
tovább a bolondot, mert van egy lánya, aki gyereket vár,
és szüksége van rá, úgyhogy nem zuhanhat össze!

460
 Menekülni akartam volna: rosszul voltam, és percről
percre egyre jobban megbántam, hogy elmentem oda.
De rájöttem, Patnek igaza van, és én vagyok az egyetlen
eszköz, akin keresztül elérheti a célját.
- Laetitia, mondanom kell valamit.
- Igen, tudom!
- Tudod?
- Igen, tudom, hogy üzenetet hoztál nekem.
- Na de honnan tudod?
- Nem fontos - fogta meg a kezem mosolyogva. Az
arcán mélységes béke ült, mintha angyal lett volna, vagy
Szűz Mária.
Rendkívüli béke és jóérzés töltött el - meghatódtam,
olyan boldogsághullám volt ez, amilyet korábban még
sosem tapasztaltam.
- Laetitia, Pat velem van, és beszél hozzám. Úgy hal-
lom, mint a gondolataimat. Azt akarja, hogy jól legyél,
hogy mindannyian jól legyetek. Békés helyen van, és bol-
dog, de amikor így kell látnia a családját, akkor nagyon
szenved. Ő akarta, hogy látogassalak meg, mert látni
akart téged...
Nem tűnt meglepettnek.
- Tudod, Mia, már jó ideje vártam erre. Egészen
elemésztettem magam az imák közt, hogy kapjak már
egy jelet, valami választ. Mert nem tűnhetett el csak úgy.
Egy ilyen csodálatos fiú... mi szüksége volt rá Istennek,
hogy magához vegye?
- Nem tudom, hogy van-e köze hozzá Istennek, vi-
szont azt hiszem, Patrick tényleg egyfajta angyal. Velem
van, és segít, hogy továbblépjek, de mindnyájatokon
igyekszik segíteni. És nagyon szenved, ha nem sikerül
neki. Nem szeretne ilyen szomorúnak látni téged, Ninára
meg olyan dühös...
- Ó, szóval tudsz róla? - kérdezte enyhe aggodalom-
mal a hangjában.
- Igen.
- És Patrick dühös?
- Igen. Azt mondja, ráért volna még gyereket szül-
ni, előbb inkább a tanulmányaival kellett volna tö-
rődnie, meg hogy Carl amúgy sem illik hozzá, neked
meg vissza kellene térned az életbe: attól még, hogy
ő nincs itt, a te életednek, a mi életünknek még nincs
vége.
- Ez annyira Patrickre vall...
- Laetitia, kérlek, tedd meg, legalább Nináért! Szük-
sége van rád. Ez Pat kérése!
- Csakugyan hallod?
- Igen, állandóan hallom, álmomban meg látom is,
egy fura, szürreális fehér helyen vagyunk együtt. Akkor
kezdett beszélni hozzám, amikor még kómában voltam,
és azóta abba sem hagyja.
- Szóval akkor még itt van...
- A lelke itt van, az a nagy szíve, a humorérzéke, az
igyekezet, hogy megoldja a gondokat, itt van a konoksága
is, meg a nagylelkűsége. Gyakran kesereg azon, hogy már
nem tud úgy segíteni, mint régebben, és tehetetlennek
érzi magát. Ezért nem szabad elhagynunk magunkat,
mert csak így tehetjük boldoggá.
- Az egész olyan valódinak tűnik, Mia... - mondta,
és egyre csak peregtek a könnyek vigasztalásért esedező
szeméből.
Megölelt, és zokogni kezdett - én is vele együtt.

462
 Szorosan öleltük át egymást és csak álltunk ott Pat
szobájában. Ő is ölelt minket, és együtt sírt velünk.
- Hiányzol, fiam.
Tudom, anya, te is nekem.
- Nélküled nincs értelme az életnek.
Tévedsz, anya, van, még több is, mint azelőtt. Azt tet-
tem, amiben hittem, és amit tőletek tanultam, úgyhogy
nem hiába haltam meg. Azért áldoztam fel magam, hogy
megmentsek egy másik életet, most pedig fölöttetek vir-
rasztók, de nem tudom elviselni, hogy így lássalak, hogy
elemészt a szomorúság és bekebeleznek az emlékek. Nem
ezt várom, és ezt meg kell értened, anya! Össze kell szed-
ned magad, és menni tovább. Mindegyikőtöknek össze
kell szednie magát. Ha csakugyan szerettek engem, újra
élnetek kell, méghozzá már mától fogva. Ninának most
nagyobb szüksége van rád, mint bármikor: születőben van
egy új élet, nem azt érdemli, hogy így fogadjátok!
- Na és te jól vagy? Ugye, nem szenvedsz?
Nem, nem szenvedek már, békében vagyok.
- Ha fiú lesz, Patricknek hívjuk majd.
Ezt verd ki a fejedből, anya!
- Hú, de hideg van idebenn - mondta -, biztos van
valahol egy rés a falon, most bele is borzongtam.
- Dehogy, csak Pat rád mosolygott.
Miután lementünk, Laetitia az ablakhoz sietett, és
széthúzta a függönyöket.
- Talán nem ártana beereszteni egy kis fényt, nem
gondolod?

Fél óra késéssel érkeztem meg balettra - Sinclaire majd’

leszedte a fejemet.
 - Szerinted nincs más dolgom, mint hogy a te szeszé-
lyeidhez igazodjam? - rikoltotta.
- Higgye el, közbejött valami. Tudja, hogy egyébként
mindig pontos vagyok!
- Most más dolgom van, gyere vissza holnap, vagy
gyakorolj a többiekkel.
Felbosszantott ez a hangnem.
- De én azt akarom, hogy maga tartson nekem órát! -
vágtam vissza.
- Hogy mit mondtál? - kérdezte, mintha nem is
értette volna.
- Azt mondtam, hogy magának kell felkészítenie en-
gem. És felejtse már el ezt a primadonnás tempót!
- Hogy beszélsz velem, te lány?! - közelített fenye-
getően.
- Sokkal szebben, mint ahogy maga beszél hozzám,
mióta csak ismer! Azt mondja, nagyra becsüli Aurél mes-
tert, de biztosíthatom, a maestro nem is köszönne többé
magának, ha végignézné egy óráját! Utálja az olyanokat,
mint maga, aki csak azért, mert balettozott valami híres
színházban még a középkorban, úgy viselkedik, mintha
megmentette volna a világot! - kiabáltam egy lélegzetre.
A terem előtt összegyűlt egy kis csoport, és az üvegen
keresztül figyelt minket.
- Ne merészelj így beszélni hozzám! - fenyege-
tődzött.
- Ha maga nem tisztel engem, felejtse el, hogy én
tiszteljem magát! Nem maga ám az egyetlen tanár a
világon, hiába viselkedik úgy, mintha az lenne. Vissza-
megyek Claire Gilberthez, a Royalnál nagyon megbecsü-
lik, ráadásul sokkal rokonszenvesebb, mint maga!

464
 Ez persze csak színpadias blöff volt, de nagyon remél-
tem, hogy bedől neki.
Fogtam a táskámat, sarkon fordultam, hogy otthagy-
jam - közben lassan számoltam magamban.
- Mia...
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Igen, Mrs. Sinclaire? - feleltem, és visszafordultam,
talán egy kicsit túlságosan is lelkesen.
- Mia... gyere vissza - mondta félig nagylelkű, félig
sértődött hangon. - Nehéz napom volt, ma tudtam meg,
hogy cukorbeteg vagyok. Mostantól diétáznom kell, a
lányom már ki is ürítette az éléskamrát, úgyhogy egy
kicsit ideges vagyok.
Elmosolyodtam.
- Szóval ön segít nekem, én meg segítek önnek elke-
rülni az édességeket, rendben?
Kezet nyújtottam neki.
- Rendben - csapott bele, a srácok meg tapsolni
kezdtek az üveg túloldalán.
Jól táncoltam, megingás nélkül, kecsesen: biztos vol-
tam képességeimben.
Sinclaire felismerte a maestro által tanított trükköket,
de természetesen mindet a magáénak tulajdonította.
Bryan és Corinne óra után odajött gratulálni: most,
hogy beolvastam Sinclaire-nek, én lettem a példaképük.
Megint előszedtem nehéz természetemet, de hát, ha
nem védem meg magamat, senki sem teszi meg helyet-
tem - ezt már egy ideje alaposan megtanultam.
Hazafelé bementem az indiai gyorsétterembe, hogy
meglepjem anyát - már két napja folyton csak gyors-
fagyasztott kaját ettünk.
 Tudtam, hogy előbb-utóbb beszélni fog Bettyvel, és
kibékülnek, de amilyen büszkék mindketten, azt is tud-
tam, hogy ez sok időbe fog telni.
Amikor hazaértem, még nem volt otthon - ezt ki-
használva szépen megterítettem, aztán tettem még egy
kísérletet Yorknál.
Ez alkalommal kutyakeksszel próbálkoztam, külön
erre az alkalomra vettem.
- Tudod, York, nekünk, embereknek van egy nagy
bajunk. Úgy hívják: agy. Azt gondoljuk, mi vagyunk a
világ urai, beleavatkozunk a természet rendjébe, kínzunk
titeket, fittyet hányunk a környezetre, és azt hisszük,
mindent mi találtunk fel. Egész életünkben a jövő felé
tekingetünk, és azt ismételgetjük: „azt fogom csinálni, az
lesz belőlem, ilyen lesz, olyan lesz”. Úgy teszünk, mintha
halhatatlanok volnánk, aztán egy szép napon szembe-
találjuk magunkat a halállal, ebbe aztán beleőrülünk, és
onnantól kezdve mást se csinálunk, csak magyarázatot
keresünk rá, pedig nincsen. Képzeld, vannak olyan em-
berek, akiknek az a munkájuk, hogy gondolkozzanak az
élet miértjein! Filozófusoknak hívják őket.
Ti viszont a jelenben éltek, őszintén, hátsó szándék
nélkül szerettek, még csak azt sem várjátok, hogy vi-
szontszeressenek titeket, nem akartok valakivé válni,
nem vakít el a siker, elég nektek egy simogatás, egy sarok,
némi kaja meg egy kis társaság, aztán, amikor megérzi-
tek, hogy hamarosan ütni fog az órátok, méltóságteljesen
elvonultok, és magányosan haltok meg, távol a tapin-
tatlan tekintetektől. És még mi hívunk állatnak titeket!
Tudom, hogy ez nem magyarázat arra, amit tettem, és
sosem fogok tudni elégszer bocsánatot kérni, de talán

466
megérted, hogy milyen törékenyek, kicsik és zavaro-
dottak vagyunk, meg hogy csomó mindent tanulhatunk
olyanoktól, mint te.
York meg se mozdult, csak fújtatott.
Otthagytam néhány kekszet a polc előtt a földön, és
felmentem tanulni a szobámba.
Carl felhívott, hogy elmondja: Laetitia mintha meg-
változott volna - úgy tettem, mint aki semmiről sem tud.
- Meglátogattam Ninát, és az összes ablak ki volt
nyitva. Hihetetlen: Laetitia hónapok óta nem nyitott
ablakot. És olyan nyugodt volt, kicsit még mosolygott
is. Nem tudnám jobban elmondani, de Nina is észrevette.
- Biztos örül a babának.
- Igen, azt mondta, hogy az Úr ajándéka, meg hogy
a születőben lévő életet a lehető legnagyobb tisztelettel
kell fogadni.
Elmosolyodtam.
- Azt mondta, Patrick is ugyanígy gondolta volna.
- Ez igaz is. Ugyanezt mondta volna.

De ahogy az életemben mindig: ha valami rendeződött,

akkor valami másnak rögtön tönkre kellett mennie - erre
abból jöttem rá, ahogy anya becsapta az ajtót. Belereme-
gett a ház.
Lenéztem a lépcsőn, remélve hogy csak a szél az, de
anya arca minden gyanúmat igazolta.
Látogatása Bettynél valószínűleg nem a terv szerint
alakult.
- Na, találd csak ki, ki lakik Bettynél, és ki nyitott ajtót
atlétában meg alsógatyában!
Jesszusom, hát hogyne tudtam volna?
 Lendületesen megráztam a fejem, és aggódva néztem.
- A nagylelkű és tökre megbízható férfi: olyannyira
megbízható, hogy lefeküdt Bettyvel!
- De anya, hát honnan tudod? Ne vonj le elhamarko-
dott következtetéseket!
- Szerinted, ha egy férfi este hétkor ilyen szakadtan
nyit ajtót, Betty meg fürdőköpenyben jelenik meg mö-
götte, az mit jelenthet? - visította széttárt karral.
- Milliónyi dolgot, anya, például azt, hogy Paul most
Bettynél lakik, és mivel mindig melege van, főleg amikor
főz, alsógatyában járkál. Betty meg épp csak hogy hazaért
a munkából, és lezuhanyzott... például!
- Azért imádlak, mert olyan gyanútlan vagy, és még
mindig megbízol embertársaidban, főleg a férfiakban.
De ne feledd, hogy amikor legutóbb láttam, egy szőke
bombázóval volt egy étteremben, ilyen hosszú lába volt -
mutatta a távolságot a föld meg a bordái között.
- Anya, az a szőke bombázó a nagyi egyik barátnőjé-
nek a lánya, külön erre az alkalomra bérelte fel, Nicole-
nak hívják.
Anya mintha megdöbbent volna.
- És szegény szerencsétlen képtelen volt eljátszani
a szerepet, hiába távirányította a nagyi kihangosítva, és
hiába mondogatta neki, hogy ne is figyeljen rád: ő csak
azért is összekoszolta a szoknyádat, mert meg akart kí-
nálni borral. Emlékszel, vagy apám túlságosan lefoglalta
a figyelmedet?
- Persze hogy emlékszem, dobhatom ki a kedvenc
szoknyámat. De láttam azt is, hogyan fogják egymás ke-
zét, a nő meg még Paul arcát is megsimogatta, nem is
egyszer.

468
 - Mind a nagyi parancsára.
- Ááá!! Ha itt lenne, kikaparnám a szemét!! És még
barátnőmnek mondta magát! Meghívta, hogy lakjanak
együtt, ráadásul tudta, min mentem keresztül, és már
amúgy is elárult!
- Talán épp azért tett így, mert nem árult el, és nincs
bűntudata. És ne feledd: Paullal te szakítottál!
- Egy barátnő exe érinthetetlen, majd egyszer te is
megtanulod! - dörögte, és közben rágyújtott.
- Anya, ne dohányozz már! - kérleltem.
- Ha nem dohányzom, akkor eszem, és ha nem is
eszem, akkor iszom, szóval a legkisebb rosszat válasz-
tom! Ne szólj már bele, légy szíves!
Csendben vacsoráztunk, anya közben jól odacsapott
mindent, hogy jelezze, milyen ideges.
Kezdtem gyanakodni, hogy Paul és Betty, ha már egy
fedél alatt élt, mondjuk a kelleténél eggyel több pohár bor
után nem szállt-e harcba a magánnyal, és nem végezte-e
az ágyban.
Lehet, hogy csakugyan olyan naiv és jóhiszemű va-
gyok, ahogy anya mondta, és a felnőttek közti kapcso-
latok tényleg ennyire korlátozódnak? Szexeljünk, aztán
bánjuk meg?
Inkább nem is foglalkoztam ilyenekkel, hanem fel-
mentem a szobámba, hogy beszéljek Patrickkel, de mi-
vel anyám lánya, és főleg nagyanyám unokája vagyok,
nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy felhívjam Olga
nagyit.
- Anya iszonyú féltékeny Bettyre: azt hiszi, hogy
viszonya van Paullal!
- Na és van?
 - Nem tudom.
- Őszintén szólva nem hiszem, hogy az a nyámnyi-
la mélák képes lenne összehozni bármit is Bettyvel, de
itt inkább az számít, hogy anyád azt higgye, tud, és azt
gondolja, Paulnak csak csettintenie kell, és leborul előtte
az összes nő.
Felkacagtam.
- Na de nagyi, nemrég voltam nála: belesüppedt
a kanapéba, és el van keseredve, mert anya nélkül nem
bírja ki.
- Ne feledd, hogy az áldozatokat senki sem kedve-
li. Sokkal jobban tisztelik, ha adja a nőfalót. Legalábbis
a férfiakkal mindig így működött, kivéve persze Woody
Allent.
- Szóval mit tanácsolsz?
- Hogy Paul mutassa ki, nagyon jól megvan Elena
nélkül. Ez a tökéletes fegyver!
- Nagyi, egyre jobban összezavarsz, mintha valami
haditervről lenne szó. Nem tudom, ti, felnőttek, hogy
bírtok így élni. Nem lenne egyszerűbb, mondjuk, meg-
mondani az igazat?
- Majd te is megtanulod a haditerveket, ha eljön az
ideje.
Nagyon reméltem, hogy nem: reméltem, hogy sosem
lesz szükségem arra, hogy úgy tegyek, mintha nem érde-
kelne valaki, miközben nagyon is érdekel, meg hogy nem
kell nemet mondanom, amikor igent akarok.
Biztos van valami oldottabb, nyugodtabb módja an-
nak, hogy szembenézzünk a többiekkel. Ha Patrick úgy
tett volna, hogy rám se hederít, és valaki mással jár csak
azért, hogy értésemre adja: egyedül engem szeret - hát,

470
én csalódtam volna, és egyetlen dolgot láttam volna tel-
jesen világosan: hogy nem ő az, akivel életem hátralévő
részét le akarom élni.
De az engem körülvevő valóság ennek épp az ellen-
kezőjét mutatta.
Talán mindannyiuknál szerencsésebb voltam: én az
első pillanattól kezdve megtaláltam az igazi szerelmet, ők
meg csak úgy tettek, aztán meggyőzték magukat, hogy
megéri elviselni bármilyen megaláztatást, és egyre kijjebb
tolni tűrőképességük határát, míg végül olyan dolgokat is
megbocsátanak, amiket egy időben még álmukban sem
tudtak volna elfogadni: megcsalást, közönyt, megalázta-
tást és szeretetlenséget.
Azt kérdeztem magamban: egy napon én is ilyen
leszek?
Cinikus és kiábrándult, mint mindenki más?
Addig nem, Mia, amíg én itt vagyok.
És ha egy napon esetleg már nem is leszek itt, olyan
valakire hagylak rá, aki még a földet is megcsókolja, ami-
re ráléptél.
 Huszonkettő

- Lennél szíves megmondani anyádnak, hogy semmit

sem csináltam Paullal azon kívül, hogy megengedtem
neki: aludjon a nappalimban? - így kezdte Betty a telefon-
beszélgetést.
- Betty, én ki akarok maradni ebből az egészből! -
feleltem, miközben betettem egy bögre tejet a mikroba.
- Szokás szerint nem veszi fel a telefont, olyan, mint
valami óvodás, el se hiszem!
- Figyelj, azóta megint beszéltem a nagyival.
- És még te akarsz kimaradni?
- Csak nyugalmat akarok: egy rakás feladatom van,
fel kell készülnöm a felvételire. Nyugalomra, békére és
csöndre van szükségem.
- Na mondjad csak, gyerünk!
- A nagyi szerint jobb is így. Azt mondja, ha anya
azt hiszi, Paulnak viszonya van veled, majd jobban meg-
becsüli. Ne kérdezd, miért, még túl kicsi vagyok hozzá,
hogy megértsem, de szerinte ezzel a taktikával nem lehet
elrontani.
- Ismerem Elenát, de ez nála szinte sosem működik!
Akkor már inkább őrülten vesszenek össze, aztán a végén
feküdjenek le! De te még ehhez is túl kicsi vagy!

472
 - Igen, és légy szíves, spórold meg a részleteket! -
feleltem, és közben leszedtem a polcról a müzlisdobozt.
- Szóval inkább ne hívogassam?
- Ne, különben még úgy tűnne, hogy bűntudatod van.
Ő meg tudja, hogy keresed, és ha már úgy találja, eléggé
megbüntetett, majd megint szóba áll veled.
- Na és Paul? Vele mihez kezdjek? Már megint bezár-
kózott bőgni a nappaliba.
- Tartsd meg magadnak, Betty, itt telt ház van.
Anya és Betty legalább - miután halálosan össze-
veszett - mindig ki is békült. Nina viszont az után a két
szó után, amivel álmatlan éjszakákat okozott nekem, töb-
bé nem is keresett.
Csak a képembe vágta ezt a terhet, aztán rajtam
volt a sor, hogy eldöntsem: akarok-e rajta osztozni
vagy sem, már ha ő meg akarta osztani egyáltalán, és
nem csak meg akart büntetni ezzel valami nyakatekert
módon.
Továbbra is képtelenségnek tűnt elképzelni őt baba-
kocsival.
Biztos voltam benne: akármennyire is úgy akar ten-
ni, mintha mindennel boldogulna egyedül is, magában
annyira fél, hogy majd’ belepusztul, és szüksége lenne
valakire, hogy ott legyen mellette.
Küldtem neki egy SMS-t.
Itt vagyok veled. Mia.

A következő kimerítő balettos nap után ott találtam Carlt

a házunk előtt három pizzával.
- Nem bírom ki egyedül, de Ninához sem akarok el-
menni, mert egész este csak netezik, és hozzám se szól.
Vettem pizzát nekünk és anyukádnak, meg hoztam egy
DVD-t.
- Nagyszerű, mit nézünk?
- A Junót!
Hármasban töltöttük az estét: ültünk a kanapén, et-
tük a popcornt, és teljesen belefeledkeztünk a tizenöt
éves lány történetébe, aki teherbe esik, de körbeveszi őt
csodálatos szüleinek védelmező szeretete, meg egy nagy-
szerű barátnőjéé is - bár végül úgy dönt, örökbe adja
a gyereket.
- Carl, legyünk őszinték - szólaltam meg a vége fő-
cím alatt -, egyetlen közös pontunk sincs ezzel a törté-
nettel, kivéve persze a nagyszerű barátnőt: én lennék az!
- Na és az a kedves, félszeg fiú, aki odavan a Tic-Tac-
ért? Az nem én vagyok?
- Carl, te nem vagy se kedves, se félszeg!
- Viszont az anyát játszó színésznő tökéletes, én is így
reagálnék! - mondta anya, ahogy felkelt és összehajtotta
a plédet.
- Az a mostohaanyja volt, egyébként se próbáld meg
eljátszani azt, hogy „anya és barátnő egyszerre”, nem
hiteles!
- Egy biztos: Ninát nem fogja bevinni az apja a kór-
házba, amint rájön a fájás - zárta le Carl a témát.
- Elmondta már neki? - kérdeztem csodálkozva.
- Még nem, mert Mexikóban van, hétvégén jön haza.
Asszem, újabb nehéz pillanat vár Ninára.
- De te ott leszel mellette, igaz? - kérdeztem tőle úgy,
hogy az inkább fenyegetésnek hangzott.
- Persze, szerinted mégis hol lennék? - felelte bele-
törődve.

474
 - Micsoda lelkesedés, Carl!
- Megnéznélek téged a helyemben! Belegondoltál egy-
általán? El akarsz menni a Royalba, már minden készen
áll, aztán hopsz! Egyszer csak mégsem mehetsz, mert
gyereked születik, és ha tetszik, ha nem, vele kell lenned!
Így még sosem gondoltam át a helyzetet, és csak-
ugyan, a másik oldalról nézve nem tűnt kellemesnek,
hogy lefoglal a szülői kötelesség, mikor egyáltalán nem
is vágytál rá, és ezért ilyen fiatalon le kell mondanod az
álmaidról. De továbbra is az volt a kérdés: mégis hol volt
ő, míg Nina teherbe esett?
- Carl, nem búslakodhatsz így tovább - szólt közbe
anyám -, pozitívan kell tekintened az egészre, külön-
ben beleőrülsz. Biztos vagyok benne, hogy édesanyád
segíteni fog - mondta bátorítóan. De látta, hogy Carí
vigasztalhatatlan, úgyhogy megkérdezte: - A szüleidnek
elmondtad, ugye?
- Nem, holnap este fogom, és Mia, szeretném, ha el-
jönnél velem. Támogatásra van szükségem.
- Carl, fiú barátod nincsen? Szerinted nem tettem
még érted eleget? - tiltakoztam.
- Ha eljössz velem, megírom neked a beadandókat
a vizsgához.
- Ez aljas zsarolás.
- Kell, vagy nem kell? Nem vagyok abban a helyzet-
ben, hogy alkudozzak!
- Persze hogy kell, nincs más választásom - feleltem
durcásan.
Csöngettek.
Tanácstalanul néztünk egymásra: akárki is csönget
ilyenkor, az csak rosszat jelenthet.
 Anya ment ki ajtót nyitni, és csakugyan: Betty állt
előtte.
- Mi ketten most szépen elbeszélgetünk! - Betty az
ingujjánál fogva rángatta be anyát a házba.
- Na, de... - anya csak ennyit tudott kinyögni, rniköz-
ben Betty beviharzott.
- Komolyan gondolsz mindent, amit mondtál nekem? -
kérdezte, és szinte anya orrához nyomta a mutatóujját.
- Mire gondolsz? - kérdezte anya védekezve.
- Arra a két alkalomra, amikor legyaláztál! Először az
anyád miatt, amikor azt mondtad, aljas, hazug szemétláda
vagyok, és azért játszottam az érzelmeiddel, hogy a hátad
mögött kiröhöghesselek. És ezek csak a legenyhébb dol-
gok, amiket mondtál. Másodszor Paul miatt, akkor tömö-
rebben fogalmaztál. Azt mondtad: „te utolsó, irigy kurva”!
- Biztos vagy benne, hogy lekurváztalak?
- Ja nem, bocs, ribancot mondtál! - hörögte Betty.
Szinte fuldoklott a dühtől.
Carllal döbbenten figyeltünk, és karba tett kézzel tá-
masztottuk a falat - mintha valami teniszdöntőt néznénk.
Anya holtsápadt volt, de büszkesége nem engedte,
hogy bocsánatot kérjen, inkább továbbra is lekezelően
viselkedett.
- Ha ilyet mondtam, biztos meg is volt rá az okom.
- És mégis mi? Azonkívül, hogy te vagy a leggyereke-
sebb és legbizonytalanabb nő, akit csak ismerek? Tudod,
mióta ismerjük egymást? Mia négyéves volt, épp csak
megérkeztél Leicesterbe, nem ismertél senkit, és egyet-
len filléred sem volt, Jiles meg, a csodálatos férjed alig
várta, hogy Londonba költözzön, és itt hagyjon bennete-
ket. Emlékszel, kinek a kanapéján aludtál három hónapig,

476
amikor elhúzott, és nem volt lakásotok? Nem emlékszel?
Pedig tudnod kellene, mert ugyanott alszik most szegény
Paul is. Na és arra emlékszel, kihez jöttél sírni, amikor
szakítottatok... kivel is? Anthonyval? Meg azzal a má-
sikkal... várjál csak, azzal az öreggel... Williammel, na
és hány éjszaka maradtam fenn, hogy vessem neked a
kártyát, és azt mondjam, amit hallani akarsz, mert már
annyira elkeseredtél és csalódtál, hogy nem akartam
tovább rontani a helyzeten!
Anya nem szólt semmit, csak félrefordította a fejét.
- Befejezted?
- Épp csak hogy elkezdtem! Emlékszel, hányszor
meséltél róla, micsoda szemét volt veled anyád, én meg
azt mondtam: szerencséd, hogy legalább van anyád? De
nem, nálad senki sem szenvedett jobban, én meg mindig
csak vigasztaltalak, és reméltem, hogy egy napon majd
felnősz, és nem siránkozol mindenen!
- Akkor bocsáss meg, hogy ilyen sok idődet elpazarol-
tam - felelte gunyorosan -, azt hittem, barátnők vagyunk!
- Szerinted a jó barát bokszzsák, akin le lehet vezetni
az összes bajodat. De ha a másik van rosszul, azt már
észre sem veszed!
- Nem igaz! Én mindig meghallgattalak!
- Tényleg? És mondd csak, mégis mikor? Tudod egy-
általán, hogy egy rakás gondom volt a munkahelyemen?
Hogy leépítés van, és talán én leszek a következő? Tu-
dod, hogy a fiam dulakodásba keveredett Berlinben, és
majdnem otthagyta a fogát? Tudod, hogy lemondtam a
szabadságomról, hogy melletted lehessek, amíg Mia kór-
házban van? Folytassam? Még sorolhatnám, mi mindent
tettem meg érted!
 - Ha azért jöttél, hogy megalázz a lányom előtt, hát
sikerrel jártál!
- Látod, mennyire éretlen vagy, Elena? Szerinted ké-
pes lennék azért idejönni, hogy megalázzalak Mia előtt?
Szerinted ennyire hülye vagyok? Vagy talán magadban
valahol te is tudod, milyen nevetségessé teszed saját ma-
gad? Tényleg azt hiszed, hogy azzal töltöm az életemet,
hogy terveket szövögessek ellened, lenyúljam a baráto-
dat, és ott ártsak neked, ahol tudok, csak mert nincs jobb
dolgom? Elena, te egy elkényeztetett, önző kislány vagy,
a bajaidat mindig csak elképzeled magadnak! Negyven-
négy éves vagy, és még mindig anyádra panaszkodsz a
gyerekkorod miatt? Ráadásul én például nagyon szívesen
cseréltem volna veled.
Gond nélkül elváltál Jiles-tól, és megvolt a lehetősé-
ged, hogy új, kedvedre való életet kezdj, de neked ké-
nyelmesebb volt játszani az elcsábított és elhagyott nőt,
és úgy siránkozni, mintha George Clooney-t vesztetted
volna el! És amikor végre találsz egy jó embert, aki sze-
ret, és úgy bánik veled, mint egy királynővel, mindent
megteszel, hogy összegubancold a dolgokat, aztán engem
okolsz! Mia már elég jól van, hála az égnek, de te ahe-
lyett, hogy őt védelmeznéd és mellette állnál, elkezdesz
cirkuszolni, mert anyád gonosz, és senki sem szeret té-
ged! Ébredj már fel, Elena, térj észhez és nőj fel! A ba-
rátság kölcsönös, nem egy tehén, amit csak fejsz és fejsz!
Őszinte leszek: ha én olyan férfit találtam volna, mint
Paul, ragaszkodnék ám hozzá, mert ritka madár! Annyira
becsülöm, hogy remélem, hamarosan kibolondul belőled,
és talál magának valakit, aki nem cseszekszik ennyit vele!
Tátva maradt a szánk.

478
 Ennyire még sosem láttam magán kívül Bettyt: kiad-
ta magából az évek alatt felgyülemlett haragot, és úgy
megmondta a magáét anyának, ahogy már jó ideje senki
sem.
Amint anya magához tért a sokkból, megpróbált
visszavágni.
- Mindig is irigykedtél rám, és mindig mindent meg-
tettél, hogy elvedd a bátorságomat, nehogy megvalósít-
sam az álmaimat!
- Az álmaidat?! Az volt az álmod, hogy megint össze-
jöjj Jilesszal? Ez legfeljebb rémálom! És az ilyentől bizony
életem végéig elvenném a bátorságodat, még ha repülőt
is kell bérelnem ezzel a felirattal: „Gondold már végig,
te ostoba!”
- Összebeszéltél az anyámmal, pedig tudtad, milyen
a viszonyunk!
- Akár egy huligánnal is összeálltam volna, ha az kel-
lett volna hozzá, hogy lebeszéljelek! És ne emlegesd már
folyton az anyádat: ő az utolsó cseppig kiélvezi az életét,
te meg még mindig azon siránkozol, hogy nem vették
meg neked a Barbie-lakókocsit!
Anya majdnem elnevette magát.
- Honnan tudod, hogy sosem kaptam meg a Barbie-s
lakókocsit? - kérdezte, és igyekezett komoly maradni.
- Hát ki kapta azt meg? - sütötte le a szemét Betty,
nehogy felkacagjon.
- De lovam az volt...
- Mindig tudtam, hogy egy ócska sznob vagy!
Hosszan farkasszemet néztek, aztán Betty odament
anyához, hogy megölelje.
Carllal tapsolni kezdtünk, és bravóztunk.
 - Bocsánat, Betty, bocsáss meg, nagy szarházi vagyok -
suttogta anya: azt hitte, nem halljuk.
- Ez így igaz, de akkor is szeretlek - felelte Betty eny-
hén meghatódva.
Annyira szerettem volna, ha mi is eljutunk idáig Ni-
nával, és óriási öleléssel teszünk félre minden ostoba
nézeteltérést.
- Akarod, hogy vessek neked kártyát, El? - kérdezte
Betty.
- Inkább ne, Bet, inkább ne!

Másnap megláttam Ninát, amint bemegy beszélni Mrs.

Jenkinsszel.
Tudtam, most fogja elmondani neki, mi történt. És
tudtam azt is, hogy nem lesz egyszerű.
Nem csodálkoztam volna, ha az igazgatónő egy ilyen
viszontagságos év után előrehozott nyugdíjazást kér.
Megálltam az iroda előtt - közben anyára meg Bettyre
gondoltam, amint átölelik egymást, és elsimítják a félre-
értéseiket.
A teljes támogatásomat akartam felajánlani Niná-
nak - ilyenre nem lehet nemet mondani.
Persze, nem vártam testvéri összeborulást, de fontos
volt számomra, hogy tudja: ott vagyok neki, és mindig is
ott leszek, ahogy a vérszerződésben megígértük.
Egész szünetben ott álldogáltam, aztán megszólalt
a figyelmeztető csengő.
Elindultam a terem felé, de akkor meghallottam, hogy
nyílik az ajtó, és Nina elköszön az igazgatónőtől.
- Nina, minden rendben? - szaladtam utána.
Nem felelt.

480
 - Kérlek, szólj hozzám, ne tegyél úgy, mintha itt se
lennék! Ha szükséged van rám, állok rendelkezésre, tény-
leg szeretnék segíteni.
Megtorpant.
Összeráncolta a homlokát, és megkeményítette
tekintetét.
- Tartsd távol magad anyámtól, és ne beszélj be neki
idiótaságokat! - mondta durcásan.
Ezzel távozott, és magamra hagyott az előcsarnokban.
Pontosan úgy éreztem magam, ahogy Betty - el is
döntöttem: éppúgy kitartok, ahogy ő, amíg csak Nina
észhez nem tér.
Nem felejthettem el, micsoda megrázkódtatást jelen-
tett számára a bátyja elvesztése. Pat volt számára minden:
bálványozta őt, a hőse volt, a legjobb barátja - és mindezt
egy csapásra elvesztette.
És velem ellentétben nem volt része abban a kivált-
ságban, hogy hallhassa.
Annyira szerettem, hogy érte hajlandó lettem volna
feláldozni magam, és visszaadni neki Patricket, akár azon
az áron is, hogy nem hallhatom többé.
Vagy legalábbis kölcsönadtam volna neki.
Hazatértem - az ajtóban elkapott Mrs. Fancher, és
közölte: virágot hoztak.
Átadta a csokrot meg egy cédulát.
- Paul küldte - mondta a legnagyobb természetes-
séggel -, remek legény, remélem, megint összejönnek
édesanyáddal.
Becsuktam az ajtót, és letettem a csokrot az asztalra.
York odaszaladt, de amint meglátta, hogy én vagyok
az, visszaiszkolt a sufniba.
 Elhatároztam, megpróbálkozom a hamburgerrel is.
A cédulán ez állt: „Életem hölgyeinek. Nagyon hiá-
nyoztok: Paul”
Elégedetten mosolyodtam el - az, hogy Paul engem
is belevett a gesztusba, azt jelentette: családként gondol
ránk.
Reméltem, hogy anyának nem fog évekbe telni, hogy
erre rájöjjön.
Az idő ugyanis repül, és nem szabad baromságokra
pazarolni.
Egyszerű gondolat, de jól átadja a lényeget.
Keményen nekiálltam tanulni, aztán megint mentem
balettra.
Gyilkos napok voltak ezek, gondolni sem volt időm
másra, mint a vizsgákra, a dolgozatokra meg a balettra.
Nem volt barátom, akivel szórakozni mehettem volna,
úgyhogy egyedül a veszekedések szórakoztattak, amikbe
belekeveredtem.
Aznap délután Sinclaire úgy határozott, hogy elpró-
báljuk a felvételit.
Hívta két asszisztensét, és bevitt egy terembe, kimerítő
órát tartott, majd azt kérte, mutassam be neki apróléko-
san a szokásos rúd melletti gyakorlatot, aztán a variációt
a terem közepén - épp úgy, ahogy a bizottság előtt kell.
Halálra rémültem.
Korábban még nem képzeltem el magamban a fel-
vételit, pedig már csak pár hét volt hátra - mindig úgy
gondoltam rá, hogy csak egy egyszerű óra lesz, és majd
megnézik rajta, mit tudok. De ebben a pillanatban tuda-
tosult: ha ott megfeledkezem bármiről, vagy a bizottság
különösen szigorú, nem lesz több esélyem.

482
 Erősen dobogott a szívem, bár tudtam, hogy ez csak
próba.
Sinclaire halkan susmorgott valamit a másik kettővel,
aztán megkért, hogy mutassak be egy klasszikus mozdu-
latsort: plié, grand plié, rond de jambe, soutenu, relevé,
grand jeté és grand battement - egyszer sem szólt közbe,
csak jegyzetelt.
Tekintetükből semmit sem lehetett kiolvasni - olya-
nok voltak akár a pókerjátékosok.
Aztán középre szólítottak, és megkérdezték, mit
fogok eltáncolni.
- Az Esmeralda szvitjét - feleltem.
Erre elkérték a CD-t. Persze, nem volt nálam, de
biztosra vettem, hogy nekik meglesz. Sinclaire nem is
mulasztotta el, hogy megjegyezze: igazán rossz jel, hogy
életem legfontosabb napján otthon felejtem a CD-t.
Elnézést kértem, és magyarázkodni kezdtem. De erre
azt tanácsolta, inkább ne magyarázkodjak, hanem vállal-
jam a felelősséget.
Utáltam, hogy így bánik velem, de tekintetében nem
láttam a szokásos, alig leplezett rosszindulatot - ez csak
elfogulatlan tanács volt, ami a jövőben még hasznomra
is válhatott.
Elindították a lemezt, és kifejezéstelen tekintettel néz-
ték végig a táncot.
Utána megköszönték, és kiküldtek.
Negyed órát vártam odakinn, aztán megkértek, hogy
fáradjak be.
Elképzelhetetlenül aggasztott ez a titokzatoskodás,
már tényleg kezdtem rettegni az értékelés pillanatától.
- Kérlek, gyere közelebb - biztatott Sinclaire.
 Félszegen előrébb léptem.
Felvette a szemüvegét, és átfutotta az előtte lévő lapot.
- Az alapján, amit itt leírsz, nem jártál túl híres isko-
lákba. Ki ez a Claire Gilbert? - kihasználta a szerepjáté-
kot, hogy egy kicsit megalázzon.
- Ő volt az első balettoktatóm, éveken át dolgoz-
tam vele, az ABT-ben és sok más New York-i balett-
társulatban is táncolt, mielőtt tanítani kezdett volna itt
Leicesterben. Aztán tanultam... Mary Sinclaire-nél -
megtorpantam: nem tudtam, nekiálljak-e nyilvánvalóan
hízelegni, és feldicsérjem-e tanári kvalitásait, de szeren-
csére intett, hogy menjek tovább - ...és Aurél Ionescu
mesternél is.
- Értem... nos, Mia - vette le szemüvegét -, a tech-
nikád jó, nem kitűnő, de jó, az előadásmód pedig na-
gyon erőteljes. Természetesen sok munka van még hátra,
rengeteg, de látszik, hogy erős a személyiséged, és jó
a felkészültséged.
Meglepetten elmosolyodtam.
- Szóval, Mia, még nem állunk készen, de mondjuk,
hogy szép reményeket táplálok. A többi a szerencsén, a
vizsgabizottság horoszkópján meg még ki tudja, mi min-
den máson múlik. Mindenesetre neked tényleg nagyon
oda kell tenned magad - zárta az értékelést. Arckifeje-
zését mosolynak vettem.
- Köszönöm, Mrs. Sinclaire! - feleltem meghajlás
közben. - Nagyon sokat jelent ez nekem. Esküszöm,
hogy még keményebben fogok dolgozni, és megcsinálom.
Az asszisztensei felé is meghajoltam, aztán már sza-
ladtam is kifelé, de amint az ajtóhoz értem, meghallottam
Sinclaire kiáltását:

484
 - MIAAA!
- Igen? - pördültem meg.
- A CD!

Később felhívott Carl.

- Készen állsz? Elugrom érted, a szüleimnek már szól-
tam, hogy beszélnünk kell!
- Nem, Carl, tanulnom kell!
- Mia, már megígérted, és ha kellenek azok a beadan-
dók...
- Carl, már volt egy hasonló találkozóm anyáddal,
míg te meg Thomas Bibivel és Dell-lel szórakoztatok.
Hogy megtudjam, hol vagy, azt meséltem be neki, hogy
azért keresünk, mert teherbe ejtetted Ninát. Akkoriban
még tudtam nevetni ezen, de ma már egyáltalán nem.
- Amikor apám felpofozott, mielőtt még megmondta
volna, miért? Nem is tudtam, hogy az miattad volt!
- A próféta szólt belőlem... - állapítottam meg kese-
rűen: a jóslatom nagyon is bevált...
- Na jó, de egyedül nem akarom! Apám dühöngő
őrült, anya meg nem szól egy szót sem, ha nem kap rá
engedélyt, úgyhogy légy szíves, segíts.
Hálát adtam az égnek, hogy ez egyszer nem én állok
a megoldhatatlan probléma középpontjában, és vállal-
tam, hogy ott leszek mellette.
A házuk előtt parkoltunk le. Szinte tapintható volt
a feszültség, úgyhogy gondoltam, a Sinclaire-féle szerep-
játék talán segíthet rajta.
Legalább ne csak Sinclaire szórakozzon.
- Na, gyerünk, csinálj úgy, mintha én lennék az apád -
biztattam.
- Mia, ez lehetetlen!
- Próbáld csak meg, nem mehetsz oda úgy, hogy
rögtönzől!
- De úgy szégyellem magam... - panaszkodott.
- Carl... gyerünk már! - parancsoltam rá.
Felhorkant.
Rám nézett, és elnevette magát.
- CARL! Vedd már komolyan!
- Oké, oké, be ne gurulj! - ezzel megköszörülte
a torkát, és nekivágott: - Figyelj csak, papa... - kezdte
az ülésre szegezett tekintettel.
- Nézz a szemembe.
- Nem tudok!
- Erőltesd meg magad!
Megint megpróbálta.
- Figyelj csak, papa... mondanom kell neked valami
nagyon fontosat...

Néhány perccel később ugyanezt mondta el újból egy

drabális, hatalmas karú ír férfi előtt, aki cseppet sem tűnt
kedélyesnek.
- Tudod, hogy már jó ideje járok Nina Dewayne-nel,
és hát... - megint lesütötte a szemét, úgyhogy belerúg-
tam az asztal alatt - mi...
- Össze akartok házasodni? - kérdezte apja nyersen.
- Nem, legalábbis egyelőre nem, de...
- Azt ne mondd, hogy bekapta a legyet! - kiáltott fel.
Ennél csúnyábban aztán nem is lehetett volna beszélni
a terhességről!
Ki használ még ilyen kifejezéseket a huszonegyedik
században?

486
 Azt viszont nem lehet mondani, hogy az öreg Mr.
O’Malley ne lett volna gyors észjárású.
Carl anyja kezébe temette arcát.
Carl pedig bólintott.
Apja fagyosan nézett rá - biztos vagyok benne: ha
nem vagyok ott, torkon ragadja, és kihajítja az abla-
kon.
- Na és most mit akarsz csinálni?
- Semmit, apa, majd meglátjuk...
- Mi az, hogy meglátjátok? Ki fogja felnevelni, és
milyen pénzből? - úgy mennydörgőit, akár az óriás
a Hüvelyk Matyiben.
- Nina fogja, de természetesen nekem is meg kell ten-
nem a magamét. Azt reméltem, hogy legalább az első
időkben esetleg ti is segítetek...
- Igen, csak az első időkben... - szóltam közbe, csak
hogy látsszon, miért vagyok ott egyáltalán.
- Te meg ki vagy? A volt barátnője, a támogatója, az
ügyvédje? Vagy az ügynöke, mondd csak!
Rám is megvetéssel nézett, úgyhogy inkább vissza-
koztam, nehogy felfaljon!
- Azt hittem, tudod, hogyan működnek bizonyos dol-
gok! És főleg azt hittem, tudod, mit gondolok az ilyen-
ről! Semmi házasságon kívüli gyerek! És hadd jegyezzem
meg: tizennyolc évesen gyereket csinálni tiszta őrültség! -
folytatta dühösen.
- Igen, papa - felelte Carl megsemmisülten -, jól tu-
dom, és minden nap el is ismétlem magamban, de baleset
történt. Teljesen más terveim voltak még a családalapítás
előtt.
 - Baleset: aki beszél, járkál, eszik és hugyozik? Na és
mindenekelőtt pénzbe kerül, kedves Carl, de én a nyug-
díjammal nem tehetek érted semmit!
- Értem! - felelte Carl tettetett nyugalommal. - Hát...
majd keményen dolgozom, és sosem leszek terhetekre, es-
küszöm - erre legalább valami hátba veregetést várt volna.
- Afelől nem is volt kétségem! Üdv a felnőttek világá-
ban, vége a bulinak!
Anyja végig szájára tapasztotta kezét, és csak állt ott
abban a köntösben - elhanyagolt volt és levert.
Biztosan nem volt módos a család, de négy gyereket
azért csak felneveltek valahogy. Több megértésre számí-
tottam volna, legalább az anyja részéről.
Carl zavarban volt, szégyenkezett, de azért elmoso-
lyodott - tekintete párás volt. Legalább valami kis báto-
rítást várt volna szüleitől, de apja elkeseredésében csak
a terítő sarkát bámulta, anyja pedig összeszorította ajkát,
és ingatta a fejét.
- Hát akkor, mi megyünk is, papa - mondta Carl, és
rátette a kezét apja vállára, de ő meg se mozdult, még
csak rá se nézett.
Szó nélkül ültünk vissza a kocsiba.
- Nem is ment olyan rosszul, mi? - kérdezte idegesen
nevetve.
Nem feleltem, csak megsimogattam a karját.
- Carl, megtaláljuk majd a megoldást, előbb-utóbb
minden rendbe jön, biztos vagyok benne, és mindannyi-
an mindennél jobban fogjuk szeretni azt a babát!
- Persze, Mia, minden rendben lesz - mondta, de
aztán mindjárt zokogva borult a lábamra.

488
 - Ne, Carl... kérlek, ne... - mondtam, de nem is tud-
tam, hogyan folytassam.
Suttogva Patet szólítottam, hogy segítséget kérjek, de
ő sem fukarkodott a szidalommal.
Mégis mit gondolt ez a seggfej, mit kap, nyíltszíni tap-
sot? Még hálás is lehet, hogy fel nem pofozták! Én biztosan
azt tettem volna!
- Kérlek... - mondtam mindkettejüknek.
Mondd meg neki, hogy kiállunk mellette, ott leszünk
neki, és hogy nem ő lesz az első tizennyolc éves, akinek
gyereke születik. És nem is lesz olyan vészes.
- Na, Carl... nem olyan szörnyű, még ha úgy is tűnik.
Apád még sokkban van, de nem pofozott fel, mint leg-
utóbb, amikor csak vicceltünk...
- Ennél még az is jobb lett volna, ha felpofoz!
Én is jobban örültem volna, nem is tudod, mennyivel...
- Most menj, aludj egyet, és ha megnyugodtál, megint
beszélünk róla. És gondolj bele... szerepelhetnétek
a Sixteen and pregnantbenl
Sötéten nézett rám, aztán hazavitt.
Mielőtt kiszálltam volna, megszorította a kezem, és
azt mondta:
- Köszönöm, Mia! Te vagy az én őrangyalom.
Elmosolyodtam. Készen álltam, hogy lesújtson rám
Patrick haragja, pedig az aztán versenyre kelhet a tagba-
szakadt Mr. O'Malley-ével.
 Huszonhárom

Az elkövetkező néhány hét egyhangúan telt.

Felkeltem, bementem az iskolába, a maradék időmet
Sinclaire-nél töltöttem, aztán hazamentem, és nekiáll-
tam a tanulásnak.
Amikor azt mondtam, megjártam a poklot, még nem
tudtam, mit jelent felkészülni egy ilyen vizsgára.
Paul apró ajándékokat juttatott el hozzánk Mrs.
Fancher közreműködésével.
Egyszer a Szentivánéji álomra, küldött jegyeket a De
Montfort Hallba, másszor csokikóstolóra, harmadszor
pedig egy meltoni kirándulásra, ahol jól bevásároltunk
stilton sajtból.
Ő maga sosem jött el, fel sem hívott, csak megszer-
vezte az összes kirándulást, és elküldte a hozzávalókat,
vagy nekünk, vagy Mrs. Fanchernek.
Nem is volt más teendőnk, mint felfedezni, mi az új
meglepetés -minden alkalommal lenyűgözött minket.
Anya úgy tett, mintha nem különösebben érdekelné,
de valójában úgy várta a borítékos napokat, mint kis-
gyerek a karácsonyt.
Paul megmutatta, képes lenyűgözni, és nem szereti,
ha távirányítják, és kizárólag akkor bizonytalan meg ag-
godalmas, ha mások nyomás alá helyezik - viszont neki

490
magának megvannak a szilárd alapelvei, ráadásul komoly
szándékai is vannak velünk.
Persze már nem Betty kanapéján aludt, hanem kibé-
relt egy egyszobás lakást, és életében először belekóstolt,
milyen egyedül élni - ettől pedig magabiztosabb lett.
Anya és Betty újra szóba állt egymással, és mintha
csak megint tizenévesek lettek volna.
Anya rádöbbent, hogy nem volt valami megbízható
barát, és igyekezett behozni a lemaradását: nagyon gyak-
ran találkoztak, és órákon át beszélgettek telefonon.
Ettől aztán még erősebben éreztem Nina hiányát -
minthogy továbbra sem keresett meg.
Az ő ügyében tovább bonyolódtak a dolgok, Carlon
már világosan látszottak a kiegyensúlyozatlanság jelei.
Egyik héten Nina apja hazament, hogy hivatalosan is
bejelentse Laetitiának a kettejük közti szünetet, de mikor
Nina közölte vele a hírt, ő sem vette sokkal jobban, mint
Carl apja.
Arcára kiült a csalódottság, mintha az utolsó biztos
pont is eltűnt volna életéből: nemcsak hogy meghalt a
fia, hanem a lánya, az ő szeme fénye, a leendő kiváló
emberjogi védőügyvéd, a harcos ENSZ-nagykövet, a
miniszterelnök szóvivő diplomatája is arra kényszerült,
hogy pelenkák és esti iskolák között töltse tinédzserkora
hátralévő részét. Erre a gondolatra annyira felháboro-
dott, hogy egyszerűen azt mondta Ninának: minél előbb
hagyja el a házat, és többé ne is tegye be oda a lábát.
Nina épp olyan büszke és konok volt, mint az apja,
ezért azt felelte: örömmel hagyja el azt a sírboltot. És még
azt is hozzávágta apjához, hogy ő ölte meg Patricket, ami-
ért folyton arra sarkallta, hogy a legjobb legyen, különben
csalódást okoz. És mielőtt távozott volna, még idézte apja
mondását: „Egy Dewayne sosem vall kudarcot.”

Szerencsére az ő családjukban a pénz volt a legkisebb

gond. Amennyi volt nekik, abból még a születendő baba
gyerekei is nyugodtan eléldegélhettek volna nyugdíjas
korukig. De Ninának annyira fájt apja elutasító reakciója,
hogy néhány napig magához sem tért, aztán meg úgy
tett vele, mint a bátyjával: mintha sosem létezett volna.
Iskolán kívüli kapcsolata Carllal alig néhány telefon-
hívásra meg egy-egy esti találkozóra korlátozódott. Carl
feltette magának (vagyis nekem) a kérdést: mi értelme
folytatni ezt a kapcsolatot? De apja jó katolikushoz illően
azt akarta, házasodjanak meg - ráadásul mióta Ninát
elküldték otthonról, Carlnak még erősebb lett a lelki-
ismeret-furdalása, és képtelen lett volna otthagyni őt.
Még azt is ki merte mondani, hogy jobb lett volna, ha
azelőtt szakít vele, mielőtt elmondja az apjának.
Majd’ belehaltam, hogy nem lehetek ott Nina mellett,
és nem beszélgethetek Pattel sem, mert attól csak még
jobban kétségbeesett volna.
Nem bírtam elviselni, hogy közöny és ridegség veszi
körül, ráadásul épp ott, ahol mindig az egységgel, a szo-
lidaritással és a feltétlen szeretettel kérkedtek.
Most már láttam, hogy valójában csak képmutatók,
és tudtam, hogy Ninának épp ebben az időszakban lenne
a legnagyobb szüksége a barátságunkra. Tudtam, hogy
amint ezt megérti - akár másnap, akár hatvan évvel ké-
sőbb -, én készen állok majd, hogy odasiessek hozzá.
Carlnak nem adtam igazat, de megértettem: ha már
nem szeretsz valakit, nehéz ottmaradni mellette.

492
 Velem viszont rendes volt, segített nekem beadni az
összes, még hiányzó feladatot és házi dolgozatot, hogy
másnap részt vehessek a vizsgán.
Anya mást sem főzött, csak halat, azt mondta, segít
a memóriámon. Viszont ettől a ház úgy bűzlött, mint a
halpiac, és akárki lépett be, mindjárt befogta az orrát, és
rohant kinyitni az ablakot.
Ő még nálam is jobban aggódott, és minden alkalmat
megragadott, hogy villámkérdéseket tegyen fel - éjjelente
meg Patrick kérdezte ki az adatokat, meghatározásokat
és képleteket.
Sakkban tartottak, mintha fogoly lettem volna - kezd-
tem zsigerből megutálni az iskolát.
Mindaz, amin keresztülmentem, megtanított arra,
hogy vannak dolgok, amikkel nem érdemes törődni.
Ezért várakoztam elég nyugodtan: csak reménykedtem,
hogy nem lesznek túl nehezek a kérdések, és bíztam
a bizottság jóindulatában.
Amitől viszont nem tudtam aludni, az a felvételi volt.
Másfél óra alatt dőlhet el hosszú évek kitartó és elva-
kult gyakorlásának sorsa: az a végtelen sok, rúd mellett
töltött óra, a lépések ismételgetése, az önkínzás, mikor a
fűtőtest alá teszed a lábad, hogy szebb legyen az íve, azok
a telefonkönyvek a térdeden, hogy jobban megnyúljon
a csípőd, a tükör előtt tökéletességig gyakorolt port
de bras-k, az a több tíz pár elhasznált balettcipő, meg
a sok-sok, megállás nélkül lenyelt megaláztatás, szida-
lom, helyesbítés és ostorozás - hogy aztán minden nap
kezdődjön elölről.
Ez teljes önkínzás, már biztos vagyok benne.
 A vizsga előtti estén épp Pattel ismételtem - úgy bánt
velem, mint az alárendeltjével, akivel a hadiútvonalat
akarja elmondatni -, mikor betoppant Carl, a lehető
legzaklatottabb állapotban.
- Ninának baja esett? - kérdeztem gondolkodás nél-
kül, amint megláttam az ajtóban: olyan sápadt volt, akár
egy kísértet.
- Nem, nekem esett bajom! Szakított velem! - mondta
hitetlenkedve.
- A vizsga előtti napon?
Bólintott.
Pat tapsát eleresztettem a fülem mellett.
Bementünk a konyhába, ő meg egyre csak turkált
a hajában, és azt ismételgette: nem érti, mi történt.
- Carl, emlékszel, hogy te is szakítani akartál vele?
- Igen, de ez így egész más, ezt nem értem.
- Mit nem értesz? Szerinted ő nem érezte, hogy már
nem szereted? Ne becsüld alá a nők érzékenységét, se az
értelmi képességeinket - mondtam fintorogva.
- De hát nem értem, én sosem beszéltem neki a ket-
tőnkkel kapcsolatos kételyeimről, és végig ott voltam
mellette. Nem értem, mi ütött belé! - ezt úgy mondta
nekem, mintha valami orákulum volnék.
- Tényleg nem tudsz rájönni? Tényleg azt hiszed, hogy
nem lehetett érezni rajtad, hogy olyan vagy, mint a ketrec-
be zárt vad? Nina egyes-egyedül készül szembenézni élete
legnagyobb kihívásával. Szerinted van ideje arra, hogy a
te kételyeiddel törődjön? Csak szívességet tett azzal, hogy
elengedett, inkább örülnöd kéne. Sőt, miért nem mész
ökörködni a barátaiddal? Úgyis azt akartad, nem?

494
 - Most már nem vagyok benne olyan biztos...
- Carl, egyszer azért hagytad ott, mert kétségeid
támadtak, de aztán visszakoztál, és azt mondtad, nem
tudsz nélküle élni, és most is pontosan ugyanezt adod
elő. Miért nem próbálod tisztába tenni a fejedet? Igazán
éretlen vagy, nekem pedig tanulnom kell! - komolyan
feldühített.
- Mia, Ninának szüksége van rám, még ha nem is
vallja be.
- Szerintem meg épp elég lesz neki egy kisgyerek!
Ez az, édesem, ez már beszéd!
Elmosolyodtam: elégedett voltam válaszommal.
- De az a gyerek az enyém is! - panaszkodott.
- NA, MEGÁLLJ! Azt mondtad, egy kis pulya, és a ke-
zedbe sem akarod venni, és ne feledd: még azt is mond-
tad, hogy sok terhesség megszakad a harmadik hónap
előtt! Valami azt súgja, Nina megérezte... a lelkesedésed!
- Mia, annyira össze vagyok zavarodva, hogy értel-
metlen baromságokat beszélek összevissza, aztán mind-
járt meg is bánom őket. Apám folyton azzal nyaggat,
hogy mihez akarok kezdeni, erre Nina meg szakít velem!
Akármit is csinálok, hülyének érzem magam!
- Talán ne változtatgasd folyton a véleményedet! Az
újdonság lenne.
- Nincs itthon anyád? Vele szeretnék beszélni.
- Mi az, nem tetszenek a tanácsaim?
- Nem az, csak egy anyával kellene beszélnem.
Magára hagytam a konyhában, hadd fontolgassa kicsit
a dolgot - York is ott volt, őt közben csirkemellel, fasírt-
tal meg kolbásszal igyekeztem „gondolkodásra bírni'’, de
hiába.
 Tisztára olyan volt, mint Nina, csak kutyában. Vagy
mint valami rendkívül érzékeny, sértődős ember re-
inkarnációja.
Aztán megjött anya meg Betty is: hozták a vacsorát,
és már az utcáról meghallottam, ahogy viccelődnek.
Nagyon jó volt hallani, hogy megint örülnek, vidám-
ságuk ragadós volt.
Carlt is meghívták, hogy maradjon vacsorázni - nem
is kellett neki kétszer mondani.
Betty meg anya késő éjszakáig beszélgetett Carllal, és
cigiztek, boroztak meg kávéztak, mintha már hivatalosan
is tagja lenne a Szülőklubnak, és ezernyi képtelen helyzetre
kellene felkészíteniük, amivel szembekerülhet az életben.
Betty még be is avatta: letérdeltette, és fakanállal meg-
érintette a vállát - mintha a Kerekasztal lovagjai közé
léptette volna be -, anya pedig sztaniolpapír koronát tett
a fejére.
Az este végére Carl egészen megkönnyebbült, és lett
két barátja, akikre szükség esetén mindig számíthat.
Én viszont le sem hunytam a szemem.
Csak az utolsó pillanatban kapott el a szorongás.

Álmosan és rosszkedvűen érkeztem meg az iskolába:

biztos voltam benne, hogy az irodalomvizsgán azokat
a tételeket kérdezik, amiket nem tanultam meg.
Az összes osztálytársam nagyban egyeztetett, ho-
gyan passzolják át egymásnak a válaszokat, és mindenki
mindenhová cetliket rejtett: a cipőjébe, a vécébe, még
a bugyijába is - de arra senki sem gondolt, hogy Mrs.
Jenkins esetleg majd átvizsgál és elkoboz minden mobilt,
hátizsákot és szótárat.

496
 Mindig is pancser voltam a puskázásban, úgyhogy
csak a szerencsében és Pat segítségében bízhattam.
A padok rémisztőén távol voltak egymástól - ettől
csak még sötétebb lett a hangulatom.
Megláttam Ninát, ahogy belép: az a komor, szigorú
légkör már árnyékként kísérte mindenhová.
Úgy nézett ki, mint egy egyetemi hallgató, egy felnőtt
nő - rá sem lehetett már ismerni arra a gondtalan, vidám
lányra, aki korábban volt.
Bennem sem volt már meg semmi a régi könnyedség-
ből - el is gondolkodtam, vajon a többiek észreveszik-e
rajtam azt a búskomorságot, amit az állatkerti állatokon
látni: azt a beletörődést, hogy onnan már soha többé nem
szabadulnak.
Nina nem köszönt senkinek sem, csak leült az első
padba - én viszont leghátul ültem le, és vártam, hogy
kiadják az irodalomdolgozatot.
Sejtésem sajnálatos módon beigazolódott: harminc-
ból csak tíz kérdésre tudtam válaszolni, és már Patrick
sem emlékezett semmire.
Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy minél több
kérdést megválaszoljak, de elfogott a kétely. Másolni meg
lehetetlen volt, de még segítséget kérni is.
A többiek tolla csak úgy suhant a papíron - úgy tűnt,
én vagyok az egyetlen, akinek nincs mit írnia.
A tanárnő úgy sétált fel-alá, mint valami őrszem, a per-
cek meg egyre csak teltek, és az első stréberek már kezdtek
is szedelődzködni, beadták a dolgozatot, és kimentek.
Mia, sajnálom, de már semmire sem emlékszem, renge-
teg idő telt el azóta, és amúgy is a reáltárgyakban voltam
jobb. Nem tudtál volna matekból vagy kémiából vizsgázni?
 - Szerinted most kell ezen vitatkozni? Nem tud-
nád legalább egy kicsit megerőltetni magad? - suttog-
tam.
A hangom hallatára tanárnő megfordult.
Gyorsan beletemetkeztem a papírjaimba.
Mindent leírtam, amit csak tudtam - az Egerek és
emberek volt a kérdés -, és igyekeztem minden fogal-
mat alaposan megmagyarázni, hogy hosszabb legyen a
dolgozatom, mintha sok mondanivalóm lenne.
Nina felkelt és beadta a dolgozatot, de mielőtt kiment
volna, rám nézett - ez a pillanat mintha örökké tartott
volna.
Vagy talán csak ez volt a benyomásom.
Én adtam be utoljára.
Mikor kimentem, a többiek ott álldogáltak a folyosón,
megbeszélték a kérdéseket, és látható megkönnyebbü-
léssel viccelődtek.
Jenkins igazgatónő észrevette, milyen zilált vagyok,
és megkérdezte, hogy ment.
Megvontam a vállam, és elmosolyodtam.
- Megtettem, ami tőlem telt - feleltem őszintén.
- Abban biztos vagyok, Mia - mosolygott, vállamra
tette a kezét, aztán odament a többiekhez, akik kérdé-
sekkel kezdték bombázni.
Ennél elszigeteltebbnek nem is érezhettem volna
magam.
Kinyitottam a szekrényemet, és egy kis cetlit találtam
benne, az ajtó résébe dugták be.

A töridolgozatra jól tanuld meg a második világháborút

meg a hidegháborút, ezeket biztos kérdezni fogják.

498
Majd' elájultam.
Nina kézírása volt: ezer közül is felismertem volna.
Zsebre vágtam a cetlit, és gyorsan hazabicikliztem.
Lélegzethez is alig jutottam, úgy éreztem magam, mintha
Gollam gyűrűjét találtam volna meg.
Nagyon-nagyon boldog voltam.
Ez persze még nem jelentett sokat, de azért valamit
mégis: valami nagyon apró dolgot, ahonnan talán újra
lehet kezdeni.
Pat alig győzött elnézést kérni, de túl dühös voltam rá
ahhoz, hogy beszéljek vele.
- Nem veszed észre, hogy te nem hagytál aludni éj-
jelente, most meg semmit sem tudsz? Hát nem tudsz
valahogy hozzájutni valami varázskönyvhöz? Nem is
tudom, nem kérdezhetted volna meg mondjuk magától
Shakespeare-től? Rettenetes volt, és ez lett volna a leg-
fontosabb az összes közül! A Meyer táncolni fog a síro-
mon... vagyis... bocsánat!
Nekem jobban megy az igaz-hamis, drágám!
- És ezt csak most mondod?
Anya már vagy öt perce állt a szobám ajtajában, ami-
kor úgy döntött, köhint egyet, hogy észrevetesse magát.
- Csak nem veszekedtek? - kérdezte tanácstalanul.
- De igen, anya, semmit sem súgott, ő, az osztályelső,
egyetlen választ sem volt képes megsúgni!
- Jesszusom, kislányom, hát most már én se lennék
képes letenni a jogosítványt.
- Anya, a kisérettségimről van szó: ha nem megyek
át, mindennek lőttek! Te legrosszabb esetben taxizol, de
én mit csinálok? Évet ismétlek? Nem, inkább meghalok...
persze csak átvitt értelemben.
 Az éjszakát a könyvek fölött töltöttem, literszámra
ittam a kávét meg a Redbullt, és reggelre rosszabb álla-
potban voltam, mint amikor kijöttem a kórházból.
Egyre csak Nina cetlijét olvasgattam, mintha az lett
volna a legértékesebb dolog a birtokomban, Pat karkö-
tőjén meg mobilján kívül.
Olyan boldog vagyok, hogy tett egy lépést, tudom, hogy
épp annyira odavan érted, mint én, csak most szörnyű
időszakot él át. Másra sem vágyom, minthogy átöleljétek
egymást, mert tudom, hogy iszonyú nagy szükségetek van
egymásra.
- Én is nagyon remélem, Pat. Eddig minden kísér-
letem hiábavaló volt, de nem fogom feladni a reményt.
Soha ne is add fel, kérlek. Soha.

Nina előrejelzése pontosnak bizonyult - nem tudom, hogy

csak kitalálta-e, vagy megtudta valakitől, de ennek hála a
második dolgozatom messze jobban sikerült, mint az első.
Később hagytam el a termet, mint ő - még láttam,
ahogy könyvekkel a kezében, kieresztett hajjal távolodik,
figyeltem, ahogy áthalad az előcsarnokon, a sokaság között.
Nina, az én egyetlen, utánozhatatlan barátnőm, ke-
mény, mint a szikla. Lassan, halkan elsuttogtam a nevét.
Ő meg megfordult, mintha a szél szólította volna.
Rámosolyogtam, és integettem neki.
Ő csak odabiccentett nekem.
Olyan volt, mintha újjászülettem volna.

Ezek voltak életem legkimerítőbb napjai.

Lehetetlen lett volna minden lemaradást behozni - a szó-
beli vizsgáim is hagytak kívánnivalót maguk után.

500
 Amikor bementem az eredményekért, úgy mentem
az igazgatói felé, mintha egy kalózhajó pallóján sétálnék,
és Kampó kapitány böködne a kardjával, hogy leessek.
De amint kibontottam a borítékot, és megláttam, hogy
átmentem, kiszaladtam a kocsihoz, átöleltem Pault meg
anyát, és sírva fakadtam.
- Ügyes vagy, Mia, te vagy az én hősöm - kapott elő
Paul egy óriási csokor virágot a csomagtartóból.
- És ha nem mentem volna át?
- Akkor is odaadtam volna, mert kiérdemelted! -
mondta, ahogy jó erősen átölelt.
Mrs. Jenkins is odajött gratulálni.
- Meyer tanárnőt ugyancsak nehéz volt meggyőzni,
mindenáron meg akart buktatni téged. De úgy kiálltam
melletted, mintha a lányom lennél!
- Sosem fogom tudni eléggé megköszönni, Mrs.
Jenkins.
- Hát akkor próbálj meg bejutni a Royalba! Különben
hogy állok oda az elé a kiállhatatlan nőszemély elé? -
kacsintott rám mosolyogva.
Paul elvitt piknikezni az Abbey Parkba.
Csodálatos nap volt, határozottan nyárias: a park tele
volt virággal, meg illatozó, színpompás fákkal és növé-
nyekkel.
A hattyús tavacska közelében telepedtünk le, Paul elő-
húzott egy szép nagy térítőt egy kosárból, és rengeteg
teli ételesdobozt.
Én, Paul meg anya a kockás terítőn.
Csak Patrick hiányzott.
Kicsit elfogott a szomorúság.
 Ő meg Paul nagyon jól kijött volna egymással - elkép-
zeltem őket, amint közösen készítik nekünk a szendvi-
cseket, és elhatározzák, hogy együtt elmennek meccsre
vagy horgászni.
- Jól vagy, kincsem? - kérdezte anya, mert kitalálta,
mire gondolok. Megsimogatta oldalán nyugvó fejemet.
- Néha szinte úgy tűnik, minden visszatért a régibe:
te, mi, az életünk, de aztán eszembe jut, hogy sosem le-
szek már többé ugyanaz, és erőt kell vennem magamon,
hogy menjek tovább.
- Tudod, Mia, félelmetesen erős lány vagy.
- Tőled örököltem, anya.
- Nem, kincsem, a nagyitól.
- Mosolyogjatok! - mondta Paul fényképezőgéppel
a kezében.
- Mosolyogj, Pat - suttogtam.
És megborzongtam.

502
 Huszonnégy

Lezártam életem egyik fejezetét - de még le kellett zár-

nom egy másikat is, egy sokkal fontosabbat.
Egész éjjel erről beszélgettem Pattel, és ő is egyetértett
velem.
Készen álltunk.
Készen álltam.
Felvettem Patrick kabátját, és felszálltam a skegness-i
buszjáratra.
Azonban ez alkalommal békés voltam és nyugodt,
mint amikor pontosan tudod, hogy helyesen cselekszel.
Ugyanarra a helyre ültem le, ahová az előző alkalom-
mal - szinte láttam is magamat, ahogy az ablakhoz haj-
tom a fejem ugyanabban a kabátban, és türelmetlenül
várom, hogy véget vessek annak a szenvedésnek.
Hogy tehettem ilyet? Hogyan gondolhattam, hogy
jól felrúgom az életet, és otthagyok mindenkit: anyát,
a nagyit, Pault, Carlt, Bettyt meg Ninát?
Már nem is emlékeztem, miért - amire viszont igen,
az a szörnyű szenvedés, ami nem hagyott lélegzethez jut-
ni, világosan gondolkodni, sem élni: mintha vírus került
volna a vérembe, és lassan-lassan pusztított volna el.
Már tudtam, az lett volna a legnagyobb baromság,
ha meghalok - és kötelességem megtisztelni Patricket
azzal, hogy életben tartom emlékét, hogy áldozata ne
legyen hiábavaló.
Tudtam, hogy Patrick meghalt, és azt is tudtam, hogy
előbb-utóbb elhalványul majd a hangja, de legalább volt
lehetőségem alaposabban megismerni és még jobban
megszeretni.
Senki sem tudja, hogyan, de Pat mentette meg az
életemet, ezért mindent neki köszönhetek - tudtam,
tartozom neki annyival, hogy teljes erőből igyekezzem je-
lentősebbé és értékesebbé tenni a jövőmet, ez így helyes.
Leszálltam a buszról, és elsétáltam a kórházig.
Győztesként tértem vissza a halálból - úgy illett, hogy
köszönetét mondjak mindenkinek, aki olyan sokat törő-
dött velem.
Megláttam a kórházat, és megéreztem a szagot, ami
felidézte bennem azt a szörnyű időszakot, és erőt kellett
vennem magamon, hogy ne forduljak vissza.
A recepción Rosie Anne Flynn doktornő után érdek-
lődtem - oda is hívták.
Már távolról felismertem: tűzvörös haja elütött fehér
köpenyétől, és attól az egész személytelen közegtől.
Rám mosolygott, és megkérdezte, miben segíthet.
- Mia vagyok, nem is ismersz meg? Mia Foster
Bonelli... a vízből kimentett! - mosolyogtam.
- Mia? - kérdezte megrökönyödve. - El sem tudom
hinni! Csakugyan te vagy az?
- Személyesen!
- Hadd öleljelek meg! Ez lehetetlen! - erősen átölelt.
A köpenyéből áradó illat rengeteg távoli, fájdalmas, de
ugyanakkor nagyon emberi és kedves emléket ébresztett
fel bennem.

504
 Mindenki azon igyekezett, hogy segítsen és mellettem
álljon - úgy éreztem, adósuk vagyok.
- Ez valóságos csoda! Mi történt veled? Szép vagy,
mint egy virágszál, gyönyörű vagy, lesültél, jó a színed,
jó húsban is vagy! Mindjárt elsírom magam!
- Kérlek, ne, csak azért jöttem, hogy köszönjek, nem
akarom, hogy sírjál!
- Közös diadalunk, hogy így láthatunk viszont. Gyere,
tegyünk egy tiszteletkört.
Kézen fogott, és körbevitt az osztályokon, és ahány-
szor beléptünk egy kórterembe, mindig ugyanazt is-
mételte el: „Ez itt Mia, betegünk volt, ő a mi csodánk,
tapsolják meg, kérem!”
És mindenki meg is tapsolt, mintha valami rendkívülit
tettem volna azon felül, hogy túléltem.
Az igazi siker az övék volt, akik minden eszközt be-
vetettek, hogy magamhoz térítsenek: nyomkodták a kör-
mömet, meg minden mást megtettek.
Mindenki hozzátett valamit újjászületésemhez, még
Ellie, Nancy és Janine is a maguk szappanoperájával, meg
még az az utálatos, kémkedő Radcliff is, na meg Robert,
a kórház bájgúnárja.
Radcliff doktornő azonnal meg is jelent, amint rá gon-
doltam.
Ugyanaz az Elton John-fej, de legalább húsz kilót
fogyott.
- De jól néz ki, doktornő - mondtam lelkesen.
- Meghiszem azt, gyomor-bypassom volt! - felelte
szokásos kedvességével. - Na és te? Hallod még azokat
a hangokat?
- Hangokat? Miféle hangokat?
 Gyanakodva nézett rám, aztán hangosan felkacagott.
Talán nem is volt olyan rosszindulatú.
A kör végén Rosie Anne visszakísért a recepcióra.
- Kérlek szépen, látogass meg minket máskor is!
Olyan jó volt látni. Tudod, tőlünk az emberek csak el-
mennek: aki meggyógyult, ritkán látogat vissza hozzánk.
Kicsit olyan, mintha mi csak tettük volna a dolgunkat, és
kész, de hidd el, nagy örömöt okoz, ha tudjuk, hogy jó
munkát végeztünk!
Megint megöleltük egymást, aztán visszatért a bete-
geihez.
Mielőtt elmentem volna, még érdeklődtem a portán
az után a lány után is, akivel együtt üldögéltünk a padon.
- Nem emlékszel a vezetéknevére?
- Nem. Csak arra, hogy Veronikának hívták, és azt
hiszem, anorexiás, hosszú, fekete haja van...
- Ja persze - felelte a recepciós -, itt hagyott min-
ket...
- Ó, hát jobb is úgy - mosolyodtam el.
- Nem-nem, úgy értem, meghalt. Múlt hónapban.
Belém hasított a fájdalom.
Szegény Veronika, végül csak sikerült éhen halnia.
Ki tudja, talán segíthettem volna rajta.
Nem, Mia, nem tehettél volna érte semmit, már
korábban elhatározta...
Arra gondoltam, talán ő sem akart igazán meghalni,
csak fenyegetőzni akart vele, hogy valakiből kicsikarjon
egy kis szeretetet - de ez a játék végül az életébe ke-
rült.
Kifelé menet belebotlottam Robertbe - nem ismert
fel, de mindjárt megkérdezte, segíthet-e valamiben.

506
 - Igen – feleltem -, olyan ápolót keresek, akinek be-
levághatnék egy kartotékot a képébe.
Ekkor aztán felismert, elnevette magát, és eltakarta
az orrát.
- Azért jöttél, hogy megint ellásd a bajom?
- Nem, most fegyvertelen vagyok - tartottam fel
a kezem.
- Kérsz egy kávét?
- Nem, köszönöm, a képzelt barátom nem szeretné.
Elmosolyodott.
Ezzel örökre kiléptem az életükből.

Fogtam egy taxit, és kimentem a tengerpartra.

Melegen sütött a nap - volt, aki már fürdőzött is.
Elmentem a pubba, ahol a fish and chips-et csinálják,
és vettem egy adagot, hogy elvigyem, pontosan oda, ahol
azon a februári napon üldögéltünk.
A hajó, ami mögé behúzódtunk a szél elől, már nem
volt ott - talán kinn hajózott a nyílt vízen.
Leterítettem a kabátot a homokra, és leültem, hogy
elnézzem a hullámokat, hallgassam a zúgásukat, meg a
sirályokat: mintha csak kacagtak volna. És a gyerekeket,
akik gödröket ástak a parton, körülöttük egy-egy kutya
szaladgált.
És persze a mosolygó tengert - nem is emlékezett
már bűnére.
Az élet Pat nélkül is ment tovább, és tudtam: menne
nélkülem is.
- Tényleg ez a legjobb fish and chips a világon, Pat.
Na ugye, hogy megérte meghalni?
- Mi az, kezdesz gúnyolódni?
 Csak kezdek hozzászokni!
- Hiányzol, Pat.
Te is nekem, Mia.
- Készen állsz?
Igen.
Felkeltem, fölszedtem a kabátot, és odamentem
a vízhez.
Az a hely, ahol Pat beugrott, szokatlanul nyugodt volt,
csak egyetlen széles, lágy hullám ringott rajta.
Levettem a karkötőt és megcsókoltam.
- Serva me. Servabo te, Pat.
Serva me. Servabo te, Mia.
- Örökre.
Örökre, szerelmem. Örökké szeretni foglak.
Felsóhajtottam, jobb kezemmel megmarkoltam a kar-
kötőt, és teljes erőmből a felé a hely felé hajítottam.
A karkötő hosszú ívet írt le, majd pontosan oda hul-
lott, mintha csak tudta volna, hová kell esnie.
Halkan placcsant egyet, aztán szinte rögtön elmerült,
mintha valami lehúzta volna.
Megfordultam, és elindultam. Könnyek gördültek
végig arcomon, de egyszer sem néztem vissza.

Becsengettem Nináékhoz - biztos voltam benne, hogy

ő nincs otthon.
Laetitia nyitott ajtót.
Még mindig olyan kis törékeny volt, de némi ajakrúzs-
zsal próbálta leplezni bánatát.
- Szervusz, Mia! - üdvözölt lelkesen, akár egy kislány,
aki már alig várja, hogy játszhasson egy jót. - Gyere csak
be, készítek neked valamit.

508
 - Köszönöm, Laetitia, most nem, késő van, és anya
már vár otthon. Csak azért jöttem, hogy odaadjak vala-
mit. Biztos örülni fogsz neki - ezzel átnyújtottam neki
Pat kabátját.
Úgy vette magához, akár egy újszülöttet.
- Hiszen ez Patrick kabátja - suttogta.
- Igen, Laetitia, azt akarom, hogy nálad legyen. Ő is
ezt akarja.
- Komolyan mondod? Ha Nina meglátja, miszlikbe
aprítja!
- Nem fogja. Különben is, ez az én ajándékom neked,
és nem illik elrontani más ajándékát! - feleltem moso-
lyogva.
- Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Nem is tu-
dom, mit tehetnék érted.
- Már így is eleget tettél, Laetitia: világra hoztad Pat-
ricket. Ez a legszebb ajándék, amit adhattál nekem és az
emberiségnek.
Hálálkodva, végtelenül kedvesen nézett rám.
- Milyen furcsa - szólalt meg hirtelen -, mintha eper-
illatot éreznék.

Aznap éjjel Patrick elém sietett, és szorosan átölelt.

- Köszönöm, köszönöm, hogy ilyen vagy, köszönök min-
dent, amit tettél, na, de... ezt... mégsem kellett volna -
mutatott rá a csuklójára.
- Úgy helyes, hogy nálad legyen, drágaságom.
Keze közé fogta arcomat, és szenvedélyesen csókolni
kezdte a számat, a nyakamat, a homlokomat.
Szőke haján még érezni lehetett a tenger sóját, bőre
puha volt, illatos és meleg.
 Többé már nem az a rideg fehérség vett körül min-
ket, hanem zöld fű, mezők és dombok, virágok, kék ég,
vízesések és szél.
Egy hegy tetején voltunk, egy tó partján, a sivatagban,
egy fjordon, a tengeren, egy másik bolygón - mindenhol,
ahová csak szerelmünk és képzeletünk elröpíthetett.
Egy lakatlan sziget közepén leheveredtünk egy fehér
faágyra, közben a lenyugvó nap lilásra és narancsszínűre
festette az eget.
Lassan nekivetkőztünk, és meztelenül öleltük át egy-
mást, hogy elsuttogjuk egymásnak azokat a szavakat,
amiket addig sosem, hogy elmeséljük egymásnak teljes
szerelmünket, minden vágyunkat, bánatunkat, szenve-
désünket, fájdalmunkat, és hogy mennyire hiányzunk
egymásnak.
Már oly régóta vártunk erre a pillanatra - és most
annyi időnk volt, amennyit csak akartunk.
Pat áthatóan nézett rám, és közben simogatta az ar-
comat - megindító volt.
- Te vagy az én életem, szerelmem. Az voltál, és min-
dig az is leszel - suttogta, amint a kezem végigsiklott a
vállán, le a hátán, és testének minden porcikáját bejárta,
hogy örökre emlékezetembe vésse.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hadd ragadjon el
a vágy - olyan boldog voltam, mint még soha. Szabad
voltam, szerelmes, és mindennél jobban készen álltam
rá, hogy befogadjam magamba.
Testem minden porcikáját úgy csókolta és simogatta
végig, mintha szent volna: a szájam, a mellem, a köldö-
köm - ahányszor csak ajka hozzáért a bőrömhöz, azt
hittem, megőrülök a vágyakozástól.

510
 Lassú, szívszorító táncban egyesültünk - ritmusát
lélegzésünk, szívünk és szenvedélyünk adta.
Szájam az ő száján, szemem az ő szemére szegezve,
ujjaink egymásba fonódva, körmünk egymás bőrén, szív
a szívvel, kéz a kézben, ő énbennem és én őbenne.
A világ legteljesebb öröme töltötte be lelkünket, és
egyenesen a mennyországba röpített minket.
 Huszonöt

- Mindent eltettél, Mia? Dresszt, harisnyanadrágot,

balettcipőt, csörgődobot, mindent?
- Igen, anya, már háromszor kérdezted, mindent
eltettem! - feleltem, ahogy szaladtam lefelé a lépcsőn.
- Paul odakint vár a kocsiban. Reggeliztél?
- Nem, anya, majd útközben, talán még nem hallottál
róla, de Londonban is esznek az emberek!
- Akkor vigyél legalább egy banánt meg egy gyü-
mölcslevet! - úgy szaladt utánam, mintha óvodába
indultam volna.
- Anya - fogtam meg a kezét mosolyogva -, nyugi,
oké? Csak egy egyszerű felvételi... egy olyan felvételi,
amin az egész életem a tét, de akkor is csak egy felvételi! -
próbáltam oldani a feszültséget.
- Megmagyaráznád, hogyan tudsz ilyen nyugodt
maradni? Én úszom az izzadságban, és reszketek, nézd
meg! - felelte hadonászva.
- Azért, mert te vagy az én anyukám, és ezért imádlak
téged! - öleltem át jó erősen.
Kiléptem az ajtón, és Mrs. Fancher ablaka felé integet-
tem - erre elhúzta a függönyt, és visszaintegetett.
A kocsihoz mentem, és mosolyogva ültem be Paul
mellé.
 - Várjál! Várjál! Várjál! - kiáltozta anya, ahogy utá-
nam szaladt, és bekopogott az ablaküvegen. - Ez tegnap
jött neked, csak elfelejtettem odaadni! - ezzel átadott
egy nekem címzett fehér borítékot. És akkor hirtelen egy
bolond, fekete, büdös kis szőrgombóc dugta be az orrát
az ablakon, jól megnyalta az arcomat, és egy vakkantással
kívánt jó szerencsét.
York végre megbocsátott: csak jó volt valamire az
a sok keksz.
- Biztosan nem akarod, hogy elvigyelek Londonig? -
kérdezte Paul.
- Teljesen biztos, megoldom egyedül!
Kivitt az állomásra.
Csendben sétált mellettem zsebre dugott kézzel, és
igyekezett palástolni feszültségét: a vonatok késéséről
meg a jegyárakról beszélt.
Kiértünk a vonatomhoz.
Egymásra néztünk.
Elég mókás páros lehettünk: cseppet sem hasonlítot-
tunk egymásra, kívülről mégsem kételkedhetett volna
senki, hogy apa és lánya vagyunk.
- Mit is szokás mondani ilyenkor? - kérdezte.
- Azt, hogy egy kalappal! - feleltem, és finoman
belebokszoltam a vállába.
- Akkor egy nagy kalappal, rendben, kicsim?
Összeölelkeztünk, de az állomásfőnök már fütyült is.
- Köszönöm, Paul - suttogtam.
- Ugyan, mit? Aztán verd bucira a többieket, ahogy
csak te tudod! - igyekezett nem kimutatni meghatott-
ságát.
Felszálltam, és leültem az ablak mellé.
 A vonat lassan mozgásba lendült, Paul pedig az üveg
túloldalán odatette a kezét az enyémhez.
- Szeretlek, Mia - tátogta.
- Én is téged, Paul - válaszoltam.

Hát, csakugyan megtörtént. Egész életem fő álma való-

sággá vált: úton voltam a felvételire, a Royal Ballet felé.
Nem is tudtam felfogni.
Oly sok éjszakán át ábrándoztam erről a napról: el-
képzeltem, ahogy belépek a terembe, rámosolygok a
bizottságra, beállók a terem közepére, és megmutatom
nekik, hogy fel kell venniük.
Gondolataimban lélegzetelállítóan táncoltam: tátva
maradt a szájuk, felállva tapsoltak, és még bravóztak is
nekem.
Annyi ideig dédelgettem ezt az ábrándot, hogy szinte
már mintha filmen láttam volna.
De ahogy a vonat egyre közeledett Londonhoz, egyre
zaklatottabb lettem, már a gyomorszájam is össze-
összeugrott.
Ideges vagy?
- Nem nagyon. Akkor nem, ha itt vagy mellettem, és
támogatsz - hazudtam, hogy bátorságot gyűjtsék.
Fejből tudod a koreográfiát, Sinclaire orrvérzésig ismé-
teltette veled! Bekötött szemmel is eltáncolnád.
Igaza volt, az utolsó hetekben mást sem csináltam,
csak megszállottan gyakoroltam a variációt - nem is
lehetett volna kétségem. De igazából attól féltem, hogy
nem leszek elég tökéletes, mert mindig van mit javítani,
és ha a természet nem ad meg neked bizonyos képessé-
geket, akkor nincs mit tenni.

514
 Ez a balett kegyetlen törvénye: vagy tökéletes vagy,
vagy már ki is estél.
Kezdett eluralkodni a fejemben a rettegés, és épp ez
ásott alá minden bizonyosságot: hogy nem találnak majd
alkalmasnak, mert nem felelek meg az elvárásaiknak.
Halottam már kiváló lányokról, akiket a legkülönbö-
zőbb okokból nem vettek fel, pedig épp csak hogy egy
pillantást vetettek rájuk. Már a gondolattól is rosszul
lettem, hogy az egyik zsűritag álmatlan éjszakájának is
áldozatul eshetek.
Nem lesz ilyen. Csodálatos vagy, és őrületesen tehet-
séges. Másra sem várnak, mint rád.
Elmosolyodtam.
- Derűlátó vagy, mint mindig.
Ez megy nekem a legjobban.
Leszálltam a Charing Crosson, és átmetróztam a Co-
vent Gardenhez.
A gyomorgörcs csak nem akart elmúlni, akármilyen
lassan vettem is a levegőt. Mindennek a tetejébe még az
eső is eleredt: sűrűn, kellemetlenül esett.
Iszonyú korán volt még, mivel anya ragaszkodott
hozzá, hogy két órával előbb érjek oda, pedig Paul még
viccelődött is rajta, hogy ez nem repülőtér.
Otthon megint teljes volt az összhang - legalábbis pil-
lanatnyilag már csak abban kellett reménykedni, hogy
a lehető legtovább fog tartani. De a tapasztalataim alap-
ján az a fontos, hogy élvezd ki, ami szépet az élet nyújt,
és ne kérj többet - különben a végén még megbüntet.
Bementem egy Starbucksba, vettem egy teát: remél-
tem, hogy majd enyhíti az egyre hasogatóbb és élesebb
fájdalmat.
 Leültem egy régi bőrfotelba, és a kirakaton keresztül
figyeltem az esőt, meg a szaladgáló embereket, amint
esernyők meg újságok alá bújnak - az jutott eszembe,
hogy szívesen élnék Londonban.
Nagy város, van benne hely mindenkinek, és senki
sem tud róla, hogy meghalt a barátod, te meg megpró-
báltál utánamenni.
Elővettem a mobilomat a táskámból, és észrevettem,
hogy jó néhány üzenetet kaptam.
Mindenekelőtt a nagyitól.

Kisunokám! Mindent bele! Aztán nehogy csalódást okozz,

különben számolunk! Sok szerencsét: nagyi és Sunil. U.I.:
Massimo üdvözöl.

Aztán Aurél mestertől:

Véznaság, ne feledd a karodat a forgásnál! Egy nagy-nagy

kalap szart!!!

Claire-től:

Mia, a technikát meg lehet tanulni, az előadásmód a fon-

tos! Egy kalappal, kicsikém!

És végül Mary Sinclaire-től:

A technikára figyelj! Az előadásmód ráér később is!

Elbátortalanodva sóhajtottam fel.

516
Ha az előbb még csak kicsit voltam ideges, most már
minden okom megvolt rá, hogy elfogjon a pánikroham.
Felhívtam Liát, az egyetlen embert, aki megérthetett.
- Szia, szépségem, hogy érzed magad?
- Ramatyul: görcsöl a gyomrom, és mindenki más
tanácsokat küld, én meg nem tudom, kire hallgassak! -
nyöszörögtem.
- Akarsz egy igazi tanácsot, Mia? Kövesd az ösztö-
nödet, és nem fogsz rontani, ez legalább ebben a szak-
mában működik. A többiről majd akkor beszélünk, ha
nagyobb leszel. De sose feledd: amikor táncolsz, érezd
magad olyan szabadnak, akár a szél!
Szabadnak. Szabadnak kellett éreznem magam.
Kimentem, és elvegyültem a többé-kevésbé sietős so-
kaságban: turisták, alkalmazottak, művészek, fiatalok és
idősek között.
Ez az emberfolyam feltöltött energiával. A világ kö-
zepén éreztem magam, a legelképesztőbb lehetőségek
földjén.
Úgy éreztem, azzá válhatok, akivé csak akarok, és ez a
nagylelkű város segít majd, hogy valóra váltsam az álmom.
Igen, jó alkalom volt ez, hogy mindent elölről kezdjek.
Behunytam a szemem, és kimondtam a kívánságomat.
A két épület negyedik emeletét összekötő Törekvés
hídja alatt rátértem a Floral Streetre.
A Törekvés hídja köti össze a színházat meg az iskolát,
hogy a táncosok úgy mehessenek át egyikből a másikba,
hogy ki sem lépnek az utcára.
Eszembe jutott: az elkövetkező években én is nap
mint nap átkelhetek rajta, míg csak prímabalerina nem
lesz belőlem.
 A hasogató érzés azonban csak nem akart enyhülni
gyomromban - sőt az előttem feltáruló, méltóságteljesen
magasodó színházépület láttán még erősebb lett.
Elakadt a lélegzetem, minden egyes pillanatra emlé-
keztem arról az estéről, amikor Carl elhozott balettot
nézni.
Olyan csodás volt minden, hogy egészen el voltam bű-
völve, akárcsak Hamupipőke: tátott szájjal, hitetlenkedve
álltam a csípős hidegben az előtt az óriási, hihetetlen,
madárröptető alakú, fehér oszlopos épület előtt egészen
addig, míg Carl úgy nem döntött, hogy bevisz - szinte
úgy kellett ráncigálnia.
De akkor még csak egyszerű néző voltam a sok közül,
most viszont én voltam a főszereplő, és megfellebbezhe-
tetlen ítélet elé készültem állni.
Az óriási fehér madárröptető készen állt, hogy be-
fogadjon egy újabb kismadarat.
Az oldalsó bejáraton mentem be - egy végtelenül
udvarias hölgy odaadott egy kitöltendő űrlapot.
Hihetetlen jövés-menés volt: a lányok csak úgy zsong-
tak, sokukat az anyjuk is elkísérte - segítettek nekik öl-
tözködni és fésülködni.
Miért nem akartad, hogy Elena és Paul elkísérjen?
- Mert már nincs rá szükség: meg kell tanulnom
a saját lábamra állni. Különben is itt vagy te, és ez nekem
elég.
Bementem az öltözőbe, és leültem egy sarokba, hogy
átöltözzek.
Sok olyan lány volt, aki már járt a Royal nyári kurzu-
saira, ők ismerték a tanárokat, és a bizottság összetételére
tippelgettek.

518
 Elhatalmasodott rajtam a szokásos elszigeteltség-
érzés.
Kicsim, csak összpontosíts, ne hagyd, hogy bármi is el-
bátortalanítson. Te te vagy, ők meg ők, mikor már te is túl-
leszel néhány órán, meglátod, többet is tudsz majd, mint
ezek! Bízz meg abban, amit egy vén tengeri medve mond!
Elmosolyodtam.
A lányok biztos azt gondolták, hogy arra fülelek, amit
ők beszélnek, úgyhogy gyanakodva elhallgattak.
Kényelmetlen, vihar előtti csend ereszkedett az öl-
tözőre.
A jelentkezők és az édesanyák erőltetett mosolya mö-
gött egyetlen elhatározás rejtőzött: mindenáron, bármi-
lyen eszközzel bekerülni.
Csakugyan ez az, amit akarsz?
- Igen, mindig is ez volt az - feleltem összeszorított
fogakkal.
A fal felé fordulva kezdtem öltözködni, hogy a lányok
beszélgetése el ne vonja a figyelmemet.
Úgy tűnt, mindannyian átkozottul tájékozottak, és
tudják, ki mit hol táncol majd, még a társulat táncosairól
szóló legfrissebb pletykákkal is képben voltak: ki meleg,
és kiről tartják úgy, ki kivel feküdt le, ki a falábú, ki hí-
zott meg és kit cseréltek le - és tetőtől talpig mindenkit
végigmértek, aki csak belépett.
A magabiztosság átadta helyét az erősödő csügge-
désnek.
Felvettem a rózsaszín harisnyát, a fekete dresszt,
a balettcipőt, és a tükörhöz mentem, hogy megzaboláz-
zam szelídíthetetlen fürtjeimet: semmiképp sem akartak
a fülem mögött maradni.
 - Kérsz egy hajcsipeszt? - ajánlkozott egy mosolygós
szőke lány.
- Igen, köszönöm, már nem is tudom, mit csináljak!
Olyan a hajam, mint a spagetti - nevettem, hogy tompít-
sam a feszültséget.
- Ez az első felvételid?
- Igen - feleltem, és azon vívódtam, megosszak-e vele
még valami bizalmasat.
- Én tavaly is próbálkoztam, de nem vettek fel. Haj-
szálon múlt, de Davies elutasított. Azt mondta, a karom
miatt: ötven pontot is levonhatnak, ha nem jól tartod.
- Na és ma is itt van ez a Davies?
- Sajnos igen, reméljük, nem emlékszik rám. Kész
szörnyeteg!
Szólítottak, hogy foglaljuk el a helyünket.
Beléptünk egy nagy terembe, aminek parkettjét el-
koptatta a végtelen gyakorlás - a mennyezet magas, az
ablakok óriásiak és fényesek.
Több rudat is elhelyeztek középen, hogy a hosszú asz-
tal mögött ülő bizottság jobban megfigyelhessen ben-
nünket.
Mindenki olyan helyre állt, ami jól tükrözte személyi-
ségét: a bátrabbak és arcátlanabbak előre, az óvatosabbak
és félénkebbek hátra.
Én középen választottam ki egy magányos helyet.
A tanár adott néhány utasítást, aztán a zongorista rá-
kezdett a zenére, hogy kísérje a bemelegítést.
Felismertem, ki lehet a félelmetes Mr. Davies: sötét
szemüveges, tekintélyes, fenyegető külsejű úr - egyszer
sem mosolyodott el, szomszédai pedig két oldalról fel-
váltva megjegyzéseket sugdostak rólunk a fülébe.

520
Igyekeztem összpontosítani, és kizárólag a zenére figyel-
ni, de a tudat, hogy minden egyes mozdulatomat meg-
ítélik, nem könnyítette meg a dolgot.
Az járt a fejemben, jól nyitom-e a lábamat, megfe-
lelő-e a hátam hajlásszöge, összhangban van-e a karom
- és látván, hogy a bizottság ilyen rideg és szigorú, félni
és idegeskedni kezdtem.
Úgy éreztem magam, mintha kutyakiállításon lennék.
A többiek mintha sokkal inkább elemükben lettek vol-
na - bár reméltem, hogy ezt csak én látom így, magukban
pedig úgy érzik, menten meghalnak, akárcsak én.
Nem bírtam ki, hogy a szemem sarkából ne figyeljem
a társaimat, és hogy ne rágódjak azon: vajon mi többet
tudnak ők, amit nekem is tudnom kellene.
A bemelegítés végén mindenkit kiküldtek, hogy aztán
ábécésorrendben hívjanak be a szólótáncra.
Az összes anyuka egyszerre pattant fel, ahogy meg-
látta kijönni a lányát, hogy kikérdezze, hogy ment, meg
föltegyen még ezer más kérdést, aztán mobilon értesítse
a férjét.
Anyámnak gőze sem volt róla, mi lehet az a ronde de
jambe, és ezért hálás is voltam neki.
A lányok mind izgatottak voltak, és megállás nélkül
fecserésztek: a feszültség alábbhagyott, és csoportos hisz-
téria kezdett kialakulni közöttünk.
A duruzsoló lányok és a körülöttük sertepertélő anyu-
kák mind nagyon magabiztosak voltak.
Én meg behúzódtam az egyik sarokba, és csak figyel-
tem.
Nagyon ügyes voltál!
- Nem is igaz, mindig ezt mondod.
 Higgy nekem, szakértő vagyok!
Felnevettem - két lány hátrafordult: talán azt gondol-
ták, rajtuk nevetek.
Megint rájöttem, nem lesz sok barátom, ha nem
tanulom meg visszafogni magam.
Visszamentem az öltözőbe, felvettem régi, elnyűtt
nadrágomat, izommelegítőimet, a nyakam köré tekertem
egy pólót, nehogy megfázzam, és nekiálltam megkeresni
a CD-t - de csak nem került elő.
Kihajigáltam mindent a táskámból, hogy alaposabban
átnézzem - csak úgy leszórtam mindent a földre: töröl-
közőt, vizet, balettcipőt, harisnyanadrágot, váltópólót,
zsebkendőt, almát, jegyzetfüzetet, papírlapokat, Ipodot,
mindent, de a CD-nek nyoma sem volt.
Fejemben megszólalt Sinclaire hangja: „MIA, A CD!” -
és beugrott a kép: a CD a hálószobámban maradt, a le-
játszóban.
Tökéletes: ennél nem is lehetett volna rosszabb.
Gyomorgörcsöm tényleg elviselhetetlenné vált, egytől
tízig azt mondtam volna rá, hogy nyolcvanas. Lazaságom
teljesen elpárolgott: szó szerint rettegtem.
- Basszus, Patrick, ezt elcsesztem, végem van, el-
csesztem! - mondtam összeszorított fogakkal, amint már
vagy hetedszer forgattam fel a cuccaimat.
Dehogy van véged! Biztos megvan nekik az a szám,
hát a Royal Balletban vagyunk: ha nincs meg nekik, le-
húzhatják a rolót! Tudod, mit csinálj? Menj be azzal az
imádnivaló, szeplős kis arcocskáddal, mosolyogjál szé-
pen, és kérd mega zongoristát, hogy játssza el a darabot,
de nehogy olyan baromságokat kezdj mondani, hogy ki-
raboltak!

522
 Kétségbeesetten leültem, és mindent visszadobáltam
a táskámba - irtó dühös voltam.
De ez még csak a kezdet: észrevettem, hogy a nagy
aggodalomban már egyetlen lépés sem jut eszembe.
Megpróbáltam fejben átismételni a variációt, de olyan
kihagyásaim voltak, hogy akkor sem tudtam volna foly-
tatni, ha a bizottság közben kimegy, és megiszik egy
kávét.
Nyugalom, Mia, nyugalom, csak a félelem beszél be-
lőled, a tested mindent tud, elejétől a végéig. Mikor ott
állsz, majd meglátod: minden eszedbe jut.
- Ezt csak azok terjesztik, akik végig emlékeztek min-
denre, csak utána szájalni akarnak! Ha már most sem
emlékszem semmire, később csak.még rosszabb lesz -
mondtam egy kicsit túl hangosan.
Az egyik lány hátranézett rám.
- Csak hangosan ismétlem a lépéseket - mentege-
tődztem.
Mia, gyakorlat előtt én is mindig azt hittem, hogy min-
den kiment a fejemből, de amikor odakerültem, tudtam
mindent: csomókat, szeleket, hadrendeket...
- Persze, mint ahogy a vizsgámon is, mi?
Mondtam már, Mia, túl sok idő telt el azóta... berozs-
dásodtam.
- Biztos a víz miatt... jesszusom, bocs...
Nem is tudtam, hogy sírjak, nevessek, vagy elrohanjak
onnan.
Ha megmoccansz, esküszöm, hogy nem állok jót
magamért!
- Most már itt vagyok, Pat, lássuk a medvét.
Jó egy óra eltelt, mielőtt szólítottak volna.

Abban a pillanatban a gyomrom megrándult, és fáj-

dalmasan összeugrott - de közben azért levettem a me-
legítőnadrágomat, és felkaptam a csörgődobot.
Jólnevelten mosolyogtam, ahogy beléptem, és próbál-
tam találni egy jóindulatú arcot, de Mr. Davies szigorú
és cseppet sem megértő tekintetébe beleborzongtam.
A csörgődob meg csak lifegett ott a kezemben - ettől
még hülyébben éreztem magam.
- Milyen darabbal készült, Miss Foster Bonelli? - kér-
dezte egy fekete hajú, szemüveges hölgy.
- Az Esmeralda szólójával, de...
Kifejezéstelen arccal bámultak rám.
- De... sajnos nincs itt nálam a zene. Ha a zongorista
lenne olyan kedves, és kísérne, igazán hálás lennék neki.
Mr. Davies szomszédja odasúgott neki valamit, ő pe-
dig bólintott.
Oké, ezt már biztosan cseszhettem - akkor meg már
csinálhattam szórakozásból is.
A zongorista elpötyögte a dallam kezdetét, hogy be-
mutassa a hangnemet.
Nekem aztán az is jó lett volna, ha a Happy birthdayt
kezdi játszani.
A terem közepére mentem, és felvettem a kezdőpo-
zíciót. Elképzeltem, hogy elöl apró gyöngyökkel díszített
fonatos mellényke van rajtam, meg fekete-narancssárga
tüllszoknya, hajam tökéletesen összefogva, benne virág, a
sminkem színpadi, és a nézőtéren nagy sokaság vár rám.
Elmosolyodtam, sóhajtottam egyet, alig észrevehetően
biccentettem a zongoristának, erre ő rögtön rá is kezdett.
A hangok rögtön ellenállhatatlan erővel ragadták el
a lelkem, akár a hömpölygő folyó.

524
 A szívem, a fejem, az egész testem hallani sem akart
már sem határokról, sem korlátokról - és ahogy ben-
sőmben sorra dőltek le a falak, én egyre csak repültem
a szél és a szenvedély szárnyán, mint amikor Patrickkel
szeretkeztem.
Szabad voltam, szabad! Majd’ szétvetett a határtalan
boldogság: fényességet és boldogságot sugároztam.
A balett az élet, a szerelem és a tánc ünnepélye - eb-
ben már minden korábbinál biztosabb voltam. Éreztem,
hogy új szenvedéllyel adom elő a darabot, ilyet még so-
sem tapasztaltam: egy fiatal nő szenvedélye volt ez, aki
előtt épp kitárult a világ - egy fiatal nőé, aki megismerte
a halált, mégis az életet választotta, és választása örök-
érvényű.
Bensőmben csak úgy lüktetett a boldogság, és minden
egyes lépésemnek lendületet adott. Már nem aggódtam
a karom, a csípőm vagy a lábam állása miatt, mert a sze-
relem táncolt általam, a szerelem pedig nem ismer hatá-
rokat, előírásokat, se szabályokat: a szerelem tökéletes,
feltartóztathatatlan és káprázatos.
„Aztán el ne feledd: csak két pirouette-et csinálj, ha
nem vagy benne biztos, a technikád legyen nagyon tiszta,
ott úgyis a technikát figyelik” - ezt ismételgette Sinclaire
orrvérzésig, de már nem is hallgattam rá, már nem féltem
és nem akartam lenyűgözni senkit, csak táncolni akar-
tam. Táncolni, saját magamnak.
Negyedik pozícióra váltottam, és gondolkodás nélkül
megpördültem en dehors, egyszer, kétszer, háromszor és
négyszer.
Elismerő moraj futott végig az asztalon, de nem
érdekelt: elememben voltam, szárnyaltam.
 A zongorista minden lépést kiemelt: lassított vagy
gyorsított, hogy a lehető legjobban kísérje mozgáso-
mat - mintha tényleg gyönyörű, szenvedélyes és lázadó
cigánylány volnék.
Hol a lábujjam hegyével, hol a térdemmel ütöttem
a csörgődobot: szinte a fülemig emeltem a lábam, de tö-
kéletesen megőriztem egyensúlyomat, kecses és határo-
zott voltam, a hangok pedig egyre röpítettek a finálé felé.
Mosolyogva sóhajtottam fel, és egy grand jetével leb-
bentem át a termen - az volt az érzésem, hogy átsiklom
fölöttük, ők meg csak hitetlenkedve bámulnak fölfelé.
A szóló végén letérdeltem, és karomat a bizottság felé
nyújtottam - ők meg lelkesen figyeltek, de azért igyekez-
tek palástolni elégedettségüket.
Még Mr. Davies is levette szemüvegét, hogy jobban
megnézzen magának.
- Rendben, köszönjük, Miss Foster - szólalt meg -,
fáradjon csak ki.
Úgy éreztem, egy méterrel a föld fölött járok.
Kiizzadtam, lüktetett bennem az izgalom, de emelt
fővel távoztam, és kész voltam meghódítani a világot.
Győztem, túléltem - úgy éreztem, semmi sem állíthat
meg többé.
Édesem, ha még élnék, most megkérném a kezed! Cso-
dálatos voltál!
Azon kaptam magam, hogy a balettiskola már nem is
nyűgöz le annyira. Na persze, szép, a legszebb az összes
közül, és a legnagyobb a világon, de akkor is csak egy
iskola, ami emberekből áll - az élet szeretetére pedig
senki sem taníthat meg.
Visszamentem az öltözőbe, hogy kifújjam magam.

526
 A kórházban eltöltött elképesztő hónapok jártak a fe-
jemben, az egész idő, amíg nem voltam hajlandó táncol-
ni, meg a nagyi, aki nem hagyta, hogy ne lépjek tovább,
és Aurél mester, aki visszaadta az önbizalmamat, aztán
Sinclaire, aki keményen fogott, a segítőkész tanárok az
iskolában, meg anya és Paul - mindketten annyira sze-
rettek. De főleg Patrick, aki életem minden pillanatában
bátorított. Annyira hálás voltam mindezért, hogy kÖny-
nyekre fakadtam.
Zsebkendőért nyúltam be a táskámba, de észrevettem
a borítékot, amit anya adott indulás előtt.
Kinyitottam.

Kedves Mia!
Tudom, hogy most csodálkozol. Én is.
Legalább tízszer kezdtem újra ezt a levelet. Nem tudom
már egykönnyen kitárni a szívemet, de azért megpróbá-
lom.
Annyira utáltalak, hogy annál nem is lehet jobban.
Amikor Patrick meghalt, te meg életben maradtál
a kutyáddal együtt, esküszöm, ha lett volna rá lehetősé-
gem, hogy a te halálod árán kapjam vissza őt, belemen-
tem volna. Tudom, hogy szörnyű, amit mondok, de egész
idő alatt ezt éreztem.
Elemésztett a gyűlölet, és továbbra is azt gondoltam,
hazudtál nekem, és csak kihasználtad a barátságunkat
meg a jóhiszeműségemet, hogy összejöhess a bátyámmal.
Mindennél jobban szerettem őt - ahogy elment, véget
ért az életem.
Pat volt az én egész életem, büszkeségem, legjobb
barátom, példaképem.
Mindig is utáltam a barátnőit, mert nem voltak elég
jók neki - aztán jöttél te: a legjobb barátnőm, a nővérem.
Ti voltatok számomra a legfontosabb emberek a vilá-
gon, bármit megtettem volna értetek, de ti visszaéltetek a
bizalmammal, és eltitkoltátok, hogy együtt vagytok. Nem
is tudom, miért, pedig én életem minden apró részletét
elmeséltem neked.
Ez övön aluli ütés volt, nem is tudtam megemészteni.
És amíg kerestem rejtőzködésetek és hazugságotok okait,
a baleset örökre elragadta őt tőlem, mielőtt még tisztáz-
hattuk volna, mielőtt még bocsánatot kérhettem volna
tőle azért, hogy megsértődtem, és szóba se álltam vele.
Nem volt olyan nap, hogy ne fojtogató dühvel és bűn-
tudattal ébredtem volna, hogy belekezdjek egy újabb véget
nem érő napba, és megint megküzdjek Patrick hiányával
abban a házban, ahol még érezni lehetett jelenlétét, és
ahol anyám sikoltozik, zokog és szólongatja Patricket,
apám meg szóhoz sem jut, csak beül a dolgozószobájába,
és vedel. Én meg ottmaradtam egyedül, feldúltan, kétség-
beesetten: kerestem a tragédia értelmét, és közben figyel-
tem, hogyan foszlik szét a mi szép családunk, az álmaink,
a vidámságunk.
Egyik napról a másikra mindennek vége lett - elosz-
lott, mint a szappanbuborék.
Szegény Carl pedig csak azért maradt velem, mert nem
akart magamra hagyni, de nem tudott mit mondani, mert
nem is lehetett, így aztán esténként csak üldögéltünk a
szobámban, én az ágyon, ő egy széken, és nem szóltunk
egymáshoz egy szót sem.
Anyám továbbra is kétségbe volt esve, körülvette ma-
gát Patrick személyes tárgyaival, beszélt a fényképekhez
meg a pulóverekhez, az egész szobájához. Így aztán egy
este elegem lett, és levittem az egészet a kertbe, hogy fel-
gyújtsam.
Biztosíthatlak, akkor sem szenvedtem volna ennyire,
ha engem égetnek el élve.
De ha nem tettem volna meg, soha nem is lépünk
tovább.
Éjjel-nappal úgy szívtam magamba a halált, mintha
csak korom lett volna: rátelepedett szívemre, szemem-
re, agyamra és tüdőmre. Aztán te is úgy döntöttél, hogy

528
meghalsz, és akkor azt mondtam: elég, elég a halálból,
életre van szükségem, mert egymagam nem bírom ki.
Kidobtam a tablettát, és teherbe estem Carltól.
Biztosan azt gondolod, lelkiismeretlen hülye vagyok,
és még túl fiatal is ehhez. Nyilván így is van, de mióta vá-
rom ezt a gyereket, Mia, azóta elteltem szeretettel, feltétel
nélküli szeretettel. És élni akarok.
Őérte akarok élni, meg saját magamért, távol ettől az
egész fájdalomtól.
Tudom, hogy Pat is így akarná.
Talán megkérdeznéd: szerelmes vagyok-e Carlba.
Nem vagyok az, már jó ideje nem vagyok, de nem számít.
Jó fiú ő, de nem fogok semmit kérni tőle, nincs szükségem
semmire, és őrá sem. Most már kiteljesedtem.
Majdnem.
Mert még hiányzik az a lány, akivel mindent megosztottam,
az egyetlen ember, aki túl tudott lépni a fájdalmon, és aki to-
vább akar menni, az, aki mellettem maradt minden rossz elle-
nére, amit neki kívántam.
Végül is miért ne szeretted volna Patricket? Ő volt a leg-
jobb a világon.
 Nem akarom, hogy a gyerekem ebbe a kísértetházba
szülessen bele, és apám sem akarja, hogy láb alatt le-
gyek, úgyhogy elköltözöm Londonba. Anyának van egy
régi háza Brixtonban, nem messze a nagynénéméktől.
Szeretném, ha te is velem jönnél.
Te és én meg tudjuk csinálni, erősek vagyunk, és nincs
szükségünk senkire.
Örökre, mindentől függetlenül nővérek maradunk.
Nina
U.I.: Eltettem az összes leveledet, a nagyidon majdnem
összepisiltem magam!
U.I.2.: Köszönöm, hogy odaadtad anyámnak a kabátot.

Megtöröltem a szemem, és kifújtam az orrom.

- Édesem, látod?
Látom... és nem is lehetnék boldogabb.
- Ez második életem legboldogabb napja.
Felkeltem, fogtam a táskámat, végigmentem a cseveré-
sző, a földön vagy a kanapékon üldögélő, eredményre
várakozó lányok között.
Bekopogtam a bizottsághoz, és bementem - meg sem
vártam, hogy azt mondják, szabad.
Mindenki meglepetten, csodálkozva nézett rám -
súlyosan megszegtem a protokollt.
Mielőtt bármit szólhattak volna, előszedtem legsu-
gárzóbb és legnyugodtabb mosolyomat - a mogorva Mr.
Davies-re külön is rávillantottam.
- Hölgyeim és uraim, nem is tudom, hogyan köszön-
jem meg ezt a rendkívüli lehetőséget, amit ma kaptam.
Életem első és egyetlen álma volt, hogy bejussak a Royal
Ballet Schoolba. Az, hogy itt tanulhassak ezen a varázs-

530
latos, rendkívüli helyen, ahol a balett ott van a levegőben,
és ahol a balettért élnek: ez a legszebb dolog, ami csak
egy balerinával megeshet. De ez az én első életemnek
volt a nagy álma, azé, amiben még nem is tudtam, hogy
van valami azon túl is, amit látunk, és nem ismertem a
szeretet erejét. Most már tudom, hogy nem ez a megfe-
lelő hely számomra, az élet odakint vár rám valahol, ahol
szabadon szárnyalhatok, és újrakezdhetem az életemet.
Nem tudom, hogy szándékukban állt-e kiválasztani,
de nem is akarom megvárni a döntést: inkább átadom
a helyemet valaki olyannak, aki igazán, szíve mélyéből
vágyik rá. Mert ez így helyes!
Mélyen meghajoltam, tudva, hogy soha többé nem
lesz lehetőségem, hogy bekerüljek ebbe az iskolába - de
ezt boldogan, végtelen könnyedséggel vettem tudomásul.
Tudtam, hogy helyesen döntöttem, a jövőm épp csak
hogy elkezdődött.
Hátra se néztem, úgy mentem ki, boldog mosollyal, és
szaladni kezdtem az esőben, meg sem álltam: már mesz-
sze jártam azoktól a szörnyű emlékektől, a fájdalomtól,
a könnyektől és a siralmaktól.
A pokol véget ért.
És a tisztítótűz is.
Mindnyájunkra ráfért már egy kis mennyország.
Addig-addig futottam, hogy a tüdőm már majd' szét-
durrant. Akkor lihegve megálltam, nekidőltem a falnak,
és nevettem - az eső meg egyre csak áztatta arcomat és
hajamat.
Körülnéztem: nagy házak, piros buszok, a Temze,
a taxik - most már biztos voltam benne, hogy innen kell
újrakezdenem.
- Lenne kedved nagybácsiskodni?
Az haláli lenne!
- Patrick...
Bocs...